ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám SZEMLE
Irodalomtörténeti Közlemények (ItK), 113(2009).
KECSKEMÉTI GÁBOR: „A BÖCSÜLETRE KIHALADOTT ÉKES ÉS MESTERSÉGES SZÓLLÁS, ÍRÁS”. A MAGYARORSZÁGI RETORIKAI HAGYOMÁNY A 16–17. SZÁZAD FORDULÓJÁN Budapest, Universitas Kiadó, 2007 (Irodalomtudomány és Kritika: Tanulmányok), 622 l. Kecskeméti Gábor monográfiája nem csupán terjedelmét tekintve impozáns vállalkozás, hanem célkitűzését tekintve is az: az 1580 és 1630 közé eső fél évszázad magyarországi retorikai gondolkodásának – s ezen belül európai kapcsolatainak – monografikus feldolgozását vállalta. Ez a fél évszázad pedig köztudottan igen izgalmas periódusa mind az európai, mind pedig a Kárpát-medencén belüli irodalomteoretikus eszmélkedésnek, a téma nemzetközi szakirodalma könyvtárnyi, mármár az áttekinthetetlenségig növekedett az utóbbi két évtizedben. Különösen merész vállalkozásról van tehát szó, ugyanakkor megkerülhetetlen, időszerű és rendkívüli haszonnal járó kutatási program teljesítését regisztrálhatjuk a monográfia kapcsán. A vaskos kötetnek mind a tíz fejezete akár önállóan is megálló eszmefuttatás, többségük – vagy legalábbis egy változatuk – magyar és/vagy idegen nyelvű igényes szakmai fórumon már korábban megjelent (pl. Camoenae Hungaricae, Arizona Center for Medieval and Renaissance Studies stb.). A közöttük fennálló kapcsolat a figyelmesebb olvasás után határozottan érzékelhetővé válik, mivel azonban mindegyiknek van önállóan is hozama, metodikája, figyelmet érdemlő szemléletbeli vagy adatszerű újdonsága, érdemes külön-külön is szólni róluk.
236
A bevezetésben világos feladatkijelölést kapunk: kommunikációelméleti szempontokat érvényesítő retorikatörténeti korszakmonográfiát tartunk tehát kezünkben, olyan munkát, amely a vizsgált korszak magyarországi és erdélyi nyomtatott retorika- és homiletikaelméleti praeceptumait a teljesség igényével tekinti át. A grammatikai, poétikai és logikai kézikönyvek vizsgálata nem tárgya az értekezésnek, amely ilyen módon különbözik Bartók István ismert munkájától, az Irodalomtudomány és Kritika című sorozat korábbi kötetétől. Noha a most vizsgált periódus szorosabban véve az 1580–1630 közé eső fél évszázad, azt már elöljáróban hangsúlyozza a szerző, hogy többször szükségképpen át kellett lépnie ezeken az évszámokon, mivel egyes jelenségek csak a tágabb kontextusban voltak értékelhetők. Ezt az álláspontot valóban igazolva látjuk a fejtegetések során, olykor messzire vezetnek az összefüggések, még Verseghy Ferenc 19. század eleji retorikai álláspontjára is kiterjed a szerző figyelme (367– 368). A téma egyébként közismerten a Tarnai Andor által elindított kutatási program kereteiben kapott helyet, több ponton az ő megállapításait gondolja és fejleszti tovább a tanítvány, s mindezt az újabban rendkívüli módon megélénkült német és angolszász szakirodalom hasznosításával
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám teszi. Ez nemcsak korszerűségét jelzi, hanem azt is, hogy a magyar kutatás ennek révén most már mindinkább szervesen beépül a nemzetközi trendekbe, s ennek jótékony hatása meg is mutatkozott az utóbbi években számos kiadvány és konferencia révén. Módszertani újdonság Kecskeméti vizsgálódásában, hogy a kora újkori irodalmi igényességű szövegek létrejöttében hármas szerepet tart szem előtt: a praeceptum, az auctoritas és az usus (traditio) együttes hatását hangsúlyozza, s ez korábban elkerülte a kutatók figyelmét. Meggyőző az érvelése, amely szerint: „A kommunikátorok nagy átlagáról az feltételezhető, hogy az érvek retorikaelméleti besorolásától és az elokúció antik példaképeitől nagyrészt függetlenül, azokra kevés teoretikus figyelmet fordítva, inkább a gyakorlatban kialakult érvelési szokásokat, konvenciókat, legitimként elfogadott tételeket és eljárásokat követve, szokásszerű megfogalmazási és szemléltetési panelekhez nyúlva dolgoztak” (23). Mivel a teoretikus kézikönyvek csak az egyik (bár talán mégis a legfontosabb?) tényezőt jelentik a művészi igényű textusok kialakításában, így csak helyeselhető, hogy a további fejezetek ezt a háromgyökerű indíttatást veszik szemügyre, s a praeceptumokon kívül egyfelől a mintaadó (többnyire antik) tekintélyeket, másfelől az egyes szövegek szellemi hátterét, kapcsolatrendszerét, filológiai kontextusát igyekeznek az elméleti munkák mellé állítva számba venni. A második fejezet épp ezt a szempontot érvényesíti akkor, amikor egész 1711-ig áttekintést ad a retorikai kézikönyvek magyarországi jelenlétéről, itthoni kiadásaikról és használatukról. Indokoltan jut arra a következtetésre, hogy az elméleti
munkák mellett a klasszikus antikvitás retorikai szerzőinek szövegkiadásai és kivonatai játszottak nagy szerepet a szónoklattan oktatásában. Ismeretes, hogy míg Nyugat-Európában nemzeti nyelveken is megindult a retorika fejlődése, addig magyarul sajnálatos módon nem születtek ilyen munkák, s ennek – legalábbis egyik – nyilvánvaló oka az lehet, hogy mind a Királyság, mind Erdély városainak többnyelvű (magyar, német, szláv) diáksága számára a latin volt a leginkább elfogadható közös nyelv, gyakran az itt tanító rektorok sem magyar anyanyelvűek voltak, ez is gátolhatta a magyar fordítások létrejöttét. Itt Kecskeméti jól áttekinthető táblázatot közöl (37–39), amelyben az értekezés által hivatkozott retorikai és homiletikai kézikönyvek fontosabb adatait (kiadás éve, példányszám, műfaj) tünteti fel. A harmadik fejezet két magyarországi szerző retorikai munkáit tárgyalja. A bártfai születésű orvosdoktor, polihisztor Georg Henisch (1549–1618) ugyan Augsburgban élt és ott jelent meg retorikai kompendiuma is, származása révén mégis ide köthető, ám mindeddig a hazai szakirodalomban ismeretlen volt. Művének második, 1613-as kiadása két példányban található meg Magyarországon (hogy hol, az nincs feltüntetve), ezt a táblázatos, bővített változatot vizsgálta Kecskeméti. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy Henisch 1590-ben kiadott dialektikája (amely itt természetesen csak a bibliográfiában szerepel, minthogy nem retorika) megvolt Kassán a Szent Erzsébet templom könyvlistáján, ez is adalék a Szepességből elszármazott szerző későbbi hazai ismertségéhez, utóéletéhez. Ennél sokkal jelentősebb viszont Pécseli Király Imre retorikája, amely sok hason-
237
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám lóságot mutat Matthaeus Dresser közkedvelt tankönyvével. Pécseli Királlyal már többször foglalkozott a szakirodalom, de ilyen részletességgel még senki nem elemezte kézikönyvének forrásait. Kecskeméti érdeme, hogy Johann Scholl marburgi professzor művét, az 1611-ben Frankfurtban megjelent Praxis rhetoricát mint Pécseli Király példaanyagának egyik fontos forrását meggyőzően mutatja be, továbbá regisztrálja Naprágyi Demeter 1595-ös krakkói orációjának a Pécseli Király-szöveggel való összefüggését. Sőt, az átdolgozott harmadik kiadáshoz Vossius munkájának használatát is kimutatja, ez jelzi, hogy a külföldről hazatérő peregrinusok itthon is figyelemmel követték a szellemi élet újabb nyugat-európai fejleményeit. A stúdiumok színhelye, a német szellemi környezet részletes feltérképezése a korábbinál sokkal árnyaltabb kép kirajzolódását segíti elő Pécseli Király esetében még eszmetörténeti szempontból is (elég, ha most csak az irénizmussal való kapcsolatára utalunk). A negyedik fejezet a retorikai oktatás hazai gyakorlatát tekinti át (103–144). Sorra veszi az ismert és kiadott iskolai tantervekben szereplő klasszikus szerzőket, majd viszont azt kénytelen megállapítani, hogy a tárgyalt időszak a magyarországi auktorkiadásokban igen szegényes. A Disticha Catonis gyakori edíciói inkább csak az alsó fokú latinoktatás céljait szolgálták (bár hozzátehetjük, hogy azt korántsem eredmény nélkül tették!), ezen túl a legtöbbször kiadott szerző érthető módon Cicero, az episztoláknak 1711-ig összesen 19 kiadását regisztrálja Kecskeméti. Mivel a Sturm-féle ismert válogatást vette alapul a korabeli magyarországi nyomdák többsége, ezért a mértékadó modern kiadások
238
(Teubner, oxfordi edíció) alapján azonosított levelek listáját is közli az értekezés. Cicero levelezésköteteinek az oktatásban játszott meghatározó szerepéről meggyőzően tanúskodó körképet kapunk (116– 117). A jezsuiták a Ratio studiorum előírásai szerint már a legelső grammatikai klasszisban olvastattak Cicero-szövegeket, a grammatica mediában az Epistolae familiares volt az előírt olvasmány, a supremában a De amicitia szerepelt, így kellett eljutniok végül a retorikai osztályban a legnehezebb Cicero-beszédek tanulmányozásáig. Kérdés, hogy a jezsuita gimnázium használta-e a kolozsvári Heltainyomda 1581-es Cicero-kiadását, avagy külföldről behozott tankönyveik között voltak a római szónokfejedelem levélgyűjteményei. Magunk az utóbbit tartjuk valószínűnek, bár erre nincs adatunk. Ennél a könyvtörténeti adaléknál viszont sokkal fontosabb az a fejtegetés, amit a progümnaszma műfajairól olvashatunk az értekezésben. Aphthoniosz és Hermogenész rendszere határozta meg az iskolai retorikaoktatás alapjait, ezt Kecskeméti Thurzó Imre wittenbergi tanulmányainak bemutatásával szemlélteti (133– 137). Megállapítja, hogy „a biccsei tanulmányok során a progümnaszmata teljes műfaji repertoárjának feldolgozására sor került”. Az oktatás csúcspontját jelentő declamatio és consultatio alkalmazásában egy holland kutató, Marc van der Poel monográfiáira támaszkodik, teljes joggal, mivel így európai kontextusban helyezheti el a magyarországi jelenségeket. Az ötödik fejezet – logikusan továbblépve a retorikai ismeretek számbavételével – a Magyarországon lezajlott retorikai tárgyú disputációkról ad számot. Teljes mértékben újdonságnak számít a trencséni
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám Stephanus Omasztha 1615-ben sorra került iglaui disputációjának ismertetése, amelynek szövegét ugyan tanára, a helmstedti Paul Müller írta, de a téma a korabeli retorikadefiníciókkal foglalkozva alapvető fontosságúnak számít a korszak retorikaértelmezéseinek korszerűségére vonatkozóan. Részletes szövegelemzéssel bizonyítja Kecskeméti, hogy a Zabarelláétól eltérő nézeteket képviselt a trencséni diák, s felfogása a padovai Antonio Riccoboni nagyhatású fejtegetéseihez állt közel. Nem kevésbé fontos és érdekes az itt tárgyalt másik disputáció témája sem: Zólyom vármegye ítélőszéki esküdtbírájának a fia, ifjabb Zolnay Péter 1642-ben a beszédmodorral kapcsolatos három erényről, a nyájasság, igazmondás, szellemesség (comitas, veracitas, urbanitas) együtteséről disputált, így a retorika és etika sokat vitatott kapcsolatáról fejthette ki tudását. A „vir bonus dicendi peritus” elvét Ramus részéről ért támadás közismerten nagy vihart váltott ki az európai retorikai gondolkodásban, ehhez szól hozzá Zolnay Péter rózsahegyi Disputatio ethicája, amely a három fontos virtus közül félreérthetetlenül az igazmondást sorolja első helyre. A szöveg részletes elemzése alapján meggyőző Kecskeméti értékelése, amely szerint „a 17. századi lutheránus kommunikációeszmény közösségi vonásai váltak benne láthatóvá” (165). Ez a szélsőségektől tartózkodó, társadalmi életet szabályozó, közösséget erősítő mentalitás arisztoteliánus alapozású, a belőle kirajzolódó retorikai ideál – Kecskeméti szerint – „ismeretelméleti tétekkel is összekapcsolható”, így végeredményben a felső-magyarországi irodalmi és erkölcstani eszmélkedésnek egyaránt üde színfoltja, amely hasznosan gyarapítja eddigi ismereteinket.
Hasonlóképpen a hazai szellemi élet egy eddig rejtett vonatkozására világít rá a hatodik fejezet, amelyben egy körmöcbányai ifjúnak, Paulus Rosának eddig ismeretlen tudományos életútját és egyetlen műve filológiai-retorikai érdekű részleteinek tüzetes vizsgálatát kapjuk. A Gnomologiae Demosthenicae Graecolatinae címmel Bázelban 1570-ben kiadott munka az 5. kötete a görög bölcs szövegkiadását célzó impozáns humanista vállalkozásnak, e kötet textusait fordította Rosa görögből latinra, példázva azt, hogy munkahelyén, az augsburgi gimnáziumban is el lehetett jutni színvonalas filológiai feladatok megoldásáig. Ehhez természetesen az a hallatlanul gazdag szellemi kapcsolatrendszer volt szükséges, amelyet Kecskeméti e vonatkozásban feltárt és bemutatott. Az értekezés legterjedelmesebb és legtöbb újdonsággal szolgáló fejezete a hetedik, amely a németországi peregrinatio academica jelentőségét méri fel a magyarországi retorikai műveltség szempontjából. Az egyetemjárás németországi célpontjai között érthető módon kap kiemelt helyet Wittenberg és Marburg, de a többi univerzitás – Rostock, Lipcse, Frankfurt am Oder, Tübingen, Jéna, Helmstedt, Königsberg, Herborn és Bréma – magyar kapcsolatait is számba veszi az értekezés idevágó alfejezete (ebből legfeljebb Strassburgot hiányolhatjuk). A német egyetemeken tapasztalt, megismert, elsajátított retorikai és teológiai áramlatok feltérképezése valóban megmutatja, hogy ezek nélkül a magyarországi elméleti ismeretekről nem lehet valós képet nyerni. Már csak az ott tanuló magyarországi diákok nagy száma miatt is így van ez. Ha majd valamennyi német egyetem magyar diákságának névsora elkészül (Szögi László folyamatban lévő
239
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám kutatásai közismerten erre irányulnak), nyilvánvalóan ki fognak egészülni a retorikai műveltségükre vonatkozó ismereteink is, amelyek azonban már most is logikus rendben tárulnak fel a jelen értekezésből. Meggyőzően mutatja meg Kecskeméti, hogy a wittenbergi retorikai kultúra legjelesebb képviselői (Georg Maior, David Chytraeus, Andreas Pancratius, Adam Theodor Siber és mások) a homiletikára is hatással voltak, nézeteik humanista beágyazottságára pedig számos példát hoz, s indokoltan hangoztatja ennek a ténynek a figyelembevételét a hazai irodalomtörténeti kutatásokban. Számos példával illusztrálja, hogy a magyar diákoknak messzemenően megvolt a lehetőségük a sajátosan reprezentációs-laudációs célzatú szónoklattani gyakorlat wittenbergi mindennapjaiba való beilleszkedésre. Ezt szemléltetendő Thurzó Imre ismert, s igen tanulságos ottani stúdiumain kívül Kecskeméti részletesen bemutatja Nicodemus Frischlin 1587-es szónoklatának magyar vonatkozásait, amelyeken túl a wittenbergi profeszszor exercitatio-centrikus szemléletének és vitáinak ismertetése jelent ismét újdonságot immár nemcsak a magyar, hanem a német szakirodalom számára is. Ugyanis a Frischlin–Crusius polémiában nem kevesebbről van szó, mint a nagytekintélyű Melanchthon megítéléséről (260–265), ami az egész retorikai felfogás számára új alternatívák lehetőségét vetette fel. Nicodemus Frischlin és Martin Crusius szenvedélyessé váló vitája éppen 1587-ben érte el tetőpontját, jogos a szerző gyanúja, mely szerint az ottani magyar coetus tagjai élénk figyelemmel kísérték annak fejleményeit (269). További három professzor magyar diákokra tett hatását emeli ki egy önálló alfe-
240
jezet: Aegidius Hunnius volt eddig a legismertebb közülük, most Leonhard Hutter és Johann Hülsemann neve került mellé, ők képviselték az ortodox lutheránus teológiai vonalat, amellyel a királyi országrész evangélikusainak szellemiségében számolnunk kell. Minthogy ezen teológusok központi gondolata szerint a Szentlélek eszközökkel él mind az egyház, mind az egyén spirituális életében, a közvetítésnek, a medialitásnak kiemelt funkciót tulajdonítanak, s ez a prédikátori szó erejébe vetett hitet (s ebből következően a hallás utáni üdvözülést) emeli főszerepbe. Nem nehéz belátni ezen elv fontosságát a kor hitvitáiban, a szakirodalom nyilván bőségesen hasznosítani tudja majd Kecskeméti idevágó – s ehelyütt tovább nem részletezhető – fejtegetéseit. Marburg kapcsán Kecskeméti elsősorban Andreas Gerardus Hyperius jelentőségét méltatja, beemeli a kutatásba az eddig figyelmen kívül maradt, 1562-ben megjelent retorikáját, méltatja humanista vonásait, s magyarországi kapcsolatait is sokrétűbbeknek mutatja be, mint ahogy azt eddigi tudásunk alapján láttuk (305–310). A flandriai Ypernből származó teológusnak homiletikai elméletéről is részletes elemzést kapunk: kiderül ebből, hogy Hyperius öt beszédnemet tartott alkalmasnak a prédikátori munka szempontjából, de ezek keveredése (a genus mixtum) volt számára természetes, noha a primarium genus jelentőségét is hangsúlyozza (318–319). Indokoltan szentel Kecskeméti külön alfejezetet Ramus és Lipsius németországi recepciójának bemutatására, ez önmagában is tanulságos, a magyarországi helyzet megértését is elősegíti. A nyolcadik fejezet – Retorikai beszédnemek és osztályozható irodalmi gyakorlat
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám címmel – a genus didascalicum irodalomelméleti alappozícióit önálló alfejezetben tárgyalja. Teljes joggal hangsúlyozza itt Kecskeméti Melanchthon jelentőségét, ezt a genust valóban ő alkotta meg s az ő nyomán kapott kiemelt szerepet a későbbi protestáns retorikai gondolkodásban. A didascalicum szerepét a katolikus teoretikusok csak periférikusnak tartották, kiegészítő szerepet szántak a tanító nemnek, miként az észlelhető Ludovicus Granatensis és Carolus Regius idevágó fejtegetései alapján. A továbbiakban a genus iudiciale magyarországi jelenlétét kíséri figyelemmel a szerző, többek között a hitvita és a politikai beszéd műfajaiban mutatja ki szerepét. Megfigyelései közül külön is kiemelhető, hogy Rimay elméleti álláspontjában és költeményeiben ugyancsak felleli ennek a beszédnemnek a működését. Az utóbbira példa a Balassi-epicédium 5. darabja, amelyben Diana és Mars dialógusában ismeri fel és mutatja be a törvényszéki beszéd jellegzetes alakzatait. Kecskemétinek ez az eljárása jelentős nyeresége a szövegértelmező törekvéseknek, mivel új lehetőségeket nyit meg számos egyéb régi magyar prózai és verses szöveg interpretációjához is. A kilencedik fejezet a retorikai fogalomkészlet alkalmazásainak egyes példáit mutatja be Balassi és Rimay költészetében. A „magyar Amphion” nagyciklusának értelmezéséhez szól hozzá az Aenigmaelemzés révén az első alfejezet, teológiai érdekű retorikai trópusnak minősítve azt, s ezzel jóslatjellegét, a későbbi lírai önéletrajz előrevetített foglalatát láttatva benne (403–416). Újszerű megközelítés ez a sokat magyarázott és vitatott versciklus tudománytörténetében, a Balassi-kutatás
eszmecseréiben nyilván sokszor fog még ez a tétel napirendre kerülni. Filológiai szempontból is sok újdonságot ad a Rimay retorikai eszményét jellemző itteni fejtegetés. A Prágai-féle Guevara-fordításról írott Rimay-levél latin auktoridézeteinek teljes feltárásával mindeddig adós volt a kutatás, a legutóbbi összkiadás (1992) a 19-ből csak az öt attribuált citátumot azonosította. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk: bravúros filológiai megoldások révén tudja itt bemutatni a szerző Rimay ciceronianizmusának ambivalenciáját: reá hivatkozik ugyan, mégsem követi praxisában a nagy tekintélyt, s épp ebből vezethető le a barokkon innen maradó, a kései humanizmusban gyökerező szemlélete és írói mentalitása. Találó és egyben igen jelentős Kecskeméti tömör megállapítása, mely szerint: „Vir bonus dicendi peritissimus – foglalhatnánk össze a dolog lényegét, egyben Rimay önértelmezését és erkölcsi kívánalmát” (440). Értékes, s a korszak szövegeinek további vizsgálatában hasznosítható megfigyelés az is, hogy a barokk kategóriájához hozzátartozik a normatív tartalom nagy belső meggyőződéssel, küldetéstudattal és ezekhez illő retorikai arzenállal történő közvetítése, s ez a voluntarista, manipulatív, reprezentatív jelleg hiányzik Rimayból. A magunk részéről meggyőzőnek látjuk az így felvázolt, az eddigieknél árnyaltabb és markánsabb Rimay-képet, amely új szempontokkal erősíti meg a költő kései humanista– manierista minősítését. A monográfiát lezáró tizedik fejezet (Retorika és történeti reflexió: a historia litteraria korai történetéhez) az elmondottakból az irodalomtörténet létrejöttére és tudománytörténeti helyére vonatkozó tanulságokat összegzi, kissé talán túlzott
241
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám tömörséggel. Végső konzekvenciájával azonban az elmondottak fényében meszszemenően egyet lehet érteni: a romantika előtti irodalmi szövegek esetében a komplex retorikai elemzés „múlhatatlanul szükséges”, ha el akarjuk kerülni az irodalomtörténetben a tropikus jellegzetességek túlburjánzása révén jelentkező buktatót (463). Áttekintve az értekezés fejezeteit, világosan summázható a következtetés: a kora újkor magyarországi irodalmi gondolkodására nézve alapvető új ismereteket hozó munkáról szólhattunk, szinte valamennyi fejezet adott filológiai nóvumot, s ami még jelentősebb, módszertanában is változatos és igen tanulságos monográfiával gazdagodtunk. A történeti kommunikációelmélet láthatóan termékeny szempontokat tud kínálni a régebbi literatúra szövegeinek megértéséhez, s úgy hisszük, az újabb korszakok számára is hasznos interpretációs lehetőségeket adhat. Az értekezés szövege technikailag példamutatóan makulátlan, elütést vagy saj-
tóhibát nem vettünk észre benne. Ugyancsak példás a rendkívüli mennyiségű hivatkozás ökonomikus és logikus mozgatása, a kiterjedt szakirodalom célirányos használata, a manapság olyannyira divatozó lábjegyzetburjánzás elkerülése. A könyv végén terjedelmes (mintegy húszlapnyi) angol nyelvű összefoglalás teszi lehetővé a fontosabb eredmények nemzetközi megismertetését. A monográfia által megmozgatott terjedelmes adattömegben az eligazodást személy- és helységnévmutató segíti, jelentősen növelve a kötet használhatóságát. Kecskeméti Gábor könyve kiemelkedő színvonalú munka, mind a vállalt feladat súlyát, mind pedig a kidolgozás pontosságát s az elért eredmények újdonságát tekintve, eredményei a jövőben megkerülhetetlenek lesznek mind a tudománytörténeti, mind pedig a textológiai és szövegértelmezési vizsgálódások során. Bitskey István
SZILÁGYI MÁRTON: HATÁRPONTOK Budapest, Ráció Kiadó, 2007, 303 l. A szerző különböző tanulmánykötetekben és folyóiratokban 1997 és 2005 között megjelent – és a jelen kiadás számára az első publikáció óta átdolgozott – szövegei a kortárs irodalomértés azon válfajába sorolhatók, amely a szöveg és szerzője közti viszony szorosabbra fűzésével, ezáltal az életrajz, illetve az elsődleges kontextus részét képező korabeli kommentárok felhasználásával törekszik (az elmúlt évtizedek újabb olvasás- és értelmezéselméleteit is szem előtt tartó) újraolvasásra. Bár a
242
metodológia önmagában nem követelne meg külön magyarázatot vagy elméleti felvezetést, a kötetindító szöveg pozíciójába helyezett Irodalomtörténet és társadalomtörténet határán című tanulmány (7– 28) ezt a feladatot maradéktalanul teljesíti, ugyanakkor már címében utal a kötet jobbára teljes korpuszát meghatározó – erős (de nem csupán) filológiai meghatározottságú – értelmezési intencióra. Szilágyi szerint a múlt század rendszerváltást megelőző éveiben a marxista befolyásoltságú
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám episztéméket „övező egyre erőteljesebb kétely”, valamint az ebből értelemszerűen következő, „korábban elhanyagolt határterületek irányába való tájékozódás” során a társadalomtörténet sajnálatosan nem kapott elég figyelmet az új horizont távlatában, bár ennek oka nem csak a nyugati elméleti irányzatok reklámértékében, hanem a társadalomtörténeti diszciplína politikatörténettel szembeni, sajátosan a magyar kontextushoz kötött oppozíciójában keresendő (7–8). A társadalomtörténet azonban olyan szempontból mégis mindenképpen a hazai közeg „lappangó hagyományának” tekinthető, hogy az irodalomtörténet-írás markánsan felhasználja kutatási módszereit, igaz – és ebben rejlik a legitimáláshoz szükséges deficit –, „folyamatos módszertudata” nem alakult ki. További problémát jelent az, hogy a társadalomtörténet kompetenciájába tartozó témák (mint például a könyv- és olvasástörténet) jobbára az irodalomtörténet(i kutatás) számára bizonyultak megszólaltathatónak, viszont ez a visszatartott nyomaték produkálhat izgalmas eredményeket az olvasástörténet és a kultuszkutatás terepén. Mindez a szóban forgó diszciplínák korábban szigorúan megkötött státuszának utóbbi két évtizedben tapasztalható lassú elmozdulására nyújt bizonyítékot. Ennek leglátványosabb jele Szilágyi elmondása szerint az életrajz felértékelődése, amely nemcsak a korábban az intentional fallacy gyűjtőnév alatt összefoglalt, a pozitivizmus vádjával illetett kutatásokkal szembeni ellenerőként releváns, de napvilágra hozhat olyan, mára elfeledett biográfiákat, amelyek bár – sokszor jelöletlenül – áthagyományozódtak, önálló autoritásuk (például a kultuszkutatás horizontján) megkérdőjelezhetetlen (mint Domby Márton Cso-
konai-életrajza, 15). A Szilágyi által vázolt társadalomtörténeti kutatás kiindulópontja egy olyan kérdés megfogalmazása lehet, miszerint szolgáltathat-e (az irodalom különböző korszakok szerinti felfogásához, az irodalom intézményes kereteiről kialakított képhez) eddig ismeretlen adalékokat a szerzői életrajz kapcsán megrajzolt „társadalmi modell” (23). Nem meglepő, hogy a tanulmány zárlatában megadott, hasonló orientációjú vizsgálatok számára rendelkezésre álló elméleti irányzatok (a dekonstrukció vagy hermenutika által [is] meghatározott kulturális antropológia, mikrotörténelem vagy a mentalitástörténet) sorban visszaköszönnek Szilágyi többi szövegében, ezzel demonstrálva egyrészt a kutatás összetett elméleti bázisából kiinduló széles spektrumát, másrészt a társadalomtörténet és az irodalomtörténet közötti kölcsönös összefüggést, melynek köszönhetően „az irodalomtörténet-írás elsajátíthatja a történeti forráskritika finom módszereit, míg a történetírás a szöveginterpretáció rendkívül ösztönző metódusait” (25). A kötet a bevezető tanulmány után két részben folytatódik, amelyek egyben tematikus egységeket képeznek. Az első hat írás az adott szerzők életrajza (életrajzaik „szövege”) segítségével próbálja feltárni a jelenleg is érvényben lévő irodalomtörténeti kánon bizonyos epizódjainak, vélekedéseinek hátterét, míg a másik részt alkotó kilenc tanulmány egy-egy szöveg újraolvasását tűzi ki maga elé elsődleges célul, nem megfeledkezve arról, hogy az aktuális szöveg megszólítja a recepciótörténet és a szerzőhöz kapcsolódó életrajzok, kommentárok vonatkozó szegmenseit is. Feltehetőleg nem szerzői vagy szerkesztői figyelmetlenségből következik, hogy mindkét egységben szerepel egy-egy „kakukk-
243
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám tojásnak” tekinthető írás; inkább ez is azt bizonyítja, mennyire könnyű az átjárás a különböző jellegű szövegek között (illetve hogy ebből következően mennyire fogható fel tulajdonképpen szimbolikus aktusként a két egység kötetbeli elkülönítése), hiszen bármennyire is ragaszkodik a szerző az életrajzhoz, ezt ugyanúgy – különböző módokon archivált – szövegek segítségével képes csak megkonstruálni. Az egyik említett írás a Dugonics András és az „idegenek” (92–102), amelyben a „»saját« és »idegen« oppozíciójának” kérdéskörét Szilágyi a szerző szövegeinek összeolvasásával deríti föl, miközben az ezekben megjelenő történetszemléletet a recepció egyes megjegyzéseinek fényében vizsgálja. Az oppozíció – a sokáig hangoztatott véleménnyel ellentétben – korántsem nevezhető stabilnak, így Dugonics „idegeneinek” megjelenítése is a „történelem fölött uralkodó Gondviselésbe vetett hit következetes végiggondolásának” függvényében alakul (97). A szintén logikusnak tűnő etimológiai (diakrón) vizsgálat helyett, amely puszta jelölőként vizsgálná, az „idegen” szó saját kontextusában, a Dugonicséletműben értelmeződik, látványosan megbontva azt a véleményt, miszerint ’ellenfél’ jelentésben lenne értendő (102), ezzel együtt a magyar irodalom korai alkotójának szövegeire applikálva a maximát, miszerint az identitás mindenkori megképz(őd)éséhez erőteljesen hozzájárul az „idegenség megismerése” révén elvont tapasztalat. A második, közvetlen kontextusából, a szövegértelmezések közül „kilógó” írás Dayka Gábor kanonizációjával (vagy ahogyan Szilágyi fogalmaz, „kánonizációjával”) foglalkozik (A „titkos bú” poétája?, 149–163). Itt Kazinczy Ferenc kötetrendező és – mint a tanulmányból kiderül –
244
autorizációs törekvései szolgálnak egyfajta közvetítő „médiumként”. A Daykára aggatott „szentimentális” jelző nem következik egyenesen versei alaptónusából, hiszen az ezeket tartalmazó kötet betoldásokkal és a Kazinczy által előirányzott olvasási móddal együtt „határozta meg a befogadást” (162). A kanonizációs „gesztus” és az ebből nem szükségszerűen következő („kanonizált”) termék közötti diszkrepancia legfőbb veszélye az, hogy (bár Szilágyi végül elismeri a költőre hagyományozott kategorikus elnevezés legitimitását) a Kazinczyhoz köthető „szentimentális” értelmezési tradíció az időtállóság auráját nyeri el, holott igenis nekiszegezhetők esetlegesen dekonstruáló értelmezések is. A bevezető tanulmányt követő írás a kötet leghosszabb szövege, Szilágyi első monográfiája (Kármán József és Pajor Gáspár Urániája, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1998) egyik fejezetének legújabb változata. A „Pajor Gáspár életútját” követő szöveg bevallottan nem egy irodalomtörténeti szempontból figyelemreméltó pályafutást mutat be, ezzel szemben viszont – társadalomtörténeti adalékainak köszönhetően – „modellt” (58) szolgáltat a 18–19. században rendelkezésre álló karrierépítési lehetőségekről. Szilágyi első Csokonai-tanulmánya szintén egy előre megkomponált, tudatos stratégia fényében történő eseménysorozatot, nevezetesen a költő kollégiumi pereit próbálja megtisztítani a kanonikus beidegződésektől, szemléletesen bizonyítva, hogy Csokonai normaszegő viselkedésmódja egy – Pajoréhoz hasonló – életmódváltás felé tett határozott lépésként is értelmezhető. A Halotti versekkel kapcsolatos polémia szintén ismert eleme az irodalomtörténeti diskurzusnak, de jelen elemzés a halotti
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám ceremónia korabeli narratívájától kezdve a beszédes, Kazinczy által rögzített idekapcsolódó „pletykákon” át az – előbbi tanulmányban is szerepet kapó – metanyelvi viselkedésig több szinten, többféle különböző olvasat bevonásával árnyalja és pontosítja Csokonai „botrányosként” áthagyományozódott tettét. A kötet egyik legizgalmasabb tanulmánya Czakó Zsigmond rejtélyes (?) öngyilkosságával foglalkozik. Szilágyi tisztában van kutatásának korlátaival, nevezetesen hogy a „lélektani motivációk” felderítése merő illúzió (118), viszont rendkívül tanulságos, hogyan kommentálják a Czakót körülvevő munkatársak és barátok az esetet, illetve hogyan próbálják ezt a nyilvánosság kontextusában aktualizálni, mennyire hatásosan tudják (önös) performatív célok szempontjából kiaknázni a drámaíró halálát. A Petőfi Zoltán életútját vizsgáló szöveg a kultikus költő fiának részletesebb megismertetése mellett alapot szolgáltat anyja, Szendrey Júlia magánélete rejtettebb dimenzióinak feltárására is. A szövegelemzéseket tartalmazó második rész tág időintervallumot fog át. A felvilágosodás egyes szerzői éppúgy terítékre kerülnek, mint a romantikus Vörösmarty és Eötvös, de a modernség paradigmaváltását előidéző olyan szerzők is, mint Reviczky Gyula vagy Jókai Mór. Az elemzések során számos, széles körben favorizált poétikai aspektus kerül elő, és ezeket Szilágyi – az adott szöveg lehetőségeihez illeszkedve – izgalmasan variálja: a nyelvi rétegek és stílusszintek analízisére láthatunk példát A filozófus interpretációja kapcsán, a Lúdas Matyi újabb olvasatához pedig szerző és szöveg autoritásának vizsgálata vezet. Kölcsey A Perényiek című drámatöredékének „üres helyeit” Szilágyi
egy vázlat segítségével próbálja kipótolni, és így összevetni az elméleteiben a drámaírásról értekező szerző gondolatait egyetlen fennmaradt drámájának részleteivel. Míg Vörösmarty szövegeinél termékeny módszernek bizonyulnak az olyan segédtudományok, mint a néprajz vagy a narratológia, hasonlóan releváns értelmezési szempontként használhatók az intra- és intertextualitás felkínálta lehetőségek is. A kötetet záró három elemzés mindegyike hosszabb prózai művet vizsgál. Ezek során minden esetben észrevehető az erőteljesebb „kánonbontási” szándék, de mindig más értelmezési szemponttal. Eötvös József Magyarország 1514-ben című regényénél Szilágyi a történeti-politikai olvasattól próbálja függetleníteni értelmezését, de a regény idejét és terét, illetve a megváltás motívumát működtető olvasásmód szinte észrevétlenül csapódik vissza egy alapjaiban más jellegű, de tulajdonképpen ugyanúgy egy hatalmi diskurzus irányította teológiai (vagy inkább teleológiai) értelmezésbe, így továbbra is függőben tartva a regény teljesen új szempontokból történő megszólaltathatóságának lehetőségét. Reviczky Apai öröksége két változatának összeolvasása egy – a második változathoz fűzött – szerzői előszó ismeretében törekedhet a kánon megbontására. Végül Jókai Mór egy olyan munkája zárja a kötetet, amely eddig csak ritkán került az értelmezés horizontjára. Az Ahol a pénz nem Isten azért tarthat számot – akár ennél is intenzívebb – érdeklődésre, mert az Jókaikorpusz egészében elfoglalt státusza révén hatékonyan olvasható újra segítségével a teljes megelőző életmű. A tanulmánykötet címe így többféleképpen is értelmezhető. Nem csupán arról van szó ugyanis, hogy Szilágyi szövegei a
245
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám társadalomtörténet és az irodalomtörténet közötti lehetséges „határpontokat” jelölnék ki a mindkét tudományág számára hatékonyan felhasználható „olvasásmódok” (olvasástörténet, mentalitástörténet stb.) segítségével. Az életrajzon kívül több olyan szövegen kívüli kontextus bemutatására vagy árnyalására láthatunk kísérletet, amelyek például az irodalomtörténeti periodizációt is elősegíthetik. Ennek nyomaként említhető az 1793-as rendelet, amely „királyi jognak nyilvánította a könyvnyomdák engedélyezését és a könyvvizsgálatot is” (39), vagy Csokonainak a romantikára jellemző szerzői autoritás megteremtését célzó komplex eljárása (87). Ezek vagy például az orális kultúra és az írásbeliség A filozófusból kiolvasható diszkrepanciája (142), illetve a szabadkőműves diskurzus által „determinált” szövegtörlési műveletek (153) az irodalom vagy irodalmiság intézményesülésének folyamatát árnyalhatják egy olyan modell formájában, amely termékeny párbeszédbe helyezhető
az irodalmi szövegekkel, valamint a szövegeknek és egyéb kommentároknak éppen az intézményesülésről szóló cikkelyeivel. Szilágyi legtöbb tanulmánya az eltérő vizsgálati irányok ellenére közös nevezőre vonható, hiszen gyakran visszatérő elemként szerepel a nyilvánossá válás vagy a „láthatóság” kérdésköre (pl. 104, 132). A helyzettől függően instabil vagy dinamikus látványosság, a szövegek performatív dimenziójának vagy a színrevitel lehetőségének felkutatására irányuló szándék több tanulmányt is a – társadalomtörténeti befolyásoltságú – archeológia terepére helyez. A kötet szövegei nem rendezhetők egyetlen, jól körülírható narratív egységbe, de a különböző témájú tanulmányok mégis bizonyítják Szilágyi Márton kérdésfeltevésének indokolt voltát, illetve a vizsgált szövegeket több esetben új jelentésrétegekkel gazdagító, alapos és körültekintő munkamódszerének legitimitását. Wirágh András
HAJDU PÉTER: IRODALOM, TÖRTÉNET, TITOK, IDEGENSÉG Budapest, Balassi Kiadó, 2009 (Opus Irodalomelméleti Tanulmányok), 311 l. Rögtön kiindulhatunk a kötetborító paratextusai által körülrajzolt problematikából, a sorozat címéből és a hátlap szövegéből, melyek szerint irodalomelméleti tanulmányokat fogunk itt olvasni, illetve a címben vesszővel kettévágott, mégis könynyedén meghallható másik kulcsszóból: irodalomtörténet. Történet és elmélet persze némileg mesterkélt szembeállítása, filológusi és teoretikus ész vitája mélyebb implikációkat is sejteni enged, ha például az irodalomtörténet-írás gyakorlata által fölvetett, s olykor megoldhatatlannak tűnő
246
elméleti kérdésekre gondolunk – amit egyébként a kötet egyik tanulmánya is tematizál –, Hajdu Péter elemzéseire mégis inkább a kétféle közelítésmód egymásban való közvetítése jellemző. Ha a kötet négy tematikailag jól megkülönböztethető fejezetét az elmélet és a történet közti szembenállás kibékíthetőségének metanarratívája felől olvassuk, akkor talán e messzemenően jóindulatú előfeltevés lehetőségeire, ugyanakkor korlátaira is rá lehet mutatni. A kötet első tematikus blokkja az, amelyben az irodalomelméleti belátások
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám gyakorlati alkalmazásának igénye a leginkább szembetűnő. Az őszinteség retorikája című tanulmány például a különféle angolszász és német irodalomtörténészek római irodalomról szóló elbeszéléseiben mutatja ki azt a makacsul továbbélő igényt, hogy a költői szövegből, minden episztemológiai lehetetlensége ellenére, a szerzői intenciót olvassuk ki. Ez arra mutat rá, hogy az irodalomtörténet-írás korántsem tud olyan könnyen elszakadni attól a romantikus tradíciótól, mely szerint a szöveg „egy revelatív élmény (Erlebnis) közvetlen kifejeződése”, illetve hogy a költői megnyilatkozás mögött egy a szavakért élettörténetével és élményeivel szavatoló, önmagát teljes egészében birtokló szubjektum áll. A szubjektum e mítoszának avagy metafizikájának lebontásához kétségkívül azok a trópusok kínálják a fogódzót, amelyek hatékonyságukat már klasszikus meghatározásuk szerint éppen a szó szerinti és a nem kimondott jelentés közti diszkontinuitás jegyében fejtik ki, mint az allegória vagy az irónia. Az ironikus olvasattól való irodalomtörténeti berzenkedésről Hajdu által mondottak szerint például Eve Adler hajlandó inkább három különféle Catullusról beszélni egy versben (cselekvő, a cselekvésre reflektáló, beszélő), hogy végül egy negyedikben fölismerje annak a szubjektumnak a konzisztenciáját és szubsztancialitását, amit ő maga az előbbi háromban „meghódít”, azaz visszahódítja a versben az élményt, aki azonban így, nota bene, megint csak aligha lehet több, mint a „Catullus” hangsor, egy az irodalomtörténet számára autoritással bíró tulajdonnév terjeszkedése a köznevek rovására. Sokkal inkább a történész, mint Catullus tudathasadásairól sikerül Hajdunak számot adnia, amikor Niklas Holz-
bergről írja: „Ő többször explicit módon és néha igen harcosan utasítja el a catullusi költészet közvetlen életrajzi olvasatát […] Mégis szeretne a költőről kijelentéseket tenni” (17). Mindezen frappáns és az irodalomtörténészek szándékaira (!) jól ráérző fejtegetések után maga Hajdu némileg kétértelműen és bizonytalankodva foglal a kérdés kapcsán állást. „Szerinte a Catullus-vers egy olyan élethelyzetet visz színre, amelyben lehetségesnek látszik egy szereplői tudat közvetlen kifejeződése. A költemény beszélője közvetlenül szólít meg egy másik személyt, és azonnali reakciót vár a részéről” (19). Itt egyrészt zavart okoz, hogy más értelemben szerepel a „közvetlen” szó az idézet első, illetve második mondatában. Az elsőben tudniillik eldöntetlenül marad, hogy a szereplői tudat az olvasó számára fejeződik-e közvetlenül ki, vagy, miként a második mondat sejteti, a versben színre vitt élethelyzet két szereplője közti közvetlen kommunikációról esik szó. Szögezzük le: egyik változatban sem lehet szó közvetlen kommunikációról, mivel mindkét változatban valami nyelvileg közvetítettről, az első esetben a költemény írott nyelve, a másodikban a két szereplő között a tanítás nyelve általi közvetítésről lehetne mindössze beszélni. A tanulmány utolsó előtti bekezdése, ha jól értem, a szerzői szándék helyett az olvasói szándék primátusával látszik szimpatizálni, aminek kiindulópontja, hogy a szerzői szándék kiolvashatatlanságát a szöveg és kontextusai közötti ellentmondásokból vezeti le. Ezért tűnhet úgy, az olvasó dönthet olyan kontextus mellett, amely egy adott szöveg életrajzi, vagy olyan mellett, amely ironikus olvasatát támasztja alá. Csakhogy a szerzői intenció
247
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám ellen nem a kontextusok közötti ellentmondás a legfőbb, s nem is az egyetlen érv, hanem például maga a nyelv természete, ahogyan azt ma ismerni véljük: eminens értelemben a nyelv hív meg minket arra a beszélgetésre, amit például a költészetről folytatunk, nem pedig mi választjuk a nyelvi kontextust. Persze lehet beszélni az őszinteségről és kontextusairól is, de érzésem szerint a Catullus-szövegben rejlő dialógus, a nyelvi közvetítettség mint tanítás erről a közvetítésről, egy elméleti tanulmánynak irodalomtörténeti jelentőség tekintetében is még kiaknázatlan lehetősége maradt (amennyiben „elméleten” nem pusztán az egyes „történetesek” teoretikus felkészületlenségéről szóló eszmefuttatásokat értjük). Az irodalomtörténet-írás elméleti kérdéseihez közelebb álló problémakört, az etnikai sztereotípiákét emeli ki egy másik tanulmány (Etnikai sztereotípiák az irodalomtörténet-írásban), Beöthy Zsolt és Farkas Gyula irodalomtörténeteit, továbbá a mai helyzetet tekintve át. A mai irodalomtörténet-írás igénye, amely tisztában van azzal, hogy maga is narratív sémák és műveletek alapján képzi meg a történetét, óhatatlanul romantikus elbeszélésnek fogja tartani azokat az elbeszéléseket, amelyek az irodalom és a nemzet történetét egymástól elválaszthatatlan összefüggésben beszélik el. Ugyanakkor érzésem szerint nincsen kellőképpen tisztázva, hogy mit is kell manapság sztereotípián értenünk, aminek tisztázása, éppen manapság, lényegbevágónak tetszik. Azért is hiányolom ezt, mert más szövegekben (pl. Mikszáth, Krúdy, Márai és a tótok vagy a populáris és professzionális olvasatok egymást megtermékenyítő, vagy éppen kifosztó-torzító játékát elemző Az elveszett
248
cím: Frankenstein és az értelmező közösségek) a szerző érzékenyen és körültekintően igyekszik reagálni nemcsak a populáris irodalmi, hanem a politikai aktualitásokra is. Az elemzés korrektül veszi számba Beöthy elbeszélésében a nemzeti mitologémák manipulatívan identitást teremtő, s talán olykor xenofóbiára serkentő, elég jól ismert sémáit, de nem ad semmilyen választ arra, hogy lehetséges-e egyáltalán sztereotípiák nélkül gondolkodni a Másik identitásáról. Persze a sztereotípia mintegy hallgatólagosan pusztán csak narratívaként tekintve már elveszíti esszenciális jelentőségét, de amennyiben csak narratíváink és meta-narratíváink vannak, akkor kérdés, hogy mi alapján lesz elfogadhatóbb az egyik elbeszélés a másik rovására. Ha például a sztereotípia használója általi reflektáltságának fokát is bevonjuk az elemzésbe, akkor talán többet mondhatnánk e tekintetben Farkas Gyula irodalomtörténetéről. Mert amikor Hajdu kimondja, hogy Farkas egyáltalán „nem kísérletezik fajelméleti érvelésekkel” (172), kissé mintha bajba kerülne azzal is, hogy magára a magyar nemzetre vonatkozó sztereotípiát mutasson ki, ami számomra nem minden feltétel nélkül volt meggyőző. Farkas Gyula egy szöveghelyéről írja: „Ez tehát a magyarság énképének egyik hízelgő sztereotípiája, amely a mérséklet, a fontolva haladás, az arany középút, a rendületek kerülésének fogalmaival írható körül.” (Uo.) Különösen azért nem meggyőző ez az értékelés, mert a Farkastól általa idézett szövegben semmi ilyesmiről nincs szó, pusztán a magyar nemesi középosztályról, amely osztályként áll itt középen („akik a kiegyezés után bizonyos kesernyés kiábrándultsággal figyelik az új fejleményeket”, 172), ám ez nem feltétlenül sztereotí-
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám pia. Továbbá pár lappal előbb Hajdu megállapítja, hogy Farkas nem tekinti a kiegyezést pozitív mérlegűnek (167, 30. jegyzet), így feltételezem, hogy nem fog éppen a kiegyezés Deákjára emlékeztető magyar sztereotípiát „hízelgő” értelemben használni. Nem mondom, hogy Farkas Gyula argumentációja mentes volna minden sztereotípiától, de az érvelés megbicsaklása okán hajlamos vagyok Hajdunál a két világháború közti irodalomtörténetírásról szóló mai sztereotípiák hatására gyanakodni. Nem mondható el ugyanez a Kerényi Károly kezdeményezésére létrejött Sziget könyvek elemzéséről, amelyek a történet– elmélet tengely és az etnikai sztereotípiák viszonylatában azért lehetnek kiemelt fontosságúak, mert az itt megidézett szerzők a „magyar lényegről” nem narratív műveletek alapján, hanem filozófiai fogalmak mentén igyekeznek gondolkodni. Egy a nemzet fikciójában gondolkodó narratív sémában talán nehezebb megszabadulni a Kelet–Nyugat dichotómia máig kísértő jelenvalóságától, míg egy jellegzetes filozófiai önaffirmáció megteremtheti a dichotómiát magában feloldó szintézist, amit a történetmondás is alapul vehetne. E tekintetben Hajdu szemléletében az a kifejezetten szimpatikus, hogy abban, amit az irodalomtörténet-írás mindig többé-kevésbé meghatározatlanul „nyugatinak” tekint, nem feltétlenül mércét és mértéket lát, hanem az applikációs igény önállóságával és szabadságával fordul felé. És itt visszakapcsolódhatunk az előző tanulmány kapcsán említett komparatív irodalomtörténetekhez, melyekről nagyon bátran ezt írja Hajdu: „Kultúránk jelen összefüggésrendszerében talán jogos az az igény, hogy ahogyan annak idején az irodalomtudo-
mány segédkezett a nacionalista ideológia társadalmi-tudati beágyazottságát elmélyíteni, most segítsen ennek az ideológiának legalábbis 19. századi típusát lebontani” (173). A kiindulópont itt is a Benedict Andersontól idézett tétel, miszerint a nemzet „elképzelt közösség” (175), amivel a „nemzetek utáni világállapot” (178) fikcióját állítja szembe. Hajdu tisztában látszik lenni azzal, hogy ez utóbbi szintén egy jellegzetes fikció, s mint ilyen nem mentes az ideologikumtól, hiszen minden elgondolthoz, mint amilyen például egy „világállapot”, hozzátartozik ennek képzelet általi fikcionálása. Hogy erre a világállapotra adott válaszként a Hajdu által bemutatott komparatív irodalomtörténetek elégséges választ jelenthetnek, abban a magam részéről kételkedem. Igaz, Hajdu sem dönt egyértelműen. Mert van például olyan elemzés is, amely nem nemzetállamok utáni, hanem bizonyos értelemben az előtti világállapotot vizionál, a helyi identitások konglomerátumának időszerűtlen törzsiesülését, a nemzetállamról való leszakadást és önállósodást helyezve kilátásba. Nem is állunk ettől olyan messze, ha a különféle nemzeti, etnikai kisebbségeknek környező államokbeli helyzetét figyeljük. Ebből szerintem legalább háromféle irodalomtörténet szükségességére következtethetünk: 1. egy szűkebb regionális irodalomtörténetre (pl. Erdély esetén); 2. egy korszerű nemzeti irodalomtörténetre, amely természetesen metszi az előbbit; 3. és egy a Hajdu által bemutatott John Neubauer – Marcel Cornis-Pope-féle európai irodalomtörténetre. A nemzeti irodalomtörténet szükségességekor továbbá arról az evidens tényről is beszélni kell, hogy az irodalomnak van egy specifikus nyelvhez kötöttsége, ami
249
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám legvilágosabban például a költői szöveg fordíthatatlanságában mutatkozik meg. Ha egy irodalomtörténet nem a nemzetek és nem is a nemzetek utáni világállapot, hanem az irodalom fikciójáról szeretne beszélni, akkor többek között ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni. Hajdu egy másik tanulmánya e koncepció irányába látszik mutatni: „Szerintem a világirodalom csak nemzeti változatokban létezik, és minden nép kialakítja a saját kanonizált változatát a többi nép irodalmából” (78). Ez a tanulmány éppen az antikvitás egyes szerzőinek kánoni pozícióit és a róluk készült magyar nyelvű műfordítások viszonyát veszi szemügyre, s jól látható belőle, hogy azok a műfordítások őrizhetik meg leginkább kánoni pozíciójukat, amelyek célnyelvi orientációjúak: általában elmondható, hogy például Arany Arisztophanész- és Babits Dante-fordításai mindaddig „olvasható magyar szöveg[ek]” lesznek, amíg Arany és Babits nem műfordítás-szövegeik alapján is megőrzik helyüket az irodalomtörténeti kánonban (85). Ebből pedig az a következtetés adódhat, hogy egy komparatív irodalomtörténet kánonja is csak anynyiban számíthat normatív erőre, amenynyiben igazodni tud az egyes célnyelvekbe beágyazódott fordításnyelvi tradíciókhoz, vagy radikálisabban: egy európai kánon is mindig a nemzeti kánon függvénye marad. Hajdu közelítéseire azonban nem a nagy elbeszélések és kategorikus végkövetkeztetések levonása, hanem a specifikus nézőpontok következetes végigvitele a jellemző, s ez a sajátosság a kötet legfőbb erényei közé tartozik. A koloniális diskurzus vizsgálata a 19. század végi prózában (Egy baka és egy alkirály) feltétlenül továbbgondolandó például az idegen nyelvű betéteket tartalmazó szövegek be-
250
fogadási lehetőségei vizsgálatának, vagy például Tömörkénynél az irónia és a sztereotípia viszonyának tisztázása irányába. Ilyen előremutató megfigyelés a Tömörkénynél megjelenő katonai nyelv sikertelen performatívumainak jelenléte, így sztereotípia, irónia és performatívum viszonya Tömörkénynél kifejezetten új megközelítést sugall. Például azt az egyébként nem pusztán teoretikus téttel rendelkező következtetést, hogy a szemantikailag tartalmatlan performatívumok, ígéretek csakis ironikus olvasatot engednek meg, ami egy irodalmi diskurzus esetén feltétlenül termékeny és ünneplendő, de egy politikai diskurzusban katasztrófához is vezethet. Igaz, az irodalmi szöveg ironikus olvashatóságának „alpári” változatairól is van Hajdunak mondandója Göre Gábor levelei kapcsán, ami arra utal, hogy az irónia egy irodalmi szöveg esetén is lehet terméketlen. Az ilyen elvarratlan teoretikus szálak a kötetben valóban a kontextus szabad megválaszthatóságáról adnak hírt, ugyanakkor arra is jogos lehet utalni a Törökképeink kapcsán, hogy a közvetetten emlegetett Zrínyinél, aki a törökökről szóló irodalmi diskurzusnak mégiscsak a kezdőpontján áll, általában sokkal árnyaltabb a törökökről megrajzolt kép, és az Egri csillagok sem minden esetben tagadja meg a szintén sztereotip keleti kultúra vonzó meseszerűségét, noha a célzott válogatás helyeselhető szándéka, amely a törökökkel kapcsolatos sztereotípiákat akarja tudatosítani, igazolja Hajdu megfigyeléseit. (A törökökről szóló irodalmi diskurzus legújabban megjelent regénye – HORVÁTH Viktor, Török tükör, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2009 – talán tovább tágíthatja ennek a vizsgálódásnak a látókörét is.)
ItK Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám A kötet tanulmányaiból számos további, nagyon fontos részkövetkeztetés adódik, s ezek nem elhanyagolható része nem feltétlenül csak a bennfentes irodalomtörténeti diskurzuson belül érvényesíthető, például a szlovákokkal kapcsolatos sztereotípiák elemzése Mikszáthnál, Krúdynál és Márainál. A problémafölvetés tekintetében például messzemenően sokatmondóbb Mikszáth prózája, akinek szemlélete szerint a „helyi békét” többnyire mindig a magasabb politikai körök hatalmi aspirációi rontják meg, mint a valószínűsíthetően manapság sokkal népszerűbb Máraié, akinek a témában alig van mondanivalója. Más kérdés persze, hogy mennyire jogos ugyanazt a nézőpontot, fogalmi, elméleti apparátust alkalmazni Mikszáth és Márai prózájára, hiszen világos, hogy Márai olvasása a „polgár sztereotípia” politikai és egyéb implikációinak középpontba állítása esetén sokkal több eredményre juthat.
Ezek a következtetések ugyanakkor – a kötetnek az elméletírás versus történetírás közti kommunikáció metaolvasatát alkalmazó megközelítésében – arra is fényt vetnek, hogy az irodalomtörténetről való gondolkodás sohasem független az irodalmon kívüli ideológiai aktualitásoktól, noha meglehet, az elméletírás sem. Az ilyen aktualitások Hajdu Péter kötetében azonban messzemenően tudatosan és logikusan épülnek be az elemzésekbe, miközben arra irányítják a figyelmet, hogy a történetírásnak az immanens esztétikai értékeléseken túl mindig van valamiféle, úgynevezett társadalmi tétje, bármennyire is igyekszünk ezektől elvonatkoztatni. A legtisztább megoldásnak, Hajdu példáját követve, a nyelvi-esztétikai horizonton túli érdekeltségek felszínre hozatalát és megbeszélését tekinthetjük. Borbély András
251
