Intimszínház Beszélgetés Baksa Imrével

7óra7-interjú

Intimszínház – Beszélgetés Baksa Imrével 2013. február 15., 11:30 Új helyen, a MU Színházban látható Baksa Imre monodrámája, A magyar Belmondó. A színész-rendezővel ennek kapcsán skizofréniáról és intimitásról, a Neptun Brigádról, popról és művészetről, bátorságról és közönségről beszélgettünk.

Baksa Imre ► A magyar Belmondót egy ideig nem játszottátok, de most vasárnap ismét látható lesz a MU Színházban. Baksa Imre (BI): A Kinóban ment utoljára tavaly áprilisban, utána decemberben játszottuk a MU Színházban. A kettő között pedig egyszer házhoz hívták, előadtam negyven orvosnak egy születésnap alkalmából. Különleges alkalom volt – majdnem mindenki patológus volt. Imádták. Mióta ti láttátok (írásunk az előadásról itt – a szerk.), azóta át lett szerkesztve.

► Hogy jön egy olyan ötlet, hogy az ember a saját – fiktív – ikertestvéréről csinál előadást? Nem saját magáról és nem is egy ismeretlenről beszél – mindkettőre van számtalan példa –, hanem a kettő között: az én saját ikertestvérem, aki végül is nem én vagyok, de közben mégis… fura állapot, na. BI: A feleségem klinikai szakpszichológus – ami nem véletlen. (nevet) Nagyon érdekelt mindig a skizoid világ – a Tévedések vígjátékát és a Toszkánát sem véletlenül rendeztem meg, tényleg érdekel ez a téma. Amikor magamra tekintek, hogy huszonhárom évesen hogyan rúgtam be és hogyan éltem az életem, akkor megütközöm: ez tényleg én voltam? Valahogy elidegenedek azoktól az arcaimtól, pedig én vagyok. Ha már kettős lét: tegnap huszonöt pályán töltött év után a Színművészeti Egyetem diákja lettem, kérték, hogy mutatkozzak be. Mondtam, hogy tizenhat évesen zseni akartam lenni, de most nagyon fáradt vagyok, kicsit rövidebb leszek, nem vagyok olyan impulzív, és tartottam egy húsz perces kis előadást, amin rengeteget röhögtek. Kocsis Gergely kérdezte, hogy most vagyok fáradt? Drámainstruktor szakra vettek fel. Vidnyánszky Attila be akarja vezetni, hogy a nemzeti és kiemelt kategóriába sorolt színházakban csak diplomás ember dolgozhasson, közben a Színművészeti Egyetem elindított egy képzést. Nekem régóta tervem volt egy ilyesmi, és felvettek – osztálytársaim többek között Kakasy Dóra, Szalontay Tünde, Megyes Melinda és még sokan mások. ► Sok aktív színész vágyik eszerint az iskolapadba… Vagy ha nem is vágyik, előre menekülnek. BI: Tegnap rájöttem, hogy nagyon jó dolog, hogy jelentkeztem. Fizetni kell érte, nem is keveset, de komolyan veszik magukat a tanárok – Molnár Piroska, Szőcs Artur, Kocsis Gergely – kapunk házi feladatot is. Majd kiderül persze, hogy fél év után mit mondok róla, de így elsőre jó volt.

Fotó: Borovi Dániel A magyar Belmondó - Baksa Imre Szóval nagyon érdekel ez a kétfelűség. Van egy nagyon jó író, Marie-Louise von Franz, aki Jung-tanítvány volt. Elolvastam két könyvét: az Álom és a gonosz a mesében – mindenkinek nagyon ajánlom – és a Női mesealakok című műveit, amikben a jungi analízis szerint elemzi a meséket. 2005-ben volt egy frontális autóbalesetem, ami után elkezdtem pszichológushoz járni. Sok mindennel találkoztam, és egyre inkább elkezdett érdekelni ez a téma. Amikor elmentem A magyar Belmondó ötletével Rába Rolandhoz, nem volt ideje, csak annyit kértem, hallgasson meg, beszélek róla fél órát. Két és fél órát beszéltem, és már álltam fel az asztaltól, amikor azt mondta, hogy jó, legközelebb hozzak egy kamerát. Az volt az egész alapja, hogy nekem van egy másik személyiségem, mert engem mindig úgy ismertek, mint a Mici néni két élete főhősnőjét: a nappal nagyon kedves és készséges fiú éjjel háromkor elküldött mindenkit melegebb éghajlatra, és olyan részeg volt, hogy beleverte a fejét a falba. Hogy lehet összerakni ezt a két embert? Ebből az alapötletből jött az egész. Már húsz éve szeretnék monodrámát csinálni, sokat kacérkodtam azzal, hogy egyedül megcsinálom a Hamletet. Az végül elmaradt, helyette lett ez. Ahogy beszélgettünk Rolanddal, sorjáztak a történetek, főleg a balesetemmel kapcsolatban, ami komoly tortúra volt az életemben. Ennek kapcsán merült fel bennem, hogy ideje lenne megállapodnom – azóta már van két fiunk is, szóval más életet élek. Elkezdtük csinálni ezeket az interjúkat, de ekkor még csak keresgéltünk Rolanddal, aki el volt ájulva azon, hogy mennyire szexfüggő voltam, meg azon, hogy hogyan lehet ennyit inni. Van a darabban egy olyan rész, amikor mondom, hogy három hónapig ittam nagyon keményen – na azt úgy is kell venni. Ez teljesen megszűnt, nem is bírnék ennyit inni, a baleset sok

mindent megváltoztatott. Nagyon fontos találkozás volt magammal. Akkor jöttek ezek a történetek, a félelmek… Elkezdtük szerkeszteni a szövegeket. Így született meg az előadás, amit a bemutató óta már átszerkesztettünk: volt egy békás monológ az elején a megérzésekről – nagyon sok misztikus megérzésem van –, utána most már a szexfüggés következik, majd a félelmek – AIDS, alkohol –, utána következik a baleset, mint téma és végül a színház.

Fotó: Borovi Dániel A magyar Belmondó - Baksa Imre ► Hatásosabb lett? BI: Elképesztően. Egy család eljött egyszer egy tizennégy éves kislánnyal, amitől nagyon megijedtem, hogy mit fognak majd szólni. Mentem ki az előadás után, és olyan sokkba kerültek, üres tekintettel nézték végig, ahogy kimegyek. Az anyuka valahol a negyvenedik perc környékén zokogógörcsöt kapott… Beért szerintem az előadás, jó köröket futok és jó visszajelzéseket kapok. Volt egy nagyon érdekes kritika róla, ami a legnagyobb dicséret is volt egyben: úgy kezdte a kritikus, hogy megivott valami borzasztó forralt bort a Kinóban, majd beült az előadásra és az ment benne, hogy „jaj, szegény fiú elfelejti a szöveget, végig izgultam érte”, meg hogy „ki ez az amatőr?”. Nekem ez nagyon nagy dicséret volt, mert Rolanddal azt találtuk ki, hogy úgy tűnjön, mintha egy amatőr adna elő valamit, és ő teljesen elhitte ezt. Azt érzem, hogy ez az előadás unikum a jelenlegi színházi kínálatban. Szeretném, ha A magyar Belmondó életben maradna, egy monodráma esetében már a tizenhét is szép szám, pláne, hogy engem nem ismernek a nézők, de szerintem valami nagyon fontos dologba nyúltunk bele. És azt gondolom, fontos – és ezen sok előadás vérzik el –, hogy ne magyarázkodjunk. Ne magyarázzuk meg, mit látnak a nézők.

► A személyessége már a főpróbán is megkapó volt. Az ikertestvérség is nagyon intimmé tette, az, hogy mindezt egyedül csinálod, az tovább fokozza ezt, és a mozi közeli tere áthallásossá teszi az egészet: vetítés és miegymás. Nem frusztráló a közvetlenségnek ez a foka? BI: Nyolc előadásnak kellett eltelnie, mire a helyén tudtam kezelni a dolgot, mire igazán színházi lett. Nagyon kemény témákról van benne szó. A személyesség része is nehéz volt, ráadásul nem csináltam soha monodrámát, ez egy új műfaj az életemben. Nem könnyű megtalálni annak egyensúlyát, hogy bekukkantunk valakinek a lelkébe, és közben ez intim is legyen és meglegyenek teátrális eszközei is – nagyon vékony mezsgye. Én is vagyok meg nem is. Mint a magyar népmese: hoztam is ajándékot meg nem is. És persze fontos megtalálni mindennek a pikantériáját. Nagyon szeretek ezzel játszani, hogy én is vagyok benne meg nem is. ► Most új térbe került az előadás. BI: Legutóbb az emeleten, a Szputnyik egykori terében játszottuk, de átraktuk a MU Színház kávézójába, vasárnap már ott lesz – ahol a Toszkána is ment –, hogy még személyesebb legyen. Minden újabb tér megváltoztatja az előadást – ahogy Peter Brook is írja. Hozzá mindig visszatérek egyébként. A színház alapja a tér – nem véletlenül foglalkozott vele ennyit Brook. Csináltam a Kossuth klubban is előadást, ahol három ablak volt – ott ment a Mobil, de voltunk vele a Gödörben is. Engem ezek a terek nagyon izgatnak. Sajnos Magyarországon a színházba járó emberek – és ebbe beleértem az alternatívokat is – nem nagyon veszik a kihívásokat. Amikor megcsináltuk a Fagy című előadást az Új Színház parkolójában, télen, amikor esett a hó – csak pár előadáson volt telt ház, aztán már nem, mert a néző nem akar hidegben lenni egy órát.

Fotó: Borovi Dániel A magyar Belmondó - Baksa Imre ► Ami a kreatív térhasználat szempontból különösen emlékezetes volt, az a Tévedések vígjátéka Zsámbékon. BI: Életem legnagyobb élménye abból a szempontból, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a természetnek. Többször is szétverte a vihar az előadás díszletét, de soha nem szakadt félbe, mindig végigment. De a következő évben már fedett helyen játszottuk! Szóval azt érzem, hogy nem nagyon nyitott ilyen terekre a magyar közönség. New Yorkban egy tornateremben láttam egy argentin táncelőadást. Az elején nem lehetett látni, hogy tornaterem, valami papír takarta a plafont, ami szétrepedt, mellém leesett egy ember, majd eltűnt, mert rá volt kötve a kötél. A falon mászkáltak meg minden… Magyarországon az ilyesminek valahogy nincs hagyománya, pedig nagyon izgalmas dolog, hogy hol látok egy eseményt. Schilling Árpád és Mundruczó Kornél próbálkozik különleges terekkel. ► Egy izgalmas tér sajátos kontextusba képes helyezni egy előadást, de valahogy bizalmatlanok ezzel a nézők… BI: És rugalmatlanok. ► Kényelmes ember a magyar. Te azon kevés rendező közé tartozol – amit mások vagy elvetnek, vagy eldőlnek valamelyik irányba –, hogy keresed egy mű, egy alaphelyzet pop jellegét úgy, hogy ennek legyen tartalma. Pedig a magyar színházban mintha ezek kibékíthetetlen dolgok lennének, sőt sok művész – és kritikus is – kifejezetten ellenségesen viszonyul ehhez. A Tévedések vígjátéka remek példa arra, hogy létezik ez az egyensúly.

BI: Úgy gondolom, A Grönholm-módszer is ilyen. Szerintem pont emiatt kapok kevés pozitív visszajelzést a szakmától. Olyan hülyeség a szó is, hogy „néző-barát”. Én nem csak azért megyek be a színházba, hogy szórakozzak. Shakespeare is szórakoztatott, nem véletlenül tett bele a két sírásót, vagy Rosencrantzékat a Hamletbe. Mohácsi ennek remek képviselője – bár ő inkább a „művészi” oldal szerintem. Pintér Bélának – ezt a lehető legpozitívabb értelemben mondom – nem véletlenül van ekkora keletje: nézőbarát és tartalmas, miközben a mai emberről szól, jó humora és jó ízlése is van. És tele van, állandóan tele van. ► A Neptun Brigád mit jelent a számodra? Nincs társulata, de vannak alapemberei, és te állsz a középpontjában. Nincs benne a szakmai közbeszédben, de régóta jelenlévő és nagyon markáns, sajátos, amit képvisel. Számodra mit fémjelez? BI: Igen, nem igazán került be a köztudatba. Ez hendikep. Egy főiskolát végzett ember, ha onnan kiérkezve alapít egy társulatot, az meg van segítve, és valahogy egyből középpontba kerül, de az is segítő tényező, ha állandó helye van egy társulatnak. A Neptun Brigád hozzám köthető, egy-két alapemberből álló szellemi műhely. Produkciókat létrehozó szabadtársulat – valahogy így hívnám. Vannak persze állandó szereplői. A Neptunnal most teljesen másfelé szeretnék elmozdulni. A Kimiben készített vizsgám, a Liliom is egyfajta elmozdulás volt, vagy az volt a Fagy is a parkolóban, de most megint másfelé szeretnék elmenni. A populáris vonalat is szeretném vinni, jó lenne, ha meg tudna valósulni valami egy kőszínházban. A másik vonal egy kísérletezőbb színház lenne. Most a Hamlettel foglalkozom, ami tényleg kísérletező akar lenni. Nagyon más, mint amit eddig csináltam. Sokkal bátrabbnak szánom, mint az eddigi előadásainkat. Fontos kérdése, hogy mit jelent a nézőre való hatás. A hatás köré szerveződik, folyamatosan azt feszegeti, hogy mikor vagyok benne a játékban, mikor nem. Ez az egyik része, a másik, hogy a nézők folyamatosan szereplői az előadásnak. Tevékenyen, de nem interaktívan vannak benne folyamatosan.

Baksa Imre ► Ez tényleg bátor kísérletnek hangzik. De sokszor a nézők még attól is kényelmetlenül tudják magukat érzeni, hogy fel van kapcsolva a lámpa és látszódnak – az Örkény Színház kivételesen remek Arturo Ui előadása esetében pontosan ezt lehetett érezni. BI: Pedig a számomra ez még csak nem is bevonás. Amit Schilling csinált a hamlet.ws-ben, az számomra útmutató. Nagyon jó előadásnak gondolom, de nem tudom, hogy anyukám, aki egy egyszerű asszony, mit értene meg belőle. Nem biztos, hogy megérti a Hamletet, mint történetet. Én a történetet át akarom adni, de ugyanilyen intenzitással szeretném, ha a nézők jelen lennének. Társas játéknak kell lennie – ehhez kell visszatérni. ► És ezt hol fogod megcsinálni? BI: Nem tudom. Ezen el kell kezdeni gondolkozni. Most ott tartok, hogy két fordítást olvasok. De azt tudom, hogy szeretném belerakni, hogy egy kicsit vásári legyen, erős

zeneiséggel. Be akarom hozni a dán népzenét. Hiszen Dániában játszódik – ismerjünk már meg más kultúrákat! A terv nagyon komoly, de egyelőre nem tudom, hol lehet bemutatni. Amiről szeretnék beszélni… Nos, Shakespeare-nél nehéz, mert kiválasztasz valamit, amiről beszélni akarsz, de ha elkezded felépíteni, akkor mindig kicsúszik a kezed közül, mert a következő jelenetben elkezd valami teljesen másról szólni. Annyira szabad és nagyszerű művész. Nehéz ezt megfogni és berakni egy zsákba.

Fotó: Borovi Dániel A magyar Belmondó - Baksa Imre ► A hamlet.ws például Hamlet, a fiú szemszögéből vizsgálta az eseményeket, azt vitte végig. Ezek szerint te több vonalat szeretnél felkínálni a nézőnek? BI: Azt akarom, hogy például Polonius a nézők fülébe súgjon, besúgót csináljon belőlük: kíváncsi vagyok, hogyan reagálnak erre. Beavató színház, de nem abban az értelemben, ahogy diákelőadások készülnek. Nem tudom, most keresek valami új műfajt, aminek látom a körvonalait, de egészében még nincs meg. Azt tudom, hogy nagyon kemény dán és izlandi népzene lesz benne, rendes dobokkal, üstökkel. A Motörhead bajuszos képe jut róla eszembe, és közben elképzelem, ahogy állnak mellettük a vikingek. A Hamlet számomra viking beavatásmítosz, és rögtön ott vannak a rockerek. Hat szereplős lesz, lesz benne énekes is, a zenészek pedig a szereplők lesznek. Először még elő kell teremteni rá a pénzt, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy egyébként fenntartható legyen. Három éve még belefért volna. ► Egyszerre két irányba mozogsz: van egy saját, független társulatod, előadásokat hoztok létre, ugyanakkor köthető vagy kőszínházhoz is, játszol az Örkényben. Mindkét oldalát látod a

magyar színháznak. Ennek az egész mostani ellentétnek a kőszínházak és a függetlenek között létezik valamiféle feloldása? BI: Mindig is azt láttam, hogy négyszáz nézőnek nem lehet például egy ilyen Hamlet előadást megcsinálni. Hanem Liliomfit kell, A hülyéjét és Jógyerekek képeskönyvét – és ezt pozitív értelemben mondom: az Örkény Színház egy jófajta, ízléses művészszínház. Leginkább alkotókat látok: Mohácsi Jánost, Polgár Csabát – és még lehetne sorolni a rendezőket, akik jót csinálnak. De kísérletezzünk már! Ne az legyen, hogy megcsinálok még egy Jordi Galcerandarabot. Minek? Meg tudom rendezni. Nem érdekel. Olyat akarok csinálni, amin elkezdünk gondolkozni. Fantasztikus, a dánok milyen filmeket csinálnak. Egyszerre populáris és művészfilm. Ezt hogy lehet megcsinálni? Meg lehet! Kövessük a példájukat: ahogy Anders Thomas Jensen meg tudja csinálni az Ádám almáit, Magyarországon is lehetne ebben a szellemben dolgozni. A múltkor egy filmrendező azt mondta, nálunk azért nem születnek ilyenek, mert nincs rá igény. Szerintem van, nem is kicsi. Talán ezért szeretik A Grönholmmódszert: 2008-ban volt a bemutatója, de állandó telt ház van. Populáris darab, ami rólunk szól. Szerintem ez is jó út, de vannak bátrabb utak is.

Baksa Imre Lehet, hogy nem szeretik a nézők a kísérletezést. Ez egyben jó is, meg rossz is. Mint egy étterem: elmegyek étterembe, mert szeretjük. De közben érdemes kipróbálni valami mást is.

Olyan étterembe érdemes járni, ahol sokfélét főznek. Schilling ezért példakép a számomra: mindig másba vág bele. Önazonos ember, és majdnem mindig azt érzem, hogy igaza van – sajnos. A kőszínházakban látok egyfajta megrekedést, emiatt vannak helyek, ahová nem szeretek járni. Megnéztem most Derek Jarman A vihar című 1979-es filmjét, afféle költői vízió ez a film. Jarman nagyon bátor ember volt: megcsinálta a The Garden című filmet, másfél óra, nincs benne szöveg. Ebben a költői vízióban egy szó nélkül fogalmazza meg önmagát, felvállalva a homoszexualitását. Ez lenyűgöző, ilyen az igazi művész szerintem. Valahogy ez érdekel, nem a biztonság. Az soha nem érdekelt. Azt keresem, hogy lehet mindezt megcsinálni úgy, hogy populáris legyen. Nem úgy értem a provokációt, mint Fassbindernél, hogy szexeljünk a színpadon. A friss gondolatainkkal kell provokálni, és azzal, hogy a néző folyamatosan jelen van. Ebben lehetünk újak. Halász után szabadon: intimtheater. Intim és teátrális egyszerre. A magyar Belmondó erre egy út, de több szereplővel is meg szeretném próbálni, hogy a nézőkkel együtt rakjunk ki egy puzzle-t. Lehet, hogy főleg fiatalok lesznek ennek a vevői. Peter Brook 70 meg 80 évesen is főleg a fiataloknak csinál színházat. A mai napig nyitott ember. De nem véletlen ez: nem lehet se színházat, semmit se unottan csinálni. Gondolatilag kell frissnek lenni, a színház egy élő, a fantáziát kinyitó műfaj, ezt kell szem előtt tartani. Emiatt ülök be az iskolapadba is. Sok mindent újra kell fogalmazni, és keresem, merre van még út. Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Balázs http://7ora7.hu/hirek/intimszinhaz-beszelgetes-baksa-imrevel