Hittem magamban
Budapest ,Tündér utca átmeneti szállás 1996.08.06. Az interjút készítette: Kovács Szabolcs
- Szóval hajléktalan szállóra jutottam el 42 éves koromra. Az okai. Önmagamban kereshetők. Semmiféle külső behatás, semmiféle rendszerváltás, se kommunizmus, se demokrácia semmi nem játszott közre. Kimondottan ennek az egésznek az okozója az én vagyok. Hogy hogy kerültem ide? Úgy, hogy bíztam az emberekben. Nagyon sok mindent csináltam életemben, voltam nagyon lent, és voltam nagyon fent. Voltam többszörös milliomos. Most itt vagyok, de nem sokáig. Véleményem szerint ez egy állapot, és nem jó állapot. Annyira nem jó állapot, hogy az én esetem legyen intő példa mindenkinek, hogy az ember már azon töri a fejét, hogy itt a vége, és nincs tovább. Én is így voltam vele. Amikor tőlem szokatlan módon a negyedik vagy ötödik éjszakát húztam le a pályaudvaron a hidegben. Akkor jött ez a lehetőség. Úgy mondom, hogy lehetőség, mert nem én kértem, nem én mentem, ajánlották. Szívem szerint nem fogadtam volna el, de az eszemre hallgattam, elfogadtam. Ez most már a hatodik hónap, mióta itt vagyok. Ami az értelme ennek az én számomra az az, hogy itt megvolt a lehetősége annak, hogy ne kelljen azonnal munkába állni, és elfogadni bármilyen rabszolga vagy kuli munkát csupán azért, hogy az ember a létfenntartását biztosítsa. Volt időm kivárni azt, hogy ha egyszer már tanultam az életben, akkor valahogy hasznosítsam azt a tudást, amit ha nem is belémsújkoltak, de egy idő után én magam akartam elsajátítani. Most ott tartok, hogy van olyan állásom, ami jó, de itt jön a mai világ átka. Korántsem biztos, hiszen, én megkapom a fizetésemet eddig rendesen, mindig, ami be van ígérve, de ha egyik napról a másikra azt mondanák, hogy viszontlátásra, akkor nincs kihez fordulni és kihez menni. Megszűnt, vége van, nincs. Az, hogy hajléktalan, én megpróbáltam és több ember a tudója, hogy én megpróbálom viccesen felfogni ezt, és mondani azt, hogy hé csöves... tulajdonképpen saját magamat is úgy állítom be, hogy most az vagyok, amikor itt vagyok. De mikor innen kilépek, már nem az vagyok. Rám még akkor sem, amikor, hogy úgy mondjam a legnagyobb szarban voltam, még akkor sem mondta azt senki, hogy csöves. Adok magamra, adok arra, amit mondanak, mert muszáj. Milyen a világa egy hajléktalannak? Rossz. Azért nagyon rossz, mert a hajléktalanból kétféle van. Az egyik az, aki ki akar törni mindenáron, mindegy mibe kerül, de kitörni. Ha másképp nem, akkor elmegy és betör, és lop két milliót, és kitört innen. A másik meg aki beletörődik, aki azt mondja, hogy nincs tovább. Mert ő már ötvenéves, hatvanéves, hetvenéves. Mit csináljanak vele, mit csináljon vele az állam? Tehát mit csináljanak vele azok az emberek, akiknek a pénzéből tartja el az állam. Őket nem kérdezi meg senki. Én itt vagyok ugyan hat hónapja, de ha engem kérdeznének, akkor én nagyonnagyon szelektálnám azt, hogy kik azok, akik megérdemlik azt, hogy odafigyeljünk rájuk, megérdemlik azt, hogy ezt a mentőkötelet odaadjuk nekik, és ha nem is húzzuk ki a gödörből, próbáljon rajta fölmászni ő maga. Persze ha kihúzzuk, akkor lehet, hogy beleugrik újra. De ha neki kell kimászni, akkor lehet, hogy nem akar beleugrani újra. Én itt megismertem nagyon sokféle embert. Én hiszem azt, hogy én tudok alkalmazkodni, a legaljától a legtetejéig mindenkihez. Szót tudok érteni velük. Meg tudom érteni azt, akinek nem sikerült. Meg tudom érteni azt, aki ezt lenézi. Hogy miért került ide. Valóban olyan emberi butaságoknak, véletleneknek kellett történnie, hogy az emberek idejussanak, hogy ezt mondhatni úgy is, hogy pechszéria. Mondhatnám magam példáját, de az én példám nem jó,
mert nem általános. Nem általános az, hogy a királyfiból koldus lesz. Mint ahogy az sem általános, hogy a koldusból királyfi. Csak álmok. De a királyfiból koldus, az valósággá válhat. Hogy nekem mit jelentett maga ez az intézmény? Sokat. Akaratomon kívül sokat. Nem a hitemet adta vissza, félreértés ne essék, a hitem az megvolt. Az mindig megvolt. Én mindig hittem magamban, és mindig bíztam magamban. Csak nem volt meg a lehetőségem arra, hogy be tudjam bizonyítani, mert amíg bebizonyítom, addig hol élek, és hogyan élek? Hát ez sikerült. És lehet, hogy viccesen hangzik, de meg lehet szokni ezt is. Ha az ember itt él. Meglehet szokni azt, hogy több ember, több vélemény, viták, veszekedések, s akinek nincs kiút, az megpróbál kiharcolni egy olyan helyet magának ebben a társadalomban, ahol hozzá nem szólnak, őt nem bántják, őt békénhagyják, neki már jó. Körülbelül mint a börtönben. Ővele nem foglalkoznak, ennyi. És itt is beáll arra, hogy neki ez jó. És azért jó, mert nincs más. De ha az én szemszögemből nézem, akkor kell lennie másnak, lehet, hogy eljön az az idő, amikor emlékezni fogok, biztos az itt eltöltött hat vagy hét hónapomra, és nem mondom azt, hogy nem minden öröm nélkül fogok emlékezni rá. Mert történtek itt is dolgok, amire az ember azt mondja, hogy csak a szépre emlékezem. Itt is volt jó, megismertem embereket, megismertem olyan embereket, akiknek az életfelfogása tökéletesen más mint az enyém. Én nem mondom azt, meghát nem is várja el az ember, hogy a hajléktalanoknak az iskolai végzettsége olyan legyen.... most húzzak egy határt, hogy ez egy tanult ember legyen. De aki már tanult ember létére, - és itt jövök én a képbe - idejut, annak már igenis szégyen. - Milyen iskolai végzettséged van? - Hát nekem elég sok. Van egy alap, ami azt jelenti, hogy az egy középiskolai érettségi. Ezen belül van egy gépipari technikum, tehát ahol ezt elvégeztem. Ezek után van három évem a jogi egyetemen. Utána van egy nagykereskedelmi egységvezetőim, ami kétéves. Ezek után mint végzettség jön még hozzá egy-két dolog, legyen az kereskedő, metróvezető, mert az is egy végzettség, az is voltam. Én majdhogynem az életemet azzal töltöttem, hogy tanultam. Ez abból adódik, hogy érettségizni nagyon nehezen érettségiztem le, és akkor állandóan rugdostak, hogy tanulni kell, és nem igazán tanultam. Majd amikor magamra voltam utalva, akkor már az, hogy jó élet és szép élet...akkor saját magamtól rájöttem, hogy ahhoz tudni kell. Hogy én azt a jó életet élhessem. és ne csak messziről nézzem, és irigyeljem azokat az embereket, akik gondtalanul élnek. Én gondtalanul éltem nagyon sokáig. De hát itt jön az a képbe, hogy én itt, ezen a hajléktalan szállón tudom, hogy mi az, amit ezek az emberek elítélnek, nem szeretnek, nem kívánnak, hiszen sosem élték. Nagyon egyszerű. Régen is azt mondták, hogy soha nem lehet azt akarni, amiről az embernek fogalma sincs. Hát azt nem kívánhatom, ha nem tudom, hogy létezik. Legyen az egy olyan gyümölcs, amit életemben nem ettem, én azt nem kívánhatom. Azt se tudom, hogy milyen íze van, vagy, hogy néz ki. És nem mondom azt, hogy én ilyen hittérítő voltam, de azért egyszer-kétszer elmondtam az embereknek, hogy azért létezik más világ is. Szóval létezik az az úgymond olyan világ, hogy bemegyek a közértbe a kiskocsimmal, és azt veszem meg, amire szükségem van, és amikor megpakoltam, megyek a pénztárhoz, fizetek és távozok. De létezik egy olyan bevásárlás is, hogy odamegyek, hát ennyi pénzem nincs, ezt nem veszem meg. Azt sem veszem meg, mert még nem kell, létezik ilyen is. Na most aki tudja, milyen az, hogy szükségleteim szerint tudjak vásárolni, az, azt hiszem, mindig ezt szeretné, hogy ez így legyen. Hogy lát egy cipőt a kirakatban, és nem azt mondja, hogy mibe kerül, hanem azt mondja, hogy tetszik. Mert a kettő között óriási differencia van, anyagilag. Megteheti, tetszik neki. Aki nem teheti meg, az azt mondja, hogy nem tetszik. Legbelül tudja azt, hogy nem tudja kifizetni. És itt butulnak el az emberek. Ez nem csak a hajléktalanokra, ez munkanélküliekre, csövesekre ugyanúgy vonatkozik. Itt butulnak el az emberek, hogy ők már bebeszélik maguknak, hogy a szép, az nem jó és nem kell. Lehet, hogy a szépérzéke azt kívánja, de tudja, hogy a zsebe azt soha nem éri el. Neki már
2
nincs is rá igénye. És belesüllyed, nem a középszerűségbe, hanem annál lejjebb. Hogy, most mondjam az alkoholt, hogy iszik. Minden ember iszik a maga módján. Mert lehet, hogy egy alkoholista megiszik, vagy legyen egy hajléktalan, vagy egy munkanélküli, aki megiszik négyszáz forintot egy nap, azért a négyszáz forintért megiszik négy liter bort. De van egy ugyanolyan ember, aki ugyanazért a négyszáz forintért iszik egy pohár bort. Na most, ha azt vesszük, akkor tulajdonképpen mind a kettő négyszáz forintot költött. Alkoholra. De az egyik azért, mert szereti és kívánja, a másik pedig azért, hogy butuljon tovább és ne gondolkozzon. - Mikor születtél? - 1956-ban. Budapesten. - Ott is nőttél fel? - Ott, Óbudán. Ott tanultam meg megbecsülni a pénzt, ott tanultam meg mindent tulajdonképpen, amit úgy hívnak, hogy élet. Ott tanultam meg nem félni. Ott tanultam meg nagyon sok újat, amit nem lehet megtanítani, amit nem lehet elmondani. Mert azt mondják, hogy mese. Igen, egy nagyon szép mese. Nem kívánom senkinek, hogy ott nőjön föl. Mert én sem azért nőttem ott fel, mert a szüleim úgy kívánták. Én azért nőttem ott fel, mert óbudai gyerek voltam, Óbudán csavarogtam, Óbudán jártam iskolába, éppen amikor jártam, és hát ezek az emberek voltak közel. Ezek az emberek tanítottak meg arra, hogy ha van kettő, abból adjál egyet oda. De ha van kettő, abból ne lopd el csak az egyiket. És ez ma már nincs. - Egyedüli gyerek vagy? - Nem. Van egy nővérem, édestestvérem nincs, csak egy nővérem. - Ő hányban született? - Ő 51-ben. Ő az úgymond intellektuel, és nagyon jóban vagyunk, szóval nincs köztünk ilyen probléma. Ő tanár, a férje tudós, szép rendezett családi életet élnek a maguk pénztelen módján. Mert amikor én dolgoztam, úgymond a fénykoromba, én egy nap többet kerestem, mint ők ketten egy hónap alatt. - Hol tanít a nővéred? - Középiskola. - És ő apáról a nővéred, vagy...? - Édesanyám. - A szüleid elváltak? - Hát igen. Szóval édesanyám első házasságából van egy nővérem, a második házasságából vagyok én, édesanyám meghalt, édesapám második házasságából van egy öcsém. Édesapám második házasságából a feleségének az első házasságából van még egy öcsém. Tehát, így kialakul a rend, tulajdonképpen. Mindenki mindenkivel valamilyen formációban. Nagyon sokáig én voltam a feketebárány az egész családban. A ház feketebáránya. Aztán, mikor elindult a szekér, akkor szépen kezdtem fehéredni, ez természetes dolog. Akkor, amikor kifehéredtem, mondhatjuk így, akkor jött a válásom, ezáltal elszegényedtem, lettem újra feketebárány, jött egy újabb kapcsolatom, újra kifehéredtem, és ez így ment háromszor. Most legutóbb negyedszer ebben az életben, ami azt jelenti, hogy egy ember négyszer padlót fog, hát én azt mondom ember legyen a talpán, aki negyedszer is képes felállni. Én háromszor fölálltam, nem is akárhogy. Most már negyedszer biztos, hogy nem fogok tudni úgy felállni, mint régen, de fel fogok állni. Mert engem várnak. Engem várnak azok az emberek, akik szeretnek, akik elismertek, akik tiszteltek. Nagyon nehéz lesz újra visszacsöppenni abba a körbe, lehet, hogy nem sikerül. Nem tudom. - A szüleid mikor születtek? - 27- be, mind a ketten. - És mi volt a foglalkozásuk?
3
- Hát nagyon régen úgy hívták őket, édesapámat, hogy fúrós, édesanyám pedig adminisztratív munkaerő volt egy gyárban. És irkált. Ha ezt nézzük, akkor munkásszülők parasztgyerekeként láttam meg a napvilágot. És így is éltem nagyon sokáig. Ezért volt a szüleimnek az az óhaja, vágya, hogy tanulj, tanulj, tanulj. És ebből a nővérem lett az, aki tanulás terén többre vitte. Nem mintha énrám panasz lett volna. Mondjuk, ha édesanyám nem hal meg ilyen korán, mint ahogy meghalt, akkor valószínűleg én pap vagyok, mert ezt a pályát szánták nekem. Nagyon vallásosak voltak. Ők azt szerették volna, ha teológiát tanulok, nem sikerült. Ez lett belőlem. Hogy úgymond magányos farkas, a világ csavargója. - Édesanyád mikor halt meg? - 15 éves koromban. - Miben halt meg? - Hát tulajdonképpen megégett. Elaludt, ráégett a hálóinge, megégett. Utána jött egy tüdőgyulladás, gégemetszés, elvitte. És akárhogy vesszük, tizenöt éves korom óta egyedül élem ezt az életet. Édesapám vidéken dolgozott, ő hétfőn elment, pénteken hazajött. És 15 éves korom óta az utca nevelt. Ilyen, ilyen vagyok. - Édesapádnak mi volt a munkája? - Ő volt a fúrós. Azt úgy kell elképzelni, hogy fúrt a fúrógép előtt. Ő aztán végül öreg fejjel elvégezte a műszerész sulit. Utána műszerész lett. - Hány éves volt? - Hát... én voltam 13... , akkor 40 évesen. Ő is szeretett volna többet tudni. Amit lehetett, azt tanulta. - Betanított munkás volt? - Az, az volt. - Tehát ő nyolc általánost végzett? - Nyolc általánossal ez volt. Utána hegesztőkészülékek javításával foglalkozott, nagyon jól keresett. Amikor már édesanyám meghalt, nem voltak anyagi problémáink, mert akkor már el tudott menni vidékre. - És hol dolgozott mint fúrós? - Ó nagyon sok helyen. Általában tsz- nél. Nagyon sok helyen. Szóval mindig maga a cég, hogy éppen hol kapott helyet. Mindig ugyanannál a cégnél volt, sőt a mai napig is annak a cégnek dolgozik mint nyugdíjas, de ha egyszer itt volt hely, ide mentek, ha ott volt hely, oda mentek, mindig így vándoroltak. Szóval amit ők csinálnak, azt talán ketten vagy hárman csinálják az országban, senki más. - Ez melyik cég? - Jó kérdés. Fogalmam nincs. Most már annyi nevük van, és apám is mióta eljött onnan, szóval így már nem igazán ejtünk szót róla. - És édesanyádnak az iskolai végzettsége is nyolc általános? - Nem nyolc általános volt. Ő elvégzett egy ilyen könyvelői tanfolyamot, nem tudom egyéves, vagy kétéves. Nem tudom, hogyan hívták akkor, ilyen továbbképző. - És milyen gyárban volt adminisztrátor? - Textilgyárban. Hát az olyan nagy zsidó cég volt. - A szüleid is Budapestiek? - Igen. - És a nagyszüleid? - Hát édesapám Szegeden született, édesanyám meg Budapesten. Hát az édesapám nagyszülei románok. Romániában éltek, édesanyám nagyszülei azok itt Pesten születtek, itt is éltek. - Ismerted édesapád szüleit? - Őket nem. Csak édesanyám szüleit. - Tudsz róluk valamit?
4
- Hát sokat nem lehet tudni róluk. Annyit lehet tudni róluk, hogy kutyabőrös nemes volt a nagyapám. Hát aztán ez nem igazán passzolt a... Ne értsd félre, nem a rendszert óhajtom szidni, mert én abban a rendszerben voltam milliomos, nekem az volt a jó. Ami az apámnak nem, ennyi... Édesanyám szülei pedig hát a nagymamám kétéves voltam amikor meghalt, nagypapám sokáig élt, a jó 90 évet megélte. - Arról tudsz, hogy mivel foglalkoztak? - Hát azt tudom, hogy a nagyapám mi volt. Hogy azon kívül ki mivel, fogalmam nincs. Hát még annyit tudok, hogy az apai nagyapám az csendőr volt. Ott Romániában. - És az anyai nagyapád? - Ő pedig őrnagy, a kommunista rendszerben. Rendőrségnél volt. Szóval ilyen, hogy mondjam heterogén az összeállítás. Hát volt abban a rendszerben jó is, rossz is. A mostani rendszerben jó is, rossz is, tehát mindig van jó is, rossz is, dehát az embereket azt nem lehet úgy megítélni, hogy éppen melyik rendszerhez húznak, vagy tartoznak. Mert mondom, én például a mai napig azt mondom, hogy a kommunista rendszer volt a jó, hiszen nekem az volt a jó. Hát én nem mondhatom azt, ami a Mari néninek volt jó, mert abból nekem se hasznom, se károm nem származott. Én azt mondom, hogy jönne vissza az a rendszer. Más azt mondja, hogy hú de jó, mert demokrácia van. Most neki mit jelent a demokrácia? Lehet szidni mindenkit, és akkor szidjuk, marha jó mert demokrácia van. És akkor szidjuk, teljesen mindegy, hogy ki van Magyarország élén.Ha azt úgy hívják, hogy Horn, akkor azt szidjuk, ha úgy hívják, hogy Kun Béla, akkor azt szidjuk, teljesen mindegy. De lehet üvöltözni a kocsmában, és ez nekünk nagyon jó. Ezt akarta a nép, megkapta. Na most ehhez talán még annyit, a hajléktalanokhoz visszatérve, hogy nagyon sokan vannak úgy, akik azt mondják, hogy mert ugye hát végigdolgozta az életét... Kérdezem én, kapott érte fizetést, nem? Ha végigdolgozta kapott érte fizetést. Hát nem a rendszer a hibás. Hanem, mint ahogy magamról is azt mondtam, én vagyok a hibás. Hát ő is hibás. De egy munkanélküli nem tudja belátni azt, hogy az ő tudásával már nincs szükség rá. Többet kéne tudni. Ő már vagy nem tud, vagy nem akar többet tudni. Ma már nincs száz emberre vagy kétszáz emberre szükség, aki téglát pakol, mert nem kell újraépíteni az országot. Nem úgy, mint 1946-ban. Ma már más van, elmúlt az az idő. De most akkor azok az emberek, akik tesznek, próbálnak tenni, azoknak az embereknek egy hajléktalan, egy munkanélküli nyűg. Hiszen tőle levonják, nem a három százalékot, mint valamikor, hanem a 45- öt. Azért, hogy például ez a szálló is fönn maradjon. Hát ezt valahogy másképp kéne értékelni. Én bevezetnék egy olyan kategóriát, voltak olyan elképzeléseim, volt itt időm gondolkodni, hogy azt mondom, hogy hajléktalan rendbe van. Arra is vannak kategóriáim. Van egy hajléktalan, aki fapados. Őneki nagyon jó, mert önállóan havonta egyszer ha megfürdik az úgy... Akkor van egy következő fokozata, ahol nyugdíjas, beteg, de nem kórházi ápolásra szoruló, akinek megvan az a havi 10-12 000 forint nyugdíja, az ad egy térítést. Ezért a térítésért kap valamit. Van egy fokozat, ami följebb van ennél. Ahova beteszem azokat az embereket, akik munkaképesek, de nincs munkája. Azoknak adok egy jobb lehetőséget, hogy ha elmegy munkát nézni vagy munkát keresni, ne úgy menjen már el, hogy nem tud megfürdeni, nem tudja kivasalni a ruháját. Hát körülbelül így, mint ez a szálló. És akkor nálam lenne még egy kategória, ahol azt mondom, hogy azok az emberek, akik dolgoznak, jobban keresnek, azokat úgy betenni, hogy igenis elvenném a pénzüket, és kényszeríteném tulajdonképpen ezzel őket arra, hogy rakja élére. Mert velem is előfordul az, hogy én megkapom a pénzemet, és történik valami, mindegy mi, és azt mondom, hogy nem érdekel. Mondjuk én tudom azt, hogy megint kapok. És akkor semmi nem drága. Megpróbálom mondjuk a régi életemet visszahozni legalább egy napra. Hogy ha ez sikerül, akkor már bánom, hogy mi a picsának kellett visszahozni, már elnézést, de tudom, hogy bennem van az, hogy én igenis így éltem, és így szeretnék élni. De ehhez még nem keresek annyit, hogy ezt megtehessem.
5
- Visszatérve egy kicsit a családodhoz. Azt mondtad, hogy édesapád Szegeden született, hogy került ő Pestre? - Fogalmam sincs. Édesapám egészen kiskorától már Pesten volt. Azt tudom, hogy édesanyámmal Pesten ismerkedtek meg, akkor már pesti lakos volt. És amikor én megszülettem, akkor megvolt a lakásuk, tehát akkor már nem volt az, hogy most pesti, nem pesti, mittudom én hány év kell ahhoz, szóval ő már régen az volt. - Milyen lakásotok volt? - Ez egy két szoba, ahogy régen mondták komfortos, egyedi fűtésű elég nagy lakás volt. Nagyon jó volt, én nagyon szerettem. Laktunk egy szobát hárman. - Az öcséiddel? - Nem. Édesapám meg édesanyám meg én, így hárman, a nővérem az édesanyám nővérénél lakott. Szóval ő nem lakott velünk. - Hány testvére van édesanyádnak? - Édesanyámnak, azt mondja, hogy van ... három. Abból már nem él egyik se. - És édesapádnak? - Édesapámnak van négy. Abból él egy, ha minden igaz, de amikor láttuk én voltam 10-11 éves, akkor jött ki a börtönből. Hogy miért volt, nem tudom. Mert akkor még nem értettem ezeket a dolgokat. Meg nem is beszéltek előttem ilyen dolgokról. Az egyik bátyja azt tudom, hogy az a háborúban halt meg. - Hogyhogy a nővéredet a nagynénéd nevelte? - Úgy, hogy amikor édesanyám elvált és újra férjhez ment, akkor elvileg egy ilyen hallgatólagos megállapodás volt, hogy ne az új apuka, tehát a mostohaapuka legyen az apuka, hanem az édesanyám nővérénél helyezzük el a gyereket. De ugye mi mindig úgy voltunk, hogy ugye itt laktunk mi, itt laktak ők. Mi a kettőben, ők meg a tizenkilencben. Ennyi volt a távolság. A napjaink is úgy teltek, hogy ott kezdtünk, itt végeztünk. - Mikor vált el édesanyád? - Hát, ez jó kérdés. Asszem a születésem előtt két évvel. Nem tudom. - És azt, hogy miért? - Hmm. - Nem meséltek róla? - Nem igazán, mert akkor én még gyerek voltam. És amikor édesanyám meghalt még mindig csak 15 voltam, tehát mindig gyerek voltam. Édesapám meg nem az a típus aki ilyen dolgokról mesél, mert ő világi típus, tehát ... ez megtörtént, elmúlt, kész. Ő nem rágódik rajta, nem hozza vissza azt, hogy ezt így kellett volna, vagy úgy kellett volna, ő realista. - Az öcséid mikor születtek? - Na, megint jó kérdés..., Hát van egy az a nagyobbik öcsém, ő már élt, amikor összeházasodott apám, akkor volt hat éves, a felesége volt 23, akkor volt a gyerek 6. Ha 73ban volt hat éves, akkor 67-ben született a nagyobbik öcsém. A kisebbik pedig rá három évre. - És ők nem éltek ott veletek, vagy akkor te már kikerültél? - Én eljöttem a családi fészekből, édesapám megnősült újra, akkor jött ugye az első gyerek. Mikor a második gyerek megszületett, akkor én már nem ott voltam. Nem jószántamból, hanem mert elküldtek. Hát ugye a feketebárány az távozzon innen. Én meg eljöttem. Szóval voltam annyira öntelt, hogy azt mondtam, megmutatom. - Hány évesen jöttél el? - Hát sokszor jöttem el. Mikor végleg eljöttem, mikor leszereltem, akkor voltam 26. De eljöttem én már 19 éves koromban. Akkor nem sikerült a bemutatkozás, aztán 25 évesen, és akkor 26 évesen, akkor már bemutatkoztam. Akkor volt egy három szobás összkomfortos lakásom. A feketebáránynak. Ők meg azt mondták, hogy önállóan 100 forint nem lesz a zsebemben. És engem ez hajtott, hogy ugye lesz.
6
- Milyen volt a gyerekkorod? - Jó. Tulajdonképpen semmi rosszat nem mondhatok rá. Amit meg tudtak adni, azt megadták. Amit nem tudtak megadni, arra meg nem voltam kíváncsi, mert nem tudtam, hogy létezik. Nekem olyan szabvány gyerekkorom volt, ami azt jelenti, hogy iskola, hazamenni tanulni, édesanyám elé menni. Én minden nap ott voltam a gyárkapuban. Édesanyám kijött, elmentünk bevásárolni, elmentünk a nővéremhez, nagyon jó volt. Mentünk haza. Szóval egy ilyen örök körforgás, hogy mindig ugyanaz. Én nem voltam csibész. Engem a lányok megvertek az általános iskolában, mert én ilyen voltam. Mikor édesanyám meghalt, akkor állt be tulajdonképpen ilyen változás az életembe. Amikor rá kellett jönnöm arra, hogy ahhoz, hogy az ember talpon maradjon... Megtanultam a csibészséget, megtanultam a csibészbecsületet, vagy ha úgy mondják, a betyárbecsületet, megtanultam talpon maradni. És aztán ezt tudtam is kamatoztatni az életben. Nem mondom azt, hogy nem volt ellenségem, volt, de én 42 éves koromig még mindig megúsztam. Mert meg tudtam úszni azt, hogy mindenféle konfliktust én le tudok rendezni. Ez talán legyen mondva erény. Nem szeretem a verekedést, de nem hátrálok meg. Én végigmegyek az utcán, bármikor, bárhol, és elémállhat bárki. Nekem bőven elég az, amikor én megjelenek, és ha én azt mondom két cigánynak, hogy utat, ők szétnyílnak, mindegy, hogy hány óra van, vagy hol vagyunk. És ezt onnan hoztam, onnan egészen mélyről, onnan nagyon régről. Nem félni. Márpedig fél az ember. - A szüleid milyen viszonyban voltak egymással? - Hát amíg én emlékszem, 14 éves koromig nagyon jó. Édesapám sportolt, állandóan mentünk meccsre, mindig le vagyok fényképezve mindenféle focipálya oldalán. Akkor még divat volt, hogy a család ment a szerető apukákkal, hát valamikor nagy futballista volt. Ő együtt focizott a Kocsissal, a Ciborral, a Puskásékkal. Aztán nem úgy sikerült a dolog egy sérülés miatt, ahogy elképzelte. - Miért, mi történt? - Hát az történt, hogy... szóval nem biztos, hogy ez egy belső sérülés, ez egy olyan sérülés, amit az én édesapám 19 évesen szenvedett el. Csupán annyi történt, amit a világirodalom, vagy az újságok is számon tartanak, hogy valamikor Sebes Guszti bácsi kiment egy bizonyos pályára, hogy két játékost nézett ki magának a válogatott számára, és amikor vége volt a mérkőzésnek, akkor a két játékos neve így hangzott, hogy Kocsis és .... És amikor ott ültek és megbeszélték, akkor azt mondták, hogy pénzfeldobással a Kocsis lett az ,akit elvittek. És nem az apámat. Szóval ez volt az a sérülés, ami végigvitte az egész életét, ő volt olyan futballista, mint a világhírű Kocsis. Sőt, többek szerint jobb volt. - És akkor ő abba is hagyta? - Nem. Egy- két évet kihagyott. Mondjuk elitta az eszét. Nekiállt piálni, és semmi nem érdekelte, semmivel nem foglalkozott. Aztán ő utána újra kezdte, de már soha nem jutott olyan magasságokba, mint kellett volna. És az NB-I -ből kezdett lesüllyedni. NB-II, NB-III., megyei első osztály. Ami a kitartására jellemző, hogy 46 évesen egy igazolt futballista, és játszott. Szóval ő hitt magában. És én is futballoztam. Én is NB-I-es futballista voltam, sokak szerint jobb, mint az apám. Nekem egy lábsérülés mondta azt, hogy elég volt 19 évesen. Én is mondhatom azt, hogy... szóval ha én ebből élnék, akkor én is mondhatnám azt, hogy az Esterházy mögöttem ült a kispadon... Ezek szép emlékek. Az ember egyedül van, megél belőlük. - Mitől romlott meg édesapád és édesanyád között a viszony? - Hát akkor, amikor én voltam 14, akkor az apám beleszeretett egy nőbe. Az én anyám nem volt hajlandó elválni, mindenféle családi rábeszélés ellenére sem, és ebbe bele is halt... - Általános iskola ott Óbudán? - Általános iskola Óbudán, középiskola Óbudán kezdődött. Megszakítással, mert egy évet kihagytam, amikor édesanyám meghalt. Majd befejeződött a középiskolai tanulmányom
7
tulajdonképpen Budapest utolsó iskolájában. Ide már tényleg csak olyan emberek jöttek, meg a tanárok is olyanok voltak, hogy levitézlett egyetemi tanárok, akik bolondok voltak, golyósok, gyógyszeresek, szóval ilyenek tanítottak minket. - Mi volt a neve ennek az iskolának? - Bem József Gépipari Szakközépiskola volt a neve. Elvégeztem. Nem mondom azt, hogy hú de jól, de elvégeztem. És ezzel a tudással jelentkeztem a jogi egyetemre, ahol a jelentkezésem után közröhej tárgya voltam, majd az elért 19 pontom után már nem igazán röhögtek ezen a dolgon. Hát természetesen káder szülők közül nem lehetett... Hát az enyémék mindenek voltak, szegények, csak káderek nem. Nem. Utána még egyszer nem, utána egy színházrendezői szak, onnan Major Tamás úr bólintott ki, akivel afférom volt egy Kazinczy versenyen. Nem engedett megnyerni csak második lehettem. És pont hozzá mentem be a színházrendezői felvételin, beszélgetésre, és hát őt fogtam ki. Hát ez egy... hogy mondjam, ez egy olyan ..., amikor az ember pechszériában van, akkor teljesen mindegy, hogy mit csinál, látszik rajta, hogy hulla, kész. És akkor végül harmadszorra a jogra fölvettek, elvégeztem három évet, majd úgy nézett ki, hogy megnősülök és Olaszországba távozom. - Kicsit beszélj még az általános iskoláról. Milyen tanuló voltál? - Hát úgy indult, hogy elsőben kitűnő, másodikban kitűnő. Utána hát ilyen jelesek jönnek, de a tizedeknél úgy nézett ki, hogy harmadik 4.9, negyedik 4.8, ötödik 4.7, hatodik 4.6, tehát mindig egy tizeddel romlás volt, majd befejeztem egy 3.6-al a nyolcadikat. Akkor jelentkeztem egy ipari szakközépiskolába... - Minek volt betudható ez a tanulmányi romlás? - Ez annak, hogy nem tudtam énekelni, ez az egyik. Nem tudtam rajzolni, ez két tized pont. Hogy nem tudtam tornázni, az három tized. Én egy vézna, csenevész gyerek voltam. Akkor jött a negyedik, már nem is tudom mi volt, a zene körül, még egy tized lejött. A lényeg az, hogy mindig így, egy tized. Aztán nyolcadikban már, ugye akkor édesanyám, hogy így mondjam, elég rossz állapotban volt, akkor már apámnak kezdődött ez a viszonya, és édesanyám megtudta ezt, és hát tulajdonképpen a két gyerek érezte ezt. Azt nem mondom, hogy nem törődött velünk, mert hazugság volna. Meg különben is halottakról vagy jót, vagy semmit. De hát akkor úgy nézett ki, hogy..., szóval én azzal éltem, hogy én nem vagyok semmire se jó. Meg majd milyen jó lesz, ha én is olyan idős leszek, mint az apám. Mert az apám büszke volt arra, hogy ő mindig tiszta fehér ingben, kivasalva, öltönyben járt dolgozni azt, hogy az anyám ezeket a fehér ingeket minden napra hogy állította elő, az nem érdekelte, na most, hogy ez is jó lesz nekem. Na most hát apám ötletére lett az, hogy jelentkeztem én sok helyre, dehát nem vettek föl sehova. - Hova szerettél volna menni? - Hát volt egy autóipari technikum. Hát ugye az akkor nagyon menő szakma volt, mert autószerelést tanítottak, de technikusi szinten, úgyhogy aki ott végzett, az mindjárt technikus is, jogosítványa is van, érettségije is, és autószerelő is. Oda felvételiztem, nem sikerült. És akkor mondtam én apámnak, olyan mindegy hát ... És akkor lettem én géplakatosipari tanulónak beiskolázva. Hát nem ipari tanulónak, szóval azért szakközépiskola, tehát azért az a szint legyen, hogy ne ipari tanuló legyen. Hát itt tulajdonképpen géplakatos szakon végeztem. - Ezt ő akarta inkább, vagy te is..? - Nézd, abban az időben nekem ugye mint 14 éves embernek nem volt annyi beleszóláson, mint ma. Abba, hogy majd mi lesz, meg, hogy lesz. Gyerekkoromban taxisofőr akartam lenni, meg repülővezető, meg ilyen marhaságok, de amikor jöttek a realitások, úgysem én döntöttem. Nem én döntöttem el azt, hogy mi akarok lenni. Akkor egy 14 éves gyerek az még nem mondhatta meg, hogy mit akar csinálni... Szóval abban az időben nem volt, hogy világgá megyek, meg süssél nekem pogácsát, meg belövetem a fülemet, meg nekiállok szipuzni, marhaság. Ilyen nem volt
8
- Azt mondtad, hogy egy évvel később kezted a gépiparit... - Nem. Azt mondtam, hogy egy évet hagytam ki. Mert az elsőt elvégeztem, és akkor halt meg az édesanyám, májusban, tehát az első év végén, és akkor kihagytam a következő évet, akkor dolgoztam. Apámmal, egy évig. - Miért? - Én eléggé anyás gyerek voltam. Nekem az anyám volt a mindenem. Lehet, hogy nehéz elképzelni ezt, főleg ma. Ma ilyen nincs is. Én annyira anyás voltam, hogy amit nekem az anyám mondott, az szentírás volt. Annak úgy kellett történnie. És mindezt a szeretete táplálta, ezt az egészet. Nem az, hogy ő jobban tudja, hanem az, hogy én istenítettem az anyámat. Mert ő jó volt hozzám. - Apáddal nem volt ennyire jó a viszonyod? - Apámmal őőő..., azért nem, mert például: kaptam egy hármast, hazamentem, édesanyámat másfél óráig kellett győzködni, hogy ne mondjuk meg apunak, hogy kaptam egy hármast. Szóval az apu az így nézett ki. - Büntetés járt érte? - Nem, hozzátartozott, hogy az én apám, egyetlenegyszer ütött meg. Ketéves koromban, mikor adott egy ilyen fülest, amit a kétéves gyereknek szoktak adni. És elbeszélésekből tudom, hogy akkor megálltam előtte, potyogtak a könnyeim, és azt mondtam neki, hogy most miért ütöttél meg? Soha az életemben nem vert meg, soha nem emelt rám kezet. De ott kellett ülnöm másfél órát és a lelkifröccsöt végighallgatni, amikor ezerszer gondoltam, hogy inkább adna egy pofont, aszt mehetnék már a túróba. De az én apám... Ő lehet, hogy melós volt, de szóval ez eszébe nem jutott. Soha. Én nem mondhatom azt, hogy engem ütöttek - vertek. Soha senki. Anyám néha ráütött a seggemre, ha valamit csináltam, de soha senki. Tehát nem abban a kimondott prolivilágban nőttem föl, hogy na most a gyereknek akkor a verés jár. És akkor gyerek mit csinál, kimegy és belerúg a kutyába. Nekem ilyen nem volt. Én is megnősültem, van egy fiam, még az elején, amikor a nevelésbe nyilván beleszóltam, annak a gyereknek a csodájára jártak. Mert mindig hívtak vagy az óvónő, akkor egy idő után a védőnő, akkor a főóvónő, amikor jött, hogy apuka...., mondom mi a baj a gyerekkel? Bejött a gyerek, ott áll a maga két évével, hát mit tud az a szerencsétlen csinálni? Rámnéz, ránéz az óvónőre, azt mondja nem akartam aludni. És mondja az óvónő, hogy az még hagyján apuka, hogy nem akart aludni, de azt mondja nekem, hogy kopjak le. Na mondom, igen kész. Nem akartam neki mondani, csak úgy magamban. Jól van húzzál innen, és akkor seggbe billentettem. És akkor mennek dumálni, hogy ez helytelen nevelési mód. Mondtam nézze, lehet, hogy nem egyezik, de ez a gyerek ez rosszabb, persze, mert gyerek. De amit tesz, azt tudja, hogy miért teszi. És amikor ő bűnös, odajön megáll, rámnéz, megfordul, és így kiteszi a seggét. Akkor megbillentem, kész. És tudja azt, hogy ő bűnös volt. Én lehet hogy ezért voltam hülye a fiammal szemben is, én sem ütöttem meg soha, én nem ütöttem meg se a feleségemet, a volt feleségemet, se a barátnőimet, egyiket sem. Az jóra nem vezet. Az erősnek joga, hogy gyenge lehessen, a gyenge nem tud erős lenni. - És amikor kihagytál egy évet, akkor édesapád mellett kezdtél el dolgozni? - Igen, igen. Hát tulajdonképpen egy ilyen 15 éves szaladj ide, szaladj oda, semmire nem való, semmire nem jó ember voltam. Hát ember-gyerekpalánta. Aki tulajdonképpen úgy nőtt fel 15 éves kora óta, hogy szívből gyűlölte az apját, mert a sírba tette az anyját. - Tehát őt okolod érte? - Hát muszáj őt okolni, hiszen azért halt meg. Mert ha neki nem lett volna ez a kapcsolata, hogy ha van is, és nem derül ki, vagy ezt nem vallja be, nem hozza nyilvánosságra, nem tudja mindenki... A sporttársai, az ismeretségi kör, mindenki szegény anyámon röhögött. Akkor csinálja úgy, hogy van a városnak másik vége és menjen úgy. Én elmondtam neki 16 évesen
9
azt, hogy míg élek gyűlölni foglak. Ő ezt tudja. Akkor kezdtem bejárogatni a téglagyárba, és ott megkeményedtem. - Hogy csöppentél bele ebbe az egészbe? - Hát akkor szórakozásra ilyen sok lehetőség nem volt ott Óbudán, volt két-három hely különböző együttesek játszottak. Eljártam oda, összejöttem az akkori 15, 16 éves keményfiúkkal, ide mentünk verekedni, oda mentünk verekedni. Akkor ugye megvolt az, hogy másik tér - külön kategória, belváros - külön kategória, Tripolisz - külön kategória. Kőbánya külön kategória, Óbuda - külön kategória. Akkor az ember arra büszke volt, hogy ő óbudai. Hát ezt nem hangoztatta a belvárosban, mikor egyedül volt, nem hangoztatta Újpesten, mikor egyedül volt, hanem ott akkor, hogy mondjam nem ez a mai világra jellemző piff-puff, meg lelövöm. Egynek egy a párja, aztán majd meglátjuk. Aki földön volt, azt nem bántották. Én még ezt tanultam. Nem az, hogy megrugdosom... Vége volt, utána bementünk a kocsmába. A magam 16 évével meg tudtam inni már egy pohár sört, például. Nagyon nem szerettem, mert keserű volt. Málnaszörpöt ittam a legnagyobb szégyenre. Mindig eldugtak engem. És akkor utána csupán annyi volt, hogy jó, akkor mi nem megyünk oda, ti nem jöttök ide. Meg volt beszélve a dolog. - Miért mentél végül is vissza a suliba? - Ez jó kérdés. Fogalmam nincs. Talán azért, mert akkor nekem az volt a dolgom, hogy tanuljak. Csináltam, amit az apám mondott. Ez egyértelmű dolog volt. Itt lázadozni, meg ellentmondani nem lehet, mert nem az, hogy nincs értelme, az ember azt tudta, hogy nincs értelme. Hanem minek? - A téglagyári fúkkal való barátság miatt ki is maradóztál? - Nem, azt nem lehetett. - Keményen fogott apád? - Azt nem lehetett. Se az ital, se a kimaradás. Szóval nála ilyen ne volt. Nála nem volt pardon. Ő azt mondta 10 óra, az 10 óra. Nem volt fél 11, nem volt negyed 11, a 10 óra az 10 óra volt. És ő úgy ment el például hétfőn dolgozni, hogy azt mondta nekem, hogy ezen a héten nem mehetsz el sehova, mindennap itthon kell lenned. És én nem mentem el, mert azt mondtam, hogy ő azt mondta hogy nem mehetek el. - Ő vidéken dolgozott? - Mondjuk Budapesttől 80 km-re. Mégsem mertem elmenni. Lehet, hogy most már úgy fogalmaznék, hogy nem akartam. De inkább nem mertem. Bennem volt, hogy és ha megtudja? Mert akkor Óbuda egy falu volt. Óbudán az apámat minden második ember ismerte. Jómagamat majdnem mindenki. Hát akkor én el mertem menni? De volt, mikor az apámnak azt mondtam, hogy szerdán szeretnék kimenni meccsre, azt mondta az apám, hogy rendbe van, kimehetsz, mikor van a meccs hét, kilenc, fél tíz. Első buszra nem férsz föl - szóval tőle tanultam meg az időt is úgy beosztani - tíz órakor itthon vagy. És én tíz órakor, ha hiszed ha nem, én otthon voltam. Pedig az apám ott volt 80 km-re Budapesttől. Saját kulcsommal bementem, senki nem kérdezte, hogy itthon voltam-e. - Te magadra főztél? - Hát a főzés később jött. Akkor még megvoltak ezek az önkiszolgáló éttermek, hétforintos ebédet lehetett enni, és én oda mentem. Ugye az iskolában megvolt az embernek a darab kakaója, meg a két zsömléje, mit kíván egy harminc-negyven kilós szervezet, semmi mást. - Hogy ment a suli? - Tulajdonképpen azt mondom, hogy kétféleképpen lehet az iskolát megközelíteni. Az egyik az, hogy nehezen végeztem el. A másik, hogy amit elértem, azt mondjuk egy középiskolánál a négy év tanulását, az én olyan két hónapra redukáltam. Tehát mondhatnám azt is, hogy kiráztam a kisujjamból. Mert ahhoz, hogy átmenjek, ahhoz mindig tudtam annyit. Az elején
10
még voltak ambícióim. Megmutatom én. Akkor kinéztek a többiek. Ugye hogy új iskolába kerültem. Itt nem szeretik az ötösöket, akkor csinálunk ketteseket. Nem tart semeddig. - Hogy volt az, hogy új iskolába kerültél? - Ugye amikor egy évet kihagytam, nem ugyanoda mentem vissza. Akkor jött ez a Bem József Ipari Szakközépiskola. Itt is volt egy az akkori elit, hogy úgy mondjam. Na most az akkori elit az abban különbözik a mostanitól, hogy mindent tudtunk. Mindent megtanultunk. Hát ha bármikor felszólított a tanár, bármelyikünk, aki ebben a körben volt, bármikor ötösre elmondja azt, amit kérdeznek. Hát beszéltünk ott mi mindenről. Akkor a többi jókat röhögött. Amikor más ott ült bent és magolt, akkor csak oda ment az ember és fejbevágta, hogy ne szórakozz már, nem kell tanulni, gyere ki az udvarra. Szóval itt a Bem Józsefben a harmadik-negyedik osztálynál már ilyen óvónőképző iskola is volt. Tehát mi voltunk az utolsó évfolyam. Hát akkor az ember mit csinál szünetben, csajozik, meg elfelejtettünk bemenni órára. Hát bocsánat... hááá, egyes. - Az első suliban kezdtél tanulni géplakatosnak? - Hát tulajdonképpen igen. Igen, az a gépipari szakközépiskola volt, ahol egy év után lehetett volna szakosodni. Hát ott még olyan tanárokkal, mint például a Novotninak a felesége, olyan tanárokkal, mint Kardos István író, ott még ők tanítottak. - És ez a Bem József ? - Hát ott meg a gyogyósok. Hát olyan történelem tanárunk volt, hogy például bejött az órára, leült, kinyitotta az osztálynaplót, milyen osztály ez? Ez már negyedikben volt. Elővette a noteszát, föllapozta, két andaxint bevett, ivott rá, szóval ilyen tanárok voltak. Tudtak ők, csak hát már... A matematika tanárunk pénteken bejött, na csönd lesz? Hát persze. És akkor ő a totóját csinálgatta a táblán. - Mikor fejezted be ezt a szakközepet? - 19 éves koromban. Akkor volt az első barátnőm. Hát mivel egy évet hagytam ki, 19 évesen, 73- ban. - Őt hogy ismerted meg? - Hát őt úgy, hogy abban a házban, ahol laktam, lakott egy lány, akinél minden évben egyszer a házban lakó fiatalság összegyűltünk. Hát ez meg volt engedve. Mivel ők éltek a legjobban, ott volt náluk. És neki volt a szalagavatója. És ott ismerkedtünk meg. Tizennyolc éves volt, egy nagyon jóhírű gimnáziumba járt. - Mennyi ideig tartott? - Jó másfél évig. Az én hibámból megszakadt, aztán utána a kapcsolatok azok ......, nincs panaszra okom, szó nincs erről. Csak az első időben megpróbáltam behozni azt, amit úgy éreztem, hogy elvesztettem.. - Azért is szakadt meg a másfél éves kapcsolat? - Igen, igen. Akkor jött az, hogy nagykanállal esszük az életet. Akkor ez elmúlt és 26 évesen nősültem meg. Aztán már így idősebb fejjel... szóval ha nincs 15 év énköztem és a lány között, akkor az már nem kapcsolat. Szóval én a mai napig így vagyok vele, én szeretem a fiatalságot, természetesen nem ebben az állapotban, amiben most vagyok. - Milyen volt az érettségid, hogy végezted el? - Nyögve nyelősen. Egyből meghúztak. Matematikából. Mert én azt hittem, hogy a matematika-tudásom az ki fog tartani. És matematikából eleinte ötös voltam. Harmadikban is négyes. Akkor már úgy voltam, hogy mindig abból éltem, amit azelőtt tanultam. Negyedikben amit tanítottak, én azt hittem, hogy fölfogom , ezt egy pillanat alatt, hiszen ráhelyezem a régi alapokra, és akkor mehetünk. Na most azokkal az alapokkal ez már nem stimmelt. - Mit csináltál érettségi után? - Hát utána a művészet, a Magyar Filmlaboratóriumnál. Hát mint vegyszer-összeállító kezdtem.
11
- Az mit jelent? - Az azt jelenti, hogy a filmezéshez használt vegyszerek teljes skálájának az ismerete, tehát legyen az egy iszme hívó, egy fekete-fehér hívó, egy fixír, egy lágyító, egy stabilizátor, szóval bármi. Azt tudni kellet nekem összeállítani. - Ezt 73- ba kezdted? Hogy kerültél oda? - Úgy, hogy jelentkeztem két helyre, ami, mint ahogy már nagyon régen kiderült, nagyon rossz választás volt, mert a másik hely, az akkori Május 1. Ruhagyár inferor számítás központja volt, ahol abban az időben ezekkel a lyukkártyákkal szórakoztak, mert hát ugye az volt a kezdet. Na most az 1500.-at fizetett, itt meg ezernyolcat, úgyhogy itt kötöttem ki. Ha akkor ott maradok, akkor azt hiszem, hogy másképpen néz ki ez az egész dolog a számítástechnikával. Így, sajnos, kimaradt az életemből. - Édesapád ekkor már újra nős volt? - Nem apám...azt mondja, hogy... 73- ban nősült. Akkor, amikor érettségiztem. A felesége volt 23 éves... - De ez nem az a nő aki...? - De. Akivel most is van. - De akivel megcsalta az anyádat... - Nem. Nem. - Mi volt akkor a felesége foglalkozása? - Betanított műszerész, ugyanúgy ahogy az apám. Ott találkoztak, ott jöttek össze. Aranyos, kedves. Most mit mondjak, négy évvel idősebb nálam. Ha lenne rá egy rossz szavam, akkor leköpném magam. Nem, semmi. - És meddig dolgoztál a laborban? - Hát a laborban dolgoztam egy másfél évet. Akkor megkaptam a hívóktól ilyen jó kis kiütéseket, akkor el kellett hogy jöjjek. Akkor elmentem, a hivatásos gépkocsivezetőit letettem az ÉPFU-nál, akkor amint azt letettem akkor mondták, hogy van lehetőség autókat vezetni. Nem volt hozzá kedvem, visszamentem a filmlaborba. Akkor megint egy évet lehúztam. - Most már 76 körül járunk? - Hetvenöt. És akkor behívtak katonának. De 75- ben már a metrónál dolgoztam mint segédvezető. - És miért hagytad ott ismét a labort? - Ugyanazért hagytam ott, mint azelőtt. Alkcemának hívják ezt az egész dolgot, és az ember már mindenhol tele van kiütéssel, és viszket mint a barom, muszáj volt. Akkor jött a metró. - A metróhoz hogy kavartál? - Volt felvétel, elmentem egy 3 hónapos tanfolyamra, kemény, húzós. Tényleg kell tanulni. Azt megint egy ilyen dacból. Na most akkor már csak azért is. Nagyon kemény volt. Ugye amilyen elvárások voltak abban az időben a metrónál. - Mit tanultál? - Én először segédvezetőként. Hát ez egy szakma volt, ami azt jelenti, hogy a vezető mellett nagyon összetett dolga van. Bemondja az állomásokat, meghúzza a vészféket, meg ajtót nyitogat. De szóval ami nem látszik az az, hogy bármi, akármi baja van a vonatnak, bármi a kocsitörésen kívül, tíz percen belül ki kell vinni állomásra a vonatot... Szóval énbennem mindig megvolt az, hogy én büszke voltam arra, amit tudok. Itt is. Én nem csináltam mást, én itt a metrónál hat évet töltöttem el, havi prémium volt, én egyszer sem kaptam. - Mert? - Mert én mindig csináltam a ... vagy nem voltam egyenruhában, vagy egyenruhában voltam, de késtem két percet, vagy tiszteletlenül beszéltem. A tudásomat elismerték, azzal nem volt baj. Mert ha arról volt szó, hogy most nem indul egy vonat, akkor beszóltak és mondták, hogy szóljál már a Józsinak, kérdezd meg, hogy mi van. Hát mondom: mik a jelek? Elmondták a
12
jeleket, és akkor az embernek hasból tudni kell ezt az egész sémát. Megnéztem, köszi, sikerült, megy. Nekem ez egy elégtétel volt. - Hova vonultál be katonának? - Nagykanizsára, jobban mondva először Nagyatádra és onnan Nagykanizsára, de még aznap. - Határőrség? - Nem, ez légvédelmi tüzérezred. Hát én mint híradós szerepeltem két évig. - Milyen volt a katonaság? Szeretted? - Hát akkor nem szerettem, mert ott éltem. De szóval ilyenek, hogy akkor most öngyilkos leszek, meg lelövöm magam, ilyen eszembe nem jutott. Szóval akkor valóban más volt. Ott az emberek összetartoztak. Ott nem az volt, hogy most minden hétvégén hazaszaladsz, és ha szombat-vasárnap nem vagy otthon, akkor bömbölsz, meg fölvágod az ereidet, mint ez a sok csöves, 19-20 éves hurka. Az egész nincs harminc kiló és akkor lőj be nekem, meg a fülbevaló, meg a kurva anyád.. nevetséges. Most mondjam nem egyszer előfordul az aluljáróban, hogy odajön; adjál már egy tizest! Menj a kurva nénikédbe. Hát felrúglak mint a szart, aszt vagy húsz éves. Szóval, én azt mondom, hogy ilyen tápszeres brigád nőtt fel mögöttem. Mert azok. Akkor a katonaság nem volt kemény. Ott az ember megtanulta hogyan kell csibésznek lenni, hogyan kell alkoholt venni, hogy ne bukjon le. Hogyan kell kimenni átöltözni civilbe, visszajönni..., minden olyat megtanult az ember, amit nem kéne, de akkor még voltak olyanok, hogy miniszteri szemlék. Még voltak olyanok, hogy hadgyakorlatok, amikről ma fogalmuk nincs, hogy mi. - Ranggal szereltél le? - Persze. Szakaszvezető. El kellett akkor követni némi kisebb csínytevést, hogy ne léptessenek elő őrmesterré, mert akkor hátha behívnak. Így nem szóltak hozzám soha az életben. Így leszereltem, mint első osztályú rádiótávírász, háromszoros élenjáró, egyszeres kiváló rajtolással, van a tarsolyban nagyon sok minden, amit úgy kérdeznek, én az is voltam. Mint ahogy mondhatnám azt, hogy én voltam párttag is. Kellett, beléptünk. Hasznunk van? Van. Kárunk nincs semmi, csináljuk. - És 77- ben, mikor leszereltél, akkor visszamentél a metróhoz? - Igen. - Meddig dolgoztál ott? - 82- ig. És 82- től jött a Budapesti Tüzép, mint munkaadó. 89- ig. Hát az a fénykor. Elkezdtem mint eladó. - Melyik részlegen voltál? - Minden részlegen. Értsek mindenhez. Engem így tanítottak. A Tüzépen belül végeztem el például a kereskedelmi egységvezetőt, ez két éves volt. Hát akkor lettem tulajdonképpen kereskedő. - Ezt közvetlenül belépésed után? - Nem. Azt nem lehet csak úgy, hogy jelentkezik az ember. Azt ki kell érdemelni. Hát másfél év után ajánlanak. Az ajánlatot vagy elfogadják ugye, vagy nem. Itt elfogadták, elvégeztem. Jeles eredménnyel. Itt szintén kijött az, hogy ki, ha én nem. - És akkor mentél fölfelé a ranglétrán? - Igen. Ezt elvégeztem, utána lettem telepvezető helyettes, aztán telepvezető. - És ez volt a fénykorszak? - Hát maga a Tüzép. A Tüzép volt a fénykor. Én erre dotálom azt az időt. Nem az első éveket veszem alapul, de mondjuk olyan 84-89- ig. Az ember anélkül, - mert ezt is megmutattuk, voltunk egy páran - hogy lopna, anélkül is lehet jól élni. - Mennyit kerestél? - Sokat.
13
- Ez mit jelent? - Inkább nem mondom el. - Miért? - Visszás. - Százezer fölött? - Volt olyan amikor száz fölött, amikor az emberek fizetése 4000 volt. Amikor még egy öröklakást vettem egymillió kettőért. Egy év után. - Mikor? - Hát vettem egy párat életemben. Melyiket mondjam? - Az elsőt. - Azt 25 éves koromban. - Azt még a házasság előtt? - Igen. A XII. kerületben. - Akkor már a Tüzépnél dolgoztál vagy még metró? - Papíron a metrónál, de hát voltak mellette dolgok, amiket az ember csinált. - És mit csináltál? - Akkor még orkánkabátok voltak, meg ilyen hülyeségek. Farmer. - Adtál-vettél? - Hát felajánlottak egy üzletet, ha üzlet volt elfogadtam, ha meg kellett oldani, akkor végiggondoltam, hogyan lehet megoldani. - Igazából meddig dolgoztál a metrónál? - Hat éven keresztül. - És emellett volt ez a..? - Emellett volt ez. Itt is ott is. Hát abban az időben másképp nem volt. Szóval nem úgy volt, hogy én kimegyek az utcára és azt mondom a rendőrnek, hogy mi a kurva anyádat akarsz itt, és a rendőr bólogat, és mindenki meg van elégedve, hogy nem csinált semmit. Hát akkor ez nem így volt. Akkor okosnak kellett lenni. Ma nem kell okosnak lenni, mert demokrácia van, na. Hát ezért van ennyi buta ember. - Hogy jöttek ezek az üzletek? - Hát olyan körben kellett forogni... - Ez, gondolom, nem a metró. - Nem, nem. Bár ott is volt. Légiós. Együtt dolgoztam vele egy-két napot. Ezt kéne csinálnunk, csináljuk. Mi a vége? három éven felül? hát az húzós. Akkor találjuk ki, hogy ne legyen annyi. Járni kellett az ember agyának, az biztos. - Mennyit kerestél ezeken az üzleteken? - Mindig csurrant-csöppent annyi, hogy ... akkor még volt ilyen spórolós időszakom. Félretettem, hogy legyen. - Ebből lett a lakás? - Igen. És hát akkor az ember megvette Pesten a dollárt, elvitte Debrecenbe eladni, mert ott négy forinttal többet adtak érte, mint itt. Vagy elvitte a szovjet határra. Ezek mind olyan dolgok voltak, amiket, hogy mondjam, becsületes ember nem csinál. - Nem volt lebukás? - Volt ahol volt, volt ahol nem. - Mekkora volt az első lakásod? - Három szoba összkomfort. - És akkor költöztél el végleg otthonról? - Nem, akkor volt már albérlet. - Ez hol volt?
14
- A világon én annyi helyen laktam, hogy az nem fér rá a kazettára. - De miért voltál akkor feketebárány, mert azt mondtad, hogy végül is azért jöttél el otthonról..? - Hát azért, mert mikor az elsőt megvettem, akkor már 25 éves voltam. - És előtte? - Az albérletek, aztán megint haza, megint albérletek, megint haza, elvileg mindig otthon kötöttem ki. És ebből jön a feketebárányság. Neked soha nem lesz semmid, mert te nem tudsz megállni a lábadon, mert te mindig hazajössz. Ez volt az, amikor már meguntam egy idő után. Az apám is azt mondta, ha elmész, menj el. Hát a kurva anyád. Rábasztam az ajtót úgy, ahogy volt, öt év múlva látott. - Egyedül laktál az első lakásodban? - Persze. - Mikor ismerkedtél meg a feleségeddel? - A metrónál. Három évig éltünk együtt, és akkor utána vettem el feleségül 80.., igen 80- ba, mert 80- ba született a fiam. És hát tulajdonképpen mikor a Tüzéphez mentem, akkor már elváltam. - Hány éves volt a feleséged? - Kettővel fiatalabb mint én. - És mit csinált a metrónál? - Vezette. Ha el tudsz képzelni egy szabad szájú nőt, én nagyon nem szerettem, megmondom a frankót. Mert én nem szeretem ha egy nőnek a szájából kilóg a lófasz. Ő meg ilyen volt. Jó. Mutatós darab volt. Most ez lehet, hogy nagyképűen hangzik, de mindig büszke voltam azokra a nőkre, akiket én választok, mert inkább a minőség, mint a mennyiség. Kevés volt, de azok olyanok voltak, hogy... - És miért vetted el? - Hát ezért, mert ... Leszerelése után ugye mit csinál az ember, keresgél, keresgél magának valami lányt. Ugye két év, az két év. És hát volt itt egy csoportvezető, rendes srác volt, aki mondta, hogy na Józsi, ezt a nőt felejtsd el, ezt még fehér ember nem érte utol. Jó, mondom, akkor majd utolérem. De le kell szoktatni erről, hogy csúnyán beszéljen. Hát aztán ez egy olyan jó féléves, egyéves munkám volt. - Azért vetted el, mert jött a gyerek? - Igen. Hát tulajdonképpen nem akartam elvenni, csak a gyerek után, csak a szülei ragaszkodtak hozzá. És úgyis elvenném, teljesen mindegy. Akkor vegyük el most. . - Milyen volt a házasságotok? - Hát sok mindent nem lehet róla elmondani. A házasságunk hatodik hónapjában már a válóperen járt az agyunk. - Nem ment? - Ennyi történt. Nem tudom. Fene tudja. Rá egy öt-hat évre mikor találkoztunk, akkor már volt az, hogy próbáljuk meg újra. Ááá, mondom... csak a töltött káposzta, azt az egyet ismerem melegítve. - Végül is mitől nem működött, azt mondtad előtte három évig együtt voltatok? - Hát attól nem működött, hogy én egy játékos ember voltam világéletemben. Ami jelenti azt, hogy minden ,, hangszeren ,,. Nem lehet olyat mondani, amit én ne játszottam volna el. Legyen az kártya, lóverseny, mindegy. Namost hát, ez meg időt von meg emberektől. Főleg a feleségemtől. Nem bírta. .- Megcsalt? - Fellázadt. - Mikor kezdődött a játékszenvedélyed?
15
- 17 évesen. de mondhatnám, hogy ötéves koromban. Mert ötéves koromban én már tudtam römizni, ultizni, snapszerozni, apám megtanított mindenre. Azt mondta, hogy legalább ezt az egyet ismerd. Aztán így belecsöppentem. - Mekkora pénzek voltak? - Mikor mennyi volt, milyen társaságban ültem le játszani. - Felső határ? - A csillagos ég. Hát most van felső határ, mert nincs pénzem. - Szoktál nyerni? - Hát ezt így nem igazán kategorizálni... Ha az ember nem nyerne, állandóan vesztene, akkor nem csinálná. - Mikor váltatok el? - Hát 80 februárjában nősültem, és 81 februárjában mondtam ki a boldogító nemet. - És a lakás? - Hát az nála maradt, ezen változtatni nem lehet. Hát ő a fiammal él. Ki lett írva, ő lett a gyám. - És akkor te eljöttél? - Hát az első percben. - A bíróság neki ítélte a lakást, vagy pedig te akartál eljönni? - Nnnee, inkább én mondtam le róla. Szóval abban az időben másképp nézett ki ez a nyitottság, akkor még nem volt az, hogy anyagi szerződést kössenek a házasság előtt, hogy a házasságba én ezt hozom, te azt hozod, akkor minden közös volt, és a férfi fogja meg a ruháit.... - Megviselt a válás? - Érzelmileg nem. Anyagilag nullára kerültem. - Ekkor már a Tüzépnél vagy? - Hát jó utána jött a Tüzép, egy jó másfél évre rá. Mert 82 áprilisában kerültem oda. - És mit csináltál addig? - Közben még metróztam. - És sok helyen voltál még a Tüzép előtt? - Voltam egy-két helyen. - És a Tüzép előtt, akkor is albérlet? - Akkor is albérlet, igen. - Mikor keveredtél a következő lakásba? - 85 körül. - Vetted? - Igen. - Ez mekkora lakás volt? - Ez egy egyszobás. Mindig mentem lejjebb. Már értékben. Mert az utolsó, az a Mező Imre úton volt. Nahát nem az volt az utolsó, Kalocsa volt az utolsó megálló. Aztán azóta semmi. - Az elsőt egy millkóért vetted? - Három és fél millkóért. A második az 1.8 volt,.. - Azzal mi történt? - Eladtam. Kellett a pénz. - Lóverseny, kártya? - Nem. Hát azért ott nem tartottam, hogy ezért a saját lakásomat Én nem az a játékos voltam... - Hogy történt? - Az üzlet. Aztán vagy sikerül, vagy nem. - Milyen üzlet? - Nem ide tartozik. Nem sikerült, ennyi. - Titkos?
16
- Mondhatjuk úgy is, hogy titkos. Vannak olyan dolgok,... hát ez egy olyan dolog, hogy ez itt elhangzik. Na most ne azt mondd, hogy nem lesz felhasználva, mert akkor minek rábeszélni, tehát valahol lesz. Ebből, hogy név nélkül, a kérdésekből kiderül az, hogy név nélkül is meg lehet jeleníteni egy embert. Mert ha lejátszod valahol, akkor legalább 10-ből 9 felismeri, ez egy természetes dolog. Én mondtam olyan dolgokat, amiről fel tudnak ismerni, ezért hadd ne adjam ki a többit. - Tehát eladtad a lakásod..? - El kellett adnom. Kellett a pénz valahova. Máshogy nem volt. Eladtam, akkor mentem a maradékból albérletbe, befektettem a pénzemet, nem sikerült. Megint nem volt. Mire lett megint, töredéke annak, amit várt az ember, abból vettem megint egyet. Hát akkor az még kisebb lett. - Az egyszobás lakásod hány négyzetméter volt? - Az 36, de nagyon jó helylen. Ez a másik másfél szobás volt, de a Nagyvárad térnél. Nagyságrendileg emelkedés, anyagilag veszteség. Mert a Nagyvárad térnél egy másfél szobás lakás a felét nem éri az előző egyszobásnak. - Azt mennyiért vetted? - Az olcsó volt, 800.000. - És megint üzletbe fektetted? - Hát tulajdonképpen nem, mert elmentem vidékre.. - 89- ben mentél el? - Nem. 92- ben. - És 89- ben ért véget a Tüzép? - Igen. - Mert? - Mert jött a rendszerváltás. - És csődbe ment, megszűnt, átalakították? Vagy csak téged mozdítottak el? - Nem, sokan jöttünk el önként. Mert akkor már úgy volt, hogy a vállalkozások korát éljük, én önként jöttem el. Nem sikerült. - Kaptál végkielégítést? - Dehogy. Abban az időben nem volt ez még divat. - És akkor mit csináltál 89 után, vállalkozóként indultál? - Hát igen. - És lehet tudni, hogy ezek milyen vállalkozások voltak? - Azt már inkább nem. Ez már nem olyan történelem. Most nem azt mondom, hogy öt éven belül van, de jobb ezt hagyni. Ami azelőtt volt, az egy dolog. Az megtörtént, tehetnek egy szívességet akárhol. - Ezekbe a vállalkozásokba egyedül szálltál be vagy társakkal? - Is, is. - És hogy kerültél vidékre? - Megismerkedtem egy lánnyal, és tulajdonképpen így. - Kalocsa? Ott vettél egy lakást. - Ez titok. - Számomra titok, vagy mindenki számára titok? - Ez mindenki számára az. Tudniillik amíg nem dolgozom föl magamban, úgymond, közlésre alkalmas állapotra vinni, mindaddig titok. Nem azért titok, mert nem lehet elmondani, hanem azért, mert nem tudom elmondani. Mert nem tudom meghatározni azt, hogy hogyan mondjam el. Így, vagy úgy. Ami ezelőtt volt, azokat az ember már feldolgozta. Azokat el tudja mondani,
17
amik elmúltak. Itt vannak még olyan sebek, amik nem hegedtek be és nem tudom, hogy én magam fogom ezeket a sebeket begyógyítani vagy nyitva hagyom. - Azt azért mondd el, hogy mikor kerültél vissza vidékről? - 94- be. - És akkor hova kerültél? - Kórházba. - Mi volt a baj? - Tbc-gyanú. De nem ez volt a fő probléma, hanem a lábam. Szinte menni nem tudtam. - Miért, mi történt? - Semmi. Ez az, amit a mai napig nem tud senki. Leágazások, szövődmények. Senki nem tudta. És holtfájdalmakat éltem át hosszú hónapokon keresztül... - Meddig voltál kórházban? - Először hat hónapig. Utána kint, utána megint két és fél hónapig, utána egy évig kint. - És dolgoztál? - Nem, semmi. Nulla. Ez az elmúlt két év tulajdonképpen a nővérem jegyében telt el. Ő volt az, aki támogatott. Még itt mondhatnám az apámat is, de inkább nem.... - Mikor kerültél ki az utolsó lakásból? - Hát tulajdonképpen akkor, amikor a kórházból. 96 januárjában. - És akkor az utca? - Hát akkor volt egy jó pár nap utca ott, a hidegben, aztán végül a tüdőgondozónak a védőnője szólt a XII. kerületi tanácshoz. Hát akkor arról volt csupán szó, hogy vannak ilyen helyek, ahol naponta egyszer lehet enni. Hogy ezt el tudják-e intézni. És hogy menjek be, megbeszéljük. Bementem, megnézték, hogy XII. kerületi lakos vagyok, hát, hogy nem akarok-e idejönni. Mondtam, hogy nem. Nem szeretem az ilyen tömeges dolgokat, főleg az ilyen hajléktalan... látom én eleget őket. Én nem bírom azt, amikor az emberek egy hónapban egyszer fürdenek, meg egymásra hánynak, meg odaszarnak. Ez nem az én világom. Na mondta ő, ha mást nem, akkor csak jöjjek föl és nézzem meg. És akkor először feljöttem megnézni, hát nem mondom azt, hogy jók voltak a tapasztalataim. Mert nem igazán ehhez voltam szokva. Szóval aki a Dózsa György útról jön, vagy akárhonnan, annak ez egy Kánaán, de nekem - én soha nem voltam ilyen helyen - nincs viszonyítási alapom, hogy ez most jó vagy rossz. Azt az egyet tudtam, hogy mivel itt fűtenek, meg van ágyam, még mindig jobb, mint kinn. És akkor idejövünk. Namost hát ez volt február 1-én, vagy 2-án. - És most dolgozol? - Most igen. - Hol? - Ez egy újság. Tulajdonképpen a neve, úgy hívják, hogy Céginformáció.. információkat kell szerezni, cégekről, meghatározott szakterületen. Ezeket feldolgozzák.. - Ez mennyit fizet? - Meg lehet élni belőle. Nincs állandó fizetés, mert nem úgy van, hogy most 30.000, vagy 40.000.- hanem van egy bizonyos jutalék. - Mióta csinálod? - Három hónapja. Na most hát itt az ember olyan, hogy menjek oda hőbörögni, hogy jelentsen be, hát akkor kirúg a francba. Eddig megkaptam a pénzemet, ha arról volt szó, hogy meg kell kapjam. Én elvagyok. Szóval én most is azt mondom, amíg elérem a nyugdíjas kort és nem keresek annyit, hogy én ne legyek az államra szorulva, akkor kössem föl magam. Mint ahogy én nem vettem föl soha egy forint munkanélküli segélyt. Itt vettem föl összesen kétszer segélyt, de úgy, hogy majdnem rábeszéltek. Mert én nem vagyok a híve annak, engem ne tartsanak el mások. - Mikor is jártál a jogra?
18
- Hát öreg voltam én mikor ezt végeztem. A katonaság után végeztem ott egy évet, és úgy mentem levelezőre. - És miért hagytad ott? - Azért, mert úgy volt, hogy kimegyek külföldre. Voltunk is körülnézni. Aztán akkor döntöttem úgy, hogy nem az én világom. - Ez hogy jött ez a külföld? - Hát úgy, hogy volt egy barátnőm Olaszországban.. - Vele kint ismerkedtél meg? - Nem, itt Budapesten. ... Na most ennek a lánynak volt egy fodrászszalonja, nem élt rosszul. Csináljuk, hát mondom jó, csináljuk. Hát ugye nekem döntenem kellett. Most mondjam azt, hogy nagy volt a szerelem? Abbahagytam. És amikor visszajöttem, lehet, hogy hülyeség volt, de én tudtam, hogy a lexikális tudásom az már nem olyan, hogy újra elkezdjem a harmadikat. Természetesen a harmadikat, mert a negyediket nem lehetett. - És mennyit voltál kinn? - Fél évet. Megszakításokkal. Tehát kimentem, visszajöttem, kimentem. Szerencsém is volt. - És ez végül is azért esett kútba, mert véget ért a kapcsolat? - Nem. Ez azért esett kútba, mert én azt mondtam, hogy jobb nekem itthon. Tudniillik, az olasz nyelvet nem beszéltem olyan szinten, hogy ott az első időben bárhova el tudjak menni. Nekem semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy eltartsanak, nem az én problémám. Én ott nagyon jól elvagyok, nekem az nagyon tetszett, ide mentem oda mentem. Mondta a lány, hogy nyugodtan. Pénze volt, nem volt az enyémre szorulva. Jó, én nagyon jól elszórakoztam ott kinn, csak hát az, hogy szóval az ismeretlenség...., volt egy-két ismerősöm meg barátom, akire éppen szükségem lett volna. Egyedül voltam. Bolyongtam. Mert hát a lánynak ugye az üzletet kellett csinálni, ez természetes egy női fodrászszalonban. Aztán úgy egyre tele lett a töke velem, én meg mondtam, hogy megyek haza. Nem érdekel, hogy mit csinál, ugrál, veszekedik, verekszik, csapkod, kiabál. Szóval velem nem igazán lehet veszekedni. Én becsukom az ajtót, aztán.. És egyszer elfelejtettem visszamenni, ő meg elfelejtett utánam jönni. - Voltak autóid? - Nekem Fiatom volt, Passat, ilyen középkategória. Tehát azt sem mondhatni, hogy nagy durranás, dehát.. - Ezeket is eladtad és beforgattad az üzletbe vagy kikoptak alólad? - Hát ezek általában kikopnak az ember alól. Jön rá egy vevő, az én életfilozófiám az az, hogy minden eladó, ha meg akarja venni mondok egy számot, ha kifizette viheti is. Volt egy pár autóm. Én elég sokáig éltem autóban. Mondhatni még wc-re is azzal mentem. Hozzátartozott az életvitelemhez, hozzátartozott a munkámhoz. Utaztam, minden. Aztán meg megszokássá vált. Tehát egy olyan tárgy, mint egy köznapi embernek a wc-papír. Aztán elvették a jogosítványomat, akkor még ott állt másfél évig az autó. Eladtam. - Miért vették el a jogsidat? - Gyorshajtás. Hát tulajdonképpen nem vették volna el, csak nem tudtak utolérni. Na mindegy, a gyorshajtás volt a lényege. - Melyik volt életednek az a szakasza, amelyre szívesen emlékszel vissza? - Hát a 80-as évek. Ugye az volt az úgymond korban is az aranykor. Ugye akkor voltam 30, és ehhez volt egy megfelelő hátterem is, hogy mindent megengedhessem magamnak. Szóval, ami talán ennek az egész beszélgetésnek a lényege, az az, hogy amikor volt olyan elképzelésem, hogy na itt a vége, fuss el véle, és találkozunk a menyországban vagy a pokolban, akkor én csupán annyit hagytam meg, hogy ha meghalok, azt írják a fejfámra, hogy élt hét évet. Azt nem tudják elvenni, de én legalább hetet éltem. Van akinek ez sem adatik meg. - És az öcséiddel mi van?
19
- Nem tudom. Fogalmam nincs, de nem is érdekel, hogy mi van az ő életükkel amíg az enyém nincs rendben. Tehát én a vidéki életem alatt megtanultam azt, hogy az ember először a saját szemétdombján, aztán nézzen körül a szomszédban. Ők éljék az életüket, én élem a sajátomat, én nem szólhatom meg őket, én nem ítélhetek, hogy ne ítélhessenek. Majd ha úgy alakul a dolog, és újra kivetkőzhetek ebből az egész dologból, és mondhatom azt, hogy élem a normális emberek életét... Bár, hogy normális, azt nem tudom micsoda, akkor mondhatom azt, hogy na szia öcsi, gyere menjünk el ebédelni, vagy mit tudom én. Vagy beszélgessünk. Az idősebb testvértől tanácsot várnak. Én adjak tanácsot innen? Milyet? Hogy hogy lehet idekerülni? - Piával hogy állsz? - Szerves része az életemnek. - Az mit jelent? - Az azt, hogy bármikor, ha megkívánom , akkor megiszom a sörömet. Vagy ha éppen olyan, akkor a boromat iszom meg. Megiszom az aperitifet ebéd előtt, mikor találkozom valakivel ismerősőkkel, és azt mondják, igyunk meg egy sört, minden további nélkül. Mint mondják: az üzletek a kocsmában kötettnek. És én ezt tudom bizonyítani, hogy ez így van. Az üzletnek nem kell utánajárni, olyan helyre kell járni, ahova bemennek azok az emberek, akik az üzletet hordozzák magukkal. És leülnek, egy sör, második sör... és tíz perc múlva megvan az üzlet. És az ember kereshet annyit, mint a másik egy hónap alatt. Valaki nem ért ezzel egyet, de én úgy érzem, nekem van igazam. Mert az, hogy valaki iszik .. Lehet inni, lehet vedelni, lehet alkoholistának lenni, nagyon sok fokozata van ennek a dolognak. Nekem hozzátartozott, mikor magányos is voltam, és hozzám eljött valaki, bárki.. .kérsz valamit? kávé, konyak.. . Ha éppen úgy volt a dolog, én is ittam, ha nem volt úgy, akkor csak ő ivott. Ha én elmentem valahova, nem hogy ezt vártam, de azért levontam a konzekvenciát, ha azt se mondták, hogy kérsz egy üdítőt. Ha kocsival voltam, nem ittam. Volt ahova elmentem úgy, hogy egy konyak nem számít, és akkor megittam a másodikat, és tudod mit, itthagyom a kocsit, fordítsd ide azt az üveget, azt megisszuk ketten. Ilyen is volt, meg biztos, hogy lesz is. - És hogyan tovább? - Fogalmam nincs. Fogalmam nincs, hogy hogyan tovább. Egyet tudok. Amit már nagyon régóta tudok. Szóval mielőtt idejöttem volna mondtam azt, hogy innen el. Tehát még be sem tettem a lábam, akkor már tudtam, hogy ez nekem nem fog tetszeni. Én világéletemben ilyen voltam. Szerettem azt, hogyha a saját kis kócerájomban nem horkolnak, nem szuszognak, meg kiabálnak, nem csörög másnak az órája, hát ez egy közös. Szóval, hogy mondjam... Terveim azért nincsenek, mert a tervekhez pénz kell. És ha pénzem nincs, maximum nem terveim lennének, hanem álmaim. Elképzeléseim. Amiket az ember itt hall nap mint nap. Szóval ezek álmok. Hogy az ember mit fog csinálni, hát most hogy mondjam? Nem fizetnek rosszul, de nem az a vége. Én kereskedő vagyok, én kereskedő akarok lenni. Nekem saját üzletemnek kell lennie, nekem saját hálózatomnak kell lennie. Én arra születtem, hogy ezeket megszervezzem és irányítsam. Nekem ez a dolgom. Ehhez pénzre van szükség. Azért kell gürcölni addig, amíg nem lesz meg annyi pénz. Kis üzlet, aztán egy nagyobb, aztán egy még nagyobb...
20
