Hóman Bálint a … Mindenkinek megvan a maga Hóman Bálintja. Ki történészként, ki oktatáspolitikusként ismeri, ki pedig a zsidótörvényeket támogató miniszterként. Ez a kiadvány Hóman Bálint arcait kívánja felvázolni, hogy ki-ki maga dönthesse el, hová helyezi el e vitatott alakot? Életének 65 éve során számtalan szerepben próbálta ki magát. Egy-egy szerepben tevékenysége százezrek életére volt hatással. A visszaemlékezésekből az látszik, hogy az úri társaságban kedvelt volt megnyerő modora, műveltsége és nem utolsó sorban alkalmazkodó képessége. Az alábbiakban nem életrajzot kívánunk írni, hanem bemutatni azokat a szerepeket, amelyek Hóman Bálint életművét alkotják. Munkásságának egyes részletei közismertek és könnyen felkutathatóak, de akadnak szép számmal olyan részletek is, amelyek további kutatásokat igényelnek. Személyiségének egyik legjobb leírását közeli ismerőse és kortársa Szegedy-Maszák Aladár adta meg: „Valami naiv, majdnem gyermeteg vonás is volt benne, élvezte a szereplést, a politikát, amelybe reménytelenül szerelmes volt, talán titkos filozopter álmai valósultak meg a bársonyszékkel. Későbbi jobbra sodródása elsősorban valószínűleg annak a következménye volt, hogy aktívan részt akart venni a politikában, továbbra is politizálni akart, és ennek biztosítékát a jobboldaliságban látta, Ő is egyike volt azoknak, akikről képtelen vagyok megérteni, hogyan falazhattak a deportálásoknak és egyéb embertelenségeknek.” Hóman élete és sorsa felveti azt a kérdést, hogy lehet-e függetleníteni egy ember tudományos karrierjét és eredményeit attól, amit politikusként, képviselőként és döntéshozóként tett és támogatott? Közelebbről tekintve talán világosabban látszik majd, szükséges-e Hóman Bálintot példaképként a ma embere elé állítani.
… a történész Iskolateremtő szellemtörténész, akinek a nevéhez számos újraértékelés köthető. Hóman Bálint az egyik legjelentősebb magyar történész volt a 20. században. A mai napig alapvető és a szaktörténészek által használt munkákat írt a magyar városfejlődésről és a magyar pénztörténetről. Legismertebb munkája azonban a Szekfű Gyulával közösen írt hét kötetes Magyar történet. Az 1920-as évek végétől a Magyar Numizmatikai Társaság, a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Történelmi Társulat elnöke. Részt vett a magyar-lengyel barátságot ápoló Magyar Mickiewicz Társaság munkájában is. Tudományos tevékenységét 1930-ban Corvin-koszorúval, majd 1935-ben Magyar Corvin-lánccal (igaz ez utóbbit már kultuszminiszterként kapta) honorálta az állam. Hóman nevéhez fűződik a magyar történetírás megújítása: Szekfű Gyulával karöltve honosították meg Magyarországon a szellemtörténeti módszert. Közösen írt munkájukban (lsd. fent) ezen az alapon számos átértékelést hajtottak végre. Ők mondták ki először, hogy Martinovics Ignác nem szabadsághős, hanem a társait eláruló szereplője a magyar történelemnek. Hómán történészként hitt a magyarok kárpát-medencei szupremáciájában. Ő maga különleges népnek tartotta a magyart, ennek egyik bizonyítékát abban látta, hogy noha a hunok, avarok, kelták szlávok és germánok is éltek a térségben, mégis csupán a magyarok voltak képesek évszázadokon keresztül fennmaradó államot alapítani. Alapvető nézete volt, hogy a magyar történelem elsősorban a magyar lélek története. Történészi munkájának összegzését kollégája, Szekfű Gyula 1946. márciusában a népbíróság előtt tanúként (vallomását levélben küldte el) elmondott szavai adják meg: „… tudományos munkásságában semminémű tudományellenes szempontokat nem alkalmazott: sem németbarát, sem hitlerista, sem antiszociális, sem antiszemita szempontokat. Hóman Bálint irodalmi munkássága tudományos szempontból a magyar szellemi élet nyeresége volt.”
… a Károlyi-szimpatizáns könyvtáros A Monarchia kritikusa és a demokratikus berendezkedés támogatója. A bölcsészdoktori oklevél megszerzését követően az Egyetemi Könyvtárban kapott állást, amelynek később igazgatója is lett. 1918 októberében a történelmi Magyar Királyság felbomlásának zavaros napjaiban, heteiben az Egyetemi Könyvtárban dolgozó Hóman is kifejezte véleményét a történtekről: röpiratot írt a Károlyi Mihály vezette demokratikus, polgári forradalom mellett. Ebben így írt: „…az októberi forradalom gyökerei viszszanyúlnak Bosznia annexiójáig, sőt még a korábbi évekig, talán pontosan 1902-ig, amikor a magyar parlament ellenzéke először folytatott kíméletlen obstrukciót azok ellen a katonai javaslatok ellen, amelyekben vakmerően veti fel fejét a bécsi militarista és imperialista gondolat. Az élethalálharc ekkor kezdődött meg. A lehetetlen birtokpolitika, az elmaradt rendi közigazgatás, a fiatal, tehát annál mohóbb tőkegazdálkodás által elnyomott nép a maga népi és szociális keserűségével öntudatlanul is a közjogi harcokat fűtötte és mozgatta. Ez volt az egyik oldalon, a másikon pedig a veretlen, az agonizáló osztrák imperializmus, amely éppen hogy visszás létjogát bebizonyítsa, mind erőszakosabb és erőszakosabb eszközökhöz folyamodik, egyformán magyarokkal, horvátokkal, csehekkel, lengyelekkel, sőt osztrák-németekkel szemben, másrészt, hogy tarthassa magát, teljesen eladódik a berlini szövetségnek. A régi hármas szövetség, Andrássy és Bismarck paktumának ez is volt az igazi belső értelme: az osztrák igazgatás és korrupció katonai fedezete. A népek ellen kormányzott erőszakos és hibrid, természetellenes és közjogában valóban agygimnasztikán alapuló államiság merőben népellenes, dinasztikus és rendi, egy, az elmúlt történelemből vett jelszavak és rendszerek szerint dolgozik. (…) Amire képtelen volt agitáció és felvilágosítás, azt elvégezte a háború töméntelen szenvedése.” Ugyanakkor gyakorlati szerepet is vállalt a forradalomban, mint munkahelye képviselője.
… a közgyűjtemény vezető Vallotta, hogy a nemzeti fejlődés egyik alappillére: a tekintélytartó szigorú fegyelem. 1922-től az országos Széchenyi Könyvtár igazgatója, majd egy évre rá annak felettes intézményének a Magyar Nemzeti Múzeumnak is főigazgatója lett. Könyvtárigazgatóként a következő beszéddel mutatkozott be kollégáinak: „… minden erőmmel rajta leszek, hogy az ország első könyvtárának jobb időkben megalapozott tudományos hírnevét megóvjam, színvonalát fenntartsam és tradícióit az újonnan alkotott nagyobb keretben is érintetlenül megőrizve adjam majdan át utódomnak. Mint hivatalfőnök szeretettel és megértéssel fordulok felétek, a magyar tudományos kultúra buzgó munkásai felé. Kötelességemnek tartom szellemi munkálkodástok és anyagi jólétetek előmozdítását; személyi elfogultságot, gyűlölködést, kicsinyeskedést nem ismerek, s legjobb lelkiismeretem szerint törekedve az igazságra akarlak benneteket irányítani. Igyekezni fogok mindenkit saját helyére állítani, a fiatalokat tökéletes könyvtárosokká kiképezni, az idősebbeket hivatali és tudományos munkakörüknek megfelelően foglalkoztatni. És minden rendelkezésemre álló eszközzel védeni fogom szociális és gazdasági érdekeiteket. Ígérem, hogy mind e kérdésekben mindig jóakaratú barátra fogtok bennem találni. De azt is ígérem, hogy sohasem fogom szemem elől téveszteni a hivatalfőnök fő kötelességét, ami nem más, mint a vezetésére bízott intézet s vele a nemzet érdekeinek védelme. Nem ismerem el, aminthogy Ti sem ismeritek el a szocialisták alapelvét, mely szerint a hivatal kenyeret adó munkahely és a tisztviselő bérmunkás. Nem ismerem el a munkanélküli segély, a bizalmi rendszer és a besúgó kegyencek jogosultságát. Minden erőmmel küzdeni fogok a magyar köztisztviselőt munkátlan, fegyelembontó és intrikus közalkalmazottá lefokozó törekvések ellen. Kitartó, lelkiismeretes és pontos munka, kölcsönös nyílt őszinteség és tekintélytartó szigorú fegyelem a hivatali élet és a nemzeti fejlődés alappillérei. E három pontban nem ismerek megalkuvást. Ezeket kötelezőnek tartom magamra és a vezetésemre bízott intézet valamennyi tisztviselőjére”. 1932-ig, miniszteri kinevezéséig mindkét pozícióját megtartotta.
… az őstörténész A magyar-sumer rokonság egyik első hirdetője. Sokat foglalkozott a magyar őstörténet kutatásával is, hiszen a magyar lélek történeteként látta a magyar nép történetét. Kezdetben a hun-magyar rokonságot vallotta, de ezek a tézisei nem bizonyultak időtállónak. Egyik utolsó történészi munkája az 1943-44-ben írt Ősemberek-ősmagyarok című kötet volt, amelyben, ha burkoltan is, de a magyar nép eredetének sumer gyökereire utalt. A szövegben kifejtett véleménye szerint az ősi magyar szavak elemzésekor figyelembe kell venni „a szumir és hatti-hurri nyelvemlékeket”.
… az akadémista Aki nem kapott akadémiai nagyjutalmat politikai irányultsága miatt. 1929-től a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett. Az 1943. évi akadémiai nagyjutalom odaítélése kapcsán szakadt meg a munkakapcsolata Szekfű Gyulával. Az történt, hogy a díjról rendelkező bizottság az elismerést nem a jobboldaliságot képviselő németbarát Hómannak, hanem az akkor már egy ideje angol orientációjú kollégájának ítélte oda. Az Akadémia a világháborút követően, 1945. július 20-án kizárta tagjainak a sorából. A következőkkel indokolták az eljárást: „Hóman Bálint a nemzeti-szocializmusnak Németországban történt uralomra jutása után szállás-csinálója volt hazánkban a horogkeresztes eszméknek s hosszú vallás- és közoktatásügyi minisztersége alatt az ország szellemi életét minden erejével a német érdekek szolgálatába törekedet állítani. Ezáltal egyik legfőbb okozója lett az országot ért történelmi katasztrófának.” Arról, hogy a rehabilitációját követően az MTA visszaemelné-e a soraiba, Lovász László a testület elnöke így nyilatkozott 2015 novemberének a végén: „E kérdésben változatlan nézetet vallok. Mivel a nagyrészt konzervatív tudósokból álló Akadémia 1945-ben, még a Népbíróságok Országos Tanácsának határozata előtt döntött Hóman Bálint kizárásáról, nem látok okot arra, hogy az ő döntésüket utólag megkérdőjelezzem. Biztosan kijelenthető, nem fogom felvetni az egykori tárcavezető visszavételét, ám ettől még ezt a testület bármelyik tagja javasolhatja. A döntés nem az enyém, hanem a közgyűlésé, ahol demokratikusan szavazunk minden, oda került felvetésről.”
… az egyetemi tanár Kutatásai a mai napig megkerülhetetlenek bizonyos témákban. Az első világháború idején a pesti Pázmány Péter Tudományegyetem (a mai ELTE) magántanárává nevezték ki. Az 1919-es Tanácsköztársaság idején pedig, számos más egyetemi oktatóval ellentétben megtartotta óráit. Elfogadta azt a felkérést is, amely alapján egy középiskolások számára írandó vezérkönyv (értsd: olyan történelemkönyv, amely a bolsevik ideológia és világnézet alapján vezeti végig a diákokat a magyar és egyetemes történelem eseménysorán) bizonyos fejezeteinek megalkotása lett a feladata. Még oktatói pályájának kezdete előtt jelent meg „A magyar városok az Árpádok korában” című munkája. A kinevezését követően adta ki iskolateremtő írását: A magyar pénztörténet 1000-1325 (1916). Az 1920-as években pénztörténeti, a Gesta Ungarorummal kapcsolatos, a hun-magyar rokonságot vizsgáló és a forráskritika, forráskutatás kérdéseit feszegető munkákat. Szekfű Gyulával írt közös munkája a Magyar történet évtizedeken át a magyarság történetével foglalkozók alapműve volt. Hóman ennek a nagy ívű munkának az 1458-ig tartó részét írta, a folytatás Szekfű tollából származik.
… a karrierista Tagadott és csúsztatott, hogy a pályája ne törjön meg. 1919 őszén, amikor a jobboldali fordulat bekövetkezett, amelyből a huszonöt éven át tartó ellenforradalmi rendszer (ahogyan Horthy Miklós és társai nevezték) megszületett Hóman Bálint számára is kihívást jelentett. Az egyetemi oktatóknak is meg kellett jelenniük az úgynevezett igazolóbizottságok előtt és színt kellett vallaniuk a polgári demokratikus és a bolsevik rendszer alatti tevékenységükről. A tét nem volt kicsi, hiszen ettől függött az igazolási eljárás alatt álló személyek további karrierje, sorsa. Hóman a bizottság előtt állva meg sem említette a Károlyi Mihályt támogató, általunk korábban leírt, röpiratot. A soha el nem készült vezérkönyv fejezettel kapcsolatban azt állította, hogy nem is akarta megírni. Önmagát elkötelezett jobboldaliként mutatta be, azaz elmondható, hogy Hóman Bálint más képet festett magáról, mégpedig azért, hogy elkerülje azt a törést a karrierjében, ami óhatatlanul bekövetezett volna, ha kiderül a két forradalomban betöltött tényleges szerepe. „Ködösítésének” eredményeként megerősítették az egyetemi magántanári előadói jogában, miközben mások mellett Marczali Henriket kényszer szabadságra küldték, Babits Mihályt pedig megfosztották a venia legendi (az önálló egyetemi előadás meghirdetése) jogától.
… az országgyűlési képviselő Választókörzetét serényen gyarapította, gyakran hatáskörén túl is. 1932-től képviselte Székesfehérvár városát a magyar törvényhozásban. Már kultuszminiszter, amikor mandátum is jár neki, így esett a választás az akkor éppen pénzügyi válságban lévő Székesfehérvárra. A helyieket egyetlen dolog motiválja: kormány közeli emberre van szükség, aki az anyagiak tekintetében felvirágoztatja a várost. Jelentős ellenszélben történt a jelölése, ellenfelei germanofilnek bélyegezték. A kormánypárt a városban Hóman-párt néven kampányol mellette, míg ellenfele az a Friedrich István, aki 1919-ben miniszterelnök is volt. A választásokat végül majdnem kétszerannyi szavazattal nyerte meg, mint ellenfele. Az 1935-ös választás már ellenfél nélkül zajlott. Képviselőként mindent megtett azért, hogy a város fejlődjön, ennek egyik kiemelkedő éve az 1938-as Szent István emlékév volt, amely Székesfehérvár városfejlődésének szempontjából kulcsfontosságú eseménysorozatot jelentett. A városba, az úgynevezett András-gyepre meghirdetett jubileumi országgyűlés, 1938. augusztus 18-án becikkelyezte az államalapító király napjának évenkénti megünneplését. Többek között Hóman lobbi tevékenységének hála a városban számos új iskola, művelődési ház és kulturális
intézmény nyílt meg. Képviselőként és miniszterként több mint egy éven át volt a kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja, pártvezér-helyettese, azaz alelnöke. Ez a kinevezés többek között a kormánypárt radikalizálódásának és jobb felé tolódásának volt az eredménye. Az 1938 után következő mintegy húsz zsidóellenes törvény bevezetését szavazatával támogatta. Emiatt még régi történelem professzorával, Angyal Dáviddal is megromlott a viszonya. A miniszteri pozícióról való lemondását követően is tagja maradt az országgyűlésnek. Ennek oka az volt, hogy Magyarországot a németek védőbástyájának tartotta a keleti erőkkel folytatott küzdelemben (ezeket a gondolatait számos írásban publikálta is a Szent István-i Magyarország helyreállítására vonatkozó álmaival együtt). Német orientációjának alapja a szerinte létező sorsközösség volt és a küzdelem az ateista bolsevizmus ellen. 1943-ban például, mint képviselő is, hangosan tiltakozott a nyugati szövetségesek felé való béketárgyalás kezdeményezések ellen. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása nagyon megrázta az elkötelezetten németbarát és német származású Hómant. Írt egy elkeseredett, keserű hangú levelet Edmund Veesenmayernek, a Harmadik Birodalom magyarországi teljhatalmú megbízottjának. Ebben kifejezte csalódását a nagy szövetségesben. Furcsa módon emiatt nem osztozott azoknak az ezreknek a sorsában, akiket hasonló reakciók miatt a németek letartóztattak és internáltak vagy koncentrációs táborokba hurcoltak. Életének ez az epizódja további alapot ad annak a feltételezésnek, hogy Hóman már miniszterként is a Gestapo ügynöke volt és a magyar kormány üléseiről jelentett a náciknak.
… a miniszter A zsidóellenes törvények előkészítője és beterjesztője, aki lemondással tüntetett a hitleri háborúból való kiszállás ellen. A történész Hómant jó barátja, maga Gömbös Gyula miniszterelnök kérte fel, hogy kormányában vállalja el a vallás- és közoktatásügyi miniszter posztját. A már akkor is német orientációjú és ebben fokozatosan erősödő értelmiségi (akit Hitler hatalomra kerülése sem bizonytalanított el a németek iránti elkötelezettségben) igent mondott a fajvédő politikusnak a felkérésre. 1932 után öt kormányban és tíz éven keresztül töltött be kormányzati pozíciót. A Gömbös-, Darányi-, Teleki, Bárdossy- és Kállay-kormányban vallás- és közoktatásügyi, az Imrédy-kormányban tárca nélküli miniszter volt. E kormányok tagjaként– különösen ideológiai szempontból - szerepe volt abban, hogy a magyar politika egyre inkább a németeket, 1933 után pedig a náci Németországot szolgálta ki. Miniszterként előnyben részesítette az őt az országgyűlésbe delegáló Székesfehérvárt. Nevéhez fűződik a Magyar Nemzeti Bank által a városnak adott kölcsön miniszterként való átvállalása is, amely lehetővé tette a modernizációt és a fejlesztéseket Székesfehérváron. A városában élő tanároknak célzott segélyeket juttatott és elévülhetetlen szerepe volt a székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum megszervezésében (a megnyitást 2000 pengővel támogatta). Az első zsidóellenes törvény előkészítő szakaszában, 1938. március 5-én, Szentesen mondott egy beszédet, melyben radikálisan
fogalmazott a magyarországi zsidókérdésről. Nem csoda, hogy a szentesi Hóman beszédet az akkori szélsőjobboldal, amely még az antiszemita magyar kormánytól is jobbra helyezkedett el, ünnepelte, külön kihangsúlyozva annak jelentőségét, hogy egy aktív miniszter szájából hangzott el. 1938 után Hóman tevékenyen részt vett a zsidóellenes törvények előkészítésében. Shvoy Kálmán az első előkészítésének idejéből jegyezte fel a következőt a kormánypárt tagjai hangulatának és álláspontjának változásairól: „Darányi és Hóman által is ez irányban befolyásolva mind jobban és jobban jobb felé tolódott.” Végül az Országgyűlés elé is Hóman terjesztette be a zsidó származású magyarok életét alapjaiban korlátozó törvényjavaslatot. Amikor Lázár Andor az igazságügy miniszter kritizálta a tervezetet és jelezte, hogy nem ért vele egyet, akkor Hóman kifejezetten lemondásra szólította fel. Vallásügyi miniszterként felelős volt azért, hogy 1939-ben a zsidó vallást megfosztották a bevett felekezeti státuszától. A kormány tagjaként jelen volt azon a minisztertanácson 1941. június 26-án, amikor a kassai és rahói bombázásokra reagálva Bárdossy László miniszterelnök javasolta a Magyar Királyság és a Szovjetunió közötti hadiállapot kimondását. A kormány tagjai elmondhatták álláspontjukat és csak egyedül Keresztes-Fischer Ferenc tartotta korainak a hadiállapot kihirdetését. A jelenlévő Hóman Bálint ellenvetés nélkül megszavazta a hadüzenetet. Kormányzati munkája 1942. július 3-án ért végett, amikor tiltakozásképpen lemondott, mégpedig Kállay Miklós miniszterelnök nem egyértelműen németbarát „hintapolitikája” miatt.
… az oktatáspolitikus A nemzetnevelés irányítója egy évtizeden keresztül. Miniszterként Klebersberg Kunó helyét vette át, folytatva az elődje munkáját. Kultúrpolitikusként elérte további kétezer népiskola és ugyanennyi tanítói lakás felépítését. Munkálkodott a tehetséges, paraszti származású fiatalok képzését segítő kollégiumi rendszer kialakításán, részben erre épült a második világháborút követően a népi kollégiumok intézménye is. A Horthy Miklós ösztöndíj program keretében évi ezer tehetséges, de szegénysorú diák kapott támogatást. 1934-ben egy törvénnyel intézkedett a középiskolai oktatás átalakításáról, növelve az állami és az egyházi befolyást ezekben az oktatási intézményekben. Az oktatás középpontjába azokat a tantárgyakat akarta állítani, amelyeken keresztül a leginkább megvalósíthatónak látta a „nemzetnevelés” kérdését. Ilyenek voltak a történelem, irodalom, földrajz és a néprajz. Célként „a valláserkölcsi és nemzeti alapon nyugvó egészséges magyar világszemlélet” kialakítását tűzte ki. Az iskolát a tudatformálás fontos terepének tartotta. Mint miniszter a következő alapelveket vallotta az oktatásban: fegyelem, feszesség és minőség. Erről így vallott az 1942-es Magyar sors – magyar hivatás című írásában: „Egyetlen magyar iskolának sem lehet célja a puszta szakismeretközlés. Valamennyiünknek elsőrendű feladata a magyar életre való céltudatos előkészítés, az ifjúság erkölcsi nevelése, jellemének szilárdítása, kötelességtudatának fejlesztése, valláserkölcsi és nemzeti alapon nyugvó egészséges magyar világszemléletének kialakítása. Az államnak és a társadalomnak tervszerűen kell a magyar nép minden rétegében feltalálható jeles tehetségeket kiválasztaniok és felemelniök s a nép minden fiát tehetsége irányához, képességei terjedelméhez, műveltsége színvonalához illő hivatás felé terelniök” E sorok szépséghibája, hogy a „nép minden fia” kategórián már csak egyes, kiválasztott csoportokat értett, másokat pedig nem tekintett magyaroknak. Minisztersége idején az oktatás átlagosan a költségvetés mintegy 11-13%-ából részesült.
… a propagandista A sajtót minden eszközzel egységesíteni, „gleichschaltolni” kívánta. Miniszterként hamar felismerte és alkalmazta a propagandát, mint eszközt a nézetei tömeges elfogadtatásában. Ennek egyik eszköze az akkor néhány éve már sugárzó rádió volt. Glatz Ferenc egy tanulmányában a következőket írja Hóman Bálint propagandista tevékenységéről: „… a propaganda, a mind szélesebb nyilvánosság elé történő kilépés politizálási módszerré vált, benyomult szinte mindegyik tárca fegyvertárába. Fokozottan állt ez a Kultuszminisztériumra, ahol az új miniszter, Hóman Bálint, a gömbösi politikai programok kidolgozásában részt vevők egyike, már tevékenysége kezdetén a kultúrpolitikában új hangnemet üt meg: az egész szellemi életet igyekszik az annyit hangoztatott ’nemzeti egység’ jegyében a kultuszkormányzat központosított irányítása alá vonni. […] A hómani elképzelésekben, melyek igen sok vonatkozásban a ’gleichschaltolás’ (értsd: erővel egységesít, különösen a sajtót – a szerz. megjegyzése) irányába mutattak, felfedezhetőek emellett kétségtelenül olyan törekvések is, melyek a korábbiakhoz képest előrelépést jelenthettek volna.”
… az antiszemita Akkoriban csak azért lógott ki a sorból, mert diszkriminatív törvényekkel támogatta meg rasszista értékrendjét, ma szélsőjobboldali radikálisnak neveznénk. Miniszteri, kultúrpolitikusi és országgyűlési képviselői tevékenységének egy kényes és igen központi fejezete az 1938-at követő folyamatos zsidóellenes törvénykezéssel kapcsolatos. A zsidókat korlátozó jogszabályok előkészítésében és szövegezésében is részt vett, majd meg is szavazta azokat. A dualizmus rendszerének emancipáló politikáját elutasította, a zsidók asszimilációját nem tartotta megvalósíthatónak. Ennek két alapvető okát fogalmazta meg: szerinte a zsidók magyarrá válását elsősorban a „kereszténység eszméivel szembehelyezkedő szellemiségük” és a „felforgató mozgalmakban és romboló eszmeáramlatok terjesztésében vitt vezető szerepük” akadályozza. Hóman az első zsidóellenes törvény előkészítése során egyre jobban befolyásolta Darányi Kálmán miniszterelnököt a jogszabály megalkotására. Egy genfi lap, a Journals des Nations 1938-ban konkrétan azt írta róla, hogy „a nemzetiszocialisták kimondott barátja”. Egy nappal Darányi miniszterelnök győri beszédét követően, amelyen bejelentette, hogy Magyarországon van zsidókérdés és erre a kormány megoldást fog találni, Hóman Bálint Szentesen, a kormánypárt Csongrád megyei szervezetének gyűlésén beszélt. Az alábbi idézetek ebből a beszédéből származnak: „… a zsidóság aránytalanul vesz részt a kulturális életben és a sajtóban, ami egyes zsidó elemeknél, különösen az újonnan jötteknél, a magyartól idegen szemlélettel párosul. A történelem folyamán, a befogadott és itt talált idegen népelemek beházasodtak, elkeveredtek, áthasonultak a történetileg kialakult magyar fajba, beolvadtak a magyar nemzetbe, és ma ennek szerves részeként élnek [...] A zsidóság nem ment át ezen a folyamaton [...], különálló, sajátos életét élte, sajátos világszemlélettel és felfogással élt itt a magyarság körében”. Majd így folytatta: „A régiek igyekeztek igazodni a magyar közszellemhez, az újonnan jöttek azonban elkülönültek és ezért a magyarság idegeneknek tekinti őket. Ezeknek az újonnan jött elemeknek bizonyos felforgató mozgalmakban, eszmeáramlatok terjesztésében való részvétele általánosításokra vezetett és ezért a régóta itt lakó zsidóságnak is érdeke ennek a kérdésnek a megoldása, mert csak ez vezethet nyugodt együttélésre és a ma Európa szerte mutatkozó antiszemita
hangulat levezetésére.” A helyzet megoldását a következő módon vázolta fel: „Nagy tévedés volna azt hinni, hogy erőszakos fellépéssel – mondjuk bunkóval – lehet ilyen kérdést megoldani. [...] vannak törvényes eszközeink ennek a kérdésnek a rendezésére.” A harmadik zsidótörvény beterjesztése előtt, 1941-ben, egy emlékiratban bíztatta Teleki Pál miniszterelnököt, hogy a németek teljes bizalmának elnyerése érdekében tegye magáévá Hitler faji gondolatát, „szakítson az eddigi kompromisszumokkal”, nyújtson be újabb, faji alapú törvénytervezetet. „az országban széles körökben kelt nyugtalanságot a félmegoldás módszere… Tudatára kell ébrednünk végre, hogy a zsidó, ha kivételezett is, sőt, a zsidószármazású, és zsidó kapcsolatú személy is ellensége kell, hogy legyen a mai kormányrendszernek” – írta. A zsidóellenes törvényekkel kapcsolatban saját bevallása szerint „az Európában szokásos, kisebbségekkel szemben követett” álláspontot képviselte. Mint mondta: „a törvényekkel tulajdonképpen elébe akartunk menni annak, hogy itt brutális megoldás legyen”. Ezeket a törvényeket, mintegy húszat, mint országgyűlési képviselő megszavazta. Ma már tudjuk, hogy a zsidóellenes törvényekkel nem elébe mentek, hanem egyenesen kikövezték az utat a brutális megoldáshoz. Igaz ez akkor is, ha tudjuk, hogy Hóman 1944-ben mentességek megszerzésével igyekezett segíteni a számára mégis szimpatikus, nevesebb zsidó személyiségeknek. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy Hóman és több társa már egy hónappal a német megszállás előtt követelte a magyar zsidóság maradéktalan kitelepítését: „A háborúnak határaink felé való közeledése újból élesen időszerűvé teszi a zsidókérdést, amelynek programszerű megoldása a háborús viszonyokra való hivatkozással szenvedett késedelmet. […] A miniszterelnök programbeszédében hangsúlyozottan kifejezte, hogy a magyarországi zsidókérdés egyetlen megoldása a kitelepítés. Ha ennek a tervszerű és elkerülhetetlen folyamatnak ma akadályai vannak, az előkészítő munkák keresztülvihetők.”
… a nyilas képviselő Az utolsó pillanatig, az ország érdekei ellenében is kitartott Szálasi Ferenc mellett. Hóman akkor sem mondott le képviselői mandátumáról, amikor 1944. október 15-én a Szálasi Ferenc vezette Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom vette át az ország irányítását, a náciknak való teljes kiszolgálását. Felkínálták neki a kultuszminiszteri tárcát, de ezt nem fogadta el. Ugyanakkor mindvégig kitartott Szálasi és kormánya mellett. Az év végén követte az országgyűlést Sopronba, noha addigra már csak a képviselők többsége már elköszönt a nyilas vezetéstől. Vannak, akik azzal magyarázzák a ragaszkodását, hogy szeretett az események középpontjában lenni. Ugyanakkor ebben a kitartásban és lojalitásban szerepe lehetett a Szálasival kialakult jó kapcsolatának is. 1945 elején például azért tárgyalt a nemzetvezetővel, hogy együtt találjanak „valamilyen politikai megoldást (...) az egész magyar jobboldali összefogásra” a bolsevista veszéllyel szemben.
… háborús bűnös és pszichológiai rejtély A bíróság sem értette, hogy lehetett olyan szélsőséges antiszemita, amilyennek a tények alapján bizonyult. A háború végén az amerikai csapatok fogták el Hómant, majd a magyar hatóságok kérésére kiadták és 1945 őszén haza szállították. A következő év tavaszán népbíróság elé állították. A ma kialakult közvélekedéssel ellentétben le kell szögeznünk, hogy 1946 tavaszán a népbíróságok tagjai között nem csupán kommunisták, hanem a mai konzervatív és kereszténydemokrata politikai erők elődjeinek számító pártok képviselői is jelen voltak. Hóman Bálint a népbírósági perek vádlottjainak abba a csoportjába tartozott, akik tekintélyükkel támogatták a háborúba való belépést, eszmeileg támogatták a bennmaradást, a németek iránti szövetségi hűséget és bírálták a Kállay-féle kiugrási politikát. Igaz ez akkor is, ha őt leginkább a visszacsatolt területek megtartásának reménye motiválta. Hóman a bíróság előtt – védekezése részeként – tagadta a zsidóság teljes kiszorítására tett tevékeny és törvényi kísérleteit. Azt állította, hogy nem igazak a zsidók kiszorításáról szóló vádak, amelyeket a törvények elrendeltek, hiszen az már megtörtént
az ő minisztersége előtt is. 1941ben azonban, amely évet vitatta a vádlott, még számos zsidónak minősülő magyar töltött be pozíciót kulturális vagy gazdasági területen, akiket ezt követően a rendelkezések szigorúbb végrehajtásával véglegesen eltávolítottak állásukból. Ugyanígy valótlant állított, amikor a felsőoktatásban elrendelt zsidó kvótát (numerus clausus) alsó határként említette, amely valójában a felsőoktatásba felvehető izraeliták arányának felső határa volt. Noha történész kollégái, Szekfű Gyula és Kosáry Domokos, kiálltak mellette, Hómant háborús bűnösként életfogytiglani börtönre ítélték. Az indoklásban az a szerepelt, hogy a Szovjetunióval szembeni hadüzenet elfogadásakor jelen volt a minisztertanácson és támogatta a hadiállapot kimondását. Az 1946. márciusában hozott első fokú ítélet a következőképpen fogalmazott: „A népbíróság előtt egy pszichológiai rejtély áll Hóman Bálint tevékenységével kapcsolatban. Ugyanis az egyik oldalon, kifelé, a legteljesebb németbarátságot, a németek legteljesebb kiszolgálását hirdette, és politikai ténykedése is erre irányult, a másik oldalon pedig nagyon sok embernek segítségére sietett, a hozzá közelállóknak, akik többek közözött az üldözöttekhez tartoztak, továbbá akik a baloldali gondolat képviselői voltak, semmi tekintetben nem ártott, sőt maga körül ezeket az embereket meghagyta, és rajtuk minden vonatkozásban segíteni akart.” Az ítélet szövegében tudatosan hagyták el a népellenes bűntetteket, mert nem akarták, hogy „zsidó bosszúnak” tűnjön a volt miniszter és képviselő elítélése.
… az elítélt Folyamatos szellemi és fizikai leépülés jutott osztályrészéül a börtönben. Büntetésének letöltését a budapesti Gyűjtőfogházban kezdte meg, 1949-ben szállították át Budapestről Vácra. Az egykor robosztus férfi 60 kilósra fogyott a raboskodás öt éve alatt. A visszaemlékezések arról tanúskodnak, hogy nehezen bírta a fogsággal járó fizikai és lelki megpróbáltatásokat. Dénes Béla orvosként, maga is, mint fogoly, kezelte Hómant, így emlékszik rá: „Hóman igen súlyos beteg volt. Normális testsúlyáról, 120 kilóról 70-75 kilóra fogyott le, bőre csak úgy lötyögött, pulzusa 200-220 volt; a legsúlyosabb aritmiával küszködött. Persze első ízben is csak pár napig volt a kórházban, aztán kitették. 1950. nyár végén Hóman újra nagyon rosszul lett. Pap Tibor [aki szintén raborvos volt] nézte meg a magánzárkában, s azzal jött vissza, hogy azonnal fel kell venni, sürgősségi alapon. Így hát Hóman Bálint újból átkerült a kórházba, ez alkalommal vagy három hétre. Másnap a főorvos, ha kedvetlenül is, de helybenhagyta a felvételt, hiszen ismerte a helyzetet. Előterjesztettem, hogy Hómant alaposan föl kell javítani. Legalább 20 kg-ot kell híznia, diétára van szüksége. Halász [főorvos] elfogadta érvelésemet, megírta a diétarendelvényt, amit a konyhának kellett továbbítani. Eltelt két nap. Szóltam a főorvosnak, nézzen utána. Megint eltelt két nap. Halász végre rászánta magát és telefonált. Megrökönyödve hallottuk a választ: A Hóman-féle csirkefogóknak nincs diéta. Nem kapott hát diétát, viszont az intézetvezető minden második-harmadik napon jött és piszkált, hogy meddig kell még Hómannak kórházban lennie? Három hétig sikerült tartanunk, s diéta nélkül is vagy 20 kilóval felhizlaltuk, hiszen a kórházban volt bőven ennivaló. Hóman olyan súlyos beteg volt, hogy a kezelés sem javíthatott állapotán.” 1951. június 2-án, fizikailag igen leromlott állapotban vesztette életét.
… a példakép? A nemzeti számvetés állatorvosi lova.
Írásunk bevezetésében utaltunk rá, hogy Hóman Bálint egy sokarcú, összetett személyiség volt. Egyszerre kiváló történész, ő reformálja meg a magyar oktatási rendszert, ő virágoztatja fel Székesfehérvárt. Ugyanakkor több százezer honfitársának sorsát lehetetleníti el, s juttatja őket indirekt módon a haláltáborokba, végsőkig kitart az ordas antiszemita eszmék mellett. Életpályája jól példázza a magyar történelem sokszor oly ellentmondásos fejlődését, s benne az egyes emberek, az egyes szereplők viselkedését, törekvését a fennmaradásra, az érvényesülésre minden körülmények között. Szobrokba azonban mintha nem ezeket a tulajdonságokat szokta önteni a hálás és tisztánlátó utókor… Hogyan kellene Hóman személyét kezelni? Erre a kérdésre és az ellenforradalmi korszak értelmezésére már 1947-ben kiváló receptet írt fel Bibó István: „…Szükséges, hogy mindenki megcsinálja magának ezt a mérleget, s a hangsúlyt ne arra helyezze, hogy mik az érdemei vagy a mentségei, s ezek hogyan egyenlítik ki a vétkeit vagy mulasztásait, hanem egyszerűen csak arra, hogy mi mindenért felelős, vagy mi mindennek a felelősségében részes. Így talán utóbb mégis kialakul egy tisztább, bátrabb és a felelősséggel inkább szembenéző együttes nemzeti számvetés is.”
