II_RESZ.qxd
2006.02.14.
7:40
Page 195
Hunyadi Zsolt JOHANNITÁK A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON A 14. SZÁZAD VÉGÉIG
SZENT JÁNOS TESTVÉREI A keresztes hadjáratok során számtalan érdemet szerzett Szent János-rend lovagjainak eredetét egy, a 11. század hetvenes éveiben Jeruzsálemben létrehozott zarándokispotályban kell keresnünk. Ez idõ tájt néhány, a dél-itáliai Amalfiból érkezett kereskedõ engedélyt kapott egy vendégház építésére a Szent Sírtól délre, amely kezdettõl fogva a nyugatról érkezõ zarándokok istápolását volt hivatott ellátni. A „latinok” Szûz Máriának (Santa Maria della Latina) templomot szenteltek, a Keresztelõ Szent János patrocíniumú ispotályt pedig alárendelték, amelyet ekkor bencés szerzetesek laktak vagy legalábbis felügyeltek, s a – feltehetõen – provence-i Gerard állt a közösség élén mint custos pauperum.1 Már az elsõ keresztes hadjárat elõkészítése során elkezdõdött egy európai ispotály-hálózat alapjainak lerakása, amelynek 1100-ban állt élére a már mûködõ jeruzsálemi intézmény. A legújabb nézetek szerint nem véletlenül esett a választás a Santa Maria della Latina mellett mûködõ ispotályra. Vagyis a kolostorról való leválás nem spontán módon, hanem II. Orbán pápának még a hadjárat elõtt kialakított elképzelései szerint ment végbe, Daimbert pisai érsek, majd jeruzsálemi pátriárka aktív közremûködése révén. Így a renddé válásban az egyik legfontosabb mérföldkõ – az elsõ keresztes hadjárat sikereként – Jeruzsálem keresztény kézre kerülése volt, amikor a Szent János-ispotály jelentõsége felértékelõdött. A növekvõ számú zarándok ellátását elõsegítendõ néhány Szentföldön maradt lovag csatlakozott az ispotály munkájához, míg mások (például Bouillon Gottfried, az elsõ keresztes háború közismert alakja) földadományokkal látták el a testvéreket. A mind nagyobb számú birtokadomány hatékony összefogása és felhasználása ösztönözte egy szervezettebb testület létrehozását. 1113-ban II. Paszkál pápa megerõsítette a közösséget Pie
II_RESZ.qxd
2006.02.14.
Hunyadi Zsolt
7:40
Page 196
196
postulatio voluntatis... kezdetû bullájában – ekkor még kifejezetten betegápoló testületként –, és lehetõvé tette számukra, hogy Gerard halála után maguk válasszák meg elöljárójukat. Így követte õt a testület élén Raymund du Puy, aki regulát adott a testületnek. A szabályzat Szent Ágoston – a benedekinél nagyobb mozgásteret biztosító – reguláját követte, és tizenkilenc fejezetben határozta meg a rendtagok életének mikéntjét: az általános elveken túl rendelkezett az oltárszolgálatról, a karitatív tevékenységrõl, a büntetések különbözõ módjairól, az elhunyt testvérekért tartandó szolgálatról, valamint a kereszt viselésérõl. [lásd: Források 34.] A birtok- és egyéb adományok megjelenésével az Európán keresztül haladó zarándokútvonalak mentén, valamint a tengeri kikötõkben (St. Gilles, Pisa, Taranto, Otranto, Bari, Messina, Asti) megjelentek az elsõ johannita rendházak, s a hozzájuk tartozó földbirtokok. Ezekre egyre inkább szüksége volt a rendnek, hiszen az 1160-as évektõl az aktív katonáskodást is vállaló testület súlyos veszteségeket szenvedett el a Szentföld védelmezése során, s ez egyúttal a rend gazdasági hátterét, anyagi bázisát is megrendítette. Ez azonban nem csökkentette, sõt, talán éppen növelte a jeruzsálemi ispotály jelentõségét. Az 1156-ban kibõvített ispotályról, illetve annak tevékenységérõl a johannita nagymester, Roger des Moulins 1182-es rendelkezésein (statuta) túl egy – néhány éve felfedezett – 1182 és 1187 között készült leírásból szerezhetünk tudomást. Egy névtelen német zarándok személyes élményeit örökítette meg, midõn elmesélte, hogy – a leprásokon kívül – korra és nemre való tekintet nélkül minden rászorultat befogadtak az ispotályba: „pogányokat (ti. muszlimokat) és zsidókat is.” A betegeket az ispotály központi részében (palatium infirmorum) tizenegy teremben helyezték el, de szükség esetén a termek számát megduplázhatták oly módon, hogy a johannita testvérek átadták hálótermüket (dormitorium) a rászorultaknak, s õk a földön aludtak. Így magyarázható, hogy egyes 12. századi leírások ezer „ágyról”, míg mások kétezerrõl tettek említést. Mind a rendi statútumok, mind pedig a zarándok beszámolója hangsúlyozza, hogy a nõket, illetve a vajúdó anyákat külön termekben helyezték el. A termek mindegyikében egy mester (magister) és egy tucat segéd (clientes) teljesített szolgálatot, akik tanult, világi orvosokkal (összesen négy) naponta kétszer vizitálták a betegeket. Ennek során megmérték a beteg pulzusát, szemrevételezték vizeletét, valamint különféle étrendi tanácsokkal és orvosságokkal látták el. Ez utóbbi, a gyógynövényeken túl, máig ismeretlen összetételû cukros szirupot tartalmazott, amelybõl az ecetméz (oxymelum) sem maradhatott el. Nem szabad azonban arra a következtetésre jutnunk, hogy az európai ispotályok a jeruzsálemihez hasonló feladatokat láttak volna el. Sokkal inkább vendégházak (xenodochium) voltak, vagy legfeljebb a modern értelemben vett szanatóriumok, ahol a hosszú és viszontagságos úttól elgyötört zarándokok újra erõre kaphattak, hogy szent céljukat mihamarabb elérjék. Ugyanakkor azt sem állíthatjuk, hogy johanniták szentföldi központja a korabeli orvostudomány csúcsán állt volna, hiszen az arab ispotályokban, de még a bizánci Pantokrátor-ispotályban is sokkal „szakszerûbb” gyógyító tevékenység folyt. De mindez jóval kisebb jelentõséggel bír, ha nem tévesztjük soha szem elõl a téma egyik legnevesebb kutatója, Jonathan Riley-Smith elgondolkodtató megjegyzését, miszerint „Jeruzsálembe nem gyógyulni, hanem meghalni mentek a zarándokok”.2 A hitetlenek elleni küzdelemben elszenvedett vértanúságra pedig 1187-tõl egyre több lehetõség kínálkozott, amikor – alig kilenc évtizeddel a dicsõséges gyõzelem után – Szaladin szultán újra elragadta a keresztényektõl Jeruzsálemet, így a johanniták – a templomosokhoz hasonlóan – kénytelenek voltak központjukat áthelyezni a frissen visszavívott Akkóba, ahol már 1155 óta állt ispotályuk. Azonban a többi keresztényhez hasonlóan a johannitáknak sem lehetett komoly esélye a Szentföld, s egyben az Akkó elleni támadások utolsó felvonásában, 1291-ben. A visszavonulás, s egyben az új célkitûzések elsõ állomása Ciprus volt, ahová a rend nagymestere az európai lovagokat összegyûjtötte. A Johannita Rend meglehetõsen hamar magára talált, s talán fennmaradását is annak köszönheti, hogy eredeti céljait valamelyest újrafogalmazva meg tudott felelni az újabb kihívásoknak: a hitetlenek elleni harcnak. Mindezt nemcsak a Földközi-tengeri flottájával tette, amelynek alapjait a lovagok már 1300-ra megvetették, hanem Cipruson
II_RESZ.qxd
2006.02.14.
197
7:40
Page 197
Johanniták a középkori Magyarországon a 14. század végéig
(1291–1309/10), Rodoszon (1309/10–1522), majd Máltán (1530–1798), illetve az európai rendtartományokban is. A Johannita Rend területi felépítésének adminisztratív és gazdasági alapegysége a rendházakat és a hozzájuk tartozó birtokokat magába foglaló praeceptoratus volt – élén a praeceptorral –, illetve más terminológia szerint a commanderie, a commandeur vezetésével.3 A praeceptoratus fogalma nem azonos a rendházéval, hiszen egy praceptoratushoz, vagyis egy praeceptor irányítása alá több rendház is tartozhatott, s megfordítva, elképzelhetõ praeceptoratus rendház nélkül is, ha például „csak” ispotályok vagy várak, illetve a hozzá tartozó birtokok alkottak ilyen egységet. A rend európai birtokait a praeceptoratusok vezetõi kezelték, akik élethossziglan vagy bizonyos idõre lettek megbízva a feladattal. A praeceptor a birtokokból származó jövedelem egy részét beszolgáltatta a tartományi mesternek vagy perjelnek, és ezt az évenként – az elszámolással együtt – feltétlenül beszolgáltatandó összeget a johanniták responsiónak nevezték. A responsióra egyébként már a 12. század elsõ felében, a rend szabályzatában is történt utalás. A késõbbiekben, a 14. századtól nagyon sok perjelség esetében a responsio már nem a mindenkori bevétel harmada, hanem egy elõre kialkudott, meghatározott összeg volt. A fenti sejtekbõl állt össze a perjelség, illetve a nagyperjelség. Az elõbbi felel meg a rendtartomány (provincia, prioratus) fogalmának, amelyekbõl a 13. század során megszervezték a „nyelveket” (lingua, langue), míg az utóbbi egy sajátos, ad hoc szervezõdés eredményeként jött létre. A magyar rendtartomány nem alkotott önálló „nyelvet”, hanem – bár a kérdés máig nem tisztázott – úgy tûnik, hogy a 13. század legelejéig a cseh rendházakkal közösen alkotott tartományt, ezt követõen a nyelvek létrejöttéig önállóan mûködött, hol francia, hol pedig német tartományi elöljárókkal. Végül pedig, a 14. század elejétõl, az itáliai nagyperjel gyakorolt fennhatóságot Magyarországon, amikor a magyar-szlavón rendtartomány – feltehetõen Anjou késztetésre – az itáliai nyelvhez csatlakozott. A Johannita Rend tartományai a 13–14. században az alábbi nyelvekbe szervezõdtek: Nyelv Provence Francia Auvergne Alemania Anglia Aragónia Kasztília Itália
Perjelségek St-Gilles és Toulouse perjelségek Francia, Aquitánia, Champagne perjelségek Auvergne perjelség Alemania, Csehország, Dacia, (Skandinávia), (Magyar-Szlavón) perjelségek Anglia (Skócia és Wales) és Írország perjelségek Navarra és Katalónia perjelségek és Amposta Kasztília-Leon és Portugália perjelségek Lombardia, Velence, Pisa, Róma, Capua, Barletta, Messina, MagyarSzlavón/Vránai perjelségek
Szót kell még ejtenünk a johanniták 1154-re kiteljesedõ kiváltságairól (exemptio) is, melyek hosszú évszázadokon keresztül okoztak állandóan kiújuló jogi viszályokat – világiakkal és egyháziakkal egyaránt. II. Paszkál és IV. Anasztáz bullái tartalmazzák a Johannita Rendnek adott legfontosabb privilégiumokat. Ezek elsõsorban gazdasági, az igazságszolgáltatással kapcsolatos, valamint a közigazgatásra vonatkozó kiváltságok voltak. Forrásuk egyrészt a tizedfizetés vagy más kötelezettség fizetése alóli felmentés, másrészt az adakozóknak, a rendet segítõknek ígért bûnbocsánat volt. Fontosságukat jelzi, hogy ebben az idõben csak a templomosok és a ciszterciek élveztek hasonló privilégiumokat.
II_RESZ.qxd
2006.02.14.
7:40
Page 198
Hunyadi Zsolt
198
MAGYAR RENDHÁZAK A szakirodalom által teremtett és hosszú ideig fenntartott hagyomány szerint az elsõ johannita lovagok a második keresztes hadjáratra induló, s Magyarországon VII. Lajos francia király vezetésével átvonuló sereggel jelentek meg, akiket különféle adományokkal II. Géza maradásra bírt. A rend, illetve az elsõ rendtagok magyarországi megjelenése valóban a 12. század közepére tehetõ, s ez teljesen egybeesik az ausztriai és csehországi megtelepedésük idejével (1145–1147). Elsõ házuk alapjait a Szentföldre vezetõ szárazföldi zarándokút mentén, Székesfehérváron rakták le – és nem Esztergomban, mint azt a kutatás sokáig hitte –, s III. Béla egy 1193-as oklevele szerint egyik fõ támogatójuk, Martyrius esztergomi érsek idején (1151–1157) a ház falai már félig álltak. Több mint valószínû, hogy a rend magyarországi megtelepedésében II. Géza feleségének, Eufroszina királynénak a szerepe legalább olyan jelentõs volt, mint magáé a királyé. Ez nemcsak a királyné késõbbi sorsából sejthetõ, hanem abból is, hogy – a fent említett 1193-as oklevél szerint – Martyrius (1157), majd Géza halála (1162) után a fehérvári rendház befejezését õ segítette, s hatalmas adománnyal látta el azt. Sõt, akár Géza és Eufroszina lányának, Erzsébet hercegnõnek a rend számára kiállított 1186-os csehországi adománylevelébõl is vonhatunk le hasonló következtetéseket, aki a karitász példaképeként éppen a királynét jelölte meg, midõn azt írta, hogy „anyám, Eufroszina nyomait követvén, aki az Ispotályt mindig kedvelte és segítette”.4 Erzsébet férje, Frigyes cseh herceg 1183-ban és 1185-ben adományokkal látta el a cseh johannitákat, éppen Erzsébetre hivatkozva. Kétségtelen, hogy a királynék által megtestesített „irgalmasság erénye” sokkal közelebb állt a rend eredeti célkitûzéseihez, mint bármiféle lovagi „virtus”. Nyugat-Európától eltérõen, a johanniták Magyarországon nagyon kevés magánadományban részesültek. Az elsõt feltehetõen 1166-ban kapták, bár az oklevélbõl hiányzik a Nyugaton ekkor már gyorsan terjedõ, s a katonai szerepvállalásra utaló fordulat: „a Szentföld védelmére”. Nem sokkal késõbb a rend újra dinasztikus támogatásban részesült, amikor Alexiosz, azaz a késõbbi III. Béla 1170 elsõ felében szentföldi birtokvásárlásra tett adományt a johannita nagymesternek, s a megvásárlandó birtok jövedelmét a szegények javára ajánlotta. Ez az adomány fontos mérföldkõ lehetett a rend és Magyarország kapcsolatában. A magyarországi johanniták számára ez a fellendülés idõszakának kezdetét jelentette. Talán nem véletlenül esett egybe a keresztes hadjáratok eszméjének egyre erõteljesebb hazai megjelenésével. A 12. század utolsó évtizedének egyik legfontosabb mozzanata III. Béla már említett 1193-as adománylevele volt, amelyben Eufroszina birtokadományait megerõsítve hosszú évtizedekre meghatározta a rend hazai fejlõdését. Az oklevélbõl ugyan nem derül ki, hogy Eufroszina pontosan mikor tette ezeket az adományokat, az azonban bizonyos, hogy jó néhány adományul kapott birtok lett alapja a késõbb önállóvá váló rendházaknak (Aracsa, Gyánt, Újudvar, Csurgó, Varasd= Bonyhádvarasd), amelyek ily módon, feltehetõen, Fehérvár filiái voltak. Béla ráadásul meg is toldotta az adományt, és szavaiból úgy tûnik, hogy a Magyarországon, de legalábbis a Fehérváron megtelepedett johanniták továbbra is a szegények szolgálatának szentelték tevékenységüket. Mindazonáltal a hazai kutatás teljesen összemosta a johannitákra és az 1960-as évek végén felfedezett ispotályos kanonokrendre, a stefanitákra vonatkozó forrásokat. A helyzetet tovább nehezíti, hogy más rendek (például az antoniták) tagjait, házait, valamint birtokait is „átkeresztelték” johannitának, illetve azonosítatlan „kereszteseket” elõszeretettel tekintettek Szent János lovagjainak. A történetileg helyes képet Boroviczény Károly-György jóvoltából ismerjük.5 Egyes kutatók a fehérvárin kívül még más házakkal is számolnak a 12. században, ám a stefanita házakat elkülönítve, még három johannita házról kell említést tennünk. [lásd: Térképek 1.] A sort a Zala megyébe lokalizált elsõ ismert, s meglehetõsen korai, 1166-os magánadomány nyitja, Dobica fia Widótól: három prédium, illetve egy Szent Péter tiszteletére felszentelt monostor. Bár nem lehetetlen, hogy Fehérvár után a johanniták itt is megvetették lábukat, sajnos egyetlen más adat
II_RESZ.qxd
2006.02.14.
199
7:40
Page 199
Johanniták a középkori Magyarországon a 14. század végéig
sem szól arról, mi lett az adomány sorsa. Minthogy más Szent Péter titulusú johannita házat nem ismerünk, így az is elképzelhetõ, hogy az adományt még a 12. század folyamán pénzzé tette a rend, s azt elküldte a Szentföld védelmére. A második az 1181-ben III. Béla oklevelében feltûnõ Gilebert ispotályos mester személyébõl kikövetkeztetett pécsi johannita rendház. Errõl azonban korántsem bizonyos, hogy a johannitákhoz tartozott volna. Ezt erõsíti a következõ adat 1217-bõl, amikor a pécsi káptalan oklevelében a pécsi ispotályos mester a püspökkel és a káptalan tagjaival együtt tanúja volt egy jogügyletnek, s ez arra utal, hogy az ispotály a káptalan felügyelete alatt állott. A harmadik – a pécsihez hasonlóan problematikus – ház, a Vránától északkeletre fekvõ Bojišæe, amelyet III. Orbán 1186-os oklevele említ, midõn azt egy bizonyos „Szent Péter ispotálybeli Máté rektornak és keresztes testvéreinek” címezte.6 Azonban a johannitákhoz való tartozását több tényezõ is kétségessé teszi: egyrészt a forrásban szereplõ Szent Péter titulusú ház 1217-ben nagy valószínûséggel a templomosokhoz tartozott,7 másrészt az elöljáró rector címe teljesen elüt az egyébként rendkívül kusza titulatúra minden elõfordulásától.8 Valamikor a 14. század elsõ felében, a Templomos Rend feloszlatása után feltehetõen átkerült Szent János lovagjainak birtokába, mert a 14. század utolsó negyedében Bojišæe az akkor már johannita vránai perjelség tartozéka volt. A 12–13. század fordulóját vizsgálva, a források terén talán még rosszabb a helyzet, mint az elsõ négy évtizedben. Kézzelfogható fordulat II. András uralkodásával kezdõdött, de a kútfõk számának növekedésében III. Ince pápa, illetve kancelláriájának szerepe sem elhanyagolható. A Szentföldet is megjárt magyar uralkodót szoros szálak fûzték a johannitákhoz: a rend donatusa volt, s ily módon könnyen elérte, hogy a magyar királyi család minden férfitagja (donatusként) rendtag lehessen. A növekvõ számú írott emlékek segítségével valamelyest több fény vetül a rend birtokainak, házainak szaporodására, különösen a tizedek fölött állandóan kiújuló viták, perek tükrében. Bár a rend legfontosabb kiváltságait négy alapvetõ jelentõségû pápai bulla tartalmazta (1113–1154), ezeket a rendnek mégis lépésrõl-lépésre kellett elismertetnie és elfogadtatnia a hazai klérussal. Ennek során szerezhetünk tudomást 1207-ben a váci egyházmegyében fekvõ birtokokról, melyek között talán ott volt a 13. század elsõ harmadában már rendházként mûködõ Szirák és Tolmács is. Ugyanebbõl az évbõl maradt fenn II. Andrásnak a Szent Sír Kanonokrend számára kiállított adománylevele, melyben az adomány tárgyát képezõ hét faluról azt mondja a király, hogy „azok ugyanolyan szabadságnak (libertas) örvendjenek, mint a templomosok és johanniták falvai”.9 1209-ben a gyõri püspökség területén lévõ birtokok tizedfizetési kiváltságának védelme kapcsán kelt oklevélbõl nem derül ki, hogy a késõbbi házakhoz, azaz Gyõrhöz, Sopronhoz közeli vagy egészen máshol fekvõ birtokokról volt-e szó. Sajnos e pillanatban az is talány, hogy a pécsi püspök kérésére a pápa által megrótt ispotályosok 1213-ban pusztán birtokokkal vagy házzal is rendelkeztek a pécsi egyházmegyében. Az 1216-ban önálló házként szereplõ Kesztelc, valamint az 1226-ban hasonló státuszú Aracsa minden bizonnyal a tolnai fõesperesség területén feküdt. Elsõsorban az uralkodói támogatásnak, illetve a kisebb számú magánadománynak köszönhetõen a 13. század elsõ felében már egy tucat egységrõl vagy annak részeirõl tesznek említést a források, amelyekrõl nem tudjuk pontosan, hogy hány praeceptoratust alkottak: a rend Fehérváron kívül Ljubán (Ljubaè), Kesztelcen, Csurgón, Szirákon, Aracsán, Esztergomban (Szent Kereszt patrocíniummal), Újudvaron, Tolmácson, Dadán (Kaposdada), Sopronban, és talán Gyõrött is megtelepedett. A 13. század eseményeit a rendházak térképén is követve látható, hogy a IV. Béla uralkodása idején létrejött házak elsõsorban a Dunántúlon, illetve Horvátországban találhatók. A források elõbb vagy utóbb a praeceptoratusokhoz tartozó várak létérõl is tanúskodnak (például Ljubán), míg más esetekben (Esztergomban, Gyõrött) fürdõk, illetve (Sopronban, Székesfehérvárott) ispotályok birtoklásáról értesülünk. Amint már fentebb utaltunk rá, a házak egy része korábban a fehérvári praeceptoratushoz tartozott, így feltehetõ, hogy ezeket a házakat innen alapították. A fejlõdés egy másik fokmérõje, hogy a magyar-szlavón rendtartomány is ekkor, azaz a 13. század elsõ felében önállósodott.
II_RESZ.qxd
2006.02.14.
Hunyadi Zsolt
7:40
Page 200
200
Természetesen II. Andrásnak a keresztes hadjárata idején a Szentföldön tett, s III. Honorius pápa által 1218-ban megerõsített adományai is figyelmet érdemelnek. Bizonyos, hogy a johanniták birtokukba vették a Csurgó és a Dráva között fekvõ területet, az azonban kétséges, hogy a szalacsi sóból származó jövedelmet valóban megfizették-e Crac és Margat szentföldi johannita várainak. Bár a király 1225-ben megerõsítette adományát, négy évtizeddel késõbb – 1258-ban és 1259-ben – IV. Sándor pápa intette IV. Bélát, hogy apja szentföldi ígéretét teljesítse, ha pedig mégsem tenné, akkor jelenjen meg a Szentszék színe elõtt. Az uralkodó johannitákba vetett bizalma abban is tükrözõdik, hogy 1222-ben II. András az Aranybulla második példányának õrzésével bízta meg a hazai johannitákat. [lásd: Források 36.] Hasonló uralkodói támogatásban volt része Szent János lovagjainak IV. Béla uralkodása idején is. Újabb és újabb adományokat kaptak részben birtokok, részben pedig adó-, illetve járadékkedvezmények formájában. Jóllehet nem ismeretes, hogy a tatárjárás idején mekkora katonai segítséget nyújtottak a királynak, a Muhinál elszenvedett vereséget õk sem tudták megakadályozni.10 A johanniták egészen Trau váráig kísérték a tatárok elõl menekülõ királyt. Emellett tanúskodik két közvetett adat is. A székesfehérvári konvent elsõ fennmaradt oklevelének (1243) megerõsítõ formulájában azt olvashatjuk, hogy „pecsétünk a tatároktól való félelem miatt a Tengermelléken (circa maritima) van”, vagyis a rendtagok a fehérvári konventi pecsétet – és talán a levéltárat is – kimenekítették.11 Egy másik oklevél pedig arról informál, hogy Rembald de Voczon, a magyarszlavón rendtartomány elöljárója még 1243 novemberében is Trau várában tartózkodott, midõn ott egy ügylet tanújaként tûnt fel.12 Feltehetõen e helytállásra is utalt IV. Béla, amikor 1247-ben a johannitákra bízta a Szörénységet egészen az Oltig, amit azonban a lovagok – megnyugtatóan máig sem tisztázott okok miatt – nem sokkal késõbb elhagytak, keresztülhúzva ezzel a király terveit. Ez akkor is meglepõ, ha tudjuk, hogy elsõsorban nem adományról, hanem egyfajta, az uralkodó és a lovagok közötti szerzõdésrõl volt szó. Ráadásul, a katonai szerepvállalást elõsegítendõ – az európai gyakorlatban szokatlan módon – IV. Ince pápa a lyoni zsinaton ugyanolyan bûnbocsánatot ígért a tatárok ellen Magyarországon harcoló johannitáknak és a hozzájuk csatlakozóknak, mint amelyet a Szentföldön küzdõ keresztesek nyertek el. A Johannita Rend hazai fejlõdése a század második felében sem tört meg, amit jól illusztrál praeceptoratusainak növekvõ száma. A 13. század utolsó negyedére közel húsz házzal, ispotállyal, fürdõvel, illetve erõdítménnyel számolhatunk. A házak elhelyezkedésében egy új irányzat figyelhetõ meg, még pedig az, hogy a templomos birtokok megszerzését jóval megelõzve a Dráván túl is találunk új alapításokat: Pakrac (Pekrec), Béla (Bela), Csicsán (Èièe). Torda alapításával a rend pedig már Erdélyben is megvetette lábát. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor jó néhány johannita székhely – Kesztelc, Aracsa, Szirák, Tolmács, Szomolya – a 13. század legvégére eltûnt a forrásokból. Sõt, a század végét követõen a tordai ház sorsáról sincs hiteles forrás. Figyelemreméltó, hogy Szirák, Tolmács és Szomolya feltehetõen az esztergomi praeceptoratushoz tartozott, s az alárendelt házak eltûnése talán összefüggésben lehet az „anyakonvent” hanyatlásával. Alig három évtizeddel késõbb ugyanis a Szent Kereszt patrocíniumú esztergomi ház is elvesztette önállóságát, s a fehérvári praeceptoratus részévé vált. A 14. század elején a tartományúri hatalom komoly veszélyt jelenthetett a rend birtokaira, illetve az ott élõ alávetett népességre, mégis, ez az idõszak a rend szempontjából kifejezetten kedvezõ volt, amit elsõsorban a templomosok feloszlatása, illetve házaiknak és birtokaiknak johannita tulajdonba kerülése okozott. Ez a folyamat – az északabbra fekvõ házak eltûnésével kiegészülve – alapvetõen megváltoztatta a magyar-szlavón rendtartományon belüli súlypontot, amennyiben áttolta azt a Dráván túlra, s ezzel egyre nagyobb jelentõségre tettek szert a Dráva-Száva közén, illetve a Tengermelléken fekvõ házak. [lásd: Térképek 2.] 1312 és nagyjából 1340 között több mint egy tucat egykor templomos praeceptoratus került a johanniták kezére, minthogy a templomos gazdálkodás alapját is a praeceptoratusok, azaz commanderiek képezték. Ezek rendre Hresztva (Hresno), Gora, Dubica, Nekcse (Našice-Martin), Szentmárton (Bozjakovina), Szentmárton (Sv.
II_RESZ.qxd
2006.02.14.
201
7:40
Page 201
Johanniták a középkori Magyarországon a 14. század végéig
Martin na Muri), Okur (Szentlõrinc), Vrána, Bõ, Keresztény, Szentiván (Ivanec) és Lesniça (Lešnik). Sõt, talán ide sorolható egy jobb híján „szerémségi” praeceptoratusnak nevezhetõ adminisztratív egység is, amely egy bizonyos Ádám praeceptorsága alatt több házat fogott össze. A házakkal, illetve a hozzájuk tartozó birtokokkal kapcsolatban azonban legalább két általános megállapítást kell tennünk. Az egyik, hogy a vélt gazdagodás ellenére a források egészen másról tanúskodnak. A rendi elöljárók, illetve az erre kijelölt rendtagok hol kifejezett pápai hozzájárulással és felhatalmazással, hol pedig annak hiányában idegenítették el vagy adták bérbe hosszabb-rövidebb idõre a rend – elsõsorban szlavóniai – birtokait a templomos javak átvételének kezdetével egy idõben. A másik jelenség, amely természetesen összefügghet az elsõvel, hogy az átvett templomos praeceptoratusok jelentõs része a 14. század utolsó negyedére eltûnt, mégpedig leginkább oly módon, hogy elõször – feltehetõen – átszervezték õket, s így önállóságukat elvesztve a vránai perjelség egyszerû tartozékai lettek. A 14. század második felében végbement „átszervezésekre” utalhat az a jelenség, miszerint néhány rövid életû ház, illetve vár bukkant fel a forrásokban, például Mostanica (Moštanica) és Fadd, amelyek eredetileg a rend birtokaiként más praeceptoratusokhoz tartoztak, s a korai idõszakhoz hasonlóan egy bizonyos idõ eltelte után önállósodtak. Mindazonáltal, a vizsgált idõszak utolsó öt évtizedében a források mintegy két tucat házról, illetve erõdítményrõl tesznek említést, de ezek nagy része a század utolsó negyedére eltûnt. Nagy Lajos halála után a johanniták körülbelül egy tucat önálló praeceptoratussal bírtak, s ezek túlnyomó része a Drávántúlon feküdt, még ha az egyik legfontosabb, Székesfehérvár, továbbra is az ország közepén mûködött. PERJELEK, PRAECEPTOROK, TESTVÉREK KÜLFÖLDIEK A REND VEZETÉSÉBEN A Szentföldhöz és Nyugat-Európához képest csak alig megkésve, az 1180-as években kezdett kialakulni a területi alapú rendi hierarchia, amely a késõbbi perjelségek alapjává vált. Azt, hogy mennyire nem kristályosodott ki a rendi hierarchia középsõ foka, mely az egyes rendházakat volt hivatott összefogni, jól illusztrálja egy 1186-os oklevél, amely a következõképpen nevezte meg a magyar és cseh ügyekben illetékes rendi elöljárót: „Márton egykori prágai prépost, most pedig a jeruzsálemi Ispotály testvére, Magyarország, Csehország s minden más – keletre, északra és délre fekvõ – terület praeceptora.”13 Vagyis Márton illetékessége mindazokra a területekre kiterjedt, amelyek még nem integrálódtak más (például német, itáliai) perjelségekbe. Anthony Luttrell angol történész véleménye szerint Mártont az 1180-as évek elején a Szentföldrõl küldték KözépEurópába.14 Szerencsénkre Márton még egy ideig nem tûnt el a forrásokból: 1188-ban megjelent a rend margati generális káptalanján, 1189-ben pedig praeceptor hospitalisként helyezte pecsétjét II. Ottó (Konrád Ota) cseh herceg oklevelére, azt azonban nem tudni, pontosan milyen minõségben, hiszen a pecsételhelyezõk sorában Bernát követi prior Boemie címével. Karl Borchardt véleménye szerint a forrásban említett Bernát azonosítható az 1170 elsõ felében Béla által tett adomány ügyében eljáró testvérrel.15 A tisztségek kérdése azért is bír nagy jelentõséggel, mert a brnoi Libor Jan által néhány évvel ezelõtt újra felfedezett 1193-as levélben, amely egy bambergi kódexbe másolva maradt fenn, a Johannita Rend mestere Mártont csak magyarországi perjelnek (prior in Ungaria) címzi, s a levélben többek között arról értesíti a magyar perjelt, hogy „...üldözõnk, Szaladin halott”.16 Minthogy Párizsban is õriznek egy, a fentivel szinte szó szerint egyezõ levelet, melyet Wilhelm de Villiers tengerentúli (ultramarinus, ti. szentföldi) mesternek címzett a rend nagymestere, így valószínûsíthetõ, hogy egy körlevél példányai maradtak ránk. A címek és tisztségek kérdéséhez, mindazonáltal, hozzá kell tenni, hogy ma már a rend történetét évtizedek óta kutató szakemberek is beismerik: a korai idõszakot illetõen nagyon nehéz tisztán látni, a forrásokban szereplõ tisztségek (praeceptor,
II_RESZ.qxd
2006.02.14.
Hunyadi Zsolt
7:40
Page 202
202
magnus/maior praeceptor, magister, summus magister) pontos hatásköre nem rajzolható körül. A közép-európai provinciákban ez az idõszak egészen a 13. század közepéig tartott, amikor a magyar elöljáró a Tengeren inneni részek nagypraeceptora (maior praeceptor in partibus cisma-rinis) címet viselte, amely titulus bizonyosan nem a magister ultra-, vagy transmarinus komplementer párja volt. A fogalomhasználat sajátossága, hogy mire következetessé válnak a fenti kifejezések, addigra egy újabb probléma nehezíti a kutatók helyzetét. Míg a szentföldi és nyugat-európai források frater hospitalis, vagyis ispotályos testvér kifejezéssel illetik a rend tagjait, addig a magyar, s általában a közép-európai forrásokban rendszeresen feltûnik a crucifer, azaz keresztes kifejezés, holott szó sem volt keresztes lovagokról. Olyannyira nem, hogy pápai rendelkezések tiltották a lovagrendek tagjainak a keresztes eskü letételét, s ezt akkor is tekintetbe kell venni, ha tudjuk, hogy a szentföldi harcok egy részében de facto keresztes irányítás alatt harcoltak mind a templomosok, mind a johanniták, illetve a Német Lovagrend tagjai. Éppen a korábban említett Márton személye, pontosabban hatásköre teszi egyébként valószínûvé, hogy a 12. század utolsó harmadában a magyar és a cseh házak közös tartományt alkottak. A források a 13. század elsõ harmadában azonban kevésbé beszédesek. Az oklevelek említést tesznek név szerint meg nem nevezett, magyar perjelekrõl 1208-ban, 1217-ben (P siglával) és 1222-ben, valamint egy bizonyos B. vagy – más olvasat szerint – R. procurator hospitalis in Hungariaról, azaz magyarországi ispotályos procuratorról 1216-ban. Az idõ elõrehaladtával persze a források is egyre informatívabbak lettek: 1225-ben Rembald de Voczon procuratorról, 1226-ban János nagymesterrõl, majd 1232 és 1254 között az elõbbirõl már magyar-szlavón ispotályos mesterként, tartományi perjelként, nagypraeceptorként, valamint a Tengeren inneni részek praeceptoraként tesznek említést. Rembaldot egyébként 1253-ban és 1254-ben itáliai, magyar és osztrák nagypraeceptornak címezte IV. Konrád, a „rómaiak” királya, de a magyarországi források nem tudnak ilyen címrõl. Jánoshoz hasonlóan Rembald származása is ismeretlen, mindenesetre az utóbbi meglehetõsen aktív alakja volt a 13. század második negyedének. II. András követeként 1232-ben Rómában is megfordult, és többször feltûnt a Szentszék által kirendelt bíróként. Szót kell még ejtenünk Ambrus budai kanonokról, aki 1243-ban egy bizonyos Miko de Buxunio mellett a tartományi mester helyetteseként, illetve általános ügyvivõként (generalis procurator) szerepelt, s õ volt az elsõ, bizonyosan magyar származású tartományi vezetõ. A 13. század második felében a rendi tisztségviselõk sorát – a szakirodalom állítása szerint17 – egy bizonyos Jordán nyitja, akinek a rendhez tartozását azonban erõsen meg kell kérdõjeleznünk. Egykorú forrás nem maradt fenn, ami Jordán johannita voltát bizonyítaná, ugyanakkor IV. Béla egy 1259-es oklevele egészen mást állít, mégpedig azt, hogy Rembaldot közvetlenül egy bizonyos Arnold nagypraeceptor követte a tartományi mester posztján.18 Feltehetõen mind Reiszig, mind az õt követõ kutatók a magyar templomos mesterrel, Jordánnal (1256–1258) keverték össze a johannita elöljárót.19 Ebbõl az oklevélbõl az mindenesetre kiderül, hogy 1259-ben már a továbbra is ismeretlen származású Arnold (1255?–1259) állt a magyar-szlavón rendtartomány élén. Ezt követõen a szintén ismeretlen Ferrustan (1262), majd pedig a francia származású Pons de Fayn (1267–1276) folytatta a rendi vezetõk sorát Auvergne-bõl, mely utóbbinak a helyettese, Hugo Boraldy is francia volt 1275-ben. Ferrustan és Pons de Fay hivatali ideje között néhány éves hiátus van, s errõl az idõszakról csak annyit tudunk, hogy a magyar, német, cseh, lengyel és skandináv perjelségeknek a német Heinrich von Fürstenberg (1266) volt a nagypraeceptora, ez azonban nem zárja ki, hogy ekkor az elõbb említett két elöljáró valamelyike volt a magyar mester. Hasonló helyzetben vagyunk a következõ név szerint ismert elöljáróval, Hermann Brunshornnal (1279–1280), aki nem a magyar mester, illetve annak helyettese, hanem az osztrák, cseh, moráviai, lengyel, skandináv és magyar perjelségeket összefogó nagypraeceptoratus vezetõje volt summus praeceptorként, illetve annak helyetteseként. A 13. század utolsó évtizedétõl hosszú éveken keresztül a magyar-szlavón tartomány perjeleinek közös ismertetõjele maradt a feltehetõen idegen, de közelebbrõl nem azonosítható szárma-
II_RESZ.qxd
2006.02.14.
203
7:40
Page 203
Johanniták a középkori Magyarországon a 14. század végéig
zás.20 Bár ez idõ tájt az elöljárók gyaníthatóan rendre Itáliából érkeztek, vagy legalábbis onnan intézték a perjelség ügyeit, mindez Károly Róbert hatalmának szilárdulásával vált nyilvánvalóvá. 1315 és az 1340-es évek között Magyarországon legalább két tucat itáliai rendtaggal találkozunk. Legfontosabb talán az észak-toscanai Garfagnana-ból származó Gragnanák jelenléte volt. Roland de Gragnana (1315) és Filippo de Gragnana (1317–1329) perjeli tisztet töltött be, míg Francesco de Gragnana (1319–1320) és Girardo de Gragnana (1321–1322, 1326–1328) helytartó, illetve helyettes perjel, Pietro de Gragnana (1329) pedig egyszerre több ház praeceptora volt. A magyar-szlavón perjelek és alperjelek személye kapcsán egy apró, de fontos megjegyzést kell tennünk. Az elmúlt évtizedek rendtörténeti kutatásai során többször felmerült, hogy a magyar-szlavón (majd vránai) perjelség meglehetõsen marginális szerepet játszott a rend európai történetében, amelyre a johannita nagymesterek és más méltóságviselõk csak mint távoli provinciára tekintettek, és sokszor mindössze annyit tudtak róla, hogy körülbelül merre található. Bár ebben kétségtelenül van némi igazság, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a magyar elöljárók némelyike egyúttal a rend fontos tisztviselõje volt. A hazánkban hosszabb idõt eltöltõ Filippo de Gragnana többek között római és velencei perjeli tisztet is betöltötte, helytartója, Girardo de Gragnana pedig korábbi pisai perjelsége mellett 1299-ben pápai cubicularius volt, sõt, 1303-ban a rend marsalli címét is viselte Cipruson. A fentiekkel párhuzamosan, a 14. század elejétõl a magyar-szlavón perjelség a rend rodoszi adminisztrációjában egyre gyakrabban, bár nem kizárólagosan, az itáliai nyelv perjelségei között tûnt fel. A Máltán õrzött másolati könyvekben 1330 és 1346 között a magyar perjelség elkülönítetten szerepel, míg 1346-tól 1365-ig az itáliai perjelségekkel együtt sorolják a Liber Bullarumban, majd 1381 és 1386 között a magyar rész ismét külön szekciót foglal el, bár ezek az oldalak gyakran üresen maradtak. Nem teljesen meglepõ, hogy 1389 és 1400 között a „magyarok” Alamaniával és a lengyel tartománnyal szerepelnek együtt, ezt követõen azonban ismét az itáliaiak közé kerültek egészen 1438-ig, amikortól a magyar perjelség neve egy jó idõre eltûnt még a nyilvántartási kódexek index fólióiról is. Közel ötéves üresedés után, a rodoszi generális káptalan a nemesi származású, provanszál Pierre [Peyre] Cornutit (1335–1348) nevezte ki magyar-szlavón perjellé, akit egy másik Cornuti, egy bizonyos Baudon (1349/50–1374) követett a perjeli méltóságban. A Cornutik idején Vrána, az egykori templomos központ szerepének változása is kézzel foghatóbbá vált, egészen pontosan erre az idõszakra a perjelség meghatározó jelentõségû praeceptoratusává vált, ami a perjelek címében is megfigyelhetõ: prior (et) prioratus Ungariae seu Auranae. Bár a magyar-szlavón perjelség még a nevébe is felvette Vránát, nem egészen egyértelmû, hogy valóban a johanniták kizárólagos központja lett volna. Az európai gyakorlatban egyébként is ritkán fordult elõ, hogy a perjelségek egy adott házat vagy várat jelöltek volna ki központként. A magyar elöljárók is más-más rendházban (Gyánt, Béla, Pakrac, Csurgó, Gora, Vrána) tartották székhelyüket. Így például Pierre Cornuti egy ideig Pakracon és Csurgón is tartózkodott. A két Cornuti perjelsége között történt persze egy rövid közjáték, amikor Lajos a hírhedt condottiere-nek, a szintén provanszál származású Montreal du Barnak, közismertebb nevén Fra Morialének adta a perjeli címet, akit viselt dolgaiért 1354-ben Rómában kivégeztek. Sajátos szerepére utal az az 1353-as oklevélzáradék is, amely hírül adja, hogy a perjelség pecsétje a lázadó és engedetlen Montreal kezébe került, aki a pecsét segítségével különbözõ rendi javakat idegenített el. Bizonyos azonban, hogy magyar perjeli címétõl már ezt megelõzõen megfosztották, mert 1349ben, de legkésõbb 1350-ben, azt az egy évvel korábban még alperjel Baudon Cornuti viselte. Ez utóbbi tartományi elöljárói ideje sem kevésbé problematikusan ért véget. Nagy Lajos 1374-ben – a rend életébe beavatkozva – egy provanszált, Raymund de Bellomontét (Beaumont-t) szerette volna a perjeli méltóságban látni, aki korábban (1366–1374) csurgói és újudvari praeceptor, illetve 1371 és 1373 között a magyar-szlavón tartomány helyettes perjele volt. XI. Gergely pápa jelöltje egy másik provanszál, Bertrand Flotte ellenében a johannita nagymester azonban 1374-ben Giovanni
II_RESZ.qxd
2006.02.14.
Hunyadi Zsolt
7:40
Page 204
204
Rivarát, a velencei perjelt nevezte ki. Erre Nagy Lajos az itáliai nyelv alá tartozó tartományok 1373-ban kötött megállapodására hivatkozva tiltakozott, miszerint a perjelséget itáliai és provanszál elöljáróknak egymást váltva kell irányítaniuk, ezzel szemben Rivara velencei származású. Természetesen Lajost nem elsõsorban a velencei származás zavarta, hanem arra épített, hogy a rend provanszál tagjai az Anjou nápolyi király alattvalóinak számítottak. Bár XI. Gergely biztosította a magyar uralkodót, hogy Rivara valójában piemonti származású, a perjeli cím végül mégis a királyi jelölt, Raymund kezébe került, amit azután egészen 1381-ig megtartott, sõt mi több, 1384ben egy rövid idõre ismét visszatért. Figyelemre méltó, hogy a toszkán Gragnanákhoz, illetve a provanszál Cornutikhoz hasonlóan Raymund sem az egyetlen Beaumont a magyar-szlavón rendtartományban. Perjelsége idején a helyettes perjel egy bizonyos Arnold de Bellomonte volt, aki szintén állt a csurgói és újudvari házak élén is. A késõbbiekben egy harmadik Cornuti szintén fontos szerepet játszott a magyar perjelség életében. Gérard Cornuti gorai és dubicai praeceptorságán túl, 1386-ban a vránai perjelség procuratora is volt. A magyar uralkodók a továbbiakban egyre többször beleszóltak a rend hazai életébe. Bár idegen származású – a pápa és/vagy a nagymester által – kinevezett perjelek egészen az 1440-es évek közepéig rendre elõfordulnak, a magyarok aránya fokozatosan nõtt. Ráadásul Zsigmond uralkodásától kezdve egyre gyakoribbá vált, hogy a rend nagymestere által kinevezett vránai perjelrõl tudomást sem véve, az uralkodó világi kormányzókat bízott meg a rend javainak kezelésével, s így a tényleges hatalom gyakorlásával. Ennek a változásnak a következtében jutott hivatalba az idõsebb, majd az ifjabb Palizsnai János (1379–1383, 1387?–1391?; 1390–1394), Hédervári János (1385), Losonci Albert (1387–1389), és Bwbek Imre is (1392–1403/1404). Ezen nemesek családjai Nagy Lajos idején emelkedtek fel, s gyakorlatilag nem egy közülük az arisztokrácia meglehetõsen szûk körének tagjává vált, elég ha például Bwbek Imrére gondolunk, aki olyannyira „önállósodott”, hogy még johannita csapatokat is mozgósított Zsigmond ellen. A fentihez hasonló folyamatnak lehetünk tanúi az egyes praeceptoratusokban élõ, vagy ott hoszszabb-rövidebb ideig tartózkodó rendtagokkal, praeceptorokkal kapcsolatban is. A rendházak személyzetét elsõsorban a rend hazai konventjei által kiadott hiteleshelyi oklevelek méltóságsoraiból vagy az oklevelekben megörökített külsõ hiteleshelyi munkával kapcsolatban ismerhetjük meg. Ez is azt mutatja, hogy egy-két kivételtõl eltekintve, az 1370-es évek végéig a konventek praeceptorai, perjelei, s más fõbb méltóságviselõi idegen – gyaníthatóan itáliai és francia – származásúak voltak. Az elsõ, minden kétséget kizáróan magyar származású a soproni praeceptor, Péter volt (1308–1321), egy tehetõs helybéli család sarja. Természetesen más magyar házak élén is álltak olyan méltóságviselõk, akik nevük alapján gyaníthatóan magyarok voltak, például Simon (Csurgón), András (Dubicán), János (Gorán, Našice-Martinon, Újudvaron), Róbert, Benedek, illetve Mihály (Székesfehérvárott). A perjelség egészében végbement változásokat jól jellemzi Székesfehérvár példája. A konvent kisebb rangú tagjai (például a karpapok) már a 14. század közepén magyarok voltak, s a század végére a rendház teljes személyzete magyarokból állt. A rendtagok származására vonatkozó kérdéseket nem ritkán csak közvetetten lehet megválaszolni. Ily módon nem hagyható figyelmen kívül, hogy kilenc johannita konvent is hiteleshelyi tevékenységet folytatott, ami arra enged következtetni, hogy legalább a rendtagok egy része beszélt magyarul, és jártas volt a középkori magyar magánjogban, amely számos elemében sajátosnak tekinthetõ az európai gyakorlatban. Bár az egyes johannita konventek által kiadott oklevelek között akadnak formai eltérések, azok mégis mindenben megfelelnek a hazai magánírásbeliség által kialakított kereteknek. Azok a testvérek tehát – vagy legalább egy részük –, akiket külsõ hiteleshelyi munkára küldtek, bizonyosan magyarok voltak, hiszen egyébként nehéz lett volna a küldetést teljesíteni. Ennek ismeretében sem tudható azonban, hogy az idegen származású rendtagok mekkora mértékben vettek részt a konventek és a külvilág közötti kapcsolattartásban. Idõnként nyomon követhetõ, hogy a perjelek a helyi ügyekben az Ispotály magyar tagjaival képviseltették magukat. [Lásd: Függelék, nagymesterek III.]
II_RESZ.qxd
2006.02.14.
205
7:40
Page 205
Johanniták a középkori Magyarországon a 14. század végéig
A JOHANNITÁK A KÉSÕ KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON21 A késõ középkori Magyar Királyságban a Johannita Rend a legnagyobb földbirtokosok közé tartozott. A rend magyar praeceptoratusai vránai perjelség (prioratus Auranae) néven önálló egységet alkottak, melynek vezetõje – a vránai perjel – egyenlõ rangban állt a fõpapokkal és velük azonos elõjogokat élvezett. A királyi tanácsban és a felsõházban egyaránt állandó helye volt. Háború esetén birtokai arányában köteles volt a király támogatására saját hadsereget kiállítani, amelyet ugyanakkor a fõpapokhoz és a világi urakhoz hasonló kiváltsága révén saját „zászlaja”, banderiuma alatt vezethetett hadba.22 Bár a vránai perjelség elméletileg a Johannita Rend részét képezte, ekkortájt gyakorlatilag már függetlenítette magát a rodoszi nagymestertõl. 1380 körül, a nagy nyugati egyházszakadás kezdete táján, I. (Nagy) Lajos király a perjelség irányítását egy magyar származású lovagra, Palizsnai Jánosra bízta, és ettõl kezdve minden perjelt a magyar király nevezett ki. 1418-ban, a konstanzi zsinat idején Zsigmond király jelöltjét, Nagymihályi Albertet Philibert de Naillac nagymesterrel is megerõsíttette, a forrásokból úgy tûnik azonban, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor a rend rodoszi központja beavatkozhatott a magyar perjelség ügyeibe. Annak sincs semmi nyoma, hogy 1380 után a Magyar Királyságból bármilyen adó befolyt volna a rend központi kincstárába. Ebbõl következõen a magyar johanniták gyakorlatilag önálló rendet alkottak, amelyet nem sok szál fûzött Szent János-rendjéhez. Ugyanakkor Vránához sem volt sokkal több köze. A dalmáciai Zadar közelében fekvõ Vrána vára valamikor a perjelség székhelye volt, 1409-tõl kezdve azonban a Velencei Köztársaság birtokolta, és az 1433-as római egyezmény nyomán a Magyar Királyságnak végleg bele kellett törõdnie elvesztésébe. Bár ezt követõen birtokaik csupán a Magyar Királyság területére korlátozódtak, a magyar johannita perjelek továbbra is viselték a vránai címet. A 15. században a vránai perjelek mindnyájan magyar nemesek voltak, és élethossziglan viselték hivatalukat. Nem a rend lovagjai közül választották õket, hanem a világiak körébõl kerültek ki. Albert perjelrõl például tudjuk, hogy kinevezése elõtt nyilvánvalóan házasember volt, mivel három törvényes fiúutódot hagyott maga után.23 Megválasztásuk után a perjelek feltehetõen cölibátust fogadtak, és talán a rendbe is beléptek, de hivataluk ettõl függetlenül megõrizte sajátosan kettõs természetét. Félig báró, félig prelátus lévén a vránai perjelt, akinek „mindkét, ti. úgy az egyházi, mint a világi címe megvan” – a korszak közismert jogásza, Werbõczy István szerint – „tisztelendõnek és nagyságosnak” kellett szólítani, „tisztelendõnek a szüzesség és a rendszabályok alapján, nagyságosnak pedig mint a bárók egyikét a különös hadakozás miatt.” A perjel birtokait jogi értelemben ugyanezen kettõsség jellemezte, de ezek pontos státusa még a kortársak számára sem volt teljesen egyértelmûen világos. Werbõczy csupán arról tájékoztat minket, hogy a johannita perjel „világi fekvõjószágai is, amelyeknek birtokában van, a papi és egyházi vagyonnal némiképpen kapcsolatban lenni látszanak.”24 A 15. század végén a méltóságot grabarjei (ma: Grabarje Brodsko, Horvátország) Beriszló (Berislaviè) Bertalan viselte, aki egy szerény vagyonnal rendelkezõ Pozsega vármegyei nemesi családból származott. Mátyás király 1475-ben nevezte ki vránai perjelnek, miután a hivatalt körülbelül nyolc éven át senki sem töltötte be. Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után Bertalan a trónkövetelõ Corvin János pártját fogta, és egy ideig harcban állt a törvényes uralkodóval, II. Ulászlóval.25 Bár 1491-ben behódolt, 1495-ben ismét a király ellen fordult, ezúttal Újlaki Lõrinc herceg szövetségeseként. Ulászló király személyesen vezetett sereget ellenük, elfoglalta váraikat és engedelmességre kényszerítette õket. Hamarosan azonban mindketten kegyelmet kaptak, és bár lázadása következtében Bertalan perjel Újlaki Lõrinchez hasonlóan elveszítette néhány birtokát, a többit egészen 1512 októberében bekövetkezett haláláig békében élvezhette. A híresztelések szerint halálakor kincstárában óriási összeget, 100.000 aranyforintot találtak, amely a király-
II_RESZ.qxd
2006.02.14.
7:40
Page 206
Hunyadi Zsolt
206
ság éves jövedelmének közel a felével volt egyenlõ. Hivatalát a király hamarosan Bertalan unokaöccsének, Tahi Jánosnak adományozta, aki az elõzõ években nagybátyja nevében a perjelséget valójában kormányozta. A JOHANNITÁK BIRTOKAI A 15. SZÁZADBAN A magyar johanniták részletes történetének megírása még várat magára. A függelékben megtalálható táblázatban26 csupán a Bertalan idejében a perjelséghez tartozó birtokok listájának felvázolását kíséreljük meg, beleértve az egyes uradalmak helymeghatározását is, már amennyire ez az adott esetben lehetséges. [Lásd: Függelék, Rendi birtokok II.] A paraszti háztartások viszonylatában megpróbáljuk a johannita birtokok relatív súlyát felmérni, és ezáltal megállapítani, hogy a perjelség által bírt temporalia más egyházi fõurakéival összehasonlítva mekkora fontossággal bírt. A kutatások alapján a johannita birtokokhoz kapcsolódó adófizetõ háztartások száma legalább 2800, de akár még 3000 is lehetett. Összehasonlításképpen ide kívánkozik, hogy azokat a világi urakat, akik ezernél több portát birtokoltak, már bárónak tekintették, ugyanakkor a Magyar Királyság egyik leggazdagabb prelátusa, a pécsi püspök 1495-ben 4579 portával bírt. A johannita perjelség számos, a 14. század folyamán hozzá tartozó birtokát a 15. század végére elveszítette. A Zala megyei Újudvart például 1380 körül elzálogosították Kanizsa urainak és ezt követõen sohasem szerezték vissza. A Varasd megyei Béla várát az 1440/1441-es belháborúk során elfoglalták Tallóci János perjeltõl és ettõl kezdve világi birtokosok kezén maradt. Székesfehérvár, Esztergom, Gyõr és Sopron johannita rendházai, amelyeket egészen a kora 15. századig a perjelség praeceptorai igazgattak, Mátyás korában függetlenedtek. 1466-ban például a fehérvári rendház nyíltan kijelentette, hogy saját praeceptorához, nem pedig a perjelhez tartozik.27 Mivel a perjelség levéltára más dél-magyarországi levéltárhoz hasonlóan a török hódoltság idején elpusztult, a rend birtokairól korabeli lajstrom nem áll a rendelkezésünkre. Ismereteink részben az adónyilvántartásokból, részben pedig más oklevelekben történõ esetenkénti említésekbõl származnak. Csupán remélhetjük, hogy semmilyen fontosabb uradalom nem maradt észrevétlenül.
II_RESZ.qxd
2006.02.14.
207
7:40
Page 207
Johanniták a középkori Magyarországon a 14. század végéig
JEGYZETEK 1
A szöveghez tartozó teljes tudományos apparátust lásd az Aetas 2002-es évfolyamában. A függelékben idézet johannita regula teljes fordítása megtalálható: Homonnai Sarolta – Hunyadi Zsolt: A Jeruzsálemi Szent János Lovagrend regulája. Documenta Historica, 26. Szeged, 1996. 2 Riley-Smith, Jonathan: The First Crusade and the idea of Crusading. (London, 1986): 24. 3 A latinnal felváltva használt francia terminológia egyértelmûen jelzi, hogy bár a johanniták rendje nemzetközi volt, a franciák túlsúlya minden területen tetten érhetõ. 4 Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis, I–XI. Budae, 1829–1844. (a továbbiakban: Fejér): II/230; Boczek, Antonius (szerk.): Codex diplomaticus et epistolaris Moraviae. I–XV. (Olomucii–Brunae, 1836–1903): I/316 (a továbbiakban CD Mor.); Delaville Le Roulx, Joseph (szerk.): Cartulaire général de l’ordre des Hospitaliers de S. Jean de Jérusalem (1100–1310). I–IV. (Paris, 1894–1906): 770. sz. 5 Lásd Boroviczény, Karl-Georg: Kommentierte Bibliographie der Kreuzherren- und Hospitalorden, sowie deren Krankenhaus- und Bädergründungen in Ungarn in der Zeit der Arpaden (X. bis XIII. Jahrhundert). Kézirat. Freiburg, 1970; Boroviczény Károly-György: Cruciferi Sancti Regis Stephani. Tanulmány a stefaniták, egy középkori magyar ispotályos rend történetérõl. Orvostörténeti Közlemények. Communicationes de Historiae Artis Medicinae 133–140 (1991–1992): 7–48. 6 Wenzel Gusztáv, Árpádkori új okmánytár. I–XII. Pest, 1860–1874. (a továbbiakban: ÁUO): VI/149. 7 ÁUO VI/390–391. Lásd Stossek Balázs tanulmányát a kötetben. 8 A pápai oklevelezési gyakorlatban ekkorra már megszilárdult a johannita elöljárók címzése, s a kúria következetesen praeceptornak nevezte a házak fõnökeit. 9 Fejér III:1/42; Kostrenèiæ, Marko–Smièiklas, Tadeus (szerk.): Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae ac Slavoniae. I–XVIII. Zágráb, 1904–1990. (a továbbiakban: Smièiklas): III/72. 10 Rogerius mester híradása, legalábbis annak fennmaradt változata nem tekinthetõ hiteles forrásnak: …rex Bela marittimis de partibus per cruciferos de insula Rodi […] de recessu Tartarorum in Hungariam venit. (Rogerii carmen miserabile. In: Scriptores Rerum Hungaricarum. Szerk. Szentpétery, Emericus. I–II. (Budapest, 1937–1938): I/596.) A 13. század közepén rodoszi lovagokat emlegetni kétségtelenül anakronisztikus, ily módon egy késõbbi kéz betoldása. 11 ÁUO VII/144–145; Vö. Hunyadi Zsolt: A székesfehérvári johannita konvent hiteleshelyi tevékenysége az Árpád-korban. In: Capitulum I. Tanulmányok a középkori magyar egyház történetébõl. Szerk. Koszta László. (Szeged, 1998): 40–41. 12 Testes sunt Rambaldus preceptor domus Hospitalis per totam Hungariam [...]. Smièiklas IV/205–206. 13 CD Mor. I/317; Cartulaire 802. sz. 14 Luttrell, Anthony: The Hospitaller Province of Alamania to 1428. In: Ordines Militares – Colloquia Torunensia Historica VIII – Ritterorden und Region: politische, soziale und wirtschaftliche Verbindungen im Mittelalter. Szerk. Nowak, Zenon H. (Toruñ, 1995): 23. 15 Borchardt, Karl: Military Orders in East Central Europe: The First Hundred Years. In: Autor de la première Croisade. Actes de Colloque de la Society for the Study of the Crusades and the Latin East. Szerk. Balard, Michel. Byzantina Sorbonensia, 14. (Paris, 1996): 250; Az oklevél szövege: Fejér V:1/284–288; Cartulaire 309. sz. 16 Jan, Libor: …Mortuus est persecutor noster Saladinus (K zpvsobu komunikace mezi èeskými zememi a palestimou ve 12. a 13. století). Studia Minora Facultatis Philosophicae Universitatis Brunnensis 44 (1997): 32. 17 Reiszig Ede: A jeruzsálemi Szent János lovagrend Magyarországon. I–II. (Budapest, 1925–1928): I/68, II/164.
II_RESZ.qxd
2006.02.14.
Hunyadi Zsolt 18
7:40
Page 208
208
...fratri Arnoldo domorum maiore preceptore per Hungariam et Sclavoniam qui eidem fratri Rembaldo immedietate successit... Fejér IV:2/492–495; ÁUO XI/456–457; Cartulaire 2932. sz.; Smièiklas V/135–136. 19 Például Smièiklas, Supplementum I/206–208; illetve lásd Stossek Balázs tanulmányát a kötetben. 20 Lásd a rendi elöljárókat ismertetõ táblázatot a függelékben. 21 Az összefoglaló Engel Pál posztumusz tanulmánya alapján készült, amely The Estates of the Hospitallers in Hungary at the End of the Middle Ages címmel megtalálható in: The Crusades and the Military Orders: Expanding the Frontiers of Medieval Latin Christianity. Szerk. Hunyadi Zsolt – Laszlovszky József. (Budapest, 2001): 291–302. (A magyar fordítást Majorossy Judit készítette.) 22 Vö. Kubinyi András: Bárók a királyi tanácsban Mátyás és II. Ulászló idején. Századok 122 (1988): 200–201; Coprus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár 1000–1526. évi törvénycikkek. Szerk. Márkus Dezsõ. (Budapest, 1899): 592/1498:21. 23 Engel Pál: A nemesi társadalom a középkori Ung megyében. (Budapest, 1998): 158. 24 Tripartitum II/54. Werbõczy István Hármaskönyve. Ford. Kolosvári Sándor – Óvári Kelemen. (Budapest, 1897; reprint 1989): 321. 25 Kubinyi András: Fõpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon. (Budapest, 1999): 86. 26 A táblázatban az elsõ elõfordulás adatait saját, johannitákra vonatkozó kutatási eredményeimmel kiegészítettem. 27 Dl.1065596, vö. 1485: Dl.106660.