Horányi Özséb A dialógusok sikerfeltételeiről Vázlat Dialógusnak tekintem (kiindulásként) azokat a minimum két ember közti kommunikatív interakciókat, amelyek valamilyen eredményre vezetnek: például a dialógusban résztvevők közös álláspontot alakítanak ki. Ha ilyen nincs, akkor nincs dialógus. Ha nem vezet eredményre az interakció, akkor talán kommunikatívnak sem lehet nevezni azt az eseményt, ami megtörtént, hiszen a kommunikáció minden formájában eredménycentrikus. Hogy ezt érzékeltessem, mondok egy példát. A megtanulás azt jelenti, hogy akkor már tudom, amit megtanultam. Ha tanulok, akkor még nem tudom, amit tanulok. A megtanulok eredménycentrikus, a tanulás pedig vállalkozás típusú tevékenység. Ebben az értelemben nincs sikertelen dialógus; ha sikertelen, akkor nem is dialógus. Sikeres az a dialógus-törekvés, amely kielégít bizonyos feltételeket: ezek a sikerfeltételek. A sikerfeltételek szerinti elemzés voltaképpen sajátos elemzési keret: az a mód, ahogy ránézek a dialógusra. Ugyanakkor a sikerfeltételek szerinti elemzés nem kizárólagos. Lehet másféle is az elemzési keret, például a dialógus vizsgálható a résztvevők attitűdjei szerint is, ami jellegzetesen szociálpszichológiai keret volna;1 vagy a résztvevőknél maradva: a társadalmi szerkezetekbeli státuszuk szerint is vizsgálhatnánk, akkor egy szociológiai háttérből néznénk a dialógusra;2 vagy történhetne az utóbbi évtizedekben divatossá és roppant effektívvé válójátékelmélet keretében, ahol arról van szó, hogy a dialógusban résztvevők egy sajátos játékot játszanak, amelynek van mérhető eredménye.3 A sikerfeltételek szerinti elemzés mindezektől különbözik.
A szerző kommunikációkutató, egyetemi tanár, a Budapesti Corvinus Egyetemen tanít; www.ozseb.horanyi.hu Vö. VIRGINIA M. MCDERMOTT: Interpersonal Communication Theories. STEPHEN W. LITTLEJOHN – KAREN A. FOSS (eds.): Encyclopedia of Communication Theory. Sage, 2009. pp. 546–551. És egy magyar klasszikussá vált hozzájárulás a perspektívához: BUDA BÉLA: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1988.3 2 Vö. ERIC M. EISENBERG: Organizational Communication Theories. Encyclopedia of Communication Theory. Id. kiad. pp. 700–705; vagy FREDRIC M. JABLIN – LINDA L. PUTNAM (eds.):The New Handbook of Organizational Communication. Sage, 2001; magyarul hozzáférhető: LOET LEYDESDORFF: A Sociological Theory of Communication. Universal Publishers, 2001; magyar kiadása: Uő: A kommunikáció szociológiai elmélete. Typotex, Budapest, 2007; illetőleg KARL ERIK ROSENGREN: Communication: An introduction. Sage, 2000; magyar kiadása: Uő: Kommunikáció. Typotex, Budapest, 2004. 3 Vö. MÉSZÁROS JÓZSEF: Játékelmélet. Gondolat Kiadó, Budapest, 2003; továbbá: BENJAMIN J. BROOME: Dialogue Theories. Encyclopedia of Communication Theory. Id. kiad. pp. 301–305; illetőleg ROBERT C. SWIERINGA: Convsational Analysis. Encyclopedia of Communication Theory. Id. kiad. pp. 195–200; LAURI CARLSON: Dialogue Games. An Approach to Discourse Analysis. Reidel, Dordrecht,1985; végül két magyarul is elérhető klasszikus szerző: MARTIN BUBER: Ich und Du. 1923; magyar fordítása: Én és Te. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999; illetőleg MIHAIL BAHTYIN: A szó esztétikája (Válogatott tanulmányok). Gondolat Kiadó, Budapest, 1976; A beszéd és a valóság (Filozófiai és beszédelméleti írások). Gondolat Kiadó, Budapest,1986. 1
1
Sikerfeltételnek nevezem azt, aminek teljesülése kell ahhoz, hogy a dialógus dialógus legyen. Ilyen például, hogy legyenek résztvevői (ágensek); ezek a résztvevők legyenek egyenrangúak (például a megszólalás lehetőségeit illetően). Vagy, hogy értsék egymást (bármit is értünk az értésen); időben belátható legyen (alapesetben nem dialógus az, ha ma megszólalok, és arra két hét múlva jön a válasz; miközben azért kommunikációnak mégiscsak nevezhető).4 Vagy, hogy legyenek nyitottak egymás iránt, tiszteljék egymást. Ezek olyan alapvető feltételek egy dialógus esetében, amelyek nélkül nem várható, hogy a dialógus-törekvés sikeres legyen. A sikerfeltételek egyenként szükséges, összességükben elégséges feltételei a sikernek. Lehet, hogy egy bizonyos dialógus sikeréhez az összes lehetséges feltétel egy része is elegendő, és lehet az is, hogy több mint egy ilyen részcsoport is létezhet. Ha több van, mint amennyi elégséges lenne, akkor többnyire különféleképpen lehet válogatni közülük – vagyis elég széles az a módszertani paletta, amelyben a sikerfeltételekkel dolgozni lehet. Nagyon sokfélék a dialógusok, és esély sincs arra, hogy egyetlen típusra legyenek redukálhatók. Ebből az következik, hogy nagyon változatos sikerfeltételeket kell összegyűjtenünk, amelyek az egyik típusban működnek, a másik típusban nem működnek, esetleg feleslegesek. Ezeket nevezem speciális sikerfeltételeknek. Azt mondtam, hogy nincs olyan dialógus, amelynek nincsenek résztvevői. A dialógusban lehet két résztvevő, lehet egyetlen résztvevő, és több mint kettő is. A két résztvevős dialógus nemigen okozhat intellektuális izgalmat, ha a görög eredetű szó első tagjára (dia = kettő) gondolunk. Bár erről nem szoktunk hangosan beszélni, de mindenki tudja, hogy folyamatosan dialogizálunk magunkkal. Veszekedni szoktunk magunkkal, és örülünk, ha sikerül megegyeznünk magunkkal, vagyis megnyugszunk valamiben. Abban sincs tehát semmi meglepő, ha egy dialógusnak egyetlen résztvevője van. A kettőnél több résztvevő azonban egy kis megfontolást igényel. Úgy néz ki, antropológiai univerzálé az, hogy egy ember egyszerre 7±2 egymástól független dolgot tud figyelemmel kísérni, kontrollálni.5 És ez nagyon jó egyezésben van azzal, hogy a dialógusoknak van felső határa a résztvevők számát tekintve, de ez nem a kettő. Az 5-től 9 résztvevőig stabil formáció tud lenni. Noha nem 4
Horváth János, a múlt század első felének egyik legizgalmasabb és legérdekesebb magyar irodalomtörténésze a maga magyar irodalomtörténetét úgy kezdi, hogy az irodalom az író és az olvasó közti kommunikáció. De nem dialógus. HORVÁTH JÁNOS: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. p. 6. 5 GEORGE A. MILLER: The Magical Number Seven, Plus or Minus Two: Some Limits on our Capacity for Processing Information. Psychological Review 63 (1956) pp. 81–97.
2
ugyanúgy működik a dialógus négy résztvevővel, mint kettővel; de nyugodtan lehet dialógusnak nevezni: hiszen a dialógus nagyon fontos feltételeit képes kielégíteni, például minden résztvevőnek egyforma lehetősége van megszólalni stb. Ha hét, nyolc, kilenc fő vesz részt egy beszélgetésben (még ez is nyugodtan nevezhető dialógusnak), akkor megközelítve a felső határt egyre nehezebb fenntartani a dialógust: könnyen szétesik darabokra, instabillá válik. Ahogy nő a résztvevőknek a létszáma, egyre szűkül a megvitatható témáknak a spektruma. Minél több a résztvevő, annál kevésbé lehet árnyaltan beszélni. És így tovább. A dialógusban résztvevők típusa szerint is vannak olyan szempontok, amelyek a sikert segítik, illetve megakadályozzák. Három típusú résztvevőről lehet beszélni talán. Az egyik a humán-, azaz az emberi ágensek; a másik a szubhumán (pl. az állatok vagy a gépek; a növényekről nem tudunk semmit, hogy kommunikálnak-e); és a szuperhumán, amely valamilyen értelemben több mint mi. Például ilyen szuperhumán jelenség egy kollektív ágens, egy szervezet; és hát tulajdonképpen ide kellene sorolni a transzcendens ágenst is, ha van ilyen egyáltalán. Vélekedhetünk úgy, hogy dialógus csak homogén, azaz azonos típusú ágensek között lehetséges, pl. egy individuális humán ágens és egy másik individuális humán ágens között. Vagy egy szervezetnek megvan az esélye, hogy tud dialogizálni egy másik szervezettel (kollektív ágens kollektív ágens). Az ökumené pl. egy ilyen tipikus eset, amikor szervezetek, egy egyház (egy konfesszió, mögötte álló intézménnyel) egy másikat megszólít. Vélekedhetünk úgy, hogy ha nem azonos típusúak az ágensek, akkor nem tud létrejönni köztük dialógus. Például ember és állat között. Nem foglalok állást abban, hogy ez így van-e vagy nincs: mindenki tudja, aki tart kutyát, hogy nagyon jól meg tud a kutyájával lenni, megértik egymást, tudnak dialógust folytatni – abban az esetben, ha megengedjük magunknak, hogy nem csak szavakkal lehet dialogizálni. Ha elfogadnánk, hogy individuális ágens és kollektív ágens között nem lehet dialógus, akkor abban az esetben igaza volna Kafkának (és én azt nagyon nem szeretném, noha igen sok tapasztalatunk van arról, hogy minden olyan, mint Kafka Kastélya, sőt, mégolyanabb), és akkor pl. azok a törekvések, melyek az elmúlt évtizedekben a közigazgatásban – nemcsak Magyarországon, sőt, Magyarországon a legkevésbé, de mondjuk, például az EU-ban – a participatív közigazgatással kapcsolatban létrejöttek, hogy a különböző típusú résztvevői a kommunikációnak egyaránt, egyenlő jogon részt tudnak venni az eseményekben; mindezek
3
értelmezhetetlenek lennének. Nem megmondják neki, hanem ő megkérdezi, fölvilágosítják, segítik stb. Könnyű volna azt mondanunk, hogy az individuális humán ágens és a transzcendens ágens között nincs, nem is lehet dialógus. Egy imádkozó ember azonban biztosan nem ért ezzel egyet, különösen, ha van minimális tapasztalata a szemlélődés terén. Mindhárom esettípus (ember-állat, individuális-kollektív, individuális-transzcendens) esetében szeretnék igennel válaszolni: lehet köztük dialógus, sőt, van is. Az viszont kétségtelen, hogy nagyon különböző sikerfeltételek tartoznak ezekhez a különböző típusú résztvevő ágensekhez, és ha nem elég körültekintően koncipiáljuk ezeket, sikertelennek minősíthetünk egy olyan helyzetet, ami valójában nem az. A kutyákkal kapcsolatban már említettem, hogy ha például a dialógus sikerét a nyelvhasználathoz kötnénk, hiába is válaszol kutyánk a maga módján, nem tekinthetnénk válasznak. És nincs ez másként a transzcendenssel való dialógus esetén sem. A katolikus teológia a lelki áldozás kategóriáját ajánlja föl ennek a végiggondolására. Az Úr a legritkább esetben szól ugyanis hozzánk a mi szavainkkal – de ha elegendően figyelmesek vagyunk, akkor esetről esetre megtaláljuk magunkban és környezetünkben azokat a támpontokat, amelyek a kérdéseinkre, felvetéseinkre választ jelentenek, de legalábbis jelenthetnek. A dialógusban mint kommunikációban szükségképpen mindig megmutatkozik valamifajta egység: kissé technikai kifejezéssel úgy szokták mondani, hogy a felek között van valamiféle integráció.6 A résztvevők valamiféle integráltsága elengedhetetlen feltétele a dialógusnak. Vagy megvan – és akkor egységben vagyunk; vagy nincs meg – és akkor meg kell teremteni. Deskriptív értelemben és az integráltság kiterjedését illetően egyaránt különbözőféle egységek vannak. Ezekről gondolkozhatunk úgy is, mint a dialógus szintjeiről. Ez az egység nagyon különböző dolgokban nyilvánulhat meg: vagyis az egység deskriptív tartalma nagyon változatos lehet. De most nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy az egység lehet intenzívebb és kevésbé intenzív. Kiterjedtebb és kevésbé kiterjedt. Pl. a családon belül folyik egy dialógus folyamatosan, kisebb-nagyobb megszakításokkal (reggel elviszem a gyerekemet az iskolába, a mondat félbemarad, délután folytatjuk) – ez a családi dialógus egészen más, mint az a dialógus, ami a gyerekeim bandáiban zajlik. Vagy ami, adott esetben egy törzsben folyik. A nemzet tulajdonképpen ugyanilyen: egy sajátos fajta egysége a dialogikus kommunikációnak. Olyan szavaink vannak különböző tudományokból, mint a szociális, a 6
A társadalmi integrációhoz vö. például BOCZ JÁNOS rövid http://www.socialnetwork.hu/cikkek/bocz2002MSZT.htm (Letöltve: 2013.02.13.)
összefoglalóját
2002-ből:
4
társas, a társadalmi; és van egy jó kis szavunk, ami a kommunikáció szónak a gyökében is benne van: a kommunió. A közösség. A kommunikáció szó középkori képzés, a klasszikus latinban nincs benne, a középkori egyházi latinban jött létre, kifejezetten a közösségteremtés, méghozzá a felelősségteljes közösségteremtés jelentésben.7 Ha eszmetörténetileg tekintjük át, a kommunikációkutatás tulajdonképpen a múlt század húszas éveiben lendült meg, abban az értelemben, hogy lehet valamilyen szempontból tudományosnak tekinteni. George Mead, amerikai szociálpszichológus 1928-ban fogalmazza meg, hogy a sikeres kommunikáció feltétele a Másik (kommunikációban résztvevő ágens) részvétele; vagyis a Másikkal való participatív egység nélkül nincs kommunikáció.8 Vagy 1923-ban Martin Buber viszonylag ismert, magyarul is megjelent én és te koncepciója: az egymáshoz rendeltség manifesztációja a dialógus.9 Vagy Karl Barth: a személyközi kapcsolatok metafizikai forrása az Isten-emberkapcsolat.10 Ebből a szempontból, legalábbis az én számomra tényleg a keresztény, illetve a katolikus teológia hozzájárulása ehhez (analógiásan) a legizgalmasabb: a Szentháromság mint kommunió gondolata. Ez nem túl régi, mondjuk, zsinatkörnyéki, azutáni gondolkozás,11 noha adott esetben biblikus háttere van: „Én az Atyába vagyok és az Atya énbennem.” (Jn 14,10) Ezt sehogy másként nem lehet érteni, minthogy „olyan egységben vagyunk mi ketten, amelyben minden, ami én vagyok, az egyúttal ő is”. Ez az egység. Lehet azt mondani, hogy az egység legintenzívebb formájának a megnevezése a kommunió. Hihetetlen izgalmas az, hogy ez nem azt jelenti, hogy kettő. Hanem azt jelenti, hogy „a Szentlélek és én (Krisztus)”. Az Atya és a Szentlélek. Vagyis a kettő szeretete igényli a harmadik közös szeretésének a lehetőségét. Ebben az értelemben a valódi kommunió minimum háromszemélyes, és egy elképesztő dinamikát jelent. S van még egy nagyon fontos tulajdonsága, s ez viszont már 7
Sorok a szó történetéből Ernout-Meillet: Dictionnaire etymologique de la langue latine alapján,vö. HORÁNYI ÖZSÉB (szerk.): Kommunikáció I.Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1975; újra: General Press Kiadó, Budapest, (2003) p. 5: munus, -eris fn 1. kötelesség, feladat, szolgálat 2. hivatal, állás 3. szívesség, ajándék, adomány [Ehhez két melléknév tartozik:] I. munis, -e mn kötelességtudó, -teljesítő [a következő két összetételből elvont másodlagos képzés:] immunis, -e mn 1. adómentes 2. közszolgálattól mentes 3. ajándékot nem adó, fukar 4. szabad, vmiben részt nem vevő, tiszta; communis, -e mn 1. közös, általános 2. barátságos, jóindulatú 3. közönséges 4. egyh tisztátalan [ebből származik:] communio, -onis fn 1. közösség 2. egyházi közösség 3. egyh közös vacsora, áldozás; communitas, -atis fn 1. közösség, közérzület 2. közlékenység; II. *municus, -a, -um mn közös [rokon nyelvekből kikövetkeztetett forma; ebből származik:] communico, -are ts ige 1. közöl, közössé tesz, megad, részesít 2. megoszt 3. megbeszél, tanácskozik; excommunicatio, -onis fn a közösségből kitagadás, kiátkozás; communicatio, -onis fn 1.közzététel 2. teljesítés, megadás 3.ret a gondolatok közlése a hallgatókkal. 8 GEORGE HERBERT MEAD: A pszichikum, az én és a társadalom. Gondolat Kiadó, Budapest, 1973. 9 Vö. a 3. jegyzettel. 10 KARL BARTH: Mensch und Mitmensch. Göttingen, 1955; magyarul: Ember és embertárs. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 11 KOVÁCS LAJOS: Egyház – Kommunikáció. PhD disszertáció. Budapest, 2011, kézirat; részletei megjelentek: Egyház = kommunikáció = kommunió. A kommunikatív állapot. Diszciplináris rekonstrukciók. Typotex, Budapest, 2011. pp. 262–268.
5
nagyon régi, a Denzingerben is benne van: „minden egy mármint a kommunióban, ahol nem merül fel a viszonyulás szembenállása.”12 Nincs benne semmiféle hierarchia. A dialógusban igényelt felkészültségek szerint is vannak sikerfeltételek. Felkészültség alatt, ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgot, akkor azt mondom, hogy tudásokról beszélünk. Persze messze nem pusztán tudásokról van szó: hiedelmekről, hitekről, érzelmekről, attitűdökről, nagyon sok, részben kognitív, részben nem kognitív viszonyulásról. Ennek a felkészültségnek, ami szükséges a kommunikációhoz, három nagy típusát lehet megállapítani. Az egyik az, hogy ahhoz, hogy dialogizálni tudjunk, kell ismernünk egy nyelvet, de nem feltétlenül a magyar nyelvet; általánosabban fogalmazva: kell ismernünk egy kódot. Kell ismernünk magát a kommunikációs rendszert. Ez többé-kevésbé független ettől. És végül kell ismernünk az adott kommunikáción kívüli világot. Ez három nagyon különböző felkészültségköteg. Ezeknek egy része, talán a kisebbik része olyan, hogy eredendően megvan bennünk: így születtünk. A XVI–XVII. század antropológiája, ismeretelmélete, például John Locke nem érthető meg, hogyha azt nem értjük, hogy az egyik ember másikat megértésének feltétele, hogy a nyelvüknek, bár mindannyiunkban külön-külön képződik meg és tiszta lappal indulunk (azaz nincsenek velünk született eszmék) valahogy mégis bennünk kell lennie.13 Aztán a XX. század közepén, Noam Chomsky munkássága nyomán lángolt fel igazán a vita, hogy vannak-e velünk született eszmék.14 Amit én állítok: a szükséges felkészültség egy része eredendően megvan bennünk – hogy ezek mik, mik nem, azt most hagyjuk. Egy másik részét pedig – és a kommunikáció szempontjából ez a többség – többletként, személyes életünkben szerezzük meg: tanulással, mások megfigyelésével stb. Egy adott helyzetben, hogy ki tudjon alakulni az egység, szükségünk van közös vagy kölcsönös tudásra. A közös és a kölcsönös között különbséget teszek. Világosan kell látnunk, hogy a személyes dialógusban másként működik az integráció, mint mondjuk pl. a szervezetek között. A kölcsönös tudást, felkészültséget körülbelül úgy tudom jellemezni, hogy az egyik résztvevő – nevezzük a-nak, a másikat pedig b-nek –, a tudja, hogy b tudja, hogy a tudja, hogy… Vagyis hogy én fel tudom tételezni róla, hogy ő 12
Denzinger, 1330; lásd Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai; magyarul közreadta: FILA BÉLA ÉS JUG LÁSZLÓ. Örökmécs Alapítvány, Kisterenye–Budapest, 1997. 13 JOHN LOCKE: Értekezés az emberi értelemről, I–II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. 14 Nincs mód itt áttekintést adni minderről, de talán nem érdektelen belepillantani Pinker monográfiájába azt érzékelendő, milyen szerteágazó kérdésről is van szó: STEVEN PINKER: The Language Instinct (How the Mind Creates Language). 1994; magyarul: A nyelvi ösztön. Hogyan hozza létre az elme a nyelvet? Typotex, Budapest, 1999.
6
tudja azt, amit én tudok. Ha ez megvan, akkor kölcsönösen abban a helyzetben vagyunk, hogy tudunk beszélni. De ezt nem tudjuk mindig megcsinálni. Az lehetetlen, hogy mindig mindenkivel tisztázzuk, tudjuk előre, hogy mit tud. A másik forma a közös tudás. A kultúrából jön. Ezeket – a kölcsönöst és a közöst – nagyon élesen meg kell különböztetnünk ahhoz, hogy jó sikerfeltételeket tudjunk megfogalmazni. Ezek tárgyaláshoz jó kiindulópont Hamp Gábor nemrégiben megjelent könyve: A kölcsönös tudás.15 A dialógus színtere szerint különbséget tehetünk aszerint, hogy milyen szimbolikus intézmények működnek az adott színtéren. A dialógusban résztvevő ágensek együttesen konstituálják a dialógus színterét, avagy belépnek (egy részük belép) egy már létezőbe: a Másik kontextusába. A dialógus dinamikája szerint két részre lehet a dolgot bontani. Van egy olyan dinamika, amely közvetlenül érvényesül, és van egy olyan másik, amelyik nem ilyen. Közvetlenül érvényesül az a típusú dinamika, amit kooperációnak szokás nevezni. Amikor a felek figyelembe veszik azt, hogy a másiknak mi a teljesítőképessége, hogy miről gondolja azt, hogy az igaz stb. Paul Grice írt erről egy hihetetlenül érdekes cikket, sőt, könyvet16 arról, hogy a dialógusban mit kell nekem csinálnom, milyen szempontokat kell figyelembe vennem, milyen feltételeket kell megtartanom ahhoz, hogy a másik abban a helyzetben legyen, hogy egyet tudjon érteni velem. Ezeket ő konverzációs maximáknak nevezi. Beszél mennyiségi, minőségi, viszony- vagy relevancia- és módmaximáról. Egyébként Habermas (1973) mondja azt,17 hogy a kooperatív dialógusban a résztvevők érvényességi igényeinek a bejelentése az egyik legfontosabb dolog; vagyis az, hogy „én ezt gondolom, és ehhez szeretnék ragaszkodni”. A hűség kérdése.18
15
Typotex, Budapest, 2006. HERBERT PAUL GRICE: Logic and Conversation.P. COLE AND J. MORGAN (eds.): Syntax and Semantics, vol.3. Academic Press, New York, 1975.pp. 41–58; magyarul: A társalgás logikája. Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. pp. 213–227; újra megjelent Studies in the Way of Words. Harvard University Press, 1989. pp. 22–40; magyarul: Tanulmányok a szavak életéről. Gondolat Kiadó, Budapest, 2011.pp. 27–43. 17 JÜRGEN HABERMAS: Theorie des kommunikativen Handelns. Suhrkamp Verlag, Fankfurt am Main, 1987; magyarul: A kommunikatív cselekvés elmélete. Gondolat Kiadó, Budapest, 2011. 18 JÜRGEN HABERMAS: A kommunikatív etika. A demokratikus vitákban kiérlelődő konszenzus és a társadalmi integráció elmélete. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2001. Habermas a német társadalmat a hetvenes években a feje tetejére állította. A német szakszervezetek fölkérték tanácsadónak, és ő elmagyarázta nekik, hogy az állammal és a munkáltatókkal hogyan kell tárgyalni ahhoz, hogy az történjen, amit szeretnének. Gyakorlatilag a német társadalom szerkezete a hetvenes években ennek következtében megváltozott. 16
7
A kooperáció mellett van egy másik nagyon fontos dinamikája a dialógusoknak: a kompetíció. Amikor vetélkedések vannak, amikor látszólag nincs egyetértés, hanem az egyik győzni akar a másik fölött. Ezt Eric Berne, amerikai szociálpszichiáter írta le először, hallatlan nagy iskola lett belőle, tranzakcionális elemzésnek hívják, és Magyarországon a legtöbb
empirikus
közreműködésével.
19
kommunikációkutatás
ebben
az
ügyben
folyik,
Járó
Katalin
Tehát a közvetlenül érvényesülő dinamikák vagy kooperatívak vagy
kompetitívek. Van azonban még egy másik nagyon fontos dolog, amit említenünk kell. Intézményes világban élünk, ahol intézmények vannak, ahol intézményeket mozgatunk és mi magunk is részei vagyunk ezeknek az intézményeknek. Ilyen körülmények miatta felek között igen gyakran működik közvetítő vagy közvetítő szervezet. Ilyen például a szolgáló pap. Ha visszagondolunk az egyháztörténelemben arra, hogy milyen koncepcionális változások vannak pl. a szolgáló papsággal kapcsolatban, akkor kiderül, hogy mindig erről a közvetítő szerepről szól a történet. Vagy a terapeuta, a gyógyító, a pszichiáter. Ők is közvetítők. Vagy újabban megjelent a civil társadalomban a mediátor. Tipikus közvetítés: két egymással dialógusképtelen, megegyezésképtelen társaság között egy olyan helyzetet hoz létre, hogy végül is megegyeznek. Ez időnként a bíróságot váltja ki (Magyarországon pillanatnyilag ez van leginkább, alternatív tárgyalási technikának hívják: a bíróság helyett elmennek a választott bírósághoz vagy mediációba, és megpróbálnak megegyezni az adott esetben szöges ellentétben álló felek egymással.) Ezek különböző szakmák, melyeknek vannak szabályai, hogy hogyan kell csinálni, s ezeket meg kell tanulni; ezeket is tekinthetjük sikerfeltételeknek. Végül a dialógus ágenseinek a szándéka. Ha nincs megegyezési szándék, ha nincs együttműködési szándék, akkor nincs dialógus. Ugyanakkor az együttműködés nem azonos a kooperációval: lehet a dinamika kompetitív is. Ahogy Tóth Pál hozzászólásában megjegyezte a konferencián: a dialógus nem csak konszenzust teremthet, de például növelheti a változatosságot is. Teljesen egyek vagyunk, és az a törekvésünk, hogy különbözzünk ezen egységen belül, mert ettől gazdagabbá válunk.
19
ERIC BERNE: Games People Play. London, 1968; magyarul: Emberi játszmák. Gondolat Kiadó, Budapest,1984; valamint: IAN STEWART – VANNJOINES: TA Today. A New Introduction to Transactional Analysis. Nottingham, 1987, magyarul: A TA-MA. Bevezetés a korszerű tranzakcióanalízisbe. Xénia Könyvkiadó, Budapest, 1994; továbbá: JÁRÓ KATALIN (szerk.): Játszmák nélkül. Tranzakcióanalízis a gyakorlatban. Helikon Kiadó, Budapest, 1999; JÁRÓ KATALIN (szerk.): Sors mint döntés. Az érzelmek felfedezése és felszabadítása. Helikon Kiadó, Budapest, 2005.
8
Ez a bemutatás egyáltalán nem törekedett a teljességre, de arra igen, hogy érzékeltesse,a sikerfeltételek vizsgálata adott esetben hajlékony kerete lehet a dialógusok elemzésének és adhat egységes keretet nagyon tág határok között a különböző típusú dialógusok vizsgálatának; és ami legalább ugyanilyen fontos: az összehasonlító elemzésnek.
9
