Hódmezővásárhely, 1910. május 15 7. szám 1-ső évfolyam Hurráh canaille ! . . . Hmvásárhely, 1910. május 14. Minden politikai vonatkozás nélkűl, tisztán erkölcsi, társadalmi és kultur tekintetekből szemlélve a dolgokat, foglalkozunk azzal az országos lázzal, mely a választási zászlók kibontása után im elboritott minden józan értelmet, minden általános erkölcsi szabályt, minden tisztességet, minden jobb érzést és belátást s helyet adott egy balkánbeli közéleti kannibálizmusnak. Ami ma, a választási harcok lobogója alatt ország-szerte történik, amennyire már elkorcsosodott az elvi mérkőzés, amily óriási mérvben dűhöng a terror és korrupció: az amennyire megdöbbentő, annyira tanulságos és megszivlelendő is. Azt mondják, hogy a politikai harc merőben az egyes nemzetek egyéni temperamentumának a kérdése. A forró vérű, szangvinikus nemzetek politikai tűlekedésében magasan lobog a szenvedély energiája s féktelen, határt nem ismerő az individuális fogyatkozás, a nyugodt, leszűrődött temperamentumu nemzetek ellenben imponáló bölcsességgel, körűltekintéssel és józansággal gyakorolják politikai jogaikat. Ez az elmélet azonban végtelenűl sántit a gyakorlati életben. A csupa ideg és vér, a merő temperamentum-nemzet, a francia, az ő politikai meggyőződésének a nyilvánitásában, lehet hogy felettébb heves, tulontul merész, sőt elszántan vakmerő, azonban a francia választási mérkőzések, a történelem tanusága szerint sohasem, vagy csak a legkivételesebb esetekben fajultak el durva és trágár személyes becsűlet-harcokká, mert a kulturált, intelligens nemzet, a szenvedélyek legvadabb lobogása közben is érezte azt, hogy mivel tartozik emberi méltóságának s mivel tartozik annak a poli-tikai harcnak, amelynek végeredményében a saját hazája sorsa felett dönt. És ne is beszéljűnk a társadalmi és egyéni kultura oly magas fokán álló angol nemzet választási kűzdelmeiről, hol a politikai vélemények és irányok megűtközése szintén kiváltja ugyan a leglázasabb tömegérdeklődést, azonban a mi történik, az a mérkőző felek egyéni tisztességét, polgári becsűletét, politikai
elveinek tisztaságát nem érinti. A népgyűléseken ott is szónokolnak, az ujságokban ott is agitálnak, de egyik párt a másik pártot, egyik jelölt a másik jelöltet, egyik ujság a másik ujságot, becsmérlő gunnyszavakkal, arcpiritó becstelenségekkel, diffamáló, légből kapott rágalmakkal nem illeti. Az elnök kihirdeti a választás eredményét, a nép megéljenzi a - győztest s a legyőzött az első, ki kezet nyujtva, szerencsét kiván a legyőzőjének. És eloszlik a nép és kezdetét veszi a munka, a társadalomban és parlamentben egyaránt. Semmi dűh, semmi őrjöngés. A törvényben és a törvényes rendben való bölcs megnyugvás következik. És ez mind csak temperamentum, vérmérséklet dolga volna ? Hát a magyar politikai életben, a mi választási harcaink tűzében izzó, szennyes és alpári becsűlettiprást, elrágalmazást, gyanusitást, mind-mind kizárólag csak a magyar faj és magyar vér speciális nyugtalanságának és forróságának tulajdonitsuk ? Azt a sok bárdolatlanságot, parasztságot, izléstelenséget, melyet választási harcaink alatt le kell nyelnűnk, meg kell emésztenűnk, kizárólag turáni eredetűnknek, vérűnk nyugtalan voltának köszönhetjűk ? Hiszen nálunk még csak ki sem irták a választást s már is talpon áll az ország, már is fenekszik az utca s már is perverz irodalmi trágárságokban tobzódik a sajtó. Hiszen még semmi sincs s már is felgyujtva minden : a kormány tisztessége és céljainak jóhiszeműsége, a jelöltek egyéni becsűlete, családi élete, multja, jelenje, a mérkőző pártok programmjának az igazsága ! Minden, de minden romokban és porban van, már most, a kűzdelem hajnalának a pirkadásán ! És mi lesz még később ? Mi lesz, ha már most is gazember, hazaáruló, darabont-cseléd minden miniszter, ha már most is jött- ment, szélhámos, országcsaló minden jelölt, ha már most is megfizetett, aljas bérpenna minden iró toll ? Mi lesz később, mi lesz a választások idejében s mi lesz a - mérkőzés után, ha majd a felkorbácsolt népszenvedély és emberi indulat sárrá, szennyé hamvaszt minden nemesebb ambiciót, minden politikai ideált s minden magánbecsűletet és tisztességet ? Mert mi történik ma országszerte ? Feneketlen izgalom, mérhetetlen láz borit be ugyszólván minden lelket. Minden közéleti, vagy pláne politikai tényező meggyanusitva, sárral, sőt záptojással megdobálva, egyéni becsűletében, családi életében meg-rágalmazva. Ember ember ellen ágál. Minden liberális, vagy radikális észjárásu jelölt : zsidó, stréber, tolakodó, jött-ment s minden konzervativ : zsarnok, szipoly, gőgös, arisztokrata. Aki űgyvéd volt, az okvetlen panamákat akar grűndolni a mandátummal, aki tisztviselő volt, azt sikkasztásért csapták el, aki pap volt, az ellopta az oltári szentséget s aki semmise volt, az legalább is körözés alatt álló rablógyilkos. És a szegény, nyomorult jelöltnek igérnie kell. A láncos toronyórától a csillagos égboltig, az itató vályuktól az állami méntelepig mindig és mindent igérnie kell. Mert ha nem igér, ha nem hazudik nagyképű szemforgatással, hát igér a másik, a kollega, a tetejébe igér, rálicitál. Hallatlan az a korrupció, amellyel a képviselők politikai kötelességeit felfogni és magyarázni akarják. Magasabb, a nemzet politikai egyetemét érdeklő, mély politikai célok szolgálata helyett, a választók szerint szolgálja a képviselő ur a: kerűlet érdekeit. Szerezzen a kerűlet részére és más kerűlet rovására közintézményeket, szerezzen királyi tanácsosságot a kerűlet nyugdijérett rokkantjainak s ordót sápkóros nőegyleti nénikék fonnyadt keblének s girálja ezenkivűl a pártelnök fedezetlen váltóit. És mondjon nemet és ne járjon ki valamit : hát ugy kiakolbolitják, hogy a lába sem éri a földet.
Ám a szegény, nyomorult jelölt igér. Igér fűt-fát, csakhogy a mandátumhoz jusson. Hogy azután a nép erkölcsi világának áligéretekkel való lelkiismeretlen korrumpálása, a leplezett és leplezetlen embervásárlás, a társadalom rendjének és nyugalmának fenekestől való felkavarása, egymás becsűletének és jóhirnevének lepogonyitása: mit eredményeznek, hogy letört illuziók, véresre vert koponyák, elárverezett dominiumok, erkölcsileg tönkre ment exisztenciák, évtizedekre kiható gyűlölkö dések, megszaporodott polgári és bűnfenyitő perek, soha fizetésre nem kerűlő számlák, egymás kölcsönös meg-vetése követik az alkotmányos harc szinterét : azzal ki törődik? Senki. Lévén ez az ?alkotmányos? élet szép Magyarországon. És kérdem, ez mind csak temperamentum, vérmér-séklet dolga volna? Politikai jogosultságuk erkölcsi tartalmával, a becsűlet és egyéni tisztesség szentségével, az ország s a társadalom igazi szűkségleteivel s a modern, civilizált század fejlett kulturájával tisztában levő s azt megértő egyedek, ha még oly temperamentumosak is, vakmerősködnének vajjon a társadalmi, erkölcsi és sokszor a tételes jogrend durva és önhatalmu megtiprására? Hát lelkileg igazán művelt, elvekért és nem egyéni érvényesűlésért kűzdő politikus, tiszta elméjű kulturember képes volna megrágalmazni, kipel-lengérezni politikai ellenfelét ? Aligha. A mérkőzések ily elfajulása, a morál ekkora elzűllése, a stréberkedés és nyegle érvényesűlni akarás ekkora foka csakis a fogyatékos kulturáju, erköl-csileg és politikailag éretlen társadalmak kebelében történhetik, ott, hol az önzés a közszűkséget, az erőszak a jogot, a szenvedély a törvény szavát és erejét, a telhetetlen stréberség a komoly hivatottságot, a sötétség a tudást, a keleti bizantizmus a nyugati kulturát értékelni és megbecsűlni nem tudja. Igen, az ország kulturális elmararadottsága, a jogokra való éretlensége, politikai készűletlensége az okai annak, hogy Magyarországon a választási harsonák megfuvása után egyszerre feje tetejére áll minden jogi és erkölcsi rend s durva helótakép fenekszenek egymás becsűletére és tisztességére a hatalom birásáért őrjöngő pártok és egyedek. A kulturális éretlenség és készűletlenség eredménye az, hogy Magyarországon csak az az igazi magyar, aki fokost reggelizik, párduchust ebédel s duhajkodván a falusi kurta korcsmában, fejeket ver véresre s hogy csak az az igazi politikus, aki trágárságokkal teremtettézik s lekáromkodja politikai bachanalián az atyaisten jobbja mellől magát a fiuistent s hogy csak az az igazi képviselő-jelölt, aki legalább már vagy három tinta-tartót vágott a gaz, lakáj miniszteri koponyához. A nyugati kulturával szemben való ugynevezett ?nemzeti-sovinizmusunk? határtalansága, nem pedig az erőszakos magyarázatu temperamentum-kérdés akadálya tehát politikai érettségűnknek s ha majd a nyugatról áramló gazdasági és szociális forradalmak tisztitó tűzében, a nyugati kultura liberális eszmeáramlataiban, magasztos fénykörében megolvad a most még páncélként reánk szoruló turáni zubbony és keleti vadság, ha a tömegek politikai világtalanságába belevilágit a nyugatról már derengő kulturfáklyatűz, ha megértik, hogy a magyarságot nem a karikás, a politikai hivatottságot nem a bömbölő hang s az ország kormányzását nem a szélelbélelt frazológia reprezentálják, - akkor majd minden temperamentumunk dacára is megfogjuk tudni becsűlni az emberi méltóságot, az egyéni tisztességet s tudni fogjuk, hogy mivel tartozunk annak a közéleti harcnak, amelynek végeredményekép a saját hazája sorsa felett dönt a választó.
Addig pedig szidni és pocskolni fogjuk egymást, amugy - kirgiz módra. Hurráh canaille ! . . . Dr. Gonda József
A szerkesztőségből. VEKERDY GÉZA hirlapiró, kit ötletes és rutinos cikkeiről már előnyösen ismer Hódmezővásárhely város közönsége, a mai nappal, mint felelős .szerkesztő, az A JÖVENDŐ kötelékébe lépett. A lap szerkesztőségében egyébként nem történt semmiféle változás sem, mert dr. GONDA JÓZSEF mint főszerkesztő s dr. SÁNDOR JENŐ mint szerkesztő továbbra is jegyzik a lapot.
Zenei élet a - vidéken. Két cikk. I. Szivesen űdvözlöm Vidonyi Jenő ur cikkét, mely ?Forgácsok? cimen az ?A Jövendő? ez évi 6-ik számá-ban megjelent s zenei életűnk fejlesztésére nézve mondja el megjegyzéseit. Űdvözlöm, nem azért, mintha vele egyetértenék: sőt hiszem, hogy mint afféle szertehulló apróságoknak, ő maga se tulajdonit eme ?Forgácsok?-nak valami nagy fontosságot. De hiszen a szép és nemes dolgokban még akarni is már érdem félig s mindenesetre sokkal jobb a fagyos közönynél. Lehetűnk egyben és másban eltérő véleményen : lehetnek eltérő gondolataink, kűlönbözők valamely szakban tanulmá-nyaink, izlésűnk, látókörűnk : de ha az űgy iránti jó- akarat közös bennűnk, ugy ezzel még az ellentétes vé-lemények is csak javára válhatnak az űgynek, mert a kérdést az elhallgatás homályos mélységéből az érdek-lődés előterébe hozva, azt megoldani segitenek. Ez a jóakarat kétségkivűl nem tagadható meg a Vidonyi ur ?Forgácsá?- ból sem s tényleg szűksége van zenei kulturánknak az ilyen szertehulló gondolatszilán-kokra is, melyek, mint valami apró tűkör-darabot tűn-tetik fel a nagy nyilvánosság előtt, hogy városunk egy-némely kulturális kérdéseiben még a kűlönben tiszte-letreméltó jóakarat is, sokszor milyen téves utakon jár, milyen szűklátókörű s milyen elfogult. Egyben igaza van a Forgácsok szerzőjének, hogy a zenei intelligencia átlag nagyon alacsony fokon áll nálunk, hiszen erre nézve maga a cikkely is egyik be-szédes tanu lehet. Az ?átlagot? értem ; mert hiszen én egynél mégis csak többet ismerek városunkban, kik a zeneművészet magasztos, űditő, földöntulemelő régióiba nem a magyar, vagy német, vagy bármely más nemzeti érzűlet ösztönszerű sugallataival, de az emberi lélek odaadó, tiszta műélvezetével tudnak gyönyörködni: akik nem azt nézik és érzik, hogy magyar vagy német zene,
hanem csak azt, hogy : zene. Persze, a tulnyomó többség, mondjuk: az általános nem ilyen s hogy nem ilyen, ezen sem csodálkozni, sem haragudni nem lehet. Ez helyi, társadalmi viszonyaink egyoldalu fejlődésének s jórészt pedig sok tekintetben elfogult gondolkozásbeli s érzelmi irányainknak természetes következménye. Nem is emlitve azt a körűlményt, hogy a művészet bármely ágának, - mondjuk a zeneművészet templomának - csak előpitvarában is hogy méltó vendégűl tekintessűnk, ehhez az Istenadta tehetségen kivűl, olyan odaadó, fáradságos és évek hosszu során át tartó becsűletes munka szűkséges,mely - sajnos - alföldi magyar fajunkban nem valami bő százalékban mutatkozik. Innen van, hogy nálunk a zenei tevékenységnek az a mértéke, mely ígazán zenei életnek nevezhető, eddig csaknem teljesen hiányzott. Az a társadalmi lég-kört űditő ózonnal megtöltő, a kűlönböző kasztok szerint szétváltan élő elemeket egybeforrasztó, egymást nem ismerő családokat bizalmas, meleg körben egye-sitő, ifjainkat az unalomtól megvédő, a rossz helyektől, végzetes szórakozásoktól megoltalmazó zenei élet csak-ugyan hiányzik nálunk. Pedig szinte elképzelhetetlen az az erkölcsi erő, mely egy ilyen zenei életet élő tár-sadalom elemeit az erkölcsi ragályoktól ujra, meg ujra megtisztitani hivatott és képes is. Nem hivatkozom itt a művelt nyugat népeire, csak felvidéki s egy pár er-délyi városunk társadalmi életére hivatkozom. Milyen más ez ? milyen könnyed, milyen nemes a mi nehézkes, előitéletes s a föld rögéhez kötött társadalmi fel-fogásunkhoz s életmódunkhoz viszonyitva. Ennek a nagy kűlönbségnek mindenesetre vannak egyéb okai is ; de a kulturális tényezők között előkelő helyet foglal el a zenei élet intenzivebb lűktetése. És nálunk? . . . Oh igen ; nálunk is van zene is, meg élet is, sokszor nagyon is bizalmasan egybefonódva. Van, igaz, eléggé jó nevű dalárdánk, mely hazánk e nemű kulturtényezői közt becsűlettel megállja a helyét ; van két hónapi sziniéletűnk, mely a maga tultengő operett-muzsikájával, egy magasabb zene-kulturális szempontból tekintve, nem mondható kielégitőnek ; van egynehány jóravaló műkedvelőnk, akik egy-egy jótékony célt szolgáló hangversenyen elégszer hallhatók. Becsűlettel megállják a helyet más városok zenemű műkedvelői közt s ha nem is tartják magukat - mint a ?Forgácsok? szerzője - olyanoknak, kik ?a közepes-nél magasabb zenei tudással birtak?, de legalább is nem szorulnak a puszta udvariasságból származott tapsokra. E sorok irójának is nem egyszer van alkalma hangverseny pódiumon közönség előtt állani ; de részemről kijelentem, hogy az ilyen ?jótékonycélu tapsok?-ra nem szorultam s belőlűk nem kérek. Ami most már ugynevezett társadalmi életűnket s társas összejöveteleinket illeti : hát bizony ezeken még mindig a halpaprikásos vacsorák, az erősen fűszere-zett ételek és italok, vért pezsditő ingere a cigány muzsikájának, nemzeti ritmusérzékűnket csiklandozó, zaklató heve viszik a főszerepet ; de mindezek mellett a léleknek magasabb s tisztán eszthetikai igényei kielégitetlenűl maradnak. Mindez lehet szórakozás, de nem műélvezet. Senki sem tagadja az ilynemű összejövetelek szűkségét és jogosultságát ; senki sem kicsinyli népdalaink s általában nemzeti zenénk eredeti szépségeit, nem tagadja jogos hivatását nemzeti érzűletűnk ébrentartá-sában. Hiszen még a kűlföld nagy művészei is bámu-lattal eltelve hallgatják s ha egyebet nem is
ismernek el rólunk, de nemzeti zenénk eredetiségét készséggel elismerik. Ámde minden egyoldaluan művelve, mégis csak kezdetleges állapotokat teremtene, amelyek az emberi lélek egyetemes kulturális, vagy ha tetszik, ugynevezett humán igényeit nem képesek kielégiteni. Mert vannak a művelt emberi lélekben érzelmek, vágyak, szenvedélyek, amelyek általános emberi nyelven, az érzelmek nyelvén kivánnak szólani vagy követelnek meghallgattatást. Nem nézik le, nem vetik meg a nemzeti érzűlet tiszteletreméltó inditékait, de nem is törődnek vele, mert egy magasabb, általánosabb emberi érzűlet tolmácsai akarnak lenni. Ez az érzés nem magyar, nem német, vagy finn nyelven, de emberi nyelven szólal meg az ösztönszerűbe oltott művészet eszközei utján. Tisztelet, szeretet a magyar népdal eredeti szépsé-geinek ; terjesszűk, fejlesszűk, ápoljuk, mint drága kin-cset, mint nemzeti érzelmeink tápláló forrását, nemzeti eszményeink s érzelmeink hatalmas tolmácsolóját : ámde mindamellett is ugy hiszem (s velem egyűtt nemzeti kűlönbség nélkűl még egy pár millió művelt ember) hogy tisztán a népdalt tekinteni szépnek, a zenei láng- elmék alkotásait pedig nem ismerni, azokat nem be-csűlni, mert nem értjűk s megérteni nem is törek-szűnk : olyan eljárás, mit a primitiv zenei rnűveltség megengedhet ugyan magának, de egy egész város társadalma követendő elv gyanánt nem fogadhat el ! Irta: Farkas Lajos.
Indulok hozzád. Indulok . . . Halk és remegő a léptem. (A kűszöbön rnegálltam tétovázva S a kapuból egy percig visszanéztem.) Indulok, mint a sápadt hold betegje. Titkos vonzástól delejes a lábam. (. . . Hová vezetsz te, ó, hová vezetsz te ?) Indulok, búsan, sötét felleg módra. Vihart, pusztulást hordozok magamba, Szomjazva fényre és napsűtés-csókra. Indulok . . . S bent a szivem rejtekében Egy ki nem mondott, könnyes kérdés jajdul. Mi vagy te nékem, ó, mi vagy te nékem ? . . . Nil.
Csipkés Komárominé. A tanitó ur, ámbár pap is egyuttal, nem szűletett valami nagy gondolkozónak. Nem is az kell ilyen kis templomba. Elég, ha dörög a szó s a lévita öles mondatokat egy szó hiba nélkűl tud eldeklamálni azon a pompás katétrai hangon, amely álomba ringat minden jó keresztényt. Mi lenne, ha Vak János, a fiatal gencsi lévita meg-elégedvén falujának bámulatosan laza erkölcseit, amelyek ellen ugyan nem mint tűzesvérű, kapós fiatalembernek volt kifogása, - mi lenne abból, ha a maga nyelvén mondaná meg, hogy : - Kedves atyámfiai, cudarok vagytok, fajtalanok. Nincs több ilyen ebhitű falu, még ezen a hig erkölcsű magyar glóbuson sem. De hálistennek, konganak a könyvből tanult középkori általánosságok s a kurátor, meg a biró, meg a falu kovácsa már utána horkolják a predikációt, a lányok vigan adják kézről-kézre a virágbokrétát s az ?erényes asszony?, aki erényeért szenved, nem fakad könyre a szép szón, ami tele tűdővel zeng : ?vagy ha a vállaidra nehezedő keresztek alatt meggörnyedve, kebledből elfojtott keserves sóhaj tör ki s száll fel az Egek Urához ; vagy ha a gyász és siralom sötét lepelként kedélyvilágodra ráborul : ha nincs többé e földön, kitől részvételt, segitséget, vagy csak egy jó szót is várhatnál : ime, egy láthatatlan erős kéz fölemel a porból, letörli könynyeidet, eloszlatja bánatodat, hogy . . .? Ebben a percben valami esett a darálóba s az megállott. A derék szónok beletelált nézni a Csipkés Komárominé szemébe s rögtön elfelejtette, mi lesz az erényes asszonyokkal. A helyett valami gonosz manó egy nótát csapott a fűlébe : Tetszett néki olyan kacsintást, Elfelejti, felejti a létániát. Nagyon gonosz manó lehetett, aki a szent helyet sem respektálta ; legalább kálomista nótát idézett volna. De nem ezen réműlt el a lévita, akinek reszketni kezdett a térde s veriték űtött ki a homlokán ; az Ur szemére is hiába nézett a padláson, az már igen lepattogzott, nem lehetett kiolvasni belőle a folytatást. Végre is, magyar ember lévén, dűhbe jött, egyet káromkodott magában : - Az istenáldását ennek az asszonynak ! - s olyat űtött a bibliára ököllel, hogy mindenki felriadt. És ő felragyogó arccal, mennydörögve vágta ki : ?hogy élj ! kűzdj ! bizzál ! higyj ! és remélj !? Na hálistennek. Tovább nem volt baj, de nem is mert rá pillantani többet arra a pokolra való szép asszonyra. Csak lent a papszékben, mikor már baj nélkűl nézhette. Kecsesen űlt a hires szép asszony az első padban s egyszer sem nézett felé. Terringettét, be szép ez a teremtés. Predikáció ide, predikáció oda, ennek a kedvéért szivesen rátaposna a második kőtáblára. Micsoda mellette a volt rektor kisasszony lánya, aki az uriszékből olyan szemeket vet a levitára, majd elolvad bele. Ez a meleg nézés azt jelenti, hogy ő az egyetlen, aki megértette és élvezte a szép beszédet. Ez ugyan inkább bók a tudós debreceni professzornak, aki azt szerzé, mint a jó fiunak, aki undorodott a kisasz
szonytól ; kűlönben is parasztfiu, parasztgusztusa van. Ej be más is ez a Csipkés Komárominé. Ez már tetsző. Majd felröppen gyönyörű ruhájában. Formás, habarcu. Szemérmes. Olyan, mint egy szűzlány. Dehogy is. Szebb. Kivánatos. Látszik, hogy menyecske, tűzről-pattant . . . S látszik, hogy nem sir utána se kicsi, se nagy, pedig öt esztendős asszony. A negyedik verssornál feláll, ő az első az asszonyok között. Kilép s ruganyos termete reng-ring a szárán, szoknyája ezer ránca közt piros és lila virágok tűzeltek s ahogy ráesett a kerek ablak szines fénye, olyan volt, mintha tűndelevény jelent volna meg. Káprázott utána a tanitó ur szeme s kóválygó szivárványos fellegekkel tölt el a lelke. Nem is volt kedve diskurálni ma a templom ajtajában a falu fejeivel. Még az se bántotta, hogy a predikációból senki sem ismételt semmit. Meglátta, hogy amott a nagy eperfánál beszélgetve ácsorog Csipkés Komárominé. Ugy látszik, a kertek alatt akar menni s akkor a tanitó utján megy haza. Megdobbant a szive. Ez őreá vár. Hamar elparolázott és utána sietett. Gyönyörű nap volt. Kemény, buja, vakitó szinek. Vadzöld a fű, a falomb, élesen fehér a meszes ut ; szemszuróan csillog a tócsák vize. - Jaj de szalad szép asszony. Az asszony megállott, bevárta. Már csakugyan be is fordult a gyalogösvényre. - Szalad a szé tanitó ur. A férfi ránevetett. Gonoszul, ahogy az asszonyéhes férfiak szoktak nevetni. - Hogy van gyöngyöm, be szépűl. Az asszony csintalanul elmosolyodott s a szemébe kacsintott, mint egy kis leány. - Tudja is tanitó ur, mi a szép, ha engem is ugy csufol. Hogyne tudnám. Hisz az minden tudományom. - Jól erisztették el a kollégyiumbúl. - Jól hát, azért biztak rám dupla hivatalt. - Na, sokat ér, ha se egyik, se másik, - kötekedett az éles nyelvű menyecske. - Még maga beszél ? - Azér van nyelvem. - Mi szűksége magának papra, tanitóra ? Az asszony belenézett a fiatal ember szemébe s kuncogva mondta : - Kinek van, ha nekem sincs. - Nono, maga se nem keresztel, se iskolába nem járat. -- Sz . . . épp a . . . A tanitó meghökkent. Ugy meghökkent, hogy nem mert ránézni az asszonyra. Mintha hirtelen nagy fényesség lobbant volna fel előtte s megpillantotta volna az igazságot. Csaknem futva mentek egymás mellett. Egyik sem szólott. Végre a férfi nekidurálta magát, egyet köszörűlt a torkán s száradt hangon szólott. - Miért nem veszi elő az urát miatta ?
- Van is kit . . . Az asszony nevetgélt, de az arca piros volt, mint a pipacs. A tanitó megállott s rámeredt. Nem merte hinni, hogy érti ezt az asszonyt. Egy-két lépés után az is megállt s visszanézett. Puha batiszt kendője gyönyörűen köritette piros arcát, homlokán a kontycsipke, mint ezűst köd reszketett. A fiatal férfi merészen nézett be a szemébe. Az asszony pillantása állotta. - Hát minek ment az urához? Ahoz a kiszáradt fához. A száraz tőke utolsó ágához. Tudhatta, hogy arra nem rakna fészket a madár se, mert letörne alatta . . . Az asszony kissé fölemelte a fejét. Valami kevélység, gőg volt a hangjában. - Azért, tanitó ur, mert szép név. Nagy név. Első familia. Nagy vagyon. - Mit ér az ! - legyintett a kezével a férfi. - Mit ? No hiszen jó tőkébe lehet ojtani. Mintha bunkóval vágtak volna a fiatal ember homlokára. Zöld, meg vörös karikák szikráztak a szeme előtt. Lehunyta a pilláját s mikor ujra fölnyitotta, majd rárohant az asszonyra. Most már ott volt az arcán a tudás. Olyan veszett, vad sóvárgás űlt ki az arcára, hogy az asszony szinte visszaszökött előle. - Hát csak rajta ! - mondta durván, lihegve, az is mesterségem ! . . . Az asszony egyszerre olyan hideg lett, gőgös, fel-fuvalkodott, amilyen csak az igazi módos parasztasszony tud lenni. Végig nézte a szeme szögletéből a tanitót és igy szólt : - Még nem ismerem a fajtáját ! . . . Azzal azt sem mondta : agyisten, elment. A tanitónak eszébe jutott, hogy az apja zsellérember az Alföld násik végén s az ő neve Vak Jankó. Ott maradt leforrázva s hideg vizzel leöntve. Csak bámult az elsiető szép asszony után. Valaki ráköszönt. Oda se pillantott. Körűlnézett, hol van, hát a tulajdon hátulsó kiskapuja előtt állott. Kinyitotta, belépett s bevágta maga után. Űres volt a ház, mint mindig. Az ajtó be volt zárva. Megrázta a kilincset, nem nyilt s ingerűltségé-ben olyat vágott öklével az ajtóra, hogy beszakadt az egyik táblája. Akkor jutott eszébe, hogy hiszen a zsebében a kulcs. Egész meg volt dűhödve. Mikor végre bejutott, bezárta maga után az ajtót s ujra zsebrevágta a kulcsot. Bement a szobába, amely tele volt dohányfűsttel. Ugy dobta az asztalra a két vaskos könyvet, hogy azok tovább ugrottak s az ágy alá repűltek. Akkor elkezdett káromkodni. - . . . annak a cédának ! Mit akar velem ! Orrom-nál vezet ? De megemleget, ha egyszer a markomba kerűl a serénye. Dobogva járt le s fel, ömlött a szájából a szitok, jobban, mint ma a prédikáció. Egyszer keményen megrugott valamit, hogy belefájdult a lába. A sulyzója volt. Eszébe jutott, hogy hisz ő a ?vasprepa?, ahogy a kollégiumban hivták. Hamar lehányt magáról kabátot, inget, felkapta a két sulyzót s a derék huszonöt kilóval ugy megdolgozott, hogy szakadt róla a tajték.
Épen jó, hogy hozták az ebédjét. Farkaséhesen űlt neki. A legjobb falatnál földhöz vágott kést, villát : - Mit akar velem ez az asszony ? Egész nap ki sem mozdult, csak hevert diákosan a deszkaágyán és fűstölt keményen. A segédjegyzőt, aki meglátogatta, be se eresztette s hogy sokat okoskodott, majd megverte. Éjfélkor is ruhástól fekűdt még, de elaludt. Hirtelen felugrott. Megérezett valamit. A következő pillanatban megverték az ablakát. - Tanitó ur ! Tanitó ur ! Ölik az uramat ! Gyilkolják az uramat ! Csipkés Komárominé volt. A tanitó felkapta az asztalról kurta vasbunkóját s ki akart rohanni a házból. Az ajtó nem nyilt; nekiesett, megrázta, kiszakitotta a sarkából. - Jöjjön tanitó ur. Azóta vége. Rohantak a korcsma felé. Bent rémes jelenet. Egy ember az asztalra borulva s öten-hatan űtik, vágják ököllel, bottal, széklábbal. A vér patakokban ömlik. A tanitó beront. Két-három űtés jobbra-balra s véresen, szédelegve dűlnek a legények. Vagy kettőt leteper, mint a medve, mint a veszett farkas és pár perc mulva mindnyájukat kihányja a korcsmaajtón. Akkor azt bezárja riglivel s hozzáfog, hogy az asszonynyal felélessze a félholtra vert embert. A sovány Csipkés Komáromi támolyogva áll talpra. - Megölöm ! - orditja és a zsebében kutat. Parasztok ! Gatyások ! Bikkfagatyás parasztok ! A falamiámba tapostak. Kimosták a részeg ember fejét. Akkorára az előkeresett a zsebéből egy nagy penecilust, kinyitotta az araszos pengét s eskűdözött, hogy utánok megy. - Megölöm, - rikoltozta folyvást. - Ha én vagyok, én vagyok az utolsó Csipkés Komáromi. De mind leölöm, valahol egy bikkfagatyás paraszt . . Ott volt a részeg alakban a nagy familiából minden gőg, - egyéb lelkitulajdonság már nem maradt rá. Lefogták, lefegyverezték, haza cipelték az ágyába, ahol aztán el is aludt békével. A tanitó, mint aki jól végezte dolgát, elköszönt ; eszébe sem jutott a déli jelenet, csak otthon, ahol tárva-nyitva, kitörve várta az ajtó . . . Magával megelégedve mosolyodott el : - No legalább megmutattam, milyen a vasprepa. Harmadnap délben csak beállit hozzá, kiöltözve szépen, a Csipkés Komáromi pár. - Azér gyűttűnk tanétó ur, - mondta az ember, aki uri fajta parasztok szokása szerint, parasztosabban beszélt, mint a zsellérnép, - hogy mekköszönnyem, hogy nem érisztett el akkor éccaka. A mien kutya-gyerek vagyok, mind lebicskáztam vón az istenadta parasztokat. A tanitó nevetve látta a száraz embert, akiben józanon se volt kevesebb a fajgőg, mint részegen. Eldiskuráltak, mi volt, hogy is volt. Aztán indultak a vendégek.
- Menjen csak kend haza, - szólt az asszony az urához, - nekem még mondani valóm van a tanitó urnak. - Hászen mongyad. - Majd az orrodra kötöm - s tréfásan kitolta az ajtón. Az ember elkocogott, hallatszott, hogy a kis kaput is behuzta maga után. Az asszony ekkor nézett fel. Zavarodott volt, pirult, a szeme égett. - No . . . szólt a tanitó, akit lángok lobogtak körűl, mintha a pokolban perzselődött volna. - Tanitó ur, - szólt az asszony s a kendője csűcskét babrálta szemérmesen. - No. - Hát, hát . . . - Hát mán láttam a fajtáját ! . . . A férfinak leesett a karja, le az álla, le a nagy hősége. Most már mindent megértett. Ez a szemérmetlen célzás, ez olyan volt, mintha jeges zuhanyt bocsátottak volna a nyaka közé. - Ugy ? - kiáltotta berekedt hangon. - Hát osztán jó a fajtám ? Céda ! Érdemes beoltani vele a hires fát ? ! Felemelte az öklét s vadul, dűhöngve nézett rá. Az asszony előbb megijedt, elsápadt. Hátrált is egy lépést. Aztán magához jött és lobogó szemmel, kedvtelve nézett a tűzes legényre. Csak ugy áradt körűlötte a világosság, a fényesség. Kevélykedve, de meleg pillantással hajtotta félre a fejét. - Hát iszen én nem a Komáromiaknak kerestem a fajtát. Azoknak akármilyen jó vón, de nekem nem ! . . . S az arcán tűzrózsák égtek, perzselők, észveszejtők. Hirtelen lesűtötte a szemét, kecsesen megrántotta a vállát : - Hász iszen semmi na . . . - s mozdulatot tett, hogy elmegy. A fiatal férfi tisztára megőrűlt. Odaugrott az ajtóhoz, ráforditotta a kulcsot. És egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe a predikációból, a vasárnapi predikációból. Irta :Móric Zsigmond.
Valaki sir. Valaki sir . . . Öreg szobám ölében Busan ringatja a hold a fejét. És szaggatja az ősz némán, sötéten A szomoru fák lombos tetejét. Valaki sir . . . Haldokló kerti rózsák Emelgetik fel még bágyadt fejűk.
Most sirja el a nyár hattyu-dalából Az utolsó sort csendesen velűk. Valaki sir . . . Öreg szobám faláról Egy vén tűkör hosszan reám mered. Benne egy arc. Fonnyadt. Haldoklik ajka. Hajában beteg virág-levelek. Valaki sir . . . S az arc ott áll zokogva. Forró szeméből kihalt a sugár. Rám néz némán. Bucsuzik. Menni készűl. Elment. Meghalt. Ő volt a nyár. Valaki sir. Én sirok. A szobámban Busan ringatja a hold a fejét. S az erdőn egy fa tán remegve, fázva Most dobja el utolsó levelét . . . Bűky György.
Keresd az asszonyt. Abban az undóritóan rémes, állatias, borzalmas gyilkosságban, amely a minapában a tanyák között tör tént s amely borzadással töltött el mindenkit, minél erősebben faggatják a gyilkosjelöltet, annál több érdekes, sőt meglepő jelenség furakodik előtérbe. Azokon az érdekességeken kivűl, amelyek az első pillanatra szembeötlenek s amelyek a nagy tömeg előtt egyedűli érdekességek, még igen sok van olyan, amely után mélyebbre kell nézni, de amelyek azután meg is ér- demlik ezt a mélybenézést. Mert hisz csak pillanatnyi érdekességek azok, hogy megtámadnak éjjel egy gya-nutlan embert, hogy borzalmasan megöÍik, hogy a boszu perverz kéjével megperzselik, hogy befognak egy nehány embert s gyilkosokként vallatják, hogy a gyilkosjelölt megőrűl, hogy talán eredményt is érnek el s talán a halálnak is adnak egy embert, a társadalmi rend érdekében. Ezek csak muló érdekességek s csak a szenzációéhes közönségnek adnak pillanatnyi élvezetet, mámort. Az első nagy, szomoru érdekesség ott kezdődik, mikor a nyomozó hatóság, látván hogy rablógyil-kosságról nincs szó, - biztos hangon kiadta a jelszót, amely csaknem ez lehetett : keresd az asszonyt! És keresték az asszonyt, mert hisz régi dolog, hogy a férfi sorsa a nő ; keresték az asszonyt, mert bizonyára szomoru tapasztalat az, hogy ilyen szörnyű tragédiák nem játszódhatnak le anélkűl, hogy finom asszonyi hajszálakból kötött hálóban ne akadnának rá a tragédia véresen szörnyű rugóira.
Lélektanilag nem tudták másként megmagyarázni az esetet a nyomozó hatóságok csak igy, csak asszony révén. Talán az a gondolatuk volt, hogy férfi, ha nem rabolni megy, hanem bosszuját kielégíteni, akkor még van benne valami nemesen férfi, a butaság szűlte boszuvágy mellett is, akkor még sem sűlyed le annyira, hogy kielégitve bosszuszomját, még áldozata vonagló testének félig elevenen való megsűtésében is kéjelegjen. Aki ilyet tesz, az vagy őrűlt vagy őrűltté lett egy pillanatig a lelkében lappangó nagy, szörnyű fájdalomtól, amikor áldozata vonaglasában gyönyörködött. Keresték az asszonyt ! Kire, vajjon kire szomoru ez ? Az asszonyra ? Vagy talán a férfire ? Keresd az asszonyt ! S ha keresed, biztosan megtalálod. Itt találtak kettőt is. Az egyik felesége akart lenni az áldozatnak, a másik - a más felesége volt. Ugy mondják - a gyilkosé. S mind a kettő szeretője volt egy gazdag, öreg embernek, akinek sok pénze volt, de akit ennek ellenére valaki, - ugy mondják az asszony törvényes ura -- elkűldött a tanya közeléből - örökre. Ez a kép is tele van érdekességgel, bár régi, régi a nóta nagyon, csak nem végződik mindig ilyen tragi-kusan. Fiatal lányok máskor is szerettek már gazdag, öreg embereket, szép menyecskék máskor is megcsal-ták az urukat, - pénztelen fiatalokkal nagyon gyak-ran - pénzes öregekkel is örömest. S itt kezdődik egy még nagyobb, még szomorubb érdekesség! Fiatal lányok furcsa szerelme fölött gyakran szemet hunynak az anyák, a menyecskék szerelme fölött a pénztelen, nyomorult férjek s mindkettő fölött - a világ. Megbotránkozva csak akkor beszélnek róla, mi-kor egy-egy nagy tragédia miatt már kell beszélni és kell megbotránkozni. Akkor van mit hallgatni egy darabig a nyomorult teremtésnek, akit a nagy hallgatással szépen bevezettek előbb a bűnbe. De nagyon sokáig akkor se foglalkoznak velűk, hát mi az : el-bukni egy lánynak, hát mi az : a házasságtörés utála-tos bűnét elkövetni egy asszonynak !? Mik ezek ahoz a ?nagyobb?, véres szenzációhoz, amit ezek miatt egy őrűlt elkövet. Ez, csak ez áll az előtérben. S ha az elveszettnek véletlenűl nem sikerűl elkerűlni a bűntetést, a halált, akkor ugyan hány embernek jut majd eszébe, hogy méltó helye volna a szederjes arca, bűnös, halott férj bitófája mellett - egy másik bitónak is. A rémes, nagy tragédiák érdekességeinek, talán érdekesebb részét képezik ezek s talán érdemes volna néha ezekkel is foglalkozni, ezekről is gondolkozni. Gondolkozni azon, hogy ezeknek a szomoru érdekességeknek vajjon kik az okai. Talán a férfiak ? Talán az asszonyok ? Talán, talán mind a ketten ?? Irta: Vekerdy Géza.
Vigasztalan, borus szivek. Vigasztalan, borus szivek
öreg nézésű szép szemek, ugy szeretek belétek látni, bennetek szentséget találni. És nem szeretem, ha szemembe néznek. Nem szeretem, ha szivembe látnak. Nem szeretem, ha meglátják bennem szomoru mását a halálnak. Azt szeretem, ha ugy néznek én rám, mint egy meglátó, fényes, élő szemre. Ha ugy néznek rám, mint hogyha a sirom messze lenne, messze . . . Simonka György
Bukott kis bolondnak. Hozzad elébem a te könnyes szived. hogy lehajoljak irgalmasan hozzád ; hogy én, én, kegyes, öreg mártir, megcsókoljam az orcád. Megérezőbb és érdemesebb szóval ugy sem hivott még téged soha senki. És nem akart még ilyen értő búval senki megölelni. Hallod ? -- én fáradt, beteg szóval hivlak. Szomoru csókot szántam én tenéked. S azt érezem, hogy nem is kell már élnem, csak még e csókért és teérted. Szép hazugságok megcsalt kis bolondja, ölelésem a végső menedék, a megnyugovásod Hát néked adom testvér-szerelmem koldus kenyerét. Simonka György
Anyám álma; apám csókja Régi rózsák szabályos csokra fakó falakon : óbutorokon sápadt, magyaros tulipánok. Rajtuk a mulás, ez az isteni ős-hatalom. Komolyan ketyegő kopott falióra ; vén homlokára valami régholt, buzgó hitű mester finom kezével odavéste Jézust, a kereszttel. Itt öreg almáriom. Rokokó-oszlopain cifra vállát s polcait dacosan tartja. Benne poros könyvek s Napoleon kis bronz-alakja. Tört lábu, ósdi, vak tűkör elé állok s belenézek. Szivem beteges dobogása halkabbra csitul : Ó, a tűkörből búsan lehell rám az enyészet. Ó, nem tűkör ez ! Ősi, nehézszagu kripta : im, rámmered egy ifju halott, az utolsó és körűlötte sok régi butor : régi koporsó . . . . . . Tovább, tovább ! Én szivem, élsz még! Látod, mi van ott ? Fiatal rózsafapár : az anyám, meg az édes apám, aki halott, - már régi halott. Ó, ez a két kép ! ez a két fiatal rózsa ! Anyám, anyám, -- szemedben csuda nagy álom ragyod ! És az az álom - én, én vagyok . . . Simonka György.
Négy fal között. A kűlső élet bántó disharmóniái, a csunya álarc, amit az emberek magukra öltenek, hogy érdekeik számára nagyobb eredményeket hasitsanak ki az érvényesűlés áruraktárából, még az elvonult ember nyugalmát is megzavarják. Hiába szoritjuk szemeinket az elmélet betűire, hiába stilizáljuk fűlűnket finom intim zenéhez, a melódiákat elmetszi néha a piaci dűbörgés durva hangja, amely behatol hozzánk az elzárt ablakon keresztűl is. Ilyen kellemetlen hangok zavarják meg édes űnnepi illuziómat most is, midőn asztalomon sorakoztatom Mikszáth Kálmán negyvenesztendős munkásságának érté kes, megvesztegetően öntudatos és mindig művészi - eredményeit.
Senki jobban meg nem becsűlte azokat mint az utolsó tizenöt esztendő magyar irói gárdája ; becsben tartotta és nem követte. Lelkiismeretlen, tulajdon elleni deliktumnak tekintette behatolni ?Mikszátfalvába?, ebbe a speciális terűletre, ahonnét csak neki van költői jussa szines virágokat szakitani, ahol minden melódia elveszti bűvös csen-gését, ha nem ő intonálja. A magyar modernek, akiket az életviszonyaik és gyermekkori benyomásaik, tanulmányaik és vágyaik más környezetbe ragadtak, olyan művészeti hitvallások számára gyűjtenek hivőket, amelyeket a tömegvélemény ma még kárhozatosnak, erkölcstelennek és veszedelmesnek tart. - Utjokat nem kiséri siker, dicsőség, arany. Inség-től, nélkűlözésektől sajog némelyikök teste, de azért hódoló tisztelettel kerűlik el azt a terűletet, amely a Mikszáth Kálmán birtoka. Nem lopnak inspirációt az ő virágos kertjéből, nem erőltetnek naivitást irói beszédűkre, nem hozsannáznak a fajiságnak, mert ugy érzik, hogy ők nem naivak és nem is nacionalisták, de megkoszoruzzák, mint a legrajongóbb közönség azt a költőt, aki a nekik idegen környezetből, tőlűk egészen idegen költői eszközökkel, dogmákkal művészetet hoz felszinre. Komoly és tiszteletteljes meghajlással fogadják, ha körűkbe lép és nem kérnek tőle semmit. Most, hogy jubileumi űnnepén nagy anyagi és erkölcsi ajándékokat ad Mikszáth Kálmánnak a nemzet, a hivatalos irodalom klikkvezérei nemcsak a fővárosban, hanem a vidéken is, propagandát szerveznek a ?fiatalok? ellen. - Az érdem űnnepét, a művészet örömnapját hazug pathos szóvirágaiba burkolt komor gyűlöletűk fekete miséjévé avatják. Mikszáth Kálmán pedig gyönyörű ?modern? levelekben köszöni meg az űnneplést. - Nem akar űnneprontó lenni, nem akarja a tekintélyes alispán, polgár mester és irodalmi egyesűleti elnök uraknak szemére vetni azt a stilustalan, melodiátlan és brutális testvér-harcot, melyet az űdvözlő tirádák takarnak. Ő az űd vözlésekre kűldött űzenetekben is csak önmagát adja, - nem törődve azokkal a csiripelésekkel, vércsevilyogásokkal, amik körűlötte hangzanak. Ebben a hideg, öntudatos, szilárd magatartásában nyilatkozik meg az ő legigazibb egyénisége. Mikszáth csak a saját művészi reputációjával törődik, más érdekekkel való társadalmi és művészeti szolidaritás, könynyező álhumanizmus, fegyvertársi ölelkezések, ellágyulások, teljesen kivűl állanak az ő életprogrammján. L'art pour l'art embere ő egészen. - Nem avatkozik bele az irodalmi kűzdelmekbe, hanem tovább muzsikál az ő saját hangszerén, amelyet az öregek a legjobb igyekezettel sem birnak elsajátitani, mi, fiatalok pedig kegyeleles örömmel hallgatjuk, mint a mult zenéjét. Mikszáth nem űgyel az irodalmi vének űdvözlő irataiban minket csipkedő sorokra, ő csak a saját személyének szóló dicséreteket honorálja - s nem védelmez meg minket. Nekűnk kell tehát ezeket az izléstelen oldalvágásokat visszautasitani és megállapitani róluk, hogy az ormótlan, kulturálatlan emberi durvaság és művészi tehe tetlenség harci taktikája nyilatkozik meg bennök. Mikszáth könyvei most is velem vannak és arra gondolok, hogy befejeződhetik-e velök a népábrázolás az irodalomban, hogy a falu lyrájának minden költészetét Mikszáth ölelte-e magához és az utódok számára nem hagyott-e vajjon ezen a terűleten még melodiát ? A válasz nagyon nehéz.
Ugy gondolom, hogy amit lyrának nevezhetűnk a magyar népszokásokban, a mi bájos, elandalitó, kellemes verses hangulat van a magyar faluban, - arról nincsen nekűnk már sok megirni és kifejezni valónk. Azt Jókai és Mikszáth és az ő közvetlen epigonjaik kitermelték egészen. A nagyon szilárd logikáju, parasztosan kemény Tömörkény István sem talált már itt sok lyrai akkordot, pedig hihetetlen energiáju keresője a falusi idillnek, ő is már a paraszt psichologia talajára lépett és a tanyai élet realisztikus jelenségeinek vált nagyon pontos és megbizható krónikásává. - Én sohasem bitam megszeretni az ő verejtékes néprajzi pedantsággal felépitett genre képeit, de megbecsűltem hűségét és szeretetét ahhoz a szűkkörű, monoton környezethez, amelyből közel husz esztendős pályája alatt legalább ezer skizzet adott az olvasóinak. Tömörkény psichologiai kombinációi azonban teljesen a hétköznapok űgyleteinél maradnak, megismerjűk belőlűk a tanyai ember hétköznapi életrendjét, szokásait, hogy mikép végezi el munkáját, mikép késziti elő elméjében azt a tervet, furfangot, amivel a leggazdaságosabban lehet operálni. Arról azonban, mikor az a magyar paraszt lélek hevűletes lázba gyullad, mikor érzései és vágyai tombolva törnek ki az ő kis viskójának lomha nyugalmából, mikor a kasza megreszket a kezében, belső izzásoktól, arról nem beszél Tömörkény István. Arról nem szólnak sem Tömörkény, sem Mikszáth Kálmán, mikor a városi élet nagy eszméi az agitátorok ajkain elterjednek a faluban : mikor a régi rendben való patriarchalis hit meginog és megreszket a paraszti szivben. A tépelődő szomoruságáról, szociális álomvilágba kalandozásáról a magyar parasztnak csak a legfiatalabbak kezdenek mesélni. Szemere György Siralomház cim alatt öt-hat évvel ezelőtt adott izelitőt abból, hogy mikép látja meg a modern magyar szeme a mi parasztunk lelki vivódásait, de hát ez kiélezett hatásokra számitó szinpadi alkotás volt. Bródy Sándor megfűrdette az ő csodálatos impreszszionista lelkét a napsűtéses falusi környezetbe, de ő festői motivumokkal és szinfoltokkal dolgozott. Az iró, aki a paraszt lelki és érzéki evoluciójának tolmácsává szegődött, aki a föld szagától átjárt, de a históriai hagyományokból, a régi patriarchalis szokásokból már kibontakozott paraszt egyéniségét mutatja be : Móric Zsigmond. A magyar népmotivumok az irodalomban az ő működésével nyertek uj Mikszáth Kálmán és Jókai megállapitásait folytató jelleget, amelyek a mai falu erkölcsével és psichologiájával erősebb összhangban vannak, mint a Mikszáth Kálmán költészetének szimpompájával idealizált gyönyörű poemák alakjai. A ?Hét krajcár? cimű könyvében már bemutatja Móric Zsigmond a paraszt proletariátust a maga tragikomikus bárdolatlanságával és esetlenségével, de itt még egy korán eltemetett nagy ember, Petelei István sajátos borongásai hálózzák be az iró beszédét és nélkűlözzűk megállapi tásában azt az epikus nyugalmat, amely a dokumentumok beállitásához szűkséges. A már előlegezett rosszindulattal fogadott, a ?Borsszem Jankó?, kiszörkesztésében is részesűlt ?Sárarany? cimű még be nem fejezett regényében Móric Zsigmond már a mai magyar paraszt életének epikusává válik. Ebben a könyvben már meleg párák terjengnek, érzékeket bágyasztó parázna ölelésekre csábitó ösztöni párák, amelyek vad, rapszodikus indulatokba kergetik Tömörkény István hideg eszű parasztjait.
Ennek a regénynek alakjai már nem ballagnak fatálista lassusággal a magyar ugaron és nem alkusznak hideg furfanggal a zsidóval, hanem hajtják őket a vérűk, a szenvedésűk, meg a vétkeik. Sokat beszélűnk még a ?Sáraranyról. Irta: Halmi Bódog.
Irodalom.
Sidney Carton. Hangulatok egy könyv olvasása közben. Ötleteket, bekezdéseket, fejezeteket olvasok végig Sidney Carton ?Emlékek? cim alatt most megjelent könyvéből s minden egyes ötlet, minden bekezdés, de legalábl is minden fejezet után lezárom a szememet s a csendes, nyugodt lelki elvonultságban átélni, meglátni, felfogni, megérteni akarom ennek a kűlönös, impresz sziókkal teli lelkű embernek irását, szines, merész, dis-krét mondanivalóit, mély, metsző szatiráját s a bizarr, légies, minden hétköznapiságot levetkőzni akaró irói és emberi egyéniségét. Valóban asszonyoknak való irás a Sidney Carton könyve, asszonyoknak, akik izgalommal, pihegéssel, fantáziával s ideges megértéssel tudják kisérni egy merész, exaltált lélek finoman papirra vetett művészi meglátásait, akik nemcsak a hűvös, irodalmi kritika logikájával és törvényeivel nézik az iró művét, de akik a lelkűk egész álmodásával ölelnek körűl minden művészi szépet, minden költői eredményt, tisztán azért, mert az - Szép, mert Művészi. Finomságok, intimitások, diskrét jellegzetességek halk, egyéni melódiája ez a könyv s a hangulatokat megérző, a lélek diskrét titkait boncoló, a leheletkönnyű benyomásokra rezonáló lelkek szellemi táplálékául iratott. Sidney Cartonról sokat beszéltek abban az időben, amidőn - Rozsnyay Kálmánnak hivták s házasságot kötött a valala oly űnnepelt magyar művésznővel, Prielle Cornéliával. Hogy mikép fogta fel a közvélemény s a tömegitélet ezt a mindenesetre szokatlan és kűlönös frigyet, az nem tartozik az én kritikám keretébe, mert a Rozsnyay Kálmán házassága mi összefűggésben sincs a Sidney Carton könyvével s ezekről a finom impreszsziókról lehet irni a valaha annyira divatos és közszájon forgó nénémasszonyos locsogások emlegetése nélkűl is. Még Wilde Oszkárról beszél, az angol költő-fejedelemről, a Wilde : Dorian Grayéről és nehány rövid aperszű-ben, egy-pár ötlettel, nehány szóval oly tömö-ren, oly frappánsan és oly igazán jellemzi a költőóriást és halhatatlan művét, mint mikor más egy könyvet ir róla. H ogy azonban egy pillanatig se váljék unalmassá, vagy csak egyhanguvá is, Sidney nem időz sokáig egy tárgynál. Jár és kel Európaszerte. - Londonban, Páris-ban, Bécsben, Nizzában, Rómában, mindenűtt, ahol a művészi tökéletesség, vagy költői szép kiválóságaival, a legelőkelőbb társaság
képviselőivel, a művészetek vezér férfiaival találkozhatik. Ma Bécs, holnap már Páris az ő művészi meglátásainak a tere s mig bécsi impressziói közben Peter Altenbergről, az éjféli királyfiról, a Graben hőséről referál, a következő lapokon már Angliában van, Sarah társaságában angol főuri zsurokat figyel s az előkelő angol klubbok kimagasló művészi alakjairól rögzit érdekes apróságokat. Az impressziók például, melyeket Shakespeare városáról, az Avon bűbájos partjáról, Irwingről, a világhirű angol szinészről ir, - valóban egy meglátó, figyelő, tanuló elme és egy melegen érző sziv harmoniájának a gyűmölcsei. Hangulatait azonban nem kizárólag a kűlföld művészi szépségeitől és nagyságaitól kapja, nyitott szemekkel, éber figyelemmel jár ő a magyar földön is s Petőfi Sándorról, Jókairól, Laborfalvi Rózáról, Dérynéről, Tóth Béláról, Prielle Cornéliáról irott feljegyzései sok tekintetben ujak és distingváltak. Végigolvasva könyvét, egy kűlönös, szinekben sziporkázó szellemi panoráma áll az ember lelke előtt, melyről el kell ismerni a legelfogultabb kritikusnak is, hogy sokat járt, sokat látott, meleg szivű ember rendezte be és kormányozta. Hogy Sidney Carton irásmodorában van egy kis póz, hogy hangulatainak visszaadásában hellyel-közzel kérkedik, hogy néha tulmagas itélőszékről vet a mai társadalmi formákra és alakokra maliciózus megjegyzéseket ez igaz. Azért a sok szines képért, azért a nagy intelligenciáért, azért a sok tudásért, azért a mély ember és világismeretért azonban, amely a könyvéből felénk árad, még többet is megbocsájthatnánk ennek a mindig előkelő, mindig finomba öltözött, bohém europernek. - A Sidney könyvét Nemes Ármin könyvkereskedésében 4 koronáért megvehetik. . dr. Gonda Józsefné Jolán
A csók koldusai Ismeretlen nevű iró, bizonyára első kötete. Novellák, rajzok, hangulatok vannak a kis kötetben, egy élesen látó, gondolkozó és figyelő elme komolyabb érdeklődésre joggal igényt tartó dolgozatai. Az életben, a földön jár irásaival. Jól megnézi, megfigyeli alakjait, melyeket leginkább az egyszerű, mindennapi élet forgatagából ragad ki s megrajzolja szerelmöket, boldogtalanságukat, tragédiájokat hideg filozófiával, fatális következetességgel. A fővárosi utcát, a fővárosi élet zűllött tipusait, apró gonosztevőit figyeli kűlönösebb szimpatiával s a mit elmond róluk, a szituáció, a melybe rövid lélekzetű szerelmi életűket, apró, gonosz szenvedélyeiket beállitja, sokszor megkapó és leköti az érdeklődést, mert igaz és élethű. A könyv a Világosság könyvnyom dajából kerűlt ki. Ára nincs feltűntetve. Irta: Abádi Imre.
Az Irodalmi és Művészeti Társaság közgyűlése. Az Irodalmi és Művészeti Társaság a közelebbi napokban dr. Gonda József űgyvezető elnök vezetése alatt rendkivűli közgyűlést tartott a Fekete Sas női szalonjában. A rendkivűli gyűlésnek fontos tárgyai voltak. Igy elsősorban is foglalkozott a társaság, a korán elhunyt két társasági tag, Horváth József tanár és Báró Janka festőnő művészeti hagyatékának értékesitésével. Kimondotta a közgyűlés, hogy az értékes művészeti relikviákból kiállitást rendez s a tárgyakat sorsjáték rendezés utján értékesiteni fogja Horváth tanár özvegye és gyermekei s Báró Janka édesanyja javára. Ehhez képest a rendkivűli közgyűlés dr. Fiedländer Pálné elnöklete alatt Reich Ede, Endre Bé1a, Arany János, Vekerdy Géza és Adamovics Jenő tagokból egy bizottságot alakitott, megbizván e bizottságot a további teendők intézésével. A sorsjáték rendezésében való közreműködésre felfognak kéretni a helybeli jótékony nőegyletek, a mi az elnöknők ismert agititásukra tekintve, - bizonyára lényegesen fogja előmozditani a sikert. Felvette a társaság a választmány előterjesztése alapján Faragó Mátyásnét (Faragó Mátyás Központi Takaréki vezérigazgató neje) és Vajda Gyulát a rendes tagok sorába és pedig Faragónét az irodalmi, Vajda Gyulát pedig a képzőművészeti szakosztályba. A Horváth József elhalálozásával megűresedett pénztárnoki állásra Kruzslitz Károly helybeli tehetséges épitészt választották meg. Foglalkozott végűl a társaság közgyűlése az A Jövendő cimű irodalmi ujság terjesztésének a kérdésével is s határozatilag mondotta ki, hogy a változatos, élénk, tartalmas ujság fenmaradását a helyi kultura szempontjából feltétlenűl szűkségesnek tartja s felhivja kűlönkűlön is a társaság minden egyes tagját, hogy a lapnak minél szélesebb körben való terjesztése céljából kiki a saját hatáskörében tegyen meg minden lehetőt. Megjegyezzűk még, hogy a rendkivűli közgyűlésen a tagok majdnem teljes számmal részt vettek s a rendkivűli közgyűlés után : Popper Pál, Popper Ilonka, Pop per Erzsike, dr. Friedländer Pál és dr. Reiter Oszkár a társaság pártoló tagjai sorába léptek.
Köd. A vörhenyes tengerparton vándorló rőt falevelek tompán, siránkozva zenéltek. A gondozott parkok megfosztva szinűktől s a növények buja életétől, mezitelenűl terűltek el, laposan és sután. A tenger komoran homályositotta sötétebbé ezelőtt átlátszó kék testét s gyönge vergődése csak tömör és sulyos ivekben kiszélesedő
vonaglásnak tűnt fel, amely beleborulva a meszszeségbe, mint megoldatlan rejtély, sötéten nehezűlt a ködös horizontra, ahonnan sápadtan, lomha lassusággal emelkedett fel az álmos égbolt. Az egész tájék egy ideges, didergő hangulat volt, amely kényszerű akarással siet az elhalványulás, a sötét szűnet felé. - Ma halvány és tökéletlen volt az élet. Aki ezt mondta, vastag plédbe burkolt kis ember volt. Egyik parti padon űlt és egyáltalában nem csinált mást, mint rátámaszkodva a mellette űlő alakra, maga elé bámult. Társa fölrezzenve az unalommal és fájdalommal kiejtett szavakra, szomoruan ránézett, nyugodt arcvonásai uj formát nyertek s az apróbb izmok halk remegése csöndes fájdalommá enyhűlt. Később ugy tett, mintha gondolkoznék s lopva figyelte a mellette űlő emberkét, aki vergődő űtemekben köhögött a befejezetlen köhögések szűrkeségével. Sötét szemei lankadt bárgyuságán melegen, puhán ömlött át az a végtelen nagy, megölelő szeretet, amellyel szinte beboritotta a köhögőt. Nem mert szólani. Nem tudta, de ösztönszerűleg megérezte, hogy erős, egészséges hangja durva gyilkolója volna az est haldokló csöndjének, melyhez társának beteg lénye, szavai oly finoman illeszkedtek, mint sötét vizekre az árnyék. Hallgattak. Tompa, alig érezhető sulyokat éreztek mindketten. Távol lassanként finom parázsköd kezdett szitálni a tenger fölött, melyből kellemetlen szinekben vágódtak ki a hold ezűstös sugarai, mint elutasitott vendé gek. A fák árnyékai feketén nyultak el a partokon, hosszan, mintha vágynának. Most már diszharmonikus és kinzó volt az esteli táj. - Menjűnk, - szólott a vastag plédes. - Menjűnk. - Mondj valamit. Ma olyan sokat hallgattunk, hogy már kifárasztott. Ma nem csináltunk egész nap egyebet, mint hallgattunk. Miért nem beszélsz ? Te szoktál. Talán te is beteg vagy ? Nem hinném. Te élsz, - mond, mit láttál ma ? Ugy-e, semmit se láttál ? Mindenki elment már innen, csak mi vagyunk még itt. Holnap mi is elmegyűnk. Én már itt is fázom. Tudom, mit jelent. Elhallgatott és majdnem mosolygott is, mert érezte, hogy a mellette lépkedő erős, nagy ember reszket. De ez jól is esett neki és szinte ráfekűdt annak karjára. Ugy haladtak tovább. Csendesen folytatta . - Tavaly ilyenkor már ugy volt, hogy meghalok. Akkor jöttél te. Hurcoltál egyik helyről a másikra, de a nap már sehol sem volt nekem elég meleg. És tudom, tudom, hogy nem is lesz már sohasem . . . Most szeretnék valami szépet és szomorut mondani, most érzem, hogy sajnálom, hogy meg tudnám siratni magamat. Valami kűlönöset, forróságot érzek az egész testemben, ami jól esik, pedig olyan hideg van és ezután mindig, mindig hidegebb lesz s én mindig jobban és jobban fázom . . . De ha te nem hurcolnál engem, akkor már nem is fáznék, ugy-e ? De tulajdonképpen mi közöd is hozzám ? Mit akarsz velem ? Miért nem engedsz te engem meghalni ? Szemeiben lázas tűz lobogott, fenyegetően meredt társára, aki zavarodott döbbenéssel már-már sirni készűlt, de amaz megragadva karját, most már szinte kiabálva folytatta :
- Igen, igen ! Miért nem engedsz te engem meghalni ? Miért állottál az utam elé ? Hogy egy évvel tovább kinlódjam ; hogy mindennap eszembe jusson a holnap, amely talán elvisz ? Hogy mindennap lássalak téged, aki élsz, aki megölsz az életeddel ? - Pedig én már meghaltam volna. Vagy talán most élek, te gazemb . . . Megingott és végig vágódott a földön. A nagy ember riadtan hajolt le hozzá és karjaiba emelte. A hirteleni tragikus fordulattól szinte félőrűlten, összefűggéstelen, siránkozó szavakkal szólott az eszmé letlen emberhez, aki lassan, fokozódó kinnal vonaglott kezei között. Eszre sem vette, már szobájukban voltak s a beteget ágyára fektetve, nézte annak haláltusáját, valami irtózatos és a maximumig feszűlt döbbenéssel. Látva ezt a szörnyű csatát a halállal, lassanként kiűlt homlokára a verejték, melle észrevehető sűrű nyugtalansággal emelkedett, idegei vad ébredéssel formálták ki az öntudatot s érezte, hogy még nehány perc kell és rohamos izzósággal telitett érzékei egymásba csapva, meg kell, hogy őrűljön. Alvó életösztöne villámszerűen csapott le a nekivadult érzékekre, nem birta tovább nézni a haldokló irtózatos vergődését, karja és válla rövid, görcsös ivben megrándult, ujjai kűlön és ragadozó életet nyerve, mereven, szögletesen haladtak előre s elérve az inasnyakat, vadul és dűhöngő gyorsasággal összeszorultak . . . A beteg teste ezután mindössze kettőt-hármat rándult. Kint a köd ólmosan megsűrűsödve, ekkorra már a partokra is ránehezűlt. Ifj. Bibó Lajos.
Beatus ille. Boldog az az ember, aki nem ir verset Aki nem bajlódik rímmel és űtemmel. Aki jambusokban sohasem kesergett Boldog az az ember. Aki kedvesét nem verseli meg egyre, Kontya tetejétől cipője sarkáig, Aki ismerőse holtán keseregve Nem elégiázik. Aki a hazáról, hangzatos szavakkal, Nem ir kongó odát, de hiven szolgálja És a tavasz jöttén nem kap fel nagy garral Rossz pegázusára. Akit nem emészt el tulzott, balga remény, Mint könnyű vitorlát a haragvó tenger. Kinek élte maga a legszebb költemény
Boldog az az ember ! Kun József
Utközben. Májusi éjszakán haza ballagok. Csak a hold kisérget és a csillagok. Kertes házak előtt visz el az utam, Egy-egy ablak itt is, ott is nyitva van. Ki tudja, hányat is nyitottak ma ki, Hogy ott lopodzék be titkon valaki. Ki tudja, hogy mennyi tárt ablak mögött Vártak ma valakit, aki el se jött. Ugy lehet, engem is lesnek valahol És én nem tudom, hogy melyik ablakon! Kun József.
Művészet.
Impressziók : stylusokról. Egy ideges, nyugtalan, sáppadt ember kopogtatott a lakásom ajtaján ; aranyos szegelyű pápaszemet hord, amelynek az egyik űvegje homályos. Csak az egyik szemében látjuk lángolni az élet tűzes lángját. Tapossuk az élet utait, játszunk, álmodunk, kűzdűnk, szenvedűnk benne, egyformán rezeg körűlöttűnk a levegő, egyformán érint mindnyájunkat és mégis a célért való futásunkban ezerféleképen alakulunk. Egyűtt játszunk és mire megnövűnk, az élet naivsága, vagy szenzációi szerte űznek bennűnket egymástól. Amikor ez az arany szeműveges ember a szobámba lépett, akkor futott át a gondolatom ezen és ugy éreztem egyszerre, mintha valahol a tenger partján járnék és szines kagylót találtam volna. Ez az ideges, nyugtalan lelkű és vérű ember a mi prófétánk, aki érzi a lelkeknek ezt a szétválását és életét adja azért, hogy azokat közelébb vezesse egymáshoz. Egy stilust akar teremteni, egy irányt, ahol valamennyien összetalálkozunk.
Néztem ezt a szines kagylót és ugy keltek bennem ujra a régi képek : a századéves templomok világa. Össze-vissza szálltak a gondolataim a modern világból, az örök városokba, fényes utakon, vagy a középkori bizalmatlan, gőgös paloták közt, a pogány, meg a keresztény bazilikák felé, a nagy idők stilusai közt a katakombáktól a bizanci templomokhoz, a renaiscanceig. Már majd elfelejtettem őket, a szines kagylóról jutott eszembe minden. A hit, az álom birodalma a templomok világa innen nézve, mint ahogy álmodik az ember, amikor ott jár. Csodálatos világ, amely szomoruan feketedik a századok folyásában. Áhitatos, fenséges, mint a természet maga, de mint az őszi természet, borus, szomoru - legalább mi már olyannak látjuk. Más szeretetből, vagy hitből nőtt, az lakoznék bennűk, mégis mi már csak a beléjűk hordott évszázadok panaszát halljuk bennök. Elmult szép világ a templomok világa, ahol még a páncélos lovagok térdei meghajoltak a törékeny, liliomfejű, aranyékszeres Madonnák, Fiesole, BeatoAngelico, Delta Robbia angyalai előtt. Valamikor abból az égi szerelemből fakadt a művészet, az alakjai imádkoztak, ma minden ihlet a földi életből táplálkozik. Az érzékeny művész-lélek megérzi a kor szellemét és abban olvad föl, azt örökiti meg, a mi ott előtte elfut és meghal. Az épitőművészet mesterművei az emberi léleknek története évszázadokon át és maguk a kialakult stylusok nyiltan jellemzik korukat. Magán hordja a kor jellegét a román, az épitészet első forma-nyelve : a sötét szomoruságot, bizonytalanságot, álmodozást ; a magasba szálló felfohászkodást a góth ; csillogást, előkelő erőt a renaissance. A román templom a Dogmákból nőtt és épitője barátcsuhát viselt, a renaissance már emberi hiuságból és több köze van a földhöz, mint az éghez. A vallásosság nagy korszakai annyira megoldották a templomot és a templomépités egyes stylusait, hogy ma nehéz szerepe van a modern műépitőnek, aki ezen a téren is ujat akar alkotni. A tisztán egyéni, művészi megoldás szinte lehetetlen. A világ minden tájékán megtelepedtek már ezek a komoly épitészeti stylusok és Vásárhelyre is eljutott egyik most a susáni templommal.~Borsos József alkotásában szivesen elfelejtjűk, hogy az ő templomának az alapja is egy régi stylus. Semmiesetre sem kópia, csak mintha egy kiáltás elevenedett volna meg a művész lelkében a multból, amelyet uj elvekkel, uj anyagban, uj technikával közöl velűnk. A régi emlékek mellé uj vágyak, magyar formák, magyar virágok szövődtek, fonódtak, az ő lelkében is egy kis templom-ékszer szűletett a kezei alatt. Kicsiny helyen csak ugy vibrál a gazdag szerkezetű forma és minden felűletén, minden hajlásban, szögben, végződésben uj gondolatot és szinte cizelláló szeretetet találunk. Megállit bennűnket ez a kis templom és az első pillanatra megtetszik a megcsillanása. Kissé dekorativ, de egységes a hatása : olyan elevenen hat, mint egy szines ötlet. Néhány szokatlan, bátoran uj vonalvezetésnek nem találjuk ugyan meg rögtön a célját, de kis tanakodás után már megszeretjűk azt a ritmust, amelyet ez által nyer az épűlet. A templom belsejében, a reformáció hangulatában nemes egyszerűsitéseket és művészi mérséklést találunk és csak az épűlet szervéből folyó diszitést. Kár, hogy az erősen szines ablakok buján törik meg ezt a har-móniát.
Rosszul esik, hogy csak két oldalát láthatjuk az épűletnek, ezt is csak teljesen közelről. A sarkát éppen hogy le nem űti az arra járó kocsi. Ugy áll most ott ez a templom, mint a spórolt pénzen vett csecsebecse, a melyet - ha majd lesz - a szép lakásunkban a legdiszesebb helyre szántunk. Megérdemelné ez a templom, hogy egy szép zöld teret kapna Susán Vásárhelyen. Művészi alkotásokat nem igen volt módunkban eddig birálgatni. Valósággal elfelejtjűk itt, hogy az épitészet is művészet. A kritika nem szólalt meg itt még olyan téren sem komolyabban, - legalább nyilvánosan - a hol csekély érdeklődéssel műbecsű alkotásokat teremthetnénk. Egyetlen szigorubban számbavehető magánépűletűnk sincs a mi szempontunkból. Az épitésznek könnyű feladata van ; követ rak kövekre, megszokottan, lélek nélkűl, mert a közönség ncm kiván se stylszerűt, se ujat, legfeljebb száraz téglafalakat, szilárdságot, nagyobb ablakokat és jó munkát. Ebben a tekintetben városunk közönsége hibásabb mint épitészeink, mert közönségűnknek kellenének egyébb igényeiknek is lenni. A mikor mindenben magyarok, alföldiek vagyunk, a házaink csupa szedett-vedett, beszármazott idegen szavakat kiabálnak, semmi sincs rajtunk a mi karakterűnkből, a mi nagy egyszerűségűnkből, semmi sincs a mi az énűnkről beszél és a szépérzékűnkhöz szól. Valami idegen épitész ide telepitett egy-két épűletet és annak a formái, diszei terjednek az ujabb magánházakon a helyett, hogy karakterisztikusabb régi épűleteinknek egy magyar formája, egy kéménye, nagy foltu magyar virágaink, öreg hombáraink, butoraink, fejfáink adnák az inspirációt. Ott volna most már az etnografiai muzeumunk is. Nagyban segitene itt az agyag ipar is és szövetségestársa lehetne az épitésznek. Öreg cscrepeseinkben még élnek az egyszerű, hatalmas magyar virágok, a melyeket még apáik hagytak rájuk, csak épitészeti formákat kellene nekik adni. Segiteni is kellene ezeken a beteg embereken, ezen a haló iparunkon, a mely a legősibb az országban. Az ujabb mázakkal, sima felűleten egy kis szinérzékkel, izléses és kellemes hatásokat lehetne elérni az épűlet homlokzatán, vesztibűlökben, folyósókon. Csak hozzáértő ember legyen, a ki hozzá fog. Igy teremthetnénk meg az idevaló stilust az Alföld egyszerű széles vonalaival. Szomoruan látjuk azt is, hogy a festői, kedves magyar parasztházaink hogy alakulnak át durva izléstelenségekké az épűlet utcai homlokzatán. Nem kicsiny lendő ez és nem lehetne kedvesebbl foglalkozás, mintha már éppen elkerűlhetetlen - ezekel a helyes magyaros irányt fejleszteni. Nem járunk a fellegek között, a mikor erre felhivjuk közönségűnk minden osztályának a figyelmét. Endre Béla.
Adamovics Sándor sikere.
Egy törekvő, ambiciózus fiatal vásárhelyi ifju : Adamovics Sándor művészeti akadémiai növendék sikeréről vesszűk a hirt. Adamovics Sándor, Adamovics Döme hódmezővásárhelyi gör. kel. tanitó fia már évek óta a brűsszeli akadémián foglalkozik a művészettel s mint szobrász növendék ritka szép előmenetelt tanusitott. Legutóbb a növendékek között kűlönféle kompoziciók készitésére volt pályázat kiirva s Adamovics Sándor pályatervei az első dijat nyerték. Szivesen gratulálunk emez első, nagyobb sikeréhez a fiatal s tehetséges szobrásznövendéknek.
Megfigyelések a felhő-karcolók alatt. A "Base Ball"játék. New-York, május hó. Ha a járókelő, New-York űzleti negyedének legforgalmasabb részében ugy déltájt 12 és 2 óra között barangol, határozottan nincsen biztonságban a testi épsége. Ez alatt nem azt értem, hogy az autókra vagy a gyor-san száguldó cabekre kell űgyelnie, nehogy elgázolják, hanem egyéb veszedelemre célzok. Ez a veszedelem a lapdajáték, a ?base ball?. ?Base ball? és ?űzleti negyed? egyűtt való vonatkozásában kűlönösen hangzik, de a valóságban tényleg ugy van, hogy New-York űzleti negyedében szenvedélyesen folyik a lapdajáték. A mellék-utcák kocsiutját izmos, egészséges, jól kifejlődött ifjak töltik meg s a déli szűnet alatt dobják, űtik és kapják a kemény bőrlapdát, amely olyan töltött, hogy csak jól kibélelt, erre a célra szolgáló keztyűvel lehel elkapni. A meggondolatlanul és hirtelenűl itélkezők és azok, akik minden dolognak csak azt az oldalát látják, amely az ő igazukat védi, azt tartják, hogy ez a ?ball craze?. De bezzeg elfelejtik, hogy az a John, vagy az a Jim, avagy az a George, aki az ő 10-15 percnyi ebédidejét is a testgyakorlásnak, a lapdázásnak szenteli, okos dolgot mivel. A ?base ball game? amerikai nemzeti játék. A játék maga olyan természetű, hogy az abban való jár-tasság több éven keresztűl való gyakorlatot kiván. Azok a játszók, akik 5-10.000 dollár évi fizetés mellett nyilvános ?base ball game?-et játszanak, esztendők hosszu során át fejlesztették ki űgyességűket és a játékban való tudásukat. Izmos, űgyes, taktikai tehetséggel megáldott furfangos fickók ezek, akiknek a népszerűsége felér egy otthoni miniszter népszerűségével. Nincs az a tökmagnyi aproságu yankee, aki nem ismerné a nyilvános játszók mindegyikét és akinek titkon lappangó vágya ne volna, hogy valaha, - majd egyszer, esztendők multán - ő is ott játszon a ?pályán? 25- 50.000 főnyi lelkes közönség jelenlétében. Azok a kereskedők, akik a kirakataikhoz mennél több járó-kelőt akarnak vonzani, mai napság, a ?base ball? saison ideje alatt - április 14-től november 14-ig - a népszerűbb játszók jól sikerűlt fényképeit rakják a kiállitott áruk közé, avagy pedig óráról-órára közlik az Egyesűlt Államok kűlönböző terűletein lefolyt játékok eredményeit, amelyet - természetesen - az egybegyűlt közönség pártállásához hiven vagy hurah-kal, vagy a lehurrogásnak erre a célra
szolgáló számtalan visitó jeleivel kisér. Az amerikai az utcán folyton szalad, lót-fut, mindig tolong, taszitja a járó- kelőket, öklével töri előre magát ott, ahol a csoportosulás miatt erre szűkseg van. Amikor azonban az amerikai egy ilyen lapdajáték eredményekkel telerakott kirakat elé ér, egyszeriben megszűnik az ő számára minden. Akkor nem lát mást, csak a game-et, az isteni game-et. Az utcai gyerekekkel, rikkancs fiukkal egyűtt ordit, lelkesűl vagy zug és pisszeg. És hogy eközben fontos űzleti űgyeit hanyagolta el, amelyek esetleg érzékeny pénzbeli veszteséget is jelen tenek számára, azzal ő édes-keveset törődik. A base ball-t a komoly férfiakon, iskolás és utcai gyermekeken kivűl leginkább a yankee-leányok szeretik. Ezek az édes, kellemes, erélyes, fűrge, csinos, bájos, de többnyire nagyon műveletlen yankee-leányok. Ők a lapdajátékban is az erőt és az űgyességet szeretik. A szép szál fiukat, akik még a kivattázott ruha nélkűl is válasak, erőteljesek és szép növésűek. Bizony az amerikai leányok előtt a legkevésbbé sem imponál az olyan ifju, akinek tizennégy inches a gallérja ! Ha az ember számot tart arra, hogy intelligens amerikainak tartsák, akkor tisztában kell lennie a ?base ball? játék természetével, ismernie kell szabályait s azokat, akik a kűlönböző játékcsoportok tagjait teszik. Élénken emlékszem arra az első napra, amelyet New-Yorkban töltöttem. A Brooklyn Bridge állomásánál jegyet váltva az akkor még vörös fedő lapon nyomtatott ?Evening Journal?-t vettem meg. Nem is éppen azért, hogy azt olvassam, mert bizony az angol nyelv akkor még görög volt nekem, vagy nem is értettem. De megvettem az ujságot, mert érdekes képek voltak benne. Mikor leszállok és az ujságot a kezemben tartom, a szomszédom, aki valami munkás ember féle lehetett, rám szólott, alkalmasint valamit kérdezve. Emlékszem, hogy ennyit mondott : ?How about the Giantó, John `?? Ma már értem, hogy mi volt ennek a kérdésnek a tartalma, az, hogy a Giantó nevezetű játszó-csapat győzött-e, vagy az ellenfele. Mikor én akkor nem tudtam felelni a szomszédom kérdésére, az engem annyi szánalommal nézett végig, hogy szinte összezsugorodtam. Érdekes megfigyelni a ?fan?-ek (a base ball játék közönsége és pártolóinak ezt az elnevezést adták) lelkesedését és izgalmát, miközben egy érdekes játék folyik valamelyik játszótéren. Ha egy-egy érdekesebb ?inning? van, akkor a 15-50.000 főnyi közönség, mint egy ember áll fel, sivit, fűtyűl, űvölt, biztatja a játékosokat, valósággal uszitja egyik csapatot a másikra, dobog a lábával, a játékosokat keresztnevűkön szólitva suggestiókat ád nekik. Ha pedig a játékbiró egyik-másik csapat előnyére mond ítéletet, akkor a nézőközönség rögtön két táborra szakad ; egyik szomszéd a másikkal érvel, vitatkozik és legtöbb esetben az élénk vitát egy-egy valódi amerikai jellegű szóváltás követi. Impozáns, egészséges, lelket felűditő látvány egy-egy ?base ball game?. De szép és férfias látvány annak a 25-50.000 nézőközönségnek a viselkedése is, amely egy ilyen játékpályán elvegyűl. Ez az élet, az energia, az egészség, a józanság. Szóval tipikus amerikai mulatság ez, a yankee vér szűlötte. . . Az A Jövendő számára irta: Rácz Rónay Károly.
Szinészet. Amikor az igazgató ur haragszik. Az A Jövendő legutóbbi számában, egy rövid cikkecske keretében összegeztűk a téli szinházi szezon eredményét s megállapitottuk, hogy Szendrey igazgató nem tartotta be igéretét, illetőleg szerződéses kötelességét, amennyiben 16 előadás helyett csak 6 előadást tartott s az elsőrendű ujdonságokat nem mutatta be. - E kis hirűnk ugyancsak elevenére tapinthatott az igazgató urnak, mert csakhamar megérkezett főszerkesztőnkhöz cimzett nyilt levelezőlapja, amelyben állanak a követ kezők : "Csak 10 előadást igértem, ezek közűl nem hatot, hanem kilencet játszottam, nem két ujdonságot, hanem dr. Gondától elvárom, hogy tudja, hogy Buridán, Liliom, Kuruzsló, Lackovics, Találkozás, Szinészvér, Csöppség, Ördög (?), Édes teher nem bukott darabok, sőt hat közűlök nagy hirű is. Hát a Jövendő lehet közigazgatási lap, hanem aki valótlansággal támad bohém szinésztrup pot, művészi lap nem lehet. Remélem, nem dr. Gonda József irta? Szendrey." Amint e levelezőlap mutatja, az igazgató ur megharagudott. Ám erről mi nem tehetűnk s minden haragja dacára is kénytelenek vagyunk ujból konstatálni, hogy az igazgató ur van tévedésben s nekűnk eszűnk ágában sincs az elismerést érdemlő ? bohém truppot? támadni, mert mindössze is kérdéses kis cikkűnkben az igazgató ur, a gazdag és előkelőet játszó aradi igazgató ur helyben lejárt művészeti váltóit ovatoltuk. Az igazgató ur 1909. szept. 14-én kelt s főszerkesztőnkhöz intézett, sajátkezű levelében szóról-szóra ezt irja : Tekintetes Tanácsos Ur! Tisztelettel kijelentem, hogy a téli idényben legalább 16 előadást tartok, valamint a jövő nyári idényt julius közepén kezdem meg,stb. stb. Szendrey. Az igazgató ur tehát legutóbbi támadó levelezőlapján eldobta a sulykot, mert ime, nem tiz előadást igért, de 16 előadást. Nem igaz az sem, hogy kilencet játszott, mert csak nyolcat s midőn mi előző cikkűnk ebbeli tévedését ezennel ide módositjuk, a leghatározottabban fenttartjuk továbbra is azon állitásunkat, hogy a bemutatott nyolc darab nagyobbára bukott és közepes értékű. Bukott darab a Lackovics, a Szinészvér, az Édes teher, a Kuruzsló, közepes sikerű volt a Buridán, a Liliom (Piereféle), a Találkozás és a Csöppség. Hát igazgató uram ez az igazság. A szegény, bohém truppot pedig ne méltóztassék saját tiszteletreméltó személyiségével azonositani, mert ne felejtse el igazgató ur, hogy ha valaki tehetetlenné akart tenni egy igazán hajléknélkűl levő ?bohém truppot?, az épen ön volt igazgató ur, ki minden befolyását, minden erejét és minden igérő képességeit felhasználta, csakhogy a városi tanács ne engedje be téli előadások tartására - Nádasy Józsefet. - Igazgató ur, mi szeretjűk az ön bohém truppját, azért, hogy a gazdag aradi szinigazgatót olykor-olykor napirendre tűzzűk.
Szinjáték. E cimen dr. Bárdos Artur szerkesztésében szinházi hetilap indult meg a fővárosban. Ez az egyetlen magyar szinházi és zenei hetilap ; és az első magyar szinházi revű, mely a drámával, a rendezéssel, a szinészszel és a dekorációval és főként mindeme részletek teljességével : a mostanában forradalmi korát élő uj szinpadművészettel komolyan és szakszerűen foglalkozik. Dra maturgiai és kritikai dolgozatok közlésén kivűl a Szinjáték számon tartja nemcsak a főváros, hanem a vidék művészi és szinházi életének összes jelenségeit, közli a vidéki szinházak műsorát, a szerződtetéseket stb. A Szinjáték minden héten csűtörtökön jelenik meg. A lapot Sziklai Jenő budapesti könyvkereskedő Erzsébet körut 42. adja ki. Előfizetési ára : egész évre 12 kor., félévre 8 kor., negyedévre 4 kor. Egyesszáma minden könyvkereskedőnél és dohánytőzsdében 30 fill. kapható.
Szerkesztői űzenet. Irén. Helyben. Ostoba és tendenciózus pletykáknak ne tessék hitelt adni. A mint tetszik látni, az A Jövendő tartalmasabb és gazdagabb mint valaha volt. Az izlésre pedig higyje meg ön - épenséggel elég gondunk van s lapunkat bátran kezébe adhatja felnőtt leányának is. Hogy egyik másik modernebb tónusu novellánk vagy versűnk az irodalmi konzervativek felfogásába űtközik, ezt megengedjűk, azonban véleményűnk szerint mindig az a döntő, hogy a kiadott irás irodalmilag jogosult-e, művészi szép van-e benne, felfogásában, tartalmában, stylusában ott van-e a teremteni tudó művészi erő ? Ezt a magasabb művészi szempontot minden dolgozatunk leadása alkalmával szem előtt tartottuk s tartjuk a jövőben is.
