Ilf–Petrov
TIZENKÉT SZÉK
ILF–PETROV
Tizenkét szék Fordította Gellért Hugó
2010
Fapadoskonyv.hu Kft. honlap: www.fapadoskonyv.hu e-mail:
[email protected] Borító: Rimanóczy Andrea
ELSŐ RÉSZ A sztarogrodi arszlán
Bezencsuk és a „nimfák” N. járási székhelyen annyi volt a fodrászüzlet és a temetkezési vállalat, hogy úgy tűnt föl, mintha a város lakosai kizárólag azért születnének, hogy megborotválkozzanak, megnyiratkozzanak, hajszesszel fejet mossanak, s aztán tüstént meg is haljanak. Valójában azonban N. járási székhelyen meglehetősen ritkán születtek, borotválkoztak és haltak meg az emberek. N.-ben az élet rendkívül csendes volt. A mámorító tavaszi estéken a sár antracitként csillogott a holdfényben, és a város fiatalsága oly hevesen csapta a szelet a közüzemi alkalmazottak szakszervezeti bizottsága titkárnőjének, hogy a tagdíjak beszedésére sem hagyott neki időt. A szerelem és halál kérdései nem izgatták Ippolit Matvejevics Vorobjanyinovot, jóllehet szolgálatából kifolyólag éppen ezeket a kérdéseket intézte mindennap reggel kilenctől, félórai ebédszünettel, délután ötig. Reggelenként megivott egy pohár forró tejet, melyet Klavgyija Iva novna szolgált fel neki, és félhomályos házikójából kilépett a csodálatos tavaszi fényben fürdő, széles Gubernszkij elvtárs utcára. Kellemes utca volt ez, amilyent csak járási székhelyeken találhat az ember. Bal kéz felől, vízzöld, hullámos ablakok mögött, a Nimfa temetkezési vállalat koporsói ezüstlöttek. Jobbról, kihullt gittelésű, apró ablakok mögül komoran kandikáltak ki Bezencsuk koporsóg yártó poros és sivár tölgyfa remekművei. Távolabb Pierre és Konsztantyin fodrászmester ígért üzletfeleinek „körömápolást és ondolálást otthon is”. Még messzebb állt a szálloda, szintén borbélyüzlettel, ezen is túl pedig, nagy, beépítetlen téren, egy szalmasárga borjú nyaldosott szelíden valami megrozsdásodott cégtáblát, amely a következő szöveggel támaszkodott a magányosan búslakodó kapuhoz: TESSÉK BESÉTÁLNI temetkezési iroda 5
Bárha így a város temetkezési vállalatoktól hemzsegett, klientélájuk nem volt gazdag. A „Tessék besétálni” még három évvel Ippolit Matvejevics N.-ben való letelepedése előtt csődbe ment, Bezencsuk mester pedig állandóan ivott, sőt egy ízben még legszebb kirakati koporsóját is megpróbálta elzálogosítani. A városban ritkán haltak meg az emberek, és ezt Ippolit Matvejevics tudta a legjobban, mert az anyakönyvi hivatalban szolgált, s a halálozások meg a házasságok bejegyzésével foglalkozott. Az asztal, amelynél dolgozott, málladozó sírkőlaphoz hasonlított. Bal sarkát lerágták a patkányok. Vékony lábai roskadoztak a dohánybarna színű, duzzadt anyakönyvek súlya alatt, melyekből minden adatot ki lehetett hámozni N. város nemzetségeiről és a mostoha járási talajból sarjadt családfákról. 1927. április 15-én, pénteken, Ippolit Matvejevics szokása szerint fél nyolckor ébredt, és tüstént orrára biggyesztette arany nyergű, ódivatú csíptetőjét; keretes szemüveget nem viselt. Egyszer, abban a meggyőződésben, hogy a csíptető nem higiénikus, bement ugyan egy látszerészhez, és keret nélküli, aranyozott szárú pápaszemet vett magának, de felesége (az eset nem sokkal az asszony halála előtt történt) úgy találta, hogy szakasztott Miljukov,1 s ezért a műszert a házmesternek ajándékozta. A házmester, bár nem volt rövidlátó, gyorsan megszokta, és kitartással hordta a pápaszemet. – Bon jour – dudorászta önmagának Ippolit Matvejevics, leeresztve az ágyról lábait. A bon jour arról tanúskodott, hogy jó hangulatban ébredt; az ébredéskor elhangzó gut’ Morgen viszont rendszerint azt jelentette, hogy fáj a mája, ötvenkét év nem tréfadolog, és az idő nyirkos. Ippolit Matvejevics háború előtti, egyetlen nadrágjába dugta sovány lábát, bokáját átkötötte szalaggal, és felhúzta keskeny, szögletes orrú, rövid, puha csizmáját. Öt perccel később apró ezüstcsillagokkal behintett, holdszínű mellény és színjátszó lüszterkabát díszelgett rajta. Miután őszülő fürtjeiről lerázta a mosdóvíz ráhullott harmatcseppjeit, dühösen megrántotta bajszát, határozatlanul végighúzta kezét borostás állán, kefével végigszaladt alumíniumszínű, rövidre nyírt haján, és udvariasan mosolyogva indult a szobába lépő anyósa, Klavgyija Ivanovna elé. – Eppoleet – dörögte az asszony –, ma rossz álmom volt. 1 Az orosz burzsoázia egyik vezére volt; az Ideiglenes Kormány tagja 1917-ben.
6
Ippolit Matvejevics tetőtől talpig végigmérte. Száznyolcvanöt centiméterre nőtt, és ebből a magasságból könnyű és kényelmes volt némi lenézéssel kezelnie anyósát. – A megboldogult Marie-t láttam, kibontott hajjal és aranyövvel – folytatta Klavgyija Ivanovna. Hangjának ágyúbömbölésétől a gömb alakú, sörétes vaslámpa megremegett, és a poros üvegkristályok megcsörrentek. – Nagyon izgatott vagyok. Csak valami baj ne érjen! – E szavakat akkora erővel ejtette ki, hogy a hajszálak hullámzásnak indultak Ippolit Matvejevics fején. A vő a homlokát ráncolta, és tagoltan felelte: – Nem lesz semmi baja, mama. Befizette már a vízdíjat? Kiderült, hogy nem fizette be, és nem mosta le a sárcipőt sem. Ippolit Matvejevics nem szerette anyósát. Klavgyija Ivanovna ostoba volt, és tekintettel élemedett korára, alig lehetett remélni, hogy megokosodik valaha. Végtelenül zsugori volt, és csak Ippolit Matvejevics szegénysége okozta, hogy ragadozó kapzsisága, mely egész lényén elhatalmasodott, nem fejlődhetett ki még jobban. Hangja annyira ércesen zengett, hogy Oroszlánszívű Richárd is megirigyelte volna érte, akinek kiáltásától, mint ismeretes, még a lovak is fenekükre ültek. És mindezeken felül – ami a legrémesebb – Klavgyija Ivanovna álmokat látott. Mindig voltak álmai. Álmodott övet viselő hajadonokról, sárga dragonyoscsíkkal díszített lovakról, hárfázó házmesterekről, éjjeliőr-ködmönös arkangyalokról, akik kereplőkkel kezükben sétálgattak éjnek idején, és kötőtűkről, melyek bántóan pattogva, maguktól ugrándoztak a szobában. Üresfejű öregasszony volt Klavgyija Ivanovna. Mindennek tetejébe bajsza nőtt, és mindegyik fél bajsza egy-egy borotválkozópamacshoz hasonlított. Ippolit Matvejevics kissé ingerülten ment ki a házból. Az ajtófélfához támaszkodva és karját mellén keresztbe fonva Bezencsuk koporsógyártó állt ütött-kopott üzlethelyisége bejáratánál. Kereskedelmi vállalkozásainak rendszeres összeomlásai és a hevítő italok huzamos belső használata következtében szeme – akár egy kandúré – élénksárgává vált, és olthatatlan tűzzel égett. – Üdv a drága vendégnek! – kiáltotta gyorsan, mihelyt Ippolit Mat vejevicset megpillantotta. – Jó reggelt! – Ippolit Matvejevics udvariasan megemelte kizsírosodott kalapját. – Hogy van anyósa őnagysága, ha szabad érdeklődnöm? – Hm-hm – felelte Ippolit Matvejevics határozatlanul, és egyenes vállát felrántva, folytatta útját. 7
– Adjon Isten erőt, egészséget neki – szólt utána Bezencsuk keserűen. – Mindenütt csak kár éri az embert, hogy a ménkű üsse meg! S karját mellén keresztbe fonva, ismét nekitámaszkodott az ajtónak. A Nimfa temetkezési vállalat előtt megint feltartóztatták Ippolit Matvejevicset. A Nimfának három tulajdonosa volt: ezek egyszerre üdvözölték, és karban érdeklődtek anyósa egészségi állapotáról. – Egészséges, egészséges, kutya baja sincs! – felelte Ippolit Matvejevics. – Ma kibontott hajú, aranyöves hajadont látott álmában. A három „nimfa” összenézett, és hangosan felsóhajtott. Mind e beszélgetések késleltették Ippolit Matvejevicset, és így szokása ellenére csak akkor ért be hivatalába, amikor a „Dolgod végeztével távozz!” jelmondat fölött lógó óra már kilenc után öt percet mutatott. Hatalmas termete, de különösen bajusza miatt Ippolit Matvejevicset Macisztnak nevezték el az irodában, bár az igazi Macisztnak sosem volt bajusza. Ippolit Matvejevics kivette asztalfiókjából és székére tette a kék teveszőr párnácskát, helyes irányba állította bajuszát (párhuzamosan az asztal vonalával), és leült, kissé föléje emelkedve három hivataltársának. Ippolit Matvejevics nem aranyértől félt; attól félt, hogy kidörzsöli nadrágját, és ezért használta a kék teveszőr párnát. A szovjettisztviselő minden mozdulatát két félénk fiatal ember figyelte: egy férfi és egy leány. A vattázott posztókabátos férfit teljesen zavarba ejtette az irodai berendezés, az alizarinkék tinta szaga, az óra, amely szaporán és sípolva szuszogott, s főként a szigorú hirdetmény: „Dolgod végeztével távozz!” jóllehet még el sem kezdte dolgát, már távozni szeretett volna. Úgy tetszett neki, hogy a dolog, amiért idejött, annyira jelentéktelen, hogy lelkiismeretlenség volna egy olyan tekintélyes, ősz polgárt zavarnia miatta, mint Ippolit Matvejevics. Ippolit Matvejevics maga is tudatában volt annak, hogy a jövevény dolga jelentéktelen, nem sürgős, s ezért, felnyitva a 2-es számú dossziét, irományok tanulmányozásába mélyedt. A fekete tressz-szalaggal szegett kosztümkabátos lány összesúgott a férfival, és szemérmesen pirulva, lassan közeledett Ippolit Matvejevics felé. – Elvtárs – szólalt meg –, hol lehet itt... A bélelt kabátos férfi örömében fellélegzett, és akaratlanul kibökte: – ...egybekelni! Ippolit Matvejevics figyelmesen nézett a korlátra, amely mögött a pár állt. – Születés? Halál? – Egybekelés – mondta a fiatalember, és zavartan körülnézett. 8
