Hunyd be a szemed, és képzeld oda! Látod? Behunyt szemmel bólintok. Képzeld magad elé! Lásd a mintázatát, az alakját, a színét! Megvan?

• Hunyd be a szemed, és képzeld oda! Látod? Behunyt szemmel bólintok. • Képzeld magad elé! Lásd a mintázatát, az alakját, a színét! Megvan? Mosolygok, fejemben a kép. • Jól van. Érintsd meg! Erezd a körvonalait az ujjad hegyével, érezd a súlyát a tenyeredben, aztán vond össze minden érzékedet - a látást, tapintást, ízlelést, szaglást -, érzed az ízét? A számba harapok, és visszafojtom a kuncogást. • Tökéletes. Most adj bele érzést! Hidd, hogy ott van előtted! Érezd, lásd, tapintsd, ízleld, fogadd el, tedd létezővé! - mondja. így teszek. Mindent megcsinálok, amit mond. Amikor felmordul, kinyitom a szemem, hogy magam is lássam. • Ever! — csóválja a fejét. — Egy narancsra kellett volna gondolnod. Ez közel sem hasonlít egy narancsra. • Nem, abszolút semmi gyümölcsös nincs benne — nevetek a két Damenre. Az előttem álló hasonmásra, amit létrehoztam. és a hús-vér verzióra mellettem. Mindketten egyforma magasak, sötét hajúak és túl jóképűek, hogy igaziak legyenek. • Most mit csináljak veled? — kérdezi a valódi Damen. Megkísérel egy helytelenítő pillantást, de csúnyán kudarcot vall. A szeme elárulja, mert semmi más nem ragyog benne, csak szerelem. • Hmm... - szemügyre veszem a fiúimat, a valódit és a tüneményt is. - Szerintem csak csókolj meg, és kész. De ha túl elfoglalt vagy, esetleg megkérem őt, hogy ugorjon be helyetted. - Nevetve intek a kacsingatva fakulásnak induló másodpéldány felé. A valódi Damen nem nevet. Csak csóválja a fejét: • Ever, kérlek! Vedd komolyan! Annyi mindent kell még tanulnod! • Hová ez a sietség? — Felrázom a párnámat, és megpaskolom az ágyat magam mellett. Remélem, hogy feláll végre az asztalomtól, és mellém bújik. - Azt hittem, egyebünk sincs, csak időnk - mosolygok rá. Amikor rám néz, az egész testem felforrósodik, és a lélegzetem is elakad. Nem tehetek róla, de azon kezdek gondolkodni, hogy vajon hozzászokom-e valaha, hogy ilyen csodaszép. Ö az én sápadt, szőke jangom tökéletes, sötét jinje. - Úgy gondoltam, szorgalmas tanítványod vagyok. — A pillantásunk találkozik. A szeme két sötét kút, megfejthetetlenül mély. • Telhetetlen vagy - suttogja fejcsóválva, és mellém ülve magához von. • Csak próbálom behozni az elvesztegetett időt - mormolom. Annyira vágyom ezekre a pillanatokra, amikor csak mi ketten vagyunk, és nem

kell osztoznom rajta senkivel. Hiába tudom, hogy az egész örökkévalóság a miénk, mégsem tudok parancsolni a mohóságomnak. Damen megfeledkezik a tanulásról, és liDZ/.íin hajol, hogy megcsókoljon. Minden egyéb, kc/.dvf ,i j-oiulohui teremtéstől és a távolbalátástól egészen a telepátiáig, minden pszichocucc helyébe valami sokkal sürgetőbb lép, amikor hátradönt egy halom párnára, és fölém hajol. Összefonódunk, akár egy napsütötte szőlőtőke gyökerei. ; Damen ujjai a pólóm alá kúsznak, és a hasamról egészen a melltartóm szegélyéig merészkednek. Behunyt szemmel súgom a szót, amit sokáig megtartottam magamnak: • Szeretlek. - Mióta először kimondtam, mást sem hajtogatok. Hallom, ahogy Damen halkan felmordul, amikor kikapcsolja a melltartómat. Erőlködés, ügyetlenség és bénázás nélkül. Minden mozdulata kecses, tökéletes, olyan... Talán túl tökéletes. • Mi a baj? — kérdi, amikor eltolom magamtól. Kapkodja a levegőt, a pillantása az enyémet keresi, a szeme összeszűkül (amihez kezdek hozzászokni). • Semmi baj — megfordulok, és megigazítom a pólómat. Örülök, hogy már megtanultam elkendőzni a gondolataimat, csak ezért hazudhatok. Damen felsóhajt, és felkel az ágyról. Ahogy eltávolodik tőlem, távolodik az érintése bizsergése, a pillantása melege. Amikor megáll végre és rám néz, összeszorítom a számat, mert tudom, hogy mi következik. Ezen már túlestünk néhányszor. • Ever, én nem sürgetlek. Komolyan — mondja aggodalommal az arcán. - De egy bizonyos ponton túl kell tenned magad ezen, és el kell fogadnod azt, aki vagyok. Bármit megteremtek neked, amire csak vágysz, telepatikus üzeneteket és képeket küldhetünk egymásnak, ha nem vagyunk együtt, elvihetlek Nyárvidékre egy szempillantás alatt. De a múltat nem tudom eltörölni. Az csak van. Bámulom a padlót. Kicsi vagyok, mohó, és szégyellem magam. Utálom, hogy nem tudom elrejteni a féltékenységemet és a bizonytalanságomat, utálom, hogy ilyen egyértelműen és tisztán rám van írva minden. Mert mindegy, milyen mentális pajzsot hozok létre, vele szemben nem ér semmit. Damen hatszáz éve tanulmányozza az emberi viselkedést (az én viselkedésemet), szemben az én tizenhat évnyi tapasztalatommal. • Csak... csak adj egy kis időt, hogy hozzászokjak ehhez az egészhez - felelem a párnahuzatból kilógó cérnaszálat piszkálva. - Csak pár hetet. - Vállat vonok, eszembe jut, hogy öltem meg a volt feleségét, hogyan mondtam meg, hogy szeretem, és hogyan kötöttem hozzá magamat közös, halhatatlan végzetünkben alig három hete.

Összeszorított szájjal néz rám. A szemében kétség. Alig néhány méterre áll tőlem, mégis mintha egy óceán választana el most kettőnket. • Erre az életidőre célzok - magyarázkodok. A beszédem felgyorsul, a hangom megélénkül. Remélem, hogy sikerül kitölteni a közöttünk támadt űrt és feldobni a hangulatot. - És mivel a többit nem tudom felidézni, csak ez az egy van. Csak egy kis időre van szükségem, rendben? - A szám mintha nem is az enyém lenne, ügyetlenül próbálom mosolyra húzni és úgy is tartani. Megkönnyebbülten fellélegzem, amikor mellém ül és megsimogatja a homlokomat ott, ahol a sebhelyem volt régen. • Hát az időből sose futunk ki - sóhajt fel. Végigsimítja az államat, és megcsókolja a homlokomat, az orromat, végül a számat. Amikor már azt gondolom, hogy újra megcsókol, megszorítja a kezemet, és feláll. Egy szál tulipánt hagy ;iz ;i)’,yr;ik;iróii, és már kint is van az ajtón. Damen ugyan megérzi, hogy megérkezett a nagynéném, amint Sabine beáll a felhajtóra, de nem ezért lép le. Hanem miattam. Mert évszázadokon át, minden újjászületésemben engem keresett, csak hogy együtt lehessünk. Csakhogy sosem jöttünk össze. Vagyis az sosem történt meg. Minden alkalommal, amikor megtettük volna a következő lépést, hogy beteljesedhessen a szerelmünk, feltűnt Drina, az exneje, és megölt. De így, hogy ezúttal én öltem meg őt, egyetlen jól elhelyezett, bár ügyetlen csapással a szívcsakrájára, már semmi nem állhat az utunkba. Kivéve engem. Mert bár minden porcikám szerelmes Damenbe, és igenis, meg akarom tenni azt a következő lépést - folyton az elmúlt hatszáz évre gondolok. Arra, hogy hogyan élte le ezeket az éveket. (Elvonultan, ahogy ő állítja.) És arra, hogy kivel élte le ezeket az éveket. (Drinán kívül számos más nőre is utalt már.) És hát ezt bármennyire is utálom beismerni, ezek a tények kissé elbizonytalanítanak. Oké, nagyon is elbizonytalanítanak. Mondjuk nem érdemes az én szánalmasan rövidke listámat az eddig megcsókolt srácokról összehasonlítani Damen hatszáz évnyi hódításával. Még ha tudom is, hogy nevetséges, még ha tudom íj,, hogy Damen évszázadok óta szerelmes belém, a tény az, hogy az agy és a szív nem mindig súgják nagy egyetértésben ugyanazt. Esetemben szóba sem állnak egymással. Valahányszor Damen átjön ezekre a kis „korrepetálásokra” a halhatatlanságról, mindig úgy intézem, hogy a végén csak összebújjunk egy kicsit. És mindig azt gondolom: Ez az! Most már tényleg megtörténik!

Csak azért, hogy aztán megint eljátsszam, hogy eltolom magamtól, mintha csak szórakoznék vele. Az a helyzet, hogy igaza van. Nem tudja eltörölni a múltját, az már megtörtént. És ha valami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. Nincs visszajátszás. Nincs visszaút. Az ember csak egyet tehet: hogy továbblép. És nekem is ezt kell tennem. Egy jó nagy ugrással továbblépni, tétovázás nélkül, vissza sem nézve. Egyszerűen csak elfelejteni a múltat, és teljes gőzzel nekivágni a jövőmnek. Bárcsak ilyen könnyű lenne! • Ever? - Sabine jön felfelé a lépcsőn, miközben észveszejtve rohangálok körbe-körbe a szobámban, hogy rendet rakjak, mielőtt lerogynék az íróasztalomhoz és úgy tegyek, mintha nagyon elfoglalt lennék. - Te még fent vagy? - kérdi, amikor bedugja a fejét az ajtórésen. A kosztümje gyűrött, kócos a haja, a szeme pedig piros és fáradt, de az aurája szép zöld. • Csak befejeztem a házimat - felelem eltolva a laptopomat, mintha tényleg dolgoztam volna. • Ettél? - kérdezi az ajtófélfának dőlve. Gyanakvással les, és az aurája felém nyúl: hiába, a hordozható hazugságdetektor, amit öntudatlanul visz magával mindenhová. • Persze! - bólogatok mosolyogva. Mindent elkövetek, hogy őszintének látsszam, de igazság szerint érzem, hogy az arcom elárul. Utálom, ha hazudnom kell. Főleg neki. Azok után, amit tett értem, hogy befogadott a baleset után, amikor a családom meghalt. Úgy értem, nem volt muszáj így tennie. Csak mert én vagyok az egyetlen élő rokona, nem lett volna kötelező igent mondania. Én mondom, van, amikor azt kívánja, bárcsak nemet mondott volna. Az élete sokkal kevésbé volt bonyolult, mielőtt megérkeztem. • Evés alatt azt értettem, hogy vettél-e magadhoz valamit azon a piros löttyön kívül? - int a fejével az asztalomon álló, pirosan irizáló palack felé. Már nem tűnik annyira keserűnek, mint amikor elkezdtem inni. Ami nem hátrány, mert Damen szerint az örökkévalóságból hátralévő jó néhány évszázadon át kell iszogatnom. Nem mintha nem tudnék enni, csak nem akarok. Az elixír minden tápanyagot tartalmaz, amire szükségem van. És mindegy, milyen sokat vagy keveset iszom belőle, mindig jóllakott vagyok. De ettől még tudom, mire gondol Sabine. És nem csak azért, mert olvasok a gondolataiban, hanem mert pont ugyanazt gondoltam én Damenről. Amíg rá nem jöttem, mi az ábra vele, nagyon idegesített, hogy csak piszkálja a kaját és úgy tesz, mintha enne.

• Ööö, bekaptam valamit nemrég ^ felelek végül. Próbálom nem összeszorítani a számat, behúzni a nyakamat vagy félrenézni. Vagyis leadni a szokásos árulkodó jeleket a hazugságról. - Milesszal meg Havennel - teszem hozzá, hogy megmagyarázzam a mosatlan edények hiányát. De úgyis mindegy, tudom, hogy túl sok a hiányzó láncszem. Hazudós! - villog a fejem fölött, akár valami vörös lámpa. És ne feledjük, hogy Sabine a cége egyik sztárügyvédje, szóval nem nagy cucc rájönnie, hogy csak vetítek. Bár ezt az adottságát a munkájának tartogatja. A magánéletében úgy dönt, elhiszi, amit mondok. ’ De nem ma. Ma egy szavamat se veszi be. Csak néz és így szól: • Aggódom érted. Felé fordulok a székkel, hogy mutassam, nyitott vagyok meghallgatni az aggodalmát. • Jól vagyok - mosolygok ellenállhatatlanul, hogy tényleg elhiggye. Tényleg. A jegyeim jók, jól kijövök a barátaimmal, Damen meg én... Elhallgatok. Rájövök hirtelen, hogy sosem beszéltem még Sabinének a kapcsolatunkról. Igazából nem is mondtam még, hogy együtt vagyunk. Megtartottam magamnak. Igazság szerint most, hogy elkezdtem beszélni róla, nem is tudom, hogy fejezzem be. A közös múltunkat, jelenünket és jövőnket tekintve kicsivel több vagyok neki, mint a barátnője, ez túl földi kifejezés a közös történelmünkre. Nem mintha ország-világ előtt ki akarnám jelenteni, hogy mindörökké társak és ikerlelkek vagyunk - ez már százas giccsfaktor lenne. Igazság szerint inkább nem is beszélnék róla. Elég zavart vagyok. Amúgy is, mit mondanék Sabinének? Hogy évszázadok óta szeretjük egymást, de még mindig nem tettük meg a második lépést? • Szóval én meg Damen... jól megvagyunk — bököm ki végül, cs nyelek egy nagyot, amikor rájövök, hogy a klasszul helyett azt mondtam, jól, ami az egyetlen igaz szó, ami ma elhagyta a számat. • Szóval itt volt — teszi le a barna aktatáskáját a padlóra. Rám néz. Mindketten szeretnénk tudni, milyen könnyen sétálok bele a csapdájába. Bólintok, és gondolatban fenékbe rúgom magam, hogy ragaszkodtam a mi házunkhoz Damené helyett. • Azt hiszem, láttam elhúzni a kocsiját — pillant a gyűrött ágyra, az összevissza heverő párnákra és a zilált takaróra. Amikor újra a szemembe néz, behúzom a nyakam, főleg amikor megérzem, mit akar mondani. • Ever! — sóhajtja. — Sajnálom, hogy nem tudok annyit veled lenni, amennyit kellene. Tudom, hogy még mindig csak keresgéljük az egymáshoz vezető utat, de szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok melletted. Ha szeretnél beszélgetni valakivel, én meghallgatlak.

Összeszorított szájjal bólintok, és tudom, hogy még nem végzett. Remélem, hogy ha csendes udvariassággal hallgatok, gyorsan vége lesz. • Attól még, hogy szerinted túl öreg vagyok, hogy megértsem, min mész keresztül, emlékszem, milyen volt 16 évesnek lenni. Emlékszem, hogy milyen nagy a nyomás, hogy modellekhez meg színésznőkhöz kell mérned magad, meg a többi lehetetlen ostobasághoz a tévében. Nagyot nyelek és félrenézek. Csak nehogy túlreagáljam! Nem szabad védekeznem, mert jobb, ha azt hiszi, jók a megérzései. Mióta felfüggesztettek a suliban a piálás miatt, Sabine jobban figyel, mint valaha, és az utóbbi időben egy rakat önsegítő könyvet halmozott fel. Mióta ilyenek hevernek az éjjeliszekrényén, hogy Hogyan neveljünk normális tinit nem normális időkben, meg a Kamaszok és a média (avagy Mit tehetsz ellene?), sokkal rosszabb. Aláhúzza és szövegkiemelővel megjelöli a legzavaróbb viselkedési defekteket a könyvekben, aztán alaposan kivizsgál, hogy vannak-e tüneteim. • Gyönyörű kislány vagy, sokkal szebb, mint én voltam a te korodban, és hogy éhezel, hogy hasonlíts ahhoz a sok csontsovány celebhez, akik a fél életüket rehabilitációs klinikákon töltik, nem csak hogy értelmetlen és elérhetetlen cél, hanem meg is fog betegíteni - fúrja a pillantását a szemembe kétségbeesetten, és reméli, hogy a szavai eljutnak hozzám. - Szeretném, ha tudnád, hogy úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, és fáj, hogy látom, min mész keresztül. És ha ez az egész Damen miatt van, akkor azt kell mondjam... • Nem vagyok anorexiás. Rám mered. • Nem vagyok bulimiás. Nem éheztetem magam, nem akarok nullás ruhaméretű lenni, vagy úgy kinézni, mint az Olsen ikrek. Komolyan, Sabine, úgy nézek ki, mint aki elfogy? - Felállók, hogy teljes, szűk farmeros pompámban szemügyre vehessen, mert pont ellenkezőleg, nemhogy fogynék, épp hogy növök. Méghozzá elég gyorsan. Végigmér. De tényleg végigmér. A fejem búbjától a lábujjaimig. Elidőzik a bokámnál. A kedvenc farmerom hirtelen rövid lett nemrég, és muszáj volt felhajtanom a szárát, hogy ne legyen feltűnő. • Csillagom.. - vonja meg a vállát. Nem tudja, mint mondjon, így, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján kijelenthetjük, hogy a vádlott ártatlan. - Sose látlak enni, és csak azt a piros izét iszod... • Szóval azt feltételezted, hogy tinédzser zugivóból tinédzser önsanyargatóvá váltam? - nevetek, hogy lássa, nem haragszom. Bár kissé ideges a kacaj, de inkább magam miatt, mint miatta. Jobban is színlelhetném. Legalább úgy kéne tenni, mintha ennék. - Ne aggódj, Sabine! Tényleg. És hogy előre tisztázzuk: nem tervezem, hogy kábítószerezzem, és terjeszteni sem akarom, továbbá nincs szándékomban semmilyen testmódosításon, hegtetováláson, égetésen átesni, továbbá

nem lesz extrém piercingem, vagy akármi másom, ami épp vezeti az e heti Kamaszkorú Gyermeke Legújabb Devianciája-Yistit. Azt is vegyük jegyzőkönyvbe, hogy a piros löttyömnek semmi köze valami sovány celebhez, vagy ahhoz, hogy Damen kedvére tegyek. Csak szeretem, ennyi az egész. Amúgy meg történetesen Damen úgy szeret engem, ahogy... - elhallgatok, mert rádöbbenek, hogy pont ezt akartam elkerülni. És mielőtt Sabine kiejtené a száján a fejében formálódó szavakat, felemelem a kezemet: - És nem, nem úgy értem. Damen meg én... flörtölünk, összejöttünk, járunk, szerelmesek vagyunk, nagyon jó barátok vagyunk, örökre össze vagyunk kötve - hát együtt vagyunk, na. Egy pár vagyunk. De nem feküdtünk le egymással. Egyelőre. Olyan fintorral néz rám, ahogy én is érzem magam. Egyikünk sem akarja tovább boncolgatni a témát, de velem ellentétben neki kutya kötelessége. • Ever, nem akartam célozgatni... - kezdi. De aztán egymásra nézünk, ő vállat von, és úgy dönt, hagyja az egészet, hiszen mindketten tudjuk, hogy igenis célozgatott. Annyira megkönnyebbülök, hogy viszonylag könnyedén megúsztam, hogy totálisan meglep, amikor így szól: • Hát, ha már ennyire érdekel téged ez a fiatalember, talán megismerhetném közelebbről. Találjuk ki, mikor vacsorázhatnánk együtt hármasban. Mondjuk most hétvégén? Hétvégén? Nagyot nyelek. Elég ránézni, és pontosan tudom, mit akar, reméli, hogy két legyet üt egy csapásra. Tökéletes alkalom, hogy lássa, magamba gyűrök-e egy háromfogásos vacsorát, miközben nyársra tűzheti Dament és kifaggathatja. • Jól hangzik, de Miles pénteken áll először színpadra - próbálom megőrizni a nyugalmamat, hogy ne remegjen a hangom -, és utána bulizunk... ami elég sokáig elhúzódhat... szóval... Sabine pillantása olyan titokzatos, hogy leizzadok tőle. Bólint. • Szóval nem hiszem, hogy menni fog - fejezem be a mondatot. Tudom, hogy előbb-utóbb túl kell esni a bemutatkozáson, de remélem, hogy minél később jön el az alkalom. Imádom Sabinét, szeretem Dament, de nem hiszem, hogy össze kéne eresztenem őket. Sabine néz rám egy percig, aztán bólint és elfordul. Épp fellélegzek, amikor visszanéz a válla fölött: • A péntek kiesett, de a szombat az oké, nem? Szólnál Damennek, hogy nyolckor várjuk? három Elalszom, de sikerül időben elindulni és odaérni Milesékhoz. Nem telik annyi időbe elkészülnöm, mióta Riley nem tart fel. Még ha halálra

idegesített is, hogy a komódon ücsörgött valamelyik jelmezében, miközben faggatott a fiúkról, meg röhögött a ruháimon, sajnálom, hogy nem láthatom, mióta meggyőztem, hogy lépjen tovább, keljen át a hídon a szüléinkhez és Puszedli kutyához. Igaza volt. Csak azokat láthatom, akik még nem keltek át. Ha a húgomra gondolok, összeszorul a torkom és szúrni kezd a szemem. Sosem szokom hozzá a gondolathoz, hogy elment. Hogy örök, visszavonhatatlan, hogy nincs köztünk. Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek. Megtorlóm a szememet, és beállok Milesék háza elé. Riley azt ígérte, küld egy jelet, valamit, hogy tudjam, jól van. Szaván fogtam, s lázasan keresem a jelenléte nyomait, figyelem a jeleket, de eddig még semmit sem küldött. Miles kinyitja az ajtót, s még mielőtt mondhatnám, hogy szia, felemeli a kezét és így szól: Azt reméltem, hogy szert tettem már némi gyógyító képességre. Amikor elfogadtam a végzetemet és elkezdtem inni az elixírt, Damen elmondta, hogy számíthatok bizonyos változásokra. Bármilyen változás lehet, akár a médiumi képességeim fejlődése (amire nem annyira vágyom), a fizikai képességeim fokozott növekedése (ami kifejezetten jól fog jönni tesiórán), vagy esetleg mindez együtt (mint például a gyógyítás képessége, ami tök klassz lenne). Szóval alig várom, hogy valami rendkívüli történjen végre. Egyelőre be kell érnem egy extra háromcentis növekedéssel, amivel nem sokra megyek, csak kell egy új farmer. De ez úgyis megtörtént volna előbb-utóbb. Fogom a táskámat, és kiszállok. Damen ajka máris az enyémen, ahogy odaér. : • Oké, most komolyan. Meddig tart még ez? Szétrebbenünk és Milesra bámulunk. • Igen, hozzátok beszélek. Ez a smacizás, ölelkezés! Ja, és ki ne hagyjuk az édes kis semmiségek suttogását egymás fülébe! Összehúzott szemmel csóválja a fejét. - Komolyan. Reméltem, hogy mostanra túl lesztek ezen. Félre ne értsetek, örülök, hogy Damen visszajött, meg hogy újra egymásra találtatok, és val’szeg boldogan éltek, amíg meg nem haltok. De tényleg el kéne gondolkodni azon, hogy visszavesztek egy kicsit! Csak mert egyesek nem olyan boldogok, mint ti. Egyeseknek nem jut ki ennyi etyepetye. • Vagyis neked? - nevetek, és egyáltalán nem érzem magam rosszul attól, amit mondott. Igazából nem nekünk szól a kötekedése, csak ideges a bemutató miatt. - Mi van Holttal? • Holttal? - hőköl vissza. - Ne is említsd! Eszedbe se jusson, Ever! fejcsóválva sarkon fordul, és elindul a kapuban várakozó Haven felé.

• Mi baja? — kérdezi Damen, és a kezem után nyúl. Összefonjuk az ujjainkat. A pillantása tele van szerelemmel, a tegnapi hisztim ellenére is. • Holnap lesz a bemutató - vonok vállat. - Ezért be van rezeivé, pattanás van az állán, és úgy döntött, természetesen mi tehetünk mindenről - felelem. Miles és Haven előttünk kart karba öltve vonulnak az osztálytermük felé. • Nem állunk szóba velük - jegyzi meg Miles a válla fölött hátrapillantva. - Hozzájuk sem szólunk, amíg ilyen ütődöttek, vagy .míg a pattanásom el nem múlik, attól függ, melyik lesz előbb. -Rábólint, és csak a fele tréfa. ..: Haven mellette ugrándozva kacarászik. Damen meg én bemegyünk az irodalomórára. Stacia Miller édesen mosolyogva megpróbál elgáncsolni. De amikor lepottyantja a kis táskát az utamba, reménykedve egy szépen kivitelezett, megszégyenítő pofára esésben, látom a táskát felemelkedni, és érzem, ahogy térden vágja. Ugyan érzem a fájdalmat is, de attól még boldog vagyok, hogy sikerült. • Aú! - nyivákol a térdét dörzsölgetve. Vádlón bámul, de semmi bizonyítéka, hogy én tehetek róla. Keresztülnézek rajta, és a helyemre megyek. Egyre jobb vagyok ;i keresztülnézésben. Mióta rajtakapott, hogy ittam a suliban, mindent megteszek, hogy elkerüljem. De néha... néha egyszerűen nem tudom megállni! -: • Ezt nem kellett volna - suttogja Damen, és megpróbál szigorúan nézni. • Jaj, kérlek! Te mondtad, hogy gyakoroljam a teremtést - vonom meg a vállam -, látod, kezdek profitálni a leckéidből. • Ez rosszabb, mint hittem — csóválja a fejét. — Összekevered a teremtést a pszichokinézissel. Látod, mennyi tanulnivalód van még? • Pszichominézis? — bandzsítok az ismeretlen szó hallatán. Mondjuk csinálni mókás volt. , Megfogja a kezemet, a szája sarkán mosoly játszik. • Azon gondolkoztam... Az órára pillantok, s látom, hogy kilenc múlt öt perccel, Robins tanár úr most indult el a tanáriból. • Mi volna, ha pénteken elmennénk valahová? Valami különleges helyre? - kérdezi mosolyogva. ’ • = • Nyárvidékre? - nézek rá kitágult szemmel, gyorsuló pulzussal. Megőrülök, hogy újra lássam a varázslatos, rejtélyes helyet. A dimenziók közötti dimenziót, ahol óceánokat és elefántokat teremthetek a gondolataimmal, ahol sokkal nagyobb dolgokat mozgathatok az akaratommal, mint egy Prada táska - csakhogy Damen nélkül nem tudok odajutni. De ő csak nevetve rázza a fejét.

• Nem, nem Nyárvidékre. De még visszatérünk oda, ígérem. De amire gondoltam, az jobban hasonlít a Montage-ra, vagy a Ritz Szállodára - néz rám kérdőn. • De pénteken lesz Miles előadása, és megígértem, hogy elmegyünk! - Nyárvidék említésére teljesen elfelejtettem Miles Hajlakk-béli fellépését. De most, hogy Damen azt tervezi, hogy bejelentkezünk a környék egyik legpuccosabb szállodájába, valahogy hclyrcillli ;r/. ciidékezetem. ( >l<(\ .ikkoi a (l;nab után? — kérdezi. De amikor rám néz, és Mljti. Iiu|,iy K’iov.í/oii), összeszorított szájjal keresem a szavakat, hn\/^y kriivt’nrii ui.i.sí(s;Mn vissza, hozzáteszi: V’,()i\’ iiif’ft’iciii. (’!s.ik egy <)tlet volt. Bámulom Dament. Tudom, hogy el kell fogadnom, amit el kell fogadnom. A fejemben egy hang üvölti: Mondj igent!Mondj már igent! Megígérted magadnak, hogy egy nagy ugrással továbblépsz, tétovázás nélkül, vissza sem nézve, és most itt a lehetőség, csak menj és tedd meg! MOND] MÁR IGENT! Hiába vagyok meggyőződve róla, hogy ideje továbblépni, még ha teljes szívemből szeretem is Dament, és hiába határoztam el, hogy elfelejtem a múltját és végre megteszem a következő lépést, valami egészen mást válaszolok: • Majd meglátjuk. Az ajtóra szegezem a pillantásomat. Robins tanár úr besétál. Amikor végre kicsöngetnek a negyedik óráról, Munoz tanár úr asztalához lépek. ’ ’ • Biztosan befejezted? - kérdezi. - Ha szükséged van egy percre, nincs gond. Ránézek a dolgozatomra, és megrázom a fejem. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy negyvenöt másodperc alatt kitöltöttem a tesztlapot, és a következő ötven percben úgy tettem, mintha szenvednék a megoldásával? • Készen vagyok - felelem, és még igazat is mondok. A médiumság extrája, hogy nem kell tanulnom, egyszerűen csak tudom a válaszokat. Nagy a kísértés, hogy minden dolgozatomat egyenletes, százszázalékos ötösök sorozataként adjam be, általában visszafogom magam, és ejtek egy-két hibát. Nem kell túlzásba vinni. Legalábbis ezt mondja Damen. Mindig emlékeztet, hogy milyen fontos a visszafogottság, hogy legalább a látszatát fent kell tartani a normalitásnak — még ha kicsit sem vagyunk azok. Amikor először beszéltünk erről, önkéntelenül az a sok tulipán jutott ■« 28 «»• eszembe, amit első találkozásunkkor kaptam. Erre azt mondta, hogy bizonyos engedményeket kellett tennie annak érdekében, hogy

lenyűgözzön. Esetünkben ez egy kicsivel tovább tartott, mint kellett volna, mivel nem értettem, hogy a tulipánok halhatatlan szerelmet jelentenek, csak amikor már majdnem késő volt. Átadom a dogámat Munoz tanár úrnak, és összerezzenek, amikor hozzám ér az ujja hegyével. Csak egy pillanatra ér hozzám, de ez is elég, hogy többet mutasson meg magából, mint kéne. Elég világos képet kapok a rettenetesen rendetlen lakásáról, az asztalon szétszórt kínai kajás dobozokkal és az elmúlt hét év kézirataival... látom, ahogy teli torokból énekli a Born to runt, miközben egy tiszta ing után kutat, mert indul a Starbucks kávézóba, ahol tegnap belefutott abba a kis szöszibe, aki véletlenül végiglocsolta rajta a kávéját, de a hideg, nedves, idegesítő foltot a nő egyetlen gyönyörű mosolya eltörölte. Az a csodaszép, felejthetetlen mosoly, ami... ami a nagynéném arcán ült! • Megvárod, amíg kijavítom? Bólintok. Effektíve nem kapok levegőt, nézem a piros tollat. Visszajátszom a jelenetet a fejemben újra meg újra, és minden alkalommal ugyanarra az iszonyú következtetésre jutok: Sabinénak tetszik a töritanárom! Ez nem történhet meg. Sabine a lábát nem teheti be a Star-bucksba többé! Attól még, hogy helyesek, meg csinosak és szinglik, nem kell feltétlenül randizniuk! Állok jéggé dermedve, alig kapok levegőt, és próbálom kizárni Munoz tanár úr gondolatait a fejemből. A piros tolla hegyére összpontosítok. Figyelem, ahogy megjelöli a tizenhetes és a huszonötös válaszomat — épp ahogy terveztem. • Csak két rossz válaszod van. Nagyon jó! — dicsér meg. Megdörzsöli a kávéfoltot az ingén. Arra gondol, hogy vajon látja-e még Őt valaha? - Érdekel a helyes válasz? Hát nem igazán — gondolom. Alig várom, hogy mehessek, és nem csak mert Damennel ebédelek, de azért is, mert tartok tőle, hogy a fantáziája meglódul, és olyat látok, amit nem akarok. A normális az, ha valami érdeklődést mutatok. Mély levegőt veszek és mosolyogva bólintok, mintha másra sem vágynék. Átadja a megoldókulcsot, én pedig előadom magam: A csudába, nem jó az évszám! meg Hát persze, hogy felejthettem el Azta! O csak bólogat. A gondolatai visszatértek a szőkéhez, azaz A Világ Egyetlen Nőjéhez, Akivel Tilos Randiznia! Azon filózik, hogy vajon holnap is ott lesz-e a kávézóban ugyanakkor. A vágyakozó tanárok gondolata amúgy is kiborít, de hogy egy tanár olyasvalaki után vágyakozzon, aki gyakorlatilag olyan a számomra, mint egy szülő, az már több a soknál!

De aztán eszembe jut, hogy pár hónapja volt egy látomásom, hogy Sabine randizik valami helyes pasival az irodaházból, ahol dolgozik. És mivel Sabine ott dolgozik, Munoz meg itt, nem fenyeget a veszély, hogy a két világom valahol találkozik. De ha esetleg mégis, még mindig mondhatom, hogy... • Hmm, mázli volna. A tanár úr felhúzott szemöldökkel próbálja megfejteni a szavaim értelmét. • ’ ’ Tudom, hogy túl messzire megyek, és valami messze nem normálisát fogok mondani, de nem érzem, hogy lenne más esélyem. Nem hagyhatom, hogy a töritanárom randizzon a nagynénémmel. Nem hagyhatom. Egyszerűen nem lehet. így hát az ingén éktelenkedő foltra mutatok, és így szólok. Tudja, Ö. A nő a Starbucksban - biccentek. Riadt arccal néz. Nem hiszem, hogy látja még. Nem jár oda túl gyakran. l”,s még mielőtt mást is mondhatnék, ami összezúzza az álmait IS igazolja, hogy elmebeteg vagyok, a vállamra kapom a táskámat, cs kirohanok az ajtón. Lerázom magamról Munoz tanár úr energiáját, és az ebédlő felé indulok, ahol Damen vár. Alig várom, hogy három hosszú, egyedül töltött óra után lássam. De amikor odaérek, nem azt kapom, amire számítok. Egy új srác ül Damen mellett, az én helyemen, és annyira lefoglalja, hogy engem alig vesz észre. Nekidőlök az asztal szélének, és figyelem, ahogy nevetnek valamin, amit az új fiú mondott. És mivel nem akarom udvariatlanul félbeszakítani őket, leülök Damennel szemben. • Te jó ég, annyira jó fej vagy! - hajol előre Haven, hogy megérintse a srác kezét. Az arckifejezése alapján új fiúja és lelki társa ideiglenesen el van felejtve. - Ever, kár, hogy lemaradtál róla, any-nyira állati, hogy Miles még a pattanásáról is megfeledkezett. • Kösz, hogy emlékeztetsz — morran Miles és kezdené babrálni a makeszát, csakhogy... csakhogy nem találja. Tágra nyílt szemmel néz ránk, hogy igazoljuk, valóban eltűnt az egész délelőttjét megkeserítő, mamutméretű szépséghiba. Nem tehetek róla, de az jut eszembe, hogy vajon nekem köszönheti-e a hirtelen eltűnését, az érintésemnek? Mert ez azt bizonyítja, hogy tényleg szert tettem a gyógyító tehetségre. De Új Fiú közbeszól: • Mondtam, hogy hatni fog. Elképesztő cucc. Tartsd meg a maradékot, ha esetleg kiújulna. Összeszűkül a szemem. Mikor volt ideje belefolyni Miles bőrproblémáiba, amikor most látom először?!

• Miles kapott tőlem egy kenőcsöt - fordul hozzám a srác. -Egy osztályba kerültünk. A nevem amúgy Román. ., Nézem a fiút, az aurája ragyogó sárgán örvénylik körülötte, a szélei hívogatók, mint valami nagy, barátságos ölelés. Amikor végignézek rajta, és felfogom a mély, tengerkék szemét, a napsütötte bőrét, a kócos, szőke haját, lezser öltözetét, a külseje ellenére szeretnék elfutni. Amikor rám villant egy lassú, könnyed, zsongító mosolyt, annyira ideges leszek, hogy viszonozni sem tudom. • Te minden bizonnyal Ever vagy - húzza vissza a kezét. Észre sem vettem, hogy kezet nyújtott, és azóta is várja, hogy kezet fogjak vele. Haven elképed a bunkóságomon, Miles pedig észre sem veszi a baklövést, annyira lefoglalja a tükre. Damen az asztal alatt megszorítja a térdemet, mire torkot köszörülök, és Románra nézve válaszolok végre: • Öhm, igen, Ever vagyok. Újból rám mosolyog, de még mindig nem hat rám. Csak a gyomrom kezd émelyegni. • Úgy tűnik, sok közös van bennünk. Két sorral mögötted ültem a történelemórán. Nem tehetek róla, de a kínlódásod láttán azt kellett gondolnom, végre valaki, aki legalább annyira hadilábon áll a történelemmel, mint én. • Én szeretem a történelmet - felelem túl gyorsan, túl védekezőn, olyan éllel, hogy a többiek rám bámulnak. Damenre pillantok egy kis együttérzésért. Biztosan ő is érzi ezt a nyugtalanító energiát, ami Románból áramlik felém. De ő csak vállat von, iszik. Mintha minden teljesen rendben volna, és semmi gyanúsat nem venne észre. Visszafordulok Romanhez, és elmerülök az elméjében, csak hogy kihallgassak egy csomó ártatlan gondolatot, amelyek kissé gyerekesek, de jóindulatúak. Ami azt jelenti, hogy az én készülékemben lehet a hiba. • Komolyan? - kérdi felhúzott szemöldökkel, és felém hajol. Kotorászni a múltban, kutatni rég elfeledett helyek és események után, vizsgálgatni évszázadokkal ezelőtt élt emberek életét, akiknek már nem számít a jelen... Halál unalmas. Ez téged nem zavar? De igen. Főleg ha a rég elfeledett helyeknek és eseményeknek bármi közük van a fiúm hatszáz évnyi dorbézolásához. De csak gondolom. Nem mondom ki. Helyette vállat vonok. • Jó lett. Igazság szerint könnyű volt, lazán megoldottam. Román bólint, és tüzetesen végignéz. • Jó tudni - mosolyog. - Kaptam egy hétvégét Munoztól, hogy felzárkózzam. Esetleg korrepetálhatnál. Havenre lesek, és látom, hogy elsötétül a pillantása, az aurája pedig féltékeny hányászöldbe vált. Miles épp Holttal SMS-ezik, Damen pedig látszólag megfeledkezett mindannyiunkról, és a távolba mered valamire,

amit nem látok. Tudom, hogy nevetséges vagyok, mert mindenki kedveli az új srácot, és segítenem kéne, de csak vállat vonok. • Á, nem hiszem, hogy kéne. Nincs szükséged rám. Amikor a szemembe néz, libabőrös leszek, a gyomromban fura érzés támad. Román rám villantja hófehér, tökéletes mosolyát: • Köszönöm a bizalmat, Ever. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy igazam van. öt • Mi bajod az új sráccal? — kérdi Havcn a többiektől lemaradva. : • Semmi - rázom le a kezét, és megyek tovább. Az energiái átáramlanak rajtam, miközben figyelem a nevetgélő Románt, Miiest meg Dament. Mintha csak régi haverok lennének. • Ne már! - forgatja a szemét. - Tök egyértelmű, hogy nem bírod. • Ez nevetséges - felelem, a szememet le nem véve Damenről, az én gyönyörű és fantasztikus fiúmról/lelki társamról/örök partneremről/páromról (tényleg kéne már egy jó szó erre), aki a reggeli irodalomóra óta alig szólt hozzám. Reménykedem, hogy nem a tegnapi viselkedésem miatt van, no meg a hétvégi program visszautasítása miatt. ’ ^ • Teljesen komolyan kérdezem - néz a szemembe Haven. -Csak mert... mert olyan, mintha utálnád az új embereket. — Amit mond, sokkal kedvesebb, mint amit gondol. Összeszorítom a számat, és egyenesen előrenézek, ellenállva a kísértésnek, hogy a szememet forgassam inkább. De a barátnőm csak mered rám csípőre tett kézzel. Erősen kihúzott szeme hunyorog rám a lángvörös frufruja alól. • Emlékszem ám, és mindketten tudjuk, hogy jól emlékszem, hogy először Dament is utáltad. • Nem utáltam Dament - felelem az égre emelt pillantással, pedig igazán nem akartam forgatni a szememet. Kiegészítés: csak úgy tettem, mintha utálnám Dament. Az igazság az, hogy egész idő alatt szerelmes voltam belé. Jó, kivéve, amikor tényleg gyűlöltem. De még akkor is szerettem. Csak nem akartam beismerni... • Khm, bocsi, de ellent kell mondjak. — Haven művészien kócos fekete haja az arcába hullik. - Emlékszel, hogy nem hívtad meg a Halloween-bulidra? Felsóhajtok. Nagyon idegesít már ez az egész. Csak szeretnék már bejutni a terembe, úgyhogy úgy teszek, mintha figyelnék, de közben telepatikus SMS-t küldök Damennek. • Igen, és arra is emlékezhetnél, hogy aznap este jöttünk össze -felelem végül, de már meg is bánom. Haven csókolózáson kapott minket a medencénél, és ez összetörte a szívét.

De nem érdekli, amit mondok, eltökélten alá akarja támasztani az álláspontját, nem foglalkozik azzal a bizonyos múltbéli eseménnyel. • Lehet, hogy csak féltékeny vagy, hogy Damennek új haverja van? Tudod, rajtad kívül valakije. • Ez tényleg röhejes — válaszolom túl gyorsan, hogy hihetőnek tűnhessen. — Damennek sok barátja van — teszem hozzá, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Haven ajakbiggyesztve, mozdulatlanul figyel. Ha már ennyire belementem, nincs visszaút, tehát folytatom: • Ott vagy te, meg Miles, meg... - Meg én, gondolom, de nem akarom kimondani, mert szomorú kis lista ez, és ide akart kilyukadni a barátnőm. Az az igazság, hogy Damen sosem lóg velük, csak ha én is ott vagyok. Minden szabad percét velem tölti. És amikor nem vagyunk együtt, a gondolataink szüntelenül áramlanak, hogy enyhítsék a hiányérzetet. A folyamatosan közvetített képek és gondolatok olyanok, mintha együtt lennénk. És be kell ismernem, hogy szeretem ezt. Mert Damennel önmagam lehetek: a gondolatolvasó, energiaérzékelő, szellemlátó Ever. Csak Damennel tudom elengedni a mentális pajzsomat, és önmagam lenni. De amikor ránézek a barátnőmre, elgondolkodom rajta, hogy talán igaza lehet? Talán mégiscsak féltékeny vagyok. Talán Román tényleg csak egy kedves, normális srác, aki új suliba került és barátkozni akar, és nem az az ijesztő fenyegetés, aminek gondolom. Talán tényleg olyan paranoiás, féltékeny és túl ragaszkodó lettem, hogy csak mert Damen nem százszázalékosan rám összpontosít, automatikusan azt gondoltam, hogy le fog pattintani. És ha ez a helyzet, hát ezt elég szánalmas beismerni. Tehát megrázom a fejem, és nevetve így felelek: • Mondom, hogy röhejes. Az egész komolyan röhej. - Próbálok úgy kinézni, mint aki komolyan mondja. • Igen? És mi van Drinával? Azt mivel magyarázod? - vigyorog Haven. - Az első pillanattól fogva utáltad, ne is próbáld letagadni. És amikor kiderült, hogy ismeri Dament, még jobban meggyűlölted. összerezzenek. És nem csak azért, mert igaza van, hanem azért, mert Damen volt feleségének neve hallatán kiráz a hideg. Nem tehetek róla, ez van. És ötletem sincs, hogy magyarázhatnám meg Havennek. Csak annyit tud, hogy Drina a barátnőjének tettete magát, aztán otthagyta a bulin, és örökre eltűnt. Nem emlékszik, hogy Drina meg akarta ölni a mérgezett kenőccsel, .miivel a nemrég eltávolíttatott tetkóját kenegette, nem emlékszik, hogy... Te jó ég! A kenőcs! Román kenőcse, amivel Miles bekente a pattanásait.’Tudtam, hogy valami nem stimmel. Tudtam, hogy nem csak kitalálom!

• Haven, milyen órája van Milesnak? - kérdezem az udvari kémlelve. Nem látom őket, és nem érek rá, hogy bíbelődjek a távolba látással, ami még mindig nem megy túl jól. • Szerintem irodalom, miért? - kérdezi furcsa pillantás kíséretében. • Semmi, csak... rohannom kell. • Jó, mindegy. De csak hogy tudd, még mindig azt gondolom, hogy utálod az új embereket! - kiabál utánam. De lemarad mögöttem, már sehol nem vagyok. Keresztülrohanok az udvaron, Miles energiáját követem, és jiróbálom kideríteni, melyik teremben van. A sarkon befordulva ;i jobb oldalamon megpillantok egy ajtót és gondolkodás nélkül berontok rajta. • Segíthetek? - kérdezi a tanár, kezében egy törött krétával. Állok az osztály előtt, Stacia talpnyalói gúnyolódnak, miközben levegőért kapkodok. • Miles - lihegem és rámutatok. - Beszélnem kell Miles-szal. Csak egy pillanat - ígérem, amikor a tanár összefonja a karjait és kételkedve néz. — Fontos — teszem hozzá Milesra sandítva, aki behunyt szemmel csóválja a fejét. • Feltételezem, hogy engedéllyel császkálsz a folyosón — jegyzi meg a tanár. Nagyon tartja magát a szabályokhoz. Tudom, hogy magam ellen fordíthatom, de nem engedhetem meg, hogy akadályozzon ezzel az időrabló szabállyal, amit természetesen a mi biztonságunk érdekében találtak ki. De most épp élet-halál kérdése, amiben feltart vele. Vagy ilyesmi. Nem vagyok benne biztos. De szeretném megtudni. Annyira ideges vagyok, hogy csak megrázom a fejem: • Figyeljen, tanár úr, mindketten tudjuk, hogy nincs engedélyem, de ha megteszi azt a szívességet, hogy kiengedi Miiest egy percre a folyosóra, megígérem, hogy ha végeztünk, azonnal visszajön. Rám néz, és mérlegeli a lehetőségeket, a helyzet minden lehetséges megoldása átfut az agyán: hogy kidob, hogy az osztályomba kísér, hogy Buckley igazgatóhoz kísér, de aztán Milesra pillant és felsóhajt: • Jól van. Igyekezzetek! Abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódik mögöttünk, Mileshoz fordulok: • Add ide a kenőcsöt! . ; l • Mi? - tátja a száját. • A kenőcsöt. Amit Romántól kaptál. Add ide! Látnom kell! -nyújtom érte a kezemet. Billegetem az ujjaimat. • Megőrültél? - suttogja. Körülpillant, de csak a padlószőnyeg, barnásszürke falak és mi ketten vagyunk.

• Fogalmad sincs, milyen komoly ez az ügy - felelem. Nem eresztem a pillantását, de nem akarom megijeszteni, hacsak nem muszáj. Gyerünk, nem érek rá egész nap! • A hátizsákomban van - von vállat. • Akkor hozd ide! ; • Ever, most komolyan? Mi a... ? Karba font kézzel nógatom: • Rajta! Itt várlak. Miles megcsóválja a fejét, és eltűnik a teremben. Egy perc múlva savanyú képpel visszatér, és átnyújt egy kicsi, fehér tubust. • Tessék. Örülsz? - nyomja a kezembe. Elveszem a tubust, és a hüvelyk- és mutatóujjam között forgatva vizsgálgatom. Ismerem a márkáját, láttam már a drogériában, ahol én is gyakran vásárolok. Nem értem. • Tudod, ha esetleg elfelejtetted volna, holnap előadásom lesz, és nagyon nincs most szükségem erre a drámára, meg a plusz stresszre, szóval, ha nem bánod... - kinyújtott tenyérrel várja, hogy visszaadjam a tubust, és visszamehessen a terembe. Csakhogy nem akarom visszaadni. Valami tűszúrást keresek, vagy rést, valamit, ami bebizonyítja, hogy megrongálták, hogy nem az, aminek látszik... • Tudod örültem, amikor ebédnél láttam, hogy Damennel visszavettetek egy kicsit, és ezért jár neked egy pacsi, de úgy fest, valami sokkal rosszabb folyik itt. Ever, csavard le a kupakját, és vegyél belőle, vagy add már vissza! Nem adom vissza. A markomba zárom, és próbálok olvasni az energiáiból. De csak egy hülye pattanástalanító krém. Ami használ. • Végeztünk? - kérdezi fintorogva. Vállat vonok, és visszaadom a kencéjét. Ha azt mondom, kínos, akkor még semmit sem mondtam. De amikor Miles elveszi a tubust és zsebre dugja, majd az ajtó felé indul, muszáj megjegyeznem: • Észrevetted? Forró és ragacsos a szó a torkomban. • Mit vettem észre? — torpan meg dühösen. • Hát a... hogy visszavettünk. -Miles rám néz, és a szemét forgatja. • Ja, feltűnt. Szerintem komolyan vettétek a fenyegetésemet. Bámulok. • Reggel. Amikor azt mondtam Havennek, hogy nem szólunk hozzátok, amíg abba nem hagyjátok ezt a... - Megrántja a vállát. Mindegy. Visszamehetek végre? • Bocs - bólintok. - Bocs az egész... • De mielőtt befejezhetném a mondatot, Miles mögött becsukódik a teremajtó.

Amikor belépek a rajzterembe, megkönnyebbülten látom, hogy Damen már ott van. Mivel Robins tanár úr jóvoltából irodalmon nagyon elfoglaltak voltunk és ebédnél se nagyon beszélgettünk, alig várom, hogy egy kis időt együtt lehessünk. Már amennyire együtt lehetünk harminc másik gyerek között a teremben. Felveszem a köpenyemet, összeszedem a holmimat a szekrényből, és az állványom felé indulok. Összeszorul a szívem: Román ül a helyemen. • A, szia Ever - biccent, miközben a tiszta vásznat felerősíti az én állványomra. Ott állok, a karomban a cuccaimmal, és Damenre meredek, akit olyannyira lefoglal a festménye, hogy teljesen megfeledkezik rólam. Már épp felszólítanám Románt, hogy tűnjön el a helyemről, amikor eszembe jut, mit mondott Haven. Hogy gyűlölöm az új arcokat. Tartok tőle, hogy igaza van, úgyhogy mosolyt erőltetek magamra, és felteszem a vásznamat a Damen másik oldalán álló állványra. Megfogadom, hogy holnap sokkal korábban jövök, és visszafoglalom a helyemet. Damen gyorsan hajt. Iszonyú gyorsan. Szerintem nem szabadna visszaélni azzal, hogy mindketten kiváló hatodik érzékkel rendelkezünk, ami jól jön a zsaruk kiszúrásában, meg hogy kikerüljük a dugókat, a gyalogosokat, kóbor állatokat és bármit, ami az utunkba kerül. De Damen máshogy gondolja. Ezért aztán már rég a verandán ácsorog, amikor megérkezem. • Azt hittem, sose érsz ide - nevet aztán a szobámban, az ágyra ved magát, és magához húz. Finom, hosszú csókba bonyolódunk - ami, ha rajtam múlna, sose érne véget. Boldogan töltenem az időt a karjaiban az örökkévalóságig. Már az is szinte elviselhetetlenül boldoggá tesz, hogy tudom, végtelen számú nap áll rendelkezésünkre. Nem mindig éreztem így. Elég ideges lettem, amikor megtudtam az igazságot. Nem mindennap hallja az ember, hogy ó, mellesleg halhatatlan vagyok, és most már te is. Es bár eleinte vonakodtam elhinni, miután megmutatta, hogyan haltam meg a balesetben, hogyan néztem a szemébe, amikor visszahozott az életbe, és hogyan ismertem fel a pillantását, amikor először találkoztunk a suliban - hát akkor már nem volt sok értelme kételkedni. De ettől még nem akartam elfogadni. Elég bajom volt nekem akkor. Kezelni kellett az új médiumi képességeimet, amelyeket a HKÉ-m, a halálközeli élményem hozott a nyakamra (nem tudom, miért hívják közelinek, hiszen tényleg meghaltam). Meg ott volt a gondolatolvasás, és hogy egy érintésből kiolvastam az emberek élettörténetét, hogy beszélni tudtam a holtak lelkével és a többi. Ráadásul a halhatatlanság, bármilyen klasszul hangzik is, azt jelenti, hogy sosem kelhetek át a hídon, hogy újra találkozhassak a családommal. Ha belegondolsz, elég nagy árat fizettem.

Elhúzódom Damentől, a szájam kelletlenül ereszti el az ajkait. A szemébe nézek - ahogy négyszáz éve mindig. Hiába erőlködöm, nem tudom felidézni a múltunkat. Csak Damen emlékszik, aki hatszáz éve ugyanaz az ember, nem halt meg, nem született újjá. • Mire gondolsz? - kérdezi az arcomat simogatva. Az ujjai langyos nyomot hagynak a bőrömön. Mély lélegzetet veszek. Damen a jelenben maradna, de én többet akarok tudni a múltamról - a múltunkról. • Eszembe jutott, milyen volt, amikor először találkoztunk -figyelem, ahogy megemeli a szemöldökét. • Tényleg? - csóválja a fejét. - És mire emlékszel? • Semmire - vonok vállat. - Egyáltalán semmire. Ezért reménykedem benne, hogy megvilágítod az elmémet. Ne mondj el mindent, tudom, mennyire utálsz visszanézni. Csak kíváncsi vagyok, hogy kezdődött, hogyan találkoztunk! Elhúzódik, és a hátára fordul. Mozdulatlanul fekszik, hallgat. Attól tartok, ezzel a válasszal kell beérnem. • Légyszi’! - mormolom közelebb araszolva. Hozzágömbölyödöm. Nem ér, hogy te mindent tudsz, én meg semmit! Csak valami apróságot mondj már! Hol laktunk? Hogy néztem ki? Hol találkoztunk? Szerelem volt első látásra? Az oldalára fordul és a hajamba túr. • Franciaország, 1608. Nyelek egyet, és levegőért kapok. Alig várom, hogy folytassa. • Tulajdonképpen Párizsban. Pirm.’Gyönyörű estélyi ruhák, lopott csókok a Point Neuf-ön, csevegés Marié Antoinette-tel... • Egy barátom házába voltam hivatalos vacsorára... - elnéz mellettem, évszázadok távolában jár. - Szolgáló voltál. Szolgáló? ^ . • Az egyik szolgálójuk. Nagyon gazdagok voltak, sok szolgájuk volt. Lesújtva fekszem. Nem erre számítottam. • Nem voltál olyan, mint a többiek - folytatja majdnem suttogva. Gyönyörű voltál. Elképesztően gyönyörű. Úgy néztél ki, mint most mosolyog, az ujjai között morzsolgatva a hajamat. - És ahogy ebben az életedben, árva voltál akkor is, egy tűzben veszett oda a családod. Semmid nem maradt, senki nem gondoskodott rólad, ezért a barátaim magukhoz vettek szolgálónak. Nagyot nyelek, nem tudom, mit mondjak. Mi értelme a reinkarnációnak, hogy ha arra kényszerülsz, hogy ugyanazokat a fájdalmas eseményeket éld át újra?

• És igen, jól sejted, szerelem volt első látásra. Teljesen és visszafordíthatatlanul beléd szerettem. Tudtam, hogy az életem fordulatot vett abban a szent pillanatban, ahogy megláttalak. A tekintete elnyel, és látom azt a pillanatot, élesen, mintha ott Iennék. lú’ikötő alá rejtett szőke haj, szégyellős kék szemek, félek bárki szemébe nézni. Szürke ruha, repedezett ujjak. Elpazarolt szépség. De Damen meglátja. Amikor belépek a szobába, a tekintete megtalál. Mögé tekint a rongyos külsőnek, és megpillantja a lelkemet, ,timt nem lehet elrejteni. Ő pedig sötét, feltűnő, kifinomult, elegáns elfordulok. A gombok a zakóján többet érnek, mint amennyi pénzt én egy évben kapok a munkámért. Nem kell még egyszer odanéznem, hogy tudjam, semmi közöm hozzá... • Óvatosnak kellett lennem, mert... • Mert Drina akkor már a feleséged volt! - suttogom, és tovább nézem a fejemben játszódó filmet. Kihallgatom a vacsoravendégek beszélgetését a nőről. Összetalálkozik a pillantásunk, miközben Damen így szól: „Drina Magyarországon van. Elváltak útjaink.” Tudom, hogy ebből a mondatból pletyka lesz, de azt akarja, hogy tudjam, nem érdekli, mit gondolnak... • Már külön éltünk, szóval nem volt nagy dolog. Azért kellett óvatosnak lennem, mert akkoriban aki rangján alul létesített ilyen kapcsolatot, komoly szóbeszédnek tette ki magát. És mert annyira ártatlan voltál, annyira sérülékeny... Nem akartalak bajba keverni, és tartottam tőle, hogy nem viszonzod az érzéseimet. • De viszonoztam! - Figyelem, ahogy aznap este távozik, és hogy attól kezdve, ha a városba kellett mennem, úgy intéztem, hogy összefussunk. • Attól tartok, én voltam, aki követett - mondja bosszús arccal. - Amíg nem kezdtünk olyan gyakran találkozni, nem hittél nekem. Aztán... Aztán titokban találkoztunk - lopva csókolóztunk a hátsó bejáratnál, szenvedélyesen ölelkeztünk egy sötét fasorban vagy a hintójában... • Most már tudom, hogy közel sem volt akkora titok, mint hittem... sóhajt fel. - Drina nem volt Magyarországon, végig ott volt Párizsban. Figyelt, tervezgetett, és elszántan vissza akart kapni, bármi áron. - Az arcán évszázadok megbánását látom. - Gondoskodni akartam rólad, Ever. Mindent és bármit meg akartam adni, amit csak a szíved kíván. Született hercegnőként bántam volna veled. És amikor végre meggyőztelek, hogy gyere velem, olyan boldog voltam, amilyen még soha. Éjfélkor kellett volna találkoznunk.. • De nem voltam ott - felelem, és látom, ahogy aggodalmasan, csüggedten járkál fel-alá, és meg van győződve róla, hogy meggondoltam magam...

• Másnap tudtam meg, hogy elütött egy lovas kocsi út közben, amikor hozzám tartottál. - A szemében látom azt az elviselhetetlen, mindent felemésztő, a lelkét összezúzó gyászt... - Akkor nem jöttem rá, hogy Drina a felelős az egészért, fogalmam sem volt róla, csak amikor beismerte neked. Véletlen balesetnek tűnt, egy szörnyű, szerencséden véletlennek. Szerintem túlságosan lesújtott a gyász, hogy bármi mást feltételezzek... • Hány éves voltam? - kérdezem. Alig jutok levegőhöz. Tudom, hogy fiatal voltam, de pontosan akarom tudni. Magához ölel, és megsimogatja az arcomat. • Tizenhat éves voltál. Evaline-nak hívtak - súgja a fülembe. • Evaline - suttogom. Hirtelen érzem a kötődést a múltbéli önmagammal, aki fiatalon elárvult, szerelmes lett Damenbe, és tizenhat évesen meghalt - nem is különbözik sokban a jelenlegi önmagamtól. 50 ~ • Sok-sok évvel később New Englandben találkoztunk, amikor egy puritán lányaként születtél újra - akkor kezdtem újra hinni a boldogságban. • Egy puritán lánya?- A szemébe nézve látom a sötét hajú, sápadt kislány-önmagámat, komoly kék ruhában. - Minden életem ilyen unalmas volt? - rázom meg a fejemet. - Milyen szörnyű balesetben végeztem ezúttal? • Megfulladtál - sóhajtja, és újra elsöpör a fájdalma. - Annyira feldúlt a halálod, hogy azonnal visszahajóztam Londonba, és ott is éltem sokáig. Épp Tunéziába készültem, amikor újra feltűntél egy gazdag - és azt kell mondjam, elkényeztetett, gyönyörű lány képében. ■ -i • Mutasd! - fészkelődöm közelebb. Nagyon szeretnék már egy kicsivel szebb életet látni. Damen ujjai a szemöldökömön simítanak végig: csinos barna nőcske, gyönyörű, zöld ruhában, drágakövekkel teleaggatva. Gazdag, elkényeztetett, kacér lány voltam, az életem csupa mulatság, vásárlás. És egészen addig, amíg Damen meg nem jelent, más volt a kiszemeltem... • Ezúttal mi volt? - kérdezem szomorúan, amikor szétfoszlik a gazdag lány képe. Tudni akarom, mi lett vele. • Egy szerencsétlen esés - feleli lehunyt szemmel. - Biztos voltam benne, hogy az ég büntet ezzel, hogy egész életemet szerelem nélkül kell töltsem. A tenyerei közé fogja az arcomat, az érintésében annyi gyengédséggel és megbecsüléssel, s annyi kellemes, meleg csiklandozással... lehunyt szemmel közelebb simulok. Érzem a bőrét, ahogy a testünk szorosan összesimul, s minden elúszik körülöttünk - se múlt, se jövő, semmi, csak a jelen pillanat marad.

Együtt vagyunk, és ennek így kell lennie örökké. Fontosak a régi életek, de a valódi céljuk az volt, hogy ebben az életben fussanak össze. És most, hogy Drina már nincs, semmi nem állhat az utunkba, semmi nem választhat el a jövőnktől, kivéve engem. Mindent tudni akarok a múltunkról, de ez most várhat. Itt az ideje, hogy túllépjek a féltékenységemen és a bizonytalanságon, hogy felhagyjak a kifogásokkal, és végre elszánjam magam arra a bizonyos nagy ugrásra ennyi idő után. Épp kinyitnám a számat, hogy elmondjam neki, amikor olyan hirtelen ugrik fel, hogy eltart egy ideig, mire mellé érek. • Mi az? - kérdezem. Látom, hogy a halántékára szorított kézzel küzd a levegőért. Amikor rám néz, nincs felismerés a szemében. Átnéz rajtam. ’ Aztán el is múlik. Visszatér a szerető melegség, amit megszoktam. Megdörzsöli a szemét és megrázza a fejét. • Nem éreztem ilyet mióta... — bámul a semmibe. — Talán soha. — Aggódó arckifejezésem láttán hozzáteszi: • Jól vagyok, tényleg. - Amikor nem lazítok az ölelésemen, rám mosolyog: - Hé, mit szólnál egy kiruccanáshoz Nyárvidékre? • Komolyan? - egészen felvidulok. Amikor először jártam azon a gyönyörű helyen, a varázslatos, világok közötti világban, halott voltam. És annyira elbódított a szépsége, hogy vonakodtam eljönni onnan. Másodszor Damen vitt oda. És miután megismertem Nyárvidék nagyszerű lehetőségeit, alig vártam, hogy újra láthassam. De oda csak azok léphetnek be, akik spirituálisán már nagyon fejlettek (vagy halottak), szóval egyedül nem mehetek. • Miért ne? — vonja meg a vállát. • Mi lesz a tanulással? — próbálok érdeklődőnek tűnni az új trükkök elsajátítása iránt, miközben sokkal szívesebben mennék Nyárvidékre, ahol minden annyira könnyű és azonnali. - És nem is érzed jól magad — szorítom meg a karját. A szokásos melegség és i siklandás még nem tért vissza egészen. • Ott is van mit tanulni — mosolyog. — És ha ideadod az elixíremet, jobban leszek és átviszem mindkettőnket a kapun. De hiába kortyol nagyokat, nem sikerül. • Tudok segíteni? - kérdezem. Damen homlokán izzadságcseppek jelennek meg. • Nem... csak... Majdnem megvolt. Adj még egy másodpercet motyogja összeszorított szájjal, elszántan. Adok. A másodpercből percek lesznek, és még mindig nem nyílik meg a kapu.

• Nem értem — hunyorog. — Nem volt ilyen azóta, hogy... hogy először megtanultam kinyitni. | • Biztosan azért van, mert nem vagy egészen jól. — Figyelem, ahogy iszik még egyet, aztán még egyet és még egyet. De amikor behunyja a szemét és újra próbálkozik, semmi nem történik. ’! • Megpróbálhatom? — kérdezem. • Felejtsd el! Nem tudod, hogy kell - feleli olyan éllel a hangjában, amit próbálok nem a szívemre venni. Nem rám, hanem saját j magára haragszik. • Tudom, hogy nem tudom, de talán megtaníthatnál, aztán... Fel-alá kezd járkálni előttem. „ • Evet, ez egy folyamat. Nekem is évekig tartott, hogy megtanuljam. Nem ugorhatsz egyből a könyv végére anélkül, hogy a közepét is elolvasnád - fejcsóválva az asztalomnak támaszkodik. Merev és feszült, nem is néz rám. • És mikor olvastál úgy, hogy ne tudtad volna, mi a könyv eleje, a közepe és a vége? — mosolygok rá. Az arca csupa él és szöglet, de aztán felsóhajt és kézen fog: • Szeretnéd megpróbálni? Bólintok. Végigmér, és egyértelműen kétli, hogy sikerülhet, de a kedvemre akar tenni. • Jól van. Helyezkedj el kényelmesen, de ne tedd keresztbe lábadat! Elvágja a esi útját. • Csi? • Az energiát nevezik így flancosán - mosolyog. - De a törökülés is tökéletes lesz. Lerúgom a papucsomat, és a szőnyegre simítom a talpamat. Megpróbálok olyan kényelmesen és ellazultan ülni, amennyire az izgatottságom csak engedi. • Normális esetben hosszas meditációnak kellene megelőznie a kapunyitást, de mivel szorít az idő, és már amúgy is sokat ügyesedtél, csak belevágunk a közepébe, oké? Bólintok, alig várom, hogy elkezdjük. • Szeretném, ha lehunynád a szemed, és elképzelnél egy ragyogó, lágy aranyfényű fátylat magad előtt - mondja, és az ujjait az enyémre fonja. így teszek, és elképzelem annak a fényfátyolnak a szakasztott mását, amit akkor láttam, amikor Damen megmentett Drinától, és kinyitotta nekem a kaput. Olyan gyönyörű, olyan ragyogó és fényes, hogy a szívem összeszorul az örömtől, amikor felé nyújtom a kezemet, hogy elnyelje a csillogó fénysugár; alig várom, hogy újra lássam Nyárvidéket. Amint az ujjam hegye megérinti és kezd elmerülni benne, a fátyol eltűnik a szemem elől, és újra a szobámban találom magam.

•

Nem hiszem el! Olyan közel volt! Láttad? Itt volt előttem! Láttad? — Figyelemre méltóan közel jutottál hozzá — feleli Damen. A pillantása gyengéd, de a mosolya erőltetett. , ~ Mi lenne, ha újra megpróbálnám? Ha együtt próbálnánk? -kérdezem, de minden reményem elszáll, amikor megrázza a fejét cs elfordul. • Ever, most is együtt csináltuk - morogja, miközben megtörli .1 homlokát. - Attól tartok, nem vagyok valami jó tanár. • Ez nevetséges! Nagyon jó tanár vagy, csak ma szabin vagy, ez minden. Amikor ránézek, látom, hogy nincs meggyőzve. Taktikát váltok, és magamat kezdem hibáztatni. — Én tehetek róla. Rossz tanítvány vagyok, lusta, hanyag, és folyton eltérítelek, hogy csókolózzunk. — Megszorítom a kezét. — De ennek vége. Nagyon komolyan fogom venni. Adj egy esélyt, hogy bebizonyítsam, kérlek! Nem hiszi, hogy sikerülhet, de nem akar csalódást okozni, hát megfogja a kezemet, és újra megpróbáljuk. Behunyjuk a szemünket, elképzeljük a fénykaput. És épp amikor kezd alakot ölteni, Sabine besétál az ajtón, feljön a lépcsőn, és úgy meglep minket, hogy a szoba két sarkába ugrunk ijedtünkben. • Damen, gondoltam, hogy a te autódat látom odakint. — Leveszi a kabátját, és néhány lépéssel az íróasztalomhoz ér. Az iroda felfokozott energiája még mindig érződik rajta, amikor kezet fog Damennel, és a fiúm térdén egyensúlyozott palackra néz. - Szóval te szoktattad rá Evert. Úgy pillant egyikünkről a másikunkra összeszűkült szemmel, ajakbiggyesztve, mint akinek minden bizonyítéka összegyűlt hirtelen. Damenre lesek, és kezdek pánikba esni. Vajon hogy magyar;!// ki magát? Felnevet. • Én vagyok a bűnös! A legtöbben utálják az ízét, de Ever valami miatt szereti. - Bájosan Sabinére mosolyog. De a nagynéném mozdulatlanul nézi. • Csak ez érdekli. Zsákszámra hozom haza az ételt, de nem eszik. • Nem igaz! — vágok közbe. Idegesít, hogy már megint kezdi pláne Damen előtt. De amikor meglátom a kávéfoltot a blúzán az idegesség haragba fordul. — Azt meg hol szerezted? - mutatok a foltra, mint valami skarlátbetűre, a becstelenség bélyegére. Mindenáron le kell beszélnem róla, hogy valaha is visszamenjen a kávézóba! Lepillant a blúzára és megdörzsöli a foltot, hogy időt nyerje gondolkodni. • Nekimentem valakinek - morogja. Hála az égnek, a hangjából ítélve közel sincs annyira lenyűgözve a találkozástól, mint Munoz tanár úr. • Még mindig áll a szombat esti vacsi? - kérdezi. Nagyot nyelek. Telepatikus üzenet Damennek: Bólints rá és mosolyogj! Fogalma sincs, miről beszél a néném, elfelejtettem megemlíteni. íjj

• Nyolcra foglaltam asztalt. ! Visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy Damen mosolyogva bólint, ahogy kértem. • Ki nem hagynám - teszi még hozzá. - Kezet ráz Sabinével, és kifelé indulunk. • Bocs a vacsora miatt — nézek fel rá. — Azt reméltem, sok munkája lesz, és elfelejti az egészet. Megpuszil, és beül a kocsiba. - Törődik veled. Csak biztos akar lenni benne, hogy jó vagyok |lO’/,/.;íd és egyenes. Hogy nem akarlak bántani. Hidd el, már átmentünk ezen. És amennyire vissza tudok emlékezni, még sosem vallottam kudarcot. - |a, a szigorú, puritán papa - jegyzem meg. Valószínűleg ő a tökéletes leírása a túlzottan is gondoskodó szülőnek. Meglepődnél - nevet rám. - A gazdag földbirtokos sokkal jobban őrizte az erényeidet. És még így is sikerük! • Egy nap majd megmutathatnád a te múltadat is. Tudod, azt, liogy hogyan éltél, mielőtt találkoztunk. Az otthonodat, a szüléidet, hogy hogyan lettél ilyen... - elhal a hangom, amikor észreveszem a szemében megvillanó fájdalmat. Még mindig nem akar erről beszélgetni. Sosem akarja megosztani velem ezeket az emlékeket, és ez csak kíváncsibbá tesz. • Nem számít - feleli. Elengedi a kezemet, és a visszapillantó 1 likőrrel kezd vacakolni, bármivel, csak ne kelljen rám néznie. — Ami számít, az most van. • Persze, de... — kezdem, hogy megmagyarázzam, nem csak kíváncsiságból faggatom, hanem a közelség, a bizalom, a kötelék miatt, de inkább nem erőltetem. Amúgy meg ideje, hogy én is egy kicsivel több bizalommal legyek iránta. • Azon gondolkodtam... - motyogok a pólóm szegélyét gyűrögetve. Damen felnéz rám, a keze a sebváltón, hogy hátramenetbe kapcsoljon. Foglaltál már szobát? Tudod, a Montage-ban vagy a Ritzben — teszem hozzá és elakad a lélegzetem, miközben a csodaszép sötét pillantása az arcomat méregeti. • Biztosan akarod? Bólintok. Tudom, hogy akarom. Több száz éve várunk arra a pillanatra, miért késlekednénk tovább? • De még mennyire — felelem a szemébe nézve. Ma először derül fel az arca. Nagyon megkönnyebbülök, hogy újra önmaga azok után, hogy olyan furcsán viselkedett velem a suliban, hogy nem tudta megnyitni a kaput, hogy nem érezte jól magát... Annyira más volt egész nap. Mindig erős, szexi, ellenállhatatlan, mintha nem is lennének rossz pillanatai. És hogy ilyen sérülékenynek láttam, jobban megrázott, mint hogy egyszerűen csak elfogadjam.

• Vedd úgy, hogy el van intézve — bólint, a karjaimba varázsol egy tucat tulipánt, és elhúzza a csíkot. Másnap reggel a parkolóban minden aggodalmam köddé válik. Amikor Damen kinyitja az ajtót és kisegít a kocsimból, látom, hogy egészséges, és pusztítóan jóképű. Amikor a szemembe néz, vége a tegnapi furcsaságnak. Szerelmesebbek vagyunk, mint valaha. Komolyan. Irodalomórán alig bírja levenni rólam a szemét. Szünet nélkül sutyorog a fülembe Robins tanár úr rosszalló pillantásainak, meg Stacia és Honor undorodó hangjainak kíséretében. Ebédnél sem hagy alább Damen rajongása. Simogatja az arcomat, elmerül a szememben, csak addig nem foglalkozik velem, amíg iszik, aztán ott folytatja, ahol abbahagyta, édes kis semmiségeket sugdos a fülembe. Általában, ha így viselkedik, az részben szerelem, részben pedig tompítani akarja a zajokat és az energiák áramlását körülöttem -a különféle látomásokat, hangokat, színeket, amelyek állandóan bombáznak. Még mindig nem találtam módot arra, hogy csak azokat az energiákat engedjem magamhoz, amelyekre kíváncsi vagyok, és kizárjam azokat, amelyek zavaróak. Mivel Damen sosem küzdött ilyen nehézségekkel, nem tudja, hogyan kellene megtanulnom. • Az osztályában volt — von vállat Miles. Letépi a joghurtos doboz tetejét, és a szövegkönyve fölé hajol. Meg történelemórán — gondolom. Eszembe jut, hogy átnéztem rajta egész órán, pedig nagyon fel akarta kelteni a figyelmemet. Kicsengetés után hátramaradtam, úgy tettem, mintha a táskámban keresgélnék. Inkább választottam Munoz tanár úr átható pillantását (jó jegyek kontra tagadhatatlanul furcsa viselkedés), mint Románt. Haven vállat von, és kinyitja a sütisdobozát. • Hát, azért szép volt, amíg tartott - sóhajt fel. • Miről beszélsz? — pillant fel Miles. Haven félrehúzott szájjal, csüggedt tekintettel egyenesen előremutat. Az ujja irányában Román nevetgél Staciával, Honorral, Craiggel és a többi VIP-listással. , • Nagy ügy. Csak figyeld meg, vissza fog jönni. • Nem tudhatod — kötekedik Haven, miközben lehámozza a muffinról a papírt, és a pillantása Romanen függ. • Ugyan, kismilliószor láttunk már ilyet. Minden új gyerek, akiben csak van egy kis törekvés, előbb-utóbb annál az asztalnál köt ki. Csakhogy a menőség nem tart soká, ugyanis az igazi menő-ség az itt van! — nevet fel Miles a rózsaszínre lakkozott körmeivel a sárga asztallapon kopogva. • Velem ugyan nem így történt — szeretném elterelni a beszélgetést Románról, de tudom, hogy én vagyok az egyetlen, aki bol , hogy elhagyta az asztalunkat Staciáék kedvéért. - Én eleve itt kezdtem az első naptól fogva.

• Ja, az biztos — vigyorog Miles. — De én Damenre céloztam. Emlékszel, hogy egy kis időre elszipkázta a sötét oldal? De aztán az agyához kapott és visszajött, hogy Román is vissza fog jönni. Bámulom az elixírt és ide-oda forgatom a flakont. Tudom, hogy Damen őszinte volt a flörtjéről Staciával, hogy csak azért csinálta, hogy közelebb kerüljön hozzám. Örökre beégett a kép az agyamba, ahogy ők ketten szorosan egymás mellett álltak. • Bizony visszajöttem — Damen megszorítja a kezemet, és megpuszil. — Még jó, hogy észhez tértem. • Látod? Csak abban bízhatunk, hogy Román is észbe kap. És ha mégsem, akkor sose volt elég menő, hogy egyáltalán szóba álljunk vele, igazam van? Haven a szemét forgatva vállat von. Lenyal egy kis cukormázmorzsát a hüvelykujjáról, és így motyog: • Mindegy ,,, v-^ • Miért érdekel ennyire egyáltalán? Azt hittem, odavagy Joshért. • odavagyok Joshért — feleli a barátnőnk, és Miles pillantását elkerülve lesöpör néhány nem létező morzsát az öléből. De amikor ránézek, látom, hogy az aurája hamis zöld színben hullámzik és lángol, szóval nem mond igazat. El van bűvölve, és kész. És ha Román is el van bűvölve, akkor adios Josh, hello ijesztő új fiú! Kicsomagolom az ebédemet és úgy teszek, mintha érdekelne az étel, amikor meghallom: • Hahó, cimbi, mikor lesz az ősbemutató? • Nyolckor felmegy a függöny. Miért? Jössz? - kérdi Miles felderülő arccal. Az aurája is úgy ragyog, hogy egyértelműen azt szeretné, ha elmenne. ; ^’ • Ki nem hagynám - bólogat Román, és leül Haven mellé. A vállával a lehető leggusztustalanabb és leghazugabb módon a barátnőmhöz dörgölődzik. Tisztában van az érintése hatásával, és nem fél kihasználni. • Szóval, milyen az élet a VIP-listán? Erről álmodtál? - kérdezi Haven olyan hangon, hogyha nem látnám az auráját, azt hinném, flörtöl. De komolyan kérdi, az aura nem hazudik. Román Haven felé nyúl, és gyengéden kisöpri a frufruját az arcából. A bizalmas érintéstől a lány elvörösödik. • Mi van? - kérdezi Román a szemébe nézve. • Tudod, a főasztal. Ahol eddig ültél - motyogja Haven, próbálva megőrizni a lélekjelenlétét Román varázsa alatt. • Az ebédlő kasztrendszere - segíti ki Miles megtörve az igézetet. Félretolja a félig megevett joghurtot. - Ez minden iskolában ugyanúgy működik. Klikkekbe rendeződnek, hogy kint tartsák a nemkívánatos személyeket. Nem tehetnek róla, csak megtörténik. És akikkel eddig voltál, ők a VIP-listások, ami a középiskolai kasztrendszerben azt jelenti,

hogy ők a Menők. Ellentétben azokkal, akikkel most ülsz éppen... Akik az Érinthetetlenek néven ismeretesek. • Badarság! - Román elhúzódik Haventől, és kinyitja az üdítőjét. Hülye duma. Ezt nem veszem be. • Nem számít, attól még ez tény - von vállat Miles vágyakozóan pillantva a másik asztal felé. Mert a műsor ellenére, amit a mi menőségünkről előad, jól tudja, a Bay View Gimi legtöbb sráca szemében semmi menő nincs bennünk. • Neked talán tény de nem nekem. Nem szeretem a kiközösítést, cimbora. A szabad és nyitott társadalmat szeretem, ahol minden lehetőséget feltérképezhetek. És te, Damen? Hiszel ebben? Damen vállat von, és tovább bámul rám. Egy kicsit se érdekli a suli VIPlistája és a „ki a menő”-kérdéskör. Csak miattam jött ebbe az iskolába, és csak miattam marad. • Hát, szép dolog, ha vannak álmaid - sóhajtja Haven rövid, I, kelére festett körmeit vizsgálgatva. - De még szebb, ha legalább egy picike remény van arra, hogy valóra is válnak. [aj, kedvesem, be kell látnod, hogy nincs igazad. Ez egyáltalán iicin álom - mosolyog Román, és Haven aurája ragyogó rózsaszín-1)111 izzik fel. Megcsinálom. Majd meglátod! És akkor? Te vagy a Bay View Gimi reménybeli Che Guevarája? Nem is próbálom elrejteni a hangom élét. Hogy őszinte legyek, jobban meglep, hogy azt mondom, reménybeli, mint a hang, amit megütök. Mióta használok én ilyen szavakat? Román narancssárga aurája láttán rájövök, hogy még rám is hatással van a srác. • Reménybeli, így van - mosolyog rám bágyadtan, és olyan mélyen a szemembe néz, hogy hirtelen csupasznak érzem magam, mintha mindent látna, mindent tudna rólam, és nem tudnék hová elbújni a pillantása elől. - Csak nevezzetek lázadónak, mert a jövő hét végére ez az egész kasztrendszer a múltba vész majd. Leromboljuk ezeket a saját magunk által összeeszkábált barikádokat, és (összetoljuk az asztalokat, aztán buli! • Ezt jósolod? - nézem összeszűkült szemmel, miközben próbálom visszaverni a belőle áradó tolakodó energiát. Csak nevet, és egy kicsit sincs megsértődve. A nevetése barátságos, elragadó, de ami a felszín alatt van, azt senki sem sejti. Ijesztő, rosszakaratú kacaj ez. Alig leplezett fenyegetés, kifejezetten nekem. • Hiszem, ha látom! - törli meg a száját Haven. • Látni maga a Azí- jegyzi meg Román, a pillantását a szemembe fúrva. 65 • Mit gondolsz te erről? — kérdezem csöngetés után, amikor Román, Haven és Miles elmennek, és Damennel hátramaradunk.

• Miről mit gondolok? • Romanről. Meg az egész... ebédlőforradalomról - magyarázom, mert kétségbeesetten keresek valami igazolást arra, hogy nem féltékeny vagyok, függő, vagy őrült, hogy Román valóban ijesztő, és nem velem van a baj. De Damen csak vállat von: • Ha nem bánod, most nem foglalkoznék Romannel. Te sokkal jobban érdekelsz. : v Magához húz, és egy hosszú, mély, lélegzetakasztó csókkal kényeztet el. Az aula közepén állunk, de mintha minden megszűnne létezni körülöttünk. Amikor elválnak az ajkaink, annyira feltöltődve, átforrósodva állok ott, hogy alig tudok megszólalni. • Elkésünk — nyögöm ki végre, és kézen fogom, hogy a terem felé vontassam. De erősebb nálam, úgyhogy csak simán nem jön. • Azon gondolkodtam, hogy mi volna, ha ezt most kihagynánk? — suttogja, és a szájával a halántékomon, az arcomon, aztán a fülemen matat. - Tudod, kiveszünk egy nap szabit, annyi más és sokkal jobb hely van még a sulin kívül. Majdnem engedek a mágneses vonzásnak, de aztán megrázom a fejemet, és elhúzódom. Megértem, hogy évszázadokkal ezelőtt leérettségizett, és számára ez inkább fárasztó, mint hasznos. Persze számomra is unalmas, tekintve, hogy nincs értelme tanulni, ha egyetlen szempillantás alatt a fejembe ugrik a tudás. De legalább van még néhány dolog az életemben, ami normálisnak mondható. És a baleset óta, mióta rájöttem, hogy sose leszek normális többé, nagyra becsülöm az ilyen apróságokat. • Nem azt mondtad, hogy fenn kell tartani a normalitás látszatát bármi áron? - húzom tovább a terem felé, de nem moccan. -Az órák látogatása és az érdeklődés színlelése is része a látszatnak, nem? ... • De mi lehet normálisabb két szerelmes dninél, akik lógnak a suliból és egy nappal korábban kezdik a hétvégét? - mosolyog, és a szép, sötét szemek kis híján elnyelnek. De újra megrázom a fejemet és szorosabban markolom a karját, míg a terem felé vonszolom. Mivel együtt fogjuk tölteni az éjszakát, Damen nem kísér haza, csak egy futó csókkal búcsúzik a parkolóban, aztán beugrom a kocsimba, és elindulok a plázába. Valami különlegesre vágyom — valami csini darab Miles bemutatójára és a nagy randinkra —, mindketten fellépünk ma este. De miután az órámra pillantok és látom, hogy nincs annyi időm, amennyit gondoltam, belátom, hogy el kellett volna fogadni Damen ajánlatát, hogy lógjuk el a délutánt.

Áthajtok a parkolón, és azon gondolkodom, hogy talán meg kéne keresnem Havent. Mostanában nem voltunk sűrűn együtt a Drina-dolog meg Josh miatt, aki ráadásul nem is a mi sulinkba jár, de totál össze vannak nőve Havennel. Még a csoportfüggőségéből is kigyógyult a srác kedvéért. Leállt a suli utáni rituáléval, hogy különböző templomok alagsorában puncs és süti mellett találjon ki szomorú történeteket az adott napi nem létező függőségéről. És eddig nem is igazán figyeltem fel rá, hogy mióta boldog, kevesebbet lógunk együtt. Végre találkozott valakivel, aki nemcsak hogy olyan, mint ő, de jó is hozzá. Az utóbbi időben elkezdett hiányozni, és úgy gondolom, nem árthat meg, ha együtt vagyunk egy kicsit. fiamar kiszúrom őket. Román piros sportkocsijának támaszkodva nevetgélnek valamin. Haven a srác karját fogja. Az egyszerű, fekete farmert, az összement kardigánt, a Fali Out Boy-pólót cs a szándékosan kócos, feketére festett haját, amiben egy sokkolóan piros tincs virít, rózsaszínű aura lágyítja. A szélei gyengéden kinyúlnak, és mindkettőjüket körbefogják. Kétségtelen, hogy Román ugyanúgy érez, tehát Josh hamarosan ejtve lesz. Eltökélem magam, hogy megakadályozom, még mielőtt késő lenne, de csak elhajtok mellettük a szememet meresztve, amikor Román rám néz. A tekintete átható és bizalmas, teli ismeretlen szándékkal, hogy inkább rálépek a gázra, és elhúzok. Annak ellenére, hogy a barátaim jó fejnek tartják, annak ellenére, hogy a VIP-listások szintén, annak ellenére, hogy Damen sem gyanakszik, nekem nem tetszik a fickó. Az érzéseim csak abból a fura szorongásból erednek, amit mindig érzek a gyomromban, ha a közelembe jön. Az a helyzet, hogy az új fiú a frászt hozza rám. Meleg van, úgyhogy inkább a South Coast Plaza légkondicionált üzletei felé veszem az irányt, inkább, mint hogy a Fashion Island nyitott üzleteiben izzadjak, bár a helyiek minden bizonnyal ellenkezőleg tesznek. De én nem vagyok helyi. Oregoni vagyok. Ami azt jelenti, hogy nekem a tavasz eleji időjárás az... hát hogy is mondjam, tavasz eleji. Tudod, záporok, borult égbolt, sok sár. Mint az igazi tavasz. Nem ez a forró, furcsa, természetellenes nyárféleség, ami tavasznak próbálja eladni magát. És azt beszélik, ennél csak rosszabb lesz. Ettől még jobban hiányzik Oregon. Normális esetben kerülöm a plázákat — rengeteg fény, zaj, tömeg, ami energiát termel, ami aztán teljesen elsöpör és kikészít. A pajzsom, Damen nélkül pedig ismét az iPodomra kell hagyatkoznom. Nem vagyok hajlandó kapucnit és napszemüveget viselni többé, hogy kizárjam a zajokat. Nem akarok úgy kinézni, mint valami csodabogár.

Ehelyett arra koncentrálok, ami épp előttem van, és kizárom a külvilágot, ahogy Damen tanította. Beteszem a fülhallgatómat és feltekerem a hangerőt, hogy az aurák örvénylő szivárványain és a néhány kóborló lelken kívül minden mást elnyomjon a zene. (Naná, hogy a szűk fókusz ellenére a szellemek épp előttem vannak.) Amikor belépek a Victoria’s Secret üzletébe, és egyenesen a huncut hálórucik felé tartok, annyira koncentrálok a küldetésre, hogy nem látom Staciát meg Honort. • Ó... te... jó... Isten - nyafogja Stacia és úgy lép oda hozzám, mintha egy „Gucci fél áron” címke lógna rajtam. - Ezt nem gondolod komolyan! — Mutat tökéletesen manikűrözött ujjával a kezemben tartott holmi kivágásaira, amelyek alul-fölül egyaránt igen figyelemreméltóan és valahol középen egy kristályokkal kirakott karikában találkoznak. Csak kíváncsi vagyok, eszem ágában sincs megvenni, de az arca láttán és a gúnyos gondolatai hallatán totál hülyének érzem magam. Visszateszem a polcra a cuccot, és babrálni kezdem a fülhallgatómat, mintha egy szavát sem hallottam volna, miközben a pamutegyüttesek felé indulok, amelyek inkább tetszenek. Épp kezdek böngészgetni a rózsaszín és narancssárga csíkos cuccok között, amikor rádöbbenek, hogy semmi közük Damen ízléséhez. O talán egy kicsivel merészebbet szeretne. Valamit, amin több a fűző és kevesebb a pamut. Valamit, ami szexinek mondható. Anélkül, hogy odanéznék, tudom, hogy Stacia és hűséges ölébe a nyomomban vannak. • Ó, nézd, Honor! A dilis nem tudja eldönteni, hogy cukit vagy szexit szeretne - vigyorog rám Stacia fejcsóválva. - Hidd el, ha bizonytalan vagy, legjobb, ha a szexit választod. Mellesleg úgy emlékszem, Damen nem rajong a cuki dolgokért. Megdermedek, és a gyomrom görcsbe rándul az oktalan féltékenységtől. Összeszorul a torkom. Egy perc múlva rákényszerítem magam, hogy lélegezzek és folytassam a keresgélést, nehogy megérezze, hogy a beszólása eltalált. Amúgy meg tudom, hogy mi történt közöttük, és örömmel jelenthetem, hogy semmi cuki vagy szexi nem volt. Leginkább azért, mert semmi nem történt. Damen úgy tett, mintha tetszene neki Stacia, csak hogy a közelembe férkőzhessen. De még a gondolattól is émelyegni kezdek. • Gyere, menjünk, nem is hallja - mondja Honor a karját vakargatva, miközben a pillantását köztem és a barátnője között váltogatja, aztán a mobiljára néz, századszor, hogy Craig válaszolt-e az SMS-ére. De Stacia marad. Túl jól érzi magát, hogy visszavonuljon. • Ne aggódj, teljesen jól hall - feleli mosollyal a szája sarkán. -Ne hagyd, hogy megtévesszen az iPod meg a fülhallgató. Mindent hall, amit mondunk és amit gondolunk. Mert nem csak dilis, hanem boszorkány is.

Elfordulok, és elindulok az üzlet másik felébe. Turkálok a push-up melltartók és a fűzők között, miközben magamban ezt hajtogatom: ne figyelj oda, ne figyelj oda, koncentrálj a vásárlásra, és elmegy. De Stacia nem megy sehová. Helyette megragadja a karomat, és maga felé fordít. . , • Gyerünk, ne szégyellősködj! Mutasd magad! ’Mutasd meg Honornak, hogy mi vagy! A pillantása a szemembe mélyed, és sötét, zavaró energiákat küld keresztül rajtam, miközben úgy szorítja a karomat, hogy a mutató- és a hüvelykujja gyakorlatilag összeér. Próbál beugratni, felhúzni, mert pontosan tudja, mire vagyok képes, ha elvesztem az önuralmamat. Volt része benne. Csakhogy akkor nem szándékosan csinálta, és gőze sem volt, mit fog eredményezni. Honor fészkelődik és nyafogni kezd: „ ; ’ • Menjünk, Stacia! Menjünk már, ez uncsii. : Stacia nem figyel rá és még jobban rámarkol a karomra, a körmei a húsomba mélyednek, úgy suttogja: • Rajta, mondd csak el neki. Mondd el, mit látsz! Behunyom a szemem. Felkavarodik a gyomrom, amikor a fejem megtelik a képekkel, amit már ezelőtt is láttam: Stacia felkapaszkodik a népszerűségi piramis csúcsára, és eltapossa azokat, akik alá kerülnek. Beleértve Honort, sőt főleg Honort, aki annyira fél, hogy lecsúszik a VIPlistáról, hogy nem tesz semmit azért, hogy megállítsa... Elmondhatnám, milyen undorító Stacia valójában, felfedhetném, milyen szörnyű ember... Lefejthetném az ujjait a karomról és áthajthatnám az üzleten, hogy átrepüljön a kirakat üvegtábláján, aztán becsapódjon a pláza irodájába... Csakhogy nem szabad. Amikor legutóbb elvesztettem a fejemet, amikor elmondtam Staciának azokat a gusztustalan dolgokat, amiket megtudtam róla, kolosszális hibát követtem el, amit nem engedhetek meg magamnak még egyszer. Most már sokkal több rejtegetnivalóm van, és nem csak nekem, hanem Damennek is. Stacia nevet, én pedig küzdök, hogy nyugodt maradjak, és ne reagáljam túl. Emlékeztetem magam, hogy gyengének tűnni az rendben van. De gyengeségből feladni, na, az nincs rendben. Elkerülhetetlen, hogy normálisnak tűnjek és meghagyjam neki :iz illúziót, hogy erősebb nálam. Honor az órájára néz és a szemét forgatja, menni akar. És amikor elhúzódom, mintegy véledenül visszakézből szájon vágom Staciát. Eközben valami olyan visszataszítót és borzalmasat látok, hogy felborítok egy egész állvány fehérneműt, ahogy szabadulni próbálok az érintéstől. Melltartók, tangák, akasztók... minden a padlóra borul. /

Én pedig a tetejére pottyanok, mint a cseresznye a habos tortára. • Jaj nekem! - rikácsol Stacia Honorba kapaszkodva, hogy össze ne essenek a röhögéstől. - Hát te gyogyós vagy! - Azonnal a mobiljáért nyúl, hogy felvegye videóra az egészet. Rám közelít, ahogy próbálok kiszabadulni a nyakam köré tekeredett harisnyatartóból. - Jobb, ha ezt gyorsan feltakarítod! Tudod, mit mondanak, ha eltörted, kifizeted! Feltápászkodom, és nézem, ahogy kiviharzanak az ajtón, miközben megérkeznek az eladók. Stacia megáll, és a válla fölött hátraszól: • Figyellek, Ever. Hidd el, még nem végeztem veled. És elfut. Amint megérzem, hogy Damen befordul az utcánkba, a tükörhöz rohanok (megint) és igazgatni kezdem a ruhámat, hogy minden ott legyen, ahol lennie kell - a ruha, a melltartó, az új fehérnemű -, és reménykedem, hogy a helyén is marad (legalábbis amíg nem jön el az idő, aminek el kell jönnie). Miután a Victoria’s Secret eladónője segítségével összepakoltuk a romba döntött üzletet, segített kiválasztani egy nagyon csini bugyit és egy hozzá való cicifixet, ami nem pamutból készült, nem szégyentelenül szexi, és tulajdonképpen se nem tart, se nem takar valami sokat, de végül is ez a lényeg. Aztán a Nordstromon megvettem ezt a zöld ruhát és egy pár cuki, pántos magas sarkút. Hazafelé beugrottam egy gyors manikűrre, pedikűrre, amit nem csináltam már... nézzük csak... nos, mióta a baleset megfosztott a régi életemtől, amelyben olyan népszerű és csajos voltam, mint Stacia. Mondjuk olyan mint Stacia, sosem voltam. Népszerű voltam és vezérszurkoló, de gonosz soha! • Mire gondolsz? - kérdezi Damen. Mivel Sabine nincs itthon, beengedte magát, és feljött a szobámba. Nézek rá, ahogy az ajtófélfának támaszkodva mosolyog. Sötét farmer van rajta, fekete póló, fekete zakó és a motoroscsizma, mint mindig. A szívem meg kihagy két ütemet a látványtól. • Az elmúlt négyszáz éven gondolkodtam - felelem és összerezzenek, amikor elsötétül a szeme. - De nem úgy, ahogy gondolod! teszem hozzá. Nem akarom, hogy azt higgye, megint a múltján tépelődöm. - A közös életünkre gondoltam, és hogy még soha... hát... Felvonja a szemöldökét. • Örülök, hogy véget ért az a négyszáz év - mormogom a bajszom alatt, miközben Damen átfogja a derekam, és szorosan magához húz. Nézem az arcát, a sötét szemét, a finom bőrét, az ellenállhatatlan száját. Magamba iszom a látványt. • Én is örülök. Nem is, ha belegondolok, nem is örülök. Egyenesen extázisba esem a gondolattól - mosolyog rám, de egy pillanattal később elkomorodik. - Nem, ez még mindig nem fedi a valóságot. Szükségünk lesz egy új szóra. - Felnevet és a fülemhez hajol. - Ma este szebb vagy,

mint valaha. Szeretném, ha minden tökéletes lenne. Mint amiről álmodtál. Remélem, hogy nem okozok csalódást. Hátrahőkölök. Hogy juthat ilyen az eszébe, amikor pont én vagyok az, aki azért aggódik, hogy csalódást okozhat neki? Az államnál fogva felemeli az arcomat, és megcsókol. Olyan hévvel csókolom vissza, hogy elhúzódik és így szól: • Menjünk egyenesen a Montage-ba? • Oké — motyogom, a száját keresgélve. Meg is bánom a poént, amikor látom, mennyire felderül az arca. - Nem lehet, Miles kinyír, ha nem vagyok ott a premieren - mosolygok, és várom, hogy ő is... Csakhogy nem mosolyog. Amikor rám néz, az arca olyan elkínzott és komoly, hogy rögtön rájövök: túl közel vagyok az igazsághoz. Minden életem ezen az éjszakán ért véget, az első éjszakán, amit együtt töltöttünk volna. És még ha én nem is emlékszem a részletekre, ő tisztán fel tudja idézni. De aztán visszatér a szín az arcába, és kézen fog: - Még szerencse, hogy kinyírhatatlan vagy, úgyhogy semmi nem választhat szét. Az első dolog, ami feltűnik a színházban, hogy Haven Román mellett ül. Josh távollétét kihasználva a srác vállához simulva ül, fejét félrebillentve imádattal nézi, és mosolyog minden szaván. A második dolog, ami feltűnik, hogy az én jegyem Román másik oldalára szól. Csakhogy Havennel ellentétben én nem vagyok lenyűgözve a ténytől. De mivel Damen már leült a külső székre, nem csinálok műsort a helycserével, inkább vonakodva leülök mellé. Érzem a zavaró energiáit, amikor rárrt néz - a figyelme annyira rám összpontosul, hogy muszáj fészkelődnöm. Körülnézek a teremben. Próbálom elterelni a figyelmemet Románról, és megkönnyebbülök, amikor megpillantom Josht a sorok között, a szokásos fekete farmerjában, szegecses övvel a derekán. Ropogósra vasalt fehér inget és kockás nyakkendőt visel. A keze tele van édességgel meg ásványvizes üvegekkel. A szemébe lóg a haja. Nem tehetek róla, de megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor eszembe jut, hogy mennyire összeillenek Havennel. Boldog vagyok, hogy nem rúgta ki Román miatt. . • Vizet? - kérdezi Haven másik oldalára ülve, és felém nyújt két üveget. : Elveszek egyet, a másikat továbbadnám Damennek, de nem kéri, issza az elixírjét. • Ammeg’ mi? - kérdezi Román rajtam áthajolva, és az üvegre mutat. A váratlan érintéstől megborzongok. - Úgy szlopálod, mintha valami tüzes víz lenne. Ez esetben ne tartsd meg magadnak, cimbi, ne tolj ki velünk! - nyújtja ki nevetve a kezét a palackért. Kihívással pillantgat ránk.

Már közbevágnék, mert attól tartok, Damen túl udvarias, és ad neki egy kortyot, amikor felgördül a függöny és megszólal a zene. Román feladja és hátradől, de a szemét nem veszi le rólam. Miles fantasztikusát alakított. Olyan fantasztikusat, hogy azon kapom magam, csak az ő szövegére és a dalokra figyelek, amiket ő énekel, az idő fennmaradó részében pedig azon jár az eszem, hogy ma elveszítem a szüzességemet - négyszáz év óta először. Elképesztő, hogy minden eddigi életemben találkoztunk, egymásba szerettünk, és sose sikerült... sosem teljesedett be a szerelmünk. De ma ez megváltozik. Minden megváltozik. Ma éjjel eltemetjük a múltat, és az örök szerelem felé indulunk el. Amikor lemegy a függöny felállunk, és a színpad mögé indulunk. A kijáratnál Damenhez fordulok: • Francba! Elfelejtettünk virágot venni Milesnak! De ő csak mosolyog fejcsóválva. • Miről beszélsz? Itt vannak a virágok. „^.V.:’^”-’: í Körülnézek, hogy mit akar mondani ezzel, mert ha hiszek a szememnek, azt látom, hogy nála ugyanúgy nincs egy szál virág sem, mint nálam. • Te miről beszélsz? - suttogok. Csodás, meleg bizsergés fut át rajtam, amikor a vállamra teszi a kezét. • Ever, a virágok megvannak, egy másik síkban, csak életre kell őket hívnod, ahogyan tanítottam. Körülnézek, hogy nem hallja-e valaki a furcsa beszélgetést, és elszégyellem magam, amikor rájövök, hogy nem tudom megcsinálni. ^ . • De nem tudom, hogyan kell. - Bár előkerítené a virágokat, és túleshetnénk az egészen! Nem igazán alkalmas az idő a tanulásra. Damen nem dől be. : . • Dehogynem tudod. Hát semmit nem tanultál tőlem? Összeszorított szájjal nézem a padlót, mert az az igazság, hogy igenis sokat próbált nekem megtanítani, de amilyen szörnyű diák vagyok, olyan sokat lógtam, hogy mindketten jobban járnánk, ha ő intézné a virágokat. • Csináld te! - felelem. A csalódottság kiül az arcára. - Neked sokkal gyorsabban megy. Ha én próbálkozom, mindenki észreveszi, hogy mi folyik, aztán magyarázkodni kell... Megrázza a fejét, és nem hagyja magát. • Hogy fogod megtanulni, ha mindig rám hagyatkozol? Felsóhajtok. Igaza van, de nem akarom elfecsérelni a drága időnket egy csokor rózsára, ami talán sosem jelenik meg. Csak azt akarom, hogy a kezemben legyen a csokor, mondhassam Milesnak, hogy Bravó!, aztán elhúzzunk a Montage-ba. Egy perce még úgy tűnt,

Damen sem szeretne mást. De most átment komoly professzorba, és hogy őszinte legyek, eléggé elrontotta .1 kedvemet. . . , Mély lélegzetet veszek, és édesen mosolygok. A hajtókáját babrálva így szólok: „ Teljesen igazad van. És nagyon fogok igyekezni, megígérem. de arra gondoltam, hogy most az egyszer, kivételesen csinálhatnád te, hiszen sokkal gyorsabb vagy... - megcirógatom a nyakát .a füle alatt, és tudom, hogy milyen közel van ahhoz, hogy beadja a derekát. - Minél hamarabb megvan a csokor, annál hamarabb leléphetünk, aztán... Még be sem fejezem a mondatot, behunyja a szemét és kinyújtja a kezét, mintha egy virágcsokrot tartana az ujjai között. Körülnézek, és remélem, hogy senki nem lát, és gyorsan túl leszünk rajta. Amikor visszanézek rá, kezdek pánikba esni. Ugyanis nem csak virág nincs, de a halántékán verejtékcsepp indul el lefelé. Két napon belül másodszor. Ami nem lenne fura, ha Damennek szokása lenne izzadni. Csakhogy sosem beteg és nem is verejtékezik. Nem számít, milyen meleg van, nem számít, mi a feladat, mindig hűvös és nyugodt, és tökéletesen kezeli, bármilyen megoldandó probléma adódik. Tegnapig, amikor is képtelen volt megnyitni a kaput. És most nem képes létrehozni egy egyszerű csokrot Milesnak. Amikor megfogom a karját, hogy megkérdezzem, jól van-e, csak épp hogy érzem a szokásos csiklandozást és a melegségét. • Persze hogy jól vagyok - les rám félig leeresztett szemhéjai alól, aztán megint szorosan behunyja a szemét. Amit a rövid pillantásban látok, attól elgyengülök és meghűl a vérem. Nem a szerelmes, lágy pillantást látom, amihez hozzászoktam. A szeme hideg, távoli, amilyennek már korábban is láttam. Figyelem, ahogy összpontosít, összevont szemöldökkel, az ajka felett verejték gyöngyözik, és azon van, hogy mielőtt túl legyünk a feladaton és közelebb kerüljünk a tökéletes éjszakához. Nem akarom, hogy tovább erőltesse, vagy hogy megismétlődjön a tegnapi fiaskó, amikor nem tudott átjárót nyitni, mellé lépek és behunyom a szemem. Gyönyörű rózsacsokrot látok, egy tucat vörös rózsát fog a kezében, belélegzem nehéz, édes illatukat, érzem a szirmok bársonyát, hosszú, tüskés... • Aú! — rázza meg Damen a fejét és bekapja az ujját, bár a seb már be is gyógyult. - A vázát elfelejtettem - morog, abban a hitben, hogy ő bűvölte ide a csokrot, és nekem szándékomban áll, hogy ez így is maradjon. • Majd én. Teljesen igazad van, gyakorolnom kell - behunyom a szemem, és magam elé képzelem otthon, az ebédlőasztalon álló, bonyolult mintázatú vázát a spirális, cakkos, áttetsző csicsáival együtt.

• Ólomkristály? - nevet Damen. - Mit fog gondolni Miles, mennyit költöttünk erre? Megkönnyebbülten elnevetem magam, hogy vége a furcsaságnak, és Damen megint humoránál van. A kezembe nyomja a bokrétát: — Tessék! Add oda Milesnak, én meg hozom a kocsit. • Biztos? - kérdezem. A szeme körül feszes és sápadt a bőr, és kissé nyirkos a homloka. — Csak mert akár be is rohanhatunk, gratula, aztán huss, nem nagy ügy. • Emígy viszont megússzuk a kocsisort, és gyorsabban leléphetünk — mosolyog. — Azt hittem, alig várod. u Alig várom. Ahogy ő is. De aggódom is. Zavar, hogy nem tudta megteremteni a csokrot, aggódom a hideg pillantás miatt. Visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy iszik az elixírből, eszembe jut. hogy milyen gyorsan begyógyult a sebe, és meggyőzöm magam, hogy ez jó jel. És tudom, hogy az aggodalmamtól csak rosszabbul lesz, úgyhogy megköszörülöm a torkomat, és így felelek: - Jó. Menj a kocsiért! Kint találkozunk. Az arca elképesztően hűvös, amikor megpuszilom. telepatikus üzeneteken keresztül. Néztem az előadást, de az eszem egészen máshol járt, a Montage-beli szobánkban. • Na, jöttök vagy sem? - kérdezi újból Miles, és arra gondol, úgysem, és nem is olyan bosszús, mint gondoltam. - Hová mentek egyébként? Mi lehet izgalmasabb, mint egy buli ezzel a bandával? Kísértésbe esem, hogy elmondjam, hogy megosszam a nagy titkot valakivel, akiben megbízom. De épp, amikor meggyőzöm magam, hogy kifecsegjem. Román csapódik hozzánk Haven és Josh társaságában. • Elindulunk, vigyünk valakit? Kétüléses, de van még hely egy harmadiknak - int felém a fejével. A pillantása tolakodik, még akkor is, amikor elfordulok. Miles nemet int. • Holttal megyek, Ever pedig nem jön. Valami sokkal jobbat eszeltek ki, de szigorúan titkos. Román rám mosolyog, és közben végigmér. A gondolatai inkább hízelgőek, mint durvák, de a puszta tény, hogy őróla van szó, elég, hogy rám hozza a libabőrt. Az ajtó felé pillantok, ahol Damennek már rég be kellett volna lépnie. Felé nyúlok gondolatban, hogy igyekezzen, és kint találkozunk, amikor Román félbeszakít: • Biztosan Damennek sem árulta el. A cimbi hazament. Megpördülök, és az arcába bámulok. Érzem azt a meghatározhatatlan kellemetlen érzést a gyomromban, és kiráz a hideg. • Nem ment haza - jelentem ki, és még csak leplezni sem próbálom a hangom élét. - Csak idehozza a kocsit.

Román vállat von, és tele lesz a pillantása sajnálattal. • Mindegy, csak gondoltam, tudod. Amikor kimentem cigizni, láttam elhúzni a parkolóból. Kiviharzom az ajtón az aulába, és körülnézek a szűk, üres térben. Amikor a szemem alkalmazkodik a sötétséghez, ki tudom venni a szemeteskukákat, látok üvegcserepeket, kóbor macskát, de Damen sehol. Továbbrohanok, kétségbeesetten kutatom a nyomát, és a szívem közben majd’ kiugrik a helyéről. Nem tudom elhinni, hogy nincs itt. Nem tudom elhinni, hogy átejtett. Román rémes alak! Hazudik! Damen sose ültetne fel és hagyna itt. Behunyt szemmel végigsimítok a téglafalon, hátha rá tudok hangolódni Damen hátrahagyott energianyomaira. Felé nyúlok a gondolataimmal, szólongatom, üzenem, hogy szeretem, szükségem van rá és aggódom. De csak üres sötétség a válasz. Átszlalomozom az autók között, és a kijárat felé indulok a fülemhez szorított mobilommal. Egy egész sor üzenetet hagyok a hangpostáján. Letörik a jobblábas szandálom sarka, de csak leveszem és félrehajítom. Nem érdekel a cipőm, csinálhatok ezer másikat. De még egy Dament nem tudok csinálni. A parkoló lassan kiürül, de Damen még mindig sehol. Lekuporodom a járdaszegélyre. Izzadok, kimerültem. Figyelem, ahogy a lábamon folyamatosan begyógyulnak a horzsolások, és azt kívánom, bár tudnék olvasni Damen gondolataiban, és megtudnám, merre jár. Az az igazság, hogy sose tudtam beférkőzni a fejébe. Ez azon dolgok egyike, amit annyira szeretek, hogy annyira különleges, hogy én már egészen normálisnak érzem magam hozzá képest. És pont az, ami annyira lenyűgöz benne, az a tulajdonsága dolgozik most ellenem. • Fuvar kéne.’ Román áll fölöttem, az egyik kezében a kocsikulcsát lóbálja, a másikban a cipőimet. Megrázom a fejemet és félrenézek. Tudom, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy visszautasítsam az ajánlatát, de inkább gyalogolnék keresztül izzó parázson és üvegtörmeléken, mint hogy beszálljak a kétülésesébe. • Gyere már — nógat —, nem harapok, ígérem. Összeszedem a dolgaimat, a táskámba dobom a mobiltelefont. Felállók, és megigazítom a ruhámat. • Jól vagyok - mondom. • Tényleg? - mosolyog. Közelebb lép. A lábujjaim majdnem a cipőjéhez érnek. - Csak mert hogy őszinte legyek, nem festesz valami rózsásan.

Megfordulok, és a kijárat felé indulok. Meg sem állok, amikor utánam szól: • Ügy értem, a helyzet egy cseppet sem rózsás. Vagyis... Nézz már végig magadon, Ever! Zilált vagy, nincs rajtad cipő, és bár ezt nem állíthatom biztosan, de úgy vélem, a fiúd felültetett. Mély lélegzetet veszek, és nem állok meg, remélem, megunja a játékot, engem, és odébbáll. • Azt azonban be kell ismerjem, hogy még ebben a rémes, kissé kétségbeesett állapotodban is gyönyörű vagy, ha mondhatok ilyet. Megállok és szembefordulok vele, annak ellenére, hogy nagyon szeretnék elrohanni. Megborzongok, ahogy végignéz rajtam, és a pillantása félreérthetetlen csillogással időzik a lábamon, a csípőmön, a mellemen. • Nem tudom, Damen mit képzel, mert ha engem kérdezel... • Téged senki sem kérdezett - vágok közbe. Remegni kezd a kezem, és emlékeztetnem kell magamat, hogy nem vagyok az a védtelen lány, akinek látszom, s nem kell félnem tőle. Erősebb vagyok, mint valaha, olyan erős, hogy ha akarnám, lecsaphatnám egy kézmozdulattal. Felkaphatnám a grabancánál fogva, és áthajíthatnám a parkolón az utca túloldalára. Nagy a kísértés. Mosolyog, az a lusta vigyor ül az arcán, amivel rajtam kívül mindenkire képes hatni, mindent tudó, bizalmas acélkék pillantása egyenesen az agyamba fúródik. Menekülni szeretnék. De nem teszem. Mert minden, ami Romannel kapcsolatos, kihívás, és kizárt, hogy hagyjam győzni. • Nem kell fuvar - felelem végül. Megfordulok, és felgyorsítom a lépteimet, miközben a hideg ráz, mert Román követ. Jeges lehelettel borzongatja a tarkómat: • Ever, lassíts már, légyszi’! Nem akartalak felidegesíteni. De nem lassítok. Megyek tovább. Elszántan növelem a távolságot kettőnk között. • Ne csináld már! - nevet. - Csak segíteni akarok. A barátaid elmentek, Damen lelépett, a takarítószemélyzet is hazament, én vagyok az egyetlen reményed. • Sok lehetőségem van még - motyogom azt kívánva, bárcsak elmenne, hogy előhívjak egy autót, egy pár cipőt, és mehessek a dolgomra. • Egyet sem látok. Megrázom a fejemet, és megyek tovább. A beszélgetésnek vége. • Na, mit mondasz, inkább gyalogolsz, vagy jössz kocsival.’ Elérek az utca végére, és nyomkodom a gyalogátkelő gombját, hogy végre átmehessek a túloldalra, és megszabaduljak tőle.

• Nem tudom, hogy kezdhettük ilyen rosszul, de elég világos, hogy utálsz, és gőzöm sincs, miért.’ - kérdezi gyengéd, hívogató hangon, mintha tényleg újra szeretné kezdeni, spongyát rá, tiszta lap, meg ilyenek. En viszont nem akarom újrakezdeni. Tiszta lapot sem akarok. Csak azt akarom, hogy forduljon meg, menjen el, és hagyjon békén, hogy megkereshessem Dament. De nem hagyhatom, hogy az övé legyen az utolsó szó. A vállam fölött hátraszólok: • Ne áltasd magad. Román. Ha utálnálak, törődnék veled. Ha innen nézzük, nem utálhatlak. Aztán átviharzom az úton, a tílos jelzés ellenére. Megtáncoltat néhány autós, akik próbálják elérni a sárga jelzést. Még mindig érzem Román jeges tekintetét. • Mi lesz a cipőddel.’ - kiabál utánam. - Kár érte, biztosan meg lehet javíttatni! Megyek tovább. Látom, hogy előrehajolva áll, fellendíti a karját. Az ujjai között himbálóznak a cipőim. Mindent elárasztó nevetése utánam hullámzik, át az utcán. Egy épület mögé bújva kilesek a sarkon és megvárom, míg Román piros Aston Mardnja elhúz előttem. Várok néhány percet, hogy meggyőződjek róla, tényleg elment, és nem is jön vissza. Meg kell találnom Dament. Rá kell jönnöm, mi történt vele, miért tűnt el szó nélkül. Annyira várta (vártuk) ezt az estét, négyszáz éve vártuk, úgyhogy az eltűnése valami szörnyűséget jelent, az biztos. Először kell egy kocsi. Orange megyében sehová nem jutsz autó nélkül. Úgyhogy lehunyom a szemem, és az első dolog, ami eszembe jut, egy égkék Volkswagen bogár, olyan, mint Shayla Sparks kocsija, aki a legújabb Hillcrest gimis végzős volt még a régi időkben. Felidézem a kocsi képregényszerű, gömbölyded alakját, a fekete vászontetőt, amit most is mosdat a szüntelen oregoni eső. Tisztán, kézzelfoghatóan megjelenik előttem a fényes, íves, imádnivalóan cuki formájával. Érzem, ahogy az ujjaim körülfonják a kilincset, érzem a lágy bőrülés érintését, amikor beülök, és miután egy szál piros tulipánt képzelek a műszerfalra, kész is van a kocsim. Csakhogy nem tudom elindítani a motort. A kulcsot elfelejtettem elképzelni. De mivel ez Dament se állította meg soha, újra lehunyom a szememet, pontosan felidézve Shayla kocsijának hangját, amit Rachel meg én a járdaszigeten állva hallottunk, és irigykedve figyeltük, ahogy a lány barátai bezsúfolódnak az ülésekre, és életre gondolom a motort.

A kocsi beindul, és a pard gyorsforgalmi út felé veszem az irányt. Azt találom ki, hogy előbb a Montage-ba megyek, ahová indultunk volna. Nagy a forgalom, de ez nem lassít le. A környező autókra összpontosítok, és látom a soron következő manővereiket, így ügyesen haladhatok közöttük. Minden rést kihasználok, és átsurranok a járművek között, végül megérkezem a Montage bejárata elé, kiugróm a kocsiból, és a recepcióhoz sprintelek. A parkolófiú megállít: • Hé, várjon! Mi lesz a kulccsal? Zihálva megtorpanok, és amikor a fiú a lábamra néz, rájövök, hogy nem csak kulcsom nincs, hanem cipőm sem. Tudom, hogy nem vesztegethetek el még több időt, és nem szeretnék a nyilvánosság előtt cipőt varázsolni a lábamra, úgyhogy berohanok az ajtón mezítláb. • Hagyja járni, egy pillanat, és itt vagyok! ’ Átverekszem magam a recepciónál sorban álló, golfzsákokkal és monogramos bőröndökkel felpakolt zsémbes vendégeken. Egy középkorú pár elé vágok, és a méltatlankodás a tetőfokára hág. • Damen Auguste bejelentkezett? - kérdezem, és nem törődöm a mögöttem tiltakozókkal. Szorítom a pult szélét, próbálom lecsillapítani az idegeimet. • Kicsoda, kérem? - kérdez vissza a recepciós, miközben a mögöttem álló párnak odavet egy pillantást: nyugi, mindjárt végzek a pszichopata csajjal. • Damen Auguste - artikulálom lassan, tagoltan, sokkal több türelemmel, mint amennyim valójában van. A nő rám hunyorog. Vékony ajkai alig mozognak, amikor válaszol: • Sajnálom, ez bizalmas adat. - Elbocsátó mozdulattal hátraveti hosszú, fekete lófarkát, és pontot tesz ezzel a mondat végére. Hunyorítva figyelem a mély narancsszínű aurát, amely körülveszi. Szigorú szervezettség, önkontroll és erény mindenekfelett. Aminek én egyértelműen a híján voltam, amikor előrevágtattam a sorban. Tudom, hogy be kell vágódnom nála, ha meg akarom szerezni az infót. Ellenállok a kényszernek, hogy sértetten és dühösen felcsattanjak. Nyugodtan elkezdem magyarázni, hogy én vagyok a másik vendég a szobában. Rám néz, aztán a mögöttem méltatlankodó párra pillant. • Sajnálom, de ki kell várnia a sorát. Mint mindenki másnak. Tudom, hogy alig van tíz másodpercem, mielőtt hívja a biztonságiakat. • Tudom - halkítom le a hangomat, és közelebb hajolok hozzá. - És tényleg szörnyen sajnálom, én csak... Rám néz, és a kezével a telefon felé közelít. Végignézek hosszú, egyenes orrán, vékony, festetlen ajkain és enyhén duzzadt szemhéján, és már meg is van a megoldás. Látom.

Szakított vele a barátja. Szakított vele, nem is olyan régen. Mindennap újraéli a szörnyű eseményt, mindennap, egész nap, a jelenet követi, bárhová megy, az ébredéstől egészen addig, amíg este álomba nem sírja magát. • Csak... hát... — próbálok úgy tenni, mintha nem fájna kimondani, de az igazság az, hogy azt sem tudom, mit fogok mondani. Aztán megrázom a fejemet, és kezdem elölről. Legjobb, ha a hazugságnak van valami köze a teljes igazsághoz, hogy valódinak látsszon. — Nem jött el, amikor kellett volna, és ezért... hát... nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán el akart jönni. - Nyelek egy nagyot. A könnyeim valódiak. Látom, hogy a nő arca ellágyul — a keskeny, szigorú ajkak, az összehúzott szemek, a felvetett áll hirtelen mind eltűnik, és átveszi a helyüket az együttérzés, az egység —, és már tudom, hogy a trükk működik. Társak lettünk a bajban, hű tagjai az átejtett nők törzsének. Figyelem, miközben gépel, és ráhangolódom az energiáira, hogy lássam, amit ő, a betűket a monitoron. A szobaszámunk 309-es, és senki nem jelentkezett még be. • Biztosan csak késik — mondja, de ő sem hiszi igazán. Rohadék mind — olvasom a gondolataiban. Erről meg van győződve. - De ha mutat egy igazolványt, hogy bebizonyítsa, hogy maga valóban maga, akkor... Mielőtt befejezné a mondatot, elfordulok a pulttól, és kirohanok a szállodából. Nem kell a kulcs. Sosem jelentkezem be abba a szomorú, üres szobába, hogy várjam a pasimat, aki nem jön. Menni kell, keresni őt tovább. Meg kell néznem a másik két helyet, ahová mehetett. Beugrom a kocsiba, és elindulok a partra. Imádkozom, hogy ott legyen. Leparkolok a Shake Shack mellett, és az óceánhoz megyek, le a sötét, szeles ösvényen, Damen kedvenc barlangjába. Csak egyszer voltam ott, a másik alkalommal, amikor igazán közel kerültünk a dologhoz. És megtörtént volna, ha nem visszakozom. Elég hosszú listám van már az alkalmakról, amikor a legkritikusabb pillanatban behúztam a féket. Aznap is, meg amikor folyton meghaltam. Szóval egyértelmű, hogy reméltem, ez az éjszaka más lesz. Abban a pillanatban, amikor a homokba lépek és elindulok a búvóhely felé, megpillantom, hogy úgy van azóta is, ahogy itt hagytuk: takarók és összehajtott törülközők a sarokban, a szörfdeszkák a falnak támasztva állnak, egy szörfruha a székre terítve,de Damen sehol. Már csak egy hely maradt a listán. Keresztbe tett ujjakkal futok a kocsihoz. Meglep, ahogy szinte alig érinti a talpamat a homokot, a kecsesség és a gyorsaság, ahogy futok... Alig indulok el, már hajtok is kifelé a parkolóból. Mióta tudok én ilyet, és milyen képességeim vannak még vajon?

Amikor megérkezem a kapuhoz, Sheila, az őr csak rám mosolyog és betessékel. Sokszor látott már, és rajta vagyok Damen vendéglistáján. Felhajtok a dombra a házhoz, és beállok a garázs elé. Az első, amit észreveszek, hogy minden sötét. Egyetlen lámpa sem ég, még az sem, amit általában égve hagy a bejárati ajtó fölött. Üresbe teszem a sebességváltót, és felnézek a sötét, hideg ablakokra. Egy részem szeretné betörni az ajtót, felrohanni a lépcsőn, és berontani a „különleges” szobába, ahol a legkedvesebb emlékeit gyűjti - a róla készült portrékat, amelyeket Picasso, Van Gogh meg Velázquez festett, a ritka, a felbecsülhetetlen értékű, első kiadású könyveket, hosszú múltja emlékeit. Mindez felhalmozva egy túldíszített, zsúfolt, aranyozott szobában. A másik részem inkább maradna a fenekén, mert tudja, hogy nem kell bemennem, Damen nincs odabent. A hűvös, elutasító házon, a kőfalakon, a tetőn, a sötét ablakokon nem érzem Damen szerető, meleg jelenlétét. Lehunyom a szemem, és megpróbálom felidézni a szavait. Valamit mondott a kocsiról, hogy odaviszi, hogy minél gyorsabban leléphessünk. Mi. Biztosan úgy értette, mi ketten. Hogy mi ketten leléphetünk gyorsan, és aztán végre együtt lehetünk. A mi kettőnk négyszáz éves kalandja fog beteljesülni ezen a tökéletes éjszakán. Kizárt, hogy tőlem akart lelépni minél gyorsabban... Ugye? Mély lélegzettel kiszállok a kocsiból. Egyeden módon kaphatok választ, hogy ha nem állok meg. Megcsúszom a nyirkos lépcsőn, miközben a kulcsomat keresem, és későn jut eszembe, hogy otthon hagytam, nem is álmodtam róla, hogy pont ma este lesz rá szükségem. Megállok az ajtó előtt, és az eszembe vésem a boltívét, a mahagónikeretet és a gazdagon díszített, faragott felületét. Sosem próbáltam, de tudom, hogy lehetséges, mert láttam Dament, hogy kinyitotta a suli egyik kapuját, melyet azelőtt pár perccel zártak be. Lehunyom a szemem, és elképzelek egy ugyanilyen ajtót. Látom, ahogy a képzeletbeli ajtó kitárul. Felnézek. Sikerült egy hatalmas mahagóniajtót produkálni. Fogalmam sincs, hogy szabaduljak meg tőle, tekintve, hogy eddig csak olyasmit hoztam létre, amit meg is akartam tartani, úgyhogy a falnak támasztom. A ház mögé kerülök. Van egy ablak a konyhában, a mosogató fölött, amelyet Damen mindig résnyire nyitva hagy. Becsúsztatom az ujjaimat a párkány és az ablak közé, és feltolom, aztán átmászom az üres üvegekkel megrakott mosogató felett. Tompa puffanással leugrom a padlóra. Vajon az üvegcsapda vonatkozik-e az aggódó barátnőkre is? Körülnézek a helyiségben. Asztal, székek, rozsdamentes acél edények, csúcstechnológiás kávéfőző, turmixgép, gyümölcscentrifuga - a legjobb

konyhafelszerelés, amit csak kapni lehet (vagy gondolat útján megteremteni). Egy normális élet gondosan összeválogatott kellékei, akárcsak egy ingatlanügynökség által szépen berendezett bemutatóház. Tökéletesen összeállítva, teljesen használatlanul. Benézek a hűtőbe, és a szokásos piros elixír palackjainak sora helyett csak néhány üveget találok. Benyitok a kamrába, ahol az új üvegeket tartja, hogy érjenek, vagy erjedjenek, vagy akármit csináljanak három napig a sötétben. Állok és bámulom az ott árválkodó néhány palackot. Összeszorul a gyomrom és hevesen kezd verni a szívem, mert valami nagyon nem stimmel. Damen mindig gondoskodik megfelelő mennyiségű elixírről, főleg hogy most már engem is el kell látnia vele. Nem engedhetné meg magának, hogy így megfogyatkozzon a készlet! Bár, ha belegondolok, az utóbbi időben közel megduplázódott a mennyiség, amit elfogyaszt. Szóval lehetséges, hogy még nem volt ideje újabb adagot készíteni. Ami elméletben jól hangzik, az biztos, de nem túl elfogadható magyarázat. Legyünk őszinték! Damen annyira összeszedett ezen a téren, hogy az már szinte beteges. Sosem hagyná kifogyni az elixírt, egy napra sem maradhatunk nélküle. Hacsak nincs valami nagy baj. És még ha nincs is bizonyítékom, a szívem mélyén tudom, hogy annyira fura volt mostanában, azokkal a kiüresedő pillantásokkal, amelyeket nem lehet eltéveszteni, még ha gyorsan el is tűntek, nem beszélve a verejtékezésről, a fejfájásról, hogy nem tudott kaput nyitni... ha ezeket összeadom, egyértelmű, hogy beteg. „ , , Csakhogy nem szokott megbetegedni. És amikor megszúrta a rózsa, láttam, hogy azonnal begyógyult a seb. Ettől még végighívhatnám a kórházakat a biztonság kedvéért. Damen mondjuk soha be nem tenné a lábát egy kórházba. A gyengeség egy jele, vereség lenne. Inkább elbújna, mint egy sebesült állat, elbújik valahová, ahol egyedül lehet. Csakhogy sebei nem lehetnek, mert azonnal begyógyulnak. Amúgy se bújna el sehova anélkül, hogy szólna. És még egyszer: meg vagyok győződve róla, hogy nélkülem nem lépne le, és ez be is bizonyosodott a szállodában. , Átkutatom a fiókokat, keresem a telefonkönyvet - még egy tartozéka a normális háztartásnak. Ugyan igaz, hogy önszántából nem menne be a kórházba, de ha egy balesetben megsérül, vagy olyasmi történik vele, hogy magateheteden lesz, lehetséges, hogy másvalaki beviszi.

Ami teljesen ellentmond Román „elhúzós” sztorijának (ami valószínűleg kamu), de ettől még végighívogatom Orange megye minden kórházát, és kérdezősködöm Damen Auguste után, de sehol nem tudnak róla. Amikor az utolsó kórház is nemet mond, úgy döntök, felhívom .1 rendőrséget, de aztán gyorsan leteszek róla. Mit mondhatnék? Hogy eltűnt a hatszáz éves, halhatatlan pasim? Közel ekkora sikerrel járnék, ha elkezdenék a parti gyorsforgalmin keresni a fekete BMW-t, fóliázott ablakokkal: a közmondásos tű Laguna Beach szénakazlában. Vagy, mondjuk ücsöröghetnék itt, tudva, hogy egyszer csak hazajön. ’ Miközben felfelé megyek a lépcsőn a szobájába, azzal nyugtatgatom magam, hogy ha már vele nem lehetek, a tárgyai között lehetek. Letelepszem a bársonykanapéra, és bámészkodom a legkedvesebb dolgai között. Remélem, hogy én is közéjük tartozom. Fáj a nyakam. A hátam is fura. Amikor felnézek, rájövök, miért. Az éjszakát a szobában töltöttem, a vénséges bársonykanapén, amely eredetileg könnyed incselkedésre, kokettálásra és flörtölésre van kitalálva, de alvásra semmiképp. Talpra kászálódom és kinyújtóztatom tiltakozó végtagjaimat, felfelé, majd lefelé. Miközben előre-hátra tekergetem a nyakamat és a törzsemet, széthúzom a vastag bársonyfüggönyt. Olyan ragyogó fény árasztja el a szobát, hogy mielőtt hozzászokna a szemem, össze is rántom a drapériát. Gondoskodom róla, hogy a függöny szélei átfedjék egymást, és egy kicsi napfény se hatoljon be a helyiségbe. Helyreállítom a szobában az örök éjfélt. Damen figyelmeztetett egyszer, hogy az éles, dél-kaliforniai napfény komoly kárt tehet a műtárgyaiban. Damen. A szívem összeszorul, ha csak rágondolok, annyira vágyom utána, olyan emésztő fájdalom tör rám, hogy beleszédülök és megtántorodom. Megkapaszkodom egy különleges gonddal megmunkált faszekrényben. Megmarkolom a finoman kidolgozott, faragott szegélyt, és körülnézek a szobában. Korántsem vagyok olyan magányos, mint gondolom. Mindenhol őt látom. A világ legnagyobb festőművészei által tökéletesen ábrázolt Damen néz le rám a falakról múzeumi keretekben. Picasso festményéről sötét, komor öltönyben, Velázquez .alkotásáról, az ágaskodó fehér csődör hátáról. Minden egyes kép .i/t az arcot mutatja, amit olyan jól ismerni vélek, csakhogy a pillantása távoli és gőgös, az álla kihívóan felszegve, és a szája, az .1 szép, forró szája, amelyre annyira vágyom, hogy szinte érzem, olyan távolinak és tartózkodónak, olyan őrjítőén messzinek tűnik. Mintha arra figyelmeztetne, hogy ne menjek közelebb. Lehunyom a szememet, és elszántan kizárom a tudatomból. Csak a pánik miatt gondolok a legrosszabbra. Veszek néhány mély lélegzetet, mielőtt újra megpróbálom felhívni a mobilján. A hangpostája befogad

még egy rakás üzenetet, mint például hívj vissza... hol vagy?... mi történt?... jól vagy?... hívj vissza! — és így tovább. Elteszem a telefonomat és utoljára körülnézek a szobában, gondosan kerülve a portrék pillantását. Semmit nem hagytam ki. Semmi szembetűnő bizonyítéka az eltűnésének, ami felett el-siklottam volna, semmi apró, látszólag jelentéktelen részlet, ami megkönnyítené kideríteni a hogyant és a miértet. Elégedetten megállapítom, hogy mindent megtettem, amit tudtam, fogom a táskámat, a konyhába indulok, és hagyok egy cetlit. Csak ismétlem, amit a telefonban mondtam. Tudom, hogy mihelyt kilépek az ajtón, a kapocs kettőnk között még jobban elhalványul. Mély lélegzetet veszek, és behunyt szemmel elképzelem a jövőt, ami tegnap még olyan biztosnak tűnt, a jövőt, amelyben Damen meg én együtt vagyunk, boldogan, tökéletesen boldogan. Azt kívánom, bárcsak meg tudnék teremteni egy ilyen dolgot, de valahol mélyen tudom, hogy semmi értelme. Nem hozhatsz létre egy személyt. Legalábbis nem túl hosszú időre ölt testet. Úgyhogy inkább olyasmire összpontosítok, amit viszont létre tudok hozni. Megjelenik előttem a leggyönyörűbb piros tulipán, amit csak valaha láttam. Kecses, tompa fényű szirmok, hosszú szár: a halhatatlan szerelem jelképe. Amikor alakot ölt az ujjaim között, visszafordulok a konyhapulthoz, összegyűröm a cedimet. A helyén ott hagyom a tulipánt. Hiányzik Riley. , Annyira hiányzik, hogy az már fáj. Abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy muszáj elmondanom Sabinének, hogy Damen nem jön vacsorázni (mindaddig vártam vele, amíg el nem múlt nyolc óra, hogy egyértelmű legyen: nem jön), megkezdődött a kérdezősködés. És ez így is marad egész hétvégén: Mi a baj? Tudom, hogy baj van. Bárcsak hajlandó lennél beszélgetni velem! Miért nem mondod el? Van valami Damennel? Összevesztetek? • ’ Beszélgettem ugyan vele (vacsi közben, amikor valahogy sikerült meggyőznöm, hogy tényleg nincs semmiféle táplálkozási rendellenességem), és megpróbáltam biztosítani, hogy minden oké, és hogy Damen csak nagyon elfoglalt, én meg nagyon fáradt vagyok a Havennél töltött, klassz éjszaka után - hát ezt egyértelműen nem hitte el. Legalábbis azt a részét, hogy jól vagyok. A Havennél töltött éjszakát gond nélkül bevette. Kitartott amellett, hogy biztosan van valami jobb magyarázatom is a szüntelen sóhajtozásra és arra, hogy mitől leszek mogorvából felvillanyozott, aztán meg letört, majd elölről ugyanez. Kellemetlen volt hazudni Sabinének, mert belesültem. Attól tartottam, ha újra belefogok a sztoriba, vagy magyarázkodni kezdek, hogy tulajdonképpen én magam

sem hiszem el... én is csak agyalok, hogy most ejtett vagy sem... Szóval, ha mindezt kimondom, akkor a végén még valóra is válik. Ha Riley itt lenne, minden könnyebb volna. Beszélhetnék vele. Elmesélhetném az egész piszkos történetet az elejétől a végéig. O nem csak megértene, de még a válaszokat is tudná. Az, hogy a húgom meghalt, olyan, mint egy állandó bérlet a színpad mögé. Bárhová bejuthat, ahová csak akar, gondolkodás nélkül. Nincsenek korlátai, az egész világ az övé. Kétségtelenül sokkal hatékonyabb lenne, mint az én fejvesztett telefonhívásaim és a ház előtti elautózásaim együttvéve. Mert az egész csapongó, ügyetlen, hatástalan nyomozásom eredménye a következő:_(Semmi). Ugyanolyan tanácstalan vagyok hétfőn reggel, mint amilyen péntek éjjel voltam. És akárhányszor hívom Miiest vagy Havent, a válasz mindig ugyanaz: Nincs újság, de hívunk, ha van valami. Ha Riley itt lenne, seperc alatt lezárná az ügyet. Gyors eredmények, kimerítő válaszok: pontosan elmondaná, mivel állok szemben, és hogyan oldjam meg. De Riley nincs itt. És annak ellenére, hogy pillanatokkal azelőtt, hogy elment, ígért valami jelet, kezdek kételkedni benne, hogy tényleg kapok valamit. Talán, de csak talán ideje felhagyni a jel keresésével és élni az életemet. Magamra kapok egy farmert, pólót és egy papucsot. Viszek egy hosszú ujjút is. Az ajtóból visszafordulok az iPodomért, egy kapucnis pulcsiért és a napszemüvegemért, mert tudom, hogy jobb, ha fel készülök a legrosszabbra, tekintve, hogy gőzöm sincs, mi fog itt lenni. • Megtaláltad? Megrázom a fejemet. Miles beszáll a kocsiba, és egy szánakozó pillantás kíséretében a padlóra hajítja a táskáját. Próbáltam hívni - mondja, és kisöpri a haját az arcából. A körmén még ott a csillogó, rózsaszín lakk. - Még a házához is cl akartam menni, de nem engedtek be a kapun. Hidd el, nem (Milemes kikezdeni a Nagy Sheilával. Nagyon komolyan veszi a munkáját - nevet, hogy enyhítsen a hangulaton. Vállat vonok. Bárcsak tudnék vele nevetni, de tudom, hogy nem vagyok rá képes. Péntek óta egy roncs vagyok, és csak Damen tudna meggyógyítani. Ha újra láthatnám. • Nem kéne ennyire aggódnod - folytatja felém fordulva. -Biztos vagyok benne, hogy jól van. Nem ez az első alkalom, hogy eltűnik. Rápillantok, érzékelem a gondolatait, mielőtt elhagynák a szájait. Tudom, hogy arra céloz, amikor Damen legutóbb köddé vált, amikor én küldtem el.

• De az más volt — magyarázom. — Az nem ilyen volt, hidd el! • Hogy lehetsz ebben olyan biztos? - kérdezi óvatosan, kimért hangon, a szemembe nézve. Mély lélegzetet veszek, és nézem az utat. Most elmondjam neki vagy sem? Olyan régóta nem beszélgettem igazán senkivel, nem bíztam meg egy barátomban sem a baleset óta, azóta, hogy minden megváltozott. És néha nagyon magányos vagyok ennyi titokkal. Nagyon szeretnék kiszabadulni alóluk és pletykálni, mint egy normális lány. Milesban kétségtelenül megbízhatok, de nem olyan biztos, hogy önmagamban is. Olyan vagyok, mint a felrázott kólásüveg: ha kinyílik, minden titkom kiárad belőlem. • Jól vagy? — Miles engem méreget. Nyelek egyet. • Pénteken, a bemutató után... - Tartok egy kis szünetet, hogy tudjam, figyel. - Hát... izé... terveink voltak. • Terveitek? - hajol közelebb. • Nagy terveink — bólintok, és egy kis mosoly kísért a szám sarkában, aztán el is hal, amikor eszembe jut, hogy milyen katasztrofálisan végződött. • Mennyire nagyok? - kérdezi rám meredve. Megrázom a fejem. • Csak mint a te szokásos péntek estéd. Tudod, szoba a Montageban, új fehérnemű, csokiba mártott eper, két pohár pezsgő... • Atyaúristen, csak nem?! — sikít fel. Rápillantok és figyelem, ahogy megnyúlik az arca, amikor rájön az igazságra. • Istenkém, nem. Tényleg nem, mert Damen... O, Ever, annyira sajnálom! Vállat vonok, látom a gondolataiban a megsemmisülést, ami kiül az arcára. • Figyelj! - nyúl a karomért, amikor megállok a lámpánál, aztán el is húzódik, mert emlékszik, hogy utálom, ha Damenen kívül bárki hozzám ér. Azt nem tudja, hogy azért, mert el akarom kerülni az energiáikat. — Ever, te gyönyörű vagy, komolyan. Különösen, hogy nem hordod már azokat a béna kapucnis felsőket meg,a iiottyos gatyákat... Mindegy. Az tuti, hogy Damen nem önszántából tűnt el. Nézzünk szembe a tényekkel, a srác totál szerelmes beléd, ezt bárki láthatja. Higgy nekem, ahogy ti viselkedtek, tudja is mindenki. Lehetetlen, hogy felültetett volna! Ránézek, és szeretném emlékeztetni, hogy mit mondott Román. hogy Damen sietősen távozott, és hogy milyen szörnyű érzésem van, hogy valami köze van az eltűnéséhez, sőt felelős érte, de nem mondhatom el. Nincs bizonyíték, semmi nyom, amin elindulhatnék, semmi, amivel bebizonyíthatom.

• Szóltál a zsaruknak? - kérdezi hirtelen elkomolyodó arccal. Összeszorított szájjal pislogok a közlekedési lámpára előttünk, és utálom, hogy természetesen felhívtam a rendőrséget. De ha kiderül, hogy minden rendben van, Damen sértetlenül előkerül, elég zabos lesz, hogy felhívtam rá a zsaruk figyelmét. Jól tettem egyáltalán? És ha tényleg baleset érte, vagy valami, a rendőrség az első, akik tudnak róla. Úgyhogy vasárnap reggel elmentem az őrsre, és kitöltöttem egy űrlapot, válaszoltam a szokásos kérdésekre: fehér férfi, barna szem, barna haj... Aztán elértünk az életkor rovatig, és majdnem megfulladtam, amikor azt akartam mondani: ...hát ööö... körülbelül hatszáztizenhét éves... • Ja, kitöltöttem egy űrlapot — felelem végül és rálépek a gázra, amint zöldre vált a lámpa. Nézem a kilométerórát. - Azt mondták, utánanéznek. ’ • Ennyi? Viccelsz? De hát kiskorú! • Igen, de egyedül él. Azt mondták, hogy ez egy teljesen más eset, jogilag saját magáért felel, meg hasonlók, amit nem igazán értettem. Mindegy, nem avattak be a nyomozás részleteibe - lassítok egy kicsit, mert közeledünk a sulihoz. • Gondolod, hogy szórólapokat kéne osztogatni? Vagy virrasztást szervezni, amit a hírekben láttam? Tudom, hogy csak a drámai vénája mondatja vele, puszta jóindulatból, de azért összeszorul a gyomrom. De eddig eszembe se jutott, hogy ez ide vezethet. Damen biztosan előkerül. Muszáj neki. Halhatatlan! Mi baj érhetné? A gondolat végére sem érek, amikor bekanyarodom a parkolóba és megpillantom. A kocsijából száll ki éppen. Karcsú, szexi, gyönyörű, tökéletesen rendben van. Az elmúlt pár nap mintha meg sem történt volna. A fékre taposok, a mögöttem haladó is csikorgó gumikkal megáll. Az infarktus kerülget és remeg a kezem, miközben figyelem a haját igazgató Dament. Mintha ez volna a legnagyobb gondja. Nem erre számítottam. • Mi a franc? - rikácsol Miles Dament bámulva, miközben a mögöttünk torlódó kocsisor vadul dudál. - És miért ott parkol? Miért nem a második legjobb helyen, hogy a legjobbra te állhass be? Mivel nem tudom a válaszokat, beállok Damen mellé. Gondolom, ő majd válaszol. Leeresztem az ablakomat. Érthetetlenül szégyellősen kiszólok: • Khmm, minden rendben? Damen épp csak biccent, ami a jelenlétem alig észrevehető megállapítását jelenti, semmi többet.

Behajol a kocsijába a táskájáért, megcsodálja magát az anyósülés melletti ablakban, én meg nyelek egy nagyot. • Csak mert pénteken jól eltűntél... egész hétvégén kerestelek, és nem voltál sehol... eléggé aggódtam... még üzenetet is hagytam.. . megkaptad? — Szánalmas, hatástalan nyafogás. /oV eltűntél? Már aggódtam? Amikor szeretném belesikoltani a parkolóba, hogy HÉ, TE, FEKETERUHÁS, MI A BÜDÖS FRANCOT CSINÁLTÁL KÉT NAPIG? Figyelem, ahogy a vállára veszi a táskáját, és rám néz. Gyors leplekkel átszeli a távolságot kettőnk között. De csak a földrajzit. Az érzelmit nem, mert amikor a szemébe nézek, látom, hogy mérföldekre jár tőlem. Rádöbbenek, hogy visszatartom a lélegzetemet, és ekkor lehajol az ablakomhoz. Az arca egészen közel van az enyémhez. • Ja, megkaptam az üzenetedet. Mind az ötvenkilencet. Érzem a lehelete melegét az arcomon. Keresem a forróságot, amit a pillantása kelt bennem, de csak a hideg ráz ki, mert csak sötétséget és hűvösséget találok. Nem olyan, mint amikor a múltkoriban egy pillanatig nem ismert rám. Nem, ez sokkal rosszabb. Mert ugyan látom a szemében, hogy ismer, csakhogy azt is látom, hogy azt kívánja, bár ne ismerne. • Damen, én... - elhal a hangom, amikor újra ránk dudálnak, és Miles érthetetlenül morog valamit az orra alatt. Mielőtt megköszörülhetném a torkom és folytathatnám, Damen megrázza a fejét, és magunkra hagy. • Jól vagy? - kérdezi Miles. Kiül az arcára a csalódottság és a szívfájdalom, amit én nem érzek, mert annyira eltompultam. Vállat vonok, tudom, hogy nem. Hogy lehetnék jól, amikor azt sem tudom, mi a gond? • Damen egy seggfej - jelenti ki Miles. Felsóhajtok. Nem tudom megmagyarázni, és nem is értem, csak tudom, hogy a dolog ennél azért sokkal bonyolultabb. • Nem az - motyogom, és kikászálódom a kocsiból. Sokkal keményebben csapom be az ajtót, mint azt szükséges. • Ever, ne már... Bocs, hogy ezt kell mondjam, de te is láttad, amit én, nem? A kapunál ácsorgó Haven felé indulok. • Mindent láttam, hidd el - felelem. Újravetítem a jelenetet a fejemben, és minden alkalommal megtorpanok az üres tekinteténél, a lagymatag energiáin, az érdektelenségén... • Akkor egyetértesz? Abban, hogy seggfej... - Miles figyelmesen néz, hogy megbizonyosodjon róla, nem az a lány vagyok.aki hagyja, hogy így bánjanak vele. Aztán vállat von, és Havenhez fordul. Damen.

Haven hunyorog, az agya kérdéseket fogalmaz. Nekem már megvannak a magam kérdései, amelyekre valószínűleg nincs válasz. Mint például: Mi a fene történt odakint a parkolóban? Vagy: Mióta van Damennek aurája? . • Miles majd elmeséli. Mindennél jobban szeretnék most normális lenni, hogy a vállukra borulva bőghessek, mint egy átlagos lány. De ebben a dologban több van, mint amit az ő halandó szemük lát. És még ha nem is tudom bizonyítani, ha válaszokat akarok, akkor egyenesen a forrástól kell megszereznem azokat. Amikor a teremhez érek, ahelyett, hogy tétovázva megállnék a küszöbön, egyenesen berontok. És amikor megpillantom Dament Stacia asztalán ülve, mosolyogva, flörtölgetve, viccelődve, úgy érzem magam, mintha egy gigászi déjà vu-be csöppentem volna. Láttál te már ilyet - gondolom. - Tudod kezelni. Eszembe jut, amikor nem is olyan régen Damen úgy tett, mintha... Minél közelebb érek hozzájuk, annál világosabb, hogy most nem ez a helyzet. Akkor elég volt Damen szemébe néznem, hogy lássam azt a kis könyörgő bűntudatot, amit nem tudott leplezni. De most Stacia felülmúlja önmagát hajdobálásban, szempillarebegtetésben - mintha csak láthatatlan volnék. • Khm, bocsi - szólok hozzájuk, mire neheztelve felnéznek. -Damen, beszélhetnénk egy percet? — Zsebre dugom a kezemet, hogy ne lássa, mennyire remegnek, próbálok normálisan lélegezni, nyugodtan, belégzés... kilégzés, semmi kapkodás vagy zihálás. Egymásra néznek és nevetésben törnek ki. Damen szóra nyitja a száját, de Robins tanár úr belép: • Mindenki a helyére! Mindenkit a saját helyén akarok látni! A helyünk felé intek: • • Parancsolj, csak utánad. Megyek utána, és ellenállok a kísértésnek, hogy vállon ragadjam, magam felé fordítsam, és az arcába üvöltsem: Miért hagytál el? Mi a frász történt veled? Hogy tehetted pont azon az estén? Tudom, hogy egy ilyen közvetlen, agresszív közeledés ellenem dolgozna. Ha választ akarok, nyugodtan és hűvösen kell viselkednem. Ledobom a táskámat, kipakolom a könyvemet, füzetemet, tollamat. Rámosolygok, mintha pusztán barátilag érdeklődnék: • Nos, milyen volt a hétvége? Vállat von, és végignéz rajtam, mielőtt a szemembe nézne. Beletelik egy percbe, mire rájövök, hogy az ő gondolatait hallom, egyenest a fejéből. Hát, ha már szert tettem egy zaklatóra, legalább jó gondolja összevont szemöldökkel, én pedig ösztönösen nyúlok az iPodért, hogy kizárjam a fejemből, de tudom, nem kockáztathatom, hogy valami fontosról

lemaradok, bármennyire fáj is. Sosem értem el Damen gondolatait ezelőtt. De most, hogy sikerült, nem biztos, hogy akarom. Elhúzza a száját, és összeszűkül a szeme. Kár, hogy totál bolond. Határozottan nem ér annyit egy menet, hogy kockáztassak. A gondolatai tőrt szúrnak a mellkasomba. Annyira letaglóz a kegyetlensége, hogy megfeledkezem róla, hogy nem mondta ki hangosan. • Hogy mondod? Mit mondtál? - kiabálok rá. Minden osztálytársam felém fordul, és rám bámul. Mélyen együtt éreznek Damennel, hogy mellettem kell ülnie. • Valami baj van? — kérdezi Robins tanár úr. Ülök és elakad a szavam. A szívem megszakad, amikor Damen ránéz a tanár úrra és válaszol: • Én jól vagyok. Ö a dilis. Követtem. Nem szégyellem beismerni. Muszáj volt. Nem hagyott más lehetőséget. Ha úgy elöntött, elkerül, akkor a nyomozás az egyetlen esélyem. Szóval követtem irodalomóra után, megvártam a második szünetben. A harmadikban és a negyedikben is. A háttérben meghúzódva, messziről figyeltem, és azt kívántam, bár beleegyeztem volna, hogy az összes óráját átírassa, ahogy akarta nemrég, hogy az egész napunkat együtt tölthessük. Nem mentem bele, mert túl függőnek tűnt. Most meg ácsoroghatok a terem előtt, és kihallgathatom a beszélgetéseit. Elszörnyedek a sekélyes, hiú, nárcisztikus gondolatai hallatán. Ez nem az igazi Damen. Ebben biztos vagyok. Nem gondolom, hogy egy életre hívott, jelenés-Damen, mert néhány percnél tovább nem maradna látható. Valami történt vele. Valami komoly, amitől úgy viselkedik, hát... mint a legtöbb srác a suliban. Ugyan eddig nem fértem hozzá a gondolataihoz, de tudom, hogy nem így gondolkodott ezelőtt. Nem így viselkedett. Nem, ez az új Damen egy egészen másvalaki, és csak a külseje ismerős, odabent valami egészen más van, nem önmaga. Megacélozom magam, és az ebédlőbe indulok. Letelepszem az asztalunkhoz. Amikor kinyitom a kajacsomagomat és megtöltöm az almámat, rádöbbenek, hogy nem azért vagyok egyedül, mert korán jöttem. Hanem mert mindenki máshol van. Damen ismerős nevetését hallva felnézek, és látom, hogy körülötte Stacia, Honor, Craig és a VIP-listások ülnek. Ami alapvetően nem meglepő, ahogy a dolgok mostanában folynak, de Miles és Haven is ott ül. Kiesik a kezemből az alma, amikor végignézek a társaságon. Kiszárad a szám. Az asztalok össze vannak tolva. Minden asztal. Az oroszlánok a bárányokkal esznek. Román jóslata valóra vált. ■,

A Bay View Gimi kasztrendszere a múlté. • Mi a véleményed? - kérdezi Román mellém ülve. Szélesen mosolyogva a nagy asztal felé mutat a hüvelykujjával a válla fölött. Bocs, hogy hívatlanul ideültem, de láttam, hogy tetszik .1 dolog, gondoltam beszélgethetnénk róla. Jól vagy? - hajol közelebb, az arcán valódinak tűnő aggodalom, de szerencsére nem előlök be neki. A szemébe nézek, és elhatározom, hogy állom a pillantását, .uníg csak tudom. Érzem, hogy ő a felelős Damen, Miles és Haven viselkedéséért, és azért, hogy az egész iskola harmóniában és békében él, de nincs rá bizonyítékom. Mindenki szemében ő a hős, a suli Che Guevarája. Számomra csak fenyegetés. • Gondolom, épségben hazaértél - mondja, és iszik egy kortyot. Milesra nézek, aki épp mond valamit Craignek, és mindketten felnevetnek. Haven Honor fülébe suttog. Nem nézek Damenre. . Nem akarom látni, ahogy Staciát nézegeti, a kezét a lány térdére simítja és a legszebb mosolyát villantja rá, miközben az ujjai felfelé kalandoznak a combján... Eleget láttam már az irodalomórán. Amúgy is biztos vagyok benne, hogy amit Iátok, az csak előjáték, az első tétova lépés azok felé a szörnyűségek felé, amit Stacia fejében látok. Azok felé, amelyek láttán egy egész polc melltartót magamra borítottam a Victoria’s Secretben. Most, miután összeszedtem magam, biztos vagyok benne, hogy szándékosan csinálta, sosem hittem, hogy valamiféle jóslat lenne. De még ha tudom is, hogy rosszindulatból tette, amit most látok, az nem véletlen, és be kell ismernem, nagyon zavaró látvány - : ’ Nem figyelek oda, de hallgatózom, remélem, hogy hallok valami használható, fontos információt. De csak hangzavart érzékelek, ! a sok gondolat és szó masszív fallá áll össze előttem, és képtelen vagyok egy gondolatfoszlányt is kiszűrni. • Tudod, péntek este — folytatja Román. Hosszú ujjaival a vizespalackja oldalán dobol. Nem adja fel a kérdezősködést, bár ’ nem reagálok. — Amikor egyedül maradtál. El kell mondjam, Ever, szörnyen éreztem magam, miután ott hagytalak, de te ragaszkodtál hozzá. Ránézek. Nem akarok részt venni a játékában, de ha válaszolok a kérdésére, akkor talán békén hagy . • Remekül hazaértem. Kösz, hogy aggódtál. - Mosolyog. A vigyorától millió nő elalél, de rajtam végigfut a hideg. Aztán előrehajol és megkérdezi: • Mi a manó, csak szarkazmust hallok? Vállat vonok, és az almámat görgetem ide-oda az asztalon.

• Bárcsak elmondanád, mit tettem, amiért ennyire utálsz! Biztosan van valami békés megoldás, hogy orvosoljuk a problémánkat. Összeszorítom a számat. Az almát gurítgatom. Olyan erősen nyomom az asztalhoz, hogy érzem, amint a húsa meglágyul, és a héja kezd megrepedni. • Hadd vigyelek el vacsorázni! - néz a szemembe. - Hm, mit mondasz? Egy randi. Csak mi ketten. Az én kocsimmal megyünk, veszek néhány új ruhát, foglalok asztalt valami csúcs helyen, és garantáltan jól fogjuk érezni magunkat. Válaszképp a szememet forgatom és csóválom a fejemet. Román eltántoríthatatlan. • Ne csináld már, Ever! Adj egy esélyt, hogy helyre tegyem a dolgokat. Bármikor kiszállhatsz, cserkész becsszó! A francba, legyen egy varázsszó! Tudod, ha bármikor úgy látod, túl messzire mentünk a komfortzónádból, csak kimondod a varázsszót, és kész, vége, nem is beszélünk róla többet. - Félretolja az ásványvizet, és felém csúsztatja a kezét, az ujjbegyei olyan közel érnek, hogy el kell rántanom a kezemet. — Kérlek! Hogy mondhatsz nemet egy ilyen ajánlatra? A hangja mély és csábító, a tekintete az enyémbe fúródik, de én csak gurigázom az almával, figyelem, ahogy a gyümölcs húsa kitüremkedik a megrepedt héj alól. • Megígérem, hogy nem viszlek olyan vacak randira, amilyenekre ez a szarházi Damen hurcolt. Én sosem hagynék magára egy ilyen gyönyörű lányt egy parkolóban éjjel. Vagyis már előfordult, de csak mert tiszteletben tartottam a kérésedet. Látod? Már be is bizonyítottam, hogy a szolgálatodra állok, egyetlen szavadba kerül, és már ugrom is. , • Mi van veled? — kérdezem végül mereven a szemébe nézve. Bárcsak békén hagyna és átülne a nagy asztalhoz, ahol rajtam kívül mindenkit szívesen látnak. — Miért kell mindenkinek kedvelnie téged? Az a baj, hogy én nem kedvellek? Ha így van, nem gondolod, hogy gyerekesen viselkedsz? Nevet. Sőt. Hahotázik, csapkodja a combját. Amikor lehiggad, megrázza a fejét és válaszol: ’ • Nem mindenkinek. Bár be kell valljam, általában mindenki kedvel. — Felém hajol, az arca centikre van az enyémtől. — Mit mondhatnék? Kedvelhető vagyok. A legtöbben elbűvölőnek tartanak. , Fejcsóválva elfordulok, unom már, hogy hülyére vesz, és pontot akarok tenni a játék végére. • Sajnálom, hogy el kell keserítselek, de engem azok közé kell sorolnod, akik egy kicsit sem találnak elbűvölőnek. De tégy meg egy szívességet mindkettőnknek! Ne tekintsd kihívásnak, hogy rávegyél, meggondoljam magam. Menj csak a nagy, barátságos asztalodhoz, és

hagyj engem békén! Miért hoztál össze mindenkit, ha te nem veszel részt a mulatságban? , Mosolyogva feláll a padról. • Ever, őrülten jól nézel ki. Komolyan. És ha nem tudnám, hogy nem igaz, azt hinném, szándékosan akarsz megőrjíteni. Elnézek mellette. ..i/M • Nos, nem akarok visszaélni a vendégszereteteddel, és felismerem a jeleket. Azt hiszem, inkább leköpök — mutat a suli egyetlen másik asztala felé. — De természetesen, ha meggondolod magad, és csatlakoznál, biztosan akad hely neked is. Megrázom a fejem, és elbocsátóan intek. A torkom összeszorul, nem tudok megszólalni, és tudom, hogy bár a látszat más, még nem nyertem meg a csatát, valójában a győzelem közelében sem voltam. - Ó, gondolom erre még szükséged lesz - lép vissza, és leteszi az asztalra a műkígyóbőr, pántos szandálomat, mint valami békeajándékot. - Ne köszönd meg! - nevet. A válla fölött visszanézve még megjegyzi: Óvatosabban azzal az almával, eléggé kikészült szegény. Megmarkolom az almát, és figyelem, ahogy Havenhez lép, és végigsimít a nyakán, miközben a száját a füléhez nyomja. Az alma összeroppan a kezemben. A ragacsos lé lecsurog az ujjaim közül a csuklómra. Román rám néz és nevet. Rajzóra előtt egyenesen a szekrényhez megyek, belebújok a köpenyembe. Épp visszafordulok a terem felé, amikor megpillantom Dament az ajtóban. Furcsa az arckifejezése. Furcsa, de eltölt reménnyel, mert a tekintete üres, az állkapcsa elernyed, elveszettnek és bizonytalannak tűnik, mintha a segítségemre lenne szüksége. Tudom, hogy meg kell ragadnom a pillanatot, amíg még ott áll előttem, és gyengéden megérintem a karját. • Damen? — szólítom meg remegő hangon. — Damen, édesem, jól vagy? - Nézem az arcát, és ellenállok a kísértésnek, hogy megcsókoljam. Egy villanásnyi időre felismerés csillan a szemében, aztán kedvesség, vágyakozás és szerelem. Az ujjaim végigsimítanak az arcán és a szemem megtelik könnyekkel, amikor látom, hogy a vörösesbarna aurája elhalványul, és tudom, hogy megint az enyém... * Aztán: . • Hé, cimbi, mozogj, mozogj, feltartod a sort! - És egy szempillantás alatt eltűnik a régi Damen, és visszatér az l’.llép mellettem, az aurája lángol, a gondolatait taszítja az érintésem. A falhoz simulok, és összehúzom magam, mert mögötte Komán lép be, aki véletlenül hozzám dörgölőzik elmentében. Bocs, szivi - mosolyog közömbösen.

Lehunyom a szememet, és a falnak támaszkodom. Beleszédülök a ragyogó, napfényes aurája eufóriájába, a heves, áradó, derűs energiái átáramlanak rajtam. Reményteli, barátságos, ártalmatlan képekkel telik meg a fejem. Elszégyellem magam a gyanakvásom és az ellenségességem miatt... Valami nem stimmel. Valami furcsaságot látok. A legtöbb ilyen gondolatfelhő szavak, képek halmaza, villódzás, hangok összevisszasága, mint valami zavaros jazz-darab. De Román gondolatai szervezettek, egyik követi a másikat. Erőltetett, természetellenes, mint egy előre felvett üzenet a rögzítőn... — Ügy látom, neked is jó volt, drágám. Nem gondoltad meg a randit? Hideg ajkai az arcomon, attól félek, megpróbál megcsókolni. Épp eltolom magamtól, amikor Damen elmegy mellettünk és odaszól: • Haver, most komolyan, mit csinálsz? Ez a gyogyós nem éri meg a fáradságot! Ez a gyogyós nem éri meg a fáradságot ez a gyogyós nem éri meg a fáradságot ez a gyogyós nem éri meg a fáradságot ez a gyogyós nem éri meg a fáradságot ez a gyogyós nem éri meg a fáradságot ez a gyogyós nem... • Ever, te nőttél? Felnézek. Sabine áll mellettem, és egy elöblített tálat nyújt felém, hogy tegyem a mosogatógépbe. Pislogok néhányat, mire rá jövök, hogy mit kell csinálnom. ’ • Bocs, mit kérdeztél? - kérdezem, miközben a rácsra teszem a mosószertől csúszós porcelánt. Képtelen vagyok Damenen kívül másra gondolni, a fájdalmas szavakkal kínozom magam újra és újra. • Mintha megint nőttél volna. Igen, nőttél. Ez nem az a farmer, amit nemrég vettem? Lenézek a lábamra, és meglepődöm, hogy jó pár cend látszik a bokámból. De ami a legbizarrabb, emlékszem, hogy a szára reggel leért a padlóra. • Hát, lehet - hazudok, de tudom, hogy Sabinének igaza van. Sabine hunyorogva csóválja a fejét. • Biztos voltam benne, hogy jó a méret. Valami növekedési hullámon mehetsz keresztül — vonja meg a vállát. — De végül is csak tizenhat éves vagy, úgyhogy gondolom, még nem késő. Csak tizenhat, de átkozottul közel a tizenhéthez — gondolom, és nagyon vágyom rá, hogy tizennyolc legyek, leérettségizzem, aztán magamra maradhassak az ijesztő kis titkaimmal, Sabine meg visszatérhessen a jól szervezett saját életéhez. Ötletem sincs, hogyan hálálhatnám meg a kedvességét, és ráadásul most még egy drága nadrágot is oda kell írnom a lista végére.

• Tizenöt éves koromtól én már nem nőttem tovább, de úgy néz ki, te magasabb leszel, mint én - mosolyog rám, és átnyújt egy maroknyi kanalat. j Halványan mosolygok. Vajon milyen magasra növök még? Remélem, nem változom valami óriásnővé, mint akiket a tévében mutogatnak. Tudom, hogy öt centit nőni egy nap alatt nem egy átlagos növekedési hullám. • ,, *’ 1 )e most, hogy említette, a körmeim is olyan gyorsan nőnek, hogy naponta kell vágnom őket, és a frufrum néhány hét alatt az .állam alá nőtt. Nem beszélve arról, hogy a szemem kékje mélyül, az első fogaim, amelyek kissé görbék voltak, kiegyenesedtek. És annak ellenére, hogy milyen rosszul bánok az arcbőrömmel, nincs egy árva pattanásom vagy mitesszerem sem. És öt centit nőttem reggel óta? Egyértelműen az elixír okozza. Csak fél éve vagyok halhatatlan, de semmi nem változott (jó, az azonnali gyógyulás tényleg új), .inu’g nem kezdtem el inni. De most, hogy iszom, minden fizikai tulajdonságom hirtelen javulni és fejlődni kezdett, a középszerűek pedig teljesen kifejlődtek. I’ Egy részem izgatott és kíváncsi, mit tartogat még az elixír, a másik felem arra gondol, hogy épp időben fejlődnek ki teljesen .1 halhatatlanságommal járó adottságaim ahhoz, hogy szálegyedül töltsem el az örökkévalóságot. • Az az üdítő lehet az oka, amit folyton nyakalsz - nevet Sabine. — Azt hiszem, meg kéne kóstolnom. Nem bánnám, ha magas sarkú cipő nélkül is leverném a 155 centis lécet. • Nem! - mondom, mielőtt még észbe kapnék, mert tudom, hogy egy ilyen válasz csak felfokozza az érdeklődését. Kezében a nedves szivaccsal rám néz. Összevonja a szemöldökét. • Biztosan nem ízlene. Szerintem utálnád. Komolyan, elég fura íze van - biccentek és gondtalan arckifejezést erőltetek magamra. Nem akarom, hogy tudja, a frász kerülget. • Nos, nem tudhatom, ha nem kóstoltam, igaz? — mondja kitartóan a szemembe nézve. — Hol szerzed be? Nem emlékszem, hogy láttam volna üzletben. Címke sincs azokon a palackokon. Hogy is hívják? • Damentől kapom — felelem. Élvezem a neve hangzóit a számon, bár nem segítenek kitölteni az űrt, amit hagyott. • Na, akkor kérd meg, hogy hozzon nekem is, jó? Rájövök, hogy ez a beszélgetés már nem az elixírről szól. Próbál felnyitni, próbálja kihúzni belőlem, hogy Damen miért nem jön el szombat este és azóta sem. Becsukom a mosogatógép ajtaját, és elfordulok. Úgy teszek, mintha a pultot törölgetném, és nem nézek a nagynénémre. • Az nem fog menni. Főleg mert... hát... egy kis szünetet tartunk — nyöszörgőm reszelős hangon.

Sabine felém nyúl, szeretne megölelni, megvigasztalni, mondogatni, hogy minden rendben lesz. Fiattal állok, de látom a fejében, hogy mire készül, és kitérek az útjából. • Jaj, Ever, annyira sajnálom... nem tudtam... — a két karja szerencsétlenül lóg az oldala mellett, nem tudja, mihez kezdjen velük most, hogy odébb léptem. Biccentek. Lelkiismeret-furdalásom támad, hogy ilyen hűvösnek kell lennem. Bárcsak megmagyarázhatnám neki, hogy nem kockáztathatom az érintést, mert akkor a titkai kerülnek veszélybe. És az csak megzavarna, és olyasmit látnék, amihez nincs közöm. A saját titkaimat is nehezen kezelem, az övéi nem hiányoznak. • Eléggé... elég hirtelen történt — folytatom, mert tudom, hogy addig nem hagyja nyugodni a dolog, amíg nem tud egy kicsivel többet. -Csak úgy megtörtént... és... hát nem tudtam, hogy mondjam el... • Itt vagyok, ha beszélni akarsz róla. • Még nem tudok beszélni róla... Túl új még ez, még próbálom rendezni magamban. Talán később - vonom meg a vállamat. Remélem, hogy mire a később elérkezik, Damen meg én újra együtt leszünk, és az egész problémahalmaz megoldódik. Amikor megérkezem Milesékhoz, kicsit ideges vagyok, fogalmam sincs, mire számítsak. De amikor megpillantom, ahogy a tornácon ácsorog, megkönnyebbülten felsóhajtok. A dolgok mégsem ^ olyan rosszak, mint hittem. Megállok a ház előtt, és leküldöm az ablakot: • Szia, Miles, pattanj be! Felnéz a telefonjáról, és megrázza a fejét. • Bocsi, azt hittem, szóltam, Craig visz. Tátva marad a szám. Elismétlem a szavait a fejemben. jj, Craig? Honor fiúja Craig? A szexuális orientációját tekintve összezavarodott, barlanglakó atléta, akinek valódi „érdeklődését”a minap kihallgattam a gondolataiból? Az a srác, aki gyakorlatilag azért él, hogy viccet csináljon Milesból csak mert ez megnyugtatja, hogy ő nem „más”? Az a Craig? • Mióta vagytok barátok Craiggel? - kérdezem. Miles vonakodva megkerüli a kocsit. Félbeszakítja az SMS-ezést, hogy odavesse: • Mióta úgy döntöttem, élem az életemet, nyitott leszek, és tágítom a látókörömet. Talán te is megpróbálhatnád. Craig jó fej, ha megismeri az ember. Csak bámulom. Miles tovább nyomkodja a telefonját, miközben én próbálom megfejteni a mondanivalóját. Egy érthetetlen, őrült, párhuzamos univerzumban találom magam, ahol a vezérszurkolók gótokkal pletykálnak, az atléták pedig színésztanoncokkal lógnak. Annyira természetellenes, hogy nem is létezhet. ’ Csakhogy létezik. A Bay View Gimnázium nevű helyen.

• Ez az a Craig, aki leköcsögözött, és az első nap a kagylóba nyomta a fejedet, majd ráhúzta a WC-t? • Az emberek változnak - von vállat. Nekem mondod? Az a baj, hogy nem igaz. Az emberek nem változnak, legalábbis nem egy nap alatt, ha csak nincs rá jó okuk, például ha valaki a színfalak mögül irányítja, megtervezi a folyamatot, hogy úgy mondjam. Akaratuk ellenére manipulálja őket, és olyanokat mondanak vagy tesznek, ami teljesen ellentétes a valódi természetükkel. Természetesen a beleegyezésük nélkül, anélkül, hogy egyáltalán észrevennék. • Sajnálom, azt hittem, szóltam, de lehet, hogy sok dolgom volt és elfelejtettem. De nem kell többé suliba vinned, megoldottam - bocsátja el a barátságunkat egy vállrándítással, mintha nem jelentene többet annál, hogy kivel megy suliba. Nyelek egy nagyot és ellenállok a sürgető kényszernek, hogy megrázzam a vállánál fogva és magyarázatot követeljek, hogy miért viselkedik így, hogy miért viselkedik mindenki így, és hogy miért vannak egyhangúan mind ellenem? De nem teszem. Sikerül visszafognom magam. Főleg azért, mert .1/, a szörnyű gyanúm, hogy már tudom a választ. És ha kiderül, liogy igazam van, Miles semmiről sem tehet. tií — Oké, legyen, jó tudni — bólintok és mosolyt erőltetek az arcomra. Gondolom, majd összefutunk. - Kezemmel a sebváltón v;írom a választ, de az nem jön. Kitolatok a kocsibejáróról, amikor megérkezik Craig és dudál, majd integet, hogy igyekezzem. Az irodalomóra rosszabb, mint gondoltam volna. És még fél-inon sem vagyok a padsorok között, amikor meglátom, hogy Damen Stacia mellett ül. Kézfogós, levelezős, suttogós távolságra. Összeszorított szájjal a helyemre megyek és hallom, ahogy az osztálytársaim sziszegnek: • Gyogyós! Vigyázz, gyépésl El ne ess! Ezt hallom, mióta kiszálltam a kocsimból. Fogalmam sincs, mit akar jelenteni, nem mondhatom, hogy zavar, amíg Damen nem csatlakozik a kórushoz. Amikor ő is elkezd nevetgélni a többiekkel, nagyon szeretnék visszamenni. Vissza a kocsihoz, haza, ahol biztonságban vagyok... De nem. Nem tehetem. Muszáj maradnom. Meg kell győződnöm róla, hogy csak ideiglenes ez az egész, és hamarosan kiderítem az okokat, és nincs az az isten, hogy elveszítsem Dament. Ez a gondolat valahogy segít. Vagyis ez a gondolat és Robins tanár úr, aki csendre inti az osztályt. Amikor kicsengetnek és mindenki kimegy a teremből, a tanár úr utánam szól: - Ever, beszélhetnék veled? Ii A kezem már a kilincsen van.

• Nem tartalak fel sokáig. Mélyet lélegzem és feladom. Feltekerem a hangerőt az iPodon, amikor meglátom az arcát. , Robins tanár úr még sosem akart velem beszélgetni. Nem az a beszélgetős típus. Azt hittem, hogy ha megoldom a házimat és kitűnően teljesítek a dolgozatírásoknál, meg is úszhatom az ilyesmit. • Nem tudom, hogy mondjam, és nem akarom túllépni a hatáskörömet ebben a dologban, de úgy érzem, muszáj mondanom valamit. Amiről beszélni akarok veled, az... Damen. Egyetlen igazi lelki társam. Örök szerelmem. Legnagyobb rajongóm az utóbbi négyszáz évben, aki jelenleg teljesen elszakadt tőlem. És hogy reggel megkérte a tanár urat, hogy hadd üljön máshová. Mert azt hiszi, zaklatom. És most Robins tanár úr, a nemrég elvált, jóindulatú irodalomtanár, akinek fogalma sincs rólam, Damenről, vagy bármi egyébről a rég halott írók által alkotott, idejüket múlt novellákon kívül, el akarja nekem magyarázni, hogyan is működik egy kapcsolat. Hogy a fiatalok szerelme heves. Hogy olyan sürgető, mintha a legfontosabb dolog volna a világon, de nem az. Sok más szerelem lesz még az életben, ha Ö tovább lép. Szükségszerű továbblépni. Főleg azért, mert: • Mert a zaklatás nem válasz. Bűncselekmény. Súlyos bűncselekmény, súlyos következményekkel - fintorog, és reméli, hogy átérzem a kérdés komolyságát. , , ’ • Nem zaklatom - válaszolok. Későn jövök rá, hogy ha védekezem, azzal csak magamra vonom a gyanúját, és a következő lépcső, hogy ilyeneket kérdezgetek: Mit mondott? Miért tenné? Hogy értette ezt? Inkább hozzáteszem: - Nézze, tanár úr. Minden tíszteletem, tudom, hogy jót akar, és nem tudom, mit mondott Damen, de... Elég a szemébe néznem, és pontosan látom, mit mondott Damen: hogy megszállott vagyok, őrült, a háza előtt autókázom éjjel-nappal, hívogatom, ijesztő, szánalmas üzeneteket hagyok -,nni részben igaz, de akkor is. . Robins tanár úr nem hagyja, hogy befejezzem. • Ever, a legkevésbé sem akarok állást foglalni egyikőtök oldalán sem, mert hogy őszinte legyek, semmi közöm hozzá, és ez egy (ilyan dolog, amit egyedül kell megoldanod. A legutóbbi kizárásod ellenére, annak ellenére, hogy nem figyelsz az órámon és nem kapcsolod ki az iPododat, pedig megkértelek rá, még mindig a legjobb és legokosabb diákjaim egyike vagy. Utálom látni, hogy egy nagyon szép jövőt kockáztatsz egy fiú miatt. Behunyom a szemem. Szégyenemben azt kívánom, bárcsak eltűnnék. Nem, még rosszabb. Megalázva érzem magam, megbecstelenít-ve, rémülten. Elsüllyedek szégyenemben.

• Ez nem az, aminek látszik - nézek a szemébe. - Akármit is mesélt Damen, nem az, aminek látszik. - Robins tanár úr a gondolataival összhangban felsóhajt. Azt kívánja, bárcsak megoszthatná velem, milyen elveszettnek érezte magát, amikor a felesége és a lánya elhagyták, hogy sose hitte volna, hogy képes tovább élni egyeden napot is, de attól fél, hogy alkalmatlan az idő, és az is. Annyira szeretne segíteni, de fél, hogy túllépett a hatáskörén. • Ha adsz magadnak egy időt, ha másra koncentrálsz, hamarosan rájössz, hogy... Becsengetnek. • A vállamra veszem a hátizsákomat, és összeszorított szájjal nézek rá. Fejcsóválva így szól: • Jól van. Kapsz egy igazolást a késésről. Elmehetsz. YouTube-sztár lettem. A Victoria’s Secretbén készült videó (amelyeken harisnyakötőkkel és melltartópántokkal küzdöm) nem csak a klassz kis becenevet vívta ki nekem, hanem 2323 nézővel büszkélkedhet. Ami történetesen a Bay View Gimibe járó diákok száma. Jó, a levelezősöket is beleszámítva. Haven mondja el. A szekrényénél találkozom vele, miután nagy nehezen átvergődöm a „Hé, Gyogyós!”-t ordítozó tömegen. Van olyan kedves, hogy felvilágosít a népszerűségem okáról, de az iPhone-omon még a videót is megmutatja, amelyen az üzletben bénázom. • Nagyon remek! - rázom meg a fejemet. Tudom, hogy ez a legkisebb gondom, de akkor is. • Elég szar ügy - ért egyet velem. Bezárja a szekrényét, és sajnálkozó arccal rám néz egy pillanatra. Egyeden pillanatra, amit a hozzám hasonlók sajnálatára tud pazarolni. - Van még valami.’ Csak mert megígértem Honornak, hogy... Ránézek. Rendesen megnézem magamnak. A lángvörös csík a hajában most rózsaszín, és a szokásos sápatag, feketébe öltözött emós szoláriumbarna, csilivili ruhás, bolyhos hajú Stacia-klónná v’.ili ózott, akiket pedig mindig is kigúnyolt. Az új VIP-lista-tagság, 1/ lij külső és minden nyilvánvaló bizonyíték ellenére nem gondolom, hogy felelős bármiért, amit visel, mond vagy tesz. Attól még, lioj,’,y Havennek szokása majmolni másokat, megvannak a maga elvárásai. És a Staciaés Honor-féle lányokhoz soha nem csatlakozna. I )c ettől még nem könnyebb elfogadni. Tudom, hogy semmi III elme és semmit nem változtat, azért kimondom: Nem hiszem el, hogy velük barátkozol. Mindazok után, amit velem tettek - csóválom a fejemet. Szeretném, ha tudná, hogy menyire faj. « állom ugyan a válaszát, mielőtt kimondaná, de ez kicsit sem niyhíti az élét: ■ -

Kényszerítettek bármire is? Rálöktek arra a polcra, vagy ilyesmi? Vagy egyedül csináltad? - néz rám felhúzott szemöldökkel, ,i|.ikbiggyesztve. Állok némán, megdöbbenve, és összeszorul a torkom. Jaj már, legyél lelkesebb! - forgatja a szemét. - Csak viccből Kiliötték fel. És ha végre lazítanál, és nem vennél mindent ilyen rohadtul komolyan, akkor boldogabb lennél, és végre élnél egy kicsit. Komolyan, Ever, gondolkozz el ezen, oké? Sarkon fordul, és beolvad az ebédlőbe tartó tömegbe, amely hama-1 ()san összegyűlik az extra hosszú asztal körül. A kapuhoz rohanok. Miért kínozzam magam? Miért lézengjek itt, hogy lássam Dament flörtölni Staciával, és hogy a barátaim csúfoljanak? Miért kaptam az új képességeimet, ha nem azért, hogy jóra használjam lel őket, mint például a lógás? . • Máris mész? Nem állok meg Román hangja hallatán. O az utolsó, akivel beszélgetni akarok. • Ever, várj már! — nevet. Meggyorsítja a lépteit, és mellém ér, -Tűz van, vagy mi? r Kinyitom az autót, és beülök. Megragadom az ajtót és becsuknám, de Román megfogja. Erősebb vagyok, és nagyon szeretném becsapni az ajtót, aztán elhúzni. De még nem szoktam hozzá a/ erőmhöz, és bár utálom Románt, nem akarom rácsapni a kezére a kocsiajtót, és megnyomorítani. Majd inkább akkor, ha tényleg szükség lesz rá. • Ha nem bánod, most megyek — rántom meg újból az ajtót, de szorosabban fogja. Hirtelen összeáll a kép. Az arcán ülő szórakozott mosoly és a meglepő erő, amivel szorítja az ajtót... Furcsa érzés támad a gyomromban. Ez a két, látszólag véletlenül egybeeső dolog alátámasztja a legszörnyűbb sejtésemet. ,. Amikor felnézek rá, épp kortyol az ásványvizéből. Látom a csuklója belső oldalát, és semmilyen jelet, vagy kígyótetoválást nem látok rajta. A saját farkába harapó Ouroboros-kígyó a rosszindulatú halhatatlanok jele, mint azt kiderítettük. De semmi ilyet nem látok. Ráadásul nem csak hogy eszik és iszik, de van aurája, és hozzáférek a gondolataihoz. Utálom beismerni, de nem viseli a gonoszságnak semmilyen jelét. És ha mindezt összeadom, egyértelmű, hogy a gyanakvásom nem csak paranoia, hanem indokolatlan is. Ami azt jelenti, hogy nem egy gonosz halhatatlannal van dolgom. Ami azt is jelenti, hogy nem ő felelős Miles és Haven dilijéért, vagy azért, hogy Damen dobott. Nem bizony, ez mind rám vonatkozik. És ugyan a bizonyítékok alátámasztják, mégsem akarom elfogadni.

Mert amikor Romanre nézek, felgyorsul a szívverésem, összeszorul a gyomrom, és nyugtalan leszek. Lehetetlen, hogy csak valami vidám angol fickó, aki ebben a suliban kötött ki és belém esett. Mert egyvalamit biztosan tudok: I logy minden rendben volt, amíg meg nem érkezett. l’.s azóta semmi sincs rendben! • ’ • Kihagyod az ebédet? Egyértelmű, hogy mi a szándékom, úgyhogy nem fáradok válaszadással. • Látom, van még egy hely. Veled mehetek? Hogy őszinte legyek, nem. Szóval szíveskedj eltávolítani a... a/, ujjai felé mutatok. {•’eltartja a kezét, mintha megadná magát és fejcsóválva megjegyzi: Nem tudom, észrevetted-e, Ever, de minél inkább kerülsz, annál jobban üldözlek. Mindkettőnknek könnyebb lenne, ha feladnád. Összehúzott szemmel próbálok átlátni a napfényes auráján és a szervezett gondolatain, de áthatolhatatlan akadály emelkedik előttem, úgyhogy vagy ez itt az út vége, vagy a pasi sokkal rosszabb, mint gondoltam. • Ha ragaszkodsz a hajszához, jobb, ha elkezdesz edzeni - mondom magabiztosabban, mint ahogy érzem magam. - Csak hogy tudd, cimbi, beneveztél a maratonra. Román összerezzen, megrándul a teste és kitágul a szeme, mintha megszúrták volna. És ha nem ismerném jobban, azt hinném, valódi a reakciója. De a helyzet az, hogy ennél jobban ismerem. És nem akarok elszenvedni egy újabb viccet. Hátramenetbe lököm a sebváltót és kitolatok, remélve, hogy ennyiben maradunk. , • Román rácsap a kocsim ponyvájára. • Ahogy akarod, Ever. Kezdődjék a verseny! Nem megyek haza. Elindulok. Voltaképpen semmi mást nem szeretnék, mint hazamenni, felrohanni a lépcsőn, az ágyra vetni magam, és párnába temetett arccal kibőgni a szemem, mint valami nagyra nőtt, szánalmas csecsemő. De amikor befordulok az utcánkba, jobb ötletem támad. A nyafo-gás luxusát nem engedhetem meg magamnak. Nincs elvesztegetni való időm. Úgyhogy visszafordulok, és a külváros felé veszem az irányt. Autózom a keskeny, meredek utcákon, a gyönyörű kertekben álló, csinos kis házikók között. Az egyeden emberhez tartok, aki segíthet. • Ever — mosolyog rám Ava, és kisöpri vörös haját az arcából. Nagy, barna szeme az arcomon függ. Bejelentés nélkül érkeztem, de ő egy cseppet sem tűnik meglepettnek. Mondjuk lévén, hogy jósnő, elég nehéz meglepni. ,

• Bocs, hogy csak így berontok és nem hívtalak előbb, de... Nem hagyja, hogy befejezzem. Kinyitja az ajtót, és betessékel. A konyhaasztalhoz terel, ahol már ültünk együtt egyszer - amikor legutóbb bajban voltam és nem tudtam, hová forduljak. Gyűlöltem, tényleg gyűlöltem akkor. Amikor meggyőzte Kilcy-t, hogy lépjen tovább, keljen át a hídon, ahol Puszedli és a N/iilcink várják, a helyzet még rosszabb lett. A legádázabb ellenségeim között tartottam számon Avat, közvetlenül Stacia után következett a sorban, de most nagyon távolinak tűnik az az időszak. Nézem, ahogy tesz-vesz a konyhában, sutit tesz az asztalra, zöld le;ll főz. Bűntudatom van, hogy nem tartottam vele a kapcsolatot, i”. csak akkor jelenek meg, ha bajban vagyok. A szokásos kedvességek után leül velem szemben, és teáscsészével a kezében megjegyzi: • Megnőttél. Tudom, hogy alacsony vagyok, de te határozottan fölém tornyosulsz. Vállat vonok, nem vagyok biztos benne, hogyan kellene ezt kezelni, de jobb, ha hozzászokom. Ha centiket nősz néhány nap alatt, az emberek észreveszik. • Késői kamaszkor, vagy mi. Növekedési hullám lehet, vagy ilyesmi — mosolygok félszegen. Ennél azért meggyőzőbb válasszal kéne előállnom, vagy legalábbis több meggyőződéssel mondanom. Végigmér és bólint. Egy szavamat se hiszi, de úgy dönt, annyiban hagyja. • Szóval, hogy működik a pajzsod.’ Nagyot nyelek és pislogok egyet, majd még egyet. Annyira lefoglalt .1 küldetésem, hogy teljesen elfeledkeztem a pajzsról, amit Ava segített megalkotni. Ami kizárta a zajokat és a hangokat, amikor Damen legutóbb eltűnt. A pajzsot le is dobtam, mihelyt ő visszatért. • Hát, ööö, megszabadultam tőle - felelek. Rossz érzés ilyet mondani, mert emlékszem, hogy fél délutánunkba került, hogy a helyére tegyük. Ava a csészéje pereme fölött rám mosolyog. • Nem csodálom. Normálisnak lenni nem minden, ha egyszer felfedezted, milyen másnak lenni. Kettétörök egy zabkekszet, és vállat vonok. Tudom, hogy az én választásom volt, hogy átlagos leszek. • De nem a pajzs miatt jöttél. Mi a helyzet? • Nem tudod? Hát ilyen látnók vagy? - nevetek túl hangosan a hülye vicchez képest. Ava végighúzza egyik felgyűrűzött ujját a csésze peremén. • Hát közel sem vagyok olyan gyakorlott gondolatolvasó. De érzem, hogy valami rossz lépett működésbe.

• Damenről van szó — vágok bele. — Ö... megváltozott. Hűvös, távolságtartó, még gonosz is, én meg... — elfordítom a teintetem. Az igazság a szavak mögött megnehezíti, hogy kimondjam. — Nem hív vissza, nem áll szóba velem, még át is ült máshová irodalomórán, és... randizik azzal a csajjal, aki... hát... elég szörnyű lány. Komolyan, nagyon szörnyű. És most már Damen is szörnyű... • Ever... - a hangja lágy és meleg, a pillantásába gyengédség költözik. • Ez nem az, aminek látszik. Egyáltalán nem. Damen meg én nem szakítottunk, nem voltak gondjaink, semmi ilyesmi. Az egyik nap minden rendben volt, és másnap meg... már nem. • Történt valami, ami előrevetíthette ezt a változást? - kérdezi elgondolkodva. Ja, Román, az történt. De nem mondhatom el, hogy arra gyanakszom, a srác egy gonosz halhatatlan (minden bizonyíték ellenére), és valami tömeghipnózist vagy agykontrollt, vagy varázslatot használt az egész iskolában (ami felől szintén nem vagyok biztos). Inkább elmesélem Damen fura viselkedését, a fejfájásokat, a verejtékezést és egyéb, nem titkos dolgokat. Aztán csak ülök a széken, és visszatartom a lélegzetemet, míg Av.i belekortyol a teájába és kinéz a gyönyörű kertre. • Mondj el mindent, amit Nyárvidékről tudsz! — tér vissza rám a pillantása. Bámulom a kettétört kekszet, és becsukom a számat. Sosem hallottam még ilyen nyíltan, hétköznapi módon kiejteni ezt a Mindig a kettőnk szent helyeként gondoltam rá, nem hittem, hogy a halandók is tudhatnak róla. • Jártál ott — jelenti ki felhúzott szemöldökkel, miközben leteszi a csészét. - A halálközeli élményedben esetleg? Bólintok. Emlékszem. Először halott voltam, a második alkalommal pedig Damen vitt oda. És annyira magával ragadott a varázslatos, rejtélyes dimenzió a végtelen, illatos mezőivel, lüktetőén /öld fáival, hogy vonakodtam ott hagyni. • Jártál a templomaiban is? Templom? Nem láttam templomokat. Elefánt, strand, lovak, amelyeket alkottunk, de semmi épület vagy lakóház. • Nyárvidék híres a templomairól, vagy a Tudás Csarnokairól, ahogy másképpen nevezik. Szerintem ott van a válasz a kérdéseidre. • De... De azt se tudom, hogy kell odamenni Damen nélkül, úgy értem anélkül, hogy meghalnék, meg minden... Egyáltalán honnan tudsz te róla? Jártál ott? Ava nemet int. • Évek óta próbálkozom átjutni. Néhányszor egészen közel jutottam, de a kapun sosem tudtam még átlépni. De talán ha a kettőnk közös

energiáit használjuk, összeadjuk az erőnket, hogy úgy mondjam, talán sikerülhet. • Lehetetlen. - Legutóbb is így próbáltuk Damennel, és mégsem sikerült, pedig ő aztán sokkal tapasztaltabb, mint Ava a legjobb formájában. - Nem ilyen egyszerű. Sokkal bonyolultabb mint gondolod, még ha összeadjuk is minden erőnket. Ava csak mosolyog és a fejét csóválja. • De ha nem teszünk egy próbát, sosem tudjuk meg, nem Igaz.’ Követem Avat a rövid folyosón. A papucsom csattog a piros szőt-írsen, és azt gondolom: Nem fog működni. Ha Damennel nem sikerült megnyitnunk az átjárót, hogy sikerülhetne Avával? Mert alapvetően tehetséges látnók, de az adottságait főképp arra használja, hogy bulikon jósoljon egy összecsukható kártyaasztalon, és nagyvonalú adomány ellenében reményeket csillogtasson. • Ha nem hiszel benne, nem fog működni - megállunk egy indigókékre festett ajtó előtt. — Legyen hited! Mielőtt belépünk, kérlek, szabadítsd meg az elmédet minden negatív energiától. Meg kell tisztulnod minden szomorú vagy boldogtalan gondolattól, és minden mástól, ami visszahúz és a tagadást erősíti. Veszek egy mély lélegzetet, és nézem az ajtót. Nem forgatom a szememet, miközben arra gondolok, remek, tudhattam volna. A szokásos porhintés, amit tolerálni kell Ava esetében. • Ne aggódj miattam, jól vagyok - felelem bólogatva. Remélem, meggyőzően csinálom, hogy elkerüljem a szokásos, húsz lépésből álló meditációt, vagy más hókuszpókuszt, ami a fejében jár. Ava csípőre tett kézzel áll és néz. Nem enged be, amíg nem teszem le az érzelmi terhet. • Hunyd be a szemed! - kéri. -; Megteszem, csak hogy felgyorsítsam a dolgokat. • Képzeld el, ahogy hosszú, indaszerű gyökerek nőnek ki a talpadból, és fúródnak a földbe. Egyre mélyebbre és mélyebbre ásnak a talajban, amíg el nem érik a Föld magját és nem tudnak tovább haladni. Megvan? Bólintok és elképzelem, amit mond, de csak hogy mihamarabb túl legyünk a műsoron, és nem azért, mert hiszek benne. • Most lélegezz mélyeket, és lazítsd el a tested! Érezd, ahogy az izmaid ellazulnak, és a feszültség elmúlik! Tűnjön el minden negatív gondolat vagy érzés! Űzd ki őket az energiameződből, és szabadulj meg tőlük! Meg tudod csinálni? Ühüm, biztosan - gondolom. Végigcsinálom, és eléggé meglep, hogy az izmaim ellazulnak. Valóban kezdek ellazulni, mintha egy hosszú csata után pihennék meg.

Nem is tűnt fel, mennyire feszült és negatív vagyok, amíg Ava nem kért, hogy szabaduljak meg tőle. Ugyan bármit megtennék, hogy bejussak a szobába és közelebb kerüljek Nyárvidékhez, be kell ismernem, hogy az abrakadabrája remekül működik. • Most összpontosíts a fejed tetejére. Képzelj el egy fehér fénycsóvát, amint áttör azon a ponton és leáramlik a nyakadon át a végtagjaidba, a törzsedbe, egészen a talpadig. Érezd ezt a meleg, csodálatos, könnyű gyógyulást magadban, amely körülveszi minden sejtedet kívül-belül. Engedd el a szomorúságot és a haragot, és azok szeretetenergiává fognak alakulni a fény által. Érezd, ahogy dolgozik benned a szeretet és a megbocsátás végtelen fénye. Ha úgy érzed, könnyebb lettél, ha érzed, hogy megtisztultál, nyisd ki a szemed és nézz rám, de csak ha tényleg kész vagy. így teszek. Végigcsinálom az egész fehérfény-rituálét, legalábbis úgy teszek, mintha komolyan venném, mivel Avának ez nagyon fontos. Elképzelem a fénycsóvát, amint keresztülhatol a testemen és körülveszi a sejtjeimet meg minden, közben próbálom kiszámítani, hogy meddig csináljam még, hogy ne tűnjön színlelésnek. És ekkor valami furcsa történik. Könnyebbnek, boldogabbnak, erősebbnek érzem magam, és a kétségbeesésem ellenére teljesnek. Amikor kinyitom a szemem, látom, hogy Ava rám mosolyog. A testét a legcsodálatosabb violaszínű aura veszi körül, amit valaha is láttam. „ Kinyitja az ajtót, és követem a szobába. Pislogva és hunyorogva szoktatom a szemem a kis szoba mélybordó falaihoz. Alig nagyobb, mint egy kripta. • Itt szoktál jósolni? - kérdezem a hatalmas kristálykollekció és a gyertyák, meg a falakon függő szimbólumok láttán. Nemet int és elhelyezkedik egy dúsan díszített ülőpárnán, és engem is hellyel kínál maga mellett. • A legtöbben, akik hozzám jönnek, sötét érzelmi állapotban vannak. Nem engedhetem be őket ide. Sok munkámba került, hogy ebben a szobában tisztán tartsam az energiaáramlást, mentesen minden negatívumtól, és senki nem teheti be ide a lábát, amíg meg nem tisztulnak a gondolatai, még én sem. A tisztítógyakorlat, amit csináltunk, az első dolgom minden reggel, ébredés után, aztán az előtt, hogy belépnék ebbe a szobába. Neked is ajánlom. Tudom, hogy szerinted ostobaság, de azt is tudom, hogy meglepett, mennyire megkönnyebbültél általa. összeszorított szájjal félrenézek. Tudom, hogy nem kell gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy tudja, mi jár a fejemben. Az | arcom mindig elárul, képtelen hazudni. • Beismerem, hogy tényleg jobban érzem magam tőle. És mi volt ez az inda-dolog? - kérdezem, miközben körülnézek. Bambuszredőny fedi

az ablakot, és a polcon istenségek kőszobrai állnak, mindenhonnan a világból. • Ez egy koncentrációs gyakorlat - mosolyog. - Amikor ajtót nyitottam neked, éreztem, hogy nagyon szétszóródnak az energiáid. Ez majd segít összetartani. Akár mindennap elvégezheted. • De nem fog távol tartani minket Nyárvidéktől? Ha ide vagyunk kötve a földhöz? . iílil • Dehogy, ez fog segíteni abban, hogy összpontosítani tudj a célodra. Körülnézek a szobában. Tele van zsúfolva, nem is lehet egyszerre befogadni a látványt. , , • Ez a szent helyed? - kérdezem végül. Ava mosolyogva piszkálni kezd egy kóbor cérnaszálat a párnáján. • Ide jövök imádkozni és meditálni, és itt próbálok elérni más dimenziókat. És most nagyon úgy érzem, hogy sikerülni fog. Lótuszülésbe helyezkedik és int, hogy tegyem én is ugyanazt. Először attól tartok, hogy az új, hosszú és esetlen lábaim sose fognak úgy összefonódni, mint az övéi, de aztán könnyedén összefonom őket egymással. A pozitúra meglepően természetes és kényelmes, egy csepp nehézség nélkül ülök. ’ ; • Kész vagy? — kérdezi Ava. ; Megvonom a vállam és nézem, ahogy a talpaim a térdemen nyugszanak. Vajon milyen szertartás következik? • Jól van. Mert innentől te vezetsz — nevet rám Ava. — Sosem voltam még ott. Mutasd az utat! . Fogalmam sem volt, hogy ilyen könnyű. Nem is hittem volna, hogy képes leszek rá. De miután végigvezettem magunkat a szertartáson, és lehunytuk a szemünket, elképzeltük a ragyogó fényfüggönyt, s kézen lógva átléptünk, egymás mellett értünk földet a harsogó zöld fűben. Ava tágra nyílt szemmel bámul, tátva marad a szája is. Képtelen megszólalni. ’ Biccentek és körülnézek, tudom, mit érezhet. Csak mert nem először vagyok itt, nem tűnik kevésbé szürreálisnak. • Hé, Ava! - rázom fel a csodálkozásból. Felállók és lesöpröm a füvet a nadrágomról. Meg akarom mutatni neki, milyen csodás is ez a hely. Képzelj el valamit! Bármit. Egy tárgyat, állatot, személyt. Csak hunyd be a szemed, és lásd magad előtt olyan tisztán, ahogy csak bírod, aztán... Figyelem, ahogy lehunyja a szemét. A szemöldökét összevonva koncentrál. Amikor felnéz, a mellére szorított kézzel bámul egyenesen előre: — Jaj! Jaj, ez lehetetlen, de... nézd, pont olyan, mint ő, és olyan valódi! keresünk? Érdekes és komoly, lenyűgöző, de nem ijesztő, olyan, amilyennek a tudás fellegvárát képzeli az ember. ; ’

Ava csak megrántja a vállát, mint akit nem érdekel. A gesztusa kicsit közömbösebb, mint szeretném. Biztos volt benne, hogy itt találom a választ, ragaszkodott hozzá, hogy egyesítsük az energiáinkat és utazzunk együtt, de most, hogy sikerült, annyira beleszerelmesedett a teremtésbe, amire itt képes, hogy másra nem is tud figyelni. • Csak azt tudom, hogy létezik - feleli, miközben a maga elé nyújtott kezeit forgatja ide-oda. - Sokszor olvastam róla a tanulmányaim során. Aha, és úgy tűnik, most az ujjaidra manifesztálódott bazi nagy, gyémántköves gyűrűket tanulmányozod inkább! - gondolom, de nem mondom ki. Ha rám néz, úgyis leolvassa az arcomról. De csak mosolyog, és közben a gyűrűihez illő karperecek lepik el a karját. És amikor lepillant a lábára, hogy új cipőket szerezzen be, tudom, hogy ideje kézbe venni a dolgot. • Szóval, mit kell tennünk, ha odaérünk? - kérdezem elszántan, és próbálom a figyelmét a küldetésünkre irányítani. Részemről megtettem, amit tudtam, a legkevesebb, amit Ava megtehet, hogy segít megtalálni a templomokat. - És mit keresünk voltaképpen? Váratlan fejgörcsök? Extrém verejtékezés? Egyáltalán beengednek minket oda? Megfordulok, és várom a kioktatást a negatív hozzáállásomról, a pesszimizmusomról, ami eltűnt egy kis időre, de nem csillapodik soha. Csakhogy Ava nincs ott. És ezt úgy kell érteni, hogy egyáltalán, kétségtelenül, százszázalékosan nincs. • Ava! - forgok magam körül, hunyorgók a csillogó ködbe, amely a semmiből jön és örök ragyogásba von mindent. - Ava, hol vagy? kiabálok és visszafutok az úton, benézek az ablakokon, ajtókon. Mennyi üzlet és étterem, meg művészeti galériák, szalonok, és sehol egy lélek! • Nem fogod megtalálni. Megpördülök. Aprócska, sötét hajú kislány áll mögöttem. Egyenes haja a válláig ér, fekete szeme mértani pontossággal egyenesre vágott frufru alól tekint rám. • Az emberek elvesznek itt. Előfordul. • Ki... ki vagy te? - kérdezem. Keményített fehér blúzt visel, skót kockás szoknyát, kék blézert és térdzoknit. Tipikus magániskolás kislány egyenruhában. De nem igazi iskolás, főleg ha itt van. • Romy vagyok - feleli. Csak a szája nem mozog. És a hangja is mögülem jön. Megpördülök, és ugyanaz a kislány áll mögöttem nevetve. • Ő pedig Rayne. Visszafordulok. Romy megkerül és csatlakozik Raynehez. Két egyforma kislány áll előttem, mindenük egyforma, a hajuk, a ruháik, az arcuk, a szemük, minden ugyanaz.

A térdzoknijukat kivéve. Romyé lecsúszott, Rayne-é a helyén van. • Isten hozott Nyárvidéken - mosolyog Romy, miközben Rayne gyanakodva méreget. - Sajnáljuk, ami a barátoddal történt - böki oldalba a testvérét, és amikor az nem válaszol, hozzáteszi: - Rayne is sajnálja. Csak nem ismeri be. • Tudjátok, hol találhatom meg? - váltogatom a pillantásomat kettőjük között. Honnan jöhettek vajon? Romy vállat von. • Nem akarja, hogy megtalálják. Helyette megtaláltunk téged. ■ - Miről beszélsz? És egyáltalán honnan jöttetek? - kérdezem. Sose láttam még itt más embert magunkon kívül. • Csak mert sosem akartál másokat látni — feleli Romy a gondolatomra válaszolva. - Mostanáig nem vágytál ilyesmire. ,^ Olvas a gondolataimban? • A gondolatok energiából állnak. Nyárvidék is erős, áramló energiából van. Annyira erős, hogy olvasni lehet benne. Ahogy kimondja, eszembe jut a látogatásom Damennel, és hogy hogyan beszélgettünk telepatikus úton. De akkor azt hittem, csak mi tudunk ilyet. • De ha így van, miért nem olvastam Ava gondolataiban? És hogy tudott így eltűnni? Rayne a szemét forgatja, de Romy közelebb hajol, és lágy, mély hangon, mintha egy kisgyerekhez beszélne, így szól: , - Mert vágynod kell valamire, hogy valóság legyen. - Értetlen arcom láttán tovább magyarázza. - Nyárvidéken minden lehetséges. Minden. De először vágynod kell rá, hogy aztán életre keltsd. . Máskülönben csupán lehetőség marad, a sok-sok lehetőség egyike, élettelen és tökéletlen. Próbálom megérteni, amit mond. • Azért nem láttál embereket ezelőtt, mert nem akartál. De most nézz körül, és mondd el, mit látsz! Körülpillantok, és látom, hogy igaza van. Az üzletek és az éttermek teli vannak emberekkel, a galériák falain képek lógnak, és a múzeum lépcsőjén tömeg gyülekezik. Ahogy az energiáikra és a gondolataikra összpontosítok, rájövök, mennyire változatos ez a hely, mert minden nemzetiség, vallás jelen van, mindenki békében, együtt. Aztal- gondolom, és próbálom befogadni a látványt. Romy bólogat. • És amikor azt kívántad, bár megtalálnád a templomokat, itt teremtünk, hogy segítsünk. Ava pedig eltűnt. • Én tüntettem el? - kezdem kapiskálni a lényeget. Romy nevet, Rayne pedig úgy néz rám, mintha én lennék a fiildön a legostobább ember. • Ugyan már! • Szóval ők mind... — intek a tömeg felé. — Mind halottak? -Romynak szegezem a kérdést, Rayne-vel feladtam a harcot.

A kislány a testvére füléhez hajol, és súg valamit. • A tesóm szerint túl sokat kérdezel. Rayne rosszallóan néz, keményen belebokszol a karjába, de Romy csak nevet. Nézem őket, Rayne kimért pillantását, Romy talányos tekintetét, és rádöbbenek, hogy eddig szórakoztatóak voltak, de kezdenek az agyamra menni. Dolgom van, meg kell találni a templomokat, és ez a zavaros incselkedés időpazarlás. Eszembe jut, hogy olvasnak a gondolataimban. Romy bólint. • Ahogy akarod. Megmutatjuk az utat. Végigvezetnek egy sor utcán, egymás mellett masíroznak kimért és gyors léptekkel, alig bírom követni őket. Különféle árusok mellett haladunk el, az öntött gyertyától a kis fajátékokig mindent árulnak. Vevőik sorban állnak a gondosan becsomagolt áruért, és egy-egy kedves szóval vagy mosollyal fizetnek érte. Gyümölcsárusok és édességboltok mellett sétálunk el, néhány divatos butik mellett, majd megállunk egy sarkon, ahol egy ló vontatta kocsi mögött egy RollsRoyce halad el, a volánjánál elegáns sofőrrel. Már épp megkérdezném, honnan kerültek ezek a dolgok mind ide, hogy lehet, hogy ősrégi épületek mellett hipermodernek állnak, Romy rám néz: • Már mondtam. Nyárvidék minden dolog létezésének a lehetőségét magában hordozza. És mivel mindenki más-más dolgokra vágyik, itt minden megvan. • Akkor ez itt mind életre keltett dolog? — nézek körül döbbenten. Romy bólint, Rayne pedig előreviharzik. — De ki csinálta ezeket? Átutazók, mint én? Élők, vagy holtak? A kislányok normálisnak látszanak kívülről, de van valami nagyon fura bennük, valami, ami kísérteties és időtlen. A pillantásom megállapodik Romyn, de Rayne úgy dönt, ma először szól hozzám. • Arra vágytál, hogy megtaláld a templomokat, hát segítünk. I )e nem kötelességünk válaszolni a kérdéseidre. Van, ami egyszerűen csak nem rád tartozik. Nagyot nyelek, és arra számítok, hogy Romy elnézést kér a testvére nevében, de megfordul és továbbmegy, egy másik, népes utcáról egy sikátorba vezet, aztán egy csendes körútra, ahol megáll egy pompás épület előtt. • Mondd el, mit látsz! — mindketten figyelmesen néznek rám. Bámulom a gyönyörű épületet, próbálom befogadni a gazdag díszítést, hatalmas, ferde tetejét, impozáns oszlopait, a lenyűgöző bejárati ajtót - amelyek mind változnak, folyamatosan villantják lel előttem a Parthenon, a Taj Mahal, a gízai piramisok, a Lótusztemplom

külsejét, az agyam alig győzi felfogni az épület újjáformálódásait. Mintha a világ legnagyobb templomai és csodái egyszerre mutatkoznának meg az örökké változó homlokzaton. Mindent látok! - gondolom, képtelen vagyok kimondani. A fantasztikus szépség teljesen elnémít. Romyhoz fordulok, hogy látja-e, amit én, és épp látom, amint oldalba böki Rayne-t: • Mondtam! ’ • A templom energiából, szeretetből és minden jó dologból épül — mosolyog rám. — Akik ezt meglátják benne, beléphetnek. Amint ezt meghallom, felsprintelek a széles márványlépcsőkön, hogy a csodálatos homlokzat mögé léphessek és lássam, mi van odabent. A hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt megtorpanok és visszanézek: ,;. -Jöttök? Rayne csak néz gyanakodva, összeszűkült szemmel, és azt kívánja, bár sose találkozott volna velem. Romy nemet int. • A válasz odabent van. Már nincs ránk szükséged. í • De hol kezdjem? A kislányok összenéznek, aztán Romy válaszol: • Az Akasht keresd. Ott minden megvan, amit valaha mondtak, gondoltak vagy tettek, vagy valaha mondani, gondolni vagy tenni fognak. De csak akkor fogod megtalálni, ha úgy kell lennie. Ha nem... - megvonja a vállát, szeretné ennyiben hagyni, de látja a szememben a pánikot. - Ha nem kell tudnod, akkor nem fogod megtudni. Ilyen egyszerű. . Ez egy kicsit sem megnyugtató. Kicsit megkönnyebbülök, amikor megfordulnak és elindulnak. • És most megyünk, Ever Bloom — búcsúzik Romy. A teljes nevemen szólít, bár nem emlékszem, hogy említettem volna. — Biztosan találkozunk még. Nézem, ahogy távolodnak. • Hogy mehetek vissza, ha itt végeztem? — kiáltok utánuk. Rayne háta megfeszül, de Romy visszafordul. • Ahogy jöttél. A kapun át - feleli türelmes mosollyal az arcán. Amint az ajtó felé fordulok, kinydik. Mivel nem fotocellás, mint a szupermarketekben lenni szokott, gondolom azt akarja jelenteni, hogy beléphetek. Egy nagy, tágas csarnokba lépek, amelyet ragyogó, meleg fény világít meg. Ugyanaz a ragyogó fény, amely Nyárvidék többi részét is. Kitölt minden rést és zugot, kiszögellést és sarkot, nincsenek árnyékok, sötét zugok, és nem tűnik úgy, mintha bárhonnan is jönne. Fehér, faragott, görög márványoszlopokkal szegélyezett folyosón megyek végig. Papok, rabbik, sámánok és mindenféle szent emberek ülnek hosszú, faragott asztaloknál. Mindannyian nagy kristálygömbökre és lebegő táblákra bámulnak, mindegyikük a feltáruló képeket nézi.

Megállok, és azon gondolkodom, hogy vajon udvariatlanság lenne-e félbeszakítani valamelyiküket, hogy igazítsanak útba az Akash felé. De a szoba olyan csendes, és ők annyira elfoglaltak, hogy inkább nem zavarok. Elmegyek egy sor hatalmas, fehér márványból faragott szobor mellett, és belépek egy tágas, díszes szobába, amely Olaszország katedrálisaira emlékeztet (már amelyeket a képeken láttam). Ugyanolyan boltozatos a mennyezet, ólomüveg ablakok és olyan aprólékosan készült, gyönyörű freskók, hogy Michelangelo sírva fakadna a láttukra. Hátravetett fejjel állok a terem közepén, és próbálom felfogni a látványt. Forgok körbe-körbe, amíg el nem fáradok, és nem kezdek szédülni. Ezt lehetetlen egyszerre befogadni. Tudom, hogy már épp elég időt elvesztegettem, így inkább becsukom a szemem, és Romy tanácsát követem: vágynom kell valamire, hogy az életre kelhessen. És csak miután azt kérem, vezessenek a válaszokhoz, amelyeket keresek, kinyitom a szemem, és egy hosszú folyosón találom magam. A fénye halványabb, mint a többi helyé Nyárvidéken, izzik. Nem tudom, hová vezet, de elindulok. Lépdelek a gyönyörű perzsaszőnyegen, amely végtelen hosszúnak tűnik. Végigsimítok a falra faragott hieroglifákon. A fejemben megjelenik a minta, az egész történet egy érintésre, mint valami telepatikus Braille-írás. Aztán hirtelen minden figyelmeztetés nélkül egy újabb szoba előtt találom magam. Ez másképp díszes, mint az eddigiek, nem a faragások vagy a freskók miatt, hanem inkább a tiszta, hamisítatlan egyszerűsége miatt. ívelt falai fényesek és simák, és első ránézésre nagyjából fehérnek ■ tűnnek, de amikor közelebb megyek, látom, hogy ez a szín igazi fehér, a legtisztább fehér szín, amit valaha láttam. A mennyezeten í függő metszett kristályok ezrei ragyognak és verik vissza a fényt, színek kaleidoszkópját ragyogtatják fel a szobában. Az egyetlen i más berendezés a szobában egy márványpad, amely meglepően ’ meleg és kényelmes, különösen hogy az anyag, amiből faragták, minden, csak nem puha és langyos. ,. Leülök, és az ölembe teszem a kezemet, figyelem, ahogy a fal bezárul mögöttem, mintha az ide vezető folyosó sosem létezett volna, én nem félek. Nincs látható kijárat, és úgy tűnik, fogoly vagyok a furcsa, kerek szobában, mégis biztonságban érzem magam, békében, mint akire vigyáznak. A szoba gubóba von, óv ciij’.cin, kerek falai nagy, erős karok, amelyek barátságosan ölelnek. Mély lélegzetet veszek, és azt kívánom, kapjak választ a kérdéseimre. Figyelem, ahogy egy nagy kristálytábla jelenik meg előttem, és lebeg a semmiben, mintha arra várna, hogy megtegyem a következő lépést.

A kérdés, amely miatt idejöttem, hirtelen megváltozik. Ahelyett, hogy arra koncentrálnék: Mi történt Damennel és hogy hozhatom helyre?, arra gondolok: Mutass meg mindent, amit tudnom kell Damenröl! Talán ez az egyetlen esélyem, hogy megtudjak mindent arról a megfoghatatlan múltról, amelyről nem hajlandó beszélni. Meggyőzöm magam, hogy nem csupán a kíváncsiság hajt, hanem megoldást keresek, és minden válasz a javamat fogja szolgálni. Ha nem vagyok méltó a tudásra, úgysem fogják felfedni előttem, nem igaz? Mi baj származhat abból, ha kérdezek? A fejemben alig fogalmazódik meg a gondolat, a kristály vibrálni kezd. Képek áradata tölti ínég, s olyan részletes, akár egy síkképernyős tévé. Egy kicsi, rendetlen műhelyt látok, az ablakok előtt nehéz, sörét vásznak lógnak, a falakat gyertyák világítják meg. Damen is ott van, talán hároméves, egyszerű barna tunikát visel, ami jóval a térde alá ér. Egy asztalnál ül, amelyen apró, fortyogó üvegek állnak, egy rakás kő, színes porokkal teli tégelyek, mozsarak, gyógynövények és festékes fiolák. Damen figyeli, ahogy az apja festékbe mártja a pennát és feljegyzi a napi munkáját. Egy sor bonyolult jelet használ, s néha félbehagyja az írást, hogy beleolvasson • 153egy könyvbe, amelynek címe Ficino: Corpus Hermetica. Damen utánozza az apját, ő is jegyezget. • „ Olyan imádnivaló! Kerek arcocskája akár egy kis angyalé, és ahogy barna haja az összetéveszthetetlen szeme elé hull, hátul meg kunkorodik a kis babanyakán, muszáj felé nyúlnom. Annyira valódinak látszik, olyan kézzelfoghatónak, és annyira közel van, hogy biztos vagyok benne, hogy megérinthetem, és megtapasztalhatom azt a világot, amelyben látom. De amint az ujjaim közelítenek a képhez, a kristály elviselhetetlenül felforrósodik, és visszarántom a kezemet. A bőröm felhólyagzik és ég egy kicsit, majd gyorsan meggyógyul. Tehát mindent a szemnek. A kép Damen tizedik születésnapjára ugrik. Különleges nap, ajándékokkal, édességekkel, és egy késő délutáni látogatással az apja műhelyébe. Nem csak a hullámos, barna hajuk, a finom, kreol bőrük és a szögletes álluk hasonló, hanem a rejtélyes alkimista főzet iránti szenvedélyük is. A főzet nemcsak hogy arannyá változik, hanem beláthatatlan időre meghosszabbítja az életet: maga a Bölcsek Köve. Elmerülnek a munkában. Damen gondosan kimért sók, olajok, színes folyadékok és ércek mellett különböző gyógynövényeket tör a mozsárban, az apja pedig a bugyborékoló üvegekbe önti azt. Minden lépés előtt elmondja, mit csinál, és tanítja a fiát: • Amit keresünk, az a transzmutáció. Betegségből egészségé, öregből fiatallá, ólomból arannyá és minden valószínűség szerint halha-

tatlanná. Minden dolog egy, örök elemből származik, és ha megfoghatjuk a magját, abból bármit megteremthetünk. Damen elmélyülten figyel, csüng az apja minden szaván, bár már ezredszer hallja. Olaszul beszélnek, mégis értem minden szavukat. Minden alkotórészt egyenként megnevez, mielőtt hozzáadná a keverékhez, és úgy dönt, hogy ma kivételesen elhagyja az utolsó adalékot. Meg van róla győződve, hogy az utolsó, fura külsejű növény nagyobb hatást fejt ki, ha három napot áll a főzet, mielőtt hozzáadja. Damen lefedi a fluoreszkáló, piros folyadékot, és elteszi egy eldugott szekrénybe. Amint befejezik a takarítást a munka után, Damen anyja, egy halvány bőrű szépség nyit a műhelybe. Aranyszőke haja kétoldalt fel van tűzve, és kicsi kalapot visel. Ebédelni hívja őket. A szerelme annyira nyilvánvaló, ott van a mosolyában és a pillantásában. Damen és az ő fekete szeme tükrözi egymást. Hazaindulnak ebédelni, amikor három füstös képű alak ront be az ajtón. Az elixírt követelik Damen apjától. Közben az anyja a szekrénybe löki Dament, ahová az elbeírt rejtette, és a lelkére köti, hogy maradjon veszteg, egy hangot se hallasson, amíg ki nem jöhet. Damen kuporog a nyirkos sötétségben, és egy kis résen kikémlel a műhelybe. A keresés közben teljesen tönkreteszik egy élet munkáját, a műhelyt. Az apja átadja a jegyzeteit, de ez sem mentheti meg őket. Damen reszketve végig kell nézze, ahogy a szüleit lemészárolják. Ülök a fehér márványpadon összeszorult gyomorral. Érzem, amit Damen érzett, a kavargó érzelmeket, a mélységes kétségbeesést, a könnyeitől elhomályosul a látásom, a lélegzetem forró, reszelős, az övével keveredik. Egyek vagyunk. Elképzelhetetlen gyászban egyesültünk. Mindketten ismerjük ezt a veszteséget. Mindketten úgy érezzük, a mi hibánk. Damen kimossa a szülei sebeit és vigyáz a testükre. Majd ha eltelik a három nap, hozzáadhatja a keverékhez az utolsó hozzávalót. a furcsa növényt, és mindkettőjüket visszahozhatja. A harmadik napon a szomszédok figyelmesek lesznek a műhelyből áradó szagokra, és rátörik az ajtót. A kezében az elixírt szorongatva, a szülei holtteste mellett összegömbölyödve találják. Harcol ellenük, visszaszerzi az utolsó gyógynövényt és beledobja a főzetbe. De nem tudja megitatni a szüleivel, a felnőttek túlerőben vannak, legyűrik, még mielőtt a közelükbe jutna. Boszorkánysággal vádolják. Az egyház gyámsága alá kerül. Elszakítják mindentől, amit ismer és szeret. A papok kínozzák, hogy kiűzzék belőle a gonoszt. Némán szenved, évekig, amíg Drina meg nem érkezik. Damen mostanra erős, jóképű, tizennégy éves fiatalember, és lenyűgözi a lány lángvörös

haja, smaragdszín szeme, alabástrom bőre. Olyan gyönyörű, hogy lehetetlen nem bámulni. Elakadt lélegzettel figyelem, ahogy kialakul közöttük a kötelék, amely olyan erős és védelmező, hogy megbánom, amiért látni akartam ezt az egészet. Tapintatlan voltam és hirtelen, felelőtlenül kértem, hogy láthassam a múltját. Nem gondoltam végig. Drina már halott, és nem jelent fenyegetést, de hogy lássam, ahogy Damen a varázsa alá kerül, az elviselhetetlen. Ellátja a lány sebeit, nagy tisztelettel és törődéssel van iránta. Tagadja a tagadhatatlan vonzalmat, csak gondoskodni akar róla, megóvni őt, és segíteni megszökni. A nap gyorsabban elérkezik, mint várná, amikor is a pestis átsöpör Firenzén. A Fekete Halál emberek millióit pusztítja el, fekélyes, felfúvódott holttesteket és szenvedőket hagyva maga után. ■ Damen tehetetlenül nézi, ahogy a társai megbetegszenek és meghalnak, de csak amíg Drina is meg nem betegszik. Akkor eszébe jut az apja életcélja. Újra elkészíti az elixírt, amit ennyi évenát megtagadott, ahogyan a gyászt és mindent, ami kedves volt neki és elveszett akkor a szülei életével együtt. Nincs más esélye, különben elveszíti Drinát. Megitatja a főzettél, és megtart belőle eleget magának és az életben maradt többi árvának. Reméli, hogy megóvja őket a betegségtől, sejtelme sincs, hogy a halhatatlanság elixírjét itatta meg velük. Az ismeretlen erőtől eltelve, ügyet sem vetve a beteg és haldokló szerzetesekre, az árvák szétszélednek. Visszatérnek Firenze utcáira, ahol kifosztják a halottakat, de Damen, és vele Drina csak egyre vágyik: bosszút állni a három férfin, akik megölték Damen szüleit. Felkutatják őket, de azok már haldokolnak. A végső alkotóelem hozzáadása nélkül nem ért semmit az elixír, és megtámadta őket a pestis. Damen kivárja a halálukat. A gyógyír ígéretével kínozza őket, amit nem áll szándékában odaadni. Amikor elcsendesednek, meglepődik az ürességen, amit a bosszú hagy a lelkében. Drina szerető ölelésében talál vigaszt... Behunyt szemmel akarom kizárni a képet, de örökre belém ég, hiába próbálom. Egy dolog, hogy szeretők voltak közel hatszáz évig. De ezt látni, az már egészen más. Utálom beismerni, de a kegyeden, mohó és hiú Damen, akit látok, ugyanaz, aki Staciáért dobott engem. Miután végignézem, hogy ők ketten egy évszázadon át lubickolnak a végtelen bujaságban és kapzsiságban, már nem érdekel az a rész, amikor mi ketten először találkozunk. Nem akarom látni az előző életeimet. Akkor még száz évet végig kéne néznem ebből, és egyszerűen nem éri meg. Lehunyom a szemem és könyörgök: Ugorjunk a végére! Kérem! Nem tudom végignézni egyetlen percét sem!

A kristály felszikrázik, ahogy a képek előrerohannak, alig tudom követni a váltakozásukat. Csak villanásokat fogok fel Damenből, Drinából és önmagam reinkarnációiból. Barnán, vörös hajjal, szőkén... mind elviharzik előttem. Az arc és a test felismerhetetlen, de a szemek mindig ismerősek. Meggondolom magam, és lassítást kérek, de nem működik, a képek tovább villódznak. Roman képénél állapodnak meg. Boldogan mosolyog, és lenéz egy nagyon öreg, nagyon halott Damenre. Aztán... Aztán... semmi. A kristály elsötétül. • Nem! — kiáltom. A hangom visszaverődik a falakról. — Könyörgöm, ne! Gyere vissza! Jobban fogom csinálni! Nem leszek féltékeny vagy ideges, ígérem. Végignézem az egészet, csak tekerd vissza! Nem számít, hogy könyörgök, a kristálylap eltűnik. Körülnézek, segítséget keresek, valami Akash könyvtárost, de egyedül vagyok. A tenyerembe hajtom a fejemet. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy hagytam a szánalmas féltékenységemnek és a bizonytalanságomnak, hogy leállíttassa velem.’ Mintha nem tudtam volna Drináról és Damenről. Mintha nem tudtam volna, mit fogok látni. Gyenge voltam, hogy tudomásul vegyem, és kivárjam, amíg megkapom, amit akartam, most meg fogalmam sincs, hogy mentsem meg Dament a haláltól. Hogy juthattunk abból a gyönyörű A-ból ebbe a förtelmes Z-be.’ Roman a felelős, ennyit tudok. Szánalmas alátámasztása annak, amit eddig is gondoltam. Valahogy elgyengíti Dament, visszaveszi tőle a halhatatlanságát. Ha meg akarom menteni őt, arra kell rájönnöm, hogyan csinálja, nem arra, hogy miért. Egy biztos, hogy Damen nem öregszik. Hatszáz éve él, és még mindig tizenhét éves. . ■ Utálom magam, amiért ilyen szánalmas hülye vagyok, olyan szánalmas, hogy képes voltam megfosztani magamat a válaszoktól, amelyekért idejöttem. Bár visszaforgathatnám az egészet és kezdhetném elölről. • Nem kezdheted elölről. Romy hangja mögöttem hangzik fel. Hogy jött be vajon? Körülnézek, és látom, hogy nem vagyok már a gyönyörű, kerek szobában, hanem a hallban ülök. Néhány asztalnyira attól a helytől, ahol a szerzetesek, papok, sámánok és rabbik ültek. • Es a jövőbe sem futhatsz előre. Mert minden alkalommal megfosztod magad az utazástól, a jelentől, ami mindennek a lényege. A kristálytáblára céloz vajon, vagy az egész életre? Csak mosolyog. • Jól vagy?

Elfordítom a fejem. Miért kéne magyarázkodnom? Úgyis tud már mindent. • Nem — int nemet az asztalnak támaszkodva. — Semmit sem tudok. Ami idebent történt, az a tiéd, és csakis a tiéd. Csak hallottam, hogy kiabáltál, gondoltam benézek. Ennyi az egész, nem több, nem kevesebb. • És hol van a gonosz ikertestvéred? — kérdezem körülkémlelve, hogy nem bujkál-e valahol. , Romy mosolyogva int, hogy kövessem: • Odakint vár, szemmel tartja a barátnődet. • Ava visszajött? — kérdezem megkönnyebbülve. Még mindig ideges vagyok, hogy csak úgy itt hagyott. Romy újból int, kivezet az ajtón, le a lépcsőn, ahol Ava vár. • Hol voltál? - támadok neki. • Egy kicsit eltérítettek - vonja meg a vállát. - Ez a hely olyan csodálatos, hogy... - rám pillant, reméli, hogy felvidulok, aztán körülnéz, látva, hogy nem fogok. • Hogy kerültél ide? Romy és Rayne hoztak... ? - amikor megfordulok, azt látom, hogy az ikrek eltűntek. Ava hunyorog, az újonnan odaképzelt arany fülbevalójával játszik. • Meg akartalak találni, és ide pottyantam. De nem tudtam bemenni fintorog az ajtóra. - Ez az? A hely, amit kerestél? Bólintok. Végigmérem Ava drága cipőjét, táskáját, és még idegesebb leszek. Idehoztam Nyárvidékre, hogy segítsen megmenteni valaki életét, és ő „shoppingol”! „ • Tudom - válaszol a gondolatomra. - Elragadott a hév, ne haragudj! De most már segítek, ha még kell. Vagy megkaptad a választ? Összeszorított szájjal lenézek a földre. • Hát... volt egy kis bibi... - Elszégyellem magam, mert a bibi az én kolosszális marhaságom volt. - Azt hiszem, ott vagyunk, ahonnan elindultunk - teszem hozzá lemondóan. A világ legnagyobb lúzerének érzem magam. • Segíthetek? - szorítja meg a karomat, hogy lássam, komolyan gondolja. De csak vállat vonok, kétlem, hogy sokat tehetne az ügy érdekében. • Ne add fel ilyen könnyen! Ez Nyárvidék, itt bármi lehetséges! Ránézek, és tudom, hogy igaz, de annyi komoly tennivalóm van otthon a Földön. Ami ott folyik, az teljes odafigyelést igényel, nem engedhetem, hogy bármi elvonja a figyelmemet. Lemegyek a lépcsőn. ; , ’ - Van valami, amit megtehetnél nekem. . ;

Ava maradni akar, de gyakorlatilag magammal vonszolom, mert rengeteg időt vesztegettünk el máris Nyárvidéken, és máshol is van dolgunk. • Francba! - bandzsít a kezére, miután a bíbor szobában landolunk a párnákon. - Reméltem, hogy megmaradnak. A gyémántgyűrűk visszaváltoznak a szokásos ezüst ékszereivé, és a cipő meg a táska sem éli túl az utazást. • Kíváncsi voltam - jegyzem meg, miközben talpra kecmergek. Tudod, hogy itt is megcsinálhatod? Bármit megteremthetsz, amit akarsz, csak türelem kell hozzá - mosolygok rá. Elismétlem Damen szövegét a dologról, amit akkor mondott, amikor elkezdtük a tanulást. Bár jobban figyeltem volna mostanáig! De hát halhatatlannak lenni azt jelenti, hogy tömérdek időd van. Lelkiismeret-furdalásom támad, amiért olyan kemény voltam Avával. Kit nem ragadott volna el a lelkesedés, ha először látogat oda? • Most mi legyen? - kérdezi, míg az ajtóhoz megyünk. - Mikor megyünk vissza? Vagyis... ugye nem mész vissza nélkülem? Ugye? A szemébe nézve látom, mennyire lelkesedik Nyárvidékért. Lehet, hogy hiba volt magammal vinnem. Elfordulok, és a pillantását kerülve visszaszólok a vállam fölött: • Majd hívlak. Másnap reggel beállok a parkolóba, majd elindulok az osztályom felé. Elvegyülök a diákok szokásos forgatagába, mint bármely más reggelen. Csakhogy most haladok az árral, ahelyett, hogy átvágnék rajta. Nem tartok távolságot, és meg sem rezzenek, ha valaki hozzám súrlódik, annak ellenére, hogy otthon hagytam az iPodomat, a kapucnis pulcsit és a napszemüveget. Nem kell a régi kiegészítőkre támaszkodnom, amik amúgy se működtek túl jól. Viszem magammal a kvantum-távkapcsolómat, bárhová is megyek. Tegnap, mielőtt hazajöttünk volna Nyárvidékről, megkértem Avat, segítsen kitalálni egy jobb védelmet. Visszamehettem volna a csarnokba, hogy megkérdezzem, hogyan kell, de mivel segíteni akart, és úgy gondolta, ő is tanulhat valamit, megálltunk a lépcső alján, és mindketten arra összpontosítottunk, hogy létrejöjjön egy jobb pajzs, amelyet tudatosan ki és be tudunk kapcsolni (helyesebben én, mert Ava amúgy sem hall gondolatokat és olvas élettörténeteket érintés útján). A következő pillanatban egymásra néztünk és egyszerre mondtuk: Egy kvantum-távkap-csoló! , Most pedig, ha akarok hallani egy gondolatot, akkor kiválasztom az adott ember energiamezejét, és lenyomom a Választ gombot. Ha nem akarom hallani, akkor lenyomom a Némít gombot.

Ak:’u az otthoni távkapcsolóm, csak ez láthatatlan, szóval vihetem magammal, ahová megyek. Korán érkezem az irodalomórára, így végignézhetem, mi történik, elejétől a végéig. Egyetlen pillanatot sem akartam elvesztegetni a megfigyelésből. Ugyan megvolt már a bizonyítékom Román ellen, de biztosat kellett tudnom. És most, hogy a kicsoda kérdése megoldódott, ideje továbblépni és megfejteni a hogyant és a miértet is. Remélem, nem tart soká! Hiányzik Damen. De az elixírem is fogytán van, olyannyira, hogy vissza kell fognom a fogyasztásomat. És mivel Damentől nem kaptam meg a receptet, ötletem sincs, hogyan szerezhetnék utánpótlást, és nem akarom megtudni, mi lenne velem nélküle. Az biztos, hogy semmi jó. , Ifi; Damen eredetileg úgy gondolta, hogy elég, ha egyszer iszik belőle, és minden betegségéből kigyógyul. Ez működött is az első százhetven évben, de aztán beteg lett, és rájött, hogy ha tovább akar élni, megint innia kell belőle. Aztán újra. Végül teljesen függő lett. Arra sem jött rá, hogy meg lehet ölni (legalábbis, ha megfelelő mennyiségű elixír-utánpótlása van), amíg én nem végeztem Drinával. Egészen eddig úgy gondoltuk, hogy a leggyengébb csakrát megtámadva meg lehet ölni egy halhatatlant (ez Drina esetében a szívcsakra volt). Eddig abban is biztos voltam, hogy erről csak mi ketten tudunk, de amit tegnap láttam Nyárvidéken, azt mondatja velem, hogy Román tud egy másik módszert. Ami azt jelenti, hogy ha meg akarom menteni Dament, meg kell tudnom, amit Román tud, mielőtt túl késő lesz. Kinyílik az ajtó, és betódulnak rajta az osztálytársaim. Nem először látom, de nagyon rosszulesik, ahogy nevetgélnek és viccelődnek és olyan jól kijönnek egymással, miközben a múlt héten még •alig ismerték egymást. Biztosan mindenki ezt a jelenetet szeretné látni a sulijában, de jelen körülmények között nem vagyok tőle olyan boldog, mint kellene. Nem csak azért, mert én csak kívülről nézhetem, hanem mert ijesztő, természetellenes és furcsa. A sulik nem így működnek. A francba, az emberek nem működnek így! A hasonló mindig a hasonlóhoz húz, ez a dolgok rendje. Ez egy íratlan szabály. Ez nem olyasvalami, amit az ember elhatározása szerint tesz. Ez az újonnan jött ölelkezés, vihorászás meg röhejes pacsizás nem a nagy szeretet miatt van, hanem Román csinálta. Mint egy bábművész, aki a saját szórakoztatására táncoltatja a bábuit. Fogalmam sincs, hogyan vagy miért műveli, de amíg nem tudom egyértelműen bebizonyítani, hogy ő a felelős, csak a szívem mélyén tudom, hogy így van. Ez épp olyan tény, mint a görcs, ami összeszorítja a gyomromat, vagy a libabőr, ami ellep, ha a közelembe jön.

Figyelem, ahogy Stacia Damen asztala fölé hajol. A lány rendesen felpolcolt keblei jócskán közel járnak Damen arcához. Stacia hátravan a haját a válla fölött, és röhög a saját hülye viccén. Nem hallom, amit mond, mert szándékosan kikapcsolom őt, hogy Damenre tudjak összpontosítani, de az, hogy ő azt gondolja, ostobaság, épp elég. Reményt ad. Ami aztán véget is ér, amint Damen figyelme visszatér Stacia mellei közé. Annyira közönséges, olyan ereden, és hogy őszinte legyek, nagyon kínos az egész! Ha tegnap úgy gondoltam, megsértette az érzéseimet, amit a kristályban láttam, hát az semmi volt ahhoz képest, amit most látok. Mert Drina akkor volt. Csak egy szép, üres, sekélyes kép egy darab üvegen. De Stacia most van. Ugyan ő is szép, üres és sekélyes, de itt áll előttem teljes, háromdimenziós életnagyságban. Látom, hogy Damen elméje elhomályosul Stacia felpolcolt mel-k’i láttán, és elgondolkozom rajta, hogy valóban ilyen-e az ízlése? Hogy ezek az elkényeztetett, hiú, kapzsi lányok valóban tetszenek neki? Én tulajdonképpen csak egy furcsa kivétel vagyok, balszerencse, ami négyszáz éve folyton az útjába akad? Egész órán figyelem a leghátsó, magányos asztaltól. Automatikusan válaszolok Robins tanár úr kérdéseire, gondolkodás nélkül, csak megismétlem a választ, amit a fejében látok. A figyelmem sosem kalandozik el Damentől, folyton emlékeztetem magam, újra és újra arra, hogy kicsoda is ő valójában: minden látszat ellenére jó, kedves, figyelmes és hűséges. Minden életidőm kétségbevonhatatlan szerelme. Az a Damen, aki előttem ül, nem valódi, nem számít, hányféle énjét fedte fel tegnap a kristály, ez itt nem ő. Amikor végre kicsöngetnek, követem. A második órán is rajta tartom a szemem (ami történetesen testnevelés, de nem megyek be), az osztályterem előtt ácsorgók, ahelyett, hogy a sportpályán lennék. Amikor megérzem a folyosóügyeletes érkezését, elillanok, aztán visszasurranok, amikor továbbment. Az üvegezett ajtón keresztül lesem, kihallgatom a gondolatait, akárcsak egy zaklató, akinek tart. Nem tudom, hogy aggódjak, vagy megkönnyebbült legyek, amikor rájövök, hogy a gondolatai nem maradéktalanul Staciára irányulnak, hanem bárkire, aki csak egy kicsit is jól néz ki és a közelében ül. Kivéve engem. A harmadik órán is Damen után kémkedem, a negyedikben viszont Romanre koncentrálok. Egyenesen a szemébe nézek, amikor a helyemre megyek. Ahányszor csak megérzem a pillantását, megfordulok és ránézek. A gondolatai ugyanolyan közhelyesek és kínosak, mint

Damené Staciáról, nem vagyok hajlandó elpirulni vagy másképpen reagálni rájuk. Mosolygok, elhatározom, hogy vigyorogva elviselem, mert rá fogok jönni, ki ez a fickó valójában, és aztán nem ússza meg annyival, hogy kerülöm, akár a pestist. Kicsengetéskor úgy döntök, kitörök a számkivetett szerepéből, amelybe akaratomon kívül kerültem, és egyenesen az összetolt asztalok felé tartok. Nem figyelek a bensőmet összerántó rossz érzésre, ami egyre erősödik, minél közelebb megyek hozzájuk. Elhatározom, hogy leülök közéjük. Román biccent, amikor közeledni lát. Nem tehetek róla, de nagyot csalódom, hogy közel sincs annyira meglepve, mint gondoltam volna. • Ever! - üdvözöl mosolyogva és megpaskolja a mellette álló üres széket. - Ezek szerint nem csak a képzeletem játszott velem. Tényleg volt valami szikra az órán. Visszafogottan mosolygok, és mellépréselődöm. A tekintetem Damenre siklik, de csak egy pillanatig, aztán kényszerítem magam, hogy ne nézzek oda. Romanre kell koncentrálnom, nem szabad, hogy elvonják a figyelmemet. • Tudtam, hogy végül idejössz. Bár ne tartott volna ilyen soká! Sok időt kell behoznunk. - Olyan közel hajol hozzám, hogy látom a színes foltokat a szivárványhártyáján, gyönyörű, lila pettyeket, amelyekben nagyon könnyű volna elveszni... • Ez klassz. Nem klassz.’ Mindenki így együtt, mint egy szép, nagy család. Es mindvégig csak te voltál a hiányzó láncszem. De most, hogy itt vagy, a küldetésem teljes. És még azt hitted, lehetetlen - nevet fel hátravetett fejjel, lehunyt szemmel. A napfény megcsillan a haján. Utálom elismerni, de az igazság az, hogy lenyűgöző látvány. Nem úgy, ahogy Damen, valójában közel sincs hozzá. Román •iz a fajta srác, aki épp azzal a látszólagos bűverővel és jól kiszámított „jópasisággal” rendelkezik, aminek azelőtt gondolkodás nélkül bedőltem volna. Azelőtt, amikor még a külső volt a fontos számomra, és ritkán néztem a felszín alá. .; .’ , ■ Nézem, ahogy beleharap a Mars-szeletébe, aztán Damenre pillantok. Olyan elsöprő vággyal telik meg a szívem a szépsége láttán, íiogy alig bírom elviselni. Nézem a kezét, miközben Staciát kábítja valami ostoba történettel, ami sokkal kevésbé érdekes számomra, mint a gesztikuláló keze. Milyen finom érzés volt az ujjait érezni a bőrömön... • ...szóval, most, hogy itt vagy és ez jó, már csak arra vagyok kíváncsi, valójában miért is jöttél? - kérdezi Román a szemembe nézve. Még mindig Dament nézem. Éppen puszit nyom Stacia arcára, mielőtt az ajkai körbejárnák a fülét, majd átvándorolnának a nyakára...

• Szeretnék úgy tenni, mintha nem tudtál volna ellenállni tagadhatatlan vonzerőmnek, de tudom, hogy nem így van. Szóval mondd meg, Ever, miért? Hallom, hogy beszél hozzám, a hangja zümmög a háttérben, mint valami folytonos dongás, amit könnyű figyelmen kívül hagyni, de a szememet nem tudom levenni Damenről. Életem szerelméről, örök lelki társamról, aki teljesen megfeledkezett a létezésemről. Összeszorul a gyomrom, miközben az ajka súrolja Stacia kulcscsontját, majd visszatér a füléhez, és suttogva próbálja meggyőzni, hogy lógják el a nap hátralévő részét, és menjenek haza őhozzá. Várjunk csak! Meggyőzni.’ Ezek szerint Stacia még nem akarja? Csak én feltételezem, hogy már rég egymásnak ugrottak? Épp ráhangolnám magam Stacia gondolataira, hogy meglássam, miért játssza a nehezen elejthető vadat, amikor Román megveregeti a karomat: • Jaj, gyerünk, Éver, ne légy olyan szégyenlős! Mondd el, mit keresel itt! Miért szántad rá magad? Még mielőtt válaszolnék, Stacia rám néz. : - Mi van, mit bámulsz? Nem válaszolok, csak úgy teszek, mintha nem hallanám, és Damenre koncentrálok. Nem veszek tudomást a lány létezéséről, még ha gyakorlatilag össze is vannak fonódva. Bárcsak Damen idenézne, és látna, igazán rám nézne, ahogy szokott! Amikor végre felém fordul, átnéz rajtam, mintha láthatatlan lennék. Elzsibbadok. Megfagyok. Megbénulok. Damen átnéz rajtam... • Hahóóó! - kiabálja Stacia hangosan, hogy mindenki hallja. Komolyan! Segíthetünk? Segíthet valaki egyáltalán? Miles és Haven nem messze ül tőlem, nézem, ahogy a fejüket csóválják. Azt kívánják, bár sose álltak volna szóba velem. Nagyot nyelek és emlékeztetem magam, hogy egyikük sem ura a cselekedeteinek. Ennek az istentelen tévéshow-nak Román az írója, a rendezője és a producere is. A szemébe nézek. A felszín alá akarok ásni, hogy megtudjam, mi a valóság. Hogy valójában kicsoda ez a kanos, idegesítő, ^ 1 iikorfüggő tinédzser, akinek kiadja magát. Mert a helyzet az, liiigy nem veszem be. A kép, amit a kristályon láttam, az a széles, gonosz vigyor többet sejtet, mint amit látok. Ahogy a mosolya szélesedik, úgy mélyül a pillantása, és minden elhomályosul. Engem és Románt kivéve. Átzuhanok egy alagúton, egyre gyorsabban és gyorsabban, képtelen vagyok irányítani. Az elméje fekete mélységébe zuhanok, .ihol megpillantom, amit Román gondosan összeválogatott nekem. Damen buliját a Montage-beli lakosztályunkban, ahol ott volt Stacia, Honor, Craig meg mások, akikkel sosem álltunk szóba azelőtt. A buli napokig

tartott, míg ki nem rúgták őket, mert tönkretették a szobát. Végig kell néznem minden gusztustalan leltét, amiket inkább sose látnék, míg végül az utolsó kép következik. Amit a kristályon láttam, a legeslegutolsó kép. Hátrazuhanok a székről, és levegőben kalimpáló lábakkal a padlón találom magam. Az egész iskola megvető nevetésben tör ki. Rémülten nézem, hogy az asztallapról folyik lefelé a kiborított elixírem. • Jól vagy? - kérdezi Román, miközben talpra küzdöm magam. Kemény volt végignézni, mi? Higgy nekem, én ott voltam. Ezek még a legjobb pillanatok. Tartok tőle, hogy hinned kell nekem. • Tudtam, hogy te voltál — sziszegem előtte állva, haragtól reszkető tagokkal. - Végig tudtam. , • • Tudtad - mosolyog. — Tudtad. Egy pont oda. Figyelmeztetlek, van még vagy tíz pont előnyöm. ’ • Ezt nem teheted - felelem. A középső ujját belemártja a szétlocsolt piros lébe, és a nyelvére csöpögteti a folyadékot olyan kiszámított, szándékos mozdulattal, mintha valamit mondani akarna ezzel. Piszkál. Egy ötlet kezd formálódni a fejemben. • Látod, ebben nincs igazad. - Elfordítja a fejét, hogy láthassam a tarkóját. A nyakán ott virít a gondosan megmunkált Ouroboros-kígyó. Már megtettem, Ever - mosolyog. - Győztem. Nem megyek be a rajzórára. Ebéd után hazamegyek. Nem is. Az ebéd közepén megyek haza. Másodpercekkel a Románnal történt beszélgetés után a parkolóba rohanok (üldöz a gúnyolódó kórus), ahol beugrom a kocsimba, és még a csengetés előtt elviharzom. Messzire kell jutnom Romántól és a tetoválásától, a tekergő Ouroboroskígyótól, amely felvillan, majd eltűnik, mint Drináé tette. Csalhatatlan jele annak, hogy gonosz szándékú halhatatlan — ahogy mindig is gondoltam. Damen elfelejtett figyelmeztetni rájuk, nem is tudhatta, hogy léteznek, amíg Drina nem lépett színre. Hihetetlen, hogy ilyen sokáig tartott, míg rájöttem! Eszik, iszik, van aurája, a gondolatai elérhetőek (legalábbis számomra), de ez csak egy álarc. A homlokzat, mint a hollywoodi stúdiókban, amelyek úgy festenek, mint a gondosan épített házak, de mögöttük semmi nincs. Ezt csinálta Román is: kivetítette ezt a boldog, szerencsés, vicces angol fickót a ragyogó aurájával, a boldog, kanos gondolatokkal, miközben mélyen belül minden volt, csak ez nem. Az igazi Román sötét. És baljós. És gonosz. És minden más, ami azt jelenti: rossz. De a legrosszabb az, hogy meg akarja ölni Dament, és én még mindig nem tudom, hogy miért. Mert egyedül az okot nem láttam a sötét elméjébe tett utazás során.

Az okok fogják bebizonyítani, hogy meg kell ölnöm. Csak egy csapás a megfelelő csakrájára, és már meg is szabadultam tőle. De ha nem tudom az okot, elbukhatom. > Az első csakra, a gyökércsakra, ahogy máshogy nevezik, a harag, az erőszak és a kapzsiság középpontja. Vagy legyen inkább a köldökcsakra, azaz a szakrális csakra, ahol az irigység és a féltékenység lakik.” Ha nincs ötletem sem, hogy mi vezérli, esetleg a rosszat találom el. Ami nemcsak hogy nem öli meg, hanem iszonyúan fel is ingerli. És még van hat csakra, amelyek közül választhatok, és félek, hogy nem lesz időm végigpróbálni. Ha túl korán ölöm meg, az sem jó, hiszen magával viheti a titkot arról, hogy mit művelt Damennel és a többiekkel a suliban. Ezt nem kockáztathatom. Arról nem is beszélve, hogy az emberölés nem igazán az én műfajom. Csak akkor tettem meg, amikor nem volt más lehetőségem, csak hogy meghalok. És mióta megöltem Drinát, reméltem, hogy soha többé nem kell ilyet tennem. Ugyan ő sokszor megölt engem, és beismette, hogy a családom tragédiájáról is ő tehet, beleértve Puszedlit is, ez nem enyhítő körülmény arra, amit tettem. Szörnyű érzés, hogy én vagyok a felelős a haláláért. Ott vagyok, ahonnan elindultam. Úgy döntök, visszatérek a kezdetekhez. Jobbra fordulok a parti gyorsforgalmin, és Damen háza felé tartok. Gondolom, hogy a következő néhány órát az iskolában fogja tölteni, és lesz időm betörni a házba, hogy körülnézzek. Beállok a kapuba, integetek Sheilának, és továbbhajtok. Természetesnek veszem, hogy ki fog nyílni, és a fékre kell taposnom, amikor látom, hogy a helyén marad. Elnézést! Elnézést! - kiabál Sheila és odaviharzik, mintha valami behatoló volnék, mintha sose látott volna azelőtt, miközben a múlt hétig gyakorlatilag mindennap találkoztunk. Hello, Sheila — köszönök barátságos, jóindulatú mosollyal. — Damenhez jöttem, kinyitná a kaput, hogy... Meg kell kérnem, hogy távozzon - közli szigorú pillantással. Hogyan? De miért? Nincs a listán - feleli csípőre tett kézzel. Az arcán a megbánásnak egy halvány jelét sem látni, holott hónapokig barátságosan mosolyogtunk és integettünk. Ülök összeszorított szájjal, és lassan felfogom a szavakat. Nem vagyok a listán. Feketelistára tett, vagy minek hívják, amikor megtiltják a belépést egy zárt lakóparkba. iíz már magában is elég rossz, de hogy a Nagy Sheila adja át a hivatalos szakítóüzenetet a barátom helyett, hát ez nagyon rosszulesik.

Ienézek az ölembe. Úgy szorítom a sebességváltót, hogy a gomb azzal fenyeget, hogy a kezemben marad. • Ahogy az nyilvánvalóan a tudomására jutott, Damennel szakítottunk. Reméltem, hogy beugorhatok és elvihetem néhány itt maradt holmimat, mert mint látja... — gyorsan benyúlok a hátizsákomba — ...még van kulcsom. Felemelem, megcsillan rajta a déli nap. Az önsajnálat túlsággal elborít, hogy előre lássam, ahogy Sheila odakap és elveszi. • És most szíveskedjen elhagyni a területet! - kéri, miközben zsebre teszi a kulcsot. Az alakja kirajzolódik a hatalmas keblein feszülő szöveten. Arra sem ad időt, hogy a lábamat áttegyem a fékről a gázra: — Menjen! Ne kelljen még egyszer mondani! Ezúttal kihagyom a szokásos illatos rétet Nyárvidékén, helyette a főutcának gondolt hely kellős közepén landolok. Összeszedem magam, és leporolom a ruhámat. Meglepetten látom, hogy körülöttem mindenki megy tovább a dolgára, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne, hogy valaki lepottyan az égből. Bár szerintem az is. Karaoke bárok és fodrászszalonok mellett megyek el, a Romy és Rayne által mutatott úton. Tudom, hogy elég lenne odakívánni magam, de inkább szeretném megtanulni az utat. Egy gyors átkelés a sikátoron, aztán egy hirtelen kanyar a körúton, és odaérek a márványlépcsőkhöz, majd megállok a hatalmas ajtószárnyak előtt, és nézem, ahogy kitárulnak. • Belépek a hatalmas márványcsarnokba. Sokkal zsúfoltabb, mint előző alkalommal. Végigfutok a fejemben a kérdéseimen. Nem vagyok biztos benne, hogy szükséges-e az Akash, vagy itt is megkaphatom-e a válaszokat. Vajon az ilyen kérdésekhez, mint Valójában kicsoda Román és mi dolga Damennel?, vagy Hogyan állithatom meg, és menthetem meg Damen életét?, szükséges-e az Akash egyáltalán? ügy érzem, inkább össze kell tömörítenem a dolgokat egyetlenegy takaros kis mondatba, úgyhogy lehunyt szemmel ezt gondolom: Valójában amit tudni szeretnék, az az, hogyan állíthatok vissza mindent úgy, ahogy volt? Kitárul az ajtó, és meleg, hívogató fény csalogat, ugyanolyan fehér szobába lépek, mint előző alkalommal, de ezúttal nem fehér márványpad vár, hanem egy régi bőrfotel. Leülök, kihúzom a lábtartóját, és elhelyezkedem. Nem is tűnik fel, hogy apu kedvenc székének pontos másában ülök, amíg fel nem fedezem a karjába karcolt R. B. és E. B. monogramokat. Meghökkenten ismerem fel a jeleket, amelyeket Riley karcolt bele a fotelbe a cserkészkésével. Pontosan azokat a jeleket, amelyekkel nem csak egyértelműen bizonyítottuk, hogy mi voltunk a bűnösök, de még egy hét szobafogságot is sikerült kivívnunk.

Az enyém tíz napra nyúlt, amikor a szüleink rájöttek, hogy én vettem rá a húgomat, hogy megtegye, és ez a tény elegendő volt, hogy mint felbujtó, extra büntetést kapjak. Végigsimítok a kilyuggatott bőrön. A körmöm beleakad a bélésbe az Rnél, ahol túl mélyre szaladt a kés hegye. Zokogás fojtogat, ahogy visszaemlékszem arra a napra. Bármelyik napra. Minden ^gyes gyönyörű, csodálatos napra, amelyekről úgy gondoltam, örökké fognak tartani, és most elviselhetetlenül hiányoznak. Bármit megtennék, hogy visszamehessek. Bármit megtennék, csak hogy minden a régi legyen... A szoba hirtelen átalakul körülöttem. Az üres helyiségből, amelyben csak a fotel állt, a régi, oregoni házunk szobájának másolata lesz. A levegő megtelik anya híres csokis sütijének illatával, a falak gyöngyházfehérsége lágy bézs színné alakul, amit anya uszadékgyöngyként emlegetett. S amikor a háromszínű kék takaró (iirj’Jclenik a térdemen, az ajtó felé nézek. Puszedli póráza lóg a fogason, alatta apa cipője és Riley régi tornacipője. Figyelem, ahogy minden részlet a helyére kerül, az utolsó fényképig, könyvig és ,i|)i()ságig, amelyet számon tartok a fejemben. Mert azt kértem, hogy minden legyen a régi? Valójában rám és Damenre gondoltam. ; ÍVem? / • ■ Tényleg vissza lehet utazni az időben? Vagy ez csak egy másolat, egy Bloom családi dioráma, ez a légii ibb, amit kaphatok? Miközben azon töprengek, mit is kértem valójában, a tévé életre kel, és színek kezdenek villódzni rajta. A kristály, amit tegnap néztem. Szorosabbra húzom a takarót magam körül, gondosan begyűröm a térdem alá. A képernyőn a Vheure bleue szó jelenik meg. Amint elgondolkodom, mit is jelenthet, a kristály mutatja a választ. Gyönyörű, kalligrafikus betűkkel jelenik meg: A l’heure bleue francia kifejezés. Jelentése: „kék óra”. A napfény és ,1 sötétség közötti állapotot jelenti. A kék órát a különleges fényviszonyok miatt értékelik nagyra, és mert a virágok illata ebben az órában ii legerőteljesebb. A képernyőre hunyorgók, figyelem, ahogy a szavak eltűnnek, és a helyüket átveszi a telihold képe. Hatalmas, gyönyörű, csodaszép kék színben dereng, olyan árnyalatú, akár az ég... Aztán... aztán magamat látom. Farmer és fekete pulcsi van rajtam, a hajam leeresztve. Egy ablakon át nézem a kék holdat, és az órámra pillantok, mintha várnék valamire, ami hamarosan megérkezik. Az ég hirtelen gyönyörű mélykékké változik, akárcsak a hold. Lehunyom a szemem, felragyog a kapu fényfüggönye, és én visszatérek ugyanebbe a szobába...

Levegőért kapok. A kép nem ereszd a pillantásomat, figyelem, ahogy felemelkedik a kezem és a kristályhoz ér, majd eltűnik szem elől, ahogy a múlt magába fogadja. Kirohanok a csarnokból, le a lépcsőn. A látásom homályos, a szívem majd’ kiugrik, észre sem veszem Romyt és Rayne-t, amíg fel nem lököm egyiküket. . ; • Jaj istenem, ne haragudj, én... Lehajolok, és kinyújtom felé a kezemet, hogy felsegítsem. Újból megkérdem, jól van-e, és nagyon szégyellem magam, amikor visszautasítja a segítségemet, és talpra kászálódik. Megigazítja a szoknyáját és a térdzokniját. Ámultan nézem, ahogy a lezúzott térde azonnal meggyógyul - nem gondoltam, hogy talán olyanok lehetnek, mint én. • Ti... d...? ’ Mielőtt a nyelvemre jönne a szó, Rayne már a fejét rázza: • Természetesen nem. - Lenéz és ellenőrzi, hogy a két zokniját egyforma magasra húzta-e. — Egyáltalán nem vagyunk olyanok, mint te — morogja, miközben a blézerét és a szoknyáját igazgatja. A testvérére pillant, aki sokkal kedvesebb. • Rayne, légy szíves viselkedj! - fintorog. Rayne tovább fixíroz, de a hangja veszít az éléből. • Nos, nem vagyunk olyanok, mint te. • Akkor... akkor ti tudjátok, hogy én....’ - kérdezem, miközben Rayne ezt gondolja: Na és akkor mi van?! Romy ünnepélyesen bólint: • Kérlek, ne törődj a testvéremmel! Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megítéljük. Váltogatom a pillantásomat az ikrek között. Sápadt bőrükkel, nagy, sötét szemükkel, pengével vágott frufrujukkal és vékony ajkukkal úgy festenek, akár az életre kelt Manga-figurák. Hogy lehet két, külsőleg ennyire egyforma ember ennyire különböző természetű? • Mondd el, mit tudtál meg! - mosolyog rám Romy az utcán lefelé tartva. Gondolja, hogy követjük - és így is van. - Megtaláltad a válaszokat, amiket kerestél? Többet is. Tátott szájjal bámultam, míg a kristály el nem sötétült. Fogalmam sincs, mit kezdjek a tudással, ami a birtokomba jutott, de azt tudom, hogy az életemet megváltoztathatja. Valószínűleg a világot is. Elképesztő, hogy ilyen bölcsesség tudója vagyok. A vele járó felelősség hihetetlenül nagy. Mit várnak tőlem, mit kezdjek most ezzel? Van valami oka, hogy megmutatták? Valami nagy, globális oka? Vagy valami olyan elvárás, amiről még nincs tudomásom? És ha nem, akkor mi a lényeg? Tényleg, miért pont én? : Biztosan nem én vagyok az első, aki ilyesmit kért. i, Vagy igen?

Az egyetlen kézenfekvő magyarázat pedig az, hogy: ^ Talán vissza kell mennem. Talán vissza kell térnem. Nem azért, hogy merényleteket akadályozzak meg, vagy háborúknak vessek véget, vagy megváltoztassam a történelmet - erre a melóra nem én vagyok a megfelelő ember. Azt gondolom, okkal mutatták meg mindezt, olyan okkal, amelyre mindig is gondoltam: hogy ez az egész forgatókönyve a balesetnek, a mentális képességeimnek, hogy Damen halhatatlanná tett, mind-mind csak egy szörnyű tévedés volt. És ha vissza tudok ugrani az időben, megakadályozni a balesetet, akkor minden a régi lesz. Visszamehetek Oregonba, visszatérhetek a régi életembe, mintha az új sosem létezett volna. Ezt kívántam. De mi lesz Damennel? O is visszatérhet? És ha így lesz, Drinával marad, míg ő meg nem öl engem, és minden kezdődik elölről? Vagy csak késleltetem az elkerülhetetlent? Vagy minden a régi marad, engem kivéve? Meghal Román keze által, míg én Oregonban teljesen tudatlanul élem világomat? Hogy hagyhatnám ezt megtörténni? Hogyan fordíthatnék hátat az egyetlen embernek, akit igazán szeretek? Megrázom a fejem. Romy és Rayne még mindig várják a válaszomat, de nem tudom, mit mondjak. Csak állok tátott szájjal, mint valami idióta. Még Nyárvidéken is, a tökéletesség és a szeretet világában is csak egy rakás szerencsétlenség vagyok. Romy mosolyog és behunyja a szemét. A két karja megtelik piros tulipánokkal, és felém nyújtja őket. Nem veszem el. Ijedten elhátrálok. • Mit csinálsz? - kérdezem törékeny hangon, az ikreket figyelve. Látom, hogy ugyanolyan zavartak, mint én. • Bocsánat! Nem tudom, miért csináltam. A gondolat csak úgy a fejembe ugrott, és... Figyelem, ahogy a tulipánok eltűnnek, oda, ahonnan jöttek. De semmit nem változtat, hogy eltűnnek, és mást sem akarok, csak hogy az ikrek is elmenjenek. • Hát semmi nem tartozhat csak rám? — kiáltom. Tudom, hogy túlzásba esem, de nem tudok uralkodni magamon. A tulipáncsokor üzenet volt, és ha Romy hallgatózott és arról akart meggyőzni, hogy hagyjam a múltat és maradjak veszteg, na, ehhez neki semmi köze. Talán mindent tudnak Nyárvidékről, de semmit nem tudnak rólam, és nincs joguk beleütni az orrukat a dolgaimba. Sosem kellett ilyen döntést

hozniuk. Fogalmuk sincs, milyen elveszíteni mindenkit, akit valaha szerettek. Hátrálok még egy lépést. Rayne ráncolja a szemöldökét, Romy pedig fejcsóválva így szól: • Nem hallottunk semmit. Tényleg. Nem tudjuk minden gondolatodat olvasni, Ever. Csak amelyeket szabad. Amit odabent láttál, az a tiéd és csakis a tiéd. Csupán aggódunk érted, ennyi az egész. Nem több, nem kevesebb. Egy percig sem hiszek neki. Valószínűleg egész idő alatt kémkedtek a gondolataim között. Mi másért kaptam volna a tulipánokat? Miért kellene ilyesmit létrehozni? • Nem jártam az Akashban - felelem. - A szoba... - Eszembe jut anya sütijének illata, a nagyi takarójának tapintása, és tudom, hogy megint az enyém lehet minden. Csak ki kell várnom a megfelelő napot és órát, aztán visszatérhetek a családomhoz és a barátaimhoz. A régi életembe. Megrázom a fejem. - Ez a szoba más volt. • Az Akash Csarnoknak sok arca van - bólint Romy. - Azzá változik, amire szükséged van. - Az arcomat fürkészi. - Azért jöttünk, hogy segítsünk, nem felzaklatni vagy összezavarni. • És? Ti vagytok az őrangyalaim, vagy valami szellemi vezetőim? Két iskolás tündér keresztanya? • Nem egészen - nevet fel Romy. • Akkor kik vagytok? És mit csináltok itt? És hogy találtok meg mindig? ’ Rayne rám fintorog és megráncigálja a testvére ruhaujját, hogy induljanak. De Romy nem mozdul. A szemembe nézve felel a kérdésemre: • Azért vagyunk itt, hogy segítsünk. Csak ennyit kell tudnod. Nézek rá egy darabig, majd a testvérére, aztán fejcsóválva megfordulok, és otthagyom őket. Szándékosan titokzatoskodnak és furcsák, és nagyon úgy érzem, hogy nem jó szándékúak. Romy utánam szól, de nem állok meg. Minél távolabb akarok kerülni tőlük. A színház előtt álló vörös hajú nő felé tartok, aki hátulról úgy néz ki, mint Ava. Nagy csalódásomra nem Avat: veregetem vállon a színház előtt. Rádöbbenek, hogy beszélnem kell vele. Visszatérek hát a kocsimba a Trader Joe előtti parkolóban. Egy óvadan vásádóra ráhozom a frászt a megjelenésemmel a vezetőülésben, hogy elejd a bevásárlószatyrait, kávésdobozokat és konzerveket szórva szanaszét. Megígérem magamnak, hogy legközelebb diszkrétebb leszek. Ava épp egy jóslás közepén van, úgyhogy a világos konyhában várom meg, amíg végez. Tudom, hogy semmi közöm hozzá és nem kéne

szaglásznom, de kikémlelem őket gondolatban, és el vagyok hűlve, hogy Ava milyen részletesen jósol. • Lenyűgöző - mondom, miután a kliense távozik. - Hihetetlenül lenyűgöző. Komolyan, fogalmam sem volt - mosolygok rá. Ava vizet forral, teát készít, kekszet vesz elő. • Ezt bóknak veszem - mosolyog vissza. Leül velem szemben. -Emlékszem, neked is jósoltam már, az is eléggé részletes volt. Elveszek egy kekszet, mert ezt várja. Amikor lenyalom a cukrot a tetejéről, elszomorodom, hogy a cukornyalogatás már nem olyan vonzó, mint régen. • Emlékszel rá? Mindenszentekkor. Bólintok. Jól emlékszem. Aznap fedeztem fel, hogy látja Riley-t. Addig biztosra vettem, hogy egyedül én tudok beszélgetni a halott kishúgommal. Nem voltam elragadtatva a ténytől, hogy nem így van. • Elmondtad a vendégednek, hogy egy lúzerrel jár? - Félbetöröm a kekszet. - Hogy megcsalja az úgynevezett barátnővel, és hogy minél előbb dobnia kellene? - kérdezem, miközben lesöpröm az ölembe hullott morzsákat. • Nem ezekkel a szavakkal - feleli. Feláll, hogy levegye a teavizet, még mielőtt forrni kezd. - Remélem, hogy ha valaha is jóslásra adod a fejed, megtanulod finomítani a mondanivalódat. Hirtelen elönt a szomorúság. Nagyon régóta nem gondoltam a jövőmre, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Sok elképzelésem volt • parkőr, tanár, űrhajós, szupermodell, popsztár, és így tovább a végtelenségig. De most, hogy halhatatlan vagyok, és az összes lehetőséget kipróbálhatom, lesz rá időm a következő ezeriksz évben • már nem vagyok olyan lelkes. Az utóbbi időben csak azon gondolkodtam, hogyan kaphatom vissza Dament. És a legutóbbi nyárvidéki látogatás óta csak arra tudok gondolni, hogyan kaphatom vissza a régi önmagamat. Hiába hever a lábad előtt a világ, ha nincs kivel megosztani. • Én... Még nem tudom, mit akarok csinálni. Nem igazán gondolkodtam el rajta - hazudom, s közben azon jár az eszem, hogy vajon könnyű lesz-e visszatérnem a régi életembe, ha úgy döntök, megteszem. És vajon még mindig popsztár akarok majd lenni, vagy a változások, amelyeken átmentem, a múltba is követnek majd? A teáját fújogató Avara nézve rájövök, hogy nem azért vagyok itt, hogy a jövőmről beszélgessünk. A múltamról kell beszélgetnünk. Eldönteni, hogy a bizalmamba avatom-e a jósnőt és megosztom-e vele a

legnagyobb titkaimat. Meg vagyok győződve róla, hogy bízhatom benne, és még segíteni is tud. Az igazság az, hogy szükségem van valakire, akire számíthatok. Egyedül nem tudom végigcsinálni. És nem arról van szó, hogy menjek-e vagy maradjak, mert kezdek rájönni, hogy nincs sok választásom. A gondolat, hogy elhagyjam Dament, hogy sose lássam őt többé, elviselhetetlenül fáj. De ha a családomra gondolok, és arra, hogyan áldozták fel magukat értem... Akár a hülye kék pulcsi miatt, amiért apu visszafordult, ami a balesetet és mindenki halálát okozta, akár a Drina által az autónk elé küldött szarvas miatt, hogy megszabaduljon végre tőlem... úgy érzem, van mit rendbe hoznom. Bárhonnan is nézzük, a szálak hozzám vezetnek. Az én hibám, hogy nem élnek, az én hibám, hogy a fényes jövő ilyen hirtelen szertefoszlott. Ha nem lettem volna, mindez nem történik meg. Riley ugyan ragaszkodott ahhoz, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett, a helyzet az, hogy én teremtettem meg a tragédia lehetőségét, és ez azt bizonyítja, hogy fel kell áldoznom a Damennel közös jövőnket, hogy jóvátegyek mindent. Ez a legjobb, amit tehetek. : Ez az egyetlen dolog, amit tehetek. És ahogy a dolgok állnak, figyelembe véve a kiközösítésemet a suliban, Ava az egyetlen barátom. Vagyis szükségem van őrá, hogy összerakjak minden apró darabkát a kirakósban. A számhoz emelem a csészét, aztán mégsem iszom. Végigsimítom a fülét, és felsóhajtok. • Úgy gondolom, valaki megmérgezte Dament. - Ava szeme kidülled. - Valaki babrált az... ... elixirjével... • ...üdítővel, amit inni szokott. És ettől úgy viselkedik, mint aki... ... halandó... • ...normális, de nem a jó értelemben. - Összeszorított szájjal felkelek a székről. - És mivel nem mehetek be a kapun a lakóparkjába, szükségem van rád, hogy betörhessek hozzá. . • Oké, itt vagyunk. Csak nyugodtan! — Lekuporodom a hátsó ülés elé, amikor Ava a kapuhoz hajt. — Csak biccents és mosolyogj! Diktáld be a nevet, amit mondtam. Felhúzom a lábamat, és próbálom minél kisebbre összehúzni magam, ami két hete még könnyebb lett volna, de közben jött ez a nevetséges növekedési hullám. Magam köré tekerem a pokrócot. Ava leengedi az ablakok, és Sheilára mosolyog. Bemondja Stacia Miller nevét (utódom Damen vendéglistáján). Remélem, Stacia nem járt itt elégszer, hogy a nő megjegyezze az arcát.

A kapu kitárul, és Damen háza felé gurulunk. Félredobom a takarót, és felmászom az ülésre. Ava körülnéz az utcán, és nyilvánvaló irigykedéssel így motyog: i • Nagyon trendi. Vállat vonok. Még sosem néztem igazán körül a lakóparkban. Toszkán villák és spanyol hacienda-utánzatok garmadája volt számomra, ápolt kertekkel és mélygarázsokkal, amelyek között el kellett hajtanom, hogy Damen álfrancia kastélyához érjek. • Fogalmam sincs, hogy engedheti meg magának, de nagyon szép — pillant rám Ava. • Lóversenyezik — morgóm. A garázsajtóra koncentrálok, míg beállunk a ház elé. Az ajtó minden részletét az agyamba vésem, és akarom, hogy kinyíljon. Látom magam előtt, ahogy emelkedni kezd, de amikor kinyitom a szemem, látom azt is, ahogy hangos dörrenéssel visszacsapódik a helyére. Egyértelmű, hogy a pszichokinézis mesterfokától nagyon messze járok, azaz egy Prada táskánál nehezebb tárgyat nem tudok megmozdítani. • Khm, talán hátulról menjünk, ahogy szoktam — szégyellem, hogy kudarcot vallottam. Ava nem hallja, fogja a táskámat, és a bejárati ajtó felé indul. Nem tudom meggyőzni, hogy nincs értelme, mert zárva van, és itt nem tudunk majd bejutni, csak megy és bizonygatja, hogy majd kinyitjuk. • Nem olyan könnyű, mint hiszed. Hidd el, próbáltam már, és nem működött — a legutóbb összehozott extra ajtó még mindig ott áll a falhoz támasztva, ahol hagytam. (Dament biztosan nagyon lefoglalja, hogy menő legyen és hajkurássza Staciát, ezért nem tette még el az útból.) Elszomorít a gondolat, már meg is bánom. Nyomorultul érzem magam. ’ • Nos, ezúttal én is itt vagyok - mosolyog Ava. - És azt hiszem, már bebizonyítottuk, hogy jó csapat vagyunk. A tekintetében annyi várakozás és optimizmus csillan, hogy nincs értelme ellenkeznem. Lehunyom hát a szememet, megfogjuk egymás kezét és elképzeljük, ahogy az ajtó kitárul előttünk. Pillanatokkal ezután elfordul a zár, és az ajtó kinyílik. • Csak ön után — biccent Ava, s közben az órájára sandít. — Pontosan mennyi időnk is van? - kérdezi összeráncolt szemöldökkel. A csuklómra pillantok, ahol a lópatkós karkötőt hordom, amit Damentől kaptam a lovin, és a szívem szakad meg a vágyakozástól. Mint mindig, ha ránézek. De nem vagyok hajlandó levenni. Nem tudom. Ez az egyetlen kézzelfogható emlékem arról, ami köztünk van. • Hé! Jól vagy? - aggódik Ava. • Időben végzünk. De azért jó, ha tudod, hogy Damennek van egy rossz szokása. Néha ellógja az utolsó órákat, és hazajön.

• Akkor lássunk neki! - mosolyog Ava. Belép az előszobába, és szemügyre veszi a helyiséget a mennyezeten függő hatalmas csillártól az emeletre vezető lépcső kovácsoltvas korlátjáig. - Tizenhét éves a srác? , , : , A konyhába megyek, nem válaszolok, úgyis tudja, hogy annyi. Amúgy is más dolgom van, mint elemezgetni, hogy egy tizenhét éves srác, aki sem nem popsztár, sem nem tévés, hogy lakhat egy ilyen helyen. • Hé, várj! - kapja el a karomat. - Mi van odafent? • Semmi - felelem túl gyorsan. Elszúrtam. Túl hirtelen és túl határozottan vágtam rá a választ. Más se hiányzik, csak hogy Ava elkezdjen odafent szaglászni. • Gyere már! - mosolyog Ava mint valami lázadó kamasz, akinek a szülei elmentek otthonról a hétvégére. - Mikor van vége az utolsó órának? Kettő ötvenkor? Óvatosan bólintok, de ez is elég, hogy felbátorodjon. • Mikor ér ide, tíz perccel azután? • Inkább két perc. Nem, inkább harminc másodperc. Iszonyat gyorsan vezet. Ava az órájára néz, aztán megint rám. A szája sarkában mosoly dereng. • Az még mindig elég idő, hogy körülnézzünk, kicseréljük az italokat, és eltűnjünk. Amikor ránézek, hallom a fejemben ordító hangot: Mondj nemet! Mondj nemet! Csak... mondj... nemet! Hallgatnom kéne rá. Ava hangja nyomja el a lelkiismeretemét: • Gyerünk, Ever, nem mindennap járok ilyen házban! Amúgy meg lehet, hogy odafent találunk valami hasznosat, erre nem gondoltál? Összeszorított szájjal bólintok. Vonakodva követem, ahogy felrohan a lépcsőn, akár egy izgatott kislány, hogy végre láthatja a srác szobáját, akibe bele van zúgva — holott tíz évvel idősebb nálam. Az első nyitott ajtóhoz megy, amit megpillant, ami történetesen a hálószoba. Követem, és nem vagyok biztos benne, hogy meglepődöm, vagy megkönnyebbülök, hogy úgy találjuk, ahogy hagytam. Csak rendetlenebb. Sokkal rendetlenebb. Nem akarom végiggondolni, hogy ez hogyan lehetséges. Sem az ágynemű, sem a bútorok, még a falak színe sem változott. Hála az égnek. Minden ugyanaz, amit pár hete segítettem idecipelni, mert nem voltam hajlandó még egy percet eltölteni a nyomasztó mauzóleumában, ahol addig aludt. A frász kerülgetett azok között a poros, régi emlékek között. Mondjuk gyakorlatilag én is a poros, régi emlékek része vagyok. Miután a helyére került az új bútor, még mindig jobban szerettem inkább nálunk lógni. Nem is tudom... valahogy biztonságosabbnak éreztem.

Mintha az, hogy Sabine bármelyik pillanatban hazaérhet, megóvott volna attól, hogy olyat tegyek, amire nem vagyok felkészülve. Mindazok után, ami történt, ez nem kicsit röhejes. ; • Azta! Nézd már ezt a fürdőszobát! — vizsgálgatja Ava a mozaikberakásos zuhanyfulkét, amiben húsz embernek elegendő zuhanyrózsa van. — Hozzá tudnék szokni! — Leül a jacuzzi szélére, és a csapokat tekergeti. - Mindig vágytam egy ilyenre. Próbáltad már? Félrenézek, még mielőtt kiszúrja, hogy elpirulok. Attól, hogy beavattam néhány titkomba, nem kell a magánéletem minden részletébe beavatnom. • Van otthon is — mondom végül, remélve, hogy ez megteszi, aztán végre mehetünk a dolgunkra. Vissza kell mennünk a földszintre, hogy kicseréljük Damen palackjait az enyémekre. Ha itt hagyom egyedül, sose jön le. Megkocogtatom a karórámat, hogy emlékeztessem, én vagyok a főnök. • Jól van... — Gyakorlatilag vonszolja magát. Csak néhány ajtóval jutunk távolabb, amikor megáll. - Csak nagyon gyorsan, itt mi van? És mielőtt megállíthatnám, belép a szobába, Damen szent helyére. A menedékbe. A mauzóleumába. Csakhogy ez a szoba nem ugyanaz a szoba. A változás drámai. Damen életének minden nyoma eltűnt. Sehol egy Picasso, sehol egy Van Gogh, vagy a bársonykanapé. Vörös filccel borított biliárdasztal, teletömött bár áll a szobában krómozott bárszékekkel, és egy gigantikus méretű síkképernyős tévével szemben egy sor fotel. Mit csinálhatott a régi holmikkal? A felbecsülhetetlen értékű műtárgyak az agyamra mentek, de .illlii:. most, hogy ezekre a modern, menő cuccokra lettek lecserélve, úgy érzem, hogy egy letűnt idő jelképei voltak. Hiányzik a régi Damen. Hiányzik az én okos, jóvágású, lovagias pasim, aki annyira ragaszkodik a reneszánsz múltjához. Éz a milleniumi Damen idegen nekem. Körülnézve a szobában úgy érzem, túl késő, hogy megmentsem. • Mi a baj? Elsápadtál. Megmarkolom Ava karját, és levonszolom a lépcsőn. , • Sietnünk kell! Mielőtt késő lesz! Kiabálva lerohanok a lépcsőn: • Hozd ide a táskát az ajtó mellől! A hűtőhöz futok, hogy kiürítsem, és kicseréljem a tartalmát az én elixíremre. Le kell ezt rendezni, mielőtt hazaér és rajtakap minket.

Amikor feltépem az óriási frigó ajtaját, nem azt látom, amire számítok. Először is tele van. Rengeteg minden van benne, mintha bulira készülne, de legalább háromnaposra. Marhaszegy, steak, hatalmas sajtok, fél csirke, két óriáspizza, ketchup, majonéz, ételhordók... Nem beszélve a több rekesz sörről, ami az alsó polcon áll. És még ha ez normális is, mint jelenség, egy biztos: Damen nem normális. Hatszáz éve gyakorlatilag nem eszik. Nem iszik sört. A halhatatlan elixírt, néha pezsgőt, de ennyi. Heinekent és Coronát nem kifejezetten. • Mi az? - kíváncsiskodik a vállam fölött Ava. Kinyitja a frigó mélyhűtődobozát. Vodka, fagyasztott pizza, jégkrém. • Jól van. Tehát bevásárolni volt. Van valami oka a riadalomnak, amit nem értek? Vagy általában csak manifesztálódott ételt fogyasztotok, ha megéheztek? Megrázom a fejemet. Nem mondhatom el neki, hogy Damen sosem éhezik meg. Attól még, hogy tudja, mire vagyunk képesek itt és Nyárvidéken, a történetnek ezt a részét nem kell tudnia. Mármint a Ja, mondtam már, hogy halhatatlanok vagyunk? részét. Annyit tud, amennyit elmondtam neki: hogy erős a gyanúm, hogy Dament mérgezi valaki. Amit nem mondtam el, hogy a méreg elpusztítja a képességeit, a különleges fizikai erejét, az intelligenciáját, még a hosszú távú memóriáját is, és lassan eltöröl mindent, majd Damen visszatér a halandóságba. Bár most úgy fest, mint egy átlagos gimnazista - olyan, aki őrült jól néz ki, van pénze bőven, és szülőmentes, multimilliós kérója -, csak idő kérdése, hogy öregedni kezdjen. Aztán leromoljon. És végül meghaljon. Ahogy az Akash-kristályon láttam. És pont ezért kell kicserélni az italt. Vissza kell állnia a jó elixírre, hogy visszanyerje az erejét, és a károk egy része helyreálljon. Közben én kidolgozok egy ellenszert, ami remélhetőleg megmenti, és visszaváltozik a régi Damenné. • Nem látom az üvegeket, amikről beszéltél - hunyorog Ava a hűtőszekrény fényében. - Biztosan itt tartja? • Hidd el, itt vannak. - Áttúrom a világ legnagyobb fűszerkollekcióját, és végül megtalálom az elixírt. Az üvegek nyakára fonom az ujjaimat, és átnyújtom Avának. - Ahogy sejtettem - bólintok. Ava felhúzott szemöldökkel rám néz:

• Nem gondolod, hogy fura, hogy még mindig ezt issza? Ha megmérgezték, biztosan más az íze. 195 És ekkor kezdek kételkedni. Mi van, ha nincs igazam? Mi van, ha egyáltalán nem úgy van, ahogy gondolom? Mi van, ha Damen csak rám unt, ha mindenki csak rám unt, és Romannek semmi köze az egészhez? Kinyitok egy üveget, és a számhoz emelem. . • Ugye nem akarod meginni?! Belekortyolok, elvégre máshogy nem fogom megtudni, hogy mérgezette. Remélem, hogy egy korty nem árt meg. Amint lenyelem, rögtön rájövök, hogy miért nem vette észre Damen a különbséget. Mert nincs. Legalábbis amíg az utóízét nem érzem a számban. • Vizet! - nyögök fel és a csaphoz rontok, nagy kortyokban iszom a vizet, amíg a szörnyű ízt el nem mossa. , • Ennyire rossz? ,; A ruhám ujjába törlöm a számat. • Annál is rosszabb. Ha látnád, Damen hogy issza, tudnád, miért nem érzi az ízét. Úgy nyeli, mint... - azt akarom mondani, hogy mint egy haldokló, de ez közel van az igazsághoz. - Úgy issza, mintha nagyonnagyon szomjas lenne. Kiadogatom Avának az üvegeket, aki a mosogató mellé teszi őket, miután félretolta a tömérdek mosatlan edényt. Gördülékenyen dolgozunk, átadom az utolsó üveget, és már hajolok is le a táskámhoz a „biztonságos” palackokért. Tudom, hogy érintetlenek, mert pár hete kaptam őket Damentől, amikor még Román sehol sem volt. A régiek helyére akarom tenni őket, hogy Damen ne vegye észre, hogy hozzányúlt valaki. • Mit csináljak a régiekkel? - kérdi Ava. - Kidobjam? Vagy tartsuk meg bizonyítékként? Amikor felnézek, Damen lép be az ajtón. • Mi a francot műveltek a konyhámban? Jéggé dermedek. Két palack érintetlen főzettél a kezemben állok a hűtő előtt. Annyira elfoglalt, hogy rá gondoljak, hogy elfelejtettem figyelni, hogy érzem-e közeledni. Ava eltátja a száját. Az arcán az a pánik ül - leesett áll, tágra nyílt szemek - , amelyet én is próbálok elrejteni. Megköszörülöm a torkomat. • Ez nem az, aminek látszik. Kétségkívül ez a legidiótább, legnevetségesebb dolog, amit mondhattam, mivel pontosan így csináljuk, amit gondol. Ava meg én betörtünk a házába, és a hűtőszekrényében turkálunk. Sima, egyszerű ügy Ledobja a táskáját, és a szemembe nézve hozzám lép.

• Fogalmad sincs, mit gondolok. Ó, dehogynem. Kiráz a hideg a fejében forgatott gondolatoktól. Zaklató! Elmebeteg. mt^i<:issz2}o\i2k. • Hogy a pokolba jutottatok be? • Hmm, Sheila engedett be - felelek. Nem tudom, mit csináljak a kezemben tartott üveggel. A halántékán lüktet egy ér. Ökölbe szorított kézzel néz egyikünkről a másikunkra. Sosem láttam még ilyen dühösnek, azt sem tudtam, hogy egyáltalán képes rá. Elég nyomorult érzés, hogy én hoztam ki belőle. • Sheilával majd elbeszélgetek - mondja. Nem egészen ura az indulatainak. - Mit kerestek itt? A házamban? A hűtőmben kotorászva? Mire készültök? Avara pillantok. Szégyellem, hogy hallania kell, hogy beszél velem a szerelmem. • És ő? - mutat Avara. - Elhoztad a partiboszorkányodat, hogy elátkozzon, vagy mi? . ; , • Emlékszel? - Kíváncsi vagyok, mi maradt meg benne a múltunkból, és ugyan hülyeség, de hogy emlékszik Avara, reménnyel tölt el. Emlékszel a Mindenszentek esd bulira? - suttogom. Eszembe jut, amikor először csókolt meg a medence partján. Én Marié Antoinette-nek öltöztem, ő pedig Fersen grófnak, anélkül, hogy összebeszéltünk volna. • Ja, emlékszem. Gyenge pillanat volt, esküszöm, hogy soha többé nem fordul elő. Túl komolyan vetted. Ha tudtam volna, hogy ilyen beteg vagy, eszembe se jut. Nem érte meg. Visszagyűröm a könnyeimet. Üres vagyok, a bensőmet mintha kiásták és félredobták volna, ahogy a szerelmünk utolsó reményét, az utolsó esélyt, amiért értelmét láttam az életemnek. Minden kicsúszik a kezemből. Emlékeztetem magam, hogy ezek Román szavai. Az igazi Damen képtelen így bánni bárkivel is, de ettől még nem fáj kevésbé. • Damen, kérlek! - nyögöm ki végül. - Tudom, hogy úgy látszik, nem jó, amit csinálunk. Komolyan. De meg tudom magyarázni. Csak segíteni akarunk. Olyan gúnyosan néz rám, hogy elszégyellem magam. De folytatom, tudom, hogy legalább meg kell próbálnom. • Valaki meg akar mérgezni. Valaki, akit ismersz. Egy szavamat sem hiszi. Meg van róla győződve, hogy megőrültem, és mielőbb be kéne zárni valahová. • És ez a valaki, aki meg akar mérgezni, ez a valaki, akit történetesen ismerek, esetleg nem te vagy? Csak mert te törtél be a házamba, te forgattad fel a hűtőmet, és te babrálsz az italommal. Szerintem a bizonyíték önmagáért beszél. Megrázom a fejemet, és legyűröm a torkomban növekvő gombócot.

• Tudom, minek látszik, de hinned kell nekem. Igazat mondok, nem találtam ki! Damen lassan, kiszámított léptekkel közelebb jön hozzám, akár a vadat becserkésző ragadozó. Úgy döntök, elmondok mindent. Most már úgysincs vesztenivalóm. • Román csinálta! - Figyelem, ahogy az arckifejezése vádlóból iszonyú dühössé változik. - Az új barátod egy... - Avara lesek, tudom, hogy nem mondhatom el, micsoda Román valójában. Nem, mintha számítana, Damen úgysem emlékszik, hogy halhatatlan, és nem értené, miről beszélek. • Kifelé! - a pillantása megdermeszt. - Menjetek innen a pokolba, mielőtt hívom a zsarukat. Ava kiönti a mosogatóba a mérgezett üvegek tartalmát, mihelyt elhangzik a fenyegetés. Damen már lenyomta a telefonján az egyes gombot, aztán még egyszer, végül... Meg kell állítanom. Nem hívhatja fel a rendőrséget. A szemébe nézek, bár ő nem néz rám. Minden energiámat őrá összpontosítom, gondolatban felé nyúlok, megpróbálok hatni rá. Könyörgő, szerelmes fehér fénnyel árasztom el. És egy csokor piros tulipánt küldök gondolatban. • Nem akarok bajt - suttogom, miközben lassan elhátrálok. - Nem kell felhívnod senkit, most azonnal elmegyünk. — Visszatartom a lélegzetemet, miközben ő a telefonjára meredve azon gondolkodik, miért nem tudja lenyomni a segélyhívó szám utolsó gombját. Felnéz, és egy rövidke pillanatra, egy villanásnyi időre mintha visszatérne a régi Damen. Úgy néz rám, ahogy régen, és jön vele a meleg csiklandozás a bőrömön. A pillantás el is tűnik, ahogy jött, de boldogan veszem tudomásul, hogy elértem valamit. Damen lehajítja a mobilját a pultra, és megrázza a fejét. Tudom, jobb, ha eltűnünk, mielőtt elmúlik a hatás, hát fogom a táskámat, és az ajtó felé indulok. Visszanézve látom, hogy minden egyes üveg tartalmát a mosogatóba önti. Nem lehet biztos benne, hogy mit műveltem velük. harmincöt Mi történik, ha nem iszik az elixírből Jobb lesz, vagy rosszabb? Ez Ava kérdése is, amikor beszállunk a kocsiba. Igazság szerint fogalmam sincs, még mindig nem tudom. Szóval nem válaszolok. Csak megvonom a vállamat. • Annyira sajnálom — sóhajtja az ölében összekulcsolt kézzel. — Úgy érzem, én tehetek róla. Voltaképpen az ő hibája is volt, hogy a nézelődéssel elpazaroltuk az időt a házban, de megrázom a fejemet. Az én ötletem volt az egész. És nem figyeltem, hogy Damen mikor érkezik, úgyhogy ha valakit hibáztatni lehet, az én vagyok.

De a lebukásnál még sokkal rosszabb, hogy Damen szemében furcsa zaklatóból szánalmas lúzer lettem. Meg van győződve róla, hogy megpróbáltam valami fekete mágiával megvuduzni az italát, hogy ennek segítségével elcsábítsam. Merthogy Stacia épp erről győzte meg, amikor előadta neki a történteket. Ezt akarja hinni. Valójában ezt hiszi az egész iskola, még néhány tanárom is. Amitől még szörnyűbb az iskolába járás, mint volt, ugyanis az eddigi gyogyóst és lúzert felváltja a Boszorkány! beszólás is. És kétszer is bent tartanak óra után. Robins tanár úr kérése nem ér meglepetésként. Mivel már beszélgettünk arról, hogy képtelen vagyok továbblépni és felépíteni magamnak a Damen nélküli új életemet, nem sokkol különösebben, hogy meg akarja velem beszélni az incidenst. Ami meglep, az a saját reakcióm. Olyat teszek, amit sose gondoltam volna: megvédem magam. • Már elnézést kérek - vágok a tanár úr szavába. Nem érdekel az elvált, félalkoholista tanárom egyetlen jóindulatú gondolata sem a párkapcsolati tanácsadás terén. - Tudtommal, ez csak egy pletyka. Egy állítólagos esemény, az azt alátámasztó bizonyíték nélkül. - Merészen a szemébe nézek, holott épp hazudok. Ugyan Damen tetten ért minket, de nem fényképezett le. Nincs újabb video a YouTube-on. - Tehát, ha nem vádolnak hivatalosan... - drámai hatásszünet és torokköszörülés, hogy kitaláljam, mit mondjak - ...míg az ellenkezője nem kerül bizonyításra, ártatlan vagyok. - Robins tanár úr visszahőköl és szóra nyitja a száját, de nem hagyom. - Szóval, hacsak nem az órai magatartásomat szeretné megbeszélni, amelyről mindketten tudjuk, hogy példás, vagy a jegyeimet, amelyek történetesen több mint kitűnőek, azt hiszem végeztünk. . Szerencsére Munoz tanár úrral könnyebb dolgom van. Talán mert én megyek oda hozzá. Gondolom, hogy a reneszánszmániás történelemtanár majd segíthet kinyomozni a növény nevét, ami kell az elixírhez. Tegnap este, amikor rákerestem a neten, rájöttem, hogy gőzöm sincs, mit írjak a keresőbe. És mivel Sabine árgus szemekkel figyel, holott úgy eszem, iszom és viselkedem, ahogy egy normális ember, ki van zárva a legrövidebb kiruccanás is Nyárvidékre. Munoz az utolsó reménységem. Illetve az egyetlen reménységem. Mert tegnap, amikor Damen kiöntötte az összes italt, odalett az én, amúgy is szűkös készletem is. Ami azt jelenti, hogy újat kell kevernem. Sokat. Nem csak azért, hogy a saját erőmet fenntartsam, hanem Damen gyógyulásához elegendőt is. Mivel nem kaptam meg tőle a receptet, abból kell összeraknom, amit a kristályon láttam, amikor az apjával összeállították a főzetet. Az apja

minden hozzávalót elsorolt, de az utolsót csak a fia fülébe súgva, és ezt nem hallottam. Munoz tanár úr nem tud segíteni. Miután beleássa magát pár könyvbe és nem jut semmire, így szól: • Sajnálom, Ever, de nem tudok segíteni, de ha már itt vagy... Felemelem a kezemet, mielőtt folytathatná. Nem vagyok büszke arra, ahogy Robinsszal bántam, de ha Munoz sem áll le, előadom ugyanazt a beszédet. • Tudom, mit akar mondani, de higgye el, téved! Nem úgy történt, ahogy gondolja... Elhallgatok. Hiszen a védekezés éppen a bűnösségemet bizonyítja. Azt kellett volna mondanom, hogy másnak látszik. Hogy félreérti a történteket. Ehelyett azt bizonygattam, hogy nem úgy történt... Mi ez, ha nem bűnösségem ékes bizonyítéka...? Az viszont külön mázli, hogy Damenen kívül nincs szemtanúja az esetnek. Megrázom a fejemet, és gondolatban letolom magam. Klassz, Ever! Csak így tovább, aztán Sabine majd elvállalja a védelmedet! Munoz tanár úr rám néz, aztán mindketten megrázzuk a fejünket, hogy inkább hagyjuk a csudába. Amikor felveszem a táskámat és indulnék, megérinti a karomat. • Kitartás. Minden rendben lesz. ; Ennyi elég is. Ez az egyszerű gesztus megmutatja, amit tudnom kell. Hogy Sabine mindennap ott van a Starbucksban. Bizonytalan flörtölésbe keveredtek ezek ketten, ami hála az égnek nem jutott még tovább a mosolynál. Munoz határozottan várja, hogy megtehesse a következő lépést. Tudom, hogy mindent meg kell tennem az ellen, hogy ez így menjen tovább, és ne adja isten randizni kezdjenek, de pillanatnyilag nem érek rá ezzel foglalkozni. Lerázom magamról az energiáit, és kimegyek az ajtón. Román tűnik fel hirtelen. Az enyémekhez igazítja a lépteit. • Segített Munoz? ,; Nem állok meg. Összerezzenek a jeges leheletétől, ami az arcomat cirógatja. , • Kifutsz az időből - mondja lágyan, mint egy szerelmes ölelés. Egyre gyorsabb, nem gondolod? És mielőtt észbe kapnál, vége is lesz. Aztán... hát aztán már csak ketten leszünk, te meg én. Vállat vonok, mert tudom, hogy nincs igaza. Láttam a múltat. Láttam, mi történt a firenzei templomban. És ha nem tévedek, hat halhatatlan árva járja a világot rajtunk kívül. Hat kis csibész, akik bárhol lehetnek, feltéve, hogy sikerült életben maradniuk. Ha Román ezzel nincs tisztában, hát tőlem nem is fogja megtudni. A szemébe nézek, és ellenállok a mélykék vonzásnak. • Milyen szerencsés vagyok.

• Hát még én - mosolyog. - Szükséged lesz valakire, aki megragasztja az összetört szívedet. Valakire, aki megért. Valakire, aki tudja, mi vagy valójában. - Végigsimít a karomon. Az érintése sokkolóan hideg, még a ruhám ujján át is érzem, és gyorsan elhúzódok. • Semmit nem tudsz rólam. Alábecsülsz. A helyedben nem innék előre a medve bőrére, barátom. Messze van még a győzelem. Fenyegetésnek szánom, de annyira remeg a hangom, hogy aligha veszi komolyan. Meggyorsítom a lépteimet, és hátrahagyom a gúnyos kacajt. Az ebédlőbe sietek, ahol Haven és Miles az asztalomnál várnak. Leülök, és mosolyogva nézem őket. Olyan rég voltunk együtt, hogy pusztán az, hogy egy asztalnál ülünk, nevetségesen boldoggá tesz. • Sziasztok! — Képtelen vagyok letörölni a vigyort az arcomról, figyelem, ahogy rám néznek, aztán egymásra, aztán egyszerre biccentenek, mintha csak elpróbálták volna. Miles beleiszik az ásványvizébe, aminek eddig a közelébe sem ment. Élénk rózsaszín körmeivel dobol a palack oldalán. A gyomromban rémület. Gondolkodom, hogy ráhangoljam-e magam a gondolataikra, hogy megtudjam, miért is vannak itt, de aztán úgy döntök, jobb, ha nem hallom kétszer. • Beszélnünk kell - kezdi Miles. - Damenről. • Nem - vág közbe Haven éles pillantással. Elővesz a táskájából egy csomag sárgarépát, a VIP-listás lányok ebédjét. - Damenről és rólad. • Miről kéne beszélni? Staciával jár, és én... kezelem a dolgot. Gyászos pillantást váltanak. • Tényleg kezeled? Csak mert az, hogy betörsz hozzá és kipakolod a hűtőjét, az elég gáz. Nem kifejezetten úgy tűnik, mintha továbbléptél volna. • És akkor? Ti minden pletykának bedőltök? Ilyen hosszú barátság után, az után, hogy annyit lógtunk együtt nálam, azt hiszitek, képes lennék rá, hogy... — fejcsóválva forgatom a szememet, és nem folytatom. Mire számíthatok Milestól és Haventől, ha Damennél csak a felismerés egyetlen millió pillanatát tudtam elérni, holott évszázadok óta együtt vagyunk? • Hát, nem igazán értem, hogy Damen miért találna ki ilyet -feleli Haven a szemembe nézve. Olyan éles és elítélő a pillantása, hogy rájövök, nem segíteni jöttek. Az igazság az, hogy hiába tesz úgy, mintha érdekelné, mi van velem, valójában élvezi, hogy pórul jártam. Miután Damen engem választott őhelyette, és most látja, hogy Román is engem hajkurász, holott úgy nézett ki, mintha őiránta érdeklődne, boldog, hogy láthat összeomolni. Azért ereszkedett idáig, hogy leül az asztalomhoz, hogy lássa a szenvedésemet.

Lesütöm a szemem. Meglep, hogy mennyire fáj, de próbálom nem elítélni Havent. Jól tudom, hogy az csak féltékenység, semmi ésszerűség nincs benne. • Túl kell tenned magad rajta — mondja Miles. A tekintete nem ereszti az enyémet, még akkor sem, amikor iszik. — Túl kell lenned rajta, és továbblépni. • Mindenki tudja, hogy zaklatod - teszi hozzá Haven. Eltakarja a száját, és látom, hogy a körme a szokásos fekete helyett ugyanolyan színűre van festve, mint a balerinacipője. — Mindenki tudja, hogy kétszer is betörtél hozzá, legalábbis ennyiről tudunk. Komolyan, te nem vagy normális. Vajon meddig folytatják még a tetemre hívást. • Mindegy. Mint a barátaid, csak szeretnénk meggyőzni róla, hogy el kell engedned. Lépj vissza, és hagyd békén! Az az igazság, hogy ijesztően viselkedsz, arról nem is beszélve, hogy... Haven hangja mormolássá folyik össze a fülemben. Végigmegy a Milesszal előre megbeszélt pontokon. De mióta azt mondta, mint a barátaid, nem is hallom, amit mond. Nem érdekel a többi mondandója, ebbe a három szóba kapaszkodom, még ha nem is igazak. Felnézek és látom, hogy a nagy asztaltól Román néz. Megütö-ged a karóráját, és olyan fenyegetően mutat Damenre, hogy felugróm az asztaltól. Magam mögött hagyom Haven zümmögését, és a kocsimhoz rohanok. Sokkal fontosabb dolgom van. Végeztem a sulival. Nem fogom kitenni magam mindennap ennek az elviselhetetlen tortúrának. Mi értelme idejönni, ha sehová nem haladok Damennel, Román csak zaklat, a tanárok és a jóindulatú exbarátaim meg kioktatnak? Amúgy meg, ha a dolgok jól mennek, hamarosan visszamegyek a régi oregoni sulimba, és élem tovább az életemet, mintha ez az egész sose létezett volna. Szóval tényleg nincs értelme nap mint nap keresztülmenni ezen. Kihajtok a Broadway-re, és a gyalogosok között szlalomozva a kanyon felé tartok, remélve, hogy egy nyugodt helyen kinyithatom az átjárót Nyárvidékre, és senkire nem hozom rá a frászt. Nem jut eszembe, hogy ahol megállok, az épp az a hely, ahol először megküzdöttem Drinával. Ahonnan Damen segítségével először léptem Nyárvidék földjére. Elhelyezkedem az ülésben, és elképzelem az aranyló fényfátylat magam előtt. Pont a Tudás Nagycsarnoka előtt érek földet. Nem is látom a folyton változó homlokzatot, csak berohanok a márványcsarnokba. Két dologra összpontosítok: Van ellenszere Damen betegségének?

És hogyan találhatom meg a titkos növényt, az elixír utolsó hozzávalóját? Ismételgetem a kérdéseimet, amíg várom, hogy megnyíljon a folyosó az Akashhoz. De semmi. Sem gömbök. Sem kristálylapok. Sem kerek szoba síkképernyős tévével. Semmi. Nada. Niente. ’ Csak egy lágy hang mögöttem. - Elkéstél. Romyra számítok, de Rayne áll a hátam mögött. Követ az ajtóhoz, és miközben próbálom növelni a távolságot közöttünk, ismételgeti, amit mondott. Nem érek rá. Nincs időm megfejteni a világ legijesztőbb ikerpárjának a rejtvényeit. Nyárvidéken nincs értelme az idő múlásának, mert minden a most állapotában történik, de amíg itt időzöm, otthon telik az idő. Ami azt jelenti, hogy mennem kell, előre, végig a utcán, olyan gyorsan, ahogy csak tudok, míg a hangja suttogássá halkul. Meg kell mentenem Dament, mielőtt visszafordítanám az időt és hazamennék. És ha a válaszok nincsenek itt, akkor máshol kell keresnem. Futásnak eredek. Befordulok a sikátorba. Hirtelen olyan elviselhetetlen fájdalom önt el, hogy összeesem. A fejemet mintha tőrökkel szurkálnák. A halántékomra szorítom a kezemet. Képek kavarognak az agyamban, egyik a másik után, mintha egy könyv lapjai váltakoznának, majd egy részletes felsorolás, hogy az oldalak mit tartalmaznak. A harmadik oldal után rájövök, hogy a könyv az ellenszer leírása, benne újholdkor ültetett növények, ritka kristályok és ásványok, amelyekről sosem hallottam, tibeti szerzetesek 209 által hímzett erszény... Mindet gondosan meghatározott sorrendben kell összeválogatni, hogy magukba szívhassák a következő újhold energiáját. Miután megtudom, mi az utolsó növény, hogy megalkossam az elixírt, a fejem kitisztul, mintha semmi nem is történt volna. A táskám után nyúlok, előveszek egy darab papírt és egy tollat, hogy lekörmöljem az utolsó lépést, amikor Ava tűnik fel. • Kinyitottam az átjárót! - néz rám boldogan. - Nem hittem, hogy sikerül, de amikor reggel leültem meditálni, azt gondoltam: mi bajom lehet? Aztán egyszer csak... • Reggel óta itt vagy? - Ava gyönyörű ruhában, csinos cipőben van, a csuklóján nehéz arany karperecek, az ujján gyémántgyűrűk csillognak. , • Nyárvidéken nincs idő - teremt le. • Talán nincs, de otthon már elmúlt dél - felelem. Fejcsóválva fintorog rám, hogy emlékeztetem a Föld nevű bolygó szabályaira.

• Kit érdekel? Miről maradhatok le? Ügyfelek hosszú soráról, akik azt akarják hallani, hogy gazdagok lesznek és híresek, miközben nyilvánvaló az ellenkezője? — Behunyt szemmel felsóhajt: - Annyira unom, Ever. Belefáradtam a mókuskerékbe. Itt minden olyan csodálatos, szerintem maradhatnék. • Nem lehet - mondom gyorsan, bár nem vagyok benne biztos. ’ ^ • Miért nem? - Égnek emelt karokkal körbefordul. - Miért ne maradhatnék itt? Csak egy okot mondj! • Mert... — kezdem, és azt kívánom, bárcsak ennyi elég lenne, de mivel Ava már nem gyerek, muszáj találnom egy indokot. — Mert nem helyes. Dolgod van. Mindannyiunknak dolgunk van, és itt maradni... az csalás. • Ki mondta? Akkor az emberek itt mind halottak? Körülnézek a zsúfolt járdákon, a mozinál, a színház előtt, a karaoke-bároknál sorban állókon, és nem tudok válaszolni. Hányan lehetnek közülük olyanok, mint Ava? Hányan fáradtak bele a saját világukba, hányan tévedtek ide és maradtak itt? És hány olyan van köztük, akik meghaltak, és nem lépnek tovább, mint Riley tette volt? Nincs jogom megmondani Avának, hogy mit kezdjen az életével, tekintve, hogy én mit tervezek tenni a sajátommal. Aztán kézen fogom, és mosolyogva így felelek: • Per pillanat nekem szükségem van rád. Mondj el mindent az asztrológiáról! • Szóval? - Az asztalra támaszkodva hajolok Ava felé. Próbálom magamra vonni a figyelmét a St. Germain harangszava és látványa helyett. • Tudom, hogy Kos vagyok - vonja meg a vállát, és helyettem a Szajnát, a Pont Neuf-öt, az Eiffel-tornyot, a Diadalívet és a Notre Dameot bámulja (amelyek ellentétben a valódi Párizzsal, itt mind egy helyen vannak). • Ennyi? - kérdezem a kapucsínómat kevergetve, amit nem is tudom, miért rendeltem egyáltalán a kunkori bajszú, képregényfigura-szerű pincértől, amikor nem is kívánom. Ava felsóhajt. • Ever, nem tudnál lazítani és élvezni egy kicsit a kilátást? Mikor voltál legutóbb Párizsban? , • Soha. Sosem voltam Párizsban. És sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ez itt... - mutatok a Louvre-ra, amely pontosan a Le Pnntemps áruház mellett áll a Musee D’orsay szomszédságában ...nem Párizs. Ez egy Disney-Párizs. Egy rakás utazási prospektusból, Franciaországból kapott képeslapból meg a LEcsóból

gyúrtad össze. Figyelted, hogy a pincér tálcája folyton büleg meg forog, és sose ejti el? Nem hiszem, hogy Párizsban ilyen pincérek vannak. Ünneprontó vagyok, de Ava csak nevet. Hátraveti vörös haját és azt mondja: • Nos, csak hogy tudd, pontosan így emlékszem Párizsra. A látványosságok talán nem így egy kupacban voltak, de így sokkal szebb. A Sorbonne-ra jártam. Nem is meséltem még, amikor... • Ez nagyszerű, Ava, tényleg. Nagyon szeretném hallani, csakhogy kifutunk az időből! Szóval, azt akartam kérdezni, hogy mit tudsz az asztrológiáról vagy asztronómiáról vagy mi az, ami a holdciklusokkal foglalkozik? Letöri a baguette sarkát, és megvajazza. • Nem tudnál konkrétabban kérdezni? Előveszem a zsebemből az összehajtott papírlapot, amire felírtam, amit láttam. • Jó. Mi az az újhold, és mikor van? , Megfújja a kávéját, és rám néz. • Akkor van újhold, amikor a Nap és a Hold együttállnak. A Földről nézve olyan, mintha az égnek ugyanazon a részén lennének. A Hold ilyenkor a Nap és a Föld között helyezkedik el, és pontosan a túloldalát süti a Nap, ezért nem látjuk. • De mit jelent? Valaminek a szimbóluma? Bólint, és letör egy újabb darabot a baguetteből. • Az új kezdet szimbóluma. Tudod, megújulás, újjászületés, remény, ilyesmi. Jó időpont a változtatásokra, a rossz szokásoktól, vagy épp a rossz kapcsolatoktól való megszabadulásra — néz rám sokatmondóan. Tudom, hogy rám és Damenre céloz. Lévén, hogy nem tudom, hogyan vessek véget ennek, úgy tervezem, inkább ekörlöm. Annyira szeretem, hogy nem tudom nélküle elképzelni a jövőmet, és tényleg azt hiszem, hogy így lesz a legjobb mindenkinek. Soha meg sem történik. Soha nem történünk meg. Természetellenes, nem jó, és az én dolgom, hogy visszacsináljam. ’ — Szóval, mikor van újhold? • A telihold két héttel követi az újholdat. Teliholdkor a Hold a Nap teljes fényét visszaveri, ezért látjuk a Földről a nagy, kerek Holdat. Valójában mindig telihold van, hiszen a Hold nem tűnik el. És a szimbolikája: a telihold a teljességet, az egészet szimbolizálja, a dolgok beérését, teljes fényükben tündöklését. Mivel a Hold energiája ekkor a legerősebb, tele van varázserővel. Bólintok és próbálom megemészteni, amit mondott. Kezdem kapiskálni, miért olyan fontosak a terveimben a holdfázisok. • Minden holdfázis jelent valamit. A Hold fontos szerepet játszik az ősi hagyományokban, és azt mondják, a dagályt is irányítja. És mivel az emberi test legnagyobb részben vízből áll, irányít minket is. A

holdkórosokra, alvajárókra régen azt mondták, lunátikus, a luna pedig a Hold latin neve. És ne feledjük a farkasembereket - ez a legenda is a Holdról szól. Ugyan már, nincsenek vérfarkasok, meg vámpírok, démonok... csak halhatatlanok, és a megtévedt halhatatlanok, akik meg akarják ölni őket. • Megkérdezhetem, miért érdekel ez téged? - kérdezi, miközben kiissza az utolsó korty kávéját, és félreteszi a csészét. • Égy perc - mondom. Kevésbé vagyok beszédes, mint ő, de nem is üdülök Párizsban, csak eltűröm a látványt, hogy választ kapjak a kérdéseimre. - Még egy utolsó kérdés. Mi olyan külön leges abban a teliholdban, amit a l’heure bleue-ben, vagyis a kék órában látunk? Tágra nyílt szemmel mered rám. • A kék Holdra gondolsz? • Aha - vonom meg a vállam. Eszembe jut, milyen kék volt a Hold, amit a kristályon láttam, hogy gyakorlatilag egybeolvadt az éggel. Valami különleges lehet benne, ahogy a színe lüktetett és ragyogott. - A kék órában megjelenő kék Holdra, mit tudsz erről? Ava mély lélegzetet vesz, és a távolba nézve válaszol: • Ha egy hónapban két telihold van, a másodikat nevezik kék Holdnak. Ritkán, de előfordul ilyen. De van egy másik, sokkal ezoterikusabb vonulat is, amely azt tartja, hogy a valódi kék Hold akkor jelenik meg, amikor két telihold nem feltétlenül egy hónapban van, de ugyanabban a csillagászati jegyben. Ez egy szent nap, amelyen a dimenziók közötti kapcsolat különösen erős. Ideális időpont meditálni, imádkozni, és misztikus utazásokat tenni. Azt mondják, hogy ha a kék óra alatt sikerül megragadni a kék Hold energiáját, mindenféle varázslatra képes lehetsz. A korlátok, mint általában, csak benned lehetnek. Kíváncsian néz rám, hogy mire készülhetek, de egyelőre nem mondhatom el. • A kék Hold nagyon ritka esemény, talán három- vagy ötévente fordul elő - rázza a fejét. Összeszorul a gyomrom. Az asztal szélét markolva kérdezem: • Tudod, mikor lesz a következő? Nemsokára, ugye nemsokára?! Érzem, hogy egyszerre fogok hányni és összeesni, amikor nemet int: • Fogalmam sincs. Hát persze! A legfontosabb, amit tudnom kell, pont az, amit nem tudok. • De megtudhatjuk - mosolyog. Kezdeném mondani, hogy az Akash nem áll szóba velem, amikor lehunyja a szemét, és egy perccel később elém lök egy ezüst színű iMac laptopot.

• Google? ■ . I-..’ liarmíaonyolx^ Hülyének érzem magam, amikor Ava előkapja a laptopot (Nekem miért nem jutott eszembe?), aminek segítségével gyorsan megkapjuk a választ. , , Sajnos nem jó hír. Minden, csak nem jó. Csak mert amikor már minden összeállni látszik, úgy, ahogy rendeltetett, abban a pillanatban hullik darabjaira, amikor kiderül, hogy a következő kék Hold, a három- vagy ötévente előforduló, ritka csillagászati esemény, amely az egyetlen lehetőségem az időutazásra, történetesen holnap lesz. • Még mindig nem hiszem el - morgók, amikor kiszállok a kocsiból. Ava pénzt dobál a parkolóautomatába a tenyerében felhalmozott negyeddollárosokból. - Azt hittem, csak egy szimpla telihold, nem tudtam, hogy van különbség, és hogy ez ilyen ritka. Mit csináljak? • Hát, szerintem három lehetőséged van. Összeszorítom a számat, nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarom. • Hátradőlsz és vársz, nézed, hogy minden, ami kedves neked, teljesen széthullik, vagy kiválasztasz egyvalamit, amivel foglalkozol a többi kárára, vagy esetleg elmeséled nekem, hogy mi folyik itt, hátha tudok segíteni. Mély lélegzetet veszek, és nézem Avat. Kifakult farmer, fehér vászoning, barna papucs, ezüstgyűrűk. A szokásos. Mindig itt van, mindig elérhető, mindig kész segíteni, még ha nem is tudom, hogy szükségem van rá. Még akkor is, amikor elutasító voltam (Legyünk őszinték: bunkó), akkor is ott volt, várta, hogy átmenjek, sosem rótta fel nekem a viselkedésemet, egyszer sem fordított hátat vagy küldött el, ahogy én elküldtem őt. Mintha egész idő alatt készenlétben állt volna, várva, hogy belépjek, mintha csak a nővérem lenne. És most ő az egyeden, aki megmaradt nekem, az egyeden, akire számíthatok. Az egyeden, aki közel került ahhoz, hogy igazán megismerjen, beleértve a legtöbb átkomat is. Mindazok fényében, amit nemrég tudtam meg, el kell mondanom neki. Kizárt dolog, hogy egyedül megoldjam, ahogy eddig reméltem. • Oké - bólintok. Nem csak ez a legjobb, amit tehetek, de ez az egyeden dolog, amit tehetek. - Elmondom, mit szeretnék. Séta közben elmondom, mit láttam a kristályban. A lehető legtöbbet elmondok neki anélkül, hogy kiejteném a számon a H-be-tűs szót hiszen megígértem Damennek, hogy soha nem fedem fel a halhatatlanságunkat. Azt mondom, hogy Damennek szüksége van az ellenszerre, hogy jobban legyen, és a „spéci piros energiaitalára” is, hogy visszanyerje az erejét. Azt is elmesélem, hogy az Akash megmutatta,

hogyan választhatok életem szerelme vagy a családom megmentése között. Mikor odaérünk az üzlethez, ahol dolgozik, és amely előtt ezerszer elmentem, de a lábamat sem tettem be soha, Ava rám néz és szóra nyitja a száját, aztán mégsem mond semmit. Ezt megismétli néhányszor, végül azt motyogja: • De holnap! Ilyen korán elmész? Összerándul a gyomrom, amikor hangosan kimondja, de tudom, hogy nem várhatok még három vagy öt évet. Több önbizalommal bólintok, mint amit érzek. • Ezért kell segítened az ellenszerrel, aztán kitalálni, hogyan kapja meg az eli... - Elhallgatok. Hátha nem kelti fel a gyanakvását. .. - azt a piros löttyöt, hogy jobban legyen. Most, hogy tudod, hogy juss be a házba, gondolom kitalálsz valamit, hogy nem is tudom, belecsempészni az italába, vagy valami... A világ legrosszabb terve, de tudni akarom, működik-e. • Aztán, ha jobban lesz, ha újra a régi lesz, meg tudsz magyarázni neki mindent, ami történt, és odaadod neki az... italát. Nem tudom mire vélni Ava zavarodott pillantását, úgyhogy folytatom: • Tudom, hogy látszólag az ő kárára döntök, de nem. Tényleg nem. Jó esély van arra, hogy erre az egészre nem is lesz szükség. Lehet, hogy ha visszatérek oda, ahonnan indultam, minden más is visszatér a régi kerékvágásba. ’ • • Ezt láttad? - kérdezi Ava gyengéden. • Nemet intek. • Ez csak egy elmélet, bár van értelme. Nem tudom elképzelni, hogyan történhet máshogyan. Ez az egész, amiről beszélek, csak elővigyázatosság. Úgy értem, mivel nem is lesz rá szükség. Nem fogsz emlékezni erre a beszélgetésre, mintha meg sem történt volna. Valójában mi sem ismerjük majd egymást. De ha tévednék. ami kizárt, de csak ha mégis tévednék, kell egy terv, tudod, ha mégis... motyogok. Kit akarok meggyőzni, őt, vagy magamat? Ava megszorítja a kezemet, a pillantása megtelik együttérzéssel. • A helyes dolgot teszed. És nagyon szerencsés vagy. Nem sokunknak adatik meg ez a lehetőség. Mosolyra görbül a szám. , - Nem sokunknak? / • Hát senkit nem ismerek - mosolyog. Nevetünk, de amikor újra ránézek, a hangom elkomolyodik. : - Ava, nem bírnám elviselni, ha valami történne Damennel. Én... én... belehalnék, ha valami történne vele, mert az az én hibám... ; Megszorítja a kezemet, és bemegyünk az üzletbe. • Ne aggódj! Bízhatsz bennem - suttogja. Követem Avat a könyvekkel és CD-kkel megrakott polcok között. Az üzletnek egy egész sarkát elborítják az angyalszobrok. Elmegyünk egy

gép mellett, amely aurákat fotóz, és odaérünk egy pulthoz, amely mögött egy idősebb, ősz hajfonatú nő olvas. • Nem tudtam, hogy mára is van vendéged - teszi le a könyvet. • Nincs is. Ö itt a barátnőm, Ever - biccent a fejével. - Szüksége lenne a hátsó szobára. ; A nő alaposan szemügyre vesz. Nyilván az aurámat szeretné kifürkészni és az energiamezőmet kutatja, aztán amikor nem megy semmire, kérdő pillantást vet Avara. De ő csak mosolyog és bólogat, biztosítva róla az asszonyt, hogy méltó vagyok belépni a „hátsó szobába”, bármi legyen is az. • Ever - szólít meg az asszony. Az ujjai a nyakában függő türkiz medált babrálják. A türkiz, mint azt ma megtudtam Nyárvidéken, gyógyító és védelmező amulettként szolgál évszázadok óta. A hangsúly, ahogy kimondta a nevemet, és a gyanakvó arckifejezése arról árulkodik, hogy szeretné tudni, ellenem szüksége van-e védelemre? Tétovázik, a tekintete rólam Avara majd megint rám vándorol, végül így szól: • Lina vagyok. Ez az. Semmi kézfogás, semmi barátságos ölelés. Csak megmondja a nevét és az ajtóhoz megy. A Nyitva táblát Rögtön jövök jelzésre cseréli, aztán int, hogy kövessük egy rövid folyosón, amelynek a végén egy fényes, lila ajtó nyílik. • Megkérdezhetem, miről van szó? - kérdezi, a zsebében kotorászva a kulcsokért. Még mindig nem döntötte el, hogy bemehetünk-e. Ava felém biccent, hogy innen vegyem át. Megköszörülöm a torkom, és a farmerom zsebéből előveszem a gyűrött fecnit. • Öhm, szükségem van néhány dologra. Összerezzenek, amikor Lina kikapja a kezemből a papírt és átfutja. Megáll egy helyen, felhúzza a szemöldökét, és motyog valami érthetetlent az orra alatt, aztán alaposan végigmér még egyszer. Amikor már azt hiszem, elküld, visszaadja a papírt és kinyitja az ajtót, és betessékel egy olyan szobába, amire egyáltalán nem számítottam. Amikor Ava mondta, hogy itt megtalálom, amit keresek, elég ideges voltam. Biztosra vettem, hogy valami rémisztő, eldugott, alagsori helyre hoz, ami tele van furcsa, ijesztő rituális cuccokkal, mint a macskavéres ampullák, levágott denevérszárnyak, mumifikálódott emberi fejek, vudubabák, meg amit a tévében látni. De ez a szoba... ez egy jó beosztású, logikus raktár. Eltekintve az élénklila falaktól, amelyeken faragott totemek és maszkok függnek. Ó, és a zsúfolt polcoknak támasztott, istennőket ábrázoló festményektől. Nehéz, régi könyvektől és kőistenségektől roskadoznak a polcok. Az irattartó szekrény átlagos. Amikor Lina kinyit egy szekrényt és belekotor,

megpróbálok átlesni a válla fölött, de nem látom, mit csinál. Aztán a kezembe nyom egy követ, amely határozottan nem olyan, mint amilyennek lennie kell. • Holdkő - magyarázza, amikor látja az értetlenséget az arcomon. Nézem a követ, és tudom, hogy nem úgy fest, ahogy kéne, nem tudom megmagyarázni, de furcsa érzésem támad. Nem akarom megbántani, főleg hogy tudom, egy percig sem tétovázna, hogy kihajítson. Összeszedem a bátorságomat. • Öhm, egy nyers, csiszolatlan kőre van szükségem, a legtisztább formájában, ez túl írnom és fényes. A nő alig észlelhetően bólint. Csak egy apró fejmozdulat és egy láthatatlan mosoly, aztán kicseréli a követ arra, amit kértem. • Ez lesz az - bólintok. Átmentem a teszten! Ez a holdkő közel sem olyan fényes és szép, de remélhetőleg megteszi, amire rendeltetett. Kell még kvarckristály tál, amit a hét csakrára hangoltak, egy vörös selyemerszény, amit tibeti szerzetesek hímeztek, négy csiszolt rózsakvarc kristály, egy kis sztaro... nem. Szta-u-ro-Iit. így mondják? Felnézek, és látom, hogy bólint. - Ó, és a legnagyobb nyers zoizit, amije csak van. Lina csípőre tett kézzel gondolkodik, hogyan passzolnak össze ezek a látszólag teljesen véletlen dolgok. • És még egy türkiz, kábé akkora, mint amit visel - intek a nyaka felé. Végigmér, és egy gyors, felületes biccentés után összeszedi a kristályokat. Összepakolja őket, de úgy, hogy azt hinnéd, egy bioboltban csomagolt péksüteményt. • Ez pedig a gyógynövények listája — veszem elő a másik zsebemből a másik gyűrött cédulát. - Lehetőleg újholdkor ültetett növények legyenek, amelyeket vak indiai apácák termesztettek — teszem hozzá. Rezzenetlen arccal elveszi a listát és bólint. • Megkérdezhetem, mihez kellenek? - kérdezi a szemembe nézve. Nemet intek. Avának is alig tudtam elmondani, és ő a barátom. Kizárt, hogy elmondjam ennek a hölgynek, nem számít, mennyire nagymamásnak tűnik. • Inkább nem mesélném el - válaszolok, remélve, hogy ezt tiszteletben tartja, és ennyiben hagyja a dolgot, mert ezeket a dolgokat nem tudom manifesztálni, és feltétlenül az eredeti forrásukból kell jöjjenek. Rezzenetlen tekintettel nézzük egymást. Elhatározom, hogy tartom magam az elhatározásomhoz, bármibe is kerül, de ő az, aki félrenéz és nekilát áttúrni a szekrényt. • Még valami! Beleköttök a hátizsákomba a skiccért, amely a ritka, ismeretlen növényt ábrázolja, amit a reneszánsz Firenzében használtak. Az utolsó hozzávaló, amellyel teljessé tehető az elixír. Átnyújtom 1,inának.

•

Ismeri ezt a növényt?

A forrásvízen, az extraszűz olívaolajon, hosszú, fehér mártott gyertyán (ami furcsa módon nem volt Linánál, bár ez volt a leghétköznapibb dolog, amit kértem), narancshéjon és Damen fotóján kívül minden megvan. Visszamegyünk a kocsimhoz. Amikor kinyitom az ajtót, Ava meggondolja magát. • Hazasétálok, csak pár sarokra lakom. • Biztos vagy benne? Széttárja a karját, magához öleli az éjszakát, és mosolyogva feleli: • Olyan szép az este, csak élvezni akarom egy kicsit. • Van olyan szép, mint Nyárvidék? - kérdezem. Kíváncsi vagyok, mi van a hirtelen boldogságroham hátterében. Linánál még olyan komoly volt. Hátravetett fejjel felnevet. • Ne aggódj, nem tervezem, hogy kiszállok, és ott maradok örökre. Csak jó, hogy van hová mennem, ha menekülni akarok. • Légy óvatos! — figyelmeztetem, ahogy Damen engem. — Nyárvidék nagyon függővé tesz. Ava karba tett kézzel bólint. Tudom, hogy felesleges a figyelmeztetésem, és visszatér, amilyen gyorsan és amilyen gyakran csak tud. • Szóval, megvan minden? Az autónak dőlve biccentek. • Ami nincs, azt megszerzem hazafelé. • És biztosan készen állsz rá? — kérdezi komoly arccal. — Tudod, itt hagyni mindent, [fament. Nyelek egyet. Erre jobb nem gondolni. El kell foglalnom magam, egyszerre csak egy feladatra koncentrálni holnapig, amikor majd búcsúzni kell. • Csak mert ha valami megtörténik, nem lehet visszacsinálni. • Ez egyértelműen nem igaz - nézek rá. Félrebillentett fejjel áll, a szél az arcába fújja a haját. A füle mögé sepri a tincseit. • De ha visszamégy... ha megint normális leszel. Akkor nem tudod majd, amit most. Biztosan azt akarod? • Figyelj, nem fogok hazudni neked — rugdosok egy kavicsot, ahelyett, hogy a szemébe néznék. — Ez az egész gyorsabban történik, mint hittem. Reméltem, hogy több időm lesz, hogy... hogy lezárjam a dolgokat. De alapvetően... igen, azt hiszem felkészültem. Vagyis tudom, hogy készen állok. Határozottan készen állok. Mindent visszacsinálni, visszatenni a dolgokat a maguk helyére jó dolog, tudod? - Nem akartam, de inkább kérdésnek hangzik, mint kijelentésnek, úgyhogy hozzáteszem: - Úgy értem, igen, határozottan, abszolút, százszázalékosan jó, amit teszek. Ava pillantása rezzenetlen.

• Tudod, mennyire várom már, hogy láthassam a családomat? Szorosan magához ölel és azt suttogja: • Annyira örülök! Tényleg. Nagyon fogsz hiányozni, megtisztelő, hogy rám bíztad a feladatot. • Nem is tudom, hogy köszönhetném meg — motyogom összeszorult torokkal Ava végigsimít a hajamon. ’ • Már megköszönted, hidd el Kibontakozom az öleléséből, és körülnézek a bájos tengerparti városka éjszakájában. Alig hiszem, hogy hamarosan kisétálok belőle. Hátat fordítok Sabinének, Milesnak, Havennek, Avának, Damennek, mindenkinek, mindennek, mintha sose létezett volna. • Jól vagy? - kérdezi gyengéden Ava az arcomat látva. Bólogatok. ■, • Világos, hogy hogyan kell kezelni a növényeket? - intek a Titok és Holdsugár feliratú, bíborszínű papírzacskóra a lábánál. - Sötét, hűvös helyen kell tartani őket, és nem szabad összetörni vagy hozzáadni a... piros léhez... csak az utolsó napon, a harmadikon. • Ne aggódj már! - nevet rám. - Ami nincs itt - öleli magához a zacskót -, az itt van! - mutat a halántékára mosolyogva. Visszatartom a könnyeimet. Ez a búcsú csak a kezdet. • Holnap beugrom a maradékkal. Ha esetleg szükséged lenne rá, de kétlem, hogy így lesz. Beszállok a kocsiba, és elindulok. Nem integetek, nem nézek vissza. Az egyetlen esélyem, hogy a jövőbe nézek, és arra koncentrálok. Megállok az áruháznál, hogy a még hiányzó dolgokat megvegyem, aztán hazamegyek, felvonszolom a szatyrokat a szobámba, és az asztalra borítom a tartalmukat. Attúrom az olajok, gyógynövények és gyertyák kupacát, hogy kivegyem a kristályokat. Ezek a legfontosabbak. Mindegyiket egyenként be kell hangolni, a fajtájuktól függően, aztán beletenni a hímzett erszénybe, végül kitenni valahová, ahol a lehető legtöbb holdfényt tudják magukba szívni. Eközben előgondolok a semmiből egy mozsarat (amit elfelejtettem beszerezni, de mivel csak eszköz és nem hozzávaló, megteszi ez is). Összetöröm a növények egy részét, és felteszem forrni néhány lombikban. A többi fémet és ásványt, amelyet Lina gondosan felcímkézett üvegedényekbe csomagolt, és némi színes port keverek a főzethez. Hét lépésben kell elkészíteni a főzetet. Megkongatom a hét csakrára hangolt kristálytálat, hogy a vibrálása inspirációt adjon, segítse az időn és téren túli érzékelést és még egy sor isteni dolgot. Izgatottan nézek végig az előttem felhalmozott hozzávalókon. A rossz kezdet után végre helyreáll minden. Ha azt mondom, aggódtam, hogy nem tudok minden cuccot beszerezni, akkor még nem mondtam semmit. Olyan furcsa és sokrétű volt a lista,

hogy abban sem voltam biztos, hogy némelyik egyáltalán létezik-e, amitől eleve úgy éreztem magam, hogy elbuktam, mielőtt belekezdtem volna. De Ava biztosított, hogy Linában meg lehet bízni. Ugyan még mindig nem vagyok biztos a dolgomban, de máshoz nem fordulhatok. Ahogy Lina vizsgálgatott, miközben összeállította a porokat és a gyógynövényeket, nagyon idegesített. Amikor megnézte a növény ábráját, amit rajzoltam, megkérdezte: • Pontosan mit is művelsz? Valami alkímiát? Biztosra vettem, hogy nagy hibát követtem el. Ava rám nézett és közbe akart szólni, de én erőltetett nevetés kíséretében így válaszoltam: • Hát, ha az alkímia a természet rendjének irányítása, a káosz elkerülése, és az élet határozatlan időre történő meghosszabbítása... mondtam el a definíciót, amit megjegyeztem a kutatás során — .. .akkor nem, a szándékaim korántsem ilyen nemesek. Csak egy kis fehér mágia, hogy átmenjek a vizsgáimon, valaki meghívjon az évzáró sulibálra, és talán az allergiám is elmúljon, mert jön a tavasz, és nem szeretném, ha az orrom vörös és dagadt lenne a báli fotókon. Amikor láttam, hogy nem tudtam meggyőzni, főleg az allergiás résszel, hozzátettem: • Azért kell a rózsakvarc, hogy szerelmet hozzon, ó, és a türkiz, tudja, a gyógyító ereje miatt, és... - inkább ennyiben hagytam egy vállrándítással, pedig alig egy órája bemagoltam egy csomó információt a kövekről. Kicsomagolom a köveket, és egyenként, óvatosan kézbe veszem őket. Ragyogó, fehér fényt képzelek el, amely áthatol rajtuk és megtisztítja őket. Ez - legalábbis ezt olvastam a neten - az első lépés a kövek hangolásában. A második a kövek megszólítása (hangosan!), hogy szívják magukba a Hold erejét, és így szolgálják a természetet, ahogy arra rendeltettek. • Türkiz - suttogom az ajtóra pillantva. Kínos lenne, ha Sabine rajtakapna, miközben egy rakás kőnek gügyögök. - Gyógyíts és tisztíts, segítsd egyensúlyba a csakrákat, ahogy a természet azt elrendelte. Mély lélegzetet veszek és feltöltöm a követ a saját energiámmal, mielőtt az erszénybe csúsztatnám. Nyúlok a következőért. Nevetségesnek és mesterkéltnek érzem, de folytatnom kell. A csiszolt rózsakvarcokért nyúlok, elárasztom őket fénnyel, és négyszer elismétlem: • Hozz nekem feltétlen szerelmet és örök békét. Ezeket is a vörös selyemerszénybe teszem, és figyelem, ahogy körbeveszik a türkizt. A staurolitért nyúlok. Gyönyörű kő. Azt tartják róla, hogy tündérek könnyéből lett. Megkérem, hogy adjon ősi bölcsességet.

szerencsét, és segítsen kapcsolatot teremteni a dimenziókkal. Kézbe veszem a nagy zoizitot. Két kézre fogom és megtisztítom fehér fénnyel, majd lehunyt szemmel elsuttogom a kérésemet: • Változtass minden negatív energiát jóra, segíts, hogy beléphessek a misztikus dimenziókba, segíts, hogy... • Ever, bejöhetek? Az ajtóra nézek. Pár centi fa választ el Sabinétől. Rámeredek a gyógynövényekre, az olajokra, gyertyákra, porokra és a szikladarabra, amelyhez éppen beszélek. • Segíts a felépülésben, a betegségekben és bármi másban, amiben csak tudsz! - hadarom, és máris betömném az erszénybe. Csakhogy nem fér bele. • Ever! Megint megpróbálom, próbálom bepréselni, de a nyílás kicsi, a kő meg nagy, és anélkül, hogy elszakítanám a varrást, nem fog menni. Sabine újból bekopog, három határozott kopogást hallok, hogy tudjam, tisztában van vele, hogy itt vagyok, és tudja, hogy valamire készülök, no és hogy a türelme a végét járja. Nincs időm beszélgetni, de nincs más kiút, csak hogy kiszóljak: • Egy pillanat! Beerőltetem a követ az erszénybe, és kirohanok a teraszra, hogy letegyem az asztalra, ahol jól éri a holdfény, aztán visszarohanok és összeomlók, amikor Sabine ismét bekopog, és felfogom a szobám állapotát. Már nincs idő rendet rakni. • Ever, jól vagy? - szól be. Ideges és aggódik. • Aha, csak... - háttal az ajtónak leveszem a pólómat. - Bejöhetsz, csak... - Amint belép, visszahúzom a pólót. Hirtelen jött szégyenlősséget színlelek, mintha nem akarnám, hogy lásson öltözni, holott ez sosem zavart. - Csak átöltöztem. Sabine összeráncolt homlokkal végignéz és fű, pia, cigi után szimatol, vagy akármi után, amit a legfrissebb tininevelő könyve előír. • Va.n valami a... — mutat a pólóm elejére. — Valami piros, ami... hát... valószínűleg nem jön ki belőle. Félrehúzza a száját, én meg végignézek magamon. A pólóm elején egy piros csík éktelenkedik. A por az elixírhez. A tasak valószínűleg kilyukadt. Szétszóródott az asztalon és a padlón is. Remek! Még jó, hogy most vettél fel tisztát... - gondolom. Sabine leül az ágyam szélére, és keresztbe teszi a lábát. A kezében a mobilja. Elég egy pillantás a vörösesszürke aurájára, és tudom, hogy nem azért aggódik, hogy nincs tiszta ruhám, hanem a furcsa viselkedésem, a titkolózásom, a kajaproblémáim miatt. Meg van győződve arról, hogy mindezek nagyon rossz irányba vezetnek.

Annyira lefoglal, hogy kigondoljam, hogyan magyarázom meg mindezt, hogy váratlanul ér a kérdés: • Ever, lógtál a suliból? Megdermedek, és látom, hogy kiszúrta az asztalomon uralkodó káoszt a cuccokkal, amelyeket nem szokott itt látni, vagy legalábbis nem egy kupacban, mintha valami okuk lenne. Bár az elrendezés nem annyira véletlenszerű, mint amilyennek látszik. • Oöö, igen. Fájt a fejem. De nem nagy ügy — ledobom magam az íróasztali székre és hintázom, hátha elvonom a figyelmét a látványról. . Pillantása életem legnagyobb alkímiai kísérlete és köztem vándorol. Nem hagyom megszólalni: • Vagyis most, hogy már elmúlt, nem nagy ügy. De nagyon gáz volt. Migrén. Tudod, néha van ilyen migrénes rohamom. A világ legrosszabb unokahúga vagyok - hálátlan hazug. Nem is tudja, milyen szerencsés, hogy nemsokára megszabadul tőlem. • Talán azért van, mert nem eszel eleget - sóhajt fel, és lerúgja a cipőjét. - És ennek ellenére nősz, mint a gomba. Magasabb vagy, mint pár napja! Lenézek a lábamra, és megrökönyödve látom, hogy a reggel szerzett farmerom megint rövidebb vagy két centivel. • Miért nem mentél be az orvosiba, ha nem érezted jól magad? Tudod, hogy nem lehet csak így lelépni. Bárcsak elmondhatnám, hogy ne aggódjon egy pillanatig se, mert mindjárt vége lesz. Hiányozni fog, de az élete kétségtelenül könnyebb lesz nélkülem. Ennél sokkal jobbat érdemel. Nálam jobbat érdemel. Jó tudni, hogy nemsokára nyugta lesz tőlem. • A nővér egy sarlatán. Aszpirin-díler, én mondom, és az sose használ nekem. Haza kellett jönnöm, és ledőlni egy kicsit. Úgyhogy csak... eljöttem. • És... egyenesen hazajöttél? - hajol előre. Amint a tekintetünk találkozik, tudom, hogy faggat. Tesztel. • Nem. Lementem a kanyonba, és csak... elvoltam. - Mély lélegzetet veszek. Ez áll a legközelebb az igazsághoz. • Ever, Damen miatt van ez az egész? Nem tudom visszatartani a könnyeimet. • Jaj, kicsim - tárja ki a karját, én pedig felugróm a székről, és hozzá bújok. Kis híján lesodrom a padlóra, annyira nem szoktam még hozzá a hosszú végtagjaimhoz. • Ne haragudj! Én... - nem tudom befejezni. Zokogni kezdek., • . •M.r Sabine simogatja a hajamat, én meg csak bőgök. • Tudom, mennyire hiányzik. Tudom, milyen nehéz ez neked. Elhúzódom. Bűntudatom van, mert úgy viselkedem, mintha Damen miatt sírnék, de az igazság az, hogy nem csak ő hiányzik.

Máris hiányoznak a laguna beach-i barátaim, s ahogy közeleg az idő, hogy visszatérjek, egyre jobban vágyom vissza a régi életembe. Egyértelmű, hogy mindenkinek jobb lesz nélkülem, Dament is beleértve, de ettől kicsit sem könnyebb. De meg kell történnie. Tényleg nincs más lehetőség. Ezt végiggondolva... hát ettől egy kicsit könnyebb. Mert az az igazság, hogy bármibe is kerül, csodálatos, vissza nem térő lehetőséget kaptam a sorstól. És ideje hazamenni. Bárcsak lehetne egy kicsivel több időm búcsúzkodni. Erre a gondolatra újra könnyekben török ki. Sabine szorosan magához ölel, bátorító szavakat suttog a fülembe, én pedig kapaszkodom belé, és a karjaiban minden olyan meleg... olyan jó... és biztonságos. Mintha minden rendben lenne. Közelebb bújok hozzá, és lehunyt szemmel a vállába temetem az arcomat. Isten veled!- búcsúzok el némán. Korán ébredek. Valószínűleg mert ez az életem, helyesebben az itteni életem utolsó napja, és szeretném kiélvezni minden pillanatát. A suliban biztosan a szokásos Lúzer!-kórus fogad majd, és a mostanában felkapott Boszorkány!. Tudva, hogy ma hallom utoljára, egész más érzés. A Hillcrestben (ahová nemsokára visszatérek) rengeteg barátom volt. Amitől a hétfőtől péntekig való suliba járás sokkal szórakoztatóbb, majdhogynem élvezet. Nem emlékszem, hogy valaha is lógtam volna (itt meg folyton), és nem voltak gondjaim a beilleszkedéssel sem. És hogy őszinte legyek, ezért akarok annyira visszamenni. Megkönnyíti a döntést a tudat, hogy kiugróm a bőrömből örömömben, hogy a családommal és a barátaimmal lehetek, akik szeretnek és elfogadnak, akik között önmagam lehetek. Ha Damen nem lenne, még ennyit sem gondolkodtam volna ezen a döntésen. Nem tudom felfogni, hogy sosem látom többé, nem érint meg, nem érzem a forró pillantását, a száját az enyémen... de még mindig fel akarom adni. Ha cserébe visszakapom a régi önmagamat és a családomat -hát akkor tényleg nincs más választásom. Drina megölt, hogy visszakapja Dament. Damen visszahozott, hogy visszakapjon engem. Bármennyire is szeretem, bármennyire is sajog a szívem attól, hogy nem látom többé, tudom, hogy abban a pillanatban, amikor visszahozott az életbe, a természet rendjével húzott ujjat, és olyasvalamivé változtatott, amivé nem kellett volna. És most az én dolgom, hogy ezt helyrehozzam.

Megállok a szekrény előtt. Felveszem a legújabb farmeromat, egy fekete V-kivágású pulcsit és az újabbik balerinacipőmet. Beletúrok a hajamba, felteszek egy kis szájfényt, beteszem a fülembe a pici gyémánt fülbevalót, amit anyuéktól kaptam a tizenhatodik szülinapomra (úgyis észrevennék, hogy nincs meg), és a lópatkós karkötőt, amit Damentől kaptam. Ugyan ennek nincs helye a régi életemben, de kizárt, hogy megváljak tőle. Fogom a táskámat és körülnézek a nevetségesen nagy szobában még utoljára. Kilépek az ajtón. Alig várom, hogy egy utolsó pillantást vethessek az életre, amit sose élveztem igazán, és valószínűleg nem is fogok rá emlékezni, de azért el kell köszönnöm tőle, és van még egy kis dolgom, mielőtt lelépnék. Amint megállok az iskola parkolójában, máris keresem Dament. A kocsiját, valami apróságot, ami rá utal. Látni akarom, amíg lehet. Csalódottan leparkolom a kocsit, és megyek az órámra. Próbálok nem rémüldözni vagy messzemenő következtetéseket levonni, csak mert még nincs itt. Mert ugyan a méreg miatt egyre normálisabb, ahogyan az szép lassan elemészti az évszázadokat, de tegnap egészségesnek látszott, és egyáltalán nem kezdett öregedni. Ugyanaz a jóképű, szexi pasi volt, mint eddig. Úgyhogy a végkifejlet még messze van, talán napokra. De úgyis előkerül majd. Miért ne tenné? Ö a suli vitathatatlan sztárja. A legjobban kinéző, leggazdagabb, aki szenzációs bulikat rendez, legalábbis így hallottam. Gyakorlatilag ovációban tör ki a tömeg, ha megjelenik. Ki tudna ennek ellenállni? Megyek a folyosón, olyan emberek között, akikhez sosem szóltam, és ők sem hozzám, ha csak nem csúfolni akartak. Nem fogok nekik hiányozni, de egyáltalán észreveszik-e, hogy eltűntem? Vagy az egész csak egy villanás lesz a képernyőjükön? Mély sóhajjal belépek az irodalomórára, és felkészülök Damen meg Stacia látványára, de a lány egyedül ül. Honorral és Craiggel pusmog, ahogy szokott, de Damen nincs sehol. Felkészülök rá, hogy belém kötnek, de csend van és visszautasítás. Stacia mintha fel sem ismerne, arra se méltat, hogy elém toljon valamit, amiben orra eshetek. És ez rettegéssel és nyugtalansággal tölt el. Leülök, és a következő ötven percet az óra és az ajtó bámulásával töltöm. Az idegességem minden perccel nő. Minden lehetséges szörnyűséget lejátszók a fejemben, mire kicsöngetnek és kirobbanok a folyosóra. A negyedik óra magasságában pánikba esem, de Damen még mindig sehol sincs. Történelemórán látom, hogy Román sem jött be. • Ever - szólít meg Munoz tanár úr, miközben megállok mellette és tátott szájjal bámulok Román üres székére. A rémület összeszorítja a gyomromat. - Sok bepótolnivalód van.

Ránézek, és tudom, hogy meg akarja vitatni a hiányzásomat, az elmulasztott órákat és egyéb nem fontos dolgokat, amelyekre nem vagyok kíváncsi. Kirohanok az ajtón, át az aulán, egyenesen az ebédlőbe, aztán ki a parkolóba, ahol megtorpanok. Megkönnyebbülten fellélegzem. Damen. Illetve a kocsija. A csillogó, fekete BMW-t, amit úgy szeret, vastag porréteg és kosz fedi. Féloldalasan parkolta le a tilosban. A retkes állapota ellenére a legszebb dolog, amit valaha láttam. Ha a kocsija itt van, ő is itt van. És minden rendben. Épp amikor arra jutok, hogy meg kéne próbálni odébbállni vele, mielőtt elvontatják, valaki megköszörüli a torkát a hátam mögött. • Elnézést kérek, de nem kellene az osztályban lenned? Buckley igazgató. • De, igen, csak előbb... - intek Damen hanyagul leparkolt kocsija felé, mintha nem csak a barátomnak, hanem a sulinak akarnék szívességet tenni. Buckley-t nem érdekli annyira a parkolás, inkább a szabályszegők zavarják, mint én. Még mindig fáj neki a legutóbbi szerencsétlen eset, amikor Sabine meggyőzte, hogy kirúgás helyett függesszen fel. Hunyorogva végigmér. • Két lehetőséged van. Felhívom a nagynénédet, hogy jöjjön el a munkából, vagy... - elhallgat, hogy kínozzon a várakozással, bár nem kell médiumnak lenni, hogy tudjam, mi következik. — Vagy visszakísérlek az osztályba. Melyiket választod? Egy percre kísértésbe esem, hogy az első lehetőség mellett döntsek, csak hogy lássam, mit tesz. De végül követem a teremhez. A cipője dobban a betonon, miközben átmegyünk az udvarról az előcsarnokba, aztán a teremhez. Román megérkezett. Nevetve rázza a fejét, miközben a helyemre surranok. Munoz tanár úr már megszokta a viselkedésemet, de azért felszólít. Mindenféle történelmi kérdést tesz fel, olyanokat is, amelyeket nem tanultunk. Annyira lefoglal, hogy Damenen meg Romanen, meg a terveimen gondolkozzam, hogy csak válaszolgatok automatikusan, hisz látom a fejében a válaszokat, így csak el kell ismételnem mindent. így, amikor azt kérdezi: • Mit vacsoráztam tegnap? Automatikusan felelem: • Két szelet maradék pizzát és másfél pohár chiantit. - Az agyam annyira máshol jár, hogy észre se veszem azonnal, hogy leesik az álla. Mindenkinek. Mindenkinek, kivéve Románt, aki még hangosabban röhög. Kicsöngetnek, és az ajtóhoz rohanok, de Munoz elém áll. • Hogy csinálod? Vállat vonok, mintha nem tudnám, miről beszél. Világos, hogy nem hagyja annyiban, hetek óta ezen gondolkozik.

• Honnan tudod? Véletlenszerű kérdéseket tettem fel történelemből, amit nem tanultunk. És a vacsorám? Kinek árthatok, ha mondok valamit? • Nem tudom. Nem csinálok semmit, csak megjelennek a dolgok a fejemben. Tépelődik, hogy higgyen-e nekem. Nem akarom, és időm sincs meggyőzni, de valami kedveset akarok neki mondani. • Azt is tudom, hogy nem szabad feladnia az írást, mert egy nap majd kiadják a könyvét. Tágra nyílt szemmel mered rám, valahol a remény és a hitetlen-kedés között. ; Utálom magam, de tudom, hogy mondanom kell még valamit. Amúgy kinek fájhat? Én úgyis elmegyek, Sabine pedig megérdemli, hogy szórakozzon. És attól eltekintve, hogy Rolling Stones-os alsógatyát hord, Bruce Springsteent hallgat és imádja a reneszánszot, ártalmatlan a fickó. • A neve Sabine - mondom, mielőtt meggondolnám magam. A zavart pillantás láttán hozzáteszem: - A csinos szőke a Starbucksban. Aki leöntötte kávéval. Akit nem tud kiverni a fejéből. Nem jut szóhoz. Összeszedem a holmimat, és az ajtóhoz megyek. A vállam fölött még hátraszólok neki: • Ne féljen tőle! Komolyan. Kapja össze magát és szólítsa meg! Nagyon kedves lány. A teremből kilépve arra számítok, hogy Román vár rám. De nem. Az ebédlőbe lépve azt is megtudom, hogy miért nem. Szerepel. Vezényel, akár egy karvezető, egy porondmester, mintha csak habozna. Valami elkezdi piszkálni az agyamat, csak egy apró, formálódó látomás, megpillantom őt. Damen. Minden életem szerelme bizonytalan léptekkel tart az asztal felé, zilált és elgyötört. Nem kérdés, hogy a dolgok kezdenek aggasztóan előrehaladni. Kifutunk az időből. Stacia megfordul, grimaszol és azt sziszegi: Lúúzerl Megrökönyödve látom, hogy nem nekem szánja. Damen a gúnyolódás céltáblája. Pillanatok alatt bekapcsolódik mindenki. Ami egykor engem kínozott, most Damenre irányul. Milesra és Havenre pillantok, hallom, hogy ők is csatlakoznak a kórushoz, aztán Damenhez sietek. Nyirkos a bőre és hideg. Ijesztően beesett az arca, a szeme pedig vizenyős és duzzadt, alig tud fókuszálni. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megcsókoljam a kirepedezett ajkait. Nem számít, hogy néz ki, nem számít, menynyire megvákozott, ő Damen. Az én Damenem. Fiatal vagy öreg, egészséges vagy beteg,

nem számít. Csak ő számít, az egyetlen, akit valaha szerettem, és ezen sem Roman, sem senki más nem fog változtatni. • Szia — suttogom könnyes szemmel, rekedten. Kizárom a rikácsoló gúnyolódást, ami körülvesz, hogy csak rá összpontosítsak. Szégyellem magam, hogy elfordultam tőle, és hagytam, hogy mindez megtörténhessen. Ö sosem hagyta volna. Felém fordul és próbál fókuszálni. A felismerés szikrája villan a tekintetében, de aztán el is tűnik, mintha csak képzeltem volna. • Menjünk innen! - rángatom meg az ingét, próbálom magammal húzni. - Lógunk - mosolygok. Bízom benne, hogy emlékszik a szokásos pénteki rutinra. A kapuban Roman utolér. • Mit törődsz vele? - kérdezi karba tett kézzel, félrebillentett fejjel. Az Ouroboros-tetoválás fel-felvillan a nyakán. Megszorítom Damen karját és elhatározom, hogy elmegyünk Roman mellett, bármi történjék. • Komolyan, Ever! Miért pazarlód az idődet? Öreg, gyenge, megvénült, és bocs, hogy ezt mondom, de ránézésre nem igazán van már köztünk. Biztosan egy dinoszauruszra akarod pazarolni az ifjúságodat? Lobogó kék szemekkel néz rám és mosolyog. Az ebédlőasztaltól idehallatszik az üvöltözés. : : És egyszer csak rájövök. Az ödet, ami piszkált, ami próbálta felkelteni a figyelmemet. Végre meghallom. Nem vagyok biztos benne, hogy igazam van, és tudom, hogy nem tudok elslisszolni, ha nincs. A tömeget figyelem, benne Miiest, Havent, Staciát, Honort, Craiget... Minden egyes srácot, akik csak követik az utasításokat, teszik, amit mindenki más, mondják, amit a többiek, és nem kérdezik, miért? Veszek egy mély lélegzetet, lehunyom a szemem és minden energiámmal rájuk összpontosítok, amikor felkiáltok: ÉBREDJETEK FEL! Aztán csak állok és oda sem nézek, hogy ne lássam, ahogy a gúnyolódásuk Damenről rám irányul. De ez nem állíthat meg, tudom, hogy Román tömeghipnózist hajt végre rajtuk, valami agyatlan transzban vannak, amiben azt teszik, amit mond. • Ever, ne csináld! Menekülj, amíg tudsz - nevet Román. -Még én sem tudok segíteni, ha nem hagyod ezt abba. Nem figyelek rá, nem tudok. Rá kell jönnöm, hogyan állíthatom meg, hogy hogyan állíthatom meg őket. Ki kell találnom valamit, hogy kijöjjenek ebből a... A csettintés! Ez az! Csak csettintek az ujjammal, és...

Mély lélegzetet veszek, lehunyom a szememet, és miközben csettintek az ujjammal, újra felüvöltök: ÉBREDJETEK FEL! . Az osztálytársaim egyre vadabbul röhögnek, és a fejem körül üdítős dobozok kezdenek repkedni. , i Román felsóhajt. • Ever! Légy szíves! Ragaszkodom hozzá. Hagyd abba ezt az őrültséget, most azonnal! Istenverte hülyét csinálsz magadból, ha azt hiszed, hogy ez működni fog. Mit fogsz még csinálni, felpofozod őket sorban? Alig kapok levegőt. Tudom, hogy igazam van, bármit is mond. Varázslat, agykontroll, transz... ; Hirtelen eszembe jut egy régi dokumentumfilm, amit a tévében láttam. A hipnotizőr nem egyszerű tapssal vagy csettintéssel hozta vissza a hipnotizáltat, hanem háromig számolt, aztán tapsolt egyet. Az osztálytársaim felmásznak az asztalok tetejére, és kajával dobálnak. Tudom, hogy ez az utolsó esély, és ha nem sikerül... hát akkor nem tudom, mi lesz. Behunyt szemmel elordítom magam: ÉBREDJETEK FELI Aztán háromig számolok, és kétszer összecsapom a tenyeremet. Aztán... . - V ■ , Aztán... semmi. ’ Az egész iskolára csend borul, és lassan... Pislogva dörgölik a szemüket és ásítoznak. Nyújtózkodnak, mintha hosszú szunyókálás után ébrednének. Zavartan néznek körül, hogy mit keresnek az asztal tetején azokkal az emberekkel, akikkel szóba sem állnak. Craig kap észbe legelőször. Amikor észreveszi, hogy Milesszal összeér a válluk, az asztal másik végére menekül a csapattársai közé. Vidám ütlegeléssel biztosítja magát a férfiasságáról. Haven undorral mered a sárgarépa-vagdalékra a tányérján, és ezen muszáj mosolyognom. A nagy, boldog család-fíling visszatér a szemforgatás, csúfolódás és a klikkesedés normális kerékvágásába, a világba, ahol az ellenségeskedés és a gyűlölet az úr. Az iskolám újra a régi. A kapu felé fordulva látom, hogy Román eltűnt. Szorítom Dament és átsegítem a parkolón, és beültetem a kocsimba. Miles és Haven, a legjobb barátaim, akiket valószínűleg soha többé nem látok, követnek. • Ugye tudjátok, hogy nagyon szeretlek benneteket? — nézek rájuk. Tudom, hogy frászt kapnak, de ettől még ki kell mondanom. Egymásra néznek riadt pillantással, és csodálkoznak, hogy hová lett a Jégkirálynő.

• Ohm, jó...—nyöszörgi Haven fejcsóválva. Mosolygok, és szorosan magamhoz ölelem őket. • Bármi történik, ne hagyd abba az éneklést és a színészkedést, mert... - suttogom Miles fülébe. Talán el kéne mondanom, hogy épp most pillantottam meg a Broadway fényeit, de nem akarom megfosztani az odavezető úttól, úgyhogy inkább... — mert nagyon sok örömet fog még szerezni neked. . , : Mielőtt válaszolhatna, Havenhez fordulok, mert gyorsan túl kell esnünk ezen, ha időben Avához akarok érni Damennel. Szeretném meggyőzni a barátnőmet, hogy szeresse magát jobban, és ne oldódjon fel másokban, meg hogy Josh megéri a várakozást, bármeddig tart is. • Annyira értékes ember vagy! Annyi mindent adhatsz másoknak... bár látnád, milyen fényesen ragyog a csillagod! • Khmm - Haven kibontakozik a karjaimból. - Jól vagy? Mi van Damennel? Miért van így összezuhanva? Beszállok a kocsiba, nincs több időm. Kitolatok, és leeresztem az ablakot: • Srácok, tudjátok, hol lakik Román? Sosem hittem volna, hogy egyszer hálás leszek a hirtelen megnyúlt végtagjaimért és az izmaimért. Ennek (és a lesoványodott Damennek) köszönhetően gond nélkül odacipelem őt Ava ajtaja elé. Megtartom a testét, amíg bekopogok. De be is törném, ha nem nyitna ajtót és nem tessékelne be. Damen mellettem botladozik a folyosón. Megállunk a kék ajtó előtt, de Ava vonakodik kinyitni. • Ha a szobád tényleg olyan tiszta és megszentelt, amilyennek hiszed, akkor csak ez segíthet Damenen, nem gondolod.’ Minden pozitív energiára szüksége van, amit csak kaphat. Tudom, hogy nem szívesen engedi be egy beteg, egy haldokló ember „szennyezett” energiáit a szobába, ami olyan nevetséges, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Ava hosszabb ideig néz a szemembe, mint ameddig a türelmem tart, és amikor végül beadja a derekát, félrelököm, és lefektetem Dament a sarokban álló heverőre. Betakarom az ágy végébe dobott gyapjú takaróval. • Az ital a csomagtartómban van az ellenszerrel együtt - dobom felé a kulcsot. — Még nem lesz jó vagy két napig, de az ellenszer hatni fog, és telihold van, úgyhogy Damen jobban lesz ma éjjel. Aztán odaadhatod neki később, hogy összeszedje magát. Valószínűleg nem lesz rá szükség, mert úgyis visszafordul a folyamat. De azért, ha mégis kellene... — Előhúzom az utolsó üveg elixíremet a táskámból. • Biztosan működni fog? • Muszáj neki.

Damenre nézek, aki egyre sápadtabb, egyre gyengébb, olyan... öreg. De még mindig Damen. Régi szépségének nyomai még mindig ott vannak az arcán, csak kicsit rongálták meg a hirtelen felgyorsult évek. A bőre majdnem áttetsző, és megőszült, a szeme sarkában szarkalábak. • Ez az egyetlen esélyünk - teszem hozzá, és egy intéssel elküldöm Avat. Becsukom az ajtót, és letérdelek Damen mellé. Kisimítom a haját a homlokából, és megitatom. Először küzd ellene, ide-oda dobálja a fejét, és nem hajlandó kinyitni a száját, de aztán feladja, mert látja, hogy nem hagyom békén. Ahogy a folyadék lecsorog a torkán, felmelegszik a bőre, és a szín is visszatér az arcába. Kiissza az egész üveget, és a tekintetébe visszatér a rajongás és a szerelem. • Hiányoztál - suttogom, a könnyeimtől hunyorogva. A szívem majd’ kiugrik, amikor arcon csókolom. Minden visszafojtott érzelem, amit egész idő alatt elnyomtam magamban, most a felszínre tör, és megcsókolom, aztán újra meg újra. — Rendbe jössz. Nemsokára jobban leszel. A hirtelen boldogság kipukkad, akár egy lufi, amikor elsötétül a tekintete. • Elhagytál - suttogja. Megrázom a fejemet, szeretném, ha tudná, hogy nem igaz. Sosem hagytam el, ő hagyott el engem, de nem az ő hibája, és megbocsátok. Mindenért megbocsátok, amit valaha tett vagy mondott, még ha már túl késő is, és többé nem is számít... • Nem - felelem. - Nem hagytalak el. Beteg voltál. Nagyon beteg. De már vége, és nemsokára jobban leszel. Csak ígérd meg, hogy megiszod az ellenszert, amikor... megkapod Avától... nem tudom kimondani, nem fogom kimondani. Nem akarom, hogy tudja, hogy ez az utolsó együtt töltött percünk. A végső búcsú. • Elég, ha tudod, hogy meggyógyulsz. De vigyázz Romannel! Nem a barátod, gonosz. Meg akar ölni. Össze kell szedned magad minél hamarabb, hogy legyőzhesd. Megcsókolom a homlokát, az arcát, csókokkal borítom az arcát, érzem a saját könnyeim sós ízét az ajkán. Magamba szívom az illatát, az ízét, a bőre érintését, hogy az emlékét magammal vihessem. Elmondom, hogy szeretem, mellé fekszem, magamhoz ölelem, és hozzá simulok. Órákig fekszem mellette, míg alszik. Gondolatban összeolvasztom kettőnk energiáit, remélem, hogy a szerelmem, a létezésem meggyógyítja. Mindezek ellenére, amikor elhúzódom tőle, álmában megint azt mondja: • Elhagytál. Nem fogom fel, amíg el nem búcsúzom, és be nem csukom az ajtót magam mögött, hogy nem a múltról beszél. A jövőnket látja. A konyhába megyek. Nehéz a szívem, a lábaim mintha fából lennének, és minél messzebb megyek Damentől, annál rosszabb lesz.

• Jól vagy? - kérdezi Ava a tűzhely mellett állva. Teát készít. Mintha az elmúlt órák nem is lennének. A falnak támaszkodva megrázom a fejemet. Nem tudok megszólalni. Igazság szerint mindenhogy vagyok, csak nem jól. Üres érzés, reményvesztett, szörnyű, depressziós — ezek helyes kifejezések. De hogy jól lennék? Nem igazán. Mert bűnös vagyok. Áruló. Rossz ember. Egész idő alatt próbáltam elképzelni, milyen lesz ez az utolsó jelenet, az utolsó perceim Damennel, és sosem gondoltam, hogy így végződik. Nem hittem volna, hogy én leszek a bűnös. Még ha meg is érdemlem a vádat. : ^ • Nincs sok időd - néz a faliórára Ava. - Kérsz egy teát indulás előtt? Nem kérek, mert még néhány dolgot meg kell beszélnem vele, és van még pár lépés, mielőtt elmegyek. • Mindent tudsz? - kérdezem. Bólint, és iszik egy kortyot. - Bízom benned, Ava. Ha nem úgy sikerül, ahogy elterveztem. ha csak én térek vissza a múltba, te maradsz az egyetlen reményünk. A szemébe nézek. Meg kell értse, milyen komoly dologra készülök. Gondját kell viselned Damennek, mert nem érdemli meg, hogy... - elfúl a hangom. Tudom, hogy mennem kell, és még mindig van mit mondanom, csak kell egy kis idő. -Ks vigyázz Romannel! Jóképű, elbűvölő, de ez csak a látszat. Belül a velejéig romlott, megpróbálta megölni Dament, és ő a felelős azért, ami lett belőle. • Ne aggódj egy percig se! Kivettem a cuccot a csomagtartódból, az ellenszer itt van a szekrényben, az ital... erjed, a harmadik napon hozzáadom a növényt, ahogy mondtad. Nem lesz rá szükség, mert minden úgy lesz, ahogy eltervezted. Látom a szemén, hogy őszintén beszél, és megkönnyebbülök, hogy jó kezekben hagyom az ügyet. • Menj Nyárvidékre, a többit én elintézem - ölel szorosan magához. Es ki tudja, lehet, hogy egy nap itt találod magad Laguna Beachen, és még találkozunk? - mondja nevetve. Bár vele nevethetnék, de képtelen vagyok. Az a furcsa a búcsúzkodásban, hogy sosem könnyű. Elhúzódom, és beszéd helyett bólogatok, tudom, hogy ha megszólalok, össze fogok omlani. Kinyögök egy kösz-t, aztán már az ajtónál is vagyok. • Nincs mit köszönnöd — jön utánam az ajtóig. — Ever, nem akarsz meg egyszer benézni Damenhez, utoljára? Kezemben a kilinccsel visszanézek, és egy pillanatig tétovázom, aztán nemet intek. Nincs értelme halasztgatni az elkerülhetetlent, és nem akarom újra látni a vádló tekintetét. • Már elbúcsúztunk - lépek ki a verandára. - Amúgy sincs időm. Még meg kell állnom valahol.

Befordulok Román utcájába, megállok a kocsifeljárón, kiszállok, és berúgom az ajtót. A fa szilánkokra szakad, megreccsennek a zsanérok, az ajtó kitárul. Remélem, hogy készületlenül érem, és egy-egy jól célzott ütéssel a csakráira, eltehetem az útból. Bemegyek. Körülnézek. A falak tojáshéjszínűek. Porcelánvázákat látok, tele selyemvirágokkal. Van Gogh Csillagos éjszakája, Gustav Klimt A csók-jz, és egy hatalmas Vénusz születése Botticellitől függ a falon, aranyozott keretben, a kandalló felett. Mindez annyira, meglepően normális, hogy egy pillanatig azt hiszem, rossz házban vagyok. Homokkőre számítottam, posztapokalipdkus dizájnra fekete bőrkanapéval, krómozott asztallal és tükrökkel, zavaros festményekkel a falakon. De erre a giccsre nem voltam felkészülve. Hihetetlen, hogy Román itt lakik. Körbejárom a házat, és benézek minden szobába, minden szekrénybe, még az ágy alá is. Nincs itthon. A konyhába megyek, megtalálom az elixírkészletét, és kiöntöm a lefolyóba az egészet. Tudom, hogy gyerekes és felesleges, és lényegtelenné válik abban a pillanatban, hogy visszalépek az időben, mivel minden visszaáll a régibe. De ha csak egy apró kellemetlenséget okozok is, legalább tudni fogja, hogy én tettem. Áttúrom a fiókokat egy darab papír és egy toll után, hogy felírjam, mit nem szabad elfelejtenem. Néhány egyszerű utasítás, ami nem zavar majd össze, hiszen nem fogom tudni, mit jelentenek, de elég világosak ahhoz, hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat újra. Leírom tehát, hogy: 1. Ne menjetek vissza a pulcsiért! 2. Ne bízz Drinában! • ^ 3. Ne menjetek vissza a pulcsiért, semmi esetre sem! ’ ;’ Aztán, remélve, hogy nem felejtem el teljesen, és valami emlékfoszlányt felébreszt bennem, hozzáírom: !,Vi 4. Dameny . Átnézem a listát újra (és újra), hogy nem maradt-e ki valami, aztán összehajtogatom és zsebre dugom. Az ablakhoz megyek, és kinézek az égre, amely napfénytelen kékké változott. A Hold nehéz és hatalmas. Mély lélegzetet veszek, és a ronda, giccses kanapéhoz megyek. Eljött az idő. Lehunyom a szemem, és a fény felé nyúlok. Alig várom, hogy még utoljára lássam azt a ragyogó fényfüggönyt... Lágy fűre érkezem, a hatalmas, illatozó rétre. Kihasználom a fű rugalmasságát, és futás közben ugrándozom, pörgők, cigánykerekezem, kézen járok, bukfencezem, az ujjaim végigsimítják a lüktető virágszirmokat, és magamba szívom a varázslatos, édes virágillatot, miközben átvágok a vibráló fák között a szivárványszínű forrásig. Mindent magamba akarok

szívni, minden apró részletét meg akarom jegyezni, hogy valami módon megtartsam ezt a csodálatos érzést örökre. Aztán, mert van néhány percem, és mert muszáj látnom még egyszer, hogy velem legyen, ahogy régen, lehunyom a szemem, és Damenre gondolok. Látom, ahogy először láttam az iskola parkolójában. Magam elé képzelem a sötét, fényes, arcát keretező, kis híján vállig érő haját, a mély, sötét mandulaszemeket, amelyek annyira ismerősek voltak már legelső látásra is. És az ajkait. A telt, hívogató, tökéletesen ívelt ajkait, majd az izmos, karcsú testét. Az emlék annyira élénk, olyan kézzelfogható, hogy minden apró részlet jelen van a gondolataimban. Felnézek, és ott áll előttem. Meghajol, és a kezét nyújtja, táncolni hív, az utolsó táncunkra. A tenyerébe csúsztatom a kezemet, ő átöleli a derekamat, és hatalmas, széles árkádok alatt vezet, a testünk hajladozik, lebegünk, forgunk a csak a mi fülünknek hallható zenére. Minden alkalommal, amikor eloszlana a tünemény, behunyom a szemem, és maradásra bírom a gondolataimmal. Nem vétünk el egy lépést sem. Mint Fersen gróf és Marié, vagy Albert és Victoria, Antonius és Kleopátra, mind mi vagyunk, a világ legnagyobb párosai. A vállgödrébe temetem az arcomat. Nem akarom, hogy véget érjen a dalunk. Nyárvidéken ugyan nincs idő, mégis mennem kell. Végigsimítom az arcát, emlékezetembe vésem a bőre lágyságát, az álla vonalát, az ajkát az enyémen. Ö az, í^wj/Zé-^ ö7 Aztán szertefoszlik. Kilépek a rétről, és az ikrek várnak. Az arcukon látom, hogy figyeltek. • Kifutsz az időből — néz rám Rayne kistányérnyi szemekkel. Mindig sikerül felidegesítenie ezzel a pillantással. Meggyorsítom a lépteimet. Zavar, hogy leskelődtek, és unom már, hogy mindig beleütik az orrukat mindenbe. • Mindent elterveztem - nézek vissza rájuk a vállam fölött. -Úgyhogy nyugodtan mehettek és... — Nem tudom, mit csinálnak, ha nem engem zargatnak. Úgyhogy ennyiben hagyom. Mindegy, mit csinálnak, többé semmi dolgom velük. Futnak tovább mellettem. Egymásra néznek, és hangtalanul beszélgetnek a titkos ikernyelvükön. • Valami nincs rendben — mondják és rám merednek, hogy figyeljek. — Szörnyen rossz érzésünk van — olvad össze a hangjuk tökéletes harmóniában. De csak vállat vonok, egy kicsit sem érdekel, ezúttal nincs kedvem megfejteni a rejtvényüket. Amikor megpillantom a márványlépcsőket, nekivágok. Felpillantok a világ legszebb épületeire, aztán besietek a Csarnokba. Az ikrek hangját elvágják a becsukódó ajtók. Megállok a hatalmas, márványból faragott bejárat előtt, és szorosan lehunyom a

szemem. Remélem, most nem zárnak ki, mint legutóbb, remélem, hogy visszautazhatok az-időben. , Felkészültem. Valóban és tényleg felkészültem. Kérlek, hadd menjek vissza! Eugene-ba, Oregonba. Anyuhoz és apuhoz, és Riley-hoz és Puszedlihez. Hadd menjek vissza, hadd legyen minden a régi... Rövid folyosó bukkan elő előttem a semmiből. Egy szobába vezet, ahol egy széken és egy asztalon kívül semmi nincs. Nem egyszerű asztal, hanem egy hosszú, fémből készült munkaasztal, mint amilyen a régi sulim kémialaborjában volt. Leülök a székre, és egy kristálygömb jelenik meg előttem. Lebeg, vibrál, villog, aztán megállapodik. Magamat látom ugyanennél az asztalnál ülni. Dolgozatot írok. Ez nem az az esemény, amit szívesen átélnék újra, de nincs más lehetőségem. Mély lélegzetet veszek, és a gömb felé nyúlok. Aztán minden elsötétül. • Te... jó... ég! Ezt jól megszívtam - mordul Rachel, barna haját hátradobva. - Alig tanultam tagnap. Komolyan. Éjfélig SMS-eztem... rám pillant, és tágra nyílt szemmel megrázza a fejét. - Mindegy. Elég, ha tudjátok, hogy mától új életet kezdek. Nézzetek jól meg, mert ha kijavítják a dogákat, és a szüleim meglátják, én szobafogságban leszek egy életre. Szóval most láttok utoljára. • Ne már! Ha valaki megszívta, az én vagyok. Egész évben azt se tudtam, miről szól ez az óra! Nem mintha tudós akarnék lenni, vagy valami, de még az információt sem fogom soha használni. — Rachel a szekrényébe hajítja a könyveit. • Örülök, hogy vége, a jegyet a jövő hétig úgyse tudjuk meg. Kihasználom a szabadságomat, amíg még lehet. Hányra menjek ma? — kérdezi magasra húzott szemöldökkel. Felsóhajtok. Még nem is mondtam. Ki fog borulni. • Ami azt illeti... Kicsit megváltozott a terv. Anyuék nem lesznek otthon, és Riley-ra kell vigyáznom. A parkoló felé tartunk. ’ . • Kicsit? - Rachel megtorpan a parkoló bejáratánál és figyeli, ki kivel megy. • Hát, miután lefektettem, átjöhetsz... - Nem figyel, úgyhogy nem is fejezem be a mondatot. Abban a pillanatban, hogy a húgomat említem, már nem is érdekli tovább a dolog. Rachel egyke, és soha nem is vágyott kistestvérre. Nem az ő műfaja osztozni a rivaldafényen. • Felejtsd el! - mondja. - A kis embernek nagy a füle, és nem bízhatsz benne. Holnap? • Nem megy. Családi nap. Felmegyünk a tóhoz. • Aha - bólint Rachel. - Ezzel nem kell foglalkozni, ha a szüleid elválnak. Nálunk a családi nap azt jelenti, hogy találkozunk a bíróságon és marakodunk a gyerektartáson.

• Nem is tudod, milyen szerencsés vagy - jegyzem meg, és már meg is bánom a viccet. Hazugság, ráadásul elszomorít és bűntudatom támad tőle. Legszívesebben visszaszívnám. Nem mintha Rachel figyelne. Shayla Sparks figyelmét szeretné magára vonni, aki a legmenőbb végzős a suliban. Magánkívül integet és ugrándozva sikoltozik, mint valami koncerten, aztán úgy tesz, mintha csak a fülét vakargatná, amikor Shayla nem veszi észre. • Hagyd már, az a kocsi nem is olyan jó — nézek az órámra. Hol a csudában van Brandon, már rég itt kéne lennie? - A Miata jobban megy. • Mi? És te azt honnan tudod? - kérdezi összeráncolt homlokkal Fogalmam sincs, ezt miért mondtam. • Nem tudom. Csak... olvashattam valahol. Rachel hunyorítva végignéz a V-nyakú pulcsin, a földet söprő farmeromon. • És ezt hol szerezted? - markolja meg a csuklómat. • Ne már, ezerszer láttad. Tavaly karácsonyra kaptam - felelem és próbálok kiszabadulni a szorításából. Brandon közeleg. Annyira helyes, ahogy az arcába hull a haja! • Nem az órát, hülye, ezt! - mutatja a karkötőt az óra mellett, amelyen ezüst lópatkók vannak meg rózsaszín kristályok. Égy kicsit se ismerős, de fura érzésem támad, amikor ránézek. • Nem tudom... - motyogok. Néz rám, mintha elment volna az eszem. - Szerintem a nagynéném küldhette, tudod, meséltem róla, Laguna Beachen lakik... . V; ’,: , • Ki lakik Laguna Beachen? - kérdezi Brandon a derekamat átölelve. Rachel a szemét forgatja, a fiúm pedig megcsókol. Fura érzés. Nyugtalanító. Elfordulok. • Megjött anya - indul Rachel a mamája kombija felé. - Szólj, ha változik a helyzet, tudod, az estével kapcsolatban. Brandon rám néz és közelebb húz magához, amitől a gyomromban megint olyan fura érzés támad. • Mi változik? - kérdezi. Nem veszi észre, hogy elhúzódom tőle, ami nagy megkönnyebbülés, hiszen magam sem tudom, hirtelen mién nem érdekel. • Ja, Jaden bulijára akart menni, de bébiszittelnem kell a húgomat. A dzsipje padlójára dobom a táskámat. • Beugorjak? Ha esetleg segítségre van szükséged... - mosolyog rám. • Ne! - mondom túl erőltetetten, túl gyorsan. Gyorsan visszakozom, amikor a csalódott arcára nézek. - Riley későn alszik el, szóval nem túl jó ötlet. Brandon végignéz rajtam, mintha ő is érezne valamit, azt az ismeretlen nem jó dolgot, ami közöttünk lebeg, és amitől minden olyan furcsa. Vállat

von, és az útra néz. Csendben autózunk. Legalábbis mi ketten csendben vagyunk, a zene teljes hangerővel üvölt. Általában ez az agyamra megy, de ma még hálás is vagyok érte, hogy figyelhetek az ótvar zenére ahelyett, hogy azon gondolkozzam, miért nem akarok csókolózni vele. Ránézek. Úgy értem igazán ránézek, ahogy nem tettem, mióta egy pár vagyunk. Megnézem magamnak a szemébe hulló haját, a nagy, zöld szemét, és általában nem tudok neki ellenállni - de ma valahogy nem esik nehezemre. És ha belegondolok, hogy tegnap még teleírtam a nevével a füzetemet, elég érthetetlen a dolog. Felém fordul, és rajtakap, hogy nézem. Mosolyogva megfogja a kezemet. Összefonjuk az ujjainkat és megszorítja a kezem, amitől összerándul a gyomrom. Viszonzom a szorítását és a mosolyt, mert tudom, hogy ezt várja, mert egy barátnőnek ez a dolga. Aztán kinézek az ablakon, és visszatartom az elsuhanó táj láttán támadt hányingert. Eső áztatta utcák, spalettás házak, fenyők... Örülök, hogy mindjárt hazaérek. • Szóval, mi legyen este? - kérdezi, miközben megáll a házunk előtt. Elhallgattatja a zenét és felém hajol, ahogy szokott. Összeszorított szájjal felveszem a táskámat, és pajzsként tartom magam előtt, mintha ezzel távol tarthatnám. • Majd küldök egy SMS-t - motyogom, és a pillantását kerülve kinézek az ablakon. A szomszéd fogócskázik a kislányával. A kilincsért nyúlok, kétségbeesetten menekülnék a kocsijából, fel a szobámba. Kinyitom az ajtót, és fél lábbal kint vagyok, amikor utánam szól: • Nem felejtetté] el valamit? A hátizsákomra nézek, csak nálam van, aztán rájövök, mire céloz. Es tudom, hogy túl kell esnem ezen, hogy ne kezdjen gyanakodni, hozzáhajolok, és a szájához nyomom az ajkaimat. Lágy és sima az ajka, de alapvetően semleges, nem érzem a szokásos szikrát. • Hát... öhm... majd látjuk egymást - motyogom és kiugróm a dzsipből. A pulcsim ujjába törlöm a számat, még mielőtt odaérnék az ajtóhoz. Berohanok és egyenest a szobámba rohannék, de egy műanyag dobfelszerelés, egy húrtalan gitár és egy kis fekete mikrofon állja utamat, ami valószínűleg el fog törni, ha Riley és a barátnője nem hagyják abba a bunyót. • De megegyeztünk - mondja Riley maga felé rántva a mikrofont. Én éneklem a fiúdalokat, te meg a lánydalokat. Mi a gond? • Az a gond - nyafog a barátnője maga felé húzva a játékot -, hogy nincsenek lánydalok, és ezt te is tudod! Riley megrántja a vállát. • Erről nem én tehetek. Rendezd le a Rock Banddel, ne velem. • Olyan vagy...! - a kislány elhallgat, amikor megpillant az ajtóban. • Srácok - nézek Riley-ra sokatmondóan. Örülök, hogy végre akad egy probléma, amit tudok kezelni, még ha senki nem is kérdezett. -

Énekeljetek felváltva! Emily most te jössz, aztán Riley és így tovább. Menni fog? , , Emily kikapja Riley kezéből a mikrofont. • Anya itthon van? - kérdezem Riley fintorgását figyelmen kívül hagyva. Megszoktam. • A szobájában van. Készülődik - felek a húgom, majd odasúgja Emilynek: - Jó, enyém a Dead on arrival, tiéd a Creep. Elmegyek a szobám ajtaja előtt, és ledobom a táskámat. Anya szobájába megyek, és nekitámaszkodom a boltívnek, ami elválasztja a fürdőt a hálószobától. Figyelem, ahogy kifesti magát. Kiskoromban imádtam nézni. Az én anyukám volt a legszebb nő a világon. Ha elfogultság nélkül megnézem most, akkor is ő a legszebb a világon, de olyan külvárosi anyuka módjára. • Mi volt a suliban? - kérdezi a fejét forgatva jobbra-balra, hogy ellenőrizze, egyenletes-e az alapozója. • Semmi. Dogát írtunk kémiából, ami valószínűleg karó lesz - vonok vállat. Nem gondolom, hogy ennyire rosszul ment, de nem tudom, hogy mondjam el, amit akarok. Hogy minden olyan furcsa és bizonytalan, nem teljes az egyensúly, mintha valami hiányozna... Remélem, mond valamit. Felsóhajt, és a szemét kezdi festeni. A kicsi sminkecsetet végighúzza a szemhéján, miközben vigasztal: • Biztos, hogy nem lesz karó - néz rám a tükörből. - Biztosan mindent jól csináltál. Az ujjammal körberajzolok egy foltot a falon. Talán mehetnék a szobámba, lazíthatnék, zenét hallgathatnék, vagy olvashatnék. Csinálni kéne valamit, ami eltereli a figyelmemet. • Bocs, hogy az utolsó pillanatban szóltunk. Tudom, hogy programod volt. ’ Vállat vonok. Tekergetem a csuklómat, figyelem, ahogy a fény játszik a kristályokon, és próbálok visszaemlékezni, kitől kaptam a patkós karkötőt. • Semmi baj. Lesz még péntek este idén. Anya összerezzen. Kezében a szempillaspirállal megdermed. • Ever, te vagy az? - nevet rám. - Van valami, amiről tudnom kéne? Csak mert az én kislányom nem szokott ilyeneket mondani. Szeretném, ha lenne mit mondanom arról, hogy valami határozottan van, amit nem tudok hová tenni, és amitől úgy érzem magam... mintha nem is én lennék. De nem mondok semmit. Még én sem értem, neki hogy tudnám elmagyarázni.’ Csak azt tudom, hogy tegnap még jól voltam, ma meg... pont az ellenkezője. Mintha nem illenék bele a világba, mintha én kerek lennék, az meg szögletes.

• Tudod, hogy nem baj, ha átjönnek a barátaid - mondja anya, miközben rúzst, majd szájfényt ken az ajkára. - Amíg nem vagytok többen, mint négy, és figyelsz közben a húgodra. • Koszi - mondom erőltetett mosollyal, hogy lássa, minden oké. - Ma inkább nem. A szobámban ledőlök az ágyra és bámulom a plafont, amíg rá nem jövök, milyen szánalmas, és kinyitom az éjjeliszekrényemen hagyott könyvet. Elmerülök a sztoriban: fiú és lány, egymásnak teremtve, időtlen szerelemben. Bárcsak beléphetnék a könyvbe és ott élhetnék örökké, hogy az ő életüket éljem... • Szia Ev! — néz be apu az ajtón. — Csak beköszönök és elköszönök. Késésben vagyunk, úgyhogy máris indulunk. Félredobom a könyvet és hozzárohanok, hogy megöleljem. • Jó, hogy még nem vagy túl nagy ahhoz, hogy megölelgesd az öregedet - nevet. Elengedem, és rémülten érzem, hogy könnyes a szemem. Ügy teszek, mintha a könyvespolc érdekelne, míg elmúlik a sírásveszély. • Csomagoljatok be holnapra, jó? Korán reggel már szeretnék úton lenni. Bólintok. Furcsa üresség borít el, amikor kilép az ajtón. Mi a fene van velem? • Felejtsd el! Nem vagy a főnököm! - kiabál Rdey összefont karral, fintorogva. Mozdulni sem akar. Ki hitte volna, hogy egy negyvenkilós tizenkét éves ilyen kis hörcsög? De nem adom fel. Miután a szüleink elmentek, Riley megfürdött és megvacsorázott, küldtem Brandonnak egy SMS-t, hogy tíz körül jöjjön át, és perceken belül itt lehet, úgyhogy evidens, hogy Riley-nak ágyban a helye. Felsóhajtok, és azt kívánom, bár ne lenne ilyen makacs, és felkészülök a harcra. • Sajnálom, hugi, de nincs igazad. Én vagyok a főnök. Attól a pillanattól kezdve, hogy anyuék elmentek, százszázalékosan én vagyok a főnök, és ez így lesz addig a pillanatig, amíg haza nem étnek. Ellenkezhetsz, de semmit nem fog változtatni. • Ez nem igazság! Ha végre tizenhárom leszek, itt egyenlőség lesz, esküszöm! Legalább annyira várom azt a percet, mint ő. • Jó. Legalább nem kell vigyáznom rád, és visszakapom az életemet végre - vonok vállat. Toporog a szőnyegen. • Kérlek! Ilyen hülyének nézel? Gondolod, nem tudom, hogy Brandon átjön? Nagy ügy - rázza a fejét. - Kit érdekel? Csak tévét akarok nézni, ennyi az egész. Csak azért akarsz eltenni az útból, hogy

smárolhassatok a kanapén. És pontosan ezt fogom elmesélni anyuéknak, ha nem nézhetem a filmet. • Nagy ügy. Kit érdekel? - utánozom a húgomat. - Anya azt mondta, átjöhetnek a barátaim, úgyhogy... Hé, ki is itt a gyerek, ő, vagy én? Tudom, hogy csak üres fenyegetés, de szeretném kihasználni az utolsó esélyt: : • Apa korán akar indulni, úgyhogy aludnod kell, hogy reggel ne legyél morcos. És csak hogy tudd, Brandon nem jön át - vigyorgok, és remélem, jól leplezem, hogy mekkorát hazudok. • O, tényleg? - mosolyog felderülő szemmel. - Akkor miért állt meg a kocsija a ház előtt? Megfordulok és kinézek az ablakon, majd a húgomra pülan-tok. • Jó - sóhajtok fel az orrom alatt. - Nézd a tévét! Mindegy. Nem érdekel. De ha rémálmaid lesznek, ne gyere hozzám sírva! • Jaj már, Ever, mi van? - Brandon arckifejezése kíváncsiból dühösbe vált pillanatok alatt. - Egy órája várom, hogy a húgod lefeküdjön, és kettesben lehessünk, erre most így viselkedsz? Mi bajod van? • Semmi - morgóm a pillantását kerülve, és megigazítom a pólómat. A szemem sarkából látom, hogy a fejét csóválva begombolja a farmerját - amit ki sem kellett volna gombolnia! • Ez nevetséges — motyogja, miközben becsatolja az övét. — Idáig vezettem, a szüleid nincsenek itthon, és úgy viselkedsz, mint aki... • Mint aki? - suttogom. Hallani akarom. Remélem, összefoglalja néhány szóban, hogy min megyek épp keresztül. Mert korábban, amikor meggondoltam magam, és elküldtem az SMS-t, hogy jöjjön át, azt hittem, ezzel minden visszatér a rendes kerékvágásba. De amint kinyitottam az ajtót, az első megérzésem az volt, hogy be is kéne rögtön csukni. És hiába töröm a fejemet, nem tudok rájönni, miért. Amikor ránézek, egyértelmű, hogy mekkora mázlim van. Helyes, focizik, menő kocsija van, a legnépszerűbb elsősök egyike, nem beszélve arrók hogy milyen régóta tetszik. Alig hittem, amikor kiderült, hogy tetszem neki. De most minden megváltozott. Nem erőltethetem, hogy olyat érezzék, ami nincs bennem. Veszek egy mély levegőt, és érzem a pillantása súlyát, miközben a karkötőmmel játszom. Forgatom körbe-körbe, és próbálok rájönni, honnan van. Valami motoszkál a fejemben, valami... • Felejtsd el! Ever, komolyan mondom, hogy el kéne döntened, mit akarsz, mert így... Nézem a fiúmat és kíváncsi vagyok, befejezi-e a mondatot, meg arra is, hogy miért nem érdekel az egész? De csak fogja a kocsikulcsát és indul. • Mindegy. Érezd jól magad a tónál!

Nézem, ahogy becsukódik utána az ajtó, aztán leülök apa foteljébe, magam köré tekerem a nagyi takaróját, felhúzom egészen az államig, és betömködöm a lábam alá. Csak a múlt héten mondtam Rachelnek, hogy azon gondolkodom, lefekszem Brandonnal, és most... most meg ki nem állhatom, ha hozzám ér. ■ - Ever. Felnézek. Riley áll előttem reszkető szájszéllel, kék szeme az arcomon függ. • Elment? - néz körül. Bólintok. • Feljönnél a szobámba, amíg nem alszom el? - kérdezi az ajkába harapva. A bánatos kiskutya-tekintetnek lehetetlen ellenállni. • Mondtam, hogy túl ijesztő az a film - mondom, miközben a kezemmel a vállán a szobájába megyünk. Megvárom, míg elhelyezkedik az ágyában, mielőtt mellé telepednék. Szép álmokat kívánok, és kisimítom a haját az arcából. - Ne aggódj! Aludj csak! Szellemek nincsenek. • Ever, kész vagy? Mindjárt indulunk! Nem akarok a dugóban állni! • Megyek! — kiabálok le, de nem megyek. Állok a szobám közepén, és bámulok egy gyűrött papírdarabot, amit a farmerom zsebében találtam. Az én kézírásom, de nem tudom, mikor írtam és mit akar jelenteni. /. Ne menjetek vissza a pulcsiért! 2. Ne bízz Drinában! 3. Ne menjetek vissza a pulcsiért, semmi esetre sem! 4. Damen V Amikor ötödszörre olvasom, még mindig olyan zavart vagyok, mint első alkalommal. Milyen pulcsi? Miért ne menjünk vissza érte? Arról nem is beszélve, hogy nem is ismerek semmilyen Drinát. És ki a csuda az a Damen, szívecskével a neve mellett? Miért írtam ilyet? Mikor írtam? És mit jelenthet? Apa megint kiabál, és hallom a lépteit a lépcsőn felfelé, úgyhogy félredobom a cetlit, ami a szekrényemről a padlóra esik. Majd kitalálom, mi ez, ha visszajöttünk. A hétvége klassz volt. Jó volt kicsit távol lenni a sulitól, a barátoktól (különösen Brandontól). Jó együtt tölteni egy kis időt a családdal, olyan ritkán sikerül. Sokkal jobban érzem magam, és mihelyt visszatérünk a civilizációba és lesz térerő, küldök SMS-t Brandonnak. Nem akarom annyiban hagyni a péntek estét. Akármilyen fura is volt, most már vége. A vállamra veszem a hátizsákomat és indulok. Amikor körülnézek a táborhelyen utoljára, mintha valami hiányozna, mintha valamit

elfelejtettem volna. A táskám bepakolva, minden tisztának tűnik, de nem mozdulok. Anya szólongat, aztán megunja, és értem küldi Riley-t. • Hé — rángatja meg a ruhámat. — Mindenki rád vár. • Egy pillanat. Csak még... • Mit még? - vigyorog. - Még bámulod egy-két órát a füstölgő fahasábokat? Ever, mi bajod? Birizgálom a karkötőm kapcsát. Fogalmam sincs, mi bajom, de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valami nem stimmel. Mintha valami hiányozna, vagy mintha valami félbemaradt volna. Mintha valamit csinálnom kellett volna még, de megfeledkeztem volna róla. Nem tudok rájönni, micsoda. • Anya menni akar, apa aggódik a forgalom miatt, még Puszedli is azt akarja, hogy gyere végre, mert ki akarja lógatni a fejét az ablakon, hogy loboghasson a füle a szélben. Ja, és én is szívesen mmm. otthon lennék, mielőtt vége az összes jó délutáni filmnek. Úgyhogy mi lenne, ha indulnánk végre? Nem indulok, felsóhajt. • Elfelejtettél valamit? - néz rám figyelmesen, miközben a szüleink felé sandít a válla fölött. • Lehet. Nem biztos. • Hátizsák megvan? , \ , Bólintok. . , • A mobilod? , . Ráütök a hátizsákra. v • Az agyad? :. . Nevetek, tudom, hogy furcsán viselkedek és nevetséges vagyok, de az elmúlt néhány napban hozzászoktam. • Megvan a kék Pinecone-tavi szurkolótáboros pólód? - mosolyog. • Ez az! Ott maradt a parton! Mondd anyuéknak, hogy mindjárt jövök! Riley a karomnál fogva visszaránt. • Nyugi. Apa megtalálta és bedobta a hátsó ülésre. Komoly. Mehetünk? Körülnézek még utoljára, aztán követem Riley-t a kocsihoz. Beülünk hátra, apa elindul, és a telefonom pittyegni kezd. Kiveszem a táskámból és elolvasnám az üzenetet, de Riley megpróbál leselkedni. Olyan gyorsan fordulok el, hogy Puszedli sértődött pillantást lövell felém. Riley még mindig próbálkozik. • Anyaaa! — nyafogok. . Ö csak lapoz egyet a kezében tartott újságban. • Fejezzétek be! • Ide se néztél! Semmit nem csináltam, Riley nem hagy békén. 267 • Csak mert szeret — néz rám apa a visszapillantó tükörből. — Annyira szeret téged, hogy mindig veled akar lenni, nem tud betelni veled!

A szavai hatására Riley az ülés másik végébe húzódik, nekilapul az ajtónak. Látványosan megborzong, mintha a gondolat is undorítaná. Apával egymásra nézünk és nevetésben törünk ki. Elolvasom Brandon SMS-ét: Bocs. Hülye voltam. Hívj fel este! Azonnal válaszolok egy mosolygós szmájlival, remélem, hogy ez megteszi, amíg nem tudok elég érzelmet összelapátolni, hogy többet is küldjek. Az ablaknak támasztom a fejemet, és épp lehunynám a szemem, amikor Riley hozzám fordul: • Nem léphetsz vissza az időben, Ever. Nem változtathatod meg 3i mú\í3it. Az csak van. , Összerezzenek, fogalmam sincs, miről beszél. • Ez a mi végzetünk, nem a tiéd. Nem gondolkodtál el soha azon, hogy talán oka van annak, hogy túlélted? Hogy talán nem csupán Damen mentett meg? Bámulok a húgomra elnyílt szájjal, és próbálom megfejteni. Körülnézek, hogy a szüleim is hallották-e, amit mondott, de minden megfagyott. Apa keze a kormányon, pislogás nélkül nézi az utat, anya épp lapoz az újságban, Puszedli farkcsóválás közben dermedt meg. Az ablakon kinézve látom, hogy a madarak függnek a levegőben, és körülöttünk minden autós áll. Riley közelebb hajol, és a szemembe néz. Világos, hogy csak mi tudunk mozogni. • Vissza kell térned. Meg kell találnod Dament, mielőtt túl késő lesz. — A hangja határozott. • Késő? Mihez? - kérdezem közelebb hajolva. - Ki az a Damen? Miért mondod ezt? Mit akar ez jelenteni... Riley hirtelen szemforgatva ellök magától. • Jézusom! Ever! Tartsd a távolságot! Függetlenül attól, hogy ő mint gondol — mutat apára —, engem te egyáltalán nem érdekelsz. Elfordul, és egy Kelly Clarkson-nótát énekel az iPodjával fals, reszelős hangon. Megfeledkezik anyáról, aki finoman rácsap a térdére, és apáról is, aki a visszapillantó tükörben engem néz. Egyszerre mosolygunk a tréfán, amit csak mi ketten értünk. Egy kamion csapódik a kocsi oldalának, és a világ elsötétül körülöttem. Az ágyamon ülök sikolyra nyitott szájjal. Másodszor veszítem el a családomat. A fülemben Riley szavai visszhangzanak: Meg kell találnod Dament, mielőtt túl késő lesz! Felugróm az ágyról, és a hűtőszekrényhez rohanok. Látom, hogy az elixír és az ellenszer nincsenek ott. Nem tudom, hogy ez azt jelenti-e, hogy csak én utaztam vissza az időben és minden a régi, vagy ott folytatom, ahol abbahagytam, vagyis Damen még mindig veszélyben van, én meg elfutok.

Ledübörgök a lépcsőn, olyan gyorsan, hogy a fokok elmosódni látszanak a lábam alatt. Fogalmam sincs, mennyi az idő, vagy milyen nap van, de tudom, hogy Avához kell mennem, mielőtt kifutok az időből. Amint leérek, Sabine szól ki a konyhából. • Ever, te vagy az? Megtorpanok. Sabine kötényt visel, a kezében egy egész tál csokis süti. • Kipróbáltam anyukád receptjét, tudod, amit mindig sütött. Kóstold meg, és ne kímélj! • Dermedten pislogok. Erőltetett türelemmel válaszolok: • Biztosan nagyon finom. Figyelj, Sabine... Nem hagyja, hogy befejezzem. • Legalább egyet vegyél! Nem arról szól a dolog, hogy lássa, amint eszem, hanem arról, hogy jóváhagyjam a sütijét. Azon tépelődik, hogy alkalmas-e arra, hogy gondomat viselje, és arra kíváncsi, vajon ő-e a felelős a viselkedési problémáimért. Azt hiszi, ha jobban kezelné a dolgokat, akkor az egész meg sem történt volna. Az én okos, sikeres nagynéném, aki életében sosem vesztett még el egyetlen pert sem, tőlem vár elismerést. • Csak egyet - erősködik. - Nem akarlak megmérgezni! Amikor a szemébe nézek, látom, hogy a szavak csak látszólag véletlenszerűek, és azon gondolkodom, hogy vajon ez valami üzenet, hogy siettessen? Túl kell esnem rajta. • Biztosan nem olyan finom, mint anyukádé, mert az övé vitathatatlanul a legjobb volt, de az ő receptjéből sütöttem. Hajnalban arra ébredtem, hogy sutit kell süssek, és azt gondoltam... Tudom, hogy kész belemenni egy komplett védőbeszédbe, hogy meggyőzzön, ezért inkább elveszem a legkisebb szeletet. Gondolom, hogy bekapom és futok is tovább. De amikor meglátom az eltéveszthetetlen E betűt a közepében, akkor már tudom. Ez a jel. Amire egész idő alatt vártam. Már feladtam a reményt, amikor Riley végre jelentkezett! Megjelölte a legkisebb sutit a nevem kezdőbetűjével, pontosan úgy, ahogy régen csinálta. Megkeresem a legnagyobb darabot, és látom, hogy egy R van belekarcolva, határozottan tudom, hogy tőle van. A titkos üzenet, a jel, amit ígért, mielőtt elment. Nem akarok hokikórosnak látszani, aki különös jelentőséget tulajdonít egy tál sütinek. Sabinére nézek és megkérdezem: • Ezt te csináltad? — mutatok a kezdőbetűmmel megjelölt sütire. Te karcoltad bele? Rám hunyorog, aztán a sütire. • Figyelj, Ever, ha nem akarod megenni, nem kell, csak gondoltam...

Mielőtt befejezné a mondatot, a számba tömöm a sutit. Behunyt szemmel élvezem az ízét, és hirtelen otthon érzem magam. Azon a csodálatos helyen, amit újra láthattam, nem számít, milyen rövid időre, és végre rádöbbenek, hogy az otthon nem csak egyetlen hely lehet. Az otthon ott van, ahol megteremtem magamnak. Sabine várakozón néz rám. • Már próbáltam egyszer, de valahogy nem lett olyan jó — vállvonogatva várja az ítéletet. — Mindig azzal viccelt, hogy van egy titkos hozzávalója, és most kíváncsi lettem, igaza volt-e. Nagyot nyelek, és letörlöm a morzsákat a szám sarkából. • Volt is egy titkos hozzávaló - mosolygok. Elkomorodik az arca. - A Szeretet. Es nagyon sokat használhattál belőle, mert ez rettentően finom! • Tényleg? - kérdezi felvillanyozva. • Tényleg — ölelem magamhoz egy pillanatra. — Péntek van? • Igen. Miért? Jól vagy? Bólintok, és kirontok az ajtón. Kevesebb időm van, mint gondoltam. Megállok Ava háza előtt. Hátsó kerék a betonon, elsők a füvön. Észre sem veszem a lépcsőt, olyan gyorsan rohanok az ajtóhoz. De valami furcsát érzek, amit nem tudok megmagyarázni. Megállok. Túl nagy a csend. Túl nyugodt minden. A ház úgy néz ki, ahogy itt hagytam virágcserép az egyik oldalon, lábtörlő a helyén, de minden olyan mozdulatlannak tűnik. Ijesztő. Felemelem a kezem, hogy bekopogjak, amikor az ajtó kinyílik. A nappalin átvágva a konyhába megyek és szólongatom Avat. Látom a tegnapi teáscsészét a pulton, a kekszet a tányéron, minden a szokásos helyén, mint amikor utoljára itt jártam. A szekrényből eltűnt az elixír és az ellenszer is. Nem tudom, mit gondoljak. Nem tudom, hogy működött-e a tervem és egyáltalán nem volt rájuk szükség, vagy az ellenkezője igaz, és valami baj van. A kék ajtóhoz rohanok, hogy megnézzem, ott van-e Damen, de hirtelen Román áll elém. • Jó, hogy újra látlak, Ever — vigyorog szélesen. — Mondtam Avának, hogy visszajössz. Tudod, mit mondanak: Kétszer nem mehetsz haza. A nyakán fel-felvillanó Ouroboros-kígyót tökéletesen keretezi a szándékosan összekócolt haja. Minden erőfeszítésem ellenére, annak ellenére, hogy felébresztettem a sulit, még mindig ő van nyeregben. • Hol van Damen? — kérdezem összeránduló gyomorral körülnézve. — És mit csináltál Avával? • Nyugi, nyugi - mosolyog. - Ne félj, míg engem látsz! Damen ott van, ahol hagytad. Bár azt kell mondjam, nem hiszem el, hogy

elhagytad. Alábecsültelek. Fogalmam sem volt. Kíváncsi vagyok, mit gondolna, ha tudná. Fogadok, hogy ő is alábecsült. Elhagytál- jut eszembe Damen utolsó szava. Tudom, hogy egyáltalán nem becsült alá, pontosan tudta, milyen utat választottam. • És ami Avat illeti - mosolyog Román -, boldogan közlöm, hogy semmit nem csináltam vele. Mostanra tudhatnád, hogy engem csak te érdekelsz — mormolja. Olyan gyorsan mozdul, hogy pislogni sincs időm, máris centikre van tőlem az arca. - Ava önszántából távozott, hogy kettesben lehessünk. És most már csak... - Az órájára pillant. - ... másodpercek kérdése, hogy hivatalosan is kijelenthessük, hogy ketten maradtunk, plusz a bűntudatod, hogy túl korán jössz össze mással... még mielőtt ő távozik. Nem mintha nekem bűntudatom lenne, de te olyan vagy, aki szereti azt hinni magáról, hogy jó és tiszta, meg jóindulatú és a többi hülyeség, ami őszintén szólva az én ízlésemnek kissé érzelgős. De majd túlteszem magam rajta. Kizárom az agyamból, amit mond. Már a következő lépést tervezem. Megpróbálom kitalálni, mi a leggyengébb pontja, a legsérülékenyebb csakrája. Elállja előttem az utat, ami Damenhez vezet, így nincs más választásom, csak hogy a testén keresztül menjek tovább. Óvatosnak kell lennem. Gyorsan és váratlanul kell lesújtanom, mert aligha lesz időm újabb ütésre, ha elvétem. Megsimogatja az arcomat, és olyat csapok a kezére, hogy a törött csontok végei kilátszanak a bőre alól. Az ujjai a szemem előtt himbálóznak. • Aú — mosolyog és megrázza a kezét. Megropogtatja az azonnal összeforrt ízületeit. - Micsoda kis bestia vagy! Tudod, mitől döglik a légy, nem igaz? — Érzem a hideg leheletét az arcomon. - Miért harcolsz ellenem, Ever? Miért löksz el magadtól, amikor csak én maradtam neked? ...^ y::;• Miért csinálod ezt? - kérdezem. Görcsbe rándul a gyomrom, amikor látom, hogy a pillantása elsötétül. - Mit ártott neked Damen? , Félrebillentett fejjel figyel. • Egyszerű eset, kedvesem. — Hirtelen eltűnik a brit akcentusa. Sosem hallottam még ilyen hangon beszélni. — Ö megölte Drinát. Én megölöm őt. Kvittek vagyunk. Ügy lezárva. Amint kimondja, már tudom. Tudom, hogyan győzhetem le, és juthatok be a kék szobába. A ki és a hogyan mellett már tudom a miértet is. A nehezen megfogható okot, amire egész idő alatt szükségem volt. Az egyetlen dolog, ami köztem és Damen között áll, az egy határozott ütés Román köldökcsakrájára, a szakrális középpontjába, ahol a féltékenység, az irigység és a birtoklásvágy lakozik. .,, Égy ütés, és Román a múlté. , • De még valamit el kell neki mondanom.

• Nem Damen ölte meg Drinát - közlöm vele rezzenetlenül a szemébe nézve. — Én tettem. , • Szép próbálkozás - nevet. - Szánalmas, kissé érzelgős, mint már mondtam, de sajnos nem működik. így nem mentheted meg Dament. • De miért ne? Ha ennyire fontos az igazság, a szemet szemért, meg minden, akkor tudnod kell, hogy én voltam. Én öltem meg azt a szukát. Figyelem, ahogy meginog. Csak egy kicsit, de elég, hogy észrevegyem. • Folyton utána mászkált, teljesen odavolt Damenért. Tudtad, nem? Teljesen meg volt őrülve érte. ’ Megrándul az arca. Nem ismeri be és nem is tagadja, de ez a kis rándulás elég, hogy tudjam, rátapintottam az érzékeny pontjára. • El akart tenni az útból, hogy megszerezze Dament. Hónapokig próbáltam nem odafigyelni, reméltem, hogy elmegy, de ehelyett rám kezdett vadászni, ezért aztán... Megöltem - vonom meg a vállam. Nyugodtabban adom elő a történetet, mint ahogy érzek. Kihagyom belőle a saját butaságomat, félelmeimet. - Annyira könnyű volt! - mosolygok fejcsóválva, mintha újraélném a történteket. - Tényleg. Látnod kellett volna. Az egyik pillanatban még ott volt, lángvörös haj, hófehér bőr, aztán a másikban meg... píf! Vége. Amúgy Damen ott sem volt. Szóval, mint látod, ha valaki bűnös, az én vagyok, nem ő. Összekapcsolódik a tekintetünk. Ökölbe szorított kézzel közelebb lépek hozzá: • Szóval, mit mondasz? Akarsz még járni velem? Vagy inkább megölnél? Mindegy, én megértelek. A mellkasára teszem a kezemet, és nekilököm az ajtónak. Köny-nyű volna: néhány centivel lejjebb, keményen odavágni, és vége. • Te? - A kérdése inkább lelkiismereti krízis, mint vád, ahogy szeretné. - Te voltál? Nem Damen? Bólintok. Megfeszül a testem, felkészülök a végső csapásra. Már csak ő választ el Damentől. Ökölbe szorítom a kezem, amikor... • Még nem késő! Még megmenthetjük! Az öklöm megáll fél úton. Játszik velem? Román megrázza a fejét, láthatóan nyomorultul érzi magát. • Nem tudtam... biztos voltam benne, hogy ő volt... Tőle kaptam mindent... az életet... ezt az életet... Biztos voltam benne, hogy ő... Megkerül, és futásnak ered a folyosón. • Nézd meg, mi van vele, én hozom az ellenszert! - szól vissza a válla fölött. Az első, amit a szobába lépve megpillantok, az Damen. A heverőn fekszik, és ugyanolyan sápadt és sovány, ahogyan itt hagytam. A második Rayne. Mellette térdel, nedves ruhát nyom az arcához. Tágra mered a szeme, amikor megpillant, és feltartja a kezét:

• Ne, Ever! Ne gyere közelebb. Ha meg akarod menteni, állj meg ott - ne törd meg a körti Lenézek. A padlóra valami szemcsés fehér port szórtak, ami sónak tűnik. Tökéletes kört formál, amelyen belül Rayne és Damen, kívül pedig én vagyok. Ránézek a kislányra, hogy mit akarhat, mi jár a fejében, hogy távol akar tartani Damentől. A valódi világban még furábban néz ki, mint Nyárvidéken. Az arca kísértetiesen sápadt, apró arcában ijesztően nagy a szénfekete szempár. Damen minden lélegzetvételért megküzd. Mellette kell lennem, bármit is mond Rayne. Én tehetek róla, hogy ilyen állapotban van. Hiszen magára hagytam. Elhagytam. Hülye voltam és önző, elég naiv, hogy elhiggyem, hogy minden jó lesz, csak mert úgy akarom, és Ava majd összerakja a kirakós utolsó darabkáit. Előbbre lépek, a lábujjaim majdnem súrolják a kört, amikor Román beront. • Ez meg hogy a pokolba került ide? - bámul szájtátva a Damen mellett térdelő Rayne-re. • Ne higgy neki! Végig tudta, hogy itt vagyok. - Rayne egyikünkről a másikunkra néz. • Dehogy tudtam! Sose láttalak. - Megrázza a fejét. - Na jó, bocs, szivi, de ez a katolikus iskoláslány-stílus sose jött be. A boszorkákat szeretem, mint Ever - nyúl felém. Végigsimít a hátamon. Eljegesedik a bőröm az érintésétől, de nem mozdulok. Mély levegőt veszek és nyugodt maradok. A másik kezére koncentrálok, amelyben az ellenszer van. Az egyetlen, ami megmentheti Dament. Csak az számít. Minden várhat. Elmarom az üveget és letekerem a kupakját. Már majdnem megtöröm Rayne varázskörét, amikor Román a karomra teszi a kezét. • Ne olyan gyorsan. Megtorpanok. Rayne a szemembe néz. • Ne! Ne figyelj oda, bármit is mond! Csak rám figyelj! Ava megfőzte az ellenszert nem sokkal azután, hogy elmentél, és eltűnt az elixírrel, de szerencsére én még őelőtte ideértem — mutat Romanre. A szeme akár a legsötétebb éjszaka. - Azért kellesz neki, hogy megtörd a varázskört, hogy bejöhessen, mert nélküled nem férhet Damenhez. A Körbe csak az léphet, aki érdemes rá, csak aki jó szándékkal jön. De ha most belépsz. Román követni fog. Ha tényleg meg akarod menteni Dament, megvárod, míg Romy ideér. • Romy? Rayne bólint. • Ö hozza az ellenszert. Csak estére lesz meg, mert szükség van hozzá a telihold fényére, hogy teljes legyen. Román nevetve rázza a fejét. • Milyen ellenszer? Csak nekem van ellenszerem. A pokolba is, én kevertem a mérget, mi a francot tudhat ő? - Amikor látja az arcomon a

zavarodottságot, hozzáteszi: — Tényleg nem tudom, mitől lenne esélyed. Ha rá hallgatsz - mutat Raynere -, Damennek vége. De ha rám hallgatsz, nem fog meghalni. Egyszerű képlet, nem? Rayne a fejét rázza, és újra figyelmeztet, hogy ne hallgassak Románra, várjam meg Romyt, várjak a naplementére, ami órák múlva lesz. Damen egyre sápadtabb, a lélegzése nehéz... • Mi van, ha megpróbálsz átverni? — minden figyelmem Romanre irányul. Visszatartom a lélegzetem. • Akkor meghal. ’ A padlót bámulom, nem tudom, mit tegyek. Higgyek Romannek, aki az egészért felelős? Vagy Raynenek, a rejtvényekben beszélő ikernek? Lehunyom a szemem, és az ösztöneimre koncentrálok, amelyek ritkán csalnak, bár sokszor nem hallgatok rájuk. Ezúttal semmit nem súgnak. • De ha nem verlek át, élni fog - szólal meg Román. - Tényleg nem tudom, milyen választásod lehet még... • Ne hallgass rá! Nem azért van itt, hogy segítsen, én tudok segíteni! - kiáltja Rayne. - Én küldtem a látomást Nyárvidéken, én mutattam meg, hogy tudod megmenteni. Azért zártak ki az Akashból, mert már hoztál egy döntést. Mi megpróbáltunk útba igazítani, segíteni, és lebeszélni arról, hogy elmenj, de te nem hallgattál ránk, és most... • Azt hittem, nem tudtok erről. Azt hittem, nem fértek hozzá a... Romanre pillantok. Vigyáznom kell, mit mondok. - Azt hittem, bizonyos dolgokat nem láttok. Rayne megbántott arccal rám néz. • Sosem hazudtunk, Ever. Nem vezettünk félre. Bizonyos dolgokat nem látunk, ez így van. De Romy gondolatolvasó, én pedig a jövőbe látok, így együtt látjuk az érzéseket és a jövőt. így találtunk rád először, és próbáltunk vezetni azóta az érzékelt információk szerint. Mióta Riley megkért, hogy vigyázzunk rád... • Riley? A gyomrom felkavarodik. Hogy keveredett Riley ebbe a szószba? • Nyárvidéken találkoztunk, megmutattuk neki a helyet. Együtt jártunk suliba, amit ő manifesztált, ezért viseljük ezt - mutat az egyenruhájára. Eszembe jut, mennyire szeretett volna Riley bentlakásos iskolába járni, hogy megszabaduljon tőlem. - Amikor úgy döntött, hogy... - mielőtt folytatná, Romanre sandít - ...hogy átkel, megkért, hogy nézzünk körül, hátha találkozunk veled. • Nem hiszek neked - mondom, bár semmi okom rá. - Riley elmondta volna... Eszembe jut, hogy egyszer mintha mondta volna, hogy találkozott valakivel, akitől sokat tanult. Vajon az ikrekre célzott?

• Ismerjük Dament, ő... segített nekünk egyszer... régen... Már beadnám a derekamat, amikor hozzáteszi: • Csak várjunk pár órát, jön Romy, és... Végignézek Damen ernyedt, sápadt testén, verejtékes bőrén, beesett szemén. Minden kilégzéssel és belégzéssel gyengülnek a lélegzetvételei. És tudom, hogy egyetlen esélyem van. Hátat fordítok Rayne-nek, és Romanre nézek. • Jó, mondjad, mit csinálunk! Román bólint, és kiveszi a palackot a kezemből. • Kell valami éles tárgy. • Miről beszélsz? - hunyorgók rá. - Ha ez az igazi ellenszer, akkor miért nem itatjuk meg vele. Ez jó, nem? • Ez az ellenszer. Csak kell még egy utolsó dolog, amitől teljessé válik. Tudhattam volna, hogy ha valamiben Román keze van, az nem egyszerű. • Mi az? — A hangommal együtt az egész bensőm remeg. — Milyen játék ez már megint? • Nyugi, nyugi - mosolyog. - Ne aggódj! Semmi bonyolult, és nem is tart órákig. Néhány csepp a véredből, és már készen is vagyunk. Ennyi. Nem értem. Ez az apróság dönt élet és halál dolgában? Román válaszol a ki nem mondott kérdésre. • Ha meg akarod menteni a halhatatlan társadat, az ellenszerrel együtt az igaz szerelme egy csepp vérét is meg kell vele itatni. Ez az egyetlen módja, hidd el! Sokkal kevésbé félek a véremet adni, mint attól, hogy bolondot csináljon belőlem és elveszítsem Dament. • Nem kételkedsz benne, hogy te vagy Damen igazi szerelme, ugye? - kérdezi mosollyal a szája sarkában. - Vagy szóljak inkább Staciának? Felkapok egy ollót, és a csuklóm felé közelítek a hegyével, amikor Rayne felsikít: • Ne, Ever! Ne csináld! Hazudik! Ne higgy neki! Egy szavát se hidd el! Damenre nézek. Nincs idő erre. Az olló hegye átszakítja a csuklómat, kis híján kettévágja. Vérsugár lövell a levegőbe, mielőtt a gravitációnak engedve lehullana a padlóra. Rayne sikítása áttör minden más hangot. Román leguggol mellettem, összegyűjti a véremet. : ,.. , Anélkül, hogy elájulnék vagy megszédülnék, másodpercek alatt összeforrnak az ereim és a csuklóm bőre. Fogom az üveget, és Rayne tiltakozására nem is rezzenve megtöröm a kört. Letérdelek Damen mellé, és a fejét feltámasztva megitatom. Figyelem, ahogy a lélegzése gyengülni kezd, majd abbamarad.

• NE! Nem halhatsz meg! Nem hagyhatsz el! - Beleerőltetem a maradék italt, vissza akarom hozni, életre kelteni, ahogy ő tette velem. Magamhoz szorítom. Mindent kizárok körülöttünk, csak őrá koncentrálok, örök szerelmemre, egyetlen lelki társamra, nem akarok búcsúzni, nem adom fel a reményt. Az üveg kiürül. Damen mellkasára borulok, és a szájára szorítom az ajkaimat, a lélegzetemet, a létezésemet, az életemet adom neki. • Nyisd ki a szemed és nézz rám! - suttogom, ahogy ő is tette. Újra és újra... Amíg fel nem néz. • Damen! - kiáltok fel könnyek között. - Hála istennek, élsz! Annyira hiányoztál... annyira szeretlek... sosem hagylak el, megígérem, csak... csak bocsáss meg... kérlek...! Megrebben a szemhéja és megmoccannak az ajkai, de nem hallom, mit mond. Közelebb hajolok. Tapsot hallok a hátam mögül• Bravó! - tapsol lassan, ütemesen Román. Mögöttem áll. Belépett a körbe. Rayne a szoba távolabbi sarkában kuporog. - Szép munka, Ever. Azt kell mondjam, nagyon... megindító. Nem sokszor lát az ember ilyen szép jelenetet. , , Remeg a kezem és összeszorul a gyomrom. Vajon mit akarhat még? Az ellenszer hatott, Damen életben van, mi kell még? Damen újra elalszik. Nézem, ahogy a mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Rayne-re nézek, aki hitetlenkedve figyel nagyra kerekedett szemekkel. Román élvezi a móka utolsó pillanatait, a szánalmas hencegést, most, hogy Damen megmenekült. • Most én jövök? Erről van szó? - kérdezem. Felkészülök a harcra. ■ Nevetve rázza a fejét. • Most már minek? Miért akarnék megszabadulni egy vadonatúj szórakozástól, ami csak most kezdődik? Pánikba esem, de nem mutatom. • Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű, kiszámítható, de hát ez a szerelem, igaz? Kicsit megőrjíti az embert, kissé lobbanékony lesz, még irracionális is, nem gondolod? Összeszűkült szemmel figyelem, fogalmam sincs, mire megy ki a játék, de jó nem sülhet ki belőle, azt tudom. • Elképesztő, hogy milyen gyorsan bedőltél. Semmi ellenállás. Komolyan, kérdés nélkül meglékelted magad. Nem szabad alábecsülni a szerelem erejét, vagy a te esetedben mondjunk inkább bűntudatot? Ezt csak te tudhatod. Kezdem érteni, miről beszél, és halálra rémülök. Óriási hibát követtem el. • Annyira kétségbeesetten fel akartad áldozni az életedet az övéért, annyira akartál tenni valamit, hogy megmentsd! Sokkal könnyebb

dolgom volt, mint gondoltam. Bár igazság szerint tudom, mit érzel. Én is megtettem volna Drináért, ha lett volna esélyem. A pillantása két sötét vonás az arcában. • De mivel tudjuk, hogy végződött, szeretnéd tudni, hogy ez a történet hogyan végződik, nem igaz? Damenre nézek, hogy jól van-e. • Igen, életben van, ezen ne törd a csinos kis fejedet. És még sok, sok, sok évig élni is fog. Nem tervezem, hogy megölöm, szóval nem kell betojnod. Eredetileg egyikőtöket sem akartalak megölni, függedenül attól, hogy mit gondoltál. Azt hiszem, figyelmeztetnem kell téged, hogy a boldogságnak ára van. • És mi az? - suttogom. Mit akarhat Drinán kívül, aki már nem is él? Bármibe kerül, megadom. Ha cserébe visszakapom Dament, bármit megteszek. ^ • Látom, ez felzaklatott - gügyögi. - Mondtam, hogy Damen rendben lesz. Jobban is, mint rendben. Jobb lesz, mint újkorában. Nézz rá, máris visszatért a színe, szépen kitelt a bőre is. Nemsokára ugyanaz a jóképű fickó lesz, akit állítólag annyira szeretsz, hogy bármit megtettél volna a megmentéséért... • Térj a tárgyra! - Kezdem unni, hogy némely halhatatlanok csak saját magukkal foglalkoznak. • Ó, nem. Éveket vártam erre a pillanatra, nem fogom elsietni. Amint látod, Damen meg én régóta ismerjük egymást. A kezdetek óta, még Firenzéből, ahol találkoztunk. - Az arckifejezésem láttán hozzáteszi: Igen, az árvaházban. Én voltam a legfiatalabb közülük, és amikor megmentett a pestistől, apámként néztem rá. • Amiből az következik, hogy Drina volt az anyád? - kérdezem. Megkeményedik a tekintete, aztán megint feloldódik. • Nehezen - mosolyog. - Szerettem Drinát. Nem félek beismerni. Tiszta szívemből szerettem. Úgy, ahogy te gondolod szeretni őt -int Damen felé, aki időközben teljesen visszanyerte a régi formáját. - A létezésem minden molekulájával szerettem, bármit megtettem volna érte, és sosem hagytam volna el, ahogy te elhagytad őt. Tudom, hogy megérdemlem. • De csak ő számított neki! Mindig... csak... Damen. Csak erre tudott összpontosítani. Csak őt látta. Amíg nem találkoztatok d ketten először. Akkor Drina hozzám fordult. Barátságból - szinte köpi az utolsó szót. • Társaságra vágyott, egy nagy, erős vállra, amin kisírhatja magát. Bármit megadtam volna, amit csak kér, mindent a világon, de már megvolt mindene, ő csak azt akarta, amit tőlem nem kaphatott meg. Dament. Az átkozott Damen Auguste-ot. Drina balszerencséjére Damen téged akart. És akkor elkezdődött. Négyszáz éves szerelmi háromszög. Hajthatadanok, elborultak voltunk, nem adtuk fel, amíg én nem

kényszerültem feladni, amikor te megölted Drinát. Most már soha nem lehetünk együtt. A szerelmünk már soha nem fog beteljesedni. • Te tudtad, hogy én voltam? Egész idő alatt? • Ja, hát nagy dolog! - nevet Staciát utánozva. - Elterveztem mindent, de hogy őszinte legyek, eléggé kiakadtam, amikor itt hagytad. Alábecsültelek, Ever, tényleg. De tartottam magam a tervemhez és azt mondtam Avának, hogy visszajössz. Ava. Tágra nyílt szemmel nézek rá és nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom, mi történt az egyeden emberrel, akiről azt hittem, megbízhatok benne. • Ó, igen, a barátnőd, Ava. Az egyeden, akire számíthattál. Egyszer jósolt nekem, csupa jót. És kapcsolatban maradtunk. Gyakorladlag elrohant a városból abban a pillanatban, amikor te elmentél. Vitte az elixírt is. Itt hagyta Dament egyedül, sebezhetőén, védtelenül, rám várva. Még csak azt sem várta meg, hogy lássa, működik-e a kis elméleted. Tudod, körültekintőbben kéne megválogatni a barátaidat, Ever. Naiv vagy. . Vállat vonok. Nem tudok mit kezdeni ezzel. A múltat nem lehet megváltoztatni, csak azt, ami még előttem áll. • Imádtam, ahogy kerested a csuklómon az Ouroboros-kígyót nevet. - Ott viseljük, ahol akarjuk, én a nyakamat választottam. Csendben állok, hátha hallok még valamit. Még Damen sem tudott a gonosz halhatatlanokról, amíg Drina meg nem kergült. • Én kezdtem. Igaz, hogy Damen barátodtól kaptuk az elixírt az első alkalommal, de amikor a hatása múlni kezdett, hagyott minket meghalni, nem adott többet. Vállat vonok. Egy évszázadnyi életidőt ajándékozni valakinek nem nevezhető önző cselekedetnek. • Tanulmányozni kezdtem a világ legnagyobb alkimistáinak munkásságát, s végül sikerült túlszárnyalnom Dament. • Ez neked dicsőség? A gonoszságod? Hogy életet adsz és veszel el szórakozásból? Hogy Zrííwí játszol? • Azt teszem, amit tennem kell — vizsgálgatja a körmeit. — Én legalább nem hagytam meghalni az árvákat. Damennel ellentétben. És vettem a fáradságot és felkutattam őket, hogy megmentsem az életüket. És igen, időnként segédkezem egy-egy új halhatatlan megszületésénél. Biztosítalak, hogy az ártatlanoknak nem esik bántódásuk, csak azoknak, akik megérdemlik. Találkozik a pillantásunk, de gyorsan félre is nézek. Damen láthatta volna előre... azt hitte, Drina volt az utolsó. • Gondolj bele, mit éreztem, amikor megláttam ezt a... kis... csitrit itt a varázskörével, az ikertestvére meg a várost járta az ellenszer hozzávalóiért, hogy még napszállta előtt összeállítsa. Sikerrel járt, azt

hozzáteszem. Te pedig, Éver, igazán várhattál volna. Nem kellett volna megtörni a kört. Azok ketten értékesebbek, mint gondolnád, de ahogy már mondtam: te hajlamos vagy nem a megfelelő emberekben megbízni. Mindegy, én elvoltam itt, vártam, hogy megjelenj és megszakítsd a védővarázslatot. Tudtam, hogy ez lesz. • Miért? - Damenre, majd Rayne-re pillantok, aki még mindig a sarokban kuporog rettegve. - Mit számít ez? • Hát, ez ölte meg. Napokig élhetett volna, ha nem lépsz be a körbe. Szerencsére kéznél volt az ellenszer, hogy visszahozhasd. Ara van, magas, komisz ára, de ami történt, megtörtént, igaz? És most már nincs visszaút. Nincs. Jobban érted te ezt, mint bármelyikünk, ugye? • Elég volt - mondom ökölbe szorított kézzel. Most megszabadulhatnék tőle. Damen biztonságban van, Romanre nincs szükség, mit árthatok vele? Nem tudom megtenni. Nem helyes. Damen megmenekült, és nem lehet csak úgy embereket ölni, csak mert rossznak ítéltem őket. Nem élhetek vissza az erőmmel. • Bölcs döntés — jegyzi meg, amikor látja, hogy ellazítom a kezemet. - Nem akarsz semmit sem elkapkodni, még ha nagy is a kísértés. Látod, Damen jól van, teljesen egészséges és olyan, amilyennek szeretnéd látni, de félek, nehéz lesz, ha rájössz, hogy sosem lehettek együtt. Remeg a kezem. Nem hiszek neki. Damen élni fog, én is, mi állhat közénk? • Nem hiszed? Jó, rajta, teljesítsétek be a szerelmeteket, és majd meglátod. Nem mintha érdekelne. Évszázadokkal ezelőtt megszűntem hűségesnek lenni Damenhez. Egy kicsi lelkiismeret-furdalásom sem lesz, amikor majd végre egymásnak estek az ágyban, aztán ő belehal. Vigyorogva nézi a hitetlenkedő arcomat, aztán felröhög. A nevetése megrázza a falakat körülöttünk, aztán ránk nehezedik, akár a végzet takarója. • Hát hazudtam én neked valaha? Rajta, gondolkodj! Várok. Hát nem voltam mindig őszinte hozzád? Néhány apró, lényegtelen részletet elhallgattam, ami nem volt szép, de azt csak a tréfa kedvéért csináltam. Ügy tűnik, elérkeztünk a végkifejlethez, úgyhogy engedd meg, hogy felvilágosítsalak. Ti ketten sosem lehettek együtt. Semmi DNS-csere, hogy úgy mondjam. Hadd magyarázzam el, ha esetleg nem lenne világos. Semmilyen testnedvetek nem érintkezhet. Azaz nincs nyalakodás, csókolózás, egymás poharából ivás, ja, és az sem, amit eddig sem csináltatok. Hűha, még csak nem is sírhattok együtt bánatotokban, hogy még nem csináltátok! Röviden, semmit nem csinálhattok. Legalábbis egymással nem. Mert ha mégis, Damen meghal.

• Nem hiszek neked. Ez nem lehetséges. • Hát nem vagyok orvos vagy tudós, de tanulmányoztam néhányukat a múltban. Albert Einstein, Max Plank, Sir Isaac Newton vagy Galilei neve mond neked valamit.’ Vállat vonok. • Hallgatlak. • Ha leegyszerűsítem a dolgot, az ellenszer magában megállította volna a sejtek öregedését, de a véred hozzáadásával biztosítottam, hogy ha a DNS-ed a szervezetébe kerül, a folyamat újra megindul, visszafordítja a gyógyulást, és megöli. Na jó, nem megyünk át Discovery Channel-be, elég, ha tudod, hogy soha nem lehettek együtt. Soha. Megértetted? Mert ha mégis, Damen meghal. És most, hogy mindent tudsz, a többi rajtad múlik. A padlót bámulom. Hogy tehettem, hogy lehettem ilyen hülye, hogy hittem neki? Alig hallom, amit mond: • Ha nem hiszel nekem, gyerünk, próbáld ki. De aztán ne gyere sírva, ha felfordul! A szemébe nézek, és ahogy nemrég az ebédlőasztalnál, elnyel a mélység. Érzem a vágyakozását Drina után, utánam, a saját vágyamat az otthonom után, és tudom, hogy ezek mind ide vezettek. Megrázom a fejem, és kirántom magam a szorításából. • Nézd csak, felébredt! — mosolyog. — És milyen csinos! Élvezzétek a találkozást, drágám, de ne nagyon! Damen mocorog, nyújtózkodik, a szemét dörzsöli. Romannek rontok, meg akarom ütni, elpusztítani, hogy megfizessen mindenért. Csak nevet és eltáncol előlem. Az ajtóból még visszaszól: • Hidd el, ezt nem akarod. Még szükséged lehet rám. Haragtól reszketve állok előtte, és nagy a kísértés, hogy belemártsam az öklömet a köldökcsakrájába, hogy aztán örökre eltűnjön. • Tudom, hogy hihetetlen, de gondold végig. Most, hogy Damennel nem bújhatsz össze, nagyon hamar iszonyú magányos leszel. Én pedig megbocsátó típus vagyok, és készségesen betöltöm majd a hiányérzetedet. Felemelem a kezemet. • És itt van még ez az apróság is... az ellenszer ellenszere. Levegőért kapok. • Mivel én készítettem, csak én tudom biztosan. Ahogy most állnak a dolgok, ha engem kicsinálsz, kicsinálsz minden reményt, hogy valaha is együtt legyetek. Érdemes kockáztatni, mondd? Összefonódó tekintettel állunk mozdulatlanul, amíg Damen nem szólít. : ’ Megfordulok, és csak őt látom. Visszatért. Feláll a heverőről, én pedig a karjaiba vetem magam. Érzem a melegét, hogy megölel, úgy néz rám, ahogy régen: mintha én volnék a világa közepe.

A mellére szorítom az arcomat, a testem bizsereg a forróságától. A nevét suttogom újra és újra, magamba szívom a melegét, az erejét. Hogy mondjam el, mit tettem? • Mi történt? - kérdezi eltolva magától. - Jól vagy? Körülnézek. Román és Rayne eltűntek. • Nem emlékszel? - nézek mélyen a szemébe. Nemet int. • Semmire? • Pénteken színházban voltunk, aztán... Hol vagyunk? Ez nem a Montage. Összesimulva az ajtóhoz megyünk. El kell mondanom minél előbb, de szeretném húzni az időt, amíg csak lehet. Most, hogy visszatért, hogy jól van, ki akarom élvezni az együttlétünk minden percét. • Beteg voltál - magyarázom, miközben kinyitom a kocsiajtót. Nagyon beteg. De már jobban vagy. Elég hosszú történet, úgyhogy...-a helyére csúsztatom a slusszkulcsot. Damen a térdemre teszi a kezét. • És most hová? - kérdezi, miközben hátramenetbe kapcsolok. Érzem a pillantását. Figyelmen kívül hagyom a kérdésében rejlő valódi kérdést. • Ahová csak akarunk. Csak most kezdődik a hétvége. VÉGE