Integrált társadalomtudományi képzés. Szociológia jegyzet I. (MA szak)

Integrált társadalomtudományi képzés Szociológia jegyzet I. (MA szak)

Rendırtiszti Fıiskola Társadalomtudományi Tanszéke 2007

2

Krémer Ferenc

INTEGRÁLT TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KÉPZÉS

SZOCIOLÓGIA JEGYZET I.

Rendırtiszti Fıiskola Társadalomtudományi Tanszék 2007

3

Rendırtiszti Fıiskola Társadalomtudományi Tanszék

Lektorálta: Dr. Finszter Géza

A kötetet kiadja a Rendırtiszti Fıiskola Felelıs kiadó: Prof. Dr. Sárkány István ny. r. vezérırnagy, r. fıtanácsos, tanszékvezetı fıiskolai tanár, rektor Készült a Rendırtiszti Fıiskola Nyomdájában, 50 példányban

4

TARTALOMJEGYZÉK 1. A TÁRSADALMI PROBLÉMÁK ÉRTELMEZÉSÉNEK ALAPJAI

7

1.1. KONFORMITÁS ÉS NONKONFORMITÁS

7

1.1.1. Melyik a helyes kérdés?

7

1.1.2. A konformitás jelentése

8

1.1.3. A nonkonformitás jelentése 1.2. A RENDSZER EGYENSÚLYA ÉS A TÁRSADALMI PROBLÉMÁK

11 20

1.2.1. A káosz

20

1.2.2. A rend

25

1.2.3. A társadalmi problémák

34

1.3. A TÁRSADALMI KONTROLL FORMÁI

44

1.3.1. A kontroll általános jellemzıi és ábrázolása

44

1.3.2. A társadalmi kontroll korai rendszerei

44

1.3.3. A társadalmi kontroll klasszikus formái

55

2. A KONTROLLRENDSZER JELLEMZİI (ÁBRÁK) 2.1. A KORAI FUNKCIONÁLIS HATALOM KONTROLLRENDSZERE

68 68

2.1.1. A korai kontrollrendszer feltételei

68

2.1.2. Az események minısége a korai funkcionális hatalom szempontjából

69

2.1.3. A korai kontrollrendszer eszközei

70

2.1.4. A korai kontrollrendszer intézményei

71

2.1.5. A korai kontroll mőködési módjai

72

2.2. A KLASSZIKUS FUNKCIONÁLIS HATALOM KONTROLLRENDSZERE

73

2.2.1. A klasszikus kontrollrendszer feltételei

73

2.2.2. Az események minısége a klasszikus funkcionális hatalom szempontjából

74

2.2.3. A klasszikus kontrollrendszer eszközei

75

2.2.4. A klasszikus kontrollrendszer fıbb intézményei

76

2.2.5. A klasszikus kontroll mőködési módjai

77

5

3. RENDÉSZETI MODELLEK – A RENDİRSÉG TÁRSADALMI SZEREPÉNEK VÁLTOZÁSAI 3.1. HOGYAN ALAKUL KI A TÁRSADALMI SZEREP?

78 78

3.1.1. Társadalmi problémák és társadalmi szerep

78

3.1.2. Társadalmi, politikai és szakmai hatások

80

3.2. A TÁRSADALMI SZEREP HÁROM ALAPMODELLJE

83

3.2.1. Háborút a bőnözés ellen!

83

3.2.2. Védjük meg az értékeket!

87

3.2.3. Szolgáltassunk biztonságot!

92

IDÉZETT IRODALOM

6

97

1. A TÁRSADALMI PROBLÉMÁK ÉRTELMEZÉSÉNEK ALAPJAI

A társadalmi problémák értelmezéséhez két ellentétpáron keresztül jutunk el: meg kell tehát vizsgálnunk a konformitás és nonkonformitás, valamint

a káosz és a rend

jelentését. Ezt követıen térhetünk rá magának a társadalmi problémának a tárgyalására.

1.1. KONFORMITÁS ÉS NONKONFORMITÁS 1.1.1. Melyik a helyes kérdés?

E kérdés vizsgálatához kiindulhatnánk a R. L. Ackers és T. Hirschi által megfogalmazott kérdésbıl: Hogyan lehet bárki is konform? Miért engedelmeskednek az emberek a társadalom szabályainak?1 Ekkor a devianciát és nem a konformitást kellene magyaráznunk. Biztosan mondhatjuk azonban, hogy a kriminológia, a szociológia és a pszichológia az elmúlt száz évben nem a devianciát vette adottnak, hanem a konformitást, és nem azt kérdezték hogyan lehetnek konformisták az emberek, hanem azt, mi teszi deviánssá ıket. Rossz volt a kérdés? Mindenki tévedett volna? Ez egyáltalán nem biztos! Hirschi felvetése ugyan rendkívül szellemes, de csak arra szolgált, hogy a kontrollelméletet (vagyis a visszatartásra, elrettentésre alapuló elméletet) szembeállítsa más, a bőnözést pozitív ösztönzıkkel magyarázó elméletekkel.2 Más okunk is van kételkedni Hirschi kérdésének helyességében, hiszen az magában rejti azt a feltételezést, hogy mindig, mindenki valamilyen módon nonkonform, ez pedig a funkcionális hatalom szempontjából értelmetlen állítás. Gondoljuk csak meg, lehetséges lett volna-e egy funkcionális rendszert csupa olyan egyénnel mőködtetni, akik e rendszer

1 R. L. Ackers: Criminological Theories, Roxbury Publishing Company, Los Angeles, California, 1997, 79. o. Itt idézi Travis Hirschinek azt az 1969-ben megjelent tanulmányát (Causes of Delinquency), amelyben ezt a kérdést feltette. 2 R. L. Ackers: i.m. 80. o.

7

szabályait figyelmen kívül hagyják a cselekvéseik során? A funkcionális rendszerek logikája szerint a válasz egyértelmő: nem lehetséges. Két következtetés adódik ebbıl: (1) A rendszerek nem mőködhettek konform egyének, funkcióik és szerepeik megtestesítése nélkül. (2) Mivel a rendszerek ténylegesen is mőködtek, feltételezhetjük, hogy az egyéneket

valamilyen módon konformmá lehetett tenni.

Továbblépve megállapíthatjuk azt is, hogy a rendszerek legfıbb feladata az egyének konformitásának biztosítása. Ha most visszagondolunk Hirschi kérdésére, akkor az már egészen más jelentésőnek mutatkozik. Ugyanis ez a kérdés volt elrejtve benne: „hogyan tehetünk mindenkit konformmá?” vagy: „milyen mechanizmusokat kell mozgásba hoznunk ahhoz, hogy azok mindig a megfelelı jellegő konformitást biztosítsák a mőködı rendszerek számára?” De hiába fogalmaztuk újra, hiába jártuk körül, mégis visszakanyarodtunk ahhoz az állításhoz, hogy eredetileg, az említett, a szélesebb értelemben vett kontrollmechanizmusok hatásai elıtt mindenkinek nonkonformnak kellene lennie. Hogyan oldható fel, ha egyáltalán feloldató, ez az ellentmondás?

1.1.2. A konformitás jelentése

A konformitás–nonkonformitás ellentétpár kizárólag a funkcionális rendszerek fogalmi keretében értelmezhetı, azaz csak itt van értelme, minden más vonatkozási keretben (frame of reference, hogy az ideillı, Parsons által alkalmazott kifejezést használjuk) értelmetlen. A funkcionális rendszerek, mint szó volt róla szerepek struktúrái. A konformitást a legegyszerőbben a szerepek rendszerszerő eljátszásaként határozhatjuk meg. Ebben az értelemben a konformitás mindig valamilyen, a szerepnek megfelelı magatartási minta elfogadása és alkalmazása.3 Ebbıl következıen a konformmá tétel

3

Vagy ahogyan Fromm megfogalmazta: „[…] az egyes ember megszőnik önmaga lenni, és teljes mértékben a kulturális minták felkínálta személyiségmodellt teszi magáévá. Ennek következtében pontosan olyan lesz, mint mindenki más, s azt teszi, amit elvárnak tıle. Eltőnik az ’én’ és a világ közötti ellentmondás, és ezzel

8

sokkal bonyolultabb eljárás, mint vélhetnénk, másrészt pedig részben már érthetı, miért nem nyilvánvaló a létezése. A funkcionális rendszerekben az egyének mindent a társadalomtól kaptak, önmagukban véve nem voltak se jók se rosszak, se konformak, se nonkonformak.4 Az utóbbi lehetetlen is, hiszen azt feltételezné, hogy eleve, már a nevelés, a szocializáció elıtt viszonyuk volt a rendszerhez, vagyis ilyen viszonyulással születtek. Az egyének tehát ebbıl a szempontból nézve üresek. Ez persze felfogható nonkonformitásként, mert pozitív értelemben nem felel meg semmilyen szerepnek, de leginkább kaotikusnak, még inkább, a hatalomtól való függetlenség értelmében anarchikusnak tekinthetı, hiszen bármi, ami nincsen megfelelıen szabályozva, ami nincsen megfelelıen átalakítva ahhoz, hogy a rendszerekben felhasználható legyen, az természetesen a hatalomnak alávetve sem. Amennyiben ezeket az egyéneket nem nevelték, nem szocializálták vagyis nem vonták a rendszer ellenırzése alá megfelelı módon, akkor, legalábbis a rendszer szempontjából,

véletlenszerően

alakultak,

„szabadon”,

azaz

spontán

módon

formálódtak. Minden nem rendszerszerő vonatkozási keretben végbement szocializáció véletlenszerő a hatalom szempontjából. Hogyha feltételezzük, hogy a hatalom nem volt képes a társadalom valamennyi szegmensét a saját rendszerébe szervezni, akkor azzal kellett számolnia, hogy áttekinthetetlen, kiszámíthatatlan magatartásmódok sokasága jelenik meg a határain belül és környezetében egyaránt.

1.1.2.1. A viselkedésminták hierarchiája

Konform csak az volt, aki megfelelt az elvárásoknak és teljesítette a saját szereptípusának megfelelı viselkedési standardot. Az elvárások megkövetelték az egyénektıl a viselkedésminták követését. A konformitásnak az adott típuson belüli

együtt a magány és tehetetlenség tudatából fakadó félelem is. Bizonyos állatfajok mimikrijéhez hasonlíthatnánk ezt a mechanizmust. Ezek az állatok annyira egybeolvadnak környezetükkel, hogy alig különböztethetık meg tıle.” E. Fromm: Menekülés a szabadság elıl, Napvilág K., Budapest, 2002, 133. o. 4 E. Fromm: i. m. 186. o.

9

homogenitást és a típusok hierarchiáját egyaránt el kellett fogadnia. A hierarchia funkciója nemcsak a hatalmi szintek elrendezése volt, általa magának a rendszernek a struktúráját tették a konformitás mércéjévé, ami azért volt fontos, mert a konform módon viselkedı egyénnek követnie kellett a saját szerepének viselkedésmintáit, de ezek a minták mindig egy adott struktúra többi szerepéhez viszonyultak, ezért az elfogadásnak

ki

kellett

terjednie

a

különbözı

szintő

hierarchikus

pozíciók

szerepmintáira, valamint a rendszer egészének elfogadására is. A hierarchikusan feljebb elhelyezkedı minták elfogadása nemcsak a stabilitást szolgálta, de a mobilitást is, a megkérdıjelezett vagy tagadott minták ugyanis nem lehettek volna vonzóak, nem kínáltak volna vonzó perspektívát, és nem nyújthattak célt az egyéneknek. A hierarchia és a struktúra elfogadása azzal kecsegtetett, hogy a konform egyének elıtt nyitva áll a struktúra egésze, hogy szabadon közlekedhetnek benne, vagyis – a megfelelı viselkedés ezzel kecsegtetett – feljebb kerülhetnek a hierarchiában. A konformitás biztosította a rendszer stabilitását5, ami az egyike volt a legfontosabb hatalmi igényeknek. Mondhatnánk persze, hogy a változást viszont nem biztosította, de ez csak a struktúra megváltoztatásának értelmében lenne igaz. A funkcionális rendszer azonban alapvetıen mennyiségi módon változott, vagyis növekedett, terjeszkedett (fejlıdött) mindenféle irányban, és ezt a konformitás nagymértékben elısegítette. Idınként persze elkerülhetetlen volt a szerkezet változtatása is, ehhez azonban különleges embereket tartottak szükségesnek, olyanokat, akik úgy voltak képesek kilépni a szabályok szabta régi, normális világból, hogy azonnal újat teremtettek, új szabályokkal és nem hagytak sem helyet, sem idıt a szabálytalanságnak. A „zsenik”, a „történelmi személyiségek”, a tévedhetetlen hivatalnokok, mint amilyen például a „tévedhetetlen pápa”6 vagy a tévedhetetlen pártvezér, mind hozzájárultak a vezér szerepének és funkciójának elfogadásához. Azokban a rendszerekben tudták ezt tökélyre fejleszteni, ahol a vezérekben valamilyen szervezet „zsenialitása” avagy

5 A konformitás – írta Merton – a legáltalánosabb és legszélesebb körben elterjedt reakció. „Ha nem így volna, nem lehetne fenntartani a társadalom stabilitását és folyamatosságát.” Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, Osiris, Budapest, 2002, 223. o. 6 Az elsı vatikáni zsinat (1869-1870) által elfogadott tétel.

10

fennköltségének megkérdıjelezhetetlensége öltött testet (ilyenek voltak a totalitárius rendszerek pártjai, némely egyházak, a hadsereg vagy az állam maga).

1.1.2.2. Konformitás és szabadság

A konformitás szabaddá tette az egyént a rendszeren belül, abban az értelemben, ahogyan a szabadság elsı módját tárgyaltuk, bár mindaz, amihez így juthatott már készen állt, nem volt szüksége hozzá a saját erejére, eszére, semmi sem volt az ı saját alkotása, úgy kellett elfogadnia, ahogy találta vagy ahogyan kapta. Mivel pedig a rendszer tette lehetıvé az egyének megélhetését, ık elfogadták azt abban a mértékben, amelyben elkerülhetetlen volt. A konformitás nem terjedt ki minden magatartásra, csak azokra, amelyek a rendszermőködésben funkcionálisak voltak. A konformitást lehetetlen volt megkerülni, ezért jelenhetett meg az elıírásokat betartó munkás, a tisztességes tıkés, az ellátásra érdemes szegény, a szabályos beteg(ség) vagy a szabályos (a bőnügyi rendszer szabályainak megfelelı) bőnözı típusa.

1.1.3. A nonkonformitás jelentése

Mire a funkcionális hatalomgyakorlási mód a múlt század közepére teljesen kialakult, a bőn nonkonformitássá szelídült. Pontosabban, elıször elvált egymástól az erkölcsivallási bőn és a jogilag értelmezett bőntett,7 majd megjelent az utóbbitól különbözı, ám azt is magába foglaló nonkonformitás fogalma. A kontrollrendszer a bőnre, a bőntettre és a nonkonformitásra egyaránt irányult, valamennyit korlátok között akarta tartani, de mivel a nonkonformitás nem minden formája bizonyult bőnnek (bőntettnek), nem

7

„[…] a törvénysértés immár semmiféle kapcsolatban nem áll a morális és vallási értelmő vétekkel. A vétek természeti, vallási és erkölcsi törvény megsértése. A bőncselekmény, a büntetıjogi megítélés alá tartozó törvénysértés elszakad a civil jogérzéktıl, s ez a szakadás egyértelmően egy olyan társadalom belsejében válik végérvényessé, melyben a törvényhozás a politikai hatalom részét képezi.” Foucault: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák, Latin Betők, Debrecen, 1998, 67. o.

11

közelíthetett

azonos

módokon

hozzájuk.

A

legáltalánosabban

meghatározva,

nonkonformitás minden olyan magatartás, amely különbözik a rendszer szempontjából fontos magatartásmintáktól. A bőn(tette)t a nonkonformitás sajátos, szélsıséges formájának látták, bár elválasztásuk egyáltalán nem volt könnyő a funkcionális hatalom intézményei számára. Sokszor tekintettek úgy a felkínált viselkedésmintákat elutasítókra, mint akik jó úton vannak ahhoz, hogy bőnözıvé váljanak. (Az un. „morális karrier”, vagyis a kisebb vétkektıl a súlyos bőnökig vezetı, feltételezett kauzális lánc kitőnı példája ennek.)

1.1.3.1. A bőnös nonkonformitás

Általánosan és régóta elfogadott elv, hogy bőn az, amit a jog büntet.8 Ez rendben is van, de miért pont az a cselekedetet lett bőn és nem egy másik? Ezt azért is jogos megkérdezni, mert nem mindig ugyanazokat a tetteket büntették. A kontroll mőködtetéséhez különbséget kellett tenni közöttük, bár önmagukban véve nem különböztek. A hatalom számára viszont minden cselekmény, minden akció magára a hatalomra vonatkoztatott, és ebbıl a szempontból máris megkülönböztetett. Mivel pedig a hatalom pozíciója strukturálisan kitüntetett, szerepe a funkcionális rendszerben kétségbevonhatatlan, olyan viszonyítási pontot képezett, amely a rendszer egészét képviselte. (A hatalom persze, nem csak a központi, kormányzati hatalmat jelenti, annál sokkal többet, s igazából a nem-kormányzati hatalom különféle formáinak szerepe sokkal nagyobb is a funkcionális rendszer fenntartásában.) A törvények döntenék tehát el, mi a bőnös és mi nem az? Tegyük fel, hogy így van, nyilvánvaló azonban, hogy a döntés azoké, akik a törvényeket létrehozzák, és a kérdés ekkor az lesz, milyen megfontolások alapján alkotják meg a törvényeket, melyek 8

„Így minden jogtalan cselekedet ’deliktum’, amelyért bőnhıdni kell, maga a deliktum pedig nem más, mint olyan ’jogtalan cselekedet’, amelyért bőnhıdni kell.” Max Weber: Gazdaság és társadalom 2.2, A gazdaság, a társadalmi rend és a társadalmi hatalom formái (Jogszociológia), Közgazdasági és Jogi K., Budapest, 1995, 13. o. Vagy Durkheim megfogalmazásában: „Kétségtelen, hogy többféle bőn létezik; de az is biztos, hogy van bennük valami közös. […] Mind bőntettek, azaz meghatározott büntetéssel sújtott cselekedetek.” Durkheim: A társadalmi munkamegosztásról, Osiris, Budapest, 2001, 85. o.

12

azok a racionális, esetleg erkölcsi vagy egyéb meggondolások, amelyek egyes cselekvéseket mássá tesznek a hatalom szemében?9 Sokhelyütt olvasható, hogy a jog és a (köz)erkölcs milyen szoros kapcsolatban van egymással, s nem is tagadhatjuk, hogy meg-megjelenik a törvényekben valamiféle morál, de talán jobban megérthetjük a törvények változásait, ha nem az erkölcsre (ami talán tagoltabb és lassabban is változó), hanem érdekek konszenzusára vezetjük vissza azokat. A törvényt alkotó politikusoknak gazdasági, politikai érdekek sokaságát kell egyeztetniük vagy, ha (parlamenten belüli) helyzetük engedi, rákényszeríteniük a saját, minden esetben partikuláris érdekeiket a többiekre – hiszen a minden egyeztetés nélküli érdek csak korlátolt lehet. Ha az érdeket Karl Deutsch alapján fogjuk fel és racionális haszonmegfontolásnak tekintjük, akkor a törvényekben megfogalmazódó közérdeket a racionálisan megfontolt közhaszon megfogalmazásaként határozhatjuk meg. (A politikusok tehát a közhaszon ésszerő meghatározására törekednek, feladatuk annak megkonstruálása és ennek érdekében kompromisszumok kötése.) Ebbıl pedig az következik, hogy a cselekmények megkülönböztetése attól függ, hogy a politikusok a közhaszon milyen

tartalmában egyeznek meg, vagyis a

megkülönböztetés sohasem eleve adott, hanem kreáció. Nem önkényes persze. Egyfelıl a megegyezés imént rögzített követelménye, másfelıl (annak hiányában pl.) a struktúra objektivitásába vetett hit következtében. Ugyanakkor látnunk kell, hogy az általános vélekedéssel ellentétben mégsem a hibás, selejtes vagy felesleges elemeket, cselekvéseket válogatják ki és rekesztik kívül, hanem egy speciális funkciót definiálnak, amely nélkülözhetetlen a rendszer mőködéséhez. Nem bőnt, hanem bőntettet, vagyis a cselekvés egy adott típusát jelölik meg – a bőnt ezzel szemben viszont úgy határozhatjuk meg, mint amibıl a cselekvés származik, s amely egy-egy konkrét tettben, emberben meg is testesül. Azt is mondhatnánk, hogy a bőn inkább vallási vagy erkölcsi kategória.

9

A rendır társadalomban betöltött szerepérıl a hetvenes évek elején írott könyvében M. E. Cain fel is figyelt erre a problémára, és így írt: „Vitathatatlannak tőnik, hogy rendırség a társadalmi rend fenntartásáért létezik, ám mégis értelmetlen ezt így kijelenteni. Ahhoz, hogy értelmessé tegyük, fel kell tennünk a kérdést: kinek az álláspontja szerinti rendrıl beszélünk?” Cain: Society and the Policeman’s Role, Routledge & Keagen Paul, London–Boston, 1973, 21. o.

13

1.1.3.2. A szándék és a konstrukció

A bőntett mint cselekedet „külsı” abban az értelemben, hogy nem létezik a tett elıtt, legfeljebb mint szándék, elképzelés, törekvés. A tettek megítélésekor ezt is figyelembe vették persze, sıt társadalomelméletté is alakították (Lásd például Max Weber „gemeinte Sinn” azaz „szándékolt értelem”, illetve a fenomenológia „intencionális cselekvés” fogalmát). Aki meg akarta menteni az egyén autarkiáját, az a szándék és az akarat irányába tájékozódott, ennek viszont megvoltak a maga következményei. Ne feledjük, hogy az egyén semmiképpen sem foglalhatta már magába természeti módon a (társadalmat) teremtı erıt, és racionalitása már nem volt több, mint (a szabályok) belátás(a) és megértés(e). A szándék tehát csak akkor származhatott magából az egyénbıl, ha ez a belátás hiányzott belıle, ha a benne lévı természet (ösztönök) irracionális erıi kerekedtek felül. A kérdés tehát az lett: honnan való a szándék? A tett a szándék minıségétıl és eredetétıl vált függıvé (így lehetett a gyilkosság egyszer hısi, egyszer meg a legszörnyőbb, bőnös tett) és két irányban nyitott utat a hatalmi beavatkozás, a kontroll számára. Az egyik út a szándékot meghatározó, a szocializációt befolyásoló körülmények, vagyis a társadalmi feltételek, a másik a szándék szülıhelye, a lélek felé vezetett. A funkcionális hatalomnak meg kellett találnia a tetteket létrehozó, valószínővé tévı okokat, ennek érdekében be kellett hatolnia az egyénbe, belülrıl kellett hatalma alá vonnia, látnia kellett, miként és mikor keletkezhet benne bőntettre sarkalló szándék. Egyúttal tudnia kellett azt is, milyen feltételek segítik elı a bőnös szándékok kialakulását. Két tudomány volt ebben a funkcionális hatalom segítségére, a pszichológia és a szociológia. Mind a körülmények, mind pedig a lélek változtatható, alakítható, mégis talán akkor fejezzük ki magunkat helyesen, ha azt mondjuk, konstruálható, mert ez a kifejezés utal leginkább az iparszerő elıállításra. Tudjuk tehát, hogy a bőn(tett)nek speciális funkciója volt, bár még nem tudjuk mi az, s tudjuk azt is, hogy a körülmények és a lélek alakításával konstruálható volt. Két

14

feladatunk van tehát, a bőn(tett) funkciójának megnevezése, valamint a körülmények és a lélek alakításának problémája, amire a kontroll elemzésénél térünk majd vissza. A bőntett funkciója

Funkciót adni valaminek azt jelenti, hogy a struktúrában elhelyezzük, szerepet tulajdonítunk neki, vagyis szabályokat illesztünk rá. Az így elhelyezett jelenség, cselekvés, ember pozíciót kap, feladata van, meghatározható célokat szolgál, szükségleteket elégít ki.10 Vannak elméletek, melyekben valóban megfogalmazódtak ilyen feladatok11 és vannak, amelyek ellentmondanak ennek (így például a deviancia- és a címkézéselmélet). Számunkra mindenekelıtt az a fontos, hogy a bőn(tett) nem egyszerően hiányként, tagadásként, negativitásként fogalmazódott meg. Ha megnézzük, mi mindent sorolt Merton a nonkonform viselkedések közé,12 akkor találhatunk köztük olyat, amit senki, legfeljebb a mővészek tartanak deviánsnak, mint például a ritualizmus, amellyel a kontrollrendszerek egyáltalán nem foglalkoztak s nem teszik ma sem. Vannak köztük olyanok is, amelyeket vitattak és vitatnak, ilyen például a lázadás13 (nem

10

„Azt kérdezni, hogy mi a munkamegosztás funkciója, annyi, mint azt keresni, hogy milyen szükségleteket elégít ki; […]” Durkheim: A társadalmi munkamegosztásról, 65. o. 11 „A bőn tehát szükségszerő. Elválaszthatatlan a társadalmi lét alapvetı körülményeitıl, de épp ezáltal hasznos is, mert azok a körülmények, amelyekkel a bőn összefügg, nélkülözhetetlenek az erkölcs és a jog normális fejlıdése szempontjából.” – érvelt Durkheim. in: Durkheim: A szociológia módszertani szabályai, in: É. Durkheim: A társadalmi tények magyarázatához, Közgazdasági és Jogi K., Budapest, 1978, 90. o. Másként közelítette meg a kérdést Kingsley Davis, ı inkább a hatékonyság oldaláról vélte megtalálni a prostitúció funkcióját. Úgy vélte a prostitúció nemcsak azért nem fog megszőnni, „[…] mert mindig lesz a társadalmi dominanciának egy olyan rendszere, amely a szexuális kegyek áruba bocsátására ösztökél, és mindig lesz egy vonzerıskála, amely megteremti e kegyek megvásárlásának szükségességét, de azért is, mert a prostitúciónak ez a formája, mindent egybevéve, gazdaságos. Lehetıvé teszi ugyanis, hogy kis számú nı gondoskodjék nagy számú férfi igényeirıl, s így a legmegfelelıbb terepet alkotja, ahol a hadseregek tagjai és köztünk élı idegen, perverz és taszító külsejő emberek levezethetik felgyülemlett szexuális energiáikat. Olyan szerepet tölt be, amelyet nyilvánvalóan egyetlen más intézmény sem tud teljesen betölteni.” in: Davis: A prostitúció, in: Rácz József (szerk.): Devianciák. Szabály követ(el)ık és bajkeverık. Bevezetés a devianciák szociológiájába, Új Mandátum, Budapest, 2001, 68. o. R. Merton szintén rámutatott arra, hogy a törvénytelen üzletek, gengszterség, mely köztudottan nagy üzlet volt és a törvényes üzlet gazdasági között van némi hasonlóság: „Bizonyos fokig mindkettı olyan javakat és szolgáltatásokat nyújt, amelyek iránt gazdasági kereslet mutatkozik.” Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, Osiris, Budapest, 2002, 160. o. 12 Merton: i.m. 224-240. o. 13 „A sikeres forradalmár államférfi, a sikertelen pedig bőnözı.” – írta Fromm, s ebben a normák megsérthetıségének egyik fontos kritériumát ragadta meg. E. Fromm: Menekülés a szabadság elıl, Napvilág K., Budapest, 2002, 179. o.

15

szabad megfeledkezni róla, hogy a sikeres lázadás mindig megújította a funkcionális hatalomgyakorlási mód rendszerét, de sosem semmisítette azt meg). Az újításon belül azonban

ott

találhatjuk,

például a

bőnözést, amelyet

viszont

egyértelmően

nonkonformnak fogadtak el, holott annak nagyobb része egy bizonyos értelemben konformnak, a rendszert reprodukálónak tekinthetı. Nem Durkheim érvelését szeretném itt megismételni, tehát nem arra alapozom álláspontomat, hogy a bőnözés erısíti a kollektív tudatot14 vagy szükséges a decens polgárok erkölcsének szilárdságához, hiszen ebben a szilárdságban egyáltalán nem hihetünk. Másról van szó. Megfigyelhetı, hogy a 19. század elejétıl az erıszakos bőncselekmények (észrevehetı) száma csökkenést mutatott a vagyon elleni bőncselekmények (észrevehetı) számával szemben.15 Másként fogalmazva a bőntett konstrukciójában egyre jelentısebb szerepet kapott az anyagi javak eltulajdonítása. Talán nem tévedünk nagyon, ha azt feltételezzük, hogy ezeknek a javaknak a gyarapítása, megszerzése és birtoklása az egyik legfontosabb cél a kapitalista rendszerekben. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a vagyon az egyik legfontosabb funkcionális érték, a bőnözı sem tesz mást, meg akarja szerezni azt, amit a társadalom és a hatalom is elsıdlegesen fontosnak tart, és ezzel megerısíti annak értékét, tulajdonképpen stabilizálja a társadalmilag elismert célokat. A funkcionalista elmélet szóhasználatával élve a vagyon a jutalom, amit a rendszer nyújt a konformitásért cserébe. Ez a logika bizonyos mértékig visszafelé is mőködıképes: a vagyonnal rendelkezés a konformitás bizonyítéka. Ez egészen addig volt tartható, amíg direkt összefüggést feltételeztek a szegénység és a bőnözés között. (A század közepén azonban már tagadták ennek az összefüggésnek az érvényességét.16) A funkcionális hatalom azonban érzékeny volt a vagyon megszerzésének módjára is, hiszen éppen ez volt az, ami a rendszert azzá tette ami, az elemek közötti kapcsolatok típusa és a mőködés mikéntje bizonyos értelemben fontosabb is volt, mint maga a tárgyi forma. A cselekvés és a viszonyulás módja volt tehát az, ami a struktúrát identifikálta és fenntartotta, és ez

14

„A bőntett tehát közelíti egymáshoz a becsületes emberek tudatát, és koncentrálja ıket.” Durkheim: i.m. 115. o. 15 Lásd: Foucault: Felügyelet és büntetés. A börtön története, Gondolat, Budapest, 1990, 102-103. o. 16 „[…] többé már nem tartható az a feltételezés, hogy szoros kapcsolat van az alacsony társadalmi helyzet és a bőnözés között” – hívta fel Merton a figyelmet a valóság megváltozására. R. Merton: i.m. 172. p.

16

a mód volt az, ami a hatalom pozícióját és szerepét biztosította a rendszerben. A bőn(tett) tehát ellentétes tulajdonságokkal rendelkezett: elengedhetetlen volt az értékek igazolásához, ugyanakkor a cselekvés módjának megváltoztatásával kétségbe vonta a hatalom társadalomszervezı szerepét. Ezek után egyetlen tisztán nonkonform deviancia maradt: a társadalomból való kivonulás: az öngyilkosság, az alkohol és a drog. 1.1.3.3. Szabály és norma

De miben volt tehát rögzítve a struktúrát stabilizáló cselekvésmód? A tevékenység rendszerszerő módja különféle szintő szabályokban fogalmazódott meg, ezért vált a norma a funkcionális hatalomgyakorlási mód egyik legfontosabb kategóriájává. A cselekvésekre vonatkozó, az interperszonális kapcsolatokat meghatározó elvárásokban pedig meg kellett jelenjenek a mintákba, típusokba rögzített, társadalmilag helyes magatartási

és

megfogalmazva:

cselekvési azok a

módok,

vagyis

tevékenységmódok,

a

normák.

amelyekrıl

Egészen

egyszerően

az emberek,

hiteik,

beállítottságuk alapján azt feltételezték, hogy a rendszer, a funkcionális hatalom mőködésének szükséges formái, konformnak voltak tekinthetık, azokat viszont, amelyekrıl azt feltételezték, hogy ellentétesek ezzel, diszfunkcionálisnak és nonkonformnak vélték. Az ilyen cselekedeteket, az általános felfogás szerint arról lehetett felismerni, hogy eltértek a közzétett és a társadalom tagjaiba szocializálódott normáktól,17 hogy összekuszálták a társadalmi rend szálait és kárt okoztak a társadalomnak,18 az emberek pedig mind elutasították, hiszen ártalmas volt.19 Végül is a bőntett a transzcendens tekintély,20 azaz az állam, a hatalom ellen intézett támadásként volt meghatározható.21 Bőnösnek tehát az a tett volt tekinthetı a funkcionális rendszerekben, amelyik az éppen

17

Fuller: Morals and the Criminal Law, in: Cressey, Donald R. – Ward, David A.: Delinquency, Crime, and Social Process, Harper & Raw, Publ., New York, Evanston, and London, 1969, 80. o. 18 M. Foucault: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák, 68. o.; Valamint M. Foucault: Felügyelet és büntetés, 120. o. 19 É. Durkheim: A társadalmi munkamegosztásról, 87. és 96.o. 20 É. Durkheim: i. m.: 99. o. 21 M. Foucault: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák, 55. o.

17

mőködı rendszer szempontjából a cselekvés módját tekintve diszfunkcionális, vagyis káros volt.

1.1.3.4. Honnan ered a bőn?

Ha a bőn az emberbıl eredt, akkor lehetett metafizikailag magában az emberi létben (mint eredendı), de lehetett az emberi természetben is (mint ösztön, rossz hajlam, mint a jó hiánya, mint a felsıbb hatalom elutasítása: önzés, engedetlenség vagy ellenkezıleg: teljes önfeladás, a kiszolgáltatottság elfogadása stb.). A társadalomból eredı bőn pedig lehetett a rossz cselekvésekre indító körülményekben (szegénység, iskolázatlanság, vagyis a helyes szocializáció hiánya stb.), ami annyit tesz, hogy egyének vagy csoportok nem juthattak hozzá a társadalmilag nekik járóhoz, ahhoz, ami a nekik való társadalmi szerepekre, a felhasználhatóságra alkalmassá tette ıket. Ennek következtében a társadalom rendszerének nem megfelelı, attól idegen tevékenységmódok jelentek meg ezekben a csoportokban. Eredhetett a bőn a társadalom mőködésébıl is, amely mintegy melléktermékként állította azt elı, amikor a kevésbé vagy éppen nem használható embereket félresöpörte, megalázta és megfosztotta ıket a jövıjüktıl, amikor leértékelte azokat a tevékenységeket, melyekbıl az emberek egy adott csoportja megélt, amikor degradálta a tevékenységek más csoportjait. Eredhetett végül a társadalom szerkezetébıl is, hierarchikusságának (a funkcionális pozíciók elrendezıdése) és egalitáriusságának (a pozícióhoz jutás absztrakt egyenlıssége) ellentmondásából, vagyis abból az anómiából, amelyet Merton elemzett. A funkcionális rendszerekben akkor származhatott bőn a hatalomból, ha a hatalom önmagáért és nem a rendszerért mőködött, pontosabban akkor, ha nem a rendszer adott módon való mőködéséért tevékenykedett, ha kiszolgáltatottságot teremtett és engedelmességet követelt a társadalmi pozíciók szinte valamennyi szintjén, ha büntetette az önállóságot és a hierarchiát mindennél fontosabbnak tartotta. Biztos, hogy errıl legelıször mindenkinek a totalitárius rendszerek jutnak az eszébe, s kétségtelen is, hogy ott tisztán és nyilvánvalóan felismerhetı a funkcionális hatalom

18

minden bőne. De az önmagáért való hatalom mindenütt jelen volt és jelen van, valamennyi

szervezet

hierarchiájában

a

magánszervezetektıl

a

közhatalmi

intézményekig. Nem mindegy, honnan eredeztetjük a bőn(tette)t, mert ez jelentıs hatással van arra, hová és mire figyeljen a kontroll. Az nem kétséges, hogy a hatalom mindig önmagára figyelt a legkevésbé, és mindenekelıtt önmagát védelmezte, ezért a funkcionális rendszerekben legkevésbé a hatalomból származó bőnök kontrollja mőködött. De a bőn(tett) önmagában szemlélve esetleges, véletlenszerő, csak úgy lehet eredményesen kontrollálni, ha megformálták, rendszerezték, ha társadalmi problémát, egyfajta rendszert formáltak belıle. A kontroll ekkor tehát mint hatalmi intézmény a bőn(tett) igazgatására szolgáló rendszer volt.

19

1.2. A RENDSZER EGYENSÚLYA ÉS A TÁRSADALMI PROBLÉMÁK A társadalom sosem káosz és sohasem rend, mégis ezekbıl, a hatalmi gondolkodás hátterében álló fogalmakból kell kiindulnunk, ha a társadalmi problémák mibenlétét meg akarjuk érteni. A rend a funkcionális rendszerekben szinte magától adódik, legalábbis úgy tőnik, hiszen lehetetlennek látszik, hogy egy rendszer ne legyen rend is egyúttal. Csakhogy, éppígy lehetetlen elképzelni bármilyen rendszert a rendetlenség nélkül. A káosz elválaszthatatlan a rendtıl. A társadalmi problémákat megelızıen vizsgáljuk meg tehát a káoszt, majd pedig a rendet.

1.2.1. A káosz

„Hagyjuk, hogy az ellentétek vagy a megrázkódtatások szétzilálják a komplex és érzékeny szervezeteket, hagyjuk, hogy a rendır eldobja fegyverét vagy kicsavarják a kezébıl és megnyílnak a mélység szörnyő forrásai, és hamarább mint valaha bármikor, ismét úrrá lesz rajtunk a káosz.” – írta Henry George amerikai közgazdász még a 19. században.22 Prófétai hangvétel a mindannyiunkat, a társadalmat fenyegetı veszélyrıl. De mi is a káosz és miként fenyeget, ha valóban fenyeget? Mondhatjuk, hogy olyan tényezı, ami jelen nem létével, vagyis a puszta fenyegetésével különleges helyzetbe juttatja a hatalmat, tulajdonképpen stabilizálja azt, de mondhatjuk azt is, hogy a káosz viszonyítási pont, amelyhez a rendezettség felé vezetı úton a haladást mérhetjük. Ha ez így lenne, akkor a káosz a múlt, a visszaesés fenyegetése lenne. Ne feledjük azt sem, hogy a korai idıszakában a kialakulóban lévı funkcionális hatalomnak rendszeresen volt része egészen konkrét, kézzelfogható káoszban, gondoljunk csak a túltermelési válságokra, az elsı és második világháborúra vagy az 1929-1933-as gazdasági világválságra. A saját intézkedéseivel is gyakran hozott létre káoszt, ennek egyik legjobb példája az 1920-tól 1933 végéig tartó alkoholtilalom az Egyesült Államokban. 22

Henry George: Social Problems, in: Miller, Perry (ed.): American Thought. Civil War to World War I, Rinehart & Co., Inc., New York, Toronto, 1957, 52. o.

20

Ha a struktúrát, a rendszert nem tekintjük statikusnak, hanem olyasminek, amit mindig újra kell formálni, akkor a káosz az alapállapot. A funkcionális hatalom ellentmondása, hogy a dinamikus felfogás nem alkalmazható egyértelmően a rendszerekre, mivel azokat úgy kell felfognunk, mint amelyek eleve adottak voltak a cselekvés számára, másként megfogalmazva: cselekedni csak a rendszerben lehetett. Ebben az esetben viszont a káosz a rendszer környezete, amit a növekedés törvénye és szelleme értelmében meg kellett hódítani. Ugyancsak az iménti feltevésbıl következik, hogy amennyiben cselekedni csak rendszerben lehetett, azok a cselekvések, amelyek eltértek (deviáltak) a rendszer szabályaitól, szintén kaotikusak, vagyis a káosz lehetett a cselekvés módja is. Ez talán a káosz legismertebb, legközkeletőbb megfogalmazása. A dezintegrációs elméletben a környezet jelent meg káoszként, melynek képviselıi (chicagói iskola, Park, Thomas, Znaniecki) érzékletesen írták le, miként esett szét a bevándorlók eredeti társadalomszerkezete, és miként jöttek létre belılük a nagyvárosokban átláthatatlan és átfoghatatlan halmazok, rendezetlen és véletlenszerő kötıdések sokasága. A társadalom, a egyének társas interakcióinak értelmében maga is kaotikus környezetként jelenhetett meg a gazdaság és a politika, ezek pedig a társadalom számára. A társadalmi hierarchia eltérı szintjei ugyancsak kaotikusak lehettek egymás számára, akárcsak a küzdelmeik. Úgy tőnik tehát, hogy a káosz mégiscsak alapvetıbb volt, mint a rend, és a funkcionális hatalomnak a kaotikus események sokaságával kellett szembenéznie, de ekkor nincs semmi értelme a társadalmi probléma fogalmának, mert a társadalom egésze probléma, vagyis rendszerezetlen. Pedig a társadalmi probléma fogalma azt állítja, hogy a társadalom rend-ben, a rend pedig a társadalomban van, csak némely részei, jelenségei, melyek még nem tartoznak eléggé az egészhez vagy amelyek más egész részei (mint pl. a természet, amit „meg kell hódítani”, „le kell gyızni”), azok nincsenek benne a rendben. A társadalom mégse lehet a káosz, még akkor se, ha harcai, eseményei nemcsak az egyének életét borítják fel, de néha magát a rendszert is.

21

1.2.1.1. Mit tehet a társadalom a káosz ellen?

A társadalom, mint láttuk olyan rendszer volt, amelyben prediktív, elıre kiszámítható események történnek, s éppen ez emelte ki a káoszból, ez tette renddé. A környezet kaotikussága (kiszámíthatatlansága = irracionalitása) ellen úgy küzdhetett a társadalom, ha megszüntette azt. Luhmann a társadalmat már úgy határozza meg a klasszikus korszak végén, mint aminek nincsen más szociális környezete, rajta nincsen kívül semmi társadalmi (szociális).23 Valójában ez volt a funkcionális hatalomgyakorlási mód logikus célja és elrettentı eredménye, mert ahol eddig megvalósult belıle valami, ott totális diktatúrák születek. De nemcsak a szociálist, a természetet is meg lehetett szüntetni mint környezetet, legalábbis bizonyos határok között. Leginkább az élı természetet vált kiszolgáltatottá és fennmaradásában, pusztulásában sokféleképpen a társadalomhoz kötötté. (Az élettelen természetet csak formálisan lehet bevonni a társadalomba, csak látszólag lehet ellenırzés alá helyezni, azaz lehet ugyan anyagait felhasználva ezt-azt csinálni belıle, el lehet bontani egy hegyet, ki lehet ásni egy bányát, el lehet terelni egy folyót stb., de ez semmit sem jelent, mert a tőzhányók kitörnek, a folyók kiöntenek, a föld reng és az UV sugárzás leégeti a bırünket.) Ha másként közelítjük meg, akkor a káosz az egymással ütközı tényezık hatásának

is

tekinthetı.

A

gazdaság

például

pontosságot,

koncentrációt,

kötelességtudatot követel, de az emberek utálnak korán kelni, a gép mellett állni vagy egy íróasztalnál ülni egész nap, ahelyett, hogy jókat beszélgetnének, szeretkeznének vagy a kocsmában innának. Vagy: a 20. század elejének gyári követelményei mellé a szociális

élet

rendezetlensége

társult:

szegénység,

erıszak,

bizonytalanság,

kiszolgáltatottság stb. Ezek ellentétei és ütközései jellemezték az elmúlt századelı társadalomkoncepcióit: a társadalom beteg, mondták, talán csak azért, mert nem minden a hatalmi rendszerek (gazdaság, politika) igényeinek megfelelın mőködött. A betegség egy egészségesnek vélt testet, a „helyesen” tagolt, egyenlıtlenségekkel „jól” felosztott

23

„A társadalom az az átfogó szociális rendszer, amely minden társas viszonyt magába zár és ennek következtében egyáltalán nincsen szociális környezete.” Luhmann: Soziale Systeme. Grundriß einer allgemeinen Theorie, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1996, 555. o.

22

társadalmat sújtotta, annak szövetei mélyén tenyészett. Az osztályok hierarchiája természetes, egészséges állapot, maga a rend volt, amit csak az alul lévı osztályok kaotikus és beteges életvitele fertızött meg. Hogy ismét Henry George-t idézzük: „Nem a puszták és az erdıségek, hanem a városi nyomornegyedek és az országutak menti élet nevelik a barbárokat, korunk hunjait és vandáljait.”24

1.2.1.1. A káosz mítosza

A funkcionális hatalom úgy küzd a káosszal a rendszer megmentéséért, mint valamiféle lovag a sárkánnyal, s ez mítoszának fontos része. Olyan hıstörténet ez, melyben az igaz hatalom nap mint nap legyızi a bőnt és rendet formál a káoszból. Másnap persze kezdıdhet minden elölrıl, mint minden rendes rituáléban, a mítoszok ugyanis csak akkor maradhatnak élık, ha újra és újra megtörténnek, ha újra és újra el lehet játszani ıket. A káosz tehát, ahogyan most láthatjuk: mítosz, amely arról szól, mi lenne a világból a hatalom nélkül, mi lenne jótékony szabályai, büntetve nevelı szigora hiányában. Kétségtelen, hogy akkor az anarchia, a káosz funkcionális fogalma uralkodhatna a világon, mert a hatalom hiánya (= anarchia) maga a káosz. Nem fontos most számunkra, hogy lehetséges-e egyáltalában akárcsak elképzelni is hatalom nélküli állapotot, hiszen bármilyen az emberek közötti kapcsolatokban elıforduló viszony hatalommá minısíthetı, ha Nietzschéhez hasonlóan elég szilárdan hiszünk benne, hogy a világot a hatalom akarása mozgatja.25 A fontos csak az, hogy a mítosz élı maradjon. Ebbıl a szempontból érdektelen, létezik-e káosz, mert ha létezik a funkcionális hatalom, akkor vele együtt, ahogy a lovaggal a sárkánynak, léteznie kell a fenyegetı, ellenséges erınek, amelynek jelei mindenütt megtalálhatóak a civilizált világban, miként H. George már oly régen rámutatott.26 Mindenütt ott kellett legyen, nemcsak a szabályozatlanban, a kiszámíthatatlanban, de a szabályban és a kiszámíthatóban is. Ha 24

H. George: Social Problems, 52. o. Lásd: Nietzsche: A hatalom akarása, Cartaphilus, 2002, 26 „A veszély jelei, az erıszak balsejtelme mindenütt jelen van a civilizált világban.” H. George: Social Systems, 53. o. 25

23

viszont mindenütt ott volt, akkor a rend maga volt a káosz és a káosz maga volt a rend és nehéz volt egymástól megkülönböztetni ıket. Egyelıre elégedjünk meg annyival, hogy a kettı között bizonyosan valamiféle egyensúlyt kellett teremtenie a hatalomnak, legalábbis törekednie kellett rá. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy az egyensúly elérhetetlen volt, tekintsük azt inkább úgy, mint a korabeli demokrácia és a funkcionális hatalomgyakorlási mód tiszta formáját, amely csak elméletileg volt megvalósítható. Az egyensúlyi állapottól való eltérés a rendszer mőködési hibájának minısült, de lehetetlen volt elérni azt az állapotot, amikor a tiszta formához viszonyított tényleges (empirikus) alakzat semmilyen irányba nem torzított. A rendszer tehát folytonosan a saját torzulásaival volt kénytelen küszködni. Mégis milyen értelemben beszélhetünk egyensúlyról? Ha minden rendezetté vált volna, akkor értelmét vesztette volna a hatalom – nem nehéz kitalálni, mint válaszolnának erre a legtöbben: „a rendet nem elég létrehozni, meg is kell ırizni!” Valóban! De csak akkor, ha benne továbbra is ott van a káosz, mert ha nincs, akkor megırzi önmagát, és felesleges bármilyen beavatkozás. Ha viszont hatalom, erı, ellenırzés, fegyelmezés, büntetés kell hozzá, akkor a rend képtelen fenntartani magát, a szabályozott emberek képtelenek a szabályos cselekvésekre, képtelenek egyformák maradni, hiába és bármennyire is akarnak. A káosz, tehát lehet magának a társadalmi folyamatnak a következménye is, ha azt nem ellenırzik, nem tartják felügyelet alatt. Erre Mannheim Károly hívta fel a figyelmet a második világháború alatt, mikor megállapította, hogy azokban a társadalmi folyamatokban, melyek nem tervezettek, másként megfogalmazva, nem ellenırzöttek, káosznak kell keletkeznie.27 A klasszikus funkcionális hatalomnak tehát azzal kellett szembenéznie, hogy a kontrollálatlan rendszer saját maga hozza létre a káoszt. Innentıl kezdve már nem lehetett csak az egyének eltérı magatartásait kiigazítani, a rendszert kellett ellenırzés alá vonni ahhoz, hogy az egyensúly kialakulhasson, s legalább idılegesen fennállhasson. 27

„Talán a politika történetének következı korszakában a társadalmi mechanizmusok meglelhetik a módját, miként lehet egyesíteni a szabadság és a tervezés elveit, egyfelıl azért, hogy elkerüljék a tervezetlen folyamatokban mindig megjelenı káoszt, másfelıl pedig azért, hogy a hatalom és a totalitarianizmus ne használhassa fel céljaira ezeket a mechanizmusokat.” Mannheim: Man and Society in an Age of Reconstruction. Studies in Modern Social Structure, Kegan Paul, Trench, Trubner & Co., LTD., London, 1946, 8. o.

24

A rend(szer) csak akkor növekedhetett, ha mindig maradt káosz, amit meg lehetett hódítani és mindig maradt fenyegetés, ami megijesztette és félelemben tartotta az embereket. Hiába volt elviselhetetlen a káosz nélküli rend, a tudomány leginkább csak arról volt hajlandó beszélni, hogy a rend nélküli káosz milyen kibírhatatlan, és a szabályok és kötelességek miként óvhatnak meg ettıl. Kötelességek – mily csodás is a magyar nyelv, mely a kötéllel, a megkötözéssel szemlélteti azt, aminek megtételére valamilyen indirekt módon kényszerítve vagyunk. Azt szokás mondani, hogy ilyenkor a biztonsági kötélre kell gondolni, hiszen az szintén megköt, de meg is menti az ember életét. Ez igaz, de ne feledjük, hogy a biztonsági kötél használatához elıbb olyan helyzetbe kellett kerülni, s a rendszer valóban ilyen helyzetbe hozta az egyéneket, ahol az életük veszélyben volt, miután megteremtette a veszélyt, felkínálta a biztonsági kötelékeket. De talán elég csak rámutatni a légtornászra, a tetıfedıre vagy a toronyházak építıire, s azt mondani: „mindannyian ilyen veszélyeknek vagyunk kitéve!”, el kell tehát fogadnunk a hatalom által nyújtott köteleket, mert csak azok védhetnek meg. Mivel tehát a szerepek kötelékei védték meg az egyéneket, örömmel kellett fogadniuk ıket, hiszen csak ezek tették „szabaddá” ıket. 1.2.2. A rend

Azt hihetnénk, hogy a renddel könnyebb dolgunk van, mint a káosszal, hiszen olyan egyszerő fogalom, tulajdonképpen csak az nem érti, aki nem akarja. Mégis, amikor meg kell mondani mit is jelent, a meghatározások leggyakrabban tautológiába fulladnak, s ilyesmik lesznek belıle: „a rend az, ha minden a helyén van”, „ha a dolgok rendben vannak” és hasonlók. A tudományok mővelıi persze „bölcsebbek”, mégis mennyi minden tisztázatlan marad, mennyi kérdés vetıdik fel munkáik nyomán! Amikor például azt állítják, meglehetısen egybehangzóan, hogy a társadalmi rend fennállásához és mőködéséhez elengedhetetlen a viselkedések egyformasága,28

28

Morel: Ordnung und Freiheit. Die soziologiesche Perspektive, Tyrolia-Verlag, Insbruck-Wien, 1986, 1620. o.; K. Mannheim: Man and Society, 269. o.; Parsons: The Social System, Routledge Sociology Classics, 1991, 202. o. – hogy csak néhány ilyen helyet említsek.

25

akkor az értelmezı zavarba kerül, hiszen ugyanezek a szerzık, ahogyan mások is, a modern

társadalmak

kialakulása

elengedhetetlen

feltételének

tekintették

a

differenciálódást vagy éppen a munkamegosztást. Hogyan kell ezt érteni? Miként férhetett meg az egyformává és a különbözıvé válás együtt, ugyanabban a társadalomban? Vajon ugyanarra vonatkoztak-e vagy valami másra? Talán a differenciálódás másféle rendet jelentett, mint az egyformává válás? Tegyük fel, hogy különbözı dolgokra vonatkoztak, az egyformaság a viselkedésekre, a differenciálódás pedig az intézményekre és az egyének helyzetére. De még így sem világos, hogy miként kell érteni ıket. A differenciálódott intézményekben találunk egyformán viselkedı embereket, vagy pedig azoktól függetlenek lévén viselkednek majd egyformán? Az sem világos, miben is kellene egyformának lenniük az embereknek, és miért éppen az lenne a rend, ha az emberek egyformák? Hiszen, ha egyformán viselkednek, akkor egyformának tekinthetjük ıket, persze nem minden egyes embert minden egyes másik emberrel, hanem inkább típusok szerint. Azután, ha ez valóban megtörtént, akkor már nincs is semmi más hátra, csupán annyi, hogy e típusok típusos viszonyából következı, a formailag megegyezı viselkedésbıl megalkossuk magát a rendet. Képtelenségnek tőnik elkerülni azt a feltételezést, hogy a differenciálódás és az abból eredı különbségek mellett vagy annak ellenére, netán transzcendens módon fölötte, de létezett a differenciák egyfélesége (egysége), amely nemcsak összefogta a különféleségeket, de volt hozzá elég ereje, hogy érvényre jutassa felettük a társadalomnak, az ıket összefogó egésznek a hatalmát, s ezáltal minden különbözıséget egyszerő résszé változtasson. A társadalom ekkor érvényes fogalmának középpontjában, a klasszikus funkcionális hatalom minden formájában az egyformaság állt (a kommunista Szovjetunióban és a náci Németországban éppúgy, mint a demokratikus Egyesült Államokban vagy Angliában, anélkül állíthatjuk ezt, hogy összemosnánk az egymástól nagyon is különbözıeket, hiszen mindezek csupán egyetlen szempontból kerülhetnek egy csoportba: valamennyit a funkcionális hatalomgyakorlási mód egy-egy változatának tekinthetjük).

26

1.2.2.1. Rend és egyformaság

Az egyformaság (standardizáltság, uniformizáltság) annak ellenére is rendkívül zavaró fogalom, hogy a konformitás szinonimájának tekinthetjük. Egészen addig zavaró, amíg ennyire elvontan, vonatkoztatások nélkül használjuk, amíg nem mondjuk meg, mire érvényes, miben és miként kell egyformának lenni. Megjelölve a vonatkozási pontokat, az értelmezési keretet még az is kiderülhet, hogy azon vagy azokon kívül nem szükséges és nem is jó az egyformaság, illetve a konformitás, kiderülhet tehát, hogy az egyformaság korlátozott. Ezzel viszont újabb probléma keletkezik: ha a rend elengedhetetlen feltétele az egyformaság, az egyformaság pedig korlátozott volt, lehetett-e a rend feltétele valami korlátozott anélkül, hogy maga a rend is korlátozott ne lett volna? Ha a rend ilyen volt, akkor vajon mire korlátozódott? Mi található a korlátokon kívül, ott ahol nem kellett egyformának lenni? Ott rendetlenség, káosz vagy másféle rend volt-e? Ha a rendet választjuk, akkor el kell fogadnunk, hogy többféle rend létezett, vagyis többféle társadalom vagy pedig a társadalomban egymás mellett több rend. Ha a káoszt választjuk, akkor a társadalmat tisztának és rendezettnek látjuk, amelybıl minden rendetlenséget kitaszítottunk és számőztünk. Ez a probléma nem volt megkerülhetı a funkcionális hatalom számára, mert a korlátlan egyformaság csak a hatalom totalitásával együtt fogadható el. Az így kialakított rend pedig önmagától változik káosszá, ahogyan azt a totális diktatúrák esetében megfigyelhetjük. Észre kell azonban vennünk, hogy a korlátlan egyformaság és a „tiszta” társadalom nagyon hasonló eredményre vezet, mindkettıben elengedhetetlen a rendhez az egyféleség elfogadása, azzal a különbséggel, hogy az egyikben végtelen, a másikban viszont körülhatárolható, vagyis korlátozott a hatalomnak ez az igénye. Azt is látnunk kell, hogy a korlát jellege és kijelölésének mikéntje befolyásolja a rend sajátosságait. A korlát jellege attól függ, mire vagy mikre vonatkozóan követeli meg az egyformaságot a hatalom, vagyis, milyen vonatkozási pontokat jelöl ki. Nem mindegy, hogy ezek pozitív vagy negatív viszonyítási keretek-e. A negatív vonatkozási keret azt írja elı, mit ne tegyenek az emberek, a pozitív pedig azt, mit kell tenniük. Amikor egyformaságról esik szó, leggyakrabban mégis arra gondolunk, mi az, amit ugyanúgy

27

kell csinálni, tehát pozitív korlátokat feltételezünk. Nem vitás, hogy ezek sokkal veszélyesebbek a szabadságra, az egyének önállóságára és kreativitására nézve. Az is kétségtelen, hogy a diktatúrák mindenekelıtt pozitív korlátokat állítottak fel. Érvényesnek tekinthetjük-e ennek ismeretében a funkcionális hatalom minden formájában, tehát a demokráciákban is a pozitív korlátozásokat? Azzal a megszorítással kétségtelenül igen, hogy a pozitív korlátok a demokráciákban absztraktak (etikai jellegőek), míg a diktatúrákban inkább konkrétak. A vonatkozási keret kijelölésének mikéntje alatt azt a folyamatot értem, amelynek révén nyilvánvalóvá válik az elfogadására vonatkozó igény. Amennyiben a két szélsı variánst nézzük, akkor ez a folyamat lehet konszenzus és lehet diktátum jellegő. Az abszolút rend az egyénre és a szabadságra veszedelmesebb.

1.2.2.2. Egyformaság és differenciáltság

A rendet viszonylag könnyő levezetni a differenciálódásból, ezt megkönnyíti az is, hogy kiindulópontja az egész, amely egyes részeit más részeitıl, a saját funkcionálása érdekében különbözteti meg. Ezek a részek tehát már eleve egymáshoz voltak rendelve és mindig is összetartoztak. Struktúrájuk maga a rend, az egyformaság azonban nem strukturálható, nem rendezhetı, mert megkülönböztethetetlenség, azonosság (vö.: tömegtársadalom). Akármennyire illogikus a rendet a viselkedések egyformaságára építeni vagy abból levezetni, kétségtelen, hogy intézmények, politikusok, papok és tudósok sokasága törte magát azért, hogy egyformává tegye az embereket, komolyan kell tehát vennünk és el kell fogadnunk, hogy irracionalitása ellenére az egyformaság a rend valóságos alapja. Be kell tehát látnunk, hogy a dolgok differenciálódásának feltétele az emberek egyformasága. A rend a dolgok rendje,29 melybe az egyes emberek (megfelelı képzés

29

„Ha figyelmünket a rendre fordítjuk, akkor észrevehetjük, hogy az mindenekelıtt a társadalmi funkciók megosztása, mely funkciók meghatározzák az ember társadalmi helyzetét és megteremtik az értelmi és érzelmi elit kialakulásának különféle lehetıségeit.” Mannheim: Man and Society, 43. o.

28

esetén) bárhová bekapcsolódhatnak, s erre a beilleszkedésre képeseknek is kell lenniük. Más képet mutat ezért a rend, ha az egyének, és mást, ha a dolgok (szervezetek, intézmények) oldaláról vizsgáljuk. Az egyének a dolgokhoz rendelten és nem egymáshoz viszonyulóan váltak különbözıvé – ezért hittek a 19. és a 20. században is abban, hogy az emberek igazgatása nem különbözik (majd) a dolgokétól. Mivel a társadalom a dolgok (szervezetek, intézmények) rendszere, a dolgok majdnem mindig rendben voltak, így csak az emberek lehettek rendetlenek, csak ık térhettek el a dolgok által megszabott rendtıl, s ez azt eredményezhette, hogy maguk a dolgok sem voltak már képesek megfelelıen funkcionálni. Legalábbis a modern társadalomtudomány, politika és mindazok, akik belıle éltek, ebben hittek. (Az intézmények és szervezetek persze, s ezáltal maga a rend is folyton változott.) Az emberek feladata az volt, mint ahogy ma is, hogy mindenkor kellı gyorsasággal alkalmazkodjanak a dolgok változó rendjéhez. Az alkalmazkodás nem mehetett végbe automatikusan, és az egyének a társadalom egésze, a társadalmi rend a hatalom segítségére, vezetésére, iránymutatására, ösztönzésére szorultak. Az egyes emberek csak tévedéseik révén jöhettek rá, hogy éppen mihez kell alkalmazkodniuk, milyen szerepek társulnak az újonnan kialakult pozíciókhoz. Nem tudhatták, mert a funkcionális hatalom rendszerében az egyén önállósága és aktivitása megszőnt, az ami ı volt, azt a társadalomtól kapta, ahhoz, hogy megváltozzon az új önmagát is csak a társadalomtól várhatta. (Legalábbis ez következik a 20. századi társadalomtudomány tételeibıl.) Az egyes embereknek olyan „eszközökre” volt tehát szükségük, amelyek számukra is nyilvánvalóvá és elfogadhatóvá tették a változó dologi rendet, olyasmire, amit másokban is megláttak és felismertek. Az emberek egyformasága a potencialitás, vagyis az a bármivé válás értelmében volt a differenciálódás és így a dologi rend feltétele.

1.2.2.3. Csoportok és a normák

Az azonosságot, az egyformaságot talán a normák és az értékek fejezték ki leginkább. Tegyünk azonban különbséget a korai és a klasszikus funkcionális hatalom rendfogalma

29

között. A korai idıszakban, mikor a társadalom és az emberi természet ellenségesen álltak szemben egymással, vagyis, amikor az egyének még nem voltak kellıképpen üresek, hiszen saját természettel, ösztönökkel stb. rendelkeztek, magukban véve voltak jók vagy rosszak, akkor a normák nem kaptak fontos szerepet, ekkor a kényszer és nevelés voltak a társadalom (a hatalom) eszközei az egyének használhatóságának kialakításában. A klasszikus korban ezzel szemben már nem lehetett eleve adott minıséget rendelni az egyénekhez,30 és minden ember csak az lehetett, amivé a társadalom, annak bizonyos része, csoportja tette, a normák jelentısége megnıtt tehát. A norma mint viselkedési szabály nem egyszerő külsı kényszer volt, hanem az emberben lévı társadalmi. Merton szerint az emberek halmazát az teszi társadalommá, ha vannak közös értékeik és normáik.31 A norma tehát valamiféle az egyének közötti összekötı volt, de vajon mindenkit mindenkivel összekötött vagy csak a különféle csoportok tagjait egymással? Mindkettı elfogadható volt, de ebbıl nemcsak a rend, hanem különféle problémák is adódtak. Ha ugyanis azt feltételezték, hogy normák csoportonként különbözıek, akkor, mivel akár nagymértékben is eltérhettek egymástól, az egyik csoport számára normális (= a normáknak megfelelı) lett az, ami a másiknak elfogadhatatlan deviancia volt. Ezek az eltérések aztán a csoportok közötti ütközésekhez vezethettek, s így az eltérı normák vagy elkerülhetetlenné tették a csoportok közötti egyenlıtlenség és hierarchia feltételezését, és (a legtöbb esetben) ennek az egyenlıtlenségnek, tulajdonképpen a reális társadalomnak az elfogadását. Vagy a csoportok mellérendelését kellett elfogadni, és ebben az esetben a társadalom tagadásához juthattak el, hiszen a különféle normák egyenlısége feleslegessé és értelmetlenné tette volna a felettük álló, mindent összefogó társadalom és a hatalom fogalmát. Nem meglepı, hogy ezt a lehetıséget a funkcionális hatalom nem fogadta el (annál tolakodóbban kerül elıtérbe a válság idıszakában), de nem utasította el a csoportnormák létezését sem, ez pedig társadalmi káosszal fenyegetett. A normákkal csak akkor lehetett megalapozni a rendet, ha a csoportnormák felett létezett a

30

Az egyén már se nem jó, se nem rossz, ahogy Fromm mondta. Fromm: Menekülés a szabadság elıl, 21. és 186. o. 31 Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, 223. o.

30

mindenkire és minden csoportra érvényes

és kötelezı „társadalmi norma”, amely

elvárható és kikényszeríthetı volt. Szükség volt tehát a domináns normára. Amennyiben ez nem volt eléggé dologi, vagyis nem az eleve meglévı dologi rendet formálta viselkedési igénnyé, akkor csak egy uralkodó csoport normáit tehette dominánssá. Ha viszont a dologi rendet közvetítette, azt legalább kétféleképpen tehette. Törekedhetett arra, hogy a csoportnormák a társadalmihoz közeledve egymáshoz is közelebb kerüljenek, és együtt mozduljanak el a homogenitás felé. De törekedhetett arra is, hogy a csoportnormákat hierarchikus struktúrába rendezze és alávesse a domináns normának. Mindkét megoldás funkcionális, és mindkettı eredményezhetett rendet. Az egyik az egyformasághoz, a másik a csökkenı értékőnek tekintett feladatok szerinti hierarchiához vezetett.

1.2.2.4. Egyének és normák

De miért éppen a viselkedés rendezhette el a társadalmat, amint azt az egyformaság tárgyalásánál láttuk?32 Azokat a csoportokat, amelyekrıl itt szó volt, a feladataik szerint határozták meg: munkások, mővészek, nık, tıkések, parasztok és azok, akiknek éppen nincsen semmilyen feladatuk stb. A csoportnormák ennek megfelelıen pozícióhoz kapcsolt viselkedésminták, a szerepekre vonatkozó szabályok voltak. A társadalom által kínált rend pedig szerepcsoportok szerinti besorolás volt. A norma ezért olyan viselkedésminta volt, amely egy-egy meghatározott pozíció funkcionálásához szükséges magatartásmódokat írta le. Ebben az esetben viszont hogyan ütközhettek volna a csoportnormák egymással, hiszen valamennyi a dologi rend pozíciókban megmutatkozó csomópontjai voltak. Ezek pedig eleve egymáshoz kapcsolódtak, ha a rendszer tényleg üzemszerően mőködött. Amennyiben tehát az egyes pozíciók és az azt betöltı egyének és csoportjaik pusztán egy meghatározott feladatra szervezett üzem részei lettek volna, a normák ütközései valóban elképzelhetetlenek lettek volna. Csakhogy ez nem így volt, és

32

De erre mutat a tudományok alakulása is, gondoljunk csak a pszichológia és a szociálpszichológia karrierjére.

31

nem is kezelték így. Igaz ugyan, hogy a funkcionális hatalom a társadalmat mint üzemet igyekezett irányítani, és azt várta el, hogy a szerepek a társadalomban is, akárcsak egyegy gyárban vagy irodában, szabályozzák az egyének cselekvéseit. Ez viszont sehogyan sem akart sikerülni, megvoltak ugyan az elvárások, de az elvárt szerepekhez nemüzemszerő igények és viselkedések társultak, az egyének önálló életre keltek, holott nem lett volna szabad ezt tenniük, folyton kilógtak a szerepekbıl és a hatalom szempontjából folyton zavarossá tették a „társadalmi üzem” mőködését. Mégsem a szerepek, hanem azok meghatározásai váltak vita tárgyává: Mi a nık helye (tehát pozíciója és ebbıl következı szerepe) a társadalomban? Hozzátartozik-e a nıi szerephez a munka és a tanulás, a politika éppúgy mint a gyermekszülés és a gyermeknevelés? Mi a munkások helye (tehát pozíciója és ebbıl következı szerepe) a társadalomban? Szerepükhöz sorolható-e a politikai emancipáció, a szellemi függetlenség? És sok-sok egyéb kérdés vetıdött fel így. A szerepekbe soroltak önmeghatározásai pedig rendre eltértek a tradicionális hatalmi, a nık esetében a férfiak, a munkásokéban pedig a munkaadók definícióitól. Mivel a viták csak arról szóltak, milyen az érvényes norma, vagyis, milyen maga a pozíció, amelybıl a szerep ered, a társadalmi rend alapjait érintetlenül hagyták, és csupán annak formáját alakították.

1.2.2.5. A társadalmi norma

A „társadalmi norma” fogalma mindebbıl következıen már a klasszikus korban is homályos volt, nem csoda hát, hogy a válság idején még inkább azzá vált. Az ugyan eléggé könnyen megérthetı, hogy az egyes szerepekhez normák tartoznak, de vajon miféle szerephez tartozott a társadalmi norma? Vagy volt ilyesféle szerep, de akkor annak transzcendensnek kellett lennie, s ezért csakis transzcendens, a mindennapi cselekvésben tehetetlen normák származhattak belıle. Vagy nem volt, s akkor a norma funkcionalitása szenvedett kárt. A társadalom maga volt a (szuper)rendszer, az átfogó, a felölelı, a mindennek értelmet adó, amely nem összeállt az önálló életet élı részeibıl, hanem ellenkezıleg, amely részeire vált szét (differenciálódott), részeinek tehát maga

32

adott életet, amely önmagából hozta létre az intézményeket, egyéneket, s azok érzéseit és gondolatait. A társadalom a szerepek, a normák és minden létezı strukturált rendszere, vagyis egy meghatározott módon való egymáshoz rendelése volt. A társadalmi norma ezért nem is lehetett más, mint ennek a struktúrának, ennek a rendnek megfelelı viselkedéselvárás. Az az elvárás, hogy ezt a struktúrát érvényesnek ismerjék el. A társadalmi norma tehát valamennyi, a funkcionális rendet elfogadó szerepet megalapozó szabály. A rend azonban sohasem lehetett kétségtelen – hacsak nem a diktatúrákban –, ezért a társadalmi norma, a rend normája, mindig megmaradt elvontnak és homályosnak. Azt is mondhatnánk, hogy a társadalmi norma a rend mítosza, éppen ezért nélkülözhetetlen a funkcionális hatalom számára. Ez a mítosz ugyanis azt állítja, hogy a társadalom konzisztens rendszer, amelyben a különféle viselkedések, minden látszat ellenére, egyetlen nagy terv részei voltak, és hozzájárultak az egész mőködéséhez, végsı soron ahhoz, hogy Francis Bacon elképzelése valóra váljék, és minden embernek a tudomány és a technika haladása következtében legyen jobb a sora. Az azonban mégsem mondható meg, hogy milyen viselkedés felel meg a társadalmi normának, hacsak nem akarjuk azt állítani, hogy az engedelmesség, a szabályok kritikátlan elfogadása, vagyis a beletörıdés felel meg neki – ezzel ugyanis kihúznánk a funkcionális hatalom alól az egyik legfontosabb támaszát, a fejlıdést. De az engedelmesség konkrét, szituatív, a beletörıdés pedig lemondás, vagyis a kivonulás egyik módja, s ezt, legalábbis Merton szerint, devianciának kell tekinteni. A mindenkori hatalom persze sohasem volt igazán meggyızıdve róla, hogy az engedelmesség hátrányos lenne a számára, sıt, inkább hitt benne, mint bármi másban (semmi sem jobb példa erre a hadseregnél vagy általában véve a hivataloknál). Az elfogadás, az a hit, hogy rendnek kell lennie elengedhetetlen volt a társadalom (azaz a funkcionális hatalom által igazgatott és a dolgok szükségszerő kapcsolataiba vetett hitre alapozott rendszer) fennállásához. A társadalmi norma sem lehetett semmi több, mint annak elfogadása, hogy éppen ezen a módon kell szervezıdnie a társadalomnak. Sokféle lehetett tehát, de mindegyik csak ugyanazon a módon létezhetett, és csakis ugyanúgy volt megkonstruálható. A konkrét forma lehetett viták és

33

küzdelmek tárgya, mégsem volt túlzottan fontos, bármelyik alak elfogadható volt, ha az adott módon jött létre és hatékonyan mőködött. A rend az elızıekben nagyon elvont meghatározást kapott, és a mítosz persze sohasem elégítette ki a hatalmat mőködtetıket, a rendet tehát konkrétan kellett megformálni. Minél integráltabb volt a társadalom, minél inkább az egyéneket és nem csoportjaikat tette a rendszer mőködı részévé, annál valóságosabbá vált a rend. Mőködı rész alatt itt azt kell érteni, hogy tevékenységébe az integrált egyén az adott rendszer reprodukciójához járult hozzá, bármilyen is volt az. Integrált tehát az volt, aki rendszerszerően élt és mőködött, és nem vonta kétségbe, hogy ez így helyes.

1.2.3. A társadalmi problémák

Ebben a fejezetben a társadalmi problémák rendszerbeli funkcióját tekintjük át, de ehhez foglaljuk össze röviden, mire is jutottunk a bőn(tett), a káosz és a rend vizsgálata során, hogy milyen viszonyban is vannak ezek egymással. Láttuk, hogy a cselekvés minıségét, helyes vagy helytelen voltát a funkcionális hatalom önmagához viszonyítva adta meg, de láttuk azt is, hogy korai szakaszában még léteztek magából az emberbıl, annak természetébıl származó cselekvések, késıbb pedig, a klasszikus feltételek és mőködési mód kialakulása után a cselekvések kizárólag csak a rendszerbıl származhattak. A bőntettnek minısített nonkonformitás-formák pedig hozzájárultak a rendszer stabilitásához, vagy úgy, hogy megerısítették az értékeket, vagy úgy, hogy olyan valós szükségleteket elégítettek ki, amelyeket a rendszer más részei nem voltak képesek megtenni. A kontroll feladatai ezért egészen speciálisak lettek: meg kellett tartania „helyükön” ezeket a cselekvéseket. A káosz nem cselekvésszintő, jelentése pedig éppúgy, miként a bőné is különbözött a korai és a klasszikus periódusban. Az elsıben mindenekelıtt a rendszertıl idegen, meghódítandó környezet, természet, másik társadalmi rend vagy ezeknek

34

megfelelı cselekvések összessége volt. A másodikban viszont a rendszer tulajdonsága és eredménye, és persze mindkettıben a veszély mítosza. A rend, bármilyen is, a rendszer normál (a leggyakrabban elıforduló, a szokásos vagy az érvényes normáknak megfelelı) állapota volt. A korai fázisban az önállóan, a saját törvényeik szerint rendezıdı dolgok kényszere, amely erıvel szorította az egyéneket a nekik megfelelı, helyes cselekvésre és amelynek engedelmeskedni kellett. Klasszikus formájában pedig a struktúra önreprodukáló mőködési módja, szabályos mőködése volt, a rendszer által meghatározott cselekvések így kapcsolódtak vissza a rendszerbe. A visszacsatolásoknak adekvátnak kellett lenniük, mert ha nem voltak azok, akkor strukturális torzulás következhetett be. Ennek mércéje mindig a pozíciók strukturális viszonya volt.

1.2.3.1. Társadalmi problémák a korai és a klasszikus funkcionális hatalom idején

A funkcionális hatalom korai fázisában tehát a cselekvés vagy az emberi természetbıl származott vagy annak ellenére kikényszerített volt, a káosz kívülrıl fenyegette a társadalmat és a rend a dolgok törvényszerő kapcsolataiból származott. A cselekvés tehát bár önálló volt, nem hozhatott létre rendet, legfeljebb megérthette, miként kell tennie, hogy megfeleljen annak. Voltak tehát helyes és helytelen, a rendszernek meg nem felelı cselekvések, és erre az egyén kétarcúsága módot is adott. A helyes cselekvések nélkül a rend még tehetetlen volt, kényszert gyakorolt ugyan az egyénekre, de a helyes cselekvéshez kellett az is, hogy ezt a kényszert szabadságnak fogják fel. A káosz akkor vált igazán veszélyessé, amikor behatolt a társadalomba, valahogyan úgy, ahogyan Ariès képzelte a természetrıl, amely áttörte a társadalom védıfalát és ezzel kiszolgáltatta az embert a halálnak.33 Ez megtörténhetett, ha a kényszer valamilyen okból megszőnt (anómia), és megtörténhetett akkor is, ha a kényszert elnyomásnak tekintették (társadalmi mozgalmak, munkások, nık stb.).

33

Ariès: Geschichte des Todes, Deutsche Taschenbuch Verlag, München, 1989, 775. o.

35

A klasszikus fázisban a kényszer másodlagossá vált, mert a cselekvések már nem lehettek önállóak, hisz valamilyen módon már eleve szabályozottak voltak. A rendszerek kiépültek és oly módon kapcsolódtak össze egymással, hogy az egyének nem tudhattak rajtuk kívül elhelyezkedni, ezért minden cselekvésük a rendszermőködés mozzanata volt. A cselekvések ennek megfelelıen szabályozottak lettek, s a szabály, mivel mőködést írt le, áthelyezte a hangsúlyt a dolgok törvényszerő kapcsolatairól a folyamatra, vagyis a rendszer üzemelésére. Valamennyi cselekvéssel kapcsolatban az a kérdés merült fel ebben az értelmezési keretben, vajon üzemszerő-e, vagy nem üzemszerő az éppen vizsgált rendszer szempontjából. A káosz úgy lehetett tehát a rendszer tulajdonsága, hogy az alrendszerek és részrendszerek egymásra vonatkozásai és hatásai elkerülhetetlenül hozták azt létre.

1.2.3.2. A rendszerek határai

Nyilvánvaló, hogy a hatalom feladata eltérı volt a két fázisban, az azonban bizonyos, hogy a társadalmi probléma fogalma már a korai szakaszban megjelent, vagyis már akkor szükségessé vált az esetlegesnek, véletlenszerőnek látszó cselekvéseket, eseményeket, helyzeteket egyetlen osztályba sorolni, vagyis rendszerezni. Rendszerezni pedig csak akkor lehetséges valamit, ha vannak szempontok, amelyek mentén az megtehetı. Ezek a szempontok viszont sosem lehetnek önkényesek, ezért azt kell feltételeznünk, hogy a társadalmi problémák rendszerezési szempontjai is szoros kapcsolatban álltak a dolgoknak, illetve magának a rendszernek a követelményeivel. Tekinthetjük úgy, hogy a társadalmi problémák rendszerezése magának a kialakuló funkcionális rendszernek a követelménye volt. Azt is mondhatnánk, hogy a létrejövıfélben lévı rendszerek kijelölték a saját határaikat. Persze olyan határokat kellett találniuk, amelyek nem akadályozták ıket a növekedésben (fejlıdésben), amelyek tehát nem tiltották meg azt, hogy maguk alá rendeljék az addig oda még nem tartozott területeket is, sıt inkább ösztönöztek erre.

36

Minden határ valamilyen birtokot vesz körbe, és azt állítja, hogy a körbevett eddig és eddig a pontig valakihez tartozik. A rendszer határai – mondhatjuk – azt a birtokot jelölték ki, amelyen belül a dolgok megfelelıen rendezıdtek el. A korai szakaszban a törvényszerően összekapcsolódó dolgok alkották a megfelelı elrendezıdést, ám ezzel ellentmondásra jutunk, mert miként lehetnek másféle területek, ha dolgok törvényszerően kapcsolódnak össze? Nyilvánvalónak tőnik, hogy ez csak akkor fogadható el, ha az objektív rendet kikényszerítı dolgok nincsenek jelen a határokon túl. Azt is mondhatnánk, hogy a határok a korai fázisban „természet adta” jellegőek voltak. Egész pontosan: ahol a „természet” kezdıdött, ott ért véget a társadalom, vagyis azoknak a dolgoknak a formálódó rendszere, amelyekbıl a funkcionális hatalom is eredt, és amelyet egyre inkább csak funkcionális módon lehetett hatékonyan igazgatni. A hatalom szerepe itt az volt, hogy a határokat kiterjessze, hogy birtokba vegye a(z emberi) természet „senki földjét”. Vagyis elı kellet segítenie, hogy, az Egyesült Államok történetébıl vett hasonlattal, a határok, mint egyfajta frontier, folyvást

elıre

nyomuljanak,

és

az elfoglalt területeken

is megjelenjen

és

megszervezıdjön az a dologi világ, amelynek mőködésébıl a rend kényszere származott. Nem azt szervezte meg tehát, amit ott talált, a rend csak úgy jöhetett létre, ha társadalmi dolgok kerültek a meghódított „természetiek” helyére. Nem a hatalom pusztította el a „természetet” azt már úgy, feldúlva találta, és az ellen kellett küzdenie, ami spontán, vagyis szabad módon fennmaradt vagy létrejött az ipar haladása által végigpusztított területeken. A probléma éppen a spontaneitás (vagyis a szabadság) volt, mivel az egyáltalán nem volt tekintettel a rendszerek igényeire – egyszerőbben fogalmazva: a modern termelésben alkalmazottak, sıt a tulajdonosok sokaságát egyáltalán nem érdekelte, hogy mi jó a rendszernek, mindezt csakis a saját szempontjából volt hajlandó figyelembe venni, mondhatnánk, a túlélés minél hatékonyabb útjainak megtalálása érdekelte csupán. Amíg a társadalmak és a szabályok a cselekvésekbıl származtak, addig, miként ezt A. Smithnek a „láthatatlan kézre” vonatkozó elképzelése is mutatta, csak az öncélt követı cselekedetekbıl nıhetett ki a társadalom, valamilyen átláthatatlan módon. Csakhogy, a dolgok funkcionális szervezıdése elképzelhetetlenné tett minden ilyesfajta megfontolást. A cselekedetnek

37

társadalminak kellett lennie, pontosabban társadalmi volt, ha felismerte a dolgok rendjét és megfelelt annak, vagyis nem volt többé önzı a korábbi értelemben, és nem volt társadalmi, ha nem ismerte fel, vagy tagadta, illetve nem fogadta el azt, vagyis, ha – bármilyen is volt a tett – nem a társadalom volt a célja.

1.2.3.3. Ahol a társadalmi problémák keletkeztek

A hatalom funkciója tehát a korai szakaszban, mikor a rendszer még kialakulóban volt, egyrészt a spontán és rendszertelen cselekvések szabályozása és a rendszer igényeihez igazítása volt, másrészt pedig az új területek meghódításának szervezése, segítése. A rendszer határai nem mindenütt voltak azonos mértékben merevek vagy áthatolhatatlanok. A társadalmi problémák éppen azokon a pontokon definiálódtak, ahol a határok a leginkább merevek voltak, ott tehát, ahol a hatalom, a rendelkezésére álló eszközökkel élve is a legtehetetlenebb volt. Az volt tehát társadalmi probléma, ami nem engedett a dologi kényszernek vagy kiszabadult annak hatálya alól. A klasszikus fázisban a dolgok törvényszerő kapcsolatai helyett a kialakult rendszert reprodukáló üzemszerő mőködés lett a mérce. Minden a birtokon belülre került, a frontier megszőnt, a határok, úgy tőnt, többé semmit sem rekesztettek ki, jellegük ezért elkerülhetetlenül megváltozott. A társadalmi problémáknak meg kellett volna szőnniük, hiszen sikerült (szinte) mindent meghódítani és alárendelni a funkcionális mőködés logikájának. De nem ez történt, a bőntettek nem tőntek el, s a bőn is csupán átalakult és nonkonformitássá vált. Valójában, szó szerinti értelemben csak ettıl a pillanattól beszélhetünk társadalmi problémákról, mint a társadalom problémáiról, hiszen minden, az egyének, a viszonyok, a különbségek, mind-mind magából a társadalomból, vagyis a rendszerbıl származtak. A határok a rendszeren belül húzódtak immár, és nem kevésbé voltak mozgékonyak, mint a korai fázisban. Továbbra is növekedett a rendszer, és minden olyan rendszermőködés és rendszerbeli elem problematikussá vált, amely ebben a növekedésben nem volt produktív, és minden olyan

38

elvesztette problematikus jellegét és közömbössé vált, amely nem volt hatással erre a folyamatra. A hatalom feladata a klasszikus korszakban nem a hódítás, képviselıi többé nem kalandorok voltak, akik vakmerıen vetették magukat az ellenséges dzsungelekbe, és nem voltak konkvisztádorok sem, akik Eldorádó (vagyis a „jó” társadalom) kincseinek reményében végigpusztították a természetet és az idegen kultúrákat. A hatalom inkább szervezett és igazgatott, és csak akkor nyúlt az erıszak eszközeihez, ha egyéb lehetıségei kimerültek. Követve a korai fázisnál alkalmazott gondolatmenetet, a társadalmi problémáknak azokon a pontokon kellett definiálódniuk, ahol a szervezés standard módjai hatástalanok voltak és speciális módszereket, intézményeket követeltek. Nem mondhatjuk azonban, hogy az minısült ekkor társadalmi problémának, amit nem lehetett megszervezni vagy nem lehetett igazgatni, hiszen mindent lehetett, és mindent meg is szerveztek. Mitıl különült el vajon néhány sajátos igazgatási terület, mi tette ezeket társadalmi problémává?

1.2.3.4. A felhasználhatatlan igazgatása

Ha a rendszer valóban teljessé vált és minden társadalmi létezı az ı produktuma volt, akkor minden bőnt és nonkonformitást is a rendszer állított elı. Nem minden nonkonformitás volt felhasználhatatlan, de közülük azok, melyeket a rendszer sehogyan sem volt képes adaptálni, vagyis amit semmire sem tudott felhasználni, az társadalmi problémává vált. A kialakult szuperrendszer azonban nem engedhette meg magának, hogy bármi is igazgatás nélkül maradjon, így a hatalom egyik legfontosabb feladatává a felhasználhatatlan igazgatása, azaz kontrollja vált. Mindkét fázisban gyakorlatilag a hatalom volt az a vonatkozási pont, amelyhez viszonyítva eldılhetett, mi számított ténylegesen is társadalmi problémának. Jóval a funkcionális hatalom megjelenése elıtt, akkor amikor a királyi hatalom kizárólagos

39

jogot formált a büntetésre és a kártérítésre, a hatalom már önmagához viszonyította a bőnt.34 A hatalomnak tehát mindkét fázisban sajátos szerepe volt, mert csak a hatalom akciói nyomán vált érzékelhetıvé, hol található a határnak az a szakasza, amely merev, s ahol a rendszer nem képes segítség nélkül terjeszkedni. Mivel a felhasználhatóság mindig valamiféle hatalomhoz viszonyított volt, azt is csak az dönthette el, hiszen az igazgatás differenciáltsága a hatalom különféle zónáit reprezentálta. A társadalmi problémák kijelölése tehát a funkcionális hatalom egyik elsıdleges feladata volt. A káoszt sohasem lehetett közvetlenül alárendelni a hatalomnak, vagyis a rendszernek, nem lehetett csak úgy beavatkozni kiszámíthatatlan és hektikus folyamataiba, a káoszt elıbb át kellett alakítani, hogy uralkodni lehessen rajta. A funkcionális hatalom és a (társadalom)tudomány együtt a görög filozófiához és a görög poliszhoz hasonló csodát tett: renddé (kozmosszá) változtatta a káoszt. Ha a humán tudományokat nézzük, akkor láthatjuk miként osztotta fel egymás között és miként rendszerezte, idınként egymással is versengve és vitatkozva az orvostudomány, a pszichológia, a pedagógia, a szociológia és a gazdaságtan. Nyilvánvaló, hogy éppen kaotikussága miatt mindaz, amibıl a társadalmi problémákat megalkották nem volt eleve rendszer, csakis a kontroll csinálhatott rendszert a sok-sok különféle, önmagában összefüggéstelen cselekménybıl és jelenségbıl. E nélkül képtelen lett volna hozzáférni, képtelen lett volna uralkodni felette. A társadalmi problémák ezért kettıs jelentésőek voltak: egyszerre mutattak rá a társadalom kaotikus tartományára vagy a határon túli, meghódíthatatlannak látszó területekre, ezzel egy idıben pedig mindenki számára kétségtelenné tették a káosz feletti uralmat. Persze sem a káosz, sem az uralom módja nem maradt változatlan, az elıbbit, úgy tőnik, egyre kisebb területre szorították vissza a szuperrendszer terjeszkedése során, majd a 20. század vége felé mintha minden a feje tetejére állna és visszaalakulna káosszá az, amit pedig már olyan szépen elrendeztek – ennek következtében aztán a kialakult rendszerekben nem lehet igazgatni többé a problémákat.

34

M . Foucault: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák, 55. o.

40

1.2.3.5. Társadalmi problémák a funkcionális hatalom válsága idején

A társadalmi problémák rendszere azonban többször is megváltozott története során. Lehet, hogy most, a válságban sem történik más? A változás, éppen a társadalmi probléma kettıs jellege miatt tekinthetı a káosz feletti uralom vagy pedig a társadalom kaotikus tartománya változásának. Mindkettıbıl arra a paradox következtetésre juthatunk, hogy a társadalmi problémák a káosz jellegével együtt változnak. Miféle káosz azonban az, amelyiknek jellege van? Hiszen a káosz éppen attól az ami, hogy tulajdonságnélküli, maga az apeirosz, a végtelenül meghatározatlan, melybıl épp ezért lehetetlen kijutni. Persze így uralkodni sem lehet rajta, tehát csak addig lehetett tulajdonságok nélküli, ameddig nem volt a társadalomra vonatkoztatva, vagyis nem tekintették úgy, mint a társadalmi rendszer folyamataira hatást gyakorló tényezıt. Ami a társadalomra vonatkoztatott, az összekapcsolhatóvá vált annak különféle folyamataival, ezért magának a rendszernek a mőködését is befolyásolhatta. A tulajdonságnélküliség persze nem más, mint a társadalomtól való elvonatkoztatottság, vagyis csak akkor lehetett valami tulajdonság nélküli, ha a rendszer úgy kezelte az adott folyamatokat és tényezıket, mint amelyeknek nincsen hatása a mőködésére. A társadalmi problémák viszont mindig tulajdonságokkal rendelkeztek, valójában a rendszerszerővé tétel problémái voltak, összekapcsolódtak a társadalommal, de sem asszimiláltak, sem normalizáltak nem voltak. Az asszimiláció kétféle is lehetett, mert a problémát alá lehetett rendelni a társadalomnak, illetve a társadalmi (funkcionális) hatalomnak. Ebben az esetben az alárendelt státusában azonossá vált mindazzal, ami felett a funkcionális hatalom uralkodni tudott, de csak így, alávetettként kapott tulajdonságot. Az asszimilációnak, a társadalomba illesztésnek ez a módja a korai fázisban volt jellemzı. Lehetséges

volt

azonban

az

asszimilációt

hasonlóvá

tételként

mőködtetni,

reszocializációként felfogni, a normalizálás ekkor a hibás, partikuláris, pusztán csoportszintő, a hatalomra nem vonatkoztatott szocializációt igazította ki. No persze itt nem csak az átnevelı táborokra kell gondolni, amelyek olyan kedveltek voltak a 20.

41

század diktatúráiban (a maoista kulturális forradalom, a rákosista kitelepítések vagy a különféle munka- és koncentrációs táborok formájában), de az ifjúsági nevelıintézetekre és magukra a börtönökre is.

1.2.3.6. A problémák szabályozása

A társadalmi problémákat úgy tekinthetjük tehát, mint a funkcionális hatalom törekvését arra, hogy a spontán, szabályozatlan módon, véletlenszerően és kiszámíthatatlanul megjelenı cselekvéseket és folyamatokat a maga szempontjából kiszámíthatóvá, szabályozhatóvá tegye. A kontrollrendszerben gyakorlatilag mőködtetett társadalmi problémák rendelkeztek mindazokkal a tulajdonságokkal, melyekkel a tudomány és az igazgatás minden rendes tárgyának rendelkeznie kellett: voltak okai, értelmezhetı trendjei, összefüggései és szabályai, vagyis prediktív, valószínő eseménystruktúrája volt mindannak, amit ide be lehetett illeszteni. Mindezek lehetıvé tették, hogy uralkodni lehessen a társadalmi problémák felett. Amikor a társadalmi problémákat vizsgáljuk, akkor tehát nem az egyének valamiféle az állapotszerően stabil rendtıl való elhajlását tekintjük, jelenjen meg akár a normák objektív, akár az értékítéletek szubjektív alakjában. A társadalmi problémát, innen nézve úgy foghatjuk fel, mint a stabilitásra, vagyis az állapottá válásra törekvı, de azt soha el nem érı rendszer sajátosságát. A stabilitást és az állapotjelleget a szabályozás volt hivatott biztosítani, és leginkább a kiszámíthatóságban volt felismerhetı. A szabályozottság – a második fázisban – aztán azonossá vált a renddel. A funkcionális hatalom társadalmában a szabály ahhoz hasonlatosan mőködött, ahogyan valaha a dolgok neve, csak akkor vált valami társadalmi létezıvé, ha szabályokat mondtak ki rá (normákat, jogi vagy tudományos szabályokat, mindegy), ha a szabályok által helyet (státuszt, szerepet) adtak neki a rendszerben. Ugyanúgy, ahogyan a régiek is hittek abban, hogy a név kimondásával hatalmuk alá vonhatják a szellemeket vagy más embereket, a funkcionális hatalom is azt hitte, hatalma van mindazok felett, amelyekre ráolvasta a megfelelı szabályokat. Mivel valamennyi társadalmi jelenség leírható

42

egyének sajátosságaként, a szabályozatlanság jól kimutatható, megjelölhetı volt individuális szinten is. A társadalmi problémák így sokszor tőnhettek az egyének megregulázása, kontrollálása problémájának. A kontroll éppúgy szolgálta a már szabályok közé utaltak beillesztését és visszaigazítását, mint a nem szabályozhatónak a szabályokhoz kényszerítését. A normalizálás folyamata kialakította azokat a tulajdonságokat, melyek használhatóvá, alkalmazhatóvá tették az embereket a funkcionális rendszerek számára. Ezeknek a tulajdonságoknak önmagukban, a hatalom támogatása nélkül is meg kellett állniuk a maguk lábán. Ezzel egyidejőleg a normalizáció felbomlasztotta azokat a csoportkötıdéseket, melyek a szervezetek szolgálatával szemben elsıdlegességet kaphattak volna. Arra törekedett tehát, hogy a szervezetek, a szervezeti rend iránt belsıleg elkötelezett, minden más kötıdéstıl mentes emberek funkcionálisan rendezett struktúrája alakuljon ki. Az emberek, akiknek ezt el kellett szenvedniük, magára a folyamatra vonatkoztatottan mindig éppen egy bizonyos állapotban, a normalitás meghatározott szintjén voltak. Ezen állapot, és a normalizálásból, mint folyamatból elérhetıként, végpontként eredı, kívánt eredmény között mindig diszkrepancia volt. A cselekvések, viselkedések értékelése a társadalomban, ebbıl következıleg, igen széles intervallumban mozgott, minél szélesebb volt az így létrejövı tartomány, valószínőleg annál bizonytalanabbá váltak a határai, és annál kevésbé voltak képesek kezelni azokat a kontrollintézmények. A társadalmi problémák a funkcionális rendszerek mindkét korszakában lehetıvé tették, hogy a hatalom egyensúlyt tartson fenn a rend és a káosz között és ezzel a rendszerek stabilitását és dinamikáját egyaránt biztosítsa. A társadalmi problémákat a rend és a káosz közötti balansznak tekinthetjük, amely rendkívül érzékeny mindkettı változásaira. Addig, amíg a funkcionális rendszer mőködik, erre a balanszra a kontrollrendszer vigyáz.

43

1.3. A TÁRSADALMI KONTROLL FORMÁI

1.3.1. A kontroll általános jellemzıi és ábrázolása

Minden kontrollrendszer az egyén és a szabadság dimenzióiban érthetı meg. A társadalmi kontroll változásának bemutatatása érdekében történetét két, korai és késıi szakaszra osztottuk. A szemléletesség érdekében mindegyiket ábrák sorozatán mutatjuk be, ahol az egyik tengelyen az egyén tulajdonságai, a másikon a szabadság jellemzıi szerepelnek. Az így kapott négy mezıben a rendet, a társadalmi problémákat, és ezek kölcsönhatásait mutatjuk be az események, a kontrolleszközök, a kontrollintézmények és a kontroll mőködési módja szempontjából.

1.3.2. A társadalmi kontroll korai rendszerei

A korai kontroll szemléletében az egyén a racionalitás és az ösztönösség között helyezkedett el, a szabadságot pedig vagy a korlátok elfogadása és azok hiánya vagy lerombolása révén lehetett birtokolni vagy elnyerni. A korai szakaszban a tengelyeket kétféle vonallal kellett megjelölnünk, a szaggatott vonalak a társadalom által mindinkább arrébb tolt határokat mutatják, melyeket frontiernek neveztünk, mivel éppúgy, mint egykor az Egyesült Államok nyugati határa, a társadalom elırenyomulása következtében mind arrébb, és arrébb tolódott. A funkcionális rendszerek kiépülése ebbe az irányba viszonylag kisebb ellenállással ment végbe. Folyamatos vonallal jelöltük a „társadalom” és a „természet” közötti merev, a rendszer hódításának ellenálló határokat, melyek mögött a korai társadalmi problémák megformálódtak.

44

1.3.2.1. A kontroll feltételei ( 1. ábra)

A kontrollrendszer feltételeit, vagyis azokat a tényezıket vizsgálva, amelyek mőködésének lehetıségét és területét megrajzolták, azt láthatjuk, hogy az egymástól elválasztott mezık háromnegyede (színezett területek) problematikus a funkcionális hatalom szempontjából, ám mégis csak egy mezı található az ábrán, amely a társadalmi problémák területének volt tekinthetı. Valójában úgy kellene ábrázolnunk, hogy a káosz irányából a két szomszédos mezı felé átjárhatóak a határok, vagyis hatással volt azokra, de ez a hatás visszafelé már csakis a hatalom erejénél fogva érvényesülhetett. Ebben a mezıben a szabadság a társadalmi korlátoktól való mentességként értelmezhetı, az egyéneket pedig a természeti erık, az ösztönök irányították. Ezzel szemben a társadalmat (a rendet) racionális egyének és a társadalmi korlátok által biztosított szabadság jellemezte. A társadalmi kontroll ebbıl a mezıbıl indult ki, ennek a hatalmát képviselte, és minden eszköz, amit felhasznált ennek a mezınek, vagyis a „tisztes”, decens polgárok céljait követte.

1.3.2.2. A folyamatok jellege (2. ábra) Mivel a kontroll folyamatokat, vagyis eseményeket és cselekvéseket kezelt, fontos ezeket jellegük szerint megkülönböztetnünk, mint ahogy ez fontos volt a hatalom számára is. A viszonyítási pont most is a koordinátarendszernek az a mezıje, amelyet az egyének racionalitása és a korlátok által biztosított szabadság jelölt ki. Az események és cselekvések ebben a mezıben társadalmiak, vagyis a természeti erıktıl a leginkább függetlenek voltak, legalábbis azoktól, amelyeket sikerült elnyomni és fölébük kerekedni. Miféle cselekvések és események következhettek be tehát itt? Olyanok-e, amelyeket nem is kellett kontrollálni, mert eleve helyesek voltak? Talán ebben a koordinátarendszerben nyugodtan igent mondhatunk erre a kérdésre, hisz a racionalizáció, mint Max Webertıl tudjuk a társadalommá alakulás legfontosabb ismérve volt. Az intézményeknek éppúgy racionálisan kellett felépülniük, miként

45

magának az egyénnek. A cselekvések itt tehát csakis racionálisak lehettek,35 az események pedig, amelyek nem cselekvésjellegő történések, a társadalom nemindividuális „mozdulatai” a struktúrákban ırzött szabadságból következtek. Az események ebben a mezıben társadalmilag korlátoltak voltak. A cselekvések és az események itt mind „helyesek”, „tisztességesek”, azaz „decensek” voltak. Ezzel szemben a természeti káosz mezıjében36, ahol az egyéni cselekvések kiindulópontjai az ösztönök voltak és nem az ész, és ahol az események nem a társadalmi struktúrákból, hanem az ismeretlen, beláthatatlan természeti erıkbıl következtek, ott sem a cselekvések, sem az események nem lehetettek helyesek, mert mást célt követettek, ha lehetett egyáltalán céljuk. Nem kellett szándékoltan a társadalommal

ellenségesnek

következményeikben

eltértek

lenniük, vagy

mégis

eltérhettek

úgy a

kezelték

funkcionális

ıket,

mivel

hatalom

által

elfogadhatótól. A korai társadalmi kontroll számára a jó premisszákból jó, a rosszakból persze csakis rossz következhetett. De ez nem jelenti azt, hogy a „tisztes” társadalom és a társadalmi problémák valósága azonos jellegő és ugyanazzal a logikával adekvátan leírható lett volna. A korai szakasz sajátossága – ezt jelzik a koordinátarendszerben a folyamatos vonalak –, hogy valósága nem volt homogén. A társadalmi problémák valósága illogikus és irracionális (vagy talán nem-racionális), hiszen mércéje a társadalom racionális és logikus világa, ami annyit tesz, hogy érthetetlen és értelmetlen valóság, amelyben az emberek élete, annyiban amennyiben nem viselkednek hasznot hajtó módon, hasonlóan jellemezhetı. Ez is olyan valóság volt, amelybıl még ki kellett bontani a benne rejlı társadalmit. A hatalom ebbıl következıleg nem védekezett, hanem támadott, és így a korai kontroll sem védekezés, hanem támadás volt a még nem társadalmiasított területek ellen. Mivel ez a terület képviselte a természetit, a társadalom által még meg nem hódítottat, amely tulajdonképpen a társadalommal szemben

35

Weber cselekvéstípusaiból itt tehát csak a célracionális és az értékracionális fordulhatott elı, ha szigorúan tartjuk magunkat koordinátarendszerünk feltételeihez, vagyis ha csakis ezekre a feltételekre egyszerősítjük le a „tisztes” polgárok cselekvéseit. 36 Ne feledjük, csak a társadalomban megjelenı természet minısülhetett káosznak!

46

ellenséges volt, a hatalom itt a kontroll eszközeivel úgy lépett fel, mint az idegen hódító: erıszakkal.

1.3.2.3. Elsıdleges és másodlagos kontroll

Az esemény- és cselekvésvilág strukturálása mindig is a funkcionális hatalom egyik legfıbb feladata volt és ebben a kontroll segített neki. Éppen ezért a társadalmi kontroll egyik alapvetı kérdése az volt: „Hogyan és mikor lehet a tömegszerő viselkedést koordinált csoportviselkedéssé transzformálni?”37 Elsı pillantásra úgy tőnik, mintha ez a feladat a korai szakaszban szinte kizárólag a nem-decens cselekvések és események szférájában jelent volna meg, de ez nincsen egészen így. Inkább azt mondhatnánk, hogy két kontrollrendszer alakult ki ekkor, az egyik a racionális és a társadalomban szabad egyének kialakítására és ellenırzésére (I. kontrollrendszer vagy elsıdleges kontroll), a másik pedig a nem-racionális és a társadalomban nem-szabad egyének elnyomására (II. kontrollrendszer vagy másodlagos kontroll) törekedett.38 A két kontrollrendszer funkcionálisan is elvált egymástól. Az elsı funkciója a hatalom stabilizálása, azoknak a cselekvés és viselkedésmódoknak a megismertetése és evidenciaként való elfogadtatása volt, amely révén a tisztes egyének úgy „mőködhettek”, mintha a hatalom maga cselekedne. Ez a kontroll a racionalitásra és a kötıdésekre épített. Racionalitásra abban az értelemben, hogy az általa kontrollált egyének számára a társadalom uralkodó rendjének ésszerősége belátható és elfogadható, mégpedig mindenekelıtt azért mert nekik is hasznos volt. A kötıdésekre pedig abban az értelemben, hogy a nevelıket eleve tekintélynek, felsıbbségnek, tiszteletre méltónak láttatták. A neveltek mindig tılük függı helyzetben voltak, s ezt elfogadták, magától 37

Mannheim: Man and Society, 319. o. Nem követhetjük itt Mannheim direkt–indirekt megkülönböztetését, amely a személyes és az intézményi kontrollmódok között tett különbséget. Nála a direkt kontroll személyes (szülıi, baráti, tanári stb.) befolyást és hatást jelent. Az indirekt pedig intézményi befolyást, amely a cselekedetek, a szemlélet és a szokások meghatározását célozza. (Mannheim: Man and Society, 275-311. o.) Nem alkalmazhatjuk Finszter Géza pozitív kontroll–negatív kontroll megkülönböztetését sem, bár az közel áll az elsıdleges és másodlagos kontroll némely sajátosságához, de erısen leszőkítené az értelmezés lehetıségeit, ha e felosztás mentén folytatnánk elemzésünket. (Finszter: A rendészet elmélete, KJK-Kerszöv, Budapest, 2003, 124. és 127. o.) 38

47

értetıdınek tekintették. Az elsıdleges kontroll kiindulópontjait a korai szakaszban tehát éppen a társadalmi rend támaszai alkották. Ebbıl következıen csakis ott mőködhetett hatékonyan, ahol ezek az elıfeltételek megvoltak. A másodlagos kontroll viszont azon a területen tevékenykedett, ahol a fenti evidencia nem volt belátható, ahol az elfogadás esélye a nullához közelített, ezért sem a racionalitásra, sem a kötıdésekre nem alapozhatott. Függıségek persze itt is voltak, csakhogy olyan kényszerek formájában, amelyektıl képtelenség volt megszabadulni. A racionalitás

itt

esztelenséggé

változott,

amely

persze

nem

hasznot,

hanem

kiszolgáltatottságot hozott. A hatalom ismeretlen területen járt, és nem tudott mire támaszkodni. Itt az volt a feladat, hogy a funkcionális jellegő, egyébként is kényszereken (mint amilyen a megélhetés) alapuló cselekvéseket, más módon is kikényszerítsék, hiszen nem számíthattak arra, hogy az egyének e nélkül, önként is azt teszik, ami a hatalom számára kedvezı.

1.3.2.4. A kontrollrendszerek eszközei ( 3. ábra)

A két kontrollrendszer eszközei, intézményei és mőködési módjai mindennek megfelelıen különbözıek voltak. Nézzük elıször az eszközöket. Az alábbiakban eszközöknek fogjuk tekinteni mindazokat, amelyek segítségével a magatartásokat és viszonyulásokat meg lehetett határozni.39 A két kontrollrendszer közötti eltérés feltételeik

különbségébıl

adódott.

Az

elsıdleges

kontroll

azon

a

területen

tevékenykedett, ahol a hatalom és a kontrolláltak alapvetı hitei megegyeztek, azonosak vagy igen közel állóak voltak, ezért az eszközök finomabbak és racionalizáltabbak lehettek. A „tisztes” polgárokat elfogadták a társadalom állította korlátokat és azokkal, mint saját létezésüket óvó védfalakkal, szívesen ismerkedtek meg. İk otthon voltak a társadalomban, kényszereit önmagukra erıltették. Az elsıdleges kontroll célja ebben a

39

„Ha azt kérdezzük, hogyan volt lehetséges ezeket az idegen standardokat átadni, hogyan lehetett a kívánt viselkedést elıidézni, akkor a módszerek széles skáláját határozhatjuk meg a spontaneitástól a brutális erıszakig.” Mannheim: Man and Society, 280. o.

48

közegben az önuralom kialakítása volt, vagyis az, hogy a társadalmi korlátokat a szabadság elengedhetetlen feltételének fogadják el.40 Ennek eredményeként, ideális esetben, nem volt szükség más intézmények beavatkozására, mert az egyénekbe épített intézmények hatékonyan mőködtek, azaz önkontrollt gyakoroltak. Összefoglalóan nevezzük ezt a beépített mechanizmust erkölcsnek, amely, ha valóban mőködött, megszabadította a funkcionális hatalmat az állandó figyeléstıl és az ezzel járó költségektıl. Érdekes módon az erkölcsösség (a konformitás), az ekkor érvényes felfogás szerint, a társadalmi hierarchiában felfelé haladva növekedett, lefelé haladva pedig csökkent. A nevelés volt – és maradt – az az eszköz, amellyel az önkontrollt ki lehetett alakítani. A nevelési intézmények eredményességétıl azt lehetett várni, hogy az ott kialakított, „legyártott” egyének, amennyiben társadalmi pozíciójuk megfelelı volt, használhatóak és megbízhatóak lesznek. Ez a feltevés, a racionalitás jegyében hosszú ideig összefonódott azzal a másikkal, hogy a tárgyi ismeretek, vagyis a tudomány, a társadalom és a hatalmi elit számára kedvezı eredményei önmagukban is nevelı hatásúak. A nevelés célja mindig is az volt, hogy a neveltek viselkedését egy elıre megadott mintához igazítsa. A gyermekek esetében ez a minta a felnıttek idealizált világa, s ezáltal a gyermekek és a felnıttek közötti hierarchikus viszony elfogadtatása, mintegy elıkészítve a felnıttek közötti magától értetıdı hierarchiákat. A felnıttek esetében pedig a minták a létfeltételeket birtokló szervezetek igényeihez igazodtak.

1.3.2.5. Osztályozás, megkülönböztetés

40 Finszter Géza világosan fogalmazta meg ezt az elvet a kontroll tárgyalásakor: „A magatartás[unk] feletti uralom a tudatos élet kialakításának, az értelmes célok állításának és azok megvalósításának elıfeltétele.” – írta. A szövegen azért változtattam, mert a megfogalmazásba csúszott sajtóhiba, félreérthetıvé tette azt. Úgy ugyanis valakiknek az általában vett magatartás feletti uralmáról, netán mások magatartása feletti uralmáról szól, holott egyértelmő, hogy a szerzı a saját magatartásunk feletti uralmunkról beszél, ezért hozza fel példának a szakmák, idegen nyelvek és eszközök kezelésének tanulását, hisz csak ezek által szerezzük meg a magatartás[unk] feletti uralmat. Finszter: A rendészet elmélete, 121. o.

49

A minták elfogadását készítette elı és biztosította a magatartások és emberek osztályozása. Ez a tudománytörténetben hosszú múltra visszatekintı módszer a 19. század végén, a 20. század elején a tudósok számára a törvényszerőségek feltárásának segédeszközeként már másodlagossá vált. A hatalom számára azonban nélkülözhetetlen volt a funkcionális kötelékek kialakításakor és elfogadtatásakor. Lehetıvé tette ugyanis azt, hogy az érvényes szempontok szerint csoportokba osszanak be cselekvéseket és embereket, és így megkülönböztessék ıket. Az osztályozás lehetıvé tette azt is, hogy a csoportokon belül negligálják a különbségeket. A funkcionális hatalom számára ezzel megnyílt az út ahhoz, hogy a számára hasznos, bár rendkívül eltérı magatartásokat csoportokba győjtse és elválassza azoktól, amelyek szintén sokfélék, végtelenül sokfélék voltak, de abban az egyben megegyeztek, hogy közvetlenül nem voltak felhasználhatóak a hatalom céljai, vagyis a funkcionálisan mőködı társadalmi rendszer kiépítése és zökkenımentes mőködtetése érdekében. Megkülönböztetni a „jót” a „rossztól”, ez volt a helyes viselkedés elıfeltétele. Tegyünk azonban különbséget aközött, hogy a „jó” jelentésének egybe kellett esnie a nevelık által elvárt tartalommal, és aközött, hogy az osztályozás szerepe pl. a tanításban (tantárgyak, korszakok a történelemben és a geológiában, fajok és rasszok a biológiában stb.) önmagában is a társadalmi különbségeket fogadtatta el. A természet és a társadalom jelenségeinek osztályozása direkt és indirekt módon egyaránt segítette a funkcionális struktúrák elfogadását, benne természetszerőleg érvényesült a monokulturális domináns-kultúra-szemlélet. Persze nem csupán két csoportot, a „jót” és a „rosszat” hozták létre, ellenkezıleg, osztályok sokaságát alakították ki.

Szelekció

A felhasználható, alakítható, helyesen cselekvı ember nélkülözhetetlen volt és maradt a funkcionális hatalom számára, de soha nem volt szüksége mindenkire. Ennek következtében, bár a rendszerek nem mőködhettek anélkül, hogy ne mutatnák vonzónak a hierarchikusan feljebb elhelyezkedı pozíciókat, egyúttal az is szükséges volt, hogy

50

megakadályozzák azt, hogy akárki hozzáférhessen ezekhez. Ez is az elsıdleges kontrollrendszer feladatai közé tartozott. Amikor az osztályozó mechanizmusok szelektálták, akkor stigmatizálták, és csak korlátozottan felhasználható tudással látták el a társadalom alsóbb csoportjaiból tartozókat, ezzel a legtöbbjüket ki is zárták a vonzó pozíciókhoz való hozzáférésbıl. Ennek eredményeként eltérıen felhasználható egyéneket alakítottak ki, vagyis korlátozták és kontrollálták a társadalomban való mozgásuk lehetıségét. Az egyének számára „nyitott” maradt ugyan a társadalom, hiszen az osztályok közötti mozgás absztrakt lehetısége továbbra is fennmaradt. Az is fontos, hogy a merev társadalomszerkezet kifejezetten ellentétes a funkcionális hatalom érdekeivel, a struktúra állandó mozgásban volt, és ez ma is így van. Ellentmondás állt tehát fenn a folytonos változás és az elsıdleges kontroll stabilizáló törekvései között, ám e kettı nem ugyanarra vonatkozott. Az osztályozó mechanizmusok a funkcionális hierarchiák örökkévalóságát közvetítették és biztosították, vagyis azt, hogy a változó struktúrákban megmaradjanak az alá-fölérendeltségi viszonyok. Másként fogalmazva: maga a változás stabilizálta ezeket a viszonyokat. Az osztályozás mindkét kontrollrendszerben alkalmazott eszköz volt. Az elsıdleges kontroll mindenekelıtt arra irányult, hogy a „tisztes” polgárok és gyermekeik megtanulják, miként választhatják el és különböztethetik meg magukat és a világukat mindattól, ami tılük idegen, ami „alacsonyabb rendő”, vagy ami az ı szolgálatukra rendeltetett.41 Az osztályozás itt annyit jelentett: „megtanuljuk megkülönböztetni magunkat”, nem volt tehát más, mint önbesorolás. A II. kontrollrendszerben azonban egészen más célt szolgált. Mivel az osztályozást ugyanaz a hatalom, ugyanazon megfontolásokból kiindulva végezte el, mint az elsıben, az alsó társadalmi osztályok kialakítása, tulajdonságaik meghatározása és a társadalmi problémák csoportosítása

41

Még a liberalizmus egyik legnagyobb gondolkodója, J. St. Mill is természetesnek tekintette, hogy különbséget tegyen a „felnıtt” és „gyermeki” népek között. Az elıbbiek szabadok és így önmaguk, saját testük és lelkük urai lehettek, az utóbbiak nem. Így például a szabadság mint alapelv nem alkalmazható azokra a társadalmakra, „ahol nép még kiskorúnak tekinthetı”. Amellett érvelt, hogy ha barbárokkal van dolgunk, akkor „a zsarnokság jogosult kormányzási forma”. J. St. Mill: A szabadságról, in: Mill, John Stuart: A szabadságról. Haszonelvőség, Magyar Helikon, 1980, 28. o. – Mill még nem láthatta be, hogy ezzel minden zsarnokság igazolható, mindössze az kell hozzá, hogy a hatalommal rendelkezı(k) kizárólag önmagukat tekintsék „felnıttnek” vagy „civilizáltnak”.

51

természetszerőleg külsı és idegen volt azok számára, akik itt éltek, mivel ıket a „tisztes” polgárok decens világához viszonyította. Az osztályozás funkciója a társadalomnak ebben a részében az volt, hogy a hatalom, a kontroll számára kezelhetıvé tegye mindazt, amivel szembe kellett néznie.

Befolyásolás

Volt még a nevelésnek másik két fontos tényezıje is: a befolyásolás és a beillesztés. Befolyásolni annyit tesz, mint kényszer és rámutatás nélkül elérni, hogy a helyesnek vélt cselekvést mások megtegyék. A befolyás számára bizonyos értelemben nyitottnak kell lennie az egyéneknek, képesnek kell lenniük (be)fogadni azt, úgy is mondhatnánk, hogy a befolyásolás elfogadást, a befolyásoló elfogadását követeli meg. A befolyásolás tehát mindig közvetett, nem a cselekvést, hanem annak feltételeit jelöli ki, és következményeit teszi vonzóvá vagy taszítóvá – a funkcionalisták kedvenc kifejezéseivel, jutalmak vagy büntetések segítségével.42 A korai szakaszban a jutalmat mindenkinek magának kellett elérni, a büntetést viszont a társadalom adta – másként megfogalmazva, bár a jutalmak társadalmiak voltak (gazdagság, siker és más anyagi javak, de nem feledkezhetünk meg a nem anyagi jutalmakról sem, mint a presztízs stb.), az ezekhez vezetı út nem volt elıre kijelölve, egyéni döntések, ötletek és bátorság eredménye volt, ha valaki hozzájuthatott, s ezek nélkül akár el is veszíthette. A jutalmak elérésére való törekvések sikertelensége vagy éppen hamis sikere a társadalomban, vagyis a többiek értékelésében, elfogadásában vagy elutasításában dılt el. De ez nem elég, a hatalom maga is kialakította azokat az intézményeket, amelyek az ı saját ítéletét voltak hivatva érvényre juttatni. A befolyásolás jelentıs mértékben játszott a jutalmak és a büntetések felmutatásával és kiosztásával. A büntetéseknek ebben a korszakban a késıbbieknél nagyobb jelentıséget tulajdoníthatunk. Mivel, ahogyan Mannheim nevezte, az elme feletti uralom a korai szakaszban még nem volt elérhetı, a hatalomnak

42

Bár a jutalom fogalma már megjeleni Max Webernél, csak a funkcionális hatalom klasszikus korszakában vált általánossá a használata, csak ekkor lett a társadalomirányítás magától értetıdı eszköze.

52

meg kellett elégednie az engedelmességgel. Ennek eléréséhez azonban más eszközöket kellett használnia. Ezek az erıszak, a büntetés és a társadalomból való kizárás voltak.

1.3.2.6. Kontrollintézmények ( 4. ábra)

Többet mondhatunk minderrıl, ha a kontrollintézményeket vesszük szemügyre. A másodlagos kontrollnak olyan intézményekre volt szüksége, amelyek egyszerre voltak képesek elszigetelni egymástól a társadalom decens és delikvens részeit, és képesek voltak az utóbbiban jelen is lenni, hogy ott érvényesíthessék a funkcionális szelekciót. E kontrollrendszernek alapvetıen két, nem szervezeti jellegő intézménye alakult ki, a tudomány és a jog, és ezekhez kapcsolódtak a kontrollszervezetek. A tudományhoz – ha az egyének kontrollját tartotta szem elıtt – olyanok, mint az orvoslás, (pszichiátria és a pszichológia) s vele az elmegyógyintézetek.43 Ha viszont a dolgok kontrollját tekintjük, akkor leginkább a gazdaságtanra és az ekkor kialakuló szociológiára kell gondolnunk. E két tudomány azonban csak igen közvetetten, a politikán és a társadalmi gondolkodás fogalmain keresztül volt képes némi hatást gyakorolni, funkciójuk a kontroll szempontjából a társadalmi tényezık és folyamatok minısítésében merült ki. A tudományoknak azonban nem volt gyakorlati lehetısége közvetlenül alakítani az általuk elemzett vagy kritizált feltételeket. Annál inkább lehetısége volt erre a jognak. A joghoz, pontosabban a törvények betartatásához számos szervezet kapcsolódott, mint például a rendırség, a bíróságok, a börtönök, idınként a hadsereg. Ezen intézmények közül némelyik helyzete kétértelmő volt, mert ahhoz, hogy feladatát elvégezhesse jelen kellett lennie a delikvens mezıben, mint a rendırségnek és a börtönöknek. Ennek következtében a decens polgárok szükségesnek tartották ugyan e szervezetek létezését, de nem sorolták ıket a maguk világához. Tevékenységük

43

Lásd: Foucault: Elmebetegség és pszichológia. A klinikai orvoslás születése, Corvina, 2000.

53

eredményessége attól függött, milyen mértékben voltak képesek érvényesíteni a decens társadalom erejét. Még az is kérdés, vajon képesek voltak-e átlépni a társadalmi problémákat körbevevı

merev határokat, azaz megváltoztató hatással volt-e

beavatkozásuk vagy sem. A bőnözés ellen folytatott háború kevés és kétséges eredményt hozott, hiszen nem eloszlatta, hanem megerısítette a szembenállást a társadalom alsó és felsı osztályai között, ennek következtében pedig elısegítette az üldözött cselekmények újbóli megjelenését. De

vajon

hozzájárulhatott-e

a

funkcionális

hatalom,

a

társadalom

terjeszkedéséhez a másodlagos kontroll? Másként fogalmazva, képes lehetett-e az erıszak egy meghatározott minıséget, a magatartás szükségesnek tartott formáját kialakítani, vezethetett-e elfogadáshoz az erıszak? Kérdezhetjük így is: milyen további következményekkel járt az erıszak segítségével elérhetı engedelmesség? Nem vitás, hogy számos példa hozható az elmúlt évezredek történelmébıl, amikor az erıszak megakadályozott valamilyen eseményt, például úgy, hogy elpusztította azokat, akik megtehették volna, vagy elpusztította azt, amivel megtehették volna. Bármelyik példát is nézzük, az erıszak mindig csak konkrét események bekövetkeztét volt képes megakadályozni, így például képes volt elpusztítani az eretnekeket, de nem volt képes megsemmisíteni az eretnekséget, pedig mennyire szerette volna. A másodlagos kontroll nyelvén szólva ez azt jelentette, hogy lehetséges volt egy gyilkos elfogása és kivégzése, de nem volt lehetséges a gyilkosság megszüntetése. Ha az erıszak valójában képes lett volna arra – mint ahogy nem volt –, hogy megtörje delikvens társadalom ellenállását, akkor is csak utat nyithatott volna az elsıdleges kontrollnak. A hatalom mégis rendkívül fontosnak tartotta az erıszakot (ahogy azt a büntetıtörvénykönyvek megjelenése is mutatta), s valójában az is volt, mert nélküle nehezebben tudta volna meghódítani s a számára szükséges módon elrendezni a társadalmi problémák területét.

1.3.2.7. A társadalmi kontroll mőködési módjai (5. ábra)

54

A többi ábrától eltérıen itt minden mezıben jeleztük, hogy melyik kontrollrendszer és milyen módokon hat, ez az ábra is akárcsak a többi, sematikus képet ad. Az elsıdleges kontroll a maga fı területén a „tisztes” polgárok között fejtette ki hatását, ennek eredményeként ebben a mezıben az önkontroll vált a jellemzı kontrollmóddá (különféle tudományos mővekben sokszor emlegetik ekkortájt, mint alapvetı emberi tulajdonságot, az önuralmat). Az uralkodó feltételezések szerint a szükséges erények minden egyes racionális egyénben jelen voltak, ám amennyiben valamelyikük mégis eltérı döntéseket hozott volna, akkor a személyes ellenırzés erkölcsi kényszer formájában lépett mőködésbe, és arra kényszerítette az eltévelyedıt, hogy térjen vissza a helyes útra. A másodlagos kontroll természetesen nem számíthatott az önkontrollra és az erkölcsi kényszerre sem, rendelkezésére állt azonban a fizikai és a jogi kényszer, mint a bőnözés elleni háború módszerei. koordinátarendszerünk másik két mezıjében, ott tehát, ahol a funkcionális hatalomkisebb ellenállással került szembe, ahol egyre messzebb tolhatta elıre a társadalom és a rend határait, ott feltételezésünk szerint az erkölcsi és a jogi kényszer egyaránt jelen volt.

1.3.3. A társadalmi kontroll klasszikus formái

Akárcsak a korai szakaszt, ezt is koordinátarendszerben ábrázoltuk, és éppúgy az egyént és a szabadságot választottuk koordinátatengelyekként, miként ott, különbség viszont, hogy tulajdonságaik, minıségük teljesen megváltozott. Az egyén, hisz individualitása a rendszerben megszőnt, már nem rendelkezett saját természettel, csak azzal, amit a társadalomtól kapott. Ezt figyelembe véve, a szocializáció jellege szerint választottuk meg az y tengely pólusait. A pozitív póluson helyeztük el az univerzálisan szocializált, a negatívon pedig a partikulárisan szocializált egyént. A szabadság minısége ugyancsak megváltozott, a korlátlanság helyére a részrendszerek léptek, amelyek a saját szabályaik alapján, a saját struktúráikhoz kötötten tehették szabaddá az egyént, s ezek elfogadása, a velük való azonosulás biztosította a szabadságot – többé nem volt mód a rendszeren kívül kerülni. A pozitív póluson helyeztük el a rendszeregészt, vagyis a kölcsönös

55

funkcionális összefüggések és a hatalom által megszervezett szuperrendszert.44 A szabadság

teljességét

csak

ehhez

kapcsolódva,

ennek

elfogadásával

lehetett

megszerezni. A rendszeregész által kínált szabadság totális, s mint ilyen elvont volt, ez nem azt jelentette, hogy sosem konkrét, inkább azt, hogy éppúgy lehetett elérhetetlen, a kötelességekben

és

kényszerekben

elveszı,

mint

bármely

vonatkozásban

konkretizálódó.

1.3.3.1. A kontroll feltételei (6. ábra)

A tengelyek, a korai kontrollfeltételektıl eltérıen, mindenütt azonos minıségőek, vagyis átjárhatóak. Megszőnt a frontier, a funkcionális hatalom birtokba vette, társadalommá alakította és ellenırzése alá vonta mindazt, amit korábbi idıszakban még a természet területére sorolhattunk. Az egyes mezık tehát többé nem voltak egyértelmően elkülönítve egymástól, idırıl idıre kölcsönhatásba léptek, a hódítás helyére pedig az igazgatás lépett, s mindez jelentısen megváltoztatta a kontroll feltételeit. Megváltoztak mindenekelıtt azok a területek, amelyekkel foglalkoznia kellett. A funkcionális rend strukturált és szabályozott területét az univerzális egyén és a rendszer biztosította univerzális szabadság jellemezte. Vele szemben a partikuláris egyén és a partikuláris szabadság határozta meg a diszfunkcionális, amorf és legfeljebb partikulárisan szabályozott társadalmi problémákat.

1.3.3.2. A folyamatok jellege (7. ábra)

Az események minısége, akárcsak a korai szakaszban, itt is különbözött a koordinátarendszer egyes mezıiben. Az eltérés azonban talán nagyobb, mint a hasonlóság, az események ugyanis a klasszikus fázisban mindig rendszeresemények,

44

A luhmanni elgondolások szerint ezek a „soziale Systeme”, a társasrendszerek totalitása, melybıl az interakciók, a szervezetek és a társadalom rendszerei létüket nyerik. Luhmann: Soziale Systeme, 16. o.

56

vagyis mindig egy rendszeren belül történtek, és ami még ennél is fontosabb, hogy a lehetséges események a rendszerekben elıre meghatározottak voltak. Egy-egy rendszerben nem történhetett meg bármi, csak az, amit a rendszermőködést leíró szabályok elıre meghatároztak. Az események tehát többé nem a cselekvésekbıl és nem is az ún. társadalmi törvényekbıl eredtek, hanem abból a struktúrából, amelynek a mőködéseként megtörténtek. Koordinátarendszerünk mezıi tehát a (szuper)rendszer különbözı strukturális területeit mutatják, ahol, e különbségeknek megfelelıen eltérı jellegő események történhettek. A funkcionális rend eseményeit és folyamatait a szabályosság, vagyis a elıre meghatározottság jellemezte. Egyszerőbben fogalmazva, a struktúrán belüli események bekövetkezése, lefolyása és következményei elıre tudhatók, vagyis prediktív jellegőek voltak. A szabályok, mint már utaltunk rá, bizonyos határok között lehetıvé tették, hogy az eseményeket a rendszerek idézzék elı, ami jelentıs mértékben megnövelte a történések és az azokban foglalt cselekvések feletti ellenırzés lehetıségét. Ezáltal a kontroll, pontosabban a dologi kontroll újabb jelentést kapott. A dolgok feletti ellenırzésbıl a struktúrák és a strukturális folyamatok feletti ellenırzés lett, ami nagyon is különbözött az elızıtıl. A jövı meghatározhatóvá, ezáltal tervezhetıvé és beláthatóvá vált. Ennek pontos jelentésrıl nagy viták zajlottak a 20. század közepe táján, számunkra azonban most csupán az fontos, hogy a funkcionális hatalom kiépülése elkerülhetetlenül vonta maga után, ellenállhatatlanul követelte meg a kontrollnak ezt az új módját, mindegy,

hogy

társadalom-mérnökségnek

(social

engineering45),

társadalmi

45

K. Popper a maga társadalom-mérnökség fogalmát egy másik (a historicista, azaz marxista) tervezési koncepcióval szembeállítva fejti ki, és azt írja, hogy „a társadalomtervezı technikus” azt kérdezi, „ha ilyen és ilyen céljaink vannak, akkor jól van-e ez az intézmény megtervezve és mőködtetve ahhoz, hogy e célokat szolgálja?” „Általánosságban szólva, azt mondhatjuk, hogy a tervezı vagy technikus racionálisan közelíti meg a társadalmi intézményeket, mint olyan eszközöket, amelyek bizonyos célokat szolgálnak, és mint technikus alapvetıen célszerőségük, hatékonyságuk, egyszerőségük stb. szerint ítéli meg ıket.” K. Popper: A nyitott társadalom és ellenségei, Balassi K., Budapest, 2001, 35. és 36. o. (A korai és a klasszikus szakasz elkülönítése szempontjából fontos számunkra, hogy a társadalom technikai jellegő, vagyis teljességgel funkcionális sajátosságokra építı irányítása, tervezése, vagyis igazgatása, hisz az igazgatás jelentése ezt a tartalmat vette fel, a 20. század közepe táján jelent meg. Popper mővének elsı kiadása 1943-ban került a boltokba.)

57

technikának, tervezett szabadságnak (social technique, planned freedom46) vagy éppen népgazdasági tervezésnek (miként a kommunista országokban) hívták. Azok az egyének, akik a struktúrákon belül, a pozíciókhoz rendelet szerepeket jelenítették meg – amíg valamely rendszer ellenırzése alatt álltak –, fıleg olyan cselekedeteket hajtottak végre, amelyek elıre láthatóak, és az adott rendszer szempontjából szabályosak voltak. Mivel a társadalmi problémák, akárcsak a korai szakaszban, a funkcionális renden (nem a rendszeren!) kívüliek voltak, az itteni történéseket és cselekvéseket egészen addig nem lehetett valamely jövıbeli állapothoz illeszteni, amíg a kontrollrendszerek igazgatása alá nem kerültek. A társadalmi problémák eredeti állapotukban, úgy, ahogyan a rendszerek mőködése következtében kialakultak, strukturálatlanok voltak. Ebben a formájukban nem lehetett semmiféle társadalmi mérnökség tárgyává tenni ıket. Helyzetük azonban ambivalens volt: eredetükben, mint annak termékei, a rendszerhez kötıdnek, ugyanakkor éppen attól voltak azok, amik, hogy

elveszítették

a

rendszerre

jellemzı

szerkezetet,

rendszerszempontból

strukturálatlanokká váltak. Mégpedig azért, mert egyetlen rendszerbe sem lehetett beilleszteni ıket, egynek sem hoztak hasznot, nem foglaltak el funkcionális pozíciókat és nem cselekedtek a szerepmintáknak megfelelıen. A társadalmi problémák a rendszer felesleges produktumai, melléktermékei voltak, olyasmik, mint a gyárak mőködése során keletkezı szemét, a bányáknál a meddıhányó: lehetetlen volt elkerülni a létrejöttüket, de a termelési folyamatban kezdeni sem tudtak velük semmit. A problémák közepette élı egyének – a rendszerek felıl tekintve – maguk is feleslegesek, életük eseményei pedig szükségtelenek és értelmetlenek voltak. Mivel azonban belül helyezkedtek el a rendszeren, maguk is hozzájárultak annak mőködéséhez, a funkcionális hatalom alapvetı érdeke lett tehát, hogy ezt a sajátjától eltérı világot strukturáltan értse meg, vagyis képes legyen neki sajátos szerkezetet adni és a bekövetkezı eseményeket ebbıl megérteni. Így lett a munkanélkülivé, szegénnyé, alkoholistává vagy drogfüggıvé válás

46

Alig néhány évvel Popper elıtt, 1940-ben jelent meg Karl Mannheim mőve, amelyben társadalmi technikáról és tervezett szabadságról egyaránt beszél. Mannheim: Man and Society, 243-tól, illetve 265. o. A könyv elején a harmincas évektıl nyilvánvalóvá vált válság megoldásának azt tekinti, hogy „a demokratikus tervezés segítségével meg kell tanulni az események jövendı irányait kontrollálni, mert ezzel elkerülhetıvé válnak a folyamat negatív aspektusai, a diktatúra, a megalázkodás és a barbárság.” i. m.: 6. o.

58

az egyes emberek vagy csoportok természetének következményébıl a társadalmi mőködés zavarává a funkcionális hatalom klasszikus szakaszában. Az események jellegének elemzése során arra a következtetésre juthatunk, hogy csak a (esemény)sokaság, vagyis a tömeg szintjén volt lehetséges a rendszereket ellentmondásmentesen mőködtetni, a sokaság ugyanis érthetı, szabályos mozgást végzett, az egyes azonban véletlenszerő, instabil és érthetetlen maradt. A kontrollrendszerek ezért egyre határozottabban az egyénekre és nem a csoportokra figyeltek, a rendszerek ugyanis, megszüntették minden tılük független és tılük különbözı csoport létjogosultságát.

1.3.3.3. A kontroll eszközei (8. ábra)

A korai funkcionális hatalom kontrollrendszerei által alkalmazott eszközök és természetesen az azok mőködtetésére kialakított intézmények is, elégtelenek voltak már a rendszerek stabilitásának és változásainak biztosítására. A klasszikus szakaszban továbbra is megkülönböztetjük az elsıdleges és a másodlagos kontrollt, de ezek is másként mőködtek mint korábban. Az elsıdleges kontroll feladata, mint emlékszünk, a hatalom stabilizálása, gondolatainak a kontrolláltak gondolataivá tétele volt. Mindezt a nevelés, az erkölcs és a személyes ellenırzés biztosította. A klasszikus szakaszban a nevelés megmaradt ugyan, de alárendelıdött egy mindennél fontosabb képesség kialakításának, annak, hogy az egyének el tudjanak helyezkedni a rendszer struktúráiban, vagyis, hogy az egyének, különbségeik tudomásulvétele mellett elfogadják általános voltukat s azt, hogy ez a kettı együtt teszi ıket társadalmivá. Cél a következı lett tehát: a társadalom funkcionális, hasznos (hasznot hozó) részévé tenni, vagyis integrálni az egyént. Az integráció azt feltételezte, hogy eleve adva van egy, az egyén számára befolyásolhatatlan struktúra, amelyben el kell helyezkednie, azt feltételezte tehát, hogy mindenkinek lehet és van funkciója a társadalomban. Az integrációnak többféle jelentése volt, érthetı úgy, mint objektív, automatikus folyamat, amelynek során a rendszer mindent magába szív és magába épít vagy úgy, hogy mindenki magától

59

törekszik beépülni a rendszerbe, de érthetı úgy is, hogy sem automatizmus, sem önkéntes törekvés nincs, vagy ha van, sohasem eléggé eredményes, és ezért a rendszerbe építés külön akciót kíván, és a hatalom beavatkozása nélkül nem lehetséges. A szocializáció önmagában még nem integrált senkit, csak lehetıséget adott rá azáltal, hogy az univerzálisan szocializált egyének konform módon viselkedtek, mert cselekvéseik feltételeiként elfogadták a rendszerkritériumokat. (Az integráció azonban nagyon sokszor sikertelen volt, vagy csupán látszólag sikerült, ahogyan ezt Mertonnak a harmincas évek végén kidolgozott devianciaelmélete is mutatta, hisz a mertoni devianciák többsége részleges integrációként is felfogható.)

Integráció

Lockwood tanulmányának megjelenése óta (1964) pedig kétféle integrációról szokás beszélni.47 Az egyik az egyének közötti viszonyok, a másik a rendszerelemek, az intézmények integrációja. Az elsıt Lockwood társadalomintegrációnak (social), a másodikat rendszerintegrációnak (system) nevezte el – bár helyesebb lenne talán magyarul társadalmi helyett társast mondani és így a kettı együtt jelenthetné a társadalom integrációját. Ennél fontosabb azonban, hogy mindkét integráció, amennyiben létrejött, összefogott, mőködıképes szerkezetet eredményezett. Az integráció ezért a klasszikus funkcionális hatalom kulcsa, egyszerre cél és eszköz ehhez a célhoz. Cél, hiszen a dezintegrált rendszer önellentmondás, önmaga megszüntetése, természetes tehát, hogy minden rendszer integritásra, konzisztens szerkezet kialakítására és fenntartására törekedett. Eszköz, mert hiába szülte maga a rendszer a saját részeit, azok mindig tıle különbözıként jöttek létre, lett légyenek egyének vagy szervezetek vagy bármi más, ezeknek pedig keresztül kellett menniük azon a tanulási folyamaton, amely odaillıvé alakította ıket.

47

Lockwood: Appendix. Social Integration and System Integration, in: Lockwood, David: Solidarity and Schism. „The Problem of Disorder” in Durkheimian and Marxist Sosiology, Clarendon Press, Oxford, 1992, (Elsı publikáció: 1964).

60

Az integrált egyén magáénak tudta csoportja hiteit, értékeit és normáit, önmagát ezek alapján határozta meg és helyezte el a társadalomban, úgy is mondhatnánk, hogy az integrált egyén szocializációja eredményes volt. Csakhogy, miként azt kiindulópontként felvettük, a szocializáció partikuláris és univerzális egyaránt lehetett, mindkettı integrálta az egyéneket csak egészen más értelemben. Csupán az utóbbi volt valóban társadalmi (societal) integráció, vagyis ez felelt meg a társadalom mint szuperrendszer mőködési követelményeinek. A partikuláris szocializáció azonban elkülönítette az egyéneket a társadalomtól. Az egyén, a használatos és igen kifejezı magyar szóval, beilleszkedett a társadalomba, másik oldalról közelítve, az egyént be kellet illeszteni arra a helyre, ahol hasznosan lehet alkalmazni. A nevelés feladata ezért az univerzális és speciális szerepelvárások bevésése és ezekhez való pozitív viszonyulás kialakítása lett. Az engedelmesség, miként Mannheim felhívta rá a figyelmet, többé már nem volt elég, bizonyos területeken az érzelmeket is felügyelet alá kellett vonni, és erre az oktatás és a képzés volt a legalkalmasabb eszköz, azzal, hogy tartós attitődöket alakított ki.48 Ezt akár párhuzamba is állíthatnánk azzal, amit Foucault a 18. század végi Franciaország állapotait vizsgálva fedezett fel: a nyílt kontroll rejtettebb bőnt eredményez, ez ellen pedig csak a kontroll látenssé tételével lehet védekezni.49 A kontroll akadályozó és megelızı feladatot töltött be, – miként Parsons megfogalmazta50 – viselkedési, gondolkodási és viszonyulási mintákat kellett a készségek szintjén elsajátítani, azonosulni és a mindennapi tevékenységben meg is kellett jeleníteni ezeket. „A nevelés a legkorábbi szakaszától arra törekszik,” – írta Erich Fromm 1941-ben – „hogy elnyomja a gyermek önálló gondolkodását, és fejébe kész kliséket sulykoljon.”51 A klasszikus szakaszban a kliséknek ezt az elsajátítását tekintették konformitásnak, és az oktatás tárgyi tudásanyagát is úgy alakították, hogy

48

Mannheim: Man and Society, 372. o. Mannheim azonban arra is felhívta a figyelmet, hiszen gondolatait a nácizmus elleni harcként fogalmazta meg, hogy korának társadalmi technikáit létrehozó erık az elmét is kontrollálni akarják, a lélektelen technika szolgasorba hajtja az emberiséget. De nem a technikát, hanem annak alkalmazását kárhoztatta, úgy vélte, hogy ha átgondoltan alkalmazzák, akkor általa érhetı el a szabadság magasabb foka. i. m.: 369. o. 49 Foucault: Felügyelet és büntetés, 103. o. 50 Parsons: The Social System, 264. és 298. o. 51 Fromm: Menekülés a szabadság elıl, 171. o.

61

empirikus bizonyítékot adjon az minták érvényességére. A minták valójában szabályok, amelyek mind a társas, mind pedig az intézményi rendszerek mőködését voltak hivatottak biztosítani. Parsons mégis joggal írhatta, hogy a kontroll legtöbb lényeges eleme látens volt, beépült ugyan a társadalmi rendszer szerepstruktúrájába, de nem tudatosult a cselekvıkben.52 Ez jelentısen eltért az erkölcstıl, amely a korai szakaszban a tisztes polgárokat belülrıl, a tudatukon és érzelmeiken keresztül ellenırizte. Hogyan volt tehát lehetséges, hogy a szabályok tudattalanul irányítsák a konformista módon cselekvıket? Csakis úgy, ha a szerepstruktúrába való beépülés szerkezeti elemmé, az egyéni élet keretévé és feltételévé tette a mintákat, amelyek a priori módon voltak, mielıtt még az adott egyén megjelenhetett volna a struktúra valamely pontján. Az egyéneknek elég volt annyit tudniuk és ezt elfogadniuk, hogy minden struktúrához és strukturális pozícióhoz minták tartoznak: nem az egyének cselekedtek, csupán a rendszer mőködött általuk. A nevelés és a tanítás akkor volt eredményes, ha az egyének képesekké váltak rendszerszerően cselekedni. Lockwooddal egy idıben (1964) adta közre Herbert Marcuse a társadalomfejlıdés tendenciáit és eredményeit kritizáló mővét, amelyben a fentihez hasonló gondolatot fogalmazott meg: „[…] a jelen szakaszban a technikai kontrollok úgy jelennek meg, mint magának az Észnek a megtestesülései valamennyi társadalmi csoport és érdek szolgálatában – olyannyira, hogy minden szembeszegülés irracionálisnak és minden ellenállás lehetetlennek tőnik.”53

Az egyén helye

A

csoportok

funkcionális-technikai

jellegővé

változtatása

és

a

szerepstruktúrában rögzített minták követésének megkövetelése azzal az eredménnyel járt, hogy az individualizáció új irányt vett. A funkcionális hatalom klasszikus szakaszában az egyén üres volt, hiszen már nem volt saját természete, csak az, amit a szocializáció során kapott, ez akár meg is szüntethette volna az individuumot. Ennek a

52 53

Parsons: The Social System, 301. o. Marcuse: Az egydimenziós ember, Kossuth K., 1990, 31. o.

62

lehetıségnek valósággá változtasára hatalmas erıfeszítéseket tettek a totalitárius, fasiszta és kommunista politikai mozgalmak és rendszerek. Törekvéseik azonban kudarcot vallottak vagy csak átmeneti sikereket eredményezhetek, az individuumra ugyanis, bár megváltozott módon, de szüksége volt a rendszernek. A technikaivá változott csoport nem tartott többé igényt a hozzá kötıdı egyénekre, ez pedig azzal járt, hogy az egyének a korábbinál szabadabban mozoghattak közöttük, amennyiben a technikai feltételeket teljesítették (ezt talán leginkább az Egyesült Államokban lehetett megfigyelni): az egyéni szabadság ebben az értelemben növekedett. (A klasszikus korszak egyéne egyre inkább magára maradt, az individualizációnak ez az új iránya majd a válság negatív individualizációjában – ahogy Robert Castel fogalmazott54 – teljesedik ki.) A befolyás, amely most már az elkülönített egyénekre irányult, az elsıdleges kontroll eszközeként a korábbinál fontosabb szerepet kapott, új formái jelentek meg, melyek közül a manipuláció a 20. század egyik meghatározó jelentıségő kontrolleszközévé vált. A legfeltőnıbb különbségek egyike, amit a korai és a klasszikus szakasz között megfigyelhetünk az talán a személyes ellenırzés jelentıségének csökkenése. Ez részben az individualizáció továbblépésébıl, részben abból eredt, hogy csoportok technikaivá válása miatt a kötıdések jelentısége csökkent. A személyes kapcsolatoknak a családban, az iskolákban, a szomszédságban és a barátságban, a befolyásolásban megmaradt ugyan a jelentısége, de ez is csak akkor volt számításba vehetı, ha személytelen tradícióvá transzformálódott,55 erre viszont mind kevesebb lehetısége volt.

Az erıszak háttérbe szorulása

A másodlagos kontroll a klasszikus szakaszban egyre kevésbé korlátozódott arra a mezıre, amiben korábban aktív lehetett. Eszközei is megszelídültek, hiszen amit

54

Castel: A szociális kérdés alakváltozásai. A bérmunka krónikája, Max Weber, Alapítvány, Wesley Zsuzsa Alapítvány, Kávé Kiadó, 1998, 419. oldaltól. 55 Mannheim: Man and Society, 277. o.

63

kontrollálnia kellett az, a korábbihoz képest bizonytalan, ezért megragadhatatlanabb lett. Az erıszak szerepe ennek következtében csökkent, hiszen hatása kiszámíthatatlanabbá vált, és csak akkor lehetett eredménnyel alkalmazni, ha kontrollálni szándékozott szituáció egyszerővé és egy-értelmővé vált, vagyis elvesztette mássá válásának lehetıségét. (A kakastollak utáni mai rendıri nosztalgia az egyszerő, egy-értelmő, determinisztikus valóság utáni irracionális vágyakozás és a funkcionális hatalom válságának együttes következménye.) Ne essünk azonban túlzásokba, nem arról van szó, hogy leszőkült volna a másodlagos kontroll területe, éppen ellenkezıleg, kibıvült, most már jelen lehetett mindenütt és egyre inkább részletekbe menıen, egyre mélyebben vonta ellenırzése alá azt, ami korábban az egyéni szabadság körülhatárolt világa volt, ahová csak az elsıdleges kontroll önszabályozó és személyes ellenırzı mechanizmusai voltak képesek eljutni, vagyis a magánszférát. A klasszikus funkcionális hatalom az individualizációval együtt átváltoztatta a magánszférát is, és a személyes kapcsolatok önálló világából funkcionális feladatokkal megterhelt és ezért a közszférának alávetett strukturális komponenssé tette. Ezzel megnyílt az út az elıtt, hogy a másodlagos kontroll közvetlenül legyen jelen mindenütt. A kényszer és a büntetés mellett egyre kiterjedtebben használta a befolyásolást és az integrálást. A kényszer mindig összefonódott a paranccsal és a büntetéstıl való félelemmel, abban pedig igazat kell adnunk Mannheim Károlynak, hogy „a parancsra várakozás okozta feszültség és a büntetéstıl való félelem mind az egyének szabad cselekvésre való képességét, mind pedig a válaszadás közös erejét lerombolja, úgyhogy, ahol jelen van, ott mindez elsorvad.”56 Másként kifejezve, az erıszak megfosztja a szabadságtól azt is aki alkalmazza és azt is aki elszenvedi, ennek ellenére mégsem vesztette el teljesen a jelentıségét. Ezt a másodlagos kontroll védelmi funkciója57 biztosította. Annak ellenére, hogy a rendırség meghatározásában mind a mai napig jelentıs szerepet kapott az erıszak alkalmazása,58 még E. Bittner híressé vált meghatározásában59 is csak a helyzeti indokoltság korlátozó kritériumával volt érvényes.

56

I. m.: 281. o. Parsons: The Social System, 207. o. 58 Lásd: Szikinger: Rendırség a demokratikus jogállamban, Sík K., 1998, 97-98. o. 57

64

1.3.3.4. A kontroll intézményrendszere (9. ábra)

Természetesen az elsıdleges és a másodlagos kontroll intézményrendszere is megváltozott, differenciálódott és kibıvült. A funkcionális hatalomnak két lehetısége volt a kontrollintézmények kialakításában, és mindkettıt ki is használta. Az egyik a többféleképp értelmezhetı, sztochasztikus valósághoz való alkalmazkodás volt. A másik pedig ennek a valóságnak a leegyszerősítése, egyszerő, átlátható viszonyokra redukálása volt annak érdekében, hogy uralkodni lehessen rajta. Az

alkalmazkodás

a

kontrollintézmények

gyarapodását,

valamint

azt

eredményezte, hogy racionalizált, funkcionálisan és célszerően mőködı hivatalokká váltak, még azok is –mint például a család –, amelyek rendkívül távol estek a racionalizált, funkcionális hivatali jellegtıl. A család szerepe azonban egyre inkább csökkent a kontrollrendszerben, mert a funkcionalizálást más társadalmi folyamatok, mint pl. az emancipáció, érvénytelenítették. Mivel ennek hatására a család a hatalom számára bizonytalan eredményeket produkáló intézménnyé vált, a tényleges hivatalok egyre kevésbé bíztak benne, és egyre kevesebbet hagytak rá. Ugyanebbıl következett, hogy ellenırzés alá kellett helyezni, a kontroll kiterjesztette tehát hatalmát a családra is. Leginkább a befolyással és integrálással foglalkozó kontrollintézmények, másként fogalmazva a nevelési és korrekciós (a reszocializációval kísérletezı) intézmények száma

és

hatalma

növekedett.

A

nyers

kényszer

intézményeit

mindkét

kontrollrendszerben felváltották vagy kiegészítették az indirekt, rafinált kényszert alkalmazó korrekciós intézmények, melyek a standardizálást és az integrálást igyekeztek biztosítani. A standard viselkedés természetesen nem az egyformaságot, hanem a

59

„[…] a rendırség nem más, mint a helyzetileg indokolt kényszer társadalmi elosztására szolgáló gépezet.” Bittner: The Functions of the Police in Modern Society. A Review of Background Factors, Current Practices, and Possible Role Models, Oelgeschlager, Gunn and Hain, Publ., Inc., Cambridge, Massachusetts, 1970, 39. o. Ebben a szövegben nem is annyira az erıszak, hanem az elhelyezés, elosztás (distribution) kifejezés az, amin el lehet gondolkodni. Mit értsünk az alatt, hogy a rendırség az a mechanizmus, amely elosztja az erıszakot? Valószínőleg valami olyasmit, hogy az nem egyenletesen, nem véletlenszerően, hanem a struktúra igényeinek megfelelıen találja meg a helyét a társadalomban. Ez pedig azt is jelentheti, hogy az erıszak helyzeti indokoltságának okát a struktúra mőködésében találhatjuk meg.

65

rendszerekkel, funkciókkal és szerepekkel való adekvátságot, azaz a szabályokhoz igazodást célozta, sosem kérdıjelezte meg tehát a pluralitást. A hivatallá változott kontrollintézmények alkalmasak voltak arra, ami a klasszikus funkcionális hatalom számára a legfontosabb volt, képesek voltak igazgatni az egyéneket és a társadalmi problémákat. Az igazgatáshoz meg kellett szervezniük60 mind az egyéneket, mind pedig a társadalmi problémákat. Az egyének természetesen számos módon és számtalan szervezet által voltak megszervezve, ám mindegyiknél valamilyen speciális szerep szerint. A kontroll a hatalom univerzális szempontját érvényesítette és mindenféle tevékenységükben az adekváció ellenırizhetısége szempontjából szervezte az egyéneket. A társadalmi problémák viszont éppen és csakis azáltal lettek azok, amik a klasszikus funkcionális hatalom rendszerében lehettek, hogy a kontroll organizálta, szervezeteivel körbeépítette, szabályaival a társadalomba vonta és valószínő eseményeit elıre meghatározta. Amíg ez nem történt meg, még nem társadalmi problémák, csupán amorf és szabályozatlan, rendszertelen esemény- és tulajdonsághalmazok voltak. Egy probléma meghatározása mindig együtt járt az igazgatására/kezelésére szolgáló szervezetek létrehozásával. A rendszer igazgatása megkövetelte a problémák igazgatását, ez azonban olyan terület volt, ami még akkor is dezintegrált maradt, amikor a kontrollszervezetek már ellenırzésük alá vonták. Mégis, a bőnözés elleni háborút és az arra jellemzı gondolkodásmódot felváltotta a rendfenntartás, majd pedig a szolgáltatás,61 mindkettı irányította, mőködésükben segítette a társadalmi problémákat, hisz valamennyi a rendszerek létezésének természetes következménye volt. A kontroll semmivel sem csökkentette a problémák számát vagy intenzitását, mi több, inkább mindkettıt növelte, a kontroll mégis humánusabbá, és ennek ellensúlyozására a korábbinál sokkalta hatalmasabbá vált.

60

Lásd ehhez Becker: Social Problems, 12-13. o. Krémer: A rendıri hatalom természete. Társadalmi szerep és foglalkozási kultúra, Napvilág K., Budapest, 2003, 40-58. o.

61

66

1.3.3.5. A kontroll mőködése (10. ábra)

Most már csak a klasszikus társadalmi kontroll mőködési módjainak áttekintése van hátra. Mindkét kontrollrendszer hatásmódja az igazgatás volt. Ebbıl következıen az igazgatás jellegét és módját kell figyelembe vennünk. Az elsıdleges kontroll által igazgatott normalizált rendszerben a normák, értékek és a belılük a közhaszon szempontjából megformált jog határozták meg ezt a módot. Az önkontroll, amely a korai szakaszban jellemezte az elsıdleges kontrollmódot, nem bizonyult már eléggé hatékonynak, mindig magában hordta ugyanis az egyéni eltérés lehetıségét. Az erkölcs nem volt eléggé rendszerszerő. A klasszikus szakaszban azonban „az erkölcsi lét elsıdleges fogalma a szabály lesz” és a „jellembeli tulajdonságokat csak azért fogják értékelni, mert ezek vezetnek el bennünket ahhoz, hogy a megfelelı szabálykészletet kövessük.”62 Az erkölcs tehát nem a többi emberhez, hanem a rendszerhez kötötte az egyéneket, nem bizonyos azonban, hogy ezt az egyének, akik mint láttuk véletlenszerően cselekedtek és csak adott valószínőséggel feleltek meg a rendszerek követelményeinek, valóban fel is fogták és el is fogadták, hogy a strukturális normák lépjenek a többiekhez főzıdı személyes viszonyaik helyébe. Amennyiben ez a felvetés helytálló, akkor az univerzálisan szocializált és a rendszeregészt elfogadó egyének világában is meg kellett jelenniük a társadalmi problémáknak, ebbıl pedig az következett, hogy a másodlagos kontrollnak itt is feladatai adódtak: ezzel értelmét vesztette a gyanú felett álló „tisztes” polgár fogalma. A kontrollmód minden mezıben kettıssé vált, valamennyi egyént alá kellett rendelni a szervezetek és a hivatalok utólagos kontrolljának. Ezáltal pedig az egyéni élet egyre kiterjedtebb igazgatás alá került.

62

McIntyre: Az erény nyomában. Erkölcselméleti tanulmány, Osiris, Budapest, 1999, 164. o.

67

2. A KONTROLLRENDSZER JELLEMZİI (ÁBRÁK) 2.1. A KORAI FUNKCIONÁLIS HATALOM KONTROLLRENDSZERE 1. ábra 2.1.1. A korai kontrollrendszer feltételei

EGYÉN racionális

Frontier

REND (társadalom)

SZABADSÁG

Frontier

korlátlanság

SZABADSÁG a korlátok elfogadása

merev határok

KÁOSZ (természet) társadalmi problémák

EGYÉN SZABAD ösztönös

68

2. ábra 2.1.2.

Az

események

minısége

a

korai

funkcionális

hatalom

szempontjából

EGYÉN racionális

DECENS racionális és társadalmilag korlátolt események

SZABADSÁG SZABADSÁG

a korlátok elfogadása

korlátlanság

DELIKVENS események (bőn) társadalmi problémák

EGYÉN ösztönös

69

3. ábra 2.1.3. A korai kontrollrendszer eszközei

EGYÉN racionális

I. kontrollrendszer I. és II. kontrollrendszer NEVELÉS SZEMÉLYES ELLENİRZÉS osztályozás befolyásolás beillesztés

SZABADSÁG

SZABADSÁG korlátlanság

I. és II. kontrollrendszer

II. kontrollrendszer

INTÉZMÉNYI ELLENİRZÉS osztályozás kényszer büntetés kizárás

EGYÉN ösztönös

70

a korlátok elfogadása

4. ábra 2.1.4. A korai kontrollrendszer intézményei

EGYÉN racionális

I. és II. kontrollrendszer

I. kontrollrendszer Család Iskola Egyház Tudomány Jog SZABADSÁG

SZABADSÁG korlátlanság

I. és II. kontrollrendszer

II. kontrollrendszer

a korlátok elfogadása

Elmegyógyintézetek Rendırség Börtönök Tudomány Jog

EGYÉN ösztönös

71

5. ábra 2.1.5. A korai kontroll mőködési módjai

EGYÉN racionális

I. és II. kontrollrendszer

I. kontrollrendszer

Erkölcsi és jogi kényszer

Önkontroll Erkölcsi kényszer

SZABADSÁG

SZABADSÁG korlátlanság

II. kontrollrendszer

I. és II. kontrollrendszer

Fizikai és jogi kényszer

Erkölcsi és jogi kényszer

EGYÉN ösztönös

72

a korlátok elfogadása

2.2. A KLASSZIKUS FUNKCIONÁLIS HATALOM KONTROLLRENDSZERE

6. ábra 2.2.1. A klasszikus kontrollrendszer feltételei

EGYÉN univerzálisan szocializált

FUNKCIONÁLIS REND strukturált és szabályozott

SZABADSÁG legfeljebb a részrendszerek elfogadása

SZABADSÁG a rendszeregész elfogadása

DISZFUNKCIONÁLIS TÁRSADALMI PROBLÉMÁK amorf és szabályozatlan

EGYÉN partikulárisan szocializált

73

7. ábra 2.2.2. Az események minısége a klasszikus funkcionális hatalom szempontjából

EGYÉN univerzálisan szocializált

PREDIKTÍV események felhasználható emberek

SZABADSÁG legfeljebb a részrendszerek elfogadása

SZABADSÁG a rendszeregész elfogadása KISZÁMÍTHATATLAN események felhasználhatatlan emberek

EGYÉN partikulárisan szocializált

74

8. ábra 2.2.3. A klasszikus kontrollrendszer eszközei

EGYÉN univerzálisan szocializált

I. kontrollrendszer

Integrálás Nevelés Befolyásolás Szerepelvárások bevésése SZABADSÁG legfeljebb a részrendszerek elfogadása

SZABADSÁG a rendszeregész elfogadása

II. kontrollrendszer

Integrálás Befolyásolás Kényszer Büntetés

EGYÉN partikulárisan szocializált

75

9. ábra 2.2.4. A klasszikus kontrollrendszer fıbb intézményei

EGYÉN univerzálisan szocializált

I. kontrollrendszer Nevelési rendszerek (iskola stb.) Korrekciós rendszerek (pszichológia, pszichiátria stb.) manipulációs rendszerek (média stb.) SZABADSÁG legfeljebb a részrendszerek elfogadása

SZABADSÁG a rendszeregész elfogadása II. kontrollrendszer

Korrekciós rendszerek (nevelési tanácsadó, börtön szociális munka intézményei) Rendırség, stb.

EGYÉN partikulárisan szocializált

76

10. ábra 2.2.5. A klasszikus kontroll mőködési módjai

EGYÉN univerzálisan szocializált

I. kontrollrendszer rendfenntartás vagy szolgáltatás

Standardizálás Normák, értékek és jog révén való igazgatás

SZABADSÁG legfeljebb a részrendszerek elfogadása

SZABADSÁG a rendszeregész elfogadása II. kontrollrendszer

rendfenntartás vagy szolgáltatás

Problémák igazgatása (jogi és normalizációs kényszer)

EGYÉN partikulárisan szocializált

77

3. RENDÉSZETI

MODELLEK

–

A RENDİRSÉG TÁRSADALMI SZEREPÉNEK

VÁLTOZÁSAI

3.1. HOGYAN ALAKUL KI A TÁRSADALMI SZEREP? 3.1.1. Társadalmi problémák és társadalmi szerep

A rendırség tevékenységének tárgyát a társadalmi problémák alkotják. A társadalmi probléma azonban maga is besorolt, osztályozott, szabályoknak alávetett kiszámíthatatlanság, amelyet a normalizált világ fogalmi keretében értelmeznek. Ennek megfelelıen a még nem osztályozott jelenségekkel, legyenek azok bármily károsak, sem a jog, sem a rendırség nem foglalkozik. Másfelıl a társadalmi probléma nem egyéni, hanem közösségi probléma, a szabályozás nem egyéni aktus; aki erre a gyakorlatban tesz kísérletet (például önbíráskodik), az a rendszer szempontjából csak a kiszámíthatatlanságot növeli. Más kérdés, hogy a problémák legnagyobb része éppen a rendszer számára marad láthatatlan, és így azokat nem a hatalmi intézmények, hanem az informális csoportok kezelik, és mint személyes problémákat rendezik. A szervezeti rendszerekbıl

felépülı

társadalmi

hatalom

számára

a

társadalom

„sötét”,

kiismerhetetlen részének kontrollálása, rendszerezése azonban elengedhetetlennek látszik. A változó megközelítések és módszerek, amelyekkel a társadalmi problémákhoz közelítenek és amelyekkel megoldani szándékoznak azokat, szoros kapcsolatban vannak a rendırség aktuális társadalmi szerepével. A rendırség, amint azt a kontrollformák tárgyalásánál láttuk, egyike azoknak a szervezeteknek, melyek a problémák szabályozatlan, kaotikus világával foglalkoznak, de a rendırség nemcsak kijelöli a rend és a rendetlenség közötti határt, de bele is merül a káoszba, hogy „belülrıl” tegye rendezetté, s ha szükségesnek találja, kényszert is alkalmaz ennek érdekében. Ezért van az, hogy egyesek a rendıri munka sajátosságai közül elsı helyen romlottságát és fertızöttségét említik. A rendıri munka három fontos jellegzetessége közül Bittner

78

szerint az elsı az, hogy a rendırség megfertızıdik mindazzal, amivel foglalkozik. Második tulajdonsága az orvosláshoz hasonlóvá teszi, éppoly misztikus, mint az. Harmadszor pedig jelentıs mértékben a társadalmi elıítéletek irányítják.63 A rendır munkája tehát olyan jellegő, hogy a decens polgárok szemében ı maga is elkerülhetetlenül bőnnel szennyezıdik. A rendırség esetrıl-esetre szabályt illeszt a kiszámíthatatlanhoz, ám hogy miként, az a társadalmi problémákkal és kezelésük módjával együtt változik.

Az

egyes szerepmodellek leírásakor figyelembe kell vennünk a politikai összefüggéseket is, melyet némelyek a legfontosabbnak tartanak

a rendırség társadalmi szerepének

meghatározásakor: „A szervezeti szerep a fontosságukat és fennmaradásukat a politika küzdıterén igazolni igyekvı közhatalmi szervezetek létezésének feltétele. A rendvédelmi szervezetek számára ez a szerep mindenekelıtt a következı: az emberek közötti viszonyok és konfliktusok, az ügyfelek életét befolyásoló erıszak feletti ellenırzés, valamint a rend, illetve egymás iránti tisztelet helyreállítása legitim kényszer vagy erıszak segítségével, melyet a törvények és szervezeti szabályok biztosítanak számára, hogy a törvényeknek érvényt szerezhessen.”64 A rendırség társadalmi szerepének kérdése csak demokratikus rendszerekben vetıdhet fel, ahol a politikai aréna az érdekek sokrétő kapcsolatából tevıdik össze. Csak itt létezik a társadalmi erık pluralitása, csak itt változik a politikai tér úgy, hogy az intézmények létezését újból és újból igazolni kell. A jelenségek és intézmények nézıpontok szerint változó képet mutatnak, más és más elemek kerülnek elıtérbe és kapnak eltérı hangsúlyt. Mindennek ellenére túlsúly vagy megegyezés révén megállapodásra kell jutni annak érdekében, hogy a rendszer legalább bizonyos mértékig hatékonyan mőködhessen. Ebben az összefüggésben a társadalmi szerepet a szervezet saját maga és a külvilág számára kialakított önmeghatározásának tekinthetjük, de felfoghatjuk a politikai erık által adott definíciónak is, ha azoknak érdeke főzıdik egy intézmény adott formában való fenntartásához. Mindkét esetben feltétel, hogy az érvelés mögött olyan

63

Bittner: The Function of the Police in Modern Society, 1-10. o. Palombo: Academic Professionalism in Law Enforcement, Garland Publ. Inc., New York – London, 1995, 260. o.

64

79

ok álljon, mely bizonyos evidenciával rendelkezik, beilleszkedik a érvényes érvelések rendszerébe, és amelynek alapján a politikai mezıben az adott szervezet fontossága megkérdıjelezhetetlenné válik.

3.1.2. Társadalmi, politikai és szakmai hatások

Minden szerepmeghatározást abban a társadalmi mezıben kell legitimálni, ahol értelme van, és azok között az emberek között, akiknek lehetıségük van dönteni róla. A demokrácia jellegétıl is függ, mit kell tekintetbe venni, vagy még inkább: mi vehetı egyáltalán figyelembe. Nem annyira az érintettség, mint a társadalmi hatalom az a tényezı, mely meghatározza, milyen érvrendszer alapján lehetséges egy intézmény szerepét definiálni. Egy-egy szerepmeghatározás ezért egészen eltérı kiindulópontokból megfogalmazott érvelések eredménye lehet. Az érvek evidenciája nem is jelent mást, mint hogy – a legitimáció éppen elfogadott módjaihoz csatlakozva – a rendırséget is a politikai és igazgatási rendszer más tényezıihez hasonló módon határozzák meg. A tényleges folyamat azonban némileg eltér ettıl, hiszen a definiálás sosem csupán racionális módon történik, hiszen a különbözı látens folyamatoknak is nagy szerepük van. Az elemzés számára az eredmény ezért inkonzisztens is lehet. Ez a helyzet pl. akkor, amikor a konszenzust tekintik a legfıbb legitimáló erınek, a rendırséget mégis, mint az erıszak alkalmazóját határozzák meg, mondván, a konszenzus megsértıivel szemben ez a helyes eszköz, és ez a helyes eljárás. A rendırség társadalmi szerepének meghatározásában alapvetıen két tényezıt szükséges figyelembe venni. (1) A szervezeten kívüli, társadalmi elvárásokat. Ezek a polgárság érintettségébıl, érdekeibıl, értékeibıl, valamint politikai-igazgatási rendszerben jelenlévı áramlatokból erednek. (2) A szervezet mőködését, melyben a legmegfelelıbbnek vélt szerepmodell – amelytıl a status quo fenntartása vagy a pozíciók megerısítése remélhetı – a szervezeti hatalom céljainak, érdekeinek és értékeinek megfelelıen definiálódik. A mindennapi

80

tevékenység tapasztalatainak realitása is a szervezet mőködése során formálja a rendırök társadalmi szerepre vonatkozó ítéleteit mint a szervezetre és a társadalomra vonatkoztatott identitásukat. Eszerint egy-egy speciális szerepmodell kialakulásában, vagyis abban, mit tekintenek társadalmi problémának és azt miként kívánják kezelni, a politikailag citoyennek minısülı csoportok legalább abban a mértékben közrejátszanak, hogy maguk is megformálnak egy-egy szerepelképzelést, és az abból fakadó elvárásokkal fordulnak a rendırséghez, amikor kénytelenek vele érintkezni. A politikai, hatalmi szereplık helyzete eltérı ettıl. A társadalmi szerepet vizsgálva nem részesíthetjük elınyben sem a külsı, sem a belsı megközelítéseket, nem feltételezhetjük, hogy az egyik igazabb vagy akárcsak pontosabb lenne, mint a másik. Csupán a viszonyítási pontok eltérıek, melyekhez a társadalmi szerepet illesztik, ezért amennyiben ellentmondások feszülnek közöttük és nem tisztázottak és nem elfogadottak egymáshoz viszonyított pozícióik, egymással versengı törekvések és vélemények alakulhatnak ki. Ez a hatalmi pozíciók felıl nézve azt jelentheti, hogy az érvrendszerben pusztán hivatkozásként használják fel az alkalmazottak vagy a polgárok álláspontjainak azon elemeit, amelyek megfelelınek látszanak saját helyzetük erısítéséhez, szándékaik érvényesítéséhez. Természetesen a tudományos elemzés sem vonhatja ki magát ez alól, nem lehet pártatlan és elfogulatlan abban az értelemben, hogy az elemzés eredményeként ne foglalna állást abban, mit tart helyesnek, milyen társadalmi szerep a ténylegesen létezı, illetve a megfelelı az adott körülmények között, vagy hogy az éppen létezı szerep (szerepfelfogás) milyen következményekkel járhat. Nehezen elképzelhetı az az állapot, amikor a társadalmi partnerek egymástól függetlenül azonos következtetésekre jutnak a rendırség szerepét illetıen. A konszenzus, melynek ki kell alakulnia ahhoz, hogy a rendırség mőködni tudjon, idırıl idıre felbomlik, ezért ismételten létre kell hozni azt. Az álláspontok közötti folyamatos párbeszéd ezért elıfeltétele a rendırség társadalmi szerepe gyakorlati meghatározásának. A politikai-igazgatási rendszer kohéziója megköveteli, hogy az egyes intézmények mőködése ne térjen el annyira, hogy zavarokat okozhasson a rendszer mőködésében. A rendszernek bizonyos határok között integráltnak kell lennie, és

81

rendelkeznie kell a saját társadalmi szerepére vonatkozó – legalább látens – definícióval. A politikai-igazgatási szférából a rendırség felé közvetített elvárások elsısorban az adaptáció igényével lépnek fel, és azt várják el, hogy az éppen érvényes politikai rendszer alapelveinek megfelelıen mőködjön. A rendırség viszont arra törekszik, hogy sajátos megközelítéseit és értékeit, valamint érdekeit egyaránt elfogadtassa a rendszer többi szereplıjével és a civilekkel. Feltételezhetı, hogy a civilek és a politikai szféra akkor mutatja a legnagyobb érzékenységet a rendırség speciális szempontjai iránt, amikor veszélyeztetve érzi magát, és a rendırségben látja – okkal, ok nélkül – a veszély elhárításának biztosítékát. A rendırség szerepmeghatározásának konkrét feltételei szükségképpen ellentmondásosak: a konszenzus kialakítását megnehezítik a lakosság különbözı csoportjai felıl érkezı ellentétes igények, a rendszeradaptáció által hordozott ellentmondások és végül az önigazolás igénye is. Az a szerepmodell, amely a szervezet értelmezésében, annak belsı viszonyaiból fogalmazódik meg, többirányú. Magába foglalja a politikai-intézményi mezıben képviselt önigazolást, a társadalom felé közvetített kompetenciát, valamint a hatalmi szerkezet és hatalomgyakorlási módok fenntartására törekvést mind kifelé a társadalom, mind befelé az alkalmazottak számára. Ennek a megközelítésnek a középpontjában a szakmai kompetencia megkérdıjelezhetetlen elsıdlegessége áll. Amennyiben a szakma meghatározása eltér valamilyen – pl. történeti – okból a társadalmi megközelítésektıl, elkerülhetetlen a kettı ütközése. Ekkor nagy a valószínősége annak, hogy az elfogadott megoldások idılegesek lesznek, újabb és újabb harc indul a módosításáért. Így a konszenzus helyett az éppen érvényes erıviszonyok határozzák meg, milyen módon mőködjön a rendırség. A másik lehetıség, hogy nincs jelentıs eltérés a szervezeti hatalom és a külsı tényezık által képviselt megközelítések és igények között. Bármilyen is a hatalmi tényezık által adott meghatározás, az emberek mindig össze fogják vetni azt mindennapi tapasztalataikkal, azzal, ahogyan a rendırök a konfliktushelyzetekben megjelennek, és amilyen eszközökkel megkísérlik megoldani azokat, vagyis amilyen viszonyt a lakosság érintett részével intézkedéseik, jelenlétük során kialakítanak. A szerepnek ez a formája a tényleges tevékenységbıl vezethetı le, és

82

nem azonos sem a szervezeti definícióval, sem a közmegítéléssel, mert nem valamilyen reflexió eredménye, hanem az, ahogyan a rendırség ténylegesen mőködik. Legfeljebb az alkalmazottak által megfogalmazott szerepben tükrözıdik vissza. Ebben azonban vitathatatlanul jelen van mindaz, amit valójában társadalmi szerepnek nevezhetünk. A rendırség társadalmi szerepének speciális formája tehát a társadalmi-politikai harcok erıvonalai mentén formálódik, ezeknek az erıvonalaknak a változásait azonban nem követhetjük nyomon, mindössze arra vállalkozhatunk, hogy felvázoljuk a fıbb változásokat. A modern rendırség 19. század elejétıl számítható történetében65 legalább három nagy korszakot különböztethetünk meg, melyek közül az elsı túlzottan is hosszú idıszakot ölel fel, ezért még a másik kettınél is elnagyoltabb képet ad. Arra törekedtünk azonban, hogy a három szerepmodell legmeghatározóbb sajátosságait és különbségeit vegyük sorra.

3.2. A TÁRSADALMI SZEREP HÁROM ALAPMODELLJE 3.2.1. Háborút a bőnözés ellen!

A „bőnözés elleni háború” a rendırség történetének elsı és a leghosszabb korszaka, ezt azonban nyilván a felosztásnak köszönheti és nem immanens sajátosságként hordozza, bár figyelemmel kell lennünk arra is, hogy ez a felfogás még manapság is megtalálható politikusok, rendırök, és átlagemberek gondolkodásában, sıt a rendırség felépítésében is. A szerepmodellek egyébként sem úgy váltják egymást, hogy az egyik teljes mértékben kiszorítja a másikat, és nem hagy a korábbi számára semmiféle fennmaradási lehetıséget. Közelebb áll a valósághoz, ha az egyik modellbıl

65

Ebben a történetben bizonyosan mérföldkınek számít, amikor Sir Robert Peel javaslatára 1829-ben létrehozták a londoni városi rendırséget. Lásd: Berkley:The Democratic Policeman, Beacon Press, Boston, 1969, 5. o., és O’Byrne: The Role of the Police, in: Pope, D. W. – Weiner, N. L. (eds.): Modern Policing, Croom Helm, London, 1981, 13. o. Az angol és a francia rendırség eltérı utakon és elvek alapján fejlıdik, míg Angliában és az Egyesült Államokban a társadalom önellenırzése, Franciaországban az állam polgárai feletti ellenırzése a bázis.

83

a másikba való átalakulást úgy képzeljük el, hogy az újban megırzıdik a régi, mintegy annak „alrendszere” lesz. Abban a hosszú idıszakban – a 19. század elejétıl a 20. század közepéig –, melyben a rendırség szerepe a „bőnözés elleni háború”volt, és amelyet a „felügyelet társadalmának”66 osztályküzdelmek közötti megszilárdulásaként írhatunk le, a rendırség szerepe viszonylag egyszerőnek tőnt, hiszen maga a probléma is egyszerőnek látszott. A társadalmi problémák fogalma csak a 19-20. század fordulójára alakult ki, vagyis csak ekkorra váltak rendszer-problémává azok a jelenségek, melyekkel a rendırség is küszködött, tehát csak ettıl kezdve lehet értelmesen beszélni a rendırség társadalmi szerepérıl. Ez az idıszak egybeesett a személyes és a szervezeti életfeltételek elkülönülésével, a szabályozott, szervezeti társadalom kialakulásával. Mindemellett ezt a korszakot a társadalmi csoportok közötti éles ellentétek és mély törésvonalak jellemezték. A társadalmi problémákat kiélezetten, ma már szélsıségesnek tőnı módon közelítették meg, úgy, ahogyan az egymással szembenálló osztályok ellentétes szempontrendszerében megjelentek. A társadalompatológiai felfogás betegesnek minısítette az uralkodó életmódok szabályaitól eltérıen élıket, közülük is elsısorban azokat, akik magatartásukkal, életvitelükkel akarva, akaratlanul támadták, rombolták vagy veszélyeztették a szabályozott életet. A társadalomnak ezt a szabálytalan résztét – amint

a

kontroll

tárgyalásakor

láttuk

–

igyekeztek

vagy

a

társadalomba

visszakényszeríteni, vagy ha ez nem tőnt megvalósíthatónak, akkor végképp kirekeszteni onnan. A rendırség ekkor azt a szerepet kapta, hogy szigetelje el azokat a patologikus magatartásokat és életmódokat, melyek zavarják a társadalom „normális” mőködését. Ennek következtében maguk a rendırök és a „tisztes” polgárok is úgy tekintettek a rendırségre, mint amely „vékony kék vonal a barbárság és a civilizáció között”.67 Ez a feladat a rendırt a szembenálló, egymással küzdı felek közé állítja, ahol magára marad és nem tartozik egyikhez sem. A rendırség maga a határ, amely elválasztja a 66 A kifejezés tartalmára vonatkozóan lásd: Foucault: Az igazságszolgáltatás és az igazságszolgáltatási formák, 87. oldaltól. 67 Roberg –Kuykendall: Police Organization and Management. Behavior, Theory, and Process, Brooks/Cole Publ. C., Pacific Grove, CA., 1990, 45. o.

84

„rendeseket” a „megbízhatatlanoktól” és feltartóztatja az utóbbiakat, azért, hogy a társadalom egy csekély részét megvédje. Ekkor azt a rendıri szervezetet részesítették elınyben, mely „elszigetelt a népi erıszaktól, magára vonta a támadást és az ellenségességet.”68 A rendıri akció sokszor még akció katonai akció, a rendıri szervezet pedig katonai szervezet volt, annak következtében, hogy „a rendırséget, akárcsak a hadsereget tisztán kényszer alkalmazására hozták létre.”69 A rendırség feladata tehát nem más volt, mint háború a szabálytalanság, a zavaró másság, közkeletően: a bőnözés ellen. De a rendırség annak ellenére, hogy katonai mintára szervezıdött, már kezdetektıl fogva nem csak különbözött a katonaságtól, de legalább két vonatkozásban elınyben is volt vele szemben. Az egyik elınye az volt, hogy a katonasággal ellentétben, állandóan jelen volt a városok utcáin, a másik pedig az, hogy – legalábbis az angol rendırök esetében – fegyverük csak egy speciális bot (truncheon) volt, melynek ugyan alkalmazása fájdalmas, de nem halálos volt.70 A rendırség létrehozását ezért úgy is értelmezhetjük, mint a társadalmi erıszak csökkentését, vagy mint lehetıséget erre a csökkentésre. A bőnözés elleni háború egyenértékő azzal, hogy mindenekelıtt a társadalom körülhatárolt része felett érvényesült a társadalmi kontroll, vagyis azzal, hogy mindenki, aki a kijelölt részbe tartozott, potenciálisan gyanús volt. Ennek következtében az elıítélet szerves és szükséges részét képezte a rendıri munkának. Az elıítéletek érvényességi köre igen széles is lehetett és kiterjedhetett a lakosság nagyobbik részére, ahogyan ezt, pl. Nagy Valér rendırtanácsos, még a II. világháború elıtt meg is fogalmazta az ember fogalmát rögzítve: „Az ember nagyvárosi utcán a törvényes jogszabályok tilalmainak labirintusában közlekedı, egységes rendıri alany…”71 Az elıítéletek azonban kölcsönösek voltak. A felül, azaz a „vékony kék vonal” által védett területen belül lévık számára a rendıri munka piszkos foglalkozás volt, mert érintkezett

68

Cain: Society and the Policeman’s Role, 24. o. Bittner: The Function of the Police in Modern Society, 50. o. 70 O’Byrne: The Role of the Police, 13. o. 71 Nagy Valér: A bőncselekmény megelızése rendıri szolgálatban, in: A Magyar Rendır, IV. sz. (1938), 12. o. – Kiemelés: K. F. 69

85

és keveredett a bőnnel, hiszen „azok, akik a gonosz ellen küzdenek, maguk sem felelnek meg azoknak az ideáknak, melyeket feltehetıen védenek”.72 Ennek következtében a felül lévık lenézték és megvetették a rendırt és a rendıri foglalkozást. Elég csak arra gondolnunk, hogy a különbözı uralkodóházak férfitagjai milyen szívesen feszítettek, sıt feszítenek ma is katonatiszti egyenruhában, viszont sohasem fordult még elı, hogy valamelyikük rendırtiszti uniformist öltött volna. A határvonal másik oldalán a rendırök megítélését a félelem és a győlölet jellemezte. Ez az oldal érhetıen kevésbé dokumentált és kisebb figyelmet kapott, mégis megkockáztathatjuk a feltevést, hogy az elıítéletek itt is kialakultak abban az értelemben, hogy a rendırben nem a társadalmi vagy lokális béke ırét, hanem szinte kizárólag a felsı osztályok hatalmának ırzıjét látták és látják még ma is. Ezért teljesen másként tekintenek rá. Példaként álljon itt egy rövid történet egy skót fiatalemberrıl, aki egy napon bejelentette a menyasszonyának, hogy rendır szeretne lenni. „Amikor elmondtam a menyasszonyomnak, hogy talán belépek a rendırséghez, nagyon elcsendesedett. Megkérdeztem tıle, mi a véleménye errıl az ötletrıl. Egy ideig habozott, majd azt válaszolta: ’Nem is tudom, korábban sosem tekintettem embernek a rendıröket.’ ”73 A rendırt pozíciója és az elıítéletek izolálták a társadalomtól, az pedig csak sokkal késıbb vált nyilvánvalóvá, hogy „az izoláció állapotában a rendırség nem képes hatékonyan dolgozni, és a hatalom bármely kísérlete, hogy növelje a rendırség és a közösség közötti szakadékot nemkívánatos következményekkel jár, és csak megnehezíti a rendırség munkáját”.74 Az elszigeteltség hatására a rendırség védekezı rendszert épített ki, a katonai fegyelem, a parancs karizmatikus erejébe vetett hit,75 és egy sajátos szubkultúra létrehozásával igyekezett megteremteni azt a környezetet, melyben biztonságban

72

Bittner: The Function of the Police in Modern Society, 7. o. Berkley: The Democratic Policeman, 10. o. 74 Sleigh: Social Service and the Police, in: Pope, D. W. – Weiner, N. L. (eds.): Modern Policing, Croom Helm, London, 1981, 164. o. 75 Bittner: The Function of the Police in Modern Society, 54. o. 73

86

érezhette magát. Kifelé a látható eredmény (letartóztatások száma, kedvezı statisztika76) felmutatásával törekedett hátrányainak kompenzálására és egyúttal fontosságának bizonyítására. Paradox módon azonban ezzel még inkább megerısítette elszigeteltségét. A mőködési elvárások és a szervezeti követelmények meghatározott képességekkel rendelkezı embereket igényeltek. A tipikus rendır ekkor inkább testi erejével tőnt ki, mint eszével, nem is vártak tıle mást, mint „széles vállakat és csekély észt.”77 A paranccsal vezényelt rendıröknek nem kellett, de nem is volt szabad gondolkodniuk, irányítóik csak felhasználták fizikai erejüket a kitőzött célok elérésére. A rendırök feladata leginkább a segédmunkásokéhoz hasonlított: a testi erıt adták egy gépezet mőködéséhez. Az izolált szervezetben kialakult sajátosságok a késıbbiekben önálló tényezıkké fejlıdtek, sajátos világlátást alakítottak ki és a mai napig befolyásolják a társadalmi szereprıl gondoltakat.

3.2.2. Védjük meg az értékeket!

A „rendırség több idıt tölt a családi konfliktusok rendezésével, mint a bankrablók utáni hajszával”,78 állapította meg James Q. Wilson 1968-ban. Ez a felfedezés, vagy inkább álláspont a „rendfenntartás” modelljének központi tétele. Észrevenni, elıtérbe helyezni, helyeselni ezt a jelenséget csak meghatározott feltételek megléte esetén lehetett, ez a tétel ugyanis teljes egészében tagadta a „bőnözés elleni háború” valamennyi feltételét. Az egészség (tisztes polgárság) és a patológia (bőnös osztályok) helyére a rend és annak megzavarása lépett, az utóbbi leginkább valamilyen konfliktus formájában. Michael Banton megfigyelése szerint „a járırözı rendır 76

Bittner: i.m., 55. o. Baily: The Encyclopedyia of Police Science, Garland Pub. Inc., New York– London, 67. o. 78 Wilson: Varieties of Police Bahavior. The Managemeent of Law and Order in, Eight Communities, Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1968, 294. o. Lásd még: „Albert J. Reiss jelentése szerint a chicagói rendırségnél a 28 napos vizsgálati idıszakban elıfordult ügyek 83 százaléka nem bőnügy volt.” Goldstein: Policing Free Society, Ballinger Publ. Co., Cambridge, Massachusetts, 1977, 24. p. „A vizsgálatok azt mutatják, hogy a járırök idejük jelentéktelen részét töltik azzal, hogy a törvényeknek érvényt szerezzenek, vagy azzal, hogy erıszakot alkalmazzanak. Ezzel szemben, munkaidejük 80-90 százalékát rendfenntartásra vagy különféle társadalmi szolgáltatásokra fordítják.” Palombo: Academic Professionalismi in Law Enforcement, 111. o. 77

87

mindenekelıtt a béke, és nem a törvény ıre. A törvények érvényre juttatása helyett idejének nagy részét körzete ellenırzésével, igazgatásával és a segélyhívásokra való válaszadással tölti”.79 A rendır értékrendjében tehát a békesség megelızi a törvényeket, s ekkor úgy tőnt, hogy ez mindig is így volt, csak éppen nem vette észre senki. De még ha ez utóbbi igaz is lenne, felfedezése akkor is azt jelentette, hogy az elızı modellben deviáns rendıri magatartás most olyannyira fontossá lett, hogy az új modell helyességét leginkább ezzel tudták igazolni. Perez még a kilencvenes évek közepén is a rendfenntartást vélte a legfontosabbnak: „A rend megırzése a társadalomban olyannyira fontos, hogy többen is amellett érvelnek, hogy ez a rendır elsıdleges feladata.”80 A

rendırség

feladata

egyre

sokrétőbbnek 81

középpontjában, ekkortájt a rend fenntartása állt.

látszott,

ám

feladatainak

Ebbıl következıen minden egyéb

feladatát a rendfenntartáshoz kellett viszonyítani, és úgy kellett felfogni, mint annak részét. Az erıszak alkalmazása, vagy a bőnözık üldözése, természetesen nem tőnt el a rendırség készletébıl, de most mindez alárendelıdött a rendfenntartásnak. A rend ebben az idıszakban nem más, mint a domináns normarendszer akadálytalan mőködése, a rendır feladata pedig a demokratikus értékrend megırzése,82 mőködésük és hatásuk zavartalanságának biztosítása volt. Ennek a megközelítésnek fontos következménye, hogy a törvény szőknek és kevésnek bizonyult a normáktól való eltérés, azaz a deviancia kezelésére. Fontos következmény az is, hogy a rendır maga is megváltozott, már más tulajdonságokat és más erényeket vártak el tıle, sıt maga sem feltétlenül akart a „széles váll, csekély ész” elve által szabott szők keretek között megmaradni. A rendırt az elızı korszaktól eltérı mércék alapján ítélték meg, fontossá vált az intelligencia, a képzettség és a kulturális különbségek iránti érzékenység.83 A rendfenntartás képzettebb embereket igényelt, de a járır, ahogy Wilson fogalmaz, „se

79

Goldstein: Policing Free Society, 27. o. Perez: Common Sense about Police Review, Temple University Press, Philadelphia, 1994, 12. o. 81 „A rendırség funkciója … akárcsak a járıré az, hogy érvényesítse a jogot és fenntartsa a rendet. Persze ez nem minden, amit tesz. A bőnözık elfogásán és a bőncselekmények megelızésén túl felkutatja az ellopott javakat, irányítja a közlekedést, ha szükséges elsısegélyt nyújt, leszedi a macskát a fáról, vigyáz a nyaraló családok otthonaira és segít az öreg néninek, aki kizárta magát a lakásából.” Wilson: i.m. 4. o. 82 Baily: The Encyclopedyia of Police Science, 167. o. 83 Baily: The Encyclopedyia of Police Science, 67. o. 80

88

nem bürokrata, se nem szakértı, leginkább olyan, mint egy kézmőves. Ahogyan a legtöbb mesterségnek, ennek sincsen általánosított, írott ismeretanyaga, sem pedig részletezett viselkedési elıírásai – röviden, sem elmélete sem szabályai nincsenek, megtanulni is csak a gyakorlatban, az inasévek alatt lehet, nem pedig az akadémián.”84 Mások is hasonlóan vélekedtek, Greenhill például fontosnak tartotta leszögezni, hogy a professzionalizáció szakmunkássá teszi a rendırt.85 Már nem azt várják tıle a hatalom meghatározó tényezıi, hogy megváltoztassa, hanem azt, hogy megértse és így igazgassa a különbözı közösségi normák alapján mőködı helyi társadalmakat.86 A rend éppen azáltal tőnt biztosíthatónak, hogy a rendır mindinkább képessé vált arra, hogy megbízhatóan ítélje meg az általa felügyeltek cselekedeteinek jellegét, a cselekvések motívumait, szándékaikat, és lehetıleg jövıbeli tetteiket is. „A rendırök ezirányú képességeit úgy lehet fejleszteni – írta Wilson –, ha minél jobban ismerik az általuk felügyelt körzetet és minél jobban részesei annak, akár úgy is, hogy ott élnek.”87 A rendfenntartás modelljének középpontjában a rendır önállósága, döntési képessége, vagyis diszkrecionális hatalmának felhasználása állt. Az elızı modellre jellemzı paramilitáris szemlélet szintén megváltozott, a rendırt egyre kevésbé tekintették katonának, akit parancsokkal kell, illetve lehet irányítani. A rendır ennek eredményeként egyre kevésbé hasonlított a katonára, de arra a gyári munkásra sem hasonlított már, akinek az elvégzett munka mennyisége alapján lehet értékelni a teljesítményét. Új mércéket kerestek és találtak a rendırök munkájának mérésére. „A rendırség vezetıinek viszont, annak alapján kellene járıreiket megítélniük, hogy képesek-e körzetükben fenntartani a békét. A vezetık értékelése, akárcsak a járır civilekre vonatkozó döntése, szükségképpen szubjektív lesz és a megfigyelés gyakoriságától, valamint a személyes bizalomtól függ. Azok a kapitányságok viszont, melyek a rendıröket ’objektív’ mércék szerint értékelik (így pl. a letartóztatások és a büntetıcédulák száma alapján) szemben állnak ezzel az

84

Wilson: Varieties of Police Bahavior, 283. o. Greenhill: Professionalismi in Police Service, in: Pope, D. W. – Weiner, N. L. (eds.): Modern Policing, Croom Helm, London, 1981,54. o. 86 Wilson: i.m. 287. o. 87 Wilson: i.m. 291. o. 85

89

elképzeléssel, ezért az elıléptetés követelményeinek teljesítéséhez az a legjobb a rendır számára, ha bemagolja a büntetı törvénykönyvet, vagy a szervezeti szabályzatot.” 88 A rendfenntartás idıszakában egyre többen, egyre szélesebb témakörben és egyre mélyebben kezdtek foglalkozni a rendırség tudományos vizsgálatával. A

normatív

rend,

ahogyan

Horváth

Barna

írta

„a

magatartások

89

szabályozottsága”, egy minta követése. A rendfenntartás csak akkor lehetséges, ha ez a minta alapvetıen homogén. A társadalmi problémák ekkor a közös normarendszerre, és a normák pluralitására vonatkoznak, ennek megfelelıen vagy dezorganizációként és devianciaként, vagy eltérı értelmezésekként (értékkonfliktus, címkézés) jelennek meg. Ha a rendırtıl elvárják, hogy megértse a helyi közösségi normákat, akkor azt várják tıle, hogy értse meg, mi deviáns egy közösségen belül, vagyis meg kell értenie a közösségben lévı devianciákat, melyek eltérhetnek más közösségekétıl. A rendfenntartás problémái nemcsak a közös normarend és a plurális normák eltéréseibıl származhatnak. „Az, hogy a rendırség a társadalmi rend fenntartásáért létezik, kétségbevonhatatlannak látszik, ám ez az állítás mégis értelmetlen. Ahhoz, hogy értelme legyen fel kell tenni a kérdést: kinek a rendjérıl van szó?”90 A rendırség – Cain szerint – konszenzuális társadalmi modellel dolgozik, és tevékenységét mindenekelıtt ez legitimálja. Szemben áll ezzel az a szemlélet, amely a rendırséget a domináns hatalmi csoportok eszközének tekinti. Az elsı esetben a rend a társadalmi szereplık megegyezéseként áll a rendırség rendelkezésére, és akciói is erre a megegyezésre támaszkodhatnak. A szabályt mindenki elfogadta, a káosz elvileg minimális – itt máris ellentmondásba ütközünk, hiszen a rendırök véleménye jelentıs mértékben eltér ettıl –, és a rendıri akciók is elvileg támogatottak és eredményesek kell legyenek. A második esetben a rend a hatalom diktátuma, a káosz elvileg végtelenül nagy, hiszen hiányzik a megegyezés. A rendırök tevékenysége éppen ezért értelmetlen. Ebben a második értelmezési keretben megszőnik a rendfenntartás, és ismét kialakul a bőnözés elleni háború.

88

Wilson: Varieties of Police Bahavior, 291. o. Horváth Barna: Jogszociológia, Osiris, Budapest, 1995, 40. o. 90 Cain: Society and the Policeman’s Role, 21. o. 89

90

A normatív rend kialakulása feltételezi a középosztály felemelkedését, azaz a társadalmi kapcsolatokban érvényesülı konszenzus dominanciáját. A rendırök szívesen kapcsolódnak ehhez, hiszen ez lehetıvé teszi számukra az izolációból való kitörést, vagyis azt, hogy megtalálják a helyüket a társadalomban. A periférián elhelyezkedık számára azonban a rendırség továbbra is a domináns csoportok hatalmát képviseli. A társadalmi rend nem konfliktusmentes, sokkal inkább tekinthetı annak a mezınek, melyben a konfliktusok levezethetıek. Ebben az értelemben a rend nem valamiféle rögzített rendszer, hanem a lehetséges konfliktusok elvezetésére alkalmas csatornák hálózata. A rendfenntartás ezért kapcsolódott össze a konfliktuskezeléssel. Nem az eltérı rendek létezése és mőködése, hanem a konfrontáció jelent meg a társadalmi rend megbontásaként. A rendır ekkor katalizátor, a kezelési és megoldási módok ismerıje, aki képes arra, hogy a konfrontációt konszenzussal fel váltsa. Ehhez azonban belsıvé kellett tennie azokat az értékeket, melyekre a konszenzusos demokrácia épül, ismernie és elismernie kellett az életformák és kultúrák sokféleségét. Egyértelmő, hogy az erıs, ám buta rendır (az erıszak aktora) alkalmatlan volt erre a szerepre. Fontossá és nélkülözhetetlenné vált a képzettség és azon belül a társadalomtudományi ismeretek.91 Azáltal, hogy a rendfenntartás a bőnözés mellett vagy még inkább az elıtt különféle emberi problémákkal, családi viszályokkal és egyebekkel foglalkozott, a szabályozó hatalom olyan területre jutott el a rendırség segítségével, amely korábban zárva volt elıtte, amelyet a személyes kapcsolatok hagyományos rendje, a közösségek szokásai irányítottak. Ennek a területnek a rendırség hatókörébe kerülése újradefiniálta a szabálytalanság zónáját, közelítve azt az életfolyamat kommunitásfeltételéhez, vagyis az egyének társas kapcsolatainak világához, ahová a rendırség most már behatolt, hogy azt ellenırzése alá vonja. Ez a változás a szabályozottság általánossá válását mutatja, ugyanakkor azt is jelzi, hogy az egyre inkább ideiglenes, gyorsan változó „közösségek” számára a szabályozás formájában megjelenı külsı erırıl van szó, melyet a rendırség közvetít. A rendfenntartás a társadalmi események sokkal szélesebb körét helyezte

91 Baily: The Encyclopedyia of Police Science, 167. o.; Palombo: Academic Professionalismi in Law Enforcement, 111-112. o.; Bittner: The Function of the Police in Modern Society, 85. o.

91

kontroll alá, mint a „bőnözés elleni háború”, és a szétmálló közösségi kapcsolatok helyére benyomultak az különbözı intézményrendszerek, közöttük a rendırség. A rendır – ahogyan azt egy, a hetvenes évek elején a rendırök számára készült szociológiatankönyv szerzıi vélték – akár még a családfı korábbi helyét is átvette. „A társadalom ellenırzési feladatait egykor mindenekelıtt a család, és kiváltképp a családfı végezte… A családi vezetés hagyományos patriarchális formája nemzedékrıl nemzedékre veszít erejébıl. A törvények egyre inkább megfosztják a családfıt a kontroll lehetıségétıl és azt a bíróságoknak adják át … A családfıtıl elvett hatalommal egy olyan egyént ruháznak fel, akinek a legritkább esetben van köze azokhoz, akik felett ezt a hatalmat gyakorolja. Ez a személy manapság a rendır.”92 Ez az álláspont nyilvánvalóan túlértékeli a rendır szerepét és lehetıségeit, ugyanakkor jól mutatja, miként foglalja el a közösségek által üresen hagyott pozíciókat a „társadalom”, amikor arra törekszik és kényszerül, hogy megítélje, mely magatartás deviáns és melyik nem.

3.2.3. Szolgáltassunk biztonságot!

Az említett tankönyv szerzıi egy, a szociológiában régóta megfigyelt és vizsgált jelenségre, a hagyományos közösségek felbomlására alapozták állításukat. A harmadik szerepmodell, a community (based) policing, vagy social service to the public, vagyis a szolgáltató modell azokra a virtuális közösségekkel való kapcsolatra épül, melyek a települések, vagy településrészek lokális feltételei között találhatóak. A különféle szolgáltatások már a húszas évek óta jelen voltak az amerikai rendırség gyakorlatában, de szerepük mellékes maradt. Wilson 1968-ban még azzal indokolta, hogy a szolgáltatásfunkcióval – értelmezésében: elsısegély, macskák megmentése, öreg hölgyeknek nyújtott segítség, és hasonlók – nem foglalkozott tanulmányában, hogy ezeket a feladatokat akár piacisítani is lehetett volna. „Csak a történeti véletlen, és a

92

Kennedy – Kennedy: Applied Sociology for Police, Charles C. Thomas Publ., Springfield, Illionis, 1972, 25-26. o.

92

lakosság kényelme miatt nyújtja e szolgáltatásokat a rendırség, de ezeket minden további nélkül elképzelhetıek profitorientált magáncégek által kínáltakként is.”93 A nyolcvanas évekre azonban a szolgáltatás jelentése gyökeresen megváltozott, és egyre inkább a rendırség és a lakosság olyan együttmőködését jelentette, amelynek következtében a civilek közötti kooperáció is fejlıdött. Ennek legjobb bizonyítéka a bejelentett bőncselekmények számának növekedése volt.94 „Ez a rendırök és a civilek közötti, többnyire informális jellegő partneri kapcsolat, mely azt feltételezi, hogy a rendırség egymaga nem ellenırizheti a bőnözést, és hogy az egyes bőncselekmények az adott közösség kevéssé látható problémáira reflektálnak. Ennél fogva a szolgáltató modell törekvése az, hogy a rendıri szolgáltatást nagyobb mértékben tegye felelıssé a közösségnek, ezt a rendıri politikát a hatalom decentralizálása és a döntési felelısség megosztása jellemzi.”95 A szolgáltatásmodell definícióit végigtekintve Friedmann végül a közbiztonság érdekében létrejött társadalmi együttmőködésként határozza meg a rendıri igazgatásnak ezt a formáját: „Ami a szolgáltató modell valamennyi definíciójában megtalálható, az a közbiztonság társadalmi koprodukciója, ami elérhetetlen a hagyományos, esetorientált, bürokratikus gyakorlat segítségével.”96 A szolgáltatásmodell lényege tehát a rendırök, a rendırség és a lakosság közötti viszony jellegében rejlik, abban, hogy a bőncselekmények, a rendzavarás, a biztonság problémái többé nem kizárólag a rendırség gondjaként és feladataként jelennek meg, mindez éppúgy a „közösség” problémája is. A rendırségnek be kell látnia, hogy nem képes egyedül, a lakosok segítsége, közremőködése nélkül fenntartani a társadalmi békét. Azok az ügyek, melyekkel a rendır foglalkozik, a szolgáltató szerep keretein belül csak a közösség problémáiként értelmezhetıek. A „közösséget” pedig nem lehet többé a jó polgárok halmazaként felfogni, amelytıl függetlenül léteznek a „helytelen” jelenségek, amiket a rendırnek kell elintéznie, elszigetelnie stb. A problémák egy adott település társadalmának életébıl erednek, és nem csak a rendır számára jelennek meg

93

Wilson: Varieties of Police Bahavior, 5. o. Friedman: Community Policing. Comparative Perspectives and Prospects, St. Martins Press, New York, 1992, 23. o. 95 Friedman: i.m. 169. o. 96 Friedman: i.m. 170. o. 94

93

problémaként. A szolgáltatás tehát csak akkor alakulhat ki, ha a lakosok magukénak ismerik el a létezı és keletkezı problémákat, csak ekkor jöhet létre a rendır és a civilek között az a viszony, melyben a rendırt a „közösség” olyan tagjának tekintik, aki szolgáltatásként nyújtja nekik problémáik kezelésének eszközrendszerét. A rendır csak különös módon lehet egy-egy lokális közösség tagja, hiszen az általa nyújtott szolgáltatásban a mércét mindig valami lokalitás feletti (jog, törvény) alkotja. Ennek következtében a rendırnek mindig mást is képviselnie kell, nemcsak a helyi közösségeket. Ennek az ellentmondásnak a feloldására kétféle kísérletet is tettek. Az egyikben a rendır „tanár”,97 ebben az esetben a szakértelmet, a védekezési eszközök ismeretét nyújtja a lakosoknak. A másik esetben viszont, a konfliktusszituációk kezelése során a nem-jogi eszközöket helyezik elıtérbe.98 A szolgáltató szerep nem csupán a rendırre vonatkozik vagy kellene, hogy vonatkozzon, hanem a rendıröket hatékony erıvé tevı szervezetre is. A szervezet azonban sokszor Janus-arcúnak mutatkozik – kifelé a szolgálat és a demokrácia, befelé ellenben hagyományos autokratikus viszonyok jellemzik. „Miközben a közösségekkel és a polgárokkal fenntartott kapcsolatokban ezt a lényegileg humánus perspektívát támogatták, a vezetés nem mindig állt e megközelítés mellé. Néhány helyen megkísérelték kifelé adaptálni ezt a modellt, de belül minden alapvetıen bürokratikus vagy legalisztikus maradt mind a vezetés gyakorlatában, mind az állomány kezelésében.”99 Egyet kell azonban értenünk Berkely azon gondolatával, hogy „nem számíthatunk arra, hogy, a demokratikus rendırség összhangban lesz a demokratikus

97

„Ahelyett, hogy szomszéd vagy katona lenne, a rendırnek inkább a tanárhoz kellene hasonlítania, filozófusnak, útmutatónak és tanítónak kellene lennie, aki egyúttal, amikor kell képes megrendszabályozni a rendetlen diákokat.” Roberg–Kuykendall: Police Organization and Management, 46. o. A „szomszéd” és a „katona” a bőnözés elleni háború szerep két altípusa. Az elsı a helyi politikai erık befolyása alatt álló rendırséghez kötıdött, mikor is a rendır sokszor informális úton és személyeskedıen végezte feladatát. A második esetben a rendır a törvény katonája, bőnüldözı. 98 „Azok a kapitányságok, melyeket a ’szolgáltatási stílus’ jellemez igen aktívak a törvénysértések és a panaszok esetén, de a különféle helyzeteket gyakrabban kezelik informálisan, mint jogi eszközökkel…” Morris: What is the Role of the Community in the Development of Police Systems?, in: Cohn, A. W. – Viano, E. C. (eds.): Police Community Relations: Images, Roles, Realities, J. B. Lippincott Company, Philadelphia – New York – San Jose – Toronto, 1969, 185. o.; Lásd még: Perez: Common Sense about Police Review, 12. p.; Roberg–Kuykendall: Police Organization and Management, 46. o. 99 Roberg–Kuykendall: Police Organization and Management, 46. o.

94

társadalommal, hogyha belsı rendje eltér a társadalmi normáktól és értékektıl.”100 Az autokratikus, paramilitáris rendszer hatásában izoláló, külön világot hoz létre a rendırök számára, akik aztán ezt a világot képviselik és közvetítik. A civilek számára ennek következtében, mint elkülönült hatalom jelennek meg, és ez feltétlenül a szolgáltatás ellen hat. A szolgáltatás meglehetısen széles konszenzust igényel a követendı értékek tekintetében. A rendırség maga is része ennek, és alkalmazkodnia kell ahhoz. A konszenzus hátterében pedig valószínőleg a középosztály dominanciája áll, mely a társadalmi értékek viszonyítási pontja.101 A szolgáltatásmodell kialakulását nem az új problémák megjelenése irányítja, a rendırség nem hatol mélyebbre a társadalomba, mint tette azt a rendfenntartás esetében, és úgy tőnik nem von az ellenırzése alá újabb területeket. Specializáltabb lesz azonban: azokat a társadalmi csoportokat – fiatalokat, öregeket, kisebbségeket, szegényeket, fizikailag és lelkileg sérülteket, valamint hajléktalanokat – veszi célba, amelyek a tapasztalatok alapján a konfliktusok kialakulásának, a rend felborításának, vagy egyszerően a bőnözık tevékenységének célkeresztjében állnak. Ez a korábbiaktól eltérı felfogású és képzettségő rendıröket követel, akik képesek napi, személyes kapcsolatot fenntartani az emberekkel a település azon területén, ahol a munkájukat végzik.102 A rendır, pontosabban a CPO (community policing officer) az ellenırzése alatt álló területen maga is hozzájárul az ott dolgozó, ott lakó emberek közötti kapcsolatok formálódásához.

Mivel

a

társadalmi

változások

felszámolták

a

tradicionális

közösségeket, a rendır gyorsan változó, instabil társadalmi környezetben dolgozik, amelyben csak néhány szervezeti rendszer mutat relatív stabilitást, ezek közül az egyik éppen a rendırség. A közösségi szolgáltatásokat nyújtó rendır tevékenysége valószínőleg a nem középosztály által lakott régiókban a leginkább problematikus, ami

100

Berkely: The Democratic Policeman, 29. o. Az Egyesült Államokban például „a rendır a középosztály társadalmának és értékeinek szimbóluma” in: Coffey-Eldefonso–Hartinger: Human Relations. Law Enforcement in Changing Community, Prentice-Hall, Inc.–Englewood Cliffs, New Jersey, 1976, 102. o. és mereven ragaszkodik a konvencionális középosztálybeli értékekhez. Lásd: Goldsmith: Introduction. The Police Community. Dimensions of an Occupational Subculture, Palisades Publ., Pacific, 1974, 4. o. 102 Friedman: Community Policing, 28. o. 101

95

felhívja a figyelmet arra, hogy a szolgáltató modell elıfeltétele a társadalom nagyfokú normalizáltsága, amely lehetıvé teszi a multikulturalitást, amely nélkül nem képzelhetı el a szolgáltató rendırség.103 Az

angolszász

országokban

a

szolgáltatásmodell

valószínőleg

szoros

kapcsolatban áll a települések hagyományos önigazgatásával és önmaguk felett gyakorolt ellenırzésükkel (self-policing), ami valamikor a helyi és az államhatalom viszonyát jelezte. Ma viszont legfeljebb a decentralizációig jut el a helyi önállóság,104 azzal együtt, hogy a nyolcvanas évek elején az alternatív mozgalmak a helyi társadalmak felértékelıdését hozták magukkal, ez mégsem jelentette az állam visszavonulását, vagy hatalmának meggyengülését. A szolgáltató rendırség az ellenırzött kreativitás szervezeti rendszerét adja, mégpedig úgy, hogy a az egyes ideiglenes szabályok alapján fennálló közösségek kontrolálására is nyílik némi lehetıség. A szolgáltató rendırség ugyanakkor mintegy üzleti kapcsolatba is lép a lakossággal, mely fogyasztóként viszonyul hozzá, s mint minden szolgáltató cég, igyekszik a neki megfelelı igényeket kialakítani fogyasztóiban.105 A szolgáltató rendırség és munkastílusa mind közelebbi munkakapcsolatba kerül a szociális munkával. Ebben a modellben valóban jelen van a szociális munka szemlélete, még akkor is, ha a rendır sosem lehet szociális munkás. A szociális munka igyekszik

visszavezetni

a

társadalomba

azokat,

akik

valamilyen

ok

miatt

marginalizálódtak, olyan reménytelen helyzetbe kerültek, mellyel önmaguk nem képesek megbirkózni. A szociális munka intézményrendszere jelentıs részben ugyanazokkal az emberekkel foglalkozik, mint ebben a modellben a rendırség, amely most már nem elszigetel, nem kitaszít, azaz lehetıleg nem szaporítja a társadalmi problémákat, hanem a társadalmi integritás megırzésén dolgozik.

103

„A szolgáltató rendırség a multikulturális kanadai társadalom természetének leginkább megfelelı modellt. Griffith – Verdun-Jones: Canadian Criminal Justice, Hartcourt Brace & Co., Canada, 1994, 182. o. 104 Friedman: Community Policing, 30. o. 105 A rendırség nincs egyedül a piacon, hiszen a biztonsági magáncégek a jól fizetı üzleteket el is veszik a rendırségtıl, persze semmiképpen sem azokat, melyeket a hatvanas években J.Q. Wilson szeretett volna – lásd: 81. jegyzet.

96

IDÉZETT IRODALOM

Ackers, Ronald L.: Criminological Theories, Roxbury Publishing Company, Los Angeles, California, 1997, Ariès, Philippe: Geschichte des Todes, Deutsche Taschenbuch Verlag, München, 1989, Baily, W. G. (ed.): The Encyclopedyia of Police Science, Garland Pub. Inc., New York–London, Becker, Howard S.: Social Problems: A Modern Approach, John Wiley & Sons, Inc., New York–London–Sydney, 1966, Berkley, George E.: The Democratic Policeman, Beacon Press, Boston, 1969, Bittner, Egon: The Functions of the Police in Modern Society. A Review of Background

Factors, Current

Practices, and Possible Role Models,

Oelgeschlager, Gunn and Hain, Publ., Inc., Cambridge, Massachusetts, 1970, Cain, Maureen E.: Society and the Policeman’s Role, Routledge & Keagen Paul, London–Boston, 1973, Castel, Robert: A szociális kérdés alakváltozásai. A bérmunka krónikája, Max Weber Alapítvány, Wesley Zsuzsa Alapítvány, Kávé Kiadó, 1998, Coffey, Alan – Eldefonso, Edward – Hartinger, Walter: Human Relations. Law Enforcement in Changing Community, Prentice-Hall, Inc.–Englewood Cliffs, New Jersey, 1976, Davis, Kingsley: A prostitúció, in: Rácz József (szerk.): Devianciák. Szabály követ(el)ık és bajkeverık. Bevezetés a devianciák szociológiájába, Új Mandátum, Budapest, 2001, Durkheim, Émile: A szociológia módszertani szabályai, in: É. Durkheim: A társadalmi tények magyarázatához, Közgazdasági és Jogi K., Budapest, 1978, Durkheim, Émile: A társadalmi munkamegosztásról, Osiris, Budapest, 2001,

97

Finszter Géza: A rendészet elmélete, KJK-Kerszöv, Budapest, 2003, Foucault, Michel: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák, Latin Betők, Debrecen, 1998, Foucault, Michel: Elmebetegség és pszichológia. A klinikai orvoslás születése, Corvina, 2000, Foucault,

Michel:

Felügyelet

és

büntetés.

A

börtön

története,

Gondolat,

Budapest, 1990, Friedman, Robert R.: Community Policing. Comparative Perspectives and Prospects, St. Martins Press, New York, 1992, Fromm, Erich: Menekülés a szabadság elıl, Napvilág K., Budapest, 2002, Fuller, Richard: Morals and the Criminal Law, in: Cressey, Donald R. – Ward, David A.: Delinquency, Crime, and Social Process, Harper & Raw, Publ., New York, Evanston, and London, 1969, George, Henry: Social Problems, in: Miller, Perry (ed.): American Thought. Civil War to World War I, Rinehart & Co., Inc., New York, Toronto, 1957, Goldsmith, Jack: Introduction. in: J. Goldsmith – S. S. Goldsmith (eds.): The Police Community. Dimensions of an Occupational Subculture, Palisades Publ., Pacific Palisades, California, 1974, Goldstein, Herman: Policing Free Society, Ballinger Publ. Co., Cambridge, Massachusetts, 1977, Greenhill, Norman J.: Professionalism in Police Service, in: Pope, D. W. – Weiner, N. L. (eds.): Modern Policing, Croom Helm, London, 1981, Griffith, Curt – Verdun-Jones, Simon N.: Canadian Criminal Justice, Hartcourt Brace & Co., Canada, 1994, Horváth Barna: Jogszociológia, Osiris, Budapest, 1995, Kennedy, Daniel B. – Kennedy, Bruce: Applied Sociology for Police, Charles C. Thomas Publ., Springfield, Illionis, 1972, Krémer Ferenc: A rendıri hatalom természete. Társadalmi szerep és foglalkozási kultúra, Napvilág K., Budapest, 2003,

98

Lockwood, David: Appendix. Social Integration and System Integration, in: Lockwood, David: Solidarity and Schism. „The Problem of Disorder” in Durkheimian and Marxist Sosiology, Clarendon Press, Oxford, 1992, Luhmann,

Niklas:

Soziale

Systeme.

Grundriß

einer

allgemeinen

Theorie,

Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1996, Mannheim, Karl: Man and Society in an Age of Reconstruction. Studies in Modern Social Structure, Kegan Paul, Trench, Trubner & Co., LTD.,

London, 1946,

Marcuse, Herbert: Az egydimenziós ember, Kossuth K., 1990, McIntyre, Alasdair: Az erény nyomában. Erkölcselméleti tanulmány, Osiris, Budapest, 1999, Merton,

Robert

K.:

Társadalomelmélet

és

társadalmi

struktúra,

Osiris,

Budapest, 2002, Mill, John Stuart: A szabadságról, in: Mill, John Stuart: A szabadságról. Haszonelvőség, Magyar Helikon, 1980, Morel, Julius: Ordnung und Freiheit. Die soziologiesche Perspektive, Tyrolia-Verlag, Insbruck-Wien, 1986, Morris, Albert: What is the Role of the Community in the Development of Police Systems?, in: Cohn, A. W. – Viano, E. C. (eds.): Police Community

Relations:

Images, Roles, Realities, J. B. Lippincott Company, Philadelphia – New York – San Jose – Toronto, 1969, Nagy Valér: Bőncselekmény megelızése rendıri szolgálatban, in: A Magyar Rendır, IV. sz. Nietzsche, Friedrich: A hatalom akarása, Cartaphilus, 2002, O’Byrne, Michael: The Role of the Police, in: Pope, D. W. – Weiner, N. L. (eds.): Modern Policing, Croom Helm, London, 1981, Palombo, Bernadette Jones: Academic Professionalism in Law Enforcement, Garland Publ. Inc., New York – London, 1995, Parsons, Talcott: The Social System, Routledge Sociology Classics, 1991, Perez, Douglas W.: Common Sense about Police Review, Temple University Press, Philadelphia, 1994,

99

Popper, Karl: A nyitott társadalom és ellenségei, Balassi K., Budapest, 2001, Roberg, R. Roy – Kuykendall, Jack (eds.): Police Organization and Management. Behavior, Theory, and Process, Brooks/Cole Publ. C., Pacific Grove, CA., 1990, Sleigh, Bernard: Social Service and the Police, in: Pope, D. W. – Weiner, N. L. (eds.): Modern Policing, Croom Helm, London, 1981, Szikinger István: Rendırség a demokratikus jogállamban, Sík K., 1998, Weber, Max: Gazdaság és társadalom, 2.2. A gazdaság, a társadalmi rend és a társadalmi hatalom formái (Jogszociológia), Közgazdasági és Jogi K., Budapest, 1995, Wilson, James Q.: Varieties of Police Bahavior. The Managemeent of Law and Order in Eight Communities, Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1968,

100