II. évfolyam, 2. szám február. ingyenes kulturális havilap NÉMETH JUCI ÚJRA FELÁLLOK A SZÍNPADRA, ERRE SZÜLETTEM

II. évfolyam, 2. szám

2008. február

I N G Y E N E S

ingyenes kulturális havilap

NÉMETH JUCI ÚJRA FELÁLLOK A SZÍNPADRA, ERRE SZÜLETTEM

TARTALOM

2008/2

„MÉLYRE NÉZEL VÉLETLENÜL” Ágens az operapunk

4

OSCAR PIERCE TEXASI LAKOS Elnézést, kicsoda?

8

RUTINMUNKA Ridley Scott: Amerikai gengszter

10

MÁSOK ÉLNEK-E? 11 Christian Mungiu: 4 hónap, 3 hét, 2 nap

PUB 26 Sajó László: Karácsonyi nyúl Jancsó Miklós: Ôszinte részvéttel olvastuk Valentin Szilvia: Kamugram Pál Zsombor: Az írástudók lázadása Bencze Áron: Tartalomszolgáltatás Mamzel: Magány élet, Majdnem POETICA LICENTIA Ágens: Kúrós versek

34

12

SZEMBESZEGÜLÔ AKARAT Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

36

MEGEJTÔ SZÉPSÉG Andrej Tarkovszkij: Áldozathozatal TÉBOLY-METSZETEK Alföldi Róbert: Nyugalom

13

A’LA CULT Könyvajánló

38

ROCK'N'ROLL-VÉRVONAL Németh Juci énekesnô

14

A'LA CULT CD-ajánló

40

NAGYON JÓ ITTHON IS… Harcsa Veronika jazzénekesnô

18

A'LA CULT DVD-ajánló

42

JÓFAJTA JAZZ Harcsa Veronika Quartet

19

„A VÉGTELEN IRÁNT” Szelley Lellé: Milyen ôszi kórussal ürítem ki a házamat

44

JÉGEN TÁNCOLÓ LOVAK Xenophonia, egy valóravált álom

20 TÚLÉLÔGYAKORLATOK FEBRUÁRRA kaleidoskop.hu

46

ITTHON MINDEN MOZDULATLAN Újvári Milán táncmûvész

22 FILM ÉS ZENE filmzene.net

47

KINT IS VAGYOK, BENT IS VAGYOK Szabó Márton, a Mûvész mozi vezetôje

24

IMPRESSZUM KULTUSZ ingyenes kulturális havilap Kiadja a KULTUSZ KIADÓ Kft. Felelôs kiadó: Perjési Péter Fôszerkesztô: Lukács Gábor Munkatársak: Bencze Áron, Hományi Péter, Pál Zsombor, Schwetz Ferenc, Szemán Béla, Toldi Miklós, Udvardi Balázs Fotók: Bátky-Valentin Szilvia Korrektúra: Kaisinger Gabi Design: KULTUSZ Nyomdai elôkészítés: Tánczos Zsuzsa, Vaska Gergely Szerkesztôség: 1036 Bp., Pacsirtamezô u. 41. tel.: (06-1) 4-300-200, fax: (06-1) 4-300-199, e-mail: [email protected] Honlap: www.kultuszkiado.hu ISSN 1789-1795

2008/2

ELÔJEGYZÉS

MANAPSÁG

2

Az utóbbi idôben egyre több viszszajelzést kapunk olvasóink részérôl is, aminek persze örülünk. Januárban ez leginkább a cikkek tartalmára vonatkozott, azaz a formán egyre inkább átüt a tartalom – a lényeg mégiscsak az volna. Egyre többen keresik célirányosan is a lapot, már megszokott helyén. A közelmúltban viszont megtörtént az is, amit néhány hónapja még csak vágyai netovábbjaként fogalmazott meg kollégánk, miszerint Kultuszt olvasó embert szeretne már látni, hazafelé a villamoson. Nos, egy lelkes olvasónknak az 50es villamoson – mely amúgy említett kollégánkat is hazafelé rázza esténként – megadatott a lehetôség és szerencsére nem mulasztotta el közölni velünk. Sôt, a múlt hónapban találkoztunk az elsô Kultuszrajongóval is, aki természetesen saját magát aposztrofálta így, nem kis meglepetésünkre és megelégedésünkre. Magam részérôl eddig azt

hittem, rajtam és néhány hasonlóan „elvetemült” kultúrafogyasztón kívül nemigen van ilyen, bár titkon reméltem, hogy egyszer…, és bár abszolút pozitív kontextusban hangzott el az ominózus identitás meghatározás, a rajongástól óvva intenék azért mindenkit, persze nem elsôsorban a Kultusszal kapcsolatban. Jelen, februári számunk összeállításánál ugyan nem volt kifejezett cél, de valahogy „csajos” számot sikerült összehozni, amit persze egyáltalán nem bánunk. Ágenssel tavaly megjelent verseskötetébôl kiindulva a versrôl, mint formáról és a nyelvrôl, mint eszközrôl beszélgettünk, de a kötetbôl készült darab kapcsán, színházújító elképzelései, alkotó-elôadó és közönség viszonya is szóba került. Megtudtuk például, hogy igenis van rossz közönség, és azt is miért gyûlölte egykor annyira Tarkovszkijt. Németh Juci animás tündöklése és tévés kiruccanása után újra szín-

BÁRÁNY A FARKASRÉTEN

fel, félre és áthelyezése közepette elfelejtjük az öregeket! Persze most számtalan nekrológ, emlékezés, könnycsorgató írás szól róla. Amit csak az archívumokból elô lehet ásni. A késôn eszmélôk nemzete vagyunk. Nem tudunk mit kezdeni az öregjeinkkel. Fülünk rég süket a hangjukra, nem trendi szerepeltetni ôket! Majd ha meghaltak, de akkor aztán mindenhol.Életükben nem annyira érdekesek, már nem is fogyasztanak, a chipset hírbôl sem ismerik, a mobiltelefon idegen tôlük. Még a végén megfertûznék a fiatalokat! Hogy végigélték a huszadik száza-

Életének 81. évében távozott a földi színpadról Körmendi János, Kossuth-díjas komédiás. Sôt, inkább így: KOMÉDIÁS! A kevesek közül az egyik legnagyobb. Köztünk élt, ebben a korban, egy levegôt szívtunk, egyazon gondok emésztették lelkünket és egészségünket. De mi, akik mindennapjaink piszkos vizében fürödve hirdetjük tisztaságunkat, már észre sem vettük. Szakmai viták, struktúraváltás, igazgatók le,

padra áll most alakuló zenekarával, és lelkesen tanul dobolni. A bandában azonban már megszokott helyén a mikrofon mögött láthatjuk újra, talán már a nyári fesztiválokon. Nevük ugyan lapzártánkig nincs, ambíció és ötletek annál több. (A Juci a Sárkány ellen ezúton és több okból tiltakozunk!) A szövegírás, a dalszerzés nehézségeirôl és a rock’n’roll vérvonalról bôvebben tehát beljebb. Harcsa Vera jazzénekesnôben most megjelent új lemeze és a lemezbemutató koncert kapcsán egy különlegesen vonzó mûvészt ismerhettünk meg. Az alkotói folyamatról, inspirációiról, valamint Japánban elért sikereirôl kérdeztük, miközben megtudtuk, hogy villamosmérnök diplomája ellenére végleg a zenénél maradna, hogy vegetáriánus és annak ellenére szeret itthon élni, hogy mi amolyan semmilyen viszonyban vagyunk a mûfajjal és a magyar nyelv is nehezen formálható jazzre. Ilyen is van manapság.

Lukács Gábor fôszerkesztô

dot, minden kínjával és reményével? Hogy nem létezett számukra más, csak a közönség? Ugyan már! Lejárt lemez! A fiatalság és szépség szimfóniája harsog egyetlen ideaként. A nagymedvék visszahúzódva, árnyékban próbálnak túlélni. Hogy mit? Minket. Nem panaszkodnak, nem vádolnak, de szemükben ott a szomorúság. Pedig csak egy kis odafigyelés, némi szeretetet, megbecsülés kellene . Nem több, mint ami járna, még életükben! A díjak nem pótolják mindezt. Körmendi Mûvész Úr, köszönjük! Ég veled! Szemán Béla

KULTMOGUL

„Attól, hogy valami megdöbbentô, nem feltétlen elutasítandó”

4

2008/2

„MÉLYRE NÉZEL VÉLETLENÜL” Ágens, az operapunk Tavaly jelent meg elsô kötete a Kúrós versek, melybôl azóta Édes szívem, ribanc vagy címmel színdarab is készült. A kötet címe és a versek tartalma alapján okkal feltételeztük, hogy nem csak a szakmánál, de talán a közönség körében is kiverte a biztosítékot. A szerzôvel a MU Színházban beszélgettünk, Gergye Krisztián Tavaszi áldozat címû darabjának elôadása után, melyben szintén közremûködött. Kultusz: Milyen volt a kötet fogadtatása? Ágens: A bemutató alkalmával, áprilisban, a Költészet Napján, és késôbb is számos pozitív visszajelzést kaptam. Aztán nagy és néma csönd következett, hosszú hónapokig. Ám ekkor, teljesen váratlanul, történt valami. Kovalik Balázs és Alföldi Róbert, úgy döntött, a kötetbôl készült drámát, Gergye Krisztián rendezésében, az Ôszi Fesztiválon és a Bárka Színházban is színpadra állítják. Ez volt számomra a legfontosabb visszajelzés. Különben, hogy milyen a fogadtatás, nekem nem igazán számít. Le szokták ezt tagadni, de én tényleg magamnak csinálom. K: Több mûvészeti ágban is dolgozol, miért gondoltad, hogy a történeteknek versben kell megszólalniuk? Á: Én nem mûfajokban gondolkodom, sem a színpadon, sem az éneklésben, sem az írásban. Számomra egyedül az a fontos, hogy a történetek – melyekrôl az alkotások szólnak és amiért ezt az egészet csináljuk – a legtökéletesebb formában jelenjenek meg. K: És a vers volt ehhez a legtökéletesebb forma? Á: Amikor elkezdtem a köteten dolgozni, csak azt tudtam, hogy mit szeretnék kiírni magamból. Meg aztán ismered a híres Umberto Eco-i mondatot a regényrôl, ami önmagát írja. Közhely, de velem mégis így történt. A színdarab is írja önmagát, még az egyes elôadások is, sôt minden mûalkotás. Szerintem, nem kell olyan nagy feneket keríteni az egész dolognak. Én a közvetítésben hiszek, abban, hogy elég, ha az ember megteremti a mûalkotás megszületéséhez szükséges körülményeket, mert az van ránk bízva, és mindenki fejre esik, aki azt hiszi, hogy ez fordítva mûködik, hogy azt a sors teremti meg. K: A plastic-fantastic-bombastic c. darabodban énekeltél elôször magyarul, azt követte a verseskötet. Hogy jutottál el a nyelvhez mint eszközhöz, hogy szavakban is megfogalmazz dolgokat?

Á: Fogalmam sincs. (nevet) Van, akinek szüksége van a tapasztalásra, van, akinek nincs. Vannak, akikkel beszélsz tizenöt, húszévesen, és pontosan tudják, hogy a világnak mely részét kell képviselniük, mi az ô útjuk. Én ezt nem tudtam. Nekem minden ízében meg kellett éreznem és tapasztalnom a világot, átengedni magamon, hogy aztán ô is befogadjon engem. Ez kellett ahhoz, hogy bármit is mondhassak, tehessek, egyáltalán gondolhassak arról, ami körülöttünk történik. Újra végig kell élni azt, ahogy kinyitod a szád, kimondasz egy hangot, aztán ránézel a másikra, elkezded érzékelni a világot, megtapasztalod a bennük rejlô lehetôségeket, történeteket, mint egy gyermek. Nyílván bonyolultabb módon, mert az ember tizennyolc, huszonhat, harmincöt évesen már gondolkodik. Én színházat harmincöt évesen kezdtem csinálni. Másoknak, akik készséget éreznek magukban ehhez, addigra hat diplomával, mindenféle iskolákon túl vannak. Nekem át kellett szûrnöm magamon az egész világot, úgy, ahogy van, és ez teszi hitelessé, amit alkotok. Történetesen ami a könyvemben van, létezô, hiteles valóság. K: Fontosnak tartod, hogy a kötet önéletrajzi ihletettségû? Á: A személyes tapasztalás mindig fontos volt számomra, hiszen minden darabom, de a könyv is, az akkori állapotomnak, idô- és valóságérzékelésemnek egy megfelelô lenyomata. A kötettel együtt letettem egy batyut az elágazásnál. El tudtam engedni a történeteket. Ez kell ahhoz, hogy tovább tudjak gondolni valamit, hogy új dolgot tudjak elkezdeni. Mindig újra kell kezdeni, ez számomra természetes, és mindig ugyanolyan átéléssel, feltétlen bizalommal kell a történetek elébe nézni, különben betokosodott idióták leszünk negyven-, ötvenéves korunkra, akiket nem érdekel a mûvészet, nem érdekel az, hogy él a környezete. Ezért volt fontos, hogy letegyem a történetek terhét. De teher

KULTMOGUL

Közönségnek lenni munka, ugyanis gondolkodni kell.

5

KULTMOGUL

az idô is számomra. Nem a szubjektív idô, hanem az a fajta idô, amit néha sikerül megtapogatnunk, és egy picit beleszagolnunk a levegôjébe, hogy milyen fantasztikus idôrengeteg vesz minket körül, és hogy mennyire más gondolati világok is léteznek. A Purcell Piknolepsziában azt kellett letennem, amit addig gondoltam, a Kúrós versekben azt, amit addig, és most megint valami egészen mást szeretnék mondani a világról. Remélem, hogy a sors ad rá lehetôséget, hogy azt is meg tudjam fogalmazni. K: Úgy érted az idôrengeteget, mint a versekbôl készült Édes szívem, ribanc vagy c. darabban, ahol párhuzamosan van jelen a színpadon a múlt több rétege? Á: Igen. Mert ez bennünk is így van jelen. Akiben nem, annak szaladni kell az analitikushoz, mert annak valamilyen feldolgozatlan történet ül a lelkén. Azt kéne végre tudomásul vennünk, hogy az idô az valójában folyamatos jelen. K: A darabot végül Gergye Krisztián írta és rendezte; miért nem te? Á: Ez érdekes volt. Úgy indult, hogy én majd megírom a forgatókönyvet, de épp nem értem rá, mert éjjel-nappal próbáltam két másik darabot. Másrészt, az ô látomására volt szükség, az enyém valójában befejezôdött azzal, hogy megírtam a könyvet. Gyakorlatilag csak ellenôrzési végpontként használt engem az alkotási folyamat során. K: De azért ez a te darabod is? Á: Persze. Nagyon furcsa volt színészekkel dolgozni, mert a színészek szerepet, jellemeket akarnak, életeket,

6

sorsokat. Azt kérdezték folyton, ki vagyok én, mi vagyok én, a következô jelenetben mivé fejlôdöm. Párhuzamos történeteket kellett egymás mellett hitelesen eljátszaniuk, és ez egy teljesen új dolog volt számukra is. Azt mondták, erre vártak évek óta, hogy valami történjen velük. Valami olyan feladatra, amit a szokásostól eltérô módon, egészen más utakon kell megközelíteni. A munka ezért aztán hihetetlen módon élvezetes volt a számukra, és persze számomra is. Színészekkel dolgozni egészen különleges élmény. Imádom ôket. K: A darabot a Budapesti Ôszi Fesztiválon mutattátok be. Hogyan fogadta a közönség? Á: A premier az mindig undorító, eljön a szakma, a kritikusok, iszonyú volt, hullaház. A nézôtér és a színpad között vákuum, légüres tér keletkezett, és aki a színpadon volt, fulladozott, mert elvették tôle a levegôt. Állítom, hogy van rossz közönség. Aztán eltelt egy hónap, és a darabot végig telt házzal játszottuk. Elkezdtek jönni az „édesek”, akiket tényleg érdekel a szöveg, és éreztem bennük, hogy végigélik a darabot. Együtt lehetett lélegezni velük. K: A közönség ilyen meghatározó? Á: Igen. Van, amikor nem jön vissza semmi. Pedig az nem úgy van, hogy csak én adom oda magam, egy kicsit azért adjál vissza te is! Ez egy közös ügy, ezt tudomásul kell vennie minden nézônek, hogy rajta is múlik. Nem háríthatja át a felelôséget, az túl könnyû. Beszélgettem más mûvészekkel, és ôk is azt mondták, igenis van olyan, hogy rossz közönség. Ki kell mondani, van amikor ott kint idióták ülnek, és utálom ôket. Olyankor csak azt akarom, menjen le minél hamarabb a darab. Mert nem elég, hogy csak én adok, tôlük is kell az energia. Ebbe a viszonyba nekik is bele kell menni. K: Úgy érzed, megvan a magyar közönségben és a magyar kritikusokban, az új, a merész megoldások iránti nyitottság? Á: Megvan, hogyne. A kezdeti ellenállás is eltûnt, amikor elkezdtem énekelni. Hagynak mûködni, jó nem túl sokat, (nevet) de ez egy másik kérdés. Dührohamot is lehet kapni, az is jó, az is lehet pozitív. Olvasóként, nézôként a nyitottság egyfajta felelôsség. Ami megdöbbentô, nem feltétlen elutasítandó. Persze meg kell érteni, hogy közönségnek lenni munka, ugyanis gondolkodni kell. Ha az ember egy színházba beteszi a lábát, akkor az, hogy milyen lesz az elôadás, az ô felelôssége is. Meg kell dolgozni az élményért. Én Tarkovszkijjal voltam így, iszonyatos munka volt feldolgozni. Dührohamot kaptam: hogy merészel ilyen mocskos módon feltárni egy viszonyt, hogy mer ilyen fájdalmat okozni

2008/2

nekem? Ôszintén gyûlöltem ôt ezért. Hamvas Bélát is gyûlöltem, Tolsztojt is. Meg akartam semmisíteni ôket. Aztán szép lassan rájöttem, hogy be lehet ôket szelídíteni a rendszerembe, hogy ne okozzon olyan elementáris fájdalmat. Persze ez ugyanúgy jelent gyönyört is, mert a fájdalom és a gyönyör egygyökerû. A mûvészet olyan, mint a szerelem. A szerelem pedig nem nyugalmi állapot. Minden sejted mozgásban, változóban van, ez okozza azt az iszonyatos fájdalmat, és ez adja a mérhetetlen gyönyört is. K: Közeli tervek? Á: Árvai Gyurival, a Természetes Vészek Kollektíva alapító tagjával, aki hajdan Bozsik Yvette-tel dolgozott, csinálunk egy közös darabot, Ipsum (Önmagadat) címmel. Februárban lesz a bemutatója 15-én és 16-án a MU Színházban, aztán játsszuk folyamatosan. Régóta tervezem saját zenekarom, az Ágens és a Kodály-módszert beindítását, ezenkívül szeretnék még egy könyvet írni, és remélem, ezt még idén megtehetem. Most épp igen erôsen változóban vagyok, és kezdenek letisztulni körülöttem a dolgok. Kicsit egyedül kell maradnom.

KULTMOGUL

Hományi Péter

7

OSCAR PIERCE TEXASI LAKOS Elnézést, kicsoda? Az év eleje a filmvilágban régóta a díjkiosztók jegyében telik, bár a forgatókönyvírók sztrájkja idén komoly csapást mért a Golden Globe-gálára. Az Oscar közeledtével azonban mi még reménykedünk a helyzet rendezésében, ezért röviden áttekintjük a világ leghíresebb filmes díjának történetét.

8

A húszas évek derekán az Amerikai Filmmûvészeti és Filmtudományi Akadémia tagjait már régóta foglalkoztatta egy, a filmkészítôk kimagasló teljesítményeit honoráló, valamint a szakma presztízsét növelô díj létrehozása. 1927-ben a Metro-Goldwyn-Mayer akkori mûvészeti vezetôje, bizonyos Cedric Gibbons tervezett egy kisplasztikát, melyet egy George Stanley nevû szobrász formázott agyagba, illetve bronzba, majd huszonnégy karátos arannyal vonta be a mûvet. Tizenkét darabot készített belôle, összesen ötszáz dolláros munkadíj fejében. A tizenkét szobrot 1929ben, a Hollywood Roosevelt Hotelben tartott ünnepélyes banketten osztották ki, ahol öt dollár volt a belépô, tíz dollár volt a vacsora, és kétszázhetvenen jelentek meg. (Akkor még a némafilmekben megjelenô inzertek írói számára is volt saját kategória, és külön díjazták a legjobb filmkomédia és a legjobb filmdráma rendezôit. Ugyanez a koncepció érvényesült a legjobb eredeti filmzene kategóriában is.) A szobrocskának azonban nem volt neve. 1930ban Margaret Herrick, a Filmakadémia elsô könyvtárosa legelsô munkanapján, közelrôl nézegetve a kisplasztika egyik kiállított példányát, megjegyezte, hogy a figura nagyon hasonlít nagybátyjára, a texasi Oscar Pierce-re. Az Oscar-díj mint elnevezés nyomtatott formában 1934-ben jelent meg elôször, Sidney Skolsky újságírónak köszönhetôen. (Ebben az évben már Walt Disney is így nevezte, mikor átvette a szobrot a Három kismalac címû mókáért.) A kategóriák köre késôbb folyamatosan bôvült. A hangosfilm debütálását követôen három évvel, 1930ban már volt hangmérnöki díj is, sôt két évig, 1936ban és 1937-ben a legjobb tánckoreográfiát is jutalmazták. 1933-tól 1937-ig létezett a segédrendezôi díj. 1936 óta van külön díja a legjobb nôi és férfi mellékszereplônek. A harmincas években több rövidfilmes kategória is létezett, például Oscar járt az akkor még úttörô színes technikával készített mûveknek. Külön díja volt a „két tekercs” hosszúságú rövidfil-

Nem vénnek való vidék: Ethan és Joel Cohen szuggesztív stílusgyakorlata

meknek is – 1936 és 1956 között. 1930-tól 1960-ig operatôri, látványtervezôi és sminkes Oscar-díjakat adtak a fekete-fehér, valamint külön a színes filmeket készítô szakembereknek. 1938-ban Walt Disney rendhagyó díjesôben részesült, amikor a Hófehérke és a hét törpe címû, mindmáig elbûvölô rajzfilmért egy normál méretû és hét kisebb szobrot kapott. (Vajon mi történt volna, ha Mr. Disney az Ali Baba és a negyven rablót (rajz)filmesíti meg, és azzal nyer?) Az akadémia 1939-tôl használja hivatalosan az Oscar elnevezést, és szintén ekkortól díjazzák a legjobb speciális effektusokat. Legtöbb, tizennégy jelölést eddig két film kapott, 1950-ben az All about Eve, mely végül hatot nyert meg, 1997-ben pedig a Titanic, mely tizenegy Oscart kapott csakúgy, mint 1959-ben a Ben Hur. A tizenegy Oscar abszolút rekord, eddig. Elôször 1953-ban közvetítették televízióban a díjátadót, de 1943-tól már rádión keresztül követhették az érdeklôdôk az eseményeket. Bár 1947-tôl külföldi film is kaphatott Oscart, csak 1957-tôl létezik a legjobb idegen nyelvû film kategória, melynek elsô nyertese Fellini Országúton címû varázslata volt. 1965-ben nyert elôször

2008/2

Oscart a vasfüggönyön innen készült mozgókép, az Üzlet a korzón, Ján Kadár csehszlovák rendezô szívszorító filmje. Hazai vonatkozások tekintetében az elsô magyar Oscar-jelölést Vadász János Nyitány címû rövidfilmje kapta 1965-ben. Három évvel késôbb Molnár Ferenc Pál utcai fiúk címû klasszikusának Fábri Zoltán-féle adaptációja került versenybe a legjobb külföldi filmek között, míg 1974-ben Makk Károly Macskajáték címû alkotása szállt harcba az Oscarért. 1978-ban ismét egy Fábri-film, a Magyarok került be a legjobb öt külföldi alkotás közé. 1980-ban Rófusz Ferenc A légy címû animációs rövidfilmje kapta az elsô magyar Oscar-díjat, de ugyanebben az évben Szabó István Bizalom címû alkotása is versenyben volt. 1981-ben Szabó István filmtörténelmet írt a Mephisto címû remekmûvel, mely az elsô és mindmáig egyetlen magyar Oscar-díjas nagyjátékfilm. 1983-ban a Gyöngyössi Imre–Kabay Barna alkotópáros Jób lázadása címû megrázó drámája, 1985-ben a Redl ezredes, 1988-ban a Hanussen címû Szabó István-film került a jelöltek közé. Sajnos hazai alkotás azóta nem vett részt a megmérettetésen, melynek 2001-tôl a 3300 férôhelyes Kodak Theatre ad otthont. Örök és hálás vitatéma, hogy a Golden Globe az Oscar-díj elôfutára-e, egyfajta „elôválogatás”, ami tulajdonképpen teljesen mindegy és nem csak az idei, ismert „problémák” miatt. Az utóbbi években egyre erôsödô tendencia, hogy nem ténylegesen az arra érdemes filmek és alkotók kapják meg akár ezt, akár más elismerést. Elgondolkodtató, amikor egy adott rendezô megnyeri az Oscart viszont a legjobb film kategóriában mégsem az ô munkája a befutó (pl.: Vágy és vezeklés: Joe Wright katartikus drámája

Michael Clayton: Tony Gilroy feszes, jogi thrillerje

1999, 2001, 2003, 2006). Igaz ez akkor is, amikor valaki évek óta csak jelölt, jobbnál jobb filmek rendezôjeként (pl.: Scorsese), végül egy kevésbé sikerült filmjéért, ami – ráadásul remake –, megkapja, mármár kárpótlásként az elmúlt években, évtizedekben történt „mellôzésekért cserébe”. Ez pedig egy ördögi kör, hiszen az adott évben másvalaki, egy jobb filmjével éppen ezért nem nyer, így ô lesz az, akit elôbbutóbb a fenti koncepció alapján kárpótolni kell (pl.: Inárritu vagy Frears). De elgondolkodtatók a „zsinórban nyerések” is. Az idei mezônyben legesélyesebb Oscar-befutónak a Coen testvérpár zseniális suspense-megoldásokat felvonultató modern westernbe oltott thriller bravúrja: a Nem vénnek való vidék tûnik, valamint Joe Wright szívszaggatóan szép romantikus-háborús drámája: a Vágy és vezeklés. A két említett munka mellett versenyben van még a legjobb filmnek járó díjért a rendezôként elsôfilmes forgatókönyvíró Tony Gilroy: Michael Clayton címû intelligens ügyvéd-thrillerje, George Clooney fôszereplésével. Szintén jelölt a Juno, ami sajátos ötletvariáns, A család kicsi kincse és a Felkoppintva elegyeként jellemezhetô. Végül, de nem utolsósorban versenyez az elôzetes hírek alapján minden eddiginél elborultabb, új Paul Thomas Anderson-film, a Vérzô olaj, egy különös westerndráma az elképesztôt alakító Daniel Day-Lewisszal. Február 24-ig azonban semmi sem biztos, csak az, hogy ebbôl az ötbôl kerül majd ki a gyôztes. Ami viszont tény, az adott filmesfelhozatal minden szempontból nagyon erôs, az akadémia tagjai roppant nehéz helyzetben vannak, amennyiben döntéseiket ezúttal szakmai szempontokra alapozva kívánják meghozni Cseri Dániel

9

RUTINMUNKA Ridley Scott: Amerikai gengszter Ha a mozira úgy tekintünk, mint kedvenc éttermünkre, akkor megállapíthatjuk, hogy egyik kedvenc ételünket (gengszterfilm) a korábban ilyesmit nem fôzô, de amúgy világhírû szakács (a rendezô Ridley Scott) rutinosan el tudja készíteni.

10

Bár kicsit erôltetettnek tûnhet, hogy Scott ebben a mûfajban is megpróbál maradandót alkotni, azzal semmiképp sem vádolhatjuk, hogy ne lenne sokrétû alkotó. Láthattunk már tôle korszakalkotó sci-fiket (Szárnyas fejvadász, Alien), felélesztette a szandálos, római korban játszódó filmek iránti érdeklôdést (Gladiátor), de letett már az asztalra romantikus mozit (Bor, mámor, Provance) is, és hosszasan sorolhatnám azokat a filmes mûfajokat, amelyekben bizonyította tehetségét. Szóval azért nem teljesen váratlan, hogy ezúttal a gengszterfilmek zsánerében is kipróbálta magát. Ha pedig szimplán mûfajfilmként nézzük, akkor az Amerikai gengszterrel nem is vall kudarcot. A történet valós alapokon nyugszik (erre még késôbb visszatérünk), vagyis tényleg létezett Frank Lucas, aki a vietnami háború idején a halott katonák koporsójában csempészte be Amerikába a kábítószert, majd hamarosan egyeduralkodó lett New Yorkban. Ez persze a konkurensek mellett a zsaruk szemét is bántotta, legalábbis azokét, akik nem voltak nyakig benne. Richie Roberts pedig ilyen volt, ezért kitartó munkával bebuktatta Lucas bizniszét, majd a korrupt rendôröket is. Ez a történelem, ami filmen már klasszikus felemelkedés-tündöklés-bukás sztoriként elevenedik meg, a 160 perces játékidô ellenére üresjáratok nélkül. Scott láthatóan alaposan áttanulmányozta a legendás elôdöket, a Keresztapától a Casinóig. Filmjében minden benne van, amit a nézô egy gengszterfilmtôl vár: szimpatikus maffiózó, öntörvényû zsaru, leszámolások, árulások, nagy szerelmek stb. Ha pedig ennyivel megelégszünk, akkor nem is érdemes tovább olvasni, nyugodtan odafáradhatunk a pénztárhoz jegyet venni. Ha azonban igaz történetet látunk, nem árt leszögezni, hogy Scott kissé érdekesen viszonyult a tényekhez. Roberts karaktere nagyjából pont olyan volt, mint ahogy a film ábrázolja: valóban képes volt rengeteg talált, de piszkos pénzt beszolgáltatni az utolsó centig, ugyanakkor libidóját nem tudta kontrollálni, így történhetett meg, hogy válóperének

Denzel Washington és Russel Crowe

szünetében megdugta az ügyvédnôt, aki képviselte! A Denzel Washington által családszeretô, amolyan olaszos gengszterként megjelenített Frank Lucas valójában írástudatlan vadállat volt, aki saját embereit is gondolkodás nélkül kivégezte. Márpedig amikor az afroamerikai fiatalok körében amúgy is túl népszerû a gengszterkedés, elég veszélyes ilyen képet festeni egy bûnözôrôl, ahogy azt a Tengerentúlon többen meg is jegyezték. Filmes szemszögbôl persze indokolható a választás, már csak azért is, mert Denzel Washingtont még negatív szerepben is nehéz nem kedvelni (lásd a Kiképzés c. film korrupt zsaruját). Washington és Russell Crowe egyébként egyértelmûen uralja a filmet, a mellékszereplôknek alig néhány emlékezetes jelenet jut. A néhány Golden Globe-jelölés után az Oscaron már nem került a legfontosabb kategóriák közelébe Ridley Scott filmje, és ez így van jól. Scott szinte biztosan készít még díjra érdemes filmet (más kérdés, hogy korábban is megtette ezt párszor), de így legalább e téren nem folytatódik a kárpótlások végeláthatatlan sora. Az Amerikai gengszter inkább maradjon meg az emlékeinkben egy jó, de nem korszakalkotó filmként. Egy félmosolyt pedig az is megér, hogy Frank Lucas, mivel beköpte a korrupt rendôröket, ezt a filmet már szabad emberként nézheti meg valamelyik amerikai moziban. Schwetz Ferenc

2008/2

MÁSOK ÉLNEK-E? Christian Mungiu: 4 hónap, 3 hét, 2 nap Az ismert Nietzsche-idézet, mely szerint „amikor szakadékba nézünk, a szakadék is visszanéz belénk”, akár tökéletes hangulati összefoglalása is lehetne a 4 hónap, 3 hét, 2 nap címû filmes látleletnek, amely 105 perc, plusz stáblista, majd hosszú órákig tartó döbbenet. A helyszín Románia, 1987-et írunk. Otilia és Gabita barátnôk és kollégiumi szobatársak. Gabita állapotos, de nem akarja megszülni a gyereket. Terhességérôl Otilián kívül senki sem tud. Az abortuszt törvény tiltja, börtönnel büntetik. Gabita telefonon lefoglal egy szállodai szobát, ahol egy orvos, valamint Otilia segítségével titokban akarják elvégezni a terhességmegszakítást. Otilia, elôkészítendô a terepet, elmegy a szállodába, ahol kiderül, a foglalás elkeveredett, és nincs szabad szoba. Ugyanez a helyzet a többi hotelben is, a városban tartott konferenciára érkezett delegációk miatt. Végül nagy nehezen, a sokadik

szállodában sikerrel jár, de kálváriájuk valójában csak ekkor kezdôdik. A beavatkozás elôtt kiderül, az orvos kevesli a felkínált pénzt. A filmbôl alig félóra telik el, és a hosszú, mozgalmas snittekre felépített, percrôl percre növekvô feszültséggel terhelt atmoszféra ekkor már szinte elviselhetetlen. A két fôszereplô, (Otilia) Anamaria Marinca és (Gabita) Laura Vasiliu remekel. Az orvost alakító Vlad Ivanov pedig egyszerûen elképesztô. Az alkudozás valós idejû, közel negyedórája hátborzongató. Christian Mungiu rendezô-forgatókönyvíró metszôen rideg, mégis indulatmentes,

szuggesztív tablóját nem véletlenül illetik szuperlatívuszokkal. Filmnézés közben egyébként óhatatlanul is a legjobb idegen nyelvû filmnek járó Oscar-díj tavalyi gyôztese, Florian Henckel von Donnersmarck A mások élete címû alkotása rémlik fel, utánérzés, és plágiummentesen. Ennek valószínû oka, hogy mindkét filmben a kelet-közép-európai rendszerváltások elôtti évtized utolsó éveinek, élethazugságainak, dimenzióinak bemutatása történik, precíz tanulmányok formájában, bár a központi téma alapvetôen különbözik. Sem Donnersmarck, sem pedig Mungiu nem diagnosztizál, csupán megmutat szituációkat és konfliktusokat. A mások élete koncepciójához hasonlóan, nem szórakoztató, nem cinikus-kritikus hangvételû, „rugdossunk bele a döglött oroszlánba retrodíszletek között” jelleggel leforgatott alkotásról van szó. Az amúgy kiváló német mû steril világával szemben azonban a román rendezô dinamikusabb, képi megoldásai sokkal erôteljesebbek. Míg Donnersmarck filmjében a fix beállítások és a lassú gépmozgások domináltak, illetve a vizuális dramaturgia nélkülözhetetlen elemeként közelik, extraközelik is gyakran elôfordulnak, itt ilyen megoldásokkal nem találkozunk. Oleg Mutu operatôr instabil kézi kamerája hideg távolságot tart a hihetetlenül hosszú, vágás nélküli jelenetekben brillírozó színészektôl, akiknek minden rezdülését megbabonázva figyeljük. Mungiu sajátos zsenialitásának köszönhetôen a film cselekménye egyre kényelmetlenebbé válik, ugyanakkor a stáblista végéig elhagyhatatlanná teszi a nézôteret. Tekintetünket a vászonra szegezve, görcsösen, szorongva figyeljük az eseményeket. A mások életéhez hasonlóan a mozi megtekintése után soha többé nem tudjuk ugyanolyan hangulatban (újra)nézni például Papp Gábor Zsigmond kiváló retro-összeállításait vagy Török Ferenc Moszkva tér címû gyöngyszemét, ahogy azt korábban tettük, mert a közelmúlt valóságának szédítô szakadékába most még mélyebbre révedünk, és az még könyörtelenebbül tekint vissza ránk. Cseri Dániel

11

MEGEJTÔ SZÉPSÉG Andrej Tarkovszkij: Áldozathozatal „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak, ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett.” Ecclesiastes

12

Az Áldozathozatal a saját megsemmisülésébe rohanó emberiségrôl, a remény felfedezésének alternatíváiról elmélkedô, lírai hangvételû, bár meglehetôsen nehezen feldolgozható alkotás, mely Andrej Tarkovszkij forgatókönyvíró-rendezô hattyúdala is egyben. Az egyedi hangvételû, apokaliptikus „kamaradráma” fôszereplôje, a maga neurotikusan merengô világában, a valóság rémálmából a rémálmok valóságába menekülve keresi a válaszokat, melyeket végül nem tud elfogadni, és melyek maguk alá temetve az ôrületbe kergetik. A tragikus végkifejlet ellenére is megejtô szépségû film záróképsorán Tarkovszkij „Reménnyel és bizakodva” ajánlja filmjét kisfiának, Andrjusának. Így teljesedik be és nyer új értelmet központi témaként az egyszer már elveszített hit újra megtalálása, szoros összefüggésben a szeretet örök érvényû értékével és erejével. A világ talán legtöbbet elemzett és legtöbbet vitatott alkotásait elkészítô – fájdalmasan kevés, alig tíz filmbôl álló életmûvet ránk hagyó, egyedi filmnyelvet és témakezeléseit tekintve esszenciális-szimbolikus kódnyelvet használó – Tarkovszkij élete, sorsa számos kérdést vet fel. Többek között a hatalom és az alkotói autonómiára törekvô mûvész konfliktusokkal terhelt viszonyáról, melyek a Szovjetunió kultúrpolitikájából adódó emberi, mentális, és mûvészi pokoljáráson keresztül törtek utat. Ezeknek a kérdéseknek a lenyomatai, a rájuk adandó válaszvariánsok elkeseredett kutatása fellelhetô filmjeiben is. A túlhajszoltság, a stressz nem csak a rendezôt 1978-ban ért infarktusért volt felelôs, de a következô nyolc évben, elôhívta lappangó gyermekkori tüdôbetegségét is. Az Áldozathozatal utómunkálatait már halálos betegen fejezte be. Tarkovszkij meggyötört szervezete végül 1986. december 28-án adta fel a

küzdelmet, betölthetetlen ûrt hagyva maga után. A svéd-angol-francia koprodukcióban készült Áldozathozatal a Tükör címû remekûbôl már alkotói koncepcióként ismert, önreflexiókká is kiteljesedô extrospektív gondolatfolyamokkal kísért mágikus darab. A film számos jelölést és díjat gyûjtött be a cannes-i filmfesztiválon, ezenkívül megkapta a legjobb idegen nyelvû filmnek járó BAFTA-díjat is. Tarkovszkij a filmet Bergman állandó munkatársaival, köztük Sven Nykvist operatôrrel és a fôszerepet alakító Erland Josephsonnal forgatta. A rabul ejtô képi világért felelôs Nykvist a legtöbb Bergman-film bársonyos, színgazdag világával szemben itt kissé fakóbb, olykor bántóan szemcsésre kent, érdesebb kompozíciókkal dolgozik, melyek a duplalemezes DVD-kiadvány filmet tartalmazó korongján tökéletes minôségben, torzításmentes 1:1,66-os képformátumban találhatók. A filmet eredeti svéd nyelven, magyar felirattal nézhetjük meg. Az extralemezen egy minden igényt kielégítô, magyar feliratos, közel százperces dokumentumfilmet láthatunk a forgatási munkálatokról, az alkotói folyamat fázisait lépésrôl lépésre követve, sajátos audiokommentként pedig részleteket hallhatunk Tarkovszkij: A megtalált idô címû kötetébôl. Elgondolkodtató pillanatokat élhetünk át fiataloknak tartott elôadásából és szívszorító zárásként az utolsó napjai egyikén vele készített megrendítô interjúból is. Lumiere

2008/2

TÉBOLY-METSZETEK Alföldi Róbert: Nyugalom - Hol voltál, fiam? - Dolgom volt, anyám.

Az anya szerepében Udvaros Dorottya

Bartis Attila egy névelô híján, azonos címû regényébôl a filmrendezôként debütáló Alföldi Róbert készített nagyon erôs, Kieslowski munkáinak hangulatát idézô mozgóképes adaptációt. A Babos Tamás operatôr hibátlanul komponált képsoraiban testet öltô alkotás Garaczi László remek forgatókönyvének fénnyel készült átirata. A rendszerváltás elôtti kultúrpolitika és idôközben hegedûmûvészként befutott lánya disszidálásának áldozatául esett színésznô, Weér Rebeka saját karrierje „elvesztése” miatt örökre elsötétített lakásába zárkózott. A fia fölött zsarnokoskodó anya szerepében Udvaros Dorottya remekel, az anya mentális kataklizmáját kisgyerekként átélô, tizenöt évig tartó lelki terrorban felnôtt, beletörôdésig gyötört, anyjától elszakadni képtelen fiút, Weér Andort Makranczi Zalán alakítja. A két fôszereplô, anya és fia macska-egér játékát, mindennapos rituáléit, majd a fiú életébe belépô két másik nô miatt kibontakozó idegôrlô konfliktust, a kiváló színészi alakításokon túl, mesterien egészíti ki a Paganini-mûvekre felépített, a karakterek lelki folyamatait tökéletesen visszatükrözô zenei világ. Alföldi színészvezetése hibátlan, nemcsak Udvaros Dorottya és Makranczi Zalán tekintetében. Gryllus Dorka szintén tökéletes választásnak bizonyult, Andor szerelmeként a poklok poklát megjáró, végül összeroppanó Fehér Eszter szerepére. Andor „titokban” írt novelláit a lány közvetítésével felfedezô, szerkesztô-kiadó Jordán Évát,

aki korábban apjának volt, most pedig a fiúnak lesz a szeretôje, Hernádi Judit alakítja, döbbenetesen. Elfriede Jelinek A zongoratanárnô címû regényébôl készített Haneke filmhez hasonlóan itt is egy anya és saját elhibázott életéért felelôsnek tartott, ezért akarva-akaratlanul tönkretett, majd a tébolyító egymásrautaltság poklába kényszerített, onnan már kitörni képtelen gyermekének története bontakozik ki. Amíg azonban A zongoratanárnô anya-lánya-szeretô triumvirátusa az emberi létezést a szadista-nihil szintjén is analizálja, addig itt inkább a sajátos szeretet-gyûlölet csapda eredôjébôl fakadó kilátástalan életperspektívák továbbgondolása jelenik meg. A Jelinek–Haneke-alkotásban is központi szerepet játszó szexualitás megkerülhetetlen az adott tematikából építkezô történetekben, de az Alföldi-film esetében az anno Isabelle Huppert és Benoit Magimel közötti „aktusokhoz” hasonló, olykor véres momentumokig nem jutunk el. A Nyugalom filmváltozatában ábrázolt testiség egyetlen eset kivételével elidegenítô, és nem lírai formában mutatkozik meg, ami ez esetben elképzelhetetlen is lenne. Fontos megemlítenünk, hogy a film cselekménye akár az események közhelyes bemutatásának csapdájába is könnyen belesétálhatott volna, de nem ez történt. A karakterek hitelessé formált, és a maguk irracionalitásában is reálisan bemutatott viszonyrendszerben kerülnek górcsô alá, pontosabban a felvevôgép elé. A már említett szuggesztív képi, valamint zenei világgal tökéletes kohézióban a színészek kiválóan adják vissza a szereplôk érzelmi hullámveréseit. Mindazonáltal szó sincs egyfajta, külsô jelenetekkel tûzdelt, lefényképezett színházi elôadásról. Bartis regényébôl gyomorszorító filmdráma készült, jelmez-díszlet-mûteremérzetés színpadiasságmentes formában, mely a fôcím után rögtön életre kel, így nem pusztán regényadaptációt és kiváló színészi alakításokat látunk, hanem az önmagukra rótt és a másikra át-, illetve továbbterhelt emberi szenvedések, gyötrelmek mértani pontossággal ábrázolt döbbenetes valóságát. Lumiere

13

ROCK'N'ROLL-VÉRVONAL „...életem egyik legfontosabb éve” Németh Juci, az Anima Sound System exénekesnôje pár éve az M1 Kultúrház címû mûsorában domborít, ám mostanra határozott zenei elképzelései is vannak a jövôt illetôen. Visszanyúlt a gyökerekhez, állítja. Saját zenekart alapít, hogy újra meghódítsa cserfes mosolyával, bájos barna szemeivel a hazai színpadokat.

MUZSIK

Kultusz: Három év telt el az ominózus kilépésed óta, az animás Juci lassan átalakult Németh Jucivá, kezdve onnan, hogy feltûntél a Kultúrházban. Nyilván sok minden történt azóta. A folyamat felfedezésére indulva kezdjük az elején. Véget ért egy korszak, az animás hét év, és… Németh Juci: Megérkeztem hirtelen a semmibe, ami iszonyú kemény volt. Amikor egyszer csak vége lesz valaminek, egyik napról a másikra, nincs koncert, nem leszel többet zenekartag, nincs turnébusz, nincs telefonegyeztetés, kit hol vesznek fel, szóval ez az érzés nagyon furcsa, és nagyon direkt. Csak akkor veszed észre, hogy addig miben voltál benne, amikor hirtelen nincs. Mert a nagy pezsgés addig természetes része az életednek. De

14

van jó oldala is, jó volt kicsit lenyugodni, keresni valami újat. A De szeretnék címû Kispál-klip kapcsán megismertem egy embert a tv-bôl, akivel pár nap múlva találkoztam, mondta, hogy a napokban lesz egy mûsorvezetô-válogatás, biztatott, menjek el. Megijedtem, mert az Anima-koncerteken is béna voltam, ha nagyon sokat kellett szövegelni a közönségnek. Köszönjük szépen! – mindig mondták a srácok, hogy csak ennyit beszéljek, mert abból nem lehet baj. (nagyokat nevet) Elmentem, és kellettem, akkor esett le, hogy most én a tv-ben fogok dolgozni, és ez nemcsak nekem, de azoknak is furcsa lesz, akik engem addig csak énekelni láttak. Az elején nagyon ügyetlen voltam, aztán úgy két év alatt megjött a rutin, meg sok-sok tapasztalat, tanulás, szóval

magabiztosan le tudtam vezetni egy egyórás élô mûsort. Most is a tv-ben dolgozom még, megszerettem, de azért ez nem a színpad. Aztán jött a tavalyi év, és baromi hülyén kezdtem érezni magam, hogy zenészeket kell interjúvolni. Amikor haverokkal készítettem interjút – például Krisztiánnal a HS7-bôl –, gondolhatod milyen volt. Egykét ilyen alkalom simán röhögésbe fulladt. Furcsa volt, hogy olyan szituációkban riporterkedem, ahol inkább szemben ültem volna. Ez késôbb elkezdett komolyan zavarni, és addig érlelôdött bennem, hogy három év kihagyás után, konkrétan a tavalyi fesztiválokon már kifejezetten szégyelltem magam, hogy mit keresek én a mikrofon másik oldalán. Mintha nem lettem volna a helyemen. Félre ne érts, szeretem a televíziót, de a zene már nagyon hiányzott. Persze rengeteg jó élmény is volt. Ha nem lett volna a tv, nem jutok be a Hives interjúra, pedig rettenetesen vártam, és isteni volt a srácokkal dumálni. De úgy bemutatkozni, hogy hello, egy riporter vagyok, azért több volt, mint szar szitu. Ott nagyon nem voltam kibékülve magammal, legszívesebben azt mondtam volna: csesszétek meg, tudom, mi az a rock and roll. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, na jó, itt a vége. Tovább nem várhatok. K: A Žagart kiegészítô underground dívák egyik tagja vagy, ami nekem az elsô újabb találkozásom volt

veled a zenei életben. Aztán itt van a népszerû Budapest BÁR, amiben szintén jócskán kaptál szerepet. NJ: A „dívákkal” nagyon jó, hogy így összehozott minket ez a szám. Ismertük egymást, itthon azért ez nem nehéz, de jó volt együtt is dolgozni. Péterfy Borival például sokkal közelebbi viszonyba kerültünk ezáltal. Farkas Robi pedig, aki a Budapest BÁR ötletgazdája és megvalósítója, már régóta pedzegette nekem is, hogy akar egy régi kávéházi hangulatú lemezt. Elsôként kettônknek szólt a Kiss Tibivel, felmentünk hozzá, megmutatta a Szívemben bomba van címû dalt. Megörültem, hogy rám gondolt, mert az anyu állandóan ezt énekelte, dúdolta kiskoromban. Két sort tudott belôle, és azt a kettôt én is nagyon jól tudtam. Postássy Juli énekli eredetileg, akinek imádom a karakterét és a hangját, úgy érzem, közel áll hozzám. Persze azonnal rábólintottam. Azóta volt már két lemezbemutató koncert a Katona József Színházban, és most februárban lesz a következô, a Trafóban. Az elôadásnak van egy sajátos, mondjuk úgy, szalonhangulata, kávézgatunk, beszélgetünk, miközben a másik énekel. Örültem ennek a kópérációnak, mert egy csomó énekessel játszhatok együtt, kerülhetek olyan szituációba, amilyenben eddig még nem voltunk. K: Emellett játszol a TÁP-Színházban és a legutóbbi Jancsó filmben is feltûntél. NJ: Igen. Miki bácsi felkérése meglepett, de nagyon jól esett. Naná! Az egy másik kérdés, hogy hogyan teljesítettük a feladatot. Elôtte még soha nem játszottam. A TÁP-Színház nekem maga a csoda. Színészek között lenni egészen új és izgalmas érzés. Zseniá-

lis mûvészek mind, és irtó klassz emberek. Élvezetes velük a közös munka, és megint kipróbálhatom magam valamiben. K: Nem tudom figyelmen kívül hagyni a táskádból kikandikáló dobverôt. Mi célt szolgál, kabala vagy önvédelmi eszköz? NJ: Megyek dobórára. Anima próbákon, szünetekben, ha lehetôségem volt rá, mindig beültem dobolgatni. Mindenki frászt kapott, mert rendesen püföltem, de imádtam. Aztán kitaláltam, miért ne tanulhatnék meg minden hangszeren játszani, amin csak akarok. Így aztán elkezdtem tanárhoz járni, és élvezem. De ôrült vagyok, már az elsô óra után feldoboltam a stúdióban egy számot, amit Nemes Csaba egyik kiállításához írtam, egy Born to be wild-feldolgozást. Most meg két hónapos tudással ének-dobbal a Gödörben játszottam. Tudom, vakmerôség. Enyhén szólva. Fura volt, hogy nem a mikrofonhoz megyek oda a színpadon, de dobolni csodálatos érzés.

K: Úgy tudom, a közelmúltban zenekart alapítottál. NJ: Kint voltam három hónapot Angliában tavaly télen. Régóta tervben volt, hogy kipróbáljam a kinti légkört. Magyar zenészekkel laktam együtt Londonban, és baromi sok koncertet megnéztem The Who-tól kezdve Danko Jones, Wolfmother, Richard Aschroft, Keane-t, sokatsokat. Újabb és újabb zenei hatások értek, melyeket folyamatában beépíthettem a saját elképzeléseimbe. Ott ismerkedtem össze a zenekarom tagjaival, együtt mászkáltunk koncertekre, és felismertük, hogy közös a zenei ízlésünk. Összeállt a banda a fejemben, ôk is visszajeleztek, hogy mehet. A tavalyi év már ennek fényében tündökölt. Két éve elkezdtem saját dalokat írni. A már említett Nemes Csaba Remake mûvészeti projektje volt, ami elindított ebben. Ismertük egymást a tévébôl, majd egyszer csak megjelent, hogy írjak neki zenét. Persze egybôl rávágtam, hogy ok, de közben belegondoltam, hogy egy teljes

MUZSIK

2008/2

15

MUZSIK

2008/2

16

szám még sosem volt rám bízva, és hogy még nem is nagyon írtam igazi dalokat. De aztán minden szépen gördült, jöttek a témák, az ötletek. 2007 életem egyik legfontosabb éve volt. Elkezdtem igazán odafigyelni arra, hogy ki is vagyok én, mit akarok, mikor vagyok boldog. Próbáltam megélni sokféle érzést, amit esetleg eddig nem mertem, vagy féltem tôle. Megerôsödtem, azt hiszem. Nem szégyellem kimondani: fel tudok állni a színpadra, meg tudom csinálni, erre születtem. Hülyén veszi ki magát, ha magadról így nyilatkozol, mégis iszonyú fontos, hogy ezt tudd. Nem nagyképûségbôl, hanem mert enélkül nem lehet elindulni, fôleg nem ilyen pályán. K: Milyen lesz az új Juci és bandája? NJ: Imádom a hiphopot, az elektronikus zenét, ha meghallgatok egy Public Enemyt, vagy meghallgatom a nagy kedvencemet, az Antipop Consortiumot, az valami iszonyat jó. Ha ôket hallom, azt gondolom, hogy innét már nincs tovább, de utána beteszek egy Led Zeppelint és azt mondom, aha, na ez az. Ez van legeslegbelül, a rock and roll! Apukám révén nagyon korán megismertem ezeket a zenekarokat. Nálunk otthon mindenhol zene szólt, a konyhában, a szobában, a sufniban, még fûnyírás közben is. A gitárzene teljesen belém ivódott. Ilyen szempontból baromira örülök, hogy most jobban elôtérbe került ez a hangzásvilág. Ahogy jött a Strokes az elején, meg a többi retrozenekar, kezdett visszajönni a Jucikába, hogy hoppá, hát ez itt egy élô dolog, és nagyon boldog voltam. Bátran szembenéztem a ténnyel, hogy ez az én utam. Kész csapattal rajtolunk, elkezdtük a

próbákat. Nyártól szeretnék már játszani, és úgy november környékén egy lemezt is kiadni. Remélhetôleg a legintenzívebb évem lesz az idei. A névötlettelés is most van folyamatban. A Juci, a sárkányt például nagyon gyorsan ki kell vernem a srácok fejébôl, hehe. K: Sokszor hangoztatod a hitelességet, mit jelent számodra ez a fogalom? NJ: Azt, hogy önmagad légy. Minden körülmények között. Ne szégyelld, hogy ki vagy, vállald be! Elcsépelt mondat, de nagyon fontos, ami mögötte van. K: Csak a zenében nyilvánul meg, vagy az élet más területeire is viszed magaddal a rock and rollt? NJ: Sex and drogs and rock and roll? Ebbôl a drog számomra nagyon kimaradt. Sosem izgatott igazán. Senki nem hiszi el rólam, de még csak marihuánát sem szívtam soha. Inni is nagyon ritkán szoktam, egyszerûen nem érdekel, nem jut eszembe, és nem is szívesen költök alkoholra. Rettentôen be tudok pörögni magamtól, meg egy kis izgalomtól. K: A dalok magyar vagy angol nyelven íródnak? A zenét és a szöveget is magadra vállalod? NJ: Magyar és angol, mindkettô mellett szólnak érvek. Szeretnék szöveget is írni, úgy éreznék igazán hitelesnek mindent, de ez nem könnyû feladat számomra. Azt is csak most élem meg igazán, hogy mi késztet egy dal megírására. Persze hogy az érzelmek, a te állapotod, milyenséged, de ennél valójában több kell. Szeretem megélni azt a mindent, ami például egy kapcsolatban létezik, mindegy, baráti vagy szerelmi kapcsolat az. Megélni a fájdalmat, a nyûglôdést, a boldogságot, a harmóniát, az izgalmakat. Ez az érzelemdömping iszonyú jó,

és nagyon kell. Mostanában már az ellenségeimet is jobban megérzem. Eddig például azt hittem, hogy nekem olyanok nincsenek, vagy legalábbis nem mutatják magukat. (Kávét kérünk, amikor Juci elôhúz egy rizstejes dobozt, kéri, melegítsék meg neki) K: Kávé rizstejjel, forrón, üresen? Miért is? NJ: Mert így szeretem. Rizstej azért, mert amennyire tudom, kerülöm a tejes dolgokat. Forró, mert nekem nem árt, és üres, mert kerülöm a cukrot is. Kávé? Na, az otthon cikória, de idegenben néha vétkezem. Elég erôsen megszabom, miket eszem. Sokat járok bioboltokba, nassolni csak normális dolgokat szoktam. Ebédet is fôleg ilyen helyeken eszem, ha épp nem fôzök. Barátnôim szerint nem normális, amit mûveltem kb. két évig a kajamazohizmus terén, de aztán lecsúsztam a csábítás csúszdáján, és belepottyantam a hétköznapi dolgokba újra. Nem tetszik, ezért most kicsit visszakapaszkodom. Toldi Miklós

17

NAGYON JÓ ITTHON IS… Harcsa Veronika jazzénekesnô

MUZSIK

Januárban jelent meg második önálló albuma, You Don’t Know It’s You címmel. Az állandó zenei projektek és fellépések mellett egyszerre két egyetemen is tanul. Azon kevés jazz-zenészek egyike, aki képes arra, hogy klasszikus felállású zenekarával érdeklôdést váltson ki a fiatalabb generációból is.

18

Kultusz: Számítottál rá, hogy ilyen sokan lesznek kíváncsiak a lemezbemutató koncertedre? Harcsa Veronika: Borzasztóan örülök, hogy így alakult. Izgultam, hogy hányan jönnek el, hiszen alapvetôen jazzkoncert volt, ráadásul csütörtök este, és a belépô sem volt túl olcsó, igaz, minden jegyhez járt egy az új CD-bôl. Nagy sikernek könyvelem el, és nagyon boldog vagyok. K: Nehéz ezzel a mûfajjal állandóan jelen lenni? HV: Magyarországon, fôleg Budapesten kívül kevesen találkoznak ezzel a mûfajjal a hétköznapokban. Bár mostanában kapok visszajelzéseket olyanoktól is, akik amúgy nem hallgatnak jazzt, de nagyon szeretik a dalaimat. Ez már elôremutat, hogy van értelme azt csinálni, amit igazán szeretek. Vidéki városokban tényleg elég nehéz jazzkoncertet szervezni, de azért fogunk játszani a következô fél évben Gyôrben, Szegeden és Székesfehérvárott.

K: Mi a helyzet a külföldi koncertekkel? Japánt már sikerült meghódítanod. HV: Májusban megyünk turnézni Tokióba, ahol áprilisban megjelenik az új lemezünk. Remélem, hogy Japánon kívül is be tudjuk majd mutatni az új dalokat Ázsiában. Ugyanakkor azt szoktam mondani, hogy annak ellenére, milyen sokan panaszkodnak, én nagyon jólérzem magam itthon. K: A japán piacon az elsô, Speak Low címû lemez után várhatóan népszerû lesz ez az album is. HV: Izgulok, mert más, mint az elsô volt. Benne van a pakliban, hogy a standard világ és a kislányosabb éneklés jobban bejön az ázsiai közönségnek, mint ez a saját hangvételû lemez. Ezzel együtt azért drukkolok neki. K: Az elsô lemezen tehát standard feldolgozások szerepeltek, míg a You Don’t Know It’s You c. korongra már magad írtad a dalokat. Mi inspirál, és hogyan mûködik nálad az alkotói folyamat? HV: Elôször általában egy szövegrészlet van meg, és abból kialakul egy dallam, ami természetesen visszahat a szövegre, így alakul ki végül a szám. Zongorán kitalálok egy harmónia-menetet, megszületik a fejemben a hangszerelés, és ebben

az állapotban viszem el a kottát a próbára. Ott mindenki hozzárakja a saját ötleteit. Éppen ezért én ezt a második lemezt tartom igazából az elsônek. A most megjelent albumon nagyon sok a szerelmes dal. Az elmúlt idôszakban törekedtem rá, és figyeltem is arra, hogy ne csak ez az egy dolog ösztönözzön. Például utaztam idefelé a HÉVen, és azon álmélkodtam, hogy ma láttam elôször igazából sütni a napot az idén. Ez inspirált. Mindig van nálam egy notesz, beleírtam errôl két sort. Ebbôl is lehet, hogy lesz majd egy dal. K: Magyar szövegek? HV: Próbálkoztam már. Van egy szám, amit felvettünk magyarul is, bár még nem jelent meg sehol. A probléma az, hogy a magyar nyelv nagyon nehezen formálható a jazzre.

2008/2

JÓFAJTA JAZZ Harcsa Veronika Quartet Úton a Duna felé fokozódott az izgalmam. Egyrészt már rég hallottam jófajta, élvezhetô jazzt, másrészt kíváncsi voltam, kiket érdekel egy klasszikus jazz-formáció ebben a széteffektezett, plasztikus zenei világban. További érvként szolgált, hogy Harcsa Veronika nemcsak a jazzisták világában ismert. Szóval munkált bennem némi félsz a közönség összetételét illetôen is. Elitista, jóléti pózjazzbarátokra számítottam, ami valóban része a mûfajnak, mégis néha nagyon kellemetlen tud lenni, ahogy piedesztálra emelik azt is, ami egyszerûen csak szórakoztat. A belépô mellé járt egy az új CD-bôl, ami nagyon jó ötletnek tûnt. Korán odaértem, és figyeltem a folyamatosan érkezô embereket. Stílusosan szólt a smooth jazz. A hangulat is megfelelô volt, a para meg felesleges. Lassan a hajó gyomra jóllakni készült, félelem ide vagy oda, tele volt a terem, és meglepôen sok a fiatal. Az elôzenekar, a Smárton Trió blues- rock- jazz felfogású, emészthetô, grúvos kezdésénél nem is lehetett volna jobb. A trió erre az estére kiegészült egy Hammond B3 orgonával. Vicces volt a House of the rising Sunt, vagy a Hey Joe-t improvizatív jazzelôadásban hallani. Meg is kapták az elismerô ovációt. Kisvártatva megjelent a fôszereplô, akire ezután nem lehet nem odafigyelni. Amikor énekel azonnal érthetô, miért hájpolja mindenki Harcsa Verát. Olyan magabiztossággal tölti be a teret testileg-lelkileg-hangilag, ahogy csak nagy nevû dívák képesek. Olyan aranyosan táncikál, hogy néha maga jeleníti meg a zenei lüktetést. Bohóckodik is, mértékkel. Hangjának

dinamikája együttmûködik a mozgásával. Egyszóval van karaktere ennek a szôke, törékeny kislánynak. Imprózva üdvözli a közönséget, magabiztos angolsággal. Énekelve mondja el, hogy fodrásznál volt, meg hogy vett ez alkalomra egy olcsó göncöt. Hajlításokkal, énekelve kérdezgeti, hogy tetszik e nekünk. Párbeszéd alakul hallgató és elôadó közt, remek. A továbbiakban magyarul beszél a dalok között. A quartett zenészei sem pihentek, a hangszeres szólók élvezhetôk, nem hagyták, hogy unalomba vesszen a produkció. Vera válaszolt a hangszereknek, ahol ismét kiderült, hogy hangja nem B kategóriás popdalokra való. Bemutatta a tagokat, akik így közelebb kerültek hozzánk. A virgázó zongorista borszakértô, az érzelmes bôgôs jógázik és vegetáriánus (Vera is mindkettôt magára vállalja), a brillirozó dobosnak pedig most születik az ötödik gyereke. Vendégként a Transform Quintet kapcsolódik be. Úgy érzem valami pluszt kaptam az estétôl, ami számomra azt is egyértelmûen jelzi, hogy igenis érdemes vállalni itthon egy ilyen felfogású zenét. Persze ehhez kell Harcsa Veraonika is, aki szerencsére itt van nekünk. Két nap múlva Vera ismét teltházat csinált az A38 hajón az Erik Sumo Banddel, és ez már komoly eredmény! oldy

MUZSIK

K: Gyakran mutatkozol meg más stílusokban is. Látsz esélyt arra, hogy leülj egy zongora elé, mint mondjuk Regina Spektor, vagy hogy a standard zenekaroktól eltérô hangzásban adj elô dalokat? HV: Regina Spektor nagy kedvencem. Nagyon sokat gondolkodom azon, hogy a következô lemezem milyen legyen. Amióta felvettük a You Don’t Know It’s You-t, írtam már körülbelül egy fél lemezt. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az is ilyen akusztikus hangzású lesz. Abszolút nyitott vagyok, de még nem döntöttem, akár elektronika vagy bármi más is szóba jöhet. Ha a harmadik mégis akusztikus lesz, akkor arra készül majd egy remix. K: A koncerten elhangzott, hogy vegetáriánus vagy. Van valami különös oka? HV: Nincs. Kipróbáltam egyszer, és rájöttem, hogy egészen addig csak megszokásból ettem húst. Már öt éve tart, és egyáltalán nem hiányzik. Valahogy békésebbnek érzem így az életemet, de úgy gondolom, aki szereti, az egyen húst. Figyelek arra, hogy az éjszakai élet mellett, amit élni kényszerülök, amennyire lehet, kiegyensúlyozott legyen az életem. Rendszeresen sportolok, és odafigyelek arra is, hogy mit eszem. K: Manapság a zenekar kitölti az életedet? HV: Énekes, dalszerzô és menedzser vagyok egy személyben, tehát a zenekaron belül mindent én rendezek. Energiámat fôleg ebbe fektetem, de most fogok diplomázni a Mûszaki Egyetemen és a Zenemûvészeti Egyetem jazz-tanszakán is. Bár nem hiszem, hogy használni fogom a mérnöki tudásomat, már nem inspirál. Szeretnék a zenénél megmaradni. Toldi Miklós

19

2008/2

JÉGEN TÁNCOLÓ LOVAK Xenophonia, egy valóra vált álom

TAKARÁS

Lovas színház egy jégcentrumban? Alig húsz hónapos hajtó egy konflison? Elsô hallásra abszurdnak tûnô gondolatok. Másodikra is. A kétségek eloszlatása végett a Xenophonia - Lovak, Hagyomány, Szenvedély címû elôadás premierén mi is részt vettünk.

20

Az ember már a Kr. e. 3-4 ezer évvel megszelídítette a lovat, mégpedig Ázsia két, egymástól meglehetôsen távoli pontján: Kínában és Mezopotámiában. Európában a magyarok bejövetele elôtt az ókori görögök álltak legközelebb a modern értelemben vett lovasmûvészethez. Nekik köszönhetô az elsô lovaskézikönyv, melynek szerzôje Szókratész tanítványa, Xenophón görög történetíró és a hadsereg ezredese, aki kedvenc Omegájának hátán 5000 kilométert vágtázott a perzsa háború során. Kötetében a lovaglás mûvészetének ma is érvényben lévô alaptételeit fektette le: nemcsak azt, hogyan kell lovagolni, hanem azt is, hogyan kell lovas és ló között bajtársi viszonyt kialakítani. A Xenophonia ennek az eszmének a létjogosultságát és jelenlétét igyekezett erôsíteni a káposztásmegyeri Jég és Rendezvény Centrumban, azaz a Jércében.

Jogosan merül fel a kérdés, miképp valósulhat meg egy ilyen jellegû produkció jégcsarnokban? Nos, a megfelelô terepviszonyok megteremtéséhez a szervezôk 12 teherautónyi homokot teríttettek szét a sportkomplexum egyik pályáján, míg a másikat úgynevezett bemelegítônek alakították át. Abszolút teltház várta az elôadást, több ezer ember szorongott a Jércében, ám néhány perces csúszásnak köszönhetôen azért mocorogni kezdett bennünk némi kétség, hogy az elkövetkezô néhány órát körbe-körbe poroszkáló lovak fogják kitölteni, de már az elsô mozzanatok eloszlatták a kételyeket. Nyitányként Kassai Lajos kétszeres világrekorder lovas íjász (1998-ban 12 órán át tartó, megállás nélküli lovas íjászatával került be a Guinness Rekordok Könyvébe is, amit négy év kemény felkészülés után 2002. május 11-én még meg is

döntött) bemutatója adta meg az alaphangot, majd többek között végvári lovasbemutató, Andalúz és Flamenco show, csikósbemutató és dámalovaglás következett. A darab tehát nem egy összefüggô történetet mesélt el, hanem teljesen különálló 5-10 perces etûdök segítségével hívta életre a különbözô korok és kultúrák lovas hagyományait. A Xenophonia dinamikája a második felvonásban ért igazán a csúcspontjára, ekkor már nem csak szép és érdekes, hanem kifejezetten szórakoztató bemutatókat láthattunk. Vastapsot elsôsorban a Mészáros fivérek (a négy testvér legidôsebb tagja is alig 12 éves, a legfiatalabb Bence pedig húsz hónapos, olyan magabiztossággal játszottak, mintha évtizedek óta tennék) és az Európa Kaszkadôr Liga tagjai kasszíroztak be. Hogy mégse legyen tökéletes az este, egy apró baki azért színesítette az elôadást: Sasvári Sándor éppen Borbás Barbarával énekelt duettet az Operaház fantomjából, ám a szám végén, a kissé egyenetlenné vált talajon lova megbotlott és a mûvésszel együtt elesett. Pedig Sasvári hét évvel ezelôtti álma öltött testet a Xenophoniában. Néhány kisebb szerep mellett ô maga állította össze a programot és szerkesztette a mûsort, mely végül hatalmas sikert aratott a káposztásmegyeri jégcsarnokban. Természetesen váltottunk vele néhány szót.

Sasvári Sándor

Kultusz: Teltház és vastaps fogadta a társulatot szombat este, sôt a bíztatás a négyórás elôadás végére sem lankadt. Megnyugodott? Sasvári Sándor: Bevallom, a premier elôtti napokban már alig tudtam aludni, annyira izgultam az elôadás fogadtatása miatt. Most azonban boldog vagyok, hiszen minden úgy sikerült, ahogy szerettük volna. K: Az est folyamán tagadhatatlanul a Mészáros testvérek kapták a legnagyobb ovációt. Hogyan került a négy kissrác a produkcióba? SS: Teljesen megérdemelt a siker, hihetetlen az a kapcsolat, ami közöttük és lovaik között létre jött. Elôször, ha jól emlékszem, egy szilvásváradi Lovas Napok alkalmával láttam ôket fellépni, és azóta is csodálattal figyelem fejlôdésüket. Nem hiszem, hogy van még valaki a világon, aki 12 évesen egy pusztanyolcason tud lovagolni. Nem volt kérdéses egy pillanatig sem, hogy közöttünk a helyük. K: Európában van kultúrája, hagyománya a lovas színháznak?

SS: A kezdeményezés a nyolcvanak évekre vezethetô vissza, napjainkban már rengeteg lovas színház mûködik a kontinensen. Számos szép elôadást láttam Franciaországban és Németországban is, azonban élô zenekari kísérettel sehol sem találkoztam, ahogy lóháton történô énekléssel sem. Ez a mi újításunk! K: Úgy tudjuk országos turnéra indul a produkció…? SS: El kezdtük a tárgyalásokat, melyek máris biztatóan alakulnak. A produkció speciális helyigénye miatt, elsôsorban olyan nagyvárosok sportcsarnokaira számítunk, ahol alakíthatóak a belsô terek, kiépíthetô bemelegítô terem, és van nyitottság a talajviszonyok megváltoztatására a házigazdákban. Rengeteg összetevô szükséges egy ilyen show lebonyolításához, ennek ellenére sokan vállalják a vele járó feladatokat. Épp az imént tettem le a telefont: meghívást kaptunk ezúttal egy augusztus 20-i, szabad ég alatt tartandó bemutató elôadásra. Bencze Áron

ITTHON MINDEN MOZDULATLAN Újvári Milán táncmûvész

RÜSZT

Dolgozott többek között Emio Grecóval, Petr Zuskával, Frenák Pállal és Jo Stormgrennel. Jelenleg harcmûvészetekkel is foglalkozik (Capoeira, Jiu Jitsu). 2002 óta jelentkezik saját koreográfiákkal, egy éve a világhírû kanadai együttes, a Cirque Du Soleil tagja.

22

Kultusz: Február végén újra Budapesten lép fel a világhírû Cirque Du Soleil nagyszabású showmûsorával. Hosszú évekig csak reméltük, hogy egyszer élôben láthatjuk majd a társulatot, és most rövid idôn belül már a második vendégjátékra kerül sor, ráadásul magyar szereplôvel. Újvári Milán: Jó, ha tudjuk, hogy a Cirque Du Soleil társulatnak háromféle show-ja van jelenleg. Vannak az úgynevezett rezident show-k, öszszesen öt darab, melyek például az egyesült államokbeli Las Vegasban és Orlandóban vannak mûsoron. Itt az a jellemzô, hogy állandó helyen, például egy színházban fut a mûsor folyamatosan. A szereplô mûvészek az adott városban élnek és dolgoznak. Létezik még big top show, amely egy nagy sátorban kerül a közönség elé, különbözô helyszíneken, tehát utazó produkció. Hat hétig fut az elôadás egy-egy helyszínen, aztán tíz-tizenöt napos szünet után már egy másik, sokszor több ezer kilométerre lévô városban kerül ismét bemutatásra. Itt a közremûködôk

mindig apartmanokban laknak a fellépések ideje alatt. Aztán létezik a harmadik, az úgynevezett aréna show, amelynek én is tagja vagyok. Általában öt napot töltünk el egy városban, szállodákban alszunk, és a helyi, nagy befogadó képességû csarnokokban adjuk elô a mûsorunkat. Ez az aréna show lesz a vendége Budapestnek is. Ezzel a társulattal hihetetlen sokat utazunk. A tavaly januári szerzôdtetésem óta már a 180-ik elôadáson vagyok túl ezzel a produkcióval. Az októberi budapesti vendégjáték olyan sikerrel zajlott, hogy nem tudott minden érdeklô bejutni, ezért ismételjük meg ebben a hónapban. K: Valóban teltházakkal ment mindkét elôadás, de nagyon sok fanyalgó kritika is érte a társulatot. Mintha a nézôk másra számítottak volna. ÚM: Ez egy multimédiás koncert-show. Itt a zenére és a vetítésekre helyeznek nagyon nagy hangsúlyt. Mindenképpen más, mint amit eddig esetleg a televízióban láthatott a hazai közönség. Sokkal nagyobb nyitottságot

és figyelmet igényel a befogadó részérôl. Talán ez lehetett a fanyalgás oka. Az biztos ugyanakkor, hogy nem egy klasszikus Cirqueelôadás. A jegyeladások mégis azt mutatják, sokan kíváncsiak erre a fajta „színházra”. K: Miért a Cirque Du Soleil? Sikeres, fiatal táncosként a FrenákCirqe du Soleil: Delirium

2008/2

Cirqe du Soleil: Delirium

Ettôl egyre inkább elfásulnak, színüket vesztik, és elhalványulnak. Mérhetetlen energiák és tehetségek mennek veszendôbe. Emiatt mind többen keresik külföldön a boldogulásukat, hogy alkotóvágyukat kiélhessék. Félek, kiürül ez az ország, és utánuk csak a szürkeség marad. Úgy érzem, és tényleg nem szeretném túlhabozni, hogy a nyolcvanas években született táncosgenerációnak kell elkezdenie az építkezést. Akikben még él a kifejezési vágy, de nem provinciálisan gondolkoznak, és szakmai tudásuk maximumán vannak. Látok jó törekvéseket természetesen, de nincs egy olyan átfogó szemlélet, ami táptalajt, kapaszkodót jelentene, és a kezdeményezéseknek így hatásuk lehetne az egészre. Ettôl mozdulatlan minden. És ezt nagyon rossz látni. Jó lenne, ha azt is észrevennénk, hogy minden ellenkezô híreszteléssel szemben a kutya nem figyel ránk a világban. Túl sok izgalmasabb, igazabb, mai dolog van annál, semhogy észrevennének. Van bennünk, sajnos, egy nagyzási hóbort, ezt jó lenne elfelejteni. Megpróbálunk reprezentálni, nagyot dobni, megmu-

tatni magunkat, de ettôl válunk pont láthatatlanokká. Ha saját magunknak akarnánk a mûvészetet, ha egymással lennénk elfoglalva, ha egymásra figyelnénk, vagy ne adj isten, szeretnénk egymást, sokkal inkább észrevehetôek lennénk a világ számára, mert érdekessé válnánk. Az állandó reprezentáció, a nagyzoló megaprojektek, a melldöngetôs büszkeségünk helyett illene már valamit alkotni is. K: Bármennyire szeretnék is, nem tudok neked ellentmondani. Megjegyzem, ha magunkat, egymást nem tudjuk megbecsülni, elég fura azt várni, hogy mások megbecsüljenek minket. ÚM: Ami legjobban hiányzik itthon, az egy mondatban összefoglalható. A kommunikáció hiánya, az értelmes vita hiánya, és az, hogy nem vagyunk képesek felnôni. Emellett szerintem nagyon fontos, hogy nincs bennünk mobilitás. K: Van ma idehaza olyan alkotó, koreográfus, akinek a hívására ott hagynád a Cirque-et, és hazajönnél? ÚM: Nem, nincs ilyen. Szemán Béla

RÜSZT

társulatból mentél el, hogy része lehess a Cirque csapatának. Az úgynevezett alkotó, önkifejezô táncot adtad fel a show világáért. ÚM: Mindenképpen szerettem volna külföldön dolgozni, tanulni, fejlôdni. A Cirque-rôl tudtam, hogy nem az a világ, ahonnan érkezem, de az a kreativitás, ami ott és abban megjelenik, mindenképpen vonzó volt számomra. Úgy éreztem akkor – ma már azt is tudom, hogy helyesen –, hogy nagyon sokat tanulhatok ebben a közegben. Persze az sem volt mellékes, hogy biztos anyagi hátteret, egzisztenciát is jelent számomra, amit itthon, táncosként nem találtam meg. Tizenöt nemzet táncosai gyûltek öszsze ebben a show-ban, ami szintén vonzó volt. Egy kicsit kitekinthetek a világra, szemben az itthoni provinciális és kicsinyes szemlélettel. Az pedig különösen vonzó a társulatban, hogy hihetetlenül emberközpontúak. Nagyon fontos számukra a mûvész, törôdnek velünk, figyelnek ránk. Azonnal érzed, hogy tartozol valahová. És ebben itthon sosem volt részem igazán. Pedig a Cirque-ben kétezer ember dolgozik, ebbôl hatszáz mûvész, és nyolcvanmillió jegyet adtak el az elôadásaikra a tavalyi évben. Mégis meg tudják teremteni az összetartozás érzését. Lenne mit tanulni tôlük a hazai társulatoknak. K: Onnan nézve, ahogy mondod, kitekintve a világra, másként látod a hazai viszonyokat, mindazt, ami itthon történik? ÚM: Azt látom, hogy hihetetlen sok kreatív és alkotó szellemû ember van, akik elôl elszívják a levegôt, nem kapnak lehetôséget, és ami a legelszomorítóbb, hogy egyáltalán nincsenek megbecsülve. Mozgásterük szinte a nullával egyenlô. Magukra vannak hagyva.

23

KINT IS VAGYOK, BENT IS VAGYOK… Szabó Márton, a Mûvész mozi vezetôje

KULTBIZ

Az ember belép az ajtón, és azt hiszi mindent ért. Aztán percek alatt rájön, ide akárhányszor jön, mindig lesz, amit annyira mégsem. Kettôs hatású az átkosból itt maradt parányi múlt, és a fogyasztói társadalom által kreált kult-retro. A Mûvész tipikusan az a hely, amit képtelenség kategorizálni és nem is kell.

24

Az Art-mozi kifejezés sokaknak egyet jelent az érthetetlen mûvészfilmeket játszó, nyáron is piros sálat viselô, elvont figurák gyûjtôhelyével. Odáig már kevesen merészkednek, hogy megismerkedjenek a „hely szellemével”. El sem tudják képzelni, milyen felüdülést jelent a rohanó világ elôl menekülve, beülni, beszélgetni, nyugalmat találni egy ilyen helyen. A túlélésrôl, a megfelelésrôl, a megváltozott értékrendekrôl Szabó Márton mozivezetôvel beszélgettünk. Kultusz: Mi a titok? Szabó Márton: Nincs titok. Egészen pontosan úgy fogalmaznék, én nem tudom a titkot. Hacsak nem az, hogy van egy mûködô dolog, ami jó, és nem érdeke senkinek tönkre tenni. Egyszerûen hagyják mûködni azt, ami mûködik. Ami ritka dolog manapság. Az elmúlt bô 18 évben duplán, sôt triplán megfizettük a tanulópénzt, de minden egyes hibánkból sokat tanultunk. A kezdeti idôszak nehéz volt. A befektetett munka a 90es évek közepére hozta meg azt a közönségréteget, akik a mai napig látogatják a Mûvészt. Jó a kapcsolatunk velük, tudunk elnézést kérni tôlük, ha valamiben hibázunk és nagyon hálásak, ha felnôttként kezelik ôket. A folyamatban persze fontos szerepe volt a külsô közeg megváltozásának is. Nem könnyû 2008-ban mozit csinálni. Tíz évvel ezelôtt még nem volt ekkora „szabadság” – az Internetre, az illegális

letöltésre gondolok. Ezzel együtt pedig Budapest is kulturálisan nyitottabbá vált. Természetesen ez nem baj, de ha arra gondolunk mekkora ennek következtében a programkínálat, látszik, hogy akarva, akaratlan bele vagyunk kényszerítve a versenybe. K: És, versenyképes a Mûvész a jelenlegi körülmények között? SZM: Az induláskor 3, majd 5 termes Mûvész unikumnak számított. Törekedtünk arra, hogy a szokás itt ne legyen szokás. A többi mozi kirakta a plakátokat filmek szerint. Nálunk sok mindent lehet látni, de klasszikus filmplakátot például alig. A Mûvésznek 1989 óta saját dekorációja, saját designja van. A legjobb, hogy ezt nem én, vagy a mozi tulajdonosai találták ki. Ezt a közönséggel együtt találtuk ki. Sôt, a mi ötleteinkre mindig rátettek egy-két lapáttal. Nekik volt rá igényük, mi biztosítottuk hozzá a teret és a lehetôséget. Az elmúlt két évtized alatt minden tekintetben fel tudtunk zárkózni. Minimális fáziseltolódással jelennek meg a filmek, és itt azokra a mûvészfilmekre gondolok elsôsorban, melyek korábban politikai, vagy pénzügyi okok miatt csak többéves késéssel kerültek Magyarországra. Ez a változás hozza magával az évi 50-60 filmbemutatót, ami korábban elképzelhetetlen volt. A Mûvész, a 16 moziból álló Art-mozi hálózat vezetôje, helyet tud adni nagyon vad, alternatív és

sokszor erôsen provokatív filmeknek is. Ami azt hiszem sokat lendített a helyzetünkön. K: Mennyire lehet dacolni az idôvel, illetve a Mûvészt is óhatatlanul körül vevô gazdasági környezettel? SZM: Két dolog határozza meg, hogy egy mozi tud-e mûködni. A közönség elfogadja-e a helyet, illetve a termekben valóban tudunke olyat mutatni, ami érdekli az embereket. A Mûvész nem múzeum, a mozi a vetítôteremben kell, hogy prezentáljon. Mindezek összességébôl adódik, hogy szeretik ezt a helyet, hogy a törzsközönség otthonosan érzi itt magát. Vannak, akik nem is a filmek miatt jönnek be. Szeretik a hangulatot, a nyu-

2008/2

K: Tizennyolc évvel ezelôtt az, amit most itt látsz, megnyugtatott volna? SZM: Ôszintén azt mondhatom, hogy ez a mozi a helyén van, bár van miért aggódni. Nem állítom, hogy minden termünk csúcstechnikával felszerelt, de ide nem is kell ez a fajta technika. Ez egy kis „szedett-vedett” mozicska. Nagyon fura, kicsit kopott ugyan, de otthonos. Nem akarunk hasonlítani a top mozikhoz. Az ittlévô lyukas kanapék sokat tudnának mesélni. Kezdetben 16-22 éves közönségünk volt, közülük sokan a mai napig is velünk vannak. Sajnos manapság nem sikk és nem is téma filmekrôl beszélgetni. Megnézzük, aztán rohanunk tovább. A társadalomból kiveszni látszik ez az igény. Átvette a helyét egy új vizuális szemlélet. Ma már mindenki inkább filmet ké-

szít telefonnal, kézi kamerával. Ha valakinek eszébe jutna, hogy ezeket összegyûjtse 30 év múlva fontos kordokumentumok lehetnek. A vizuális kultúra hihetetlen átalakuláson megy keresztül. Gondoljunk csak arra, hogy egy 6 éves gyerek ma számítógéppel rajzol, videókat vág, montázsokat készít. Ezzel az átalakulással nagyon nehéz lépést tartani. K: Itt bent egy kicsit megállt az idô. SZM: A világ odakint nagyon felgyorsult és eldurvult. Itt ez valóban nem jelenik meg. A németek például bejönnek, meglátják a Trabantot és elolvadnak tôle. Nyáron a portált és a kirakatokat fotózzák. Itt bent elfogadás uralkodik, tolerancia, kapcsolat van az emberek között, amit valamiért kint már nem tudnak megtartani. Perjési Péter

KULTBIZ

galmat, találkát szerveznek ide, beülnek, beszélgetnek, de a szekér nem fut úgy, mint 5 éve. Kulturálisan minden kinyílt, a lehetôségek garmadáját éljük, de a mozijegy – a bérbôl és fizetésbôl élôk számára – drága. Amit öt éve még havi négyszer, ötször megengedtek maguknak az emberek azt ma egyszer, talán kétszer tehetik meg havonta. K: A tendencia összefügg a multiplexek megjelenésével is? SZM: Furcsa módon erôsítették a közönséget, bár idôvel tisztán különváltak az art-rendszerû és a multiplex mozik. A szimpla, hollywood-i, kommersz filmeket a mi közönségünk korábban sem nézte és ma sem nézi. Késôbb a trend megfordult, a multik is rájöttek erre, és felvettek a mûsorukba olyan filmeket, amelyek az art közönséget odavonzzák.

25

Sajó László

PUB

KARÁCSONYI NYÚL

26

Át az alagúton az összekötözött – akkor még – fenyôfát, ezt szerette K. Dezsô. Meg elôtte a kósert a Rampában, az uniucomot a Lehel-piacon. És, ellentétben sok magányos és családos embertársával, a karácsonyt is szerette: elvált férfi, ilyenkor találkozik a fiával, a fa alatt összejön a szent család. Anya a konyhában mézeskalácsdíszeket süt (csillag, szív, madár, kacsa, nyuszi, gomba, fenyô), apa aggat és aggódik, mikor dôl le a fa, a gyerek türelmetlen. Inkább segítenél, morog K. Dezsô, és a gyerek szófogadó: feltesz a fára egyetlen mézeskalács-figurát, egy nyulat. Ô Egon, mondja. Egon a nyula, most otthon van egyedül, rágcsálja a karácsonyi almot a ketrecében, és a kábeleket, azt szereti. Tényleg hasonlít, az anyja neki sütötte: tökmaggal kirakva, fehér a hasa és a füle, mazsolából a szeme. K. Dezsô nem szereti az állatokat, a gyerek két papagáját se. Egont se szíveli, ha néha fölmegy a gyerekhez, és szagolgatja a nyúl a zokniját, meg nem simogatná. Egyszer fölborogatta a dominókat, a gyerek nevetett, és akkor K. Dezsô is. Eddig ez a legjobb karácsonyom, mondja a gyerek, K. Dezsô nem is érti. Tizenegyes éves nagykisfiú, talán ez az utolsó karácsony, amikor eljátssza a szerepet: ül a szobájában, Jézusra várva, K. Dezsô csenget (nem, majd mennybôl az angyal), gyertyák, csillagszóró, villany föl, ajándék. Ez a legjobb karácsonyom, ismétli a gyerek, a telefonba is a rokonoknak. És hogy kapott társast, könyveket, péespét, Egonnak újabb rágcsálnivalók. Késô éjszaka van, de társasozni kell, K. Dezsô most nem megy éjféli

misére a Lehel téri templomba. Karácsonyi hívô, vasárnapi apuka. Tévén nézi, Jézus megszületett, a tévében igazi állatok: szamár, juhok, tehén, lovak, a hortobágyi juhhodály templomában csikósok nagy kalapban, látszik a leheletük. Egon már alszik, mondja a gyerek, lefekszik ô is. K. Dezsô felébred, világos van és csend, csodálkozik. A gyerek az anyjával a másik szobában, alszanak, furcsa, már fél tizenegy. Hallgatózik, hallja-e a szuszogásuk. Addig nem nyugszik, míg valamelyik nem mozdul. Életjel. Hülye vagyok, gondolja K. Dezsô, tisztára meghülyültem magányomban, vénségemre. Mi baj lenne? De azért figyel, a gyerek végre az anyjához bújik. K. Dezsô kimegy a konyhába, megint érzi a gázszagot; rossz a gyújtó, szikráztató, vagy mi, úgy kell begyújtani, újságpapírral a konvektorba. Kávét fôz, kijön a gyerek, mondja, ez a legjobb karácsonya, és milyen szép a fa. Egész nap játszanak, aztán összecsomagolják az ajándékokat, a gyerek megy viszsza a két papagájhoz és a nyulához. K. Dezsô segít cipekedni, és ahogy mennek fölfelé a lépcsôn, arra gondol, mit csinálhatott a nyúl karácsonykor, egyedül, evett-e rendesen, mi lehet vele? Az elôszobában leteszi a csomagokat, kezébe adják, leviszi nagy fekete zsákban a szemetet. Hazaér, csöng a telefon, a gyerek az. Képzeld, apa, Egon meghalt. Így mondja, meghalt. Ott volt a ketrecében, felpuffadva, talán bélféreg. Már kisírtam magam. Bekaparta magát az alomba, a ketrec aljáig. Akkor is ez a legjobb karácsonyom. Végül is egy nyúl. Jó, hogy nem voltam itt-

hon, és nem láttam, hogy hal meg. Mondja, és sír. Most mit mondjak, gondolja K. Dezsô. Hogy tudtam? Sejtettem? Részvétem? Végül is egy nyúl. Úristen, ezt mondja, mint ilyenkor, mondjuk, mindig. Úristen. És megkérdezi, praktikusan, mert az élet, a halál megy tovább – mit csináltok vele? Leviszik, de nem a kukába, reklámszatyorba csomagolják és buszon leviszik vidékre. A nagymamának kertes háza van, eltemetik Egont, a sírt kôvel jelölik. Mondja a gyerek, már nagyfiú, a kisfiúnak ez volt az utolsó karácsonya. Próbálj aludni, mondja K. Dezsô. Jó éjszakát, apa. Éjjel valami leesik a karácsonyfáról. K. Dezsô meg se nézi, tudja, a nyúl, a fehér hasú, a gyereké. Mint egy rossz álom. Reggel látja, nem nyúl, de csillag. Betlehemi hullócsillag, üröm a neved. Vízkeresztkor leszedi a fát, a fehér hasú nyulat nem dobja ki. Elôzô karácsonykor megôrizte az összes mézeskalácsdíszt – most, mikor elôszedte, látta, molyok keltek ki a tésztából, lárvák hemzsegtek. Életjel. A nyulat kitette a polcra, fektetve, ne lássa mindig. Fölvette a bôrkesztyût, úgy fogta meg a csupasz fát – a kesztyûben tavalyi, tavalyelôtti, azelôtti tûlevelek szúrták, ahogy kinyitotta a bejárati ajtó másik szárnyát is, vitte le a megint fenyôfát, ami már az se, kidobta a kukák mellé. Éjszaka nagyot reccsent a tévé? a polc? az ajtó? Fölkelt – tárva-nyitva a bejárati ajtó. Kint szél és csillagok. Nyugodt maradt. Hát megjött végre. Megnézte, van-e valaki a lakásban. Senki. Persze, nem rögzítette az ajtószárnyat, a szél benyomta. Nézte a karácsony(fa) nélküli üres szobát. Már csak hetvenhét napot nem alszunk, és itt a húsvét. A húsvéti mahalott bárány, golgotai kisded.

Jancsó Miklós ÔSZINTE RÉSZVÉTTEL OLVASTUK Napló 1915. szeptember 4.

Ôszinte részvéttel olvastuk, hogy Afrikában egy német tisztet és négy közkatonát, akik mint hadifoglyok dahomeji feketék ôrizetére voltak bízva, egy szép napon egyszerûen és szó szerint felfaltak az ôrök. A dolog az elsô pillanatban megdöbbentô: hadifoglyokat megenni, ezt már mégsem! Mondjuk a kultúrember sajátságos büszkeségével, mely semmi körülmények közt nem hagy el bennünket. Éppen ezért a dahomeji feketék sajátságos eljárását joggal rója meg a civilizált Európa közvéleménye, s büszkén mutathat arra, hogy nálunk ilyesmi nem fordulhatna elô. De azért nem mondható, hogy bizonyos köröknél – persze csak elméletben – nem villant fel az eszme. Például Hoggs ezredes, skót hegyidandár-parancsnok és kitûnô katonai író most megjelent „Néhány szó arról, miként lehet modern hadseregeket okszerûen élelmezni” címû röpiratában félreismerhetetlenül kísért e gondolat. Mi nagyobb bûn – kérdi Hoggs ezredes –, megölni az embert vagy megenni? Megölni, felel az író, aki mint puritán és vallásos egyén, elsô érveit a Bibliából veszi. És kimutatja, hogy a Tízparancsolatban csak ez van: ne ölj! De az nincs benne, hogy ne edd meg felebarátodat. Ha tehát felebarátaimat megölöm, a továbbiakra nézve az erkölcsi tör-

vények szabad kezet engednek. Szerzônknek van bátorsága végiggondolni a dolgot, mely elôttünk egyszerûen borzalmasnak tûnik fel. Azt ajánlja, hogy a borzalom szót kapcsoljuk ki a fogalmainkból – mert ha erre tekintettel lennénk egyáltalán nem lehetne háborúkat indítani, ami szerinte az állam teljes céltalanságát és csôdjét jelentené. A röpirat rövid és precíz érvei a következôk: 1. Az elesettnek mindegy, hogy halála után mi történik vele. 2. Az élônek hasznos dolog, mert harcképességét fokozza. 3. Sôt az a tudat, hogy saját szuronyai által szerzett táplálékhoz juthat, rohamoknál és csatáknál növelni fogja a csapatok erejét és lendületét. 4. A dolog nem egészen példa nélkül való, mert volt már rá eset, hogy hajótörést szenvedett emberek, akik holmi rozzant dereglyéken hetekig hánykolódtak a tengeren, feláldozták és megették a gyengéket, hogy a többi élhessen. 5. A világháború határozottan több tartalmat nyer – mert különben az egész mérhetetlen öldöklés olybá tûnnék fel, hogy csak azért történik, hogy a férgeknek legyen mit enni. Az ember elôbbre való, az ô táplálkozásáról kell elsôsorban gondoskodni.

6. Nincs bebizonyítva, hogy az effajta táplálék az emberi szervezetre kártékony volna. 7. Nem valószínû, hogy a csapatok vonakodnának a kellôképpen elôkészített táplálékot végszükség esetén elfogadni – mert tudvalevôleg már egyszerû gyakorlatozásoknál is képesek szomjúságikban a legbûzletesebb pocsolyák vízét és állati váladékokat meginni. 8. Ölni csak az ölés kedvéért – visszataszító. Öljünk, hogy ehessünk – ez már majdnem úgy hangzik, mint egy szociális jelszó. Hoggs ezredes sem tartja a dolgot tárgyalás nélkül elfogadhatónak. Szerinte az összes hadviselô államok közös megegyezése szükségeltetnék hozzá, s e célból az államok delegáltjainak konferenciáját javasolja. Félô azonban, hogyha a követek majd egybegyûlnek, hirtelen fordulattal a békérôl kezdenének tárgyalni. Ennélfogva Hoggs ezredes egész röpirata úgy tûnnék fel, mintha csak ürügy lenne arra, hogy a delegáltakat összehozza a béke tárgyalására. E feltevés ellen ezredesünk hevesen tiltakozik, jól tudván, hogy aki a békét óhajtja, az gyengeségét árulja el, amire Anglia sohasem lesz hajlandó. Tehát miheztartás végett azt indítványozta, hogy aki a konferencián a béke szót ki meri mondani, azt a diplomatát menten vágják le, mint egy kísérleti nyulat, s egyék meg. (Lengyel Menyhért: Egyszerû gondolatok c. írása nyomán, Nyugat 1915. 13. szám)

PUB

2008/2

27

Valentin Szilvia

PUB

KAMUGRAM

28

Nem értem. Nem értem, miért van az, hogy míg pár száz kilométerrel nyugatabbra (de lassan már keletebbre is) mondhatni normálisan mûködnek a dolgok, addig nálunk, ebben a kedves kis banánköztársaságban minden olyan furcsán mutálódik. Egy zenei díj többnyire és elvileg arról szól, hogy összeül egy hozzáértô, valóban szakmai csoport, és a lemezkiadókkal együtt eldöntik, hogy kategóriánként melyik produkció volt az elmúlt évben kiemelkedô, egyúttal a friss tehetségeknek is utat engednek. Azzal nyilván mindenki tisztában van, hogy a lemezeladások sosem fognak értékelhetô eredményt adni, nálunk még mindig a Kari meg az Anyósa mulatós válogatását, illetve néhány a kereskedelmi tévék által gyártott, bulvárban futtatott celebritás lemezét veszik a legtöbben. A közönségnek pedig sejtelme sincs arról, hogy vannak kis hazánkban kiváló rock, alternatív, de akár popcsapatok is, és ez így is marad mindaddig, míg a média (sajnos már a közszolgálati is) ahhoz aszszisztál, hogy minél több szemetet nyomjanak le a torkunkon. Az egykori komolytalan nevû Arany Zsiráf 2004 óta mûködik Fonogram néven, és tulajdonképpen nem is lenne ez rossz. Akkor miért érzem mégis, hogy mindez olyan, mint a csokis palacsinta, közepén egy érett, húsos kukaccal, amirôl egyaránt tud a palacsinta készítôje, és az is, aki megeszi? Mégsem szól senki egy árva szót sem, megrágják, lenyelik és mosolyognak hozzá.

Kerüljünk beljebb, nézzük meg testközelbôl is, hátha kiderül. A backstage szûk folyosóit eltorlaszolják a Sztárok, akik celebségük teljes tudatában sugározzák a – mit is? Mondjuk saját termék-mivoltukat. A gondosan belôtt (trendi) frizurákat neves fodrász vágta, így nem baj, ha ettôl az amúgy is kerek arc kipukkasztásra váró lufivá változik. A (trendi) ruhákat felkapott sztájliszt lelte a kisvárosi turkálóban, de tíz éve a helyi farsangi bálon is bôven ciki lett volna. A (trendi) zenékhez az elôadóknak sok köze nincs, kottát legtöbbje általánosban látott utoljára, akkor is csákót hajtogatott belôle. A zeneelméletet a káosz-elmélet csipkés útvesztôjében felejtették, és csupán jól mozgatható marionettbábu itt szinte mindenki, készítôje kezében. Hol vannak a hús-vér emberek? Hol vannak azok, akiket nem marketing szempontok szerint gyártottak? Itt vannak persze ôk is, bár a többség beáll a sorba (még magyarázatot is gyárt hozzá), néhányan pedig arctalanul téblábolnak, míg el nem nyeli ôket a mellôzöttség mocsara. A gála házigazdáinak tökéletes mûmosolya mögött felsejlik, hogy néha már maguk is kiröhögik ezt az álszent felhajtást. A papírforma szerint Ákos újra magához ölel két kategóriányi díjat (meglepôdött ezen valaki?), ám heveny deja vu érzés leginkább akkor kerülget, mikor a legújabb tinikreálmányt, Márkot látom folyamatosan ólálkodni a színpad mögött. Két díj, egy fellépés, és egyetlen dal, és

nyilvánvalóan még két évig ebbôl fog megélni. Mert meg fog. Naivan kedves fürtjei és a bocsánatkérô, „jaj én ezt nem érdemlem meg” (egyébként tényleg nem) mosolya tökéletes példája a „miképp vegyük hülyére a nézôket” háttérgépezet olajozott mûködésének. Azért becsúszik egy-két kellemes meglepetés, a Žagar, a Bëlga és a Napra tényleg jók, nem is értem hogy nyertek, szerintem ôk sem igazán. A modernmetalos Subscribe kellemes színfolt, kár, hogy a fellépésükbôl kizárólag az jön le, hogy képtelenek kamera elôtt viselkedni, és a két énekes annyira hamis, hogy Balázs Pali göndör fürtjei rögvest kiegyenesednek. A fellépôk között köszönthetünk egy szétesô Kispál és a Borzot, egy csapat androgünt, (The Moog), akiket valami „véletlen szerencse” folytán külföldön jobban respektálnak, mint itthon. Pedig az égvilágon semmi különöset nem csinálnak: lenyúlták a hatvanas évek, és a mostanában futó brit indie divatcsapatok ötleteit és külsejét. Ilyenkor kiáltok fel kétségbeesetten, hogy hol vagytok igazi férfiak, miért kell manapság minden zenekarnak úgy kinéznie, mintha a Kék Osztriga bárból jött volna elô? Idén az életmû díjat Balázs Fecónak adták, amit ô könnyekig meghatódva vesz át, nincs is ezzel gond. Ám eljön a pillanat, mikor Fecó és az ifjú titán (Dolhai Attila) szívbemarkoló, könnyezôs, kézszorongatós, duettben olvad össze, ami érezhetôen megizzasztja még a meleg közösség homlokát is. És valahol itt fordul át végleg abszurd komédiává az egész. Egyébként a tavalyi, kétes tisztaságú sms-szavazás idén elmaradt, így legalább az Eurovízió megmenekül Márktól. Szerencsére.

2008/2

Pál Zsombor

Lapzártakor még javában tart az amerikai forgatókönyv- és poéníróüberszakszervezet, a WGA tagjainak sztrájkja. Az írók bojkottja és fôleg a velük szolidarizáló színészek miatt elmaradt a Golden Globe filmes díjátadó, ugyancsak szolidaritásból pang majd a Grammy zenei gála nézôtere, és Oscar-ügyileg is erôsen rezeg a léc. Ha társadalomelméleti folyóirat lennénk, írhatnám, hogy a tanulság az, hogy lám, mire képes a munkásság, ha rendesen megszervezik, és tökösen kiáll a jogaiért – de kultúrlap vagyunk, és a tanulság sem ez. Hanem az, hogy odaát van miért sztrájkolni, mert van honnan követelni a pénzt. A nekihevült íróknak, ugye, most azért sír a szája, mert az interneten és mobilokon is egyre nagyobb hévvel terjesztett ilyen-olyan tartalmak után elég vicces jogdíjakat kapnak. Nem összegszerûen, hanem ahhoz képest, amit jogosnak tartanak. Persze az amerikai piac brutálisan nagy, ráadásul minden szemetet és gyöngyöt ugyanúgy eladnak külföldre is tízmillió országba, úgyhogy van mibôl pénzt csinálni. Mégsem arról van szó, hogy a gonosz marketinggépezet lenyomja a tömeg torkán, amit a rendezô öccse betépve megírt, hanem hogy képzett, tanult szakemberek hadai forgatókönyveket fejlesztenek, vérrel és verítékkel újra- és újraírnak, dramaturgiai szabályokat alkalmaznak, ókori trükköket és új meg új csavarokat dobnak be. Néha emlékezetes az eredmény, néha buta, néha a szar lesz siker, néha valami tényleg

jó. (De mindezt legalább egy rohadt fillér állami pénz nélkül!) Amerikában most nem forognak a sorozatok, sem a filmek, legfeljebb néhány a 60-as évekbôl elôrángatott és újraforgatott valami. Ismétlés megy a legtöbb esti viccesmûsorból is (kb. napi Fábryk), miután nincs, aki poént írjon. Meg sem próbálják nélkülük, mert tudják, hogy fogaskerekek nélkül úgyis borzasztó dolgokat ontana az álomgyár. Ehhez képest Magyarországon hány ember van, akinek fôállásban az a dolga, hogy írjon, és ért is hozzá? Ha a Barátok közt és a Jóban-rosszban szakmunkásgárdáját nem számítjuk, körülbelül öt. Fábry háttérstábja, a magyar stand-up comedy szcéna és a teljes Rádiókabaré ugyanaz a négy ember. Forgatókönyvírókkal pedig körülbelül három – persze a reklámfilmek felôl érkezô – a tiszteletreméltó, de nem mindenható magyar szerzôifilmes hagyományokat meghaladni képes rendezô dolgoztat. A többi esetben vagy ömlik a vászonról a parttalan lilaság, vagy drámaírókat próbálnak megtanítani részmunkaidôben mozgóképben gondolkodni, vagy az egy film lényege, hogy Oláh Ibolya 70-es évekbeli számokat énekel. Mint film. Mint történet. Mint üzenet. Vagy hogy Rudolf Péter nônek öltözik, ráadásul még ezt is úgy kell ellopni a 30-as évekbôl, amikor még lehet, hogy tényleg vicces volt. De félreértés ne essék, errôl nem valami magyar mûvészmaffia tehet. Nem ôk a hülyék – ôk csak ügyesek. A hülyék mi vagyunk, mind, csukott szemekkel és boldogan.

PUB

AZ ÍRÁSTUDÓK LÁZADÁSA

29

2008/2

Bencze Áron

PUB

TARTALOMSZOLGÁLTATÁS

30

Üdvözlök mindenkit, ne is fecséreljük az idôt, lássuk mai feladványunkat: az ábrán látható pénzérmék összegére vagyok kíváncsi! Csak hívnia kell, hogy nyerjen 30 ezer forintot! Ne hagyja ki a lehetôséget! Használja mobiltelefonját vagy a vezetékest! Teljesen mindegy, nincs percdíj! Máris itt van az elsô játékosunk! Halló, jónapot! Adásban van, én sem számítottam erre a gyors jelentkezésre! Ön sem, ugye? Hát, nálunk ilyen hamar be lehet kerülni az élô adásba! Nem, nem ez a jó válasz! De már is itt a következô! Menynyi?! Ajaj, nem ezt vártam! Jobbnál jobb ötleteket hallok folyamatosan, ám egyik tipp sem volt igazán pontos! Hívjon! Üdvözlöm! Nagyon jó, de sajnos nem ez az a szám, amire gondoltunk! Köszönjük, hogy velünk játszott! Mennünk kell tovább, bizony! Mindenki adásba kerül, mert azonnali a kapcsolás! Szinte hallom, hogy egytôl egyig jól gondolkodnak, ezért tárcsázzon azonnal! Óriási az esélye annak, hogy pont ön nyerjen! Üdvözlöm, mi az ön megoldása? Nem rossz elképzelés, de visszavárom a játékba, hiszen többször is be lehet kerülni néhány percen belül! Ne habozzon! Sajnos ez a megoldás sem az igazi! Egymás után kapcsoljuk a játékosokat! Itt egy újabb jelentkezô! Neeem! Nem az érmék darabszámára vagyunk kíváncsiak! Ajaj! Sebaj, tárcsázzon ismét! Valaki ismét vonalban van! Mondja! Nagyon közel járt! De még nem a pontos választ hal-

lottam! Hívjon most! Nincs több esély! Nézze, önnek akarok jót, felemelem a nyereményt 50 ezer forintra! Ennek tudatában mikor hív fel végre?! Most tárcsázzon! Most! Most! Most! Azt szeretném, hogy könnyen és gyorsan nyerjen! Már túl vagyunk a játékidô felén! Ne várasson! Önnek akarom adni a pénzt! Nem másnak! Kizárólag önnek. Igen, mondja! Huh, azt hittem elôször, a jó megoldást hallom! Csak egy pici hiányzott! Sietnünk kell, hiszen már le kellett volna cserélnem ezt a játékot! Fel kell tennem az órát! Ha lejár a számoló, lôttek az 50000 forintnak! Hívjon! Ott a telefonszám! Csak a pénzérmék összegére vagyok kíváncsi! Nem is kell rajta gondolkodni! Összeadni és kész! Ugye nem nehéz a feladvány! Másfél perce van! Már annyi sem! Ez sem a jó válasz! Ez sem! Nem hiszem el, egy percen belül a harmadik rossz tipp! És lejárt az idônk! Mit tegyek? Nehéz helyzetbe hoztak, tudják? Na jól van, felemelem 80 ezerre a garantált nyereményt, csak hívjon! Hát nem érti, hogy önért vagyok itt? Látja, itt tartom a pénzt a kezemben, hogy odaadhassam önnek! Üdvözlöm! Ne tegye ezt velem! Súrolta a helyes megoldást! Azért köszönöm! Nem, ez sem az igazi! Hívjon még! Ön is közel járt! Tovább, tovább! Még mindig önre várok! Hát nem akar nyerni? Csak mondja meg, hogy mennyi a pénzérmék összege az ábrán! Csak egyetlen szót mondjon! Nincs más lehetôség, csak egy

válasz van! Garantált nyeremény! Játsszon! Mondja, adásban van! Ezt nem hiszem el! Azt hittem, ön fog nyerni! De nem! Várom a következôt! Kérem, ne tegye ezt! Le kell zárnom a játékot! Jelzett az operatôr, alig van hátra néhány perc az adásidôbôl! Rettenetesen szomorú vagyok! Arra készültem, hogy tízezreket osztok szét! Mit tízezreket, százezreket! És akkor nem is beszéltem a kétmilliós fôdíjról! Nem tudok tovább várni! Nem, nem és nem! Pedig annyira egyszerû volt! Most azonban új feladványt kell kitennem: az itt látható betûkbôl kell összeolvasni egy értelmes szót! Egy fán élô állatot! És a garantált nyeremény immár százezer forint! Érti? Százezer! Egyszázezer! Hát ünnepek után ne lenne mire költeni ezt a rengeteg pénzt? Persze, hogy lenne! Hívjon! Most! Ne várjon! Alig egy percünk van hátra! Megint vissza kell, hogy számoljak! Tényleg ennyire nem érdekli a pénz? Valóban ennyire gazdag? Nem számít tíz ropogós tízezres? Egy félpercnyi munkával megkeresheti! Tényleg vissza kell számolnom, nem tudok tovább várni! Tíz! Kilenc! Csakugyan nincs szüksége egy új ruhára, egy kellemes utazásra? Nyolc! Hét! Könyörgöm, ne hagyjon cserben! Hat! Miért enynyire érdektelen? Komoly pénzrôl van szó! Mindössze egy állatnévre vagyok kíváncsi! Gyerekjáték az egész! Öt! Négy! Le vagyok döbbenve, nincs ebben az országban senki, de senki, akinek szüksége lenne erre az összegre?! Százezer forintra! Nézze, megmutatom még egyszer! Három! Igen! Vonalban van, mondja! Hát persze, hogy mókus! Ön nyert százezer forintot! Örül? Ugye, hogy nem volt nehéz? És ugye, hogy megérte velünk játszani három és fél órát?

2008/2

32

PUB

2008/2

MAGÁNY ÉLET Annyi felületes találkozást és felejthetô érintést követôen, valamennyi jólesô egyedül töltött éjjelen a randik után mindig arra gondoltam, összekucorodva a takaró alatt, hogy biztosan tartogat számomra a jövô valódi, igazán mély barátságokat, ismeretségeket. Biztos voltam benne, hiszen minden logikus érv emellett szól, és hát tudtam, és kész. Az ember, amikor magányos, hajlamos lepaktálni a középszerûséggel, bár érzi, hogy kicsit sántít az egész, hogy csak az undorító taktikázás segíthetne, de ha már ahhoz kell folyamodnia, megette a fene az egészet. Így aztán kedves tétlenségben kivárja, amíg sokadik reményteljes kapcsolatába vetett hitét is elmossa az idô. A szomorúság mulandó, csak egy mosoly, és egy ki nem mondott „na és” marad a végére. Amikor aztán ott feküdtem egy kamaszkori tanárom ágyában, sem a kérdést (Mit keresek én itt?), sem a helyzet pikantériáját nem feszegettem, mindössze jó volt elnyúlni felöltözve, mégis lelki meztelenségben, és hagyni, vegye, vigye. Az eltelt 38 évérôl mesélt, Nizzáról, színházról, szerelmekrôl, a karrierjérôl, és a párizsi lányról, Janetterôl. - Egy kisváros kávézójában ültem, jobbomon, balomon egy-egy lány, csacsogtunk. Meleg nyári éjjel volt, lágyan nyüzsgött a fôtér, és egyszer a szemem sarkából, ebbôl (a bal szemére mutat), megláttam egy angyalt. A világ legszebb nôjét, és kívül-belül tökéletes csönd lett. Csak néztem, ahogy elhalad mellettem, és végem volt. Aztán eltûnt, és

én visszazökkentem a két picsához, már elnézést, de érted; éppen megláttam álmaim nôjét, persze biztos, hogy soha nem szerezhetem meg… hogy álljak szóba vele, satöbbi? Úgyhogy tovább beszélgettünk a két lánnyal. Erre megkocogtatja valaki a vállamat, hátranézek, és ô az. Onnantól reggel hatig beszélgettünk, csak mi ketten. A pasijával jöttek ki ôk is, a táncfesztiválra, mint mi, aztán a fószer elutazott néhány hétre, én pedig összeköltöztem Janette-tel. Óriási szerelem, normandiai piknikek, kirándulások, francia éjszakák, csodálatos hetek voltak, de egy hónap múlva haza kellett jönnöm, mert elfogyott a pénzem. Várj, mutatok valamit, nemrég találtam meg egy képeslapot, amit ô küldött, tessék, itt van: Kenyából írta, az elején oroszlán meg minden. (Katonás betûkkel írt pár sort a helyszínrôl, hogy simogatott majmokat, és az alján nagy, nyomtatott betûkkel ez állt: „SZERETLEK”.) És ezek itt képek, látod? Ilyen voltam huszonévesen. És hát ô Janette (pár percig még a kezében tartva nézi és csóválja a fejét), gyönyörû, gyönyörû zsidó nô. A képen egy törékeny lány állt az ajtóban, kezében egy menekülô fekete macska, egyszerû, pántos nyári ruhát viselt, haja összefogva, boldog mosolya mindkettônk szívét keserédes ízekkel töltötte meg. - Ez a fotó nekem sokáig szent volt. Nem érhetett hozzá senki, csak néztem órákon át. - Találkoztatok azóta? - Nem. Megfordítottam, a hátoldalon ez

állt: Magány élet. - Elfáradtál? – kérdezte. - Nem, csak nem tudom kiverni a fejembôl: Magány élet. - Láttad? Azt az Eszter csinálta. Éppen ültünk a színházban, és arról áradoztam, mennyire szerelmes vagyok, erre fogta, és ezt írta rá: Magány élet. Úgy nehezedett rám a legintimebb pillanatainkban ez a két szó, így bután egymás mellé taszigálva, hogy attól még jobban esett a bensôséges hallgatás egymással szemben, csak úgy ruhában, magzatpózban az ágyán.

MAJDNEM A Katlan tetején meseízû rágógumiból lufit fújok a szájába, és bizseregve gondolok arra, hogy ez már majdnem csók. Aztán a kényelmetlen, hepehupás földön a karjaiban; a csillagokat nézzük, okoskodunk csillagképekrôl, és csomó hullócsillagot látunk. Elôtte ülök, fölöttem áll, majd a számhoz hajolva azt mondja, még nem látott ilyen szép szemeket. Mosolyogva hallgatok, újra megismétli. Érzem, hogy válaszolnom kell, ezért azt felelem, hogy nem hiszem el, de köszönöm. Valójában persze elhittem, de tudom, hogy csak a pillanatnak szólt, mulandósága nem fáj. - Azt mondtad, miután megdugsz egy nôt, rossz érzés tölt el másnap. - Nem tudom ezt megfogalmazni. Maga a szex jó, csak a következô nap... Nem tudom, na. - Nem arra gondolsz, hogy másnap azt érzed, hogy ô még mindig nem az? - De igen. Az erkélyrôl némán nézek utána, amikor leér, rágyújt, én nem szólok, ô pedig nem fordul vissza.

PUB

Mamzel

33

POETICA ÁGENS

Te voltál az elsô

POETICA

mélyre nézel véletlenül, ott maradsz bennem elfelejted hogy már nem nézünk egymásba nem emlékezünk nem vágyakozunk úgy viselkedünk mint barátok kik túl vannak mindenen nem csúszik el az ölelés nem hajlik bele az éjszakába nem nyúlunk egymás alá a bárban véletlenül nem vesszük észre hogy már nincs ott senki egyedül maradtunk a többiek a másik teremben szorongtak de ezt is csak akkor vettük észre mikor nagy nehezen kifizettük a borunkat a pincér mosolygott és zavarban volt én fizettem te engem néztél néztél néztél véletlenül bennem maradt az ujjad nem tudtuk hova mehetnénk ebbôl az összetapadásból tehát nem nézünk mélyre véletlenül nem emlékezünk

Te voltál az elsô, a legjobb szeretô a szerelemé. A legfinomabb, a legszeretôbb, a legengedékenyebb, a legpuhább, a legölelôbb, a legelsô, a legszerelmesebb. Leléptem a sarki fiúk egyikéért, az emlékeim miatt vagy mert mással is akartam varázslatot. Sok gyömöszölés volt meg pia, végigsöpörtem némelyikükön, rohantam vissza, évekig így volt. Majd szóltál, nem lehet, mert szeretnek, az sem érdekelt, támadtam, visszamentem, eljöttem megint, nem szabadultál tôlem

34

Budapesten született. Hét éve foglalkozik színházújító kísérletekkel. Alkotótársaival, fôként Gergye Krisztián táncos-koreográfussal a zene, a kortárs tánc tökéletes egységét keresi. Fôbb mûvei: Pucell piknolepszia (2004) Ulixes (2005) plastic-fantastic-bombastic (2006) Tavaly tavasszal jelent meg elsô verseskötete Kúrós versek címmel, melybôl Édes szívem, ribanc vagy címmel Gergye Krisztián rendezett színdarabot a Bárkában.

LICENTIA

2008/2

Te úgy voltál

Fekszünk az ágyon

Te úgy voltál, ahogy mindig is voltál, szûzen, mindig bácsi.

Fekszünk az ágyon, mi egymás mellett, Ô valahogy kívülre került. Szeret. Így szeret bennünket. Vendégként jöttél. Aludj itt. Persze.

Megkértél, hogy adjam oda, adjam magam neked. Kértél, s milyen szépen kértél, megadóan. Szerelmem, gondoltam, szerelmem vagy te is, bár nem látszol annak és nem úgy viselkedünk. Veled még nem volt így, dadogod, de a gombot és combnak olvasod, mert annyira lennél, lennél már túl ezen, mikor te 40, én 18 vagyok. Gyávaságból iszom a Vermuthot, szerelemhiányból. Ne érezzem a savanyú szagot, a száraz, tudományos bôrt. Leguggoltál: Így kell, nem tudom. Benyúltál, széthúznád a bôrt. Közeledtél, egyre közeledtél, tétova nyelved, aszkéta tested. Befogadlak, befogadlak, ordítottam, mégis ellöktelek. Nem így súgtam, ugrottam, vetôdtem, eltévesztettelek. Süket a tested, nem válaszol.

Csönd és sötét, vékony fény a függöny fölött, nem hallok semmit, a szuszogást sem, ki nyúlt át elôször, nem érzékelem, a csók emléke, a forróságé, a levegôé, a fekete örvény és szagok keveréke ül meg itt, ha beleszagolok a levegôbe. A hónaljad illata, a hátad, a nyakad, a gerinc bódulata, cseppjei, az izzadtság, ahogy összeragad az enyémmel, a hátravetett fej szépsége, a szemed, a szemed könyörgése, hogy még. Csavarodunk, nyomunk, szorítunk, faljuk a nedvet, a szagot, a ragacsos hasfalat öleljük, nem lehet betelni a látvánnyal, csak ez a hajlat van. A csók. Érzem az én illatom is. Az enyém vagy. Nem alszunk, úgy megyek dolgozni másnap, a híres író jön, kérdez, beleszagol a levegôbe, rákap, érzi a nyomot, követ. mondanám, a legboldogabb vagyok, két férfi szeretett egy idôben, majd lógó pöccsel rántottát sütöttek – nekem, a galériáról néztem a metszô harmóniát, tûéles fogalmakkal leírható tökéletesség a szerelem

POETICA

Milyen fiatalon bácsi, a titkaiddal, hallgatásoddal, a nagy tudományoddal, amit kitanultál magadból és utcányi könyveidbôl.

35

Maradtál úgy, ahogy voltál, mindig bácsi.

EGYÜTTMÛKÖDÉSBEN A

IRODALMI FOLYÓIRATTAL

SZEMBESZEGÜLÔ AKARAT Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

A'LA CULT

(MAGVETÔ KIADÓ)

36

Kertész Imre ötödik regénye a Kaddis a meg nem született gyermekért nem hagyományos értelemben vett regény, hiszen nincs konkrét cselekménye. Egy tudatfolyam, mely bár él a hagyományos elbeszélés technikájával is, rendezôelve a gondolat, melynek kifejtését segítik a szövegben újra és újra visszatérô emlék- és gondolatmorzsák. Az író idézeteket épít szövegébe, filozófusokra hivatkozik, és utal a világirodalom több fontos alkotójára. A regényben felbukkanó történetdarabok, emlékek egyedüli szerepe, hogy alátámasszák a beszélô téziseit. Ez a szerkesztésmód nem új az irodalomban, de Kertész sajátosan alkalmazza. A szöveg tulajdonképpen a fôhôs drámai, féktelen monológja, melyet Kertész a beszélô alkalmanként ismétlôdô „Nem!” felkiáltásával tagol. A Kaddis fôszereplôje a mûfordító és író B., Kertész alteregója, a Kudarchoz hasonlóan a túlélô. Aki megjárta Auschwitz poklát, aki önkéntesen választotta magányát, akinek függetlenségre, szabadságra van szüksége az alkotáshoz, mert egyetlen és elkerülhetetlen feladataként az írást választotta az élet helyett. Mizantróp, magának való hôs. Irracionális létfélelmének kiváltó oka a koncentrációs tábor, hisz túlélôként mindennap azzal a tudattal ébred, hogy a németek bármikor visszajöhetnek. Ez teszi számára lehetetlenné a kapcsolatteremtést, és azt, hogy az életet válassza. Íráskényszerének oka is életidegenségében keresendô. Ô

az élet helyett, az élet ellen ír, az írásért önmagáért írja az életet, és tudja, hogy ez a kényszercselekvés eleve kudarcra ítéltetett, hiszen az írás nem helyettesítheti a valóságot. Mégis, számára a munka az egyetlen elfogadható létforma. Auschwitz után felejtenie kellene, hogy élni tudjon, de felejteni képtelen, ezért menekül az élet elôl az írásba, mely épp a felejtés ellen való, hiszen az emlékezés eszköze. A koncentrációs tábort olyan tapasztalatnak tartja, mely után lehetetlen tovább élni. Házassága kudarcának is ez az egyik oka. Felesége nem járt Auschwitzban, nincs annak a tapasztalatnak a birtokában, mint B. Élettagadása a gyermektelenségben, a saját gyermek lehetôségének elutasításában manifesztálódik. Bár vágyna rá, sosem mondja ki, ezt a vágyat egyedül a gyermek képének újra és újra megjelenô motívuma bizonyítja: „sötét szemû kislány lennél-e? orrocskád környékén elszórt szeplôk halvány pöttyeivel? Vagy konok fiú? vidám és kemény szemed akár szürkéskék kavics?” Bár a vágy jelen van, a beszélô tisztában van azzal, hogy alkalmatlan volna az apaszerepre, hogy valakinek mindenható ura, példaképe, istene legyen. Elutasítja, de nemcsak a szerepet, hanem saját sorsát, saját Auschwitz-tapasztalatának átörökítését is. Ezért mond nemet feleségének, amikor gyermeket akar tôle. Helyette az írásba menekül, gyermek helyett pedig tollából ez a regény, ez a

Kaddis születik meg. A regény a meg nem született gyermeknek szól. Kertész a szövegben az egyes szám második személyû kiszólásokat nem az olvasóhoz címezte, hanem azt a sötét szemû kislányt és a kemény szemû kisfiút szólítja meg. Nem véletlen, hogy címként is paradoxont állít a szöveg élére: halotti ima olyasvalakiért, aki meg sem született? B. rettegésének nemcsak az önkényuralom, a koncentrációs tábor embernyomorító világa húzódik a hátterében, hanem a determináltság, az eleve elrendeltségtôl való félelem. Úgy hiszi, életünk minden mozzanata, sôt még gondolataink is elôre meghatározottak. Egyedül a jóság, a szeretet nem megmagyarázható. Persze ezek a szavak ebben a környezetben üresen hangzanak, de a Kaddisban a fôhôs egy kegyetlen példával iga-

KRITIKA zolja állítását. A pluszfejadagról lemondó „Tanár úr” példájával, aki saját testi épségét kockáztatva viszi az értetlenkedô B. után a ételt, mely számára dupla esélyt jelenthetne a túlélésre. A hôs erre az önzetlen tettre nem találja a választ. Mert mint írja, Auschwitz az emberi gonoszság, rosszindulat logikus következménye, teremtménye, de a jóságra, a logikával és az alapvetô emberi önzéssel szembeszegülô akaratra nincs magyarázat. Szerinte a világ a rossz lakóhelye, otthona, ezért tartja a jóságot irracionálisnak, és képtelen elfogadni a „Tanár úr” tettét, így magát az életet is ezért kell elutasítania. A regény egyik leghosszabb elbeszélô szakasza, mikor B. beszámol az internátusról, az ott eltöltött évekrôl, szüleirôl és késôbbi válásukról. Keserûen gyönyörû szöveg, hiába lengi körül a sorokat a korszak gyermekekkel szemben tanúsí-

2008/2

tott képmutatása és kegyetlensége. Mégis ez a rész a regény legszebb része, mert a mondatok sora mögött felsejlik egy csillogó szempár, a világra rácsodálkozó gyermek tekintete. Ugyanakkor az elbeszélô ezt a korszakot az apák, az apaság totalitárius korszakának nevezi, és viszszaemlékezve elutasítja, vele együtt az apaságot mint feladatot, státust, de leginkább mint intézményt. Ha a Kaddist tágabb értelemben szemléljük, a szerzô ebben a kötetében a keresztény Európa egyik alapmítoszának ellenregényét írta meg. A mítosz szerint a gyermek születése egy új világrend keletkezését hordozza, hiszen Krisztus születésével kezdôdik a keresztény megváltástörténet. Kertész épp ezzel a toposszal szegül szembe, mikor megtagadja a gyermeket, és a náciuralom, a lágerek tapasztalata után erre az új világrendre mond nemet.

A Kaddis nehéz olvasmány. Nemcsak azért, mert szerkezete, körmondatai miatt megköveteli a folytonos feszített figyelmet, hanem mert a szöveg gondolatisága igen komplex, sôt olykor ellentmondásos. Ugyanakkor nem véletlen a könyv rendkívüli sikere (a Sorstalanság mellett Kertész másik legsikeresebb regénye a Kaddis), hiszen a szerzô B. keserû sorsán keresztül valami általános, huszadik századi tapasztalatot is megfogalmaz. Élettragédiáját nem köti kizárólagosan zsidó voltához, csupán az Auschwitz-élményéhez kapcsolja. Kertészt személy szerint a koncentrációs tábor juttatta ehhez a tapasztalathoz, de érzékeny, a gondolkodás felelôsségével és kényszerével élô fôhôse, B. a totalitárius rendszerek, a lágerek, gulágok, Recskek közös, embert nyomorító világának következtében fellépô elidegenedést fogalmazza meg. Lombhullató

02.06 (szerda) SZÁZADVÉG KIADÓ Csizmadia Ervin: Politikatudomány és politikai elemzés Vendégeink: a szerzô, Lévai Katalin és Borókai Gábor Moderátor: Weisz Alinda 02.07. (csütörtök) SZOBA KIADÓ Ismeretlen katona – Írók katonatörténetei Bevezeti: Zemlényi Zoltán, Vendégeink: Farkas Zsolt, Garaczi László, Józsa Márta és Kukorelly Endre, a kötet szerkesztôje 02.13. (szerda) KALLIGRAM KIADÓ Raffay Endre: Apollón szentélye – a budapesti Zeneakadémia százéves épülete Vendégeink: Vásári Tamás, zongorista, Gádor Ágnes és Szirányi Gábor, könyvtárosok

02.14. (csütörtök) MAGYAR LETTRE–THALASSA André Haynal pszichoanalitikussal beszélget Erôs Ferenc és Karádi Éva Felolvasnak: Grecsó Krisztián és Radics Viktória 02.21. (csütörtök) KALLIGRAM KIADÓ Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet – A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban Bemutatja: Romsics Ignác A beszélgetést vezeti: Mészáros Sándor 02.25. (hétfô) EURÓPA FILMKLUB 17óra! Egy óra Nemes Lívia pszichoanalitikussal Szécsényi Anikó és Valachi Anna portréfilmje A vetítés után Sipos Júlia beszélget az alkotókkal.

A bemutatók 16 órakor kezdôdnek, az ettôl eltérô idôpontokat jeleztük. A programváltozás jogát fenntartjuk.

A'LA CULT

AZ ÍRÓK BOLTJA 2008. FEBRUÁRI KÖNYVBEMUTATÓI

37

A'LA CULT

KÖNYV

38

Carmen Laforet A SEMMI Patak Könyvek

Doris Lessing A FŰ DALOL Ulpius-ház Könyvkiadó

Salman Rushdie SZÉGYEN Ulpius-ház Könyvkiadó

A magyar könyvkiadás régi adósságát próbálja törleszteni a Patak Könyvek Spanyol elbeszélők sorozata, mely a 20. század spanyol irodalmából szemezget. E sorozatban látott napvilágot Carmen Laforet A semmi c. regénye, mely nemcsak az egyik legsikeresebb könyv hazájában, hanem elnyerte a Spanyol Királyi Akadémia Fastenrathdíját. Alakjai hitelesek, jellemrajzai pontosak. Laforet a huszadik század jelentős női írói közé tartozik. Bár a mű alapkonfliktusában még felfedezhető a romantikából megmaradt idealista ábrázolásmód, az elbeszélő neme, nyelve már a modern irodalom körébe tartozik. A regény Andrea, a naiv vidéki lány történetét beszéli el, aki azért érkezik Barcelonába, hogy egyetemi tanulmányait megkezdje. Rokonainál kap szállást, ám meleg családi fészek helyett szeretet és gyűlölet kötelékében vergődő emberekre talál, az egymással rivalizáló, középkorú testvérpárra, Juanra és Románra. Egy gyermekeit elengedni képtelen anyára, a nagyanyjára. És Juan feleségére, a régi bűnéért vezeklő, a téboly határán táncoló Gloriára. Andrea, miközben az egyetemi társasági világban próbál helytállni (fogadja első udvarlóit, barátnőre tesz szert), nap mint, nap szembesül rokonai kegyetlenségével és tarthatatlan életével. Egyre több családi titkot ismer meg. A könyv talán legzseniálisabb fordulata, mikor ez a két, látszólag egymástól különálló világ, az iskola és a család összefonódik, és a fokozódó zűrzavarban Andrea teljesen magára marad.

2007-ben az irodalmi Nobel-díjat Doris Lessing kapta. Első regénye, A fű dalol a feketék és fehérek konfliktusának sajátos tézisregénye. A könyv cselekménye Dél-Afrikában játszódik, ahol az írónő életének első 30 évét töltötte. Egy fehér házaspár kapcsolatát és életét mutatja be, általuk pedig a reprezentálni kívánt „gazdag fehérek” világát. Dick a föld gyermeke, számára a birtok jelenti a legtöbbet, míg Mary városi, társaságbeli, önálló nő. Találkozásuk végzetes és visszavonhatatlan, hiszen házasságuk a semmire épül, és halott attól a pillanattól kezdve, hogy a férfi megkéri Mary kezét. A hosszú évek során, amit együtt töltenek, egymás számára idegenek maradnak, csupán pillanatokra kerülnek közel a másikhoz. Mary később hiába szökik vissza a városba, ott már nincs szükség rá. A farm megváltoztatta külsőleg és belsőleg is, Dick és Mary sorsa tehát végzetesen és visszavonhatatlanul összefonódott. Lessing döbbenetes erővel tárja fel a szerelem nélküli kényszerházasság mindennapjainak poklát. Szövege letisztult, egyszerű, a cselekmény gyors, és következesen tart a végkifejlet felé. Elsősorban ábrázol, így regénye illusztrációja társadalomkritikájának, melyet a cselekményhez szorosan hozzá tartozó leírásokban mond el. Ez a kritika éles és kegyetlen, lerántja a leplet az alapvető hazugságról, miszerint a fehérek értékesebbek, jobbak, becsületesebbek volnának a feketéknél, ugyanakkor nem heroizálja, nem emeli piedesztálra a feketéket sem.

Salman Rushdie Szégyen c. regénye egy mesés, ugyanakkor kegyetlenül valóságos világban játszódik. Hátterében Indiának az önálló Pakisztánt is megteremtő felosztása áll. A cselekmény színhelye Pekkávisztán (a vétkesek földje), mely nem más, mint Pakisztán (az igazak földje) szatirikusan ábrázolt megfelelője. Rushdie ebben a visszájára fordított világban beszéli el három család felemelkedését és pusztulását. A három család a cselekmény folyamán egyre közelebbi kapcsolatba kerül, míg végül sorsuk szétválaszthatatlanná válik. Történetükön keresztül vezet be a szerző Pakisztán hétköznapjaiba, politikájába, közéletébe. A szöveget áthatja az irónia, sőt a szerző olykor a mesei motívumoknak is ironikus mellékzöngét ad. Zseniális elbeszélői technikájával mindvégig fenntartja a mese hangulatát, de közben a legkegyetlenebb valóságot tárja az olvasó elé. Az elbeszélést gyakran szakítják meg mellékszálak és újsághírek, megsértve ezzel a határt fikció és történelem között. Az elbeszélő a szövegben folyamatosan jelen van, gyakran kommentálja az eseményeket, kiszól az olvasóhoz, fejtegetésekbe bocsátkozik. Ezek a szerzői kommentárok azonban nem törik meg a regény ívét, inkább árnyalják a párhuzamot Pekkávisztán és Pakisztán között. Az iszlám zárt, alapvetően férfiközpontú világában Rushdie szerephez juttatja a nőket, akik kulcsfigurává ugyan sosem válnak, ám mindvégig jelen vannak a történetben, még ha hiányukkal is.

A rovat szakmai támogatója az Írók Boltja

Vladmir Nabokov NEVETÉS A SÖTÉTBEN Európa Kiadó

Tar Sándor A MI UTCÁNK Magvető Kiadó

W. G. Sebald KIVÁNDOROLTAK Európa Kiadó

A Nevetés a sötétben Nabokov legolvasmányosabb regénye. Cselekményét a szerző már az első bekezdésben vázolja: „Egyszer volt, hol nem volt, élt Berlinben, Németországban egy Albinus nevű ember. Gazdag, köztiszteletben álló férfi volt; egy napon elhagyta a feleségét egy fiatal barátnő kedvéért, akit szeretett, de aki nem viszonozta az érzelmeit, és emiatt tragikus véget ért az élete.” Nabokov ezt a pár mondatban felvázolt klisét bontja ki. Figuráit élővé teszi, szövegébe beépíti emberismeretét, pszichológiai tudását, így tölti meg élettel a számtalanszor elmesélt fabulát. A történetet közérthető nyelven beszéli el, az események úgy követik egymást, akár egy izgalmas film képkockái. A regény igazi tétje persze nem ez, hanem hogy sikerül-e a szerzőnek kilépni a szokványos fordulatok gyűrűjéből, képes-e meglepni az olvasóját, tud-e újabb jelentést adni a közhelyeknek. Vajon a fabula csak apropója valami más gondolatiságnak, egy keret, amibe bármilyen kép beleillik? A válasz a regény utolsó részében bújik meg, ahol a történet groteszk fordulatot vesz. A Nevetés a sötétben Nabokov korai alkotásai közé tartozik, melyet még Európában, orosz nyelven írt. A szövegtest még nem kiforrott, ugyanakkor jelen van már benne a későbbi nagy író, hiszen a regény élőképe élete „fő művének”, a Lolitának. A kamasz lány iránt szerelemre gyúló érett férfi motívuma már itt megjelenik, de Albinusnak és Humbert Humbertnek számos egyéb közös vonása is akad.

Haláláig a kortárs magyar próza izgalmas és fontos szerzője volt Tar Sándor. A mi utcánk novellái egy elöregedő falu kilátástalan mindennapjait mesélik el. Alkoholizmus, betegség, durvaság és egymásra utaltság kényszere, egyfajta „akol melege” jellemzi a Görbe utca népét. Közös a sorsuk a magukra hagyatottságban, ám ez még nem épít közösséget, csupán egy-egy ünnepi pillanat erejéig. Többnyire alkoholmámorban tengetik a mindennapjaikat, és inkább az önpusztításban társai egymásnak. Tar karakterei, figurái élők, kezdve a kocsmárostól egészen a lelkészig. Elbeszélőként jóformán végig a szöveg mögött rejtőzködik. Számos novella mint ha egy-egy interjú volna az utca lakóival, mintha azok egy kocsmaasztal mellett számolnának be életük nagy tragédiáiról. Ez az eszköztelen elbeszélői stílus a szociográfiákhoz hasonlóan megőrzi a témájául választott közeg nyelvét, szófordulatait, ezáltal hitelesíti a szöveget. Ám ez a nyelvi meztelenség akaratlanul is egyfajta lelki, szellemi pőreségről árulkodik. A kötet novelláinak halálra ítélt világában, a vidéki Magyarország Tar Sándor-i interpretációjában nincs lelki nemesség, nincs semmi felemelő, csak nyomor, csúfság és szégyentelenség. Tar pedig nem tesz mást, csak a cukormázat, melyet a magyar irodalom a szegénység, az egyszerű ember fogalma köré vont, következetesen lehántja.

A Kivándoroltak a kritikusok egybehangzó véleménye szerint Sebald életművének legtökéletesebb darabja. A négy elbeszélésből álló ciklus Henry Selwyn, Paul Bereyter, Ambros Adelwart és Max Ferber életútját mutatja be. Sebald egyéni stílusában tolmácsolja ezeket a boldogtalan sorsokat. Történetvezetése az életet imitálja, mondatai kidolgozottak, pontosak. Szerkesztésének fő eleme, hogy a fikció és a dokumentumok párhuzamosan vannak jelen a regényben. Szövegének hitelességét fotókkal, személyes életútjának állomásaival, véletlen találkozásokkal vagy szándékos „nyomozásának” eredményeként felszínre kerülő tényekkel igazolja. Látszólag csak a tények feltárására szorítkozik, de a ciklus szerkesztése elárulja a háttérben megbújó koncepciót. Seblad a négy tragikus sorson keresztül (ketten öngyilkosok lesznek, egyikük elmegyógyintézetben hal meg, míg a negyedik egy kórházi ágyon, teljesen egyedül) az otthontalanság, a gyökértelenség fájdalmát dokumentálja. Érdekes külön megfigyelni a négy karaktert. Az első, az elbeszélő valamikori szállásadójának életébe enged bepillantást, ez a legrövidebb szöveg. A második egykori tanára portréja, majd ezt követi nagybátyja kalandos életének története, míg végül az utolsó egy festőművész barátjának sorsát mutatja be. A szövegek terjedelme is egyre bővül, mintha a szerző a kivándoroltak boldogtalanságának történetein keresztül önmaga felé haladna.

Hományi Péter rovata

A'LA CULT

2008/2

39

Budapest BÁR Volume 1

A'LA CULT

(EMI 2007)

40

A hír hallatán megörültem, hogy mondhatni tisztességgel, végre be lett vállalva egy ilyen nosztalgiaprojekt. Na igen, nosztalgia az előadók szüleinek, a közönségüknek inkább újdonság. Ezeket a dalokat misztikum lengi körül. Képzelgések, kamunosztalgiák, mintha valaha is érezhetnénk milyen volt, pedig esélyünk sincs. Kicsit úgy vagyunk ezzel, mint az amerikaiak Woodstockkal. Több mint négyszáz kávéház és kimérés, bárok és elegáns mulatók. Az irodalmi élet szent helyei a Pilvax, a Centrál, a New York, ami közel négyszáz lapot tett elérhetővé, az Abbázia, a Hadik és a Japán. Macskakövek, gázlámpák, konflisok, kintornások és muzsikusok, megannyi kiváló szerző. Mi is ez pontosan? A régi filmslágerek dalkultúrájának konvertálása digitális hangzóanyagként, kicsiny hazánk undergroundikonjaival. Az ötlet megvalósítója és főnöke Gáncs Andrea producer és a zenekarvezető-prímás Farkas Robi, aki a Kis Tehén Tánczenekarból lehet ismerős. És hogy mitől válik ebben a korban érdekessé az ötlet? Az első, amire gondoltam, a hangszerelés, de meglepett, hogy az bíz profi tradicionális muzsika. Hegedű, nagybőgő és cimbalom, cigányzenekari alaphangzás, harmonikával kiegészülve. Néhol bárzongora, az utolsó dalban jazzgitár. Öt dal kapott valamivel modernebb köntöst, ami analóg dobgépekre emlékeztető, finom, óvatos alapot és elektronikus felvillanásokat jelent. Tehát a megoldás a felkért énekesekben rejlik. Abban, hogy saját világukat hogyan

gyúrják össze a múlt század slágereivel. Nehéz kritikus szemmel bármit is mondani, egy biztos, hogy ezek a régi dalokhoz nem tettek hozzá semmi újat. A színészek egykor máshogy közelítették az előadás milyenségét, nem „csupán” zenész-énekes fejjel gondolkodtak. Valami olyan plusz báj keveredett a romantikus öszszetört szívű melódiákba vagy a könnyed huncut kuplékba, amellyel ma nemigen lehet versenyezni. Kiss Tibor és Németh Juci párosban és szólóban is kiváló (Szívemben bomba van), mint Frenk a Gyűlölöm a vadvirágos rétet című keserű bárzenében, vagy Szalóki Ági a Munka utánban, Rutkai Bori a pajkos Este fess a pesti nőben és Szűcs Krisztián, akitől nem volt újdonság efféle dalt hallani. Keleti András és Kiss Erzsi közelít az eredeti miliőhöz, Lovasi és Kollár Klemencz László manírmentesen hozza magát. Önmagában már a megvalósítás és hogy összejött a hazai underground egy ilyen nem mindennapi kis szeánszra, dicséretes. A lemez sikeres, tehát bizonyára várható a volume 2 is, addig pedig egy-egy órára talán megelevenedik a Budapest BÁR a még meglévő színházakban, kávézókban és klubokban.

Largo Cammino Kávékerengő

(MMM RECORDS 2007)

A zenekar nemrég alakult, olyan aktív zenészekből akiknek nem ez az első formációjuk, és a szakmában (ha lehet ilyent

Toldi Miklós rovata

mondani) elismert emberek. Szabó Tamás vezeti a tagságot, akik: Császári Gergely, Nemes Zoltán, Gazda Bence, Kárpáti Zoltán, Kövi Arthur Bálint. Nem egy direkt életre hívott produkcióról van szó, sokkal inkább olyan zeneszeretetről, ami valahogy körbeért a jammelések során, megalkotva ezzel valami újat. Ez az egész, a tradicionális hangszeres minőségi zene nem valami elitista pózőrködés, inkább a füstös klubélet, a kávézók és pubok mindennapi befogadókészsége, Vivaldi és Tom Waits egy színpadon. Barokk, romantika, tradicionális blues, jazz, és a dalokat egymásba engedve, egy mélyebb jelentésréteggel gazdagítva, megjelenik az átkötő próza. A Largo Cammino-t (Lassú Zarándoklat) a hazai vékony mezsgyén így lehet megélni, különböző instrumentális elképzelések, megfejtések és kompromisszumok ölelésében. Van, aki már megette a kenyere javát, van aki csak most kezdte el, de ebbe a zarándoklásba belefér ez az út. Az albumdizájn minimál, kevés szín, egyszerű pillanatképek, a mindennapok felfedezhető apróságai. A kíváncsiak a tokban felfedezhetnek egy rejtett meglepetést, a CD-n egy teli csésze kávé, felülről fotózva, aztán ha a korong mögé tekintünk, eltávolítva a műanyag burkolatot, ugyanazzal a csészével találkozunk. A poén, hogy ott a folyamat végét látjuk, a zaccos, habos kávémaradékot. Egy német hárfaművész albumán hallottam efféle irányvonalat, aki hasonlóképpen maga köré ültetett néhány profi muzsikust, és stílusgyakorlatok sokaságával lepte meg a hallgatókat, bizonyítva, hogy a hárfa nem kizárólag a komolyzenében alkalmazható. Itt is valami hasonlóval találkozhatunk, csak a szájharmonika főszereplésével. Hazánkban ezt a hangszert inkább a blues, a country világához kötik, de itt a hangszer sokszínűsége és lehetőségei bőven megmutatkoznak, például a D’Dúr Concerto című Viváldi átiratban. Amit elég ritkán hallani szájharmonikán. Kiemelendőek a prózai részek, a gondola-

tok Szabó Tamás írásai, melyeket Vasvári Emese mond el. A Largo Cammino főleg saját szerzeményeket játszik, magyar és angol nyelven, egy-két a 30as évekből származó darabot kivéve. Az énekesi poszt kollektíven működik. A zarándokok nem pihennek, a megjelenést követően nekilátnak mindezt a keserédes békebeli muzsikát élőben is át-, illetve előadni. Akinek a mindennapi kenyér mellé szükséges a mindennapi kávé és a mindennapi jó zene, annak biztosan megér egy délutáni kerengést.

Harcsa Veronika

You Don’t Know It’s You (SMARTMUSIC RECORDS 2007)

Harcsa Veronika neve nem ismeretlen a rádióhallgatók számára. Tavaly a Pannonia Allstars Ska Orchestra zenekarral kollaborálva énekelte a jazzvilág egyik legismertebb standarddé vált dalát, a Summertime-ot. Mégpedig úgy, hogy azt nem lehet nem észrevenni. Szerepel az Off Társulat Fészek és Szomjas vagyok című zenés kortárs táncdarabjaiban. Vendégként játszott többek között a Korai Öröm, a PASO, és a Colorstar zenekarokkal. Mindemellett az Erik Sumo Band énekese és van egy kivalló jazz-zenekara. Tavaly nyáron megnyerte a Budapest Fringe Fesztiválon a Fringe Legjobb Hangjadíjat. A Speak Low című, bemutatkozó jazz-standardlemez júliusban jelent meg

Japánban a Nature Bliss kiadónál, és megjelenésekor rögtön a legnagyobb japán lemezbolthálózat, a Tower Records vokális jazz eladási listájának élére ugrott. Norah Jones albumát csak akció keretében lehetett értékesíteni, de még így is csak Harcsa Vera mögött, a második helyre volt esélye. Vera egy Archie Shepp-lemez hatására kezdett komolyabban foglalkozni a jazzzel. Négy éve a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem diákja. Zenekara egy évvel később indult. Két évvel később, adták ki sikeres debütlemezét, You Don’t Know It’s You címmel pedig most itt a második, ami minden ízében jazz és leginkább Harcsa Veronika szerzeményeit hordozza. A dalokban a szerelem a meghatározó téma, ami egy törékeny, szőke, huszonéves lánynál azért természetes. Az viszont nem, hogy ennyire csodálatosan bánjon ilyen fiatalon a hangjával. Az is meglepő, hogy a tradicionális, klasszikus jazz-zenekari felállás a jellemző (Blaho Attilazongora, Oláh Zoltán-bőgő, Majtényi Bálint-dob), melyben néhol azért feltűnnek vendégzenészek (Ávéd János-tenor, szaxofon, Korb Attila-harsona, Gyémánt Bálint-gitár, Redő Dániel-ütőhangszerek). Igaz, hogy a zongora-bőgő-dob-ének hangszerelésnél nincs klasszikusabb, de talán azért játszanak ma is sokan így, mert ez a hangzás bevált. Mint ahogy ez a finom, füstös, elegáns vokális jazz, amit bárhol a világon vállalhatunk. A stílusváltás a Speak Low-hoz képest érezhető. Vera éneke is folyamatosan újul, fejlődik. Hatásosan vált a dinamikai árnyalatok között. Eltűnt a swinges világ, helyette inkább groove-os alapokra építkezik. Helyet kap a reagge, vagy akár a drum and bass, persze a formáció és a stílus határozott keretein belül. A lemez áprilisban kerül Japánban a polcokra, ahol ismét kiemelt érdeklődés várható az album iránt. Pár év múlva bizonyos, hogy Harcsa Veronika és zenekara, legalábbis külföldön, nem fog süket fülekre találni. Reméljük itthon sem!

A'LA CULT

MUZSIK

2008/2

41

A'LA CULT 42

NOMEN EST OMEN Rendezte: Szalay Kristóf Dotkom Média (2003)

NŐVÉREK Rendezte: Brian De Palma Best Hollywood (1973)

2046 Rendezte: Wong Kar-wai Corner Film (2003)

Ilyet még nem látott Magyarország! Először kerül kiadásra hazánkban DVD-n egy teljesen amatőr hazai alkotás. Persze a Tengerentúlon ennek a műfajnak is megvannak a királyai, közülük is a legjelentősebb Lloyd Kaufman, aki egy egész kiadó és filmgyártó céget épített az amatőrfilmekre (sőt már saját filmfesztiváljuk is van). E vígjáték méltán veszi föl a versenyt amerikai testvéreivel. Persze alkotása ízig-vérig magyar film, amely tipikus magyar humorral rendelkezik. A történet egy hétköznapi ember meséje, aki egyik nap megelégeli a szürkeséget. Főhősünknek egyetlen problémája van, mégpedig az, hogy a neve Szabó János. Bár nem is ez a valódi gond, hanem hogy rajta kívül még 5180 Szabó János van. A mi emberünknek viszont elege van a többi Jánosból, ezért úgy dönt, hogy mindet kivégzi – ami persze nem egyszerű feladat. Először postásnak álcázza magát, hogy megtalálja a többi Jánost, majd amikor útja feléhez ér, elkezdi a telefonkönyv szerint megkeresni őket. Azonban a határon kívülre szakadt Jánosok felkutatása közben anyagi problémákba ütközik, ezért óvszertesztelést vállal, amelyben Michelle Wild lesz a partnere. Közben azonban a rendőrség is nyomoz… A DVD minősége tökéletesen megfelel egy amatőrfilmtől elvárhatónak. Extrák tekintetében pedig kimondottan bőséges választék fogad: interjúk, kimaradt jelenetek, audiokommentár, a teljes filmzene és persze előzetesek.

Brian De Palma első, már nem amatőr körülmények között készített filmje, a Nővérek ízig-vérig thriller, amely felvállaltan és büszkén viseli magán a hitchcocki gondolkodásmód és stílus félreismerhetetlen jegyeit. Egyik legfontosabb dramaturgiai mozgatórugója a késleltetett feszültség (suspense), aminek – nem szégyellem bevallani – magam is jócskán bedőltem. A film kezdetén valami egészen banális, érdektelen kis történet kezd kibontakozni, amikor a bájos Danielle, szó szerint szemérmetlenül felcsípi a sármos újságírót, akit az együtt töltött éjszaka után valaki bizony alaposan halálra szurkál. Az esetnek szemtanúja az átellenben lakó riporternő, Grace – de a helyszínen nincs se holttest, se vérnyom, a világon semmi árulkodó jel. Legalábbis semmi, ami kibökné a szemünket, mert a díványba rejtve azért lassan csak átvérzi a kárpitot az a hulla… És innentől kezdve teljesen meg vagyunk vezetve. A tanúnak senki sem hisz, a nyomozók bolondnak vélik, ellenben a gyilkos tudja a nevét és a címét. Hulla a díványban… e feszültségre Hitchcock egy teljes filmet épített (A kötél). Egy másikat – a Hátsó ablak – pedig arra, hogy valaki gyilkosságot lát az ablakából, de senki sem hiszi el. Az eredetiség erényével tehát kevéssé büszkélkedhet De Palma filmje, ám a bizarr témaválasztás, a hitchcocki áthallások és a jellegzetes formai megoldások mindenképpen a műfaj egyik korai gyöngyszemévé avatják az alkotást. Extraként viszont mindössze egy előzetest kapunk. Zergi Éva

Wong Kar-wai különleges képi világú alkotásai vászonra kívánkoznak: Christopher Doyle operatőr (A hős, Utolsó élet az univerzumban) rendkívül intenzív színekkel dolgozó beállításai akár festmények is lehetnének. A 2046-nál tehát aligha találhatnánk megfelelőbb friss megjelenést szélesvásznú tévénk/ kivetítőnk tudásának demonstrálására. A műben ráadásul viszontlátjuk az ázsiai filmvilág legkarakteresebb szereplőit: Tony Leungot és a három szépséget, Gong Lit, Maggie Cheungot és Zhang Ziyit. Chow (Leung) magányosan él a 2046-os számú szobában. Hogy régi szerelmét feledje, más nőkkel próbál vigasztalódni. Élményeiből regény rajzolódik ki, mely egy jövőbe száguldó vonatról regél: az úticél 2046, az a kor, ahol talán átélhetővé válnak a beteljesületlen szerelmek. Az egyedi hangulatú mozi méltó lezárása a Vadító szép napok és a Szerelemre hangolva által megkezdett trilógiának. A DVD tálalása ezúttal nemcsak a látványt tekintve mesés: az első lemezen a film még kantoni DTS-hangsávban is meghallgatható (a szinkron Dolby Digital 5.1-es), egy menüpont segítségével pedig külön a zenei betétekhez ugorhatunk. A második korongon dúskálhatunk a magyar feliratos extrákban, ahol csak az ingadozó színvonalú képminőség hagy maga után kívánnivalót. Kompenzációként a rendezővel és a színészekkel készült interjúk, werkfilmek, színfalak mögé kalauzoló jelenetsorok, kimaradt jelenetek, alternatív befejezés és előzetesek sorakoznak az illusztris listán.

Lunczer Gábor

Szalóky Bálint

A rovat szakmai támogatója a Navigátor Film

2008/2

BOSSZÚ-TRILÓGIA (6 DVD) Rendezte: Park Chan-wook Corner Film (2005)

DALLAS PASHAMENDE Rendezte: Pejó Róbert Adrián Best Hollywood (2005)

FRISS LEVEGŐ Rendezte: Kocsis Ágnes Mokép (2006)

A három filmet nem a történet vagy a szereplők kötik össze, hanem a bosszú motívuma. Három variáció egy témára. Az elsőben (A bosszú ura) egy balul sikerült gyerekrablás indítja el a lavinát, majd vezet többszörös bosszúhadjárathoz. A Cannes-ban is díjazott Oldboyban egy ártalmatlannak tűnő férfit zárnak be 15 évre. Amikor pedig legalább ilyen váratlanul szabadon engedik, az illetőt már csak a véresre tervezett bosszú tartja életben. A harmadik történet (A bosszú asszonya) hősnőjét szintén ártatlanul, ráadásul fiatalon börtönzik be, így szabadulása után természetesen ő is revansra vágyik. A három film igazi különlegessége, hogy remekül ábrázolja, hogy a bosszú végül szinte sohasem úgy teljesedik be, ahogy azt elképzeljük, nem hoz megváltást, s bizony minden történetet több nézőpontból is lehet szemlélni. A korábban már megjelent Oldboy új extrát, egy közel négyórás videonaplót kapott. Egyedül talán a kiadvány külseje okoz némi csalódást. A lilás-fekete dizájn túlzottan puritánnak, kicsit elkapkodottnak tűnik. Egyéb tekintetben viszont példaértékű igényességgel van dolgunk (a külső meg ugyebár ízlés kérdése…): a koreai 5.1-es és DTS hangsávok mellett mindhárom filmhez választható 5.1-es magyar szinkron is. Az igazi kánaánt pedig az extrák (audiokommentárok, kisfilmek, kimaradt jelenetek, interjúk, storyboardok és előzetesek) jelentik, amelyek részletes betekintést nyújtanak a filmek készítésébe. Ráadásul mivel mindegyikhez van magyar felirat, a megértésük sem okoz gondot

A 36. Magyar Filmszemle egyik díjazott alkotása számtalan filmfesztivált – többek között a berlinit – is megjárta. A szakmai elismerések sorra halmozása nem véletlen, hiszen az általa feszegetett társadalmi kérdések univerzálisak. A film főszereplője Radu Dima (Bogdán Zsolt), a cigány tanító, aki több mint egy évtized múltán tér vissza szülőfalujába. Itt már-már szürreális állapotokat talál: nincs se víz, se villany, az egyik napról a másikra élő, teljességgel kilátástalan sorsú emberek pedig a közvetlen közelben lévő szeméttelepen lerakott árukat hasznosítják. Az apja temetésére érkező Radu a szertartás után mielőbb szeretne továbbállni, de kénytelen szembenézni saját gyökereivel. A hely magába szippantja: nemcsak régi szerelmének közelsége (Gryllus Dorka) érinti meg újra, de egy kicsinyes lopási ügybe is belekeveredik. A kortárs magyar filmek DVD-kiadása remek lehetőségeket hordoz: egyfelől új alkotásokról lévén szó a technikai paraméterek hozzák az elvárható szintet, másfelől van lehetőség a lemezekhez izgalmas bónusztartalmakat forgatni. Ez esetben az eredmény mégis felemás: a menü látványos és hangulatos, de az extrák száma csekély: csupán egy alig ötperces werkfilmszerűség (a Magyar Televízió Rakott című kulturális magazinjának idevágó részlete), valamint néhány mozielőzetes vár ránk, ráadásul a kép nem anamorf. Pedig egy rendezői audiokommentár sokat javított volna az összképen. Szalóky Bálint

Ha végiggondolom azon filmek listáját, melyeket eddig láttam, talán nem meglepő módon egyet sem találok, melynek főszereplője egy vécésnéni lenne. A középkorú Viola (Nyakó Júlia) márpedig az. Anyja munkahelyét igencsak szégyellő, ruhaipari szakközépiskolás kamasz lányával (Hegyi Izabella) kettesben éldegél lakótelepi lakásában, amelyben mintha a nyolcvanas években megállt volna az idő. A kéttagú család tagjainak estéi megszokott rutin szerint telnek: anyu fáradtan hazajön speciális illattal rendelkező munkahelyéről, lánya rohan szellőztetni. Sok szó nem esik közöttük, a névleges családi kapcsolatukat a mindennapi életben csak a közös esti (természetesen szótlan) tévézés fogja össze. Míg egyikük talán beletörődött megváltoztathatatlannak tűnő sorsába, a másik még próbál tenni ellene. Kocsis Ágnes alkotásának (mely a 2006-os Magyar Filmszemle legjobb elsőfilmes díját érdemelte ki) erőssége, a két főszereplő játékán túl az operatőri munkában és a kiváló retrohangulatban rejlik. A történet a maga komótos tempójában, de cseppet sem unalmasan pereg, és külön érték, hogy a szereplők hitelesek, amihez nagyban hozzájárul, hogy nem a magyar filmek többségében tapasztalható, színpadiasan éneklő mesterkéltséggel beszélnek. A szokásos műanyag tok egy külső papír slipcase-t kapott, de extratartalom tekintetében sincs okunk panaszkodni: audiokommentár, 22 perces rövidfilm, kimaradt jelenetek, forgatási képek és storyboardok kerültek a lemezre.

Lunczer Gábor

Bíró Zsolt

A'LA CULT

KU LT F I LM

43

„A VÉGTELEN IRÁNT” Szelley Lellé: Milyen ôszi kórussal ürítem ki a házamat Törékeny testével fönt áll a gerendán. Szertorna van. Életszerû. Arca egy gyereké, haja gondtalanul copfba fogva. Lassú, könnyû lépésekkel ütemet ad, alig hallhatót. Majd a végtelen iránti tiszteletbôl felemeli a tekintetét rólunk, és az emberek feje fölött a távolba néz. Röviden így tudnám összefoglalni Szelley Lellé tevékenységét. Amit létrehoz, tiszta, egyszerû, kimondhatatlan. Tevékenysége nem a mûvészeti közeg felszíni, jól látható szférájában jelentkezik. Ennél egyetemesebb érvényû az a kevés, amit idônként elénk tár. Az Óbudai Társaskör Galéria kiállítótere nehéz tér, mert az aurája nagyon meghatározó. Egy aszimmetrikus fehér pince, amiben sokminden elfér ugyan, de kevés az, ami meg is tölti. Most rajzokat, festményeket láthatunk, amelyek egy, a térbe belógatott hosszú gerenda két oldalán kapaszkodnak acélszögeken. A mûvész ezzel hosszában kettévágta a teret, a rajta lévô képek pedig sorba rendezôdve mindig csak a kiállítás egyik arcát mutatják. Holott tudható, hogy a gerenda másik felén is képek vannak. Az elválasztó elem arra kényszeríti a nézôket, hogy járják körbe a szemmagasságban lévô objektet, láthassák a mûvész keze nyomát, de ne lássák a gerenda túloldalán lévô dolgokat, se az ott nézelôdôket, valamint hogy ennek az útként is felfogható fekvô oszlopnak megértsék a két végét. Mert láthatóan van neki.

A'LA CULT

Életek, amelyeket ismerünk

A jövô megy össze

44

fotók: Madácsy István

GALERI Eleven én

2008/2

Kitölteni a személytelenséget

A képeken az üresség dominál, a szabadon hagyott fehér lapokon kevés kötôdéssel, akaratlan vonalak, ceruzával vagy ecsettel nyomot hagyva jelennek meg. Tovább már nem csupaszítható nyitott, emblematikus formák ezek, amelyek hol kötôdnek a lapon lévô másik formához, hol pedig nem. Amikor nem kötôdnek, láthatatlan összefüggések hordozói, amikor igen, önmaguk másik felét mutatják. Ilyenkor – mint az életben is sokszor –, az embernek egy másik ember relációjában való meghatározottsága dominál. Ha valaki megkérdezné, mit ábrázolnak ezek a képek, azt válaszolnám: az embert, amikor könyörületes. A megbocsátást, ami néha nem jön el, néha magunkban hordozzuk, és a bennünk lévô szeretet feltétel nélküli létezése teszi evidenssé. Apropó szeretet. Beszéljük a nyelvét, mégsem értjük. Ahogy ezeket a képeket sem lehet érteni. Csak nézni lehet, és közben ebben a figyelemben azt észrevenni, ami bennünk megmozdul. A kiállított mûvek párban vannak egymással, mindegyikhez tartozik egy másik kép: vagy az, ami éppen mögötte, a gerenda túloldalán van, vagy a mellette lévô, vagy éppen, amit mi vittünk oda önmagunkban. Mert, ahogy ô mondja „A világ egy ilyen égbolt”, az borul ránk, ami bennünk is megvan. Szelley Lellé képei nem terheltek elôképekkel, ezért aztán nem tudjuk hasonlítani ôket más képekhez. Még csak nem is emlékeztetnek képekre. Pedig ezek képek. Mégpedig valahonnan a szív tájékáról jönnek. Csak nem használnak nagy szavakat. Megismételhetetlenek, olyanok, mint a légtornász egyszeri mozdulatai a levegôben. Szelley Lellé tevékenysége hasonló egy légtornászéhoz. A tágas, mindenki fölött lebegô üresség átélése nélkül nem lehetne az, aki. Mozdulataival olyan nyomot hagy bennünk, ami magában hordja az ember törékenységét. Lételeme az egyensúly, koncentráció nélkül szörnyethalna. Amikor pedig épp nem érez vonzalmat a „Végtelen iránt”, lejön a gerendáról, és megrendítô semmiségeken töri a fejét, például azon: „Milyen ôszi kórussal ürítem ki a házamat”. Bartha Inez Megtekinthetô: február 10-ig, az Óbudai Társaskör Galériában (1136 Budapest, Kiskorona u. 7.) Nyitva: kedd–vasárnap 14–18h

A'LA CULT

Érthetetlen az érzés. Valódi.

45

WEB & TÚLÉLÔGYAKORLATOK FEBRUÁRRA

A'LA CULT

kaleidoskop.hu

46

A tavalyihoz képest idén egy nappal több jut a februárból. Biztosan vannak, akik ennek is örülnek, mondjuk az optimisták, a jegesmedvék, vagy a téli sportok hódolói, akiknek különös perverziójuk, hogy kékre-zöldre verjék magukat ilyen-olyan cidris pályákon, míg én a buszmegálló jegén való piruettezéstôl is enyhe hátsófali infarktust kapok. Szívem szerint február 2-án a medvékkel együtt megnézném az árnyékomat, és akár látom, akár nem, visszabújnék a kuckómba, folytatni a téli álmot. Persze, ha nem ülök mindig a barlangomban, talán gyorsabban eljön a tavasz? Nem veszek rá mérget, de azért lássuk az alternatívákat. Február 5-én jól fog esni egy forró tea, angol módra, késô délután (18.30-kor) kekszszel és költészettel a Marczibányi Téri Mûvelôdési Házban: a költészetet ezúttal Oravetz Imre költô, mûfordító szolgáltatja, a házigazda a Momentán Társulat lesz. Magamban mantrázom a költô „Bíztatás” címû kétsorosát: „Ma üzent a

nyár:/ egy bent telelô katicabogár jelent meg az ablakban.”, és szívemben napsugaras reményekkel tengetem napjaimat február 8-ig. Akkor felkapom a bocsomat, bocsi, a gyerkôcömet, és egészen Újpestig caplatok, dacolva az elemekkel, hogy láthassam a Maszk Bábszínpad nem mindennapi darabját, A várkastély titkát, felturbózva UV-fekete színházi trükkökkel, repülô manókkal, varázslatokkal, wayangbábokkal, élô szereplôkkel. A produkciót az Újpesti Gyermek- és Ifjúsági Házban mutatják be. Bár a hivatalos díjátadó ceremónia idôpontja, február 24. még meszsze van, máris Oscar-lázban égek. Ennek okán benevezek egy kis közös esélylatolgatásra és ismeretbôvítésre a Klauzálházban (február 12. 19 óra). Nekem ugyan lövésem sincs az esélyekrôl, de még azokról a kacskaringókról sem, amiket a kis aranyszínû figura megtesz a célállomásig, de itt biztosan kiokosítanak: Az Oscar-díjról magyar szemmel címmel a Siker neve: Oscar címû könyv szerzôje, Bokor Pál tart vetítettképes elôadást. A hónap közepén már szépen haladunk a csillagászati tavasz felé. Talán az egyre hosszabb nappalok teszik, de elkezdenek bennem

mûködni a fészekrakó hormonok: valamit kezdenem kell közvetlen lakókörnyezetemmel, mert a több fényben egyre világosabb, ez így nem elég trendi. Hogy az legyen, 18-án beülök egy elôadásra a Trendi Lakberendezô Hobbikurzus iskolapadjába az Aranytíz Mûvelôdési Központban. Hétfônként 18.00 órától Deákné Mézes Mária (okl. lakberendezô) ad tanácsokat a lakáscsinosítóknak, bemutatva az otthon számtalan variációját, pincétôl a padlásig. A hónap utolsó harmada már a véghajrá, hamarosan legyûröm ezt a ronda februárt, de már kezdek csüggedni. Úgy döntök, életenergia-akkumulátoraimat mûélvezettel töltöm fel. Épp kapóra jön a Budapesti Mûvelôdési Központ Mûvészet közelrôl sorozata: február 20-án 18.00 órától tájképeket nézegetek. Meditációnak se utolsó, ám itt még esztétikai diskurzus is folyik. A tájképek persze segítenek, de mit kezdjek a kritikussá váló vitaminhiánnyal, a téli hónapok alatt lerakódott zsírpárnákkal, a karikákkal a szemem alatt, a lassan tavasziba hajló fáradtsággal? 23–24-én az Újpesti Gyermek- és Ifjúsági Ház tavaszi felfrissüléssel kecsegtet, és hogy kíméletlenül felmérik kripliségem pontos állapotát. Az Egészségnapokon nemcsak az észt, hanem a tanácsokat is osztják, hogy a tavaszi pörgés a szervezet számára is zökkenômentesen induljon be. Elvégre: január, február, itt a nyár! Még több mûvházas program: www.kaleidoskop.hu

BLOG

2008/2

FILM ÉS ZENE filmzene.net

Nem kell többé jegyzettömbbel várni a vége fôcímet, hogy megtudjuk: egy-egy jelenet alatt milyen zene szólt, hiszen az oldalon nemcsak zeneszerzôk és filmzenealbumok szerint csoportosítva böngészhetünk, hanem a filmek alatt elhangzott zenék szerint is. Az oldal felépítése egyébiránt teljesen hagyományosnak mondható. A tartalmi rész három függôleges hasábra osztott, melynél a két szélsôben megjelenô dobozokból a menüpontokhoz tartozó legfrissebb tartalmak érhetôk el. Itt kaptak helyet a napjainkban egyre ritkábban látható, ám bizonyos körökben

annál nagyobb megbecsülésnek örvendô animált gif hirdetések is. Középen természetesen a fô tartalom olvasható, ami alapértelmezésben a legújabb híreket jelenti. A tematikus böngészés mellett lehetôségünk van szabad kulcsszavas keresésre is, ekkor a megadott kifejezés bármelyik mezôben is szerepel, megkapjuk találatnak. Ez különösen akkor hasznos, ha csak egy-egy szófoszlányra emlékszünk, de nem tudjuk pontosan, mit is keresünk. Ha konkrét zeneszerzôre, vagy egy adott filmre vadászunk, a megfelelô menüpont alatt ábécésorrendben lévô felsorolásban

könnyûszerrel megtalálhatjuk a kívánt tételt, amiben a lista tetején elhelyezett kezdôbetû hivatkozások is segítenek. De bárhogy is jussunk eredményre, biztosak lehetünk abban, hogy tartalmas olvasnivalót kapunk, nem csupán száraz adatokat. Minden zeneszerzôhöz tartozik egy rövid bibliográfia, valamint egy teljességre törekvô filmográfia. Ez utóbbi keresztreferenciákkal rendelkezik az oldalon belül, tehát ha egy szerzônek a mûvei közt szerepel olyan filmzene vagy dal, amirôl szintén található leírás az adatbázisban, egy kattintással azt is elérjük. A filmekhez tartozó albumokkal is hasonló a helyzet. Szinte valamenynyihez találunk egy-egy hosszabb szöveges értékelést, a tracklistát és egyéb kapcsolódó anyagok linkjét. Természetesen a szerkesztôk értékelését is megnézhetjük, mely stílusosan violinkulcsokból áll. A három és fél éve üzemelô honlapon jelenleg több mint 80 zeneszerzô, 400 album, 190 filmek alatt hallható zene, 23 interjú, 78 egyéb írás és 43 fogalommeghatározás található. Nem is beszélve arról, hogy a nyolc lelkes készítô a filmzenék tekintetében már így is impozáns információmennyiséget felvonultató oldal tartalmát folyamatosan bôvíti. volker

A'LA CULT

Bár ezen az oldalon a midomival ellentétben nem kereshetünk füttyszóval, mégis nagyon jól használható tartalmas adatbázist böngészhetünk át, kedvenc filmünk betétdalait kutatva. A filmzene.net az elôbb említetten kívül számos egyéb funkciót kínál: filmekkel kapcsolatos hírek, filmbemutatók, kritikák, interjúk.

47

2008/2

48

WWW.KULTUSZ.COM

Trafó – Kortárs Művészetek Háza 1094 Bp., Liliom u. 41.

Bálint Zsidó Közösségi Ház 1065 Bp., Révay u. 16.

Puskin Kávézó 1054 Bp., Semmelweis u. 2.

Holokauszt Emlékközpont 1094 Bp., Páva u. 39.

MU Színház 1117 Bp., Körösy J. u. 17.

NextArt Galéria 1054 Bp., Aulich u. 4–6.

Budapesti Mûvelõdési Központ 1119 Bp., Etele út 55.

RS9 Színház 1075 Bp., Rumbach S. u. 9.

Dorottya Galéria 1051 Bp., Dorottya u. 8.

Fonó Budai Zeneház 1116 Bp., Sztreagova u. 3.

Pinceszínház 1093 Bp., Török Pál u. 3.

Karinthy Szalon 1111 Bp., Karinthy Frigyes út 22.

Szó Könyvesbolt 1067 Bp., Aradi u. 5.

Bobek Kávézó 1067 Bp., Kazinczy u. 53.

Bartók 32 Galéria 1111 Bp., Bartók Béla út 32.

Ferencvárosi Mûvelõdési Központ 1093 Bp., Haller u. 27.

Tabán mozi 1016 Bp., Krisztina krt. 87–89.

Kultúrbarlang 1067 Bp., Teréz krt. 19.

HM Stefánia Palota 1143 Bp., Stefánia út 34–36.

Aranytíz Mûvelõdési Központ 1051 Bp., Arany János u. 10.

Mûvész mozi 1063 Bp., Teréz krt. 30.

Csili Mûvelõdési Központ 1201 Bp., Nagy Győry István u. 4–6.

Cirkó-gejzír 1055 Bp., Balassi Bálint u. 15–17.

BushDoctor 1066 Bp., Jókai u. 8.

Pataky Mûvelõdési Központ 1105 Bp., Szent László tér 7–14.

Platán Könyvtár 1031 Bp., Arató Emil tér 1.

Írók Boltja 1060 Bp., Andrássy út 45.