Irodalmi, mûvészeti, közéleti folyóirat

Partium

Irodalmi, mûvészeti, közéleti folyóirat BAKOS KISS KÁROLY (BEREGÚJFALU) BENEDEK SZABOLCS (bUDAPEST) CSAKA JÓZSEF (KOLOZSVÁR) CSORDÁS LÁSZLÓ (ESZENY) DUSA LAJOS (DEBRECEN) FARKAS GÁBOR (DEBRECEN) FARKAS WELLMANN ENDRE (GYERGYÓSZENTMIKLÓS) FAZEKAS ÁRPÁD (NYÍREGYHÁZA) FAZEKAS ISTVÁN (SZÁSZHALOMBATTA) FELHÕS SZABOLCS (VÁSÁROSNAMÉNY) FINTA ÉVA (SÁROSPATAK) GERGELY FELICIÁN (BUDAPEST) HAMAR PÉTER (FEHÉRGYARMAT) JÁNOSI ZOLTÁN (NYÍREGYHÁZA) JOÓ ADRIÁN (DEBRECEN) KIRÁLY ZOLTÁN (KOLOZSVÁR) KOSZTYÓ GYULA (BEREGDÉDA) KOVÁCS TÜNDE (MÁTÉSZALKA) LACKFI JÁNOS (ZSÁMBÉK) MEDVIGY ENDRE (BUDAPEST) MOLNÁR BERTALAN (BEREGSZÁSZ) NAGY ÁKOS (MISKOLC) OLÁH ANDRÁS (MÁTÉSZALKA) PAYER IMRE (BUDAPEST) PÉCSI GYÖRGYI (BUDAPEST) PRÁGAI TAMÁS (BUDAPEST) RIMÓCZI LÁSZLÓ (BUDAPEST) RUBOVSZKY ANDRÁS (BUDAPEST) SAMU JÁNOS VILMOS (ZOMBOR) SARUSI MIHÁLY (BALATONALMÁDI) SZABÓ PÁL (HÓDMEZÕVÁSÁRHELY) SZAKOLCZAY LAJOS (BUDAPEST) SZÉKELYHIDI ÁGOSTON (HAJDÚBÖSZÖRMÉNY) SZIRMAI PÉTER (BUDAPEST) TÓTHÁRPÁD FERENC VARGA JÁNOS (NYÍREGYHÁZA)

Fedõlap:

Beregi keresztszemes terítõ (Beregi Múzeum)

Borítóterv:

Filep Anita (Mátészalka)

Szerkesztõk: Bakos Kiss Károly (Beregújfalu), Elek Ottó (Nyíregyháza), Varga János (Nyíregyháza) Felelõs szerkesztõ: Felhõs Szabolcs (Vásárosnamény) Fõmunkatársak: Kürti László (Mátészalka) Oláh András (Mátészalka) Állandó munkatársak: Szabó Pál (Hódmezõvásárhely Csordás László (Ungvár-Eszeny) Kiss Lajos András (Nyíregyháza) Ószabó István (Debrecen) alapító fõszerkesztõ Kiadja a Kelet-Magyarországi Szabadelvû Protestáns Kör megbízásából Az Unitárius Alkotók Társasága (UART) Védnökök: Karner Ottó, az UART elnöke (Budapest) Medvigy Endre (Budapest) Pomogáts Béla, irodalomtörténész (Budapest) Székelyhidi Ágoston, irodalomtörténész (Hajdúböszörmény) Megjelenik negyedévente ISSN 1216-7525 WEB: www.partium.unitarius.eu E-mail: [email protected]

A szerkesztõség címe: Partium Mûhely 4800 Vásárosnamény, pf:2. Tel.: 06-20/567 8597 Nyomda: Örökségünk Könyvkiadó Kft. Nyíregyháza, Bercsényi 13. E-mail: [email protected]

Tartalomjegyzék Lackfi János Kis nyári dalkoktél ........................................................................................................ 5 Szakolczay Lajos Test és lélek ................................................................................................................... 9 Dusa Lajos Nyári képsor ................................................................................................................ 23 Szabó Pál Nyári levél ................................................................................................................... 25 Farkas Gábor Allegória ...................................................................................................................... 26 Lehet ............................................................................................................................ 26 Hamar Péter Az ügyvéd felesége ..................................................................................................... 27 Benedek Szabolcs Muppet show ............................................................................................................... 32 Payer Imre Július ........................................................................................................................... 34 Sarusi Mihály Ugatoló ........................................................................................................................ 35 Farkas Wellmann Endre Éneked éneke .............................................................................................................. 36 Prágai anzix ................................................................................................................. 38 Kovács Tünde Mint Mózesé ................................................................................................................ 39 Rád bízva ..................................................................................................................... 39 Molnár Bertalan Szavalóverseny Kovács Vilmos emlékére ................................................................... 40 Finta Éva Anziksz egy régi nyárból ............................................................................................ 41 Oláh András visszafelé ..................................................................................................................... 42 holnaptól ...................................................................................................................... 43 Nagy Ákos Inkvizíció ..................................................................................................................... 44 Bakos Kiss Károly Nyáron a város ............................................................................................................ 46 Prágai Tamás Rubaíyat – Külön utakon ............................................................................................ 47 Irán .............................................................................................................................. 47 Egy perzsa sakk-készletre ........................................................................................... 47 Csordás László Háttérelemek egy nyári szerelemben .......................................................................... 48 Kis(s)-paródia .............................................................................................................. 50

nyár

3

Kosztyó Gyula Az Osztrák-Magyar Monarchia 1915-ben közölt propagandatudósításai a korabeli kárpátaljai magyar sajtóban ........................................................................ 51 Rimóczi László „Szerintem a szex csak a szép emberek sportja” ........................................................ 56 Tóthárpád Ferenc Fordul az ég ................................................................................................................. 59 Hitetlen Gioconda ....................................................................................................... 59 A disszemináció ábrándja ............................................................................................ 60 Gergely Felicián „Szívemet hozzád emelem” ........................................................................................ 61 Jánosi Zoltán Kõnig Frigyes arcképéhez ........................................................................................... 65 Csordás László Sütõ András Anyám könnyû álmot ígér c. mûvének helye a változó magyar irodalmi kánonban .......................................................................... 69 Dr. Fazekas Árpád köszönõbeszéde .................................................................................. 73 Medvigy Endre A 80 esztendõs Bedõ György köszöntése ................................................................... 74 Fazekas István Hubay Miklós naplója Az ember tragédiájáról ........................................................... 77 Csaka József Fõgondnoki köszöntõ beszéd a Szejkefürdõi Unitárius Találkozóra .......................... 81 Joó Adrián A bíráló bírálata ........................................................................................................... 84 Pécsi Györgyi Király Zoltán a Tokaji Írótábor 2010. évi díjazottja .................................................... 86 Király Zoltán Nagyon kéne ................................................................................................................ 88 Alkalmi vers erõs idegzetû felnõtteknek ..................................................................... 89 A Nõ ............................................................................................................................ 89 Samu János Vilmos Nicsiren megfogan majd ............................................................................................. 91 Szirmai Péter Varjak és keselyûk ....................................................................................................... 93 Varga János A templomok kutatása ................................................................................................. 97 Felhõs Szabolcs „Visszamagyarosodás” a nemzeti egység jegyében .................................................... 99 Székelyhidi Ágoston Értékek és esélyek a magyar irodalomban ................................................................ 101 Hírek ............................................................................................................................... 102

4

Partium

LACKFI JÁNOS

Kis nyári dalkoktél 1. LÉPDELÕ Felmegyek a lépcsõn, Fáj a porckorong, Klaffog is a térdem, Nem panaszkodom. Lemegyek a lépcsõn, Mint egy kerge bak, Alattam a lábak Csetle-botlanak. Jó annak, ki ülhet, Pláne heverész, Kínoz ez a lábam, Mint a marhavész. De ha a sík járdán Végigmegyek én, Nincsen egész Pesten Snájdigabb legény.

nyár

5

2. SZABADULÓMÛVÉSZET Kavarom-keverem Feketés levesem. Fazekam kiürül, Ha ma bezabálom. Megörül a leves, Ha az út egyenes, Szabadon elinal, Szalad a gigámon. Beszorult ez a test, A ruhád levehesd, Se trikód, se gatyád, A kaloda szétdõl. A hurok kilazul, Nyakam is szabadul, A helyem megürül, Kibujok a létbõl.

3. NYÁRI EUFÓRIA Víz felé igyekszem Lenge kisgatyában, Szõke szösz fehérlik Barna bõrömön. Átvakít a napfény Csontomon, velõmön, Minden porcikámon: Égi röntgenem. Majd ha sisteregve Zöld hidegbe dûlök, Kerge bugyborékok Körbezsonganak. Bukkanok ki újra, Szénsavas bizsergés, Vízdugó fülemben, Töksüket vagyok.

6

Partium

4. TÁJKÉP Csorba égi bögre, Kósza gyöngy pörög le, Körbegördülõ nap, Estben oldható. Pisla félszemével Föld az égre néz fel, Fák a szempillái, Tágra nyílt a tó. Morzsa ment szemébe, Húnyorog dühében, Hánytorog csak egyre, Nem pislogja ki. Már a szem bevérzett, Nap-szilánk nem éget, Borogatja este, Óvja, elfedi.

5. VÍKEND-NÉPDAL Kimegyek a telkemre, Sárgaborsó de zsenge. Zsigulimból kiszállok, Sárgaborsót kaszálok. Ágyások közt kószálok, Ne lássanak a lányok, Megnõtt a petrezselyem, Ki se látszik a fejem. Ki se látszom a gazból, Én hamis, az igazból, Igazolványom hamis, Hamis vagyok magam is. Gyere velem a gazba, Én volnék itt a gazda. Hogyha velem dolgozol, A törvény is igazol.

nyár

7

6. SZÉK, ERNYÕ Hommage tudod, kinek A szék, az ernyõ, a talány, Aki vagy néhanap talán Egy megkopott tükör falán Kívül-e vagy belül? Az arcodon a párnanyom, A vérbajom vagy párbajom, Ön-véremmel párbajozom, Hogy ki gyõz, kiderül. Mint kóbor kutya, leskelek, Semmiért nem kezeskedek, Az idõ már felesketett, Így ülök hát, csehül. Pléhlavóron kolompolok, Ez amolyan konok dolog, Egy lelencgyerek kujtorog A fejemben belül. Párnában sírok, kósza toll, Uram, tehozzád nem hat el, Ha tollam sír, hogy alhatol, Mért tûröd süketül?! Lenne vasból minden pihe A dunyha, párna zörgene, Egetverõ zenebona, Hallja meg égi fül!!

8

Partium

SZAKOLCZAY LAJOS

Test és lélek Faludy György * Nagyon megtisztelõ számomra, hogy Faludy György engem választott beszélgetõtársnak. Ennek története van. Hangulati bevezetésként, mielõtt megkezdenénk a disputát, hadd olvassak fel pár sort tíz évvel ezelõtti tanulmányomból. A Faludy György látomásait a Mozgó Világ közölte 1982. 9. számában. „Az egyetemes magyar költészet alighanem legismeretlenebb ismerõse Faludy György. Könyve itthon három és fél évtized elõtt jelent meg, mégis, még a fiatalokban is, Villon-átköltései révén varázsosan cseng a neve. Kéziratban terjedõ verseinek legendája van, melyet még csak erõsít a kalandos életút. Átváltozásai – vándorlásai országból országba, helyrõl helyre – maguk is költõiek: a döntést legelsõbben az etika parancsa irányítja. Könyörtelen, önmagát sem kímélõ szenvedéllyel, dühösen és életigenlõ akarattal választja ki az új és új terepet, tagadja meg az egyik, szereti meg a másik hazát. Örökösen félúton van, és mégse hontalan. Ha a magyar nyelvet is hazának vesszük – miért ne vennénk annak –, tán egyik legbiztosabb lakója. Párizsból – a dátum is fontos! – 1940 májusában vallomást küld: Óda a magyar nyelvhez.”

Óda a magyar nyelvhez Kéri Pálnak Most, hogy szobámban ér az est setétje, te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje, s ajkad, melyrõl az esti fák alól elõször szólt az ének magyarul. Arcod tatár emléke már ködös, de titkunk itt e földön még közös s a te dalod zsong minden idegemben itt, idegenben. Magyar nyelv! Vándorutakon kísérõm, sértett gõgömben értõm és kísértõm, Kínok közt, gondjaimtól részegen, örökzöld földem és egész egem, bõröm, bérem, bírám, borom, míg bírom és soraimmal sorsom túl a síron, kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász: mennyei poggyász:

* A 100 éve született Faludy György emlékére

nyár

9

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán vont hangszerén lázam, házam, hazám, almom-álmom, lovacskám, csengõs szánom, és dal a számon, mit kérnek majd számon:– nincs vasvértem, páncélom, mellvasom, de Berzsenyivel zeng a mellkasom s nem gyõz le ellenség, rangomra törvén, sem haditörvény. Jöhetsz reám méreggel, tõrrel, ékkel, de én itt állok az ikes igékkel. Árkon-bokron kergethetsz hét világnak: a hangutánzó szók utánam szállnak, mint sustorgó füzesbe font utak fölött alkonykor krúgató ludak, s minden szavamban százszor látom orcád, bús Magyarország. Kihalt gyökök: tõzeggel súlyos rétek, ahol a fák mint holt igék, kiégtek. Õs szók: a szemhatárról századok ködébõl még derengõ nádasok, gyepüs vápákon elhullt katonák, ti bíbicek, bölények, battonyák, miket vadásztak vén csillyehajókról lapos aszókon. Magyar hangok: szöcskék és tücskök rétje, mély hangok: alkony viola sötétje, káromlások veszejtõ vadona, mondatszerkesztés pogány pagonya, költõszók: sok-sok illanó fodor, s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor, lelkünk dolmánya, szõtteses, világszép s búzavirágkék. Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya, karók, keresztek és bitófák árnya, s melléknevek, gazdag virágbarázdák, busák, buják, burjánzók és garázdák, melyik vidám faeke nyomtatott? S ti mellérendelt, kurta mondatok mint paprika, ha füzére vereslõn lóg az ereszrõl.

10

Partium

Ragok: szegények szurtos csecsemõi, kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nõni, és E-betûk serege: fekete mezõn zsellérek koldus menete, s ti kongó-bongó helyhatározók, kukoricásban jó irányt hozók, ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó könnyû harangszó. Jelentõmód. Az aszály mindörökre ráült a szürke, megrepedt rögökre. Magánhangzó-illeszkedés! Kaján törvénykönyvvé Werbõczy gyúrt talán? Mi vagy? Fülledt ötödfél százada robotba tört paraszt alázata, vagy összhang, mely jövendõ, szebb utakra messze mutatna? És fõnevek, ti szikárak és szépek, ti birtokos ragokkal úri népek, országvesztõk, elmozdíthatlanok, s ti elsikkadt, felõrölt alanyok, megölt vagy messze bujdosó fiak, Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak – ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal és a hazánkkal? Parasztok nyelve, nem urak latinja, nem grófok rangja, de jobbágyok kínja, magyar nyelv! fergetegben álló fácska, hajlongasz szélcibáltan, megalázva – s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani? Te vagy jelentünk és a hajdani arcunkat rejtõ Veronika-kendõ és a jövendõ. Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk és forró, mint forrongó szellemünk. Nem teljesült vágy, de égõ ígéret, közös jövõ és felzengõ ítélet, nem hûs palackok tiszta óbora, nem billentyûre járó zongora, de erjedõ must, könnyeinkben úszó tárogatószó – Ha a Hét évszázad magyar verseiben helyet nem kapott költõtõl idézett verset megvizsgáljuk, föltûnik Illyés Gyula Koszorújának holdudvara is. Pontosabban: a kezdemény, hiszen Faludy György sem csupán a magas és mély hangok – szöcskék és tücskök rétje, alkony viola sötétje – idillikumáról beszél, hanem a Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak, megannyi sötétben világoló láng tragédiájáról. A hazáról, mely épp ez idõ tájt vergõdött a német szorításában,

nyár

11

s önmagáról, a hontalanról, ki kénytelen volt megfutni otthonról, hogy hû maradván eszméihez, egyszer hazaérkezhessék. Miképp készült ez az esszé? Izgalmas körülmények között. Hiszen Faludynak nálunk még a nevét sem volt szabad leírni. Nem sokkal azelõtt jelent meg az Irodalmi Újságban nagy Kádár János-verse – a helytartóról, akit Moszkva irányított. Én a nyolcvanas évek elején kezdtem behatóbban foglalkozni a nyugati magyar irodalommal. Kutatásaim során így jutottam el Faludyhoz. Hírbõl már ismertem az amerikai kiadású összest (Püski), s némi engedély megszerzésével az Országos Széchényi Könyvtár zárolt részlegében – ahol a pornográf irodalom egy kalap alatt volt a politikailag ugyancsak veszélyes könyvekkel – a valóságban is ízlelgethettem a tiltott árut. Csakhogy a kék borítós kötet, elsõsorban a terjedelme miatt, föladta nekem is a leckét. Hétvége közeledett, s azon töprengtem, hogy miként, miféle csellel vihetném haza szombatra-vasárnapra. Markovics Györgyit, a külön gyûjtemény vezetõjét, megkértem, hogy pár napra vagy lopja ki nekem a Faludy-kötetet, vagy engedje meg, hogy a táskámba rejtsem. Nehezen állt kötélnek, hiszen – mint mondta –erõsen figyelik, itt-ott-amott belügyesek, pártemberek vannak a nyakára ültetve. De ha nekem ennyire fontos ez a könyv – „hogyne lenne fontos, hiszen szeretném, ha a tanulmány írásakor is nálam volna”?–, majd csinálunk valamit. Az „összeesküvés” sikerült, s hétfõn már helyén is volt a veszedelmes „zugáru”. A Mozgó Világ szerkesztõségében, noha sejtették, hogy baj lesz belõle, nagyon megörültek a tanulmánynak. Akkoriban minden nyugati magyar irodalommal foglalkozó szöveget – külön kérés nélkül – be kellett mutatni a minisztérium irodalmi osztályának. Õk hagyták jóvá – cenzúra! –, a közlést. Hogy barátaim beküldték-e szemlézésre Faludy-portrémat, nem tudhatni – állítólag telefonon kapták meg a beleegyezést a hivataltól: mehet! –, mindenesetre a tanulmány megjelent. S hamarosan kitört a botrány. A Faludy György látomásai sikerét mi bizonyíthatná jobban, mint hogy egy év múlva megszûnt a folyóirat. A kommunista irányítást és átvételt, jóllehet a folyóirat mindmáig él, mi meghalásként nyugtáztuk. Bár az 1983. 12 szám már teljesen ki volt szedve – az egész Bibó István elõtt tisztelgett –, nem engedték a kinyomtatását. A decemberi számot – összehordott anyaggal – a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója, Siklósi Norbert jegyezte. És hiába volt már nyomdában az 1984. januári szám – kézírásos szám lett volna, amely fakszimilében Tamási Árontól gyerekkori iskolásfüzetének fogalmazásával Esterházy Péterig közölte volna a nagybecsû dokumentumokat –, a szerkesztõség karakánsága miatt – Bibó-ügyben egy jottányit sem engedtek – mindenkinek föl kellett állnia. Nemcsak Kulin Ferenc és társai adták be lemondásukat, de még a takarítónõ is önként távozott. Ennyi a történet. De a Püski-kiadású könyvet még ekkor sem birtokoltam. S te, Gyurka, hogy megörvendeztessél, talán Bécsen keresztül elküldted nekem az annyira és oly régóta óhajtott összegyûjtött verseidet. Sejthetted, milyen õrült filosz vagyok, ezért 30-40 verset – lejegyezve történetüket, a versben szereplõ alakokat stb. – kézírással is „körbeírtál”. Ezt a becses példányt õrzöm mindmáig. Amelyben az Óda Sztálin hetvenedik születésnapjára címû „köszöntõ” – valójában az ünnepelt kínpadra vonása – legalább annyi golyóstoll-betûvel van megszentelve, mint a nyomtatott szöveg. S a dedikáció is, a könyv eleje helyett, a 499. oldalra került. Hogy megtévessze az elfogásra szakosodott embereket. – Kérdezõként azért ülök veled szemben, mert ezt a kis dolgozatot megírtam. Bátor letten volna? Nem. Például Cs. Szabó Lászlóról sem ezért írtam. Hanem azért, mert az egyetemes magyar irodalomnak olyan értékeit zárta el elõlünk és az olvasóközönség elõl az irodalompolitika és a hatalom, hogy úgy gondoltam: nem lehet tisztességes irodalomtörténész az, aki nem emeli be az értékfolyamba ezeket a kitagadott mûveket. Jóllehet hatalmas vers-életmûvel állunk szemben – összegyûjtött verseid mellett tekintélyt sugall az 1400 költeményt egybefogó mûfordítás-gyûjteményed is –, önéletrajzi köteteddel kezdjük! Igaz, a Pokolbéli víg napjaim címû munkád tágabb körben ugyancsak ismert, mégis 12

Partium

elõször az életutadról faggatlak. Annál is inkább, mert a könyv, vagyis az elsõ fejezet Párizzsal kezdõdik. Az elsõ részben, itt-ott, a Zsolnai nagyszülõkre, tehát a gyerekkorra is utalsz… – Igen, a könyv 1960 körül angol kiadónál jelent meg, angol közönségnek. A kiadó, André Deutsch kért meg, hogy írjam meg Recsket egy riportregény formájában százezer szóban. Megírtam pár hónap alatt, aztán elolvastam a kéziratot, és eldobtam az egészet. Végül három és fél év alatt készültem el vele – közben más dolgom is volt, az Irodalmi Újságot szerkesztettem, ami rengeteg idõmet vette el. André Deutschhoz már nem mertem felmenni a kézirattal: leadtam a portásnak, és gyorsan meglógtam, hogy meg ne rakjanak. Nagy örömömre aztán másnap kedvesen fölhívtak, és kiadták a könyvet. Ha magyarul írtam volna, rendes idõrendben kezdtem volna, és beszéltem volna mindenrõl, mindenekelõtt nem is a gyerekéveimrõl és az iskoláskoromról, hanem írtam volna arról a pár évrõl, amit idehaza töltöttem el fiatal íróként. Írtam volna barátaimról, az ismerõsökrõl, Kosztolányiról, Karinthyról, József Attiláról… Angol közönségnek arról, ki volt József Attila, nem tudok írni anélkül, hogy három vagy négy oldalon meg ne magyaráznám, ki volt õ, és akkor se érek vele semmit. Ezt láttam késõbb egyetemi elõadásaimon a Columbiai Universityn: mondjuk Móricz Zsigmondtól vagy Tersánszkytól, senkitõl nincs igazán jó fordítás. Az angol tanítványaimnak hiába beszélek Arany Jánosról vagy Petõfirõl, Ady Endrérõl vagy József Attiláról, ha nem ismerik. Tehát kénytelen voltam összefogni a történetet, és arról írni, mi történt 1938 és 1953 között – 15 év alatt. Azt, ami utána következett, Wesselényi Miklósné gyönyörû kifejezésével „rémuralom után rém-unalom”-nak neveztük, amikor a kommunista rendszer hervadni, porhadni kezdett, unalmas és nevetséges volt, és aztán jött a forradalom. A forradalmat egyáltalán nem lehet megírni, mert az külföldi szempontból hencegés – még akkor is, ha minden igaz, vagy akkor is, ha csak a fele az igazságnak. Tehát be kellett fejeznem ott, hogy elengedtek Recskrõl. Pesten születtem, a nagyapám négyéves koromban megtanított írni-olvasni az utca reklámjain, ez volt akkor a szokás. A Fasori Gimnáziumba jártam, egy humanista iskolába, onnét kerültek ki a magyar Nobel-díjas tudósok. Naponta egy latin, egy magyar, egy német és az ötödik osztálytól egy görög óra volt, és csak a maradék volt fizika, kémia és matematika; a tudósok mégis onnét származtak: Szent-Györgyi, Wigner és Neumann, az egyetlen kivétel Szilárd Leó, aki annak ellenére, hogy abban az utcában lakott, nem járt a Fasoriba. Õ magyarázta el nekem fiatalkoromban a relativitás két teóriáját. Úgyhogy azon kevesek közé tartozom, akik 18 éves korukban pontosan tudták, mi az, különben nem értettem volna meg, ma se tudnám. Édesapám, aki liberális volt, és aki a technológiai fõiskolán a kémiát tanította, elhatározta, hogy énnekem is vegyésznek kell lennem. Magyarországon van negyvenezer vagy ötvenezer költõ, közülük senki nem tudja megkeresni a kenyerét: Babits Mihály tanár, a Nyugatot szerkeszti, Kosztolányi a Pesti Hírlapba ír… Költészetbõl nem lehet megélni, ezzel szemben a vegyészmérnöknek és vegyésztanároknak mind tûrhetõ állásuk van, tehát legyen a gyerek saját érdekében vegyészmérnök és vegyésztanár, és közben esténként írjon verseket, mert azt mellékesen nagyszerûen lehet csinálni. Én nem mondtam ennek ellent; amikor elküldtek az egyetemekre – elõször Bécsbe, aztán Berlinbe, Párizsba, majd Grazba –, szépen beiratkoztam, és elmentem csillagászatot, történelmet, mûvészettörténetet, orvostant hallgatni, mindent az égvilágon, amit lehetett, csak épp kémiát nem, és mindez így ment, amíg édesapám egyszer útközben föl nem szaladt a bécsi kémiai intézet professzorához, Späthhez, akivel együtt járt a lipcsei egyetemre, hogy meglátogassa egykori kollegáját, és megkérdezte, mit tud rólam, hogyan tanulok. Az illetõ azt mondta, soha a nevemet sem hallotta; és akkor kirobbant a baj; de az igazi baj már nem robbant ki, mert – roppant szerencsém volt – 1933-ban behívtak katonának, és elmentem Miskolcra a hetedik határõrezredhez a Rudolf Laktanyába. mindez hosszú költõi kísérlet után történt, amelyik teljes katasztrófával végzõdött. Különbözõ napilapokba – Magyar Hírlap, Népszava, Az Újság – küldtem verseket, akkoriban a versekre, a beküldött novellákra a „Szerkesztõi üzenet” címû rovat

nyár

13

válaszolt. Mondjuk Párizsban megvettem a Magyar Hírlapot a Boulevard de l’Operán, és izgatottan lapoztam: a 14. oldalon ott állt a Szerkesztõi üzenetek: „F. Gy. hagyja abba”. És ez így ment sorozatosan, úgyhogy egy idõben, amikor Thomas Mann könyvét, A varázshegyet olvastam – akkoriban a tüdõbaj komoly betegség volt, ami könnyen elvitte az embert, voltak személyes ismerõseim, fiatalemberek, akik tüdõvészben haltak meg, sõt a két unokatestvérem Davosban halt meg –, köhécselni kezdtem, és megnyugodva állapítottam meg, hogy egy éven belül meghalok, s akkor mindezek a költészettel kapcsolatos gondok elmúlnak. Szóval, hogy mondja az optimista, végét láttam a dolgoknak. Elmentem katonának. A vezérkari százados, akit ismertem, egy szép vasárnap odajött hozzám, és azt mondta: a Magyar Hírlapban hosszú versem jelent meg. Nem tudtam róla, hogy megjelenik: egy kislapban közölték, és onnét vette át Feleky Géza doktor, a Magyar Hírlap szerkesztõje. Ezt követték más versek is, s ez egyszerre megkönnyítette és megnehezítette az életemet, mert a szüleim föladták a vegyészi pályámra vonatkozó álmaikat – holott ezt sose hittem volna –, az írókollégáim pedig otthagytak, mert sikerem volt. Persze nem mindenki. Villonba véletlenül estem bele. Franciául megvettem a könyvet, elolvastam, majd elmentem a bécsi egyetemre, és a kötetet itthon felejtettem. A bécsi egyetemen a könyvtárba Villon nem volt meg, illetve kölcsönben volt: jobb híján kezdtem Villon-verseket fordítani emlékezetbõl, aztán rájöttem, hogy ebben nagyszerû lehetõség rejlik. – Amikor Faludy a hetvenes-nyolvanas években tiltva volt Magyarországon – sem a költõ, sem a verse nem léphetett be a szülõföldre –, te mégis jelen voltál. Mert a cenzúra itt-ott elbóbiskolt. Kovács György vígan mondta a Német zsoldos dalt a Korunk költészete címû hanglemezen – az erdélyi korongból mi is sokat átvettünk –, a kutya se hederített rá. Ahhoz tudni illett volna, hogy a „névtelen” vers szerzõje nem más, mint Faludy György. Ha megengeded, ugrunk egy kicsit. 1938 õszén hagytad el elõször Magyarországot. Elég sok oka volt ennek, legfõképpen politikai. Hitler közeledte, a magyarországi helyzet. És nem kevésbé, hogy elsõ feleséged elõl menekülni akartál… és Párizsba mentél. Ha jól emlékszem, több oka is volt a menekülésnek, de ugyanakkor bizonyos kalandéhség, kíváncsiság is dolgozott benned: „Nem azért maradtam, mert hõs, hanem mivel kíváncsi voltam.” Persze ezt az ötvenes évek itthoni borzalmaira írtad. Tehát a kíváncsiság egyszer itthon tartó erõ volt, másszor ugyanez adta kezedbe a vándorbotot. Vagyis a kíváncsiság vitt 1938-ban Párizsba is, ahol zseniális emberekkel, az emigráció krémjével találkoztál. Itt született az Óda a magyar nyelvhez címû versed is, amely – kell-e mondani – erõsen kötõdik a Nyugat nagyjaihoz. Formamívessége, plaszticitása által, s nem utolsósorban különleges verszenéjével. Ez utóbbi a mai költészetbõl, sajnos, majdnem teljesen kiveszett. Elõször Párizsban – fiatalként – ismerkedtél meg a nagy emigráns generációval, 1956 után ti vettétek át ezt a szerepet, amikor másodszor is elhagytad hazádat… – Igen. Azért is jöttünk ki, hogy tegyünk valamit Magyarországért. Erre a második emigrációban, ’56 után elég nagy mód nyílt, az elsõben nem. Az elsõben nem sikerült semmit tenni: a fõ oka ennek mulatságos módon nem a helyzet volt, hanem az, hogy mi azt hittük – ez már késõbb volt, Amerikában –, Magyarország, ha beavatkozik is a háborúba a Szovjetunió ellen és a németek oldalán, nem lesz olyan ostoba, hogy hadat üzenjen az Egyesült Államoknak. A finnek például a német oldalon harcoltak, miután a Szovjetunió megtámadta õket, de nem üzentek hadat Amerikának, és ez volt az oka, hogy Párizs környéki békében az egyik oldalon Magyarországot teljes erõvel sújtották, a finneknek pedig adtak annyi segítséget, hogy a nemzeti önállóságukat és a demokráciájukat meg tudják õrizni. Ez a Department of State mûve volt, azt hittük, ezt mi is el fogunk érni, de Bárdossy 1941 decemberében hadat üzent az Egyesült Államoknak. Diplomáciai dolgokon múlt a helyzet. Az egyetlen eredményünk de Gaulle tábornok segítsége volt. A de Gaulle-isták, a szabad francia mozgalom velünk, a magyar mozgalommal teljes szolidaritást érzett, és ahányszor valami ünnepségünk volt, mond14

Partium

juk március 15., a francia katonaság New Yorkban díszõrséget állt nekünk. Nagy gyönyörûség volt, hogy a franciák így segítettek. Aki ott élt Párizsban, és akiket régebbrõl ismertem, azok a magyar emigráció októbristái voltak. Kit ismertem ott? Hát mindenek­elõtt Károlyi Mihályt. Furcsa, kettõs ember volt, nagyon tisztességes, nagyon jóindulatú, bizonyos dolgokat meg nem értõ és soha megérteni nem tudó. – Párizs után érdekes állomás következett – Marokkó. Új ország, új élmények. Véletlen-e, hogy beszélgetésünknek a Test és lélek címet adtad, akárcsak mûfordítás-kötetednek? Angolul megjelent önéletrajzi regényedrõl a nálunk nem nagyon ismert Dénes Tibor – aki Svájcban élt, és esszéistaként a magyar irodalom minden lényeges rezzenésére fölfigyelt – harminc évvel ezelõtt egy izgalmas kritikát írt az Irodalmi Újságba Epikurosz a pokolban címmel. Mintegy figyelmeztetve az epikuroszi „bölcseletre”, hiszen a görög materialista filozófus epikájában elismerte a természetes élvezetek jogosultságát, de azt az értelem alá rendelte. Íme, Dénes végkövetkeztetése: „…elõttünk egy ember, Faludy György, aki fehéren-feketén szerelmét, örömét, nyomorultságát, élvezetét, élveboncolását megvallja, és ez a nagyszerû.” Eme különleges világ – Marokkó – titkaiba vezess be bennünket! – Az epikureizmus persze nem marokkói eredetû nálam, hanem régebbi. A filozófiák iránt – amelyekkel korán megismerkedtem – mindig rengeteg szimpátiát éreztem. Természetesen Szókratész és Platón iránt; de egy dolog akadályozott mindig: az tudniillik, hogy dialektikusok voltak, azaz az érveiket – szónokias érveket hoztak föl – nem bizonyították tudományosan. Szókratész véleményeibõl nagyon sokakat osztok morálisan, de véleménye dialektika, retorika, nem tény. A kommunisták is ezt örökölték: az az állítás – mondjuk Marxé 1860-ból –, hogy a munkás elnyomorodik, és ki fog halni az éhségtõl, az dialektika, retorika. Az ellenkezõje volt igaz: 1860-tól kétségbeejtõ lassúsággal ugyan, de Angliában a munkásság sorsát kezdték rendbe hozni. Szóval az, amit Marx állított, nem volt igaz. Dialektika volt, ahogy nevezték is, és nálunk sokáig nem jöttek rá arra, hogy ez nem érv, vagyis a gondolati érv nem érv. Én mindig Epikurosz mellett voltam, aki részint a való dolgokkal nézett szembe, s nem azt állította, hogy nincs Isten – mint a marxisták nagy része –, nem azt állította, hogy van Isten, hanem azt, hogy nem tudja, mi az igazság. Lehetséges, hogy istenek vannak, vagy Isten jó magasan a fejünk fölött van, és nem törõdik a mi dolgainkkal; mert ellentétben Luther Márton vagy Kálvin János állításával, Isten úgy látszik nem avatkozik a dolgainkba, mert ha beleavatkoznék, nem ez folyna itt a világon, ami folyik. Ez az egyik oldal, másodszor szerettem Epikuroszt azért, mert szellemi szempontból hasznos, szellemileg dicsérendõ dolgokat tisztelt, ajánlom figyelmükbe, és ugyanígy ajánlotta – nem a kéjvágyat, hanem a szerelmet mint állandó kísérõ-társunkat. Párizs nyomorúságos hely volt számomra: olyan kevés pénzünk volt, olyan szegények voltunk, hogyha ezt elmondom, mosolyogni fogtok. Egy nagy, 25 literes vederben fõztünk mindig 2-3 kiló kukoricamálét; megfõztük rezsón – rezsó volt a szobában –, és a kerek asztalra ráborítottuk; egy nagy sütemény keletkezett, amit konyhakéssel kellett szeletelni, s ezt ettük reggel, délben és este. Aztán az ember érezte, hogy ököl van a gyomrában, és mozog is. Vörösbort ittunk hozzá; a vörösbor olcsóbb volt, mint a tej, tejet csak ritkán tudtunk venni. Egyszóval ezen éltünk. Emlékszem, egyszer Hatvany elhívott bennünket a Tour d’Argent-ba – az volt akkor a legelegánsabb vendéglõ –, ahol 12 ezüsttálra tett osztrigával kezdtük, saját vérébe fojtott kacsával folytattuk, és kétféle borral és konyakkal végeztük, aztán az autóján hazahozott bennünket, sofõrrel persze, kitett a szálloda elé, és búcsút intett nekünk. Akkor a feleségemmel együtt megálltunk, és – mi tagadás, rettenetesen rosszul voltunk jó ideig… Megérkeztem Marokkóba a feleségemmel… – Aki elõl elmenekültél, de azért megtalált… – … Megtalált, de az azért nem is volt olyan nagy baj, mint késõbb rájöttem, hogy nem

nyár

15

szenvedte át az itteni borzalmakat. Nehéz volt mérleget csinálni – mi volt helyesebb: itthon maradni vagy elmenni? Az elején még azt gondoltam, helytelen volt elmenni, késõbb aztán, amikor az amerikai hadseregben voltam, már úgy véltem, azért valamit tettem – nem sokat persze, egy voltam tizenegymillió katona között, de az is valami, bár nem sok, nem nagy érdem. Afrikába érkezve tehát a franciák megnéztek minket, és megkérdezték: jelentkeztünk-e a francia hadseregbe, és voltunk-e katonák, amire büszkén azt válaszoltuk: igen, voltunk. Erre elvittek minket balra, a többieket pedig jobbra. Azokat, akik nem voltak katonák, kiengedték, és azokat, akik francia katonák voltak, vagy jelentkeztek katonának, de nem hívták be õket, elvitték egy koncentrációs táborba, Ain Sholiba, mert a fasiszták voltak az urak, a franciák. Azt mondja nekem a barátom, ne menjünk be ebbe a kolerabarlangba, biztos tele van férgekkel. Mit csináljunk? Maradjunk itt kint? Homoksivatagban voltunk, 42 fok melegben. Bementünk. Hátul magas fal állt, meg egy autóbusz, s azokat, akik átugrottak a falon, este bevitték a városba, majd hozták vissza. Eleinte nem értettük, mi történik, aztán rájöttünk: az idegenlégió tartotta fenn a tábort, és pénzért az embereket szabadon engedték. A táborban az illetõ nem fordulhatott senkihez, kint a városban telefonált a saját konzulátusának, ha volt ilyen, vagy a honfitársainak, akiket nem ismert ugyan, de akik segíttek rajta, és kivásárolták. Így történt velünk is: az én egyik barátom bement a városba, és a casablancai telefonkönyvben megkereste a Nagyokat, Kisseket, Hegedûsöket, Szabókat, Kovácsokat, úgyhogy három vagy négy nappal késõbb megérkezett Fekete gyógyszerész, és minket, valamennyi magyart kihozott. Casablancában egy teljesen más világba érkeztünk, ahol a barátom, aki szintén velem volt feleségestõl, másnap beállt egy gyárba munkásnak. Este megjelent a rendõrség, és azt kérdezte, mennyi pénzt akar? Magyarul – nem volt szabad dolgozni. Ha dolgozik, rossz példát mutatna a bennszülötteknek – tehát mennyi pénzt akar a rendõrségtõl, illetve az államtól, hogy hajlandó legyen nem dolgozni, és „ingyenélõ” legyen. Késõbb Marrakesbe vittek át minket. De Gaulleista rendõrfõnök volt Marrakesben, s azt mondta nekem: jaj, hát miért jár maga európai ruhában, magának olyan arab képe van, nyugodtan vegye fel a burnuszt, és járjon abban – mire én mindjárt csináltattam is magamnak, s a feleségem sem ismert rám, mikor az utcán találkoztam vele. Aztán a sivatagba is lementem egypár hónapra. Nagyon szép volt. Igaz, bántott a rossz lelkiismeret: Európában háború van, én meg itt szórakozom, gazellákat nézek a sivatagban, és vidáman élek… Aztán átmentem Amerikába. Jászi Oszkár írt is nekem ’39 szeptemberében, hogy ne jelentkezzem katonának, mert nem érdemes a francia fémiparért meghalni. Ez volt az üzenete a háború elsõ felében. Késõbb aztán helyeselte, hogy katonának jelentkeztem. – Az elsõ utad gyakorlatilag hét évig tartott. Utána hazajöttél a teljes zûrzavarba. Valamelyik versedbõl emlékszem, mivel kezdõdött magyarországi föllépésed. Az egyik orosz városparancsnok megirigyelte különleges ingedet, pisztolyt fogott rád, és levetkõztetett… – Egy magyar iparostól Amerikában, amikor hazajöttem, két nejloninget kaptam ajándékba. A nejloning még Amerikában is ismeretlen volt, 1946 elején jött divatba. Ezek olyan ingek voltak, ha az ember szálat húzott belõlük, és gyufa alá rakta, üveggömbbé égett a szál, úgymond primitívebb volt, de nagyszerû is, mert az ember borotválkozott, és elõtte kimosta, fölakasztotta, mire a borotválkozással végzett, már lecsöpögött a víz, úgyhogy mindjárt föl lehetett venni. Szóval nagyszerû volt, például vidéki utazásokon… Magyarországon 1946 tavaszán meleg vizet is nagyon nehezen lehetett szerezni, hideg vízben is ki tudtam mosni. Nem sokkal megérkezésem után lementem kéthetes elõadást tartani Szekszárdra, és beültem abba a kávéházba, ahol annak idején Babits Mihály járt, és ahol Garay a Háry Jánost írta. Ott ülök a nagy, régi kávéházban, volt két vagy három vendég, köztük az orosz városparancsnok. Egyedül ült az asztalánál, és söröspohárból vodkát ivott. Mögötte pedig a szolgája állt. Kint várt rá a dzsip, amiben perzsaszõnyegek voltak. Egyszer csak odajött hozzám, és tapogatni kezdte a nejlont, mint a piacon a háziasszony a libát, amit meg akar vásárolni, és odakapott a pisztolyához is. Na, gondoltam, ezt megbékítem, mielõtt agyonlõ, lehúztam az inget 16

Partium

magamról, és a vállára akasztottam, amire boldogan elmosolyodott, kiment a szolgájával, s elhajtott a dzsipen. Én meg ott ültem meztelenül, s hirtelen megjelent a kávéház gazdája, rám nézett, és azt mondta: Faludy úr, nem szégyelli magát, ebben a tisztességes kávéházban mezítelen felsõtesttel ülni – hát így szokás Amerikában? – Több helyütt is említetted – most csak az újvidéki Magyar Szó interjújára emlékszem –, mit jelent számodra az íróbarátság. Pilinszky János és Illyés Gyula – két különbözõ egyéniség, más-más életút és mûvészet, te mégis mindkettõt barátodnak mondhattad. – Illyést régtõl. 1947-ben Debrecenben, a mozdonygyárban kiosztották Illyés Gyula Petõfi címû könyvét 100 példányban a munkásoknak kritikára, és minket megkértek – Illyést meg engem –, menjünk el, és vegyünk részt ezen. Két autó jött a ház elé, az egyikben Illyés és a minisztériumból egy kommunista spicli, a másikban egy öreg nemzeti színházi színésznõ meg egy kommunista spicli ült. Szóval beültem a színésznõhöz, mert még Illyéssel nem voltam jóban; hat órakor megérkeztünk Debrecenbe, a mozdonygyár kapuja zárva, nehogy a munkások hazamenjenek. Ez volt az önkéntesség az irodalmi estre… Amikor bementünk a párttitkár beszédet tartott, aztán sorra szólította a holtfáradt munkásokat, hogy olvassák fel a kritikájukat. Ilyeneket hallgattunk: olvastam Illyés Gyula kitûnõ könyvét Petõfirõl. Még az a kívánnivalóm van csak hátra, hogy a szocialista realizmust helyezze a polgári realizmus elébe. S azzal leült. Ez így ment sokáig. Kétségbeejtõ volt. Utána fölálltunk, és elénekeltük az Internacionálét. Néztem Illyést, ott állt összeszorított ajakkal, dühösen. Aztán azt kérdezte: „Te tudod, mi jön most Magyarországra? Nem barátkozunk össze?” Vele voltam egész éjszaka a rózsadombi házban, és beszélgettünk. Amikor lecsuktak, senki semmit nem mert tenni értem, kivéve Illyést. Mikor kijöttem a börtönbõl, rögtön másnap megkért, menjek föl hozzá. A felesége kivitte a telefont a vécébe, õ bekapcsolt két rádiót, hogy ne lehessen minket lehallgatni, és azt kérdezte: „Milyen a gyilkos?” Az ávós gyilkos képét akarta megismerni, arról beszéltünk. Az utolsó találkozónk Londonban volt, amikor a PEN Club ünnepelte õt, és a vacsoránál, ahol vagy harmincan ültünk egy asztalnál, megkérte az angolokat, ültessenek bennünket egymás mellé, és ne vegyék rossz néven, ha magyarul beszélgetünk egymással. A másik jó barát, akivel sok közös ügyünk volt irodalomban is, pedig egész különbözõek vagyunk, Pilinszky János. Egyszer hallottam, hogy egész csomó új verset írt, találkoztam vele a Korzón, bevittem egy kávéházba, és mondtam neki: vigyázz egy kicsit jobban, hogy ezek le ne csukjanak téged. Megígérte. Aznap tartóztattak le engem. Ennyire nem lehetett tudni, mi várható közvetlenül. Amikor kikerültem Recskrõl – az utolsó csoporttal engedtek el –, éjfélkor érkeztem a Keleti pályaudvarra. Megállapodtunk a barátainkkal, hogy aki szabadul, tudakozódik a feleségünkrõl; ha úgy nyilatkozott az ÁVO-nak, köszöni, hogy a férjétõl, ettõl a rohadt ellenforradalmártól megszabadította õt, akkor soha többé nem megyünk haza. Szabadulásom után tehát én is azonnal tájékozódni akartam. A pályaudvar elõtti telefonfülkébe igyekeztem, hogy telefonáljak, és megkérdezzem Gábori barátomat, hogyan viselkedett a feleségem. A fülkében állt egy esõkabátos férfi, és beszélt és beszélt. Gondoltam, ezt nem lehet kivárni; eléje mentem, hogy figyelmeztessem: Pilinszky volt az. Szóval õ volt az elsõ ember, akit újra köszönthettem. Pilinszkyvel utoljára Torontóban találkoztam, amikor látogatóba jött ki. Két napig beszélgettünk. A legnagyobb bánatom, hogy kaptam egy verset tõle 1957-ben, amelyben a forradalomról írt, s elküldte az Irodalmi Újságnak. Nem mertem leadni, mert gondoltam, hogy lecsukják érte. A vers sajnos elveszett. – Kérlek, beszélj a nyugati magyar irodalomról, az Irodalmi Újság helyzetérõl, s legkivált a nagy nemzedékrõl, amelynek te is tagja vagy! – A második emigrációban az volt a szép, hogy tudtunk tenni valamit az országért. Ismertük személy szerint Arnold Toynbee-t, Sartre-t, Albert Camus-t, Koestler Arthurt, szóval a világnak a Romain Rolland-nal és Thomas Mann-nal kezdõdõ nemzedékét, akik minden igaz

nyár

17

ügyért kiálltak. Õk többet tudtak tenni nálunk, és meg tudtuk gyõzni õket a magyar forradalom igazáról, még ott is, ahol nem reméltük – mint Sartre esetében például. Hogy mit tudtunk elérni? Nagyon sokat nem, de azért egyet s mást igen. Például 1831-ben a lengyel ügy fölverte a világot, de egy év múlva elfelejtették. Jött a magyar ügy 1848-49-ben, pár hét vagy hónap alatt elfelejtették. Mindig mindent, mindent elfelejtettek. A hír egy ideig fölvillanyozta a Nyugatot, aztán megfeledkeztek róla. Azt hiszem, a magyar ügy emlékezetét sikerült évekig, sõt talán évtizedekig is fönntartani, s ebben az a társaság, aki velem együtt kinn volt – Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Ignotus Pál, Pálóczi Horváth György, Aczél Tamás –, jelentõs szerepet játszott, nélkülünk ez nem történhetett volna meg, nem beszélve az Irodalmi Újság programjáról. Amikor kiérkeztem, és szerkesztõje lettem a lapnak, a magyar közvélekedés az volt, bár a nyugati sajtó nem egészen osztotta, hogy a magyar forradalmat Nagy Imre árulta el, õ volt az orosz bérenc, aki a forradalmat meggátolta, aztán eljátszotta, és akit most állítólag Romániában tartanak – nem fogságban, hanem remek körülmények között –, majd visszahelyezik Magyarországra, és miniszterelnökké nevezik ki. Az, hogy Nagy Imre egyáltalán szerepet kapott, és a nevét le lehetett írni, a kivégzésének volt köszönhetõ 1958-ban. A PEN Club nemzetközi ülésein, mindenekelõtt a Manchester Guardianban – még akkor úgy hívták –, a londoni Timesban, a Figaróban, más német, svéd, dán lapokban is, a magyar ügyet mint létezõt állandóan s végig fönn tudtuk tartani. Ez volt az egyik oldal, amit csináltunk. A másik nehezebb volt, az irodalom… – Igen. Újólag a nagy nemzedékrõl szeretnénk hallani! Ami tény: az 1956-os magyar forradalom életben maradt – mert életben tartottátok –, kitûnõ versek, kitûnõ alkotások születtek. Mindezt nektek köszönhetjük. Még olyan kevésbé politikus alkat is, mint a kanadai papköltõ, Tûz Tamás, gyönyörû verset írt 1956-ról. – Igen, az elsõ pillanatban összehívták a magyar politikusokat, írókat, újságírókat Strassbourgba 1957. január 2-ára – mindenki ott volt Nagy Ferenctõl kezdve Kovács Imréig. Én ellentétbe kerültem velük, az írók is a politikusokkal. Azt mondtam: „Nézzétek, annak, hogy magyar politikát csináljunk, nincsen célja és értelme. Emigránsok vagyunk, s nem lesz módunk rá. Arra azonban, hogy magyar írókat, magyar újságírókat próbáljunk védeni, segíteni, lármát csapni az érdekükben, van módunk, ezt megtehetjük, és azon kívül a politikai duma helyett, amit most tartunk, gyertek velem, nézzük meg a strassbourgi dómot, mert azt csak én láttam eddig, és ti nem” – mire a politikusok föl voltak háborodva, az írók pedig velem jöttek a strassbourgi katedrálishoz. Nem volt harc közöttünk, de tudtuk, hogy a politikusok – mondjuk az amerikai bizottság, amit az amerikai kormány fizetett – sok kérdésben másként vélekednek. Voltak közöttük olyan urak, akiket személyesen nagyra tartottam, mint mondjuk Barankovics Istvánt, Nagy Ferencet… Nagy Ferencnek például volt annyi esze, hogy abból a kevés pénzbõl, amije volt, egy kis birtokot vett magának Washington mellett, ott dolgozott, és nem törõdött azzal, hogy az amerikai kormánynak mi a véleménye. Az amerikai kormány azt akarta, hogy az ember mindent úgy tegyen, ahogy a Department of State kigondolta, ahol fogalmuk se volt arról, micsoda Európa. Példaként csak azt tudom elmondani, hogy miután az Irodalmi Újságnak 15 vagy 20 száma megjelent, és általában minden szám után 3-400 elõfizetõvel többünk volt, megjelent Michael Josselson, a Ford Alapítvány vezetõje nálam Londonban, a szerkesztõségben, és azt mondta: „Ön kitûnõen szerkeszti az Irodalmi Újságot, de mi úgy gondoljuk, nagyobb sikert érhetne el, ha ezentúl a lapot titoista szellemben szerkesztené. Uram – mondtam erre –, beszéljünk komoly dolgokról itt, a szerkesztõségben, a személyes dolgokat majd vacsoránál vagy ebédnél vitassuk meg lenn a vendéglõben.” Nem hagyta. Rendszeresen visszajött, és javasolta, hogy titoista lapot szerkesszek. Persze nem szerkesztettem titoista lapot. Állandó harc volt az amerikaiakkal. Nem voltak rosszindulatúak, mert hónapokig, évekig tûrték, hogy kritizáljam õket, mondván: avval, hogy az oroszokat szidjuk 18

Partium

reggel, délben és este, az olvasóközönségünket nem tudjuk kielégíteni; de ha részint õket szidjuk, részint az amerikaiakat kritizáljuk, s azonkívül irodalmat csinálunk, az érdeklõdést kelthet az olvasókban. Azt, hogy irodalmat csinálunk, az amerikaiakat egyáltalán nem érdekelte. Az elsõ pillanattól kezdve rossz néven vették tõlem, hogy az Irodalmi Újság elsõ két oldala politikai volt, a többi nyolc-tíz oldal pedig irodalom. Azt hitték, meglehet tölteni tíz vagy tizenkét oldalt politikával. A végén persze az történt, hogy átvitték a lapot, de tulajdonképpen az elsõ négy évben sikerült néhány fontos dolgot elérnünk. Például híres történet a Gálié és Obersovszkyé. Mondjam el? Igen? Nem ismeritek? Egy szép napon, azt hiszem, 1958-ban, megtudtuk, hogy Gáli Józsefet, a drámaírót, és Obersovszky Gyulát, az újságírót, akiket egy évre elítéltek a forradalomban való részvétel miatt, másodszor is törvényszék elé állították, és mind a kettõt halálra ítélték. Tüntetések voltak Párizsban a magyar követség elõtt, ugyanígy Washingtonban, Londonban, a New York-i konzulátus elõtt. Mi tudtuk, hogy evvel nem lehet hatni Kádárra. Megkérdeztük azt, aki nálunk sokkal jobban értette ezeket a dolgokat, Arthur Koestlert, hogy mit csináljunk? Ignotus Pál kérdezte meg õt; Koestler azt javasolta, hogy utazzunk még aznap délután Oxfordba, és beszéljünk Bertrand Russell-lal; õ pedig felhívta Russellt telefonon, hogy fogadjon bennünket. Ignotusszal együtt elmentem Oxfordba. A buszon megkérdeztem Ignotust, mit tanácsolt Koestler, mit mondjon Bertrand Russellnak. Nem mondom el neked – felelte, majd meghallod, amikor ott leszünk. Fölmentünk Russellhoz, várt minket, s nagyon kedvesen megkérdezte: „Már megint tiltakoznom kell?” Nem – mondta Ignotus, sem újságban, sem televízióban nem kell tiltakoznia, ahogy ezt állandóan kértük; küldjön egy sürgönyt Kádár Jánosnak, hogy szeretné, ha a halálos ítéletet, amelyet másodszori büntetésként hoztak törvénytelenül, lévén a vád igaztalan, vonják vissza, s adjanak kegyelmet. A sürgönyben jelezze azt is, hogy amennyiben nem tesz eleget a kérésnek, még aznap éjjel fölhívja Hruscsovot, és megmondja neki: többé sem a béketanácsban, sem másutt nem vesz részt, s ezt Kádárnak köszönheti. Bertrand Russellnak roppantul tetszett az ötlet, hogy Kádárt zsaroljuk. A távirat elment; Russell még ott helyben felhívta a postahivatalt, ismerték a hangját, és Ignotus bediktálta a szöveget. Aztán visszautaztunk, és másnap vagy harmadnap kaptuk a pesti rádión az értesülést, hogy érvénytelenítették az ítéletet, és életfogytiglanra ítélték õket. Pár évvel késõbb aztán Gáli Jóskával, akin operációt hajtottak végre Hamburgban, s gyógyulása után látogatóba érkezett Torontóba, hosszan beszélgettünk az ügyrõl. Elmondta, hogy miután kegyelmet kaptak, még harminc napon át újra és újra levitték õket, kettejüket az akasztófa alá, s fölolvasták a halálos ítéletet… Amikor az egész ország tudta már, hogy kegyelmet kaptak. Egyszerû történet volt Déry ügye is. Egy alkalommal, amikor hétvégén Cs. Szabó, Mikes György, Ignotus, Pálóczi Horváth György társaságában Koestlernél voltunk – Koestler kint lakott vagy egyórányira Londontól Harold Nickolson kastélyában –, megérkezett valaki, és azt mondta, Déry nagyon rossz állapotban van a váci fegyházban, és féltik az életét. Kéne tenni valamit. Koestler, aki ismerte Déryt Berlinbõl, azt mondta: Déry derék ember. Rögtön fölhívta az angol Munkapárt vezetõjét, aki másnap Hruscsovhoz ment látogatóba, s megkérte, tegyen valamit Déryért. A Munkapárt vezetõje azt mondta, szól Hruscsovnak, de Hruscsov meg fogja kérdezni, mi köze neki Magyarország belügyeihez? Mire Koestler: hát persze, hogy ez lesz a reakció, de aztán mondja neki, hogy mint tudja, neki jó barátja Kádár, szóljon Kádárnak, hátha tesz valamit Déryért. A következõ utáni héten Déry szabadult. Azt hiszem, ’62-ben, de lehet, hogy ’60-ban. – Hallgatói kérdés: Hogyan tudott Recsken, az iszonytató körülmények között költõ maradni? Miként tudta lelki harmóniáját megõrizni, s mindezt a vers szolgálatába állítani? S a Kádár-versrõl is szívesen hallanánk…

nyár

19

– Verset írni a koncentrációs táborban abban az esetben könnyû, ha az embert békén hagyják. Az Andrássy út 60-ban a négy hónap alatt, amikor ott voltam a pincében, könnyû volt verset írni, mert bedobtak engem, és ott hagytak néha hat hétre becsukva a cellában. Velem átellenben ült a köztársaság elnöke, aki sóhajtozott, jajgatott, mert nem szokott hozzá, hogy egyedül csináljon valamit, titkárnõ és írógép nélkül… Mellettem volt a másik cellában az igazságügy-miniszter, az is ugyanilyen nehezen bírta, topogott, járt föl-alá, lehetett hallani a lépéseit. Én voltam az egyetlen, aki a saját mesterségét tudta gyakorolni minden nehézség nélkül. Nem írtam, hanem csináltam a verset, hiszen papírt, ceruzát nem adtak. Áldásos állapot volt: amikor kihallgatásra vittek is, néha elfeledkeztem arról, hogy szemben ülök egy ávóssal, aki kérdezget, s a verset automatikusan csináltam fejben tovább… Recsken az volt a baj, hogy egy helyiségben voltam 180 emberrel, s éjjel úgy aludtunk, hogy lefeküdtünk az egyik oldalunkra valamennyien, s hogyha valaki pisilni ment, gyakran nem tudott visszabújni többé, mert a sor összezárult. Munkanap volt mindennap, tehát egy perc szünet sem volt; az embert nyáron kivitték, négykor keltettek, ötkor vittek ki, és este kilenckor hoztak vissza, tizenhat óra munka után. Legfeljebb beszélgetésre loptunk este egy órát az álmunkból. Ilyen körülmények között versírásról szó sem lehetett. Úgyhogy alig vártam, hogy becsukjanak a fogdába. Bekövetkezett! Eleinte sötétzárkában voltam hetekig, aztán világosra váltódott. Apró rácsok voltak az ablakon, 64 kocka… Nézem a 64 kockát, mondom, 64 nap, óriási, egy egész verskötetet fogok megírni. A koszt több volt ott, mert idõnként az emberek – az elsõ napokban nem, de a késõbbiekben – hagytak kenyeret nekem a vécén. Késõbb hipnotizáltam az õröket, az ávósokat, hogy adjanak ennivalót nekem – teljes sikerrel járt, hármat is meggyõztem. Nagyon sok ennivaló nem kellett, de egy bizonyos mennyiség, 110 kalória körül, igen. Álltam a cellámban, és verset csináltam. Hogy ír az ember verset ilyen esetben? Amikor a halállal egész közeli szomszédságban van, könnyebben tud verset írni, mert érzi, hogy rengeteg dolog elmaradt, adósa a világnak. A másik az, hogy az emlékek hallatlan erõvel jönnek föl; aztán nyelvileg roppant elõny, ha az ember az írástól függetlenül csinálja, vagyis mondja magának a verset: abból versebb vers születik. Mindennap talán 40-50 sor, néha 60 is; a technikája, hogy négy sort megcsinál, és azt elmondja tízszer, tizenötször, aztán még négy sort, és elmondja a nyolc sort tízszer, tizenötször, a tizenkettõt, a tizenhatot, a húszat, huszonnégyet, és így tovább; reggel, ha kezdi, fölmondja az egészet, szóval az 1400 sort, mindazt, amit csinált kezdettõl fogva, nem felejti el soha többé. Aztán azért is boldog az ember, mert ha a negyven sort megcsinálja, már este is van. Az idõ leírhatatlan gyorsasággal megy, s ugyanakkor van idõ arra, amire egyébként nincs: egy verset akár egy, akár két hétig csinálhat, az idõ nem számít! Két gondom volt; az elsõ, hogy én vagyok a kézirat, tehát a saját életem és a vers túlélése összefügg, holott én a vers túlélését fontosabbnak tartom, mint a magamét, de a kettõt nem tudom elválasztani. Akkor tisztult a helyzet, amikor kikerültem a magánzárkából, és a barátok, a többiek, vagy 150 ember megtanult egy jó adagot; volt, aki 1000 sort tudott. Én az utolsó csoporttal szabadultam, az utolsó hússzal. Elõzõleg kijött az egyik kollegám, felment a feleségemhez, és elmondta neki a hozzá írt vers elsõ 5 versszakát, és azt mondta, tovább nem tudom, de holnap jön ki az Egri, õ elmondja az utolsó három versszakot is neked. Az egyetlen baj az volt, hogy a tartalomjegyzéket senkivel sem tudtam bevágatni, de nem is akartam. Hogy kívánhatom meg valakitõl, hogy 32 vers sorrendjét megtanulja? Beosztottam úgy, hogy az elsõ vers, A vesztõhelyre sáros út vitt…, a második vers Árok, bozót, cserje…, a harmadik Börtönömnek…, a negyedik Cellám falán akasztófákat látok… mondattal kezdõdjék, és így tovább, ábécében ment, nem kellett megtanítani senkit a sorrendre. Amikor kijöttem, mindezt nem lehetett közreadni Magyarországon, de 1956 nyarán, amikor Enczi Endre lett az Irodalmi Újság fõszerkesztõje, kért tõlem verset; úgyhogy a Zsuzsához írt vers 20

Partium

lejött az Irodalmi Újságban, s akkor egy moszkovita nõ, Andics Erzsébet kijelentette, hogy Recskrõl nem lehet Magyarországon verseket írni, mert Recsk nem volt. – A kérdés második részére nem válaszoltál, ami úgy szólt, hogy a Kádár-vers milyen körülmények között és mikor született… 25 év után? – A dátum hamis, mert a vers már megvolt, amikor a ’80-as verseskönyv Püskinél kijött. De tekintve, hogy Püski a könyveit mind Budapestrõl kapta, és én féltem attól, ha ezt a verset beteszik, nem kap a könyvkereskedésének anyagot többé, Illyést vagy Móricz Zsigmondot, vagy egyebet, szóval tönkremegy, nem közöltem a verset négy évig. Egyszóval ez nem 1981es vers, hanem 1978-as vagy 1979-es, de nem adtam közre. Az egyetlen eset, hogy hamis az idõjelzés. Tulajdonképpen nem akartam Kádár ellen verset írni, mert Hitler és Sztálin ellen írtam, ez elég. Ezekkel a kis piszkosokkal, mészáros cselédekkel nekem nincs kedvem szórakozni; még Rákosi ellen sem írtam egy megjegyzést sem. Haynau ellen sincs magyar vers. De akkor kezdtek jönni az emberek látogatóba Magyarországról, és az volt a legfájdalmasabb, hogy akikhez félig-meddig baráti érzéssel kapcsolódtam, kezdték Kádárt dicsérni Torontóban, New Yorkban, San Fransiscoban, Vancouverben. Az ember kibújt a bõrébõl kétségbeesésében, hogy ezt a férget elfogadták idehaza, dicsérik, és még meg is mondják nekem, milyen sokra tartják. Tulajdonképpen ennek a dühnek az eredménye, hogy mégis írtam ellene verset. Így szól: Egy helytartóhoz 25 év után. Ebben próbáltam megírni, hogy ezt a különleges rondaságot mégis le kéne vakarni a magyar történelemrõl. – Verseidben félelmetes képet rajzolsz az ötvenes évekrõl. Keserû humorral formált versed a groteszk és karikatúra jegyében él. Iszonyú dühvel közelíted a valót, nálad a néven nevezés – pontosság. Vegyük csak a Rudas László temetésére írott, egyszerre fájdalmas és röhejes költeményt! Egész panorámát adsz a búcsúztatásán megjelent seregrõl. Nem beszélve a csupán magyar nyelvben megvalósítható jellemfestõi bájról… Van-e világon még egy olyan nyelv, amelyben ez így kifejezhetõ? Amely ilyen megsemmisíthetõ képet ad a „bizánci teológus” erkölcsérõl? „Egyébként álszent volt, gyáva s kegyetlen, / Azon rúgott, ki ott maradt alul, / de elõírt hátuljakból egyet sem / hagyott nyalatlanul.” – Hallgatói kérdés: Sztálin születésnapjára kértek verset? Akkoriban volt itt mindenfélefajta ünneplés. – Azt hiszem, egyszer kértek tõlem…, a hetvenedik születésnapjára 1949-ben. Bementem a Népszava szerkesztõségébe, és ott várt egy levél a Magyar Írószövetségtõl; egy körözvény, amely arról szólt, közeledik a világ dolgozói nagy vezérének, a haladó emberiség büszkeségének, a nagy Sztálinnak hetvenedik születésnapja, s ezt írók, szobrászok versekkel, eposszal, drámai költeménnyel, színdarabbal, versfordítással, szoborral, plakettel, festménnyel, szimfóniával ünnepeljék meg. Véletlenül mellette hevert Arany János verseinek papírba kötött, válogatott kiadása. Fogtam egy borítékot, a bal kezemmel megcímeztem a Gorkij fasorba, az Írószövetség címére, gondoltam, így nem ismerik meg az írásomat, aztán kivágtam Arany János A walesi bárdokját, és beraktam a borítékba; kesztyûvel a kezemben adtam föl a 72-es postahivatalnál a Keleti pályaudvaron éjfélkor, amikor láttam, hogy senki se követ. Nem sokkal késõbb az ÁVÓ-n azt mondta nekem a kihallgató: és persze maga küldte az Írószövetségbe Sztálin elvtárs születésnapjára azt a rohadt versét. Láttam, nincs remény. Honnan tudja, kérdeztem. Azt mondja: nagyon egyszerû: a számok különbözõk, de a Magyar Írószövetségnek van 371 tagja, abból 200 küldött verset, prózát Sztálin elvtárs születésnapjára, volt köztük jó, volt köztük rossz, 160 dögbogár – ezt mondta, „dögbogár” – írt, hogy öt verset szerzett, de egyik se elég jó, nem mer mit küldeni; az anyósa most halt meg, s ezért szomorkodik, nem tud verset küldeni; beteg, sorvadása van, satöbbi, satöbbi. Azt mondja: Na, 361 tagja van az Írószövetségnek, 200-an küldtek ilyet, 160-an olyat, az 360, maga a 361., aki elküldte A walesi bárdokat. Ez volt az egyik fele a játszmának, a másik fele az volt, hogy megírtam az Óda Sztá-

nyár

21

lin hetvenedik születésnapjára címû verset, s gondoltam, na most mit csinálok vele? Hát elõször megtanultam kívülrõl, mert tudtam, hogy házkutatás lesz, s ezért a versért fölakasztanak vagy agyonvernek. Aztán elvittem a Széchényi Könyvtárba, s egy 1848–49-es újságba – most már nem tudom pontosan melyikbe – leírtam úgy, hogy a betûket aláhúztam ceruzával, a hátsó oldalakon kezdve visszafele. Aztán a kéziratot kis darabokra téptem a Széchényi Könyvtár vécéjében, s hazafelé menet a kis darabokat összegyûrtem, s a csatornákba egyenként beledobtam. Éjjel aztán azt álmodtam, hogy Péter Gábor, a rendõrfõnök íróasztalán ott a vers; az ávósok hálóval ülnek a csatornánál, és ahogy ledobom, föl fogják ezeket a papírdarabokat és az ávós asztalon összeállítják éjszakánként. Recsken sokan tudták a verset, s vigyáztunk, hogy csak biztos emberek kezébe jusson, hiszen az 1280 ember közt volt legalább 60 teljesen megbízhatatlan, mégpedig ott, ahol az ember nem gondolta volna. Például Beöthy Ottó, a Parlament könyvtárosa, akit Kéthly Anna helyezett oda, egyike volt a fõspicliknek. Ismertem õt, derék embernek tartottam, úgyhogy amikor a váci börtönbõl áthozták, átmentem hozzá; öszszeszedtem a barátoktól egy doboz cigarettát, odaadtam, és mondtam neki: Ottó, ez nem a végsõ állomás, ne ijedj meg, igyekeztem vidítani, aztán visszamentem. Egy félóra múlva papíron üzent, hogy ilyen szélsõségesen jobboldali ember, mint én ne látogassa õt itt Recsken, mert az a becsületére rossz fényt vet. De a cigarettát nem küldte vissza… – Hallgatói kérdés: Hat vagy nyolc évvel ezelõtt olvastam egy Villon-fordításokat egybegyûjtõ könyvet, amelyben József Attila, Szabó Lõrinc és más költõk mellett Ön is helyet kapott mint elrettentõ példa… – hogy így nem szabad Villon-t fordítani. – Ismerem a könyvet, Szegi Pali adta ki, annak idején jó barátom, mihelyt a kommunisták jöttek, ellenségem lett, õ kommentálta. Nem reagáltam rá. Ha Magyarország alkotmányos ország lett volna, a kiadót kérdõre vontam volna, hogy mer az én engedélyem nélkül 50 sort közölni az Akasztófavirágok címû versembõl. A kötetben mindenkitõl volt, aki fordított, tõlem is, úgy, hogy „ez merénylet az irodalom ellen”. – Nagyon jó, hogy említetted ezt. Egy elég régóta fájó probléma, és nemcsak a Villon-fordításokkal kapcsolatban gondolom. A magyar irodalomtörténet és irodalomkritika – sok más egyéb mellett – nem tudott vagy nem akart szembenézni Faludy György költészetével sem. A fordítások – te is sokszor hangoztattad – inkább átköltések, tehát jobban Faludy, mit Villonversek. Egészen kitûnõ költõk – Vas Istvántól kezdve hosszan sorolhatnám a neveket – nem tartották pontosnak (túl zeneinek érezték, sokszor blikkfangosnak) ezeket a Villon-átiratokat, mûfordításnak vélvén a szövegeket. De nem is ez a baj, hanem az érdektelenség. – Havas Judit: A házigazda jogán, ha megengedi, felteszem az utolsó kérdést: nem készüle Faludy Györgyrõl monográfia? – Nem készül. Csak lassan történik meg, hogy a magyar költõkrõl írnak, én hiányzom közülük. Nem vagyok bent a pikszisben. Vannak olyanok, akikrõl azt hiszem, csekély fontosságomnál is csekélyebb fontosságúak, mégis magától értetõdõen írnak róluk. Eltart tíz évig, azt hiszem, amíg bekerülök, de azt már nem érem meg. Mindegy, itthon vagyok, és ez elég. Mondjuk, elég az esztétikai siker, vannak páran, akik segítenek nekem, de ami állandóan megvigasztal, az a közönség. Nem lehet, hogy ne kerüljek vissza a magyar irodalomba. Az azt hiszem, lehetetlen, szóval egyáltalán nem vagyok nyugtalan. (Az interjú – közönség elõtt – a Petõfi Irodalmi Múzeumban készült.) 1992

22

Partium

DUSA LAJOS

Nyári képsor VI. Júniusban csupa lomb van, egész júniusban. Hol ágak közt, hol bokorban Csöncsön – gyûrûd, aranyvesszõm ide-oda hussan. Aki ezt nem érti-érzi esze helyén lyuk van. Ógatunk és jajdigálunk, az örömbõl ki sem látszunk egész júniusban. VII. Billenõs platókra szórja aranyunk a méla kombájn, s a hatalmas gépbaromból kipotyog a szalmabála. Kupec után jár a gazda, s bárhogy számol: káromkodik. – Akkor hasznom mi maradna? Segítségnek hol a legény? Hol hajlonganak a lányok? Hostessek a marékszedõk, bankszolgák a Péter-Pálok.

nyár

23

VIII. Gurulj, gurulj két sárgadinnye, gördülj utána, két görög! Szakadjon szép, telt nyarad inge, tíz héja-ujjam fent köröz, s lesznek szoknyáddal nagy pörök, unom már fidres-fodros röptét! … (Ámul – hogy mily szelíd vagyok – övem alatt a lékelõkés.) IX. A harsogó kert megfakul, mindennek támad már homálya. Súlyos arany vagy, mint a méz és belsõ szemem látva látja, hogy nem szépséged, karcsúságod, hanem más, láthatón túli csöndes, értõ asszonyiságod készül végképp szíven szúrni.

Dusa Lajos: Ex libris 24

Partium

SZABÓ PÁL

Nyári levél „minden az ég alatt, mint a kis nefelejcs enyész” (Berzsenyi Dániel) Látnád, – sárga levél függ a cseresznyefán, nincs még õsz, s a gyümölcs fonnyad, – a Napmeleg hogy gyilkolja a mélyzöld, üde kerteket! Percenként közelít: a Nyár. Nincs már fülmile-szó, nyáron a gerle búg, elnémult a kakukk, nádirigó csörög; fecskék és verebek pórias éneke ad fülnek nyugodalmat itt. Hajnalpír-horizont csillagokat nyugoszt, harmattal teli, hûs, friss levegõben a szív újjászületik, fürdik a lélek is, azt hinnéd az Idõm: örök! Phaeton vad szekerén délben a Napkorong túlontúl elidõz, ontja e trópusi harminchét fokokat, – izzad a Föld, az Ég! –, víz forr messze a strandokon. Vízzel büntet a Nyár, zápora vízözön, végítélete jég, karja a fát töri, villám sújt le, dörög, majd kividul, s megint portengert ad az „óceán”! Vagy kombájn zaja zúg távoli földeken, vágóasztala ért, sárga aranyt arat, porfelhõ meg a gép gázolaj illata napnyugtán leereszkedik: Szebb volt néked a nyár, Berzsenyi Dániel! Ifjúságomat én, „még alig illetém”. Hol vár rám, – vele –, õsz, béke, család, gyerek, hol Párkám fonalán a Vég?

nyár

25

FARKAS GÁBOR

Allegória minden nyár mindig mindenhol hasonlóan miénk – otthoni * a fénynek hõnek izzadságnak nincsenek léthatárai * idegen nyár nincs a nyár integrált egész határ nélküli

Lehet lehet az ige alázat és lehet gõg a szónoktól függ * hallgatásaid szavaidat építik csended erélyed * vigyázz a szóra építesz vagy rombolsz szószerszámaiddal

26

Partium

HAMAR PÉTER

Az ügyvéd felesége Kispéter Zoltán sietve fordult be a plébánia sarkán a Táncsics utcába. Tekintélyes aktatáskája dolgozatokkal volt tele, késõ este egy osztálynyit feltétlen ki akart javítani, és sajnálta, hogy reggel megijedt a szemerkélõ esõtõl, így most a derült idõ ellenére cipelheti az esernyõt is. A központi lányiskola felõl csivitelõ gyerekcsapat közeledett, s a belõlük áradó derû õrá is átragadt. Blanka jutott az eszébe. Felszabadult a délelõtt óta tartó nyomasztó érzés alól, amit a meglepetésszerûen rászakadt feladat váltott ki belõle. – Tanár elvtárs – az igazgató ragaszkodott a hivatalos zsargonhoz, habár a diákok körében inkább a „tanár úr” megszólítás járta –, örömmel közlöm veled – itt hatásszünetet tartott –, hogy a pártbizottság elfogadta javaslatomat, és téged bízunk meg a november 7-i iskolai ünnepség mûsorának összeállításával és betanításával. Az ünnepi beszédet természetesen én fogom mondani, de egyebekben szabad kezet adunk neked. Egy fiatal, felkészült MDP-tagban mi megbízunk! – tette hozzá már-már meghatódottan. Zoltán pontosan tudta, mit jelent a „szabad kéz”. Összeállíthat õ a legjobb belátása szerint bármilyen tervet, az akkor is átmegy néhány fontos és még fontosabb elvtárs kezén, s mindegyik hozzáteszi, „Tudod, Kispéter elvtárs, talán emelné az alkalom jelentõségét, ha…”, vagy valami effélét, s mire megkezdheti a gyerekekkel a próbákat, már maga sem ismer az eredeti elképzeléseire. De nem ez zavarta a legjobban. Talán tényleg bíznak benne, bár lehet, hogy csak azért esett éppen õrá a választás, mert másokban kevésbé bíznak, ám egy ideje már nem bízott saját magában sem. Amikor népi kollégistaként tiszta szívbõl énekelte, hogy „Holnapra megforgatjuk az egész világot…”, valahogy másként képzelte a jövõt. Hiába az igazgató bizalmat ígérõ szavai, ha már hosszú ideje azt tapasztalja, hogy bizalmatlan körülötte mindenki mindenkivel szemben. A vihogó, kacarászó lánycsapat sodrából kikerülve rövid utat kellett megtennie addig a bácskai építkezési hagyományt õrzõ polgárházig, amelynek ablakai karnyújtásnyi magasból néztek a kockakövekkel burkolt utcára, és zárt kaputér takarta el az udvart a járókelõk tekintete elõl. A falon réztábla, rajta a felirat: dr. Szegvári Andor ügyvéd. A tanár becsengetett, s türelemmel várt, tudta, hogy Kálmán bácsi lassan csoszog elõ a kuckójából. – Szabadság, Zoltán! – hallatszott mögüle egy fiatalos hang. – Szabadság! – mondta a tanár, szinte ijedt meglepetéssel, és megfordult a hang irányába. – Te vagy az, Jaki? – ismerte fel egykori tanítványát. – Mi újság veled? – Hazajöttem, munkába álltam. – Hol is végeztél? Lenin Intézet? – Igen! És most sajtóvonalra kerültem – mondta magabiztosan. Közben nyílt a kapu, s egy hajlott hátú, magas, gyér,de elegánsan fésült hajú, kopottas ruházatú vénember pillantott gyanakvóan az érkezõre. – Köszönöm, Kálmán bácsi, menjen csak, majd ráhajtom a riglit! Az öreg szó nélkül megfordult, és visszaindult. – A vén kapitalista! Ez is a helyére került! – mondta Szántódrévi Jakab olyan hangerõvel, hogy a távozó öreg is hallja. – Szerencséje, hogy az ügyvéd idefogadta! Úgy hallom, a fia csak Jeannak szólítja.

nyár

27

– Ezt bizony nem tudom – mondta tétován a tanár, aki jól ismerte az öreget még a régi idõkbõl, amikor vasáru-nagykereskedõ volt, tekintélyes ember, de az államosítás során elvették mindenét, és azóta kegyelemkenyéren él. Szegvári jóvoltából most az udvari kis épületben húzza meg magát, rendben tartja az udvart, befût a cserépkályhákba, boltba megy, ha küldik, de szavát nem hallani. – Csak nem valami peres ügyed van, Zoli? – Nem, nem! Tudod, szerdán mindig ultizni szoktunk egy kicsit. Kell néha egy kis kikapcsolódás. – Hát akkor jó lapjárást kívánok! Majd találkozunk még! – köszönt el a fiatalember. A tanár kopogására Blanka, az ügyvéd felesége nyitott ajtót. Az asszony szabályos, de jellegtelen arcát ondolált, szinte sörényszerû vörös haj emelte ki, s a sötét keretes szemüveg elárulta, hogy erõsen rövidlátó. A természet azonban fejedelmi alakkal kárpótolta, bár a görög szobrokat idézõ testet a hosszú, zöld pongyola csak sejteni engedte. – Kezét csókolom! Már megint én vagyok az utolsó? – Bizony, bizony, Zoltánka! A többiek már megjöttek. Ekkor a férfi átölelte Blankát, szenvedélyesen megcsókolta, az asszony pedig engedelmesen simult a mellére, majd gyorsan szétváltak. Románcuk rövid ideje tartott. Néhány hónapja történt, hogy Blanka bejött a férje dolgozószobájába, ahol a kártyaparti zajlott, és megkérdezte: – Kérnek-e az elvtársurak egy valódi feketekávét? Friss pörkölés! A négyigenes válaszra a tanárhoz fordult: – Zoltánka, úgy látom, maga éppen nem játszik, jöjjön, darálja meg nekem a kávét! Ahogy a tanár követte az asszonyt, nem tudta eldönteni magában, hogy a járása a lusta macskáéra vagy a lopakodó leopárdéra emlékeztet-e, de a ragadozót megsejtette benne. A konyhában egy hokedlire ülve a lába közé fogta a darálót, s a kart lendületesen tekerni kezdte. Blanka egy ideig mosolyogva nézte a fiatalember arcát, amelyen némi zavart vélt felfedezni, majd szorosan a háta mögé állt, a férfi homlokára tette mind a két a kezét, s a fejét a két melle közé vonta. Zoltán hátrafordult, amennyire ebben a helyzetben tudott, s akkor az asszony lehajolt hozzá és szájon csókolta, aztán csak ennyit mondott: – Köszönöm a segítséget! Már visszamehet, nemsokára viszem a kávét. Zoltán zavartan tért vissza a férfiak közé. Azt se tudta, mit gondoljon, s jobbnak látta, ha most nem gondol semmit. Szótlanul ült le a székébe az ügyvéd balján, Halmos Sándor, a kopasz városházi osztályvezetõ pedig kajánul megjegyezte: – Nézzenek oda, hogy kipirult egy kis kávédarálástól! – Aztán tisztességesen megdaráltad? – kérdezte a házigazda. – Igyekeztem, Bandi bátyám, igyekeztem! – válaszolta erõltetett magabiztossággal, nehogy valaki felfedezze hangjában a bizonytalanságot. De úgy tûnt, nem gyanakszik senki. Verték tovább a blattot, míg belépett a szobába Blanka. – Nézzétek! Mint egy Stendhal-regény! – kiáltott fel Czvitkovics Géza, aki éppúgy az 1. számú ügyvédi munkaközösség tagja volt, mint Szegvári. – Miféle Stendhal-regény? – kérdezte Halmos, aki a számok embere volt, ezért kevésbé érzékeny a metaforára. – Ember, hát nem látod? – kérdezte változatlan lelkesedéssel Czvitkovics, és elégedett mozdulattal simította végig a bajuszát: –Vörös és fekete! – Na jó, de 45 elõtt Blanka még nem volt vörös – tette hozzá ironizálva Szegvári. – Ne ízléstelenkedj, Bandi! Te semminek nem tudsz örülni – emelte meg a hangját sér-

28

Partium

tõdötten az asszony. – Mellesleg: amikor én vörös lettem, te még fekete voltál. S az aszszony lesújtó pillantással távozott. Most határozottan leopárd, futott át a gondolat Zoltánon, a másik kettõnek pedig az jutott eszébe, hogy Blanka legalább tíz évvel fiatalabb a férjénél, de egyikük sem szólt, arcukat a kávé gõzébe fordították, s a hallgatni tudók bölcsességével élvezték az illatot. Az eset június utolján történt, s immár lassan a szeptembernek is vége lett. – Végre a tanár úr is meg méltóztatott érkezni – méltatlankodott Halmos, miközben Zoltán sorra kezet fogott a várakozókkal. – Mindig a fiatalokkal van a baj. Gyerünk dolgozni! – Hadd nyeljen le legalább egy pohár bort elõbb! – mondta a házigazda, s félrevonta a tanárt. - Mondd kérlek, mi a helyzet Tamással az iskolában? – Hát ami azt illeti, elkaphatnád kicsit a frakkját, Bandi bátyám, mert egyelõre nem szaggatja el az istrángot. Béla fakadt ki rá legutóbb a tanáriban, s tudod, hogy õ nem ismer irgalmat. A fiú túl sokat tartózkodik, legalábbis azt hiszem, a kápolnában. – Hol? – kapta el az utolsó szót Czvitkovics. – A kápolnában? – Hallgass már, Géza! A zárdakápolnát alakították át kosárlabda-csarnokká. Tamás játszik már az NB I-es csapatban. Amennyire örülök ennek, annyira aggaszt, hogyan fog leérettségizni. Aztán újra a tanárhoz fordult: – Megpróbálok a lelkére beszélni, de ha valami nincs rendben körülötte, ne röstellj szólni! Aztán munkához láttak. Hamarosan vastag füstfelhõ ülte meg a szobát. Csak Zoltán nem dohányzott. A két ügyvéd Kossuthot szívott, Halmos Munkást „Hadd ártson!” jelszóval. Kontrák és rekontrák röpködtek a levegõben, s Zoltánnak csak ritkán sikerült partit nyernie. Mióta titokban is meg-megfordult a házban, nem tudta túltenni magát a lelkifurdalásán. De a tiltott gyümölcs édesebbnek bizonyult, semhogy lemondjon róla. A tudat azonban nyomasztotta, s nem tudott igazán a játékra figyelni. Éppen egy piros ultit vezetett elõ öt aduval, de a hetedik hívás után azonnal észrevette, hogy hibázott. – Viszik Ilonkát, lobog a haja! – rikoltotta Halmos Sándor, aki a legszenvedélyesebb kártyás volt közöttük, s boldogan csapkodta a lapokat a végkifejletig, majd számolni kezdett: – Bukott ulti, az annyi, mint forint hatvan, s ha ez a jámbor Géza el meri kenni a makk tizest, még a kontra partink is meglenne. Szóval a partiért lemegy negyven fillér, Zoltán öcsém, fizetsz fejenként egy forint húsz fillért! Czvitkovics Géza barátian, de somolyogva szólt a zavarban lévõ tanárhoz: – Már most azt mondd meg nekem, ha így tékozlod a fizetésedet, mibõl fogsz te békekölcsönt jegyezni? Mert olyan nincs ám, hogy kimaradj a jóból! – Micsoda? – kapta fel a hangját Szegvári Andor. – Azt ígérték az ötödik után, hogy nem lesz több belõle. Most mégis? Honnan veszed ezt? – Honnan, honnan? Barátom, te nem olvasod a Szabad Népet? Ott van a mai szám címlapján! Ott bizony! Vastag betûkkel. Dolgozó népünk boldogan támogatja a kormány törekvéseit. A házigazda félretette a pakli kártyát, teletöltötte és az asztal közepére helyezte a poharakat. A csendet markolni lehetett. Olyan pillanat volt ez, amelyben gondolatok öltöt-

nyár

29

tek formát, csak az volt a kérdés, ki szólal meg elõbb. De ekkor váratlanul Blanka nyitott be a szobába. – Az Isten áldjon meg benneteket, miért nem nyittok ablakot? – Blanka! – hasított bele a füstbe Szegvári szava, s az asszony ijedten hátrált ki a szobából. Az ügyvéd kezébe vette a poharát, s a többiek követték példáját. Koccintottak, s fenékig hajtották az italt. Olyan pillanat volt ez, mint a vérszerzõdésé lehetett. Cinkos, néma tekintetek fonódtak egybe. – Magunk között vagyunk! – mondta a házigazda. – Beszéljünk hát, a szentségit, nyíltan! Ami itt folyik ebben az országban, az túlmegy minden határon. Gyönyörû jelszavakat írnak a fejünk fölé, de mögöttük nincsen tartalom. Cifra hazugságok, de nem meri mondani senki: „A király meztelen!” Vagy ha mégis, úgy tûnik el pillanatok alatt, mintha elvarázsolták volna. Mindenki fél, mindenki tart a másiktól, és inkább behúzza fülét-farkát, semhogy javítani próbálna. Hol vannak azok az elõnyök, amikben reménykedtünk az elején? Megszûnt a kizsákmányolás! Rendben van. De van a melósnak mit ennie? Nézzetek be a boltokba, micsoda hitvány árut kínálnak! Ha van áru egyáltalán. Utazhatsz külföldre? A nyomorult IKKA-csomagot, amiben a kávét kapom, félig kifosztják. Fordulhatok valahova jogorvoslatért? – Hol van az én Csanádi Feri barátom, akit Szegeden mellõlem vittek el az egyetemi szemináriumról? Négy éve nem tudok róla semmit! – mondta Zoltán tõle szokatlan hevülettel. – Tehetünk valamit? Láttok valami lehetõséget? – kérdezte Halmos. – Mert élni kell, és nem mehetünk fejjel a falnak. – Lehetõség mindig van, csak többnyire betemeti a gyávaság. De ha nincs más, legalább a gyávák stratégiája szerint kellene élnünk. Valami apró lépés… Hátha mások is lépnek velünk! S egyszer majd megnyílik az út – gondolkodott hangosan Czvitkovics. A dohányfüst ott örvénylett felettük a csillár fénykörében, mint a kanti õsi, izzó ködtömeg, amelybõl a tökéletlen világ létrejött, ahol emberistenek teremtik napról napra a pokol legváltozatosabb bugyrait. – Mondanék én valamit! – szólalt meg újra Zoltán. Tavasszal megalakult Pesten a Petõfi Kör. A Tánczos Gabi a titkára, hívjuk meg õt egy elõadásra! Akik el mernek jönni, azokra számíthatunk. – Mi az a Petõfi Kör? – kérdezte Halmos. – Sose hallottam róla. – Olyanok hozták létre, akik nem a célt vitatják, hanem az eszközöket és módszereket – válaszolta a tanár. – Tánczos? – kérdezte Szegvári. Annak az Ernõ bácsinak a fiáról van szó, akinek a fõutcán volt a festékboltja, míg el nem vitték Auschwitzba? – Az öreg Tánczos munkaszolgálatban halt meg, nem koncentrációs táborban, ezt biztosan tudom – korrigált Czvitkovics, aki õsbajaiként a legjobban ismerte a helyi viszonyokat. – Ki hívja meg ezt a fiút? Kétlem, hogy egy ilyen elõadáshoz a hatalom hozzájáruljon – mondta a házigazda. – De ha egy találkozót szerveznénk a III. Bélás öregdiákoknak például a Vén Dióba, azt nem tudnák megakadályozni – vetette közbe Zoltán. – Az ötlet nem rossz, ám ha a szalonzenekar helyébe odaszervezik neked a helyõrségi fúvószenekart, az ellen nem tudsz tenni semmit, s garantáltan nem fogod érteni a szom-

30

Partium

szédod szavát sem – mondta Szegvári. – De nem bánom! Próbáljuk meg! Ha megbíztok vele, megkeresem ezt a Tánczos-fiút, ha legközelebb Pesten járok. Szegvárinak gyakran kellett utaznia, ilyenkor Zoltán megjelent a Táncsics utcai házban. Kálmán bácsitól nem kellett tartania, az öreg csak köszönt, nem érdeklõdött, a kérdésekre pedig alig értékelhetõ válaszokat adott. Tamás az udvari szárnyon lakott, s a szülõi részlegbe csak hívásra érkezett, akkor sem mindig. Blanka kivirult ettõl a kapcsolattól, bár semmiféle távlattal nem kecsegtette. De annyi kedvességhez jutott, amennyihez a férjétõl soha, és élvezte a fiatal test ruganyosságát, s élvezte azt is, hogy kedvére turkálhatott a fiú természetesen göndörödõ, sûrû hajában. Néha ugyan nem tudta követni a férfi gondolatmenetét, de ez nem zavarta, mert kedvese rendületlenül mondta abban a hiszemben, hogy az asszony szellemileg is azonosul vele. Zoltánnak egyetemista korában menyaszszonya volt, de – ahogy õ szokta mondani – a lányt a mozgalom elsodorta mellõle, s azóta néhány alkalmi együttlétet leszámítva nem volt kapcsolata, s most boldogan lubickolt a testiség örömhullámaiban. A napfény beszûrõdött az ablakredõny résein, s õ önfeledten élvezte az asszony bársonyos bõrét, s telhetetlen mohósággal borult a formás, telt mellekre. – Zoltánka, ugye korábban még sohasem játszottál asszony mellivel? – súgta fülébe Blanka. A férfi egy csecsemõ tekintetével nézett az asszonyra, s nem válaszolt. Egy ideje már azon gondolkodott, elmondja-e , hogy néhány napja újra találkozott Szántódrévi Jakabbal, aki – úgy tûnt – tényleg jóindulattal mondta, hogy nem ártana leszoknia az ultiról, majd sietve magára hagyta. De ebben a pillanatban úgy döntött, hogy inkább hallgat. Az asszony közelsége, testének melege kárpótolta mindenért, s veszélyérzete elszállt. Aztán az elhomályosuló ablak figyelmeztette a múló idõre, és Blankához fordult: – Mikor jöhetek legközelebb? – Akár mindennap, édesem! Bandit ma délben letartóztatták Budapesten – s megsimogatta a férfi elképedt arcát.

Felhõs Szabolcs, Lackfi János, Oláh András, Kürti László

nyár

31

BENEDEK SZABOLCS

Muppet show – Lengyelországban sztrájk van – magyarázta Kristóf. – Azért jönnek sokan ide. Mert ott egy csomó mindent nem lehet kapni. – Mi az a sztrájk? – érdeklõdtem, azt gondolván, hogy valami speciális lengyel dolog. Ám Kristóf se tudta megmondani. Olyasmit makogott, hogy a boltokban nincs elég ennivaló, nem lehet venni ruhát és cipõt, és hogy az emberek nem dolgoznak, hanem csak beszélgetnek a munkahelyükön. – Miért csak beszélgetnek? – kérdeztem egyre nagyobb ingerültséggel, mivel zavart a sok homályos információ. – Valamit akarnak – Kristóf zavarba jött: – Azt akarják, hogy valami legyen. – De mi? – Azt nem tudom… A konyhában tányérok csörögtek, jelezvén, hogy ideje hazamennem. Miközben az elõszobában húztam a cipõmet, láttam, hogy Kristóf anyja a konyhában szeli a fekete kenyeret. Kristóf tízóraira is rendszeresen azt hozott. Fogalmam se volt, honnét szerezték. A rántottát pedig mindig folyékonyra csinálta az anyja. Merthogy a lengyeleknél így szokás. Sõt, olykor dzsemet ettek hozzá. Szerettem Kristóféknál idõzni, ugyanis olyan játékai voltak, amilyeneket Magyarországon nem lehetett kapni. Például megvolt neki apró, ujjnyi méretû mûanyag figura formájában a Muppet show összes szereplõje. (Ezt csak õ nevezte Muppet show-nak. Mi úgy hívtuk: Breki és a többiek.) Az apja kartonból csinált hozzá kis színpadot. Még a két kis öreg fickó is megvolt az emeleti páholyból. Kristóf idõnként behozta az iskolába is õket. Könyörögtem, hogy adja nekem az egyiket. Például Topi macit, amibõl kettõ is volt. Nem ment bele. Hajlandó volt némelyiket egy-két napra kölcsön adni, de arról, hogy örökbe, szó se lehetett. A kölcsönadás viszont nekem nem felelt meg. Tudtam, hogy csak a szívemet fájdítanám vele. Hanem amikor a lengyelek megérkeztek, föltámadt a remény. Ahogy elkezdõdött a sztrájk, sorra jelentek meg a fekete rendszámú, narancssárga kis Polskik a városban. Rendszerint csak az elsõ két üléseken ültek, a hátsók tele voltak pakolva. – Azért jöttek ide – magyarázta Kristóf –, mert eladják, ami nekik nem kell, és vesznek helyette olyat, ami náluk nincs. Ekkoriban Kristófék hónapokon át nem látogatták meg a lengyel nagymamát. Egyedül az anyja vágott neki az útnak, leginkább amiatt, hogy lássa, mi a helyzet. Mielõtt elindult volna, megkérdeztem Kristófot, nem tudná-e megbeszélni vele, hogy hozzon nekem egy figurát a Brekiék közül. Mindegy, melyiket, csak hozzon. – Á! – legyintett Kristóf. – Most azt se lehet kapni. Sztrájk van. Ennek ellenére a lengyelek hoztak a kis Polskikban Muppet-figurákat is. Persze, az is lehet, hogy ezek nem újak voltak, hanem elvették a gyerekeiktõl, hogy eladják nekünk. Senki nem jelölte ki, hogy az a piac, egyszerûen mindenki tudta, hogy ott vannak minden szombat délelõtt. Elõször a nyitott autókból árultak. Meg a földre terített plédekrõl. 32

Partium

Késõbb valahonnét padok kerültek oda, valamint X lábú vasasztalok. Néha fölbukkant egy kockalámpás Lada is, de soha nem szállt ki belõle senki. Apám azt mondta, hogy a rendõr bácsik azt figyelik, hogy rendben megy-e minden. Nem volt semmi baj. A lengyelek árultak, mi vásároltunk. Mindenki elégedett volt. A lengyelek azért, mert el tudták adni azt, ami nekik nem kell, mi pedig azért, mert olyasmit kínáltak, amiket nálunk nem lehetett kapni. Apám rendszerint mûszereket, elektronikai dolgokat, olcsó magnókazettákat és autós kütyüket vett. Valamint anyámnak néhány különleges konyhai edényt. A Muppet show szereplõire viszont határozottan nemet mondott. – Ugyan már! – visszatette a mûanyag Brekit az asztalra. – Minek neked ez a hülyeség? Igazából nem is tetszett ez a fajta Breki. Egy bõröndön üldögélt, és az egyik kezével úgy tett, mintha magyarázna. Ráadásul rejtélyes okból kékre festették. A Kristófé, túl azon, hogy megtartotta eredeti, zöld színét, praktikusabb darab volt: állt, és ebbõl eredõen bármilyen szerepbe bele lehetett gyömöszölni. Ugyanakkor nagyon szerettem volna egy Brekit a magaménak tudni, még akár ezzel a külsõvel is. Apám azonban hajthatatlannak bizonyult. Fölösleges kacatnak minõsítette, majd látván elkeseredésemet, kárpótlásképpen fölajánlotta, hogy válasszak valami mást arról az asztalról. Olyat, ami értelmesebb egy bõröndrõl gesztikuláló kék békánál. A túloldalról a szakállas lengyel fiatalember biztatóan mosolygott, és folyamatosan pakolta elém a kis figurákat. – Mit szólsz ezekhez? – apám a csoportba rendezett dinoszauruszukra mutatott. Egy szempillantás alatt kiegyeztem ezzel a megoldással. Akkoriban épp paleontológusnak készültem, eljövendõ tudományos pályafutásom szempontjából pedig egy élethûnek titulált, két ujjnyi magas, gumi Tyrannosaurus rex kétségkívül kedvezõbb vételnek számított egy fröccsöntött, arcoskodó Brekinél. – Biztos, hogy ez kell? Még egyszer végignéztem a kínálaton. A fiatalember gyorsan elém tett egy lemezes hátú, zöld Stegosaurust is, ám nem tudta megnehezíteni döntésemet. Persze, az is lehet, hogy õ úgy gondolta, hogy vigyünk egy társat a Tyrannosaurus mellé. Otthon jöttek elõ az õshüllõ negatív tulajdonságai. Például hiába állt olyan biztosan a piaci vasasztalon, a lábai nálunk folyton kibicsaklottak. Aztán a fejérõl lekopott a fekete festék. A legnagyobb problémát azonban azt jelentette, hogy nem tudtam mit kezdeni vele. Íróasztalom díszének szántam, ám rendre orra bukott. S hát igaza volt a szakállas lengyelnek: csak kellett volna melléje az a Stegosaurus, egy magányos Tyrannosaurus nagyon elveszett tud lenni. Meg is untam hamar, ahogy néma szemrehányásokkal vicsorgatja rám a fogait, s megkértem apámat, hogy hozza el melléje a lemezes hátút. Ehhez az öcsém révén támogatót is találtam, aki joggal kért számon bennünket, amiért róla megfeledkeztünk a dinoszauruszok szemrevételezésekor. A következõ szombaton apám megint kiment a lengyel piacra. Mielõtt elindult volna, utánaszóltam, hogy fontolja meg a bõröndön ülõ Brekit is. Csalódnunk kellett. A szakállas fiatalember valahol másutt ütötte föl székhelyét. Az is lehet, hogy sikerült összevásárolnia az otthon beszerezhetetlen cikkeket, és hazament Lengyelországba. Hogy ne jöjjön üres kézzel, apám hozott az öcsémnek egy mesebeli lényt. Egy világoszöld, gumiból készült átmenetet a tengeri kígyó és a sárkány között. Az öcsém néhány napig játszogatott vele, aztán a lény a kopott fejû Tyrannosaurus rex társaságában bekerült a kacatos fiókba.

nyár

33

PAYER IMRE

Július Ha július megáll az égen, az átható verõfény exponálja isteni fotóvá a teljes égrõl a ragyogó kéket, a patyolatfehér felhõkrõl a könnyûséget, a fákról a frissítõ zöldet, a langyos fuvallatú estéli utcáról a tágtüdejú sétát, a távolságról a titáni hegyek formátumát – (Igen, erre emlékezni, nem a forró uborka/ szezon nyomasztó ûrére, a pénztelen szezon gyulladt szorongására, a figyelemszóró, ziháltató forróságra.) Ó, emlékezet albuma, te nyári fejezet – Már lógázza a lábát az esõ, nekiiramodik. Tócsába hull a fény képe. Év vasárnapja. Kiáradó Nap. Átnedveseik. Összekumkorodik. Bújik az anyaföldbe, újjászületésre várva, A nagy körforgás fény-remény-készülékkel fotózza fel újra!

34

Partium

SARUSI MIHÁLY

Ugatoló ez már itten ëgy nagy sömmi minek bízzam ha nem híznak disznai az ólnak fenekét ha kerítöm irdatlan lelkömnek asse tudja, aki húzza határát az ólnak mustos kedvem ha ki=döccen csebres Jóska mindég oda=tartsa ruca=tömõ kan=karika üveges=tót bánja fut a hasam dérrel=dúrral lépes=mézbe lépten talpallat alatt ha hasad szivárványos menny=bolt uccu bátya! eb=ugatta madár=látta álma sihedörnek hízva hízik itten minden kurv=anyja ha bánja miskároló kis=késödet gyalog=fenyõ várja ugatoló kicsi baba föl a firhangokra sápítozó sárga lelköd a jó Isten látja hízott látó pisla szöme tél=túl révedözget láti, báni sajdíti eztet a nagy léket

nyár

35

FARKAS WELLMANN ENDRE

Éneked éneke 1. különben: merénylet írni rólad. 2. Én tudom, nincsen az a kert és nincsen az az álom se immár. A metaforák sivataga ez s mégis épp ezért a legszebb, amit valaha láttam, jer velem én mátkám, épp ezért, mert semmihez nem vagy hasonlatos sem fáraó paripáihoz, sem cédrusligetekhez. Nem mondom, elképzelhetõ, hogy a te szépségedbõl, a te illatodból s a te szerelmedbõl megépíthetõ lenne egy világ de mégis: többet kaptam belõled így. mert nem nárdus vagy és nem vagy te mirha sem mit bárki tudhat, ízlelhet, megszagolhat vagy felismerhet bégetõ juhocskák, kecskenyájak, galambok között. 3. Ínyemre való hús vagy ugyan de semmiképp sem rózsa, liliom csak ahogy föld adott nekem és hogy is lehetnél, te vér ízû, gyümölcs? hisz ettõl vagy másabb mindennél hogy az elmúlás tebenned mozdulatlan s gyönyörû méreg vagy, amennyire hús, vér és méreg gyönyörû lehet. 4. enyém vagy én szerelmem s ez se több, mint amit e két szó jelent ki tudna bármit érteni belõle? s minek értene ha már nem övé vagy az én titkom vagy s az én hallgatásom Jeruzsálem s a föld összes lányai között. betege vagyok a szerelmednek s nem mint költõi képben szenvedõ nyálkóros hím, de mint megfogalmazható, diagnosztizált magasvérnyomásos, depresszív és kedélybeteg egyszeri férfi. szõlõvel, almával ne serkentsetek, hisz attól szerelem ez, én mátkám, hogy végigcsináljuk, éhomra is, ahogy lehet.

36

Partium

5. zászló felettem a te szerelmed emiatt, s mert testedhez hasonlatos sincsen semmi; és ugyanígy senki teste sem. hány asszony megfordult ágyamban pedig s most te osztod meg az ágyadat velem. én nem tudom, milyen a te tested. 6. ez a tél is elmúlt, az esõ is, elment s méhedben gyönyörû gyermekünket hordod ki megfogja majd a rókafiakat s egyéb galád teremtményeit a földnek, akik a mi szõlõnket bántani akarják a sáros, esõszagú kertet, ahol õ fogant és õ lesz a király Béther hegyein. 7. eljárom a várost, a tereket és az utcákat hol immár nem keresem a mások szerelmét s te látod, ím õ az, ki feljött ide mint a pusztából a füstnek oszlopa dehogy tömjén, csak vonatszagú, fáradt de emlékeiben illõ korokból ismerõs díszes hintaja körül hatvan erõs férfi… s szemhéja alatt száz karcsú palotája 8. hát így állunk, én mátkám, szerelmem, borral itatnálak, fûszeres gránátalma borral pusztából való, szerelmeséhez igyekvõ semmihez sem hasonlatos, húsból s vérbõl való, fájó földi gyönyör. én mátkám. tégy hát engem, mintegy pecsétet… ezek a lángok, ládd, az Úrnak lángjai.

nyár

37

Prágai anzix olykor azt álmodom hogy én vagyok a Moldva szétfolyok Prága szívében s piszkosfehér turistahajók úsznak át rajtam A Károly- s a Légiósok hídja között, ha lemegy a nap sörré változom s mint egy nagy sörpatak apró habok közt ringatom magam s a szerelmet, hogy ne fájjon, örökre konvertálom füstölt-fõtt csülökre s partjaimnál nagy sült kacsák úsznak de fel kell ébredni reggel de el kell menni holnap Tükrömben, mikor én vagyok a Moldva elviszem Prága arcait s belemosom itthon a Szamosba.

38

Partium

KOVÁCS TÜNDE

Mint Mózesé Vezess csak! Az út , mint Mózesé. Elloptak,kijártak mások, s volt amit anya se látott. kút lettem, nem mély, nem is sekély. Ne szégyelj, de vakíts, Te! Könyörületet és áldást adj: s mutasd ,mit elronthatnék, csak hagyd! Magyarázkodhatsz, úgyse értem... Nézd, megszünt mi birtokolni tanít, s levetkõztem mindent, ami gyötört. Isten sincs már, ki ellened pöröl! Engedd a fejem öledbe hajtani.

Rád bízva Elõször csak a kabátot, trikót, majd a deréktól lefelé tartó merüléseket is. Kinõttük. Kérdéseinkben lemeztelenedünk. Égetnek még a kirepedt sorsok. És Te, áldott Misszionárius! Figyelem még, hogyan rak benned tüzet az emlék, a felnyögõ hûség torz álmai... Kifeslettek az indulatok belõlem. A féltékenység? Az is. Rád bízom magam, kevés bármi hit. Ments meg s veled hallgatok.

nyár

39

MOLNÁR BERTALAN

Szavalóverseny Kovács Vilmos emlékére Idén negyedik alkalommal rendezték meg a Kovács Vilmosnak emléket állító szavalóversenyt Gáton, a költõ szülõfalujában. A rendezvényt Román Erika, a Gáti Középiskola igazgatója nyitotta meg. Köszöntõt mondott Nagy Petronella, a Beregszászi Magyar Konzulátus képviselõje, Orosz Ildikó, a KMPSZ elnöke, Kádár Rozália, az UMDSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, valamint Szilágyi Károly református tiszteletes. A megnyitót a CREDO Verséneklõ Együttes elõadása tette ünnepélyesebbé. Az idei megmérettetésen a Beregvidék 11 iskolájának 56 tanulója vett részt. A versenyt 4 kategóriában rendezték meg: az elsõben az 1-3., a másodikban a 4-6., a harmadikban a 7-9., a negyedikben a 10-12. osztályos tanulók bizonyíthatták tehetségüket. Minden kategóriában háromtagú független szakértõ zsûri értékelte a szavalatokat, amely fõként magyartanárokból állt, de munkájában részt vett Weinrauch Katalin költõ, író, Punykó Mária, az Irka fõszerkesztõje, Kádár Rozália, az UMDSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, magyartanár, Lõrincz P. Gabriella és Bakoss Kiss Károly költõk, valamint Felhõs Szabolcs, a Partium folyóirat felelõs szerkesztõje is. A verseny két fordulóban zajlott. Elsõben szabadon választott versek hangzottak el, ezt követõen a versenyzõk Kovács Vilmos mûveit adták elõ: az I. kategória a Falevél, a II. kategória a Kakukknóta, a III. kategória a Verecke, míg a IV. kategória versenyzõi a Lázas a Föld címû versével bizonyíthatták elõadói képességeiket. A sok kiváló szavalat hallatán a zsûri meglehetõsen nehéz helyzetben volt. Döntésük alapján a Kovács Vilmos szavalóversenyen az I. kategória legjobb versmondója Molnár Regina, a Gáti Középiskola tanulója lett (felkészítõ tanár Márton Viktória); a megosztott második helyet Makszim Nikoletta (Gát, Végh Valéria) és Kentes Annamária (Gát, Márton Viktória) érdemelte ki; a harmadik helyezett Bojtor Henrietta (Gát, Márton Viktória) lett. A II. kategóriában elsõ helyezett lett Kozma Marianna (Beregszászi 9. Sz.Általános Iskola, Laskoti Katalin), második helyezettek Varga Zsuzsanna (Muzsalyi Középiskola, Jakab Erika) és Gál Dorina (Nagyberegi Középiskola, Vass Irén). A harmadik helyen Juhász Ádám (Gát, Kacsó Ilona) végzett. Az Irka különdíját kapta Sringola Genovéva (Gát, Jaró Renáta). Pásztor András (Nagybégányi Általános Iskola, Szatmári Erzsébet) a KMKSZ járási szervezetének különdíját vehette át. A III. kategória gyõztese lett Grica Zoltán (Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium, Horkay Zsuzsanna), a második helyen Nagy Flóra Boglárka (BMG, Riskó Márta), a harmadikon Bahus Csaba (Gát, Kacsó Ilona) végzett. A IV. kategória elsõ helyezettje Tóth Ferenc, a második Nagy Renáta és Balla Georgina (mindhárom versenyzõ a Nagyberegi Református Líceum diákja, felkészítõ tanáruk Kovács András). Harmadik helyen végzett Hamar Viktória (BMG, Jánosi Terézia) és Juhász Alexandra (Gát, Király Katalin). Valamennyi résztvevõ elismerõ oklevélben részesült. A gyõztesek helyezésüknek megfelelõen könyvjutalmat vehettek át a beregszászi konzulátus, a pedagógusszövetség, valamint a MÉKK felajánlásaként. Különdíjként egy-egy beregi szõttest vehettek át a versenyzõk. 40

Partium

FINTA ÉVA

Anziksz egy régi nyárból Valami szõke bosszúság csapdossa partjaim. Nem a táj, ami báj és kellem s átlátok Tihanyig ahol szellem is lakik, nem csak ember és csínján bánnak talán a testtel – csak a ház meg az ember meg a táj, amivé lett általa: az mintha bántana kissé. Orromba botoltak, rátelepedve a hársra, idegen passzusú szagok. Valamit itt hagyott a szúnyogirtás az irtások kézmûves láncolata fõleg esõ után, amikor elszabadul a dolgok lelke és mintha lenne, tolul belénk hívatlan is, visszakeresve az okozatban az okot. Bosszankodok csak s gyanítok egynémely kártevést, melyben az ember a mester. A jód illata fonalat indít bennem Paksig és Csernobolig visszarendel. Miközben minden bájolog cirógat, pénzem kérve érte: én boldogan s könnyen adom, hiszen megéri, megérte. Csak valami szõke bosszúság mi nem táj és nem ember egészen elprostituál belém köt, összenyálaz letép a fényezüstrõl a partok kék ködérõl és nem hagy megszületni se verseket, se vágyat. Pedig milyen kiváló és mesteri itt minden… A parton füvet nyírnak a motoros kaszával és vége lesz a nyárnak mielõtt hazamennék pedig még meg sem kezdték a szezont és a festék sok helyütt meg se száradt…

nyár

41

OLÁH ANDRÁS

visszafelé az út visszafelé hosszabbnak bizonyult: türelmetlenné lettek a szavak a szorongás megmérgezett mindent mint földet a lehulló diólevelek a nyárnak vége: maradék parazsát fölitta a szürke ég kipányvázott hajók imbolyognak a szélben a mólón gubbasztok mozdulatlanul mint egy táska amit a csomagmegõrzõben felejtettek nem voltál elég nekem – látod: már múlt idõben beszélek – úgy hagyom a szavakat magam mögött mint az aprót a kocsmaasztalon kövekhez csapdossa arcát a víz lehunyom a szemem: a szégyenlõs homályból jó lenne visszaszerezni az eltékozolt idõt de lemoshatatlan a szenny a csöndet egy csavargó szutykos hangja töri meg: társa jogát vitatja az újságpapírral borított padhoz õk a beilleszkedéssel vannak elfoglalva én pedig arra gondolok: mi lesz ha egyszer engem is kihúz majd listájáról az Isten 42

Partium

holnaptól elpattannak a megfáradt erek holnaptól úgyis hazugság leszek csak jusson ágy és olcsó híg leves testet ostromló nõ – nem túl heves – hajnalban itt nem jár a villamos mégis azt lesem: négyes vagy hatos magány és üresség – mást nem hagyott – utcalámpa oltja ki a napot megyünk valami titkos terv szerint miként sok bolygó a kozmoszban kering Isten kihûlt szavak közt ténfereg kezét szorongatom – még meleg…

nyár

43

NAGY ÁKOS

Inkvizíció Inkvizítor: Tisztelt egybegyûltek, egy megátalkodott Istenkáromló felett kell ítéletet mondnunk. Halandó ember létére nem átall Istennek mutatkozni. Teremt, mintha kiválasztott lenne. Mindenféle ördögi masinákat szerkeszt, amivel állítólag a levegõbe lehet emelkedni, holott tudjuk, hogy erre csak a madarak és a lepkék képesek. Na meg az angyalok. Mindenféle fondorlatos, kiismerhetetlen gépet találtunk a mûhelyében, amelyek segítségével a hívõ emberekben kétségeket ültetett el. Azóta meg kellett erõsítenünk a városi õrséget. Mindenféle ostobasággal tömi a hozzá betérõ hívõk fejét. A gondolat teremtõ erejérõl beszél. Azzal hitegeti Õket, hogy az ember többre született. Nem csupán fizikai lény, hanem gondolkodó lény is. A vádlott talán még halhatatlanságra is áhítozik. Vádlott: Nagyméltóságú uraim. Emberek vagyunk, ezért egymás felett ítéletet nem mi, hanem a mindenható mondhat csak. Visszautasítom az Istenkáromlás vádját! Isten talán nem saját örömére teremtette az embert, és emelte a többi élõlény fölébe? Nem õ rendelte, el, hogy hajtsa uralma alá a Földet, bûnei ellenére, nem benne leli legnagyobb örömét a Teremtõ, és semmi szín alatt nem engedné át a Sátánnak, aki viszont folyamatosan megkörnyékezi? Persze erre csak a tevékeny, gondolkodó ember képes. Az Úrnak nem majmokra van szüksége, hiszen azokkal már így is tele van a pokol. Nem egy mozgó húscafatra, aki húzza a faekét. Erre barmok valók. Neki ember kell, aki mint például én, szügyhámot szerkeszt a nyakhám helyett, és az igavonók többet és jobban dolgoznak, mint azelõtt. Ez bûn? Megfelelni Isten akaratának? Inkvizítor: Figyelmeztetem,az Úr útjai kifürkészhetetlenek, ne essen az Istenkáromlás bûnébe! Vádlott: Azt gondolom, jó Uram ennél többet nem is tehet.... Inkvizítor: Megtudhatnánk becses nevét eme vakmerõ férfiúnak, aki már-már jobban ismeri a Világot, mint a Teremtõ? Vádlott: Nevem: Józan Ész. Apám neve Bölcsesség, anyám neve Gondolkodás. Inkvizítor: Szóval innen fúj a szél?! Ezért képzeli, hogy az Inkvizíció felé emelkedhet? Arcátlan! Vádlott: Méltóságod tudja legjobban, hogy csak a testet képesek elpusztítani, de a szellemet nem. Másként nem lenne hit. Ha nincs hit, nincs egyház, és akkor nincs Ön sem. Tehát ha Ön halálra ítél engem,akkor saját magát ítéli halálra. A szellemnek, az építõ ötletnek, a sötétség, az értelmetlenség a legjobb táptalaj. Ön elpusztíthatja a vádlottat, de nem pusztíthatja el az isteni adományt: a vágyat a megismerésre. Az ember élete során mindig a számára könnyebb, célszerûbb utat fogja keresni. Minél sötétebb van, annál több magvát kell, hogy elvessék az értelemnek, és a sok elvetett magból sok fa ki is nõ. A Tudás fái. Ahogy fel tudtuk találni a kereket, ugyanúgy mást is fel fogunk, hozzám hasonlatosan kreatív emberek segítségével. A Világ fejlõdni fog tovább. A kérdés: milyen gyorsan. 44

Partium

Képzett emberfõk, gondolkodó köznépek nagyot tudnak ám lódítani azon a szekéren, amit Ön, és társai le akarnak láncolni. De ehhez Ön már gyenge. Az õskeresztények ugyanezen a talajon vetették meg a lábaikat, de ezt Önnek jobban kell tudnia. Inkvizítor: Micsoda égbe kiáltó arcátlanság! Hogy mer oktatni?! Csak tudnám voltaképpen ki is ez az ember!? Hogyan is nevezik a tanítványai? Õr: Õ Leonardo, a halhatatlan.

nyár

45

BAKOS KISS KÁROLY

Nyáron a város Nyáron a város A túlteli sávos utak Kátrányt izzad az aszfalt Balatonra Tiszára kutat Kinek mi tellik Maldiv-szigetekre Közeli tóra A bárányos egek alatt Kinek csak fûre Kaszára Kinek a nyárra Csak ennyi marad

46

Partium

PRÁGAI TAMÁS

Rubaíyat Külön utakon Nincs itthon, a régi isten elment innen, megcsaltam elégszer, de ma õ csal engem, már õ sem igyekszik, amikor „hí a haza”… egy párna elég, hideg, az ágy vetetlen.

Irán Forró, meredek szirt, hegyek és távoli rom, csontos, suta kecske romokon rág konokon, egy hajdani éden. Ne keresd, merre merült emléke is el – por tekereg a köveken.

Egy perzsa sakk-készletre Ez van. Fekete, fehér. A fényes bábon az ujjja nyomán kopást találsz – itt, látod? –, de már hol a játszó, a vezér? És mondd csak, ellenfele hol van? Ki sötéttel játszott?

nyár

47

CSORDÁS LÁSZLÓ

Háttérelemek egy nyári szerelemben 1. Selymeden tegnap végigcsúszott a kéz (akárcsak egy átlagos Jeszenyin-versben). Csakhogy nem az enyém, hanem Szapphó keze. Mondd, ugye az övé érzékibb, játékosabb? 2. Te hiszel a leszboszi csodában. Én nem. 3. De még mindig hiába kérdezem magamtól: miféle fantomot szerettem ennyire benned, te utolsó, ótvaros ribanc?

48

Partium

Kis(s)-paródia (rímjáték egy rímjátékra vendégszöveggel BKK módra) Legyen vers, hogy legyek Isten, Szív ne vágyjon lenni giccsben, Ész ne vágyjon versre tojni. Nézd, a rím sem olyan holmi, Mit levetni érdem lenne… (Azért van, hogy legyen benne.) S legyen bor, hogy így ne járjon A versszerzõ e délutánon. Jambusom társ, ne nevessék Részeg napok, józan esték… Legyen dal, ki süket, annak, S ezt tekintsék, akik vannak Remekmûnek – irdatlannak.

nyár

49

KOSZTYÓ GYULA

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1915-ben közölt propagandatudósításai a korabeli kárpátaljai magyar sajtóban „Nem legitimált rendszer az, amely sikerkényszer alatt áll, tudja, hogy csak addig követik, ameddig sikeres.” (Szabó Miklós) Az elsõ világháború második éve meghozta az Osztrák Magyar Monarchiának és szövetségesének, Németországnak a jelentõs sikereket. Vidékünknek (Kárpátaljának) nagy jelentõséget szánt a Monarchia hadvezetése. 1914 telén az oroszok három sikertelen támadást is intéztek az itt védekezõ osztrák-magyar seregek ellen. A mielõbbi ellentámadás így tehát igen sürgõssé vált a Monarchia számára. Emellett hadászati megfontolásból Hindenburg is az oroszok elleni támadást tartotta a legfontosabbnak. Õ egy a keleti front teljes vonalára kiterjedõ támadásban képzelte el a hadmozdulatot. A hadmûvelet Galíciában, a mai Kárpátalja északi részén vette kezdetét. 1914 novemberétõl 1915 januárjáig állandó kellemetlenséget jelentett a Monarchia számára a Galíciában betörõ orosz hadsereg. Ekkor ugyanis három betörést is megkísérelt az orosz vezetés. Ezeket a sajtó fölösleges próbálkozásoknak nevezte. Szavaival élve: „…lehetetlenség a Kárpátokon áthatolni, mikor azt lelkes honvédõ katonák tartják megszállva…”.1 A támadás során a Monarchia jelentõs mennyiségû foglyot is ejtett. Ezt azonnal kihasználta a propaganda és azt publikálta, hogy az orosz katonák keresték az alkalmat arra, hogy megadják magukat.2 Az ellenség elkeseredett megadásából szenzációt varázsolt a propaganda. A Monarchia 1915-ös évi propaganda-tevékenységével kapcsolatban megállapítható az a tény, hogy a közölt információknak több volt a valóságalapja, mint az egy évvel korábban közöltekének. Ennek egyszerû az oka az, hogy a Monarchia (szövetségese segítségével) jelentõs sikereket könyvelhetett el az év folyamán. Így került közel egymáshoz a valós történelmi esemény és a Monarchia propaganda-tevékenysége által közölt információ. Már nem volt szükség az 1914-ben jól bevált részigazságok közlésére. Ezek – bár nem teljes mértékben – de háttérbe szorultak. Helyét átvette a Monarchia önzetlenségének, a becsületes harcának, az állam dicsõségének, az erkölcsének és becsületének a mind gyakoribb hangoztatása a korabeli sajtó lapjain. Egyre inkább elõtérbe került a lakosság önkéntességének a dicsérete természetesen csak a királyt dicsérõ szuperlatívuszok után. A lakosság szerepvállalása a háborúban kulcsfontosságú jelentõséggel bír. Nem volt ez másképp vidékünkön sem. A lapokban egyre többször találkozhatott a korabeli olvasó a hadi célokra történõ fém, prém stb. gyûjtésére szólító felhívássokkal. A háború elõrehaladtával – így 1915-ben is – egyre inkább fontosabbnak tartotta a Monarchia, a háborúban elesettek családjának a támogatását. Errõl az 1887. évi törvénycikk 1 2

UNG. 1915. 2. sz. 1. old. Uo.

50

Partium

rendelkezett, amelyet 1907-ben módosítottak. Pontosan meghatározta azt az összeget, amely az elesett katona beosztása alapján járt a családnak.3 A Monarchia 1915-ös propagandája során a lakosságot más hangon szólítja meg, mint egy évvel korábban. Egyik szempontból a lakosságot biztosítja a felõl, bizonyos szociális juttatásokon keresztül, hogy a Monarchia felelõsséget érez minden egyes lakosa iránt. A másik már inkább megszokott észrevétel, hogy részint a hadi kiadások megnövekedése miatt a Monarchia egyre gyakrabban ír elõ a lakosságnak különféle gyûjtéseket. Mintha arra törekedett volna a Monarchia, hogy kompromisszumot kössön saját társadalmával a háború idejére. A Monarchia számára azonban az 1915-ös év hadászati szempontból nem a legfényesebben kezdõdött. A galíciai front középsõ részén véghezvitt osztrák-magyar támadás után nem érkezett meg a Przemysl vár felmentésére küldött sereg, így azt az oroszok 1915. március 22én elfoglalták.4 120 ezer ember került az oroszok kezébe. A szomorú történelmi esemény mellett az is elkeserítõ volt, hogy a sajtó nem is foglalkozott az eseménnyel. Pusztán néhány sorban fejezte ki sajnálatát a hõs katonák foglyul ejtésével kapcsolatban. Ezeknek a sikertelen támadásoknak az alkalmával a Monarchia katonai veszteségei is igen magasak voltak. Az év januárjától áprilisáig az Osztrák-Magyar Monarchia súlyos harcok során 800 000 katonát vesztett.5 A Monarchia igyekezett ezt a veszteségét pótolni. A sorozások száma ebben az idõszakban vidékünkön is megugrott. Csak Ungvár városában 1915-ben hét sorozást hirdetnek meg. Ezen felül két esetben (43-50 és a 19-42 korosztályokban) felülvizsgálatot rendeltek el.6 A katonai szolgálat alóli felmentést vizsgáló bizottság felállítása bizonyítja azt, hogy a Monarchia nagy hangsúlyt fektetett a sorozásokra. Przemysl vár elvesztése miatt, valamint a májusi offenzíva megkezdése elõtt, a birodalom úgy gondolta, hogy nagyobb hangsúlyt fektet a hangzatos lelkesítõ propagandára. Vidékünkön erre jó példával szolgál Rácz Pál egyik cikke, amely a lelkesítõ propaganda igazi remekmûve. A cikkben Rácz Pál szenvedélyes hangnemben, optimizmussal festi meg a jövõt. A véráldozatára büszke magyar nemzet önzetlensége kerül ábrázolásra. Monarchia iránti lojalitásával átitatva. Az Osztrák-Magyar Monarchiának a háború elõtt megfogalmazott célja – az orosz „barbár” támadás feltartóztatása – Rácz Pál szerint 1915-ben megvalósult. A „muszkák otromba” testét a magyar nemzet feltartóztatta, ezáltal pedig megakadályozta betörését Nyugat-Európába.7 Szükséges volt a Monarchiának ez a hangzatos propaganda 1915 áprilisában. Hisz ekkor arra készült szövetségesének, Németországnak a segítségével, hogy Galíciában átfogó támadást vigyen véghez. A Monarchia tudta jól, hogy ehhez mindenféleképpen szükséges az erõs gazdasági termelés, de legalább ilyen fontos a lakosság támogatása is. Május 2-án megindult az átfogó támadás a keleti fronton. A gorlicei áttöréssel megvalósulni látszott a Monarchia hadi elképzelése. Az áttörés szervezett elõkészítés eredménye volt. A sajtó a sikeres áttörés okának a körültekintõ elõkészületeket, és a tökéletesített hadieszközök bevetését (telefonhuzal, léghajó, repülõ osztagok) nevezte meg.8 Ma már tudjuk, hogy az áttörés sikerének az oka a központi hatalmak létszám fölénye, illetve a Monarchia tüzérségének számbeli fölénye volt. A német és az osztrák-magyar seregek az áttörés szakaszán túlsúlyban voltak. Az oroszokkal (219 000 fõ) 357 000 fõnyi német és osztrák-magyar sereg állt szembe az áttörési szakaszon. A központi hatalmak 334 nehéz- és 1272 könnyûlöveget, míg az orosz

3

UNG. 1915. 7. sz. 1. old. GALÁNTAI JÓZSEF, 1988, 254. old. 5 Uo. 6 UNG. 1915. 41. sz. 1. old. 7 UNG. 1915. 18. sz. 2. old. 8 UNGVÁRI KÖZLÖNY. 1915. 20. sz. 1. old. 4

nyár

51

tüzérség 4 nehéz- és 675 könnyûlöveget vont össze. A gépfegyverek száma ugyanakkor közel egyenlõ volt. Mindehhez még hozzá kell tenni, a 11. német és a 4. osztrák-magyar seregek kellõen el voltak látva munícióval, míg a 3. orosz hadsereg munícióhiánnyal küszködött, és az utánpótlása sem volt megfelelõ.9 A korabeli sajtó lapjai a dicsõséges gyõzelmek sorozatáról számolnak be. Az anyagháborúnak az a gyõzelme volt Gorlice, amely a Monarchiát juttatta lépéselõnyhöz a keleti fronton. A várható gyõzelmek dicsõ jelzõvel való felruházása csak egy volt a hangzatos propaganda közül. A Monarchia a háború során a gorlicei áttöréssel ünnepelte elsõ igazi gyõzelmét. Azonban a történelem ebbe az örömbe egy kis keserûséget is vegyített. A testvérállamként kezelt Olaszország árulása hatalmas jelentõséggel bírt. Olaszország a Monarchia ellensége lett ezáltal, propagandájának kereszttüzébe került. Áruló, hálátlan, orv jelzõk sorozatát kapja Olaszország. A propagandában még inkább elõtérbe kerül a kitartás, a bátorság, az önfeláldozás hangoztatása. Fontos, mivel egy újabb ellenség támadt a birodalomra. Mégis, Olaszország támadása semmit sem jelentett – vélekedett a sajtó –, mivel a Monarchia hadserege harcedzettebb, társadalma és kormánya között pedig a zökkenõmentes együttmûködés a jellemzõ.10 Az olasz árulást kissé ellensúlyozta Przemysl várának (június 3.) a felszabadítása. Ezt az örömteli hírt Ungvár város polgármestere konstatálta az olvasóknak. Fincicky Mihályt örömmel töltötte el a hír, olyan mértékben, hogy a város felszabadulásának örömére zászlókkal díszíttette fel Ungvár városát. Õ maga csak ennyit közölt a sajtó lapjain: „Éljen a király! Éljen a haza! Éljen dicsõségesen küzdõ hadseregünk!”.11 A Przemysl vár felmentése által kialakult örömhangulatot tovább fokozta Lemberg város (június 22.) felszabadítása. Az öröm hullámai még Budapesten is felcsaptak. Az Osztrák-Magyar propaganda legdicsõbb óráit élte. A birodalom minden pontján igyekezett eldicsekedni hõstetteinek sorozatával. Megvalósult oly rég óta dédelgetett álma, az oroszok megfutamítása. A tények puszta közlése is elég volt a propagandahírhez. Nem volt szükség hazugságokra, a tények egyes elemeinek a mellõzésére. Azonban a gyõzelmek ellenére is használatos módszer maradt a szent cél propagálása. Mégpedig, hogy az erkölcs és becsület nevében kell a Monarchiának megvívni ezt az igazságos háborút.12 Csakúgy, mint Przemysl vár elfoglalását, örömmel fogadta Ungvár város polgármestere Ivanogorod és Varsó városok felszabadítását is. Zászlók jelentek meg Ungvár házain a nagyszerû hírek hallatán. Ivanogorod augusztus 4-i, Varsó augusztus 5-i elfoglalását a sajtó újabb dicsõ hõstettnek könyvelhette el. Ezek a gyõzelmek méltó ajándékok voltak a király nyolcvanötödik születésnapjára.13 Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a Monarchia keleti fronton elért sikereihez nagymértékben hozzájárult a német szövetséges segítsége is. Azonban errõl mintha megfeledkezett volna a korabeli sajtó, olyan mértékû támogatás után a Monarchia igencsak hálátlan volt szövetségesével, hogy annak hadi érdemeit nem közölte. Ennek az egyik legfõbb oka az volt, hogy a Monarchia inkább tartotta fontosnak a saját hadi céljainak a tudósítását, mintsem a német szövetségesét. 1915 folyamán az antant több kísérletet is tett arra, hogy a központi hatalmak erejét megossza, ezáltal pedig gyengítse. Ezt a célt szolgálta a gallipolii illetve a Dardanellák frontok megnyitása. A Monarchia a sajtóban azonban ezekrõl nem számol be a nagyérdemûnek. Egy cikk erejéig azonban felmerül Gallipoli neve, de csak úgy, mint az antant sikertelen próbál-

9

GALÁNTAI JÓZSEF, 1988, 255. old. UNG. 1915. 22. sz. 1. old. 11 UNG. 1915. 23. sz. 1. old. 12 UNG. 1915. 46. sz. 1. old. 13 UNGVÁRI KÖZLÖNY. 1915. 33. sz. 1. old. 10

52

Partium

kozásának példája.14 E cikken kívül a Balkáni hadszíntérrõl más tájékoztatást a Monarchia nem közöl 1915 folyamán. A háború e hadszíntere háttérbe szorul a sajtó lapjain, és elõtérbe a galíciai elõretörés kerül. A központi hatalmak 1915. augusztusi sikerei után (Ivanogord, Varsó) több haditudósítást nem találhatunk a korabeli kárpátaljai magyar sajtóban. A propaganda alapja mintha más irányt vett volna. A gyõzelmekkel mintha az enyhülés ideje köszöntött volna be a Monarchia propaganda szemléletében. A hangsúly a lakossággal való bensõséges kapcsolat kialakítására tevõdik át. Mi is bizonyítaná jobban a Monarchia eme szándékát, hogy eltörölte a hadi cenzúrát.15 A fronton harcoló katonák – csakúgy, mint 1914-ben – leveleikben a pontos hadi helyzetet tolmácsolták az otthoniaknak. 1914-ben a katonák megírták a hadsereg egyes kudarcait is, ami természetesen a Monarchia dicsõségét csorbította. Ellenben 1915-ben a katonák a leveleikben gyõzelmekrõl írtak, ami lelkesítõleg hathatott az otthon maradt családtagokra és ezt a Monarchia plusz propagandafogásnak könyvelhette el. A lakosságot lelkesítõ, a hatalmat dicsérõ írások áradata látott napvilágot a sajtóban 1915 folyamán. Ezek egy célt szolgáltak, a király és a társadalom egyé forrasztását. Ilyen volt például: A magyar társadalom, amely hazaszeretete és önfeláldozása gyõzelemmel lesz megjutalmazva.16 A király és a társadalom sorsának egybefonódása a háború nehéz helyzetében, a háborúból való kiút keresése, az erõn felüli teljesítmény hangoztatása a propaganda elsõ számú feladata lett. A sajtón keresztül a Monarchia a háború sikeres befejezését abban látta, hogy mind a társadalomnak mind pedig a királynak erején felül kell teljesítenie „a szent cél” elérésének az érdekében.17 A korabeli írott propaganda azt is tudta jól, hogy a háború érezteti a lakosság körében a hatását, mégpedig az élet minden terén. Ebbõl kiindulva nagyon sok gazdasági, politikai célzatú publikáció látott napvilágot a korabeli sajtóban. Azonban szinte mind ugyanazt a végsõ következtetést vonta le, amelyek inkább pszichológiai céllal, mintsem megfontolt gazdasági elemzésbõl születtek volna. Leginkább Simonyi Zoltán szavai mutatják be a legjobban a Monarchia eme propaganda törekvését: „… A lakosság türelemmel és hazafias kitartással viseli el a háború elkerülhetetlen következményeit, akik pedig gyermeküket vagy férjüket vesztették, Istenbe vetett hittel és hazafias megadással nyugosznak meg.”18 A Monarchia Galíciában véghezvitt támadásai következtében a front egyre inkább keletre tolódott, majd 1915 õszén Pinszk-Dubno-Tarnopol-Czernowitz arcvonalon állapodott meg.19 A felszabadított területek újjáépítése egyre inkább szükségessé vált. A Monarchia is abból az elképzelésbõl indult ki, hogy a háború belátható idõ múlva véget ér, így nyugodtan belekezdhet a visszafoglalt területek újjáépítésébe. Emellett más hatása is volt a Monarchia újjáépítési szándékának a helybeli lakosságra. Ezzel a tevékenységével a birodalom csökkentette a lakosságban a háború után maradt elkeseredettséget a lerombolt vidéken. Több helybeli lap kezdett bele a propagandatevékenységbe, amely a lakosságot szólította meg gyûjtési céllal. A sajtó mozgalma sikeres lett és arról számol be, hogy a munka Uzsok település újjáépítésével veszi kezdetét és ehhez az anyagi feltételek is megteremtõdtek.20 A háborúk kísérõ jelensége általában a feketepiac kialakulása és az uzsora megjelenése. Nem volt ez alól vidékünk sem kivétel az I. világháború éveiben. A háború elõrehaladtával

14

UNGVÁRI KÖZLÖNY. 1915. 29. sz. 3. old. UNGVÁRI KÖZLÖNY. 1915. 23. sz. 2. old. 16 UNGVÁRI KÖZLÖNY. 1915. 18. sz. 1. old. 17 UNGVÁRI KÖZLÖNY. 1915. 42. sz. 1. old. 18 Uo. 19 GALÁNTAI JÓZSEF, 1988, 257. old. 20 UNGVÁRI KÖZLÖNY. 1915. 34. sz. 1. old. 15

nyár

53

egyre több nyerészkedõ üzlet került a sajtó lapjára ezáltal pedig napvilágra. A hadianyagokkal és élelemmel való feketekereskedelem nagy méreteket öltött vidékünkön 1915-ben. Ung, Bereg, Máramaros megyékben is buktak le ilyen nyerészkedõk. Ungváron két ilyen „…akasztani való gazok”-nak nevezett kereskedõt lepleztek le, miközben romlott élelmiszert próbáltak értékesíteni. A sajtó lapjain a hatalom igen nyomatékosan foglal állást amellett, hogy „a háború hiénáit” törvényerõvel súlyosan meg kell büntetni. Emellett örömmel venné, hogy az elfogott két kereskedõt (a zsidó származású Farkas Pál, és Huszár Károly) úgy büntetnék meg, hogy az példát statuáljon a társadalomban.21 Ennek az ügynek a további eseményeire vonatkozó cikket nem találtam. Azt jól bemutatja ez az eset, hogy a korabeli magyar társadalom milyen szinten összeforrt a Monarchiával és milyen szinten fontosnak tartotta a háborút. A magyar társadalom ez által saját soraiból gyomlálta ki azokat, akik nem akartak megfelelni a birodalom által megkívánt hûséges magyar nemzet képének. 1915-ben a Monarchia propagandájának változását figyelhetjük meg a korabeli sajtót lapozgatva. A hadvezetés hadi sikerei meghatározták a birodalom propagandáját is. Nem volt szükség arra, hogy a hadi eseményeket a valóságtól eltérõen ábrázolják a lakosság elõtti erély demonstrálása céljából. Ehelyett elég volt pusztán a valóság közlése. Tény, hogy a Monarchia 1915-ös propagandafogásai közül kizárhatjuk a részigazságok közlését, a tények egyes elemeinek a mellõzését. Ugyancsak háttérbe került az uszító propaganda is (kivétel Olaszország hadbalépése). Ezek helyét az a propagandairány vette át, amely a lakosság lelkesítését, kitartását, erõfeszítését méltatta és köszönte meg.

Felhasznált irodalom: 1. 2. 3.

21

Galántai József, 1988: Az elsõ világháború. Gondolat Kiadó. Budapest. Ungvári Közlöny – 1915. Ung – 1915, 1915-1916.

UNGVÁRI KÖZLÖNY. 1915. 18. sz. 2. old.

54

Partium

RIMÓCZI LÁSZLÓ

„Szerintem a szex csak a szép emberek sportja” A pénz igenis boldogít – ki mondta ezt? Én, Radnóti Botond. Hét éve vagyok a HungaroLottó Rt. nyereménykezelõje, így nálam jobban senki sem tudja igazolni a mondás tapintható, valós igazát. Sok embert megbolondít az égbõl szakadt vagyon, sokan úgy jönnek, hogy fel sem fogták még az egészet, mások pedig eleve kételkedve érkeznek, dühösen rám támadva, hogy szétverik a fejem, ha nem fizetem ki nekik az utolsó fillérig, azonnal. Én kezelem a nyereményvonalat is. Nem egyszer kapok kamuhívást, vagy fenyegetõzést, de néha becsúszik egy-két ártatlan futóbolond, aki csak elhadar egy gyors fohászt Fortunához (könyörgöm, nyerjek, nyerjek, Ó, Fortuna istenem, nyerjek mán!) majd lecsapja. A valódi nyertesek, akik meglátogatnak, tele vannak kérdésekkel, melyekbõl a leggyakoribb így hangzik: tényleg kifizetik? Valóban odaadják ezt a rahedli lóvét? Sok csalóval is találkozom, egyszer-kétszer meg is akartak vesztegetni abból a pénzbõl, melynek megnyerésében cinkos lennék. A pénz a legtöbb nyertest alapjaiban forgatja ki személyiségébõl: nem egy család robbant szét a szemem elõtt. Egyszer egy öttagú mucsai marhacsorda verekedett össze potom 250 millión: A nyertes szelvény az apánál volt, aki szutykos overallban érkezett kövér felesége oldalán, valamint három nagykorú és szintén nagydarab gyermekével. Az egyik bajuszos kölyök azon tépte magát, hogy most azonnal osszák el a pénzt, aztán õt már ne abajgassa senki, lelép Portugáliába. A gyermek elõször csak szóban ecsetelte terveit, majd egyre céltudatosabban kezdett az apa kezében tartott páncélkazetta felé kapkodni, mely a kincset érõ papírdarabot õrizte. Amikor a családfõ elunta a próbálkozásait, úgy szájon vágta porontyát, hogy a gyerek elrepült és feldöntötte a HungaroLottó Rt. reklámkabalájának idióta mosolyú papírmását. Ekkor az egyetlen lány, a három debil testvér közül elkezdett bömbölni, mély, öblös, cseppet sem egészséges, és korához méltatlan, gyomorból feltörõ röfögéssel, míg az anyja nyugtatóan a keblére nem vonta. Az ilyen népeknél a legkönnyebb megsaccolni, mihez kezdenek majd a lóvéval: az apa és az anya vesz egy hatalmas, kastélyjellegû házat 200 milláért, valahol vidéken, a srácok két autót 25-ért, és hopp! a pénzek annyi. Élj a mának! A háznak iszonyatos rezsije lesz, a kocsikat nem tudják tovább fenntartani – valószínûleg az egyiket össze is törik – dolgozni nem fognak elmenni, a házat pedig el kell adni. Ám vevõ csak nagysokára érkezik, vagy akkor sem. Ez idõ alatt tetemes adósságot halmoznak fel, és kényelmesen évõdve megölik egymást. Amikor hirtelen hatalmas vagyon jut az ember birtokába, elõtör belõle, ki tudja hány élet elfojtása, és megmutatja a világnak igazi arcát. Ezek az arcok legtöbbször viccesek, szeretetreméltóak vagy egyenesen bárgyúak. Néha viszont ördögiek. Volt, aki csaprészegen állított be hozzám, volt, aki az utolsó fillérjébõl vett nekem ajándékba egy üveg fekete whisky-t (darabja cirka hetvenezer forint). Vannak viszont fazonok, akikbõl a tömény rosszindulat bújik a felszínre, így láttam átváltozni békés háziasszonyt pokoli démonná, és masszív hentest pityergõ ördöggé, akit már csak 300 millió választ el attól, hogy minden aberrált vágyát valóra váltsák a kiskorú thai prostik, akik semmire sem mondanak nemet.

nyár

55

Mi történik, ha valaki sokat nyer a lottón? Sokan bedõlnek azoknak a képeknek, amiket a Híradóban mutogatnak a kazalban álló pénzhegyrõl, meg azoknak a szellemes tévés anekdotáknak, hogy „ha egymásra raknánk a sok ezrest, a Holdig jutnánk”. Ez nem teljesen így van, ugyanis ez nem egy olyan pénzrakás, amit kamionnal elvihet a tisztelt nyertes. Ezek többnyire állampapírok, kötvények és részvények. Tehát nincs itt nálunk egy fémesen ragyogó, gigantikus, kerekajtós trezor, tele lóvéval, amibe éjszakánként fejest ugrik a Dagobert bácsi. Tehát semmi értelme zsákokkal és bõröndökkel érkezni – sajnos nem egy példa volt rá, hogy a nyertes több nagy hajókofferral állított be, hogy rakjuk tele neki. Van egy bizonyos összeg, amit azonnal átfolyósítunk a bankszámlájára, ha kéri, de ez az eredeti összegnek csupán csak töredéke. Indulótõke. A többit részletekben kapja, de igyekszünk rádumálni, hogy hagyja ott, ahol van, és csak a kamatokat vegye fel. Van egy speciális telefonvonalunk, amin a nyertes elérhet bennünket. Sajnos, sokan képzelik azt, hogy nyertek, vagy azt, hogy könnyen átverhetõk vagyunk, és minden áron megpróbálnak lóvá tenni minket. Ez nem ilyen egyszerû. Egyetlen dolgot kérdezünk csak a játékostól: a szelvénye sorszámát. Ha egyezik a nálunk regisztrált, játékba küldött szelvényszámmal, behívjuk az irodába és elkezdõdnek a boldog átutalások még boldogabb percei. Ilyenkor a nyerteseknek fölajánljuk kereskedelmi partnereink exkluzív ajánlatait, befektetési és ingatlanvásárlási lehetõségeket kínálunk, aranyozott csaptelepet, világkörüli utat, luxuslakást medencével, szaunával, hatkocsis garázzsal. A pénzszórási lehetõségek felvonultatásának stratégiai okai vannak, ugyanis tapasztalatból tudom, hogy a legtöbb nyertes konkrét elképzelés nélkül veszi át a zsét. Nem érzem bûnnek, hogy kihasználjuk a hirtelen meggazdagodás léhaságát, amikor az ember hajlamos minden fölösleges bóvlit felhalmozni, amire késõbb rá se néz, kerülgeti a szobában, és akkor találja csak meg, ha átesik rajta. A friss nyertesek egy halom katalógussal hagyják el székházunkat, de néha limuzint hívatunk nekik – amit majd levonunk a nyereménybõl –, hadd érezzék a törõdést. Valaki a legszebb ruháját veszi fel a pénz tiszteletére, valaki slamposan jön, úgy ahogy van – sosem felejtem el, amikor egyszer egy szakállas matektanár a lyukas pizsamájában állított be. A legtöbb embert próbára teszi a Sors azzal, hogy megveri egy hatalmas öszszeggel, de vannak, akik teljesen higgadtan és okosan kezelik a váratlan szerencsét: egy hét nyelven beszélõ író-és mûfordító – a nevét sosem felejtem el: Szalai Gergõ – behúzott 900 millió forintot. Amikor beállított hozzám, és elkezdtem meggyõzni, hogy partnereinknél verje el a pénzét, finoman leállított és azt mondta: „Uram, világéletemben középen álltam, sosem mentem bele semmilyen szélsõségbe, nem lézengtem, nem drogoztam, amennyire tudtam józan és nyugodt életet éltem. Mibõl gondolja, hogy most, 48 évesen fogok megkergülni? Nem kell a Ferrari, mert nem tudnám vezetni, de még ha tudnám is, biztos felcsavarodnék vele az elsõ fára. Én író vagyok, álmodozom és szemlélõdöm. Amire igazán vágyom, az egy szép hegyvidéki ház, hatalmas medencével, egy nehéz mahagóni íróasztal és egy köteg kiváló minõségû papír, a pénz zöme meg maradhat a bankban, kötvényben vagy akármiben.” Egyszer elrabolták az egyik nyertes feleségét, és e-mailt küldtek neki, hogy darabokban kapja vissza nejét, ha nem utal át 500 milliót. Arra a kérdésemre, hogy mit szándékozik tenni most, a férj – aki egykor megélhetési kamionsofõr volt – azt felelte: „Semmit. Minek törjem magam, amikor végül is, így vagy úgy, csak hazakerül az asszony!”. Napokkal késõbb a feleséget valamiért elengedték a haramiák. Két hét múlva elvált könnyelmû urától, 56

Partium

és elfelezték a pénzt. Hogy az asszony miért gondolta azt, hogy férje szándékosan hagyja pácban, nem tudom, én nem pofáztam vissza neki, valószínûleg a férj meglepett arca adta meg a választ, amikor becses neje teljesen sértetlenül hazasétált a fogságból. Aztán itt van az üzemi mérnök esete: amikor felhívott, biztosítottam róla, hogy elsõsorban a szelvény sorszáma az igazolás lényege, erre másnap egy vastag kézirattal érkezett, melyre a biztonság kedvéért hatszázszor felírta a milliókat jelentõ sorszámot. Mint egy napközis rosszcsont, aki óra után így vezekel. Sõt, meg is tanulta a számsort. Még verslábakkal is elõadta volna, ha hagyom. Ezen dolgozott egész este, mivel aludni nem tudott. Továbbá az én feladatom a pénzügyi igazolások kiállítása is, ami az Apeh felé üzeni, hogy a hirtelen meggazdagodást eredményezõ irdatlan zsé nem illegális jövedelem, hanem fortunasztikus. Emlékeznek még arra, amikor két éve az ország sómenje Novák Albert fára csavarodott a kocsijával? Egy új kocsival. Pontosabban egy méregdrága Jaguárral. Bedrogozva. A fiúszeretõjével. Vajon mit ünnepeltek ilyen dévajul? 800 millió forintot. A legtitkosabban kezeltem az ügyét, mert ha kiderül, hogy az ország bohócának ötöse volt a lottón, senki sem hiszi el, hogy puszta véletlen. Pedig az az igazság, hogy a tévémajomnak tényleg disznó szerencséje volt. Kombinált szelvénnyel játszott, méghozzá olyan megszállottan, hogy hetente százezreket költött lottóra. Olyan konok céltudatossággal játszott, hogy a ketteseket, hármasokat már fel sem vette. Nekem köszönheti – köszönhette, Isten nyugosztalja – hogy senki sem tudott arról, hogy õ nyerte meg a pénzt, nem valami szegény vécépucoló, aki megérdemelné. De ilyen az élet. Tényleg ilyen. A kutya is oda szarik, ahol már van… Mindenesetre nem sokáig élvezhette vagyonát, egész pontosan két hétig. Az újságokban csak annyi jött le, hogy kisodródott a nedves úton, és elvesztette uralmát a kocsi fölött. Az igazság az, hogy az út száraz volt, Albert vérében több tudatmódosító, mint plazma. A Havi lagzi c. mûsor nélküle futott tovább… Mindenki le lett fizetve, és a sajtó is kapott egy szép sztorit. Az egyik kedvenc ügyfelem egy Magdi nevû elvált takarítónõ volt. Magas, vékony, szomorúarcú. Úgy állt elõttem, mint egy letört virág. Mint aki nem nyert, hanem vesztett. A titkárnõm késõbbi elmondása szerint olyan óvatosan lopakodott az irodába, mint a muslincás õszi szellõ, ám elõtte olyan szelíden kopogtatva meg az ajtót, mint egy bebocsátásért könyörgõ kismacska. Egykedvû volt, mint aki nem most írja alá az 577 milliós átutalási megbízást. Hétévesforma kislányát is magával hozta, aki a forró júliusi idõjárásnak megfelelõ kanárisárga fürdõruhát viselt, kék gumiszandállal. Törékeny anyjával ellentétben a csöppség lompos, kiábrándítóan középszerû volt, és valami megfoghatatlan közönségességet árasztott. Püffedt, megkelt cipóarca valószínûleg apai örökség, csakúgy, mint hízásra való hajlamossága és üres, tompa, pocsolyaszínû szeme. Semmi érdeklõdést nem mutatott, sem a nagy esemény, sem bármi iránt. Az õ világa még olyan szûk, hogy csak néhány barom rajzfilm fér el benne, amik ideig-óráig felvillanyozzák. – A kislány – dadogta az anya, de valószínûleg nem is volt tudatában eme blazírt, tétova megjegyzésének, mely úgy pottyant ki a száján, mint egy félig szopogatott cukor. De aztán folytatta:

nyár

57

– Gazdag kislány lesz, alig nyolc évesen… egyedül nevelem. Egyedül – senki nem kérdezte, katatón magával beszélgetett. Majdnem eltaláltam a kismajom életkorát. Ezek szerint nem is olyan fiatal: ha kutya lenne, már erõsen középkorúnak számítana. Az anya olcsó, kínai, de mutatósnak ható fekete estélyit viselt, messzirõl is hamis gyöngysorral. A legszebb göncét vette fel. Szeretem az ilyet! Remegõ kezében egy régi kiadású Lõrinc L. László könyvet tartott, az írónak abból a korszakából, amikor még nem receptrõl írt Rejtõ-paródiákban gondolkodott. Óvatosan nyitotta ki, mintha a lapokat a legkisebb szellõ is kitéphetné, vagy attól tartana, hogy hirtelen kikapom a kezébõl, és a számba gyömöszölöm az egészet. Eközben tekintete a lapok és a képem között ugrált. (Most olyat mutatok, fiatalember, amilyet még sose látott, egy Telitalálatos Szelvényt! Igazit!) A könyv közepe táján egy boríték volt, amit kivett, majd elõhúzott belõle egy még kisebb borítékot. Abban volt a szelvény – valami miatt alufóliába tekerve, nehogy a földönkívüliek átírják az ellenõrzõszámokat, ha-ha! – amit olyan simára vasalt otthon, mintha most köpte volna ki a lottókonzol. Nehogy már egy apró gyûrõdés miatt ne fizessék ki! Igen, az a típusú nõ volt, aki rendszeresen kivágja a Knuor és Magdy levesporok vonalkódjait, majd beküldi, abban a reményben, hogy egyszer megnyeri a szuper Audit vagy az MIKEA konyhagarnitúrát. Az a fajta nõ, aki arra van predesztinálva, hogy egész életében szürke és szegény legyen, viszont rendkívül jóindulatú és nyílt, õ az, akinek életében csak egyetlen dobása lesz, aztán soha többé. Lélekben drukkoltam neki, hogy ne egyszerre szórja el a pénzt, inkább okosan fektesse be. A kis izé… a lánya jövõjérõl pedig gondoskodjon masszívan, mert nem valószínû, hogy levélnehezéken kívül bármire jó lesz. Szóval, ilyen kalandok vannak errefelé. Itt ismerkedtem meg a nejemmel is. Õ nem szakított irtó sokat, csak 90 milkát. Megjelenése visszafogottan szolid, mégis érzéki volt: mikor elõször megláttam bejönni az ajtón, azt hittem az egyik gyakornokunk. Mozgása természetes, mosolya szikrázó rubin, szemei élõ zafírok. Barna bõrszandált viselt, farmerszoknyával és egy kissé nõietlen vonalú, márkajelzés nélküli fehér pólót. A szabályzat tiltja, hogy az átadás után kapcsolatban maradjak az ügyfelekkel, amit csak kétszer szegtem meg. Elõször akkor, amikor egy taxisofõr cirka egymilliárdot vitt haza. Két hét múlva felhívott, hogy vett egy Ferrarit, azt a típust, ami után nekem is csurgott nyálam. Szakítva az elõírásokkal, kimentem hozzá a törökbálinti villájába és megnéztem. Nem tudtam ellenállni a gazda bíztatásának, miszerint nyugodtan menjek vele egy kört. Olyan volt vezetni, mint egy álom: a motor halkan dorombol, az ülés pedig leírhatatlanul bársonyos. A feleségem volt a második alkalom, hogy fittyet hánytam a szabályokra. Mindennek már öt éve. Ja, és a szex: Nos, szerintem a szex a szép emberek sportja.

58

Partium

TÓTHÁRPÁD FERENC

Fordul az ég Álmosan ásít este az ágyam, vánkosa csábít, bújjak oda. Megveti könnyû álmomat újra lágy takaróval az éji csoda. Hallgat a kert, és hallgat a ház is, pislog az ablak, könnye opál. Rajta a holdfény, már bekukucskál, csurran a pára, a szél muzsikál. Így közelít meg, s így jön az álom. Egyre mesésebb szárnyakat ölt. Búcsut ölel, még visszatekinget, fordul az ég, s vele fordul a Föld.

Hitetlen Gioconda A kódra kód felel, de megfejtése átok! A sátán ünnepel, felismered, ha látod. Fogam közt egy rózsa. A fricska íze fincsi, Lizánk mosolyában, ha felnevet da Vinci!

nyár

59

A disszemináció ábrándja nem én írtam: úgy ajándékként úgy mintha együtt róttunk mintha agyam agyad soraidra sorok az enyémre is

találtam citáltam volna volna ülnek kerülnek

vádiratom kerekülhet ki írta az elsõ ki húrozta a a SZöVEGem a szövögetünk olyan nagy e dekonstruált

betût hegedût SZöVEGed szószövetet birodalom kivonaton

disszeminált irodalom szétrobbanó holisztizál ki rendelhet hol a jövõ hol a lapra feszült kívüle vagy benne

online-álom textúránkon újra RENDet kezdet gondolatok vagyok

ez a kérdés posztmagyarok…

Határ Gyõzõ Horribile dictu c. versének a kezdõsora. 60

Partium

GERGELY FELICIÁN

„Szívemet hozzád emelem” A dunapataji unitáriusok

Ebben a füzetben két esztendõ csendes munkájáról számolok be azoknak, akik szeretettel kísérték a dunapataji gyülekezetünk sorsát, írja Barabás István budapesti unitárius lelkész 1938-ban megjelent munkájában, aminek címe: A Dunapataji Unitárius Egyházközség. A nyilvános elszámolás kötelezettségén kívül meg kellett írnom a füzetet azért is, hogy a jövõ számára hû képét fessem a kis gyülekezet kezdõ éveinek Az indulás és építés két esztendejének eseményeit, külsõ sallang nélkül sorakoztatom fel. A divatos amerikai reklámízû hangot kerülöm, arra törekszem,hogy mindenki megláthassa Isten áldó kezének és az evangéliumi gyümölcsözõ szeretetnek munkáját. Az adakozók között mindenik vallásfelekezet tagjai megtalálhatók, sõt angol és amerikai fillérek is gyarapítják az adományokat Csak hit és apostoli buzgóság kell – mondja a szólás-mondás – és kész a gyõzelem, de be kell ismernünk, hogy a buzgóságon és jóakaraton kívül a sikerhez még sok minden szükségeltetik. Azt mindenkinek tudnia kell, hogy amikor egy áttérõ csoportot átveszünk egyházunkba súlyos erkölcsi és anyagi felelõsséget is vállalunk. Ez a felelõsség egymás után veti fel a kérdéseket: Hol húzza meg magát a gyülekezet addig, amíg imaházat vagy templomot építhet? Hová temetheti halottait? Hová járjanak iskolába az áttérõ szülõk gyermekei? Vagy anyagilag a mûködés legszükségesebb kiadásait tudják-e majd fedezni? Még sokáig folytathatnánk a kérdések özönét, de kezdjük el a történetet. 1935 novemberében dr. Kendecsy Pálné (községi orvos) felesége azzal keresett fel a lelkészi irodánkban (Budapesten), hogy Dunapatajról 80 ember be akar lépni egyházunkba. Néhány unitárius irat átnyújtása mellett azzal bocsátottuk el, hogy jól gondolják meg a körülményeket, de már most vegyék tudomásul, csak a maguk emberségébõl kell megélniük. Egy hónap múlva decemberben egy egész küldöttséggel jöttek fel melynek tagjai voltak Bogárdi István, Varga József, Herczeg Sándor, Szabó Sándor és neje. A velük történt beszélgetés során látható volt, hogy komolyan gondolják az áttérést egyházunkba. Figyelmeztettük õket, hogy egy esetleges halálesettel kellemetlen helyzet állhat elõ. Erre Varga József kijelentette, hogy a református temetõ szomszédságában lévõ földjét felajánlja az unitáriusok részére temetõhelyül, amelynek értéke 1500 pengõ volt. A küldöttség többi tagja is a tõlük telhetõ legnagyobb anyagi áldozatot helyezte kilátásba. Mikor írásos bizonyítékok alapján meggyõzõdtünk a kitértek feltétlen jóhiszemûségérõl a magam felelõsségére, 1936. január 12-én átvettem az elsõ csoport áttérõt, 20 fõt, köztük a gyülekezet elsõ kiskorú tagját a 4 éves Vincze Margitkát. Pár nappal késõbb érkezett még 8 áttérõ, ebbõl kettõ visszamaradt. A dunapataji unitárius gyülekezet tehát 26 taggal indult neki a jövõnek. Az elsõ Istentiszteletet 1936. február 16-án az állami polgári iskola egyik termében tartottam, nagyszámú érdeklõdõ jelenlétében. Felsorolom az énekeket, mert azok a pataji unitáriusoknak kedves emlékeik: Te ben-

nyár

61

ned bíztunk; Szívemet hozzád emelem; Úristen az én imádságom; utána az Úrvacsorai énekek, és végül a Himnusz. A lekció: Máté V.43-48 versei, a textus János ev. XIII. 35-ik verse. Ez az evangéliumi vers díszíti a templom falát. Az Úr vacsorájában rész vett az egész unitárius gyülekezet és kétszer annyi másvallású. A perselyben – a gyülekezet elsõ vagyontárgya – 7 pengõ 23 fillért találtunk ebbõl 5 pengõt a lelkészi nyugdíjintézet javára ajándékoztunk, így tisztán 2 pengõ 23 fillér maradt a gyülekezetnek. Az elsõ Istentisztelet hangulatából meg lehetet állapítani, hogy a dunapataji kis gyülekezetnek van jövõje, mert lelke van. Ez a lélek indította Varga Józsefet és feleségét Sulyok Juliannát, hogy írásba foglalják a temetõkert adományozását, az elsõ pataji unitárius Istentisztelet emlékére. Vargáék adománya nélkül a gyülekezet sorsa meg lett volna pecsételve. Én is – írja Barabás István – csak ennek az adománynak reményében vettem át egyházunkba az elsõ áttérõket. Vargáék szívükkel gondolkoznak, a gyülekezet is szívébe zárta õket. A második Istentiszteletet nem tudtuk hol megtartani, mert az iskolai tantermet nem kaptuk meg, de ennek ellenére hálásak vagyunk az iskola vezetõségének, mert ha akkor nekünk termet adtak volna, ma nem volna Dunapatajon unitárius templom, nem szólna a toronyban a Bogárdi harang, és nem volnának gyülekezeti termeink, mondta Bogárdi István a gyülekezet egyik gondnoka. 1936. március 15-én dr. Kendecsy Pál rámutat a Kossuth utcában az egyik házra, „ez kellene nekünk” a Reich-féle ház volt, amit késõbb meg is vettünk. Úgy hírlett, hogy eladó a ház 9-10 ezer pengõ az ára. A gyülekezet vagyona ekkor 10 pengõ volt. Mielõtt tovább mennénk, beszélnünk kell tisztelettel és hálával a Kendecsy házaspárról. Dr. Kendecsy Pál és felesége sz. Sidó Rózsa sokat, talán mindent kockáztattak mikor egyházunkba beléptek, lelkük mélyéig vallásos, melegszívû emberek. Testi, lelki orvosa a szegény embereknek, miközben szakavatott orgonista, elsõ rangú énekvezér. Az eklézsia megalakulásától egyik gondnoka. Felesége áldozatos lelkû patrónája a gyülekezetnek. A házaspár tetemes anyagi áldozataik mellett 50 hold birtokát az egyházközségnek szánja. Õk vásárolták meg a harmóniumot, a szószéket és a mellette álló lelkészi és patrónusi széket. Szegények voltunk, írja Kendecsyné és éppen ezért ki mihez értett, abban ingyen és boldogan dolgozott. Ingyen szolgált a lelkipásztor, az énekvezér, az ügyvédek, a tervezõmérnök és a gyülekezet apraja-nagyja. Leányegyházközségünk 1936. április 13-án az Istentisztelet után tartott közgyûlésen megalakult. A gondnoka Dr. Kendecsy Pál és Bogárdi István, jegyzõ dr. Kendecsyné, pénztáros Varga József, egyházfi Kórósi Gábor. Az elsõ konfirmandus Kopa Julianna. Ezzel az Istentisztelettel zárult le a gyülekezet vándorlása, mert 1936. június 28-án már a gyülekezeti teremben dicsérhettük az Urat. Különös érzés az otthon érzése, gyülekezeti termünkkel szemben állt a templomnak szánt gabonaraktár, sõt már a harang szavát is hallani véltük. Bogárdi István már megígérte a harangot, de kikötötte, hogy a harang alá torony is kell. Vállaltuk a tornyot is, tehettük, mert egy árva fillérünk sem volt Varga József testvérünk mondása szerint: a mi egyetlen egy Istenünk megsegített bennünket, hogy temetõnk után már templom házunk is lesz. A megvásárolt házas telek telekkönyvébõl kitûnt, hogy az ingatlan még nem áll az eladók nevén, az örökösök külföldi tartózkodása miatt. Rendkívül hosszú és fáradságos több országot érintõ hivatali ügyintézés miatt a templomépítést, amit 1936 végére reméltük, csak 1937 decemberére fejezhettük be. Dr. Újlaki Géza szegény unitárius testvéreink ingyen ügyvédje egy évig dolgozott ezen a bonyolult ügyön. Ügyvédi munkájának értéke több 800 pengõnél. A keservesen megszerzett szép házas telek, ami 312 négyszögöl a község fõutcáján 62

Partium

testvérek között is megér 20 ezer pengõt, de nem tudunk rá kölcsönt felvenni, pedig a telken 4 szobás ház és a késõbb templommá átalakított nagy raktárhelyiség volt. Az egyházközség így kénytelen volt eladni a telket a rajta lévõ épületekkel a Magyarországi Unitárius Lelkészi Nyugdíjintézetnek 9 ezer pengõért, amit 1937. június 9-én meg is kapott, és kifizettük a vételárat. A szép házas telek 10 napig volt az egyházközség tulajdonában, majd évi 400 pengõért visszabérelte azt. De azért a ház a „mi” házunk, annak visszavásárlása a jövõ nemzedék feladata, mert a mostaninak gondja a templomépítéssel járó kiadások rendezése. Kezdõdhetett az építkezés. Az elõzetes tervezgetés napjaiban csak a templomépítésre gondoltunk. Amikor azonban a Bogárdi házaspár megtette nagylelkû ajánlatát, a torony emelésének gondjával is számolni kellett. Egyre nõttek az igények, csak éppen a szükséges pénzforrás nem akart felfakadni. Ismét dr. Kendecsyné segített, felajánlotta földbirtokát biztosítékul egy 2 ezer pengõs kölcsön felvételéhez. A budapesti unitárius egyházközség 1000 pengõ segélyt szavazott meg, és ugyanennyi segélyt adott a Magyarországi Unitárius Egyház Igazgató Tanácsa is. Az építésre tehát készen állt már 4 ezer pengõ. A templom mellé egy 15-20 méteres egyszerû kivitelû toronnyal. Ámde megakadtunk a mennyezet megoldásánál, és itt kapcsolódik be Szinte László székely unitárius testvérünk, Budapest székesfõváros mûszaki fõtanácsosa. Amikor 1937. július 6-án felkerestem, s elmondtam, hogy a dunapataji templom és torony megtervezésére kérem, de a felmerülõ útiköltségen kívül köszönetnél egyebet nem tudunk nyújtani, elsõ szóra szíves örömmel vállalta a munkát. Szinte László csodát mûvelt! A sivár négy falból megkapóan szép templomot varázsolt. A torony meg olyan mintha szárnyai volnának. A kövek beszédessé változtak kezében. Az elpusztíthatatlan ezermester székely vér õserejének mûremekével ajándékozta meg a gyülekezetet. Örök hálára kötelezte az egész unitárius egyházat. Tervezõ, ellenõrzõ munkájának pénzértéke meghaladja a 800 pengõt. Ezen kívül mintegy 1800 pengõt is gyûjtött az építkezéshez. Tiszteletbeli presbitere a gyülekezetnek. 1937. augusztus 21-én kezdtük meg a torony alapját kiásni. A templom és a torony stílusát a mennyezet szabta meg. Így született meg a mûremekszámba menõ kecses alakú, zöld zsindelytetõs erdélyi torony és a szép, otthonos templom. A famennyezetét Szinte tervezte és Kiss János presbiterünk faragta egybe 55 darab négyszögû kockából. A szószék felett lévõ egyik kockalapon a Szinte rajzolta szöveg örökíti meg, a fafaragó, a mérnök, a budapesti Unitárius Nõszövetség és a festõnõ nevét. Az egyes kockákba a torockói népies mintákat Vernes Judit iparmûvésznõ festette. Két kockán a székely rovásírás emlékét õrizõ énlakai unitárius templom mennyezetérõl másolt tulipános díszítés egy-egy példánya látható. A templom egyik különlegessége a kettõs ablak rendszer. A lefolyócsatornák Pappert János római katolikus vallású és felesége sz. Faragó Mária unitárius testvéreink adománya. A torony süvegének befejezéséhez szükséges vasmunkát Faragó József kovácsmester végezte atyafiságos szeretettel. Az építkezéshez pénzbeli adományokkal járult hozzá Vincze István és neje Udvaros Mária, Botykai József, Hencsei István, és Zádori Kovács István. Kezük munkáját adták, Sas János, Kórósi Gábor, Arth Lajos, Faragó József, László István és neje, Krekóné és Matos József. Az építkezési vállalkozó Sára György dunapataji lakos volt, az ácsmunkát Gugli József végezte. Bogárdi István és felesége K. Papp Julianna a harmadik házaspár, akikre mint tartóoszlopra épült fel a pataji unitárius egyházközség. Ajtajuk, szívük mindig nyitva áll a szegények elõtt. 2200 pengõt áldoztak a harangra, mely a Duna-Tisza határolta országrészen az egyetlen unitárius harang.

nyár

63

A csillárt Schraum József budapesti másvallású asztalosmester készítette remekbe és ajándékba. A templompiacon igen szépen érvényesül a Herczeg Sándor és felesége sz. Sára Mária adományozta, élénkvörös színû futószõnyeg. A fûtést egy szép odaillõ kályha szolgáltatja, amit ifj. Barabás István vasgyári tisztviselõ közremûködésével a Perczelné Kozma Flóra Leányegyesület ajándékozott igaz, testvéri jóindulattal. A templom piacát díszíti, a Szinte tervezte két, fából készült 1 méter magas persely. Vincze István és felesége Udvaros Mária, Szabó Sándor és felesége Bürgés Julianna egy-egy karosszéket adományozott. Külön látványosság a templom karzata, a Kendecsyék által ajándékozott harmóniummal. A templom fõhelyén álló Úrasztala Barabás István lelkipásztor és felesége sz. Ribiczey Erzsébet ajándéka. Õri Jánosné sz. Biacsi Zsófia ref.vallású testvérünk úrvacsorai kelyhet és tányért ajánlott fel 1936 õszén. Sokáig lehetne sorolni az adományozók nevét, akik egy-egy felszerelési tárgyal gazdagították az egyházközséget. Öt hónap szorgos munkája záródik le sok fáradság és tervezgetés eredményeként. A templomépítõ gyülekezet családias jellegû ünnepe 1937. november 14-én volt a templomban. Ezen a napon húzták fel a toronyba a Bogárdi harangot. Az eddig némán álló torony megkapta harangját, és mi úgy éreztük, hogy a kis torony az égig magasodik. És emelkedtünk mi is vele az együttesen végzett becsületes munka megnyugtató tudatával. Éreztük a megnyilatkozott egekbõl reánk szálló szent lélek tüzének melegét, mint egykor az elsõ pünkösdi gyülekezet. A pataji atyafiaktól többet kaptam, mint amit várhattam volna. Láttam õket imádkozás közben, az építkezés alatt munkájukban. Ami szegénységüktõl telt, szívesen hozták a szent oltárra s neveiket Aranykönyvünk, és Jegyzõkönyveink õrzik, az adakozók hosszú sorában ott fénylik a nevük. A Kiskunság talajában ma még nehezen fogamzik meg az erdélyi különleges lelkiség és az ebbõl fakadó unitárius gondolat. Ha az alapítók lendületével dolgoznak tovább is, a Bogárdi-harang hangját el nem hallgattathatja, a kicsiny tábort meg nem bonthatja senki és semmi. Csak maguk az unitáriusok! Írta Barabás István 1938-ban. Dunapataj és benne a gyülekezet életét a háború kényszeresen változtatta meg minden tekintetben. Az unitárius hívek száma nagyon megcsappant, teltek az évtizedek és a 70-es évekre, már majdnem teljesen kihalt a gyülekezet. A templomot fel kellett volna újítani, de egyházunknak nem rá anyagi lehetõsége. A 70-es évek elsõ felében a Pataji Tájház akkori igazgatója – Pastyin János – biztatására 1974-ben megvásárolta a magyar állam múzeumnak. Majd teljesen felújítva és így megmentve a gyönyörû templomot, 1982. november 27-én Pataji Múzeum néven megnyitották. Végezetül 1937-1975 között szolgált unitárus lelkészek nevének felsorolásával búcsúzunk a „Becsület Templomától”, ahogy a patajiak nevezték az épületet, amíg Isten házaként mûködött. Tehát búcsúzik a templomépítõ Barabás István, Huszti János, Pethõ István, Szolga Ferenc, Gálna Sándor és Bencze Márton.

Felhasznált irodalom: Barabás István: A Dunapataji Unitárius Egyházközség

64

Partium

JÁNOSI ZOLTÁN

Kõnig Frigyes arcképéhez A XX. század végére és a XXI. század elejére rendkívüli módon kitágult az ember idõélménye. A reneszánsz hátrafelé, a történelembe nézõ nyomdokain az ember a harmadik évezred felé közeledvén a maga egész történelmére lett kíváncsi. Önmaga, sõt az élet eredetére, civilizációjának születésére, a maga több tízezer évvel ezelõtti lelki életére, társadalmára, szokásaira, mûvészetének elsõ formáira. Felfedezései között, más dolgok mellett rádöbbent arra, hogy a közös munka, a nyelv, a beszéd születése, az elsõ hiedelmek megjelenése, a magatehetetlenekrõl való gondoskodás és a halottak eltemetésének szokása mellett a mûvészeten keresztül történõ kommunikáció – barlangrajzok, elemi díszítések, elemi zenei formák stb. – kihagyhatatlan szerepûek az emberré válás folyamatában. Az emberré válás folyamatában, ismétlem meg, ami természetesen ma is tart. Hiszen a biológiai értelemben kialakult ember morális, társadalmi és érzelmi síkon még ma sem igazán ember, a szó sapiens jelentése alapján - mint azt a XX. század tömegsírjai bizonyítják Ázsiában, Nyugat-Európában és Boszniában, közvetlen közelünkben is. Hogy az ember valóban emberré váljon, ahhoz nagy erõfeszítésekre van még szüksége. Nem is elsõsorban a tudomány, hanem a morál, a viselkedés, a természethez és az önmagához való viszony területén, nehogy azt bizonyítsa be végül, amit a század egyik magyar filozófusa és gondolkodója Tornai József ekként írt le: A mai ember zsákutca az emberi evolúció történetében. S ebben az emberré válni akaró erõfeszítésben a tudományos gondolkodás, az oktatás mellett hatalmas szerepe a mûvészetekhez van. Azzal, hogy szembesítenek, kérdeznek, tudatosítanak, válaszolnak és a tükörbe nézésre kényszerítenek önmagunkkal. Lázítanak és értelmeznek, játszanak és magukhoz emelnek abba a méltóbb világba, amely ideaként 40 ezer éve formálódik bennünk, s aminek gondozása és védelme a földgolyóval, e kis zöld bolygóval együtt a legfontosabb kötelességünk lenne. Akkor is, ha az élet véges, és a magunk gonosztettein kívül is tele van tragédiákkal. Akkor is, ha mint egy nagyon fiatalon elhunyt költõ fogalmazott valamikor: „Ezt a világot / úgy találta az ember, / mint kapualjban hagyott csecsemõt, / ezt a világot / úgy emelte szívéhez az ember. / Ez a világ / eltemeti az embert, / temetetlen az ûrbe köpi, / ez a világ azt hiszi: / apja az ember.” (Werbõczy Antal) Tisztelt vendégek! Kedves mûvészetbarátok! Néhány évvel ezelõtt valahol az észak-amerikai kontinensen megtalálták egy fiatal nõ csontvázát több ezer évvel a kolumbuszi idõkbõl, amikor a Csukcs-félsziget és Alaszka között még átjáró volt. Arra voltak többek között kíváncsiak az antropológusok, hogy embertanilag a külsejét tekintve milyen volt ez a leány. Nemcsak a csontozata, a teste arányai érdekelte õket, hanem az arca is. Milyen vonásokat viselt, és milyen érzések tükrözõdhettek rajta. S a legkorszerûbb számítógépes eszközökkel a koponya szerkezete és az izmok tapadási pontjai alapján rekonstruálták ezt az arcot, amit a komputeres rajzok alapján egy szobrászmûvész formába is öntött. Nos, ezt a látványt közvetítette az a film, amit én láttam. Ahogyan a csontboltozatra rárakódik az emberi arc. Rárakódik a világ. Rárakódik a kíváncsiság, a szeretet és az emberség. Az akarat, a szomorúság, a gyász. Rárakódik a mindenség. És élettel telik meg a kozmosz. Nos, tisztelt mûvészetbarátok és városlakók, ha a Kõnig Frigyes munkásságát nagyon a lényegre törõen akarnám jellemezni - ez a nagyon messzirõl érkezõ és nagyon messzire tekintõ antropológiai akarat tükrözõdik vissza benne: a világ elemi vázaira – csontvázára – õsvázlatá-

nyár

65

ra vagy a látszatára a maga számlálhatatlan változatosságában ráépülõ lét: az emberi lét a maga kínjaival, örömeivel, ördögeivel és angyalaival, tudásszomjával, mérnöki pontosságával és tündöklõ varázslataival. Kõnig Frigyes a reneszánsz nagy eszmélõinek 1955-ben Székesfehérváron megszületett magyarországi rokona. Ám azoknál – jó fél évezreddel késõbb – már jóval nagyobb a dolgokra nyíló rálátási távlata és a köréje rakódott-halmozódott tudás- és ismeretanyag is az emberrõl és a világról. És Kõnig Frigyes – a grafikus, a festõ, a térplasztika-formáló, a gondolkodó és a tanár – bátran él is a kor kínálta lehetõségeivel. Nagyon megbecsüli már egyáltalán az emberi létezést és az abban felhalmozott tudást. Hatalmas kíváncsisággal, folyamatos tudásszomjjal és rendkívül gazdagon, sokarcúan él vele. Mint egy – a maga közép-európai-magyar világából körbe forgó óriási tekintet és kéz: értelmez, elemez, játszik, fricskáz és alkot. Olyan sokszínûen, ami a legjobb esélyei szerint maga a teljes ember: az érzelmeknek, a tudásnak, a létre nyitottságnak azokkal a gazdag karaktervonásaival, amelyek az életbe már eleven arcként visszaemelt indián lány vonásaiban tükrözõdnek. Az itt most kiállító mûvész nemcsak a jelenben, hanem a teljes kulturális antropológiában mozog, és teszi nézõit is kíváncsivá azokra a kulturális vagy más természetû emberi mértékpontokra, amelyekre festménnyel, rajzzal, vázlattal, komputeren értelmezett fotóval vagy más mûfajaival éppen rámutat. „Mi vagyok én, ha e planéta / csak egy bevérzett margaréta? / Így is ember: se bölcs, se büszke, / égi, földi virágzás tükre!” – kérdezi és válaszolja is meg Nagy Lászlóval párhuzamosan Kõnig Frigyes is a maga személyisége alapozó emberi felvetését s valóban a teljes létbeli virágzás tükreként tárja fel mûvészi-alkotói akaratát és annak eredményét. Életmûvében az õskortól, a népvándorláson, középkoron, a reneszánszon át máig ott élnek a tematikák, motívumok, sõt a mûvészi megoldások egyes vonásai is a posztmodernen már rég túlnõtt higgadtsággal és bölcs rátekintéssel. Nem a kannibalizáció, hanem az értelmezés, az abban megtalált humor és a kíváncsi bölcsesség egyszerre, kultúrantropológusi és mesteri mozdulataival. S Kõnig Frigyes ennek a belsõ távlataiban szinte végtelen emberi történelemnek, amiben maga az ember is hol állandó, hol változat, hol óriási sorozatlánc jelentéktelen tagja, hol pedig szuverén személyiség – tehát a történelemnek a mûvészi megközelítését és analízisét a módszerek, eszközök, mûfajok kivételesen gazdag változatosságával végzi el. Teheti: hiszen az eszközök, a módozatok, a látásformák kreatív és szuverén ura az ecsettõl a komputergrafikáig, a ceruzától a szögfüggvényig. Hol realista módon tájat, hol emberi portrét, hol anatómiai tanulmányt, hol a térbõl kibillenõ oszlopsorozatot, hol fotókról számítógépes felbontásokat, hol groteszk történeteket, hol szinte szabályos mûszaki rajzokat, hol pedig a XX. század végén! – körképet fest. Az ún. Kõnig-körképet a Velencei-tónál az önmagában mosolyra késztetõ elnevezésû I. Velencei Biennálén, körképet, amit természetesen nem lehet egyedül festeni, eleve a barátságról szól tehát. S dolgozik egyedül, csoportban, a távoli történelemben és a jelenben, a tér egyetlen picinyke zugában vagy nagytotál látószögben. A realista, az abszurd, a groteszk, a non-figuratív és a tudományosan precíz kifejezésben egyaránt fölényes otthonossággal mozog. Keresztül-kasul jár a korszakokon, s nem csupán tükröz, a mimézis lehetõségeit variálja még a múlt vonatkozásában is, hanem teremt. Akár Weöres Sándor a Psychében, vagy Szõcs Géza az egyik, a Lédát, Csinszkát és Lillát egy képzeletbeli budapesti kávéházban összehozó mûvében. Kvázi jeleneteket, pszeudo történeteket produkál, például magyar írók sosem volt találkozásait, amelyek persze, mint nagyon sok minden a világban, megtörténhettek volna. Nagy játékaival a groteszket és a meghökkentõt olykor még a mûveinek adott címeiben is filozófiai tartalmakkal érinti össze. Egyik képének például azt a címet adja, hogy: „Kép vakoknak – azok számára, akik látnak”. Másutt „Tervek egy meg nem épülõ templomhoz” címmel készít sorozatot, az Ablak címet adja több olyan képének, amelyeken a nevezett nyílászárón sorozatosan képtelenség kilátni. Népvándorlás címmel ugyanazt, a sorokba és félkörívbe állított, bevert koponyasorozatot állítja egymással tükörképként szembe, illusztrálva az önmagunkkal birkózást, 66

Partium

önmagunk gyilkolását és eltemetését sorozatosan a történelemben. Oszlopsorai, amelyek a várakkal együtt, mint a tér statikai biztosítékai és elemi tájolói izgatják rendkívüli módon, tehát az oszlopok és az oszlopsorok elgörbülnek, egymásra másznak, akár a részeg emberek, egymásra rogynak, másutt a légüres térbe szúrnak, 2008-as bronz oszlopsorában pedig már szabályszerûen kibújnának önmagukból. „Van néha olyan pillanat, / mely kilóg az idõbõl” – írta Weöres Sándor. Kõnig Frigyes oszlopai, oszlopsorai is kilógnak az idõbõl, de a térbõl is. Oszlopainak ezek a tántorgó, egymásba kapaszkodó figurái olykor szabályszerûen orrba vágják a nézõt, olykor kiugranak a történelmi korokból, olykor pedig láthatóan szenvednek benne, nyugtalanok. Úgy illeszkednek csak a reális terükbe, akár a Hold és a Föld közé kifeszített képzeletbeli kötélre egy kiakasztott pizsamanadrág. Az a szeretet viszont, amit Gorsium rekonstruált halottainak ad, kitakarva õket a múltból, egyenesen a sors – az idõbõl folyamatosan kihulló egyedi emberi sors – megrázó becézgetése, átölelése, ezer éven jóval túlról, s egyszersmind a testrészek, arcok, életek rehabilitáló szándékú, szinte szakrálisan tisztelgõ emberi gyásza. Egy másik, az „idõutazó” mûfajában a Nagy utazás az egyik legemlékezetesebb s erõsen kultúrantropológiai szellemû mûve. Telítve van a hódítás, a gyarmati kor, a kapitalista üzlet és a modern élet emlékeivel, képeivel. S közben azt is elmondja, hogy egyszerre mennyire siralmasan és boldogan ismétlõdik minden a létben és az egyedi sorsokban, s hogy talán maga a változás fogalma a legkülönösebb ketrec. Nem vitás: Kõnig Frigyes játszik. Például azzal is, hogy a groteszk, abszurd, az elvonatkoztató és az érzelmekkel telített kifejezésmód másik pólusán az objektív precizitást is tökéletesen tudja. Anatómiai rajzai, emberi arc-rekonstrukciói és a Kárpát-medence várairól készített mûszaki pontosságú, a külsõ vonalak mélyére a tervrajzokat, az alapokat is odavetítõ, azokon áttüntetõ rajzai beszédesen tanúskodnak errõl. Igen. Például azok a várak! Kõnig Frigyes várai néha mintegy kvázi hadmérnöki tanulmánysorozat részei, néha mintha reformkori vagy romantikus kiadványhoz készült dokumentumok lennének, a fotózás elõtti korokból. Abból az idõbõl, amikor fényképezõgépek híján a tudományos könyvekbe, például a virágokat és más növényeket jóval szebben lerajzolták fekete-fehéren, ceruzával, mint amit késõbb a színes fotó nyújtani tudott. Ezek a várak hadmérnöki pontosságúak és mûszakilag is hitelesek, csupán az odarajzolt ember, a várnép hiányzik belõlük. Emberi alak Kõnig Frigyesnek ezen a rajzain sehol sem látható. És mégis tele vannak élettel. Mind: az Árva, Liptó, Raholca, Vágbeszterec, Zólyomlipcse, Lipótvár, Nyitrabajna, Csókakõ nevû várak, amelyeknek a névsora is csupa fenség, szín és ritmika. Az üres várak az élet zsivalyával, mozgalmasságával telnek meg Kõnig Frigyes grafikáin, mint Juhász Ferenc versében, a Rezi várban címû alkotásban, amit a költõ arról a várról írt, aminek már csak romjait láthatta. Nézd a rezi hegy üstökét, zöld bozontját nyomja az ég, rengõ erdeit. Ott ül esõboronálta fején sziklakoronája. Gõzoszlopok tömõdnek a dús fellegekig. Paták kongatták a sziklát, társszekerek vasabroncsát nyögte a fahíd. A tornyokban õrök álltak, hars kakasként kiabáltak, s döngött tuloktól, bivalytól a felvonóhíd.

nyár

67

Testõrök, lányok, szakácsok, ijjászok, fürge lovászok sürgése volt víg! Az udvaron szolga hemzseg, hangyamódra cipekednek, tömik a barbár-szakállú várúr vermeit. Ezek a várak tehát: arcok is. A történelem arcai: antropomorf, emberi szerkezetek a tájban. Még rom állapotukban is fenségesek. Ahogyan Nagy László versében a harangok „tagolják az idõ határtalan versét”, úgy tagolják e várromok is a teret és a fényt és az évszakok változásait. A várak egy részébõl idõvel természetesen romok lettek, és Kõnig Frigyes megfesti ezeket is. A romokat a romantika fedezte fel, és mindjárt tele rakta búval, homállyal. Huszt várára nézve Kölcsey ezért lát bús düledéket benne a sírt idézõ széllel, rémalakkal. A Himnuszban is ezért tárul elénk többek között a kõhalom látványa és vele a halálhörgés, siralom, ami a nemzeti állapot kifejezõje lett. Kõnig Frigyes romjai viszont: csaknem vidám romok. Mindenesetre nem szomorúak. Mert emberi dokumentumok, amelyek dacolnak a nappal, az éjszakával és a festõmûvész egyik nagy kihívásának, a fénynek az elmozdítói, játékosai és manipulálói. Színes romok, eleven romok és allegóriák az életünkben és az életünk felett. Egyik különös képében mintha Csontváry Taorminai görög színházának színkezelését és távlatait imitálná groteszk humorral. De csak közelebb hajolva tûnik ki, hogy ez nem színház, de már nem vár, és nem is egészen rom, hanem rosszabb: az égbe szökõ várak XX. századi torz és már vakond szemléletû társa, a kor torzszülöttje. Nem vár: hanem bunker. Bunker, de Taormina látószögébõl. A várak után, a várak és a romok mellett a bunkerekrõl készített sorozata a maga színességével is a XX. századi emberi lét egyik aspektusának groteszk-tragikus allegóriája. Olyan, mint a kipingált akasztófa, mint az „Arbeit macht frei” cinikus hazugsága, vagy mint a „Rákosok dalárdája” szintén Szõcs Géza egyik versében. Amellett nem is veszélytelen, sugallja, ez a sok elhagyott, üres bunker a képein, mert mind jó masszív állapotú, csupa beton, Normandia partjainál, Németországban, Budapesten és Moszkvában vagy Afrikában is. Beszédesen nyilatkozik errõl, hogy az egyik képen a nézõvel éppen szembe bámul a lõrés. Antropológiai mélység, pontosság, játék és elemzés adják tehát Kõnig Frigyes legfontosabb és legnagyobb gesztusait, amit hozzátesz a XXI. század magyar és egyetemes képzõmûvészetéhez. S a mûvész e létben való szellemi gyakorlatozása közben folyamatosan nyugtalanítja, gondolkodtatja és forgatja a nézõt. Egyszer olyan optikát helyez elé, mintha a kiállítást látogatónak rovarszeme lenne, másszor mintha madártávlata. Elképzelteti vele, hogyan látna, ha darázsnak, hangyának vagy rétisasnak születik. Tótágast álló, megforgatott figuráival másutt azt az érzést kelti, mintha a nézõ pörögve repülne. S közben játszik, gondolkodtat, kacagtat, megriaszt, megríkat, vagyis belehelyez az élet teljességébe. Köszönjük, hogy ebbõl a gazdagságból most Nyíregyháza és a megye lakói is megtekinthetnek néhány vonást. S hogy mindezeken kívül mi mindent üzen még Kõnig Frigyes életmûve, arról – közelebb lépve a kiállított mûvekhez –, gyõzõdjenek meg személyesen. Nyíregyháza, 2010. március 18.

68

Partium

CSORDÁS LÁSZLÓ

Sütõ András Anyám könnyû álmot ígér c. mûvének helye a változó magyar irodalmi kánonban Egyre inkább úgy látom, hogy a nemrég elhunyt író munkásságáról igyekszik megfeledkezni az irodalmi köztudat. Holott legismertebb mûve, az Anyám könnyû álmot ígér kétségkívül irodalmunk egyik fontos alkotása, kordokumentum, egy bonyolult történelmi korszakban született számadás. Éppen ezért, mielõtt kitérnénk mai mellõzésének okaira, nézzük át röviden e regény keletkezéseinek körülményeit, recepcióját. Az 1946-os rendszerváltást követõen Romániát a szovjet típusú diktatórikus szocializmus uralma jellemezte. Ez a szélsõségesen totalitárius berendezkedés kihatott a kultúra, ezen belül az irodalom alakulására is. A szovjet modell teoretikusai új ideológiákat állítottak az írók elé. Elsõsorban a szocialista realizmus marxizmus-leninizmus világnézetén alapuló alkotómódszerét követelték meg az alkotóktól. Az 1960-as évek írói igyekeztek szembefordulni ezzel a mindent egybemosó sematizmussal, így új ábrázolásmódok bevezetésével kísérleteztek.1 Mondhatni, ráeszméltek arra, hogy „a pályakezdés (…) lendületében, optimizmusában felületes volt világszemléletük, a tényeket a vágyakkal cserélték föl”.2 Az enyhülés éveiben induló fiatal nemzedék sokkal szabadabb szellemi légkörben bontakozhatott ki. A személyiség összetettségét, belsõ gondjait kezdték vizsgálni, ami hozzájárulhatott a közösség melletti elkötelezettség felvállalásához, a sematizmusba keveredett idõsebb generáció kritikai felülvizsgálatához.3 Összességében a hetvenes évek romániai magyar irodalma már színesebbnek és összetettebbnek mondható. A nép, nemzet, irodalom szétválaszthatatlanságába vetett hit egyfajta modern nemzetfelfogás, nemzeti identitásteremtés felé irányította a kor alkotóinak figyelmét.4 E vonulathoz sorolható többek között Sütõ András, Kányádi Sándor, Szabó Gyula, Farkas Árpád, Király László stb. érett munkássága nemzedéki besorolásuktól függetlenül. A korszak erdélyi magyar irodalmának prózája elsõsorban a dokumentumelemekre építõ tényirodalom és parabolisztikus ábrázolásmód változatait mutatja fel. Ehhez az ábrázolásmódhoz áll közel Szabó Gyula szülõföldkönyve (Gólya szállt a csûrre), Bálint Tibor Zokogó majom c. anekdotikus, realista látásmódot tükrözõ regénye és Szilágyi István Kõ hull apadó kútba c. mûve, mely a lélektani realizmust, a szociológiailag pontos társadalomrajzot és a népi mitológia elemeit szervezi olyan szintézisig, amely zárt rendszert alkot, akárcsak Sütõ Anyám könnyû álmot ígér címû alkotása.5 Az 1970-ben megjelenõ Sütõ-könyvet nem csupán nagy írói küzdelem, de nagy olvasói várakozás is megelõzte. Ezt bizonyítja több olyan reflexió, mely a részletek közlésekor látott 1

CZINE MIHÁLY (1981). Az újabb romániai magyar irodalomról. In. Cz. M. Nép és irodalom. II. köt. – Bp.: Szépirodalmi Könyvkiadó. – 76. o. 2 GÖRÖMBEI ANDRÁS – BERTHA ZOLTÁN (1983). A hetvenes évek romániai magyar irodalma. – Bp.: Tudományos Ismeretterjesztõ Társulat Budapesti Szervezete. – 25. o. 3 GÖRÖMBEI ANDRÁS (1986). Sütõ András. – Bp.: Akadémiai Kiadó. – 136. o. 4 GÖRÖMBEI – BERTHA (1983) I.m. – 6-7. o. 5 GÖRÖMBEI – BERTHA (1983) I.m. – 11-13. o.

nyár

69

napvilágot. Ilyen Hajdú Gyõzõ Szülõföld és lehetõség c. írása 1968-ból: „Elõdök rekordja fölé nõhet Sütõ hazai tudósítása. A romániai magyar próza nagy lehetõsége felé mutat a legutóbbi részlet” (idézi Görömbei András).6 Az elkészült mû minden várakozást felülmúlt, a kritika és az olvasóközönség fölöttébb kitüntetõ figyelemben részesítette és elismeréssel fogadta ezt a korábbi motívumokat összegzõ és szembetûnõen új szemléleti rendbe állító mûvet. Gáll Ernõ a még gyermekcipõben járó erdélyi magyar társadalomkutatás nagy eseményének tartja a regény megjelenését.7 Sütõ András a szociográfiai irodalomnak azokat a hagyományait követte, amelyek nem tudományos módszerességgel, hanem személyes tapasztalatok, emlékek nyomán mutatták be egy paraszti közösség gondjait és törekvéseit, mutat rá elemzésében Pomogáts Béla.8 Természetesen a mûfaji besorolás nem ilyen egyszerû. Bár a mûvet – megjelenését követõen – a szociográfia körébe sorolták, az idõ múltával egyre inkább megmutatta mûfaji sokszínûségét. Bertha Zoltán Sütõ-monográfiájában naplójegyzetfüzérnek nevezi, mondván: „Az Anyám könnyû álmot ígér c. naplójegyzetfüzér példás egyensúlyt tart az immár elévülhetetlen és kikezdhetetlen társadalmi meglátások intellektuális koncentrációja, összegezése, illetve az ezt megtámogató, hitelesítõ életábrázolás elementaritása között (…). Ez a különbözõ ábrázolásrétegeket differenciáló és egyúttal szintetizáló sûrítés jelzi mindenekelõtt, hogy az Anyám könnyû álmot ígér immár a két világháború közötti népi próza legmagasabb minõségeihez tud kapcsolódni”.9 Gálfalvi Zsolt Vallomás az elkötelezettrõl c. tanulmányában több szempontot is figyelembe vesz a mûfaji keret megítélésekor. Véleménye szerint tekinthetõ naplójegyzetnek, mert az író saját környezete, szülõfaluja életét idézi tényszerû konkrétsággal, hozzáfûzve lírai-gondolati reflexióit. Lehet írói szociográfia, mert a mezõségi falu élete, a mikroközösség társadalmi mozgása a bölcsõtõl a koporsóig szinte adatszerû pontossággal rögzítõdik benne, a történelmi fejlõdés irányt szabó keretei között. Regény, mert az író olyan fokára emelkedett az általánosításnak, hogy az „életigazság meggyõzõ fénye elhalványítja a megtörtént – nem-történt-meg esetlegességét, fontosságát”. Irodalmi riport, mivel a mûben létrejövõ emlékezés valósága konkrét emberekhez, nevekhez, eseményekhez, dokumentumokhoz kötõdötten rajzolódik ki. Esszé, mert az író a közösségi gond és felelõsség vállalásával kutatja a helyzetek, jellemek, történések értelmét, és a tudományosság-líraiság prizmáján átszõve tárja elénk eredményeit.10 Görömbei András Sütõ András c. 1986-ban megjelent monográfiájában külön fejezetet szentelt az Anyám könnyû álmot ígér elemzésére. Görömbei szerint az egyéni mûforma a mû elején felvállalt igazság keresésével és elmondásával vált szükségessé. A pusztakamarásiak életét, sorsát bemutató, a „felgyûlt idõ”-vel számoló író tudta, egyszerû, jellegzetes eseményekben kell gondolkoznia, majd egyetemes érvényûvé emelnie párhuzamba állító, értelmezõ, megítélõ erejével. Az igazság tehát egyfajta teljességet is jelent a mûben: az élet arányainak tiszteletét, a tragikum és humor, derû életarányos elrendezését. De a hitelesség nem csak a dokumentumpontosságú részletekben keresendõ, hanem a mûvészi igény mélyebb, egyetemesebb érvényében. Sütõ egy közösség teljes bemutatását vállalta föl, nyilván ennek a feladatnak a terhe alatt született – mutat rá Görömbei – a kollektív regény szimultán- és montázstechnikája, a regénybeli térrel és idõvel való küzdelem külön6

GÖRÖMBEI (1986) I.m. – 140. o. GÁLL ERNÕ (2002). "Holt-tengeri" jelentés. In. Tanulmányok Sütõ Andrásról. Szerk.: Görömbei András. – Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó. – 47. o. 8 POMOGÁTS BÉLA (1988). Kisebbség és humánum. Mûértelmezések az erdélyi magyar irodalomból. – Budapest: Korona Nova. – 148-149. o. 9 BERTHA ZOLTÁN (1998). Sütõ András. – Pozsony: Kalligram Könyvkiadó. – 106-108. o. 10 GÁLFALVI ZSOLT (2002). Vallomás az elkötelezettségrõl. In. Tanulmányok Sütõ Andrásról. Szerk.: Görömbei András. – Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó. – 51-61. o. 7

70

Partium

féle változatai. Ezzel a technikával az író gazdag társadalomképet ad, szinte egy enciklopedikus vállalkozás érzetét kelti az olvasóban.11 Sütõ András mûve egyértelmûen ráirányította az anyaországi értelmiség figyelmét a kisebbségben szerzett léttapasztalatokra, a nemzet és nemzetiség közötti elidegenedés veszélyeire, az egyetemes magyar hagyomány emlékezetének szükségességére.12 Ez azért is fontos, mivel a második világháború után Magyarországon a felgyorsult szovjetizálódás hatására jelentõs mértékben leértékelõdött, másodlagossá vált a magyar kisebbségek kérdése.13 Sütõ András közvetlen környezetének problémáit egyetemes igénnyel tárja az olvasó elé, a regionalizmus (esetünkben a gyakorta pejoratív mellékízzel emlegetett transzszilvanizmus) korántsem jelent provinciális jelleget. Az Anyám könnyû álmot ígér a regionális kánonból kiemelve minden további nélkül integrálható az egyetemes magyar irodalmi kánonba. Ez az irodalmi zsinórmérték azonban állandóan változik, a mindenkori jelenre bízva egy-egy mû értékelését. Könnyen elképzelhetõ, hogy valamelyik korszak nem tartja fontosnak egy másik korszak remekmûvét, ill. alkotások emelkednek ki a feledésbõl és válnak fontossá hirtelen. Hasonló utat jár be Sütõ regénye is. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nyilván politikai ráhatásoktól nem teljesen függetlenül képzõdtek és képzõdnek a kánonok. A kortárs magyar irodalom összefoglalását megcélzó irodalomtörténetek (legyenek egy- vagy épp többszerzõsek) ki vannak téve a jelen értelmezési horizontjának közelségébõl adódó elfogultságnak, rosszabb esetben szubjektív sérelmeknek. Vizsgáljuk meg, hogy a három legnagyobb visszhangot keltõ ilyen összefoglaló jelleggel megírt irodalomtörténet hogyan ítéli meg Sütõ Anyám könnyû álmot ígér c. mûvét. Béládi Miklós szerkesztésében jelent meg A magyar irodalom története 1945-1975 c. kézikönyv IV. kötete (1982), amely már számol a határon túli magyar irodalmakkal. Ez a viszonylag erõs marxista irodalomfelfogásban megírt irodalomtörténet Sütõ Andrást a móriczi örökség folytatójaként tárgyalja. Az Anyám könnyû álmot ígért elsõsorban Illyés Gyula Puszták népe c. szociográfiájával tartja rokonnak. Kiemeli Sütõ prózájának líraiságát, amely Tamási Áron írói nyelvét idézi. A kézikönyv az író munkásságát a romániai magyar irodalmon belül helyezi el, megvilágítatlanul hagyva az egyetemes magyar irodalom szemszögébõl annak értékeit. Az irodalom irodalmiságából, a mûvekben megmutatkozó nyelvi-poétikai magatartásokból indul ki Kulcsár Szabó Ernõ rendszerváltás után megjelenõ irodalomtörténete. A magyar irodalom története 1945-1991 c. munkában a szerzõ külön kitér a regionalizmus kérdésére, mondván: „Az önéletrajzi vallomásosság fokozott jelenléte itt olyan alkotói tanúságtétel szándékára vall, amelyik egy sajátos létfeltételek között élõ közösséghez a közvetlen nyelvi és kulturális odatartozás helyzetébõl kíván szólni. (…) Az irodalmi kommunikáció alapvetõ esztétikai tartalmait e feltételek között olyan járulékos komponensek tágítják ki, amelyek a közösség létkérdéseinek körébõl származnak. Az irodalmi beszéd közvetlen referenciája ezért olyan etnikai indokoltságú elkötelezettségben is testet ölthet, amelyek nem teljességgel azonos helyet foglalnak el az anyaországi olvasók esztétikai értékrendjében”.14 Kulcsár Szabó jól látja a kisebbségi irodalom regionális jellege megítélésének nehézségeit. Sütõ András 11

GÖRÖMBEI (1986). I.m. – 142. o. Vö. PASZTERCSÁK ÁGNES (2007). Egyén, közösség és emlékezés összefüggései Sütõ András Anyám könnyû álmot ígér címû mûvében. In. Hitel, 2007/3. – 66. o. 13 SZARKA LÁSZLÓ (2008). Magyarország és a magyar kisebbségek helyzete 1945-ben. In. Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Szerk.: Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László. – Bp.: Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet. – 186. o. 14 KULCSÁR SZABÓ ERNÕ (1993). A magyar irodalom története 1945-1991. – Bp.: Argumentum Kiadó. – 89. o. 12

nyár

71

portréját megrajzolva elsõsorban az átlírizált epikus hangnemet, az alanyi beszédhelyzetbõl adódó empirikus távlat sokféleségének kiaknázását emeli ki. Véleménye szerint az Anyám könnyû álmot ígér c. mû új mértéket állított az egész mûfaj elé. Az irodalomtudós felhívja a figyelmet egy fontos különbségre a magyarországi és az erdélyi irodalom között, miszerint a magyar irodalom ekkoriban már a nyelvválság jelzéseivel szembesült, míg a romániai magyar irodalom a tradíció megõrzését tartotta elsõdleges feladatának, szemben a hagyomány újraalkotásának követelményeivel.15 A magyar irodalomtudomány a rendszerváltást követõ években rendkívül befogadónak bizonyult a nyugati irodalomelméleti iskolákat illetõen. Meghonosodott többek között a hermeneutika, a dekonstrukció, az újhistorizmus. A posztmodern elméleti síkon történõ kánonalkotás alapjaiban értelmezte újra az eddig kialakult irodalomtörténeti elbeszélés lehetõségét, az ún. „Nagy Elbeszélést” felcserélte több kis elbeszélésre. Ebbõl a tapasztalatból indult ki a 2007-ben megjelent A magyar irodalom történetei c. háromkötetes kézikönyv (majd 2009ben elérhetõvé vált továbbfejleszthetõ internetes változata, a Villanyspenót). Az esztétikai megközelítés folytán háttérbe került a mûvek társadalmi hatása, így adott kánon perifériájára sodródott az ún. népi alkotók legtöbb képviselõje. A posztmodern irodalomelmélet nem igen tudott mit kezdeni a határontúliság kérdésével sem. A fõszerkesztõ, Szegedy-Maszák Mihály ezt írja az elõszóban: „A magyar irodalom történetei néhány, a mai államhatárokon túli irodalommal is foglalkozik. Ennek a területnek a megítélése azért nehéz, mert az erdélyi, felföldi, délvidéki vagy akár nyugati magyar irodalom mûvelõire is vonatkozik az a szomorú igazság, amelyet Belting így összegezett: »A szórvány nem a saját területén él, és reménytelenül keresi saját azonosságát«.”16 Valljuk be õszintén, ez a megközelítés egészen felületes ahhoz képest, amit a téma bonyolultsága megkívánna. Görömbei András a Kortársban megjelent A magyar irodalom történeteit bíráló jegyzetében megjegyzi: „Azon sem csodálkozhatunk ezek után, hogy Sütõ András regénye, az Anyám könnyû álmot ígér sem kap említést. Hiába jelent meg róla elsõ kiadásakor félszáz elismerõ kritika és azóta is kötetnyi elemzés”.17 Nyilván nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy lássuk, a posztmodern a végéhez közeledik. Ha csak a konzervatív szemléletû politikai berendezkedést vesszük számba, kijelenthetjük: igény mutatkozik az értékek relativitásának felülvizsgálatára. Ezt a felismerést nagyon találóan jellemzi Csaba László Az új Európa az új évezredben c. esszéjében: „Rövidre fogva az egyébként értekezést érdemlõ gondolatsort: Európa vagy visszatér értékalapú gyökereihez, és az erre épült (nem tetszõleges) önazonosságát terjeszti ki szomszédságára, vagy elsüllyed a relativizmus és a multikulturalizmus mocsarában”.18 Nemsokára megint érték lesz a nemzet, a haza, a közösség, a gender studiest felváltja a társadalmi problémákat középpontba helyezõ cultural studies (elõbb a szociológiában, majd az irodalomban), s akkor újra elõtérbe kerülnek a perifériára szorult mûvek. Változik a kánon. De addig is olvassuk Sütõ András Anyám könnyû álmot ígér c. mûvét, mert minden korban tud értéket közvetíteni, még ha néhányan olykor nem is akarnak tudomást venni róla.

15

KULCSÁR SZABÓ ERNÕ (1993). I.m. – 91. o. SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY (2007). Elõszó = http://irodalom.elte.hu/villanyspenot/index.php/Neospenót_elõszó 17 GÖRÖMBEI ANDRÁS. A másik magyar irodalom = http://www.kortarsonline.hu/0809/gorombei.htm 18 CSABA LÁSZLÓ (2010). Az új Európa az új évezredben. In. Az év esszéi 2010. Szerk.: Rosonczy Ildikó. – Bp.: Magyar Napló. – 182. o. 16

72

Partium

Dr. Fazekas Árpád köszönõbeszéde A Dandos Gyula Cigányegylet 2010. június 20-án ’56-os kutatómunkájáért Díszoklevél és Dandos Gyula- plakett átadásával tüntette ki Dr. Fazekas Árpád kiváló orvost Nyíregyházán. A 70 mm átmérõjû bronz érem közepén a lyukas zászló látható, a körfelirat szövege: 1938. július 2. Torockó - 1957. február 10. Szentgotthárd 1956-os mártír. A kitüntetést Felhõs Szabolcs, beregi szórványgondnok indokolta és adta át. Dr. Fazekas Árpád rövid köszönõbeszédében hangsúlyozta, hogy Dandos Gyula a forradalom egyik megyei vezetõje és az ifjúság vezére volt. Nyilván felmérte az ungvári és nyíregyházi börtön-tapasztalatok alapján, hogy a Kádár-féle diktatúrában nem lehet hazájában jövõje , s ezért próbált Svájcba szökni. Hiszen a Kádár-rendszernek és a Fehér Könyvnek nem volt más szava Reá, mint: ellenforradalmi bandita! Mi büszkék vagyunk arra, hogy ez a cigány származású és árva, állami gondozott IV. gimnazista diák, post mortem nemzetõr hadnagy rendfokozatot kapott. Sajnos akadt olyan egyházi vezetõ is annak idején, aki tiltakozott a mártír Dandos Gyula 1993. október 22-i nyíregyházi emléktáblájának a felállítása elõtt, s a helyettese pedig 1995-ben a TIB katonai szekciójától kérte – megkerülésünkkel – ezen tábla eltávolítását! Eredménytelenül! A kitüntetett végül azt kívánta és kérte ezért, hogy a vásárosnaményi Dandos Gyula Cigányegylet utóda, a Dandos Gyula Beregi Ifjúsági Cigányegylet még sokáig és egyre sikeresebben, büszkén ápolja Névadójának emlékét.

nyár

73

MEDVIGY ENDRE

A 80 esztendõs Bedõ György köszöntése Bedõ György, a magyar könyves szakma doayenje 80 esztendõvel ezelõtt, 1930. Július 11én, a megcsonkított Magyarországon, a szabolcsi Mándokon, régi középosztályi család sarjaként látta meg a napvilágot. Édesapja, dr. Bedõ Lajos fõszolgabíró volt Horthy Miklós kormányzósága idején. A családi gyökerek a Királyhágón túlra, a Kárpátok ölelte Erdélybe, a Székelyföldre vezetnek. (Ugyanezen családból származott az az alsórákosi Bedõ Ilona, aki Nyirõ József székely író hites társa, hû felesége volt az erdõn túli tájon és a számûzetésben: bajor földön és Spanyolországban.) Bedõ György középiskolai tanulmányait Nyíregyházától a visszatért Munkácsig, Munkácstól Kisvárdáig több gimnáziumban végezte, míg 1948-ban, a fordulat évében, Kisvárdán leérettségizett. A tudásszomj korán kialakult benne, talán mert ösztönösen érezte, hogy Rákosi Mátyás szovjet típusú diktatúrájában nem sok lehetõsége lesz a továbbtanulásra. A baljóslatú jelek nem hiányoztak. Egy bosszúszomjas baloldali kisebbség elérte, hogy a világháború után a lakosság számarányához képest több magyart vonjanak felelõsségre, mint ahány náci tömeggyilkos volt Németországban. A demokratikus, koalíciós színfalak mögött véres tragédiák játszódtak. Világi emberek és papok tûntek el nyomtalanul. 1946. április 28-án, húsvét vasárnapján letartóztatták Kiss Szaléz ferences atyát, akinek annyi „bûne” volt, hogy túlságosan jól mûködött, tömegeket vonzott az általa vezetett Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösség, a katolikus erkölcsi alapon álló egyesületek csúcsszervezete. Õrizetbe vételére persze könnyen talált ürügyet a hatalom: alaptalanul és igaztalanul gyilkosságra való felbujtással vádolták. Kiss Szaléz nem került ki élve a börtönbõl: három társával valószínûleg 1947 márciusában végezték ki Sopronkõhidán. Vértanú testét, földi maradványait azóta sem találták meg. Mindszenty József hercegprímás 1947. augusztus 15-én, Esztergomban hirdette meg a naptári esztendõnél jóval hosszabbra tervezett Mária-évet. Ennek keretében egy-egy zarándoklaton több tízezer, olykor százezer hívõ vett részt, hogy tisztelje Istent és a magyarok Nagyasszonyát. 1948. május 13-án a kommunista vezetésû rendõrség Budán, a Szikla-kápolna elõtt szétverette a hatvan-hetvenezer fõs zarándoklatot. Mindszenty József 1948. június 15-én tiktakozó levelet írt az illetékes miniszternek: „Miniszter Úr! Kötelességszerûen tudomására adjuk legfrissebb sérelmeinket. A fõvárosi Szikla-templomnál több mint egy éve minden hó 13-án tartani szokott engesztelõ ájtatosságunknak karhatalommal történt erõszakos megakadályozása a legnagyobb elkeseredést és ellenszenvet keltett 60-70 ezer résztvevõben, de az ország egész lakosságában is. Szomorú világ ez, amikor az imádkozók ellen karhatalommal lépnek fel.” Bedõ György ekkor, a Mindszenty-levél keletkezésekor érettségizett. A fokozódó állami terror és az egyházüldözés ellenére az egri teológiára jelentkezett. Egy esztendõn (két szemeszteren) át tudós atyák tanításait hallgatva papnak készült. 1948. december 26-án, karácsony másnapján, Szent István vértanú napján letartóztatták, majd koncepciós per keretében bíróság elé állították Mindszenty József hercegprímást. Bedõ György sok jó ügy elkötelezett híve és elõmozdítója volt, de nem vértanú-alkat. Fordulat következett be pályáján, életútján: világi pályára szánta magát. Az irodalom, a filozófia, a teológia vonzotta, de a kommunista rezsim sokáig elzárta elõle a tanulás, a továbbtanulás lehetõségét. Mint egykoron a népi írók szegényparaszti szárnyának csillagai, autodidakta módon képezte magát. Sokat olvasott. Ha nem tanulhatott, tanított. Óraadó orosztanár-hiány volt, így a kisvárdai gimnáziumban szerzett orosztudását kamatoztatva tanított, akkor is, ha egy-egy tanórával járt a tanítványai elõtt. Bulányi György piarista 74

Partium

atya a koalíciós idõkben Kisvárdán is járt, ahol nem csak lelki gyakorlatot tartott. A lopakodó kommunista diktatúrával szemben 5-6 fõs ellenálló csoportokat hozott létre. Olyannyira titkosan, hogy a kis csapat tagjai egymást sem ismerhették. Az egyik ilyen közösség tagja volt Bedõ György. Vezetõjük, egy frissen végzett orosztanár segítette, megmutatta, hogyan kell a tudást átadni. Bedõ orosz nyelvet, cirill betûket és szovjet mozgalmi dalokat okított, de a nap végén közösen imádkozott a tanítványaival. A sors iróniája, hogy éppen a munkájával elégedett materialista szakfelügyelõ ajánlaná továbbtanulásra, Debrecenbe, fõiskolára… Hiába minden igyekezet, behívták katonának. Mint rossz kádert, reakciós osztályidegent, munkaszolgálatra osztották. Õ maga e fegyvernemet emígyen jelölte meg: „zuhanó talicskázó”. Katonaládájában õrizte Prohászka Ottokár Soliloquia címû, az 1919-es vörös terror rémségeirõl, idegen voltáról híven beszámoló naplóját, Sík Sándor Esztétikáját és a Rónay György szerkesztette Vigilia jó néhány számát. A lélekemelõ katolikus folyóiratot a néphadseregben szolgálva is járatta. A Vigilia biztos tájékozódási pontot jelentett tudni vágyónak, hívõnek. Nagyszerû, 250-300 %-os eredményeket értek el a sztahanovista mozgalomban, az építõmunka frontján. Ekkor állapította meg: bukásra van ítélve az a rezsim, amelyik önmagának is hazudik. 1953-ban, Nagy Imre elsõ miniszterelnökségének idején szerelt le, majd a fõvárosban próbált megélni. Könyvelõi tanfolyamot végzett, osztályidegen volta ellenére itt már szép lassan emelkedhetett, fõnöke olyan emberben bízott csak meg, aki nem lop, sõt másokat sem hagy lopni. 1955-ben megnõsült, feleségével Komáromba költözött. 1956-ban, a forradalom alatt tbc-vel feküdt a budapesti János-kórházban. Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács késõbbi elnöke a forradalom kitörése elõtt, október derekán a Péterfy Sándor utcai kórházban mandulamûtéten esett át. Vérzékenysége okán, mint veszélyeztetettet bent tartották a kórházban. Október 23-án este meghallgatta a rádióban a vérlázító Gerõ-beszédet, majd elindult a városba a kórházból. Szemtanúja lehetett a Felvonulási téren a gyûlölt Sztálin-szobor ledöntésének, majd ott volt a Bródy Sándor utcában, a rádiónál. Este visszatért a kórházba, segített berendezni a termet, ahová a sebesülteket várták. Bedõ Györgyöt sem tartotta vissza a tüdõbetegség. 1956. november 30-án szobatársaival bejárták a Nagykörutat, ismerkedtek a szabad, forradalmi Budapesttel. November 2-án a szovjet csapatok özönlenek be az országba, Nagy Imre hiába tiltakozik Andropov nagykövetnél. Sok jó nem várható, ezért Bedõ György a kórházat elhagyva elindul a körülzárt forradalmi fõvárosból Komáromba. Az oroszok betörnek a magyar laktanyákba. Lefogják, becsukják, sõt kopaszra nyíratják a tiszteket. Ezt a módszert alkalmazzák több magyar városban, Komáromban, Kalocsán. 1956. november 13-án megszületik Bedõ György kislánya, Kati. A boldog apa tüdejével még mindig gond van. Betegszabadságon, kislányát a babakocsiban tolva be-benéz a komáromi könyvesboltba. A boltvezetõk „jó elvtársak”, de csapnivaló szaktársak, szakértelem híján igen gyorsan váltják egymást. Az utolsó festõ- és mázolósegéd. Nem vitte diktátorságig, beérte a boltvezetéssel, de ez utóbbi tudás, mûveltség, könyvismeret híján túlméretezett feladat volt számára. Tegyen próbát Bedõ György, pályázza meg a boltvezetõi állást. Csodák csodája, minden osztályidegenség és klerikális kötõdés ellenére sikeres a pályázata. Értett hozzá, többször megkétszerezte a könyvesbolt forgalmát. 29 esztendõs korában kezdõdött könyves pályája, ami elsõ nagy korszakában jó három évtizedig, egészen az úgynevezett rendszerváltozásig tartott. Az elsõ fele 1977-78-ig boltvezetéssel telt, a második felében az Állami Könyvterjesztõ Vállalat beszerzési osztályának vezetõje volt. Boltvezetõ korában személyesen nem ismertem, de a könyves szakmában szerzett hírneve sokakhoz, így hozzám is eljutott. Tanúja lehettem egyik rendkívüli sikerének. Ekkor az Írók Boltja vezetõje volt. Sütõ Andrást hívta meg új könyve megjelenése alkalmából. A dedikálás több volt, mint könyves ünnep, felért egy Erdély magyarsága melletti tüntetéssel. Az Anyám könnyû álmot ígér írója elõtt tisztelgõk, a dedikációra várakozók hosszú sora nem fért el az Írók Boltjában, hosszan kígyózott az Andrássy úton (akkor Népköztársaság útja).

nyár

75

A hetvenes évek végén az ELTE Egyetemi Színpadon betöltött mûvészeti titkári állásomból való eltávolításom után az Andrássy út-Bajcsy-Zsilinszky út sarkán a Fehér Alajos vezette ÁKV-s antikváriumban töltöttem „belsõ számûzetésemet”. A fõváros egyik legrangosabb antikvár könyvesboltja volt a Fehér úré. Sok nagyszerû könyvre, könyvritkaságra tettem itt szert, az Erdélyi Szépmíves Céh elõfizetõi illetményköteteitõl a Magyar Élet Kiadó népi szellemiséget sugárzó kiadványain át az emigráns könyvekig. Bedõ Kati itt kollégám, munkatársam volt. Bedõ György a lánya miatt, és a parádés könyvkínálat miatt, bejárt a boltba. Megismerve tájékozódásom irányát, bevitt maga mellé az ÁKV beszerzési osztályára, egyik munkatársának. Egy esztendõn keresztül dolgoztam itt. A határon túli magyar könyvek beszerzésének elõmozdítása és az Akadémiai Kiadó kínálatának a könyvesboltok felé ajánlása volt a feladatom. Elsõsorban az elszakított területek magyar szépirodalmát és történelmi mûveket olvastam ebben az idõben. Imponált számomra Bedõ György teológiai és filozófiai mûveltsége, mert nekem sokkal inkább a szépirodalom volt az erõsségem. Emlékszem, egyszer egy új könyv megjelenése okán valóságos kiselõadást tartott Chestertonról. Tátott szájjal, elbûvölve hallgattuk, mi munkatársak. A rendszerváltás után az át nem gondolt privatizáció feldarabolta és balliberális kézre játszotta az egykori Állami Könyvterjesztõ Vállalatot. Nagy szükség lett volna egy más, keresztény szellemiségû könyvterjesztõ vállalatra, ami a keresztény-nemzeti kiadók hathatós együttmûködésébõl, összefogásából jöhetett volna létre. Egy ilyen könyvterjesztõ vállalat megteremtésén fáradozott Bedõ György ezekben az években. Az 1990 után újraindult, vagy éppen akkor alapított kiadók vezetõi – kevés kivételtõl eltekintve – nem voltak elég érettek az ilyen összefogásra, nem láttak túl a szûken értelmezett önérdeken. Nem Bedõ Györgyön múlott, hogy nem erõsödött meg, sõt a maga teljességében ki sem épült ez a formáció. Pedig ma is nagy szükség lenne rá! A Kairosz Kiadót Bedõ György több évtizedes tapasztalattal, gyakorlattal 1996-ban alapította. Ekkor jött el a feladathoz a cselekvésre alkalmas, megszentelt idõ. Nem sok hasonló esetet tart számon a magyar könyvkiadók története, amikor rátermett, felkészült könyves szakember bõ fél évtizeddel a nyugdíjba vonulását követõen alapít könyvkiadót. Sokan buktak bele az elmúlt húsz esztendõben ködös kiadóalapítási kísérletekbe. A Bedõ György alapította és vezette Kairosz Kiadó immáron 14 esztendeje talpon van és szolgál. Teológiai, vallástörténeti könyvei, a történettudomány fehér foltjait feltáró munkái, régészeti vagy éppen mûvészettörténeti, színháztörténeti kiadványai sokak érdeklõdésére tartanak számot. Azok a mûvek is, amelyek egészséges életmódot ajánlanak a meggyötört, kizsarolt magyar embereknek. A Miért hiszek? és a Magyarnak lenni címû zsebkönyv formátumú sorozatok a kiadó legsikeresebb könyves vállalkozásai közé tartoznak. És sorolhatnánk még tovább: a reprezentatív képes albumokat, a verses köteteket… Jómagam a Kairosz Kiadó alapítását követõen ismét munkakapcsolatba kerültem Bedõ Györggyel. Akkor megkért, hogy ajánljak neki kiadásra alkalmas, az olvasók és a kritikusok körében sikerre érdemes könyveket. Elsõként Nyirõ József A zöld csillag címû, számûzetésben fogant regényét emeltem le a polcomról és ajánlottam megjelentetésre. Ezzel, 1997-ben megkezdõdött a Nyirõ József-életmûsorozat kiadása, amely idén jutott el a 17. kötetig. Megtiszteltetés számomra, hogy dolgozhatok a Kairosznak. Megszámlálhatatlan nemes feladat áll még a keresztény-nemzeti szellemû könyvkiadás elõtt! Sok könyves sikert, jó egészséget és töretlen munkakedvet kívánok tisztelõi, munkatársai, barátai és a magam nevében a nyolcvan esztendõs Bedõ Györgynek, a Kairosz Kiadó hivatott vezetõjének! Sokáig maradjon vele a megszentelt idõ!

76

Partium

FAZEKAS ISTVÁN

Hubay Miklós naplója Az ember tragédiájáról* Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg Hubay Miklósnak az Aztán mivégre az egész teremtés címû könyve. A szerzõ Az ember tragédiája témájára évtizedek alatt összegyûjtött jegyzeteit adta közre, melyek „páratlanul eredeti és megrázó interpretációi” a madáchi mûnek. Hubay Miklós drámaíróval Fazekas István költõ beszélget. – „Aztán mivégre az egész teremtés?” Ez a provokatív, bûn-terhes kérdés hangzik el Lucifer szájából Madách mûvében, már rögtön a Tragédia elején. Az ünnepi könyvhétre megjelent naplójának, Madách mûvét interpretáló jegyzeteinek, miért ezt a fõcímet választotta Miklós bácsi? – Azért, mert a kérdés drámai. Mondhatnám, ez a legátfogóbb kérdés, ami elhangozhat egy drámában. Filozófiai, de nem csak filozófiai, hanem biológiai, fizikai, csillagászati és matematikai kérdések és válaszok sokasága fogalmazódik meg ebben a mûben. Ez a nagyon kiterjedt, nagyon kimért, nagyon sok gonddal és számítással elkészült világmindenség, a csillagoknak az a mozgása, amelyhez valóban minden igazodhat, az élõlények magánéletének kisebb-nagyobb belsõ biztosítéka a szervezet hormonháztartásában, a szaporodás csodája, valamint az, hogy a legkülönbözõbb tulajdonságok évezredeken át öröklõdjenek, hogy a katicabogárnak hét petty legyen a hátán, és nem hat és nem nyolc – nos, mindez feltételezi a teremtést, a magasabb szellemi alkotás csodáját, miként már az a megszokott tény is, hogy örökölhetem a nagyapám zenei tehetségét, köszvényét, vagy alkoholizmusát. Mindez, valóban egy isteni gondolatot és gondot feltételezõ értelemnek a mûve. Miért van a világ és miért nem a semmi maradt meg a helyén? Ennek a határain túl tudunk-e gondolkozni? Mi van a határainkon túl? A békesség? Vagy a végtelenség? Ahogy József Attila mondja: a véges végtelen? Vagy, ahogyan Ady feltételezi, ez már a sokadik világ, amely létrejött? Érezzük, hogy fenyeget ennek az egész világnak a vége, ám hogy utána mi lesz, talányos. Mindezen gondolatok birtokában papír fölé hajol Nógrádban egy nemesúr, és olyan drámai szituációt ragad meg, hogy nincs a világnak az a színpadi szerzõje, még Shakespeare-t is beleértve, aki ne nyalhatná meg mind a tíz ujját, a zseniális ötlettõl: az elsõ ember legyen a drámai hõs, az utolsó emberig tartó felelõsséggel. Akinek döntésén múlik az egész emberiség jövõje: ha akarja, lesz emberiség, ha nem akarja, akkor nem lesz. A legelsõ filozófiai kérdés, mely a mûben elhangzik, – aztán mivégre az egész teremtés? – a végén pedig Ádámban megfogalmazódik a pesszimista válasz: elõttem a szikla, alattam a mély…és itt vége is lehetne az emberi lét küzdelmének. Ez az egész dramaturgiailag harmonikusan felépített alkotás a lényegnél ragadja meg a mindenséget teremtõnek a teremtett mindenséghez való viszonyát. És ezt a viszonyt teszi kérdésessé Lucifer provokatív mondata. A címhez egyébként szoroson kapcsolódik az alcím is: jegyzetek az Úr - tehát a Teremtõ- és Madách mûveinek margójára. Két mûrõl van

* 150 éves Az ember tragédiája

nyár

77

szó tehát, és ezek a jegyzetek egy élet hordalékának tekinthetõk. Elég régrõl van az elsõ jegyzet, több mint hetven éves, a legutolsó mondat a nyomdába adáskor készült. – Az egyik jegyzetben azt tetszik írni, hogy Madáchot olybá vehetjük, mintha a teremtés végsõ menetében Isten munkatársa lett volna. Õ az, aki a genezis hat napjához hozzátoldott még egy éjszakát, s azon az éjszakán álmodja Ádám a világtörténelemrõl való látomását. – Szinte tökéletesnek látszó összjáték alakul ki a világmindenségben, melynek mi is részesei vagyunk a mi apró, de a szerves egészbe szorosan illeszkedõ csodáinkkal. Egy ilyen csoda Madách mûve is. És mindezekben ott dolgozik egy paradoxon: az emberi élet végessége. Ez egy olyan kérdõjelet tesz minden mögé, hogy mindenkiben, aki tudomásul veszi a saját halandóságát, abban felmerül a kérdés: akkor az élet mire való, hiszen úgyis meghalunk. Nem mellékes belemagyarázás ez a Tragédiába, hiszen Ádám is erre utal akkor, amikor újból szemben áll a Teremtõjével. Ezt mondja: „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” Erre jön az a bizonyos zárómondat, amit soha nem tudunk igazán elfogadni teljes értékû válasznak. Mert valójában nem is az. A dráma legutolsó mondatának a nehezen elfogadhatóságát szinte minden rendezõ és minden kommentátor érzi, ezért hol elhagyják, hol hozzátesznek valamit, mint hogyha a befejezésben nem lenne valami kielégítõ. Ádámnak az utolsó kijelentése, úgy elevenbe vágott, hogy szellemi érvényével szinte túlmutat az isteni válaszon. „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” Nem tudom hány ezer, vagy tízezer vagy százezer éve minden egyes teremtett meghal, és mégse tudunk évmilliók óta mit kezdeni ezzel a ténnyel, amely megdöbbent, felháborít, sokszor az elfogadhatatlanság mozzanatait sejteti: meghalt? , vagy mégse? A személyes halál mindig meglepõ, mindig szíven ütõ, éppen ezért az elfogadhatatlanság, a visszautasítás ott van minden halálban. Jelenleg talán nyolc-tízmilliárd ember él a földön, és a halál mindegyikünkel meg fog történni. Akik eddig éltek, az összes generáció, az a néhány milliárd ember, amitõl félt, amitõl tartott, amivel számolt, vagy amire talán vágyott, az mindegyiknél bekövetkezett. Ahogy Radnóti mondja: az ember átesik a halálon. És az ember mindig egyedül, csak egyedül esik át a halálon. A halálon átesés ténye azonban, a nem tudom hány százmilliárdos ismétlõdés ellenére sem teljesen elfogadható. Itt van tehát a kérdés lényege, hogy mivégre az egész teremtés. Ez nem egyszerûen egy filozófiai kérdés, hanem a halál felé menetelõ menthetetlen embernek a megtorpanása – talán a felrévedése. – Valóban nem egy filozófiai kérdésrõl van itt szó, hanem sokkal nyugtalanítóbb ez a kérdés a filozófiai csodálkozásoknál. – Az ebben a kérdésben meglévõ nyugtalanító méreg minden élõben jelen van, pontosabban az értelmének nagyságával egyenesen arányosan van jelen mindenkiben. – Igen. Van még egy dolog, ami ennél a kérdésnél engem ugyanígy nyugtalanít, mint a halál el nem fogadhatósága. Még pedig az, hogy ha a teremtett lényben eleve megvan a bûnre való hajlam, akkor minek a teremtés? A csábítót mindig a kígyóban látjuk, pedig ennél fontosabb az a tény, hogy Éva az, aki elcsábul. Tehát a hajlam eleve ott van az aszszonyban, és mivel a férfi is elcsábítható volt Éva által, így a férfiben is. Talán ezért van az, hogy Ádám minden jelenetben egy kicsit lázadó, vagy forradalmár. Mintha ez a morális nyugtalanság az eredendõ bûnre lenne visszavezethetõ, s mintha Ádám a lázadásai során a Teremtõje ellen is lázadna. – A morális kérdések természetesen jelen vannak. Valóban Ádám lázadásait ez is indokolhatja. De mint drámaíró, aki kényes a dramaturgiára is, csak azt tudom kijelenteni, és éppen azon a jogon, hogy egyszer majd én is itt hagyom ezt a világot: fütyülök a bûnre. 78

Partium

Valami svindli ez az egész. Bûnös vagy, mert almát ettél, mert megvolt tiltva, jön a kardos angyal, majd örökké fogsz égni… – valami csavarja az orromat! Nem tudom ezt drámaíróként elfogadni, és nem is fogom elfogadni. Persze egy drámaíró amilyen becsvágyó és szemérmetlen, mindig magáról beszél. Az egyik drámámban, amelyhez az ötletet a debreceni csodaszínész, Soós Imre adta, a címe Tüzet viszek volt, elhangzik egy kérdés, hogy van-e bûn? Az idegorvosnõ, a következõt feleli: amikor elköveted, nincs; amikor majd bûnhõdsz érte, akkor volt. Kísér bennünket a muszáj-moralitás: ezért nézzük folyton hogy ki lopott ezüst kanalat, ki az aki feljelentette a kedves szüleit, ki az aki lopott az állami vagyonból. Ez élteti a társadalmat. És hiába: engem is. Madách nagyon lucidus elmével közeledik ehhez. Hadd idézzek belõle az Isten és a bûn, valamint a bûnhõdés kérdése kapcsán. Éva mondja a következõket: „Ha még a bûn szintén tervében áll, mint a vihar verõfényes napok közt, ki mondja azt vétkesebbnek, mert zajong, mint azt, mivel éltetve melegít?” Lucifer is tudja, hogy bûn és erény kérdése nem ilyen egyszerû, ezért egy legyintéssel elhárítja ezt az egész gondolatmenetet, mert azt mondja erre: „Lám, megjelent az elsõ bölcselõ! Nagy sor jövend utánad, szép húgom, mely milljó úton ezt vitatja újra; a tébolydába téved sok közülök, sok visszaretten, révbe egy sem ér.” – Azt hiszem, elérkezett az a pillanat, amikor meg kell említenem azt, hogy Miklós bácsi azt írja a könyvében, hogy az utolsó mondatnál Jézus jelenik meg a színen. Talán a megváltás mégiscsak válasz Lucifer kérdésére, és válasz Ádámnak is. – Köszönöm, hogy ezt észrevetted. Örülök, hogy a kérdésed erre rátalált. Ha a dráma már bemelegedett a cselekmény bonyolódásába, akkor a közönségnek érzékelnie, éreznie kell benne a logikát. Ha jól mûködnek az összefüggések, akkor egy idõ múlva nem csak a drámaíró írja a drámát, hanem végül a dráma írja saját magát, a katarzis szinte saját magától gyullad ki. Ezért olyan fontos a színpadi mû befejezésében a meglepetés, amelynek abszolút evidenciával kell hatnia . Madáchnál az utolsó zárójelenet a drámai csattanó. Jézus emlegetése itt a finálé reflektorfényében váratlanul megtörténik, amikor az áldott állapotban lévõ Éva Luciferrel vitázik. Lucifer ezt mondja: „Fiad Édenben is bûnben fogamzott. Az hoz földedre minden bûnt és nyomort.” És erre Éva egy tigrisanya teljes szikrázó indulatával válaszolja: „Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik más a nyomorban, aki eltörûli, testvériséget hozván a világra.” Ez világos utalás Jézusra. – Mária elõképe is megjelenik tehát Évában. – Igen. Az anyaság mindig szívesen azonosítja magát Máriával. A Mária-kultusz alapja egy nagy asszony-szolidaritás. Egy kevéssé becsült magyar költõ, de igaz költõ, Mécs László írja egyik versében: „Amikor születtem, nem jeleztek nagyot, messiás mutatót, különös csillagot. Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok. A többiek láttak egy síró porontyot, de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot, mintha babusgatná a szép napkorongot.” Tehát egy csillag születik minden gyermekkel, talán betlehemi csillag. Madáchnál különben másutt is elhangzik a kérdés, hogy nem Messiás-e minden újszülött? Tehát ráfut a cselekmény a tragédiában Jézusra. Így mertem gondolni arra, hogy ha már emlegetik, a színpadon is neki kell megjelennie Isten nevében. – Amikor a dráma elsõ mondatát tetszik vizsgálni, gyönyörû okfejtéssel bomlik ki az, hogy miért nem kezdhette más mondattal Madách ezt a darabot. „Dicsõség a magasban Istenünknek, dicsérje õt a föld és a nagy ég.” – írja Madách, és az embernek óhatatlanul is eszébe jut az evangélium, Jézus születése, hiszen a Szentírásban majdnem ezekkel a szavakkal köszöntik a pásztorok a Teremtõt Jézus születésekor. A Tragédia elsõ mondata is Jézust idézi, pontosabban arra utal, hogy Jézusnak meg kell születnie, ezért még inkább logikusnak tûnik az, hogy a Tragédia utolsó mondata a Megváltóé lehet.

nyár

79

– Ha én rendezném Az ember tragédiáját, akkor a Názáretbõl jött fiú jönne be, és simítaná meg Ádám homlokát, esetleg mellé térdelne, és úgy suttogná a fülébe: „Mondottam ember,: küzdj és bízva bízzál!” – Min tetszik most dolgozni? – Úgy látszik, letagadhatatlanul alkalmi drámaíró leszek. Száz éve született egy magyar költõ, Vas István, most róla szeretnék drámát írni. Ezen a centenáriumon nem egy magyar intézmény tiszteleghetne elõtte. Irodalmi egyesületek, nagy kiadók... De megemlékezhetne róla még a fõváros is, hiszen senki olyan szépen, olyan szeretetteljesen, nem írt a romba dõlt, lebombázott Budapestrõl, mint a rejtõzködésébõl elõjövõ Vas István. Milyen drámai pillanatok voltak mögötte!1944-ben, egy nappal azelõtt, hogy a sárga csillagot fel kellett tûzni, felment hozzá barátja, Radnóti Miklós: „Én holnaptól kezdve nem megyek ki a házból, mert ezzel a sárga folttal nem járkálok az utcán. Gyere, kísérj el engem, búcsúzzunk el Budapesttõl, hiszen nem fogom látni többet.” És akkor végig sétáltak a Duna-parton, a Margit hídtól az Erzsébet- hídig. Ott felmentek Sík Sándorhoz a piarista házba. Õ is a reverendáján varrogatott holnapra... Bennem most ebben a pillanatban egy olyan dráma terve mozgolódik, amelynek hõsnõje Nagy Etel, Vas István elsõ felesége. Kassák nevelt lánya volt, az angyalföldi fiataloknak táncolt Bartók, Bach zenéjére elragadóan és eredetien, azt mondják, Füst Milán magán kívül ünnepelte õt. Amikor agytumort kapott, tovább táncolt, nem egyszer ritmusát veszítve, és így még szívbemarkolóbban szólt az új, háborúra készülõ korról. A második világháború kitörése napjaiban halt meg, a rádió közvetítette Varsó bombázását, amelynek operájában fel kellett volna lépnie... – Mi teremti ebben a készülõ mûben a drámai helyzetet? – Számomra az, hogy egy új drámával szeretnék elégtételt adni egy mostanában megcsonkított formában játszott darabomnak – pontosabban: a darab mondanivalójának a magyar költészetrõl. Egy csillagos órán – mondjuk így – Vas Istvánnal együtt elkezdtem írni egy színdarabot a magyar költõkrõl. Arról, hogy a magyar költõk hogyan vészelték át a második világháborút. Ez a darab, minden más darabom közül a legsikeresebbnek tekinthetõ, 29, vagy talán 30 felújítása is volt. Egy szerelem három éjszakája. Van ebben a darabban egy kis virágárus lány, aki az elején egy kosár virágot hoz egy budai villába, ahol találkozik a Költõvel, és kap tõle egy kötet verset. A darab végén a villa romjai közé visszatér, és azt mondja, hogy õ látta a költõt és a feleségét, úgy rémlett neki a villamosból. Halottakról beszél, s szavai lényege az, hogy van feltámadás. Ezt a kis virágárus lányt a darabomból mostanában a rendezõ majdnem mindig kihúzza. Ez a kis kültelki leányka hordozza a színdarab legbensõbb mondanivalóját. Ahogy az inge alatt rejti-melengeti a Költõ verseskötetét, ahogy hirdeti a halott költõ halhatatlanságát. „Nem krizantém, rózsa, rózsa, rózsa! Szerelem virága záporozza ismeretlen árva sírjukat...” Ezt a kis virágáruslányt a közönség is szívébe zárta. A magyar költészet iránti szerelem testesül meg benne. Kár volna kivetni szívünkbõl ezt a szerelmet. – Ehhez adjon az Isten Miklós bácsinak jó erõt és jó egészséget. Köszönöm szépen a beszélgetést. – Én is köszönöm.

80

Partium

CSAKA JÓZSEF

Fõgondnoki köszöntõ beszéd a Szejkefürdõi Unitárius Találkozóra 2010. augusztus 14. Kedves Unitárius Testvéreim! Tisztelt Gyülekezet! Mély tisztelettel köszöntöm az Egyetemes Egyház Fõhatóságának részérõl Orbán Balázs földjén unitárius egyházunk tagjait, de azon más felekezetû hittestvéreinket is, akik közelrõl és távolról érkeztek ma ide a Szejkére. Minden évben van egy nap, amikor Erdély földjén, itt a székely anyaváros: Székelyudvarhely melletti Szejkefürdõ hazavár minket. Hív minden évben Orbán Balázs szelleme, az egyházunkért hozott áldozata, hív az embersége, alázata és kötelességérzete. És hív a mi egy Istenünk, hogy a legnagyobb Unitárius Találkozón megmutassuk magunkat e világnak, hogy vagyunk, leszünk és élni akarunk. Legyen hála Istennek, hogy sokan meghallottuk e hívó szót még akkor is, ha az élet zsongásában, s néha torzsalkodásában nehéz volt kivenni, hogy melyik is az isteni hívó szó, ha a gyarló emberi szavak néha túlüvöltötték a belsõ, csendes hangokat, ha az építés helyett a rombolást választottuk. Köszönjük Istennek ezt az Unitárius Találkozót, mert hívnak a patak medrében levõ kövek között megtisztuló vízcseppek, a fûszálakon megcsillanó harmatcseppekben levõ fénysugarak és nem utolsó sorban a Szejkét körülölelõ fák susogása. Ezek a fák ma beszélnek, árnyékukkal otthont biztosítanak, leveleikkel megsimogatnak. Köszönöm a szervezõknek, hogy miként az elmúlt években, úgy az idén is megszervezték ezt az Unitárius Találkozót mindenféle nehézség ellenére. Jó érzés megérni, hogy a magyar testvéreink kinyújtják a kettõs állampolgárság által a kezeiket. Ugyanakkor jó érzés elmondani itt elõször, hogy a magyarországi Unitárius Egyház Zsinatának döntése által az erdélyi és a magyarországi unitárius egyházrészek egyesülése karnyújtásnyi távolságba került. Változó korban élünk, amikor az õseinktõl kapott értékeket néha veszni hagyjuk. Elfeledjük mindazt, amit valamikor mélyen a szívünkbe véstek. Unitárius értékeink szabadelvû szellemiségével nem tudunk kellõen gazdálkodni. A mindennapok gondjaival, bajaival vagyunk elfoglalva. S néha nem látjuk meg a fától az erdõt. Ma nemcsak az itt elhangzó szavaknak van súlya, hanem az itt eltöltött néhány órának is van mondanivalója. Elsõsorban Önök beszélnek jelenlétükkel a jelenben, de fõként a jövõnek. Az Élet Vizének apró cseppjeit hoztuk el ma ide, hogy megáradt folyama legyen az imádkozásnak és a munka utáni eredménynek. Ezért a hála szólal meg ma bennem még akkor is, ha ez az év különösképpen próbára tette unitárius közösségeinket. Az árvizek arra tanítottak meg és nevelnek minket, hogy miként lehet összefogni kisebb és nagyobb közösségeinkben. El tudunk e menni szomszédainkhoz, barátainkhoz, falustársainkhoz s a nélkülözés órájában velük együtt sírni, vagy éppen nyomorúságunk ellenére együtt nevetni?

nyár

81

Orbán Balázs szellemi, lelki és fizikai nagyságát szeretném ma újból feleleveníteni. Annak az embernek, unitáriusnak kit sokszor sem nemzete, sem kortársai s még unitárius hittársai sem értettek meg igazán. 1. Írói nagyságához nem fér kétség. Szellemi világosságát Õ nem a maga hasznára fordította, mint esetleg azt sokan mások tették volna. Bejárta Erdélyt és a Székelyföld leírásában a települések alapvetõ ismereteit tárta az olvasóközönség elé. Minket unitáriusokat arra int és tanít, hogy foglalkozzunk szellemi kérdéseinkkel. Ne zárjuk véka alá a tehetségeinket. És lehetõleg a közösség, a társadalom szolgálatába állítsuk azt. 2. Orbán Balázs mély vallásos életet élt. Számára az egyház egy földi intézmény volt annak minden erényével és hibáival. Amikor azt tapasztalta meg, hogy az egyházi hatalmasságok nem az Istent és a népet szolgálták szakított azzal az egyházzal, melyhez életét addig hozzákötötte. Amikor vallását megváltoztatta, arra a kérdésre, hogy miért tette azt, erre ez volt a felelete: idézem „óh én nem akartam oly hazafiatlan püspök fennhatósága alá tartozni, – értvén Fogarasit – ki a szebeni gyûlésen részt vett. De különben is a keresztény felekezetek között legszabadelvûbb az unitárius vallás. Ez leginkább megegyezik az én meggyõzõdésemmel”. Benne soha sem égett a gyûlölet lángja. Volt saját vallásos meggyõzõdése, s volt bátorsága kimondani a dolgokat, egyenesen, úgy ahogy látta és tapasztalta. Különben is az Orbán Balázs nemes, jó szívéhez alig férhetett harag és neheztelés. Legfényesebb példája ennek az, hogy bár az unitáriusok ejtették ki a Székelykeresztúri képviselõségbõl, az iskolát mindig is támogatta. Vallásos missziót is gyakorolt. Többen általa ismerkedtek meg az unitárius vallással s léptek is be az egyházba. Amit Orbán Balázs szeretett, azért lelkesülni tudott a rajongásig. Az unitárius egyházhoz szivósan ragaszkodott, ha Kolozsvárra ment, nem mulasztotta el, hogy látogatást tegyen egyháza fejénél, a püspöknél. Amikor ezt egy társaságban tréfásan megemlítették neki, a következõket mondta: „Ha politikai pártállásomnál fogva nem vagyok hivatalos az egyik Ferencz Józsefhez, politikai pártállásom ellenére is örvendek, ha a másikkal érintkezhetem.” 3. Orbán Balázs életében a politikai pálya 1871-ben kezdõdõtt s tartott élete utolsó lehelletéig. Nem a pénzért és az ismeretségért, hanem a haza és a nép szolgálatáért ment oda. Képviselõje volt Marosvásárhelynek, azután Udvarhelyszék Keresztúri kerületének és a két utolsó ciklusban Berettyóújfalunak. Minthogy Orbán Balázst egész életén át tiszta meggyõzõdés vezette, az ellenpártiak becsülését nemcsak kivívta, hanem meg is tartotta. Ellenfele volt, de ellensége nem. Mindenki becsülte benne a székelység iránti szeretetét, a takarékosságát, munkásságát. Végrendeletében azt írta: „Családdal nem lévén megáldva, a magyar népet tekintem családomnak, s azt kívánom fõ örökösömnek tenni.” Én úgy, mint az egyház fõgondnoka, aki a közigazgatásban dolgozom, Orbán Balázs politikusi munkásságából,parlamenti felszolalasaibol négy fontos dolgot szeretnék ma itt kiemelni Önöknek:

82

Partium

a. 1871. nov. 7- én interpellációt nyújtott be a belügyminiszter úrhoz, melyben a következõket írja: „Én az alkományosság legelsõ és legfõbb alapelvéül azt tartom, hogy a törvények szentek és sérthetetlenek legyenek úgy fenn, mint lenn, mert az alkotmányosság vára csak addig megvitathatatlan, míg azon az elsõ bármi csekély rész nem töretik.” b. A költségvetés általános tárgyalásakor mondott beszédében eléggé élesen bírálja 1871. december 4- én az Ausztriához fûzõdõ érdekeket. c. Erdély kicsinységéhez képest nagy és dicsõ szerepet játszott a múltban. Mert Erdély a magyar szabadság, mûveltség, tudományosság és nemzetiség fellegvára. d. 1872. március 14- én mondott beszédében a székelység kivándorlását elemzi. Már azokban az években 1500- 1600 volt a kivándorló székelyek száma. Tisztelt Egybegyûltek, Kedves Unitárius Testvéreim! Ez a négy pont ma is megállja a helyét és Orbán Balázs minket is tanít. 1. Törvényesség kint és bent, fent és lent. 2. Tiszta gazdasági élet, átlátható pénzügyvitel. 3. Hivatásunk megtalálása és gyakorlása tiszta lelkiismerettel. 4. Unitárius Egyházunk tagjai, de minden magyar ember találja meg itthon élete kibontakozási lehetõségeit és legyünk boldogok ezen a földön, mely ma itt Orbán Balázs földje. Szívem minden melegével, szeretetével kérem egyházunk fõ papjait, népünk, nemzetünk elöljáróit és titeket, drága zarándok testvéreim, hogy gyertek minél többen ide e gyönyörû helyre, a székelyek anyavárosába, a Szejkefürdõre, hogy megemlékezzünk arról a csodálatos életrõl, amely 61 évi pályafutása alatt ragyogó betûkkel írta nevét minden igaz székely, magyar szíve táblájára. Hódoljunk ama kiváló, nagy léleknek, mely honszerelmével, hangya szorgalmával több mint 600 falut, várost, annak határát, hegyeit, völgyeit bejárta. Felkutatta; regéit, mondáit, várait, szokásait a feledés homályából kiemelte, megmentette és örök dicsõségünkre örök kincsül feljegyezte. Orbán Balázs örökre halhatatlanná tette magát. Ezért minden évben itt van a helyünk és itt is leszünk. Isten segítsen ebben az igyekezetünkben.

nyár

83

JOÓ ADRIÁN

A bíráló bírálata Idén, július 30. és augusztus 2. között másodjára volt lehetõségem, hogy az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyesület által TarKAbát néven rendezett színjátszó fesztivál zsûrijében foglaljak helyet Kobátfalván. A tavalyi év miatt ugyan volt már némi gyakorlatom, de meg kell mondjam, még mindig kiskorúnak éreztem magam a rendezvényen. Hiszen a fesztivál idén már tizennegyedik alkalommal került megrendezésre, így akár a szervezõk, akár a fellépõk közt biztosan akadt olyan, akinek ez az esemény már nem az elsõ, de nem is a második volt életében. Ebbõl a szempontból bizonytalan is voltam kissé magamban, hogy mennyire lehetek hiteles bíráló ilyen kevés múlttal. Mindig is úgy gondoltam, hogy a zsûrizés kemény dolog. Nem csak azért, mert a bíráló személynek hitelesnek kell lennie, hanem mert gyakorlatilag e mögé a hitelesség mögé kell rejtenie szubjektív véleményét, azt, hogy miben, mennyi esztétikai értéket vél felfedezni. Sosem gondoltam azt, hogy a szépség osztályozható. De a hitelesség ad megalapozást a bíráló egyéni vélekedésének, ettõl tûnik fel az egész bírálat objektív színben. Noha vannak ugyan szakmai kritériumok egy színjátszó fesztivál esetében is, de ettõl még a bírálat és fõként a díjazás szubjektív marad, fõleg, ha annyira egyöntetûen jó darabokat lát az ember, mint ott, Kobátfalván is láthatott. Ám ezt a szubjektivitást igyekszik orvosolni a több zsûri jelenléte. Többeknek kell individuális nézeteit összhangba hozni, hogy megszülethessen a várva-várt eredmény. Idén is könnyû helyzetben voltam. Nagyszerû szakemberekkel dolgozhattam együtt, és végül véleményeink összevetésében sem volt nagy különbség, így a végeredményben egyöntetû döntés született. Ezzel kicsit sikerült orvosolva éreznem az iránti félelmem, hogy a díjazás majd abszolút szubjektív módon történik. Azonban bizonytalanságomnak nem csak saját tapasztalatlanságom vagy szubjektivitásom volt az egyetlen oka. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt, hogy a feladatom ugyan az értékelés és valamifajta végsõ sorrend felállítása a díjak odaítélésében, de mégis hogyan tehetõ meg ez négyszázötven lelkes fiatal körében. Hiszen a résztvevõ fiatalok idõt és energiát nem kímélve, sokszor a nyári szünetüket feláldozva készültek arra, hogy ezen a fesztiválon részt vegyenek, és megmérettessenek. Ilyen értelemben pedig mindnyájukat díjazni szerettem volna, hiszen ahelyett, hogy bármely más, esetleg hasztalan dolgokkal töltötték volna az idejüket a nyári szünetben, képesek voltak teljes odaadással szöveget tanulni, próbálni. Mindenki nem kaphatott díjat, de bízom benne, hogy a szervezõk fáradhatatlan munkájának köszönhetõen minden fiatal úgy érezhette, hogy nyeremény volt, hogy saját kis csapatukkal a próbák okán jól összekovácsolódhattak, a fesztiválra eljöhettek, ott lehettek, jól érezhették magukat, és új emberekkel találkozhattak, ismerkedhettek meg. Azonban a zsûri dolga nem csak emiatt nem volt könnyû. A fesztivál idén sem maradt el abban a tekintetben a tavalyitól, hogy az elõadások mûfajilag rendkívül sokszínûek voltak. Ebben a kavalkádban tobzódva kacaghattam bohózatok komikumán, ismerhettem rá bibliai történetekre új megközelítésben, gondolkodhattam el mély értelmû darabok összetett mondanivalóján, és csodálkozhattam rá a mozgásszínház metakommunikációs dinamikájára. Nehéz ezt a mûfaji sokszínûséget összemérni, de ez is nagyon jól 84

Partium

megmutatta, mennyire sokrétûek, mennyire különbözõek vagyunk, viszont az olyan alkalmak, mint ez a rendezvény, mégis képes arra, hogy összefogja és összefonja az egyébként annyira eltérõ embereket. Szintén nehézséget okozott, hogy több korosztály képviseltette magát, és különbözõ színpadi tapasztalatok. Voltak kisebbek és nagyobbak egyaránt, és voltak, akiknél abszolút szembetûnõ volt a színpadi jártasságuk, a több éves tapasztalat, vagy a háttérben meghúzódó, ám jól kivehetõ szakmai segítség. Mégis milyen jó, hogy ennyi fiatal és fiatalabb érdeklõdik komolyan a színjátszás iránt és saját szabadidejét feláldozva, és saját erejét beáldozva adózik a színjátszás magával ragadó oltárán. Ezt a motivációt pedig mindenki esetében díjazni kell. A fesztivált idén végül Kökös csapata nyerte meg, Kivonulás a rabságból, Mózes idõben és térben címû mozgásszínházi elõadásával. A második helyen Székelyudvarhely végzett az Ezer év címû elõadásával. A harmadik helyezettnek járó díjat pedig a sepsiszentgyörgyiek A kékszakállú herceg vára címû elõadásukért vehették át. Magyarországról az UART képviseletében mi is osztottunk ki díjakat. A legjobb csoportnak Járó Balázs Ferenc díjat a székelykeresztúri csapat József az álomlátó címû darabja kapta. Balázs Ferenc különdíjat kapott Szabéd Lepsénynél még megvolt címû darabjáért. Illetve átadásra kerültek a Balázs Ferenc egyéni díjak is, a legjobb férfi és nõi szereplõk számára. Legjobb férfi szereplõnek a zsûri a sepsiszentgyörgyi csapat A kékszakállú herceg vára címû darab címszerplõjét találta. Remélhetõleg a díjazottak számára a díj, azok számára, akik pedig idén sajnos nem kaphattak díjat, a jövõ évi jó szereplés reménye elég motivációt jelent majd, hogy 2011 nyarán ismét eljöjjenek, és ilyen színvonalas mûsorszámokkal örvendeztessék meg a nagyérdemût, és tegyék nehézzé ismét a zsûri dolgát.

Az idei ODFIE színjátszó találkozó Balázs Ferenc - díjas csapata a székelykeresztúri unitárius gimnáziumból

nyár

85

PÉCSI GYÖNGYI

Király Zoltán a Tokaji Írótábor 2010. évi díjazottja – laudáció –

Király Zoltán asztalán – versei szerint – csíki fekete sör, ágyában csíki fekete nõ, õ maga cluj-napocai, hun, örmény, székely, román adófizetõ, betyár, szerb verte gyerek, oroszul beszélõ kárpátaljai, továbbá kõfejû küklopsz, hétfejû vízcsap, sörcsap; kubai zenész meg magyar irodapatkány; egy trombitás frédi a múlt századi fúvószenekarban; fehér szamáron érkezõ bécsi zongora; nem akar megnõsülni, inkább futkorászik két nõ között; fél lábon áll, transzban van és rózsabimbónak képzeli magát; Viszockijt hallgatva szibériai munkatábor fölött száll és langyos, húgyszerû sört iszik Jerofejevvel; Eszperantiába vágyik, ahol nemzeti étel a részeg disznó; Franciakulcs elvtárssal arról társalog, miközben a rádióban meghal Sztalin elvtárs, nehéz-e önkritikát gyakorolni, majd azt gondolja, leigázza Európát, mint Napólen akarta, végül, a maga kedve és hajlandósága szerint csak egy sört igáz le. Nem csoda, ha annyira elege lett magából, hogy egyszerûen betiltja magát. Az élet rendje szerint sorra konszolidálódnak, csendesülnek az egykor túlfûtött izgalommal színre lépõ, nagy hangú nonkonformista lázadók, így Király Zoltán nemzedékének, az Elõretolt Helyõrség transzközép csapatának az alkotói is. Azonban úgy tûnik, mintha Király Zoltánon nem fogna az idõ; vagy, mint a Bádogbob (Günter Grass) fõhõse, aki ötévesen gonoszkodva megállította növekedését, mintha Király Zoltán is megállította volna „fejlõdését” – ami a konszolidálódást illetõen bizonyosan igaz is: megmaradt lázadónak, nonkornformistának, komolytalannak, szertelennek, nonszensznek, a székely népmesék csintalan kópé ördögöcskéjének, meg nyughatatlan garabonciásának, 21. századi magyar költõi maskarában. Maskarában, mert a költõt a Logosz tiszteletteljes birtokosaként már nem lehet komolyan venni, minden lehetséges szerepet el- és kijátszott, meg persze a Sors is rendesen el- és kijátszott vele. Csak a kvázi-költõ maskarás, gonoszkodó-csipkelõdése, verbális szúrkálódása maradt: „a költõ megvívott Sorssal, söröz”; illetve: „meggebedni kéne, / mint tisztes polgár, / öltönyben, párnában, / mert a harctéren már / elfolyt annyi vérem.” Király Zoltán intenzív dialógust folytat a hagyománnyal, a hagyományos költõi szerepekkel – megidézi, ki- és fölforgatja Ady, Petõfi, József Attila, Kassák jólismert sorait – jól szórakozunk abszurdoid meg nonszensz poénjain, de azért olyan ördögöcske, akinek nagyon keserû a szájíze, mert nem a lefokozás, a deszakralizálás a célja, hanem hogy valóságosan létezõ fantomfájdalmainkat a felszínre hozza, s hogy szembesítsen álságos, fonák, képmutató énünkkel, helyzetünkkel. Tótágasra állítja a világot, maga is tótágast áll, hogy visszatérítse a szót a manipulálatlan beszédhez. A visszatérítés mindig viszás nyelvi formában, soha nem egyenes közlésként történik, mindig csavarintmányosan, sokszor csúfondárosan. Sõt, ebben a megforgatott, kiforgatott világban csibészes kötözködéssel meg fanyar morcossággal még int is: ne vegyük komolyan, õ se veszi komolyan. Hülyéskedik csak. Noha éppen belegebed. „Vesd le tekinteted, Uram a féllábúakra. / Adj nekik harmadik kezet a mindennapokhoz. / Vezesd õket a csonka Kánaánba, / hol Tiéd a Láb, a Mankó és az Akarat, / mindörökké, ámen” – írja Ima gipszben címû miniatûr remekében. 86

Partium

Dsida-allúzióra gyanakodhatunk persze, de morbidságában sem a dsidai áhítatot figurázza ki, hanem a rettenetes létrontással pöröl, arcátlan tiszteletlenséggel. Király Zoltán hangütését bizonyosan nem a lírai pátosz jellemzi leginkább, ám a leheletfinom, pátosz, ha szemérmes is, még a fenegyerek költõt is torkonvágja, ha olyan alapértékekrõl, alapérzésekrõl van szó, mint szülõföld, közép-európai és magyar sors. Egy öreg, nosztalgiázó horthysta katonával borozgatva alig észlelhetõen bukik ki az eleven seb elnémított fájdalma: „fiam, én egyszer már bevonultam Kolozsvárra – / mondta én is sokszor csendben – gondoltam.” Kópé ördögöcskének mondtam az imént Király Zoltánt, de pontosítanom kell: Király Zoltán férfias költõ. Nem versei nem ritkán kihívóan macsós attitûdje miatt, hanem mert van bátorsága és ereje a világlátást és a gondolkodást radikálisan újrarendezni. Egy alapvetõen a klasszikus avantgárdra támaszkodó, s azt a groteszkkel, abszurdoiddal, nonszensszel továbbépítõ költõtõl mindez persze el is várható. Megnyugtató azonban, hogy Király Zoltán költészete ennyire vibrálóan izgalmas és pimaszul eleven. * Ami a biográfiát illeti: Király Zoltán 1977-ben született Kolozsváron, 2002 óta négy kötete jelent meg, 2009-ben Férfifiók címmel válogatott és új versei. Munkásságát Móricz Zsigmond-, a Communitas Alapítvány és Székely János alkotói ösztöndíjjal ismerték el. Az EMIl, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. Elhangzott a Tokaji Írótáborban, 2010. aug. 13.

nyár

87

KIRÁLY ZOLTÁN

Nagyon kéne meggebedni kéne a kolozsvári ködben, hol mindenki partizán. meggebedni kéne, boraim már megittam, söreim, vodkám rendben. meggebedni kéne, itt a krisztusi kor és az nem betegség. meggebedni kéne, elõz a trolibusz, a lány már nem játssza a háromhuszas bluest. meggebedni kéne lazán mint fû után, hagyni a mosott zoknit másra, s a kabátot, mely legyint. meggebedni kéne mint tisztes polgár, öltönyben, párnában, mert a harctéren már elfolyt annyi vérem.

88

Partium

Alkalmi vers erõs idegzetû felnõtteknek és akkor Zs. a Nefelejcs presszóban (talán kocsma volt) azt mondta: ne viccelj, ez irreális, te meg én... közben Romániában csendesen buktak a miniszterek. hogy gondoltad, hogy Budapest-Kolozsvár... esett szét a magyar gazdaság. és akkor vonatozunk majd... a miniszternek 20 kiló májashurkát adnak kenõpénz gyanánt. hányszor fõzõl majd kávét reggel ?... brazíliában éhbérért szedik a kávémagot. és a rántották... szalmonella gyanús minden csirke. biztonságérzet ?... nincs életbiztosításom. akkor, majd téged csallak meg vele, vagy fordítva ? na, ez itt a kérdés.

A Nõ I. általában a férfinek nevezett állatnak párja II. nyakán elhelyezkedõ golyót általában szõke, barna, fekete, vörös illetve más, természetellenes színû szõr fedi. III. a férfiakkal ellentétben: mindenevõ. IV. gyakran drága. V. talán édes is.

nyár

89

VI. saját bevallása szerint küldetése: kitölteni ellentétes nemû párja hiányosságait, üregeit. VII. ez gyakran fordítva történik. VIII. a nõk gyakran egymás hiányosságait is betöltik, kielégítik. IX. említett egyed mindig, akkor és ott terem amikor és ahol már termett belõle. X. általában azt ért amit akar, néha azt sem. XI. kis csapatokban jár toalettre férfiak megnemértésére. XII. a férfi által elfogyasztott alkohol mennyiséggel egyenes arányban nõ XIII. állatszeretetét plüssben foglalja össze XIV. mindig olyan, mintha nem is lenne olyan. XV. tanács kezdõknek: a tizennegyedik pontot megcáfolandó: olyan. XVI. megfigyelések szerint arcvonásai megerõsödnek, szemei megnõnek, esetekben szikráznak, ha más nõ azonosító nevével illetik. 90

Partium

SAMU JÁNOS VILMOS

Nicsiren megfogan majd Mikor egyszer, mindig már eljött az ideje, és a szépséges Amateraszu-Napocska, ölének roskadozó boldogságában és véres fájdalmában végérvényesen lebetegedett, mert illetlenül érintette a nekiháborodó, langyos Óceán, amely cukortajtékot és mélyvízi édes rothadást, iszapikrát és levedlett cápabõrt, algacsomókat és kitépett hínárba gabalyodott, épp csak megfénylõ, pici gyöngyöcskét prüszkölt orcájába, testére, aranybarnán kettényíló, fényes alsóajkacskájára, és a szívéhez settenkedett, a forró dobogáshoz, amelybõl egykoron a világ is mocorogni kezdett, késõbb pedig fölüvöltött, úgy, mintha léte édes, túlérett körte kettévágott hasának korongjához hasonlítana, amelynek peremérõl nem válik le az az egyetlen cseppecske-sugár, amelytõl a lótusz olyképp nyílana meg, hogy ízlelni nem is, csak látni lehet, elégtelenül-távolról, azt meg a sejtmagoknak, külön-külön mindegyiknek, hangolatlan együttreszketésben, szóval akkor, egyízben, Amateraszu érintette a pártát, és a magocska vízbe hullott. De még annak elõtte, hogy a parányi életígéret átütötte volna az áramlatoktól és mélybepuhult, homályos-barna hullámocskáktól ringatott zsenge-oltalmazó maghéjat, hogy kacskaringós, nedvdús vágyszáron összegöngyölt, kerek bimbót növesztene, amely a víztükör felé csak tétován keresi útját, jóllehet roskatag magasságokból derû meg forrómetszõ fényhúrok csillapíthatatlan szenvedélye csábítaná majd föl- és kifelé a lucsogócsobogó anyaméhbõl, még mindenek elõtt, a varázsos és forrás fakasztó Nicsiren, aki itt még nem is Nicsiren vala ilyeténképp, hanem az álomba szenderedett acélos sötét-szamuráj, valamennyi hõsök rongyosan legszebbike, a totemet magához rántó mosolygó Hansiro Cugumó, még a Szigetek születése elõtt is és Gendajú medvekoponyájának véres serkenését megelõzõen, az Idõ túlfelén, a csillagbarlang és az Óceán legfényesebb öbölszemének szikrázó kövei közt reszketeg õzikéjét találá, nyujtózó talpacskával és hatalmas szemekkel, indakarok esendõ gyengeségében, érdes-sós tengeri fuvalomban és csuromkönnyesen, mint amikor valószínûtlen tavaszelõtti napokon le nem omló fellegekbõl valami mégis a hóvirágra hullik, és az érintés olyan finom, akár a szirmok súlyának bennsõséges, gömbölyû horgadása, olyan tétova, mint amikor a napfény a kivont katana éléhez ér, aztán ránehezedve tehetetlenül mégis-boldogsággá hasad. Asami kontyán ragadósan meggyûlt nyers-piros, aztán elsötétülõ, színjátszó nedvesség ereszkedik alá, forró nyári zuhatagba mosódó, kontúrtalan, lebillenõ Napkövérség, megfestett pillája álomtalanul és kíváncsian, sóvárul és nyugalmasan repdes pici prédaállat koponyájában, amely a halánték között szûk, és parányi szeplõkkel hintett, akár a gyönyör végtelen-hosszú combok közötti jázminátjárója, amelyhez a szamuráj közelsomforkodik; kislányos révedések futnak meg benne, ártatlanságuk csaholó és dörömbölõ vágy érkeztével rútul jár, kifordul és tátogva-bámészan csillagondót nyeldekel, a hajtû fölszakítja a papírfalat, ujjacskák futnak a vulvába, és a hajnal mérgezett teje megreked, a csiklómese körül megforduló éj követelõzni kezd, megszédíti a tengert, kiönt a kagylózúgás. Nem hagyhatjuk, hogy a szerelem megalvadjon, és komorabbá feketedjen, mint a holdfogyatkozás, mondja egyszer csak a puha Asami, majd õzikelábát kéjesen melléhez

nyár

91

vonva, végtelen haját tarkója fölött meglebbentve, gyengéden újabb sebvirágot nyit a szamuráj izmos testén, kettémetszi Cugumó szinte nõiesen finom bokáját, az agyarszerûen fölfehérlõ, visszahozhatatlanul kettészakadt csonthoz hajol, és tökéletes fogsorának mosolyával (ilyen, amikor villám szalad egyszer csak a susuki fûbe) a szakállas, cserzett arc felé fordul, kiszáradt, de még csak meg sem remegõ ajakra mered, a saját kontyát is most kibontó, a földön vonagló mosolygó harcosra, aki megsimogatja hóhérjának kislányarcát, magához vonja piros és fekete latexbe hiányosan öltözött légies testét, majd tökéletes fülecskéjébe rebegi, ajkával szinte érintve a vékony selymességet, hogy: nyissuk meg a létet, bontsuk föl a bõrt és nézzünk a sejtek alá, amint csak kívánod, és akkor majd talán megbaszlak végül, vagy magával sodor a mese, elgyûlik fölfelé a tenger az éjszaka hatalmas keble felé, amelyrõl fogammal függeszkedünk, amíg még erõm tartja, visszaapad a boldogság a magasság köldökébe, hogy lent ne maradjon semmi, és Dzsingu Kógó hajója rákok páncéljára nehezedjen a habok helyett, van-e még késed, én várlak, gyere, itt vagyok! A szépséges Amateraszu-Napocska sokáig melengeti a tavacskát-patakot, tócsákba is belenyilall, vályúk megtapadt, iszapos ragacsába, indigómélybe, kígyók szemébe, toboz alá és hûvösbe meg nagyon melegbe, aminek nincsen is neve, de örül körülötte a világ; elhallgatna a majd Nicsiren életében uralkodó Tokimune Hódzsó kutyáinak fehér hada, Cugumó Hansiró mégis fehér ünneplõbe öltözött sérülékeny és igazságos haragja, kezében csillogna a markolat, hópelyhekbõl gyûjtene forró fürtöket hatalmas, ordító szíve köré, amely hímerejébe pumpálja a szaké-mámoros vért és termékeny lesz a halogatott behatolás, megszületik majd a lótusz papja, nem éppen tisztán, nem egészen váratlanul, sebvirágok pirosában, lehetetlenül és gyönyörûen, egyetlen egyszer, most és majd a maga napján, amiként a mese elbeszéli.

Rimóczi László: Illusztráció 92

Partium

SZIRMAI PÉTER

Varjak és keselyûk Nemrég került elém a naplóm, amit jó tizenkét éve kezdtem el még Buenos Airesben (késõbbi nevén: K-ban), amibe évek óta nem jegyeztem be semmit. Mondhatom: gyökeresen megváltozott az életem. Röviden összefoglalom. Nyolc éve lakom Inferno-ban. Nem én akartam ideköltözni, ide deportáltak. NyugatK elbukott, a varjak rátették a kezüket az egész városra, az õ hatalmukat viszont hamarosan a sakálok döntötték meg: K-ban sakálállam alakult. Azt mondták a sakálfelügyelõk, hogy amputáltassam a lábaimat, akkor maradhatok, mivel az a nyomorékok országa lesz (már ami az embereket illeti) ettõl kezdve. Pár rokonom megtette, néhányan bele is haltak. Nekem nem volt hozzá bátorságom. Talán érthetõ. Erre viszont felraktak egy vonatra, és irány Inferno. Inferno egy elmaradott városállam Európa középsõ részén. A hozzá tartozó földeken egy-egy parasztcsalád él teljes elszigeteltségben. A fõváros viszont szinte már az elviselhetetlenségig strukturálódott. Jelenleg, mintegy ötmillióan lakják. A század eleji történeti források szerint, a kerteket elõször csak bizonyos százalékban építették be, aztán a népsûrûség növekedésével a házakat kibõvítették egészen a kerítésekig, végül már az egész utca, a kerület összeépült. Aztán megkezdték az utcák lefedését, majd az utca fölé való építkezést, az emeletráépítést, sõt fokozatos alápincézéssel a föld szintje alá is terjeszkedtek. Kialakult a toronyház városszerkezet. Az utcákból az idõk során folyosók, a házakból és helyiségeikbõl kisebb nagyobb apartmanok lettek. Mivel a zöldfelületek elfogytak, késõbb, bizonyos házakat, illetve szobákat sajátítottak ki, s ezeket telepítették be felváltva élõ és mûanyag növényekkel. A napszakokat fényberendezésekkel, az évszakokat fûtõ és hûtõgépekkel imitálták. Amikor idekerültem, nem kaphattam lakást. Úgynevezett „betolakodó”-nak számítottam. Öt évig a folyosón aludtam. Éjszaka, a többi hajléktalan, a külváros bûnözõi, többször megvertek, kiraboltak. Építõipari munkából éltem, illetõleg próbáltam megélni. Három éve kaptam egy szükséglakást az urnatemetõ mellett. Barátommal nagyjából ez idõ tájt ismerkedtünk meg. Olyan, mintha mindig velem lett volna. Ha próbálom felidézni elsõ emlékképemet vele kapcsolatban, elbizonytalanodom: az idõrend felborul, az események összemosódnak. Egyik este, szinte a semmibõl elõtûnve, ott ült a szobámban a nagy könyvespolc elõtt, kimozdíthatatlan egykedvûséggel, komoran. Késõbb kiderült, hogy mindketten Inferno-n kívül születtünk, élményeink hasonló közegbõl táplálkoznak. Gyorsan összebarátkoztunk. Már az elsõ napokban furcsának találtam azt a rengeteg varjat, a lámpákon, a vezetékeken, az ablakok párkányán, mindenhol. Még deportálásom elõtt azt az információt kaptam, hogy itt, bármilyen primitív is, emberi társadalom található. Barátomtól tudtam meg, hogy ez tévedés: Inferno-ban a varjak uralkodnak. Már húsz éve. A verebek hellyel-közzel demokratikus rendszerét katonai erõvel döntötték meg. De ez még nem minden. A varjak, bizonyítva diplomáciai erejüket, egyezményt kötöttek a városon kívül lakó keselyûkkel. E szerint: a zsákmányukat jelentõ rigókból, cinkékbõl, egyéb dögökbõl bizo-

nyár

93

nyos mennyiséget nekik juttatnak, cserébe a keselyûk megszervezik Inferno védelmét a külsõ betolakodókkal szemben. A varjak sokszor, hosszú idõre elhanyagolták a megfigyelés, elfogás, kínvallatás, kivégzés (rövidítve: mekk) négyes feladatát, olyan erõsek voltak, hogy ezt is megtehették. Azonban ezt a meglepõ rést a falon, az emberek furcsa módon mégsem használtak ki. Szerintem, ennek az oka, az ember-ember ellen érzett végtelen utálat és undor lehetett, amit eddig, legerõsebben ebben a városállamban tapasztaltam. Ha lázadások törtek ki, azt is a szarkák, vagy a rigók kezdeményezték, de egyik se volt olyan összehangolt, hogy eséllyel szállhattak volna szembe a katonai juntával. A lázadás letörése minden esetben véres és kegyetlen volt, a harcokba be-vonták a keselyûket is. A társadalmi ranglétrán, az ember a madarak után következett. Ezt barátom is tudta, s noha õ egy ritka, kihalófélben lévõ madárfajt képviselt, nem törõdött ezzel: lehet, hogy megsajnált, vagy egyszerûen csak megkedvelt. Nem tudom, errõl végül is sohasem beszéltünk. Az ember elbutulása, gondolatainak egysíkúvá válása megállíthatatlan folyamatnak tûnt. Én barátommal próbáltam frissen tartani magam, véleménye szerint: mérsékelt sikerrel. Barátom furcsa lény: idõnként hatalmasra duzzad, néha pedig visszafogy a természetrajz könyvben látható méretre. Sose tudom, mikor érkezik, és mikor megy el. Étkezési szokásait kényszerûségbõl vettem át. Nem tehetek mást: én nem vagyok sem olyan erõs, sem olyan fineszes, hogy vízen kívül mást is szerezzek magamnak. Elmesélem egy különös élményemet vele kapcsolatban. Egy áprilisi napon arra ébredtem, hogy valaki éktelenül rázogat. Barátom szárnyát pillantottam meg a takarón. – Elfelejtetted? – kérdezte csalódottan. – Dehogy, dehogy! – rántottam le a takarót. Barátom elõzõ nap egy kellemetlen utazást ígért, amin kissé megütköztem. De hát mi kellemes itt?, kérdezte tõlem, s ebben kénytelen voltam igazat adni neki. Mikor visszaértem a fürdõszobából, már a konyhaasztalon topogott, és türelmetlenül forgatta a fejét. – Mindjárt fölkel a nap. Jobb, ha indulunk. – És a varjak? – Nyugi! Bármilyen fineszesek, ki tudom játszani õket. Intett, hogy kapaszkodjak fel a hátára. Szárnyával kitárta az ajtót és lendületesen elrúgta magát. A folyosón repültünk, aztán egy lépcsõházban fel, egészen a felsõ emeletekig. Láthatólag, barátom nem sietett, így simán beláthattam a lakások folyosóra nyíló, majd a lépcsõházra nyíló ablakain. Pár száz emeletig még embereket figyelhettem meg kávézás, borotválkozás, szex közben, aztán feljebb érve következtek a madarak: rigók, fürjek, fácánok, pár asszimilálódott szarkacsalád, akik nem csatlakoztak a lázadókhoz. A legtöbbnek ember szolgálója volt, akit gyakorlatilag bármire rákényszeríthetett. Láttam, ahogy egy szép, szõke nõ egy finom szõrû kefével egy hatalmas rigó tollazatát tisztogatja, láttam, ahogy egy idõs asszony egy harkálycsalád után az ürüléket takarítja el, láttam, ahogy egy fiatal férfi egy szarka karmait manikûrözi, és így tovább. Öt-tíz perce repülhettünk, mikor észre vettem, hogy már határozottan világosodik, az utcán egyre erõsebb fényt adnak a nappali ragyogást imitáló lámpák. A járdák folyamatosan teltek meg járókelõkkel, az emberek kerülgették egymást, lökdösõdtek, láthatóan zavarták egymás köreit. Az autósok idegbeteg stílusban vágtáztak az utakon, a közlekedési lámpák feleslegesen villództak, a szabályokat senki sem követte. A levegõben porszem-

94

Partium

csék úsztak, a gépkocsik által keltett bûz szinte elviselhetetlen volt. Ha azonban leszállt egy madár a járdára, az úttestre, megállt a forgalom. Egy forgalmi csomópont felett repültünk át, majd következett az autópálya bevezetõ szakasza. – Ott megpihenünk. – vijjogott barátom, és a fejével az autópálya melletti védõkerítés felé intett. Megbillentette a hátát és ügyesen lerakott az egyik beton póznára, aztán puhán landolt a mellettem lévõ oszlop tetején. Percekig zihálva lélegzett, nem mertem hozzászólni. Csak a barna-fehér tollas mellét figyeltem, ahogy emelkedik és süllyed. – Látod, hogy rohannak ezek a szerencsétlenek? – kérdezte váratlanul. Bólintottam. – Nem szabad sokáig nézni, mert teljesen megbabonáz ez a katatóniás egyhangúság. A benzinbûz csípte az orromat, a szemem könnyes volt a kocsik által keltett hõhullámoktól. –Egyszer egy napig ültem itt, nappal és éjjel, reggelre már majd leestem a földre az éhségtõl. Eszembe jutott, hogy nem ittam meg a reggeli forró vizemet (napok óta nem jutott más), és nagyot nyeltem. Öt perc pihenõ után indultunk tovább. Ahogy elértük az ezredik szintet, meglepõ módon, megszelídült a táj, fás-ligetes rész következett, az utcák képe barátságossá vált. Hibátlan útburkolat, járda mindkét oldalon fasorral, jó állapotú házak, rendezett kertek. A villanydrótokon, oszlopokon csapatostul sorakoztak a varjak. Barátom oly ügyesen repült, hogy nem vették észre. – Látod? – fordította hátra a fejét barátom. – Itt még polgárháború esetén is simán megszervezik a védelmet. Ez az elit környék. A kertváros. Érzed, hogy frissebb a levegõ? Élénken bólogattam. – Leszállunk oda! – mutatott egy hatalmas akácfára. – Onnan simán belátunk a kertbe. Kitárt szárnyakkal csökkentette a sebességét és ügyesen landolt az egyik ágon. A lombok között úgy helyezkedtünk el, hogy rejtve maradjunk. Az angolkert a gondozott gyeppel, a válogatott cserjékkel, nyírt bokrokkal, öntözött virágokkal valóban pazar látványt nyújtott. A szökõkút mellett népes társaság gyûlt öszsze. A hûvös szél ellenére csinos nõk fürdõruhában kellették magukat, vörös mellényes pincérek sürögtek a kempingszékek körül. A székeken egy-egy, némelyiken két varjú terpeszkedett. Döbbenten pillantottam barátomra. Õ viszont mindentudóan mosolygott. – Gondoltad volna? Pedig világos, hogy nem akármiért szerezték meg a hatalmat. Most láttam csak, hogy a pincérek és a nõk a különlegesen kevert italokkal a kényelembe helyezkedett varjakat kínálják, és lesik minden kívánságukat. Az asztalokon, az ízlésesen elhelyezett tányérokon, különféle varjúcsemegék roskadoztak. Az egyiken dióbél, a másikon sült féreg, a további tálakon páncéljától megfosztott szarvasbogár, és egyéb rovarok voltak fölhalmozva. Egy másik asztalon viszont véres húsok hevertek, a tálcákon a szétterült vér egyértelmûen mutatta, hogy a hús, friss vágásból ered. – Azon a tálcán bizony nemcsak állati eredetû húsok vannak. Tudod, idõnként az elit különlegességekre vágyik. A kert végébõl iszonyú, velõtrázó ordítás hallatszott. – Mi volt ez? – suttogtam barátom fülébe és a félelemtõl nyomban csuromvizes lettem. – Ez a hang, kérlek szépen, a mészárszéktõl jött. A hang egyre szörnyûbbé vált, el-elcsuklott.

nyár

95

– Biztos valamelyik nõt, vagy az utcáról begyûjtött kisgyereket vágják le. A üvöltés hirtelen megszakadt. – Na, vége is van. Most földarabolják, és hamarosan hozzák. Elképzelni se tudod, hogy milyen profik. Tényleg úgy történt, ahogy barátom jelezte. Hamarosan megjelentek a pincérek, és ezüsttálcán hozták a friss eledelt. A varjak izgatottan károgni kezdtek, majd még mielõtt letették volna az asztalra, már rá is repültek. – Hú, de undorító. – súgtam. – Hát nem finnyásak. Meg hát gyûlölnek titeket. Gyûlölik a primitívségeteket, hogy képtelenek vagytok a hibáitokból tanulni. Ezért nem sajnálják fajotok megtizedelését. Lehajtottam a fejem. Lüktetett az agyam a sok szörnyû élménytõl és a folyamatos, idegölõ varjúkárogástól. – Visszamegyünk, jó? Most úgyis el vannak foglalva… Barátom összekuporodott, hogy kényelmesen felpattanhassak a hátára. A visszafelé út rövidebbnek tûnt. Közben eszembe jutott az õsi mondás: ha már nincs esélyed, ne tétovázz: add fel! Azt hiszem, holnap magam megyek be a vágóhídra: leadom magam nyers húsnak és befejezem ezt a cirkuszt.

96

Partium

VARGA JÁNOS

A templomok kutatása Bereg templomai – Együtt Bereg kultúrájáért projekt (2010. augusztus 19.)

A templomok a rég- és közelmúlt egyik legfontosabb emlékei, évszázados falaik a közösség – a lokális és a nagyobb közösség – számtalan örömét és fájdalmát, dicsõséget és sorscsapást egyaránt õriznek. Kutatásuk, felmérésük, sok szempontú vizsgálatuk több tudomány – történelem, építészettörténet, néprajz, mûvészettörténet stb. – illetékességi körébe tartozik. Természetesen a szakrális épületek kutatási részterületeiben bõven vannak átfedések az említett diszciplínák között, d e a hangsúlyokat máshová helyezik az egyes tudományok munkatársai. A templom – fõleg a kis településeken, falvakban – a hely legrégibb épülete általában. Több évszázados, sokszor az Árpád-korban épült csodákat rejthetnek a legeldugottabb, térképen is nehezen kikereshetõ, néhány száz lelkes piciny falvak is. A templom a szakrális tér – Bartha Elek professzor elméletét követve – kitüntetett helye az adott településen. Központi helyet foglal el szakrális, vallási értelemben ugyanúgy, mint földrajzilag, vagy a településszerkezet tekintve. A falu, a város közepét birtokolja, és funkciója – történetileg nézve – a vallásgyakorlás számtalan formáján túl a fizikai védelem is. Nem csak a lakosság lelki védelmét szolgálta a múltban, de sokszor a különbözõ ellenséges támadásokkal szemben is véderõként szolgált. De ugyanígy a templom strukturális részeinek – a toronynak, a harangnak is – megvoltak a nem szorosan az egyházi élethez kapcsolódó funkciói is. A kutatónak, ha egy szakrális épületet (templomot) indul felmérni, felkutatni, dokumentálni, többféle elõkészületet kell megtennie. Ha nem a véletlenre és a jószerencsére akarja bízni magát, akkor már jó elõre megkeresi valamilyen formában az illetékeseket: esperest, lelkészt, gondnokot, harangozót stb. Ez fõleg akkor hasznos, ha nem egyetlen templom felkeresése a cél, hanem több objektumot érint a tudományos munka. Ám ha ennek valamilyen akadálya van, és nagy hirtelen kell nekiindulni a bizonytalannak, kisebb falvakban akkor is általában szerencsével jár a kutató, hiszen a templom környékén, az utcán megszólítva egy idõsebb, vagy akár fiatalabb asszonyt, férfit hamar eligazítást kap az ügyben, hogy kit és hol kell megkeresni ahhoz, hogy a templomba bejuthasson. Ráadásul ahol a templom turisztikai látványosság és célpont, ott könnyebb a dolga az embernek, hiszen vagy nyitva áll az épület, vagy jól láthatóan ki van írva az elérhetõség. A templom környéke, külsõ látványa persze már sokszor elõre nehéz feladat elé állítja a szakembereket, ha a fotózásáról van szó. Hiszen nagyon sokszor éppen a bejárat elõtt húzódnak a villanyvezetékek, elrontva ezzel az építészeti látvány tökéletességét. Ilyenkor vagy különbözõ lehetetlen mutatványokkal próbálkozik az ember – akár professzionális fotós, akár egyszerû és naiv fényképezõgép-felhasználó –, hogy megtegye a lehetetlent, ti. hogy mégse legyenek ott a vezetékek. Vagy beletörõdik abba, hogy a villanyvezeték is része a falunak, s így a templom-külsõnek is – s akkor az esetleg nem esztétikusnak tûnõ huzalok is megtalálják az utat az örökkévalóságba. Belekerülnek kiadványokba, népszerûsítõ és tudományos kötetekbe egyaránt.

nyár

97

A templombelsõ fotózása is sok kihívással jár. Nincs elég fény, vagy éppen nagyon is sok, és olyan szögbõl tûz be az ablakon, amely megnehezíti a tökéletes képek elkészítését szószékekrõl, szószékkoronákról stb. A profi fényképész persze a legtöbb esetben talál valami trükköt a cél eléréséhez – mondjuk máskor: más napszakban, más napon, héten, évszakban stb. kell jönni megint –, de az amatõr fotós sokszor zsákutcába fut. Legfeljebb aztán megelégszik részsikerekkel. A karzat mindig kiváló terep, ahonnan kiváló felvételeket, nagyszerû enteriõrt lehet készíteni, látványos képekkel gazdagítva a gyûjteményünket. De a karzatlépcsõvel óvatos viszonyt alakítsunk ki, ügyelve a részletekre: úgymint állag, fokok dõlésszöge, a kapaszkodó magassága stb. Egy dübörögve leguruló kutató nem éppen a szakszerûség mintaképét szimbolizálja a templomot rendelkezésre bocsátó lelkész, harangozó szemében. Ugyanez fokozottan érvényes, ha toronyba, harangláb tetejébe igyekszünk, mondjuk harangot vizsgálgatni. Apropó: harang és torony. Ne keserítsen el senki kezdõt a torony külleme – belülrõl. Akkor is galamb, bagoly, és egyéb állat ürülékével találkozik nagy mennyiségben a lépcsõn, a falon, az ablakmélyedésben és fõleg: mindenhol!, ha a templom nem is régi építésû, és csupán néhány éve, évtizede állja az elemek – na és: az állatok – próbáját. Kíséreljük meg óvatosan kikerülni a szennyezõdéseket, hiszen még a következõ faluban is civilizált ember benyomását kell keltenünk. És: ne lépjünk rá feltétlenül a denevérhullára. A haranggal se legyenek illúzióink, az is magán viseli bõven a fentebb vázolt sorscsapásokat. Természetes attribútuma ez neki, mint a végre tökéletesnek tûnõ külsõ totálképbe biciklivel berobbanó fejkendõs öreg néni a falusi utcaképnek. Nyugodjunk bele, vagy készüljünk fel egy alapos harangtisztogatásra fényképezés elõtt. Visszatérve a templombelsõbe: sokat elárul a falu és a gyülekezet jelenérõl a szinte átvághatatlan pókháló-dzsungel, éppen a szószékkel szembeni padsoroknál. Vagy a madárürülékkel bõven meghintett padsorok és karzat. Többet mond akár, mint a készséges, szívesen mesélõ idõs gondnok panaszáradata. Elfogyó faluról, kiürülõ templomról, hová már csak ha tízen járnak – járnának –, de elég ott már az imaterem is. A hatalmas alapterületû karzat, padok nélkül is egy történet, amely egy valamikor nagy falu mai szemmel hatalmas gyülekezetérõl mesél a jelen kontrasztjaként. De ne csak keseregjünk, hiszen ott vannak a pozitívumok: a megszállott lelkészek, az odaadó presbiterek, gondnokok, harangozók, gyülekezeti tagok. A régi, csodálatos, kincsnek számító úrasztali terítõk, klenódiumok. És az évszázados mennyezeti kazetták, gyönyörûen, mûvészi tökéllyel faragott szószékkoronák. A feltárt falfestések, a harangtornyok, a harangok valamikori híres harangöntõk nevével. A viharos történelemben a falu, a város állandóságot jelképezõ objektumaiként ott magasodnak a templomok. Õriznek hitet, múltat, közösséget – vallásét, faluét, térségét, nemzetét – és õrizni fognak ezután is. Ebben biztosak lehetünk. Tanúnk rá a múlt.

98

Partium

FELHÕS SZABOLCS

„Visszamagyarosodás” a nemzeti egység jegyében Lassan egy év telt el az elsõ, szabad választások óta. Megyénkben is megsûrûsödtek az események. A február hónap igen mozgalmas volt szellemi téren. Elõször Pozsgai Imre és Bíró Zoltán zászlót bontott Vaján, Csoóri Sándor pedig Nyíregyházán, az MDF-székházban tartott rendhagyó eszmecserét. Mindkét összejövetel iránt nagy volt az érdeklõdés. Örömmel tapasztaltuk, hogy végre megadatott a magyarságnak is, hogy a saját kezébe vegye sorsának irányítását. Igen kedvezõ a történelmi helyzet a függetlenné válásunkhoz. Lezárult történelmünk egyik legtragikusabb korszaka, s beindult egy demokratikus reformfolyamat. Ebben a sorsfordító idõben csakis egy cél állhat minden magyar szeme elõtt: a nemzeti egység megteremtése. Vaján is, a megyeszékhelyen is egyértelmûen érezhetõ volt, hogy a pártérdeket félretéve, újra kell gondolnunk mindent a nemzeti egység érdekében. A nemzet az utóbbi évtizedekben elvesztette a személyiségét. Elõbb meg kell határoznunk önmagunkat, hogy beállhassunk az európai nemzetek sorába! Mindnyájan azon legyünk, hogy a nemzeti és a közösségi szellemet erõsítsük meg! Elõször tehát végre nemzetté kell válnunk, hogy elfoglalhassuk méltó helyünket az európai népek között. Ez lesz az igazi csoda, ha ezt véghezvisszük. El kell kezdenünk a visszamagyarosodást! Most van rá alkalom, hogy a belsõ erõket összpontosítsuk, s a nemzet végre magára találjon. Alulról kell mindent elkezdeni. A helyi önkormányzatok üléseit nyilvánossá kell tenni, egy-egy kis, helyi parlamentet kell kiépíteni! Életteret kell teremteni a bolsevik uralom idején elsorvasztott kisközösségeknek! Lelkileg nehezebb korszak vár a nemzetre, mint a Kádár-korszak volt. Sok támadás éri a kormánykoalíció pártjait a nemzeti szellem hangoztatásáért, nacionalistának, populistának bélyegezve a nemzeti érzést tápláló gondolkodóinkat. A mindenható rendszerrel szemben sokkal egyszerûbb volt ellenzéki köntösben felvenni a küzdelmet, mint most, amikor az ellenségeskedõ ellenzékkel, a katasztrófahelyzettel, a hitetlenséggel, önmagunkkal és nem utolsó sorban hetedik keresztünkkel, az apránként mérgezõ médiákkal (tévé, rádió) kell hadakozni. Ezért szükségesek az õszinte, tárgyilagos szellemû újságok, amelyek erõsítik nemzeti öntudatunkat. A nemzet nincs kellõen felvilágosítva. Az tud csak helyesen dönteni, aki tisztán ismeri e helyzetet. Forradalomnak kell végigmenni a lelkekben és a fejekben. Ez a XX. századi forradalom erkölcsi forradalom lesz az ipari és a politikai forradalmak után. Épp itt az ideje, hogy Európa megvívja humanista forradalmát! Ebbõl a szemszögbõl nézve a helyzetünket, világosan kell látnunk, hogy nem pártosodnunk kell, hanem a nemzetté váláson kell munkálkodnunk. Meglehet, hogy egy nemzeti középpárt létrejötte pillanatnyilag hiányt töltene be, de az sem tudna többet tenni a jelenlegi a jelenlegi kormánykoalíciónál. Nem könnyû egy új párt szerkezetét kiépíteni. Ami most kiépült, meghatározó lesz hosszú ideig. Egy idõre talán elõrébb léphetünk egy új centrumpárttal, de aztán zuhannánk, és kezdhetnénk mindent elölrõl. Az is igaz, hogy a valódi ellenzék a nemzeti centrumpárt lenne, mert az belülrõl bírálhatna, a nemzet érdekét szem elõtt tartva. A várva-várt csoda önmagunkban van. Még magunkban sem történt meg a csoda,

nyár

99

ne dobjuk el egy év küzdelme után a reményeinket! Ki lesz ránk kíváncsi, ha saját magunkat, értékeinket nem tudjuk felmutatni? Le kell vetkõznünk a négy évtizedes szolgalelkûséget és a vállalkozó szellemû polgár-magatartást kell célul kitûznünk! Magyarságtudatunk építésében Ady és Bartók legyenek az eligazító szellemiségek. Új korszaknak kell eljönnie a kultúrában is! Európa új arculatát minden nemzet sajátos kultúrája, egyénisége adja. Nem szabad azok nemzetietlen, demagóg szólamait hallgatni, akik nacionalizmussal vádolnak bennünket! A nemzet elveszítette identitástudatát, ezt kell visszaszereznie. Ha itthon nem érdemes magyarnak lenni, akkor miért kellene Erdélyben, a Felvidéken vagy a tengeren túl? A sajtó nagy része igen rossz közhangulatot teremt, s egyáltalán nem a nemzeti ügyet szolgálja. Az intézmények, hivatalok élén rekedt balalajkás hivatalnokok is csak a maguk hasznára dolgoznak. Tõlük is meg kell szabadulnunk, hogy a nemzetté válásunk gördülékenyebb legyen! Adják át a helyüket a nemzetben gondolkodóknak! Õk egész más hullámhosszon gondolkodnak. Apró lépésekre van szükség a polgárosodási folyamatban. Helyi civilizáció, helyi társadalom kiépítésére van szükség, hogy európai szintre jussunk mind társadalmi, mind kulturális téren. Az a belsõ meggyõzõdés hassa át minden, a nemzet jövõjéért aggódó magyart, hogy mindannyian Isten munkatársai vagyunk! Éppen ezért elõször is belülrõl kell megerõsítenünk egymást, mert ha erõsek vagyunk lelkileg, akkor mindent kibírunk. Lelkünkben a jézusi szeretetet cselekvõen hirdetõ emberszolgálat munkálkodik. Új világrend formálódik köröttünk, aminek mi is munkálói lehetünk. Az Istentõl ihletett lélek és szellem gyõzelme feltartóztathatatlan! Megpróbáltam gondolatokat ébreszteni, illetve adni hívõknek és szolgálóknak egyaránt. Ez az írástudók elsõdleges feladata! (Határ Szél Zenit, független társasdalmi hetilap, 1991. 03. 15. II. évf. 11.sz.)

Az idei ODFIE színjátszó találkozó gálamûsorán a Balázs Ferenc - díj átadása a gyõztes BEMUGRI csapatnak 100

Partium

SZÉKELYHIDI ÁGOSTON

Értékek és esélyek a magyar irodalomban Összefoglaló a XXXVIII. Tokaji Írótábor tanácskozásán 2010. augusztus 13-án

Most, 2010-ben a Tokaji Írótábor fontos évfordulóhoz érkezett. Húsz évvel ezelõtt alakult át ugyanis a magyar irodalom nyilvános vitamûhelyévé, az értékrendek és az intézmények önkéntes részvételével. Korszakzárásról és korszaknyitásról volt akkor szó. Lezárult az irodalom természetes életének mesterséges szabályozása, a politikai támogatás-tûrés-tiltás hosszú szakasza. Öröm és reménykedés kísérte aztán a jó fordulatot – ettõl a fordulattól az értékek és az esélyek szabad kibontakozását várták az irodalom alkotói, közvetítõi és hívei. Az idei tokaji tanácskozást ennek a húsz évnek az alapján érdemes mérlegre tennünk. Az elõadások, a közös és a csoportos viták, a bemutatkozások maguk is ilyen összegezésre törekedtek. A világ 11 országában otthonos résztvevõk találkozója ezt kifejezõ címet viselt: A magyar irodalom égtájai. De az említett korszaknyitás eddig mit is jelentett a magyar irodalom számára? Értékek és esélyek dolgában hogyan is mûködött a természetes kibontakozás, illetve érvényesült-e, hol és miben is érvényesült bármilyen mesterséges korlát? Nos, az itthon és külföldön megismerhetõ költemények, regények, elbeszélések, színmûvek, esszék, történeti és elméleti munkák szabad megjelenést, áradó gazdagságot és sokszínûséget bizonyítanak. Ebben sikeresnek mondhatjuk az 1989-90-es általános korszaknyitást. Más kérdés, hogy a korábbi politikai befolyásolást és mesterséges szabályozást az új körülmények közepette újfajta kényszerek és eszközök váltották fel – megintcsak a magyar irodalom természetes életének rovására. Ezek az újfajta kényszerek és eszközök súlyos kudarcként terhelik a korszaknyitás eddigi szakaszát. Hatásukra részint a szemlélet, részint az alkotásmód és a nyelv minõsítésében külsõdleges, mesterséges elsõbbségi sorrendek keletkeztek. Nevezetesen az egyénközpontú szemlélet és a posztmodern alkotásmód és nyelv jutott kivételezett helyzetbe, kiemelt rangra a közösségelvû szemlélettel és a hagyományokra építõ alkotásmóddal, nyelvvel szemben. A magyar irodalomban az értékek és az esélyek egy-egy körét ezáltal elidegenítették egymástól, sõt szembefordították egymással. Nem a magyar irodalom természetes életébõl következik ez a rontás és rombolás. A gazdagságot és a sokszínûséget tápláló sajátosságokat 1989-90 után újfajta világpolitikai és világpiaci érdekcsoportok feszítik szét, használják ki a maguk javára. A nemzetek feletti globalizáció a szellemi kultúrát tetõtõl talpig a piaci kereslet-kínálat nyers törvényének veti alá. Ezen belül is ellenérdekû félnek tekinti a közösségelvû szemléletet, a hagyományokra építõ alkotásmódot és nyelvet, az irodalom és a mûvészet nemzeti szerepvállalását – ebben végleges gyõzelemre tör. A nemzetek feletti globalizáció erõterében ezért és így tesznek szert elsõbbségre az egyénközpontúság és a posztmodernség irodalmi, mûvészeti, szellemi képviselõi és intézményei. Az õket segítõ mesterséges kánonok, egyoldalú értelmezések, kizárólagos támogatások ebbõl a körülménybõl erednek. Csak hát épp napjainkban együtt fullad ki a nemzetek feletti globalizáció erõszakos rendszere és a posztmodern terméketlen divatozása. Elérkezett ilyen formán a természetes és tartós életfolyamatok helyreállításának ideje. A magyar nemzeti élet, benne az irodalom természetesen gazdag és sokszínû élete is helyreállíthatónak és feltámaszthatónak látszik, mesterséges elsõbbségek nélkül. Felelõsen és hozzáértõen kell dolgoznunk ennek az esélynek a teljesedésén. A Tokaji Írótábor ebben ezután is minden bizonnyal megteszi, amit megtehet.

nyár

101

HÍREK Dél - alföldi hírek 2010. április 4-én a Szegedi Szilánkok mûvészeti alkotócsoport egyik alapítója, Rusz Sándor költõ tragikus hirtelenséggel meghalt. Ismerõsei, írótársai április 26-án búcsúztatták a Bibliotéka Könyvtárban. Bizony itt említést kell tennem eddigi közös munkánkról, a Szegedi Szilánkok kis mûhelyérõl is. Mert ahogy megfogalmazta: „Létünk egyetlen igazolása… csak a közönség lehet!” A szilánkok estjei során, a könyvtár otthonában, a lehetséges irodalmi beszédmódok képviselõivel alkottuk meg mindig újra önmagunkat. Legyen szó a realista prózáról, a romantikus interpretációról avagy neoklasszikus vagy éppen köznapi beszédmódról. Kedves Sanyi, emléked megõrizzük! Május 26-án a Bibliotéka könyvtárban Szenti Ferenc költõi estjének házigazdái Szabó Pál és Ocsovszky László voltak. A 81. Ünnepi Könyvhét szegedi programsorozata keretében június 4-én mutatták be a Szegedtõl Szegedig Antológiát a Városháza dísztermében. Ezen a napon volt a Szegedi Nemzeti Színház társalgójában Sándor János rendezõ, a Szegedi Írók Társasága elnökségi tagjának Zengerájtól a kabaréig címû könyvének bemutatója is. Június 5-én, a Szegedi Írók Napján Sándor János, Simai Mihály, Szilasi László, Tarnai László és Tóth Béla a Dugonics téren tartott beszélgetését Veszelka Attila, a Szegedi Írók Társasága elnöke vezette. Ugyanezen a napon a Bibliotéka Könyvtárban Árpás Károly költõ: Verssé lett vers-élet címû kötetét mutatták be. Június 7-én a Somogyi-Könyvtárban Tóth Béla és Pálfi Sándor Szegedi hajók, hajósok, tutajosok a Tiszán, Dunán, Dráván címû kötetének bemutatóján a szerzõkkel Veszelka Attila beszélgetett. Június 7-én Csontos Márta költõ A meggyújtott olajág címû kötetének performansszal és árnyjátékkal egybekötött bemutatója volt a REÖK-Palotában. Az est moderátora Balog József újságíró volt. Június 10-én a Somogyi-Könyvtárban Pásty Júlia: Fénytörések címû regényének bemutatására került sor. Július 30-án Molnár György író: Éhe a földnek címû kötetét Veszelka Attila mutatta be, a kiadó Dr. Majzik István részvételével. Helyismereti, irodalmi és mûvészeti folyóirat indul Hódmezõvásárhelyen Vásárhelyi Látóhatár címmel. Az elsõ szám ünnepélyes bemutatója június 3-án volt a Németh László Városi Könyvtárban Fuchszné Benák Katalin fõszerkesztõ, Simon Ferenc irodalmi szerkesztõ részvételével. A kiadót Fuchsz Máté képviselte. A negyedéves folyóirat második számát az Emlékpont Múzeumban mutatta be augusztus 17-én Fuchszné Benák Katalin és Szabó Pál. Június 6-án a hódmezõvásárhelyi unitárius templom építésének 100. évfordulójára ünnepi istentisztelettel emlékeztek Nagy László, az Erdélyi Unitárius Egyház, Balázsi László, a Magyarországi Unitárius Egyház fõjegyzõje, valamint Kiss Mihály unitárius lelkész részvételével. Ez alkalomból a kanadai North Shore testvérgyülekezet kórusa önálló mûsorral lépett fel. A Partium Mûhely részérõl Felhõs Szabolcs és Szabó Pál vettek részt. Az istentiszteletet közös ebéd zárta, ahol a résztvevõk megoszthatták élményeiket és tapasztalataikat. Július 10-18. között Hódmezõvásárhelyen immár harmadik alkalommal tartotta meg nyári Történettudományi Találkozóját a Vásárhelyi Történelmi Kör. A konferencián 67 elõadó közremûködésével 74 elõadás és verses beköszöntõ hangzott el. Július 17-én Szabó Pál: „Ahol Magyar Királyságunk épsége ered” Nándorfehérvár elsõ török ostroma 1440 címmel tartotta meg elõadását, valamint a hét során irodalmi délutánt tartott az Árpád utcai Tájházban Szenti Ferenc, Hetényi György részvételével. Július 21 és augusztus 7-e között rendezték meg a Hódmezõvásárhelyen az Országos Fuvolatábort, amelynek helyszíne az unitárius templom volt. Szabó Pál 102

Partium

Kelet-magyarországi hírek Pünkösd szombatján, a harmadik beregi unitárius pünkösdi búcsút Dandos Gyula cigányforradalmár tiszteletére rendezték meg. Ezen a búcsún elsõ alkalommal osztottak Dandos Gyula-emlékérmet, melyet elõször Dr Fazekas Árpád kutatómunkájáért kapott. Emléktáblát is avattak a az ünnepelt forradalmár tiszteletére a vásárosnaményi Eötvös kúriában. Az emléktábla Jóni János nagydobosi fafaragó munkáját dicséri. *** Június 8-án elhunyt Sebestyén Sándor szobrászmûvész. 1949-ben Lónyán született. Középiskolai tanulmányait Vásárosnamányban végezte. Mûvészeti munkásságát üvegmûvességgel kezdte Jénában, majd 1980-ban visszajött Nyíregyházára, azóta szabadfoglalkozású szobrászmûvész. Csinált érmeket, kisplasztikát, köztéri szobrokat. Munkái megtalálhatók köztereken, hazai és külföldi múzeumokban. Számos kõ és bronz kompozíciója bizonyítja szakmai tudását, rátermettségét. Közösségi gondolkodású mûvész volt. Folyóiratunknak is felajánlott mûveibõl. „Csendesen, szerényen távozott, ahogy élt.” *** Június 19-én ismét megtartották a múzeumok éjszakáját a Beregi Múzeumban. A zenei mûsorban a helyi zeneiskola és általános iskola néptánccsoportjának színes mûsora után ismét eljött az Osztováta együttes, melynek vezetõje Zoltáni Zsolt, az UART alapító tagja, aki egy gitárt ajándékozott a beregi unitárius szórvány ifjúsági csoportjának. A zenés mûsor után került sor a kiállítás megnyitására: A civisváros pipái címmel. A pipaszívó verseny zárta az ünnepséget. *** Az idei Tokaji Írótábor témája a Sokágú síp (a magyar irodalom égtájai) volt. A Partium Mûhely részérõl Oláh András, Kürti László, Bakos Kiss károly és Felhõs Szabolcs vett részt az írótábor munkájában. Minden esztendõben a táborzárás napján a búcsúfogadáson adják át a Tokaji Írótábor díját annak a fiatal, tehetséges pályatársnak, (írónak, költõnek, irodalomtörténésznek) akit az írótábor kuratóriuma javasol. Idén a díjat Király Zoltán kolozsvári költõ kapta. *** Az ODFIE (Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet) XIV. Színjátszó találkozójára került sor július 30-aug. 2. között a Nyikó menti Kobátfalván (Erdély). 18 ifjúsági csapat mérte öszsze tudását. Az UART részérõl Balázs Ferenc- különdíjat kaptak: – a szabédiak a legjobb csapatmunkáért – a legjobb nõi alakításért a kökösiek – a legjobb férfi alakításért pedig a sepiszentgyörgyi fõszereplõ A Balázs Ferenc nagydíjat idén is a székelykeresztúri Berde Mózes Unitárius Gimnázium Bemugri színjátszó csapata kapta, a József, az álomlátó címû bibliai témájú feldolgozásért. A Balázs Ferenc-díjas Veres Lehel idén is jó alakítást nyújtott narrátorként. *** „12 éve összesereglik Dávid Ferenc népe a székelység szívében, Orbán Balázs sírja közelében Szejkefürdõn.” kezdte ünnepi köszöntõjét Balázsi László, a Magyarországi Unitárius Egyház megbízott püspöke. Történelmi jelentõségû volt az a találkozó, mivel ekkor jelentette be a megbízott püspök úr a két unitárius egyház egyesítését. Megemlékeztek Orbán Balázs halálának 120. évfordulójáról is. Az UART-ot két fõ képviselte az Unitáriusok XII. Találkozóján Felhõs Szabolcs vezetésével. Az Erdélyi Unitárius Egyház nevében tartott fõgondnoki köszöntõt ebben a számunkban közöljük.

nyár

103

Együtt Bereg kultúrájáért A vásárosnaményi Beregi Múzeum és partnerként a Kárpátaljai Református Egyházkerület Levéltára és Múzeuma (Beregszász) közös projektben vesz részt pályázati támogatással. A projekt eredményeként kötet jelenik meg a beregi Tiszahát és a beregi síkság szakrális épületeirõl, valamint az említett térség közös hímzéskultúrájának motívumkincsérõl. Ezen kívül kiállításokon és konferenciákon, és közös honlapon mutatják be a témában végzett kutatásaik eredményét. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Múzeumok Igazgatósága, az EGT és Norvég Finanszírozási Mechanizmus által támogatott, a VÁTI Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Kht. által lebonyolított, „Határon átnyúló együttmûködés fejlesztése a magyar-ukrán határtérségben” címû program keretében az „Együtt Bereg kultúrájáért” címû projekt állomásaként Beregi templomok címmel idõszaki kiállítást és konferenciát szervezett. A kiállításmegnyitóra és a konferenciára 2010. augusztus 19-én került sor a Beregi Múzeum épületében, a Tomcsányi kastélyban. Szintén a projekt keretében kiállítást nyílt Beregszászban, a Kárpátaljai Református Egyházkerület Levéltára és Múzeuma épületében 2010. augusztus 31-én. A Beregi hímzések határon innen és túl címû kiállítás megnyitóját konferencia és szakmai beszélgetés követte a beregi hímzésekrõl. A projekt az EGT & Norvég Finanszírozási Mechanizmus támogatásával és a Magyar Köztársaság társfinanszírozásával valósul meg.

Utassy József (1941 – 2010) Lapzártakor ért bennünket a hír: 69 éves korában meghalt Utassy József Kossuth-díjas költõ, a Kilencek költõcsoport legendás alakja. A hazaszeretet sugárzó verseivel robbant be a magyar irodalomba (Tüzem, lobogóm! 1969) a „hivatalos” kritika és kultúrpolitika álszent fanyalgásától, s az olvasók szeretetétõl övezve. A Zúgj március! (Petõfit szellemét idézõ verse) kiváltotta a kommunista cenzor örök haragját. Utassy József megkerülhetetlen költõ, jelentõs életmûvet alkotott, hiszen a konkrét kortól függetlenül is átütõ erejûek versei. Több, mint húsz kötetet adott közre a 2006-os Válogatott versek után is két új könyvvel ajándékozott meg bennünket. Az ezredforduló csalódottságának is hangot ad például a Furcsa világ és a Farkasordító címû könyvében. A sors fintora, hogy a Kossuth-díjat is 19 évvel a rendszerváltozás után kapta meg, két évvel ezelõtt, 2008-ban. Költészetében az ember, a magyarság és az emberiség egységét szólaltatta meg. A Partium is kapott tõle elsõ közlésre verseket. (1997 õszén, 2001 telén, amelyben a Magyar Köztársaság Babérkoszorú díjas költõt köszöntöttük, 2004 tavaszán, 2005 nyarán) Emlékét megõrizzük. Szívesen adnánk helyt periodikánk hasábjain a róla szóló tanulmányoknak, egyéb mûfajú írásoknak. 104

Partium

A Partium folyóirat megvásárolható: Heltai Gáspár Unitárius Könyvesbolt Budapest, Alkotmány utca 12. Írók Boltja – Parnasszus Kiadó Kft. Budapest, Andrássy út 45. Litea Könyvesbolt és Teázó Budapest, Hess András tér 4. Magyarok Háza Budapest, Semmelweis út 1-3. Bereg Könyvesbolt Beregszász, Ivano Franko út 19. Kárpátaljai Református Egyházkerület Levéltára és Múzeuma Hajni Könyvesboltja Beregszász, Bocskay út 120. „Némi Segítség” Fõiskolai Könyvesbolt Nyíregyháza, Sóstói út 31/b. Sziget Könyvesbolt, Debrecen, Egyetem tér 1. Esze Tamás Gimnázium Mátészalka, Kazinczy utca 7. Képes Géza Városi Könyvtár Mátészalka Bajcs-Zsilinszky utca 22. Illyés Gyula Református Könyvesbolt Nagyvárad, Jan Calvin 2. Szent István Könyvesbolt Nyíregyháza, Szent István út 4. Városi Könyvtár Fehérgyarmat, Kossuth tér 38. Városi Könyvtár Kisvárda, Flórián tér 19. Balázs József Városi Könyvtár Vásárosnamény, Szabadság tér 5. „Ibolya” Könyvesbolt Nagykálló, Szabadság tér 15. Ratkó József Városi Könyvtár Nagykálló, Bátori út 1. Ennek a számnak a megjelenését támogatta: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat

Beregi Unitárius Szórvány címere

nyár

105

A TÁMOGATÓINK Lakiteleki Alapítvány LAKITELEK BITTNER Kft. Vásárosnamény Asztalos István jándi erdészmérnök Csarodai Polgármesteri Hivatal

106

Partium