II. TÉTEL GOTTFRIED WILHELM LEIBNIZ (1646-1716) FILOZÓFIÁJA
A lipcsei származású és a racionalista áramlathoz tartozó Gottfried Wilhelm Leibniz főbb művei: Nouveaux essais sur l'entendement humain (Újabb vizsgálódások az emberi értelemről); Essais de Théodicée… (Teodiceai tanulmány…); Monadologie (Monadológia) stb. 1) Leibniz tudományeszménye és alapelvei Leibniz különbséget tett az észigazságok és tényigazságok között (Monadologie, 33). Az emelő törvénye (az erő és a teher fordítottan arányos az erőkar és a teherkar hosszával) például észigazság, de az, hogy X számú emelő van a világon, tényigazság. Az észigazságok analitikus jellegűek, örökkévalóak és szükségszerűek. A tényigazságok nem ilyen jellegűek. Kivételt jelent az Isten létét megfogalmazó igazság: ez ugyanis észigazság (ha Isten lehetséges, léteznie kell), mégis a létezésre vonatkozik. Gondolkodásának vezérlő elvei: a) Az elégséges alap elve (lat. principium rationis sufficientis) azt fogalmazza meg, hogy mindannak, ami van, elégséges alapja, magyarázata kell, hogy legyen: egy tény nem lehet valóságos vagy létező, és egy kijelentés nem lehet igaz, ha nincs elégséges alapja annak, hogy miért van így és nem másképp (Monadologie, 32). b) A tökéletesség elve szerint a természet hatásaiban bőkezű, okaiban takarékos. c) A megkülönböztethetetlenek azonosságának elve azt fogalmazza meg, hogy szubsztanciáknak belsőleg, minőségileg kell különbözniük egymástól. Ellenkező esetben nem tudnánk különbséget tenni közöttük.
2 d) A folytonossági elv szerint a természetben nincs ugrás vagy diszkontinuitás: az egymástól szemmel láthatóan elkülönülő létrendek között potenciálisan végtelenül kicsiny, a semmi felé tendáló létformák (latin eredetű szóval: infinitézimumok) találhatók. 2) Leibniz metafizikája: a monadológia Leibniz szerint a kiterjedés s így a kiterjedt fizikai atom fogalma is labirintus az emberi szellem számára: minthogy a kiterjedés elvileg végtelenségig osztható – s a ténylegesen végtelen számú részecskét összeadva végtelen nagysághoz jutunk – a kiterjedt atomnak egyszerre kellene a legkisebbnek és a legnagyobbnak lennie. Az infinitezimális számításban – amelynek Leibniz is úttörője volt – ez azért van másként, mert itt a nulla felé tendáló potenciális végtelenekkel, infinitézimumokkal számolnak: ezért, ha a kiterjedt atomot végtelen számú infinitézimumra osztjuk, majd e részeket összeadjuk, az eredeti atomot kapjuk. A kiterjedt atom fogalmát problematikusnak látó filozófus szerint a fizikai világ létezőinek végső alapjai kiterjedés nélküli metafizikai erőegységek, vagy energiaközpontok. Ezeket a metafizikai erőegységeket a görög monasz (egység) szó alapján monaszoknak nevezi. Ezek nem rendelkeznek kiterjedéssel. A monaszok formából és anyagból álló szubsztanciák. Az arisztotelészi értelemben vett forma (aktív lételv, entelekheia, célirányos dinamizmus vagy eredendő erő) a monasz belső tevékenységének forrása. Az anyag a monasz passzív lételve, és fogalma nagyjából az arisztotelészi első anyag fogalmának felel meg. Valamennyi monasz jellemzője az észlelés (lat. perceptio) és a törekvés (lat. appetitio). Az észlelés azt jelenti, hogy minden monasz a maga nézőpontjából az egész univerzumot tükrözi. Minthogy a monasz zárt, az egyik percepcióból a másikba való átmenet belső erőnek köszönhető. E belső elv eredményezi a törekvést. Valamennyi monasz rendelkezik észleléssel és törekvéssel, ugyanakkor nem mindegyik képes belső állapotának és változásának tudatos észlelésére (lat. apperceptio = tudatos észlelés). A monaszok az észlelés és a törekvés fokozatai alapján különböznek egymástól. Az élettelen testeket alkotó monaszok állandó kábulatban élnek. Ezeket Leibniz csupasz monaszoknak nevezi. A növények csupasz monaszokból és egy olyan központi monaszból állnak, amely zavaros, tudattalan észlelésekre képes. Az állatok központi monasza érzéki ismeretre és emlékezetre képes. Az ember központi monasza a szellemi vagy értelmes lélek, amely tudatos törekvésre, értelmi ismeretre (öntudatra) és Isten megismerésére képes. Isten a legfőbb monasz. Leibniz feltételezése szerint a monaszok zártak (nincsenek ablakaik), ezért egymásra nem tudnak hatást gyakorolni. A testek látszólagos kölcsönhatását a
3 filozófus az eleve elrendelt összhang (lat. harmonia praestabilita) hipotézisével világítja meg. E hipotézis szerint Isten a teremtésben úgy programozta be valamennyi monaszt, hogy ha az egyikben valamikor valamilyen belső változás történik, akkor ugyanebben a pillanatban a monasz környezetét alkotó monaszokban létrejöjjön a megfelelő változás, ami azt a benyomást kelti, hogy a változó monasz hatást gyakorolt környezetére (hasonlat: az egymással összhangban működő karórák sem hatnak egymásra, hanem az eredeti szinkronizáció alapján mutatják egyformán az időt). 3) Leibniz tanítása a világról A világ végtelen sok monaszból áll. Az egyedi testeket alkotó monaszok száma csak a transzfinitum (minden véges nagyságrendnél nagyobb) értelmében végtelen. – A kiterjedés jól megalapozott jelenség: nem a test attribútuma, hanem inkább az a mód, amelyen a dolgot felfogjuk. E jelenséget Leibniz azzal magyarázza, hogy jóllehet a monaszok különböznek egymástól, vannak olyan minőségeik, amelyek ismétlődnek, mintegy szétáramlanak, és ez kelti bennünk a kiterjedés élményét (hasonlat: a folyómeder aljáról a felszínre kerülő sárga homokszemek azt a benyomást keltik, hogy a víz felszíne folyamatosan sárga). – A tér és az idő is jól megalapozott jelenség (alapjuk a testek és események közti relációk). A tér az együtt-létezések rendjének ideája. Az idő az egymásra következések rendjének ideája. Az elvont (absztrakt) tér és idő ideális jellegű, ugyanakkor az együtt-létezés és egymásra következés reális. 4) Leibniz teodiceája A teodicea (gör. theosz: isten; dikaiószisz: igazolás) kifejezést először Leibniz használta a filozófiai istentan jelölésére (vö. az Essais de Théodicée… című művével!). Leibniz istenérvei: a) A filozófus Descartes-hoz hasonlóan használja az úgynevezett ontológiai istenérvet. Az „Isten létezik” állítás szerinte analitikus tétel: a valós létezés ugyanis tökéletesség, és így benne kell lennie a legtökéletesebb lény fogalmában. A valós létezés tehát Isten lényegéhez tartozik, ami azt jelenti: Isten szükségszerűen létező valóság. A szükségszerűen létező valóság azonban nem lehet pusztán lehetséges, mert a csupán lehetséges szükségszerűen létező lény képtelenség, azaz nem lehetséges (Nouveaux essais, 4, 10, 7). Márpedig semmi nem utal arra, hogy Isten nem lehetséges. b) Az örök igazságokból vett leibnizi istenérv Szent Ágoston hasonló jellegű istenérvére emlékeztet. Minthogy az örök érvényű igazságok nem a dolgoktól függenek, s nem emberi fikciók, valamiféle örök és szükségszerű ontológiai alapban kell gyökerezniük (vö. Monadologie, 44).
4 c) A létezők esetlegességéből (latin eredetű szóval: kontingenciájából) vett istenérv abból indul ki, hogy a világ dolgai esetlegesek (kontingensek), azaz nem hordják magukban létüknek és mibenlétüknek elégséges magyarázatát. Mindig megkérdezhetjük róluk, „miért vannak, s miért nincsenek inkább?”, illetve „miért olyanok, amilyenek, s miért nem más jellegűek?” (vö. Principes de la nature, 7). A dolgok és a dolgok összességének tekintett világ önmagukon túlra utalnak: nem hordják önmagukban létüknek és mibenlétüknek elégséges alapját, magyarázatát. Az elégséges alap elve azonban követeli ezt a magyarázatot (Monadologie, 37-39). Ha tehát a világ létezőinek létére és mibenlétére a világon belül nincs magyarázat, fel kell tételeznünk: a világ létezőinek alapja a világon kívüli Istenben van. d) Az eleve elrendelt harmóniából kiinduló érv a monaszok közti csodálatos összhangra hivatkozik (Nouveaux système, 16). Ez az érv a hétköznapi nyelvre is lefordítható: mivel a véletlen és a törvények nem magyarázzák teljesen a világ rendjét, fel kell tételeznünk az értelmes rendezőt, akit Istennek nevezünk. Isten és a világ kapcsolatáról Leibniz a következőket tanítja: Isten a lehetséges világok közül az együtt-lehetőség törvényét (lat. lex compossibilitatis) figyelembe véve a legjobbat teremtette. Ez a törvény azt mondja ki, hogy nem minden kombináció valósulhat meg együtt (például, ha Isten szabad lényt akart, nem teremthetett szigorúan determinált világot, azaz nem zárhatta ki a bűn és a nyomában járó szenvedés lehetőségét). A világban levő rossz nem cáfolja Isten létét. A rossz a létezőt megillető tökéletesség hiánya (lat. privatio boni debiti). Három fajtája: a metafizikai, a fizikai és az erkölcsi rossz (Théodicée, 21). A metafizikai rossz a véges létezővel szükségszerűen együtt járó tökéletlenség. Isten mégis megteremtette e létezőket, mert a lét jobb, mint a nemlét. A fizikai rossz a hiányosságból és az erkölcsi rosszból fakadó szenvedés. Ezt Isten csak feltételesen akarja (például azzal a feltétellel, hogy jó célra vezető eszköz lesz). E feltételes isteni akarat magyarázatához meggondolandó még: az árnyék jobban kiemeli a fényt; a fizikai szenvedések az erkölcsi rossznak következményei; a fizikai rossz gyakorta hasznos célt szolgál stb. (vö. Théodicée, 241 és 380). Az erkölcsi rossz, vagyis a bűn az akarat rendjében való hiányosság (a kötelező erővel jelentkező nagyobb érték helyett a kisebbet választjuk). Ezt Isten nem akarja, hanem megengedi. Ám Ő még az ember bűnét is jóra akarja fordítani. Ebben az összefüggésben Leibniz a kereszténység húsvéti öröménekére hivatkozik, amely a megváltásra alkalmat adó bűnt „szerencsés” jelzővel illeti (vö. Théodicée, 10). 5) Leibniz antropológiája A lélek és a test egysége nem más, mint az uralkodó lélek-monasz kapcsolata egy alacsonyabb rendű monasz együttessel. A lélek-monasz és a testet alkotó monaszcsoport között fizikai kölcsönhatás nem lehetséges. A látszólagos kölcsönhatás magyarázata: ha a léleknek zavaros észlelései vannak, a lelket passzívnak mondjuk
5 („a test hat a lélekre”); ha azonban világos észlelései vannak, aktív („a lélek hatással van a testre”). Isten úgy programozta a monaszokat, hogy többnyire a világos percepciókhoz igazodjanak a zavaros észlelések. Ezért többnyire a lélek irányítja a testet. Leibniz az ember eredetére vonatkozóan azt állítja, hogy azok a monaszok, amelyek korábban csak érző lélekkel rendelkeztek, felemelkednek az ész létfokára, és elnyerik a szellem kiváltságát (Monadologie, 82). A leibnizi evolúciós hipotézis preformista jellegű föltevés, azaz kizárja azt a transzformista hipotézist, amely szerint az alacsonyabb rendű formák magasabb rendű formákká alakulnak. Leibniz elfogadja az emberi akarat szabadságának tanát, de elutasítja a közömbösség szabadságának (a gyökerében indeterminált akaratnak) fogalmát. A pszichikai determinizmus híve, vagyis azt vallja: akaratunk mindig a legerősebb motívum irányába hajlik, és annak alapján cselekszik. Úgy gondolja, a szabadság lényege a spontaneitás és az ismeret, vagyis az, hogy nem külső kényszernek engedve és tudatosan választunk. (Nouveaux essais, 2, 21,9). – Bírálói szerint ez azért elfogadhatatlan álláspont, mert nem ad magyarázatot arra, hogy az ember hogyan lehet felelős tetteiért! Leibniz nem veszi figyelembe, hogy bár akarati döntéseinkben általában a legerősebb motívum győz, lehetőségünk van annak eldöntésére is, hogy mit tartunk legerősebb motívumnak.
