Ignácz Rózsa
Kóborló kisfiú kalandjai
Ignácz Rózsa
Kóborló kisfiú kalandjai Stílus
2011
© Fapadoskonyv.hu Kft. © Ignácz Rózsa jogutódja
A tengerig Kitendzsi Kenyában született. Abban a szép, keletafrikai országban, amelyik a zsenge-zöldborsó-színű Indiai-óceán finomliszt-színűen homokos partjaitól a lábánál zöld, ormain örökké havas, Kilimandzsáró nevű hegyóriáson is messze túl terjed észak felé. Magányosan kóborló gyerekké akkor vált, mikor annak az országnak szénfekete, kékesfekete, vasszürke, mogyoróhéj-barna s még oly sokféle színárnyalatú, másmás népcsoporthoz – törzshöz – tartozó sötét bőrű őslakója már-már elnyerte teljes függetlenségét. A fiúnak eredetileg Kitongó volt az első neve. Legalábbis úgy írták be egyszer egy kis időre egy szuahéli meg angol nyelven tanító iskolában, hogy Kitongó Mokmaji. Mokma nagyanya után, merthogy a kamba törzsnél az volt a szokás, hogy a legöregebb és legtekintélyesebb női családfő nevéről nevezték el az utódokat. A kamba nagyanyák „kis vőlegényemnek” szokták volt becézni az első fiúunokájukat. Mokma még 5
a többi, a sok unokáját kormányzó nagyanyáknál is jobban becézte, dédelgette a kisfiút, mert neki – ami nagy szégyen és szomorúság egy kamba családfőnek – csak ez az egyetlen unokája maradt. A fiú apjának még csak egy felesége volt: Ginra mama, és nem is lett több igazi testvére soha, mert Ginra elment dolgozni a szizálföldekre, apa meg – úgy mondta Mokma – a felkelésben volt. Az később történt, hogy a szizálföldet felgyújtották azok, akik a felkelést le akarták verni, és aki mégis életben maradt, az onnét mind elmenekült – ki tudná, hová, milyen messzire? Sokan a biztonságosabb városokba; Ginra mama is eltűnt örökre valahol. Mokma csak egyszer mondta, hogy apát meglőtték, és most Ngai Ngai istennél sír a lelke. Igen, ezek később történtek, azután, hogy már nagy gyereknek nyilvánította a fiút Kulele varázsdoktor, és a két első metszőfogát saját kezűleg meg is reszelte, hegyes háromszög formájúra, mert aki kamba, annak olyan foga legyen, az kés nélkül is tudjon a legkeményebb ennivalóból is tépni-harapni magának. Azelőtt Mokma ráért olykor, leginkább akkor, mikor a tüzes kövön a kukoricapépnek a megsülésére vártak, hogy mondjon régi meséket. Nem is mese volt, hanem igaz történet, hogy a Mokma apja, Kutig, meg annak a testvére, Kitendzsi, mikor kisfiúk voltak, egy ideig egy hatalmas baobab fa ágai közé épített kis házikóban laktak. Mert a gyerekek apja – Mokma nagyapja – el kellett hogy menjen bozótot irtani meg még vadászni is, hogy élelmet szerezhessen a gyerekeinek. 6
Nem volt kire hagynia a kisfiúkat. Ők nem a telepen éltek, hanem az erdőben. Az apa féltette a gyerekeket, mert volt egy gonosz nőszemély, aki el akarta lopni a fiúkat, hogy azok az ő szolgái legyenek. A történetet – hol az elején, hol a közepén kezdve, s ha megsült a poj, hirtelen abbahagyva – többször is elmondogatta Mokma. Az elejét azt mindig szó szerint ugyanúgy, s Kis Kitongó mihamar meg is tanulta. Úgy kezdődött, hogy: „Élt egyszer közel az erdőhöz egy rettenetesen gonosz boszorkány. Fehér volt az arca, mint a hó a Ngai Ngai hegyén, és olyan fenyegetően kék, mint a mindenekfelett uralkodó égé a havas felett.” A legszebb az volt a történetben, hogy a boszorkány hiába próbálta utánozni Kitendzsiék apjának hangját, hogy a fiúcskákat rábírja: engedjék le a szizálkötélből készült hágcsót a fáról, hogy ő azon felmehessen hozzájuk. Másképpen nem lehetett oda felmenni, mert dédapa, mikor megépítette a házat odafönt a fán, előbb ugyan peckeket vágott a fa törzsébe, amin mint valami lépcsőn, úgy lehetett oda fellépkednie. De mikor elkészült a lombok rejtette, fű fekvőhellyel, takaróval is felszerelt házikó, akkor a fa törzséből a peckeket kiütögette, az alsó ágakat mind levagdosta, hogy csakis a kötélhágcsón lehessen oda feljárnia annak, akinek a hágcsót Kitendzsi lelengeti. Úgy beszélték meg, hogy ha az apa megérkezik, akkor a fa alá áll, ott egy kis dalt énekel, arról ismerik meg, hogy ő az, aki fel akar menni hozzájuk. Ez azért kellett, mert a nagyon magas fű 7
sűrű lombjai közül, ha kiléptek volna a házikóból, egykönnyen akkor sem láthatták volna meg, hogy ki áll ott alant. De az apjuk dalát meghallhatták, és a hangjáról ráismerhettek, hogy ő van odalent. Az apa ezt énekelte: Kitendzsi, Kitendzsi, hagyd hágcsónk lengeni, hadd kúszok a fára, hús lesz vacsorára. A boszorkány megleste a hazaérkező apát, eltanulta az énekét, és megpróbálta utánozni a hangját. Cseppet sem hasonlított az a vékonyan kornyikáló hangja az apáéhoz. Ezért aztán fehér, fekete és vörös hangyákat is nyalt fel, hogy azok összecsípjék-marják, és rekedtes férfiasra karcolják, változtassák a hangját, és bizony egyik estefelé, mikor ha a lombok nem takarták volna, akkor sem lehetett jól lelátni a házikóból a fa alá, Kutig, Mokma apja hasonlónak hallotta a hangot, olyannak, mint az apjáé, és már engedni akarta a hágcsót, mikor felhangzott, hogy: Kitendzsi, Kitendzsi! De a jó hallású és okos Kitendzsi megrázta a fejét, kiugrott a házikó parányi ajtaján, felkúszott a házikó fölé nyúló legeslegmagasabb és legvékonyabb ágra, amelyik még a kedves, máskor ott ugrándozó majompajtásokat is alig-alig tartotta meg. 8
