Ijon Tichy csillagnaplójából

Ijon Tichy csillagnaplójából Hetedik utazás

A

mikor hétfõn, április másodikán épp a Betelgeuze közelében repültem, egy babszemnél, pontosabban lóbabnál nem nagyobb meteor átütötte a páncélt, összetörte a hajtómû-szabályozót és a kormánylapátok egy részét, minek következtében ûrhajóm kormányozhatatlanná vált. Szkafanderbe bújtam, kimásztam a hajó felszínére, és megpróbáltam helyrepofozni a szerkentyût, de kiderült: ahhoz, hogy helyére csavarozzam a pótkormányt, melyet elõrelátóan magammal vittem, egy másik ember segítségére van szükségem. A konstruktõrök olyan ésszerûtlenül tervezték meg az ûrhajót, hogy valakinek csavarkulccsal tartania kell a csavar fejét, amíg egy másik valaki meghúzza az anyát. Eleinte még nem nagyon izgatott a dolog, s órák hosszat azon iparkodtam, hogy lábbal rögzítsem az egyik kulcsot, míg a másik oldalról kézzel beillesztem a csavart. De már ebédidõ is elmúlt, és fáradozásom nem járt eredménnyel. Egyszer aztán, mikor már majdnem sikerült, a csavarkulcs kiugrott a lábam alól, és elszállt a világûrbe. Így hát nem csak a javítás esett kútba, de ráadásul elvesztettem egy értékes szerszámot, és tehetetlenül néztem, amint távolodik, s egyre parányibb a csillagok elõtt. Egy idõ múltán a csavarkulcs nyújtott ellipszispályán visszatért, de hiába lett belõle ûrhajóm szputnyikja, nem közelítette meg annyira, hogy elkaphassam. Visszamásztam hát a hajóba, és szerény ebédem mellett azon tanakodtam, hol a kiút ebbõl a buta helyzetbõl. Ûrhajóm most egyenes irányban repült, növekvõ sebességgel, mert a hajtómû-szabályozót is elrontotta az átok meteor. Nem volt ugyan a pályámon semmilyen égitest, de hát mégsem repülhetek örökké így a vakvilágba. Egy ideig féken tartottam dühömet, de amikor ebéd után mosogatáshoz látva észrevettem, hogy a nagy munkától fölhevült atommáglya tönkretette a legszebb adag marhafelsálomat, melyet vasárnapra tettem a hûtõszekrénybe, kizökkentem lelki egyensúlyomból, és kacskaringósan káromkodva földhöz vágtam az étkészlet egy részét, amitõl kissé megkönnyebbültem ugyan, mégsem volt túl ésszerû cselekedet. Ráadásul a fedélzetrõl kihajított marhafelsál ahelyett, hogy elrepült volna a fenébe, nem tágított ûrhajóm közelébõl, és második mûholdként keringett körülötte, minden tizenegy perc négy másodpercben rendszeresen rövid napfogyatkozást okozva. Hogy idegeimet megnyugtassam, estig kiszámítottam a felsál mozgáselemeit és pályája perturbációit, melyeket az elveszett csavarkulcs keringése okoz. Az jött ki, hogy a legközelebbi hatmillió év folyamán a felsál utoléri a kulcsot, körpályán keringve az ûrhajó körül, azután lehagyja. Végül, a számolgatástól elfáradva, lefeküdtem aludni. Az éjszaka kellõs közepén úgy rémlett, hogy valaki a vállamat rázza. Kinyitottam a szemem, és megpillantottam egy

11

ágyam fölé hajló embert, akinek arca furcsán ismerõsnek tûnt, noha sejtelmem sem volt, ki lehet õ. – Kelj föl – nógatott –, fogd a kulcsokat, kimegyünk, és meghúzzuk a kormánycsavart... – Elõször is, nem õriztünk együtt disznót, hogy letegezzen – válaszoltam –, és másodszor, konkrétan tudom, hogy maga nem létezik. Egyedül vagyok az ûrhajóban, már második éve, mert a Földrõl a Borjú csillaghalmazba repülök. Ennélfogva maga csak egy álomkép. Õ azonban tovább rázott, és egyre azt szajkózta, hogy azonnal menjek vele a szerszámokért. – Hülyeség! – torkoltam le kissé már dühösen, mert féltem, hogy az álombeli perpatvar fölébreszt, és tapasztalatból tudom, milyen nehezen alszom el újra, ha felriadtam. – Nem megyek sehova, mert úgyis hiába mennék. Az álmomban meghúzott csavar nem változtat az ébrenlét valóságán. Hát lesz szíves nem molesztálni engem, hanem tüstént szétfoszlani vagy más módon eltávozni, mert a végén még fölébredek! – De hiszen nem alszol, becsületszavamra! – kiáltotta a makacs látomás. – Hát nem ismersz meg? Ide nézz! És ujjaival megérintette a bal orcáján lévõ két jól megtermett, szamóca méretû szemölcsöt. Ösztönösen az arcomhoz nyúltam, mert éppen nekem van ott két hajszálnyira ugyanilyen szemölcsöm. Ebben a pillanatban arra is rájöttem, miért rémlett olyan ismerõsnek az álomfigura: úgy hasonlítunk egymásra, mint két tojás. – Hagyjál békén! – kiáltottam, behunyva a szemem, nehogy még fel találjak ébredni. – Ha én vagy, akkor nem kell ugyan magázódnunk, de azt is bizonyítja, hogy nem létezel! Ezután átfordultam a másik oldalamra, és magamra húztam a plédet a fejem búbjáig. Még hallottam, hogy a korlátoltságról hablatyol valamit, s végül, mikor nem reagálok, rám förmed: – Megbánod ezt még, te lüke! És rájössz, hogy ez nem álom, de akkor már késõ lesz! Én azonban a fülem botját sem mozdítottam. Mikor reggel kinyitottam a szemem, rögtön eszembe jutott ez a különös éjszakai história. Felültem az ágyon, és elméláztam, milyen furcsa vicceket csinál az emberrel a saját elméje: lám, mivel nincs a fedélzeten egy baráti lélek, társra vágyva álmomban mintegy megkettõztem magam, hogy ne legyek olyan egyedül. Reggeli után megállapítottam, hogy ûrhajóm az éjjel megint tovább gyorsult, és nekiláttam a fedélzeti könyvtárat bújni, hátha a kézikönyvek kisegítenek fatális helyzetembõl. De nem találtam semmi jó tanácsot. Kiterítettem hát az asztalon a csillagtérképet, és a közeli Betelgeuze fényében, melyet idõnként elsötétített a keringõ marhafelsál, utánanéztem, lakozik-e a környéken valamely kozmikus civilizáció, amelytõl segítséget várhatnék. Ám kietlen vidéken jártam, melyet az ûrhajók messze elkerülnek, mert roppant veszélyes: iszonyú és titokzatos gravitációs örvények vannak errefelé, szám szerint száznegyvenhét, létezésüket hat asztrofizikai elmélet világítja meg, de mindegyik másképp. Az ûrhajós-kalendárium óva int ezektõl az örvényektõl, mert aki áthalad rajtuk, kiszámíthatatlan relativisztikus hatásoknak teszi ki magát – fõleg ha nagy sebességgel száguld. Tanácstalan voltam. Csak annyit tudtam kiszámítani, hogy tizenegy óra körül súrolom az elsõ örvény szélét, siettem hát villásreggelit készíteni, hogy ne éhgyomorra szálljak szembe a veszéllyel. Alig töröltem ki az utolsó tányért, ûrhajóm

12

olyan veszett ugrálásba kezdett, hogy a kellõen nem rögzített tárgyak jégesõként zuhogtak faltól falig. Nagy nehezen elkúsztam a fotelhoz, és amikor bekapcsoltam magam, furcsa dolgot észleltem az egyre vadabbul szökdécselõ hajóban: a kajüt szemközti részén halványlila köd terjengett, s felrémlett benne a tûzhely és a mosogató között egy homályos emberalak, amely kötényt viselt, és omlett-tésztát öntött a serpenyõbe. A jelenés fürkészõ pillantással mért végig, de nem csodálkozva, majd hullámzani kezdett, és eltûnt. Megdörgöltem a szemem. Nyilvánvalóan egyedül voltam – az iménti látomás csak valami futó káprázat lehetett. Amint tovább üldögéltem a fotelban, pontosabban ugráltam vele együtt, hirtelen eszembe villant, hogy mégsem hallucináció volt ez. Az Általános relativitáselmélet vastag kötete éppen a fotelom körül röpködött, megpróbáltam elkapni, és negyedszerre sikerült is. Kutya nehéz volt a súlyos könyvet lapozgatni ilyen körülmények között – szörnyû erõk dobálták az ûrhajómat, úgy tántorgott, mint a részeg –, de végül megtaláltam a vonatkozó fejezetet. Az úgynevezett idõhurok jelenségeirõl szólt: nagy erejû gravitációs mezõben az idõ múlásának iránya elhajlik, s ez a hatás néha odáig fokozódhat, hogy az idõ visszafordul, és a jelen megkettõzõdik. Az örvény, amelyben éppen voltam, nem tartozott a legerõsebbek közé. Tudtam, hogy ha sikerülne legalább egy kicsikét a Galaktika pólusa felé fordítanom a hajó orrát, akkor átszelném a Vortex Gravitatiosus Pinckenbachii nevû örvényt, melyben már sokszor megfigyelték azt a jelenséget, hogy a jelen megkettõzõdik, sõt megháromszorozódik. A kormány ugyan nem mûködött, de bementem a motorfülkébe, és addig mesterkedtem a mûszerekkel, míg csakugyan sikerült az ûrhajót egy picit elfordítanom a galaktikus pólus felé. Ez a mûvelet több óra hosszat tartott. Eredménye meghaladta várakozásomat. Ûrhajóm éjfél körül az örvény központjába zuhant, olyan veszettül rázkódott minden eresztékében recsegve-ropogva, hogy már aggódtam az épségéért, de sértetlenül kikerült a fortyogó katlanból, s amikor ismét a kozmikus csend mozdulatlan karjaiba simult, elõjöttem a motorfülkébõl, és megláttam önmagamat, amint az igazak álmát alszom az ágyban. Nyomban rájöttem, hogy ez a tegnapi én vagyok, vagyis a hétfõ éjszakai. Nem merültem el e különös jelenség filozófiai oldalának boncolgatásában, hanem azonnal rázni kezdtem az alvó én vállát, és nógattam, hogy keljen fel gyorsan, nem tudtam ugyanis, hogy ez az õ hétfõi létezése meddig fog tartani az én keddimben, ezért mielõbb ki kellett másznunk, hogy együttes erõvel megjavítsuk a kormányt. De az alvó csak a fél szemét nyitotta ki, és kikérte magának, hogy tegezzem, továbbá közölte, hogy én csak az õ álma vagyok. Hiába ráztam türelmetlenül, hiába próbáltam erõszakkal kirángatni az ágyból. Nem hagyta magát kicibálni, makacsul hajtogatta, hogy õ csak álmodik engem; elkáromkodtam magam, de õ logikusan elmagyarázta, hogy sehová sem megy, mert az álomban meghúzott csavar úgysem tartja meg a kormányt az ébrenlétben. Hiába adtam becsületszavamat, hogy téved, hiába szitkozódtam és könyörögtem felváltva – még az sem gyõzte meg szavaim igazáról, hogy megmutattam neki a szemölcseinket. Hátat fordított nekem, és horkolni kezdett. Leültem a fotelba, hogy hûvös fejjel átgondoljam az elõállott helyzetet. Már kétszer átéltem, egyszer mint ez az alvó, hétfõn, és most, mint aki õt hasztalan ébresztgeti, kedden. Hétfõi én nem hittem el, hogy a megduplázódás jelensége tény és való, de keddi én már tudom. Egyszerû idõhurok az egész. Mit kell tehát tennem, hogy sikerüljön megjavítani a kormányt? Mivel a hétfõi rendületlenül alszik, és mivel emlékszem rá, hogy aznap éjjel egészen reggelig remekül aludtam, világos, hogy gravitációs örvényt ígér, tehát számíthatok rá, hogy a következõ napokban a jelen

13

ismét megduplázódik. Nosza, írok magamnak egy levelet, és gombostûvel a párnára tûzöm, hogy amikor hétfõi én felébred, saját szemével láthassa, hogy amit álomnak hitt, az valóság volt. Az asztalhoz ültem, de alig vettem kezembe a tollat, a motorok recsegni kezdtek. Odaszaladtam hát, és hajnalig vízzel locsolgattam a felhevült atommáglyát, miközben hétfõi én édesdeden aludt, idõnként megnyalva a szája szélét, amitõl persze dühöngtem. Az ébren töltött éjszaka után éhesen és kimerülten leültem reggelizni, és éppen a tányért töröltem ki, mikor ûrhajóm belezuhant a következõ gravitációs örvénybe. Láttam hétfõi ént, amint a fotelba kötözve, döbbenten bámul rám, miközben a keddi én az omlettemet sütöm. Aztán a hajó megrázkódott, én elveszítettem az egyensúlyomat, elsötétült elõttem a világ, és összeestem. Amikor magamhoz tértem, a padlón feküdtem porceláncserepek között, és arcom mellett megláttam egy fölém hajló ember lábát. – Kelj fel! – mondta, míg fölsegített. – Nem történt semmi bajod? – Nem – válaszoltam, két kézzel a padlónak támaszkodva, mert szédültem –, te melyik napi vagy? – Szerdai – felelte. – Gyerünk gyorsan megjavítani a kormányt, mert sürget az idõ! – De hol a hétfõi? – tudakoltam. – Õ már nincs, illetve úgy látszik, te vagy az. – Hogyhogy én? – Hát mert a hétfõibõl a hétfõrõl keddre virradó éjszakán keddi lett, és így tovább. – Nem értem! – Nem baj, majd megszokod. De gyere már, sietnünk kell! – Egy pillanat – nyûgösködtem, nem mozdulva a padlóról. – Ma kedd van. Ha te szerdai vagy, és szerdán még nincs megjavítva a kormány, akkor ebbõl az következik, hogy valami megakadályoz minket a megjavításában, hiszen ellenkezõ esetben te szerdán már nem nógatnál, hogy én kedden menjek veled javítani. Hát érdemes akkor egyáltalán kimászni nekünk? – Szamárság! – förmedt rám. – Nézd, öregem, én szerdai vagyok, te keddi vagy, az ûrhajó meg felvetésem szerint toldott-foldott, már úgy értem, hogy helyenként kedd van benne, másutt szerda, néhol talán egy kis csütörtök is akad. Egyszerûen megkavarodott az idõ, mikor átjöttünk az örvényeken, de mit érdekel ez minket, ha itt vagyunk ketten, és így végre megjavíthatjuk a kormányt?! – Nem, nincs igazad! – makacskodtam. – Ha szerdán, ahol te már vagy, miután átélted az egész keddet, és mögötted maradt, szóval, ha szerdán, ismétlem, a kormány nincs megjavítva, akkor nyilvánvaló, hogy kedden nem javították meg, mert most kedd van, és ha mi most ukmukfukk megjavítanánk, akkor az neked már a múlt lenne, és nem volna mit megjavítani. Ennélfogva... – Ennélfogva te olyan makacs vagy, mint egy öszvér! – ripakodott rám. – De megbánod még, hogy ilyen nehézfejû voltál! És az egyetlen vigaszom, hogy te ugyanígy dühöngsz majd a hülye konokságod miatt, ahogy én most! Amikor majd megéred a szerdát!!! – Na, várjunk csak! – kiáltottam. – Szóval, azt mondod, hogy én szerdán, mikor te leszek, ugyanúgy próbálom majd meggyõzni a keddi ént, ahogy most te, csak akkor minden fordítva lesz, vagyis te leszel én, és én leszek te? Értem már! Ez az idõhurok! No várj, akkor jövök, máris jövök, most már leesett a tantusz... De mire feltápászkodtam a padlóról, újabb örvénybe kerültünk, és az iszonyatos gravitáció fölkent minket a mennyezetre. A rémisztõ ugrások és rengések nem hagytak alább a keddrõl szerdára virradó egész éjjel. Mikor az õrjöngés kissé csillapodni kezdett, a kajütben röpködõ Álta-

14

lános relativitáselmélet úgy kupán vágott, hogy elájultam. Mikor kinyitottam a szemem, edénycserepeket láttam, valamint egy köztük fekvõ embert. Rögvest talpra ugrottam, és miközben fölsegítettem, rákiáltottam: – Kelj fel! Nem történt semmi bajod? – Nem – válaszolta, kinyitva a szemét –, te melyik napi vagy? – Szerdai – feleltem –, gyerünk gyorsan megjavítani a kormányt, mert sürget az idõ. – És hol a hétfõi? – kérdezte felülve. Szemén kék monokli volt. – Õ már nincs – mondtam –, illetve úgy látszik, te vagy az. – Hogyhogy én? – Hát mert a hétfõrõl keddre virradó éjszakán a hétfõibõl keddi lett, és így tovább. – Nem értem. – Nem baj, majd megszokod. De gyere, sietnünk kell! És máris körülnéztem a szerszámok után. – Na várj – mormolta lassan, és a kisujját se mozdította. – Már kedd van. Ha te szerdai vagy, és szerdán eddig még nincs megjavítva a kormány, akkor ebbõl az következik, hogy valami megakadályoz minket a megjavításában, hiszen ellenkezõ esetben te szerdán már nem nógatnál, hogy én kedden menjek veled javítani. Hát érdemes akkor egyáltalán kimászni nekünk? – Szamárság!!! – üvöltöttem, és a guta kerülgetett. – Értsd meg, én szerdai vagyok, te keddi vagy... És elkezdtünk veszekedni fordított szereposztásban, s valóban rettentõen dühbe gurultam, mert csak nem akarta velem megjavítani a kormányt, hiába szidalmaztam, hogy makacs öszvér. Mikor aztán végre sikerült meggyõznöm, belezuhantunk a következõ gravitációs örvénybe. Hideg veríték ütött ki rajtam, mikor elgondoltam, hogy ezentúl így keringünk körbe az idõhurokban, míg a világ világ, de szerencsére nem így történt. Mikor a gravitáció eléggé legyengült ahhoz, hogy talpra álljak, megint egyedül voltam a kabinban. Úgy látszik, a helyi kedd, amely az elõbb ott imbolygott a mosogató táján, eltûnt, végleg múlttá vált. Nyomban leültem a térképhez egy tisztességes örvényt keresve, hogy belevigyem ûrhajómat, megint csavarjak egyet az idõn, és így szerezzek segítõtársat. Találtam is egy eléggé ígéretes örvényt, és a motorokkal manõverezve nagy nehezen úgy fordítottam a hajót, hogy éppen az örvény kellõs közepét szelje át. Tény, hogy ennek az örvénynek, amint a térkép mutatta, kissé szokatlan a konfigurációja: két középpont egymás mellett. De már úgy el voltam keseredve, hogy ügyet sem vetettem az ilyen apróbb anomáliákra. Órák hosszat bösztörködtem a motorkamrában, csupa kosz lett a kezem, hát elindultam kezet mosni, mert láttam, hogy az örvényig még bõven van idõ. A fürdõszoba be volt zárva. Olyan hangok hallatszottak ki, mintha valaki a torkát öblögetné. – Ki van ott? – kiáltottam meglepõdve. – Én – felelte egy hang. – Ki az az „én”?! – Ijon Tichy. – Melyik nap? – Pénteki. Mit akarsz? – Kezet szeretnék mosni... – vágtam rá gépiesen, de közben lázasan törtem a fejem: most szerda este van, õ pénteki, eszerint a gravitációs örvény, amelybe éppen berepül a hajó, péntekrõl szerdára hajlítja el az idõt, de hogy mi történik majd az örvény belsejében, azt el sem tudtam képzelni. Különösen izgatott, hogy hová lett

15

a csütörtök. Eközben a pénteki még mindig nem engedett be a fürdõszobába, csak totojázott benn, pedig ugyancsak dörömböltem az ajtón. – Hagyd már abba azt a gargarizálást! – robbantam ki végül. – Értsd meg, öregem, minden pillanat számít! Gyere már ki, hogy megjavítsuk a kormányt! – Ahhoz énrám nincs szükséged – dörmögte közönyösen az ajtó mögül. – Ott kell lennie valahol a csütörtökinek, menjél vele... – Miféle csütörtökinek? Hisz az lehetetlen... – Én már csak tudom, mi lehetséges, mi nem, mert én pénteki vagyok, tehát én átéltem a te szerdádat is, meg az õ csütörtökjét is... Némileg szédülve ugrottam el az ajtótól, mert valóban zajt hallottam a kajüt felõl: ott volt egy ember, és éppen rángatta ki az ágy alól a szerszámostáskát. – Te vagy a csütörtöki?! – rontottam rá. – Hát persze – nyögte –, ki más lennék?... Na gyere, segíts... – És most meg tudjuk javítani a kormányt? – kérdeztem tõle, miután egyesült erõvel kihúztuk az ágy alól a nehéz táskát. – Nem tudom. Csütörtökön még nem volt megjavítva, kérdezd meg a péntekitõl... Tényleg, hogy ez nekem nem jutott eszembe! Szaladtam a fürdõszoba ajtajához. – Halló! Pénteki! Meg van már javítva a kormány? – Pénteken nincs – jelentette ki. – Miért nincs? – Ezért – mondta, és kinyitotta az ajtót. Feje törülközõvel volt bekötve, homlokához késpengét szorított, hogy a tojásnyi dudor ne nõjön tovább. A csütörtöki, aki közben odajött a szerszámokkal, mellettem állva nyugodtan és figyelmesen szemlélte a kárvallottat, aki szabad kezével egy üveg ólomecetet rakott vissza a polcra. Hát ez bugyogott, mikor én azt hittem, a torkát öblögeti. – Mi dekorált így ki? – kérdeztem részvéttel. – Nem mi, hanem ki – felelte. – A vasárnapi. – A vasárnapi? De miért... de hát az nem lehet! – kiáltottam. – Hosszú história... – Mindegy! Másszunk ki gyorsan, hátha még nem késõ! – fordult hozzám a csütörtöki. – De a hajónk mindjárt az örvénybe zuhan – mondtam. – Az ütközéstõl kirepülhetünk az ûrbe, és elpusztulunk... – Ne beszélj badarságokat! – torkolt le a csütörtöki. – Ha a pénteki él, akkor semmi bajunk sem történhet. Ma még csak csütörtök van. – Szerda van! – tiltakoztam. – Felõlem! Az mindegy. A lényeg, hogy pénteken élni fogok, és te is. – Na jó, de mi csak látszólag vagyunk ketten – mutattam rá –, én igazándiból egy vagyok, csak a hét különbözõ napjain... – Jó, jó, csak nyisd már ki a csapóajtót... Ekkor azonban kiderült, hogy csak egy ûrruhánk van. Nem mehettünk hát ki együtt a hajóból, és ezzel a kormányjavítás terve kútba esett. – Hogy az ördög vinné el! – fakadtam ki, földhöz vágva a szerszámostáskát. – Bele kellett volna bújni a szkafanderbe, és többé le sem venni. Én nem gondoltam rá, de neked, mint csütörtökinek, eszedbe juthatott volna! – A szkafandert elvette tõlem a pénteki – közölte. – Mikor? És miért? – Eh, fogok én itt magyarázkodni neked... – rántotta meg a vállát, azzal sarkon fordult, és visszament a kajütbe. A pénteki nem volt ott. Benéztem a fürdõszobába, de az is üres volt.

16

– Hol a pénteki? – kérdeztem csodálkozva, mikor visszamentem. A csütörtöki akkurátusan tojásokat ütött föl egy késsel, bele a sercegõ zsírba. – Biztos ott lesz valahol a szombati körül – válaszolta flegmán, a rántottát kevergetve. – Na de kérlek! – tiltakoztam. – Te már szerdán megetted a rántottádat, és nincs jogod másodszor is megenni a szerdai vacsorát! – A kaja éppúgy a tied, mint az enyém – s nyugodtan emelgette a késsel a rántotta lesült szélét. – Én te vagyok, te én vagy, hát mindegy... – Ó, a kis szofista! Ne tegyél alá annyi vajat! Megõrültél? Nem elég a készletem ennyi személynek! A serpenyõ kiesett a kezébõl, én meg a falnak repültem: újabb örvénybe kerültünk. A hajó megint hektikásan rázkódott, de nekem csak az járt az eszemben, hogy kijussak a folyosóra, ahol a szkafander lóg, és belebújjak. Így majd, okoskodtam, mikor a szerda után eljön a csütörtök, én mint csütörtöki már ûrruhában leszek, és ha egy pillanatra sem vetem le, amit szilárdan eltökéltem, akkor nyilván pénteken is viselni fogom. És ha a csütörtöki én is meg a pénteki én is szkafanderben leszünk, mikor egyazon jelenben összetalálkozunk, végre megjavíthatjuk azt a nyomorult kormányt. A gravitáció növekedése kissé elkábított, és amikor kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy a csütörtökinek a jobb oldalán fekszem, nem pedig a bal oldalán, mint úgy negyedórával ezelõtt. A szkafanderes tervemet kigondolni könnyû volt, véghezvinni annál nehezebb, mert a növekvõ gravitációtól mozdulni is alig bírtam. Valahányszor kicsit gyengült, kúsztam a padlón pár millimétert a folyosó ajtaja felé. Közben látom ám, hogy a csütörtöki, éppúgy, mint én, az ajtóhoz igyekszik, csigamód mászva a folyosó felé. Végül, úgy egy óra múlva, mivel az örvény igen nagy kiterjedésû volt, összetalálkoztunk a padlón hasalva a küszöbnél. Gondoltam, minek erõlködjek, hogy elérjem a kilincset – nyissa csak ki az ajtót a csütörtöki. Közben azonban kezdtek eszembe jutni különféle dolgok, melyekbõl az derült ki, hogy már én vagyok a csütörtöki, nem õ. – Melyik napi vagy? – kérdeztem a biztonság kedvéért. Állam a padlóhoz nyomódott, és közelrõl a szemébe néztem. Csak nehezen tudta kinyitni a száját. – Csütör...töki – nyögte. Ez furcsa volt. Talán mindennek ellenére még szerdai vagyok? Visszagondolva legutóbbi élményeimre, oda lyukadtam ki, hogy az lehetetlen. Tehát õ már alighanem a pénteki. Mert ha eddig elõttem járt egy nappal, ennek így is kellett maradnia. Vártam, hogy majd kinyitja az ajtót, de õ nyilván ugyanezt várta tõlem. A gravitáció határozottan gyengült, hát felálltam, és uzsgyi, ki a folyosóra. Megragadtam a szkafandert, de elgáncsolt, és kitépte a kezembõl, én meg elterültem, mint a gyalogbéka. – Hé, te gazember, te disznó! – ordítottam. – Átejted saját magadat, nem sül ki a szemed?! Õ azonban, se szó, se beszéd, nekiállt belebújni az ûrruhába. Égbekiáltó pimaszság! Hirtelen valami rejtélyes erõ kilökte a szkafanderbõl – kiderült, hogy már van benne valaki. Megállt bennem az ütõ, nem tudtam, ki kicsoda. – Hé! Szerdai! – kiáltotta az, aki a szkafanderben volt. – Fogd már le a csütörtökit, segíts! A csütörtöki ugyanis javában rángatta le róla az ûrruhát. – Ide a szkafandert! – bömbölte a csütörtöki, birokra kelve a másikkal. – Menj a fenébe! Mit akarsz? Hát nem érted, hogy énrajtam kell lennie, nem rajtad? – kiabálta amaz. – Na ne mondd! És miért?

17

– Azért, te hülye, mert én közelebb vagyok a szombathoz, mint te, és szombaton már ketten leszünk szkafanderben! – Zöldségeket beszélsz – avatkoztam bele a vitába. – Szombaton legjobb esetben is egyedül te leszel szkafanderben, aztán állsz, mint szamár a hegyen, és semmit sem csinálhatsz. Nekem add ide a szkafandert: ha most fölveszem, akkor neked is lesz pénteken, mint péntekinek, nekem is lesz szombaton, mint szombatinak, tehát akkor ketten leszünk, két szkafanderrel... Csütörtöki, segíts! – Állítsd le magad! – kapálózott a pénteki, akirõl megpróbáltam lerángatni a szkafandert. – Elõször is, nem tudom, kinek kiabálod, hogy „csütörtöki”, mert már elmúlt éjfél, és most te vagy a csütörtöki, másodszor pedig jobb, ha én maradok a szkafanderben, mert te úgysem vehetnéd hasznát... – Ugyan miért? Ha ma fölveszem, akkor holnap is rajtam lesz. – Majd meglátod... Hiszen én már voltam te, csütörtökön, az én csütörtököm már elmúlt, hát én csak tudom... – Nem érdekel a dumád! Ereszd el, de rögtön! – vicsorogtam. Csakhogy õ kitépte magát a kezembõl, hát üldözõbe vettem, elõször a motorkamrában, aztán berohantunk a kajütbe, egyik a másik után. Valahogy úgy alakult, hogy már csak ketten lettünk. Most értettem meg, miért mondta nekem a csütörtöki a csapóajtónál, mikor ott álltunk a szerszámokkal, hogy a pénteki vette el tõle a szkafandert: hiszen azóta én lettem a csütörtöki, és tõlem vette el a pénteki. No de én nem adom fel ilyen könnyen! Megállj csak, elbánok én veled! – gondoltam, kiugrottam a folyosóra, onnan a motorkamrába, ahol az imént a hajsza közben észrevettem, hogy a padlón hever az a vastag rúd, amivel az atommáglyában szoktam kotorászni. Most felkaptam, és így fölfegyverkezve berontottam a kajütbe. A másik már ûrruhában volt, csak a sisakot nem tudta még felrakni. – Vedd le a szkafandert! – mordultam rá, és fenyegetõen meglengettem a botot. – Eszem ágában sincs! – Leveszed, azt mondtam! Tanakodtam egy percig, hogy megüssem-e. Kicsit zavart, hogy nincs se monokli a szeme alatt, se dudor a homlokán, mint annak a péntekinek, akire a fürdõszobában bukkantam rá, de hirtelen rájöttem, hogy éppen így kell lennie. Az a pénteki most már biztos szombati, sõt talán a vasárnap táján lõdörög, viszont emez a pénteki, akin a szkafander van, nemrégen még csütörtöki volt, amely csütörtökivé én alakultam át éjfélkor, tehát az idõhurok leszálló ágán ahhoz a helyhez közeledem, ahol a még megveretlen péntekibõl megvert pénteki lesz. Viszont az elõbb azt mondta, hogy a vasárnapi látta el a baját, az meg nincsen sehol: csak ketten vagyunk a kajütben, õ meg én. Ravasz ötlet villant elmémbe vakító fénnyel. – Vedd le a szkafandert! – kurrogtam fenyegetõen. – Menj a fenébe, csütörtöki! – vetette oda. – Én nem csütörtöki vagyok! VASÁRNAPI vagyok! – üvöltöttem, és nekirontottam. Meg akart rúgni, de a szkafander csizmája nagyon nehéz, és mire fölemelte a lábát, már fejbe csaptam a botommal. Nem túl erõsen, persze, mert annyira már belejöttem ebbe az egészbe, hogy tudtam, legközelebb én leszek fejbe csapva, mikor csütörtökibõl péntekivé válok, és céljaim között nem szerepelt, hogy szétverjem a saját koponyámat. A pénteki a földre roskadt, jajgatva fogta a fejét, én meg gorombán lecibáltam róla a szkafandert; mikor ingatag léptekkel bement a fürdõszobába, azt mormolva: „hol a vatta... hol az ólomecet...”, gyorsan elkezdtem belebújni az ûrruhába, amelyért annyit harcoltunk, ám ekkor hirtelen észrevettem, hogy az ágy alól egy emberi láb nyúlik ki. Letérdeltem, és bekukkantottam az ágy alá. Ott feküdt egy ember, és igyekezve fékezni a csámcsogását, sietõsen falta az utolsó táb-

18

la tejcsokoládémat, amit rossz csillagidõkre õrizgettem a kisbõröndömben. A gazember siettében úgy zabálta a csokoládét, hogy rendesen ki se csomagolta, és ezüstpapírfoszlányok csillogtak a száján. – Teszed le azt a csokoládét! – rivalltam rá, és húzni kezdtem kifelé a lábánál fogva. – Ki vagy te? A csütörtöki? – tettem hozzá halkabban és rosszat sejtve, mert eszembe jutott, hogy talán már most válok a péntekivé, s akkor beinkasszálom a fejbe verést, amelyet a pénteki az imént kapott tõlem. – Én vasárnapi vagyok – nyámmogta tele szájjal. Zavarba jöttem. Most vagy hazudik, s annak nincs jelentõsége, vagy igazat mond, és akkor mindjárt az én fejemen fognak púpok nõni, hiszen a vasárnapi verte meg a péntekit. Ezt korábban maga a pénteki mondta nekem, én meg a vasárnapinak adva ki magamat, kupán vágtam. Igen ám, latolgattam, de még ha csak hazudja is, hogy õ vasárnapi, nálam akkor is késõbbi lehet, ha pedig késõbbi, akkor emlékszik mindarra, amire én, tehát már tudja, hogy hazudtam a péntekinek, és eljátszhatja velem ugyanezt a trükköt, mert az, ami az én hadicselem volt, neki már egyszerûen egy emlék, amelyet szabadon felhasználhat. Miközben így tépelõdtem, mit csináljak, õ befalta a maradék csokoládét, és kimászott az ágy alól. – Ha vasárnapi vagy, hol a szkafandered?! – kiáltottam, mert egy új gondolat hasított belém. – Mindjárt rajtam lesz – szólt nyugodtan, és egyszerre csak észrevettem kezében a botot... Még egy hatalmas villanást is láttam, mintha tucatnyi szupernóva robbanna föl egyszerre, aztán elvesztettem az eszméletemet. A fürdõszoba padlóján ülve tértem magamhoz; valaki dörömbölt az ajtón. Kezelésbe vettem a kék foltjaimat és dudoraimat, õ meg egyre csak dörömbölt; kiderült, hogy õ a szerdai. Kisvártatva megmutattam neki tiplikkel ékes fejemet, õ elment a csütörtökivel szerszámokért, aztán nagy rohangálás volt. Huzakodtak a szkafanderen, végül ezt is túléltem valahogy, és szombat reggel bemásztam az ágy alá utánanézni, van-e még egy táblácska csokoládé a kisbõröndben. Az ingek alatt rábukkantam az utolsó tejcsokira, és éppen azt majszolgattam, mikor valaki húzni kezdett a lábamnál fogva, hogy ki volt, azt már nem tudom, de a biztonság kedvéért kupán csaptam a bottal, lehámoztam róla a szkafandert, és éppen föl akartam venni, mikor az ûrhajó egy újabb örvénybe került. Mikor magamhoz tértem, a kajüt tele volt emberekkel. Mozdulni is alig bírtunk. Mint kiderült, mind én voltam különbözõ napokból, hetekbõl, hónapokból, sõt az egyik állítólag tavalyról. Sokuknak volt kék foltja, dudora, monoklija, és a jelenlévõk közül öt viselt szkafandert. De nemhogy siettek volna ki a csapóajtón megjavítani a hibát, rögtön összeakaszkodtak, alkudoztak, huzakodtak, veszekedtek. Arról volt szó, hogy ki kit vert meg és mikor. A helyzetet bonyolította elõször is az, hogy már délelõttiek és délutániak is feltûntek, én meg aggódtam, hogy ha ez így megy tovább, percemberkékre és pillanatiakra esem szét, másodszor pedig az, hogy a jelenlévõk többsége úgy hazudott, mint a vízfolyás, úgyhogy máig sem igazán tudom, kit vertem meg és ki vert engem, mikor ez az egész história lezajlott a csütörtöki, a pénteki és a szerdai közötti háromszögben, akik én egymás után voltam. Úgy sejtem, amiatt hogy azt hazudtam a péntekinek, miszerint én vasárnapi vagyok, eggyel több fejbe verést kaptam, mint amennyi a rendes naptári számításból kijött volna. De inkább nem bolygatom már ezeket a kínos emlékeket, hiszen az az ember, aki egy álló héten át egyebet sem csinált, mint fejbe verte saját magát, nem nagyon büszkélkedhet a viselt dolgaival. A veszekedés közben csak nem akart szûnni. Elkeserített ez a látvány: tétlenség és idõpocsékolás, miközben az ûrhajónk csak úgy toronyiránt száguld, és egyre újabb

19

gravitációs örvényekbe zuhan. Végül a szkafanderesek összeverekedtek a szkafander nélküliekkel. Megpróbáltam valamelyes rendet vinni az immár teljes zûrzavarba, és emberfölötti erõfeszítések árán végre sikerült megszerveznem valami gyûlésfélét; a tavalyit mint legidõsebbet közfelkiáltással elnökké választottuk. Aztán választottunk még szavazatszedõ bizottságot, ügyrendi bizottságot és a napirenden kívüli javaslatok bizottságát, négy múlt hónapiból pedig rendészetet létesítettünk. Ám idõközben átszeltünk egy negatív örvényt, amely létszámunkat a felére csökkentette, így a következõ titkos szavazásnál nem volt meg a szavazóképes létszám, és mielõtt hozzáfoghattunk volna a kormányjavító-jelöltek megválasztásához, elõbb módosítani kellett a szervezeti szabályzatot. A térkép újabb örvényeket jelzett, és ezek tönkretették minden addigi vívmányunkat: hol eltûntek a már megválasztott jelöltek, hol felbukkant valahonnan a keddi és a pénteki, fején a törülközõvel, és ízetlen botrányt csapott. Miután átszeltünk egy nagyon erõs pozitív örvényt, alig fértünk el a kajütben és a folyosón, a csapóajtó kinyitása pedig helyhiány miatt szóba sem jöhetett. De a legrosszabb az volt, hogy az idõeltolódások mértéke folyvást növekedett, deres halántékú urak tûntek fel közöttünk, sõt imittamott rövidre nyírt gyerekbuksik virítottak, akik persze mind én voltam kisfiú koromban. Szavamra, már nem emlékszem, hogy még mindig vasárnapi voltam-e, vagy már hétfõi. Különben sem számított már. A gyerekek bõgtek, hogy agyonnyomják õket a tülekedésben, és a mamájuk után kiabáltak, az elnök – a tavalyi Tichy – káromkodott, mint egy kocsis, mert a szerdai, aki bemászott az ágy alá csokoládét keresni (persze hiába), beleharapott a lábába, mikor õ véletlenül az ujjára lépett. Láttam én, hogy mindez rosszul fog végzõdni, fõleg mikor itt-ott már õsz szakállak bukkantak fel. A 142. és a 143. örvény között jelenléti listát köröztettem, ám ekkor kiderült, hogy a jelenlévõk közül sokan csalnak. Hamis személyi adatokat mondtak be. Csak Isten a tudója, miért; talán megzavarta elméjüket a feszült légkör. Akkora volt a zsibongás és a lárma, hogy csak teli torokból ordítva tudtunk beszélni egymással. Az egyik tavalyi Ijon váratlanul azzal a szerinte remek ötlettel állt elõ, hogy a legidõsebbikünk mesélje el az élete történetét; ebbõl majd kiviláglik, hogy tulajdonképpen kinek is kell megjavítania a kormányt. A legidõsebb ugyanis átélte mindazt, amit a különféle hónapokból, napokból és évekbõl valók mind együtt. Ez ügyben egy galambõsz aggastyánhoz fordultunk, aki reszketegen támasztotta a falat a sarokban. Kérdésünkre hosszan és részletesen mesélni kezdett a gyermekeirõl és kisunokáiról, majd áttért az ûrutazásaira, melyeket óriási számban tett meg életének kilencvenvalahány éve alatt. A jelenlegi és számunkra egyedül fontos utazásra az öregúr, általános érelmeszesedése és izgatottsága folytán, egyáltalán nem emlékezett, de olyan dölyfös volt, hogy ezt a világért be nem ismerte volna, és folyton kitérõ válaszokat adott, minduntalan visszatérve magas kapcsolataira, érdemrendjeire és unokáira. Végül már kórusban ordítottunk rá, hogy fogja be a száját. A két következõ örvény kegyetlenül megtizedelte az egybegyûlteket. A harmadik után nemcsak kényelmesebben elfértünk, de a szkafanderesek mind eltûntek. Csak egy üres szkafander maradt, ezt bizottságilag felakasztottuk a folyosón, és visszatértünk tanácskozni. Újabb csata zajlott le a becses ruhadarab birtoklásáért, aztán jött egy újabb örvény, és egyszerre csak üres lett minden. Bedagadt szemmel ültem a padlón a furcsán tágas kajütben, törött tárgyak, ruhafoszlányok és széttépett könyvek között. A padlót elborították a szavazócédulák. A térkép tudatta velem, hogy már átszeltem a gravitációs örvények teljes övezetét. Nem számíthattam többé megkettõzõdésre, tehát a hiba kijavítására sem, fásultság és kétségbeesés lett rajtam úrrá. Mikor úgy egy óra múlva kinéztem a

20

folyosóra, csodálkozva láttam, hogy az ûrruha nincs ott. Ekkor ködösen felrémlett bennem, hogy az utolsó örvény elõtt két kiskölyök kisurrant a folyosóra. Talán õk ketten vették fel az egy szkafandert?! Felötlött bennem egy gondolat, és a kormányhoz szaladtam. Mûködött! Szóval a két lurkó kijavította a hibát, míg mi a meddõ viták mocsarában tipródtunk. Gondolom, az egyik gyerek a szkafander kesztyûibe dugta a két kezét, a másik a nadrágszárakba; így a kormány két oldala felõl egyidejûleg foghatták a csavarkulcsokat. Az üres szkafandert megtaláltam a zsilipkamrában, a csapóajtó mögött. Bevittem az ûrhajóba, mint valami ereklyét, mérhetetlen hálát érezve szívemben e derék kisfiúk iránt, akik valaha én voltam! Így végzõdött ez a kalandom, talán egyik a legfurcsábbak közül. Szerencsésen célba értem, hála amaz intelligenciának és bátorságnak, melyet két gyerekként tanúsítottam. Késõbb azt rebesgették, hogy ezt a históriát csak kitaláltam, sõt a rossz nyelvek olyan célzásokra vetemedtek, hogy részeges vagyok: a Földön gondosan titkolom rút szenvedélyemet, de az ûrutazások hosszú évei alatt szabadjára eresztem. Csak Isten a tudója, miféle pletykákat terjesztettek még errõl a témáról – de hát az emberek már csak ilyenek: szívesebben elhiszik a legvalószínûtlenebb badarságokat, mint a hiteles tényeket, amelyekrõl a fentiekben bátorkodtam beszámolni.

Nyolcadik utazás

H

át megtörtént... A Föld küldöttje voltam az Egyesült Bolygók Szervezetében, jobban mondva, küldöttjelöltje, ámbár még ez sem pontos, hiszen nem az én jelöltségemet, hanem az egész emberiségét tárgyalta meg a Közgyûlés. Életemben nem éreztem még ilyen szörnyû lámpalázat. Kiszáradt nyelvem fapecekként kalapálta fogaimat, és amikor végigmentem az asztrobusz elé terített vörös szõnyegen, nem tudtam, az süpped-e alattam, vagy a térdem inog. Üdvözlõbeszédek ígérkeztek, de az izgalomtól égõ torkomon egy szót sem tudtam volna kipréselni, ezért mikor megláttam egy nagy, csillogó gépet krómacél söntésasztallal és kis pénzbedobó résekkel, sürgõsen bedobtam egy pénzdarabot, elõrelátóan készenlétben tartott termoszkupakomat a csap alá téve. Ez volt az emberiség elsõ bolygóközi diplomáciai incidense a galaktikus színtéren, mert a vélt szódavizes automatáról kiderült, hogy a tarrakán küldöttség elnökhelyettese teljes gálaöltözékben. Szerencsére éppen a tarrakánok vállalták a jelöltségünk támogatását az ülésszakon, én azonban ezt akkor még nem tudtam, és azt, hogy e magas rangú diplomata a cipõmre köpött, rossz jelnek véltem, tévesen, mert csak üdvözlõmirigyeinek illatos váladékával tisztelt meg. Mindez világossá vált elõttem, mihelyt lenyeltem a tájékoztató- és tolmácstablettát, melyet egy szívélyes EBSZ-tisztviselõtõl kaptam; a mindenfelõl hallható csörömpölõ hangok azon nyomban tökéletesen érthetõ szavakká váltak füleimben, az alumínium tekebábok négyszöge a bársonyszõnyeg végén díszelgõ alakulattá formálódott, az engem üdvözlõ tarrakán pedig, aki eddig inkább egy nagyon nagy kuglófsütõ formára emlékeztetett, most régóta ismert, teljesen átlagos küllemû személynek tûnt. Csak a lámpalázam nem múlt el. Elõgördült egy kis köszörûskocsi, amelyet speciálisan a magamfajta kétlábú lé-

21

nyek szállításához alakítottak át. Tarrakán társam elég nehezen tudott utánam belepréselõdni, majd jobb és bal oldalamra egyidejûleg leülve, így szólt: – Tisztelt Föld-lakó, el kell önnek magyaráznom, hogy közbejött egy apró eljárási bonyodalom annak kapcsán, hogy küldöttségünk tulajdonképpeni elnökét, aki mint földész szakértõ a leghivatottabb lenne az önök felvételi kérelmének elõterjesztésére, sajnos tegnap este visszahívták a fõvárosba, és nekem kell õt helyettesítenem. Ismeri az ügyrendet? – Nem... még nem volt alkalmam – nyökögtem, hasztalan próbálva tartósan elhelyezkedni a köszörûskocsi foteljában, mely nem idomult eléggé az emberi test igényeihez. Az ülés olyan volt, mint egy fél méter mély, meredek gödör, úgyhogy a huppanóknál mindig a térdembe ütközött a fejem. – Sebaj, majd csak elboldogulunk... – vigasztalt a tarrakán. Hullámzó köntöse, melyet fémesen csillogó, szögletes formákba vasaltak (ezt néztem az imént büfépultnak), halkan megnyikordult, õ pedig némi köhécselés után folytatta: – A történelmüket ismerem. Micsoda nagyszerû dolog az emberiség! Igen, mindent tudni róla, ez kötelességeim sorába tartozik. Küldöttségünk a napirend nyolcvanharmadik pontjában fog felszólalni, és javasolja, hogy vegyék fel önöket a Közgyûlés kebelébe mint teljes jogú, abszolút és mindenoldalú tagbolygót... A megbízólevelet nem veszítette el?! – morrant fel olyan hirtelen, hogy összerázkódtam ijedtemben, és lázasan bizonykodtam, hogy nem. A pergamentekercset a jobb kezemben szorongattam, amely izzadó tenyeremtõl kissé felpuhult már. – Helyes – folytatta –, tehát akkor, ugyebár, én elmondom a beszédemet, felvázolva benne az önök dicsõ vívmányait, melyek jogán elfoglalhatják méltó helyüket az Asztrális Föderációban... Tudja, ez csak amolyan ókori formalitás... A felvételüket ellenzõ hozzászólásra, gondolom, nem kell számítanunk... vagy igen?! – Nem... nem hinném – dadogtam. – Hát persze, hogy nem! Ugyan miért is?! Nos, tehát csak formalitás, ugyebár, mindazonáltal szükségem van bizonyos adatokra. Tények, részletek, érti? Az atomenergiát természetesen már hasznosítják? – Hát hogyne, hogyne! – biztosítottam lelkesen. – Derék dolog. Egyébként, tudja, az elnökünk itt hagyta nekem a jegyzeteit, itt vannak nálam, csak az írása kicsit, hogy is mondjam, szóval... mióta használják az atomenergiát? – 1945. augusztus 6-a óta! – Remek! Mi volt akkor? Az elsõ atomerõmû? – Nem – válaszoltam, érezve, hogy elpirulok –, az elsõ atombomba. Elpusztította Hirosimát... – Hirosimát? Az egy meteor volt? – Nem meteor... Egy város. – Város? – hökkent meg. – Ejnye, hogyan is lehetne ezt tálalni... – és kissé eltöprengett. – Tudja, mit? Ezt inkább kihagyjuk! – döntött hirtelen. – No jó, de valamiféle dicséretes vívmányokra szükségem van. Javasoljon egypárat, gyorsan, mert mindjárt megérkezünk! – Hát... ööö... az ûrrepülés – kezdtem. – Az magától értetõdik, hiszen ha nem lenne, akkor ön most nem lenne itt – magyarázta, érzésem szerint kissé túl lekezelõ hangon. – Mire fordítják a nemzeti jövedelmük legtetemesebb részét? No, gondolkodjon csak egy kicsit, talán nagyobb infrastrukturális vállalkozások, kozmikus arányú építészet, gravitációs-napenergiás kilövõeszközök, ugye? – segített gyorsan.

22

– Na igen, építünk... építgetünk – szögeztem le. – A nemzeti jövedelmünk nem valami nagy, sokat elnyel a védelem... – Minek a védelme? A kontinenseké? Földrengés ellen? – Nem... úgy értem, honvédelem... katonaság... – Ez valami hobbi? – Nem hobbi... vannak még, ugye, belsõ konfliktusok... – motyogtam. – Hát ebbõl nem lesz ajánlás! – fakadt ki érezhetõ undorral. – Egyenesen a barlangból repült maga ide?! Hiszen a tudósaik nyilván rég kiszámították, hogy az összplanetáris együttmûködés mindig elõnyösebb, mint a harcok a zsákmányért meg a hegemóniáért! – Kiszámították, hát hogyne, kiszámították, de vannak bizonyos okok... történelmi jellegûek, tetszik tudni... – No, hagyjuk ezt! – mondta. – Végtére nem az itt a dolgom, hogy vádlottakat védjek, hanem az, hogy javasoljam, beajánljam magukat, felsoroljam az érdemeiket és erényeiket. Érti? – Értem. Nyelvem elzsibbadt, mintha lefagyasztották volna, frakkingem gallérja szorított, mellrésze felpuhult a patakokban ömlõ verítéktõl, a megbízólevél beleakadt az érdemrendjeimbe, és elszakadt a külsõ lapja. Tarrakán ajánlónk türelme fogytán volt, mint nagyúriasan lenézõ és távolságtartó modora mutatta, aztán mégis váratlanul nyájasan szólalt meg (vérbeli diplomata!): – Inkább a kultúrájukról fogok beszélni. A kultúrájuk nagyszerû vívmányairól. Van kultúrájuk?! – vakkantott rám hirtelen. – Van! Csodálatos! – áradoztam. – Akkor jó. Mûvészet? – Persze, hogyne! Zene, költészet, építészet... – Szóval, mégiscsak van építészet! – kiáltotta. – Pompás! Ezt föl kell jegyeznem. Robbantószerek? – Már... hogyhogy robbantószerek? – Hát a célzott, távvezérelt robbantásokhoz, amikkel az éghajlatot szabályozzák, kontinenseket, folyómedreket helyeznek át... Vannak ilyen eszközeik? – Egyelõre csak bombák – sütöttem le a szemem, és már csak suttogva tettem hozzá: – De abból nagyon sokféle van: napalm, foszfor, még mérgesgáz is... – Nem erre gondoltam – közölte szárazon. – Megmaradok a szellemi életüknél. Miben hisznek? Láttam már, hogy a tarrakán, aki az ajánlónk lesz, nem éppen a földi ügyek szakértõje, és õszintén szólva megdermesztett az a kilátás, hogy egy ilyen tudatlan lény felszólalása fogja hamarosan eldönteni a mi nagy létkérdésünket: ott lenni vagy nem lenni az egész Galaktika fórumán! Micsoda pech – gondoltam –, hogy éppen visszahívták az igazi ajánlónkat, aki földész! – Hiszünk az egyetemes testvériségben, hisszük, hogy a béke és az együttmûködés magasabb rendû a háborúnál és a gyûlöletnél, valljuk, hogy mindennek mértéke az ember... Térdemre tette súlyos fogóját. – Miért az ember? – jegyezte meg. – Na, mindegy. De az ön felsorolása csupa negatívum: ne legyen háború, ne legyen gyûlölet... A Tejút szerelmére, hát nincs semmi pozitív eszményünk? Szörnyen melegem lett. – Hiszünk a haladásban, a jobb jövõben, a tudomány hatalmában.

23

– Na, végre valami! – kiáltott fel. – Igen, a tudomány... ez jó, ezt tudom használni. Melyik tudományra helyezik a legnagyobb hangsúlyt? – A fizikára – feleltem. – Az atomenergia kutatására. – Aha. Ezt már megbeszéltük. Tudja, mit? Maga csak hallgasson! Majd én elrendezem a dolgot. Én fogok beszélni. Bízza csak rám! Bátorság! – mondta, és gépünk már meg is állt az épület elõtt. Szédültem, és káprázott a szemem; kristályfolyosókon vezettek végig, láthatatlan válaszfalak nyíltak szét dallamos sóhajjal, aztán lefelé siklottam, fölfelé, megint lefelé, a tarrakán mellettem állt; néma óriás, hullámos fémbe burkolózva. Egyszerre csak minden mozdulatlanná vált, egy üveggömb fúvódott föl elõttem, aztán kettéhasadt. A Közgyûlés termének alsó szintjén álltam. A tölcséresen táguló amfiteátrumot makulátlan, ezüstfehér padok körei alkották; a messzirõl kicsinek látszó küldöttségek sziluettjei smaragdzölddel, arannyal, bíborral pettyezték a spirális emeletek fehérségét, titokzatos felszikrázások miriádjai kápráztatták a szemem. Nem tudtam mindjárt megkülönböztetni a szemeket a rendjelektõl, a végtagokat mesterséges rátéteiktõl, csak azt láttam, hogy fürgén mozognak, aktakötegeket húznak maguk elé a hófehér pulpituson: feketén fénylõ, antracitszerû táblácskákat, és velem szemben, úgy ötvenlépésnyire, elektronikus gépek falai között, egy emelvényen ült maga az elnök, mikrofonok erdejével körülvéve. Beszélgetésfoszlányok szálltak a levegõben ezernyi nyelven egyszerre, és e csillagtársalgások tónusa a legmélyebb basszusoktól a madárcsiripeléshez hasonló magas hangokig terjedt. Úgy éreztem, mindjárt megnyílik alattam a padló, megigazgattam a frakkomat. Hosszú, kitartó csengetés hangzott fel: az elnök bekapcsolta azt a gépet, amely színarany táblát ütöget egy kis kalapáccsal. A fémes rezgés szinte fülhasogató volt. A fölém magasló tarrakán megmutatta a padunkat – láthatatlan megafonokból áradt az elnök hangja, és én, mielõtt helyet foglaltam a szülõbolygóm nevét feltüntetõ négyszögletes táblácska mögött, tekintetemet végighordoztam a padok körein, egyre följebb és följebb. Mohón kerestem legalább egy testvérlelket, legalább egyetlen emberszabású lényt – mindhiába. Óriási, meleg színárnyalatú gumók, ribizlizseléhez hasonló tekercsek, a pulpitusokra támaszkodó húsos nyúlványok, jól fûszerezett pástétom színében virító vagy rizspudingként fénylõ ábrázatok, uszonyok, fogók, közeli és távoli csillagok sorsát tartó csápok úsztak el elõttem, mint valami lassított filmen. Nem volt bennük semmi szörnyetegszerû, nem keltettek irtózatot, pedig mennyit fantáziáltak ilyesmirõl a Földön! Nem csillagszörnyeket láttam magam elõtt, hanem olyan lényeket, akik absztrakt szobrászok vésõje alól vagy látomásos szakácsmesterek konyhájából kerülhettek volna ki... – Nyolcvankettedik pont – sziszegte fülembe a tarrakán, és leült. Követtem a példáját. Fülemre tettem a pulton fekvõ hallgatót, és ezt hallottam: – „Ama berendezések, melyeket a Magas Közgyûlés által ratifikált szerzõdés értelmében, e szerzõdés szabatos kitételeit figyelembe véve szállított le az Altairi Közösség a Fomalhauti Hatok Egyesülésének, olyan tulajdonságokat mutatnak, mint azt az EBSZ külön albizottságának jegyzõkönyve leszögezte, amelyek nem adódhatnak a magas szerzõdõ felek által jóváhagyott technológiai receptúra csekély módosításából. Tény ugyan, hogy – mint az Altairi Közösség joggal mutatott rá – az általa gyártott sugárszitálóknak és bolygóreduktoroknak reprodukciós képességgel kellett bírniuk a gépi szaporulatot biztosítandó, amint azt a két magas szerzõdõ fél fizetési egyezménye elõirányozta, e potenciának azonban, miként azt az egész Föderációban joghatályos gyártási etika elõírja, szinguláris bimbózás formájában kellene megnyilvánulnia, nem pedig abból erednie, hogy a szóban forgó berendezéseket ellentétes elõjelû programokkal látják el, amint az sajnos történt. A prog-

24

ramok e kétnemûségébõl kifolyólag Fomalhaut fõ energetikai rendszereiben szemérmetlen antagonizmusok keletkeztek, s ezek miatt közbotránkozást okozó jelenetekre került sor, melyek a felperesnek komoly anyagi veszteségeket is okoztak. A leszállított aggregátok, ahelyett hogy rendeltetésszerûen dolgoztak volna, a mûszakok egy részét a párválasztási procedúráknak szentelték, minek során merõben élvezeti célzatú, örökös futkározásuk a dugaszolóaljzatukkal a Panundi Statútumok megsértéséhez és masinográfiai csúcshoz vezetett. E két sajnálatos jelenségért az alperest terheli a felelõsség. Ennélfogva az Altair követelését ezennel jogtalannak nyilvánítjuk.” Leraktam a fülhallgatót, mert már nagyon fájt a fejem. Ördög vigye a gépi közbotránkozást, az Altairt, a Fomalhautot meg az összes többit! Elegem lett az EBSZbõl, még mielõtt felvettek volna. Pocsékul éreztem magam. Miért is hallgattam Tarantoga professzorra? Minek vállaltam ezt a rémes tisztséget? Most pirulhatok mások bûnei miatt! Hát nem lenne jobb... Mintha áramütés ért volna, mert a hatalmas táblán felragyogott a 83-as szám, és valaki erélyesen oldalba bökött. Tarrakánom volt az, aki most nyúlványra vagy csápra szökkent, és engem is maga után húzott. A mennyezet alatt lebegõ jupiterlámpák elöntöttek minket kékes fényáradatukkal. Mintha csontig átvilágítana a minden irányból zuhogó fényözön, kábán szorongattam a már szinte ronggyá ázott megbízólevél-tekercset. Hallottam ugyan tarrakánom érces basszus hangját, amely mellettem felharsanva lendületesen és szárnyalóan betöltötte az egész amfiteátrumot, de a beszéd tartalmából csak foszlányok csaptak meg, ahogy viharban a háborgó tenger tajtéka felfröcsköl a hullámgáton áthajló vakmerõre. – ... a jeles Föled... (még a hazám nevét sem tudja helyesen kimondani!)... a nagyszerû emberiség... itt megjelent kiváló képviselõje... ezek az elegáns, rokonszenves emlõsök... az atomenergia, melyet mesteri tudással és szorgalommal hasznosítanak hegyes-völgyes tájaikon... ifjú, rugalmas kultúrájuk, csupa tiszta szellemiség... mélységes hitük a plecimóliában, noha nem mentes még egyes amfibruntoktól... (nyilván összetéveszt minket valaki másokkal)... a csillagnépek egységének ügyét odaadóan szolgálva... abban a reményben, hogy felvételük... lezárul a társadalmi lét egy gyümölcsözõ korszaka... jóllehet magányosan, a galaktika e perifériáján... bátor és önálló fejlõdésük méltóvá teszi õket... – Eddig azért nem is rossz! – ébredtem rá. – Dicsér minket, egész tûrhetõen... ez mi?! – Igen, ezt be kell ismernünk: váltivarúak! Merev alvázaik... mindazonáltal meg kell értenünk... e Magas Gyülekezetben joguk van a képviseletre a normáktól és szabályoktól eltérõ lényeknek is... semmilyen aberráció nem szégyen... a nehéz körülmények, melyek formálták õket... vizenyõsségük, még ha sós is, nem szabad, hogy akadálya legyen... segítségünkkel a jövõben meg fognak szabadulni ama förtelm... ama jelenlegi küllemüktõl, mely fölött a Magas Közgyûlés a rá jellemzõ nagyvonalúsággal kegyes lesz napirendre térni... ezért a tarrakán küldöttség nevében és a Betelgeuze Csillagszövetség nevében ezennel javasolom, hogy vétessék fel a Füled bolygón élõ emberiség az EBSZ soraiba, és egyben fogadják el az itt jelen lévõ nemes Füled-lakót az Egyesült Bolygók Szervezetéhez akkreditált teljes jogú delegátusnak. Befejeztem. Nagy zsivaj tört ki, rejtélyes füttyentések hallatszottak, taps persze nem volt, nem is lehetett, kezek hiányában; a lármának és hangzavarnak hirtelen véget vetett egy gongütés, majd fölcsendült az elnök hangja: – Óhajt-e a magas küldöttségek valamelyike szót kérni a Füled bolygón élõ emberiség felvételi kérelmének ügyében?

25

Büszkeségtõl sugárzó tarrakánom, láthatólag szerfölött elégedetten önmagával, visszahúzott a padra. Leültem, zavaros köszönõ szavakat mormolva felé, ám ekkor két banánzöld fénysugár lövellt fel az amfiteátrum két különbözõ helyérõl. – Megadom a szót Thubán képviselõjének! – mondta az elnök. Valami felállt. – Magas Tanács! – hallottam egy távoli, átható hangot; olyan színezete volt, mintha bádogot fûrészelnének, de timbre-jének boncolgatását hamar abbahagytam. – Meleg ajánló szavakat hallottunk itt Vortex polpitortól. Egy ismeretlen törzs felvételét javasolta, egy távoli bolygóét, melyrõl a jelenlévõk még sohasem hallottak. Sajnálkozásomat szeretném kifejezni amiatt, hogy Extrevor szulpitor váratlan okok miatt nem lehet jelen mai ülésünkön, és így nem állt módunkban pontos ismereteket szerezni ama törzs történelmérõl, szokásairól és természetérõl, melyet Tarrakánia oly nagy örömmel látna az EBSZ soraiban. Bár nem vagyok a kozmikus teratológia szakértõje, szerény erõimhez mérten mégis szeretném kiegészíteni azt, amit eddig hallani szerencsénk volt. Elõször is, csak mellékesen és mintegy zárójelben, megjegyezném, hogy az emberiség szülõbolygójának neve nem Föled avagy Füled, amint azt elõttem felszólaló jeles küldött-társam, természetesen nem tudatlanságból, hanem kizárólag, mint az mély meggyõzõdésem, a szónoki hév lendületében mondotta volt. Ez lényegtelen részlet, belátom. Csakhogy az „emberiség” terminus is, melyet az elõttem szóló használt, azon törzs nyelvébõl származik, mely a Föld bolygót lakja, ismétlem, Föld, így hangzik ugyanis helyesen ama távoli, provinciális bolygó neve. Tudományaink azonban némileg másként nevezik a Föld-lakókat. Bátorkodom, remélve, hogy nem untatom a Magas Közgyûlést, felolvasni a teljes nevét és lényrendszertani besorolását ama fajnak, amelynek EBSZtagságát itt mérlegeljük. Szaktudósok kiváló mûvét veszem igénybe, nevezetesen Grammpluss és Gzeems Galaktikus Teratológiáját. Thubán képviselõje kinyitott a pultján egy hatalmas kötetet a könyvjelzõvel megjelölt helyen, majd megkezdte a felolvasást: – Az elfogadott lényrendszertan szerint a galaktikánkban elõforduló abnormális formák közé tartozik az Aberrantia (Elfajzottak) tagozat, mely két altagozatra oszlik, úgymint Debilitales (Hígvelejûek) és Antisapientinales (Eszementek). Az utóbbi altagozathoz kell sorolni a Canalicaea (Pocsadékok) és Necroludentia (Hullacincálók) törzset. A Hullacincálók között megkülönböztetjük a következõ osztályokat: Patricidiaceae (Apagyilkok), Matriphagideae (Anyafalók) és Lasciviaceae (Bujáncok avagy Zülledékek). A Bujáncok már szélsõségesen elfajzott osztályát rendekbe soroljuk, úgymint Cretininae (Bunkófélék, pl. Cadaverium Mordans, Dögharapó Ripõk) és Horrorissimae (Szörnyelmek, e rend klasszikus képviselõje a Gügye Talponálló, Idiontus Erectus Gzeemsi). A szörnyelmek néhány faja saját pszeudokultúrát alakított ki; ide tartoznak az olyan fajok, mint az Anophilus Belligerens, Fenéktúró Zsivány, mely önmagának a Genius Pulcherrimus Mundanus nevet adta, valamint az a sajátos, teljesen csupasz testû példány, melyet Grammpluss galaktikánk legsötétebb zugában figyelt meg – a Monstroteratum Furiosum (Vérnõszõ Barom), amely önmagát Homo Sapiensnek nevezi. Felmorajlott a terem. Az elnök csengetett a kalapácsos géppel. – Csak nyugalom! – sziszegte felém a tarrakán. Nem láttam õt, mert elvakítottak a jupiterlámpák, vagy talán mert a veríték belefolyt a szemembe. Halvány remény éledezett bennem, amikor valaki szót kért ügyrendi kérdésben; bemutatkozott a jelenlévõknek, mint a Vízöntõ küldöttségének tagja, egyben asztrozoológus, majd vitába szállt a thubánival – sajnos csak annyiban, hogy mint Hagranaps professzor iskolájának híve, pontatlannak találta az idézett besorolást; õ ugyanis, mestere nyomán, megkülönbözteti az önálló Degeneratores rendet, amelyhez a Hányadékok,

26

Sehányadékok, Tetemevõk és Szottyosok családja tartozik; a „Monstroteratum” mûszót pedig „ember” jelentésben tévesnek tartja – inkább a Vízöntõ-iskola szakszóhasználatát kellene átvenni, következetesen a Fertelmes Csinálmány (Artefactum Abhorrens) terminust alkalmazva. Rövid eszmecsere után a thubáni folytatta beszédét: – Tarrakánia tiszteletre méltó képviselõje, felvételre ajánlva nekünk az úgynevezett értelmes embert, vagy – hogy pontosabb legyek – a Vérnõszõ Barmot, a Hullacincálók e tipikus képviselõjét, beszédében nem említette a „fehérje” szót, mivel obszcénnek találta. Kétségkívül olyan képzettársításokat ébreszt, amelyeknek taglalásától a jó ízlés parancsára el kell tekintenem. Persze igaz, hogy még az ILYEN testanyag sem szégyen. (Közbekiáltások: „Halljuk! Halljuk!”) Nem a fehérje a lényeg! És nem is az, hogy valaki hullacincáló barom létére értelmes embernek nevezi magát. Ez végsõ soron az önszeretet diktálta gyengeség, amely megérthetõ, ha meg nem is bocsátható. Tehát nem ez itt a lényeg. Magas Tanács! Figyelmem ki-kihagyott, mintha ájulás kerülgetne – csak foszlányokat értettem meg. – Még a húsevés sem róható fel bûnül, ha a természetes evolúció során alakult ki! Ámde azok a különbségek, amelyek az úgynevezett embert állat rokonaitól elválasztják, jóformán a semmivel egyenlõk! Amiként egy MAGASABB termetû egyed nem gondolhatja, hogy joga van felfalni az ALACSONYABB növésûeket, éppúgy a kissé MAGASABB elmebeli fejlettségû egyed sem gyilkolhatja és falhatja fel a szellemileg ALACSONYABBAKAT, de ha már mégis muszáj megtennie (közbekiáltások: „Nem muszáj! Egyen spenótot!”), ha, ismétlem, MUSZÁJ neki tragikus, örökletes terheltsége miatt, akkor legalább annyit elvárhatnánk tõle, hogy vértõl csöpögõ áldozatait rettegve és titokban zabálja fel, odúiban és a barlangok legsötétebb zugaiban, lelkiismeret-furdalástól emésztve, kétségbeeséstõl mardosva, és forrón remélve, hogy egyszer majd sikerül megszabadulnia e folyamatos öldöklés terhétõl. De fájdalom, nem így tesz a Vérnõszõ Barom! Áldozatainak földi maradványait megbecsteleníti, még elgondolni is szörnyû: pácolja és panírozza, szórakozik vele, és csak ezután falja fel a nyilvános zabáldákban, ahol fajának nõstényei pucéron ugrándoznak, mert ez fokozza étvágyát a megboldogultakra, és még csak meg sem fordul abban a félfolyós agyában, hogy ezen a szörnyû, az egész Galaktikához boszszúért kiáltó állapoton változtatnia kellene! Sõt ellenkezõleg, holmi magasabb mentségeket talált ki magának, amelyek, ott lebegve szörnyû gyomra, számtalan áldozatának e temetõi kriptája és a végtelenség között, állítólag felhatalmazzák õt, hogy emelt fõvel gyilkolásszon. Ennyit mondanék csak, hogy a Magas Közgyûlés idejét ne raboljam, az úgynevezett értelmes ember erkölcseirõl és szokásairól. Õsei között volt egy, amely némi reményre látszott okot adni. Ez a homo neanderthalensis faj volt. Érdemes rá felfigyelnünk, tisztelt hallgatóim! Bár hasonlított a mai emberhez, koponyájának térfogata nagyobb volt, tehát nagyobb aggyal, vagyis fejlettebb értelemmel rendelkezett. Ez a meditálásra hajlamos, mûvészetkedvelõ, szelíd, higgadt természetû gombagyûjtögetõ kétségkívül megérdemelné, hogy ma itt megvizsgáljuk a kérdést, fölvegyük-e nemzetségét e magas szervezet tagjai közé. Fájdalom, õ már nincs az élõk sorában. Volna-e szíves elmondani nekünk a Föld küldötte, akit szerencsénk van itt vendégül látni, hogy mi történt az oly kulturált és rokonszenves Neander-völgyivel? Íme, hallgat, hát megmondom én helyette: mind egy szálig kiirtotta, eltörölte a föld színérõl az úgynevezett homo sapiens. Sõt nem érte be az iszonyú testvérgyilkossággal: a földi tudósok ráadásul hozzáláttak, hogy befeketítsék legyilkolt áldozatukat, önmaguknak és nem neki – a nagyobb agyúnak – tulajdonítván a magasabb szintû értelmet. És íme, itt van ma közöttünk, e tisz-

27

teletreméltó teremben, e magasztos falak között a hullazabálók képviselõje, aki fortélyos módokon szerzi meg magának gyilkos élvezetét, a pusztító eszközök ötletes építésze, aki küllemével kacagásra fakaszt és egyszersmind borzadályt kelt, melyen alig bírunk úrrá lenni. Íme, itt látjuk, ezen az eddig makulátlan fehér padon azt a lényt, akiben még a következetes bûnözõ bátorsága sincs meg, mert gyilkosságainak nyomaival szegélyezett pályafutását szépen hangzó, hamis nevekkel látja el folyvást, ám e nevek igazi, hátborzongató jelentését a csillagfajok minden objektív kutatója meg tudja fejteni. Igen, Magas Tanács... A kétórás beszédbõl csak töredékeket fogtam fel, de az is bõven elég volt. A thubáni ékesszólóan ecsetelte a vérben fetrengõ szörnyetegek képét, sietség nélkül, komótosan érvelt, egymás után nyitotta ki a pultjára elõkészített újabb meg újabb tudományos könyveket, annaleseket, krónikákat, és a már felhasznált köteteket földhöz vágta, mint akit elönt az undor, mintha még a rólunk szóló könyvoldalakhoz is az áldozatok vére tapadna. Aztán civilizációnk történetét kezdte boncolgatni: egymást követték a vérfürdõk, mészárlások, háborúk, keresztes hadjáratok, népirtások. Szemléltetõ táblákon mutatta be és diavetítéssel illusztrálta az ókori és középkori kivégzések és kínvallatások technológiáját, amikor pedig elérkezett a jelenkorhoz, tizenhat teremszolga gurította elõ neki roskadozó kiskocsikon az újabb tényleíró anyag halmait; más teremszolgák, vagy inkább az EBSZ szanitécei, kis helikopterekrõl elsõsegélyt nyújtottak a rosszulléttel viaskodó hallgatók tömegének, csak engem hagytak ki abban a naiv meggyõzõdésben, hogy a földi kultúráról szóló véres információáradat nekem mit sem árthat. Pedig én a szónoklat közepe táján, a téboly határán járva, félni kezdtem önmagamtól, mintha a maskaraszerû, bizarr lények között, akik körülvesznek, én volnék az egyetlen szörnyeteg. Már azt hittem, a szörnyû vádbeszéd sohasem ér véget, mikor elhangzottak a szavak: – Most pedig a Magas Közgyûlés szíveskedjék áttérni a szavazásra a tarrakán küldöttség javaslatának tárgyában! Halálos csend borult a teremre, aztán mocorgás támadt, épp mellettem. Tarrakánom állt fel, hogy megpróbálja legalább némelyik vádat megcáfolni, a szerencsétlen. Végleg eláztatott, mert azt bizonygatta a Közgyûlésnek, hogy az emberiség a saját tiszteletreméltó õseinek tekinti a Neander-völgyieket, akik teljesen maguktól haltak ki; de a thubáni rögtön falhoz szögezte védelmezõmet egyetlen hozzám intézett, találó kérdésével: ha mi a Földön azt mondjuk valakire, hogy „Neander-völgyi”, az vajon dicséret vagy sértés? Már azt hittem, mindennek vége, elvesztettük a játszmát, hamarosan visszakullogok a Földre, mint óljába parancsolt kutya, ha megfojtott csirkét téptek ki a fogai közül; de a terem halk morajlása közepette az elnök a mikrofonhoz hajolva, így szólt: – Megadom a szót az eridáni küldöttség képviselõjének! Az eridáni kicsi volt, õszesezüst és gömbölyded, mint egy ködgomoly a ferdén ráesõ téli napsütésben. – Azt szeretném megkérdezni – mondta –, hogy ki fogja fizetni a földiek belépési díját? Õk maguk-e? Mert nem csekélységrõl van szó: billió tonna platina olyan összeg, amelyet nem minden befizetõ tud lepengetni! Dühös zsivajjal telt meg az amfiteátrum. – Ez a kérdés csak akkor lesz aktuális, ha a közgyûlés pozitívan szavaz a tarrakán küldöttség javaslatáról! – mondta némi habozás után az elnök. – Már megbocsásson Galaktikusságod! – felelte az eridáni. – Bátorkodom ellenvéleménnyel élni, és ezért a kérdésemet alá is támasztom néhány, véleményem szerint igen lényeges észrevétellel. Itt van nálam elõször is a kiváló dorádói plane-

28

tográfus, Wragras hiperdoktor mûve, és ebbõl idézem: az olyan bolygókat, melyeken az élet spontán keletkezése lehetetlen, a következõ tulajdonságok jellemzik: A) katasztrofális klímaváltozások gyors egymásutánban (úgynevezett „tél–tavasz–nyár–õsz” ciklus), és még pusztítóbbak nagy idõközökben (jégkorszakok); B) nagy saját holdak jelenléte; ezek árapálykeltõ hatása is elpusztítja az életet; C) a központi vagy anyacsillag gyakori foltosodása, ezek a foltok ugyanis életpusztító sugárzás forrásai; D) a vízzel borított felület túltengése a szárazföldekhez képest; E) a sarkok körüli állandó jégsapka; F) cseppfolyós vagy szilárd halmazállapotú vízbõl álló csapadékok... Mint ebbõl láthatjuk... – Szót kérek ügyrendi kérdésben! – ugrott fel a tarrakánom, mint akibe új remény önt erõt. – Kérdezem, hogy Eridán küldöttsége a javaslatunk mellett fog-e szavazni, vagy ellene! – A javaslat mellett fogunk szavazni, azzal a módosítással, melyet a Magas Közgyûlés elé terjesztek – válaszolt az eridáni, majd folytatta mondókáját: – Tiszteletre méltó Tanács! A Közgyûlés kilencszáztizennyolcadik ülésszakán megvitattuk itt az illanós tünények fajának tagfelvételi kérelmét, akik „örökkévaló tökélyek” néven mutatkoztak be nekünk, noha testi valójuk annyira illanékony, hogy a Közgyûlés említett ülésszaka folyamán a tünény küldöttség összetétele tizenötször változott meg, holott az egész ülésszak nem tartott nyolcszáz évnél tovább. Ezek a szerencsétlenek, mikor ismertetniük kellett fajuk életrajzát, ellentmondásokba keveredtek, mivel éppoly ünnepélyesen, mint kevéssé hihetõen tudatták a Magas Közgyûléssel, hogy õket bizonyos Tökéletes Teremtõ alkotta meg a saját, tökéletes képére és hasonlatosságára, ennélfogva õk többek között lelkileg halhatatlanok. Mivel idõközben kiderült, hogy bolygójuk megfelel Wragras hiperdoktor bionegatív feltételeinek, a Közgyûlés külön Vizsgáló Albizottságot jelölt ki, az pedig megállapította, hogy az inkriminált eszement faj nem a Természet kisiklása folytán jött létre, hanem egy sajnálatos incidens következtében, melyet harmadik személyek idéztek elõ. („Mit beszél ez?! Csönd legyen! Nem igaz! Vigye innen a fogóját, maga vérnõszõ!” – zúgott egyre viharosabban a terem.) – A Vizsgáló Albizottság munkájának eredményei nyomán – folytatta az eridáni – az EBSZ következõ ülésszakán elfogadásra került egy módosítás az Egyesült Bolygók Chartájának második pontjához, amely módosítás a következõképpen hangzik (itt széttekert egy hatalmas pergament, és hozzálátott a felolvasáshoz): Ezennel kimondatik, hogy a legszigorúbban tilos bármely életfakasztó tevékenység az összes Wragras-féle A, B, C, D és E típusú bolygókon; ezzel egyidejûleg az ilyen égitesteken leszálló kutatóexpedíciók fõnöksége és ûrhajók parancsnoksága köteleztetik arra, hogy a fent nevezett tilalomnak szigorúan érvényt szerezzen. A tilalom nem csak az olyan szándékos életfakasztó praktikákra vonatkozik, mint moszatok, baktériumok és hasonlók kiszórása, hanem éppígy a bioevolúció akaratlan elindítására hanyagság vagy szórakozottság következtében. E fogamzásgátló pofilaxist az EBSZ legjobb szándéka és tudása diktálja, a következõ tények ismeretében. Elõször – a környezet természetes ridegsége, ha kívülrõl beviszik az élet csíráit, azok további evolúciója folyamán olyan korcs és nyomorék életformákhoz vezet, amilyenek a természetes biogenezis körében sehol sem fordulnak elõ. Másodszor, a fent nevezett körülmények között nem csak testileg gyatra, de a lelki torzulások legsúlyosabb formáival terhelt fajok keletkeznek; ha pedig eme körülmények között csak egy kicsit is értelmes lények jönnek létre, ami olykor elõfordul, eszmélésük a kínok kínja lesz. Eljutván ugyanis a tudatosság elsõ fokára, keresni kezdik környezetükben

29

saját keletkezésük okait, és mivel ott nem tudják megtalálni, a zûrzavar és kétségbeesés szülte hiedelmek zsákutcájába tévednek. Különösen káros jelenség, hogy mivel a kozmosz evolúciós folyamatainak normális menete idegen tõlük, mind a saját testi mivoltukat, ha mégoly undorító is, mind a saját primitív gondolkodásmódjukat tipikus, normális és az egész Világegyetemben pontosan így megnyilvánuló jelenségeknek tekintik. Ezért tehát, szívén viselve az élet javát és méltóságát általában és az értelmes lényekét különösen, az EBSZ Közgyûlése úgy határoz, hogy azt, aki az EBSZ Chartájának jelen törvényerejû fogamzásgátló cikkelyét megsérti, a Bolygóközi Törvénykönyv vonatkozó cikkeivel egybehangzó szankciók és büntetések sújtsák. Az eridáni lerakta az EBSZ Chartáját, átvette a Törvénykönyv vaskos kötetét, melyet fürge segédei tettek a csápjai közé, és a megfelelõ helyen felnyitva a hatalmas könyvet, zengõ hangon felolvasta: – Bolygóközi Büntetõ Törvénykönyv, második kötet, nyolcvanadik fejezet, „A planetáris bujálkodásról” cím alatt. 212. cikk: Aki megtermékenyít egy természettõl meddõ bolygót, száztól ezerötszáz évig terjedhetõ, fegybolygón eltöltendõ szabadságvesztés-büntetéssel sújtatik, függetlenül polgári jogi felelõsségétõl a károsultaknak okozott erkölcsi és anyagi veszteségért. 213. cikk: Aki a 212. cikkben leírt bûncselekményt aljas indítékból követi el, tehát elõre megfontolt, parázna jellegû manipulációkra vetemedik, melyek következtében különösen irtózatos, közborzadályt vagy közrettenetet keltõ életformák fejlõdnek ki, kétezer-ötszáz évig terjedhetõ fegybolygóbüntetésre ítéltetik. 214. cikk: Aki hanyagságból, szórakozottságból vagy a megfelelõ fogamzásgátló eszközök alkalmazásának elmulasztása folytán megtermékenyít egy meddõ bolygót, négyszáz évig terjedhetõ fogbolygóbüntetésre ítéltetik; ha tettét a következmények csökkent ismeretében követte el, büntetése száz évre mérsékelhetõ. – Nem ismertetem – tette hozzá az eridáni –, milyen büntetés jár azért a bûncselekményért, amikor in statu nascendi beavatkoznak az evolúciós folyamatokba, mivel ez nem tartozik tárgyunkhoz. Hangsúlyozom viszont, hogy a Törvénykönyv elõirányozza a tettesek anyagi felelõsségét a planetáris bujálkodás áldozataival szemben; a Polgári Törvénykönyv vonatkozó cikkeit nem olvasom fel, hogy ne untassam a Közgyûlés tagjait. Csak annyit teszek még hozzá, hogy a mind Wragras hiperdoktor értelmezésében, mind az Egyesült Bolygók Chartája és a Bolygóközi Büntetõ Törvénykönyv értelmezése szerint végérvényesen meddõnek nyilvánított égitestek katalógusában az ezerhatszáztizennyolcadik oldalon, alulról a nyolcadik sorban, a következõ égitestek szerepelnek: Fondélia, Fongyor, Föld és Furuka... Leesett az állam, a megbízólevél kicsúszott a kezembõl, szemem elsötétült. („Figyelem! – kiabáltak a teremben –, halljuk! Kit vádol ez?! Le vele! Éljen!”) Ami engem illet, amennyire csak lehetett, igyekeztem bemászni a pulpitus alá. – Tisztelt Tanács! – mennydörögte Eridán képviselõje, földhöz vágva a Bolygóközi Törvénykönyv köteteit (úgy látszik, ez kedvelt szónoki fogás az EBSZ-ben). – Sohasem beszélhetünk eleget ama bitangok gaztetteirõl, akik lábbal tiporják az Egyesült Bolygók Chartáját! Sohasem lehet eléggé megbélyegezni azokat a felelõtlen elemeket, akik életet fakasztanak ehhez méltatlan körülmények között! Íme, idejönnek hozzánk lények, melyek nem ismerik sem a saját létük fertelmességét, sem annak okait! Íme, itt kopogtatnak e magasztos közgyûlés tiszteletre méltó ajtaján, és mit válaszolhatunk nekik, mit is mondhatunk mindezen bujáncoknak, szörnyel-

30