Igaz történet: gyilkosság, emlékirat, mea culpa

Michael Finkel

Igaz történet: gyilkosság, emlékirat, mea culpa

GABO

Igaz tortenet.indd 3

2015.10.01. 14:52

ELSŐ RÉSZ HAZUGSÁGOK


2015.10.01. 14:52

EGY

Ez egy igaz történet. Néha valójában szinte mindig azt kívánom, bárcsak bizonyos részei ne lennének igazak, de sajnos az egész az. Úgy érzem, ezt hangsúlyoznom kell még most, az elején, két okból is. Az egyik, hogy néhány egybeesés első látásra túlmehet a hihetőség határán, és szeretném leszögezni, hogy mindent, amit leírtam, legjobb tudomásom szerint pontosan rögzítettem: minden idézetet, minden beszámolót, minden részletet magam gyűjtöttem össze személyes megfigyelésekből, interjúkból, levelekből, rendőrségi jelentésekből, illetve a bíróság előtt bemutatott bizonyítékokból. Egyetlen nevet sem változtattam meg, egyetlen azonosítást segítő részletet sem írtam át. (a valamiben bizonytalan voltam, inkább kihagytam. A második okot sokkal fájdalmasabb beismerni. A másik ok, amiért ilyen vehemensen bizonygatom történetem hitelességét, az, hogy nem is olyan régen kirúgtak a világ egyik legnagyobb presztízsű újságírói állásából – a New York Times Magazine-nak írtam –, amiért igaznak állítottam be egy olyan történetet, amely valójában tények és kitalációk megtévesztő keveréke volt. Az elbocsátásra 2002 februárjában került sor, nem sokkal a lebukásom után. A következő héten, február -én a Times nyilvánosságra hozta az esetet egy hat bekezdéses cikkben, a harmadik oldalon, a szerkesztői jegyzetek alatt. A cikk utolsó sorában tudatták az olvasókkal, hogy már nem dolgozom a New York Timesnál – attól féltem, ez a sor jelenti írói pályafutásom végét. 11


2015.10.01. 14:52

És valóban, a szerkesztői jegyzet megjelenése után heteken belül pellengérre állított a Washington Post, a Chicago Tribune, a New York magazin, egy Associated Press-jelentés, tucatnyi különböző weboldal, számos európai, mexikói és dél-amerikai lap, valamint egy négyperces riportban a National Public Radio. Az egyik újságíró „olcsónak”, „arrogánsnak”, „megbotránkoztatónak” és „ártalmasnak” bélyegezte tettemet, és levonta a következtetést: a hozzám hasonlóknak „az újságírás poklában kellene égniük.” Néhány nappal a megjelenése előtt értesültem a szerkesztői jegyzet tartalmáról, és sejtettem, hogy ehhez hasonló reakciók születnek majd. Amikor valaki az újságírók testvériségében kudarcot vall, a szakma szempontjából nagyon fontos demonstrálni, hogy legalább olyan kíméletlenül bánunk el a sajátjainkkal is, mint másokkal. Éppen ezért készítettem egy tervet saját magam védelmére. Amint megjelenik a cikk, egyfajta ideiglenes hibernációba vonulok: nem veszem fel a telefonom, nem bontom ki a leveleim, nem nézek e-maileket. Arra számítottam, hogy a jegyzetet . február -án, valamivel éjfél előtt jelentetik meg a Times online felületén. Én Montanában éltem, ahol a helyi idő két órával a New York-i mögött jár, ezért a hibernáció kezdetének időpontját este órában határoztam meg. Alig kilencven perccel a határidő előtt megcsörrent a telefonom. Felvettem. A portlandi Oregonian egyik újságírója volt, Matt Sabo néven mutatkozott be. Michael Finkellel akart beszélni a New York Timestól. Vettem egy nagy lélegzetet, lélekben megacéloztam magam, és rezignáltan feleltem: – Gratulálok. Maga az első telefonáló. – Én vagyok az első? – kérdezte. – Ez meglep. 12


2015.10.01. 14:52

– )gen, maga az első. Nem hittem volna, hogy holnapig bárki is telefonál, akkor megy ki a sztori. – Nem – mondta –, a sztori nem megy ki vasárnapig. – Dehogynem – erősködtem –, holnap kimegy, már a nyomdában van. – De hiszen még csak most írom! Kizárt, hogy vasárnapig megjelenjen. – Miről beszél? – kérdeztem. – Maga miről beszél? – kérdezte ő. – Én a szerkesztői jegyzetről. Maga nem arról? – Nem – felelte –, én a gyilkosságok miatt hívtam.

13


2015.10.01. 14:52

KETTŐ Mint kiderült, négy gyilkosság történt. Az első áldozatot . december 19-én, szerdán találták meg az oregoni Waldport városa mellett, egy iszapos tóban, körülbelül másfél kilométernyire a Csendes-óceántól. Egy kisfiú holtteste lebegett arccal lefelé, alig néhány méternyire a köves partoldaltól. A seriff helyszínre érkező helyettese szerint a fiú négy-hat éves lehetett, piszkosszőke haja és zöldes-barna szeme volt. Mindössze egy kék-zöld hajszálcsíkos alsóneműt viselt. Súlya körülbelül kilogramm. Nem régóta lehetett halott, talán egy, legfeljebb két napja. A testen nem találtak semmilyen ismertetőjelet, és sérülésnyomot sem. A helyi rendőrségénél senki nem jelentett eltűnt személyt. A helyi óvodák és gyermekmegőrzők minden hiányzójával el tudtak számolni. A gyerek nevét senki sem tudta. A halott fiú tapintatosan kiretusált fotóját – haj kifésülve, szem lezárva, száj kissé szétnyitva – eljuttatták a helyi sajtóhoz, abban a reményben, hátha valakinek sikerül azonosítania. A rendőrség egy ideig arra gondolt, hogy egy autó lesodródhatott az útról. A hivatalosan Lint-láp névre hallgató tavat a 34-es állami út részeként egy keskeny híd osztotta ketté, a partján pedig a városi út futott. A fiú családjának többi tagja – talán turisták lehettek – biztosan beragadt az elsüllyedt járműbe. Ez megmagyarázta volna, miért nem jött senki azonosítani a holttestet. Az úton azonban nem voltak csúszásnyomok, a vízben sem találtak olajfoltot, és a híd korlátja sem sérült meg. 14


2015.10.01. 14:52

Ennek ellenére, három nappal a test megtalálása után, a helyi seriffhivatal búvárkülönítménye víz alatti keresést hajtott végre a tóban, hátha sikerül kideríteni valamit a fiú kilétéről. A búvárok a 34-es út hídjának cementlábazatánál, két méterrel a felszín alatt különös dolgot találtak – nem autót, hanem egy párnahuzatot, rajta a Fecsegő tipegők rajzfilmsorozat szereplőivel. Benne pedig egy nagy kővel. A búvárok még ugyanaznap délután újabb felfedezést tettek. Ezúttal egy kislány holttestét találták meg. A szőke hajú, világoskék szemű gyermek valamivel fiatalabb lehetett a fiúnál, de ugyanolyan enyhén felfelé hajló orra és kerek arca volt, mint neki. Ő is csak alsóneműt viselt. Akárcsak a fiú esetében, rajta sem találtak külsérelmi nyomokat. A lány jobb bokájához azonban egy virágmintás párnahuzatot kötöttek. Ebben a huzatban is volt egy kő, annak a súlya tartotta a víz alatt a testet. Most már nyilvánvaló volt, hogy a fiúra is hasonló nehezéket rögzítettek, de valahogy kiszabadult a hurokból, és a felszínre emelkedett. A második halott gyermek megtalálása az oregoni Lincoln megye történetének legkiterjedtebb bűnügyi nyomozását indította el. A kétezres lakosú Waldport minden egyes gyermekét ellenőrizték. Senki sem hiányzott. A nyugati parti rendőrőrsöket értesítették az azonosítatlan holttestekről. Senki sem tudott használható nyommal szolgálni. Az FBI átkutatta a nemzeti adatbázisokat a hiányzó gyermekek után. Nem találtak egyezést. Waldportban zavarodottság és félelem uralkodott. A város karácsonyi díszbe öltözött, két gyermek meghalt, és senki sem tudta, hogy a gyilkos ott él-e közöttük. Néhányan virágokat és képeslapokat helyeztek el a 34-es út hídjának korlátjánál. A folyamat beindult, a helyi lakosokat már nem lehetett leállítani, 15


2015.10.01. 14:52

és a hidat hamarosan ellepték a rózsacsokrok, kézzel írt üzenetek, luftballonok, kerámiaangyalok, és odakerült egy nagy, felfújható „Barney, a dinoszaurusz” játék is. Válaszokkal végül egy Denise Thompson nevű nő szolgált, aki a gyermekekre felügyelt. Mint a nyomozóknak elmondta, december 5-én, szombat este, négy nappal az első holttest megtalálása előtt ő vigyázott a srácokra. Amikor felismerte a fiút a média rendelkezésére bocsátott fényképen, férje kapcsolatba lépett a seriff hivatalával, és nem sokkal a lány megtalálása után a házaspár ellátogatott a halottasházba, azonosítani a holttestet. A hatóságok bejelentették, hogy a fiú neve Zachery Michael Longo. Néhány hét múlva ünnepelte volna ötödik születésnapját. A lány a húga volt, Sadie Ann Longo, három és fél éves. Eltűnt egy harmadik testvér is, a kétéves Madison Jeanne Longo, valamint a szülők, a harmincnégy éves MaryJane )rene, és a huszonhét éves Christian Michael Longo. A család Newport városában élt, a Lint-láptól harmincöt kilométerre északra. Longóék újak voltak a környéken, három hónapja költöztek Ohióból Oregonba. A Longo család másik három tagjának holléte titokban maradt, azt sem tudta senki, hogy élnek-e vagy meghaltak. A gyerekfelügyelő azonban további információkkal is szolgált. Denise Thompson elmondta a nyomozóknak, hogy a fiú megtalálásának napján együtt ebédelt Christian Longóval. Aznap, szerdán délután két órakor – néhány órával azután, hogy Zachery holtteste fellebegett a Lint-láp felszínére – találkoztak a Fred Meyer áruházban, Longo és Thompson munkahelyén. Thompson akkor még nem hallott a fiú felbukkanásáról, és a jelek szerint Longo sem. Mint azt Thompson a seriff hivatalának elmondta, Longo közölte vele, hogy felesége elhagyta őt egy másik férfi miatt. MaryJane állítólag magához vette a gyerekeket, és elrepült Michiganbe. 16


2015.10.01. 14:52

A hír megdöbbentette Thompsont; ő és a férje összebarátkoztak Longóékkal, és nem érzékelték, hogy bármi probléma lenne. A rendőrök azonnal átkutatták Longóék utolsó ismert tartózkodási helyét, egy bérelt lakást Newport Yaquina Bay városrészében. Úgy tűnt, a család hirtelen távozott. Nem hagytak üzenetet a lakás közvetítőjének, a bérleményt kifizetetlenül hagyták ott. Az összes bútor megvolt, de a család minden holmija eltűnt, kivéve két kitömött állatot – egy Clifford kutyát és egy Scooby Doo-t –, amelyeket egy faliszekrényben találtak meg. A lakáshoz tartozó televíziót és a mikrohullámú sütőt szintén elvitték. Nyoma sem volt Christian Longónak, a feleségének vagy legkisebb gyermeküknek. Longóék személyes holmijának jó részét – közte babaruhák, családi fotók és egy tárca MaryJane jogosítványával – a közeli szemeteskonténerben találták meg. A Longo gyerekek a fényképeken boldognak és egészségesnek tűntek. Egy nappal a lakás átkutatása után a búvárok megvizsgálták a bérlemény előtti öbölszakaszt. December 7-e volt, nyolc nap telt el az első holttest megtalálása óta. A dokkokhoz vezető rámpa alól, ahol tucatnyi vitorlás ringatózott kikötve, felhoztak két nagyméretű, sötétzöld bőröndöt. Az egyikből emberi hajcsomó lógott ki a villámzárnál. A magzati pózba merevedett MaryJane Longo testét rejtette. Teljesen meztelen volt. Szájából és orrából vízzel keveredett vér szivárgott; a halottkém később megállapította, hogy halálát a fejet ért erős ütés és fulladás okozta. A másik bőröndöt is kinyitották. Volt benne néhány ruha, egy két és fél kilós búvárnehezék, valamint a kétéves Madison Longo holtteste. Vérnyomokat nem találtak rajta, és látható sérülést sem. Egy békamintás pelenkát viselt. A halottkém szerint fejbe verték és megfojtották, aztán beletették a bőröndbe és a vízbe dobták. 17


2015.10.01. 14:52

HÁROM

A sztori, amelyik miatt elbocsátottak a New York Timestól, gyerekekről és csokoládéról szólt. A lap szerkesztőitől kaptam meg az anyagot, akik postán továbbítottak nekem egy csomagot a londoni székhelyű Anti-Slavery )nternational nevű ügynökségtől. A csomagban volt egy Rabszolgaság felirattal ellátott videokazetta, amelyet két neves brit filmes, Kate Blewett és Brian Woods készített. A felvételt a brit televízióban is leadták. A filmben elmagyarázták, hogy a világ kakaóbabjának – ez a csokoládé fő alkotóeleme – körülbelül a felét Nyugat-Afrikában, Elefántcsontpart központi völgyeiben termesztik. A dokumentumfilm szerint ezeknek az ültetvényeknek egy jelentős részén tinédzser, vagy még fiatalabb fiúk dolgoznak, akiket a környező szegényebb országokból, Maliból, Beninből és Burkina Fasóból küldenek oda. A fiúkat nem fizetik meg a munkájukért, gyakorlatilag rabszolgaként tartják őket. Napkeltétől napnyugtáig dolgoznak, alig kapnak enni, éjszakára ágy nélküli, zsúfolt szobákba zárják őket, nincs orvosi ellátás és munkabér, és gyakran megkorbácsolják őket. – Amikor ütnek – mondja az egyik fiú a felirat szerint –, elveszik a ruháid és összekötik a kezed. A földre hajítanak és ott csépelnek kegyetlen erővel, naponta kétszer, reggel és délután. – (ozzátette, hogy az elfogott szökevényeket gyakran halálra verik. A film szerint szinte az összes elefántcsontparti ültetvényen rabszolgamunkásokkal dolgoztatnak, és mi, akik a gazdag 18


2015.10.01. 14:52

országokban csokoládét eszünk, közvetlenül felelősek vagyunk ezért. Az egyik jelenetben egy fiatal fiú üres tekintettel bámul a kamerába, és amikor megkérdezik, mit üzen azoknak az embereknek, akik csokoládét fogyasztanak, azt feleli: – Olyasvalamit élveznek, aminek a létrejöttéért én szenvedtem. Keményen dolgoztam a kedvükért, de nem láttam hasznát. Az én testemet eszik. (atásos és elgondolkodtató film volt, egyértelműen egy nagyon fontos témát érintett. A szerkesztőm azt mondta, címoldalra szánják a cikket, ami azt jelentette, hogy nagyon sokan fogják olvasni és ellenőrizni. Nem sokkal azelőtt írtam alá egy kizárólagos szerződést a New York Times Magazine-nal, és az elmúlt évben három címlapsztorit is írtam: az elsőt egy haiti menekültekkel teli hajó végzetes útjáról, a másodikat egy csapatnyi palesztin tinédzserről, akik a Gázai övezetben éltek, a harmadikat pedig a szervkereskedelem nemzetközi feketepiacáról. Mielőtt leszerződtem volna a Timeshoz, tizenkét évig utazási- és sportrovatokba írtam. Fő bevételi forrásom pályafutásom legnagyobb részében a Skiing magazin volt. A Timesba írt cikkeimet elképesztő siker kísérte. A C)A meghívott a központjába, hogy beszélgessünk a haiti helyzetről; a gázai sztorira több százan reagáltak levélben, köztük egy kongresszusi képviselő; dolláros Livingston-ösztöndíjat nyertem, mint „kitűnő” fiatal újságíró. (arminckét éves voltam, egyedülálló, tele energiával, és megrészegített a rám irányuló figyelem. Beleegyeztem a rabszolgasztori megírásába, és 2001 júniusában elrepültem Abidjanba, Elefántcsontpart egykori fővárosába. Az ültetvényeken a jelek szerint már évtizedek óta zajlott a rabszolgatartás, de a sztorit – ahogy az a hírciklusoknál sok esetben lenni szokott – csak most kapták fel. Az újságírók cso19


2015.10.01. 14:52

portokban özönlötték el Elefántcsontpart termékeny völgyeit; találkoztam kollégákkal Franciaországból, Németországból, Hollandiából és Maliból. A Chicago Sun-Times máris belekezdett egy hosszú cikksorozatba, akárcsak a National Public Radio és a Newsweek. A Knight Ridder Newspapers – az Egyesült Államok második legnagyobb laphálózata – egyik szerzője heteket töltött a területen. Ahogy az rendszeresen megtörténik, amikor több újságíró hajtja ugyanazt a sztorit, kialakult egy jól kitaposott ösvény, kalauzokkal, sofőrökkel, tolmácsokkal. Leszállsz a repülőről, és felhívsz egy úgynevezett közvetítőt, akinek a számát egy kollégádtól kaptad meg, és minden a helyére kerül. Ez egy szimbiotikus rendszer. Megkönnyítik a munkánkat a világ egy barátságtalan szegletében, mi pedig kiváló jövedelemforrást biztosítunk a média ösvényén állóknak. Ez az ösvény Elefántcsontparton közvetlenül Daloa városába vezetett, a kakaótermesztő vidék szívébe, onnan pedig a többnyire Maliból érkezett gyermekrabszolgák érdekeit képviselő csoporthoz, a Daloai Mali Egyesülethez. Az egyesületet olyan mali polgárok alkották, akik Elefántcsontpartra emigráltak, és fő feladatuknak tekintették a fiatal, mali születésű munkásokat ért atrocitások kivizsgálását és leleplezését. Megszerveztek nekem néhány beszélgetést a kakaóültetvényekről megszökött tinédzserekkel, és ezek a fiúk embertelen munkakörülményekről, állandó éhezésről, brutális verésekről számoltak be. A fiatal munkások elmondták, hogyan csalták őket Elefántcsontpartra a becstelen üzérek, akik könnyű, jól fizető munkát ígértek nekik. Elmesélték, hogy az ültetvények tulajdonosai fogva tartották és arra kényszerítették őket, hogy gödröket ássanak, növényeket ültessenek és gazt irtsanak a tűző napsütésben, 20


2015.10.01. 14:52

naponta akár tizenkét vagy még több órán át, egy héten hat-hét alkalommal. (átborzongató történeteket adtak elő az ok nélküli verésekről, amikor is korbáccsal, vesszővel vagy biciklilánccal ütötték őket. Beszámoltak szívfacsaró szökésükről, az éjszakai menekülésről a dzsungelben, a nappali rejtőzésről, amíg el nem jutottak a Daloai Mali Egyesülethez, a biztonságba. Az egyesület tisztségviselői sokat beszéltek a rabszolgaság terjedéséről, és egy új gyermekmunkatörvény elfogadását szorgalmazták a régióban, valamint a jelenlegi törvények szigorúbb betartatását. Elmondták, hogy a rabszolgák vagy megszöknek az ültetvényekről, vagy évekig ott kell dolgozniuk, mielőtt elengedik őket. A szervezet buszokat bocsátott a szökevények rendelkezésére, azokkal vitték őket vissza a családjukhoz. Cserébe csupán adományt kértek a költségeik fedezésére. Remekül szabott sztori volt, igazi győztes anyag. Néhány nappal azután, hogy megérkeztem Afrikába, cikkek sorozata jelent meg – olyan címekkel, mint „A rabszolgaság íze” – számos Knight Ridder-lapban, köztük a Philadelphia Inquirerben és a San Jose Mercury Newsban. Az interneten olvastam őket abidjani hotelszobámból. A Knight Ridder történetek ugyan nem voltak olyan drámaiak, mint a brit dokumentumfilmben ismertetettek, ám leírták bennük, hogy több tízezer gyermekrabszolga dolgozhat az elefántcsontparti kakaóültetvényeken, vagyis a legtöbb csokoládészeletet megfertőzte a rabszolgamunka. A cikkek szerint a rabszolgák között voltak kilencéves gyerekek is, akiket rendszeresen és keményen vertek. Egy Aly Diabate nevű fiú történetéről is beszámoltak. Diabate elmondta, hogy még nem volt tizenkét éves, amikor csellel rávették, hogy munkába álljon az egyik ültetvényen. Azt mondta, másfél évig dolgozott ott, és szinte mindennap megkorbácsolták. 21


2015.10.01. 14:52

Nagyszerűen megírt cikkek voltak, megfűszerezve tanulságos részletekkel és szívszorító idézetekkel. A beszámolók akkora hatást gyakoroltak egy Eliot Engel nevű New York-i demokrata kongresszusi képviselőre, hogy még a képviselőházban is felolvasott egy részletet Aly Diabate történetéből. „Aly alig volt százhúsz centiméter magas, amikor eladták rabszolgának, szinte el sem bírta a kakaóbabbal teli zsákokat. »A zsákok némelyike magasabb volt nálam – emlékezett vissza. – Két ember rakta fel őket a fejemre. És ha nem igyekeztél, megvertek… a verés az életem részévé vált.«” Engel végül benyújtott egy törvényjavaslatmódosítást, amelyben 250 000 dollárt különítettek el a rabszolgamunka nélkül készült csokoládék szabványos megjelölésére. A ház nagy többséggel megszavazta a módosítást. A Knight Ridder sorozat szerzői később megkapták a dolláros Livingston-díjat – ugyanazt, amit az előző évben én is –, valamint a nemzetközi tudósításért járó Polk-díjat, amely a Pulitzer után talán a második legnevesebb újságírói kitüntetés. A tervem az volt, hogy a Knight Ridderéhez hasonló cikket írok, de miután eltöltöttem egy hetet Elefántcsontparton, kezdtem érezni, hogy a sztori nem igazán az, aminek látszik. Kényelmetlen érzésem támadt a Daloai Mali Egyesület néhány tagjával kapcsolatban. Először is, nem tetszett az egyesület tisztségviselőinek agresszív pénzgyűjtő tevékenysége. Az egyik alelnök, Cisse Samba büszkén mutatott meg nekem egy öt centi vastag újságírói névkártyaköteget, és határozottan állította, hogy mindegyikük „adakozott” az egyesület javára. Az újságírásban létezik egy nagyon szigorú szabály azoknak az embereknek a megfizetéséről, akiktől idézetek vagy kulcsfontosságú információk származnak: egyszerűen nem teszel ilyet. Ám a másodrendű segítségnyújtók, például az interjúk megszer22


2015.10.01. 14:52

vezői, kulturális összekötők vagy városi idegenvezetők juttatásaival kapcsolatosan már korántsem ennyire egyértelmű a szabály. Az évek során megtanultam, hogy egy jó sztori előásásához gyakran lehet szükség egy megfelelően időzített ajándékra, néhány tenyér megkenésére, egy borsosabb szórakozóhelyi számla kiegyenlítésére. Egy alkalommal (aitin külön fizettem az elektromos generátor bérléséért, felfogadtam egy hivatásos DJ-t, és vettem néhány karton sört is, hogy szórakoztassak néhány embert, akinek a segítségére szükségem volt az anyaggyűjtéshez. Gázában ügyeltem rá, hogy az összes készletet egyetlen boltban vegyem meg, mert engedélyre volt szükségem, hogy interjút készíthessek a tulajdonos tinédzser fiával. Nem sokkal Daloába érkezésem után a Mali Egyesület Diarra Drissa nevű alelnöke több órát áldozott arra, hogy bemutasson különböző interjúalanyoknak, majd az interjúkba is belehallgatott, és időnként segített a tolmácsolásban. Amikor a nap végén elköszöntem Drissától, nem volt hajlandó kezet rázni velem, ehelyett azt mondta: „Még nem végeztünk egymással.” Kényelmetlen volt a helyzetem, mert Drissát a sztorim egyik forrásának tekintettem, de további bemutatásokat szerettem volna, ezért a világnak azon a részén nagyvonalúnak számító ajándékot adtam neki – dollárt készpénzben, valamint az esőkabátomat, miután egész nap azt nézegette. Drissa még aznap eljött a hotelbe, és dühösen közölte, hogy nem fizettem neki eleget. Mint mondta, más újságírók sokkal nagyvonalúbbak adakoztak. Nem voltam biztos benne, hogy igazat beszél, és miután nem voltam hajlandó többet fizetni neki, kijelentette, hogy soha többé nem dolgozik velem, majd távozott. Aznap éjjel az ágyamban fekve ezen az incidensen töprengtem, és gondolatban többször is visszajátszottam a Drissa által 23


2015.10.01. 14:52

leszervezett interjúkat. Valami nem volt rendben velük. A nyelvi akadályokat is figyelembe véve – a munkások többsége csak a bambarát, Mali fő törzsi nyelvét beszélte –, a gyerekrabszolgáktól hallott történetek figyelemre méltó hasonlóságot mutattak. Mintha hiányzott volna belőlük a részletességnek egy szintje. A beszámolók gépiesnek és érzelemmentesnek tűntek a felkavaró élményekhez képest. Akárhogy fogalmaztam meg a kérdéseket, mindegyik válaszban volt valami kis hamis felhang. Másnap a Mali Egyesület egy másik tisztségviselőjével dolgoztam. Beszélgetést szervezett egy Adama Malé nevű, egykori kakaóültetvényi munkással. Az interjúra az egyesület zsúfolt betonkockájában került sor. Malé egy ponton belekezdett egy kudarcba fulladt szökési kísérlet elmesélésébe, amely néhány hónappal azelőtt történt, hogy az ültetvény tulajdonosa végre elengedte őt. Tolmácsom szerint Malé a következőt mondta: – Szökni próbáltam, de elkaptak és megvertek. Amikor elfognak, levetkőztetnek és összekötik a kezed. – Malé ekkor felállt a fapadról, amelyen addig ült, és bemutatta, mit tettek vele: csuklóit összeszorította maga előtt, és enyhén előredőlt, mintha nézne valamit a földön. Ugyanezt az előadást már több fiútól is láttam. – Egy motor ékszíjával ütötték a hátam. Megkérdeztem, vérzett-e, mire azt felelte: – )gen, rengeteg vér volt. Miközben ezt mondta, eszembe jutott egy szúnyogcsípés a jobb kezemen. Napokkal korábban történt, a hüvelyk- és mutatóujjam közötti puha bőrhártyán, és addig vakartam, amíg vérezni nem kezdett. Bár tettem rá antibiotikumos borogatást, elfertőződött, és a lilás-sárgás duzzanatból szivárgott a genny. Trópusi környezetben az ilyesmi megesik. 24


2015.10.01. 14:52

Ha az én jelentéktelen, gondosan kezelt csípésem ilyen csúnyán festett, csak elképzelni tudtam, milyen lehet, ha valakinek a hátát véresre verik egy ékszíjjal, és nem kap megfelelő orvosi ellátást. A Rabszolgaság című dokumentumfilmben az egyik gyerek elmondta, mi történik ezekkel a sérülésekkel. „Miután megvertek, az egész testedet sebek és vágások borítják. Aztán a legyek megfertőzik a sebeket, így megtelnek gennyel. Munka közben kell meggyógyulnod.” Udvariasan megkérdeztem Malét, levenné-e az ingét. Durva szövésű oxford szövet inget viselt, nyilván valamelyik segélyszervezet által jutott hozzá. Rám nézett félig lesütött szemével – mindketten kényelmetlenül éreztük magunkat –, majd továbbra is felém fordulva elkezdte kigombolni az ingét. Magas és fájdalmasan vékony fiú volt, szép, finom ujjakkal. Amikor az utolsó gombhoz ért, kibujtatta a karját, és a ruhadarabot gombóccá gyűrve felemelte. Megkértem, hogy forduljon meg. A tolmácsom fordított, Malé pedig lassan körbefordult. )gazából nem is lepődtem meg. A bőre sima volt, akár a márvány. Nem csúfították karcolások, zúzódások, de még régi sebhelyek apró nyomai sem.

25


2015.10.01. 14:52

Igaz történet: gyilkosság, emlékirat, mea culpa

Recommend Documents