IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT

IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT KONRÁD GYÖRGY: Egy vendég (Részlet egy készülő regényből, 2.) 121 SZAKÁCS ESZTER versei 139 KOVÁCS ANDRÁS FERENC versei 141 SCHEIN GÁBOR versei 144 BOZSIK PÉTER: Az attentátor (regényrészlet) 145 NAGY GÁSPÁR versei 162 FALCSIK MÁRIA versei 165 * MÉSZÖLY MIKLÓS levelei Gara Lászlónak (1961-1966) 168 MÉSZÖLY MIKLÓS: Az atléta halála. Regény. 200 old. Tartalmi ismertetés (dokumentum) 175 * Makay Ida hetvenéves PARTI NAGY LAJOS: Köszöntő-cédulák (Makay Ida születésnapjára) 178 MAKAY IDA versei 181 NAGY BOGLÁRKA: Gazdátlan idő (Makay Ida: Sokasodó árnyak) 183 * NAGY IMRE: Kavics a nyelv alatt (Szakács Eszter: Álombeszéd) 187 CSONTOS ERIKA: Benn a farkas (Hamvai Kornél: A prikolics utolsó élete) 192 BEDECS LÁSZLÓ: A Kolozsvár-Budapest metró (Erdélyi szép szó 2001)

200 MEDVE A. ZOLTÁN: Szerkezet és logika (Karácsonyi Petra: Csantavéri Orlandó) 208 SZERBHORVÁTH GYÖRGY: Élet, irodalom - Az eltűnt apa nyomában (Radics Viktória: Danilo Kis - pályarajz és breviárium) 211 KŐRÖSI ZOLTÁN: A könnyű beszéd dicsérete (ALIBI- hat hónapra I. Evés-ivás; II. Kert; III. Lovak) 214

BALLA ZSÓFIA A harmadik történet című verseskötetéről és Márton Lász­ ló A mennyország három csepp vére című regényéről beszélgetett a szer­ zőkkel Ágoston Zoltán, a Jelenkor főszerkesztője december 2-án Pécsett, a Művészetek Házában. A kötetek a Je­ lenkor Kiadó gondozásában láttak napvilágot. * A SORSUNK című egykori pécsi fo­ lyóirat antológiáját Tüskés Tibor író, irodalomtörténész és Kopányi György író, műfordító mutatta be a nagykö­ zönségnek december 12-én Pécsett, a Művészetek Házában. A könyv a Pannonia Könyvek Irodalmunk Forrá­ sai sorozatának legújabb darabja. * PINCZEHELYI SÁNDOR Pinczehelyi - Graphic design 1970-2000 című ter­ vezőgrafikai könyvéről beszélgetett a képzőművésszel Husz Mária esztéta a Művészetek Háza Könyv/jelző című sorozatában december 10-én. * MÉHES KÁROLY Megint feltámadás című darabját a Művészetek Háza Felolvasószínházában mutatták be Mikuli János rendezésében. Közremű­ ködtek: Pilinczes József, Inhof László, Tóth András Ernő és Füsti Molnár Éva színművészek. Ugyanebben a soro­ zatban január 20-án láthatta a közön­ ség „Walter Kirn"-Hazai Attila Ujjszopó című darabját Szilágyi Eszter

Anna rendezésében, Köles Ferenc, Raj­ nai Attila, Vidéki Péter, Altziebler Edina, valamint a rendező előadásában. * ÉS-TÁRLAT nyílt január 16-án Pé­ csett, a Művészetek Házában az Élet és Irodalom című hetilapban rendsze­ resen bemutatott képzőművészek munkáiból. A kiállító művészeket és a lap képzőművészeti rovatának szer­ kesztőjét, Szikszai Károlyt Csuhai Ist­ ván kritikus mutatta be. * PÉCSI SZÍNHÁZI BEMUTATÓK. A Pécsi Nemzeti Színházban január 24én tartották Shakespeare Hamletjének premierjét Hargitai Iván rendezésé­ ben. - A Pécsi Harmadik Színházban Háy János A Herner Ferikefaterja című darabját állította színpadra Vincze Já­ nos, melynek bemutatóját január 29én láthatta a közönség. *

A JELENKOR FOLYÓIRAT estjének adott otthont november 28-án a stutt­ garti Magyar Kulturális Intézet. A la­ pot Márton László, Méhes Károly és Ágoston Zoltán képviselte. - A len­ gyelországi Borussia folyóirat kortárs magyar irodalom különszámának be­ mutatójára került sor december 12-én Varsóban, 13-án Olsztynban. A ma­ gyar résztvevők Závada Pál, Kontra Fe­ renc, Pálfalvi Lajos, valamint az összeállítás szerkesztője, Ágoston Zol­ tán voltak.

Szerzőink Konrád György (1933) - író, esszéista, szociológus, a berlini Művészeti Akadé­ mia elnöke, Budapesten él. Szakács Eszter (1964) - költő, Pécsett él. Kovács András Ferenc (1959) - költő, a Látó szerkesztője, Marosvásárhelyen él. Schein Gábor (1969) - költő, író, esszéista, irodalomtörténész, Budapesten él. Bozsik Péter (1963) - költő, író, az Ex-Symposion szerkesztője, Veszprémben él. Nagy Gáspár (1949) - költő, Budakeszin él. Falcsik Mária (1956) - költő, Budapesten él. Mészöly Miklós (1921-2001) - író, esszéista. Parti Nagy Lajos (1953) - költő, író, Budapesten él. Makay Ida (1933) - költő, Véménden él. Nagy Boglárka (1967) - kritikus, a Jelenkor szerkesztője, Pécsett él. Nagy Imre (1940) - irodalomtörténész, kritikus, Pécsett él. Csontos Erika (1965) - kritikus, az Alibi szerkesztője, Budapesten él. Bedecs László (1974) - kritikus, Budapesten él. Medve A. Zoltán (1961) - kritikus, műfordító, az Eszéki Egyetem magyar lektora, Pécsett él. Szerbhorváth György (1972) - író, publicista, Kishegyesen él. Kőrösi Zoltán (1962) - író, a Magyar Rádió Irodalmi Szerkesztőségének veze­ tője, Budapesten él.

KONRÁD

GYÖRGY

Egy vendég (regényrészlet)

2. Együtt haza

Az elvonuló hullámok folytatják egymást, és igazat adnak a fennmaradás vesze­ kedett akaratának. De eljön az órája a hideg szemnek is, amely a továbbadás szenvedélyét már csak furcsaságnak látja. Ilyenkor úgy látszik, hogy a legtöbb embernek csak az a jó, ami neki jó, és kész. De ez a dacoskodás is elmúlik, és - lé­ tünk hiábavalóságának gyanúja elől bujkálva - megpróbálunk inkább az adása­ ink, mint a szerzeményeink emlékébe fogódzni. Az anyák ráköltik az életidejüket a gyerekeikre, hosszan figyelnek olyasmit, ami nekik nem is olyan nagyon érdekes, teszik, mert a gyerek belőlük van, rájuk van bízva, pedig minél inkább kialakul, annál inkább el is különül. A maga útját róva muszáj eltolnia magától a jó szülőket. A ritka átölelés nem tart sokáig, a be­ lőlük lettnek más dolga van. Van üde és hamvasan önelégült önzés, melynek út­ jában vagyunk. Még mindig itt lábatlankodunk? Nem értjük, hogy ez már nem a mi játszmánk? Naponta egy halálhír, nőkről, férfiakról, akikhez közünk volt. Sok időt töltöttünk velük, gyakran beszéltünk róluk, okosokról, szamarakról. Valami kevés sikerült, de legtöbbször elhibáztuk. Kerülöm az ítélkezőket, az ő szigoruk folyamatos pöffeszkedés, amúgy elég szerencsétlenek. Apám egyáltalán nem volt alkalmas rá, hogy ügyészi hangon szónokoljon. Eltűnődött: „Hát ez meg mit akar kihozni magából?" Mintha lenne az emberben, akár egy szekrényben, még néhány tartalékfigura. Hallom a hang­ ját: „És te, édes fiam, te meg mit akarsz kihozni magadból?" Semmit, édesapám, csak várakozom az előszobacsengő szavára, talán lemegyek a kertbe Katival, de mindig úgy, hogy megláthassalak benneteket, ha jöttök. 121

Laci Nagyváradról telefonozott, hogy a szüleink élnek, otthon vannak már Be­ rettyóújfaluban, és lehet, hogy a közeljövőben találkozunk velük. Hogy? Mikor? „Majd megjövünk." Csak a lényeget közölte, semmi bővebbet. Idehozza őket, gondoltuk Éva nővéremmel, hogy egy kicsit rendbe jöjjenek. Láttunk már hazajövőket, valószínűleg ők is megvékonyodtak, és nem lehetnek nagyon jó bőrben. Már nem igazán találgattam a sorsukat, mert amit a koncentrációs táborokról hal­ lottam, azokba a megalázó jelenetekbe nem akartam a szüleimet beleképzelni. Hogyan tudtak életben maradni? Kuporogtam, nem különösen otthonosan, a modern ízléssel egységesen berendezett lakásban. Jóban voltam a személyzettel, a halk szobalány férjhez ment egy jóvágású, választékosan öltözködő parketta­ csiszoló iparoshoz. Laci bérelt nekik a házban egy lakást. Viorica, a szakácsnő tudott egy kicsit magyarul is, olyan volt, mint az újfalusiak, csupaszív, kényezte­ tő, néha csapkodó és a magáét jól megmondó, máskor meg bölcs legyintéssel rá­ hagyó, mint például akkor, amikor a szomszéd macskája a konyhai erkélyen át beugrott, és egy jókora darab borjúmájat ellopott. Viorica nemhogy nem rohant fakanállal utána, hanem le kellett ülnie egy hokedlire, hogy kikacaghassa magát. Ebben a formatervezett lakásban látszólag minden rendben volt, noha alakulha­ tott volna a helyzet lényegesen kedvezőtlenebbül is. A háború utolsó évében ab­ ban a szobában, ahol most én laktam, két angol pilóta rejtőzött. A gépüket lelőt­ ték, és az ellenállók hálózata ide juttatta őket. Egyszer vacsoraidőben becsen­ getett a házparancsok, és megkérdezte, hogy ki lakik még itt a családtagokon kí­ vül. Senki, mondta Laci, a házparancsnok szeretett volna meggyőződni ennek az állításnak az igazáról, de Laci nem engedte be. A házparancsnok tolakodott, Laci adott neki egy olyan pofont, hogy emeletnyit hemperedett le a lépcsőn. Nem fogja megbánni, ha hallgat erről, mondta, és felsegítette. Rosenthal porceláncsészéből kanalaztuk a levest, de a Nagyváradról és Kolozs­ várról a gázkamrába szállított szülők képzete ott lebegett a krómozott evőesz­ köz és a fedeles levesestál fölött. Nem esett szó a szülőkről, s ha valahogy mégis szóba jöttek, kis csönd támadt, és látni lehetett az erőfeszítést Iboly és Laci arcán, hogy ne vegyen erőt rajtuk a torkukat elszorító görcs. A hallgatás szünetei a megölt szülőket jelentették. Észak-Erdélyből Auschwitzba deportálták a zsidó­ kat, a románoknál maradt Dél-Erdélyből nem. Ezt a kritikus évet brassói nagy­ bátyám és bukaresti unokabátyám túlélte, a nagyváradiak, a kolozsváriak és a berettyóújfaluiak zöme elpusztult, kivéve némely fiatal férfiakat, akiket a hadse­ reg mellé beosztott munkásszázadokba soroztak be, ezek egy részét tömegsírba lőtték, másokat életben hagytak. A zsidó munkaszolgálatosok sorsa attól füg­ gött, hogy a századparancsnok maga ölni akart-e vagy menteni. Ha kemény, elv­ hű fasiszta volt, ha egy ilyennel váltották fel az engedékenyebb és jobb érzésű tartalékos tisztet, akkor a zsidó férfiak napjai meg voltak számlálva. Halogattam annak elképzelését, hogy az én szüleim hova és milyen sorsra jutottak, de a de­ portáltakat segélyező bizottság nagyváradi helyiségében épp eleget hallottam arról, hogy mi történt a vagonból kivergődőkkel a birkenaui vasúti rámpán, ahol a foglyokat használhatóságuk szerint különböző rendeltetésű csoportokba osz­ tották. Igyekeztem abban bizakodni, hogy mezőgazdasági munkára vitték őket, a földeken, úgy reméltem, néha találtak valamit, amit meg lehet enni. Inkább 122

csak sejtettük, mint tudtuk, hogy mikor jön meg Laci a szüleinkkel, de azon a na­ pon, bár csak a megérzésünk súgta, hogy ez az a nap, mindinkább hatalmába ke­ rített a várakozás izgalma, és már csak figyelmetlenül tudtam követni a kertben Kati bolyongásait. Két és fél éves unokahúgom észlelte, hogy a nyolchónapos Adriana a kocsi­ ban állva és a nadrágjában kotorászva a saját kakáját eszegette, és legyőzhetetle­ nül diadalmas mosollyal nagy bajuszt is maszatolt a szája fölé. Szólni akartam Adriaira mamájának, de Kati visszatartott, még ne, hagyd, Kati látni akarhatta Adriana óbégató mamáját, és egy bokor mögött elrejtőzve, élvezettel várta a fej­ leményeket. Legyen úgy, ahogy ő akarja, a kakás Adriana drámai megpillantása késhet, mindenki várhat, csak ne siessen a sofőr, szép komótosan guruljanak, ne­ hogy Ploiestinál megint valami baj legyen. Kati is várhat, akinek egy új mesével tartozom. Az alagsori szabó is várhat, akihez próbára kellene mennem, hogy új öltönyöm legyen, pedig én a régiben is egész jól megvagyok; remélem, nem kér­ di megint, hogy hol viselem a szerszámot, jobboldalt vagy baloldalt, a nemi szer­ vemet értve ezen. Időt szakítottam magamnak a legfontosabbra, hogy félrehú­ zódhassam a kert sarkába egy fügefa és egy borostyánbokor mögé, ahonnan átlátom az egész kertet, és magaslati pontomról, egy földhányásról szemmel tarthatok minden belépőt. Végre felhangzott az ismerős kocsi búgása, az ajtók csapódása, több ember hangja, legerősebben Lacié, aztán egy női hangot is hal­ lottam, igen, ez az anyám. Csomagokat cipeltek kimelegedve, rohantam, hogy kivegyem anyám kezéből a táskát, Évike is feltűnt, és le akarta venni apánkról a hátizsákot, s a vita, hogy ki mit vigyen, kissé lefékezte az egymásra borulás len­ dületét, azok a csókok kis ideig még hadd száradjanak. Jönnek be a kertbe, apám hunyorog az erős júniusi napfényben, és a háttérbe húzódik. Anyám kitárja két karját, nagyokat kell nyelnem, igen, ők azok. Kisebbek, vékonyabbak és időseb­ bek annál a képnél, amelyet magamban őriztem róluk, és az ő szemükben is ott van a vizsgáló kérdés, ki is vagy te, akire annyit gondoltam? Laciék magunkra hagytak bennünket, volt egy hosszú hallgatás, fogtuk egymás kezét, néztem őket, bólogattam, kimondtam a szót, édesanyám, édesapám. Azután még sok minden történt, elsétáltunk egy parkba, már ismertük a já ­ rást, megvendégeltük a szüleinket az olasz fagyialtosnál, és rajtafelejtettem a szememet egy göndör, fekete hajú lányon, aki a kútnál a tenyeréből ivott és a fe­ jére locsolta a vizet. Víg és szomorú nyugalom ereszkedett ránk, ezek az embe­ rek itt körülöttünk nem akarnak bennünket kipécézni, följelenteni, elvitetni, ki­ irtani. Kellemes, ha a környezetünkben senki sem óhajtja a halálunkat. Bő félévszázad múltán megtaláltam ugyanezt a padot, kiéhezett, végelgyengüléses, kóbor kutyák feküdtek csapatosan körülöttem. Vacsora után pizsamában guggoltunk a szüleink ágyán, és hallgattuk egy­ más kalandregényét. Anyám mesélt, apám néha humoros képet vágott hozzá. Gyalogmenetben vezették őket Bécsből Mauthausen felé, anyám kezdeménye­ zésére egy tucatnyi ember egy útkanyarulatnál beugrott az erdőbe, olyan ügye­ sen, hogy a menetet kísérő őrök nem vették észre a szökést. Kora tavasz volt, ne­ hezen éltek az erdőben, találkoztak egy csapat német SS-katonával, s magyar menekülteknek adták ki magukat. A katonák örültek, hogy anyámék tudnak né123

me tül, és megsütik az erdőben eltalált nyulat, őzet, így hát barátságosan körülül­ ték a pecsenyét. A szökevények között volt egy csinos fiatalasszony, aki igen­ csak tetszett az SS-egység ugyancsak fiatal és csinos parancsnokának, és aki némi kacérkodásra is hajlandó volt a jó viszony érdekében. Ez az erdei idill két hétig tartott, és életmentő volt, mert akik eljutottak Mauthausenbe, akik nem mertek szökni, azoknak nem sikerült életben maradni­ uk. Ebben a kalandban apámra az a szerep jutott, hogy lehetőleg hallgasson, mert színészi képességeivel nem jutott volna messzire. Nem volt képes csalni, hazudni, még szabad polgárként aggályosan vezette a könyvelését, szabályosan adózott, nem vásárolt hitelre semmit, de élvezte a készpénzfizetésért járó kis ár­ engedményt. Az unalomig ismételgette azt a német mondást, hogy „Ein Mann ein W ort", de ehhez a jámborsághoz óhatatlanul együgyűség is párosult. Apám nem élte volna túl a háborút, ha nem enged anyám befolyásának, aki a törvényekkel és a hatósággal önösebb, makacsabb és rögtönzőbb viszonyban volt. Mikor azonban a parancsnok türelmetlenebbül akart a fiatalasszonynál célt érni, akkor annak a mozdulatnak az ingerült keménységéből, amellyel a csoporthoz tartozó fiatalasszony ellökte őt, hirtelen megértette, hogy szó sincsen szövetségesi összetartozásról, és telefonált, hogy az erdőben szökött zsidók rejtőznek. 1945 áprilisában idős osztrák csendőrök jöttek értük, és szekéren vitték anyámékat hosszú napokon át tartó úton, virágzó cseresznyefák között egy vegyes táborba, ahol volt mindenféle nép, hadifoglyok is nagy számmal, de ez nem megsemmisítő tábor volt, és a szüleim itt, Kremsben érték meg a felszabadulást. Anyámnak ez a csendes, elszánt renitenciája azelőtt is, azután is megmutat­ kozott. Azelőtt? Vegyük például a sült kolbász esetét. A berettyóújfalui piac laci­ konyháiról a sült, fokhagymás disznókolbász messzire illatozott, és hívta a zöld­ séges sorból, ha nem is annyira anyámat, mint a kíséretébe szegődött fiát. Mentünk vele néhanap a szakácsnő és a nevelőnő társaságában, gömbölydeden hullámzott a Velev testvérek, a bolgár kertészek szívélyes, akcentusos társalgá­ sa, miközben a kezük sebesen mérte a barackot és a paradicsompaprikát, de akárhogy is szimatoltam a virágpiac illatát, a kolbász győzött. Pedig voltak erős versenytársai, a szagok parádéjából különösen kedvemre való volt a takarmányként használt napraforgópogácsáé, a kisajtolt és korongfor­ májúra préselt napraforgómag-maradványé, és inkább gyengéd fehérségével hú­ zott a tejfeles-túrós-vajas nénik vagy a gyerekfej nagyságú gomolyasajtok asztala. Végül is kellő nyomás nehezedett anyámra, hogy vegyen egy szép tekervényt a kolbászból, és azt titokban, még ebéd előtt, nem az ebédlőasztalnál, ha­ nem a konyhában fenyőfaszékeken ülve merészeltük befalatozni. Használhat­ tam ehhez a bicskámat, izgatottan ettünk, összeesküvő módra. Reméltük, hogy ezt a kis merényletet a zsidó étkezési törvények ellen eltitkolhatjuk apám elől. Ő már abba is beletörődött, hogy anyám a marha hátuljából is vegyen húst, ne csak az elejéből, de hogy sertéshús kerüljön a házba, az számára, aki jó fia volt a szüleinek, elképzelhetetlen volt. A titkolózás azonban nem sikerült, apám ép­ pen akkor jött fel az üzletből az emeletre, kereste anyámat, sehol a lakásban nem találta, kijött a konyhába és ott megpillantotta ezt a kolbászfalatozó bűnbandát. Benyitott, mindent látott, és úgy tett, mintha nem látott volna semmit sem; eszé­ be sem jutott volna megszégyeníteni bennünket. 124

Anyám tehát hajlamos volt a törvényszegésre, és tudott, ha kellett, hazudni is. Ő vezette körül a házban a mindent látni akaró Gestapo-tiszteket és magyar csendőröket, s ő tagadta le, amit le kellett tagadni. A nők az ilyesmihez jobban értenek. Amikor anyámat is letartóztatták, akkor két napig a berettyóújfalui tűzoltó­ ságon tartották fogva őket, és az egyik csendőr pénzért megengedte, hogy apám néhány percre bemehessen abba a helyiségbe, amelybe anyám volt bezárva. Á l­ dom a sorsomat, hogy anyám nem volt mulyább és beletörődőbb, mint amilyen, hogy volt bátorsága tiltakozni apám elvitele ellen, hogy azt képzelte: ilyen tör­ vénytelenség ellen a főszolgabírónak, dr. Fényes Györgynek szót kellene emel­ nie a baráti hatalom helyi parancsnokságán. Áldom a gondviselést, hogy ezzel a nyakasságával anyám lecsukatta magát, s ilyen módon bennünket, gyerekeket magunkra hagyott. Ezzel mentette meg apámat, mert mellette maradt, és önmagát is, mert a vo­ natot, amelybe bezsúfolták őket, tévedésből Auschwitz helyett Ausztriába irá­ nyították, ahol hatvan százalékos esély volt a túlélésre. És ezzel mentett meg bennünket, a gyerekeit, akik, ha ott van mellettünk, gázba megyünk, én bizto­ san, Évike is valószínűleg. Magunkra maradásunk évében sem gondoltam sohasem szemrehányóan anyámra a különválásunk miatt. Az asszonynak a férje mellett van a helye. Apá­ mat sérülékenyebbnek, érzékenyebbnek láttam, mint anyámat, aki most már, a huszadik század legvégén, amikor ezt írom, kilencvenöt éves, és apámra, aki már harminckét éve halott, nem is emlékezik. Akkor, 1944 májusában az a talán tíz zsidó férfi, akit a tűzoltószertárba bezártak, azt találgatta, hogy mi lesz velük és mit akarnak tőlük. Látták, hogy ők a legmódosabbak és tekintélyesebbek, alighanem meg akarják kopasztani őket, elvenni tőlük, ha még van valamijük, a többieket pedig vezetés nélkül hagyni. Minden helyiségnek vannak rései, ahol ki lehet kukucskálni, s az egyik ér­ telmes Kepes fivér jelentette elsőnek, hogy anyámat, Rózsikát is behozták. Apám átmehetett a szomszédos helyiségbe megcsókolni anyámat, és erőt m erí­ tett a jelenlétéből. Harmadnap délben vittük az ebédet a Lisztes fogadóból, Lisztes Annus mű­ vét. Akkor már ez az ebéd is politikai gesztus volt, tüntető szolidaritási nyilatko­ zat. Már nem volt szakácsnőnk, már nem volt anyánk, ételhordóállványra kap­ csolt lábasokban hoztuk az ebédet a vendéglőből. Néztem Annus vastag karját, ahogy nagy késsel szeleteli a sült húst, csodáltam ezt a nagyhangú és nagytestű asszonyt a nagy kondérok és karajok között. De már nem volt kinek vinni azt az ebédet, a fogdahelyiségek ajtaja nyitva volt, amit messziről megpillantva előbb örvendezve néztünk, aztán kiderült, hogy üresek. Az egyik csendőr elárulta, hogy Debrecen mellé vitték őket, m ás­ nap pedig a főszolgabírótól még megtudtuk, hogy egy internálótáborrá átalakí­ tott majorban vannak Szentgyörgypusztán, de nem tanácsolta, hogy odamen­ jünk, nem fognak beengedni bennünket. Hazavittük a pecsenyét, ímmel-ámmal ettünk belőle, a nagyját eltettük vacsorára, és egész délután pingpongoztunk. Szentgyörgypusztán apám belázasodott, csendőrök vallatták, hová rejtette az értékeit. Azt mondta, hogy nem voltak, és az egész vagyona benne volt a bolt­ 125

jában. Emellett kitartott. Nem tudom, mit műveltek vele. Megvédte, legalábbis részben, az újrakezdés lehetőségét. Neki ez az arany, amit szögre, drótra, lábosra vált majd át, ha újra béke lesz, olyasmi volt, mint a regényírónak a kézirata egyetlen példányban. Béla bácsiból kiszedték, kijöttek a kertjébe és kivették a kútból, oda dobta be az acélládát. A hatóság kiszivattyúzta a vizet a kútból, csorgott az utcára. Nyolcvanadmagukkal zsúfolták be őket a marhavagonba, apám a harmincki­ lenc fokos láztól elgyengült, anyám szerzett valahonnan ultraszeptilt, és amikor megállt a vonat, lesegítette apámat a vonatról. A sörgyáros Dreher család schwechati birtokán tették, amit kellett, nem külö­ nösebben komisz, de elég kemény felügyelők alatt. Egy hosszú pajtában helyezték el őket, a birtok környékén már alig voltak helybeli napszámosok, azokat elvitték katonának. Anyámék krumplit, cukorrépát, hagymát, babot kapáltak, és néha va­ lamennyit betettek az ingük mögé vagy a zsebükbe, ezzel tartották életben magu­ kat. Télig itt dolgoztak, fáztak, összebújtak, tartották egymásban a lelket. Decemberben bevitték őket romeltakarításra Bécsbe, egy iskolában laktak a Duna balparti oldalán, Floridsdorfban. A belvárosban dolgoztak, robbanóbom­ báktól összedőlt házak düledékére másztak fel, igyekeztek a járdára dőlt omladékot romkupacba halmozni. A bécsi polgárok zöme úgy tett, mintha nem ven­ né észre őket, de egy zenemű-kereskedő odanyújtotta papírba csomagolt vajas kenyerét. Esténként behívta a szüleime t egy csésze meleg teára a faragott maha­ góni kottaálványok közé. Laci arra biztatta a szüleimet, hogy maradjanak egy ideig Bukarestben, pi­ henjék ki magukat, később pedig lehet róla gondolkozni, hogy esetleg itt teremtsenek az ő segítségével új egzisztenciát. Apám bekapcsolódhatna az ő cé­ gébe, de most szedjék össze magukat testileg-lelkileg, egyenek, pihenjenek, ráér­ nek még a kenyérért törni magukat. Lehetséges, hogy Laci tett néhány lekicsinylő megjegyzést Berettyóújfaluról: mindazok után, ami történt, miért menne oda vissza az apám? Mi keresnivalója van ott? Egy évvel azelőtt nem nagyon marasztalták, és ha már újrakezdi az éle­ tét, akkor miért nem valami jelentősebb vállalkozással? Apám bólogatott, és va­ lami olyat mondhatott magában, hogy beszélj, káposzta, beszélj. Ez a Laci - az én apám szemmértékével - valamelyes nagyzási hóbortban szenved. Világos volt, hogy apám, ha nem tiltják, visszamegy a házába, a vaskereskedésébe, mert ezt tanulta, erre készült, ez volt a mestersége, és mert ebben őnála egész Biharban senki sem volt előbbre való. Ő nem akar más leírni, mint aminek indult, ő ugyan­ abban a boltban akarja köszönteni az első betérő vevőt még azon a nyáron. Rendet kell rakni, és újrakezdeni, előbb csak kevés áruval néhány polcon a jobb sarokban, és aztán majd lehet fokozatosan növekedni, és megtölteni vasáruval az egész bolthelyiséget meg a nagy pincét is odalent. A hatóságok most remélhetőleg békén hagyják, van még néhány barátja a faluban. A hálószobaágyat felerészt visszakapták, volt egy fonott szék, amelyet kitesz az erkélyre, szemléli a dió fölött a nyári eget, és a déli szünetben egy kissé elbóbiskol. Ennél mozgalmasabb becs­ vágy nem sanyargatta apámat. A bukaresti kertben Stefan kocsiját ringatva apám hátrahajtotta a fejét, nem kell újabb történetekkel megterhelnünk egymást, amit eddig egy szuszra elmondtunk egymásnak, már az is sok. Ahogy a levelek árnyé­ 126

ka apám magas homlokán játszott, felidézte azt a képet, amelyet egykor a házunk erkélyén láttam, ahol a nyugágyban apám úgy el tudott csendesedni, hogy nem tudtam, ébren van-e még vagy elaludt, de észlelhettem, hogy jól van. Apám béké­ sen megvolt a környezetében, velünk, velem, nem igényelt többet, jól ebédelt. En­ gem is eltöltött az a nyugalom, amit az ő jelenlétében érezhettem, hogy ez így rendben van, és én is rendben vagyok, jóváhagy, a vállamra teszi a kezét, elégedett a fiával, de ezt nem kell cifrázni. Anyám nem hunyta be a szemét, nagyon is élénken tekingetett körül, érde­ kelte a nagyváros, de ő inkább Budapestre vágyott, ha már újrakezdik az életet, miért ne ott tegyék ezt, ahol, lám, a gyerekeknek is sikerült életben maradniuk. Hogy őneki, nagyváradi lánynak, végzetszerűen Berettyóújfaluban kell folytat­ nia az életét, ahol minden szétszakadt, ahol a különféle nácik mindent szétszakí­ tottak, arról anyám nem volt meggyőződve. Ami volt, az már nincs, és nem is lesz többé, azt már el kell felejteni, és nem lehet helyreállítani. De az én Józsikám olyan makacs, hogy nem lehet eltéríteni az elgondolásától. Apám pedig fölemlí­ tette az apját, a nagyapját, meg hogy ő ott majdnem mindenkit név szerint ismer. Az őrületnek vége van, hozzá kell látni a dologhoz. Visszafoglalta a házát, kita­ karították, új zárakat tétetett az ajtókra, a saját házában akart otthon lenni, ame­ lyet ő építtetett a debreceni Berger mérnökkel, ahol ifjúkorától fogva becsületet szerzett. Hogy mindenét elvették és őt is elhurcolták, kivételes helyzet volt, át­ vonuló elmebaj, ez többet nem fordulhat elő. Igenis, angol vasárut fog a boltjá­ ban tartani. Anyám megcsókolta apám homlokát. „Ó, Józsikám !" Én meg a kezé­ re tettem a kezemet, ő megszorította az enyémet, és azt kérdezte: „Ugye, így lesz, édes fiam ?" „Persze, hogy így lesz, édesapám, ha ezt már ilyen szépen elha­ tároztuk." Ebben a vitában, hogy Újfalu vagy bármi más, apámnak adtam iga­ zat. Persze hogy Újfalu, holott, ha eszem van, gondoltam később nemegyszer, akkor idejében el kellett volna mennünk valahova, ahol békén hagynak. Újfalu valóban nem volt tartható vállalkozás, nemcsak azért, mert négy év múlva úgyis elvették apámtól mindenét a proletárdiktatúra nevében, hanem azért sem, mert ez a behúzódás az egérlyukba, ez a visszavágyódás a sosem létezett, születés előtti falusi békébe, nem véve tudomásul, hogy ezt a jámbor létet sokan nem akarták, makacs álom, érzelmes és megátalkodott együgyűség volt. Mindent egy lapra feltenni, egyazon úton haladni, a sakkjátszmát mindig ugyanúgy megnyitni, magunkat a környezetünkkel szinte egynek gondolni, és fegyelmezetten nem észrevenni, hogy a köldökzsinór otthonunk és miközöttünk egy nyisszantással elvágható, egy vagonba lódítással: kiderült, hogy a folyto­ nosság józan őrzése is lehet szerencsejáték, amelynek megalázó vereség a vége. Emlékfoltokat illesztek összefüggő sorban egymás mellé, magam is fikció va­ gyok. Kedvem van a felfedezőúthoz a saját történetembe, és nem esik nehezem­ re megértenem apám naiv ragaszkodását a szülőfalujához, szülei és nagyszülei állandó lakóhelyéhez, ahol ő semmi más helyet nem igényelt magának, csak a saját házát és a jogot, hogy abban újra megnyithassa a boltját. Ez volt a törzs, a család székhelye, és mivel a nagyszülők és a dédszülők itt laktak, a nagyobb zsi­ dó ünnepeken itt gyűltek mind össze a nagy fehér asztal mellett nagyanyám húslevesei körül, és innen mentek át, sötét öltözékben, kalapban, kendővel, ima­ köpennyel, ha ímmel-ámmal is, a szomszédos zsidó templomba. 127

Jól is eshetett volna nekünk, hogy Laci, mert az ajánlatát nem fogadtuk el, egy kissé neheztelt ránk. Már megkedvelt bennünket, és egész jól megvolt velünk, már a magáénak tekintett, úgy látszott, hogy a gyerekei leszünk, és ő már fölké­ szült erre. Tudta, hogy a távolsággal az érzés is lazul, és most, hogy visszaad bennünket a szüleinknek, alighanem elveszít bennünket. Miért is ne maradhat­ nánk egy városban vele? Akkoriban ő még azt képzelte, hogy Románia jó ország lesz, nem őrajta múlt, hogy nem lett az, ahogy Magyarország sem lett jó ország. Laci főmérnök lett és főosztályvezető a külkereskedelmi minisztériumban, tár­ gyalásokat folytatott Bukarestbe érkező német és angol nyelvű üzletfelekkel, de a mellette ülő megbízható románok nem mindig értették, hogy miről van szó, hogy ki mit mond, így nem is írhattak kimerítő jelentéseket a felsőbbségnek, és élt bennük a gyanú, hogy Laci valami titkos egyetértésbe bonyolódik a külföldi látogatókkal. Nyomban felfigyeltek, ha valami csekély ajándékot, apró figyel­ mességet kapott, időnként elhívták-elvitték a politikai rendőrségre, kihallgatták, követték az utcán, néha nyomatékosan is, távollétében házkutatást tartottak a la­ kásában, hogy tudja, nem maradhat észrevétlen, majd amikor beteget jelentett, betettek egy társbérlőnőt a lakásukba, aki lbolyt idegesítette az átlátszó kacérko­ dásával. Amikor pedig Laci idegszanatóriumba ment mindezek elől, a kétágyas szobában a másik ágyon hamarosan megjelent egy szinte nyomorék, álbeteg spicli, aki, mikor Laci kiment a vécébe, nyomban kutakodni kezdett a zsebében. Egyszer Laci egy cédulára felírt valamit, majd eltépte, a papírfoszlányokat pedig a szemétkosárba dobta. A folyosóról belépve látta, hogy a nyomorék szobatárs a kosár fölé hajolt, és kiszedegette a papírcafatokat, hogy összeillessze őket. Azt akarták, hogy tudja, körül van véve, és hogy a lojális, de politikailag kí­ vülálló szakember szerepe a felsőbbségnek nem elég, adnia kell magát egészen. Ehelyett az unokabátyám teherautósofőrnek ment, egy pékségből hordta a ke­ nyeret, megvolt a testi ereje a nagy kosarak háton cipeléséhez, de az egyik bolt­ vezető meghallotta, hogy Laci a cipekedés közben a „Yankee doodle"-t fütyörészi. Mielőtt a botrány kiterebélyesedhetett volna, Laci visszaóvakodott az idegszanatóriumba, szakállat növesztett, a kertben pizsamában, pongyolában mászkált és ácsorgott, érthetetlenül hosszan hallgatott, nézte a levelek hullását, seperte az utat, és az egyik jóindulatú orvosnak köszönhetően a társalgóban mű­ vészlemezeket hallgathatott. Amikor aztán engedélyezték, hogy családostul ki­ vándoroljon, akkor ment, nem várt semmit sem, mindent rájuk hagyott, csak mehessen az övéivel ebből a tébolyult, zárt országból. Azt sem lehetett fanyar megjegyzések nélkül hagyni, hogy szerényen mo­ solygó apám volt a család törzse, igaz, hogy a hat testvér között csak az ötödik a sorban, de az egyetlen fiú és a legjobb módú. A többiek egzisztenciája ingata­ gabb volt, így a fiatalabb nemzedéknek ezt a polgári derekasságot, arányérzéket és önismeretet kellett lekicsinyelni, azt, hogy apám pénzügyi kockázatok és poli­ tikai nagyzolások nélkül, egyenletesen tudott gyarapodni. Nem volt nehéz meg­ érezni unokatestvéreimben ezt az értelmiségi gőgöt a polgári megbízhatósággal szemben. Apámnak semmi fogékonysága nem volt a kommunista szólamok iránt, ma­ kacs egyszerűséggel visszatért az egész földkerekségen zajló forradalmak he­ lyett a szabad választások eszméjéhez, ez neki tetszett, és ettől nem lehetett elté­ 128

ríteni. „Édes fiam, választani csak több közül lehet, ezt értem, mást nem értek." A háború alatt az angol rádiót hallgatta, és ezt folytatta a háború után is, csak én már ritkábban segítettem neki. Órákat tudott eltölteni a Szabad Európa Rádió­ val, finoman csavargatta a keresőgombot. Visszafelé is hosszú volt az út, többnyire teherautókon. Akinek valami járműve volt, fuvaros lett, padokat szerelt rá; ültünk vagy húszan egy ilyen öreg jószá­ gon, száguldani nem lehetett, de így, többedmagunkkal tovadöcögve, az utazás mégiscsak szórakoztató lett. Érdekelt, hogy ki van mellettem és szemben velem, és hogy kikkel szállunk le kinyújtóztatni tagjainkat. Velem szemben egy román kislány ült, nagyjából korombeli, és leszaladván a töltésről egy erdőszélen öröm­ kiáltásokat hallatott: Vajce bine, vajce frum osa, de jó, de szép, kiáltozta, pedig gond és gyász is volt elég. Brassóban életben találtuk egyik nagybátyámat, Ernőt, a Korona Szálló igazgatóját. Nyugodt, köpcös, derűs, hallgatni is tudó, nagyon udvarias férfi volt. Korábban nagyapámék erdőgazdaságában hosszú nyarakat töltöttünk együtt. A háború előtt a Máramarosi-havasokban lakott egy fából ácsolt, tágas hegyi házban, ahova a család delegálta; kitermelték és ültették a fát, fűrésztelep és saját vasút tartozott még a céghez, nagyszerűen pöfögő hegyi vonattal. Öt-hatéves koromban a szeles, hegyi vaspályán a lekopaszított rönkhasábo­ kat szállító vonatocskán ülni felséges érzés volt, csakúgy a sínautón és azon a kárpitozott személyszállító kocsin, amivel nagyapa érkezett, a sajátjával, hogy szinte a házáig elvonatozhasson. Látok magam előtt megtermett, enyhén pocakos, vállas, bajuszos férfiakat, két Ernő bácsit, anyám bátyját és sógorát, meg egy másik sógort, Pista bácsit, a vadócot, akit csak a hátára felmütyürkézett piócák tudtak lehiggasztani, amikor kitört rajta a zsidózás szenvedélye. Engem, ha náluk vendégeskedtem, ebéd után mindenáron csúfolni akart, mintha héderbe, talmudiskolába jártam volna, amelybe ugyan nem jártam, ami nem dicsőség, de tény, hogy a szomszédunkban volt, és Pista bácsit ez a különbség nem érdekelte. Haragudott, mert nem sikerült a letelepedési kísérlete Palesztinában. Unta, hogy ő folyton zsidó legyen, meg aztán nem is volt vallásos semmilyen értelemben sem. Szerette az erdőt, a piszt­ ránghorgászatot a jeges patakokban, szerette etetni és barátságosan seggbe rug­ dalni az ólban hízó disznókat, szórta a darát a tyúkoknak, és maga vágta el egy fejszesuhintással a nyakukat. Engem is magával vitt ez a vadóc Pista bácsi egy hegyi szénégető-telepre, ahol mázas csuporban vette meg a cigányoktól az erdei szamócát, és ahol megint találkozhattam azzal a csibész kislánnyal, akinek szokása volt engem ijesztgetni, rám nevetett, és aztán kiforgatta a szemgolyóját, hogy csak a fehérje látsszék. Szerettem volna megérinteni, de nem mertem. Tábortűzrakásban és -gyújtásban, zsiványpecsenye-sütésben, szakadékok és vízesések ismeretében senki sem múlhatta felül Pista bácsit. Élvezet volt segéd­ kezni neki, amikor nyársra szúrtuk a szalonnát, a csibecombot, a hagymát, a paprikát, és még az is szórakoztató volt, hogy nagy sebesen eltüntettük a tréfli szalonnanyomokat, amikor a telep felől meghallottuk a mozdonypöfögést, amely ebben az esti órában csak a nagyapát hozhatta a saját vagonjában. 129

Nagyapa szívesen üldögélt az erdei faház tornácán, oda jött utána, bár némi késéssel, a sajtó, és onnan ő csak akkor mozdult ki, amikor látogatóba mentünk egy havasi kisvárosba, amelynek közepén egy csinos park mellett volt egy börtön is, de vasárnap délután a rabok a rács mögül fasípot, furulyát, csattogó kakast és madárkalitkát, a saját készítményeiket árulták. A zárkáik egyben műhelyek is vol­ tak, a kavicsos sétányról, platánok alól lehetett nézni, ahogy faragnak. Az egyikről azt mondták, hogy embert is ölt, ez papucsos mester volt. Nagypapa a modern zsidótudomány mestereinek könyveit olvasta, unokatestvére volt a trieri és a manchesteri főrabbinak, hitközségi elnök is volt egy idő­ ben Nagyváradon, de az erdőkitermelés ügyeibe nem nagyon ártotta bele ma­ gát. Kialakult a családon belüli munkamegosztás, a nagypapának megosztott aláírási joga volt. A nagy tevékeny, az üzleti tehetség, a rohanó vállalkozó a veje volt, Margit lányának a férje, Schwarz Ernő. Amihez ez a másik Ernő nyúlt, az si­ kerre fordult, neki is erős, mély hangja volt, de tekintélye is, több, mint Pista bá­ csinak, akit nagyapa elküldött, szinte maga helyett, Palesztinába. Az öregúr olvasta a neki járó folyóiratokban a cionizmus körül zajló vitákat, és arra a következtetésre jutott, hogy ez a rakoncátlan és pogány hajlandóságú veje, aki ügyesebb a pénz elköltésében, mint a megkeresésében, hogy ez a Frank Pista, aki ért a testi mesterségekhez, ott talán új életet kezdhetne, és biztosabb létalapot teremthetne a feleségének és a fiának - legalább egy ágával verjen a család gyökeret a Szentföldön. Ő azonban nem szánta el magát egy ilyen utazásra. Nagyapa alighanem úgy képzelte, hogy ő a sétabotjával és a keménykalapjával, a cvikkerével, a hegyesre pödört bajuszával és a kétfelé fésült szakállával csak Nagyváradon az, aki. Aki­ nek a Szent László téren előre köszönnek, amire ő is megemeli a kalapját, de a kétségbeesett levelezőlapokból megértette, hogy Pista bácsi Palesztinában sem fog boldogulni. Még attól is tartani lehetett, hogy végez magával, ha nem kapja meg táviratilag a hazatéréshez szükséges útiköltséget. A pénz elment, Pista bá­ csi hazajött. Majd visszamegy, ígérte nagyapának Pista bácsi, Galileában sok kezdemé­ nyezése elindult, csak még itthon el kell rendeznie bizonyos dolgait, és élte me­ gint a szokott világát a Máramarosi-havasokban, Fiaton és Dermanestiben, ve­ szekedett magyar, román és cigány munkásokkal, mindegyiknek értett a nyelvén, és a dühöngés nem egyszer röhögésbe ment át, ami után Pista bácsi megvendégelte őket, és körbejáratta a pálinkás demizsont. Mindig zajos volt, akkor is, amikor nekem tett fel kérdéseket, amelyek vad szarkazmussal kikezdték a vallási parancsokat. Miért járjon ő feketében, mint egy varjú, ha egyszer ezt szereti, ezt a szarvasbőr vadásznadrágot, amihez csiz­ ma való? És ha ő egyáltalán valaha is imádkozni szeretne, akkor bebújna a házi vízesésünk alá, és maga előtt a zuhatagfüggönnyel, anélkül, hogy megázna, kö­ szönné az Úrnak a világ megteremtését, mert ez így valóban jó, ha némely embe­ ri gazságtól eltekintünk, de azokért a teremtmény felel, és nem a teremtő. Majd elmegy a zsinagógába, ha kedve jön rá, de nem muszájból vagy illendő­ ségből! Hagyják őt békén, még azt sem hiszi el, amit saját maga mond, mert ép­ pen csak részeg fejjel kitalálta. Akkor miért hinné el ezt a sok zagyva mesét? Jó, elolvassa, de őt ezek a történetek nem térítik el attól, hogy a kedvének éljen. A fe­ 130

keteruhás vallásosok nem tudnak a passzióiknak élni, ebben az arabok ügyeseb­ bek. A zsidók sokat aggódnak, hogy vajon aprólékosan megtartják-e az életsza­ bályokat. Nem mondja, voltak neki jó napjai is ott, a munkát is bírta, ütődött narancsot lapátolt a tehenek elé, de hiányoztak a hegyi erdők és patakok, meg a vaddisznóles. Az erdei párát semmi sem pótolja. A helyszínek: kő és homok, nem Ráchel sírja, hanem teveszar és narancs. Emberek, akiknek a nyelvét nem érti, és félni kell attól, hogy álmában rátörnek és elvágják a nyakát. Akkor már inkább elkotródik egy időre, és ha idegesíti a nagyapát, akkor át­ megy egy másik családi telepre, Királyhágóra vagy Belényesre, a székgyárba, vagy Mezőtelegdre a bitumengyárba, vagy akár hajtja a mozdonyt, eteti szénnel, miért ne etetné, csak őt hagyják békén ezekkel a magasröptű beszédekkel. Gyak­ ran úgy érezte, hogy nem hagyják. Van elég semmirekellő, aki addig nem nyug­ szik, amíg nem találja meg a módját, hogy a többieknek kellemetlenkedhessen. Amikor Pista bácsi körül az ebédlőben túl sűrűn csapkodtak a képzelt denevé­ rek, akik Pista bácsitól valami csatlakozást igényeltek, akkor ügy elveresedett a feje, hogy nagynéném, Ilonka néni, kénytelen volt hozni az uborkásüveget, amelyben magukba gömbölyödve sovány piócák tekeregtek. Ilonka néni meg­ kérte a férjét, hogy üljön a széken lovaglóülésben, és vegye le az ingét. Pista bá­ csi háta majdnem olyan széles volt, mint az ebédlőasztal, és Ilonka néni erre a nagy síkra helyezgette a piócákat szép sorban egymás mellé és alá, azok meg el­ kezdték a vérszívást, dolgosan pumpálták, kövérítették, vastagították magukat, Pista bácsi arcáról pedig leszívták a vörösséget. Negyedóra múlva Pista bácsi odajutott, hogy egykutya, az egyik így szamárság, a másik úgy. De ha van kedvem, a keskeny pallón lépkedve átmehetünk a patakon, és aztán a másik ágban kőről kőre lépdelve eljuthatunk egy olyan tisztásra, ahol megles­ hetjük az őzeket, amelyek arra jönnek egy ösvényen. Ha meglátják Pista bácsit, először megrebbennek, visszahőkölnek, de ő csak jóindulatúan pislog, és akkor tovább legelésznek, isznak a patakból, majd az egész csapat folytatja az útját. Jóle­ sett, hogy Pista bácsi elvitt engem ezekre az utakra, és el tudta nekem nézni, hogy egyszer, nagy ebéd után, álmomban bepisiltem. Ezért a gondatlanságért anyám, mivel már ötéves voltam, eltiltott volna a délutáni szórakozásoktól, Pista bácsi azonban kilopott engem a házból, és nemsokára egy jéghideg patakban találtuk magunkat, ahol Pista bácsi lenyúlt a vízbe, és felmarkolt egy pisztrángot, majd ezt még néhányszor megismételte. Moccanatlanul állt, mint egy bálvány, amíg egy villámgyors mozdulattal markába nem kerített egy újabb ezüstpisztrángot. Egy mohos sziklára telepedtünk, Pista bácsi megvizsgálta a pálinkás kulacsát, hogy van-e még benne törköly, mert mi egyebet tenne alkonyatkor az ember, ha még mindig fázik a lába, mint hogy meghúzza a kulacsot. Ez a nyakas Pista bácsi Magyarországot választotta, és a Máramarosi-havasok után Nagyvárad közelében egy kis bihari falut, Mezőtelegdet, a fűrésztelepet, a homokfutót, a körvadászatot és a kék hegyormokat a román határon túl. 1944 májusában be­ fogott a hintóba, felkötött rá három koffert, felült a bakra a felesége és a fia elé, és mert ez volt minden hazafias zsidónak parancsba adva, családostul bekocsizott a váradi gettóba. Innen tehervonat vitte őket tovább, északra, és Pista bá­ csiból meg Ilonka néniből, anyám kedvenc nővéréből, kisvártatva hamu lett. 131

Nem igazán jól tanácskozták meg nagybátyáim a jövő eshetőségeit a nagyváradi Aranysas kávéházban, ahol anyám legidősebb bátyja, Imre töltött be különféle szerepeket. Volt krupié is, de volt maître d'hôtel is, odament az asztalokhoz, min­ denkinek mondott valami barátságosat, miközben az ő foglalt asztalánál a soros barátnője ült, színésznő és vörösesszőke, mint az előzőek. Imre kopasz volt, szé­ les vállú, sötétbarnára lesült, vékony bajszú, de nem elég magas. Néha felállt a zenekar pódiumára, és átvette a prímástól a hegedűjét. Nagyapa ettől nem volt elragadtatva, és kerülte is azt a kávéházat, ahol Imre fia ilyen léhaságokkal fecsé­ relte az idejét. Hozzá ment be néha Pista bácsi a két Ernő bácsival, és a négy nagybácsi az eszét összeadva azon tanakodott, hogyan lehetne elkerülni a vár­ ható üldöztetéseket. A legszerencsésebb megoldást Schwarz Ernő bácsi találta meg: a szívszélhűdést. Nem vágta magát többé puhán rugózó Citroen kocsijába, hogy a sofőr vigye őt hasznos és néha rejtelmes útjainak egyikére. Ha olyan nőhöz vitte, aki mutat­ kozni vágyó, követelőző természet volt, olyan, aki szertefecsegi barátnői kör­ ben, hogy kitől kapta a szóvá tett új gyűrűt vagy a bundát, akkor Ernő bácsi kénytelen volt Margit néni szobája ajtajában megállva, homlokát a felső ajtó­ párkánynak támasztva clpanaszolni feleségének, hogy milyen rosszmájúak az emberek. „Képzelje, drágám, már megint mit fecsegnek rólam, most meg már ...-val hoztak hírbe!" „Szegény drágám, magát mindig hírbe hozzák. Talán mert olyan szép nagy­ darab ember. Irigyelik magát éntőlem meg a gyerekeitől." Akikről Ernő bácsi megfelelően gondoskodott. Évát férjhez adta egy neves patikushoz, Bandit Angliában építészmérnöknek taníttatta, Pál fiát azonban, aki az angliai Exeterben az orvosi egyetem helyett a teniszpályán aratott sikereket, Ernő bácsi hazahozta, és betette a cég valamelyik posztjára. Legalább nem szer­ vez sztrájkot ellene, ahogy azt Bandi fia tette, aki Londonban feleségül vett egy termetes, vörös hajú nőt, aki a munkáspárt bal szárnyán tevékenykedett, és évti­ zedeken át parlamenti képviselőnő volt, szegény negyedek szószólójaként. Ernő bácsi nem élte meg a deportálást, elvitte egy szívtrombózis. Pista bá­ csit és Ilonka nénit beterelték a gázkamrába. A fiuk, Gyuri mehetett dolgozni, őt Mauthausenben vitte el a kiütéses tífusz. Imre bácsit Budapesten lőtte fejbe egy nyilas őrjárat vezetője, aki nem akarta nagybátyám kivételezettségét elfo­ gadni. Mivel nem megfelelő hangot ütött meg vele szemben, Imre bácsi figyel­ meztette, hogy egy tartalékos főhadnaggyal beszél, mire a figyelmeztetett karszalagos, fekete egyenruhás, zöldinges nyilas Imre bácsit az élettársa mel­ lett egyszerűen fejbe lőtte. Unokafivérem, az építészmérnök Bandi angol katonaként túlélte a háborút, öccse, a könnyelmű Pál szép feleségét és kislányát, mert az anyja nem akarta el­ engedi a gyerek kezét, együttesen behajtották a gázkamrába. Pali elszökött a munkaszolgálatos egységétől, és a Máramarosi-havasokban partizáncsoportot szervezett mindenféle vallású és nemzetiségű szökevényekből. Nagyobb akci­ ókhoz nem volt elég fegyverük, de az üldözésükre indult kisebb egységeket meg tudták futamítani. 132

A három testvér közül a legfiatalabb, Éva a többiekkel együtt a birkenaui rámpára került, ott egy lengyel fogoly kiszakította a kezéből a kislánya, Kati ke­ zét, és belenyomta a nagymama, Margit néni kezébe. Így a kislány és a nagyma­ ma együtt mehettek a gázba, Éva viszont életben maradt. Gyárban dolgozott, le­ romlott, táborból táborba verődött, és már kórházbarakkban volt, mikor valaki a hírét hozta, hogy a férje, Farkas Pál gyógy- és illatszerész még él, de súlyos bete­ gen. Oda-vissza járt a hír, és mind a kettőt megelevenítette, hogy netalán még ta­ lálkozhatnak. Lábra álltak, hazajöttek. Nagyváradon Andor bácsit találták a há­ zukban, és mindenki irigyelte őket, mert mind a ketten éltek. Ezért úgy döntöttek, hogy elmennek Palesztinába, ahol Farkas Pál testvérbátyja tanár volt a jeruzsálemi egyetem vegyészkarán. Itt született egy lányuk és egy fiuk, aki a '73-as háborúban meghalt. Pali is meghalt, Éva még él, nyolcvanöt éves, még mindig szép, és három unokája van. Mindennap úszik, találkozik a barátnőivel, bridzseznek. Úton Bukarestből hazafelé szemben ülök azzal a kislánnyal, aki a töltésről lefut­ va azt kiáltozta, hogy de szép, de jó! Nagyra becsültem, ha valaki fényes szem­ mel tud örülni az életnek. Utunk következő állomásán, Nagyszebenben, a Ró­ mai Császár szállóban, ahol a fogadtatás szívélyes volt, a vendégek száma pedig csekély, az étteremben kaptunk egy levest. Az igazak álmát aludtam, de a lám­ pafényre és a csüggeteg társalgás hangjaira felébredtem. Anyám az ablakban állt, apám komoran fel-alá rótta a szobát, nővérem a szekrény tetején ült, és söté­ ten javasolta, hogy nézzek körül. A rézberakásos csillár alatt mértani pontosság­ gal rendezett nagyszabású hadgyakorlatot, díszszemlére vonult a poloskasereg. Fogadtam a tisztelgést, biccentettem, és megdicsértem a parancsnokukat, hogy engem gondosan kikerülnek, mert valóban eszükbe sem jutott, hogy en­ gem is megcsípni vetemedjenek. Évike, aki biológusnak készült, és később az is lett, elgondolkozott a jelenségen. „Öcsi, én téged ma megszagoltalak, nem voltál büdös. Akkor te miért nem kellesz ezeknek a poloskáknak, és miért kellek nekik én? Ez egy szagkémiai kérdés. Jobban kellene ismernem a poloskák ízlését." Hogy ki hogyan aludt vagy nem aludt, legyen unalmas kérdésként mellőzve. Ugorjunk innen Kolozsvárig, a Görögtemplom utcába, Dobó Ferenc nagybá­ tyánk kertes, emeletes házába. A felesége, a szép és nem nagyon okos Erzsi néni nyájas bólintással vette tudomásul, hogy a házukban annyi ember jön össze. Két lányuk, a művészettörténész Klári és az orvos Zsuzsi meg a párja, Halmos György zongoraművész kiegészítették a házigazda vonzerejét, aki a főtéren a Le Page nevű könyvesboltjában több nyelven tartotta a polcokon a klasszikus és a modern világirodalmat. Unokatestvéreimen, Zádor Istvánon, Palin és a háziakon kívül az asztalnál még ott ült Benedek Marcell irodalomtörténész a fiával, Istvánnal, a pszichiáter­ rel, és, lám csak, feltűnt unokatestvérem, Grósz Gyuri, apám szép, de nem na­ gyon okos nővérének, Gizának a fia, aki gyerekkorában nagy csibész volt, de igen okos és könyvfaló. Amikor még a szinte békeidőkben harmincöt kilométer messzeségből a szüleim velünk együtt, vonaton, bőröndökkel és az elmaradha­ tatlan kalapkofferrel Berettyóújfaluból Nagyváradra átutaztak, ahol minden ro­ kont meg kellett látogatni, és többek között apám Gizella nővéréhez és Ignác só­ 133

gorához meg ahhoz a vásott Gyurihoz is el kellett menni ebédre, akkor egyszer csak megállt a tudomány. Dél fele járt, teríteni kellett volna, és elővenni a szekré­ nyek mélyéről a porcelán- és ezüstkészletet, eltűnt azonban a szekrénykulcscso­ mó. Gizella néni sápítozott, Gyuri pedig egy faágon ült, és határozottan elége­ dettnek látszott a helyzet alakulásával. Nem lesz ebéd, mondta azzal a kisördögi kópésággal az arcán, amivel egyszer Újfaluban J om Kippurkor megállt a zsina­ góga előtt, és egy darab kolbászt falatozott kiflivel. A hitközségnek megvolt a véleménye apámról, akinek ilyen elvetemült unokaöccse van. Az én fejemre a fá­ ról almákat dobált, aztán megkérdezte, hogy ne ebédeljünk-e? Én, aki hűségesen vártam a fa alatt, mert valami érdekességet reméltem, valóban elcsodálkoztam, amikor Gyuri ágról ágra bocsátkozván lelebbent a fáról, és meglengette az or­ rom előtt anyja kulcscsomóját, melynek eltűnése Giza nénit a téboly határáig vit­ te. Ennek a gézengúz Gyurinak közben Gera György néven versei, novellái je­ lentek meg, barátnője is volt, merész beszédű kolozsvári lány, együtt akartak Párizsba menni, és arról beszéltek, hol lehetne egy jó kis forradalmat kirobbanta­ ni. Ez inkább Editet érdekelte, mint Gyurit, ő megnyugodott abban, hogy itt, Ko­ lozsváron már zajlik a forradalom, és hamarosan a burzsujokat, így Dobó Ferit is kisajátítják, ebből a villából pedig kultúrház lesz. Dobó Feri akadékoskodó kér­ déseit, hogy ki lesz az, aki nála avatottabban fogja vezetni a Le Page-t, lesajnáló udvariasság fogadta. A családban az idősebbek nagyjából polgári liberálisok voltak, és ha már párttagnak kellett volna lenni, akkor, jobb híján, szociáldemokraták; a fiatalab­ bak radikálisok, és többnyire kommunisták. Talán ezért éreztem kellemetlennek a légkört nem ide illő szüleimmel, akik megjöttek a deportáló táborból, és nem jut más az eszükbe, mint hogy Berettyóújfaluban újra megnyissák a vasboltot, és legyen megint úgy, mint régen volt. Holott tudhatnák, hogy semmi sem lehet már úgy, mint régen volt, és most a fiatalok szerint mindennek gyökeresen meg kell változnia. Módomban lett volna István oldalán ebbe a gunyoros, kommunista kórusba bekapcsolódni, de én inkább a szüleimmel azonosultam. Amikor ugyanezt a kérdést Istvánnak is feltettem, hogy ki vezetné jobban apáink boltját Berettyóúj­ faluban, mint az apáink, akik ezt tanulták egész életükben - Dobó Ferenc a könyvszakmát, Zádor Béla a textilszakmát, Konrád József a vasszakmát -, Ist­ ván, mint lényegtelent, elhessegette a kérdést: valaki csak elvezeti, a segédeink közül bármelyik. Szegény apám még hitt abban, amit ő normálisnak vélt, hogy kirabolt házá­ ban vagyonának megmaradt töredékéből újra megnyitja a boltját. Hadd jöjjenek megint a vevők, és üdvözöljék Konrád urat, akivel a vásárlás keretében beható­ an elbeszélgetnek időszerű és örök témákról, egy kárpitozott karosszékben elfo­ gyasztva a hazulról szekéren hozott elemózsiát, fokhagymás kolbászt vagy pap­ rikás szalonnát vagy csak sós szalonnát kenyérrel és vereshagymával. Friss ártézi vízzel lettek megkínálva. A személyzet, a gyakoribb vevők és apám ismer­ ték egymást, volt közös témájuk, télen a hatalmas vaskályha körül melegedve, nyáron meg élvezve, hogy ebben a nagy vasboltban milyen hűvös van. A családban a fiatalabbak, a diplomások, a bölcsészek, akiknek az anyját és az apját megölték, radikálisan szakítani akartak a régi renddel. Ti a restaurációt 134

akarjátok, mondták nekünk, ahogy a motyóinkkal igyekeztünk haza, oda, ahol úgy képzeltük, hogy a haza van, mintegy zárójelbe téve az előző évet és azt a megzavartatást, amely a szüleimet a puszta életük megmaradása okán szabály­ erősítő kivétellé tette. Örülniük kellett, hogy élnek, az egyetlen házaspár, és ami még hihetetlenebb: az egyetlen teljesen épen maradt család Berettyóújfaluban, szülők és gyermekek újra együtt. Ez csodaszerű volt, és véletlen kiváltság, ami­ hez képest az a veszteség, hogy a házát üresen és beszennyezve találta, elhanya­ golható kicsiségnek látszott, és apám ezt hajlandó is volt elismerni, amikor bará­ tai szóba hozták meggyilkolt feleségüket és gyerekeiket. Ilyenkor a szüleim elkomolyodva hallgattak. Nemegyszer hallottam, hogy a többiek helyett élek, és ez engem megijesztett. Szerettem volna ezt csak amolyan szólamnak tekinteni, és nem bántam volna azt sem, ha rosszallás rejlett volna benne, de tudtam, hogy másról van szó. Arról, hogy most úgy kell viselkednem, ahogy ők is viselkednének, ha élnének. Vagy hogy elnyerjem a megölt gyerektársak jóváhagyását. A családon belül is éreztem valamilyen elismeréssel vegyes idegenkedést ettől a szerencsétől, hogy mind életben maradtunk, és ráadásul, mint a mesében, ugyanabba a fészekbe térünk vissza, és ott megint boldogan szándékozunk élni, amíg meg nem halunk. Be­ ékelődött közénk az a másik választóvonal is: burzsoá vagy kommunista. „Ha az apám élne, lehet, hogy az ellensége lennék" - mondta István. Én az enyémnek nem voltam az ellensége, apám sem ellenségeskedett senkivel. Természetesnek gondolta viszont, hogy néhai Mariska húgának és néhai Béla unokatestvérének a két fiát, Zádor Istvánt és Pált a gyerekei mellé a házába fogadja, és ugyanezt te­ gye unokanővéremmel, Klein Zsófival is. István és Pali még egy évig Kolozsváron járt iskolába, télen sítalpon csúszva le a főtérig, de mikor már nyilvánvaló volt, hogy egész Erdély Romániához fog tartozni, 1946 nyarán hazajöttek Berettyóújfaluba.

3. O tthon? M eddig?

Ha most a régi időkről beszélek, fél évszázadnyit megyek vissza 1945 nyaráig, amikor Bukarestből Berettyóújfaluba hazajövet számomra a valódi újkor elkez­ dődött: együtt van a család és nem fenyeget életveszély. A házban úgy-ahogy folytatódott a régi élet, és megindult a földszinten a vasbolt. A nővérem Debre­ cenbe ment gimnáziumba, egy nyugdíjas katonatiszt családjánál lakott kosztoskvártélyos diáklányként, énrám pedig szabadság virradt, magántanuló lettem, időnként elmentem egy tanárnőhöz, és apám körül tüsténkedtem a boltban, ahol már három polc megtelt. Apám hozta az árut Budapestről, Salgótarjánból, Bonyhádról, ült a teherautó tetején, bevonultak az üzletbe a régi, ismerős ládák, és a fehérből kiemelkedett a tűzpiros, a fenyőforgácsból a zománcozott lábasok. Az orosz tulajdonba átment amerikai Studebaker teherautók hozták-vitték a javakat, bekapcsolódtak a civil kereskedelembe, és néha szovjet katonai kísérettel járták az akkor még nem ve­ szélytelen utakat. Természetesen mindennek megvolt a maga ára. Jött barátaival egy másodunokabátyám, Steiner Ernő is, csinos, kisportolt fia­ 135

talember, aki ekkor, ezerkilencszáznegyvenöt decemberében még nem vette tu­ domásul a Nagyváradot Berettyóújfalutól ismét elválasztó határt, és barátaival rozoga teherautójukon egyszerűen átrontottak rajta a fagyott szántóföldön. Szállították az árut, és néha az embert is. „Hogy a határőrök visszaforduljanak, én egy rossz pisztollyal két-háromszor a levegőbe lövök." Ernőt a franciák szabadították fel májusban, tudott velük beszélni, megsze­ rette a Calvadost és a Gauloise cigarettát, nyáron hazajött, megtudta, hogy a szü­ lei és a húga nem maradtak életben, a régi házában pedig családok laktak már. Ernő elfoglalta a régi szobáját, és azt mondta, viselkedjenek tisztességesen, de jobb, ha tudják, hogy pisztolyt visel a zakója alatt, amit meg is mutatott. Hosszú cserelánc végén egy Leica fényképezőgéphez jutott, mert eredetileg fotóriporter akart lenni, Brassai és André Kertész voltak a példaképei, az apja optikus és fotókereskedő volt. Ernő rövid, tárgyszerű szövegeket írt a kép mellé, de ahelyett, hogy csak megfigyelője legyen az eseményeknek, mindig beléjük keveredett, szereplőjük és elszenvedőjük lett. Az ember nem fényképezi magát holdas éjjel, mikor a szántóföldön lovon közeledő határőrök elől akar meglógni egy bukdácsoló teherautóval. Van, amikor a lóláb jobb, mint a kerék, mondta Ernő. Átjutottak, reggel csendben teáztak, Ernő nem akart hosszabban maradni, már nemcsak áruval foglalkozott, embereket is kijuttatott nyugatra, Marseilleből mentek hajón Haifába a hozzá hasonló fiatal zsidók, akik munkaszolgálat­ ból, táborból hazatérve tudták meg, hogy család nélkül maradtak. Ernő azt mondta: „Én kész vagyok." Kérdőn néztem rá. „Mindennel és min­ denre", mondta szárazon. Volt egy hátizsákja, mindene abban volt. „Miért nem folytatod apád mesterségét?", kérdeztem, s mivelhogy árubeszerző útjai alkal­ mával én helyettesítettem apámat, a kérdés nem volt egészen ostoba. Ernő meg­ simogatott: „Ennek a történetnek vége van." És, hogy nekem is igazat adjon, hozzátette, „A te apád még él, segíthetsz neki." A teherautó kormánya mellől még egyszer lenyúlt, hogy megfogja a kezemet, álltam a házunk előtt, integet­ tem utána. Ez volt az utolsó hazai találkozásunk, ő is követte társai útját a Szent­ földre. Szent, mondta Ernő, mert a vérüket adták érte. A következő évben már Haifa környékén az angol őrhajók elrontásán vagy akár elsüllyesztésén munkál­ kodott, hogy a bevándorlóhajók utasai a titkos partszakaszokon csónakjaikkal kiköthessenek. Legyen saját terem, visszafoglaltam a szobámat, ne kelljen éjszaka senki más szuszogását-horkolását hallgatnom, akkor gyújthassak villanyt, amikor akarok, hazahurcoltam az olvasófotelemet, legyen asztalom és könyvespolcom, legyen ablakom, amelyen kikönyökölhetek, és ahonnan számon tarthatom a főutca ese­ ményeit, legyen szobám, ahova behívhatom azt, akivel beszélgetni szeretnék, de amelyből a vendégem előbb-utóbb távozik, és ahova csak úgy, hívás nélkül sen­ ki sem telepedhet be. Úgy látszik, erős volt bennem a magánterület vágya, akar­ tam, hogy legyen bőven ismerős tér körülöttem, és ha a kutyák megugatják a ké­ sei járókelőket, tudjam, hogy melyik udvarból szólnak. Kertünk mellett legyen ott a templomudvar, amelyen azelőtt bőven volt, most már nincs kivel játszanom, csak az unokafivéreim, István és Pali. Unokanővérem, Klein Zsófi is megjött, anyját, apját, kishúgát, Verát megölték, 136

Zsófi erős volt és bírta, Bergen-Belsenből vékonyan, szívósan hazatért. Nem volt hova jönnie, csak hozzánk, így aztán öten voltunk kiskorúak. A ház nem volt csen­ des, nagy fazékban főtt az étel, és mindig elfogyott. Apám természetesnek tartot­ ta, hogy neki kell megkeresnie a rávalót, ment le a lépcsőn, vissza a boltba, ahol a vasáru falról falra lassacskán terjeszkedett, ahol a régi segéd mellé újabbak jöttek, és ahol apámat némelyik régi vevője megölelte, és a kezét szorongatta, hogy m e­ gint ott áll az ajtó mögött. Józsikámnak szólították, mint régen, még gyerekkorá­ ban. Hogy egy évvel azelőtt nem volt ölelés, arra jól emlékezett, de nem hozta szóba. Gyakran én is ott álltam a pult mögött, és örültem, hogy adni tudtam azt, amit a vevő kért, és ha sikerült a számlacédulát szabatosan kitöltenem. Menjünk vissza a cserépkályhához, amelyben még bükk s fenyőfa égett, az 1945ről 1946-ra forduló télen, ahol a nappali szobában hallgattam a betérők diskurzu­ sait, a szüleim és a nővérem barátait. Magántanuló vagyok, nézem a tüzet, beszé­ lek egy Kati nevű lánynak, vagy csak beszélni szeretnék, de az igazi alkalom nem jött el, hogy elmondjam, mi is történt az elmúlt évben, hogy elbeszéljem neki ezt a hosszú történetet itt, Berettyóújfalun, a házunk emeleti lakásában, a kertre és a zsidó templomra nyíló, erkélyes nappali szobában. Mind a ketten támasztottuk a kályhát, amelynek a sütőjéből almaszag jött, léket vágtunk a gyümölcsbe, hogy a csutkát kiemeljük, és tettünk bele egy kevés fahéjat meg némi melaszt, cukor még nem volt. Hallgattam Kati unokabátyjának, a vállas, konok Nyúl Lacinak a vélekedése­ it. Megjött a munkaszolgálatból, megkeményedve, a szovjet fogságból megszök­ ve, bőrzekét és bilgeri csizmát viselt. A családjuké volt a vágóhíd, unokanővéré­ nek segített, rá maradt a hentesbolt és mészárszék, ahol már összekeveredett a kóser meg a tréfli. Nyúl Laci könyékig véresen szeletelte a sertéscombot és a ka­ rajt. Délután hozzánk jövet finom arcszeszt kent az állára. Többszáz férőhelyes sertésistállóról ábrándozott, korszerű húsüzemről, és ez az álma jól megfért az­ zal a kitartó szokásával, hogy véleményeket mondjon a modern magyar iroda­ lom nagyjairól. Babits Mihályt tartotta a legnagyobbnak, olvasta József Attila verseit, köteteit, az élők közül Füst Milánra, Nagy Lajosra, Kassák Lajosra és Déry Tiborra hívta fel a figyelmet. A nővérem kísérte ki, én szerényen visszahúzódtam, búcsúzkodásuk a kelle­ ténél hosszadalmasabbnak látszott. Más estéken meghallgattam a kovács fiának az intéseit, aki szexológiai tanácsokkal látott el, és megmondta, hogy mely közis­ mert nőket célszerű a faluban elkerülni. A kovács fia gépészmérnöknek készült Budapesten. Nyúl Laci itt akart maradni a faluban, és a lelkünkre kötötte, hogy a Kisgazdapártra szavazzunk, mert ha a kommunisták győznek, akkor ő búcsút mondhat a nagy húsüzemről szóló terveinek, apám meg a házának és a boltjá­ nak, akkor itt az oroszok fognak parancsolni, nem az amerikaiak. Sötét téli délutánokon Nyúl Laci hozott magával verseskönyveket, és a petró­ leumlámpát is sikerült fölcserélnünk benzines, pumpálható gázlámpára, amely­ nek puha, fehér harisnyája, ahogy belekap a gázláng, kifeszül és zöldesfehéren izzik, ha nem is egészen hangtalanul. Én dohányt vágtam, és azt cigarettapapír­ hüvelybe töltögettem. Már nem tudom, hogy ki fizetett ezért, tartok tőle, hogy csak az apám. A biciklikerékből szerkesztett rokkán fontam az angóra nyulak 137

hosszú, levágott fehér szőrét, hogy a fonálból anyám pulóvert köthessen; vagy félrehúzódtam olvasni, és nem éreztem a szükségét annak, hogy reggelenként bárhova is bejárjak, szabadon gazdálkodhattam az óráimmal. Nyáron leginkább kerékpároztam, és a strandra vagy a Berettyóra mentem az unokatestvéreimmel. Felkapaszkodtunk a vasúti híd pillérére, és ezen a napme­ legtől áthevült betonsíkon egyszercsak Marika mellett találtam magam, aki ná­ lam négy évvel idősebb volt, úgyhogy megtisztelőnek találtam ezt az egymás mellett heverészést, ami megismétlődött egy leeresztett redőnyű, hűvös szoba heverőjén is, ahol a hanyatt fekvő Marika bal oldalán könyökölve azzal kísérle­ teztem, hogy miközben valamit mesélek neki, engedi-e simogatnom a combját, amihez a szoknyája alá kellett nyúlnom. Az ellenállás szelíd volt és ráhagyó, sőt, a bőre tapintásából úgy éreztem, az érdeklődés sem hiányzott. Mind a ketten visszafojtottuk a lélegzetünket. Marika nagynénje huzamosan magunkra ha­ gyott bennünket. Ez idő alatt szőke magántanárnőmnél kellett volna a latin fő­ név- és igeragozást fújnom, de nem ezt tettem. A tanárnő telefonált az apámnak, aki félrehívott, és megkérdezte, hogy járok-e a latin különórákra. Persze, hogy járok, többnyire járok, mondtam én felületesen, apám szeme elsötétült. Ein Mann - Ein Wort, mondta, és otthagyott. Mi tagadás, a tanárnőt én leginkább m a­ gamtól megkímélni szerettem, és egész iskolai pályafutásom alatt megörven­ deztettek az elmaradt órák. Az infláció mindent összezavart, apám nem volt jó hullámlovas, azaz nem volt semmilyen se. A billiók után a trilliók felfoghatatlanná váltak, eljött a termé­ szetbeni árucsere korszaka, gabonát, szalonnát hoztak a vevők a vasáruért, ami­ vel aztán apám nem sokat tudott kezdeni, megdohosodott a pincében, és a ke­ reskedés elvesztette az értelmét. Apám azonban kitartott, és mikor már lett rendes pénz, elkezdett gyarapodni. Csak az zavarta, hogy a jövő bizonytalan volt. Maradhat-e a boltjában, házában, vagy megint elveszik mindenét? Az újsá­ gokban közölt megnyugtató nyilatkozatokat sokféleképpen lehetett érteni. Álla­ mosítási szenvedélyében a kommunista párt mindegyre tovább ment, a nagyok­ tól már a kicsik felé, úgyhogy másodvirágzásának öt esztendeje után az államosítás apámat is elérte: boltjából, házából kártalanítás nélkül, törvényekre hivatkozva kitették. Számolt vele, hogy megint mindenét elveszik, de legalább bízott abban, hogy most nem akarják megölni. Hiába győzött a Kisgazdapárt, a kommunizmus bekövetkezett, és Nyúl Laci nem valósíthatta meg a terveit. Budapesten beiratkozott a Műegyetemre, órabér­ ben bejárt a vágóhídra dolgozni, de egy alkalommal a fürdőkádban elaludt, és nemcsak ő, hanem a vízmelegítőben a gázláng is, miközben a gáz csendesen szivárgott tovább. A fáradt Nyúl Laci semmit sem vett észre, és örökre elaludt.

138

SZAKÁCS

ESZTER

Théra II. Öszvércsapáson fel, egészen a romokig, ahonnan tisztán látszik a mélyben az elsüllyedt, régi város és a hegy lábánál az összetört szobrok. Nem tudtam, mi ez az őrült csivogás: a bezárt temlom mögötti vén fa ágain madárkalitkák lógnak. Alig messzebb a kőpadra kiterített halottat szótlan öregasszonyok mosdatják, mit se törődve velem. Megtanultam távlatokat keresni, de igazából csak a részletek nyűgöznek le. Ez a szürkészöld olajfalevél a szürkészöld kövön. Az öregasszonyok kezében magabiztos nyugalommal sikló szivacs. A fa l mellett nyitva felejtett ciszternában feketén csillogó tükör. Akár egy álomban, olyan lassan, olyan lassan fö lé hajlok, és vízjelként rárajzolom az arcomat.

Théra III. Forró, száraz és kemény vidék ez, akár a napon felejtett amfora, melyben olívaolajat és bort tartanak a vendéglők hátsó udvarán. Kemények az emberek is: a buszmegállóban képeslapot áruló, tolókocsis fiút minden délben a bódé mögé tolja az anyja, hogy könnyítsen magán, majd estig egyedül hagyja megint. Mennyit gondoltam otthon a só- és kátrányszagú nappalokra, a szobára, honnan a hosszú, sötét fövenyű partra látni, melyet, mint egy óriás koktélt, szalmatetejű napernyőkkel tűzdeltek tele. 139

Vettem egy hátizsákot is a felirat miatt: Adventurer, most meg a saját szavaimra se vagyok kíváncsi, lustán és minden értelmet nélkülözve bolyonganak bennem. Kiszárít ez a föld, ahogy őt az el nem illanó napsütés. Nem vágyom már másra, csak erre az egyetlen pillanatra, ami van és nem tud véget érni soha.

M ed d ig élhetek Meddig élhetek még így napra nap, áttetszően, akár a fü st vagy álom? Tengerre és testre emlékezem, a szőlőízt a számban kitalálom. És lombsuhogást hozzá és kiáltást, sötét kőben fu tó erezetet. Bányaomlást, almabort, békanyálat. Bármit is, mindig valami helyett, ami nemlétében is egyre nő, eltűnnek benne a tettek, a tárgyak. Mint egy pantomimban, tapogatom, s jobb híján hívom csak hiánynak.

140

KOVÁCS

ANDRÁS

FERENC

T izennégy haiku Ü d v ö zü lés

Cseresznyehó hull csúnyácska hangyabolyra ó, Josino-hegy!

K a b u k isz ín é sz

Szerbusz, te bambusz! Banánfa hajlong - hibbant szalmabáb táncol!

P árn ad al

Meztelen égre nyílnak a combok - kelyhek, rózsaszirom, bor.

G ésa

Macskaszerelmek múltán felleges ágyon fölzokogó hold.

S zen tély

Pagoda hegyén lobog a hold - hunyorog agg imalámpás.

141

N yáridő Mákvirágszirmok csigamászta sziklán, ó, pillangók álma!

K o lo sto ru d v a r

Időmadár zeng: zárda hűs kövén konok kakukkhang. Katsu!

L eg y ező k ép

Kedvesem arca elé legyezőt tart, ó, festett telihold!

Ő szi éjszak ák

Sárga krizantém néz teliholdra - hasadt töklámpás kacag.

M acu o B asó álm a

Beteg utazó: álma kopár mezőkön bolyong, elkereng.

Á lom és árn y ék

Kert Kiotóban: fá k közt fülemülehang tán sose zengett.

142

Suttogó ágak Súlyos fenyő-árny suttog. Gyermekkor! Süpped hófödte ösvény...

F a lu si csönd

Vödörbe fagyott forrásvíz - nézd, neked tart tükröt az égbolt!

R iz ssz em

Egyetlen rizsszem is tökéletes - áldott Amida Buddha!

SCHEIN

GÁBOR

(ném a kürt) lejjebb a fá k térdig vízben álltak, mint hálót húzó halászok, mind a part felé dőlve, törzsükön keskeny hasadások. a sáros ösvény a parton lejteni kezdett. egy fiatal hajtásban meg kellett kapaszkodni, és rácsúsztatva a lábat egy kőre, nagy terpeszben egy fű z félig kifordult tövére lépni. a fá k mögött a víz ágakat sodort. szemközt látszott a szerb templom tornya, és a folyó úgy hajlott, akár egy kosszarv, néma kürt. még innen is közelebb lehetett húzódni az áradás széléhez. a lomb mögött az ágak, mint felborult tutajok, úsztak. ha a túlsó partról nézte ezt valaki, talán ő is ugyanarra gondolt, mint én.

(a bőrbe nyom ódva) a keze alá csúsztattam egy papírt, hogy írja le, mit szeretne. felmetszett gégével már egy hónapja feküdt némán. a tollal, amelyre ráhajlítottam az ujjait, a teste mellett kellett volna írnia. többször is próbáltuk, mindig olvashatatlanra sikerült. néhány nap múlva még ennyire sem volt képes. a képernyőn cikcakkban szaladó zöld vonalak vészjeleket ismételtek: a gép lélegzett, a gép szíve vert, és én végre megérinthettem a tiltott testet, megsimogathattam a homlokát, mely olyan száraz, érdes volt, mint egy rajzlap. éreztem, ha felébred és meggyógyul, újra nehéz lesz beszélnünk. amikor megszorítottam a karját, csodálkoztam, a bőrbe nyomódva milyen sokáig ott marad ujjaim nyoma.

144

BOZSIK

PÉTER

Az attentátor (R észlet az azonos cím ű regényből)

„Ha jő az este, leszáll a csillag, Matuska lopva a hídhoz ballag. Csokorba gyűjti a dinamitot, úgy várja lopva a bécsi gyorsot. Matuska, édes, Matuska, drága, robbantsa fel a mi iskolánkat! Nekünk a lógás, neked a foglár, ez az igazi jó!" (gyermeknépdal) Adatközlő: Heller Ágnes

Á lom m erény 0.

Tépett páfrányok közt aludtam, egy csőszkunyhóban, a vasúti töltés mellett. M i­ kor felkönyököltem, azt kérdeztem, ki meri zavarni az igazak álmát. Furkósbotokkal fölfegyverkezett parasztokat láttam magam körül, meg egy testes asszonyságot, akiben a Harmadik Rend egyik tagját véltem fölismerni. Az asszonyság a botomra taposott, nem értettem, miért van botom álmomban. De amikor fölkeltem, nagyon hiányz... [A kézirat nagy része átnedvesedett, és megette a penész.] ...egy fogadáson vagyok, csupa gazdag, finom úr, grófok, bárók, hercegek, magas rangú katonatisztek, politikusok és mágnások között. Egyszerre csak me­ netbe rendeződünk, és a kastély kertjébe vonulunk egy nyitott sírhoz, valaki ki­ penderít a sír széléhez, a kezembe nyom egy papirost, és mutatja, hogy olvassam föl. Elkezdem olvasni, hangom előbb gyámoltalan, halk, de egyre ércesebbé válik: „Hölgyeim és Uraim! Elősegíteni az emberek helyváltoztatását a térben, tehát az időben is, fennkölt és tiszteletreméltó feladat, mert éppen nekik, az utas számára szinte láthatatlan kísérőszemélyzetnek köszönhető az, hogy Önök, Hölgyeim és Uraim, gond nél­ kül száguldanak hóborította síkságokon, sűrű erdőkön, magas hegyláncokon, folyókon és völgyhidakon át, robognak az éjszaka sötét alagútjaiban, esőben és hóban egyaránt, méghozzá mintegy százhúsz kilométeres sebességgel óránként, hogy mielőbb távoli szeretteik karjába vessék magukat; szárnyas vaskeréken (ez 145

a vasút jelképe) sietnek szeretteik elébe, ki a hálókocsik puha fekhelyein vagy a kényelmes plüssfotelekben elnyúlva, ki pedig - a legrosszabb esetben - a má­ sodosztály fapadjain vagy éppenséggel a csomagtartón elhelyezkedve, de senki sem az álom ölelésében, hanem a Vasút, korunk e csodálatos találmányának me­ leg anyaölében ringatózva, s amíg így melegednek a plüssfotelekben vagy ülnek a vasanya ölében összegömbölyödve, miként a foetus, s a helyüket változtatják térben és időben, kényelmesen, mint valami orosz regényben (talán abban, ame­ lyet az első osztályú fülkékbe beszerelt Mercur-lámpák vakító fényében olvas­ nak), ekkor tehát nem is gondolnak mindazokra a szorgos és lelkiismeretes em ­ berekre, akik ott virrasztanak az állomások irodáiban a morzegépek és telefonkészülékek mellett, méghozzá nemcsak a nagy vasúti csomópontokon, hanem a kis vidéki őrházakban is, az isten háta mögött, azokra tehát, akik fent virrasztanak, fogadják az erős mozdonyokat, etetik és irányítják e szörnyetege­ ket, oly ügyesen és könnyedén, akár a fiákeros a lovát... Igen, Hölgyeim és Ura­ im, aki itt előttünk fekszik kiterítve, egyike volt azoknak, akiktől az Önök biz­ tonsága függött, egy azok közül, aki - mint tisztességben megőszült tábornok, sok háborút látott veterán - közkatonaként kezdte majd' negyven évvel ezelőtt, egy szinte névtelen kis vasútállomáson, hogy aztán munkájával és szorgalmá­ val, áldozatkészségével és a Vasút iránti odaadásával meghódítsa magát a csú­ csot, tábornoki rangig vigye, hogy úgy mondjam, hogy aztán abban a tisztjében, amelyet betöltött, miután győzedelmesen került ki minden veszélyből, megis­ merte a vasutashivatás összes fény- és árnyoldalait, egy végzetes balesetben fe­ jezze be gyümölcsöző és a társadalomra nézve hasznos életpályáját. Igen, Meine Damen und Herren, nemegyszer állt ott a vagonok életveszélyes ütközői között, forgolódott a gyilkos kerekek körül, járta a síneket keresztben és hosszában, fel­ kapaszkodott a mozdony hágcsóján, és soha, soha nem érte semmi baj, a vas­ szörnyeteg nem rúgta meg kemény patkóival, mintha csak ismerte volna, mint­ ha barátok lettek volna, olyan viszonyban, mint ló és gazdája, a kezes jószág és a jószívű gazda között szokott lenni... s íme, most mégis, az emberséges gazdát el­ érte a halál, s a szolgálatban, csatatéren, nem békés, nyugdíjas korban, s úgy, hogy halálának pillanatában nem választhatta meg annak íremét. Ám a Vasút éli a maga békés életét, vagy legalábbis azt kellene élnie, exterritoriálisan, hogy úgy mondjam, semlegesen, mint Svájc, mert a Vasút, mindennek ellenére, továbbra is ellátja, vagy legalábbis el kellene, hogy lássa feladatát a nemzetközi szállító­ forgalomban, hűen ragaszkodva kódexéhez, annak ellenére, hogy bizonyos poli­ tikusok el akarják tántorítani ettől, fel akarják használni alantas és gyilkos célja­ ikhoz, hogy e nemes hivatását és feladatát betöltő Vasúttal mint a jóakaratú emberek összekapcsolásán ügyködő nemzetközi szervezettel visszaéljenek, hogy kivetkőztessék mivoltából, hogy erkölcsi kódexét teljesen elvessék, hogy a Vasút örök elvét, az összekapcsolást, fejtetőre állítva, a szétválasztással, a közele­ dést az eltávolodással cseréljék fel; márpedig, Hölgyeim és Uraim, Önök jól tud­ ják, hogy a vasutasok, akárcsak a tűzoltók, mindig felette kell, hogy álljanak, és felette is állnak, az egyéni, sőt az államérdekeknek is, mert az ő feladatuk az or­ vosokéhoz vagy a papokéhoz hasonlóan személyek feletti, nemzetek feletti; Is­ tentől eredő, ha úgy tetszik. Igen, tisztelt gyászoló gyülekezet, ez a szerencsétlen sorsú férfi, mint mondtam, csatatéren esett el, nem forgalmi szerencsétlenség ál­ 146

dozata lett, nem önszántából ölelte magához a sínek hideg vasát, az értelmetlen robbanás pedig elvégezte rajta azt a véres mészárlást, melyet az ilyen dicstelen tettek végeznek el az ember fián. Adjuk meg neki, Hölgyeim és Uraim, adjuk meg neki a katonának kijáró végtisztességet, mert érdemes rá; dördüljön el hát a díszszázad sortüze, harsanjon fel karban a váltókezelők sípszava, dübörögjön a mozdony orgonája, hosszan elnyújtva, mint a jajkiáltás. És béke hamvaidra, Márkus Miksa barátom." Önm egszólító biográfia 1. 1892. január 29-én (vagy 30-án) születtél, reggel 6 és 7 óra között, a Vízöntő je­ gyében, abban a jegyben, amely arra rendelt, hogy egyéniséged sötét oldala dom­ borodjék ki, úgymint agresszivitás, túlzott büszkeség, kevélység, hiszékenység, ingerlékenység, erőszakosság, korlátozhatatlanság és az ebben való szívósság és makacsság. Csantavéren születtél, ebben a Szabadka melletti faluban, amelyet úgy adtak-vettek különféle gazdái, mint barmokat a vásáron, talán ezért van az, hogy annyi kereskedő sehol nincs, mint o tt... A falu első írásos dokumentuma is, amely 1462-ből maradt fönn, kereskedelmi célt szolgált: Mátyás király édesanyjá­ nak adományozta Chontafeyer falut fényesebb udvartartás végett. Ebben a faluban volt édesapád papucskészítő mester, nagyapád templom­ szolga és harangozó a csantavéri római katolikus templomban, nagyanyád, aki­ re legjobban ütöttél, alkoholista, titokban cserélte a kukoricát bácskai whiskeyre (ahogyan az Amerikát jártak mondták), vagyis kukoricapálinkára. Öt elemi is­ kolát jártál szülőfaludban. Tízéves voltál, amikor édesapád meghalt. Később édesanyádat Kőmíves Sándor, egykori segédetek vette nőül. Nem szeretted ezt az embert, aki apád helyét bitorlotta, bár azt készséggel elismerted mindig, hogy taníttatásodról gondoskodni igyekezett, igaz, anyád nyomásának eleget téve. Leveleidben ezért szólítottad „atyámnak". Anyád papnak szánt, mostohaapád pedig azt szerette volna, ha magad is a műhelyben maradsz és kitanulod a pa­ pucskészítő mesterséget. Pap ugyan nem akartál lenni, de - hogy otthonról távol lehess - látszólag elfogadtad anyád akaratát, ezért az 1903. év őszén a kalocsai jezsuita gimnázium I/b . osztályába beíratást nyertél. Szándékosan tanultál rosszul, nehogy pap váljék belőled, ez a cselekedeted az ingyen koszt megvoná­ sával járt. Édesanyád és mostohaapád az elégséges bizonyítvány okán átíratott a szabadkai gimnáziumba. Itt sem tanultál valami jól, mert még mindig a fejed fö­ lött lebegett, hogy pappá kell lenned, amit mindenképp szerettél volna elkerül­ ni. Csak mikor keresztapád, aki egyben a csantavéri plébános is volt, azt mon­ dotta, hogy rossz tanulmányi eredményeid miatt nem lehetsz pap, akkor nyugodtál meg kissé. Hogy anyádat ne keserítsd el nagyon, és mostohaapád ne­ hogy megvonja tőled az apanázst, elhatároztad, kántortanító leszel. Édesanyád támogatta elképzelésedet, mostohaapád, vonakodva bár, de szintúgy beleegye­ zett, hogy a kalocsai érseki tanítóképzőben tanulj tovább. Mindig is jó fejed volt, bármit vissza tudtál mondani emlékezetből, ha azt egyszer is hallottad vagy ol­ vastad. Úgyhogy a képezdében jól tanultál, stipendiumot is kaptál, amelyet tel­ jes joggal vontak meg tőled, mikor társaidat cukkolva elcsaltad őket egy bor­ délyházba, ami kitudódott. Már akkor roppantmód szerettél hetvenkedni, adni a nagyot társaid előtt, és ha csak rövid időre is, meggyőzni önmagad, hogy 147

összehasonlíthatatlanul nagyobb a szabadságod és hatalmad, mint a valóság­ ban, egyszóval mulathatsz, garázdálkodhatsz, bebizonyíthatod, hogy mindent megtehetsz, magyarán: komikusan és naivan túlbecsülted magad. Tulajdonképpen ezzel kezdődött balszerencsés életed tragikus regénye. Csak akkor ezt te még nem tudtad. Már gyerekkorodban vonzottak a vonatok. Sokszor álmodtál azzal, hogy lá­ tod, amint a sötét éjszakában fölrobban egy vasparipa. Gyönyörűségesebb lát­ ványt elképzelni sem tudtál, mint a tűzcsóva ég felé ívelését. Mágikus erővel vonzottak a pályaudvarok. Ugyanakkor rettegtél is tőlük. Sokszor bolyongtál a vasútállomásokon, és a beérkező vonatokat igyekeztél minél közelebbről bevárni, miközben féltél, de ez a félelem kéjes borzongással párosult, és nem tudtad le­ győzni. Sokszor elmentél a sínekhez, és a füledet a fémre téve előszeretettel hall­ gattad a kattogást. Köveket és kénport is helyeztél rájuk, és nagy megelégedéssel nézted, hogyan szikráznak, amikor átgázol rajtuk a lokomotív acélkereke. Az oklevél megszerzése után három helyre is kineveztek tanítónak, a püspökhatvani kinevezést fogadtad el. Nem emlékszel, miért döntöttél így. Le­ het, hogy a neve miatt. Ha már nem leszel püspök (hisz kétségtelen, hogy azzá váltál volna, ha anyádra és keresztapádra hallgatsz, és papnak mégy), legalább olyan helyen dolgozz, amelynek nevében hallható a „püspök" szó. Elég jó tanító voltál, ezt Mindák Béla, az iskola igazgatója is elismerte. A gye­ rekekkel iskolán kívül is foglalkoztál: katonai gyakorlatokra okítottad őket, mert azt gondoltad, a hazának szüksége van katonailag jól képzett polgárokra, akik megvédik a hazát a külső és belső ellenséggel szemben. Most is ezt gondolod. Mindák Bélának igaza van abban, hogy nagyon szeretted a női nemet. Illatuk, szoknyájuk suhogása, mozdulataik, beszédjük, leheletük, egyáltalán: a jelenlé­ tük mindig is (már gyerekkorod óta) különös izgalmat váltott ki belőled. Az vi­ szont nem igaz, hogy a faluban nem akartál nemi viszonyt kezdeni, avégből máshova utazni meg sajnáltad volna a pénzt. Már akkor elhatároztad (ebben se­ gítségedre volt rossz emlékű kalocsai tapasztalatod is), hogy p ...-ért pénzt ki nem adsz, bordélyokba nem fogsz járni. Ezt a fogadalmadat egyszer szegted meg, Erdélyben, a háború alatt, akkor is kankót kaptál. Az özvegyasszonyok és a férjes asszonyok voltak a gyöngéid, meg a kalandra vágyó külföldi, magányosan nyaraló nők. Nem dicsekvésképp, de Püspökhatvanban is több özvegyasszony­ nak csaptad a szelet, nem kevés sikerrel, ám ezeket megmagyarázhatatlan férfiúi büszkeségből titkoltad, és eltitkolod most is, a tárgyaláson sem hozakodtál elő velük, mert nem akartad kényelmetlen helyzetbe hozni eme kiéhezett és (álta­ lad) boldoggá tett asszonyokat (akik között, mellesleg, ott volt Mindák Béla fele­ sége is). Igaz, hogy az igazgató úr önfertőzésen kapott. Néha oly erővel tört rád a nemi vágy, hogy kibírhatatlan fizikai fájdalmat éreztél a heréidben, és mielőbb ürítkezned kellett. Többször nyúltál később is magadhoz az iskola vécéjében, csak körültekintőbben. 1913 októberében, mint egyévi önkéntes, bevonultál a szabadkai 6. honvéd gyalogezredhez. Tény, hogy tartalékos tiszt akartál lenni, azt gondoltad, ez eme­ li majd mind családod, mind környezeted előtt a tekintélyed. Az iskola után át­ helyeztek Zomborba, a háború kitörésekor már mint őrvezető vonulhattál a szerb harctérre. Nem igaz, amit Ozsvár Péter, az egyik ellened beidézett tanú ál148

lított: „maga lőtte meg m agát", hogy így felmentést kapj a katonai szolgálat alól, valóban megsebesültél, ezért elő is léptettek. 1914. december elején vagy novem­ ber végén kerültél a szabadkai kórházba, már hadapródőrmesterként. A kórház­ ból kikerülve mint zászlós, az altiszti iskola parancsnoka, majd a tiszti iskola pa­ rancsnokának helyettese lettél. A szolgálati szabályzatot és a tereptant adtad elő igen kitűnő eredménnyel, majd géppuskás tanfolyamra vezényeltek, ennek el­ végzése után pedig, az 1915. év végén, az orosz harctérre. Részt vettél a Toporuc-Rarance-i harcokban mint a géppuskásosztag parancsnoka. Igaz annak a ta­ núnak az állítása, miszerint „élvezted a srapnelek süvöltését", és hogy az „külö­ nös zene tenéked". Az ilyen zene a dolgok még alakot nem öltött sűrűjét, a dol­ gok szívét adja vissza. Ekkor érezted először, hogy olyan lettél, mint akiben hirtelen megpattant va­ lami, mint aki késsel rohan ellenségének és leszúrja őt, ami háborúban végül is érthető és megmagyarázható bűn, de utána már elveszti a mértéket, öl egy rossz szóért, mulatságból, egy félreértett tekintet miatt; mint aki örül, hogy egy csa­ pásra átléphet minden törvényt meg hatalmat, mint aki élvezi azt az émelyítő undort, amelyet másokban ébreszt, mint akit lidérces láz gyötör, s megrészegíti embertársai rettegése, miközben tudja, hogy ezért szörnyű megtorlás v ár... Később a pécsi 19. honvédezredhez helyeztek át. Itt ténylegesíttetni akartad magad, de visszautasítottak. Hogy miért, nem tudod, nem indokolták. Rosszul esett. Ezután kerültél Erdélybe, ahol egy trachomás század parancsnoka voltál, hadnagyi minősítésben. A mezőgazdasági munkálatokat felügyelted, parasztka­ tona lettél, rangon alulinak érezted, jobban kedvelted a frontszolgálatot, a srap­ nelek süvöltését, a gépfegyver kattogását, e zenéről szóló zenét. Az összeomlás­ kor már főhadnagy voltál, kis ezüst vitézségi érem és bronz katonai érdemérem (Signum Laudis) büszke tulajdonosa. (...)

Bizony, igaz Ozsvár Péter, egykori bajtársad azon tanúsítása, miszerint foko­ zott külcsínnal öltözködtél volna, és hogy kitűnő kereskedőnek és nagy vagyo­ nú embernek tituláltad volna magad. Szeretsz hencegni, elképzelt történeteidet átéled, úgy érzed, megtörténtek veled az események. Szeretted, ha megcsodál­ nak, ha mindenkinél különbül nézel ki. Hol van az előírva, hogy a harctéren egy tiszt, még ha tartalékos is, úgy nézzen ki, mint egy disznó?! Az összeomlás után valóban elárvereztétek a kincstári holmikat, mert „silány erkölcsi felfogású" vagy, és bizony vagyonszerzés céljából. Bár erről tájékoztat­ tad felettesedet, aki viszont - megrándítva a vállát - csak annyit mondott, „fő­ hadnagy úr, tegyen úgy, ahogy jónak látja, itt a vég". Ezt beleegyezésnek vetted, és engedtél századod (és a magad) óhajának. Az árverezésben nem vettél részt, de a befolyt összeget, mint felettes, magad osztottad szét. Vittél haza kincstári holmikat, de nem hatezer korona értékben, hanem csak négy. Igen, mondtad azt: „ha én nem hoztam volna el, ellopták volna a zsidók." Irigy voltál mindig is a zsidó kereskedőkre és iparosokra, mert talpraesettebben, okosabban üzleteltek, mint a családodból bárki. Hazatérve Csantavérre elfoglaltad tanítói állásodat, amelyre még önkéntesi éveidben választottak meg. Itt szervezted meg a polgár­ őrséget, embereid közül sokan vettek részt rablásban, amely rablásokat az ún. „zöldkáderesek", a frontról hazaszökött katonák számlájára írtak később. 149

Ugyanakkor a fosztogató rác katonáktól megvédtetek jó néhány jómódú pol­ gárt. Goldsmann Géza kereskedő üzletét és lakását a te embereid rabolták ki, a zöldkáderesek. Goldsmann Géza Meidinger-kályháját Kocsis Jánostól vásárol­ tad (aprópénzért), aki hamarosan meghalt, és nagyon jól tudtad, hogy az a fű­ szerkereskedő tulajdona és rablott holmi. Hogy hírbe hoztak, öccsével meg­ egyeztél: megvásárolod a speceráját és Goldsmann Benedek házát, jóval a vételár alatt egyeztél meg a rettegő fivérekkel, legyen irgalmas hozzád az Úr! Adósságodat viszont hamarosan kifizetted. A tanítói fizetésed nem volt elegendő a kicsapongó életmódodhoz, kénytelen voltál hát kereskedelmi tevékenységet folytatni, annál is inkább, mert házassá­ got szándékoztál kötni Dér Irénnel, aki szintén tanítónő volt. Ekkoriban kezdett el szekálni Gáspár Dezső igazgatótanító, és nem csak té­ ged, de jövendőbeli anyósodat, apósodat és feleségedet is, akik ez idő tájt szin­ tén a csantavéri iskolában tanítottak. Gáspár Dezső hiányzásaid miatt szorgal­ mazta eltávolíttatásodat, bár az is igaz, hogy irigyelte anyagi gyarapodásodat, mert ő összeegyeztethetetlennek tartotta a tanítói hivatást a kereskedelmi tevé­ kenységgel. Elbocsáttatásodat megelőzendő írásbeli feljelentéssel fordultál a szerb tanfelügyelőséghez, midőn ezen feljelentéssel a szerb tanfelügyelőség nem foglalkozott, és midőn már igen szép haszonnal járt az Újvidékről, Szabadkáról, Belgrádból, Bulgáriából nagy mennyiségben behozott só, petróleum, cukor, gyufa és festék, amely árukat jóformán csak nálad lehetett beszerezni, úgy dön­ töttél, kiutasíttatod magad a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területéről. Mező­ túron 1.200.000 koronáért 120 kataszter hold földet vásároltál, melynek egyhatodát apósodra és anyósodra írattad, és gazdálkodásba kezdték Döntése­ det nagyban befolyásolta Gabriella lányod születése, és az, hogy tanítói állásod­ ban bizonytalanná váltál. 1922 júliusában optáltad a magyar állampolgárságot. A gazdálkodás kellő forgótőke hiányában nem sikerült, ezért Pestre, a Rottenbiller utcába költöztél családoddal egyetemben, majd a birtokot eladván a Visegrádi utcában még egy házat vettél, amelyet hamarosan eladtál, és a Sza­ bolcs utcában vetted meg egy ház 7/8-ad részét. Az eladók itt feljelentést tettek ellened, miszerint a szerződésben utólag a „koronáért" helyett „korona érték­ ben" szavakat írtad be. Hosszas pereskedés vette ezzel kezdetét. Mindenesetre sikerült megőrizned hidegvéredet, lelkierődet, tettrekészségedet. Kedélyállapo­ todat, lelki rugékonyságodat, szellemi erődet semmi irányban nem érintette a perek sorozata, és az sem, hogy előtted tátongott az anyagi csőd. Fűszerüzletet nyitottál feleséged nevére, megkaptad az italmérési engedélyt, arra hivatkoz­ ván, hogy „hazafias magatartásodért" utasítottak ki az SZHSZ Királyságból, be­ léptél társként egy fa- és szénkereskedésbe, tőzsdéztél és egyéb kereskedelmi te­ vékenységet folytattál. Másodfokon megnyerted a pert az 1926. évben, így ismét a siker útjára léptél, ekkor már részvényes voltál a „Házkezelési r. t."-nél, amely Rt. részvényeinek nagy részével is rendelkeztél. Mivel arra számítottál, hogy Ausztriában a képviselőválasztások után az in­ gatlanok ára föl fog emelkedni, úgy döntöttél, hogy a Budapesten értékesített házadból több házat vásárolsz ott. Többek között a Dempscher gasse 3. sz., a Kloster gasse 12. és az Eszterházy gasse 4. számú házakat vetted meg, sajnos jel­ zálogostul, amit aztán nagyon megbántál. Borkereskedéssel is foglalkoztál, 150

„Tigris tej" néven próbáltál édes kadarkát eladni, de nem sikerült, pedig zseniá­ lis nevet fundáltál ki. 1928 májusában végérvényesen Wienbe költöztél. 1930 ta­ vaszán részt vettél a „Házépítési és Gazdasági Szövetkezet" korlátolt felelőssé­ gű társaság megalapításában, azzal a céllal, hogy köz- és magánépítkezésekhez hozzájárulásokat közvetíts. Az egyik házadat akartad ezáltal újjáépíteni, és ké­ sőbb értékesíteni, mert mint magánszemély nem kaphattál állami építési hozzá­ járulást. Evégből fölmondtái a ház lakóinak, de a fölmondást azok nem fogadták el, aminek folytán per keletkezett, amit elvesztettél. Hogy pénzhez juss, a ház te­ tőzetét fölgyújtottad, bocsássa meg neked a Mindenható, így 180.000 schilling kártérítést kaptál. A királyi törvényszék később élt a gyanúperrel, hogy te követ­ ted el a gyújtogatást, de bizonyítani nem tudta. Közben 1929-ben feleséged, Irén­ ke súlyos tüdőbajt kapott. A kezelési költségek, a szanatóriumok, a perek és si­ kertelen vállalkozásaid következtében vagyonod felét már az 1929. évben elvesztetted. 1930-ban több mint hússzor foganatosítottak ellened kielégítési végrehajtást, úgyhogy ez év őszén vagyontalansági esküt kellett tenned. Va­ gyonleltárod 3 schilling készpénzt, 2 arany jegygyűrűt, néhány ruhadarabot és a Hoffgasse 9. sz. házat mutatta ki. Wieni tartózkodásod alatt nagy előszeretettel foglalkoztál patentek értékesí­ tésével, amelyeket magad ötöltél ki. Ilyen volt például a lassú folyású víz által hajtható turbina, amellyel villamosságot lehet előállítani. Ezáltal lehetett volna az összes vasutat villamosítani. Egy másik találmányod ugyancsak a vasúthoz kapcsolódik. Ez egy olyan készülék, amely a mozdonyvezetőt már nagyobb tá­ volságról figyelmezteti, ha valami akadály van a vonalon. A mozdonyra felerő­ sítendő alkatrész, amely önmagától működésbe hozza a légféket, ha az valami­ lyen akadályba ütközik, szintén a te találmányod. Feleséged tárgyalásokat folytatott a wieni városi képviselőkkel a gázelzáró készülék ügyében. Ez a patentod kitűnően bevált volna a háztartásokban, mert a lényege abban állt, hogy a gáz a csőből csak abban az esetben ömlik ki, ha a gáz ég. A találmányi hivatalban csak „Orlisó" nevű találmányodat hagyták beje­ gyeztetni, ami egy olyan anyag (összetételét most sem árulhatod el), amelyet a benzinbe keli önteni, amitől annak hatásfoka 25%-kal emelkedik. Ekkor már minden erőddel azon fáradoztál, hogy patentjeid zöld utat nyerjenek, és a teljes anyagi csődtől megmentsed önmagad és családod. Drága gyermeked és felesé­ ged, akik gondjaidról mit sem tudtak, felhőtlen élete lebegett lelki szemeid előtt. Meg a szégyen, ha kiderül, hová süllyedtél. A mai kor az arany középszer és az érzéketlenség kora, a lustaságnak, a tudatlanság dicsőítésének, a munkára való alkalmatlanságnak, a készen kapott eszmék és eszmények fogyasztásának a kora. Senki sem gondolkozik; ritka az olyan ember, aki valamiféle eszmét termel ki magából. Mind rohannak, sietnek, de ki tudja, hátha csak álmodja valaki az egészet, nincs itt egyetlen igaz, valódi ember, sem egyetlen valóságos cseleke­ det? Hátha fölébred az, aki mindezt álmodja - és egyszerre eltűnik ez az egész. Mivel zseniális találmányaid ügye lassan haladt, gondoltad, meggyorsítod, és a tettek mezejére lépsz. Majd megmutatod te, ki vagy! Az érzésnek benned eleinte nem volt határozott és világos tárgya: csak utóbb alakult ki. Bizonyos ze­ nei hangulat járt elöl, ezt követte az eszme, majd a gyakorlat.

151

Álommerény I. Egy ágyon fekszem, pontosabban nem is fekszem, hanem egy nagyobb párnának dőlve ülök. A szürke pokróc alól, amellyel takarózom, csak a fejem és a kezem kandikál ki. A kezemben egy vékony könyvet vagy folyóiratot tartok. A címlapon különféle mozdonyok fantasztikus rajzai láthatók, nagy, stilizált betűkkel ke­ resztben: „A jövő vasparipái". A címet szürkészöld alapra, nagyobbfajta betűkkel nyomtatták a füzet felső harmadán keresztül. A lapok zsírosak, és sok helyen be vannak hajtva, talán véletlenül, de az is lehet, hogy valami fontos adat megjelölé­ se céljából. Nem tudom ezt, és emiatt furcsa szorongás vesz erőt rajtam. Hüvelyk­ ujjammal pergetem a susogó lapokat, amitől meg-meglobban az éjjeliszekrény márványlapján álló petróleumlámpa lángocskája. A lánggal együtt, mintha meg­ indulnának, rezegni kezdenek a falikárpit szánjai... Almomban elszenderedem. Mikor fölébredek, egy vonat kupéjában vagyok, tiszti egyenruhában, lovaglócsizmában. Kezemben az Új Nemzedék egy száma. A vonat fékezni kezd, kipillan­ tok az ablakon, elsuhan előttem a sárga állomásépület, nem látom jól a várost vagy falut jelző táblát. Zotam vagy Zotmaz. Mikor a vonat megáll, már leszállás­ hoz készülődöm. Az állomáson tisztek és altisztek várnak, tisztelegnek és egy is­ kola melletti kertbe vezetnek. Enyhe cefreillat terjeng. A tisztek kulacsból pálinkával kínálnak. A szilvafákon sorban akasztott emberek lógnak, tízen, hú­ szan is lehetnek. Oldalt egy férfit vezet a kabátujjánál fogva egy tiszthelyettes. Épp szólni akarok, hogy mért nem kötözi meg, mint szokás ilyen gonosztevőknél, ne úgy vezesse, mint egy vizslát, amikor a férfi, meglátva a felakasztott embere­ ket, elugrik (miként a felriasztott nyúl, gondolom) a tiszthelyettes mellől, aki szá­ ját tátva tehetetlenül bámulja. A férfi kétségbeesett futásában sarkokat vágva, nehogy a golyók eltalálják, a közeli kukoricás felé menekül. Revolverlövéseim, melyeket utánaeresztek, már csak mögötte porzanak a szántáson, miután nagy lett a távolság, mire fegyveremet tokjából elő tudtam kapni. Két másik tiszt, az egyik valami Bibó nevű (álmomban még konstatálom, hogy honnét ismerős ne­ kem ez a fickó), őrült futásban iparkodik a szaladót elérni. Igen ingerült leszek a történtektől, pálinkát kérek, és miután meghúzom a kulacsot, nyugszom meg kis­ sé. Dacára a sok lövésnek, melyek a kukoricások felől hallatszanak, már le is mon­ dok a gazember kézrekerítéséről, és már messziről szidni kezdem a visszatérőket, különösen azt a tiszthelyettest (Hermann?, villan át agyamon), aki a delikvenst az akasztófához oly trehány módon akarta vezetni. A Bibó nevű erősen lihegve je­ lenti: „Kapitány úr, alássan jelentem, megvan a zsidó, épp oldalt szaladt nekem a sűrű kukoricásban, fültövön lőttem, azonnal vége lett." „Hiszi a fene nektek, üvöltök rájuk, hát akkor hoztátok volna el mutatónak legalább azt a konya fülét ennek az imposztor zsiványnak." Tisztem nem szól semmit sem, elsomfordál. Amikor már elfogytak az elítéltek mind, és nem volt több akasztanivaló - tisz­ tem ismét mellettem terem. Kezében egy összegöngyölt lapulevelet tart, amelyet diszkréten széthajt, és megmutatja benne a frissen levágott emberfület. Miután sze­ mélyesen ellenőrzöm, hogy a felakasztott hullák közül nem félfülű-e valamelyik, azt mondom neki: „Jól van, hát csak tedd el most már spirituszba talizmánnak." * 152

Egy üzletben viseltes felsőkabátot vettem álmomban, egy pár sárga cipőt, két tartalék inget, borotvakészletet, egy trencskó felsőkabátot és ruhakefét. Össze­ csomagoltam. Vásároltam még egy vulkánfíber-utánzat bőröndöt, amelybe hat­ vanhárom darab ekrazitpatront tettem, egy tucat gyújtógyutacsot, ugyanannyi izzóhengert és vagy húsz darab 6-8 méteres gömb-villanyzsinórt. Gyorsvonatra szálltam, előtte még gyönyörködtem a vasútállomáson, hogyan ranzsíroznak a vonatok, Budapestre váltottam jegyet, harmadosztályú kupéban utaztam, törte a fenekem a fapad. Elővettem a pénztárcám, megszámoltam a pénzem, ötszáz schilling, ennyi az összes, gondoltam. Amikor a vonat a határ felé közeledett, az ekrazitot térdnadrágom száraiba dugtam, a gömbzsinórt pedig a derekamra te­ kertem. Hegyeshalomnál találkoztam egykori katonacimborámmal, Horváth Er­ nővel, akiből időközben detektív lett. Milyen jó színben vagy, mondta a detek­ tív. Arra célzott, hogy kövérebb vagyok, mint mikor utoljára látott. Rapidu l leráztam. Budapest határában a vonat vécéjében kiszedtem nadrágomból az ek­ razitot, lecsavartam derekamról a gömbzsinórt, és a bőröndbe raktam, gúnyái­ mat papirosba csomagoltam. A pályaudvaron megismerkedtem egy külföldi, magányos, svéd fiatalasszonnyal, a hotelszobában lábait szorosan összezárta há­ tamon, nehogy gyorsan ejakuláljak. A szájában élveztem el. Szeretem az emanci­ pált, északi, szopós nőket, gondoltam. Hálából, magamnak is váratlanul, megcsókolom. Csókja nedves, érzem ajkán a spermám szagát. Pizsamám nyáktól nedves, mikor fölébredek. Nedves ujjam a számban.

1. Melyben egy kis történelmi leckével traktáljuk az olvasót: Károlyi Gyula kormányzata (1931-32) Gróf Károlyi Gyula, az aradi-szegedi ellenkormány volt miniszterelnöke, kon­ zervatív arisztokrata a kormányzó bizalmából (akivel rokonságba is került) és Bethlen azon feltevéséből kapott megbízatást, hogy a gazdasági szanálás nép­ szerűtlen feladatát elvégezve hamarosan lemond. Kinevezésével a hagyomá­ nyos módon történő útkeresés maradt napirenden. Kormánya a különböző poli­ tikai erők kompromisszumára épült, amit az is jelez, hogy Keresztes-Fischer Ferenc - Horthy tekintélyes és tapasztalt bizalmasa - ült a belügy-, míg Gömbös a hadügyminiszteri székben. A bethleni út továbbvitelét mutatta, hogy a pártel­ nöki széket a volt miniszterelnök megtartotta magának, így a háttérből a konzer­ vatív politika jelentékeny befolyásolására volt képes, s mint a kormányzóhoz igen közel álló politikus annak döntéseit is nagy mértékben befolyásoló szemé­ lyiség maradt. A Károlyi-kormány a minden szinten meghirdetett takarékossági gazdaságpolitikát abszolutizálta, amelyet hamarosan jelentős antiszociális intézkedések­ kel volt kénytelen kombinálni. A kormány első intézkedése a pénzügyi rekonst­ rukció népszövetségi felügyelet alatt történő megindítása volt. Megkezdődött az állami kiadások befagyasztása, a beruházások visszafogása, és hamarosan a fize­ tések csökkentése is. Mindezt hamarosan követte a nyugdíjak és más szociális el­ látmányok lefaragása. Mindez természetesen valódi gazdasági jelentőségén túl­ 153

menően rombolta a kormányzat és a rendszer társadalmi támogatottságát. A miniszterelnök szigorú monetáris (pénzügyi) politikája és az elsősorban a közal­ kalmazottakat érintő megszorítások hamarosan megosztották a kormányt is. Ugyanis a gazdasági válság nemcsak az alsóbb néprétegek elégedetlenségét nö­ velte, hanem kiélezte a hatalom agrárius és merkantil érdekcsoportjainak szem­ benállását is. Egyre tragikomikusabb színezetet öltött, hogy a puritán Károlyi a gazdasági bajok egyetlen gyógyszereként a spórolást ismeri, s mindezt kifeje­ zendő maga is gyalog járt a miniszterelnöki hivatalba, korlátozta az állami veze­ tők gépkocsihaszn álatát, a hivatalok papírfogyasztását. A valóságos problémát azonban nem ezek az intézkedések, hanem az idő­ közben megváltozott nemzetközi pénzügyi helyzethez való alkalmazkodás kér­ dése vetette föl. Miután London bejelentette, hogy letér az aranyalapról, a font hatalmas árfolyamzuhanása szerte Európában megingatott egy sor valutát. Mindeközben Anglia kereskedelme felélénkült, ami mutatta, hogy a nálunk is követett pénzügypolitikából van kiút. Károlyi kormánya kitartott a francia-ame­ rikai mintájú ortodox valutavédő politika mellett. A Népszövetség pénzügyi ta­ nácsai és elvárásai lehetetlen feladatot róttak volna az országra. Egyre világo­ sabb lett, hogy élni kellene a nemzetközi moratórium bejelentésével és az inflációs eszközök élénkítő hatásával. Ehhez persze nemzeti egységkormány il­ lett volna. A kormány sem erre az útra nem lépett, sem a hazai tőke rövid távú érdekeit nem szolgálta ki. Károlyi helyzetét nehezítette, hogy erősen befolyásolható volt, s főként az, hogy a kormányzópárt élén továbbra is Bethlen István állt. Maga az Egységes Párt pedig egyre kevésbé állt a bizonytalankodó kormányfő mögé. Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen politika erős ellenállást fog kifejteni, és a mögötte álló kormány csak átmeneti lehet. Hamarosan megmutatkozott, hogy a képzelt és valódi elégedetlenséggel szemben erőteljesen föl kell majd lépni. 1931. szeptember 13-án Biatorbágyon Matuska Szilveszter merényletet követett el a bécsi expressz ellen. A kormány a hisztériát a radikális csoportok, elsősor­ ban a kommunisták ellen használta fel, mert bevezette, pontosabban kiterjesztet­ te a gyakorlatilag a 20-as évek óta érvényben lévő statáriumot. A köztörvényes bűntényt a jogállamiság és a szabadságjogok erőteljes visszaszorítása követte. A szeptember 19-én kelt kormányrendelet a gyülekezési jogot nyirbálja meg, majd egy másik a „rögtönbíráskodás" kihirdetését teszi nyilvánvalóvá. 1932-ben le­ tartóztatták, majd a statáriumot alkalmazva kivégezték Sallai Imrét és Fürst Sán­ dort, a két kommunista vezetőt. Az általános elégedetlenség lehetőséget nyújtott a szélsőjobboldali szervezeteknek, hogy tömegbázisukat növeljék. Az 1931-ben létrejött, Böszörményi Zoltán vezette Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt jelentős bázisra tett szert korábbi elszigeteltségéhez képest. A nemzeti szocializmus országos zász­ lóbontására is hamarosan sor került, mikor is Meskó Zoltán, kilépve a kor­ mányzó Egységes Pártból, megalakította a Magyar Nemzeti Szocialista Földműves- és Munkáspártot. Ez a párt már egyenesági elődje a későbbi nyilas mozgalomnak. A kormánnyal szembeni bizalomvesztést Bethlen arra akarta felhasználni, hogy visszatérjen a kormányzatba, ám 1932 szeptemberében a lemondott Ká­ 154

rolyi helyett Horthy váratlanul az eddigi hadügyminisztert, Gömbös Gyulát ne­ vezte ki miniszterelnökké.

Álommerény II. Hallgattam a láthatatlan vonatok zokogását az éjszakában. Gyötörtek jajongó dübörgésükkel; rozsdaszínű falevelek zörögtek a fagyos, kemény talajom Külö­ nös, zavaros előérzetem volt álmomban: féltem robajló vonításaiktól. Kiéhezett, borzas kutyafalkákkal találkoztam mindenütt. Sötét kapualjakból sompolyog­ tak elő, és keskeny léckerítéseken bújtak át. Némán, nagy csapatokban kísértek. Néha-néha rám sandítottak, borongó, szomorú szemmel. Furcsamód tisztelték nesztelen járásomat. Egy fekete fáról, melynek ágai áthajoltak a sövényen, kék őszi szilva potyogott az útra. Sohasem hittem volna, hogy késő ősszel is van ilyen kemény és kék szilva, gondoltam álmomban. Egy régimódi autó lámpájá­ nak váratlanul fölvillanó fényében észrevettem, hogy az utánam kullogó kutyafalka hangtalanul, majdnem áhítattal eszegeti a szilvát a kavicsos útról meg az árok sarából. Rögtön megértettem, miért ilyen némák és levertek ezek a kutyák: az őszi vadszilva összehúzza hangszálaikat, mint a timsó. Hallottam, hogy ro­ pog foguk alatt a mag. Úgy látszik azonban, hogy maguk is szégyenkeztek emi­ att; hogy így verik el éhségüket. Mikor a reflektorfény hirtelen fölcsapott, megla­ pultak az útmenti árokban, s amelyiknek nem volt ideje eltűnni, kővé meredten állt az úton. A bőrkabátos sofőr hirtelen fékezett. „Furcsa", mondta, de nem lát­ hattam, kihez beszél. Azt hiszem, senki sem ült a kocsiban: nem égett benne lám­ pa. A bőrkabátos a két tetem mellé guggolt, és hosszan nézte őket. „Furcsa! Fur­ csa!", hajtogatta. Lélegzetvisszafojtva lapultam a repedezett falnál, az árnyék­ ban. Láttam, ahogy a férfi visszaül a kocsiba; a fényszórók kigyúltak. Az autó már legördült az utcán, amikor fölbúgott a motor. Most értettem meg, miként si­ került a bőrkabátosnak meglepnie a kutyákat. A kocsi világítás nélkül ereszke­ dett lefelé az utcán, motor nélkül, egy vadállat furfangjával; a szél ellenkező irányban fújt. Átugrottam az árkot, és megálltam ott, ahol nem sokkal előbb az autó leféke­ zett. Mindkét kutya a jobb oldalán feküdt, majdnem szimmetrikusan egymás mellett. Majompofájú öreg bulldog volt az egyik, pofáját a kerék még jobban szétlapította, a másik kis kínai pincsi, éremmel a nyakában. Lehajoltam, hogy megnézzem a nyakörvét. A körömnél nem nagyobb sárga éremre ez volt vésve: Márkus Miksa. Abban a pillanatban a talaj könnyű remegéséből megéreztem a vonat közele­ dését. Aztán magát a vonatot, mint már annyiszor, egyszerre láttam kívülről és fülkénként: a férfiak mellény nélkül, elkékült állal terpeszkedtek az ülésen; az asszonyok poros neccbe rakott haja épp olyan volt, mint a hálóba föltett fonott kosarak, a szoknyájukat szorosan maguk köré hajtogatták, és maguk is minden­ féle alakzatban nyúltak el az ülésen, a hatalmas keblek és apró combok remény­ telenül összekeveredtek az apró keblekkel és hatalmas combokkal. Sohase tudtam megmagyarázni, mi megy végbe ilyenkor bennem: furcsa fér­ fihevület, valamilyen félelem, valami érthetetlen nyugtalanság tört rám, s arra 155

ösztökélt, hogy puszta kézzel rohanjak a mozdony ellen. Amikor a vonat eldübörgött mellettem, fölkavarva a hervadt faleveleket, az eszméletlenség határán reszkettem, majd hirtelen és megmagyarázhatatlanul fölzokogtam. * Érdi telkem bekerítéséhez kell a vascső, mondom a zsidó kereskedőnek, bár nem kérdi. Gondosan méricskélek, majd veszek tizenkét darab 5/4-es, 140 cm-es vascsö­ vet. A vaskereskedésben nincs csomagolópapír, ezért átmegyek és hozok a szomszédos specerájból, becsomagoltatom, és a Nyugati pályaudvar indulási ol­ dalára szállíttatom. Ezután egy közeli hajrígerbe megyek, hátra-hátranézek, mert folyton azt érzem, követnek; megiszom két spriccert. Fölszedek egy prosti­ tuáltat. Őzbarna szeme szomorú, megcsordult rajta a festék. Száján vastag rúzs, undorodom a rúzs ízétől; úgy teszek, mint az üzletemberek szoktak üzleti úton, gondolom. Hangja rekedt a sok cigarettától. Hátulról teszem magamévá, gyor­ san és erőszakosan. Mint egy tág guminő, gondolom közben. A szopásért többet kér (jóval az árfolyam fölött), ezért kidobom. Lent a portás aranygombos unifor­ misában kommunista tüntetésről beszél a halkan sírdogáló lift-boynak. Ez jól jönne nekem, egy kis tüntetés, morfondírozok magamban. Ismét vonatozom. Nagytétény. Megállok a kandeláberes ház előtt. Unzsenírt benyitok a díszes nagykapun. Átvágok az udvaron, és egyszerre a szalonban találom magam. Fur­ csa a szobát elborító félhomály. Néhány gyertyaszál pislákoló fénye világít meg egy groteszk tábornoki egyenruhába öltözött figurát. Az egyenruhakölte­ ménybe a tervező belevegyített csipetnyit Mátyás fekete seregének uniformisá­ ból, Rákóczi kurucainak romantikus öltözékéből, a díszmagyar barokk pompá­ jából, a régi osztrák tábornoki egyenruha biedermeieréből, de figyelembe vette az egzotikus trópusi országok múlt századbeli hadvezéreinek, sőt rikácsoló ma­ darainak színes öltözékét is. Drága nyusztprémből készült a kucsma és a panyókára vetett nehéz ezüstfehér selyemmente szegélye. A kucsma kócsagforgójához legalább húsz madár farktollát kötötték csomóba. A legfinomabb posztóból sza­ bott dolmányán és nadrágján valódi aranyfonal a dús sujtás, paszománt és zsinórzat. Szintúgy aranyfonálból készült a széles, derekát átfogó kardkötő is. Sár­ ga szattyáncsizmája igazi remekmű. A szófán ül, és némán magához int. Most ismerem föl: ő Hargittay G. Gyula, a hadúr. A szófa mellett egy asztal, közepén feszület, előtte meg vastag könyv, a Biblia, jobbra tőle koponya vigyorog, balra meg keresztbe tett tőr és a Monarchia hadseregében rendszeresített Frommerpisztoly. Nevethetnékem támad, de bizarrul kongó hangja megrémít: Ismered-e a kötelességed? Igen, válaszolom magamnak is váratlanul. A feszületre és a Bibliára hűséget esküszöl-e a szövetségnek? Engedelmeskedel-e vakon a legfőbb vezetőségnek? Soha meg nem tudakolod nevüket, s ha vé­ letlenül megtudod, soha el nem árulod őket; amit a szövetségben megtudsz, sem jószántadból, sem kínvallatásra soha el nem mondod; minden parancsot teljesí­ tesz, véget vetsz még önmagad életének is, ha erre kapsz parancsot; teljes erőd­ del és minden tehetségeddel támogatod mindenben a vezéreidet, akik majd se­ 156

gítenek rajtad, előmenetelednél is érdemed szerint. Tudod, hogy halál vár az árulóra, megesküszöl? Igen. 2. Melyben Matuska feltételezhető ismeretségi körét vesszük számba, és közöljük egy levelét Mint az Matuska Szilveszter (enyhén szólva) különös önéletírásából is kiderül, jobbára feleségének családjával tartotta a kapcsolatot. Többnyire apósától kért kölcsön pénzt, a legtöbb levelet neki írta, és az ünnepeket is (ha Csantavérre lá­ togattak ilyenkor) rendszerint ott töltötték. Hogy ez azért történt-e így, mert szégyellte származását, nem tudni. Erre nézvést nem rendelkezünk dokumen­ tumokkal. Tudjuk viszont, hogy felesége öccsénél (a későbbi Dér doktornál, aki az öt­ venes évektől haláláig, azaz a hetvenes évek közepéig a háziorvos szerepét töl­ tötte be családunkban) maradt fenn levelezésének nagy része, amely levelezés kalandos módon menekült meg az enyészettől. Dér doktor halála után derült ki, hogy a felesége (név) morfiumfüggő. Ideig-óráig még el tudta látni magát, de később már segítségre szorult. Haláláig (cserébe a házáért) néhai barátnénk anyja vállalta a gondozását. Igen ám, csakhogy ő is rákapott a morfiumra. Dér doktor feleségének a halála után, már Szabadkáról, fölhívta Vékony doktort (aki másodállásban a csantavéri történeti dokumentumok szenvedélyes gyűjtő­ je), nem segítene-e a leszokásban. Vékony doktor igent mondott, a sikeres k úra után az asszony megkérdezte, mivel tartozik, ő meg azt válaszolta, ha nincs szüksége Dér doktor orvosi szakkönyveire, azokat szívesen elvinné. M ikor el­ ment a könyvekért, azokat bepakolván, a szokásos török kávé után, már elme­ nőben, rossz szokásból a verandán megemelte egy cipősdoboz fedelét. A fedél megbillent, és utánakapott, hogy le ne essen. Ezzel a hirtelen mozdulattal vi­ szont légáramot generált, és a légáram kisodort egy levelet a cipősdobozból. Lehajolván, hogy fölvegye, automatikusan bele is olvasott, gyanús tartalma miatt meg is fordította, vajon ki írhatta, mikor meglátta a Sylvi aláírást, rögtön tudta, mit talált. Elkérte ezt is. Úgyis kidobtam volna, mondta a nő. Tőle kap­ tam a következő levelet, melyet betűhíven közlök. A levélből kiderül, hogy Matuska gondos családapa, aggódó férj stb. stb. W. 2. okt. 1929. Kedves Apus! Névnapja alkalmával fogadja a legőszintébb szerencsekívánatomat. Kívá­ nom, hogy továbbra is k. családja szemefénye, a társaságának büszkesége és a hazafiasság kiemelkedő vezéralakja legyen. Kívánom, hogy azzal a megérde­ melt megelégedéssel nézzen a jövő elé, mint amit kiérdemelt az elmúlt pályafu­ tásán. Isten sokáig éltesse! (Ürítem poharamat, egyelőre vízzel telt, de majd újratöltöm ...) Kezeit csókolja Sylvi

157

Kedves Anyus, Apus és Ferike! Úgy tudom, Ferikém, hogy a te névnapod decemberben lesz, így még kéthónapi időm van. Irénke épp most írt, és írja, hogy most már a darázscsípés nyomai teljesen el­ tűntek, most már lelappadt a daganata. 63 és fél kgr-os. Ez igazán szép teljesít­ mény. Jól is néz ki Irénke, szép piros az arcza, okt. 28-án akar hazajönni, bár az orvos még ezt korainak tartja. Én is, ahogy legutóbb meggyőződtem a szüksé­ gességéről, még legalább 1 hónapot ajánlanék Irénkének. A szíve ugyanis rend­ kívül gyönge. Ha pár lépést tesz, már szívdobogása van. Azonkívül a víz még mindig nem távolodott el a mellhártya alól. Ott van kb. 6 dl. víz, amelynek a sor­ sa bizonytalan. Lecsapolni nem lehet, mert akkor a tüdőben támadt üreg ismét felnyílik. Talán a vese fokozottabb működésre való késztetése segít a bajon. Természetesen, ha van egy eshetőség, hogy itthon épp úgy kezeljék, mint ott, akkor hazahozom. Hisz látom róla, érzem a beszédjéből, kicsillan minden sorá­ ból, hogy végtelenül vágyódik közibünk jönni. Talán itthon majd a szíve könnyebben helyrejön. Gabika is már a második napja fekszik kis lázzal. Úgy látszik, egy nátha van nála kialakulóban. Ezt természetesen Irénkének nem szabad tudnia. Most még csak nekem kellene valami kis meghűlés, hogy kiegészítsem a létszámot. A múlt héten Makón és Orosházán jártunk. Vettem hét waggon hagymát és 1 /2 waggon mézet. Most ezt árulgatom váltakozó szerencsével. Az építkezést, dacára, hogy megvan minden engedély, megvettem minden anyagot, egyelőre nem kezdjük meg. Míg el nem dől az a kérdés, hogy jogom lesz-e az egész épületet lebontani és újból felépíteni az új lakástörvény alapján. Ha ezt az engedélyt nem kapom meg, akkor kezdjük meg az emelet ráépítést. Ugyanis, ha új házat építtet, akkor az építési összeg 60%-át az állam adja, 1%os évi kamatra. Ezt szeretném elérni. Természetesen az újjonan épített lakások mind szabad bérmegállapodás szerint lennének kiadhatók. Ha ez nem sikerül, kezdjük a ráépítést. Ami az új lakbért illeti, ebből ott, ahol renoválás van, semmi haszna a háztu­ lajdonosnak. A lakbér a békebelinek 2000-szerese. Apusnál most, míg a renová­ lás nincs kifizetve, 2400-szeresét fizetik már most is a lakók. Ha ez a renoválási összeg ki van fizetve, és más nem jön (renoválás) közbe, a bér teljes összegébeír a háztulajdonost illeti. 1930. aug. 1-től 2300-szoros, azután 2700-szoros 1931. nov. 1-ig. 1931. nov. 1-től újból rendezendő a lakbér törvényileg. Tekintve, hogy itt most minden oldalon a polgári elemek törtek elő (Hiszen, a Heimwehr fenyege­ tőzései következtében, egytől-egyig teljesítik a polgári pártok kívánságait.) Ma­ gában a kormányban 2 Heimwehr vezető foglal helyet (két miniszter). Maga Schaber, a miniszterelnök a teljes garancia a szocialisták ellen. Ez egy rendkívül erélyes ember, aki a diktatúra átvételére is alkalmas. Ő volt az, aki 2 évnek ez­ előtt a tömegbe belelövetett. Ezt a szocialisták rendkívül respektálják. Ilyen poli­ tikai atmoszférában fognak az új (a szocialistákból mindenki kiábrándult, még a munkásságnak is nagy része) választások 1931-ben lezajlani, és az a parlament lesz hivatva megoldani az új lakástörvényt. Ez a lakástörvény csak azért jó, hogy végre megtört a jég, de ez még olvadáshoz nem vezet. Jelen soraimmal egyidejűleg írok haza is, az én szüleimnek. Eddig Irénke is 158

informálta apusékat mindenről, épp ezért nem írtam én. Irénkét, mikor a darázs megcsípte, mindenfelé, mindenfelé az egész testén apró piros foltok lepték el és feldagadt az egész teste, a haját pedig egy hétig felkötve hordta. De most már, hála Istennek, jól van. Kezüket csókolja Sylvi. *

A merénylet után azonban különös fény vetült a kettős életű férjre. Mindenféle mendemondák, újságcikkek jelentek meg a mintaférj múltjáról. Ezek sokszor el­ lentmondanak egymásnak, cáfolatok és ellencáfolatok jellemzik, akik meg tud­ nának valamit (az újságírás már csak ilyen felületes, mihaszna műfaj volt e tájé­ kon a múltban is), azokat vagy nem kérdezik, vagy hallgatnak, mint kriptában a koporsószeg. Különösen tisztázatlanok Matuska múltjában az 1920-21-es évek. Valószínű, de nem egyértelműen bizonyított különítményes volta. A bécsi Arbeiter Zeitung 1931. október 15-én és 17-én közölte értesüléseit, me­ lyek szerint Matuska fehérgárdista volt, a hírhedt Héjjas-különítmény Babarczyféle csoportjához tartozott. Az Est október 17-i száma szerint Matuska nem a Héjjas-különítménynek, hanem „minden valószínűség szerint" az Ostenburgszázadnak volt a tagja. Az 1921. év őszi burgenlandi „felkelésben" is részt vett a „Tizler-féle rohamcsapat" tagjaként. Ostenburg, akinek egysége a burgenlandi bandaharcokat követő 1921. évi őszi királypuccs alkalmával átállt IV. Károly­ hoz, Az Est október 18-i számában cáfoló nyilatkozatot közöltetett, amelyben ki­ jelentette: „Matuska sohasem volt tagja az én századomnak." Ugyanitt nyilatko­ zott Prónay is, igen, az a Prónay, akinek a „Sopron, a hűséges város" állandósult, ambivalens értelmezői szerkezetet köszönhetjük: „Matuska sohasem volt felke­ lő." Az Arbeiter Zeitung október 21-i száma bizonyított tényként ismerteti Matuska szerepét Héjjasék Ehmann-telepi csoportjában. (Az Ehmann-telep egy barakktelep volt, ahová az I. világháború alatt hadifoglyokat helyeztek el, de 1920-ban különítményes csoportok is tanyáztak ott.) A Matuska fehérgárdista múltjáról szóló közlések kínosak lehettek a hor­ thysta kormány és hatóságaik számára, ezért a budapesti rendőrség cáfolatot adott ki, amelyet a budapesti lapok október 22-én közöltek. A cáfolat szerint az Arbeiter Zeitung október 21-i közlései helytállóak, de nem Matuska Szilveszterre, hanem Matuska Károlyra vonatkoznak, aki a rendőrség bejelentőhivatalának a tisztségviselője. Az Arbeiter Zeitung arcátlan csalásnak tekintette ezt a cáfolatot, a budapesti lapok viszont nem vonták kétségbe a cáfolat helytálló voltát. Október 30-án az Arbeiter Zeitung fényképet közölt, amelyen egy nagyobb társaság fehér asztalnál ünnepel valamit. Egy részük egyenruhás katonatiszt, közöttük legelöl jól látható egy ezredes; ezek aktív vagy nyugdíjazott hivatásos tisztek, míg a ci­ vilek valószínűleg tartalékosok. Közöttük látható Matuska Szilveszter is. Ő a fénykép publikálása előtt már magára vállalta a biatorbágyi és a többi vasúti me­ rényletek „egyedüli tettesének" szerepét, a fénykép közlése miatt viszont sajtó­ 159

pert indított az újság ellen. Sérelmezte, hogy a lap az ő hozzájárulása nélkül kö­ zölte a képet. Senki más nem tiltakozott a felvételen szereplők közül a publikálás ellen. Könnyen lehetséges, azért nem, mert nem akarták fölhívni magukra a fi­ gyelmet, hogy „egy tálból cseresznyéztek" a biatorbágyi rémmel. Külön figyelmet érdemelnek Matuska bécsi kapcsolatai. A magyar belügyi nyomozótisztek 1967-1968-ban, amikor rekonstruálni próbálták a merényletet és megpróbálták kivizsgálni (nem minden ideológia nélkül), nos, ezekben a vizsgá­ lódásokban sok érdekes adatra bukkantak. Különösen érdekes Gömbös Gyulá­ hoz fűződő viszonya, mondhatni köteléke. (Csak úgy mellékesen jegyezzük meg, hogy ahhoz a Gömbös Gyulához, aki 1921-ben menedéket adott Erzberger birodalmi pénzügyminiszter gyilkosaknak, Hinrich Schulznak és Heinrich Tillessennek, akiket a Germán Rend egy titkos összejövetelén sorshúzással jelöl­ tek ki a merényletre. „...Göm bös Gyula szélsőjobboldali politikus díszvendég­ ként fogadta, majd hamis papírokkal látta el őket, és így Spanyolországba utaz­ hattak" - írja Jörg von Uthman Merényletek könyve című művében.) E rekonstrukciós nyomozás során belügyi nyomozótisztek meghallgatták Enyedy Balázst, a két világháború közötti szélsőjobboldali mozgalmak egyik, széleskörű ismeretséggel rendelkező résztvevőjét. Tudott arról, hogy Gömbös Gyula első felesége (akitől két fia és egy lánya született) bécsi asszony volt, s Gömbös gyakran utazott oda. „Bécsi tartózkodása alatt - mondotta Enyedy szoros barátságban volt Matuska Szilveszter magyar származású osztrák állam­ polgár, volt főhadnagy, gyárossal." (Most tekintsünk el attól a piciny hibától, hogy Matuska soha nem vette föl az osztrák állampolgárságot.) Vallomását így folytatja: „Az 1920-as évek végén többször megfordult Budapesten, hogy Göm­ bössel találkozott volna, azt csak feltételezem. Annyi azonban tény, hogy a biatorbágyi merényletet (viaduktrobbantás) közösen agyalták ki. Az egész Matuska-féle ügy Hitler-Göring Reichstagjának felgyújtásához hasonló manő­ ver akart lenni." (Krónikánkat meg kell akasztanunk itt egy pillanatra, hiba tör­ tént, elvtárs, hogyan lesz kijavítva? A hasonlító megelőzte a hasonlítottat. Ugyanis a Reichstagot később gyújtotta föl Van der Lubbe, mint ahogy a biatorbágyi merénylet megtörtént. Hogy Enyedy úr szenilitása okozta-e ezt a malőrt vagy a nyomozótisztektől való félelmében keverte össze az időpontokat, nos, ezt már valószínűleg sohasem fogjuk megtudni.) „Gömbösnek alibire lett volna szüksége - mondta még - , hogy a világ közvéleménye előtt igazolva le­ gyen a magyarországi baloldal jogos felszámolása." Fölhívta a nyomozók figyelmét Varga Ferencnére, aki 1926-27-ben telepe­ dett le Bécsben, és ott „magyar éttermet" nyitott. „Az asszonytól tudom - mon­ dotta hogy Gömbös a magyar konyhája végett nála szokott volt étkezni, s szavaiból ítélve talán intim kapcsolatok is fűzték egymáshoz őket." Varga Ferencné nem tagadta Gömbössel való kapcsolatát: „1936-ban ismerkedtem meg vele nagytétényi birtokán. Sokszor jártam nála Budapesten az Úri utcai la­ kásán, és Bécsben is több alkalommal találkoztam vele, szerelmi kapcsolatunk Gömbös haláláig tartott." Van itt egy aprócska ellentmondás Varga Ferencné „vallomásában" is. Néz­ zük csak, egy helyütt ezt mondja: „Magyar éttermünk törzsvendégei közé tar­ toztak a magyar emigráció legkülönbözőbb rendű és rangú emberei. Gömbös 160

Gyula is gyakori vendégünk volt, nem csak a viszonyunk miatt, hanem mert Bécsben élő feleségét rendszeresen látogatta. Ilyen alkalmakkor mindig bejött az éttermünkben tanyázó magyar urakhoz, és azokkal tárgyalt. 1927-ben tűnt fel ét­ termünkben Matuska Szilveszter. Rendszeres látogatója volt üzletünknek, s mint ilyen, alkalmam volt tapasztalni, hogy ugyanannak a baráti társaságnak a bizalmát élvezte, amelyikhez Gömbös Gyula is tartozott. Ez a társaság mindig valami tervet készített elő. Férjem állandóan óvott tőlük. Határozottan állítom, hogy Matuska letartóztatását követően az étterem vendégei egyértelműen tár­ gyalták, hogy Gömbös Gyula és Matuska Szilveszter szoros kapcsolatban álltak egymással." Majd valamivel később: „1931 nyarán egy alkalommal egy lokálban szórakoztunk, amikor egy férfi lépett az asztalunkhoz, és Gömböst köszöntve néhány mondatot váltottak németül. Amikor Matuskát elfogták, az újságokban közölt fényképeken felismertem a férfit, aki az említett lokálbeli találkozón a tár­ saságomban levő Gömbös Gyulával néhány mondatot beszélgetett. Ezt a felis­ merésemet Gömbös Gyulának nem mertem megmondani, ő maga pedig kapcso­ latairól soha nekem említést nem tett." Ha ismerte Matuskát, hiszen 1927 óta rendszeres látogatója volt üzletének, akkor miért nem ismerte föl ott rögtön, a lo­ kálban, ahol a szélsőjobboldali vezérrel szórakozott? Mi az, hogy az újságokból ismerte föl a férfit? Miért beszéltek németül? Vargáné akkor már négy éve Bécs­ ben élt, nyilván értette őket. Itt bizony minimum két olyan állítás viszonya áll fönn, amelyek egyidejűleg, illetve ugyanabban a vonatkozásban állnak egymás­ sal ellentmondásban, tehát kizárják egymás igaz voltát - hogy rátermettségün­ ket bizonyítandó némi bölcseleti ízt vigyünk krónikánkba.

161

NAGY

GÁSPÁR

H (1) Amióta tudván tudom a sorsom hallgatólagosan egyezséget kötöttem a Halál angyalával (vagy ördögével) ő nem említi nevem s én sem beszélek róla senkinek és titkunkat nem fedi-szegi semmilyen záradék homálya azóta csöndben járok-kelek még mosolygok is olykor ahogy mondták már annyian előttem sorsukkal megbékélt kiszemelt (gyáva?) halandók: minden nap ajándék...

Próbálj meg elviselni még egy kis ideig ebben a boldogságot feldúló szűkös környezetben talán el is utazhatnánk... ha lenne pénzünk mondod de jó képzelegni is... de ha lenne is pénz az most éppen másra kéne... pedig nem láttam még Rómát sem veled és még annyi mindent nem láttunk mi ketten csak Párizst... mondod igaz egy röpke hét roppant kevés volt... 162

s itt a közelünkben külön-életünkben te legjobban Dubrovnikot én meg Prágát szerettem... nekem egyszer véletlenül - vagy érdemtelenül még a nyolcvanas évek végén bejött két hónapra Amerika bár alig engedtek ki és semmi hasznom nem lett belőle persze keresztül-kasul röpülve láttam sok szépet érdekeset félelmeset és hátborzongatót három országnyi szabad és gigantikus őrületet Tihuanatól fö l Vancouverig de néhány versen és barátságon kívül más nem lett belőle... néha egy képeslap többet jelenthet (pár üdvözlő szóval) mint egy mélykék Rilke-vers pedig a duinói várfokról az Adria nekem is csaknem verset hullámzott... nem törekedtem szisztematikusan bejárni a világot tehát nem gyűjtögettem utazásra így is láttam néhány tengert és mindkét óceánt közelről f ürödtem bennük de nem csodáltam jobban a Niagara robajló zuhatagát fehér párájának pokoli pezsgését mint a Gyilkos-tó vizében a sötéten meredező fenyő-aknákat... és ha 13 évvel korábban éppen ugyanazon a szeptemberi napon kap halálos találatot a World Trade Center már akkor lett volna esélyem a végső nagy utazásra... F. P. aznapi kedves kalauzom a ködfoszlányokat bűvölte-hessegette hogy jobban láthassam a tetőről a Szabadság-szobor gyönyörű

nőalakját... kedves nőm látod befizetek most is egy képzelgésre szerényebb álomra és ha futná a fogyó időből pénzből legalább az örök városig buzgó zarándokok nyomában még együtt mehetnénk... szavamra én nagyon szeretném.

Már csak visszafelé és nem előre... már csak a hárítás homályos sasszéit léped meg ama táblán bár választott gyilkosod akár már holnap is lelőne... minden erőddel azon vagy hogy majd egyenesen (viszonylag) tisztán állj elébe akkor ne kérj kegyelmet se könnyű irgalmat... se hamis bocsánatot... ne kérj már semmit se tőle!

FALCSIK

MÁRIA

C asanova elm egy Casanova először hagyja el Velencét

rázkolódom mint a bábu itt az út göröngyös hosszú árnyam ütemre inog kupoláink duzzadt dombja puha égbe bökdös máris érzem hogy szabad vagyok elalélok ring alattam a nagy barna kanca nyergem kéjjel üti a farom ünnepségre készülődöm búcsúpillanatra nincs fölöttem semmi hatalom felgőzölgő néma kertek híg ezüstje lebben ugrálnak az izzadó falak nedvesajkú városom már ráng a gyors ütemben hullámot vető tetők alatt

C asanova jövendölése sorsáról

nem leszek honn többé sehol ez ég alatt bár úri vendégként: mégiscsak csavargó lettem semmi kis királyok megtűrtje legjobb esetben kegyenc-kredenc öreg lom régről ottmaradt mikor került ide senki nem tudja tán honnan miért jött ki kérdené: itt van ittragadt és mintha már a kastély udvarának mint a pad része volna vagy mint a korhadó platán kibomló nagy kerek kert kellős közepén amely mögött sokszor áldoznak tilos gyönyörnek (leskelővel nem is törődnek úgy elmerülnek s mint kis szobámból gyakorta látom én nemcsak a cselédnép: lovagjaikkal ott titkon tapadnak össze főrendi kis virágok üvegtábláim tükrében éppen oda látok ha sarkig kitárom a dupla ablakot - hátatok fordítva szűz lovagregénynek csipkét habzó lányszobákból de nagyon siettek hogy kapkodtok futtok máris bimbós nyurga testek nem vagytok csak épp kinyílt kicsiny növények édes nedves kis növények kis növények kisnövények kissnövényekóóóóóó -) e szép szökőkutammal búcsúzom tőled utolsó csöppjeimmel mostan megmosdattalak bárcsak megfoganna áldott földedben itt e mag 165

Velencém mert fiad ma elvesz belőled s mikor majd mint járásba fáradt ómalom mint szoktam jól forgó agyam bármi ötletekben olyan kimunkált nagy rutinnal s mind sebesebben váltig csak forgatom még egyre forgatom jól kiképzett híres-neves szerszámomat (hogy miféle tokban ó az nekem már egyremegy a kis alagút bármelyik csak ugyanaz az egy s őkelme minden szolgálatra kész maradt s hogy hol is? hisz a helyszín éppúgy egyremegy: nyüzsgő koszos Párizsban vagy számító Londonban germán csűrben szász akolban tetves cseh odúban? az élet mindenütt csak ugyanaz az egy) s míg forró zenitem hideg fővel várom eszembe fogsz jutni Velencém hitszegő anyám s mit Véled tölthettem utolsó legszebb éjszakám és áldozásom a francia határon emlékezz s tudhatod ha szépen hívsz jövök bárhonnan bármi kéréseddel előtalálhatsz de halljad azt is te utolsó ha újra bántasz addig éljek én újra képedbe köpök

Casanova m ellékdala anyjához

anyám te rossz színésznő te cifra céda ne nézz ferdén e versre fiadéra te érthetnéd: csak úgy írta mint van ágyába önként bújt a felajzott élet testéről ő minden fátyolt letéphet hát már csak beszélhet róla nyíltan elvész a múltam de hogy fontos ne gondold terólad írni is bolond dolog volt rossz metafora vagy már belátom de most e képhez fiúi jogom szerint elorzom bő hátsód s órjás melleid s ezzel adósságodat kiváltom

Casanova m ásodszor s végleg elhagyja Velencét

mintha tengerszint a kerek ablakban lebeg két bizonytalanság: lég és víz között remeg vén Velence átkozott városom mintha ólomtetőn ülnék: rajtad kedvesem látlak mintha nem láttalak volna még sosem

rusnya döggé rothadtál mondhatom míg feldöntve hortyogsz rút altested felfedem hány hálószobádban dúl a rejtett fertelem hány szép ágyadban pusztít a métely hány szándék mérgét forralja épp e pillanat hány csukott spaletta őriz vastag titkokat s te engem sújtasz száműzetéssel! Velence aggott királynő hitvány kurva vagy: ez f ő erényed - s a z én ágyam sem mocskosabb mint bárki másé bűnös körödben! eh „Bűn" meg „Erény"! - aranyszínben egyként ragyognak e város enyém joggal vallom otthonomnak egy tőkéről eredtünk mi ketten itt: érvényes vagyok sorsom van sűrű vérem itt: a nő mind jó nanám tüzes kis nővérem s amint lett volna anyám tejére jussom van gömbös mellükre duzzadt farukra nehéz gyapjúk alól felszálló titkaikra: nekem még jussom van Velencére! mert nekem csak ez maradt már: csak Velence van! nocsak: Velence van? - már inkább: volt! úgy látom nézd csak árnya mint fogy el a táncos hullámon de miért a könnyfátylas tekintet ezek nem várnak vissza csak mint az ellenséget s hová még Dzsákomó hiszen már régen véged ne áztasd oly elszántan az inged: neked talán e túlpartot sem kéne félned lehet a kénkőbűz se bánt majd jobban téged mint hajdan cellád szúrós húgyszaga beléd ez a híg anyag nem tegnap költözött lovas mögött a gond el sosem hagy börtönöd veled van az űr a leghűbb cimbora ne velencézz hát itt nekem ne hűtsd a szádat: fáradt és vén vagy mint fáradt és vén a század saját súlyától roskadó batár kifulladtatok no hiába mind a ketten s te mit kurkászol még e cifra kis makettben iszkolj innen s örülj hogy vége már

167

MÉSZÖLY MIKLÓS LEVELEI GARA LÁSZLÓNAK* [Levelezőlap; Pb.: Budapest, 1961. november 13.]1 Lacikám - szerencsésen hazaérkeztünk. Egyelőre semmi komplikáció, ha csak az influen­ zám nem - de az becses, még velencei szerzemény. Kár, hogy olyan rövid volt Róma. So­ kat emlegetünk, hiányoztok, Páris és minden. A Szerzői Jogvédő az Atléta2 szerződését sürgeti, a Seuil még nem küldte el nekik. De most írtam Chodkiewicznek3 is. Talán az itt­ honi kiadás is menni fog. Cipi4 dühöng, mint mindig és jól van. Ágnesek5betegesek. Én még alig mozdultam ki, heverek, kérődzöm - szóval, hamarosan dolgozni fogok. Az a legjobb. Ali6 kórházba megy kivizsgálásra - de azért jobban van, mint útközben. Izgat a bemutató7 híre - hát még ha ki is utazhatnánk! Írj, ha van mit (az Atléta további szerencsé­ jéről) - és egyáltalán. Konyakot is lehet inni az egészségünkre! Sok-sok barátsággal ölel Miklós

Sok ölelés és üdvözlet: Ali [Kézirat; címzés: „M. / L. Gara / Paris VIIe / 29 rue Surcouf"] 1

2

3 4

Az 1961-es keltezés ellentmond a Thomka Beáta Mészöly Miklós című monográfiájában (Kalligram, 1995) szereplő 1965-ös adatnak (175. o.), mely szerint a háború után Mészöly 1965ben utazott volna először nyugatra. Thomka Beáta szíves közlése szerint a Mészöly életútjáról tá­ jékoztató Bio-bibliográfia adatai Mészöly Miklós személyes visszaemlékezéséből származnak, aki később maga is megerősítette, hogy nem feltétlenül pontosak az általa megadott évszámok. Mészöly Az atléta halála című regénye franciául jelent meg először Mort d'un a thléte címmel Kas­ sai György fordításában 1965-ben a Seuilnél, s csak 1966-ban adta ki a Magvető az egyébként 1961 januárjában elkészült munkát. Michel Chodkiewicz: a Seuil munkatársa, későbbi igazgatója, műfordító, az arab kultúra kutatója. Ottlik Géza (1912-1990) író beceneve. A Jelenkor 2003. januári számában Gara László és Ottlik Géza levelezéséből közöltünk válogatást. Az olvasó tájékozódását segítendő az alábbiakban visszautalunk a Gara-hagyatékhoz fűzött jegy­ zetünkhöz: Gara László (1904-1966): műfordító, szerkesztő, újságíró. A húszas évek elején tele­ pült Párizsba, ahol újságíróként és fordítóként dolgozott. 1945 után a magyar külképviseleten vál­ lalt munkát, 1952-ben hazatelepült, 1956-ban ismét emigrált. Minden idejét a magyar irodalom franciaországi megismertetésének szentelte, számos magyar irodalmi művet fordított franciára. Legjelentősebb munkája a szerkesztésében megjelent magyar költészeti antológia (Anthologie de la Poésie Hongroise du Xlle siécle á nos jours, Seuil, 1962), amelyben a magyar műfordítói hagyomány­ nak megfelelően kiváló francia költők nyersfordítások alapján tolmácsolták a verseket. E kötet nyomán hasonló válogatás készült a Seuilnél a lengyel és a portugál költészetből is. Hagyatéka, melynek legjelentősebb része magyar és francia írók hozzá írt több száz levele, a közelmúltban került lánya, Mme Claire Meljac jóvoltából a párizsi Egyetemközi Magyar Tanul­ mányi Központ (CIEH) könyvtárába; a levelek rendszerezését és feldolgozását Nyéki Lajos pro­ fesszor úr kezdte el. A kutatómunkát, melynek célja egy Gara-emlékkötet összeállítása, Bende József és Hafner Zoltán végzi az OKTK támogatásával. A műfordítónak írt több száz levél között szerepelnek Mészöly Miklós levelei is, ezekből köz­ lünk válogatást. Köszönjük Bende Józsefnek és Hafner Zoltánnak, hogy rendelkezésünkre bo­ csátotta a Mészöly Miklós-Gara László-levelezést. A kéziratos anyagból a szerkesztőségünk ál­ tal válogatott leveleket jegyzetekkel láttuk el, és a nyilvánvaló tolihibákat javítottuk. A levelek után Mészöly Miklós dokumentumértékű írása olvasható: Az atléta halála című regényének tar­ talmi ismertetője, melyet valószínűleg a Seuil kiadónak készített, s amely kézírásos formában ugyancsak Gara László hagyatékából került elő. (A szerk.)

5

6 7

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991) költő, műfordító, esszéista és férje, Lengyel Balázs (1918) kriti­ kus, író, fordító, szerkesztő. Polcz Alaine (1922) pszichológus, író, Mészöly Miklós felesége. Az ablakmosó színrevitelére J.-L. Barrault rendezőtársa, M. Chabert készült, de autóbalesete miatt a vállalkozás elmaradt; a darabot 1968-ban bemutatta a francia rádió.

[Képeslap; Pb.: Budapest, 1962. február 2.] Kedves Lacikám - nincs különösebb, csak éppen életjel. Azaz, apropó is van - Ilonával1 egy nagyon kedves este - mondhatnám úgy is, hogy a „nosztalgiázás" estje. Nem csuklottál? Páris nem csuklott? Nagyon összemelegedtünk; a kevés időből is, de remélem, többet találkozunk ezután. Kedélyben kissé lent vagyok; de hát, minden átmenet. Ha yardot nem futhat az ember, fut métert s közben gyűjti az erőt a yardhoz... - A kis Ági2 őrzi egy amorózó képedet, s ha nem „kellő" tisztelettel emlegettünk, ránk szólt... Na? Ölel sokszor M. Az Antológia?!?3 Kézirat; címzés: „L. Gara / Paris VII / 29 rue Surcouf / France" 1 2 3

Ilona: Bartócz Ilona műfordító, meseíró, 1968-ban hunyt el. „kis Ági": Bartócz Ilona lánya, Bartócz Ágnes műfordító. A Gara László szerkesztette Anthologie de la Poésie Hongroise du Xlle siecle á nos jours című kötetről van szó, amely 1962-ben jelent meg a Seuilnél.

[Budapest, 1962 tavasza?] Kedves Lacikám, Ilonától tudom, hogy végre túl vagy a korrektúrákon - nagy pillanat... Mikor jelenik meg? Drukkolva várjuk. Azt hiszem, jó hazai előkészítője volt az antológiának s egyálta­ lán a munkádnak (csinálná valaki más?) - Le Vieux Tzigane.1Amit én tudok, hallok róla, csak jó, sőt nagyon jó s egy kis döbbenet is, hogy hogyan tudtad tető alá hozni. Szenczei2 biztos írta már, hogy a Nagyvilágban Rónay3 ír róla. Ez is nagyon jó, sőt a legjobb - biztos avatott elemzést kapunk tőle. Ha érdekel - bár az én francia tudásom nagyon alpári, hogy bármi bölcset is tudjak mondani - de: Pierre Emmanuel4 egy versszaka majdnem verse­ nyen kívüli remeklés, szerintem. Micsoda ritmus-erő s ökonómia! S milyen sokat mentett át abból a feszített, szordínósan kétségbeesett, a feloldást szomjazó s mégis visszautasító dallamvonalból; az indulat és a férfias mindennel-szembenézés holtpontjának azokból a felhangjaiból - amitől az eredeti is olyan szép... Telitalálat, nagyon tetszett - kár, hogy nem folytatta. - Ki az a Jean Dupont?5A teljesek közül talán az hatott rám a legerősebben. Melléfogok? Megtehetem - nem vagyok illetékes. Magamról, magunkról? Csak, csak... Alaine sokat dolgozik, elég sokat betegeskedett is. Nagyon nehéz telünk volt s hosszú. Én se voltam olyan termékeny, mint amilyen szerettem volna lenni. Egy drámát fejeztembe (időközben már ki is küldte a Jogvédő - nagyon kíván­ csi volnék a véleményedre, ha lesz egy kis időd, kérd el András Mártától.)6 Itthon egyelőre nem sok sikerrel kereskedtem vele - talán Varsóban? Lehet, hogy ott lesz belőle valami. 169

Az Atléta. Elvégeztem rajta a javításokat. Rövidesen megkapod a javított példányt. Mennyiségileg talán nem sok a javítás, simítás, változtatás, de végül is, azt hiszem, min­ den problematikus pontot érintettem. Azokat, amiket a veled való beszélgetéseinkben vi­ tattunk; s még néhányat, amik más, elfogadható olvasói véleményként merültek fel. Ta­ lán most már lesz időd foglalkozni vele. Jó volna, ha megírnád, találsz-e a francia fordítás (és érthetőség) szempontjából még homályos pontokat. Remélem, nem... - Persze kelle­ mesebb volna minderről valahol ott csevegni a közeledben, a sarkon, azokon a kis kék székeken... De hát - Még elég bizonytalan, hogy ebben az évben útra kelhetünk-e. Nyá­ ron mindenesetre dolgozni szeretnék, keményen. S talán nem hagy cserben a jó angya­ lom. Most hó végén leutazom Porkoláb-völgybe, Szekszárd mellé, s augusztusig biztos ott maradok. Sajna, egy ifjúsági regényt kéne írnom, hogy a kassza ki ne ürüljön; de tartok tőle, hogy szív szerinti munkába vágok bele, mégis. A Saul-Paulus problematikán7 rágó­ dom hosszabb ideje, talán most már neki tudok ülni. De ha már a terveimről fecsegek - Gera Gyurka8 épp a napokban hívott fel, s mondta, hogy Chodkiewicz érdeklődött nála egy bizonyos könyv-tervem után. (Bartók Mikrokoz­ moszának a mintájára - vagy éppen arra fűzve - szeretnék egy kis kötetre valót írni, olyanféle rövid darabokból, mint amilyen a novelláskötetemben a Farsang9 c.) Az igazság az, hogy ezt a munkát időközben félretettem, de előbb-utóbb előveszem megint. (Ha van időd egyszer, kukkants bele abba a Farsang címűbe: érdekelheti az efféle Chodkiewiczéket? s egyáltalán fordítható az ilyesmi, átmenthetőek valamelyest a népnyelv ízei, akusz­ tikája? Tematikailag különben: az élet, a lét, a táj, a Viszonylatok, az érzelmek stb. ősi kulcs-problémáit és szuggesztióit venném füzérbe ebben a tervezett könyvecskében. De mondom - egyelőre még csak dirib-darabok vannak belőle. Ami a Paulus-regényt illeti - nem annyira a historikus pedantéria lesz a gondom, mint inkább a modernül is átélhető (s mennyire aktuális!) lelkiismereti, metafizikai konf­ liktus, amit a probléma magába rejt és szuggerál. Nagyon szimplifikálva: annak a szenve­ délyes egzisztenciális érdekeltségnek lelki drámáját szeretném megírni, aminek egy anyag­ ból gyúrt két véglete csupán a perzekutor Saul s a damaszkuszi Paulus lelki drámája. Egyszóval - egy attitűdöt, egy viszonyulást, ami minden egyéb, csak nem közöny. Szeret­ ném rövidre fogni s két életszakaszba - két részbe - belesűríteni a problémát: az első rész az üldöző Saulé, István megkövezéséig; a második a damaszkuszi eseményig kísérné Pált - mintegy visszafordítva az első rész motívumait: ami ott az üldözést „indokolta" és „iga­ zolta", itt éppen az ellenkezőjét. Azt hiszem, ezzel készülök el előbb, nem a Mikrokozmosszal. Aztán újabb darabot is tervezek. (Darab nem érdekli Chodkiewiczéket?) Egy kis mazsola: a novelláskötetemből, a Mulasztás,10 a japán kommunista párt folyó­ iratában jelenik meg rövidesen. De elég magamról. Egyszer azért te is tollat ragadhatnál. De hát nem ezen múlik. Én se vagyok valami ragyogó levélíró. Sokat emlegetünk - s ahogy távolodnak a párisi na­ pok, úgy közelednek is. Ezért jó a „szubjektív idő"... Bartha Lali11 [sic!], a szobrász utazott ki. Fel fog keresni. Remek dolgai vannak. Em­ bernek is remek. Lacikám, ha van valami probléma, írj - és azért mégis csak találkozunk. Majd. Sokszor ölel, sok barátsággal, Miklós [Gépirat; boríték nélkül] 1

A Gara László és Sipos Gyula szerkesztette Quinze poétes francais - présé ntet Le vieux tzigane du poéte hongrois Mihály Vörösmarty című, 1962-ben megjelent kötetről van szó, amelyben tizenöt francia költő fordításában adta közre a Seuil Vörösmarty A vén cigány című versét. (Ld. még Je­ lenkor, 2 0 0 3 /1 , 8 7 .o.)

170

2 3

Szenczei László (1909-1980) író, műfordító, 1957-től a Nagyvilág szerkesztője volt. Rónay György (1913-1978) „A vén cigány franciául" című írása megjelent a Nagyvilág 1962. szep­ temberi számában. 4 Pierre Emmanuel (1916-1984) francia költő, esszéíró, Vörösmarty Mihály, József Attila és Pi­ linszky János fordítója. 5 Jean Dupont francia költő, fordított a „Le vieux tzigane"-kötetbe. 6 András Márta: a párizsi Martonplay színházi ügynökség munkatársa (ld. még a Jelenkor 2003/1 számának 84. oldalán az ide vonatkozó jegyzetet). 7 A Saulus című regény 1968-ban jelent meg a Magvetőnél, franciául: Saul ou la porte des brebis, A.-M. De Backer és Kassai György fordítása, Seuil, Párizs, 1971. 8 Gera György (1922-1977) író, műfordító, szerkesztő. 9 Megjelent a Sötét jelek című kötetben 1957-ben, később az Alakulásokba (1975) is bekerült. 10 A mulasztás című novella eredetileg a Sötét jelekben (1957) látott napvilágot. Japánul: „Dasshutsu. Hani Kyoko yaku", in: Kijima Hajime: Wataski no sakukin-ron, Tokió, Kobunska, 1966. 11 Barta Lajos (1899-1986) nemzetközi hírű szobrászművész, az Európai Iskola tagja, Kölnben hunyt el.

[Budapest, 1963 nyara?] Kedves Laci, már úgy visszhangzik a neved honunkban, még a mandarinok száján is, hogy az em­ ber kapkodja a fejét —jól hall? Jól. Akárhonnan nézzük vagy nézik is - nagy dolog ez! A „rögeszme" beérett; s a gyümölcsöt az is eszi, aki eddig hernyókat tenyésztett... Csak az bánt, hogy sokára lesz, mire minderre együtt ihatunk, újra. Igyatok Pistával1- akit külön is ölelek; s írjon, ha van ideje. Főképp verset, persze. Rólad - ha nem írsz, akkor is - be-befutnak hírek. Hiszen népvándorlás indult meg ezen a nyáron, hozzátok. Én viszont csináltam magamnak egy dac-ideológiát, hogy hát hiszen nem is akarom én látni Párist ebben az évben. Így aztán viszonylag senki útlevelé­ re nem irigykedem... Különben? Ali - sajna - a szokásos gyengélkedésekkel küszködik. Nem bírja az inté­ zeti munkatempót; de a munkátlanságot se. Nehéz probléma. Valahogy talán megoldó­ dik, hogy csökkentett munkaidővel dolgozzék. Körülöttem, velem? A Paulus-regényem negyede kész; majd ősszel folytatom. Most darabot írok megint, a Nemzeti talán szerződést köt rá. Adamov2 szidja azokat a dráma­ írókat, akik azt a darabjukat tartják a legjobbnak, amit utoljára írtak. Félek, hogy ezúttal én is a szidhatok közé tartozom majd. Némi külhoni remény is mutatkozik; Az ablakmosó Prágában, a Bunker Varsóban.3 Csak a ménkü belénk ne üssön. Hát így. Néked semmi kellemetlen kérdést nem teszek [...] [Kézirat; boríték nélkül; töredék] 1 2 3

Kormos István (1923-1977) költő, műfordító, 1963-65-ben a Seuil és a Gallimard munkatársa volt Párizsban. Arthur Adamov (1908-1970) orosz származású francia drámaíró, az abszurd dráma egyik meg­ teremtője. A Bunkert a Nowa Huta-i Teatr Ludowy 1967-ben mutatta be. * * *

[Porkoláb-völgy, 1963 őszén?] Kedves Lacikám, elmaradtam nagyon a híradással (hát még Te!) - de úgy látom, nekünk ez már olyan ti­ zenharmadik év. Igyekszem dolgozni, de kevés a nyugalom; gond, betegség a család171

ban, mintha csak megrendezték volna; anyám trombózisos lábbal egy hónapja fekszik, a húga rákkal, az utolsó heteket; a leendő árvák - az apjuk se él - köztük egy epilepsziás nagyfiú - soroljam? Mint egy Dosztojevszkij-fejezet. Ali, hála Isten, jobban van, de a műtét-ügy még mindig nem dőlt el. Most lent pihen Szigligeten - én még mindig itt va­ gyok Porkoláb-völgyben, itt maradok, míg meglesz a szüret, ott még vár rám a putto­ nyozás és a fejtés. Hiszen meg is kell szolgálni azt a temérdek szőlőt, barackot, diót, amit én itt lelegeltem... Már biztos rég találkoztál Cecile-lel,1s tudsz mindenről, ami érdekel. Azt hiszem, elég töményen kapta a pesti életet; s elhiszi, hogy nem is olyan vidéki ritmusú város ez. Ha nem ragasztana a munka, irigykednék Ágnesékra - velük hamarosan találkozol. Nekünk elmarad. Szegény Ilonának is. De ez hosszú história - jelzőt nem írok. Talán majd jövőre - együtt? Bár Izraelt is tervbe vettem - szerettem volna a Paulus írása előtt vagy közben lejutni. De úgy látom, meg kell elégednem azzal a táj-élménnyel, amit a fantáziám teremt. Talán jobb is így. Küldtem a Paulusból egy kis mutatót Cécile-nek - örülnék, ha reflektálnál rá. S a Bunkerra is - ha olvastad. Újabban úgyis csak „magán-olvasóim" vannak - nyilvános­ ság híján... Ám, mintha most alakulna valami. A Magvető új igazgatója2 még múltkor magánemberként - elkérte az Atlétát. Most hallom, hogy levelet írt a Főosztályra, s küz­ deni akar érte. Hm? Ilyen is van. Sőt, a hozzájuk benyújtott drámámat (Bunkert) kiaján­ lotta a Nemzetinek. Még nem tudom, mi a fejlemény - itt a völgyben a jó is, rossz is egyformán nehezen ér utol. Ki tudja - talán a 13. évből mégis átfordulunk a 14.-be? Hi­ szen ideje - itt a november... De a koronát a tegnapi nap tette föl - Ali írja, hogy jött a Seuiltől 1000 NF előleg. Kép­ zelheted, mit éreztem. Bor hiányában pálinkát ittam az egészségetekre, külön Chodkiewicz szakállára, hogy maradjon örökkétig fekete. (Apropos: az itókát megkap­ tad? Kevés is, gyöngécske is, de a völgy adta - hát remélem, úgy ittad!) Az előleg történe­ te különben elég izgalmas volt. Levonásokkal 3400 frt-ot számoltak ki, de ezt azonnal le­ vonták Alap-adósság címén. Hogy erre rendelet van, mondták, külföldi összegeket elsősorban adósság-törlesztésre kell fordítani. Ali erre bement alkudni - s mi derült ki? Hogy csak 1400 frt adósságom volt, a többit jogtalanul vonták le. Ha nem megy be alkud­ ni, szépen elcsúszik a 2000 frt. Hajjaj Lacikám, fecsegtem magamról - egyszer szeretném, ha Te is fecsegnél. Legalább egy levlapon, az a Te műfajod. (Műfaj: az Antológiát persze elrabolták tőlem, majd most ka­ pom vissza, ha felutazom. Bár tőlem szakmait ne várj - s a magyar irodalom nevében már azt hiszem, mások is megöleltek.) Búcsúzóul ugyanazt - ölelés. Sok szeretettel Miklós [Kézirat; boríték nélkül] 1 2

Cécile Nagy: a Seuil lektora volt, fordító, német szakos tanárnő. Kardos György (1918-1985) szerkesztő, 1961-től haláláig a Magvető igazgatója volt.

[Budapest, 1964 őszén?] Lacikám, válaszolni ugyan nem fogsz - de mit csináljunk... Remélem, hamarosan szóban. Bár még nem tudom, az Atléta mikor jön - nem írtak, nem értesítettek - az utazásunkat viszont szeretnénk ahhoz igazítani. Tudsz valamit a megjelenés időpontjáról?

172

Épp ma írtam Kassai Györgynek1 is. Ugyanis Gera Gyurka biztatott, hogy a regény megjelenése előtt próbáljak meg elhelyezni folyóiratban novellát, vagy amit lehet. Szerin­ te Nadeau-nak2 tetszett az írásom az Antológiában, s közölne tőlem külön is. Gyurka (Gera) szerint még az Esprit3 és a Temps Modernes4jöhetne számításba. Ebben szeretném a segítségeteket kérni. (Erről írtam Kassainak is.) Gondolom, a novelláskötetemből lehetne választani. A Seuilnél meg kell legyen a kötet (Sötét jelek).5De esetleg tudnék küldeni va­ lami újabbat is (vagy esetleg valami esszészerűséget - ezt is említettem Kassainak). Nem tudom, mi lenne jobb - mi menne jobban. Tudom - valamennyien agyon vagytok terhel­ ve. Mégis megkérdezem: tudnál segíteni az ügyben - elhelyezni, fordítani. Gera azt ajánl­ ja, tegyek kísérletet ennél a három folyóiratnál, valahol csak lesz valami. Kassain kívül ta­ lán Faragó Éva is vállalna valamit, ha ti nagyon el vagytok foglalva. S hát - én nagyon örülnék, ha a regény megjelenése előtt sikerülne valamivel jelentkeznem - hisz úgyis olyan nagy a könyváradat odakint. Egyszóval: helyesled? elképzelhető? keresztülvihető? Ha segítesz - hálám és zászlólengetésem... Hogy vagy? Ági rövidesen megy, tegnap voltam náluk. Ilona - legalábbis szemre - jól van. De nem tudtunk külön beszélgetni; most akarok külön találkozni vele. Különben 3 hónapig vidéken voltunk, présházban - sokat dolgoztam. Remélem, ki­ utazásomig befejezem a Saul-Paulus regényt. Amúgy esszéket, próza-verseket is szülök. Majd részeltetlek bennük, ha kimegyünk. A Quarterlyben6 (az új számban) bő 2/3-át közlik Az ablakmosónak... Vannak még meglepetések. Körülöttem ál-csend. Az Atléta itthon még mindig alszik. Az újvidéki Hídban7 megje­ lent egy hosszabb esszém - kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. Majd elküldetem. Kapok választ? Nem. Kormos Pistát ölelem. Esetleg ő válaszolhat... Már nagyon szeretnék beszélgetni veled. A régi barátsággal ölel Miklós [Kézirat; boríték nélkül] 1

2 3 4 5 6

7

Georges Kassai magyar származású, Párizsban élő nyelvész, tanár, a huszadik századi magyar irodalom francia fordítója. Mészöly munkái mellett többek között Márai Sándor, Ottlik Géza és Nádas Péter műveit is átültette francia nyelvre. Maurice Nadeau, akkoriban a Les Lettres Nouvelles főszerkesztője, kritikus, irodalomtörténész. Esprit - francia irodalmi, politikai, filozófiai folyóirat, 1932-ben alapította Emmanuel Mouniers. 1941-ben a vichyi kormánnyal szembeni álláspontja miatt betiltották, 1958-tól újraindult. Les Temps Modernes - 1945-ben Simone de Beauvoir és Jean-Paul Sartre alapította irodalmi, politi­ kai, szociológiai folyóirat. Sötét jelek (elbeszélések, mesék), Magvető, Budapest, 1957. The New Hungarian Quarterly - 1960-ban alapított angol nyelvű folyóirat, amely a magyar kultúra széles köréből, az irodalomtól a történelemig közöl esszéket, tanulmányokat, dokumentumokat, interjúkat, kritikákat, valamint kortárs szerzők műveit. „A tágasság iskolája", in: Híd, 1964/9. * * *

[Normandia, 1965. ?] Kedves Laci, zsibbadtan és mégis rettentő éhesen, nyelem, harapom ezt a nagyon más világot itt. jó volna nem fölébredni. Ali - hál-isten - gyógyul, erősödik. Bőven emlegetünk. S a bor se

173

marad el, amit a hóttig tartó egészségedre hörpintünk. Meg a Seuil egészségére. Meg hát - egyáltalán. S tudd meg: az a „dög" - aki én volnék civilben, igenis tudja, hogy nem min­ dennapi dolog történt vele... Hát még ha azt is hozzáveszem, amit Kerényiné1 írt Asconából - hogy t. i. a színdarabomat elfogadták Olaszországban - akkor már kicsit fél­ ni is kezdek, hogy bunkósbot lesz-e ennek a vége - vagy a jobbik esetben Aczél elvtárs ke­ zet fog velem? - De olyan mindegy - itt a tenger s most ez a fő. Lacikám, még pár nap s otthon - Párisban - leszünk. Hívlak azonnal. Viszlátig sok­ sok üdv. Ölelés - és köszönet is Miklós Nagyon boldog vagyok: öleli Alaine Szervusz, kedves barátom [olvashatatlan aláírás] [Kézirat; boríték nélkül] 1

Kerényi Magda, Kerényi Károly (1897-1973) klasszika-filológus második felesége.

[Budapest, 1966 tavasza] Kedves Laci, késve köszönöm meg a Frénaud-kötetet.1Kicsit komplikált hónapjaink voltak, nyug­ vás alig. Élés, megélhetés, egyéb gondok. Jó volna kitavaszodni végre, tartósan. Az új regénynek a végén járok, de már tervezem a következőt s egy darabot. Most már talán nem lesz olyan huzavona, mint az Atlétával volt. Az különben rövidesen megjelenik itthon is, már láttam a műszaki példányt, nagyon szép kiállítású lett. Ahogy kapok belőle, küldöm. Kritika még kevés jutott el hozzám. Türelem? Nohát, az van. Szó volt róla, hogy közös ismerősünknek alkalmasint lefordítasz egy novellát tőlem türelem? Ali jól, csak lenyúzódott megint. A játékterápiás módszeréről csináltak egy dokumen­ tum- és egy tudomány-filmet - remekül sikerült. A tudományosnak lesz angol változata is. Úgy volt, hogy meghívják a Gyógypedagógiai Főiskolára előadó tanárnak, de aztán el­ maradt. Takarékossági érv. De hát épp ezért esett volna jól - egy kis hús-ár kiegészítés. Most írják, hogy az Atlétának kész a német fordítása is, rövidesen kijön.2 Sebestyén György3 fordította - ismered? Min dolgozol? Hogy vagy? Jól - vegyesen - változatlanul? Azt hiszem, sokára fogunk találkozni. Bár tévednék... Sokszor ölel Miklós [Gépirat; boríték nélkül] 1 2 3

André Frénaud (1907-1993) francia költő kötetéről van szó: A szerelem árnyéka. Szerk.: Gara Lász­ ló, La Maison du Poete, Bruxelles, 1965. Der Tod des Athleten, Hanser, München, 1966. Sebestyén György (1930-1990) magyar származású író, műfordító, 1956-tól haláláig Bécsben élt.

174

M ÉSZÖLY

M IK LÓ S

Az atléta halála. Regény. 200 old. Tartalmi ismertetés Őze Bálint - a regény főszereplője, a későbbi futó-fenomén - egy vidéki kisváros­ ban tölti gyermekkorát. Három fiúpajtásával és egy lánnyal együtt ők az ú.n. „ötösfogat": bandájuk szigorúan elkülönül a városka ifjúságától. Belterjes barátsá­ gukat nem csupán a közös sportszenvedély tartósítja, hanem érzelmi életük ha­ sonló vagy éppen kirívóan ellentétes reflexei is. A lány, Pécsi Pici, mintegy a kata­ lizátor szerepét tölti be ebben a fülledt „gang"-életben, akár kimondva, akár kimondatlanul: érte, vele, körülötte történik minden. Pécsi Pici a nyár egy részét Strahlsundban szokta tölteni - 1937-et írunk s ezekből a táborozásokból mindig valami kicsattanó magasabbrendűség fölényét hozza magával. Ez rányomja bé­ lyegét az „ötösfogat" életére is. Bajtársiasságuk, intern moráljuk és etikettjük egy­ szerre kegyetlen és szentimentális, ártatlan és romlott. Vitás ügyeiket többnyire egy sajátos párbajmeccsel intézik el; [a] vad kerékpárszáguldásokban az ésszerűt­ len veszélykeresés és a kockázat a fő elem. Ami egy kisvárosi világon belül lehet­ séges: minden ténykedésük lázadás vagy legalábbis botránkoztató. Bajtársiasságukat megpecsételendő, egyezséget kötnek, hogy sorban mind megkapják Picit, háromévenként követve egymást. Néma vetélkedés indul meg, hogy ki legyen az első. A futópályán, az uszodai rugbyzéseken, beszélgetéseken: mindenben és min­ denütt ez a mozgató. Pici veszélyre ösztönző, csábító bűvkörében élnek. S közben észre sem veszik [olvashatatlan], hogy elveszítették a szabadságukat: saját bajtár­ siasságuk rabjai. Egy kerületi versenyen kivívott győzelem végül biztosítja B. re­ noméját a többiek előtt is: ő a jogosult, hogy Picivel először háljon. De Bálint maga előtt is nehezen tisztázható okokból - lemond az elsőségről Bangó javára. Szerelmes birkózásuk közben kis apró, tetovált jelet lát meg Pici karján. (Pici sze­ rint a táborban nyaralókat mind megjelölték így - „ez olyan szokás ott" - mondja.) Mindennek ellenére a kamasz Bálint vívódva, de görcsösen ragaszkodik az „ötös-fogathoz": magányos résztvevő. Barátságot köt egy öreg trénerrel, aki az elismert távok helyett a yardra, stadionra esküszik s ezekre treníroztatja Bálin­ tot. Bangó, a banda [olvashatatlan] favoritja buta „hobbinak" tartja Bálint kü­ löncködését; ő azonban egy életreszóló tanítást szűr le magának öreg Pepitával való barátságából. Aztán jön a háború s az „ötösfogat" szétszóródik. Ki katonának megy, ki eltá­ vozik. Pici Bécsbe költözik. A sport mellett csak Bangó és Bálint maradnak meg; mindegyikük a maga módján: Bangó a bevált metódusok követője; Bálint ered­ ményei ugyanakkor személyesek: mintha a konvencionális „atlétaságon" túlme­ nő ábránd tartaná bűvöletben. Versenyez ugyan, de tréningjei folytonos készü­ lődések valami soha-nem-volt eredményre, soha-nem-hitelesített távra. Magányos tréningjeinek csupán egy közvetlen tanúja van, Hildi; egy egysze­ rű, önmaga lényét feladó tanítónő, aki a szeretője is egyben - (s a regénybeli tör­ ténet krónikása is, Bálint halála után). Kettőjük kapcsolata [kihúzott szöveg] az atlétaságban s az atlétaságért élő Bálint alakját [kihúzott szöveg] a szenvedélyes 175

s ugyanakkor önző ragaszkodása jellemzi. Bálint ugyanis Hildin kívül még két kínzó érzelmi elkötelezettség között vergődik: Réka - Bálint bátyjának a felesége - egy dilettáns bábos, a szektások megszállottságával tartja fent a kis ligeti báb­ színházát, ahol a hite szerint - a maga burkolt mondanivalójú darabjaival - az igaz és autentikus művészetnek teremtett otthont, különösen a művészi ellenőr­ zés éveiben - és jelenében. Bálintot vonzza ez a világ, noha távol esik a salakpá­ lyák világától: amit ő a „yardban" s a yardon túliban tűzött ki célul magának, an­ nak rokon mását véli felfedezni Réka „művészetében". Viszonyuk így nem csupán testi; egy bizonyos világban lehetséges bizonyos attitűd cinkossága is motiválja. Csak éppen Réka dilettáns, Bálint pedig csakugyan fenomén, a maga területén. Így szükséges is, hogy egy adott pillanatban útjaik szétváljanak; de az már az utolsó lépések közé tartozik, amik megelőzik B. halálát. Bálint másik kapcsolata Hildi mellett lélektanilag sokkal bonyolultabb: ez a Pécsi Picivel való - nem gyakori - de állandó érintkezése. Bálint az egyetlen a hajdani ötösfogatból, aki valami önkínzó kitartással nem tud elszakadni közös kamaszkoruk - a korszak születő neobarbarizmusát is jelképező - emlékeitől. Picivel való viszonya folytonos sebszaggatás, mazochista önmegkísértetés, hogy a változott körülmények, kor adta tanulságok után - (már túl vagyunk a hábo­ rún) - vajon hogyan reagál ő, a kissé mindig kívülállónak tekintett Bálint a lélek­ ben alig változott Pici közelségére? E két női kapcsolat mintegy reális-szimboli­ kus kifejezője a Bálint-féle „atlétaság" lelki-morális hátterének. Hildi szívós odaadással kezeli mindezt: a két rontó-csábító mellett ő az angyal-arcú. S Bálint­ nak e szétszaggatottság miatt mindhármukra szüksége van. Rossz lelkiismeret­ tel él együtt Hildivel; de a rossz lelkiismeret számára motor is. Mondhatnánk úgy is: a hegemónia - magánéletének a struktúrája legalább annyira jellemző ál­ landó kondicionálás a versenyekre, mint a tréningek. Egy idő múlva aztán kezd elidegenedni a konvencionális versenyektől. Csinál­ ja, de hit nélkül. Valami utolsó, magányos teljesítményre készül. Picivel - a gyer­ mekkorral leszámol lélekben. Aztán egy falusi versenye kapcsán Rékával is. A Sporthivatal ugyanis felkéri Bálintot, hogy fusson bemutató 1500-at Bátakoloson, az ottani szoboravatási ünnepség keretében. A felkérés udvarias, de kötelező: ennyivel tartozik a szocialista sportkultúra vidéki drukkolóinak. Bálintot egyszer­ re izgatni kezdi a laikus néppel, a sportdörzsöltség nélküli egyszerű parasztokkal való találkozás. Még az sem tartja vissza, hogy két nap múlva Bangóval kell meg­ küzdenie az országos versenyen. Vállalja: Réka arisztokratikus kirohanását az ilyen hivatalos „kötelezésekkel" szemben szelíden visszautasítja. S ez lényegében szakításuk időpontja is. Bálint úgy érzi, a bátakolosi versennyel - így vagy úgy de magasabbra lép; ezt még meg kell tennie. Le is utazik, ragyogó eredményt fut, de a falusi drukkerekkel való közvetlen találkozásból lényegében semmi se lesz: a bankett, a hivatalos fogadás, a különböző szervezetek mintegy válaszfalat húznak közéje és az egyszerű nézők közé. Úgy hagyja el a falut, hogy egy megismételhe­ tetlen emlékkel gazdagabb, de egy remélt ábránddal szegényebb: Bátakolos mint­ egy a kikerülhetetlen magány tanulságát erősítette meg benne. Az igazi „eredményt" már valahol a pályákon, a nemzetközi versenyeken, a mindig vala­ miféle hatalom vagy ámítás kényszere alatt élő társadalmon túl kell keresnie s megvalósítania. Hildi ezen az úton is követi tovább. Valamikor B.-nek egy buka­ resti versenye alkalmával H. megismerkedett egy templomban egy vlegyászai öreg kabanással, s az meginvitálta akkor őket a kabanájába. Közben elfeledkeztek

a dologról, s most eszükbe jutott. Elhatározzák, hogy odautaznak, s Bálint ott foly­ tatja a tréninget - havasi tréninget még úgyse csinált soha. Erre nem sokkal azután kerül sor, hogy Bálint egy prágai versenyen váratlanul rosszul lett az öltözőben: pár perces ájulás volt csak, de Bálint érzi, hogy figyelmeztetés. Nem konkrétan a halálra; inkább az önmaga sorsához való hűségre. Az ájulásos pár percben ugyan­ is úgy érzi, mintha ismeretlen pályán futna - talán a melbourne-i olimp. stadion­ ban, ami még el sem készült? Találgatják. Aztán kezdenek készülődni az útra. Bálint csupa lázas terv, reménykedés ezekben a napokban - de mégis a túlzottsága baljós. Két nappal elutazásuk előtt B. levelet kap Picitől, hogy fontos ügyben be­ szélni akar Bálinttal. Az Astoriában találkoznak. A „fontos ügy", amiről már évek óta nem beszéltek; miirt valami időszerűtlen gyerekkori ígéretről: Pici azt jött be­ hajtani. Az egyezség szerint Bálint még tartozott neki a lefekvéssel; noha már le­ jártak azok a három évek, amiben annak idején megegyeztek. (Az ötösfogat egyik tagja azonban - aki megelőzte Bálintot a sorrendben - úgy jött vissza az orosz frontról, hogy egy ideig nem volt férfi, s Bálintnak őt kellett kivárnia.) Pici bevallja ezen a találkán Bálintnak, hogy kezdettől fogva szerelmes volt, csak őt akarta, de Bálint őt is, az egész „ötösfogatot" szabotálta. „Csak magadnak voltál jó ", vágja a szemébe, „S még ami jó az emberben, azt is ellopod magadnak". Bálint igaz vádat érez ki a szavakból; s most először életében igazán megkívánja Picit. De végül is az hátrál meg; szánalmat érez ki Bálint gesztusából - „Ennyire olcsó azért nem va­ gyok" - mondja s elválnak. Ugyanekkor - Bálinték lakásán - egy fiatal sprinter, a kis Bartosi, várakozik Bálintra, az ő neveltje, egy „mai" fiatal, hogy valami tré­ ningtervet beszéljen meg Bálinttal - s míg Hildivel együtt várják Bálintot, Hildiben életében először ébred fel a vágy, hogy megcsalja Bálintot - hogy „egyenrangúbban szerethesse". De csak egy suta csókig jutnak el. Így, ilyen előzmények után indulnak el a Vlegyászára. A kabanás-házaspár pár napra egyedül hagyja őket a kabanában. Utószezon van, ők az egyetlen vendégek. Egy éjszaka felzörgeti őket egy beszédhibás, furcsa viselkedésű fiú, hogy hívják, várják őket lent a faluban. Aztán eltűnik a fiú. Bálint mint valami utolsó hívást tekinti ezt a „lenti világból", azonnal indulni akar. Hildivel együtt mennek le az alvó faluba. Senki nem tud semmiről. Bálint görcsö­ sen bekopogtat több helyre is - de csak egy idegen, tiszta, éppen primitívségében megértő világ barátságosságába, a pályák és versenyek hivalkodó pátosza nélküli gondjaiba, problémáiba pillantanak bele ezen a furcsa, bolyongásos éjszakai kere­ ső útjukon - anélkül azonban, hogy valahová is behívnák őket, valahová is hívták volna őket. Mindkettőjüknek a bátakolosi egyszerű drukkerek arca jut eszébe; akikkel nem volt (mert nem lehetett) igazi találkozásuk. Itt ráadásul még idegen­ ben is vannak. Megfoghatatlan és nyomasztó éjszaka - úgy térnek vissza a kabanába, mint a számkivetettek [olvashatatlan] nem beszélnek róla, de érzik: az út vége közeledik. Ha Bálint nem tér vissza a pályák világába, a lenti világába - az szükségszerű is most már. Már a yard sem elégítené ki. S egy bizonyos ponton túl már a közönség sem segít; az is csak önámítás. Mikor felébred délelőtt Hildi, Bálin­ tot nem találja maga mellett. Az időközben megérkezett kabanás házaspárral indul Bálint keresésére. Ott találják meg, a szokott tréningező-helyen, az Égett-kő völ­ gyében, arcra bukva a kopár kavicsok között. A stopperórája még ott a kezében, de a mutatók nullán állnak; mikor elesett, nyilván megnyomódhatott a gombja. 177

PARTI

NAGY

LAJOS

Köszöntő-cédulák M akay Ida születésnapjára

Makay Ida hetvenéves, de a köszöntő műfaja sehogy sem illik hozzá. Nem tu­ dom, mi illik hetven évhez. Harminc éve ismerem, és számomra mindig is negyvenéves marad, esetleg kevesebb, harminc vagy húsz - de sehogy se het­ ven. Vannak emberek, akik sosem idősebbek senkinél, rendkívüli képességük ez, Makay Ida közéjük tartozik. Ezzel nem azt akarnám mondani, hogy korta­ lan. Legföljebb, hogy egy korú. Hogy örökké fiatal költő. Nem a kísérletezés, a folytonos alak- és stílusváltás, nem is a fúrás-faragás poétikai kíváncsisága tartja fiatalon, éppen hogy nem. Hanem a rítus, a vers mint állandóság. E hét­ köznapok feletti beszéd napi rutinja és szükséglete. Továbbá az a rezdületlen, atavisztikus bizalom, amivel a költészet iránt viseltetik. Márpedig a bizalom fi­ atalít. Aki képes ennyi rajongásra, odaadásra, következésképp ennyi védtelenségre, az ugyan csalódik, sebeket kap, azt súlyos traumák érik, de önnön természete, a lélek génjei tartják fiatalon, s ez itt nem valami köszöntő fordulat, holott akár az is lehetne. *

Olvasom újra a verseit, nyolc vékony kötet, és egyre inkább a saját fűtött és fe­ szült hangján hallom. Író-olvasó találkozókon hallom, szegényes falusi könyvtá­ rakban, leépült kultúrházak olajkályhaszagú termeiben, ahol amint föláll és ol­ vasni kezd, a közönség ajkára forr az egykedvűség és nagy csend támad, a meglepetés, talán a furcsálkodás csöndje. Az áhítaté. Lassan jövök rá, hogy én Makay Idától nem verseket olvasok, hanem egyetlen verset hallok harminc éve, a cí­ mek legföljebb a sűrű levegővétel alkalmai, kapkodó, forró levegő, égeti a száját, a nyelvét, kétségbeesett biztonsággal lépeget a saját belső parazsán jambusról jambusra, keresztrímről keresztrímre, himnusztól rekviemig és vissza. Lobog és szúr a szeme, görcs és merő összpontosítás a teste, e „romlásból épült testpalo­ ta". Egyfelől a zavar, másfelől valami feltétlen önbizalom, hiszen a versben, ami a legfontosabb, mindig megkapaszkodhatni. Piaf állhatott a színpadon ilyen pri­ madonnai félszegséggel. Remeg a kezében a gépirat, hallom a hangját, és tudom, hogy kizárólag a verseiben van otthon, egyedül ott sérthetetlen, ott győztes és azonos önmagával. A hangja egy rekedt dizőz- és egy érett, „kigyakorolt" tanár­ nőhang szuggesztív keveréke. Lassan jövök rá, hogy ha Juhász Gyulát, Tóth Ár­ pádot, Pilinszkyt mondana, azt is a sajátjaként hallanám, s ha „elfeledett" Juhász Gyula-versként adná elő a sajátját, elhinném neki. Nem szaval, hanem mondja, de emelten és halálosan komolyan - a vers mindig egy erősen, végletesen el­ 178

emelt beszéd, mindig ünnep, hisz a vers az, ami a nagybetűs élethez köt, a ter­ mészethez, a szerelemhez, a mindenséghez, az éghez, istenhez első és végső so­ ron. Ezt bámulom a verseiben harminc éve, ezt a feltétlen, mélységes mély komolyságot. *

Talán a mai magyar irodalomban nincs is mozdulatlanabb költészet, mint az övé. Ez nem fogyaték és nem érdem, egyszerűen adottság, alkat és persze sors. Rámért vagy választott, aligha dönthető el, hogy melyik inkább. Valamint bá­ torság, az egy-hangúság bátorsága. Mert bár igaz az, hogy a költő nem tehet mást, és igaz, hogy a vers mintegy megírja őt, nagyon is kell civil kurázsi, hogy a költő mindig, egy életen át a saját legbelső természetét kövesse, s ha nincs rá valódi késztetése, akkor ne próbálkozzon mindenfélével, ne ácsingózzon az új és új irályok felé. Ezt, a mozdulatlanságot, hogy nem tart „valahonnan valaho­ va", hanem áll, rezeg, pulzál, hol alacsonyabb, hol magasabb hőfokon sugár­ zik, nos, ezt a legtöbb kritikusa leírta, megmérte és megítélte, mintha elő lenne írva, hogy „a költőnek" ilyennek vagy olyannak kell lennie. Holott olyannak kell lennie, amilyen, amilyennek a saját bőre által lehatárolt térben el tudja ma­ gát fogadni, a makacsul visszatérő képei, a levethetetlen dallamai, a hasonlatai, a szimbólumai között. Hogy ő maga, a versek írója ezt a modort, hanghordo­ zást, monoton dallamot szereti vagy nem - az olvasó szempontjából mindegy is. Én például máig nem tudom, hogy Makay Ida szereti-e külön és lehatároltan a saját költészetét, vagy pedig szeretete és csodálata mindenekelőtt „a" köl­ tészetet, az elődökét illeti, s önmagára csak mint utódra, folytatóra, továbbmondóra háramol vissza. *

Bármely motívuma, képe, toposza mentén indulnék el, hamar ott lennék költé­ szetének közepében, ugyanis nála szinte nincs periféria, minden középen van, minden eszköz egyformán fontos és ugyanoda mutat, a szerelmi tárggyá, rajongátummá tett létezésre. Talán elég lenne itt az alkonyatairól írnom, mert ha van olyan, hogy valaki alkonyspecialista, akkor ő az. Az alkonyat, „mely nem vakít, nem éget / s utolszor mindent megvilágít", a magyar költészetnek igen­ csak leterhelt s megkerülhetetlen napszaka - persze költői értelemben csak annyira napszak, amennyire a sóhaj széndioxid-kiáramlás. Makay Ida ebben is, alkony tárgyban is a Nyugat nemzedékeinek örököse, Juhász Gyuláé, Tóth Árpá­ dé vagy mondjuk Dsidáé. Alvadt vér, túlcsordulat, gyászi fáklya, vérehullás, húszéves kora óta kezére áll az alkony, mondhatnám, ugyanúgy áll a kezére, csak éppen modellje, valódi mása, egyre inkább megtelik feketeséggel. Az élet tüzes falai között, melyek persze egyre közelebb, mindenből alkonyat lesz, alkonyparádé mindörökké. *

179

Makay Ida, aki olykor valóban összetéveszthető imádott és istenített elődeivel, lassan fél évszázados „praxisa" során összetéveszthetetlenül hiteles költészetet hozott létre. Nem az egyes versei az összetéveszthetetlenek, hanem a költészete, az egész, ez a makacs és profán zsolozsma, monokróm hajtogatás. Változatok extázisra és kitárulkozásra, és miközben e rajongás természetéről, panteizmusáról és általános tárgyairól mindent megtud az olvasó, az életrajzi személyről, vi­ szonyairól nem derül ki semmi. Természetesen nem a költő biográfiáját hiányo­ lom a versekből, de az feltűnő, hogy úgyszólván a lírai hősnek sincs életrajza, csak fájdalmai, örömei, szenvedélyei, metafizikus rajongása: a legalanyibb m a­ gyar költők egyike a kitárulkozó maszk mögött egy nagyon is rejtőzködő, önma­ gába zárt személy. Tárggyá tett, stilizált alanyiság, sistergő személytelenség, noha a vers, a gesztus végtelenül személyes, úgy is értve, hogy „segít élni". * Besüt a januári nap az ablakon, ahonnét füvet látok, fenyőfát, domboldalt, tar ágakat, sőt, a kölcsönház teraszáról látom a befagyott Balatont. Szöszmötölök vele, de be kell látnom, nem nagyon illik Hozzád ez a köszöntő. Nyár kéne talán hozzá, vadrózsák, elragadtatás. De csak ez a világos, napos tél van. Valahány­ szor megpróbálom magam áthámozni szkepszisen, kétségen, irónián, és meg­ győzni arról, hogy verset írni mégiscsak muszáj, illetve nem muszáj, viszont nem írni nem érdemes, Te mindig eszembe jutsz, drága Ida. Isten éltessen!

180

MAKAY IDA

E ső ; fe k e te zsoltár Egyhangú alig-kopogás. Mintha csak csöndes könyörgés, ősi, időtlen zokogás. Ostromolja az éj falát. Valami szótlan híradás. Arról, hogy nincs bocsánat. Dobok peregnek, gyászdobok. Sötét dicséret, fekete zsoltár a halálnak.

N evenincs irtó za t És akkor kezdődik valami: nevenincs irtózat. Elbírhatatlan. Ha már minden csak nélküled. A perc, az év. Az irgalmatlan idő. Csak a csönd-zizegés, a semmi koppanása Hallik.

181

Amikor bezárult az ég. Mikor az üdvösség, a legutolsó csillag kialszik.

,

P a rtodon agyadban A fuldokló kiáltása ez, amelyre senki sem felel. Partodon visszhangzik. S agyadban. És mindörökre ott hal el.

NAGY

BOGLÁRKA

GAZDÁTLAN IDŐ M akay Ida: Sokasodó árnyak „fáklya fordítva lefelé üres szobában egerek kés-él fürésze kőlapon fagytól didergő hátgerinc álmatlan éjek árkai" Csorba Győző: Csikorgó

A Makay Ida költészetéről szóló kritikai beszédben gyakran s méltán tűnik fel a Nyugat, valamint - a költő számára időben is elérhető közelségben álló - Újhold csillaga, mint a költő pályáját meghatározó két irodalmi hagyomány. S bár a magyar irodalomtörténet nem ismeri a „pécsi költők" fogalmát, mégis, a huszadik század második felében az iro­ dalom szövetében - egy ekkora város kiszámítható vonzásához képest - meghatározó módon jelen van egy erős szálakból fonódó, lokálisan Pécshez köthető rost, amelynek szí­ nét, formáját olyan kivételes költői életművek alkotják, mint Csorba Győzőé, Pákolitz Ist­ váné, a mindig megújulni képes Bertók Lászlóé, s nem utolsósorban e bizonyos „pécsi szál" sötét árnyalatokban gazdag, egyre komoruló tónusaként Makay Ida eddigi mun­ kássága. A törékeny, madárcsontú nőé (habitus poetae), aki egy Pécs közeli falu, Véménd számára nemcsak a híres költőt jelenti, hanem az évtizedek során több nemzedéket az iro­ dalomra tanító, igen közkedvelt és közvetlen asszonyt is. Ez a törékeny nő meglepetés­ szerűen látogat időről időre a Jelenkor szerkesztőségébe, s egy kávé-cigaretta mellett el­ lenállhatatlanul „macskásítja" a magyar irodalom kisebb-nagyobb, élő és holt alakjait. („A Macska. A forró gyengédség. / Az odaadás. A Szeretet.") S ahogy egy tüneményhez illik, amilyen meglepetésszerűen érkezett, olyan váratlanul libben is el. Parti Nagy Lajos egyik szép esszéjében (Kovácsolt lepkék elIenfényben) kijelölte azt a megfelelő helyet és időpillanatot, ahol/amikor Makay Ida verseit olvasni illik: május végi vagy októberi kert. Tüskés Tibor egy Jelenkor-beli kritiká­ jában (2002/5) pedig statisztikusi alapossággal gyűjtötte egybe s mutatta fel a Makay-féle költészet jellegzetessége­ it, meghatározó formai, stilisztikai jegyeit, a versformától a motívumépítkezés mikéntjein át egyfajta Makay-szótár összeállításáig - teljesítve ezzel nagyrészt annak a felada­ tát, aki a Sokasodó árnyak című, válogatott és új verseket tartalmazó kötet kapcsán készülne számot vetni ezzel az életművel.

Pro Pannonia Kiadói Alapítvány Pécs, 2003 172 oldal, 1490 Ft 183

Pedig az új kötet annál is alkalmasabb lehet erre a számvetésre, hisz a válogatás annak apropóján jelenik meg épp most, hogy Makay Ida 2003. február 15-én hetvenéves. S bár az irodalmi közéletben nem övezi osztatlan lelkesedés, hogy jelentős életművek a kerek év­ fordulók kapcsán legyenek a közbeszéd tárgyai, az irodalmi szerkesztő tapasztalatai sze­ rint azonban ezek az alkalmak képesek az elsősorban az újra ráhangolódó figyelmet a már kanonizáltnak számító s ezzel gyakorta „úgy is felejtett" életművek felé fordítani, s újraolvasásra ingerelni. A Sokasodó árnyak esetében ez az újraolvasás még annyival is több haszonnal járhat (hiszen a válogatás az elmúlt majdnem tíz év köteteinek anyagából ké­ szült, kiegészülve a Se fény, se kegyelem-kötet óta keletkezett versekkel), hogy az életmű­ nek nem a rögzített, egymástól távol elhelyezkedő állomásait láthatjuk újabb fénytörés­ ben, hanem a kötet összeállításával egy a szerzői önértelmezésből következő folyamatot követhetünk végig a versek olvasása során. Az olvasó szembesül a költő tükörből vissza­ pillantó arcképével. A Kövület (1994), a Homokóra (1997), a Szigetlakó (1999), valamint a Se fény, se kegyelem (2001) című könyvekből készült válogatás mellett - mely kötetcímek egyúttal a Sokasodó árnyak cikluscímeit is kiadják lineáris rendben - a Parázs, pernye versblokkban harminchét újabb darab is olvasható. Az egyenes időrendi szerkesztésen túl a versek összessége jelentéses keretbe ágyazódik: felütésszerűen, az 1994-es közlésű, szintaktikájában inkább az újabb verseket idéző Margóra című költeménnyel nyílik („Egyre több néma, / meddő óra. / Vacogtató nyár, / üszkös rózsa. / Egyre mélyebb, / temető hóba.") s a De profundisszal („Forgások. Hullás. Zuhanás.") zárul a kötet. A verseket egyvégtében olvasva és a Sokasodó árnyak cím lehetséges konnotációit ku­ tatva mindenekelőtt a versekben megszólaló költői szubjektum elmúláshoz való értelme­ zői viszonya tárul fel egyfajta emlékezésmunkán keresztül. Ha elfogadjuk, de legalábbis rokonszenvezünk Michel Fou cault A végtelenbe tartó nyelv című esszéjében - az irodalom ontológiájának lehetséges definíciója érdekében - kifejtett „genealógiájával", mely sze­ rint „... a halál fenyegető közelségével szemben a nyelv roppant sietőssé válik és mind­ untalan elölről kezdődik, elbeszéli önmagát, feltárja az elbeszélés elbeszélését ... A nyelv a halál vonalán elmélkedik önmagáról: tükörként itt találja szemben magát önmagával ...[a nyelvnek] létre kell hoznia önmagában saját képét a tükrök határtalan játékában" (Romhányi Török Gábor fordítása) - ez esetben közelebb kerülünk Makay Ida szenvedé­ lyesen monoton költészetének filozófiájához. Visszakanyarodva a fentebb említett reflektált költői pozícióhoz, alapvetően a refle­ xió kétosztatúságát ismerhetjük fel, melynek egyik rétege valamiféle transzcendentális­ nak mutatott, az időt ciklikusan értelmező panteisztikus szemléletben ismerhető fel, a természet változásának rendjét majdhogynem kihívóan elfogadva (szemléletes példák­ ként a Dicsértessék, Összezárul, Fény szerelme, Rezzenetlen Rend, Akár a föld, a fű című dara­ bokat sorolnám ide), a reflexió másik szintje pedig főként a(z) (ön)megszólító versekben mutatkozik meg az előbbihez hasonló szenvedélyességgel, épp az említett ciklikus foly­ tonossággal szembeni perlekedésként, az egyedi történet/történés kiemelésével, a szubjektiválás, az emlékezetbe vésés gesztusaival (Hány csillagperc?, Üres keret, A Schaárkiállításra, Törd meg, Hazugság). Az értelmezői viszony árnyalásához feltétlenül szólni kell a lírai én Istenről való elgondolásáról, melyet az égi és földi instanciának vagy a teljes ignorálásában, vagy ironikus felidézésében nyilvánít ki: „Isten időtlen közönye az égen", „ízről ízre / metsz szét a kórboncnok / Isten", „Nincs többé fény. / Az Isten megvakult." Az irónia regisztere amúgy meglehetősen ritka szólama Makay Ida költészetének, erre való kivételes példa azonban a Májusi temetőből: „Feledteti, a nyirkos mélyben / mint te­ szi a dolgát serényen, / részvétlenül a szerves kémia." A leltárba vehető poétikai eszköztár, a költői képek, alakzatok szekvenciaszerű is­ métlődését, melyről nemsokára lesz még szó, megrendítő hatást keltve ellensúlyozza - a

184

kötet egészét tekintve - az elfogadás, illetve a lázadó kétség kifejezésének folytonosan létrejövő interferenciája, mintegy az objektiválás és a szubjektiválás aktusa hullámzó mozgásának eredményeképpen. Az iteratio szintaktikai alakzata, egyes trópusok, vala­ mint motívumok vándorlása, variálódása jelentik Makay Ida költészetének legjellem­ zőbb vonásait. Emellett a poétikai sajátosságok nem a versformák hagyományának felidézésében rejlenek, hanem - megőrizve a rímet, az egyszerű dallamot, az enjambement-t - a szintaktika szintjén az újabb versek felé haladva egyre feltűnőbben elvégzett lecsupaszításban, a detractióban, a hiányos mondatszerkesztésben (Átdereng arcomon, Monoton muzsika, November, hamvazkodás, De profundis), melyek egyre töredezettebb, szaggatottabb versbeszédet képeznek. Mindez a képalkotás statikussága, egyneműsége, az állandó motívumok újabb metaforákba tömörítése (egy köteten belül akár ellentétes jelentésben is alkalmazva) és dinamikus dispositiója révén erős hangulati hatást kelt a művek olvasójában. Amint az egyneműség, állóképszerűség eredőjéhez járul az is, hogy a megelevenítés irodalmias gesztusa helyett a kimerevítés, a már rögzített pillanat lát­ ványa képzi meg azt a magnetikus középpontot, amelyhez versről versre mégis oly im­ pulzívan térnek meg a már említett saját motívumok vagy toposzok - egyfajta „Rezzenetlen Rend" hol megnyugtató, hol felkavaró vízióját alkotva. Ha tehát lajstrom­ ba vennénk a leggyakrabban előforduló szóképeket, kifejezéseket, motívumokat, akkor a teljesség igénye nélkül a borostyán, csillag, csönd, fekete/sötét madár, hó, kő, láng/tűz, pompeji por/hamu, szerelem, tükör, vér - feltétlenül része lenne ennek a sa­ játos ábécének; s a legérzékletesebb szóképek közül néhány: elfeketült üdvösség, hinta akasztott teste, alkonyparádé, hamutavasz, jég marása, csillag-parázs seb stb. A tükör motívuma leggyakrabban a legutóbbi kötetben és az új versek között tűnik fel (például a halott szobájában letakart tükör), miként ezeknek a verseknek a hátterében je­ lenik meg leghangsúlyosabban a hiány perszonifikációja: az elmúlás mint a társak elvesz­ tésének fájdalmas tapasztalata (s itt elsősorban talán a szerelmi társ árnya sejlik föl „Minden, mi volt s van. Élet-halál / már mind csak rajtad világlik át"). Jellemzően ritkán viszonyul azonban a költői én az elmúláshoz mint biológiai folyamatnak az értelmezésé­ hez, annál inkább reflektál az írásra egyfelől mint az emlékezettartalmak adekvát rögzíté­ sére (pl.: „beledöglöm / ebbe a gyilkos szerelembe, / negyedfokú égési vágyba. / S írok közben. Pontos képeket / keresek. Ritmusra figyelek. / S már feszes-fegyelmezetten / ügyelek a központozásra." - Máglya alján a zsarát; „Verseim mind pogány oltárod" Escoriál); másfelől ars poeticaként, megintcsak a hiányt mint negatív princípiumot kina­ gyítva, megfosztván a kifejezés, a kimondás megbékítő gesztusától: „Még azt a szót ki­ mondani, / az utolsó-egyetlenegyet, / amely megoldoz és felel." (Fuldokló csönd) S mivel a legplasztikusabban az Írásjelek című versből olvasható ki a szerzői önértelmezés ilyen lemondóan zárt és egyszerre nyitott formája, idézem egészében: „Pontot kell tennem már mindenre végleg. A nyárra, emlékekre, múltra. Életre, versre, halálra is. (Nem kérdő s felkiáltó jelet.) Pontot, a végleg lezárót. Vagy csak tétova gondolatjelet?" A Léthé vizében való megmártózás, s ekként a feledés vigasza megszüntetné magát a költészetet mint az emlékképek alkotását, a szavak emlékezetét. A már emlegetett tü­ kör-metaforák sora nemcsak a halál-gondolat jegyében értelmezendő Makay Ida versei­ ben - miként a fenti Foucault-idézetben -, hanem, ahogy a Prudentia kezében tartott

185

tükörben is, egyszerre mutatkozik benne a jelen, a múlt és a jövő. Kisebb részben vala­ miféle szubjektív monument-állítás jegyében, nagyobb részben az ember alapvető létta­ pasztalataként megélt „halálhoz való viszonyulás" nyelvben megtörténő elfogadására tett kísérletként. A kerek évforduló alkalmából adódó összegzés a Sokasodó árnyak, amelyhez a folyta­ tást, a folyamatosságot is jelentő újabb versek is illeszkednek, egy szerényen a háttérben tartózkodó (a jelző a szó átvitt értelmében is helyénvaló), mélyen megrendítő költészet sziluettjére nyit kaput. Ez a metszet - költői kimetszés - , a saját arc változó vonásainak kendőzetlen feltárása kockázatos szerzői döntés is lehetne, e gesztus azonban a Makayversek tiszta és továbbépíthető, továbbolvasásra ingerlő gyűjteményét hozta létre. S ha első pillantásra nem is foghattuk be a gazdátlan idő horizontja alatt fogant versek minden árnyalatát, rezzenésnyi elmozdulásait, kitartott szólamait, olvassunk egy lélegzettel, s ne higgyünk Makay Idának: „Ideje volna abbahagyni már. Mit bámultok, hiszen semmi se kell. Se könny, se szó, se öv, se szalmaszál. Csak annyi még, hogy forduljatok el."

186

NAGY

IMRE

KAVICS A NYELV ALATT Szakács Eszter: Á lom beszéd Szakács Eszter negyedik kötete, az Álombeszéd az eddigi pálya leggazdagabb versgyűjte­ ménye, s a lírai tematika poétikai következményeinek felmérését, szövegformáló tapasz­ talattá alakítását illetően a legbátrabb is egyben. Ez az értékítélet annak ellenére határo­ zottan, a kritikai elemzés tanulságát mintegy előzetesen tételezve kimondható, hogy ezek az új versek talán még a korábbiaknál is rejtőzködőbbek: szemérmesen, olykor szinte megtévesztően eltakarják legfontosabb, a költői életút legutóbbi szakaszán létrehozott poétikai értékeiket. A rejtőzködésnek ez a kifinomult technikája feltehetően egy jellegze­ tes női írásmód részét képezi, amely mögött azonban az önmagát én-ként megnevező be­ szélőnek a nemi szereppel összefüggő, ám azon túl is mutató ontológiai problémái hú­ zódnak meg. Leginkább az a felismerés tágítja ki a lírai szemlélet horizontját, hogy valójában nem a beszélő formálja a nyelvet, hanem a nyelvben rejlő s egy adott beszédpo­ zícióból feltáruló használati módok alkotják a szubjektumot. A versek rétegzett szókincsét olyan lexikális hálózat strukturálja, amelynek rostjait a tü­ kör, álom, tenger, eső és éjszaka szavak, illetve képzett és összetett származékaik (például: tük­ röződés, álombeszéd, tengermoraj, esőzene) képezik, illetve az éjszakai tudatállapotokkal kapcsolatos főnevek és igék uralják. Ám az így létrejövő motívumszőttes mintázatában az egyes ismétlődő szavak és kifejezések folyamatos tónusváltásokban, szemantikai hullám­ zásban részesülnek. E metamorfózisok közül alkalmasint az álombeszéd jelentésének alaku­ lása a legsokrétűbb, és e fogalom méhében születik meg Szakács Eszter különösen fontos új témája, amely a beszéddel, a kimondással, a név keresésével kapcsolatos. Ez a szemantikai játék még a költő által kedvelt (ám mértékkel alkalmazott) egzotikus szavakat is képes el­ mozgatni egy többértelmű jelentésskálán, sőt e szavak funkciója alighanem éppen e megle­ pő színjátszás olvasóra gyakorolt hatásában rejlik, ami az interpretáló figyelem tartózkodó, mégis határozott irányítását szolgálja. A mirtusz szó orientális asszociációi mellett ironikus sorsutalást is rejthet, a halva főnév pedig egyszerre idézi fel az édes keleti csemegét s válik az azonos alakúság adó­ dó lehetőségeit kiaknázva komor jelzéssé, amelyre - a nyelv belső logikája által vezéreltetve, s eszünkbe idézve a szóalakba rejtett határozói igenevet - a halottak napja rí­ mel. Az ilyen képzettársítás még a legegyszerűbb kifeje­ zéseket is képes talányossá termékenyíteni. A kötetcímadó vers utolsó sora -„ha nem ég hogyan éget" - például részint tagadja az utótag által az előtag állítását, részint pedig a hatás szférájába helyezi a létezés kimondhatóságát, mintegy a magánvalóként számunkra meg nem mu­ tatkozó létet jelenségszerűségében ragadva meg.

Széphalom Könyvműhely Budapest, 2002 72 oldal, 1000 Ft 187

A kötetben kulcsszerepet betöltő csillagmotívum is többszólamú. A Hullócsillag című versben „vízbe hullt arc"-ként értelmeződik, a befejző ciklus záróversében, az Eső után­ ban - e szöveg igen erőteljes intertextuális árnyalatának megfelelően - önironikus hangoltságú Dante-allúzió. Ez egyben a kötetnyitó „vita nuova"-képzet (Új élet) kompo­ zíciós ellenpontja. A motívumot már címével is (Értelmezés) az öninterpretáció zónájába helyező, ugyancsak cikluszáró versben pedig így bomlik ki az újabb jelentés:

„Szemhéjára hópihe olvad. Amit egy holt nyelven jelent a neve, vajon odafentről, túlzás-e, vagy ráragyoghat?'' A szöveg jellegzetes nyelvi aktus: a vallomással társított névrejtés példája. A csillag ugyanis héberül a könyv címlapján olvasható keresztnévvel azonos, e név másik alakja pedig Edissza, illetve Hádássza, amelynek jelentése: mirtusz. Ily módon a motívumok szubjektiven is értelmezhető íve körbeért. A névvel való megjelölés vagy a név közvetett, burkolt kimondása jelképes beszédcselekvés, aminek létteremtő jellege, az életet birtokba vevő ereje van. Ennek következté­ ben a név elvesztése, kimondhatatlansága vagy a kimondás képtelensége - egy egész cik­ lus beszél erről a tapasztalatról - a név- és lét-előttiség tragikumára utal („Visszatértem mindig, mindenhonnan hozzád, / akinek még nevet sem találtam - írja a költő Rólad, ró­ lam című versében), s olykor a keresés állapotához, örök kényszeréhez kötődik, máskor viszont a semmibe hullás fenyegetését rejti. Ez a negatív létélmény sejlik fel a Gyakorlat című versben:

„Isten halott. Írják régóta. Nem baj (írják ezt is), önzetlenül csak halottainkat szeretjük. Gondolj most a lent az udvaron virágzó gesztenyefára úgy, mintha már kivágták volna, azután bármire, ahogy az előbb erre a fára." E takarékos fogalmazású, eltökélten szürke tónusú műben a Szakács-verseknek már jel­ zett szövegközöttisége igen plasztikusan tárul fel. A gondolatmenet a nevezetes Nietzsche-mondat idézésétől egy finoman aposztrofált Csáth Géza-motívumon át (a Witmanház udvarán álló fára gondolunk, az egyetlen létezőre, amely „valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van") Sartre-ig ível oly módon, hogy itt nem az Antoine Roquentin által szemlélt gesztenyefa egzisztálása válik értelmetlen „ittlevéssé", hanem a gesztenyefa képzelt hiánya abszurdizálódik, ami radikálisan ellentétébe fordítja, mintegy önnön cáfo­ latában ismétli meg a nyitó idézetet. A befogadó olvasatában megképződő (e megképződés lehetőségével bíró) transztextuális utalások sokszor a szerző szövegvilágán kívüli műveltségi tartalmak reflektáló megidézésével gazdagítják az Álombeszed verseinek szemléleti horizontját, járulnak hoz­ zá az egyes költemények gondolati lépcsőzetéhez, tehát a befogadó diszpozíciója által válnak (válhatnak) formaalkotó tényezővé. Ezt példázza az olvasói leleményre már címé­ vel is apelláló Kitalálós című vers, amelyet Borges Körkörös romok című elbeszélése nyitó-

188

és zárómotívumának felcsendülése foglal keretbe („Elhagyott part..." - „...ez másnak az álma", illetve Borgesnél, Boglár Lajos fordításában: „Senki sem látta, hogy partra száll a sötét éjszakában..." - „...ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki"). A vers intertextuális létmódjának tényén az sem változtatna, ha e szövegvisszhangok esetleg nem lennének intencionáltak. Az alma íze ugyanis, mint éppen Borges mondta, nem az almában van, nem is a szánkban, hanem a kettő érintkezésében. A szövegközöttiségnek azok az esetei viszont, amelyek a költő korábbi textusai felé mutatnak, feltételezhetően szándékos visszapillantások, s néhány kulcsmotívum alakulásáról, olykor átértelmezésé­ ről tanúskodnak. Ilyen a hal-képzet gyakori felbukkanása. Ez a Halak kertje című, 1993-as kötet darabjai óta Szakács Eszter egyik fontos lírai toposza, amely a versbeli én próteuszi természetét, vágyott vagy kényszerű metamorfózisait fejezi ki. Hasonló szerepű az Atlantisz-motívum. Süllyedő Atlantiszom, írta a költő 1995-ben publikált könyve fölé, s ez az elmerült földrész dereng fel most - a világ térképpé válásának képzetével együtt, mely párhuzamos az elvesző dolgokat helyettesítő földrajzi nevek halmozásával - a Ha magam­ mal vinném mindet című versben. A Kérkirában pedig így tér vissza a motívum: „Egész vá­ ros terül el alattad a mélyben, s te hullámzol felette", ahol az élmény szenzuális jellege, a percepció uralhatatlan gazdagsága és a tudatműködés sajátos természete, az emlékezés és a felejtés tusája egyaránt megmutatkozik. A kötetet hat, külön belső cím nélküli ciklus alkotja, ám a fentebb elemzett motívum­ hálózat hol erősíti, hol pedig inkább átrendezi ezt a lineáris struktúrát, ahogy Szakács Eszter korábbi könyvének, a Másik hely, másik időnek négyes tagolású ciklikus rendjét is felülírta a szövegfolyam belső logikájával társult poetizáltságának hármas íve. A jelen el­ rendezés belső pilléreit három szöveg alkotja: a könyv nyitóverse, az ironizált Dante-allúziót rejtő Új élet, a kötetcímadó Álombeszéd és a Labirintus, amellyel ugyan az utolsó előtti ciklusban találkozunk először, ám a könyv hátsó borítójának belső oldalán is ez tűnik sze­ münk elé, így ennek újbóli elolvasása tekinthető a befogadás záróakkordjának. Lehet, hogy ez a megoldás a szerzőtől független kiadói, könyvtervezői ötlet volt, azonban az ol­ vasói tapasztalat irányításában konstruktív szerepet játszik. Az Új élet az önkeresés több szólamát is elindítja (tükör, álom, füst), nyitányként való szerepeltetését tehát nemcsak a keretes szerkezet indokolja. Az Álombeszédben a szövegformálás (és a befogadás) egy ne­ hezen kiismerhető kóddal történő katartikus viaskodásként értelmeződik, a Labirintus pedig („itt fog Adriadné fonala visszatérni önmagába") az önkeresés jelképes aktusait archetipikus képsorok összefüggésébe helyezi. Az első ciklus uralkodó képzete a víz. Ez a lágy, cseppfolyós elem termékeny lehetősé­ get kínál a halmotívum kibontása számára, ám fontos ironikus reflexiókat is rejt, például az Alomidő hableány-utalásában s növényi szimbolikájában. Horatius egyik ódája szerint rozmaringgal és mirtusszal koszorúzták meg a házi istenek szobrait. Azzal, hogy itt a roz­ maring mellé a mirtusz helyett egy fűszernövény, a kakukkfű kerül, a felsejlő szakrális aktus profán szertartássá válik, groteszk jelleget ölt, s ez a tónus a hiányzó mirtusz sze­ mélyes vonatkozása folytán magára az „áldozóra", annak önbemutatására is rávetül. A kötettel kapcsolatos egyik hiányérzetünk ennek a szólamnak az időnkénti elhalványulá­ sával kapcsolatos, ami olykor korlátozza az én-szerep válságának artikulálását. A jelzett krízissel függ össze a második ciklus tükörmotívuma, amelynek kifejlése so­ rán a természetesen kínálkozó vizuális megjelenítést a költő zenei elemekkel társítja, mint az Őszi rondóban is, ahol a két érzékelési mód játékosan felesel egymással. Ezt tapasztal­ hattuk már a korábbi könyv Hová folyik című versében is: ott a keresztrímek zenéjével egy ölelkező struktúrájú retorikai forma polemizált. Az auditív és a vizuális inspiráció kont­ rasztja fontos jellemzője Szakács Eszter versformálásának. Mindazonáltal a tükörmetafo­ ra nem lép túl az előző kötet esztétikai horizontján, ismétlődése olykor már az én-proble­ matika érvényre jutásának korlátjává válik. Az újszerű poetizáltság meggyőző jelei

189

sokkal inkább a következő verscsoportokban felbukkanó színházmetaforában és a már jelzett név-témakörben lelhetők fel. A jelenetezés módszere, a színi instrukciók imitálása zárójeles utalásokkal és hiányos szerkezetű mondatokkal, valamint kvázidialógusok sze­ repeltetése (a magnótekercsek becketti asszociációkat ébresztő felbukkanása) olyan gro­ teszk-ironikus szituációkat eredményez (A konyhában áll), amelyeket olykor abszurd kép­ töredékek és váratlanul felbukkanó kancsal rímek érzékeltetnek, például a Patchworkben. Ezek az elemek az én-szerep problématikusságának élményét immár plasztikusabban ér­ zékeltetik, mint a tükröződések és az egymásba metsződő képsíkok vizualitása. Valójá­ ban már ,,[a] gyanakvó szem a tükörben, melyből nem tudom ki néz rám" megfogalma­ zásban rejlő tapasztalat, a szem gyanakvása is - a tükörképzet nyomatékos felbukkanása ellenére - inkább a névadás gesztusának, a név-előttiség állapotának vagy a név elveszté­ sének kontextusában értelmezhető. Ebben az összefüggésben, ahogy Derrida mondja: ,,[a] titok egyszerűen problémává válik", aminek lényege ezúttal - hogy megint a Szenvedé­ seket idézzük - „az adott vagy viselt név, a kapott vagy a magunknak adott név felelőssé­ ge." Ennek a felelősségnek három aspektusa van: az Értelmezésben a lírai én önnön sorsér­ telmezésével függ össze, a Gyakorlatban, mint láttuk, metafizikai természetűvé válik az én számára, „mert amit elnevez, az [...] a léten túlra menekül, anélkül, hogy ott tartózkod­ nék" (Jacques Derrida: Esszé a névről, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995. 6., 21., 35.). Derrida sza­ vai ezúttal a kapott név birtoklása, illetve ennek kérdésessé válása felől az adott név érvé­ nyességének bizonytalansága felé mutatnak. Az említett felelősségnek ez a harmadik összetevője nyelvfilozófiai szempontból közelíthető meg. A dolgok megnevezésének ne­ hézségével, magával a beszéddel, a kommunikációval kapcsolatos bizalmatlansággal függ össze, s ez a beszélő kontúrjait is szükségképpen elmossa. A beszédpozíció aláaknázottsága, határvonalainak rezgése még gyakran - mint a Tükörképeinkben is - a tükörben megjelenő arc kontúrjainak szellemképeként, illetve két tekintet egymásra vetüléseként érzékelhető:

„Irigység tölt el, ha eszembe jut mindaz, mi születése jogán megilleti. Irigység tölti el, ha eszébe jut mindaz, mi születésem jogán megillet." A jelenség azonban már túl is mutat a tükörmetafora vizualitásának érzékelhetőségén, még a holt objektumok alakjában tükröződő (mintegy a tárgyak könnyeit megsejtető), il­ letve a szobabelső berendezési tárgyai által befogadott természeti szféra szépen érzékel­ tetett láthatóságán is (Menazsériám), s egy bölcseleti ihletettségű - a konkrét élmény ihlet­ körén messze túllendülő - költői diskurzus megszólalása felé tör:

„Hívtalak tengernek, hajónak, hajnali égnek, de éppígy lehetett volna: koriander vagy nagykabát. Kavicsot gyűjtöttem a parton, mert rád hasonlított mind, és a nyelvem alá tettem, hogy velem légy, ha beszélnem kell [...]

Mint akinek állandóan a nyelve hegyén van, és belefáradt, hogy nem tudja kimondani, nem tudja kimondani." (Rólad, rólam)

190

Azért véljük úgy, hogy az Álombeszéd az eddigi legértékesebb Szakács Eszter-könyv, mert a korábbi versek motívumainak továbbfejlesztése mellett a költő, érzékelve az ezt meg­ előző három versgyűjtemény tematikájának, ha nem is kimerülését, de kiaknázottságát, lírai beszédmódját az én-szerep válságának a vizuális megidézhetőség mögött rejlő prob­ lematikája jegyében alakította, s kilépve a szavak eszközszerű használatának köréből ma­ gára a nyelvre irányította figyelmét. Ezt szolgálták verseiben az intertextualitás alakzatai. És ezt sűrítette magába a nyelv alá tett kavics képzete. Ezért jelenhetett meg a könyv címében az életmű múlt idejében gyökerező álom szó­ hoz tapadva az e költeményekben többször, nem csupán a címadó versben társuló s az aktuális tematikára utaló beszéd szó. A váltás, véleményünk szerint, megtörtént, jóllehet a korábbi stílus vonzása még erős. A befejező ciklusokban a tükörmotívum visszahozása, illetve az álomszerűség variációi még szép verseket eredményeznek (Aki hív, Helyettünk), ám ezek bensőséges plasztikájukkal mégis kissé elfedik a lírai beszéd, a nyelvi inspiráció immár elemibb erejű kérdéseit. Az ezeket megszólaltató versek belső energiája azonban lehetővé teszi számunkra, hogy e könyv poétikai karakterének domináns jegyeit a lírai szemléletmód átalakulásához kössük. Nem véletlen, sőt azt gondoljuk, sokatmondó és ígéretes fejlemény, hogy a beszéddel kapcsolatos kavics-képzet, egy nagyon fontos pont­ ján e kötetnek, magával a lírai alannyal azonosul:

„Behunyom szemem. Behunyom szemem. Megint repülök, víz színén kacsázva. Csak ez a lendület legyen velem. Micsoda erő és micsoda játszma. Hűvös, fehér kavics, fekszem a mélyben. Nem kelhetek fel, amíg meg nem értem. Amíg nem tudom megtanulni: még ha ott is dobnak cl, itt érjek célba." (Kavics)

191

CSONTOS

ERIKA

BENN A FARKAS H am vai Kornél: A p rikolics utolsó élete „Klemm Antal, aki az idő tájt fejezte be az egyetemet, különös fogékonyságot árult el a holt nyelvek iránt, óangolul és gótul verselt, és mélyen sajnálta, hogy a legutolsó nagyközönség, amely művein felindulhatott volna, ezer éve halott, de Baán az erőfeszítést nagyra becsülte, és baráti gesztus gyanánt számos versét kívülről bemagol­ ta, bár egy kukkot sem értett belőlük. Állt Baán posztkoitális eufóriában, magasra tartott becherovkás kupicával, és Majának átéléssel gólul szavalt. - Boldog vagyok - mondta néhány nappal később Klemmnek a telefonba. - Valamit biztos nem értek."

Egy nyilvános beszélgetésben kritikusok rótták fel Hamvai Kornélnak, hogy Hóhérok hava című drámájában a halált nem lehet „komolyan venni". Az Utolsó ítéletben, a szerző eled­ dig egyetlen publikált novellájában pedig a „pokolra ítélt" főszereplő büntetése: folytat­ nia kell az életét. Hamvai új regényében, A prikolics utolsó életében szintén elmosódik az élet és halál közti határvonal; profán anekdotái, hétköznapokba ágyazott csodái mind va­ lamely groteszk végítélet jegyében fogantak. A kötet világában szerelmesnek lenni na­ gyobb rettenet, mint meghalni. Hamvai műveinek paradox szemlélete, sajátos apokalipszisfelfogása meglepő hason­ lóságokat mutat az Esti Kornél világképével is: „Az a világ vége, melyről utóbb álmodtam, abban különbözik a többitől, hogy lassú volt, hosszan tartó, részletes, s olyan valószerű, mint egy jó írásmű, mely a hihetetlent és túlvilágit hétköznapi keretbe helyezi, tények és adatok közé, s éppen ezzel teszi elfogadhatóvá, igazán meghatározóvá."

K ifordítom -befordítom

Egy Temesvár közeli falucskában, a múlt század második harmadában a Keserűnek csúfolt patikus reménytelenül beleszeret a férjezett Laksatics Lídiába, s a falubeli legen­ da szerint prikolics képében magáévá teszi. (A címszerep­ lő prikolics néprajzi figura - a farkasemberek, vérfarkasok családjának erdélyi rokona -, Hamvai sajátos értelmezésé­ ben.) Kilenc hónappal később Lídiának szőrrel borított kislánya születik, Mária. Majd az ő lánya, Kányi is szőrö­ sen jön a világra, mint egy farkaskölyök - úgy tetszik te­

Ab Ovo Kiadó Budapest, 2001 271 oldal, 1970 Ft

192

hát, mintha leányágon öröklődne a prikolicsság ám mégis Mária fia, Kisvarga lesz a „pusztító pogány erők" médiuma, az utolsó előtti prikolics, aki Magó tanító úr lányát, Mucorkát teherbe ejti, majd Ausztráliába disszidál. A születendő lányt dédanyja után Lí­ diának keresztelik. A cselekmény nagyobb részében Varga Lidi és Klemm Antal házassá­ gának történetét követhetjük, s belepillanthatunk Klemm kapcsolatába Mikes Olga nő­ vérrel - aki éppenséggel ugyanahhoz a jósnőhöz jár, mint Lidi. Lidi apja, Kisvarga nem sokkal Ausztráliából való visszaérkezése után meghal az oktogoni Burger King vécéjé­ ben, melyet történetesen Klemm barátja, Baán vezet. Kisvarga pedig visszajár a lányához kísérteni... Hamvai új regényének egyik fontos jellemzője fabula és szüzsé szokatlanul intenzív feszültsége. A cselekmény 1876. augusztus 28-án kezdődik, s minden páratlan fejezet a múlthoz tartozik, miközben lassan-lassan közeledünk a jelenhez, Kisvarga halálához. A páros fejezetek az ezredvégi Budapesten játszódnak, s csak néhány hónapot ölelnek fel: Lidi apja 1998 szeptemberében hal meg, s december 17-én veszünk búcsút Liditől. Olva­ sáskor tehát két idősíkot tapasztalunk, s a cselekményszálak váltogatása, ritmuskülönb­ sége élénk figyelmet igényel, meg-megújuló várakozást kelt. A körkörös szerkezetű, magába záródó műben azonban az események kronológiája csak utólag rekonstruálható. Az egyes fejezetek időkezelése is bonyolult, általában vala­ mely végeredményből indul ki, és megmutatja az előzményeket, majd megint visszaugrik - mintha kicsiben a nagyszerkezetet imitálná. Hamvai drámaírói szemlélete, tehetsége nyi­ latkozik meg a fordulatok, késleltetések, dramaturgiai csomópontok működtetésében, s ki­ emelkedő a jelenetezés, a rövid párbeszédes részek gördülékenysége is. A regény másik különlegessége, hogy fejezetei önmagukban is kompakt novellák akár az első regény, a Márton partjelzőfázik fejezetei, ám a novellák itt még kisebb egysé­ gekből épülnek fel, melyek olykor az anekdota, a legenda, a mese formajegyeit mutatják. A fejezetek azonban egymást kölcsönösen meghatározó viszonyban vannak, sorrendjük felcserélhetetlen, s a vérfarkas-láncolat is összefűzi őket. A mű interpretálható leszárma­ zástörténetként is - ahol cirka „száz év magány" köznapi kísértései és kísértetei közepette sorra prikolicsok születnek. A szerző a családregény, a rémregény, a pikareszk jellemző paneljeit parodisztikusan alakítja át, eljárásai nyomán azonban egyetlen szöveghely sem válik tisztán paródiává. Hamvai sajátos kifordítom-befordítom poétikája eljátszik azzal is, hogy megmutatja, a nagy létkérdések bármelyik pillanatban átbillenhetnek banalitásba: hogyan lehet megér­ teni a másikat? Adható-e valamiféle értelem a létezésnek? Van-e végzet? Klemm Antal például későbbi szeretőjével a Vidámparkban, a levegőben, az óriáskeréken akad össze, melyben a sorskerék toposzára ismerhetünk; Klemm így teljesíti be a jóslatot, mely sze­ rint, amikor Olgát meglátja majd, a lába nem éri a földet.

Akár egy halom hasított fa? Nemcsak az időszerkezet rafinált, hanem - mint minden ambiciózus regényben - maga az idő is tematizált. A legfontosabb szereplők - mivel az életet előrefelé éljük, de csak vissza­ felé értjük meg - minduntalan visszatekintenek: az oxfordi egyetem kerengőjében „az éle­ tét Klemm Antalnak előre hátra végiggondolnia adatott". Lidinél a rossz tapasztalatok anticipálása önbeteljesítő jóslatként működik. Ugyanakkor a testi szenvedély öntudatlan örökkévalóságát ironizálja Klemm ajándék órája, mely Mikes Olga csuklóján - fél hét után öt perccel - minduntalan megáll; Keserű patikus pedig emlékiratában próbálja átlátni éle­ tének összefüggéseit, s rájön, hogy az idő, bizony, nem egyenes vonalú, és az okok és oko­ zatok nem kauzális rendbe illeszkednek.

193

A regényben a szerző a koincidenciák túlfeszítésével és megtöbbszörözésével lénye­ ges és lényegtelen egymásba ágyazottságát, véletlen és determináltság viszonyát model­ lálja - s persze nem „dönti" el, melyik erő az uralkodó. A determináltságot megkérdőjele­ zi például, hogy a jóslatok mindig csak felemásan teljesednek be, s a szereplők eleve elrendeltetett sorsuk ellenére állandó meglepetést okoznak az olvasónak. Keserű anyagának mértéktelen felduzzadása miatt tervbe veszi, hogy „a kutatás körét mások életére is ki kellene terjeszteni, hiszen az események szálai a saját maga által belá­ tott körön túl is folytatódnak, majd, hogy optimálisan minden létező ember minden pilla­ natát górcső alá kéne vennie; de ahhoz Istennek kell lenni; de Isten megteszi-e ezt? feladata-e ez Istennek? miért is feladat ez voltaképpen?". A Keserű szájába adott mondatok - a regényben kivételesen - önértelmezőnek is tekinthetőek, hiszen végső soron a szerző ren­ deli el s gabalyítja egymásba hősei sorsát. A „világ" értelmező megörökítése nemcsak Keserű patikus ambíciója, több szereplő is szenved valamiféle groteszk dokumentálási kényszerben. Baán sajátos létezés-katalógust vezet: osztályoz minden személyt, akivel érintőlegesen kapcsolatba kerül - s ezt a Baánkvóciensben összegzi. Mucorka újságcikkgyűjteménye „ama napról", amelyen Kisvarga teherbe ejtette őt, értelmet ad a sorsfordító véletlennek. „A történetmesélés formája maga is mintha azt játszaná el, amit a történetekben a csodákról tematikusan elmesél: azt jelení­ ti meg, szinte frivol eleganciával, hogy a világ jelenségei egyszerre rendezhetők el a »minden összefügg mindennel« és a »semmi nem függ össze semmivel« kategóriáival." (Margócsy István, ÉS, 2002. febr. 15.)

„...Lehetetlen szám bavenni, m iféle m ellékszerepeket játszik el az em ber akárki futó ism erősök életében"

Hamvai műve láthatóan a világteremtés szándékával született, de leginkább a szenvedé­ lyek természetrajzára koncentrált - az extenzitás élményét az adja, hogy a motívumokat megtöbbszörözve szórja szét tükörjáték-rendszerében. A motívumok időről időre „visszajárnak": a csecsemő-osztályon dolgozó Mikes Olga nővér elvetélt embriókból Klemmnek főzött levesét a narrátor ahhoz a bájitalhoz hasonlítja, melyet Keserű patikus Lídia meghódítására kotyvasztott. A „kerek történet" - mint Kisvarga megállapítja halála előtt a Burger King vécéjében - „szartól szarig ér", de a „szarmotívum" máshol is felbuk­ kan: a „valahol szarni tudás" a megérkezettség otthonosságaként értelmeződik. A szerző a mesék, mítoszok mintájára próbál összefüggésrendszert kreálni földi, ám sokszor földöntúli tulajdonságokkal felruházott figurái között is. Mitikus körforgalmá­ ban az egymástól távol eső korszakok között dereng át bizonyos szereplők hasonlósága. Propp A mese morfológiájában a varázsmeséket elemezve állapította meg, hogy azokban sűrűn változnak a személyek nevei, de nem változnak a cselekedetek (funkciók), s míg a funkciók száma csekély, a szereplők száma nagy. A szereplők sokasága s a szituatív is­ métlődések e regényre is jellemzőek: például szolgálnak erre a labirintusban eltévedő szereplők vagy az üldözéses elemek. A mese, mítosz, anekdota bizonyos jellegzetességeinek ötvözése azzal a következ­ ménnyel is jár, hogy a megjelenő figurák különböző kiterjedésűek, így a nagyjából ötven szereplő között négy típus különböztethető meg. Elsőként a statiszta sokaság, kiknek csak ragadványneve ismert: a falu apraja-nagyja, akik Magó tanár úr performanszánál bámészkodnak, vagy netán gyermekgyilkossághoz asszisztálnak. Vélekedéseikből fonódik össze a közvélemény legendaképző szólama: „Na várjál, várjál. Hanyatt fekve találtuk, rendben van. De egy állat nem baszik szemből... Ssss! - Csak hátulról. Még meg is fordította? És aztán visszafordult? vagy ő fordult meg

194

neki a farával, beleegyezőleg? Ki tudja. Meg aztán a prikolics nem igazi állat. A lelke az emberé marad, akiből lett." Vannak aztán mitikus, archetipikus szereplők: például Tijana, a kurva, vagy Boldog Margit, kinek szűzhártyája mindig visszanő. A harmadik tí­ pust a néhány vonással megrajzolt, de határozott karakterrel rendelkező háttérfigurák al­ kotják, akik csakis külső szempontból ábrázoltatnak: a Vákuumpumpa Társaság tagjai, a búvalbélelt taxisofőr, az argentin focista vagy a két démonizált köszörűs. Végül a negye­ dik típus az úgynevezett főszereplők csoportja. Hamvai regényének alapvető sajátossága a fontos szereplők állandóan átrendeződő hierarchiája - s e szerkezet leképezi a mű egyik alapkérdését, hogy „miféle mellékszere­ peket" játszunk a többiek életében, hogyan befolyásoljuk akarva-akaratlan, puszta lé­ tünkkel mások sorsát, és mennyire vagyunk felelősek értük. A tizennégy, önálló címmel ellátott fejezetben majdnem ugyanennyi szereplő lesz ide­ iglenes főszereplővé. A koncepció centrifugális ereje a fejezetek során egyes alakokat a mellékszereplők sorába lök, hogy megint másokat szippantson a középpontba. A regény­ ben előrehaladva, folytonos átrangsorolódás után az olvasó számára négy-öt szereplő emelkedik ki. A leggyakrabban visszatér s így az olvasó tudatában központi jelentőségű­ vé válik Kisvarga, Baán, Klemm Antal, Mikes Olga, ám Varga Lidi, az utolsó prikolics csak a hatodik fejezetben kerül elő. A címszereplő bravúros késleltetése, a temérdek figura ravaszul egymásba ágyazott sorsa, az emberi szándékok kalkulálhatatlan eredői joggal idézhetik fel az olvasóban Márton László Jakob Wunschwitz igaz története című regényének bizonyos jellegzetessége­ it, eljárásait. Hamvait azonban nem inspirálja a történelmi regény, még csak mint kifor­ dítható poétikai keret sem. Első regényében vagy drámáiban az adott történelmi korszak mindig hősei békaperspektívájából látszik: a Hóhérok hava kallódó, naiv hóhéra például a később nagy francia forradalomnak nevezett kaotikus vérengzés öngerjesztő mechaniz­ musaira csodálkozik rá, miközben saját sorsa végleg kicsúszik a kezéből. A prikolics utolsó életében a Történelem legfeljebb tragikomikus anekdoták sorozata, pusztán az emberi ter­ mészet a földi pokol, a karakterek „önmozgása" a végzet forrása.

„Nem tudja senki, hogy fáj nekem "

A szereplők lelkének analizálása idegen Hamvai szemléletétől, az összetettebb jellemek amelyek persze statikusak, hiszen ebben a világban nincsen fejlődés - közvetetten, aprán­ ként bontakoznak ki. A könyv elején szereplő ówalesi bárd hőskölteményéből származó mottó valamiképp minden jelentős szereplőre ráillik, de motivikusan leginkább a holt nyelveken verselő Klemmhez és Lidi szólamához kapcsolódik - aki fél bízni, „mert aztán az egész egyszer csak fájni fog". Lidi, aki múltja miatt előre megéli a kapcsolatok romlan­ dóságát, a külvilág szemében jelentéktelen nő, akire nem emlékszik soha senki, „fantom volt a saját múltjában Lidi, kisöpörte onnan valami huzat". Identitása ingatag: „Hogy ki a prikolics, nem tudta senki, még az sem tudta magáról, aki az volt." A Szextett című irodal­ mi kerekasztal-sorozat egyik beszélgetésén Háy János vetette fel, hogy a megtalált ládika Lidi múltjának metaforájaként is értelmezhető, s hogy a műben az is kérdéssé válik, re­ konstruálható-e a személyiség a vele történtek, a személyes történet alapján. Lidi vetélytársa az életerőtől kicsattanó Mikes Olga nővér. E grandiózus liba buja és reflektálatlan figurája szélsőségek tárháza. Hamvai a szereplőit ízlésükkel is jellemzi: Ol­ gához brazil tévésorozatot rendel, a nyelvész Klemm Antalhoz óangol legendákat. A mindig másra áhítozó Klemm (nevének egyik jelentése: kutyaszorító) döntésképtelen ha­ logató. Ha ő hétköznapi Hamlet, akkor legjobb barátja, Baán, balfácán Horatio. Viszo­ nyuk aszimmetrikus: a nyelvész elhagyott barátnőibe szerelmesedő, mindig rosszkor

195

mozduló, rosszul döntő Baán Klemm esélytelen riválisa és halovány alteregója, örök má­ sodhegedűs ebben az ezredvégi „érzelmek iskolájában". Kisvarga az egyetlen kevéssé sikerült fontos figura. Esetében a narrátor inkább össze­ foglal, s csak becsületszóra hisszük el neki, hogy a szereplő ilyen-olyan tulajdonságokkal bír. Érdekesség ugyanakkor, hogy mint hazajáró lélek kevésbé „vérszegény", s A prikolics utolsó élete különös, ismét a körkörösséget erősítő trükkje: a regény végére érve nem ki­ zárható, hogy időnként éppen Kisvarga szószátyár, domesztikált démonában ölt alakot az „elbeszélés láthatatlan szelleme" (Uszpenszkij kifejezése A kompozíció poétikájából). E gesztussal Hamvai utólag ironikusan idézőjelbe teszi a narrátor mindentudását is: „Lá­ nyához ment, hogy elmondja, mielőtt titkával együtt szertefoszlik, de túl messziről kezd­ te, onnan, hogy..."

„Boldog M argit férfikaroktól boldogságosan szorongattatik"

A történteket tehát egy láthatatlan, kísértetiesen mindentudónak tűnő elbeszélő közvetí­ ti, általában harmadik személyben, múlt időben, s olykor az aktuális főszereplő gondola­ taiba is betekintünk a narrátor révén. Míg a Márton partjelzőben egyetlen figura „szemellenzős" látásmódja az uralkodó né­ zőpont (bár ő is hol kívülről, hol belülről ábrázoltatik), A prikolics utolsó életében a szerep­ lők nagy száma, a nézőpontváltások ravasz játéka még összetettebb értékszerkezetet eredményez. A vándorló belső nézőpont használata révén a szerző minden aktuális sze­ replő iránt rokonszenvet kelt, vagy legalábbis bemutatja belső igazságukat. Általában is elmondhatjuk, hogy a belső nézőpont tesz valakit fontossá: így például az öregség-sokk­ ban szenvedő Valovitsné, noha mellékalak, groteszk tükrösjelenetében egy pillanatra fontos szereplővé válik. A külső szempontból a belsőbe való átcsapást többnyire szabad függő beszéd hidalja át: „Rágyújtott Klemm, nézte fektében, hogy száll a füst. Harminchárom éves, a fenébe, és még nem történt vele semmi." Rendkívül jellemző Hamvai írásmódjára az az egyedi le­ írásfajta is, amikor a narrátor egyes szám harmadik személyű, látszólag tárgyilagos tényközlése ellenére - az inverz szórend és a sajátos központozás következtében - mintha az adott szereplő látószögéből észlelnénk a jelenségeket: „Női hajszálak az alsógatyán! nem voltak." E miniatűr leírásban - mikor Lidi Klemm feltételezett szeretője után nyomoz egyaránt látunk Lidi és egy kissé kaján külső megfigyelő szemével: a szokatlan szórend és a felkiáltójel egyszerre teremti meg az érzelmi telítettséget és az ironikus aurát. A kettős láttatás több szintjén jellemzi a művet. A szereplők érzelmi, erkölcsi válságait, teológiai problémáit mindvégig ironikus fénytörésben figyelhetjük. Hamvai kíméletlenül karikírozza a nemekre általában jellemző speciális illúziókat, attitűdöket: a nőknél az Igazi keresését, a férfiaknál pedig az állandó versengési kényszert. A Vákuumpumpa Társaság című, utolsó előtti fejezetben a szarkazmus az uralkodó. (A szervezet szordínós irodalmi előképe a Pacsirta Sárszegén a párducok kanzsúrja.) A volt iskolatársak hosszasan keresgé­ lik az idő strukturálására a közös célt, végül a társaság hat hím tagja hímtagja térfogatnöve­ lésében leli meg a csoportkohéziós erőt. Az infantilis versengés a regény „csúcsjele­ netében", Mikes Olga nővér s a hat férfi gruppenszexében kulminál - leírásában azonban a férfifalka szociálpszichológiai működtetése, a csordaszellem logikája a legérdekesebb. Az uralhatatlan ösztönvilág ábrázolása egyszerre fel- és lefokozott. Erősen gunyoros például az epitheton ornansként hurcolt „nővér" megnevezés - míg az össznépi kettyintésben részt vevő férfiak a vezetéknevük mellé ragasztott, pőre faszira fokozódnak le. Hamvai távoli szöveghelyek között olykor nemcsak motivikus, hanem stiláris kapcsolatot is teremt. Mi­ kes Olga szexuális átpártolásának megjelenítésére ugyanolyan hasonlatot használ, mint

196

Magó tanító megtérésére vagy a jósnő transzcendens felismerései érzékeltetésére: „Attól fogva (...) csak Ellenbacher létezett, tisztára mintha egy harangzúgás lett volna benne, ami végigrezgett a kisujja körméig." Az egyik fejezetben inkább az archaizálás a jellemző, s a pátosz az uralkodó hangnem, amit az irónia ellenpontoz, egy másikban épp a szokatlan szórend, az alliteráció, a régies szinonimaválasztás a komikum eszköze: Klemm szakdol­ gozatát az óangol szórend metrikai problémáiból írja, s „hányattatásairól a kocsiban beszá­ molt hevülettel". A modalitás olykor mondaton belül is hullámzik - az élőbeszéd imitált pongyolasága emelkedettségbe olvad, a szakrális vulgárisba vált á t-, s mindebből az is kö­ vetkezik, hogy a szereplőknek nincsen egyénített nyelve. A feszes, aprólékos műgonddal végigírt mű utolsó oldalain felborul a mutáló modali­ tás egyensúlya: mintha a szerző túlságosan megsajnálná hősnőjét, a hangnem érzelgősborongósba fordul. Az olvasó a konkrét cselekmény szintjén is homályos csalódást érez­ het - talán szerencsésebb lett volna a regény befejezését lebegtetni.

Pars pro toto

A szöveg szenzuális részletgazdagsága a teljesség illúzióját kelti. Míg azonban a prikolics külleme, jelleme részletesen leíratik, mert hisznek benne - „a nagy farú, kerek fejű, kutya­ forma állatban, amely rejtekhelyéről acsarogva az embernek ugrik, és hogy ez az állat csak addig állat, míg rajta vért nem eresztenek, mert akkor visszaváltozik emberré, akiből lett egy hideg sarú erdei gödörben, a farkasok párzása idején" - , addig a szerző a főbb szereplők megformálásakor csak érzékletes részletekkel dolgozik, a legfontosabb szerep­ lők külsejéről alig van információnk. A célratörő, röpke leírásokat általában egy-egy fontos szereplő nézőpontjából kapjuk: a rövidlátó Kisvarga elmosódott foltokat lát a pesti utcákból. A narrátor rövid, direkt leírásai is akciókban érvényesülnek: Baán lakását szétverés közben ismerjük meg; Lidi és Klemm közös tere, tárgyi környezete is mint romlandó közeg jelenik meg. Az eleve labilis kapcsolat bizonyos motívumokban finoman „tárgyiasul": a Lidi által elejtett pezsgőspohárról - Baán esküvőjén - fotó készül; a fotó egy óangol glosszáriumba kerül. Száz oldallal odébb, a haló­ dó kapcsolat gyászos mosogatással, tizenkilenc pohár összetörésével végződik, s újabb öt­ ven lap múlva, a szakítás után Klemm megtalálja az üvegcserepes fényképet. A pohártörésrekord jól példázza, ahogy a mindennapiság inkognitójában jelenik meg a különös, a szo­ katlan, az extrém, az irracionális. Hamvai ráadásul - mivel egzaltált, megszállott figurák népesítik be regényét - mindig kínál egy-egy olyan értelmezési lehetőséget is, hogy a cso­ dákat racionalizáljuk (Kisvarga szellemét például Lidi delíriumos látomásaként is felfog­ hatjuk), így az olvasó démon-dilemmái általában eldönthetetlenek maradnak. Az ezredvégi Budapesten a csodák magától értetődését s a referencialitás illúzióját „valósá­ gos" presszó- és utcanevek is erősítik, ám Budapest labirintusszerű kulisszaváros marad, s a külszíni terek ábrázolása szubjektív közérzet-rajzokká alakul. A díszletszerűség a kon­ cepcióból következik: csak a kulisszák változnak, az emberi természet nem. A távoli minőségek tehát észrevétlenül egymásba csapnak át, minden esemény csoda­ szerű, s a létezés páratlan gazdagságát hirdeti. Ahogyan Lidi egyszer szerelmes extázis­ ban telerajzolja alvó kedvese bőrének minden négyzetcentiméterét, úgy rendelődnek egymás mellé a történetek, leírások, s egyenrangúsítódnak a jelenségek. A szeretkezésje­ lenetek színessége az ételcsodák változatosságához válik hasonlatossá, de épp ilyen ter­ mészetességgel gusztáljuk a halott Kisvarga belső szerveit - mivel a szakmaszerető boncnok, a legharsányabban vitális szereplő érdeklődésével nézzük. Hamvai világának paradox mivoltához tartozik, hogy egzotikus, komikumban gazdag tarkasága, zsúfolt, hedonistának tetsző ornamentikája ellenére a „minden hiábavaló" mélabúja lengi be.

197

„A világ akként van kifundálva, hogy ami róla gondolható, azt igazolja mind" A prikolics utolsó életében a boldogságkeresés és a világ értelmezésének vágya a két leg­ főbb motiváció a szereplők számára. A regény, melynek világában egyértelműen csak a szenvedély és a szenvedés örök, egyébként semmit sem állít határozottan, mindent problematizál, relativizál: „Vagy vegyük a teremtést - dobta fel valaki bal felől. - Hátha ez kihozza belőled a gondolatot. Mit szólsz ahhoz, hogy a világ a Semmiből lett? - Várjál, várjál, fogták meg a karját, most ezt tudod vagy kérdezed." A gondolkodás, mint olyan, egyébként is veszélyes üzemmód: „bár ne gondolkoznál annyit" - mondják Keserű patikusnak, s Lidi és Baán állandó rágódása tipikusan értelmisé­ gi attitűd. A szereplők csökönyösen túlinterpretálnak: olvasatukban a köznapi jelenségek jelekké válnak, s valami magukon túlira utalnak, például Ábris atya kopaszsága papi elhi­ vatottságára. Keserű, mint a viszonzatlan szerelmesek általában, „a hangsúlyok rejtett üze­ netét mérlegelte", s Baán a szerelem csalhatatlan szimatával minduntalan mellétrafál. Az értelemadás a regényben hangsúlyosan az értelemadótól függ: „mennyire intimen ismerős minden, mennyire mindennek értelme van" - csodálkozik rá a dolgokra a megvi­ lágosodott Magó tanár úr. Mivel a megvilágosodások, hitbéli elbizonytalanodások min­ dig sorsfordító, sokkszerű fordulattal járnak, a szereplők mintegy távirati stílusban fogal­ mazzák meg a világ értelmezhetőségéről szóló konzekvenciáikat: „Bármitől rémeket lát az ember, ha elég hosszan gondolkozik rajta." Az időnként spontán létösszegzésekre fa­ kadó szereplők következtetései - „nagyon különös világ ez, gondolta Varga Lidi, ha csak úgy magyarázható, ahogy nem hihető, és ahogy hihető volna, úgy meg nincsen" - Esti Kornél nyegle, bölcs paradoxonaira emlékeztethetnek. Hamvai a Körvadászat című drámájában is alkalmazott jósnő-figurát. Ám míg ott kissé kimódolt katalizátor, A prikolics utolsó életében a jósnő a regény párkája, nála futnak össze - legalábbis látszólag - a cselekményszálak, elméjében érintkeznek a világmagyarázatok: a konzervatívan vallásos, a primitív-archaikus és a spiritiszta tanítások. A prikolics... -ban nemcsak a világ megismerése, hanem egymás megértése is áthágha­ tatlan korlátokba ütközik. A két nem kibékíthetetlennek mutatott ellentéte Hamvai mű­ veinek egyik premisszája. A férfi-nő kapcsolat szükségszerűen kommunikációs és hermeneutikai problémák forrása: „Abból mindig kezelhetetlen bajok lettek, ha egy nővel kapcsolatban valamit megértett." A nyelv nem tudja interperszonális funkcióját betölteni, csődöt mond, de a testbeszéd is csak félreértések forrása: „A fiú szélesen visszamosolygott, intett ő is, ugyanúgy, finoman, ebből látta Varga Lidi, hogy ez a tiltakozó integetés kedves baráti üdvözlésnek kitűnően elmegy." Hamvainál a pillanatnyi egymásra találás, megértés: ele­ ve félreértés. Szerelmük hajnalán, egy emlékezetes zuhanyozás közben Lidi nem hall semmit Klemm önfeltáró monológjából: „Lidi imádta, hogy felmagasztalva és boldogan kell visszamosolyognia rá, és nem derülhet ki, sem most, sem később, hogy a lélek legmé­ lyéig hatoló szónoklatból egyetlen szót sem hallott. (...) Klemm, hogy a jövőjüket ekként megalapozta, így ölelte, megindultan, sokáig, és a Lidi értő csöndjéért hálás volt nagyon." A szereplők alapélménye, hogy ember embert büntetlenül nem szerethet. Intimitás és szenvedély antagonisztikus fogalmak: Klemm Antal a szakítás után jön rá, hogy sosem szólította őt Mikes Olga nővér a keresztnevén, s a bensőségesség után áhítozó s ideáljait mindig másban felködleni látó Baánnak csupán vezetéknév adatik a regényben, aki ku­ darcai után ölest tervez, „bár a sorozatgyilkosokra jellemző morbid vágyak közül csak az az egy volt meg benne, hogy szeressék". Hamvai könyve az egymástól távol eső jelenetek összerímeltetésével tematizálja, hogy a puszta létezés a mózesi törvények folyamatos kijátszása. A szereplők paráznál­ kodnak, felebarátaik feleségét kívánják, sőt, „Rinkó faszinak ötlete támadt: alakítsák meg

198

a tízparancsolat megszegők társaságát (...) végül valóban az ölésen bukott meg a kezde­ ményezés" . Eleinte úgy tűnik, hogy a regényben csupán egyetlen érték nem kérdőjeleződik meg: a művészet - de aztán Klemm arra a végkövetkeztetésre jut: „ha az ember nem ír verset, vi­ lágok nyílnak meg előtte".

„...Hogy a világ gonoszságát ne kelljen a magunkénak hinnünk egészen" A regény címe egyszerre két megfejtendő feladványt is ad az olvasónak: miért utolsó éle­ te, és főképp: mi az, hogy prikolics? A magyar és román néprajzi leírásokban a farkasember-jelenség önmagában is ellent­ mondásos, melynek sajátos alesete a prikolics (vagy prikulics). Sokszor különböző alakváltozatokat is ugyanígy hívnak, Bodor Ádám A prikulicsok című elbeszélésében például a „kicsi emberke" jelentés a meghatározó. Az átalakuló farkasembert, vérfarkast mint a bennünk rejtőző animális erők előretörését nemcsak a népi-, hanem a tömegkultúra is is­ meri, kuzinjához, a vámpírhoz hasonlóan kedvelt horrorfilm-hőssé lett. A szereplők világképének megszenvedett bizonytalansága, a nézőpontváltások mutálása, az állandó kinn is vagyok, benn is vagyok kettősségéhez illeszkedően Hamvai a far­ kasember-variánsok közül olyat választott, melyben az érintett nem tudja magáról, hogy az, s ahol a tettes egyben áldozat is: „Éppen, mint a prikolics, ha emberré visszaváltozik, és elmúlt farkasnapjairól emléke nincsen, úgy ébredt Baán másnap (...), és a sorozatgyil­ kosságról egy bánatos legyintéssel lemondott". Hamvai rafinált motívumépítő technikája következtében a szó a regény folyamán fokozatos jelentésbővülésen megy keresztül. Már az első fejezet exponálja, ahogy a patikus a prikolicstól retteg, miközben Keserű maga a prikolics, ám csak a harmadik fejezet jeleníti meg a legendaképződés mechanizmusát. A regény a hirtelen átalakulásokat úgy tálalja, hogy azokat az olvasónak valamennyire ko­ molyan kell vennie, hiszen a szereplők ölnek, ha nem ölelnek - vagy legalábbis ölni vágy­ nak. A regény prikolicsa tehát kétarcú lény: afféle szükséges, projektált rossz, ám az ösz­ tönvilág mozgatóerejét, a szenvedélyek leküzdhetetlenségét is jelképezheti. A prikolics a regény előrehaladtával lépésről lépésre metaforizálódik, s a vonatkozó szöveghelyek a konkréttól - „farkas vére csörgedezett az ereiben" - az elvont felé halad­ nak: „Farkasdüh ébredt a Varga Lidi szívében." Eleinte úgy tetszik, mintha reinkarnálódása átörökíthető lenne, később azonban rájön az olvasó, hogy bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet a metamorfózis. Lassanként minden fontos szereplő - Baán, Mikes Olga farkasvonásokat kap, s az emberi bestialitás antropológiai szomorúsággal, de magától ér­ tetődőnek ábrázoltatik. Ez a fokozatosan tágított, jóformán parttalan prikolicsság az egyik legfőbb erénye a regénynek, amely egyszerre hihetetlenül szórakoztató, veresen ko­ moly és rémesen röhejes olvasmány.

199

BEDECS

LÁSZLÓ

A KOLOZSVÁR-BUDAPEST METRÓ Erdélyi szép szó 2001 A romániai magyar irodalom hazai recepciója immár jó ideje túllépett a szövegek helyett a kisebbségi létproblémákra fókuszáló deklaratív retorikán, és rendre nyitottabb, poéti­ kai kérdésekre koncentráló és adott esetben keményen bíráló kapcsolatot próbál kiépíteni a frissen megjelenő, illetve a közeli és távoli múltból átörökölt szövegekkel. A határon túl születő, de igen gyakran itthoni folyóiratokban és kiadóknál publikált művek ma már a legtermészetesebb módon, a születésükre utaló címkék nélkül vesznek részt a hazai kriti­ kai diskurzusban, mely az erdélyi irodalomra vonatkozó általánosító kérdéseket látvá­ nyosan mellőzi. Ezért is lehet érdekes, vajon miért és milyen formában érdemes manapság erdélyi iro­ dalmi antológiát összeállítani és olvasni. A Fekete Vince szerkesztette, 2001 után már má­ sodjára megjelent Erdélyi szép szó a Körkép és a Szép Versek antológiákhoz hasonlóan az el­ múlt év folyóirat-publikációiból válogatva mutatja be a kortárs erdélyi irodalom legjobb­ jait. Az első antológiába ötvenhárom, a 2002-es kiadásba negyvenkét szerző verse, illetve prózája került, de azok, mint például Szilágyi István, Markó Béla vagy Sütő András, akik 2001-ben történetesen nem jelentettek meg egyetlen írást sem, szükségképpen kimarad­ tak a gyűjteményből. Azaz az Erdélyi szép szó 2001 valóban csak a 2001-es évről szól, és ilyen értelemben nem reprezentatív kiadvány, azaz épp a fájóan hiányzókra hivatkozva utasítja vissza a kérdést, hogy „milyen a kortárs erdélyi irodalom?", avagy „lehet-e abban speciális karakterjegyeket felfedezni?", melyek egyértelműen megkülönböztethetővé tennék az idehaza vagy a Föld bármely pontján születő magyar nyelvű szövegek persze ugyancsak esetlegesen tipizálható csoportjaitól. Az antológia inkább arról győzheti meg minden olvasóját, hogy efféle különbségek nincsenek, illetve ha vannak is, azok nem re­ gionális természetűek. Sokkal célszerűbbnek látszik erdélyi irodalmakról beszélni, me­ lyek egyrészt szuverén - s nem feltétlenül hely-specifikus - írói és költői világok körül, másrészt jól érzékelhető generációs különbségek mentén szerveződnek. Erdélyben a magyarországiakhoz képest erős és hatá­ sos alternatív kánonok léteznek, melyek elsősorban a je­ lentős számú erdélyi olvasóra hatnak. A határ mindeköz­ ben mindkét irányba átjárhatóvá vált, és ha a kötetek a legkülönbözőbb vámszabályozások és más bürokratikus jellegű problémák miatt még mindig akadozva kerülnek is át egyik országból a másikba, az itt vagy ott élő írók mind gyakrabban vehetnek részt budapesti vagy épp ko­ lozsvári irodalmi rendezvényeken - nem a közösséget,

Szerkesztette Fekete Vince Hargita Kiadóhivatal és Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda, 2002 286 oldal, 2300 Ft 200

csupán önmagukat képviselve. Mindez együtt nyitottabb, a hagyományokkal párbeszédképesebb irodalmat eredményezett, mely nem csak a magyar irodalmi régiséget írta új­ szerűen tovább, hanem a meghatározó magyarországi kánonokhoz is könnyebben kap­ csolódhatott. Az antológia anyaga tehát elsősorban, de nem szükségszerűen, a teherként értett Erdély-narratíva (a transzilvanizmus ideológiája és annak oldalhajtásai) kiiktatása, a periférikusság jellegzetességeinek helyén a centrumhoz kötő poétikai események bemutatá­ sa, a valaha jobb teljesítményre képes vagy épp most a csúcson lévő idősebb szerzőknek kijáró tisztelet, illetve a fiatalabbaknak megelőlegezett vagy épp érdemtelen bizalom je­ gyében értékelhető. A kötet így bemutatja egyrészt a hetvenes-nyolcvanas évek politikai és ideológiai érvekkel erősen megtámogatott küldetéses-képviseleti szövegmodelljeire jellemző, máig továbbélő beszédmódokat, másrészt az erre válaszul létrejött prózai és lí­ rai paradigmákat, melyek a költői és írói szerepek átértékelésétől kezdve a hagyomány­ választás szabadságának megvalósulásán át a nyelvhez való viszony kérdésének transz­ parenssé tételéig számos új elemmel gazdagították nem csak az erdélyi, de a teljes magyar irodalmat. A költői nyelvek versengésének egyik meghatározó, a határhelyzetet is megjelenítő alakja Kányádi Sándor, aki hosszú ideje a legnépszerűbb kortárs költők közé tartozik, és ezt a népszerűséget a különösen sokakhoz eljutó megzenésített gyerekverseinek és a jól felépített költői „figura" mellett a patetikus és ironikus hangok egyensúlyának, valamint a különböző én-formációkkal való játék kidolgozottságának köszönheti. A Kányádi-vers a közel egy évtizedes bizonytalankodás után újra friss és ötletes. Emellett legalább olyan nyitott a fiatalok kezdeményezései felé, mint a közvetlen pályatársak irányába. A költő formai otthonosságáról árulkodnak például az újabb darabjaikkal itt jelenlévő „köröm­ versek", melyek voltaképp egy-egy téma köré csoportosuló haiku-csokrok. Ezek közül bőven lehet példákat hozni arra, hogy a másoknál szenvedélyt ébresztő témákról, mint az anyanyelv iránti elkötelezettség, nem csak elmerengő, lassú pátosszal lehet szólni, hanem akár ironikusan is: „szoknyád alját s ne / a magyar szavak végét / kapdosd föl ringyó". Ahogy lehet megrendítő egy efféle kép is: „ködben a torony / megnyikordul a harangszó / mire ideér". Ebben a versformában Kányádi robbanékony, közvetlen, gazdag képi vilá­ got épít, és folyamatosan jelzi, tudomást vesz a vers hatásának kiszámíthatatlanságáról, az olvasónak a szerzővel szembeni behozhatatlan előnyéről. Kevésbé sikerült viszont a Gázkorszak című „környezetvédelmi" vers és a Valamikor (Szerelmes vers), mely utóbbi pél­ dául az öregedés problémáját csak egy kedveskedő toposszal tudja megragadni, nem túl eredetien. Lászlóffy Aladár szintén azok közé a költők közé tartozik, akik művükkel jelentősen hozzájárultak a kortárs magyar líra arculatának alakulásához. Az idén megjelent Átkopogások című válogatáskötete bárkit meggyőzhet erről, hisz az a közel négy évtizedes költői pályának minden fontos, ha nem is egyformán jelentős szegmensét bemutatja: az avant­ gárd és klasszicizáló törekvéseket, a nemzeti költő illyési modelljét megvalósító hosszú­ verseket, a történelem nagy eseményeit ironikusan, sőt szarkasztikusan figyelő versbeli alanyokat megteremtő szövegeket és a költészet méltóságát hirdető, illetve a vers alkalmiságát, esetlegességét hangoztató magatartástípusokat is. Az antológiában szereplő versek közül a De szép is volna című a legértékesebb, mely épp a Trianon-krízis ironikus feloldására tesz kísérletet. A vers a küldetéses költő stilizált alakjából a konfliktust kereső attitűdöt emeli ki, miközben sajátosan borongós iróniájával a küldetés álomszerű, irreális voltát ecseteli. Ebben a tulajdonképpen politikus versben a visszahúzódó, keserűen bölcs hang legalább annyira megnyerő, mint a valóban súlyos kérdéseket feszegető szöveget dalszerűen könnyűvé formáló játékos rímek. De látványos az a különbség is, ami e szöve­ geket például az antológiában közvetlenül utánuk következő Lászlóffy Csaba-versektől

201

elválasztja. Hisz Lászlóffy Csaba verseiből épp az óvatos távolságtartás, azaz a nagyot­ mondás elleni védelem hiányzik, és ezért nem is tudnak túllépni a Forrás-nemzedék nosz­ talgikus, szomorkás lírai világán, a klasszikus értékek, és ezen belül a költészet állítólagos hanyatlása fölötti búsongáson. E két beszédmód különbsége jó példa arra is, hogy ahol nincs kellő önirónia, azaz a saját teljesítőképesség és a költészet lehetőségei iránti kétely, ott - említhetők még a kötetből Király László versei is - az „igazság" kimondása, ponto­ sabban kiáradása szinte automatikusan együtt jár a vallomásos hang korlátozott átvehetőségével, azaz a szöveg és az olvasó közötti távolság növekedésével. Lászlóffy Aladár ezt, sokakkal ellentétben, felismerte, és alighanem ennek köszönheti, hogy költészetét ma is korszerűnek és párbeszédképesnek érezzük. A szubjektum versbeli visszahúzódására Kovács András Ferenc költészeténél jelenleg aligha lehetne jobb példát találni. Kovács, aki ezúttal két szerzői néven, Lázáry René Sándor-szövegekkel is szerepel a kötetben, épp azáltal tudott jelentőset alkotni, hogy a költői én kiáradásának több oldalról is gátat tudott vetni. Egyrészt a versbeli hang átadásának áthallásos, idézéses, szerepjátékos aktusaival, másrészt a maszkok, sőt alteregók mögé rejtőzés változatos eseményeivel. Szerepmásainak megnyilatkozásai ugyanis épp a költő azonosíthatóságát, vagyis a váteszi hang hozzárendelhetőségét teszik lehetetlenné, egy­ szersmind az elvárásoktól és kötelezvényektől teszik mentessé. A KAF teremtette alakok közül Lázáry René Sándor legfeljebb „termékenységében" múlja felül a többit, és nehéz lenne megmondani, egy-egy vers miért épp az ő hangján szól, és miért nem Jack Cole, Hadd-el-Kaf vagy Asztrov doktor, miért nem Caius Licinus Calvus vagy Csakcsöngzöng Cángráng-gjacó hangján. Egy alapos elemzés bizonyára fel tudná tárni, hogy a stílusje­ gyek nyilvánvaló különbségein túl van-e szabállyá terjeszthető eltérés az egyes alakmá­ sok beszédmódja között. Az ezzel összefüggő önreflexív gesztusrendszer pedig, mely sokszor e költészet olvasásmódját tematikusan is „előírja", magának a versnek az alaku­ lásrendjébe enged bepillantást, ami viszont a költészet demisztifikálásához, közvetleneb­ bé tételéhez vezet. Ez azonban már messze túlmutat a közösség iránt elhivatott romanti­ kus költőfigura szónoki és képviseleti szerepének szigorú keretein, melyek gyengíté­ sében és relativizálásában KAF érdemei elvitathatatlanok, ahogy az is, hogy ezen ered­ ményeket továbbgondolva definiálhatta önmagát a kilencvenes évek közepén indult köl­ tőgeneráció. Másrészt a Kovács-féle nyelvi bravúrok folyamatosan magas szintje most még a gyakori és egyre gyakoribb önismétléseket is feledteti, habár azt az általános véle­ ményt, hogy KAF költészete a kilencvenes évek második felében volt a csúcson, legalább­ is az ezen életműnek megjósolható csúcsok egyikén, épp a látványos megújulás hiánya miatt egyelőre nem tudja cáfolni. Egy lehetséges utat jeleznek ugyan az Aranyos vitézi órák című 2002-es kötetben lévő limerickek, különösen alig rejtett politikusságuk miatt, de ez egyelőre inkább csak lehetőség, melynek kifutása még nem igazán sejthető. Szőcs Géza költészete is élt már pergőbb, eseménydúsabb és gazdagabb éveket, hisz Szőcs mostanság csak nagy ritkán, évente talán ha két-három alkalommal publikál verset, de azok kivétel nélkül figyelemreméltó alkotások, mondhatni, biztos antológiadarabok. Az itt közölt, 901 évvel később, avagy 1097 nyarán Tengerfehérváron Könyves Kálmán mennyasszonyát, a szicíliai normann hercegnőt várja című hosszúversének kettős vagy a betétda­ lokkal együtt hármas szerkezete is gondos, figyelmes munkáról árulkodik, tervezésről és átgondoltságról. A vers első szintjén Könyves Kálmán politikai motívumokkal átszőtt szerelmi monológját halljuk, mely persze allegóriaként olvastatja magát: „1097-et írunk. Meg 1998-at.", „Proletár vagyok. Az Árpád-házból." A második szint a szerep leleplezé­ séé, melyet a tipográfiailag is elkülönített betétdalok csak támogatnak. Ez utóbbiak közül kiemelkedik a Ha én lennék a lámpagyári munkás című, könnyed humorával, ötletes rímei­ vel, de a főszövegben is rengeteg a többségében nyelvi természetű, a metaforák szerkeze­ tét boncolgató poén, mint amilyen a verslábakra húzandó „verscipők"-et vagy a szem lá­

202

tomását, a „szemlátomás"-t emlegető. Mindez persze eszünkbe juttathatja, hogy Szőcs Géza több mint tíz éve jelentette meg az akkor utolsónak bejelentett és mindeddig való­ ban „utolsó" verseskötetét. Nem lenne érdektelen, de mennyire nem, az azóta írt szöve­ gekből újabb könyvet összeállítani. Annál is inkább, mivel Szőcs költészete, Kovács András Ferencé mellett, megkerülhe­ tetlen előkészítője volt az Orbán János Dénes nevével fémjelezhető nemzedék komoly energiákat felszabadító színre lépésének. Az elmúlt évtized talán legérdekesebb irodalmi fejleménye volt ugyanis az Előretolt Helyőrség körül formálódó, fiatal írókból álló csoport intézményesülése. Mert természetesen fontos esemény volt az évtized elején Bodor Ádám, Székely János vagy Szilágyi István addig asztalfiókban heverő műveinek megjele­ nése, de radikális szemléletváltást a '95 körül feltűnt szerzők kiáltványokban is megfogal­ mazott újszerű és provokatív irodalomszemlélete hozott. A transzközép csoport részlete­ iben csak nehezen reprodukálható „ideológiája", mely a transzilvánizmusra ugyanúgy nemet kívánt mondani, mint az általuk elképzelt posztmodernre, mára persze nagyrészt elpárolgott, az indulást kísérő akciók egyikévé szelídült, miközben a Helyőrséghez az utóbbi egy-két évben csatlakozott, amúgy mind poétikájukban, mind témaválasztásuk­ ban újszerűen gondolkodó szerzők némelyike már alig tud némi epigon-tehetségnél töb­ bet felmutatni. Az egyre kevésbé összefogható csoportnak azonban így is van négy-öt olyan szerzője, akik egymástól eltávolodva, de ettől is megerősödve, nemzedékük legígé­ retesebb tagjai közé tartozik. Fried Istvánnak a fiatal erdélyi szerzők munkáit elemző, monográfiával felérő tanulmánykötete (Irodalomtörténések Transsylvaniában, Kolozsvár, 2002), mely szintén a sorozatban jelent meg, például nem kevesebbet állít, mint hogy az Előretolt Helyőrség könyvei után másként kell az erdélyi irodalomra és az erdélyiségre gondolnunk, mivel a patetikus, látomásos, vallomásos hangokat a travesztiás, feleselős, provokatív hangok mintegy felülírják. Ennek a folyamatnak a lendületét jól jelzi, hogy az antológia negyvenkét szerzője közül tizenkettő tartozik közvetlenül a körhöz, a fiatalok közül pedig két kivétellel mindenki, többek között Fekete Vince is, az Erdélyi szép szó an­ tológiák szerkesztője. A fiatal erdélyi irodalom megszervezésében pedig Orbán János Dé­ nes szerepét kell kiemelni, hisz szerkesztőként és sikeres szerzőként komoly hatása volt a vele együtt és az utána indulókra. A generáció legjobbjai, Lövétei Lázár László és László Noémi ugyan már messze járnak ettől a poétikától, de Sántha Attila, Karácsonyi Zsolt, Kudelász Nobel vagy Farkas Wellmann Éva - hogy a tehetségesebbeket említsem - sajnos még nem tudott e versbeszéd bűvköréből szabadulni. Orbán János Dénesnek a kötetben szereplő, Bécs, 2000. november 16. című, Faludy Györgynek dedikált, ars poetica-szerű elemeket is felvonultató verse kétségkívül a szerző komolyabb, mélyebb, érettebb hangját szólaltatja meg. Már az is igen jelentős változás, hogy az a költő, aki első három, sikert hozó kötetében az újraírás sokrétű aktusaiból, azaz voltaképp az elődszövegek értékének relativizálásából nyert a legtöbbet, most nem konf­ liktusos, hanem tiszteletteljes kapcsolatot épít egy előddel. Az oppozíciót persze árnyalja, hogy Faludy nem tartozik a mérvadó kánonok elitjéhez, s a Faludy-recepció hemzseg a költő valóban jelentős népszerűsége és a kritika visszafogottsága közti feszültség felemle­ getésétől. Azaz Orbán gesztusa ugyanúgy kánonellenes, mint a régebbiek, ha az előjel ez­ úttal más is. A Faludy-hódolat így pontosan jelzi, hogyan is képzeli Orbán saját helyét az irodalomban, mit gondol siker, olvashatóság és igényesség viszonyáról. Ebben a versben Orbán például a Faludy-féle költői arc megképzéséhez a romantikus zseniszerep topo­ szait hívja segítségül, olyan egyértelmű és nemegyszer roppant egyszerű sémák szerint épülő „életút-költészet"-et ír tovább, melyben a költőfigura erősen kötődik a versszöve­ gekhez. Orbán János Dénes verse kiszolgálja ezt a költőfigurát, hiszen erősíti a hozzá ta­ padt, utazásokhoz, városokhoz és országokhoz, valamint bohém estékhez, nonkonformizmushoz, nőkhöz és italhoz kapcsolódó képzeteket. Ráadásul a szövegben - ugyan­

203

csak egy automatizmusnak engedve - megjelenik az utca nyelvi regisztere is, miközben a „tökéletes" rím és a hagyományos formák iránti igény megmarad. Orbán költészete ezzel együtt is kevésbé indulatos, kevésbé konfrontatív, ugyanakkor a triviális hangot maga mögött hagyó minta felé tart, mely legalább olyan izgalmasnak ígérkezik, mint amilyen e költészet első évtizede volt. Az azonban bizonyos, hogy a Helyőrség-körből jelenleg Lövétei Lázár László műveli a legérettebb lírát. Az antológiában olvasható versei pontosan jelzik díszítetlen, epikus ele­ mekkel dolgozó és a szabadvers felé hajló költészetének értékeit. Az első kötetének címé­ ben meghirdetett program, A névadás öröme a mostani, öt évvel későbbi versek attitűdjére is jellemző. Lövétei legszívesebben apró dolgokról, hétköznapi eseményekről ír, néhol naivságot, néhol ártatlanságot színlelve, de mindenhol kifejezve a rátalálás örömét. És miközben látszólag jelentéktelen tárgyakról vagy történésekről beszél, megragadóan szo­ morkás, szorongásokkal és félelmekkel teli, érzelemdús világot mutat be. A Mészfehér című, párbeszédszerű szerkezetbe rendeződő szöveg például egy halálfélelemmel átita­ tott szerelem teljességét rajzolja föl a névadás birtokba vevő, de mégis szeretetről és inti­ mitásról árulkodó gesztusával: „Ma reggel a poros műszerfalon / pár év után kigyúlt az új neved, / és épp az, amelyikről tudom, / hogy egyedül csak a tiéd lehet". Lövétei Lázár jellemzően egyébként sem ironikus és rendre kerüli a direkt humor retorikai eszközeit, újabb verseibe pedig kifejezetten mély, már-már filozofikus hangokat csempész. Azaz már most olyan kiérlelt eszközkészlettel dolgozik, mely képessé teszi őt az igazán jelen­ tős, a kortárs költészet erővonalait átíró teljesítményre is. Néhány éve még, távolabbról ugyan, de Sántha Attila munkáiban is benne volt ez a le­ hetőség. Sántha elmélkedő vagy inkább elméletieskedő versei azonban most, hogy a Helyőrség programszerű, akcióközpontú szervezetjellege véglegesen megszűnt, inkább kontextus nélküli, megkésett szövegeknek tűnnek. Mellesleg az irodalom és a vers lét­ módjának kérdéseiről Sántha már évekkel ezelőtt is érdekesebben és hitelesebben beszélt kiáltványaiban és tanulmányaiban, mint verseiben. A Nem ad otthont a költemény kezdetű szövege jól illusztrálja például a színre vitt feszültség álszentimentális jellegét. Ez a pate­ tikus, a verset a költő birtokának és ünnepi eseménynek elgondoló mű legfeljebb a modernitásban gyökerező poétikákkal tudna párbeszédet kialakítani, azaz valósággal szembefordul a kortárs líra alakulástörténetével. László Noémi ugyanakkor épp szentimentális dalaival tud olyan versalternatívát fel­ mutatni, mely inkább köthető a késő modern, újholdas költészet ma Rakovszky Zsuzsa vagy Tóth Krisztina által reprezentált mintáihoz, mint a kolozsvári Helikon állandó mel­ lékletének neve után sokak által Serény Múmiáknak nevezett fiatalok travesztiás, ironiku­ san hangolt, tabukat és bálványokat döntögető szövegeihez. A szerelmi tematika mellett leginkább morális kérdéseket feszegető László Noémi-versek határozottan kézben tartott klasszikus formákat, de csak közepesre értékelhető rímtechnikát használnak, az apró megfigyelések, a tárgyhoz való közeledés gyengéd és érzelmes volta, valamint egy-egy bonyolult kép eredetisége mégis megemeli a szöveget. Melyek közül - ezt meg kell je­ gyezni - nem az antológiában szereplő négy a legsikerültebb. Az Erdélyben születő költészet természetesen a fentieknél sokkal szélesebb spektru­ mú: Jánk Károly vagy Visky András említése nélkül aligha lehet érdemben beszélni róla. Jánk Károly például az erdélyi irodalmi hagyományokra az imént tárgyalt szerzőknél sokkal jobban támaszkodva, a hermetikus lírához közelítő, ugyanakkor magyarországi kortársai közül Kemény Istvánhoz vagy Jász Attilához hasonló poétikai alapokról kiin­ dulva hoz létre figyelmet érdemlő műveket. Jánk költészetének magányos, elszigetelt, ál­ modozó, lassú, ám a transzcendensre mindig nyitott versalanya beavatottan és átszellemülten beszél, többek közt valóság és álmok viszonyáról, bölcs öregek és halott csecsemők titkairól. E dallamos-rímes versek néhol mégis görcsösek és didaktikusak, és

204

majdhogynem képtelenek távolságot teremteni a szerző és a versbeli alany között. Túlzottan komolyan veszik önmagukat, azaz a verset mint nyelvi eseményt, tanítani szeret­ nék az olvasót, ahelyett hogy a szövegformálásba bevonni próbálnák. Mindezekkel együtt Jánk munkái egy alternatív hang megképezésével, melynek az epikus, jelenetező attitűd a legfontosabb jellemzője, viszonyítási pontként is fontos szerepet játszanak a je­ lenkori erdélyi költészetben. Visky András verseinek nyelvi-formai játékossága és gondolati mélysége szintén olyan szövegminőséget eredményez, mely elsősorban kísérleti jellege miatt megkerülhe­ tetlen. Újabb munkáiban Visky a vallásos-meditatív-metafizikus nyelv előtérbe kerülésé­ vel az intertextualitás sajátos lehetőségeivel él: az imákat, bibliai idézeteket és a keresz­ tény ünnepekhez kapcsolódó tágabb nyelvi rétegeket engedi saját szövegeiben szóhoz jutni. A legsikerültebben mindez A nyelvadomány napja (pünkösdi homília) című prózavers­ ben megy végbe, ahol a részekre tördelt történet összetettebb, intuitív hangja egyrészt lát­ ványosan közelít a hétköznapi nyelvhasználathoz, másrészt épp a tagolással és a belső, rendező funkciójú utalásokkal, illetve önreflexív eszközökkel különbözteti el saját szöve­ gét attól. Ez a kétirányú mozgás eleve izgalmassá teszi ezeket a verseket, és erre rakódik rá a kvázi-vallásos, emlékekből, látványokból formálódó réteg, mely áhítat nélkül ábrá­ zol lágy, transzcendenciával telt pillanatokat. Eközben az amúgy transzcendens-közeli eseményeket, mint amilyen például a születés, a bűntudat vagy a haláltusa, demitizáltan, tesz szöveggé. Visky András költészete ettől válik jelentőssé, lehetőségeiben is figyelemre méltóvá. Az Erdélyi szép szó 2001 antológiába válogatott prózák a verseknél kevésbé izgalma­ sak. A két-három kiváló novella avagy regényrészlet mellett sok közepes és gyenge írás is bekerült a válogatásba. Ott van azonban a régió - az antológiában nem szereplő Szilágyi István mellett - jelenleg legjelentősebb írójának, Láng Zsoltnak Bestiárium Transylvaniae című regénye második részének egy fejezete. Láng páratlanul pontos megfigyeléseivel és átgondolt mondatvezetésével, váratlan dimenziótörésekkel, a cselekményszálak párhu­ zamos szövésével, az ok-okozati viszonyrendszer terhétől való szabadulással, a bonyo­ lult képek és a meghökkentő víziók egymásba futtatásával egészen egyedülálló írói vilá­ got hozott létre. Láng Zsolt műve, a regény 1997-ben megjelent első részét is ideértve, Kovács András Ferenc törekvéseivel párhuzamosan nagyszabású hagyományértelmezés is, mely egy tágabb, irodalomtörténeti kontextus irányába mozdíthatja az értelmezést. Az ironizáló narráció ebbe a nem is annyira burkolt újraolvasásba a játékos utalásokon ke­ resztül az olvasót is bevonja, aki a jelölt vagy rejtett idézetek segítségével a nézőpontok közötti ugrásokat is képes lehet irányítani. Egyvalami azonban rögzített: a cím ígéretével ellentétben Erdély - amennyire a megjelent részletekből látszik - a regény második részé­ ben is csupán mint valószerű fikció van jelen, visszakereshető helynevekkel például, azaz a szöveg voltaképp egy megsemmisítően kritikus Erdély-vízió fedőrétegévé válik. Erdély ugyanis ebben a regénytérben, azaz a megalkotott világban, egyáltalán nem otthonos, nem kiszámítható és biztonságot nyújtó hely, az elbeszélő és a történet helyszínének vi­ szonya pedig nélkülöz minden pátoszt és romantikát. A szándékolt anakronizmusok, az intertextuális kapcsolatrendszerek, a hagyomány újraelsajátításának kísérletei, a műgond és az írói lelemény szövedéke így szül igazán értékes alkotást, melyet természetesen majd csak a könyv megjelenése után lehet hitelesen méltatni. György Attila esetében könnyebb dolgunk van, hiszen ő az azóta megjelent Harminc­ három című regényének részletével, egész pontosan annak első fejezetével szerepel az an­ tológiában. A regény egy nagyszabású terv viszonylag szerény megvalósulása, hiszen az egyfelől nem kevesebbet ígér, mint egy körülbelül kétezerötszáz évet, azaz harminchá­ rom generáció történetét átfogó „nagy székely regény"-t, másfelől azonban generáción­ ként csupán öt-hatoldalnyi vázlatszerű ízelítőt nyújt. Némiképp érthetetlen is a dolog, hi-

205

szen György Attila előző könyvei bizonyították, hogy felkészült, gazdag eszközkészlettel rendelkező íróról van szó, aki most egy remek ötlethez tökéletesen megfelelő formát ta­ lált - hogy aztán veszni hagyja mindkettőt. Pedig az itt olvasható rövid részlet is ígéretes: az elbeszélő kettős nevének, római és etruszk identitásának problémájára épül a szöveg, melyet a monológ dinamikus kijelentő mondatai csak még inkább kiemelnek. Az identi­ tás militáns metaforákkal kibélelt kérdésének már itt megjelenik a huszadik századi erdé­ lyi magyarságra vonatkoztatható olvasata, sőt, talán ez a lehetséges értelmezés teszi iga­ zán érdekessé e teljességében is csonka fejezetet. A kétszeresen is hazát váltó elbeszélő ugyanis személyes sorsában, tetteiben és családjában találja meg azt a nyugalmat, mely a kulturális örökség elvesztésének a szövegben egyenesen nyűggé váló fájdalmát feledtetni tudja. Vagyis azt mondja, miként voltaképp a regény minden fejezete, hogy a kisember, éljen bármilyen korban, bármilyen hatalom szolgálatában vagy elnyomása alatt, csak hét­ köznapi életének minősége szerint érezheti jól vagy rosszul magát. Ha a személyes sorsát sikeresen tudja alakítani, boldogan él, ellenkező esetben, legyen akármilyen nagy szabad­ ság körülötte, nem. A regény egységét ugyan a motivikus szerkesztésmód, az előre- és visszautalások átgondolt rendszere szavatolja, de mindez olyan szegényes megoldások­ ba torkollik, mint amilyen a regényhez csatolt, moralizálgató és a szöveget értelmezni kí­ vánó „György Attila" névvel aláírt, kifejezetten kínos utószó. Sokat ígérően indul, de csalódást keltve zárul Molnár Vilmos egyébként gondosan megírt novellája is. Miközben ugyanis Molnár kiválóan imitálja a milne-i hangütést, és ugyanolyan kiválóan mozgatja a Micimackóból átvett karaktereket, az elkülönbözésre, a saját lelemények kidomborítására nem helyez elég hangsúlyt. Mert persze szép, hogy va­ laki egy világirodalmi remekművet képes utánozva továbbírni, de a kísérlet poétikai tétje mégiscsak a különbségekben, az átírásokban, a másként beszélésben, a „jobban tudás" gesztusaiban lenne. Molnár Vilmos regényt ígér a Micimackó-folytatásokból, és valóban csak remélni lehet, hogy a nagyobb forma lehetőségei közül többet tud majd kihasználni, vagyis az elődöt át- és fölülíró, azaz tudatosan félreolvasó utóddá tud válni. A rendkívül termékeny Bogdán László az antológiában két műnemben is megszólal, de prózában jobb, mint versben. A Bűbájosok című novella álommal kevert fantáziavilága egy mocsár rejtélyére építi fel a szöveget, melyet a gyakori síkváltások, az érzékletesen ki­ bontott képek tesznek igazán élvezetessé. Megnyerő a lágerélmény és a tóparti horgászás nyugalma közti feszültség kijátszása, ahogy a novella belső hangulatának uralása vagy a többszörösen összetett, néhol burjánzó mondatok zökkenőmentes dallama is. Problema­ tikus viszont a szövegalkotás automatizmusa, a műfaji hagyományok reflektálatlan kö­ vetése, mint amilyen az álomtörténet tipikus, sablonos használata. Bogdán novellája nem akar tudomást venni a szövegszerűség és az elbeszélői identitás lebontásának következ­ ményeiről, amit például a Bogdán poétikai céljaival párhuzamba állítható Bodor Ádámpróza meg tud oldani. Vagyis az itt olvasható novella egy remek íráskészségű, saját stí­ lussal bíró, ám poétikai értelemben kevésbé megfontolt, gyakran a könnyebb megoldást választó író portréját sejteti. Nagy Koppány Zsolt esetében épp fordított a helyzet: az antológiában olvasható no­ vellái minden tekintetben magukon viselik az ígéretes pályakezdés pozitív és negatív je­ gyeit. Hisz miközben neve alatt remek ötletekből korszerű szövegszervező eszközökkel felépített történeteket olvashatunk, figyelmetlenül megírt, stilisztikai hibáktól és logikai következetlenségektől hemzsegő mondatbokrokkal kell megküzdenünk. Kifejezetten za­ varó például az első novella végén olvasható mondat: „Nem tudom, meddig élek még, ezt a kis jegyzetet, befejezésekor, holmijaim közé rejtem, és napokon belül meghalok." Ha ugyanis az elbeszélő a mondat elején nem tudja, meddig él még, talán jobb, ha a mondat végén nem jelenti ki, hogy a „kis jegyzet" befejezése után pár nappal meg fog halni. De nem vall jó stilisztára a második novellában olvasható mondat sem: „Hősünk így is na­

206

gyon örült ennek az üzenetkének, rögtön ki is próbálta, aktuális nője körül legyeskedő házibarátjának öt perc alatt történő kinyírása által." A bátor és lendületes szövegek az efféle megoldásoktól megfeneklenek, leértékelődnek, elriasztják az olvasót. Mert miközben e prózában megvannak a siker feltételei - az ötletek, a figurák mozgatása és a szöveg vilá­ gának berendezése kiváló -, az apró, de jelentőssé növő, nagyrészt némi figyelemmel és szorgalommal kiküszöbölhető problémák egyelőre eltorlaszolják e lehetőségek kapuját. Jelenleg Nagy Koppány Zsoltnak, az itt közölt írásai legalábbis erről győztek meg, a tanu­ lóévek kudarcokkal szegélyezett szűk esztendeit kell megélnie. A fentiekből - azaz a legjelentősebb és legígéretesebb szerzők rövid bemutatásából bizonyosan látható, hogy a Romániában élő szerzők munkái a legtermészetesebb módon kapcsolódnak a magyarországi irodalmi folyamatokhoz, sőt esetenként fordított az irány. Az irodalmi köznyelv változásának lassú, de eseménydús folyamatában pedig már most értékes formanyelvek, beszédmódok és prózapoétikai eszközök kapnak minden eddigi­ nél nagyobb teret. Vagyis ritka izgalmas időszak ez az erdélyi irodalomban: az új maga­ tartástípusok új kánonokat építenek, melyek hatása nem csak az erdélyi olvasókat, ha­ nem a magyarországi szerzőket is érinti. Végezetül egyetérthetünk Balázs Imre Józseffel abban - kinek A nonsalansz esélye című tanulmánykötete (Kolozsvár, 2001) ugyancsak ki­ váló segítség lehet a romániai magyar irodalom legfrissebb eseményeinek megismerésé­ hez -, hogy az erdélyi irodalom kérdése nem az írás, hanem az olvasás kérdése, azaz csu­ pán az olvasói előítéleteken áll vagy bukik, mit olvasunk erdélyi irodalomként az Erdélyben születő irodalomból. Az Erdélyi szép szó antológiák viszont, már megszületé­ sükkel is, erősíteni próbálják ezeket az előítéleteket.

207

MEDVE A. ZOLTÁN

Szerkezet és logika

Karácsonyi Petra: Csantavéri Orlandó prózák, dokumentumok) láncolata. Szer­ Legszemélyesebb és legtalányosabb regé­ kezeti-tipográfiai szempontból - a két nyében Virginia Woolf a költői hajlandó­ mottót nem számítva - a könyv három ságú Orlandót - kezdetben férfi, majd női részből áll: a könyv legelején a Csantavér testben - négy évszázad földrajzi szem­ történetével foglalkozó és a Karácsonyi pontból is különböző kultúráin vezeti ke­ Petra álnéven szereplő fiatal lányról és resztül. Az Orlandót értelmezték a szerző kéziratának sorsáról készült pár soros fel­ kulcsregényeként, Anglia történeteként, jegyzésből a regénnyé összeállt/összeállíregénykölteményként, filozófiai regény­ tott szövegekből; valamint a Bozsik Péter ként, stílusbravúrként, az életrajzi regé­ nevével szignált és mindent leleplező nyek szatírájaként, de olyan is volt, aki „Karácsonyi Petra az én animám" - Post csak tréfának gondolta. A szintén nem kis Festa: A légvár építése után fejtörést okozó Csantavéri című záró részből. A közre­ Orlandó több szálon futó, adóként feltüntetett Bozsik hat évszázad (1462-1999) mindenütt jelen van, és történetébe ágyazott - a mindenféle természetes szubjektív emlékezésre múlt-, életvitelbeli és kultu­ építkezve két évtizedet át­ rális kötődéseit-kötöttségeölelő - eseményeit szemé­ it mesterségesen: női sze­ lyében összekötő fiatalem­ repbe bújva, ál- és bece­ ber közvetlenül a nemi nevek mögé rejtőzve, a kü­ életbe való beavattatása lönféle műfajok felkínálta előtti percekben olvassa (sokszor játékos) lehetőség­ Woolf Orlandóját. gel élve, a beat-nemzedékre A két ország határán át­ jellemző - s a jancari, nosz­ ívelő, a szerb és a magyar talgiával vegyes (Bálványok kultúra egymásra hatásá­ alkonya) - lázadás attitűdjé­ nak vidékén játszódó Pufi Pressz vel igyekszik magától távo­ amely az irodalomban töb­ Budapest, 2002 lítani. Az ex-Jugoszlávia bek közt Tolnai Ottó, 304 oldal, á. n. pontosabban a sok szem­ Sziveri János, Danilo Kis, pontból külön entitást képviselő Vajdaság Milorad Pavic stb. neveivel fémjelezhető - háború előtti életére az Amerikában az Csantavéri Orlandónak a mához legköze­ ötvenes évek végén megjelent kollektív és lebbi rétege az úgynevezett balkáni hábo­ konkrét lázadás eszméjének és a szemé­ rú és az annak következtében a más kör­ lyes nosztalgia legritkább esetben felszín­ nyezetbe való (kényszerű) beilleszkedés re engedett érzésének keveredésével te­ kérdése köré szerveződik. A kötet szerzőkint - távolságot tartva az örök emigráns jeként Karácsonyi Petra szerepel; a közre­ Flusser „az ember nem fa" gondolatától, adó Bozsik Péter által regényként megha­ ugyanakkor érezhetően erőteljes vággyal tározott mű hol lazábban, hol szorosabban közelítve ahhoz. kapcsolódó írások (verses formák, levelek,

208

Bozsik már a Csantavéri Orlandót meg­ előző, 1999-es Vérpuding című kötetének egyik ciklusában - borgesi allúzióval: „...nem tudom, hányadán állok ezzel a Dumitrovval. Én álmodom őt, vagy ő en­ gem" - mint Dragan Dumitrov szerb költő, illetve mint Dumitrov fordítója jelentkezik. A Csantavéri Orlandó ban a távolságtartás lehetőségeit keresve öltözik álruhába: „El akartam távolítani magamtól a múltamat (és részben nemzedékem múltját), ezért úgy gondoltam, egy rövid időre női álruhát öltök..." - vallja be a szigorú értelemben vett regényen kívüli záró jegyzetében. A „közreadó-szerkesztőtől" nem idegen a dolgok nagyobb/más távlatokba való he­ lyezése, s ezzel együtt az emlékezés és va­ lóság egymást feltételező, kiegészítő és néha ellentmondásos viszonyának felmu­ tatása. A kötetben nem szereplő Más nap című, egy szokványos másnaposság folya­ matát napot elmesélő írását például a kö­ vetkező zárójeles gondolattal indítja: „(Előrebocsátom: az itt következő történet ilyen formában sohasem történt meg, kö­ vetkezésképp az csak részigazságokat tar­ talmaz. Viszont - és efelől nincsenek kétségeim - bármikor megtörténhet. Ami­ kor megtörténik, akkor válik nem is olyan téves emlékezéssé.)" A jelen kötet - stíluso­ san Ovidius Átváltozásokjáb ó l vett - első mottójának kiemelt szava az eredeti szöveg „csevegés"-e helyett álló „pletyka": „...az üres füleket telecsorrantják csevegéssel/p letykával.."; a mű egészére vonatko­ zó befejező gondolat szerint pedig: „Bár arra a kérdésre magam sem találtam meg a választ, hogy a regényem akadályozta-e meg a felejtést, vagy a felejtés képtelensége késztetett-e arra, hogy regényt írjak." A válaszolni próbáló szerző nem tud bizo­ nyossággal szolgálni, és kötetzáró monda­ taiban ismét borgesi formulát hív segítsé­ gül: „Azt hiszem, az utóbbi. Minden fikció. Én különösen." Úgy tűnik, hogy mindezek ellenére azért léteznek számára kvázi-biztos pon­ tok: a szexus, az írás és az ehhez - elsősor­ ban az Új Symposionhoz (és magyarországi utódjához, az Ex Symposionhoz) - kapcsoló­

dó munka, a barátok és a hozzájuk kötődő békebeli helyszínek, színhelyek (Vajdaság, Csantavér, különböző lakások) és ivászatok, a közelmúlt „balkáni" háborúja stb. megannyi „férfias dolgok", amelyekhez formát is az úgynevezett beatnemzedék írásaihoz hasonló megoldásokban talál. Keruac szerint írni belülről kifelé kell, az orgazmus törvényei szerint, „élvezésig, ernyedésig, kimondásig" (A spontán próza ele­ mi szabályai). Lényegében - s témájában, valamint a megjelenítettekben igen sok­ szor a legkonkrétabb értelemben is - a Csantavéri Orlandó ezt a módszert adaptál­ ja. Sőt, csíráiban talán még a Norman Mailer idézte hipster-pszichopata párhu­ zamok egyes szelídített jellemzői is megta­ lálhatók benne: „lázadásával olyan célokat akar elérni, amelyek egyes-egyedül csak őt elégítik ki... képtelen várni... az azonnali kielégülés hajszolása..." Amit az Üvöltés nemzedéke egyik lényegi jellemzőjeként nyíltan leír/megtesz, az Bozsiknál - az illokúció-lokúció kérdésével bonyolódva, többszörös csavarral - rejtőzködve, áttétel­ lel jelenik meg, a verses formák esetében különösen erőteljes hangsúllyal a (lét) for­ mán: „...(nem azért) amit tettem, hanem ahogyan". Míg az ugyanazokra a szexuális aktusokra a mindkét résztvevő szempont­ jából emlékező páros versformák az archai­ záló kezdő és záró „így emlékezem" formáival, a Csantavér történetét szintén verses formában elmesélő Karácsonyi Pet­ ra (Szabadka, 1966 [Petar Bozic, Csantavér, 1963]) szövegei - témájukból adódóan, va­ lamint az erőteljes Tolnai Ottó-allúziókon és Matuska Szilveszter alakjának mitizálásán keresztül - egyfajta legendáriumot hoznak létre. A regény próza-részei (a postai és elektronikus levelek, a különböző, az Új Symposion történetével kapcsolatos doku­ mentumok és a csatolt fájlok) a szexus je­ lentőségét a forma segítségével is felna­ gyító verses formákkal összevetve egy másfajta, „publikusabban mindennapibb" extenzivitást képviselnek, ugyancsak a múlt legendává - a mindennapok mitoló­ giájává - való formálásán keresztül. A ba­

209

rátság, a munka, a család, de főként az ivászatok és az írás kölcsönhatását folya­ matában vagy inkább körkörösen megjele­ nítő prózai szövegek - játékosan és némi (ön)iróniával, de talán kissé mániákusan és néhol túlhajtottan - egymást erősítik, Így például a pálinka és a költészet elvá­ laszthatatlan voltáról a Zsó csatolt filejaiként tárgyiasított fikcióban, a regény szerzőjének/közreadójának egyik novel­ lájában - a cél érdekében a megszokott lo­ gikán csavarintva - a következő olvasha­ tó: „A pálinka a gyümölcs értelme és lényege. Mint festőnek az ecset, költőnek a nyelv." S ez különösen az éhomra vagy a késő este felhörpintett italra érvényes. Csak aki így tesz, az lesz birtokában a leg­ mélyebb tudásnak: „...tudja, mi az agynak a vér, jóginak a transz, költőnek az ihlet." Maga a Csantavéri Orlandó szövegeszövete már-már a mitizálás (ahogy Feke­ te J. József írta: önmitizálás) határait súrol­ ja. Az ismételt és csökönyös visszatérések tényét Bozsik a regény - az idő körforgá­ sára utaló - 12 fejezetre osztásával is erősí­ ti. A „lényeg", a „mélyebb tudás" a regé­ nyen kívül található. A Karácsonyi Petrá­

210

ról szóló néhány kezdősor és a „Vége" szót követő „Post festa" egymásra utalásá­ val Bozsik lényegében relativizálja, s ezál­ tal mintegy „helyre rakja" a szigorú érte­ lemben vett regényben leírtakat, s végül kimondja a regény világában látensen mindvégig tagadottat: „...írtam (szerkesz­ tettem?) meg a könyvet...". A leleplezés nem a mitizáló szemléletmód vagy a le­ gendák sajátja; a rejtőzködés és az áttételes megszólalás pillanatnyi lehetetlenségének beismerése - újabb csavar a szokványos logikán - a szövegek egyetlen, valamilyen módon összetartozó egésszé (regénnyé) szerveződésből/szervezéséből követke­ zik. A (valószínűsíthetően) faktuális és a (valószínűsíthetően) fikciós fragmentu­ mok, a jelenbe ágyazott múlt és/vagy a múltba ágyazott jelen egymásba játszása révén Bozsik mintha egyúttal egy korábbi, a Csantavéri Orlandóban is megidézett ver­ sének, a Gomolygó világnak néhány sorára is reflektálna:

„...ne félj: elmúlik ez a kor is: átsiklik az idő kétségbeesett vergődésének mocska közt, hetykefintorrá kacagva megdermedt múltját..."

SZERBHORVÁTH GYÖRGY

Élet, irodalom - Az eltűnt apa nyomában

Radics Viktória: Danilo K is - pályarajz és breviárium rek üldözte. Apját magyar zsidóként in­ E recenzió címének közhelyessége szándé­ nen hurcolják el Auschwitzba, ahol eltű­ kos: ha Danilo Kisről beszélünk, mint azt nik - Kist még Újvidéken pravoszlávnak Radics Viktória is hangsúlyozza, élet és keresztelik, ezért nem vált a holokauszt irodalom elválaszthatatlan egymástól. Az áldozatává. 1947-ben költöznek Monte­ íróról készülő, halála miatt azonban mégis negróba crnagorac édesanyjával, aki négy befejezetlen film címe is Life & Literature év múlva szintén magára hagyja (Kis lett volna, illetve Kis egy hasonló című emiatt aztán soha nem is tudott Istenben (ál)interjúkötet megírására is készült. hinni). Ám ahogyan a magyaroknak zsi­ Élete, ahogy mondani szokás, kész re­ dó volt, a crnagoracoknak gény - és Radics monográ­ magyar, azaz mindenütt fiájának egyik, ha nem a idegennek tekintették. Ta­ legfőbb értéke az, hogy ép­ nulmányait Belgrádban pen ezen az úton, az élet, folytatta, aztán Franciaor­ irodalom mentén halad: az szágban lektorkodott, életbe beleágyazódik az majd visszatérve Jugoszlá­ életmű, és fordítva. Olykor viába az irodalmi csatáro­ még az az érzésünk is tá­ zások kellős közepén mad, hogy szinte egy találta magát. A lehetetlen Danilo Kis által írt szöve­ helyzetbe sodort író végül get olvasunk, hisz Kis önkéntes száműzetésben könyveinek hősei is foly­ élt, ám gyakran tért vissza ton dokumentumok közé a szerb/jugoszláv főváros­ „keverednek". E pályarajz­ ba. Azonban franciaorszá­ ban pedig maga Danilo Kis gi önkéntes emigrációja személye, életének leírása Kijárat Kiadó után sem fogadta el a ke­ keveredik az eredeti Budapest, 2002 let-európai disszidens, az Danilo Kis-szövegek közé 450 oldal, 2100 Ft üldözött író, sem pedig az - a 450 oldalas kötet páros antikommunista értelmiségi szerepét. oldalai ugyanis breviáriumként szolgál­ „Párizs a választott otthona, de Belg­ nak: mind Kis műveiből, interjúiból ol­ rádban érzi jól magát" - így Radics Viktó­ vashatunk részleteket, mind a rá ria, aki az életrajzra aprólékos pontosság­ vonatkozó (szak)irodalomból, korabeli írott dokumentumokból. gal fűzi fel a műveket, kezdve a Kis 1935-ben született Szabadkán, Manzárdtól, a Kert, hamutól a Borisz Davidovics síremlékén és az Anatómiai leckén majd Újvidékre költöztek, s a „hideg na­ pok" után menekültek el Magyarország­ át egészen A holtak enciklopédiájáig (ma­ ra, ahol aztán továbbra is félelemben élt, gyarul műveinek java olvasható, Kisnek a mivel saját bevallása szerint a többi gye­ magyarországi irodalomra gyakorolt ha­

211

tásáról pedig aligha kell külön szólnunk, s itt most arra sincs hely, hogy a magyar kultúrát jól ismerő, a magyar verseket elő­ szeretettel és szakavatottan fordító Kisről is beszéljünk). „Az élet és irodalom, a sze­ mély és művész zár és kulcs, kulcs és zár voltak Danilo Kisnél" - írja Radics, és eb­ ben a szellemben dolgozza föl az író pá­ lyáját, munkásságát. Nem klasszikus iro­ dalomtörténeti monográfiával, tudomá­ nyos értekezéssel van tehát elsősorban dolgunk, annál ilyen értelemben kevesebb e kötet, és olykor túl pszichologizálónak is tűnik az értelmezési keret. Ugyanakkor Radics jó értelemben vett elfogultsága, szenvedélyessége, az író és életműve irán­ ti feltétlen vonzalma az a többlet, aminek köszönhetően lebilincselő olvasmánnyal állunk szemben. Danilo Kis sok mindennel megküzdött: a provincializmussal, a nacionaliz­ mussal, a totalitarizmussal (legyen az bár­ milyen is), az irodalomba beleszóló (kultúr)politikusokkal, az antiszemitiz­ mussal, a folklorizmussal (a népivel), az immorálisnak tartott banálissal, az úgyne­ vezett elkötelezett irodalommal. Szépiro­ dalmi műveibe viszont már nem engedte be a közéletiséget: mint vallotta, akinek „mondanivalója" van, írjon publiciszti­ kát, és ne a regényét terhelje vele; azaz mondja meg nyíltan, mit gondol. Kételke­ dett minden igazságban, de nem amolyan posztmodern módra, mert az irodalom számára az igazság, pontosabban az iro­ dalmi igazság kutatása, ami pedig a for­ mán múlik. Nem bízott a fantáziában sem: kezdetben a gyerekkori emlékekből merített, aztán pedig dokumentumokból. Regényeiben mindig arról írt, „amit személyesen, ahogy mondani szokták, megél­ tem, azaz láttam, hallottam, megkínlód­ tam". „A kitalációk ideje örökre kimúlt", vallotta, s „a tanúságtétel a legjobb doku­ mentum" - és ahogyan Radics megállapít­ ja, Kis maga „az elpusztult tanúról való tanúskodásban lelte fel a maga emberileg és íróilag egyedül lehetséges útját", to­ vábbá „a halállal szembeszegülő forma megképzésének feladata maradt elfogad­

212

ható" végül a számára, miután 1986-ban megtudta, hogy tüdőrákos. Elutasította a zsidó író megnevezést, ahogyan ellenzett mindennemű kisebbsé­ gi irodalmat, miképpen a nemzeti iroda­ lom hangsúlyosan definiált fogalmát is. A holokausztot és az antiszemitizmust soha­ sem közvetlenül tematizálta műveiben noha épp az írás révén végezte el a gyász­ munkát. Hazájának az irodalmat tekintet­ te, s ilyen értelemben kell arra gondolni, amikor az utolsó jugoszláv írónak vallotta magát (s nem jugoszlávnak!). Az írás szá­ mára az identitás keresése volt. Néprajzi ritkaság, vérkeverék, s hogy nem is szerbhorvát író, hanem montenegrói, illetve ju­ goszláv, ami már nincs is - mondta magá­ ról halálának évében, 1989-ben. S nem árt röviden kitérni arra sem, hogy Kertész Imre Nobel-díja kapcsán sok név és téma fölmerült, csak épp Danilo Kis nevét nemigen hallottuk. Már­ pedig úgy tűnik, hogy Kertész mellett ép­ pen Danilo Kis volt az, aki szintén meg tudta konstruálni azt a po-étikai szituációt, melyben hitelesen fel tudta dolgozni „az aljasság világtörténetét". Lágerológus volt, a megsemmisítő- és munkatáborokat korunk szimbólumának tekintette. Az el­ tűnt apa nyomában címen emlegette, írta meg három első regényét (illetve szerinte a 20. század regényének e címet kellene viselnie), de voltaképpen egész életműve lágerológia, akárcsak Kertészé. Már 24-25 évesen a feledés bűne és a feledés joga hadakozik benne, de az emlékezés mel­ lett dönt, és kíméletlenül viszi végig ezt egész életművében. Módszerének lénye­ ges eleme pedig - főleg az első művek után - szintúgy az (ön)irónia volt, akár­ csak Kertészé. Második generációsként küzdött meg azzal a problematikával, amivel Kertész túlélőként, de ez a kü­ lönbség a két opus összevetésében nem sokat nyom a latban, mert mindkettő ki­ vételes a maga nemében. Ezért volna jó, ha Kertész mellett, nyomán újra felfigyel­ nénk Kisre, mert Danilo Kis életműve is ugyanúgy kiemelkedő, még ha ma nem is hivatkoznak rá annyit, mint egy-két évti-

zeddel korábban. Arról nem is beszélve, hogy sorsuk, gondolkodásmódjuk közt mennyi a hasonlóság. Végül és utolsósorban mondjuk el azt, hogy a kötetből nagyon hiányzik egy tar­ talomjegyzék és az idézett szövegek javá­ nak esetében a pontos bibliográfiai ada­

tok. Mindezt azonban nem a szerző, ha­ nem a szerkesztő rovására kellene írnunk - már ha a kötetnek lett volna szerkesztő­ je. E hibák tehát inkább a magyarországi könyvkiadásról szolgáltatnak beszédes adalékot, tudniillik, hogy még és már szerkesztőre sem telik.

213

KŐRÖSI ZOLTÁN

A könnyű beszéd dicsérete

ALIBI - hat hónapra I. Evés-ivás; II. Kert; III. Lovak Az ALIBI-sorozat („megjelenik egy évben két alkalommal, ősszel és tavasszal") im­ máron a harmadik kötetéhez ért. Aki nem tudta, most már ebből is tudhatja: mintegy másfél évvel ezelőtt jelent meg az első kö­ tet (Evés-ivás), s a Kert-szám után itt van­ nak a Lovak. Sorozatról tán még korai be­ szélni, ám bizonyos szerkesztői szándé­ kok a három összeállítás után már megle­ hetősen egyértelműen érezhetőek, s úgy gondolom, értékelendőek is. Egy félévente megje­ lenő almanach, a maga könyvnyi terjedelmével, folyóiratszerű tematikus szerkesztésével félúton van a hagyományos pe­ riodikák és a könyvként elképzelt művek között. Nem kétséges, az elmúlt közel tíz év során jócs­ kán megváltozott - no nem annyira a hazai fo­ lyóirat-kultúránk, sok­ kal inkább annak jelen­ tősége. Persze, itt-ott még jogosan hangozhat­ nak el irodalmunkat ille­ tően olyas mondatok, hogy „folyóirat-kultúra vagyunk", ám tudjuk: a könyvkiadás radi­ kális átrendeződésével, a lapok és köny­ vek számának növekedésével ez a sóhajtozás legfeljebb már csak jóindulatú nosztalgia. Sajnálkozni lehet, esetenként jól is esik, ám gyanítható, hogy azért ez ke­ vés, a képmutatás meg valószínűleg feles­ leges. Azok, akik professzionálisan írnak, lényegében már kivétel nélkül a könyvki­

214

adásra koncentrálva alkotnak. Ez persze nem veszi el, s nem is akarhatta elvenni a lapok létjogát, viszont, jobb esetben, a la­ pok funkcióira vonatkozó okos és hasznos kérdésekhez vezethetett volna. Csakhogy miként irodalmunk alakulása, úgy a lap­ jaink elmúlt tíz évi története is az új jelen­ ségek centrumba kerülése helyett a perifé­ riák eltűnését példázta. A magyar irodalomba lépő újabb nemzedékek nem voltak képesek megteremteni a maguk markáns megkülönböz­ tető jegyeit, s ezzel együtt nem hozták létre vagy csupán rövid ideig éltették a saját fórumai­ kat. Miközben a kiad­ ványok számának kez­ deti roppant növekedé­ se sok jót ígért, éppen nem a sokszínűség vált jellemzővé, hanem a sta­ tisztikákon úrrá levő kanonizáció. Mindez pe­ dig természetesen az újabb jelenségektől s az új alkotóktól is a fennál­ ló hierarchia-hierarchi­ ák elfogadását, erősíté­ sét akarja és várja, s képes is volt ezt az igényét érvényesíteni. Mindehhez képest a folyóiratoktól elvitat­ hatatlan marad(na) két fontos feladat: a frissesség és a tájékoztatás. Az előbbi inspiratív, invenciózus szerkesztői mun­ kát igényel(ne), és nem utolsósorban olyan tudást, amely képes előhívni, meg­ teremtetni azokat a műveket, amelyek a folyóirat nélkül ismeretlenek maradnának

mat már/még nemigen vesznek kézbe. S vagy nem is jönnének létre. Az utóbbihoz válasz arra, hogy mi az a hangütés, ami pedig a jó szándékú vagy csupán ernyedt ezeket az olvasókat, s azokat is, akik az kanonizációs folyamatokon túl bizony irodalmi szövegekben is otthonosak, a fontos volna a jelenségek mérlegelése, az lap/könyv olvasására bírhatja? olvasási szokások megváltozásának figye­ A „vastag könyv" jelensége régóta is­ lembevétele, egyebek közt a recenziók mert a könyvkiadásban, beszéljünk akár a szerepének újragondolása, nem is szólva magas kultúráról, akár a lektűrökről. Jó egyes, bizony nagyon ideillő minőségi és az, ha van mit fogni. Arról pedig gyakorló marketingszempontok bekapcsolásáról. szerkesztők sokat tudnának mesélni, hogy Ez utóbbi egyébként - s szolgáljon ez a a tematikus számok szabadsága miért is hosszú bevezető magyarázatául - határo­ okoz nagyobb élvezetet a heti/havi üze­ zottan érződik az ALIBI szerveződésében. melésnél. Nos, a Lovak-szám vastag is és Ha jól látom és jól értem, az ALIBI egy tematikus is. Ehhez képest az ALIBI finom olyan félévente, lényegében saját pénzből újdonsága a kultúra szokatlanul széles megjelenő folyóirat, amelynek a létreho­ körű értelmezése, pontosabban az a ter­ zói figyelembe vették a megtérülés szem­ mészetesség, hogy az evidenciákat és a ha­ pontjait is. Rossz az, aki rosszra gondol. gyományosan nem feltétlenül a kultúrá­ Kevésbé földhözragadtan azt mondanám, hoz tartozónak gondolt tárgyakat és hogy az ALIBI kigondolói számot vetettek jelenségeket összekapcsolja. Erre volt pél­ az esetleges (szélesebb) olvasótáborral, a da az Evés-ivás, a Kert és most a Lovak is, honi irodalom időszerű helyzetével, az el­ mind témaválasztásaival, mind pedig az adhatóság és a minőség összeegyeztethető értelmezési, megközelí­ kérdéseivel. tési kör kitágításával. Mi Mindezek alapján az több, ebbe a szabadság­ igényes, kissé archaizáló ba az is belefér, hogy ki­ külcsín, a szép kiállítású csi fricskákat is mutas­ képeskönyv, a kanonison az irodalombanzációt finoman követő kultúrában kanonizált szerkesztés, a mértéktar­ neveknek (vagy vi­ tó újítások és a publicisz­ tikai beszédmód könyv­ szont?), melléjük állítva máshonnan ismerős be emelése mellett dön­ töttek. vagy ismeretlen arcokat Megint csak azt és szövegeket. S belefér mondom: félreért, aki az is, hogy szellemes hú­ azt hiszi, hogy lebecsül­ zásokkal („futamokkal" ném, ne adj' isten, bán­ - hiszen az egyes téma­ tani akarnám az ALIBIt. csoportok itt stílszerűen Alibi Kiadói Kft. Ellenkezőleg. Megítélé­ futamoknak neveztet­ Budapest, 2002 sem szerint ez a periodi­ nek) kifejezetten szak­ 406 oldal, 2900 Ft ka olyan - mifelénk szövegeket is irodalmi ritkaságnak számító - tudatos tervezés alkotásként tudjon olvastatni (lásd példá­ eredménye, amit kifejezetten sikeresnek ul R. Várkonyi Ágnes vagy Lőrincz Ádám gondolok. írásait). Másként fogalmazva: azt állítom, hogy Mondjuk így: az ALIBI eddigi három az ALIBI létrejötte, tematikus szerkesztése száma olyan magas szabadságfokkal ren­ valójában jól sikerült válasz. Válasz azok­ delkező asszociációs mező, ahol egyszerre ra az időszerű kérdésekre, hogy olvasnakvan meg a biztonságos mozgás és az újsze­ e könyvet, s ha igen, milyen könyvet ol­ rű élmények öröme, gyanítom, mind a vasnának azok, akik folyóiratot és irodal­ szerkesztők, mind az olvasók számára.

215

Példának okáért a Lovak-szám nekem leg­ élvezetesebb produkciói Urbach Zsuzsa művészettörténész borgesi „novellája" (még akkor is, ha ő esetleg nem annak írta), Tolnai Ottó prózája, Fábry Sándor és Kállai Pál beszélgetése és Márton László szellemes irodalmi játéka. Vagyis olyan művek, amelyek látszólag se műfajukban, se beszédmódjukban nem tartanak sok ro­ konságot. (Miközben, ezt is hadd írjam ide, éppen azok a nyilvánvalóan felkérés­ re írt irodalmias szövegek voltak a legdöcögősebbek, amelyeket vagy a fiatal köl­ tők, vagy az irodalomba átránduló, más beszédhez szokott, netán most „megtisztelődött" alkotók kifejezetten az ALIBInek alkottak. Nevekre jótékony homály. Karafiáth Orsolya, Király Levente, Litkai Gergely...) Igen: az ALIBI-sorozat a régi és jól bevált évkönyv-hagyományhoz nyúl vissza a ponyvára. Hogy aztán ezt küldetés okán vagy egyéb megfonto­ lásból teszi, ez majdnem mindegy, tekintve, hogy a kivitelezés sikeres, és korántsem elhanyagol­ hatóan szórakoztató. Legalább ennyire ér­ dekes az a jelenség is, hogy a szövegek/alkotók túlnyomó többsége hangsúlyozottan publi­ cisztikai beszédmódot választ. Jelzem, e há­ nyaveti meghatározás alatt most semmikép­ pen nem azt a fajta, többnyire humorosnak szánt beszédet értem, ami meglehetősen sza­ porán feltöltötte napi- és hetilapjaink jobb sorsra érdemes hasábjait. (Azért az ALIBIben is akad belőle.) Egy dolog, hogy ma már mindenki úgy hiszi, hiheti, hogy tud publicisztikát írni, s hogy az ráadásul mindjárt irodalom is, s más dolog az, hogy

216

egy ilyen kötetben egy tárgy, egy téma köré szerveződve a publicisztikus beszéd többségében mit jelent. Szerintem jót, igenis jót. Legalábbis az ALIBI eddigi há­ rom számát látva. Ellentétben ugyanis a lapjainkat elöntő publicisztikákkal, ezek a szövegek roppant erős tárgyi tudást vagy élményt kívánnak közreadni - ki-ki arról beszél, arról mesél, amit átélt, amihez ért, amivel foglalkozik. Kevésbé a beszélő, in­ kább a tárgy az érdekes. A történész a tör­ ténelemről, a zsoké a zsokéságról, a szí­ nész a forgatásokról és a lovakról, a sakkozó a sakkról, a fotós a fotókról, a tor­ nász a tornáról beszél. Éppen ezért illenek melléjük a nagyon is míves irodalmi szö­ vegek, tekintve, hogy az azokat író mes­ teremberek pedig ahhoz értenek, azzal foglalkoznak, attól érdekesek. Nem tudom, hogy azok, akik az ALIBIt létrehozták, vajon valóban ilyen könyve­ ket szerettek volna-e megalkotni. Nem tu­ dom, hogy akár az elé­ gedettségük, akár az eladási számok alkal­ masak volnának-e a szándékaik minősítésé­ re. Azt viszont állítom, hogy a gondosan szer­ kesztett ALIBI-kötetekben, így a Lovakban is, olyan munkák kapcso­ lódnak össze, olyan szö­ vegek értelmezik egy­ mást, amelyeknek a közös léte invenciózus szerkesztői megfontolás és inspiratív akarat nél­ kül aligha kerülhetett volna elénk, olvasók elé. Viszont itt vannak, megjelentek, olykor irodalmiasan, olykor szárazabban, olykor szórakoztatóbban, olykor meghatóan. Márpedig, mint mondottam, pusztán azt, hogy itt vannak, már komoly szer­ kesztői teljesítménynek gondolom.