Irodalmi és Mûvészeti Folyóirat

Irodalmi és Mûvészeti Folyóirat

TARTALOM Jankovics Zoltán • Árnyvilág • 5. oldal Szomory Dezsõ • A padon • 7. oldal Dicsõ Zsolt • Zsiroska Ésa Farkály • 9. oldal Drescher J. Attila • A tradíció hatalma • 15. oldal Jack Hirschman • Versek • 16. oldal Takács Endre • Winter song – Tél • 18. oldal Ion MÆrgineanu • A kárhozat órája • 21. oldal Mágocsi – Nagy Zoltán • Egy nap • 22. oldal Czier Erzsébet • Új elmélet • 23. oldal Ödön von Horváth • Az én Pepi bácsikám • 25. oldal E.E. Cummings • (a jó öreg satöbbi) • 26. oldal T. Ágoston László • Marisok • 27. oldal Carl Sandburg • Fû • 31. oldal Jack Hirschman • Woo tie laugh • 32. oldal Csokonai Attila • A „nagyvilágból” a Nagyvilágba • 37. oldal Gulya István • Montaigne avagy konstrukciók a megismeréshez • 44. oldal Szkárosi Endre • Térhang • 51. oldal Kovács Erika • (K)Egyetlen • 52. oldal Nyírfalvi Károly • Beviszlek az erdõbe • 53. oldal

Jankovics Zoltán Árnyvilág

Minden fa lombja árnyékot tereget. A favágóknak is.

5

Bátai Sándor • H.M.

Szomory Dezsõ A padon

Az Erzsébet téren, egy padon, egy öregember ült, magába roskadtan, és gondolkodott. Fehér vászoncipõjében, barna harisnyával, fehér vászonruhájában inggallér és nyakkendõ nélkül, feltûnõen hasonlított Rabindranath Tagoréra, a költõre! Csak éppen hogy súlyosabb gondjai s még izzóbb lírája lehetett, mint a költõnek. Egész lénye azt a gazdaságilag leromlott, intellektuális értéket sugározta, amelynek fénytörésében a magas szellem s az alacsony nyomor keverõdnek össze. Ahogy leültem mellé a padra, õ maga is felismerte bennem a sorsközösség szabadkõmûvességét, s barátsággal viszonozta tiszteletteljes köszöntésemet. – Csakhogy végre találkoztunk! – sóhajtott fel megkönnyebbülten – milyen furcsa dolog! Mintha évek óta kerestük volna egymást a közterek és sétahelyek padjain – így sóhajtott föl megkönnyebbülten! – Csakhogy találkoztunk – mondta –, mint ahogy két szegény ember találkozik – mondta – magányos útján az életben. – Igen – feleltem testvériesen. – Találkozásunk – folytatta – noha nemzetközi jellegû, mert én francia nyelvtanár vagyok, ön pedig hazai magyar ember, mégsem hasonlít például két államférfiú találkozásához a genfi nagy hotelben, s még kevésbé ahhoz a velencei entrevue-höz, amelyre Hitler repülõgépen érkezett Mussolini elé, s magasra emelve karját, így üdvözli római modorban: Ave Imperator! De nem hasonlít találkozásunk Codos és Rossi találkozásához sem amerikai bajtársaikkal, mert az ilyen óceánrepülõket, ha találkoznak is, elõzõleg mégis az óceán választja el egymástól. Ezzel szemben a szegény emberek számára nincs tér, nincs valóság, nincs óceán, s akkor is együtt vannak a végtelenségben, ha soha nem is találkoznak. Érezvén e szavak mély értelmét és igazságát, megilletõdve ültem az öregember mellett. Elõttünk, az árnyas és virágos utakon, boldog gyermekek vonultak el dajkák kíséretében. A faágakon verebek csiripeltek. S a lombok mögött, mint zöld kárpit mögött, a tejcsarnok asztalsora látszott sûrû népességgel, polgári jómódban, a nyári égbolt alatt. Ösztönös rokonszenvem az öregember iránt szinte percrõl percre hevültebb érdeklõdéssel hajlította feléje emberbaráti szívemet, s noha az utóbbi idõben revideálni voltam kénytelen franciabarát érzelmeimet, mégis úgy néztem fel reája, tagorei külseje ellenére, mintha az öreg Taine mellett ülnék a Luxembourg kertben. De sõt, nem tudom micsoda rejtélyes sugallatokban, micsoda kérdõjelek elõtt, mind közelebb omlottam hozzá, a magam bús életével az õ bús életéhez. Csöndesen mellette a padon, mint távoli ködökbõl, éjszakákból s hajnalokból támadtak emlékeim, s az elvonuló gyermeksereg kapcsán tulajdon gyermekéveim kísértettek, mint elsüllyedt bárkák a messzi múltak

7

tündértaván. S az elsüllyedt bárkákon megláttam, a sok régi lom és rongy között, a sok árny között évtizedek rakományával, ami mind elmerült, megláttam, mit is láttam? Egy egész. hajóparádé csillagfényében hajdani nevelõm s házitanítóim sûrû sorát, amellyel a szülõi gond körülölelt, s a sûrû sorban, legmélyül s legfoszladóbban, ezt a rabbinusi Rabindranath-ot, aki egykor, életem tavaszában, francia nyelvmesterem volt! Csak a Victor Hugó-i drámákban s romantikákban vannak ilyesféle felismerések, megisrnerések, bekövetkezések s valószínûtlenségek, melyekre az emberben megfagy a vér, mikor az élet igazolja õket. Elfúlva, nem is mertem szólani. Megrendülve, azoknak az elsõ francia szavaknak a visszhangja zihált bennem, az az elsõ je s az az elsõ mon chapeau, amelyekkel ez az öreg kínzott engem, hány téli este, derûs gyermekszobámban! Az elsõ être, amelybõl nem lett semmi, az elsõ avoir, amelybõl hasonlóképpen nem lett semmi, az az egész szókincs, szófordulat és szótömeg, mely azóta lekaszálva, rég elhullatta kínos üdeségét, illatát s ígéretét, s csak az élet nyomorát adja vissza, elhervadva s szétszaggatva. Mester és tanítvány! – no Iám, hogy ez a vége a sok leckének, a francia nyelv zenéjének, ez a pad itten kettõnkkel, az Erzsébet téren! Csak éppen az volt a vigasztaló, hogy emlékeim borulatában és sugártörésében az a végsõ gátlásom is leomlott, ami magyar szívemet még visszatarthatta volna, egy franciáért való rajongásban. – Mandel úr! – kiáltottam fel boldogan – hogyan? Hát lehetséges?! – Lehetséges! – mondta a neve hallatára maga is boldogan. – Hogy annyi év után! – Annyi év után! – ismételte a hangom ritmusán. – Hogy ön még mindig az a kitûnõ francia, aki volt! Az a régi pesti nyelvmester, aki volt! – Az vagyok, az! Nem változtam! – mondta. Mindjárt fel is ismert, bámult, nagyon derûsen bámult, s magához ölelt! – Ó, ha tudná! – mondta – ha tudná! Mert ön ezt nem tudhatja, mert akkor ön még gyermek volt! Volt önnek egy nagynénje, nem mondok többet, de egy nagynénje! – mondta, s nem is mondott többet. De elfakadt sírva, öregember, és csak sírt!

8

Dicsõ Zsolt Zsiroska Ésa Farkály

Ésa Farkály olvasószerkesztõ ahogy azt egy olvasószerkesztõtõl elvárja az ember kötelességtudattól áthatva olvasott mikor Zsiroska a nõköltõ libbent a szobába megállt a helyiség közepén egyik kezével szoknyáját köldökéig emelte a másikkal lerántotta apró csipkebugyiját Ésa Farkály a Meleghymayerárpád: „Úgy tûnik hogy csillámpala pedig csak a pillám csala!” kezdetû versfolyama okozta traumától szabadulva az ablakhoz lépett behúzta a függönyt és az asztalilámpa fénysugarát Zsiroska felkínált szemérmére irányította Ésa Farkály Zsiroska DéBéla és a Hubert ha csak tehették együtt jártak a lélekölõ gimnáziumi nap után menzára a lánykollégiumba minden szerdán tészta! ahol röhögcsélõ egészségügyis lányok hallgatták a tánczenei koktélt naponta mérték mellbõségüket és remélt kalandokat sugdostak egymásnak harmatosodó öllel Hubert mûanyag szappantartóba elõbb kivette a lanolinos babaszappant frekvenciazavarót vagy mi a fenét szerelt Ésa Farkály

9

akkor már rég nem értette a fizika törvényeit persze a pelyhes csajok nem tudták mitõl recseg a tánczenei koktél kínjukban felváltva kapták szájukba a földelés drótját abban bízva hogy ifjú testük elnyeli a légkör recsegéshordozó ionjait de így sem lett élvezhetõbb a Koncz Zsuzsa másnap az izgatott igazgatónõ egészséges szocialista öntudattól vezérelve közölte: – az önök tette felbecsülhetetlen rombolást vitt véghez a közösség rendezett életében megingatta a tanulók KISZ-be vetett hitét és ledöntötte a kommunista embereszményt! tejbárba jártak (kifli kakaó tejberízs) otthon nem mondták el kitaláltak ebédeket – na mit szólsz szerkesztõkém? leborotváltam! – kéjelgett Zsiroska Ésa Farkálynak határozottan tetszett a csoda DéBéla mondogatta mindig „aztatarpináját!” és DéBéla rémzõmûvész rontott be az ajtón tüzetesen megvizsgálta Zsiroska negyvenkétéves szeméremtestét és felajánlotta fest a régi szõrzete helyett temperával újat de most azért jött mert kiállításához már csak egy fehér LEHEL típusú hûtõszekrényre van szükség melybõl elõugrik a Lajkó Félix és virtuózhegedûl kell még széna meg lószar is mert vesztes versenylovakat fest káromkodva távozott az úttörõben (Winnetou õrs) míg a többiek riadólánctervet szifonpatronrakétát pingponglabdafüstbombát készítettek Ésa Farkály verseket írt az iskolaudvaron

10

olyan léha dolgokkal nem foglalkozott mint rakéta szóda bomba tervek tudomány különben is õ rajzolta a legszebb T 34-es tankokat a Körmendiénél is szebbeket meg aztán nem is hívták se bombázni se rakétázni se tervezni hazafelé jól seggbelõtte a Hubertet U szöges csúzlival a templomkertben Ésa Farkály utálta az oroszt mert a dán királyfit úgy kellett mondani: Gamlet! bezzeg az a hülye Lenin az Lenin volt az viszont mérhetetlenül felizgatta mikor a Hubert a Bandita és õ fölmásztak az iskola lapos tetejére ahonnan be lehetett látni az iroda ablakán hol is a Bukta nevû tornatanár bravúrokat hajtott végre épp a biológiatanárnõ felhevûlt testén csak úgy hullottak az osztálynaplók! a tetõrõl nem láthatták hogy a fûtõ is részese volt az élvezeteknek a folyosóról kulcslyukon át s a magas nehézségi fokozatú tornagyakorlatok hatására veszettül markolászta nemiszervét éjjel verejtékszagú asszonya gyanakodva kérdezte: – ezeket meg hol tanultad Géza?! Zsiroska leült Ésa Farkállyal szembe szoknyája köldökmagasságban combjai V alakot formáltak bugyija még mindig a bokájánál és ellentmondást nem tûrõ hangon kérdezte: – ugye végignézed ahogy magas hõfokon maszturbálok

11

az az önkielégítést végzek?– Ésa Farkály bólintott /elvégzendõ feladatainál vélvén mindent jobbnak/ és aznap fogadóórája sem volt bezárta az ajtót kihúzta a telefont visszaült íróasztala mögé és arrébb tolt egy kézirathalmot hogy jobban lásson mert jobban akart látni Hubert a henye három napja nem mozdult a lakásból a bejárati ajtón tábla táblán hevenyészve: NÁLATOK VAGYOK! függöny be- telefon kihúzva hûtõben sör gázon leves tevékenységét Tibor Fischernek az ágybanmaradás elõnyeirõl írott örökérvényû sorainak értelmezésére és memorizálására korlátozta néha egy sör kanál leves a negyedik nap hajnalán aztán tükör elé állt és a tudás bizonyosságával skandálni kezdte: – a lustaság igazi ajándék a legsimább vétek! korlátlan szabadság ingyen van kimeríthetetlen a züllés hideg fúziója a leglegebb! mindenhol lehet csinálni soha senki sem szerez róla tudomást minden máshoz kell valamennyi idõ ráfordítás pénz

12

a lustaság mint isten némely ideája ott van mindenütt! – itt rövid szünetet tartott majd így folytatta: – bár az igazat megvallva inni nem lehet az ágyban hacsak az ember nincs infúzóra kötve! – Zsiroska az ajtóból fitymálva odavetette: – azért segíthettél volna! – és ahogy szokta mintha csak moziból kéziratait feledve határozatlan idõre távozott Ésa Farkály életébõl az olvasószerkesztõ helyreállította a természetes munkahelyi állapotokat (telefon asztalilámpa függöny kéziratok) s áldotta a sorsot hogy egyedüli részese lehetett a látványnak bár e tekintetben gyötörte némi kétség elõvette a szolgálati butéliát (zalai vegyes) s remélte a nõköltõk nem hagynak foltot a széken

13

Perneczky Géza • Mini Concept

Drescher J. Attila A tradíció hatalma

(Hanka Mikanowa nyomán)

Hogy mézesült már mind a fürt, látogatóm érkezett, ifjú, a kerti házba. Szõlõm kínáltam kedvesen, de õ, õ nem kívánta. Csak megszokásból félszeg ön – mondtam (s tán megszokásból mást kér az istenadta?) Két almával kínáltam. Azt rögtön elfogadta.

15

Jack Hirschman The land

The land which man made a confidence of, which mad men conned, and con men wasted, and it was nonetheless where I could be at my given time about a poem or straining night into a child dream by dream A pencil that is pipe piping, a glass of wine. I think of you in your small simplicity tonight as I walk in the dream you are dreaming, a landscape of blood and silence skied by animals made of alphabets. You do not see me dreaming, inside your dreaming, the eold, the damp, the warmth, the fire – these arc how rapidly we are changing. And not. We’ re the same. Dawn – that’s what’s different and how all that this is you put on, the way one dresses with everyting to be naked.

16

Jack Hirschman A föld

A föld melyben megbízott az ember, melyet kijátszottak õrült emberek és csalók vesztegettek el és mindemellett ez ott történt ahol lehettem volna a számomra kijelölt pillanatban egy vers vagy egy gyermekben megfeszített éjszaka álomról álomra Egy ceruza pipa sikongat egy pohár bor Rád gondolok kicsiny egyszerûségedben ma éjjel abban az álomban sétálok melyet álmodsz, a vér és a csend tájképe ábécébõl készült állatok egével. Nem látod álmodban álmom a hideg, a nyirkos, a meleg a tûz – ily sebesen változunk. Mégsem. Egyformák vagyunk. Hajnal – ez az ami különbözõ és mennyire ez minden amit magadra öltesz úgy veszed fel ruhád, hogy közben minden más meztelen marad Fordította: Gyukics Gábor

17

Endre Takács Winter song

winter started who knows when and it seems it lasts forever and oh the breath what they might breathe only in their dreams won’t thaw your frozen heart huh while you totter with your hangover along icy main streets sparrows fly in spasm across the dusk hee on a corner a homeless kid scratches his ass and a pimple bursts on his face leaving there a pearl of pus hee good show you toss a cigarette huh awful times to become destitue huh then the rush hour transforms to a nervous breakdown and you watch them all while you cower behind your window in your narrow room hee hee you hear a smoky voice singing „you don’t know what love is...” hee maybe your radio is on and you drink the last of your vodka and you think about their foul breath huh then as you grin you smash the empty to the wall huh huh and you hum let there be winter and you hum let there dark

18

Takács Endre Tél

Ki tudja hogy mikor kezdõdött a tél és az isten tudja hogy mikor lesz vége és oh a lehelet amit legfeljebb csak álmukban lehelnek õk nem melegíti föl megdermedt szívedet míg te rohangálsz a város jeges fõutcáin görcsben rángatózó verebek repülnek a szürkületen át hah az egyik saroknál egy otthontalan fiú megkaparja a seggét és szétdurran az arcán egy pattanás és a szája mellé tapad a kifolyt gennyes gyöngy hah jó mûsor te odadobsz egy cigit undorító idõk járnak a nincstelenekre heeh és most a csúcsforgalom átváltozik egy szaggatott ideg összeroppanássá és te bámulod banbán szûk szobádban kuporogva hah hah késõbb a szirénák és a fojtó csend között hallod hogy valaki énekel „you don’t know what love is ...“ lehet hogy a rádiód szól heeh kitudja de biztosan most rányulsz a maradék vodkára és megrázkódsz ahogy eszedbe jut az áporodott leheletük heh heh aztán az utolsó korty után vicsorogsz és vigyorogsz és a falhoz vágod az üreset hah hah és most hidegen dúdolod hadd legyen hát csak tél hadd legyen hát csak sötétség.

19

Perneczky Géza • Anti-tükrözõdés

Ion MÆrgineanu: Már nem szólnak a tücskök, Mária, üresen jár a koldusedény – a mezõ húsát méreg rágta teste nélkül tûnik elém a napra cipelik terhüket az árnyékból délben a hangyák – letörölt holton éber a Kereszt a sírásót szépen becsapták a függönyt lassan kettéhúzzák egy koponya s a MA meg a HOLNAP, a vétkes a vértanúság a jelenet él szavai szólnak kövei fehér romoknak

(A KÁRHOZAT ÓRÁJA) Fordította: Gacsályi József

21

Mágocsi – Nagy Zoltán Egy nap

ma nem döntésképes a Teremtõ. költ, mert miért ne, szelektál. csûr és csavar, álmokat kavar, gondokat tenyészt az ûrben, henyél. morfondíroz, kihúz, izzad, képzeletbeli ceruzát rágcsál. kitalál, örül, a végtelennel játszik, gondterhelt õkelme, homlokán látszik. téved, rájön, elszégyell rögtön, üti, veri az idõtlen idõt. lenéz, az ihlet lehull megint, áthúzott sorait siratja, s legyint.

22

Czier Erzsébet Új elmélet

A szerelem nem engedheti meg magának, hogy megcsalja a hûséget. A hûtlenség hátulról beakaszt a hûségnek. A hûség elalélva meglazítja köteleit, és szövetkezik a hûtlenséggel. A hûtlenség az új elmélet!!!

23

Perneczky Géza • Kakukk-tojás

Ödön von Horváth Az én Pepi bácsikám

Évek óta nem volt a kezemben, mármint Pepi bácsi fényképalbuma. Ám a múltkoriban egyszer ismét kézbe vettem, kint nagyon erõsen esett, éppen nem volt mit tennem, s mégis olyan fáradt voltam, hogy megint egészen kicsinek éreztem magam. Pepi bácsi fényképalbuma bíbor kötésû, ezüst csattal a la ifjúság. Pontosan középen, az elszegényedett Mariann néni gyermekkori képe és a nagypapa utolsó felvétele között, van két oldal, melyeket a Pepi bácsi önmagának szentelt. E két oldal az õ albumának szíve, a szó minden értelmében. Balra látható Pepi bácsi mint ó-ausztriai elegáns hadnagy a századfordulón, nyolcadik kerületi lakos, Piarista utca, félemelet. Darázsdereka pompás, tartása tökéletes, és egyáltalán: „mintha a skatulyából...“ – a hölgyvilág számára izgatóan, a grande kokottoktól a purkersdorfi édes leánykákig. Nem csoda hát, hogy ezt a képet négy pikáns dáma fotográfiája veszi körül – és a mellette lévõ oldalon ismét négy kép van felragasztva egy ötödik, egy szomorú szemû szõkeség nagyobb, feltûnõbb képe köré – és ha az albumot összecsukja az ember, akkor ez a kiválasztott hölgy és a fess hadnagy egymáson fekszenek. Ezt õ, a Pepi bácsi direkt így számította ki. És e kilenc „kisztihandnagysád” mindegyike mellé be van ragasztva egy városlátkép, a mindenkori garnizon. Przemysl, Budapest, Lemberg, Agram, Bécs és Újvidék – és mindegyik nõ a hajdani kettõs monarchia egyik nemzetét képviseli, mint: Lengyelország, Magyarország, Románia, Csehország, Horvátország, olasz vagy bécsi – a Pepi bácsi ugyanis sosem volt nacionalista, hanem mindig is fölöttébb tárgyilagos. Értékelte valamennyiük különös nemzeti sajátosságát. És hogy hogy nézett ki Pepi bácsi hölgykoszorúja? Szent osztrák-magyar fin de siecles! Ez a hölgykoszorú, minden egyes hölgy, így nézett ki: Az én férjem von Monbijou gróf. Semmit nem tudnak rám bizonyítani Csak képzeletben voltam tegezõ viszonyban vele Így néztek ki. Néz rám a Pepi bácsi, büszkén, elegánsan és szeretetreméltóan. Még mosolyog is a Pepi bácsi. Egy egészen icipicit. Mosolyog saját büszkeségén, és büszke a büszkesége miatti mosolyára. Õ egy valódi ó-ausztriai, s bánatos iróniával konstatálja, hogy egy korhadt birodalom csinos uniformisába dugták. – Amikor utoljára elbúcsúztam Pepi bácsitól, azt mondta: „Nos, ha egyszer igazán hülye leszel, gondolj rám!“ Fordította: Erdélyi Z. János

25

E. E. Cummings (a jó öreg satöbbi)

a jó öreg satöbbi franci néni mindenféle elõzõ háborúk alatt tudta sõt meg is mondhatta igazából miért is küzd itt mindenki valamiért a nõvérem izabella ezret gyártott (és ezret) a zoknikból nem is említve ingeket bolhabiztos fülvédõket satöbbi csuklószorítókat satöbbi anyám remélte hogy meghalok satöbbi bátran persze apám örökké berekedt emlegetve hogyan volt is jutalom ez bárcsak õ lehetne közben én magam satöbbi fekszem némán a sár mélyén satöbbi (álmodom és a többi mosolyogsz szemed térded és a többid satöbbi) Fordította: Puskás Tibor

26

T. Ágoston László Marisok A kertváros kihalt utcáin vihar utáni csend ült. Hazafelé ballagva ügyetlenül kerülgette az utcai lámpák sápatag, sárgás fényét fürdetõ tócsákat. Még a fülében csengett az átmulatott éjszaka harsány zsivaja, a régi cimborák, a húsz év elõtti osztálytársak egymásra találó jókedve. Sokukat elõször látta két évtized után. Az öreg toronyban felet kondult a nagyharang. Ilyet is csak itt hall az ember. „Ezek szerint fél öt lehet”, gondolta, és bokáig süllyedt egy tócsába. Sebaj, még száz méter, aztán jól kialussza magát... Sarkig nyitva állt a kiskapu. Különösnek találta, mert úgy emlékezett, gondosan becsukták, amikor elmentek. Az öccséé volt a ház, de csak télen laktak benne. Kora tavasztól késõ õszig kint nevelték a libákat, disznókat a tanyán. Két hete írt nekik, hogy érettségi találkozója lesz, ha nincs terhükre, ott aludna. – Nem is ittam sokat – morfondírozott magában. – Meg mernék rá esküdni, hogy Sanyi mindent bezárt, és a kaput is becsukta. Hmm... tévedni emberi dolog... A ház falához simuló járdán ballagva, majdnem átesett az odatámasztott kerékpáron. – A fene egye meg! – szitkozódott félhangon. – De jó helyre tudjátok rakni... És ha valaki megfújná a sötétben?... Bedugta a zárba a kulcsot, de akárhogy erõlködött is, nem akart elfordulni. Kivette, nézegette, újra próbálta, semmi. Végül dühösen megrázta a kilincset, és végigterült az elõszoba kövén. – Hát ez egyre komplikáltabb – mormogta maga elé, miközben föltápászkodott –, pedig tényleg nem ittam sokat. Fölkapcsolta a villanyt és várt. A szoba felõl halk szuszogás hallatszott. És ekkor belenyilalt a kétség: „Te jószagú Úristen, véletlenül betörtem valahová?! Olyan egyformák ezek a típusházak...“ Kiment, megnézte a házszámtáblát, és megnyugodott. Stimmelt a cím. A konyhában nem találta a villanykapcsolót. Sötétben tapogatózott tovább. Ekkor már úgy hallotta, mintha két ember szuszogna. – Egyre különösebb – gondolta. – Ha ezt megúszom, biz’ Isten, elmegyek idegorvoshoz... Szeme még akkor se szokta meg a félhomályt, amikor belépett a szobába, és az egyik szék karfájára lerakta a zakóját. Hunyorogva járt körbe, majd elindult az ágy felé, melyet neki vetettek meg az elõzõ délután. De hirtelen visszahõkölt, mert a szuszogás egyre erõsödött. A villanykapcsoló után tapogatta a falat, de sehogy se akadt a kezébe. Már éppen szólni akart, amikor az ablakon beszûrõdõ kísérteties fényben megpillantotta az ágyon ritmikusan vonagló két fehér testet, és egy elfúló nõi hang belebúgott a sötétségbe: „isteni vagy édesem, ne hagyd abba, jaj, most ne hagyd abba!...” Kibotorkált a konyhába, remegõ kézzel cigaretta után kutatott. A zakója zsebében

27

hagyta. Visszament hát, és kivette a dobozt. Csak kint látta, hogy nem az õ cigarettája, s nyilván a zakó se az övé volt. De nem ment vissza újra, mert a nõi hang még mindig rimánkodott, nehogy abbahagyja az a másik, s közben aprókat, kéjeseket sikkantott. – Akkor se ittam annyit, hogy rémeket lássak – hajtogatta magában. – No, meg deliriumban egereket szoktak látni, nem beteljesülõ szerelmeket... Amint a felszálló füstkarikákat bámulva felnézett a mennyezetre, egy csöpögõ, terjeszkedõ foltot pillantott meg. Pont olyan volt, mint a Maris feneke. Elmosolyodott a régi emléken, s úgy érezte magát, mint hajdan, gyermekkorában, amikor a kulcslyukon át meglesték a barátaival a szomszédasszony pásztoróráit. Nagydarab, kövér asszony volt hatalmas, ringó mellekkel és fenékkel. A férje, a János, meg apró, vékonyka, szófukar ember. Heccelték is a falubeliek, mondván: azért olyan hallgatag, mert átszaladt a Maris lába között, az meg véletlenül ráült a szájára... Egy nap látták, amint a szomszédasszony nagytitokban besurran a kamrába, egy szomszéd falubeli legénnyel. Nekik se kellett több, odasettenkedtek a kulcslyukhoz, és tátott szájjal bámulták az eseményeket. Amikor rákerült a sor a kukucskálásban, már meztelenek voltak. Nem látott mást, csak a szomszédasszony egész látószöget betöltõ fenekét, meg a sóhajtását hallotta. Aztán a többiek ellökték a lyuktól. Délutánonként felváltva figyelték a házat, mikor érkezik az idegen, aztán egyetlen füttyszóra összegyûlt a csapat, és lesték a Maris fenekét. No meg a többit is, nehogy kimaradjanak valamibõl. Az ügyeletes lesõ mindig mondta, mit lát. De vigyázni kellett ám, nehogy észrevegyék õket, gyorsan elszaladni, amikor bent öltözködni kezdtek, mert különben vége az ingyen cirkusznak. No, de semmi se tart örökké. Úgy látszik, más is megtudta, mi folyik a kamrában, s értesítették a kevésbeszédû Jánost. Jött is nyomban egy vasvillával, s úgy káromkodott, mint egy felbõszült kocsis, akinek kiesett az elsõ kereke. Ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Az meg benyomta az ajtót, és a meztelen szeretkezõket végigzavarta a falun. A hasukat fogták az emberek, úgy nevettek. Õ is nevetett a többiekkel, s elmesélte a szüleinek, mit láttak még. Az apja kezében megállt a kanál, mivel hogy éppen vacsoráztak. Nem tudni, miért, villámok cikáztak át a tekintetén, leakasztotta a szögrõl a borotvafenõ szíjat, és addig verte, míg az anyja ki nem szedte a keze közül. – Jól van már, te vadállat, agyonvered azt a szegény gyereket! – Aztán visszafojtott, sziszegõ hangon még odavágta. – Akár téged is megleshettek volna abban a kamrában, mi.?!... Több szó nem esett a dologról. A borotvafenõ szíj is eltûnt egy szép napon. Senki se kereste. Az se tûnt föl a faluban, hogy egy éjszaka a szomszédék fölpakolták a holmijukat a szekérre, s reggelre árkon-bokron túl voltak. Csak az õ álmaiban tért vissza idõrõl idõre a kulcslyuk, és a Maris hatalmas, ringó feneke. Eldobta a csikket, és éppen egy másik cigarettára akart gyújtani, amikor nyílt az ajtó, és hozzálépett egy vékonyka, borzas üstökû fiú. – Menj be hozzá! – szólt, és a szobaajtóra bökött.

28

– Micsoda? Ki vagy te egyáltalán? És ki õ? És... – Túl sok a kérdés. Menj be, én meg lelépek! Ne majrézz, én nem török rád, végeztem. Neki nem elég, hát folytasd! ... – Ezzel becsukta maga mögött az ajtót, és egyre távolodón kopogtak a léptei. – Hát ebbe alaposan belecsöppentem – gondolta. – Ha lelépek... hülyeség, nincs ha! Most már végig kell csinálni. Az ablakon beszûrõdõ sápadt, utcai lámpafényben fehéren villant meg a kéjesen nyújtózó nõi test. Formás mellei voltak, és gömbölyû feneke. – Gyere! – suttogta. – Siess! Az a disznó itt hagyott félúton... Ruhájával együtt levetkõzte az ellentmondás kényszerét is. Hozzásimult és érezte, hogy felforr a vére. – Hogy hívnak, tündérkém? – duruzsolta a fülébe, miközben ujjai végigjárták a másik hegy-völgyeit, – Nem mindegy? – kérdezett vissza a nõ. – Nyugodj meg, asszony vagyok, nem varrom magam a nyakadba. Itt laktunk albérletben, aztán nálam maradt a kulcs. Ez a mafla addig kunyerált, míg ráálltam a dologra. Ezt akartad tudni? És te ki vagy? – A Sanyi bátyja. – Hallottam rólad, Nemrég váltál, ugye? – Ühüm... Te meg most cirkuszolsz az uraddal, Kati?... – Nem Kati, Maris... de én is válófélben vagyok. – Maris? – ízlelgette a szót a férfi, és rögtön a torkában kezdett bujkálni a nevetés. – Az hát, mi olyan különös ezen? Dugunk, vagy dumálunk? A férfi úgy érezte, mintha csiklandoznák. Lelki szemei elõtt feltûnt a kulcslyuk, meg a másik Maris egész látószöget betöltõ feneke, s visszafojthatatlanul feltört belõle a kacagás. – Maris... te jószagú Úristen... Maris... – Még a könnyei is kicsordultak. Maris egy ideig várt, de mert nem csillapult a másik nevetése, sértõdötten eltolta magától, és gyorsan fölöltözött. – Ilyenek vagytok ti mind. Férfiak! Az egyik impotens, a másik hülye... – Ne haragudj, Maris! Imádom azt a hatalmas fenekedet, de most, így,... Várj egy kicsit!...– és nevetett, nevetett torkaszakadtából. Azt se vette észre, hogy már csak a falnak beszél. Maris kerekded hátsófelét már régen hazafelé ringatta a falnak támasztott kerékpár.

29

Perneczky Géza • Naplemente

Carl Sandburg Fû

Rajta, hányd halomba a testeket: Európa, Balkán. Hantold el õket és engedj engem. Én a fû vagyok. Elfedek mindent. És halomba rakd õket Észak és Dél. És halomba rakd Világ Mészárszék. Hantold el õket és engedj engem. Két év tíz, utasok eltévednek erre: Hol a pokolban vagyunk? Nincs itt egy civilizált hely? Én a fû vagyok. Engedj engem.

Fordította: Puskás Tibor

31

Jack Hirschman Woo tie laugh

The fluttering; and glide of the gulls to the jazzhorn at the edge of the park. Midwinter-spring flies on the belly of a dead rat on its back in an alley. At the corner of a second-story window, the profile of a man in a black jacket, white shirt oriental skin. Courtney, you’d said, has the coloring of an apricot, when she passed in and of the cafe. Bobbie sat down, his veined and fretted brow figonius brown. The jazzman bowed to a woman who dropped a coin into his saxophone velvet.

32

Jack Hirschman Woo tie laugh

Jazz-szaxofon ütemére lebbenõ, sikló sirályok a parksövénynél Tavaszba nyíló tél legyei egy hátán fekvõ döglött patkány hasán, a sikátorban. A sarokház második emeleti ablaka alatt férfi profil fekete zakó, fehér ing keleties bõr Courtney, mondtad, sárgabarackhéjszínû mikor ki-be járkált a kávéház ajtaján Bobbie leült erezett, cirádás szemöldöke fügebarna. A zenész köszönömöt bólint egy nõ pénzt dob a szaxofontok bársonyára

33

The grass deep-green but wintermoist vet, with mud underfoot. Courtly it might have been to sprcad my jacket out. The sky steel blue, the rubber ball pink, we pitehed woo tie laugh. You always leave me, a waif at the bus window, lips pressed against the pane, making funny hellos of good-bye. The 10 thousand things given me to see then, until you come back over Fan Hill.

34

A fû mélyzöld de télharmatos sár a talpak alatt Udvarias lenne kabátom ráteríteni. Az ég fémesen kék rózsaszín a labda, nevethetnénk mikor messzire hajítjuk. Mindig itt hagysz gazdátlanul, a busz ablakánál ajkaim az üvegnek feszülnek tréfás búcsúzások. A 10 ezernyi minden, mit látnom kellene míg visszatérsz a Legyezõ Dombokon át.

Fordította: Gyukics Gábor

35

Perneczky Géza • Napfény-stúdió

Csokonai Attila A „nagyvilágból” a Nagyvilágba (Beszélgetés Kabdebó Tamással) – Ön huszonkét évesen, 1956-ban hagyta el Magyarországot. Úgy sejtem, úgy tudom a lexikonokból, nem éppen önszántából... – Azzal kezdeném, hogy amióta eszemet tudom, tehát körülbelül 9-10 éves korom óta magyar író szerettem volna lenni. Úgy gondoltam, ehhez feltétlenül szükséges, hogy az ember itt, a hazájában éljen. Nos, ebbe beleszólt a történelem. Mivel részt vettem a forradalomban, elsõ szakaszában újságíróként, a második szakaszában fegyverrel is, az életemet mentettem azáltal, hogy akkor külföldre mentem. – Merre vetette a menekültek sorsa ezután, illetve tudatos választás volt- e, hogy hol lelt végül otthonra idegenben? – Abban a pillanatban, ahogy átléptem a határt, tudatosult bennem, hogy Angliába szeretnék menni. Amikor elindultam, negyedéves bölcsész voltam, aki úgy képzelte el az életét, hogy magyar nyelvész lesz, emellett majd írni fog, és hosszú külföldi utazásokat tesz. És úgy kötött ki egy walesi egyetemen mint könyvtárszakos, leendõ angol könyvtáros. A választásom, hogy Angliába megyek, teljesen tudatos volt, abból következett, hogy tûrhetõen beszéltem angolul – késõbb megtanultam olaszul is – ,és szerettem volna közel maradni a hazámhoz. Ezért nem vándoroltam az USÁ-ba vagy Kanadába. Úgy gondoltam, elõbb-utóbb lehetõség nyílik arra, hogy visszajöjjünk. Ezt le is írtam már 1970-ben, amikor ez lehetetlenségnek tetszett, azt írtam, hogy a Duna nem ismer határokat, és elkövetkezik az idõ, amikor mi sem fogunk határokba ütközni. – Így tehát kint bontakozott ki írói, költõi munkássága, mely szerkesztõi, mûfordítói és tudományos tevékenységgel egészült ki... – Emlékszem, amikor kiértem Oxfordba, egy nagyobb társaságban valaki nekem szegezte a kérdést: Ha te magyar író akarsz lenni, miért jöttél el? És hogy képzeled, hogy itt külföldön, a nyelvtõl elvágva magyar író lehess? Erre azt mondtam: számos olyan író van, akit valamilyen módon kirekesztettek a hazájából, mint például Kazinczy, akit külföldön börtönben tartottak, vagy akinek menekülnie kellett, mint Thomas Mann-nak. De ez még nem jelenti azt, hogy távozott szellemi hazájából. Hanem éppen azt, hogy viszi magával letehetetlen poggyászként ezt a szellemi örökségét, és csiszolja, fényesíti, hozzágyûjt. Elég korán ráébredtem arra, hogy a magyar költészetet szeretném megismertetni a külfölddel, ugyanis elégedetlen voltam az addig megjelent fordításokkal. Tábori Pállal nekifogtunk egy nagy költõi antológia megszerkesztéséhez, kvázi hét évszázad magyar verseinek a lefordításához, amit aztán Makkai Ádám fejezett be, és az õ neve fémjelzi a tavaly (1997-ben –Cs. A.) megjelent gyûjteményt. Jómagam nyersfordításokat készí-

37

tettem, mintegy 400 verset ültettem át angolra, elemezve és értelmezve mindegyiket, hogy az az angol költõ, aki a végleges fordítást csinálja, pontosan értse, mirõl van szó. Ily módon tudatosodott bennem a magyar költészet részleteiben is – másrészt ezen keresztül egyre jobban megtanultam angolul. – Itt van elõttem két frissen megjelent mûve. A 33 címû, a Bajai Honpolgár Alapítvány kiadványaként megjelent kis kötet rendkívül fontos adaléka, hogy felsorolja valamennyi eddig megjeleni munkáját. A magyarul illetve angolul írt saját költõi és prózai mûveket, a szerkesztett és fordított köteteket. Értelmezzük az említett címet! – Számba vettem azokat a helyeket, ahol laktam, nem ahol megfordultam, hanem ahová elvihettem a kispárnámat vagy elvihettem volna. Ebbõl kikerekedett egy kis önéletrajz, ami módot adott arra, hogy magamról beszéljek: elmondhassam azt, ami az emlékvilágomhoz tartozik. Eddigelé jóformán minden regényembe beleolvasták a személyemet anélkül, hogy az valójában benne lett volna. Most tehát oda tudok adni valamit az olvasó kezébe, ami nem fikció: hasonítsa össze, ez volt Kabdebó Tamás és nem pedig regényeinek a hõsei. – Nagyon szép kiállítású, testes könyv a negyvennegyedik, a másik újdonság. Címe: Danubius, Danubia. Alcíme: folyamregény. Hármaskönyv, merthogy három regényt tartalmaz. Netalántán ez a prózaíró Kabdebó Tamás életmûvének valamiféle betetõzése? – 27 évvel ezelõtt kezdtem el összegyûjteni azt a nagy mennyiségû Duna-anyagot, amit aztán végül is ezen a nyáron adtam át a kecskeméti könyvtárnak, Kabdebó Tamás: Duna gyûjtemény címmel. A könyvet magát tíz évvel ezelõtt kezdtem el írni, Kárpáti Kamill ösztönzésére. Ez egy folyamregény, franciául roman fleuve-nek hívják. Folyamregény, mégpedig kettõs értelemben: egy folyamról, a Dunáról szól. Másrészt összekapcsol egymást követõ nemzedékeket. Az elsõ Martinovicsék , a második a szabadságharc idejében él, a harmadik a saját korunkban. A leszármazottak tudnak az õsökrõl, megidézik õket. Tehát itt családfolyamról, a történelem folyamatáról is szó van. Háromszor is átírtam minden oldalát, minden sorát, mielõtt kiadtam volna a kezembõl. – E nagy mû megjelenése azt jelzi számomra, hogy Ön – aki foglalkozását tekintve Írországban egy nagy könyvtár igazgatója – végleg visszatalált a szülõhazájába. Gondolom, készül más mûveinek a hazai kiadása is. De egyáltalán, milyen volt és milyen most a kapcsolata hétköznapi szinten az óhazával? – Tipikus tagja vagyok annak a sorstársközösségnek, amelynek tagjai 1971-ig nem jöhettek haza. Hiába volt meg a brit állampolgárságom, magyar vízumot nem kaptam. De addig is állandó kapcsolatban voltam magyar költõkkel, például Vas Istvánnal rendszeresen leveleztem, vagy az anglicista Gál Istvánnal, aki adatokat szerzett és szolgáltatott az antológiánkhoz. Vagy említhetem a saját rokonaimat, akikkel ugyan semmitmondó leveleket váltottunk, de ez mégis kapcsolatot jelentett. Volt egy remek nagynéném, én neki pénzt juttattam, õ folyamatosan küldte nekem a könyveket. Az ötvenes évek végétõl ‘75-ig közel 2000 könyv érkezett hozzám Magyarországról. Ez ébren tartotta bennem azt az ösztönt, hogy akkoriban a kinti sajtóban, a Látóhatárban, az Iro-

38

dalmi Újságban vagy a Katolikus Szemlében állandóan publikáljak, ha mást nem, könyvszemléket. Természetesen tõlem vagy rólam egy ideig semmi sem jelenhetett meg a hazai lapokban. A ‘70-es évek végén Kéri László professzor, volt tanárom kért tõlem elõször tanulmányt, könyvismertetéseket a Nagyvilágba. Elsõ könyvem 1987-ben a Gondolat Kiadónál jelent meg Magyarországon, ez Írországról szólt, Írország két arca címmel. A fotók nagy részét a lányom és én készítettük. Ezt követte az Ír költõk antológiája, majd pedig a Blackwell küldetése. És ez így folyt tovább: mondjuk, átlagban minden két évben megjelenik itthon egy-egy könyvem, idén történetesen kettõ. Minthogy kétnyelvû vagyok, két fókuszú a tevékenységem, angol nyelven írt munkáimat angol nyelvterületen publikálom. Tavaly jelent meg például a Szótárak szótára címû kötetem második kiadása. Mindent összevéve, szívemnek legkedvesebb, és ambícióimnak legmegfelelõbb könyv ez a Danubius, Danubia. Hogyha mindent meg kellene semmisítem és csak egy könyvemet lehetne megtartanom, akkor ezt tartanám meg. (Az interjú rövidített változata megjelent a Könyvhét c. kulturális kéthetilap 1998, évi 21.számában.)

39

Perneczky Géza • Pitypang-féle

Gulya István Montaigne avagy konstrukciók a megismeréshez Bevezetõ gyanánt A következõ rövid írást (melyet a legnagyobb szerénytelenséggel sem nevezhetnénk tanulmánynak, pláne esszének, inkább csak valamiféle elmélkedésnek, ha úgy tetszik, rövid fürdõkádbeli bölcsességnek) egyelõre be nem fejezett filozófiai tanulmányaim során vetettem papírra. Afféle évfolyamdolgozatként. Mostani közlése során némiképp változtattam az eredeti szövegen, igyekeztem megszabadítani a fiatalos hévtõl és a pontatlanságoktól – nem ígérem, hogy teljes sikerrel. Hogy most mégis közre adom, az annak köszönhetõ, hogy a dolgozatban foglaltakkal, annak tartalmával tulajdonképpen a mai napig egyet értek (vállalom). S még valami: bár egyre többen kérdõjelezik meg, ma már nem is a posztmodernrõl kellene beszélnünk, hanem inkább valami posztposztmodernrõl, mégis úgy érzem (érzem, mint sem gondolom), hogy bármi is vesz ma körbe minket, az még nem oly kiforrott, hogy nevén nevezzük. Marad a posztmodern, még ha nem is aktuális. Látszólag keveset ígér A modern beköszöntéig 1 – kb. XIV-XV. század – a megismerés 2 formái közül fokozott jelentõséggel bírt a vallási, a filozófiai és a mûvészeti megismerés. Utóbbi kettõben döntõ mozzanat, hogy hordozójukat és hatókörüket – a hadászattól kölcsönözve–, actio radius-ukat tekintve szûkkörûek: „Kevesek számára nyitja meg a privilegizált hozzájutást az igazsághoz (am. lényeg – G.I.), miközben a sokaság elõtt zárva marad az út az elméleti megismeréshez. A teória megköveteli az elfordulást a világgal szemben kialakított természetes beállítottságtól, és a mindennapok világán túl lévõvel ígér kapcsolatot.” 3. Michel Eyquem de Montaigne (1533-1592) látszólag keveset ígér. Hogy a lényegen túli régiókba (azokra a helyekre, amelyek a lényeg mögött vannak) (II. táblázat) kalauzoljon, azt végképp nem: „Ez itt egy õszinte könyv. Mindjárt az elején arról tudat, hogy csak házi használatra és magáncélra készült; sem a te hasznodat, sem a magam dicsõségét nem tekintettem… Rokonaim és barátaim tájékoztatására szántam… (…) …azt akartam, hogy háziköntösben lássanak, fesztelenül és mesterkéletlenül – hiszen magamat festem. (…) Ha ama nemzetek között élnék, akik – mondják – még az eredeti természeti törvény édes szabadságában élnek, bizony mondom, egészen pucéran festeném magam. Ezért hát, olvasó, jómagam vagyok e könyv anyaga: ez bizony nem elegendõ ok, hogy ráérõ idõdet ily léha és hiú tárgyra pazarold.” 4.

41

Az ego mint mindennek alapja Az Esszék (Essais) eme elõszava – a szerény(kedõ) (vagy álszerény) írói magatartás hagyományosan elvárt formáján (még inkább formalitásán) túl – már eleve magában hordoz egy posztmodernnek definiálható magatartást: a kauzális világmagyarázatról való lemondást. Az epikureus jellegen túl a megnyilvánuló novum az az attitûd, melylyel Montaigne az ego felé fordul. A világ legfeljebb megismerhetõ része ez, amely a szó legszorosabb értelmében kézen fekvõ. A Montaigne-attitûd a posztmodern kategóriák világába mutat, ahol a szociális interakció alanya és tárgya az Egyed lesz, nem pedig egyéb csoport vagy réteg. 5 „Montaigne maga sem tudta, mekkora merészség, hogy úgy adja magát, amilyen, s hogy természetébõl festi arcképét” – jegyzi meg bevezetõjében André Gide. 6 A lényegrõl és a lényegentúliról való szándékolt lemondás azonban félrevezetõ, mert Montaigne sem kerülheti el önvizsgálatai során a metafizikus evidenciákkal való kapcsolatot, a kapcsolat kialakítását (vagy más szóval: a viszonyulást a metafizikaihoz), fõleg olyan korszakban, amikor még a felszínen – lendületi energiájából fakadóan – még „kötelezõen” egzisztál a vallás intézményesült, „automatikus” megismerési formája. Minden új szellemi kezdeményezés 7 s annak rögzített formája a kiváló elmék esetében nem pusztán önnön jelenét határozza meg, hanem tartós hatással bír jövõjére is. A legelsõ Tûzcsiholó csiholása máig meghatározó; a homéroszi eposzok „az” eposzok, az elsõ krimi, Edgar Allen Poe Morgue utcai kettõs gyilkossága máig a legsikerültebb krimik egyike. Hasonlóképp Montaigne. Ha esszékrõl beszélünk, igazán tõle számíthatjuk az esszé mint (a mai formák szerinti) mûfaj megszületését, és az azóta írott szubjektív-értekezõ mûvek legelevenebbjeit hagyta ránk. Posztmodernszerû szemlélet A mûfajilag maga-magán túlmutató Esszék a posztmodernszerû magatartás mellett posztmodernszerû szemléletet is hordoz. A dolgok nem mennek egy meghatározott irányba, egyik kultúra sem (lét)jogosultabb a másiknál, mindegyik a saját létezésénél fogva van; hagyni kell, hogy legyen. Montaigne élesebben lát – pontosabban õ olyan, aki lát –: a nyugat-európai civilizáció expanziója 8 etikátlan. „Egyébként (…) értesüléseim szerint nincs abban a nációban (mármint az amerikai indiánokban – G. I.) semmi barbár és vad, csak mi nevezünk barbárnak mindent, ami nem hazai. Úgy látszik, az igazságot és az értelmet csak szülõhazánk szokásaihoz és ítéleteihez tudjuk mérni; mindig nálunk van az üdvözítõ vallás, a tökéletes államrend, a teljes és hibátlan erkölcs…” – írja kitapintható gúnnyal Montaigne. 9 Más helyütt pedig így fogalmaz: „Ami pedig a jámborságot, törvénytiszteletet, jóságot, nagylelkûséget, hûséget, nyíltszívûséget illeti, nagyon is javunkra vált, hogy a miénk gyöngébb lábon áll: ez az elõny okozta vesztüket, így adták el s árulták el magukat.” 10

42

Az említett szemlélet másik eleme – nem tisztán következménye a föntieknek –, hogy a világ olyan, amilyen; se nem jó, se nem rossz. „…a természetben semmi sem céltalan, még a céltalanság sem; a világban mindennek megvan a helye.” – veti papírra szerzõnk 11. Mint szükséges „mérgek” kellenek bizonyos aljas és kegyetlen tulajdonságok az emberi élethez. Ami létezik benne, azt Montaigne nem zárja ki a létezésbõl, a montaigne-i világban helye van a gonosznak szintúgy. 12 Mindamellett nem rendszerszemléletû, de nem is a káosz híve. Alkalmasint Kronoszban bízik, aki a teret és az idõt összefogja, tekintet nélkül a benne-levõkre. Nem nevezhetõ manicheistának sem; abban az értelemben semmiképp, hogy a világ diabolikus és deikus erõk küzdelmének színtere. Nála a rossz van, és kész. Szorosan kapcsolódik ide az antik hagyománybeli gondolat – nem feledve, hogy a posztmodern forrásait leli az általában vett hagyományokban –, amely Montaigne-nél szintén hangsúlyos: „Test és lélek összhangját nem szabad megbontani; lelkünket szoktassuk le a magába zárkózásról, (…) s arról, hogy megvesse és magára hagyja a testet…” 13 Montaigne megismerési konstrukciójában a testnek és léleknek együtt van szerepe, értelme. Mert bár az élet veszélyes állapot 14, benne tartózkodni nem kellemetlen; a test és lélek közösségének sem egymástól, sem az élmény-jelenségekben megmutatkozó dolgoktól nem szabad tartózkodnia. Szükségképpen ez nem jelent valamiféle hedonista magatartást, maga Montaigne az egykedvûség állapotát 15 tartja üdvözítõnek, ami értelmezésem szerint egy passzív nyitottságot, befogadói hozzáállást takar. Ez pedig szoros kapcsolatban áll azzal az elgondolással, hogy igazából nincs világmegváltó stratégia 16, ami azonban nem jelent semmi borzasztót, hanem jelent egyfajta – szellemi – éberséget 17. Montaigne kulcsfontosságúnak tartja a természet szerinti életet, amelyet már Morus is megfogalmazott Utópiájában: „…az erényt úgy határozzák meg (ti. a seholszigetiek – G.I.), hogy nem egyéb, mint a természet szerint élni (hiszen erre rendelt bennünket az Isten)…” 18 Végsõ következtetésében erre rímel Montaigne ama gondolata, miszerint: „Vannak, akik szeretnének kibújni magukból, és szabadulni az emberbõl. Ez bolondság; nemhogy angyalokká lennének, de állatokká lesznek; nemhogy felemelkednének, de alásüllyednek.” 19 Vagyis légy, ami vagy; szemléld és éld meg a világot abból a pozícióból, ami megadatott (amit mint cselekvõ szubjektum elértél). Ettõl, a lényeget nézve, úgy sem lehet többet cselekedni. Az ellentmondás Az attitûd valamint a szemlélet mellett harmadik posztmodernszerû elem Montaigne esszéiben az ellentmondás 20. Annak is többágú gyökérzete. Az ellentmondás hasznosítható aktus az élet koloritásának megsejtésekor. Az ellentmondás nem az ellentmondás elemeinek vagylagos likvidációjára ösztökél, hanem a (önmagával azonos és ugyanazon) lényeg jelenségekbeni színes, változatos megnyilvánulásaira enged sejtetni (a hívõk nyelvén: Istennek számtalan arca lehetséges).

43

Perneczky Géza • Elpattanás elõtt

Az ellentmondások gyökerei közt ott találjuk a szó és nyelv problematikáját, az egyedüli és kizárólagos vezérelv hiányát, s mögöttük a hangulatot. A hangulat a dinamikus világ következménye. Pantha rei. A mozgásban van a megismerés (így a lényeg) kulcsa. Változások, lehetséges változatok vannak, melyek egy része realizálódik, egy része nem; s a megvalósultak sem teleologikusak, pontosabban szólva nem végpont-jellegûek. A nyelv és a szó kifejezetten XX. századi problematikájának (megélt) élménye sejlik meg Montaigne következõ soraiban: „…az emberi beszéd dadogása és a nyelv összetákolása a könyvek zuhatagát ontotta a világra! Mennyi szó magáról a szóról!”. 21 A megismerés a megismerésért Az egyedüli és kizárólagos vezérelv hiánya olyan hiátus, amit nem szükségszerû betölteni. Kényszerûen semmiképp. A vezérelv a jelenségek között rendez, akadályoztat a lényegközelítésben, mivel egy közbülsõ, szükségtelen fázist, jelenség-horizontot iktat be a megismerési aktusba. Montaigne ezért is szûkíti be közvetlen kontaktusait ama bizonyos toronyszobába, hogy a benne megnyilvánuló jelenségeknek megfelelõ teret, körülményeket biztosítson. Kétségtelen, a lényegrõl s a lényegentúliról nem szándékozott bírni perdöntõ ismertekkel; elsõsorban a megismerés konstrukciójának és aktusának színes metódusait rögzítette. De gyakran a kevesebb több. Jegyzetek 1. A modern beköszöntén azt a korszakot értem, ahol legelõször bukkan fel az a fogalomhasználat, ami a modern mai jelentéstartalmával nagyjából azonos. Ez az itáliai reneszánsz korai és érett szakasza (kb. XIV-XV. század). A korai reneszánsz a modern fogalmával – is – definiálta s határolta el magát a media etas-tól. A modern beköszönte nem jelenti annak dinamikussá és dominánssá válását. Erre az I. világháború (Nyugat-) Európájában kerül sor. 2. Megismerésen a jelenségeken át ható lényeg-megközelítést, feltárást értem. A modernig tradicionálisan a következõ megismerési formák éltek (I. táblázat): tudományos, mûvészeti, vallási, filozófiai, antropológiai (testi funkciók), hagyománybeli. Utóbbin az etnikum-specifikus kódok elsajátítását értem. A gazdaság is rendelkezett megismerési funkcióval; a reproduktív illetve késõbben és alacsonyabb intenzitással az expanzív (felhalmozó) jelleg generálta a megismerés ekonómiai módját: szubjektív-közvetlen kapcsolatot a munkafolyamatokkal. A szociológiai megismerés tartalmát tekintve inkább modern fogalom; a premodern nem a társadalomban (XIX-XX. század), nem a nemzetben (XVIII-XIX. század) nyeri el szociológiai realizációját, hanem a népben, s méginkább a közvetlen hiearchiákban, az áttekinthetõ perszonális struktúrákban: privilegizált szuverén (úr) – privilégium-fosztott alávetett (szolga) jogilag is dekralált viszonyában. Ennek ellenére bizonyos társadalmi réteg- és csoportmozgások s fokozottan ezek lehetõségének beszûkülései a szociológiai megismerést indukálták. A premodern ember érzékelte a jelenségeket (az élethez való egyenlõ és elidegeníthetetlen jog szélsõséges differenciája), azokat alkalomszerûen analizálta (például a differencia oka transzcendens vagy lokális-perszonális), majd azokra alkalomszerûen reagált (rabszolgalázadások,

45

felkelések, jobbágyforradalmak). Ezek döntõ többsége azonban sosem a mûködõ rendszer, hanem a rendszer mûködése ellen irányult, magát a gazdasági-társadalmi-ideológiai struktúrát sosem kérdõjelezve meg. 3. Jürgen Habermas: A metafizika utáni gondolkodás motívumai (ford.: Nyizsnyánszky Ferenc), A posztmodern állapot (Horror Metaphysicae sorozat), Századvég Kiadó, Bp., 1993, 185. o. 4. Montaigne: Esszék – André Gide válogatásában (ford.: Kürti Pál), Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1991, 29. o. 5. A tömeg mint esetleges másik tényezõ a XVI. században nem úgy aktív, mint a XX. századi kataklizmák idején, jobbára alkalmi „szimbiózisokról” beszélhetünk; a tömegnek nincs tömegtudata, ereje még nem potens a belsõ lehetõségeit tekintve. 6. Montaigne: I. m., 10. o. 7. Az elsõszülöttben számomra van valami olyan tökély (erõ? hatalom? báj?), amit szigorú logikai úton nem tudok definiálni. Az európai uralkodók öröklési jogában az oldalági öröklés (Géza – Koppány) helyett késõbb a primogenitura (Géza – Vajk/István) dominánssá válását sem tudom pusztán oksági szempontból szemlélni… 8. A nyugati civilizáció, melynek komponensei a zsidó (keresztény) és a görög örökség, a történelem során eddig három expanziót valósított meg: a Julius-Claudius dinasztia utáni Római Birodalom – mediterraneumi centrummal európai, afrikai és ázsiai perifériákat domesztikálva; a XIX. századi Brit Birodalom, mely az atlantikumba centrálva elsõsorban a hajózható vonalak mentén re-domesztikálta az addigi ismert területeket, majd a terra incognita-k felé fordulva kialakította a világpiac és az „egy bolygó – egy kommunikációs kultúra” gyakorlatát. Harmadik expanziónak a II. világháború utáni Amerikai Egyesült Államokat tekinthetjük („Coca Cola-expanzió”), amely elsõsorban posztindusztriális úton egy hiperpolisszá transzformálta a világot. A szembeötlõ különbségek ellenére, ami folyamatában analóggá teszi a három expanziót, az az ekonómiai-militáris kényszer, a helyi viszonyokhoz (colour locale) való jó alkalmazkodás valamint az agresszív ideológia. 9. Montaigne: I. m., 37. o. 10. Montaigne: I. m., 67. o. 11. Montaigne: I. m., 53. o. 12. Teheti könnyen; ebben a vonatkozásban gazdag a francia szellem: Crebillon (La Sopha), Diderot (Les bijoux indiscrets) illetve a két nagy; De Sade márki és Saint Germaine gróf – hogy csak néhány késõbbi klasszikust említsek… 13. Montaigne: I. m., 50. o. 14. „…élni általában annyi, mint veszélyben lenni.” (Friedrich Nietzsche: Schopenhauer mint nevelõ; A vándor és árnyéka, Göncöl Kiadó, Bp. 1990, 29. o.) 15. „Lelkemet és gondolataimat ugyanis az egykedvûség állapotában kívánom tartani…” (Montaigne: I. m., 82. o.) 16. Vajda Mihály egy egri, az EKTF-en tartott elõadásában is elhangzott a gondolat. Az elõadás egyébként nem Montaigne-rõl, hanem a posztmodernrõl szólt. 17. Hamvas Béla (Scientia sacra) éberség-fogalmával némiképp összhangban. A hamvasi éberség-fogalom persze árnyaltabb és komplexebb, mint aminõt feltételezhetünk Montaigne-nél (vagy lehet, hogy éppen ugyanolyan, csak nem fejtette ki, ezt ma már nem tudhatjuk).

46

18. Morus Tamás: Utópia (ford.: Kardos Tibor), Franklin Társulat, Bp., 1935 (?), 74. o. 19. Montaigne: A tapasztalásról (ford.: Réz Ádám), Mérleg sorozat, Európa Könyvkiadó, Bp., 1983, 100-101. o. 20. Ellentmondáson itt ne logikai ellentmondást, bukfencet értsünk. A ott továbbra is azonos A-val, B Bvel. Itt az ellentmondás-fogalmat árnyalja a különbség–motívum-fogalom. Montaigne A állítását – szorosan véve nem is állítások ezek – nem cáfolja B állítása, hanem az adott tárgy idõben-térben képlékeny jelenségét írja körül mindkettõ. 21. Montaigne: Esszék – André Gide válogatásában (ford.: Kürti Pál), Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1991, 72. o.

47

48

PREMODERN MEGISMERÉSI FORMÁK (1) (I. táblázat) A A A jelenség- lényegér- lényegérlényeg telmezés telmezés kapcso- szempont- elsõdleges lata jából (2) (aktív) kommunikációs szereplõi Mûvészeti

Filozófiai

Vallási

absztrakt, transzcendens, kaotikus, közvetett absztrakt, metafizikus, kauzális, közvetett

primer

alkotó, alkotás, befogadó (korlátozott)

primer

absztrakt, transzcendens, kauzális, közvetett

primer

filozófus, gondolatok (tárolt v. élõ állapotban), tanítvány (korlátozott) pap, szertartás, gyülekezet (hívõk)

A lényegértelmezés másodlagos (passzív) kommunikációs szereplõi

Formája

Humán hordozója

Hatókörét (3) és annak társadalmi értékét tekintve

mecénás

kreáció, szabályozott

sámán, druida, csepûrágó, mûvész

elitista, periférikus (elfogadott)

mecénás

kreáció, szabályozott

sámán, druida, filozófus, pap (teológus)

elitista, periférikus (elfogadott)

hit

kreáció (alkalmi elemekkel), szabályos

vallási vezetõk, hívõk

populáris, centrális (ajánlott)

Tudományos

konkrét, immanens, kauzális, közvetlen

primer

Antropológiai

konkrét, immanens, kaotikus, közvetlen konkrét, immanens, kauzális, közvetlen konkrét, transzcendens, kauzális, közvetlen absztrakt, transzcendens, kaotikus, közvetlen

szekunder

Gazdasági Szociológiai Hagyománybeli

primer

primer

primer

tudós (alkhímista), kísérlet és leírás, tanítvány (korlátozott) egyed, élmény, egyed termelõ, munkafolyamat, produktum úr, aktusok, szolga

humán és tárgyi elemek, környezet, egyed

mecénás

kreáció, szabályozatlan

sámán, druida, szerzetes, alkhímista

elitista, periférikus (elfogadott)

közösség

alkalmi, szabályozatlan

egyed

populáris, periférikus (változó)

piac

alkalmi, szabályozott

termelõ és termeltetõ

populáris, centrális (ajánlott)

hierarchia

kreáció, szabályozott

egyed

populáris, centrális (ajánlott)

közösség

alkalmi, szabályozott

egyed, tárgyi környezet

populáris, centrális (ajánlott)

49

Megjegyzések: (1) Inkább kísérletrõl, játékról van szó. Az értelmezés lehetõsége mindenki számára adott. (2) A premodern világszemléleti rendszereket figyelembe véve. (3) A hatókört jelen esetben a humán hordozó felõl étrtelmezem. A táblázat ezen oszlopában csak az elsõ megállapítás vonatkozik a hatókörre.

A MEGISMERÉSI AKTUS (II. táblázat) LÉNYEGENTÚLI – METAFIZIKUS EVIDENCIÁK (1) –

LÉNYEG

KONKRÉT ÉS ABSZTRAKT KÓDOK (2)

JELENSÉG

JELENLÉVÕK ÉS JELENVOLTAK (3) Megjegyzések: (1) Dolgok, melyeket mindenki ismeri és nem ismeri senki. Összegezhetõ egyetlen szójátékban: isten halott vagy isten hal ott?... (hal, mint a vízöntõ éra totemállata és istenségszimbóluma). (2) A személyben és a személyen kívül tárolt fizikális valamint metafizikális kódok összessége. (3) Az aktusban résztvevõk egésze – az egyéni életidõktõl függetlenül. A megismerési aktusban kizárólag aktívan lehet részt venni, aki passzív, az nem mûködik közre: nincs jelen.

50

Szkárosi Endre Térhang

föld bõl szó virág

ég bõl kép szelet

test bõl hang tér

törzs bõl mozdulat harang

* Hegedüs Mária kazincbarcikai kiállítására készített akcióvers

51

Kovács Erika (K)Egyetlen

Nincsenek házán ablakok, színek kinek ajtajában a szél is megfordul az lettem És lettél hogy lehessünk újra néma ijesztõ megint minden bennem maradt ostoba, önzõ, makacs ötletek fröcskölik be üres helyedet – támaszkodik rám a vigasz, izgága segédmunkásai vakolják bamba arcomat, elszámoltatják a túlórákat és köpködve nyugtázzák önigazolásomat –, de nevetek tovább, egyre hangosabban sikolt a gondolat, halott örökségünk dédelgetem esztelen akaratlan hallatják szakadatlan kétségbeejtõen igaz, szokhatatlanul kegyetlen, hiába féltõ szavaid fuldokló kiáltásomat naphosszat csak te vagyok, s elvesztettük benned önmagam.

52

Nyírfalvi Károly Beviszlek az erdõbe

Széles hátam mögé bújhatsz. Vagy a vállam? Mindegy is. Ma félbehagytam egy könyvet. Eluntam. Hogy állhatnék magam mögé?

53

Bátai Sándor • H.M.

SZÁMUNK SZERZÕI Bátai Sándor Csokonai Attila Cummings, E. E. Czier Erzsébet Dicsõ Zsolt Drescher J. Attila Erdélyi Z. János Gacsályi József Gulya István Gyukics Gábor Hirschman, Jack Horváth, Ödön von Jankovics Zoltán Kovács Erika Mágocsi – Nagy Zoltán MÆrgineanu, Ion Nyírfalvi Károly Perneczky Géza Puskás Tibor Sandburg, Carl Szkárosi Endre Szomory Dezsõ T. Ágoston László Takács Endre

1955– 1951– 1894–1942 1981– 1956– 1950– 1947– 1944– 1969– 1958– 1901–1938 1971 1975– 1978– 1936– 1969– 1978–1967 1952– 1869–1944 1942–