NÉMETH ISTVÁN Német atomprogram a második világháború alatt
R
öviddel 1938 karácsonya előtt Otto Hahn professzor és asszisztense, Fritz Strassmann a berlini Vilmos Császár Kémiai Intézetben (KWI) szokatlan kísérletsorozatot zárt le: az urán neutronokkal történő bombázásával rádiumot akartak előállítani, ám az uránatomok két részre osztód-
HITLER BOMBÁJA A náci vezér utolsó reménye A történeti irodalomban évtizedekig a második világháborús német atomprogram meghiúsulásáról lehetett olvasni. Rainer Karlsch német kutató azonban bepillanthatott a szovjet csapatok által zsákmányolt iratokba, és Hitlers Bombe. Die geheime Geschichte der deutschen Kernwaffenversuche címı monográfiájában romba döntötte a korábbi megállapításokat.
4∞&£∞§™
A háború alatti német kutatómunka a Hadsereg-fegyverzeti Hivatalban (HWA) Kurt Diebner vezetésével mıködŒképes atomreaktor építésére irányult, amelyet „urángépnek” neveztek. A német uránprojekt nem alkotott zárt, egységes kutatási programot: kezdetben közel 100 tudós 19 különbözŒ intézetben dolgozott. Mindez nehezítette a tudományos véleménycserét és lassította a projekt munkálatait.
4∞&£∞§™
1944-tŒl az SS a rakétafejlesztés mellett az atombomba-kísérleteket is kézbe vette és összekötötte egymással, s a programot Kammler SS-tábornok felügyelte. 1945 márciusában a Türingiában fekvŒ Ohrdruf katonai gyakorlótéren két kísérleti robbantásra került sor. A több száz kísérleti alany a közeli koncentrációs tábor foglya volt, akiknek holttestét utána máglyákon égették el. De Himmler, Kammler és Speer 1945. március végén végérvényesen belátta, hogy hiányoznak az új fegyver bevetésének feltételei. Néhány taktikai atomfegyver használata a fronton már nem állíthatta volna meg a szövetségeseket, a fŒvárosaik elleni meglepetésszerı támadáshoz pedig hiányoztak a hordozóeszközök.
tak. A világhírű radiokémikus Hahn nem hitt a szemének, s kikérte a már külföldre menekült egykori kutatótársa, Lise Meitner véleményét. Addig ő is meg volt győződve arról, hogy lehetetlen az atommag osztódása. Hiszen a rendkívül kompakt, masszív magot egy neutronnal széttörni azt jelentené, mint kaviccsal dobálni egy sziklatömböt, abban a reményben, hogy majd két részre szakad. Meitner és unokaöccse számításaik eredményeképpen arra a következtetésre jutottak, hogy az urán két darabja valamivel könnyebb, mint az eredeti atom, éspedig pontosan egy proton tömegének ötödével. Azonnal rájöttek e tömeg eltűnésének magyarázatára is: az atommag egy része energiává alakult, nagyon sok energiává. Egy atom hasadásakor hallatlan mennyiség, körülbelül 200 millió elektronvolt (MeV) szabadul fel. A nagy energiafelszabadulás szenzációs felismerése a fizikusok körében világszerte szélsebesen terjedt. Más fizikusok azt is bebizonyították, hogy a maghasadás pótlólagos neutronkeletkezéssel jár, tehát lehetséges a láncreakció. Ezt 1939 áprilisában Frédéric Joliot-Curie párizsi fizikus is megerősítette, ami élénk tudományos vitát és hivatalos reakciókat váltott ki Németországban. A birodalmi nevelésügyi minisztérium 1939 áprilisában Abraham Esaut, a jénai egyetem fizikaprofesszorát és a berlini Fizikai–Műszaki Birodalmi Intézet elnökét bízta meg egy titkos szakmai konferencia szervezésével, amelyen az uránreaktor építésének kérdéseit vitatták meg. Az ország legképzettebb magfizikusainak csoportját valaki Uránegyesületnek nevezte el.
TUDÓSOK EGYENRUHÁBAN A maghasadás felfedezésére természetesen felfigyelt a Hadsereg-fegyverzeti Hivatal is, amelynek kutatási osztályát Erich Schumann professzor vezette. A
tudósoktól érkező hírek nyomán 1939 júniusában felállította a hivatal atomfizikai referatúráját, amelynek vezetésével Kurt Diebnert (1905–1964) bízta meg. Így 1939 szeptemberében, a második világháború kitörésekor a Német Birodalomban az uránkutatás területén két, egymással konkuráló csoport létezett: a birodalmi nevelésügyi minisztérium felügyelete alatt álló Uránegyesület (Esau vezetésével), illetve a Hadsereg-fegyverzeti Hivatal (Diebner vezetésével). A kutatás vezetését rövidesen a hadsereg vette át. 1940. januárban a Vilmos Császár Fizikai Intézet ügyvezetője is Diebner lett. A magfizikai kutatócsoport személyzetét a tudósoknak a Wehrmachtba történő behívásával biztosították. Az Uránegyesület tagjai közül számosan az atomkutatásban teljesítették katonai szolgálatukat; a Hadsereg-fegyverzeti Hivatalnak végzett munka azonban szigorú titoktartással járt, ami megnehezítette a tudományos véleménycserét. Az Uránegyesület – immár a Hadseregfegyverzeti Hivatal égisze alatt –1939 szeptemberében két megbeszélést is tartott. Utóbbin Werner Heisenberg is részt vett, s referátumában az „urángéppel” (vagyis az atomreaktorral) foglalkozott, majd decemberben benyújtotta annak építési tervét a Hadsereg-fegyverzeti Hivatalnak. Legbiztosabb módszernek az U–235 izotóp dúsítását látta. Megoldatlan maradt viszont, hogy hogyan lehet a láncreakciót lassú neutronokkal stabilizálni. Decemberben már úgy vélte, hogy a reaktor a hatáskeresztmetszet csökkentésével – számításai szerint 800 Celsiusfokon – magától stabilizálódik. 1940. február végén Heisenberg kutatási beszámolója már jóval visszafogottabbnak tűnt. Nem volt benne szó többé bombaanyag előállításáról. A kutatók tisztában voltak azzal, hogy hiányoznak a reaktorépítéshez szükséges anyagok. Nehézvíz említésre méltó mennyiségben csak Norvégiában állt rendelkezésre. Urán volt ugyan elegendő mennyiségben, de először magas tisztaságú anyaggá kellett feldolgozni. Ezzel a második jelentésével Heisenberg kitűzte az urán-oxidból és nehézvízből álló atomreaktor építését. Ezután a további munkálatokat átengedte asszisztenseinek és az Uránegyesület többi tagjának. A Vilmos Császár Fizikai Intézet fából készült laborépületébe 1940 októberében költözhettek be, s itt, Berlin közepén tervezték a reaktorkísérleteket is. A szomszédos Vilmos Császár Kémiai Intézet hagyományosan együttműködött a Hadsereg-fegyverzeti Hivatallal, s Otto Hahn vezetésével intenzív kutatás folyt az Uránegyesület részére. Az intézet ugyan nem vett részt közvetlenül a kísérleti reaktorok építésében, de az irányított láncreakció fenntartásának előzetes munkálatait Hahn munkatársai végezték. Az
uránprojekthez hozzájárult a Fizi kai– Műszaki Birodalmi Intézet (PTR) munkája is. Nyolc laboratóriumában alapkutatással, a mérőeszközök tervezésével és szerelésével, valamint a neutronforrások fejlesztésével foglalkoztak. A főváros többi tudományos intézete csak kiegészítő munkákat végzett. 1942 végéig a lipcsei egyetem központi szerepet játszott az uránkutatásokban. Az egyes kutatóhelyek közötti koordináció hiányát jelezte, hogy egyedül Lipcsében három intézet dolgozott egymástól függetlenül az Uránegyesület részére. Heisenberg a Döpel házaspárral több reaktorkísérletet készített elő. Ettől teljesen függetlenül Karl Friedrich Bonhoeffer fiziko-kémikus a nehézvíz problematikájával foglalkozott, a kísérleti fizikus Gerhard Hoffmann pedig részecskegyorsító (ciklotron) építésén fáradozott. Miközben Bothe és Heisenberg a közös reaktorkísérletek előkészítésén dolgozott, egy kis hamburgi kutatócsoportot az izotóp-elválasztással és a nehézvíztermelés új eljárásainak kidolgozásával bíztak meg. A csoport vezetője Paul Hartech, az Uránegyesület legbriliánsabb személyisége volt. Az Uránegyesület nem rendelkezett politikai támogatással, mert azt senki sem követelte határozottan. A rakétaszakemberekkel – Walther Dornberger és Wernher von Braun – ellentétben Erich Schumann kihasználatlanul hagyta a kedvező lehetőséget, hogy az uránprojektnek megszerezze a magas politikai körök támogatását.
TOVÁBBI KUTATÓHELYEK Rövidesen más szervezetek is elindították atomkutatásaikat. Schumann és Diebner a kummersdorfi nagy tüzérségi lőtér szélén, Gottow helység mellett megkezdte a hadsereg kutatócsoportjának felállítását, hogy katonai elöljáróik szemében az atomfizika támogatóiként jelenjenek meg, illetve a katonai titoktartás miatt is saját kutatóhelyet létesítsenek, s a fontos kísérleteket ne engedjék át polgári intézeteknek. De a feladat komplexitása miatt teljesen önálló munkát mégsem tudtak végezni, ezért a kutatások kiértékelésébe bevonták Heisenberget és Weizsäckert. A Berlintől délre fekvő birtokon már az 1930-as években 15 jól felszerelt kísérleti egységet építettek ki különböző fegyverrendszerek vizsgálatára. Az épületekben 1943 nyarától a Hadsereg-fegyverzeti Hivatal öt kutatórészlegét (fizika, kémia, távirányítás, elméleti ballisztika/matematika és szervezés) helyezték el. Diebner kísérleti állomása az épületektől néhány száz méterre, az erdőben kapott helyet; 1942–1945 között itt folytak a reaktorkísérletek. Diebner kísérleti intézetének maradványait a reaktortartállyal
együtt 1945. május 8-án leszerelték és a moszkvai Kurcsatov-intézetbe szállították. Az „urángép” építése a haditengerészet főparancsnokságát (OKM) is elbűvölte, mert azt vizionálták, hogy egy nap talán ez hajtaná a hadihajókat és a tengeralattjárókat. Karl Witzell vezértengernagy, a haditengerészet fegyverzeti hivatalának (MWA) vezetője végig követte az atomtechnológia fejlődését, s 1941-ben megállapodott a Hadsereg-fegyverzeti Hivatal főnökével, Leeb tábornokkal a haditengerészet részvételéről az atomkutatásban. 1941 végén Wilhelm Rhein ellentengernagy vezetésével a haditengerészet kutatási és találmányi részlege tízfős fizikuscsoportot foglalkoztatott Berlin/Wannsee-ben, ahol magfizikai alapkutatások folytak. A csoportot Helmut Hasse matematikus vezette. Kieltől északra a haditengerészet robbanóanyag-fizikusai is bekapcsolódtak az atomfegyver fejlesztésébe az egyik legnagyobb kutatási intézményük, a Kémiai, Fizikai és Atomfizikai Kísérleti Állomás (CPAV) keretében. A kis atomreaktor építésének tervei azonban lassan haladtak előre. Wilhelm Ohnesorge birodalmi postaügyi miniszter, tanult fizikus, a náci párt „régi harcosa” s aranyjelvényének tulajdonosa is magfizikai kutatásokat ambicionált. A birodalmi posta már 1939 előtt is részt vett egy sor hadifontosságú projektben, például a radarkészülékek fejlesztésében. A fegyverzeti kutatásokkal Ohnesorge saját politikai súlyát igyekezett növelni. A Siemens-konszern szintén bekapcsolódott a kutatásba, s egy részecskegyorsító építéséhez megszerezte magának a Nobel-díjas Gustav Hertz professzort a berlini műszaki főiskoláról. A második német ipari konszern, az I. G. Farbenindustrie AG. nemcsak gázformájú uránvegyületek és nehézvíz szállítását vállalta, hanem párhuzamos atomfizikai fejlesztést tervezett. A légiközlekedési ipar vállalkozásai is érdeklődtek a magfizikai kutatások iránt. A Henschel Flugzeug-Werke AG. mérnökei atommeghajtású tengeralattjárókban és repülőgépekben gondolkodtak. Összességében a Német Birodalomban számos helyen foglalkoztak magfizikai kutatásokkal, amelyeknek kulcsfigurája kétségtelenül Werner Heisenberg volt.
KEZDETI NEHÉZSÉGEK, NYERSANYAGHIÁNY
A német atomprogramban a külföldi nyersanyagforrások is fontos szerepet játszottak. A Szudéta-vidék 1938. szeptemberi annexiójával a Német Birodalom ellenőrzése alá kerültek a joachimsthali uránbányák. Belgium és Franciaország 1940. júniusi elfoglalása után pedig a belga-kongói Union Minière du Haut-Katangát, a világ egyik legnagyobb urántermelőjét is bevonták a német uránprogramba. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
59
A vitatott Heisenberg
A német kutatók legnagyobb problémája a Norvégiából származó nehézvíz beszerzése körül alakult ki. 1931-ben Urey amerikai fizikus felfedezte, hogy a technikai elektrolízis során visszamaradó víz sokkal több nehéz hidrogénizotópot (deutérium) tartalmaz, mint a szokványos víz. A nehézvíz azért volt érdekes a fizikusok számára, mert ebben az anyagban lehetett először kimutatni, hogy az izotópok között jelentős különbségek vannak. Norvégiában a Norsk Hydro cég 1934-től nyert nehézvizet az elektrolitikus hidrogéngyártás melléktermékeként – egyedüliként a második világháború előtt. Németországi előállítása rendkívül költséges volt: egy gramm nehézvíz előállításához ezer kilowattóra energiára volt szükség. Norvégiában azonban a vízi erőművekkel előállított energia sokkal olcsóbb volt. Németországban három kutatócsoport is foglalkozott nehézvízkutatással. Az uránkísérletek kezdetén mindössze néhány liter állt rendelkezésükre; amikor pedig 1940 januárjában Diebner nagy kapacitású nehézvízkészülék építését javasolta a birodalmon belül, Heisenberg azzal
utasította el az ötletet, hogy még nem lezárt alapkutatásról van szó. Itt mutatkozott meg először Heisenberg folyamatosan ismétlődő magatartási mintája: miközben más tudósok gyors döntéseket és nagy kísérleteket favorizáltak, ő a szisztematikus, lassú haladás mellett állt ki. Amikor az I. G. Farben konszern 190 liter nehézvizet rendelt a norvég cégtől a Hadsereg-fegyverzeti Hivatal számára, felébredt a norvégok bizalmatlansága, és azt válaszolták: nem szándékoznak eladni a készletüket, s nem tervezik a nehézvíz termelésének növelését sem. Amikor pedig a cég igazgatója 1940 márciusában, egy hónappal a Norvégia elleni német támadás előtt egy francia bankártól tudomást szerzett a nehézvíz katonai jelentőségéről, a teljes készletet díjtalanul a franciák rendelkezésére bocsátotta. Végül a norvég nehézvíz Franciaország német megszállása után Angliába került. Mindenesetre a háború kezdetén a HWA számára a nehézvíz-technológia nem élvezett elsőbbséget. Miért fektessünk sok pénzt új német létesítmény építésébe – tették fel a kérdést –, amikor Norvégiában már működik ilyen?
Erkölcsi aggályok? Heisenberg szerepe a német atomkutatásban máig vitatott. Közismert, hogy a náci vezetésen belül Albert Speer birodalmi fegyverkezési miniszter támogatta Heisenberg munkáját. Egyes vélemények szerint Heisenbergnek erkölcsi aggályai voltak, és szándékosan igyekezett lassítani a programot. Ez a feltételezés részben azon alapult, hogy Heisenberg a program bemutatásával nem keltette fel Speer miniszter érdeklŒdését, és Œ nem nyitotta meg a pénzcsa-
pokat. Heisenberg és Albert Speer 1942. június 4-i megbeszélése után sohasem pontosították az atombomba építését, mivel a tudós nem tartotta azt megvalósíthatónak a háborút eldöntŒ határidŒig. Ma is vitatott, hogy Heisenberg mennyiben akadályozta a német atombomba építését. Samuel Goudsmit, a késŒbbi Alsos-projekt vezetŒje ezt annak tudta be, hogy Heisenberg maga sem volt meggyŒzŒdve az atombomba megvalósíthatóságáról.
Niels Bohr szemrehányása Az atombombaprogram létezését Heisenberg közölhette Niels Bohrral, amikor 1941 szeptemberében Koppenhágában meglátogatta. Korábban életre szólónak látszó barátságuk ekkor hirtelen véget ért. Bohr késŒbb az amerikaiak Manhattan-programjához csatlakozott. Bohr 1957-ben Heisenbergnek írt, de el nem küldött s 2002 elején nyilvánosságra hozott levelébŒl kiderült: szemrehányást tett neki azért, mert 1941. évi beszélgetésükön nem fejezte ki erkölcsi aggályát a nácik bombaprogramjával szemben, miközben a korábbi két évben csak ezen dolgozott, és meg volt gyŒzŒdve arról, hogy a bomba fogja eldönteni a háború sorsát. Ezután egy német újságíró úgy festette le Heisenberget, mint aki célzatosan, erkölcsi megfontolásokból kisiklatta a német atombombaprogramot. Mások szerint tévesek a Heisenberg erkölcsi ellenállásáról szóló korábbi feltételezések, illetve 1941-ben Bohr is félreértette Heisenberg szándékait.
60
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Hasonlóképpen vélekedtek a részecskegyorsító esetében is. Németországban a magfizikai alapkutatáshoz nélkülözhetetlen berendezés építése jelentős elmaradást mutatott. Az Egyesült Államokban már több mint harminc ciklotron működött, miközben Németországban egy sem. A különböző projektek vezetői privilegizált kezelést reméltek, és a szűkös anyagi támogatás növelését sürgették. A ciklotronfejlesztés szálai a Siemens laborjában futottak össze, de mivel a HWA is érdekelt volt a fejlesztésben, saját, 270 tonnás mágnesű ciklotron építése mellett döntött. A háború kitörése után a birodalmi posta is két ciklotron építésére adott megbízást. A rossz koordináció és az irigység megakadályozta a projektek megvalósulását. Végül csupán Heidelbergben készült el egy ciklotron Bothe számára, de az is csak 1943 végén. A nehézvíz és az urán esetéhez hasonlóan a ciklotron problémájára is a német villámgyőzelmek kínáltak megoldást. A HWA tudomására jutott, hogy Párizsban félkész állapotban van egy svájci cég által épített ciklotron. A háború azonban a reaktorkísérletek megszakítására kénysze-
Teller Ede Heisenbergről (1994) „Heisenberg alapelve az volt, hogy csak arról beszéljünk, amit meg lehet mérni. A mérés azonban beavatkozás, amely megváltoztatja azt, amit mérünk. Ezt fejezik ki a Heisenberg-féle határozatlansági relációk […] Megmutatta, hogy kis valószínıségı eseményeknek is nagy következményei lehetnek. Így a jövendŒ bizonytalanná vált. […] Hogy mi valószínı, azt megtudhatjuk, de hogy a tényleges végeredmény mi lesz, azt sok esetben nem lehet biztosan tudni. Szerinte a jelenlegi állapot pontos ismerete nem határozza meg teljesen a jövendŒt, ezért még az emberi akaratnak is lehet szerepe. […] Heisenberget sokan hívták, hogy a második világháború kitörése elŒtt hagyja el Németországot. De Œ – mint német hazafi – otthon maradt. A háború alatt komolyan foglalkozott még a magenergia hasznosításával is, de lényegében eredmény nélkül. Nézetem szerint ez nem azért nem sikerült neki, mert Heisenberg tehetsége korlátolt volt. Inkább azért, mert a lelke mélyén nem akarta, hogy tudománya Hitlert segítse.”
rítette a franciákat, különben valószínű, hogy ők építették volna meg az öngerjesztő reaktort. Ennek találmányi leírásában felmerült a gondolat, hogy a reaktorban golyó vagy mag formájú uránt alkalmazzanak. Jó két év múlva Diebner ehhez az elképzeléshez nyúlt vissza. A HWA kutatási osztályát vezető Erich Schumann kompromisszumot kötött Joliot-Curie-vel: a ciklotront nem szerelik le, de a franciák kötelezik magukat, hogy a németekkel együtt fejezik be a ciklotron építését, s engedélyezik a németeknek a nem katonai jellegű kísérleteket. 1942. januárban a párizsi ciklotron 7 megaelektronvolt (MeV) teljesítménnyel – amelyet később 12 megaelektronvoltra növeltek – megkezdte a tartós üzemet. Ez volt meszsze a legerősebb neutronforrás, amely az Uránegyesület rendelkezésére állt. Először Otto Hahn kutatócsoportja számára sugároztak be urán- és tóriumpreparátumokat. A franciák és a németek felváltva használták a ciklotront, ám bizalmatlanok voltak egymás iránt. Ráadásul a német tudósok között is feszültség támadt. Pontosan sohasem derült ki, mit is csináltak a német tudósok 1942–1944 között Pá-
rizsban. A háború után csak alapkutatásokat emlegettek. A háború első hónapjaiban felgyorsultak a kutatások. 1940 tavaszán urán-oxidból és nehézvízből álló atomreaktor építését javasolták, s reflektorként hagyományos vizet vagy grafitburkolatot ajánlottak. Urán-oxid csak kis mennyiségben állt rendelkezésre. A HWA már 1939 végén a berlini Auer Társasághoz fordult, s egy tonna tiszta urán-oxid előállítására adott megbízást, melyet ettől kezdve – titoktartási okokból – Preparátum–38-ként emlegettek. A HWA-hoz már 1940. januárban megérkezett az első urán-oxid-szállítmány, amelynek nagy részét Heisenberg és Bothe kapta. De rövidesen kiderült, hogy az urán-oxid nem a legjobb kiindulási anyag, nyomokban ugyanis neutronelnyelő bórt tartalmazott. Ráadásul a Preparátum–38 mérgező s a kezelése körülményes volt. Paul Harteck – megfordítva Heisenberg feltételezését – úgy vélte, hogy az alacsony hőmérséklet kedvez a láncreakciónak. Ezért az urán-oxidot szárazjégbe ágyazta, s a közepében egy neutronforrást helyezett el. De a nagy nehezen meg-
Drámai párbeszéd
Német nacionalista? Heisenberg Hendrik Casimir holland tudóshoz intézett levelébŒl (1943) inkább egy német nacionalista alakja rajzolódott ki: „A történelem legitimációt nyújt Németországnak, hogy kormányozza Európát és késŒbb a világot. Csak egy olyan nemzet tudja fenntartani magát, amely könyörtelenül kormányoz. A demokrácia nem gyıjthet elég energiát ahhoz, hogy Európát kormányozhassa. Így csak két lehetŒség marad: Németország vagy Oroszország; Európa német vezetés alatt talán a kisebbik rossz.”
A két világhírı atomfizikus, a dán Niels Bohr és a német Werner Heisenberg, továbbá Bohr felesége, Margrethe a szereplŒi Michael Frayn Koppenhága címı színmıvének, amely Bohr és Heisenberg 1941. szeptemberi találkozójáról szól a Németország által megszállt dán fŒvárosban. Pontosabban: a túlvilágról visszatért szellemek újraélik az egykori látogatás estéjét. Frayn a találkozó kapcsán a tudomány felelŒsségérŒl és a múlt lehetséges magyarázatáról filozofál. 1988-ban bemutatott darabjával Frayn történelmi vitát robbantott ki Heisenberg szerepérŒl a Harmadik Birodalom nukleáris programjában, illetve az úgynevezett uránprojektrŒl, amelyet Heisenberg vezetett. A darabban nem jelenik meg Carl Friedrich von Weizsäcker, aki elkísérte Heisenberget, s részben a megbeszéléseken is részt vett. A találkozó törést jelentett az idŒsebb Niels Bohr és a fiatalabb Werner Heisenberg korábban szinte apa–fiú barátságában. A szereplŒk párbeszédeit illetŒen a szerzŒnek szabad keze volt, hiszen máig vitatott, mi volt a látogatás célja s mirŒl beszéltek egymással. A színdarabban Bohr házát lehallgatják a megszálló németek, ezért a szereplŒk nagyon óvatosan fogalmaznak. Beszéltek-e fizikáról azon az estén? Megpróbálták-e befolyásolni egymást? Megpróbálták-e megtéveszteni
szerzett 180 kg urán-oxid kevés volt a sikeres kísérlethez; a mérések nem mutattak neutronszaporítást. Így az első reaktorkísérletek eredménytelenül végződtek.
A BOMBA ANYAGÁNAK ELŐÁLLÍTÁSA Az Uránegyesület megalakulása után megindultak a munkálatok a bomba anyagának előállítására, vagyis az urán–235 kinyerésére. Az izotópok elválasztása és az U–235 dúsítása technikailag rendkívül nehéz vállalkozás, s ekkor még nem létezett olyan eljárás, amellyel az izotópok nagyobb elkülönítését sikeresen alkalmazták volna. 1939 végén Kurt Diebner tíz tömegspektrométer építésére adott megbízást Wilhelm Walcher fizikusnak. Az akkor még szeparátoroknak nevezett készülékek az elektromágnes elvén nyugodtak: a különböző tömegű, elektromos töltésű részecskéket a mágneses tér különböző mértékben téríti el, ezért azok eltérő görbületű pályákon haladva elkülönülnek egy-
egymást, hamis szakmai információkat adni az ellenkezŒ oldalon állónak? Bizonyosat senki sem tud, ezért a darabban az este eseményeinek három lehetséges változatát is elŒadják. Bohr késŒbb Svédországba menekült, majd Anglián át az Egyesült Államokba távozott, s Los Alamosban az amerikai atombombaprogramon dolgozott. Heisenberg visszatért Németországba, és a német atomfegyverprogramot vezette. A kérdésekre a nézŒ a darab végén sem kap egyértelmı választ. Mindenesetre Margrethe Bohr azt mondja: Heisenberg nem akarta s nem próbálta meg igazán az atombomba megépítését.
Teller véleménye Azt állítom, Heisenberg nemcsak mondta Bohrnak: „Remélem, nem sikerül”, hanem komolyan nem is dolgozott rajta. à úgy csinált, mintha dolgozott volna. à szabotált… A nácik a legjobb emberre bízták az atombomba kifejlesztését, és éppen azért, mert Œ volt a legjobb, az atombombán nem dolgozott igazán.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
61
mástól. A szeparátor a legkisebb menynyiségű ezüstizotópot is szétválasztotta, elméletileg tehát a készüléknek az uránnal is működnie kellett. Sikeresnek és olcsónak ígérkezett a termodiffúziós eljáráson alapuló Clusius–Dickel-bontócső is, amely kezdetben csak egy üvegcsőből és a cső egyik oldalára feltekercselt elektromos fűtőspirálból állt. Diebner megbízta a hamburgi munkacsoportot, hogy kiemelten foglalkozzon az izotópok elkülönítésével. Ők is a bontócsövet favorizálták, jóllehet ismerték a Gustav Hertz által az 1920-as években kifejlesztett gázdiffúziós eljárást, amelyet ugyan használhatónak tekintettek, de az egyes fokozatok kis dúsítási mutatója miatt elvetették. A gázdiffúziós eljárást csak később kezdték értékelni, igaz, nem Németországban, hanem az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban. Rendkívüli költségessége ellenére mindkét nagyhatalom ezt a módszert alkalmazta az U–235 nagyüzemi kinyerésére. E téren is megismétlődött a hiba, hogy a különösen nagy anyagi ráfordítást igénylő eljárásokkal nem foglalkoztak tovább. Az alapkutatás stádiumában viszszariadtak a kiforratlan módszerek nagyüzemi alkalmazásától. Az Uránegyesület szerény anyagi eszközökkel rendelkezett, a HWA pedig nem volt hajlandó felemelni a költségvetést, amíg a tudósok nem mutattak fel sikereket. A lipcsei Erich Bagge ötlete alapján s Diebner kezdeményezésére 1941 végén a Vilmos Császár Fizikai Intézet laborjaiban megkezdődtek az új eljárásra épülő úgynevezett izotópzsilip munkálatai.
EGYENES ÚT A BOMBÁHOZ 1940 júliusában Friedrich von Weizsäcker szenzációs kutatási eredménnyel jelentkezett: új elemet fedezett fel, amikor a természetes uránt (U–238) neutronokkal bombázta. A 94. elem a plutónium volt. A felfedezéstől három alkalmazási lehetőséget remélt: a nukleáris rakétahajtómű anyagát, igaz, csak a távoli jövőben; a plutónium radioaktív bomlása során fejlődő hő hasznosítását; valamint robbanóanyagot, vagyis a plutóniumbomba megépítését. Az első német reaktorkísérletek 1940ben Berlinben, a „vírusháznak” nevezett intézetben kezdődtek az urán és a nehézvíz váltakozó rétegű alkalmazásával. A kísérleteket Wirtz vezette. Ekkor ugyan még nem sikerült neutronszaporodást elérniük, de a tudósok optimisták voltak. Ugyanakkor komoly gondot jelentett számukra a nehézvíz előállítása; Weizsäcker számításai szerint öt tonnára lett volna szükségük. Mivel a Norsk Hydro 1941ben egy tonnánál is kevesebb nehézvizet állított elő, a termelés növelése nélkül az Uránegyesületnek még éveket kellett vol-
62
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
na várnia, hogy a szükséges mennyiség a rendelkezésére álljon. A nehézvíz alternatívája a grafit volt, amelynek alkalmazhatóságát az ország egyik legjobb kísérleti fizikusa, Walter Bothe vizsgálta Heidelbergben. Az első méréseknél még nem állt a rendelkezésére elegendő magas tisztaságú anyag. Abból indult ki, hogy jobb anyaggal jobb eredményre juthatna. Miközben Heisenberg pontos elméleti meghatározást sürgetett, Bothénak elég volt a jól megalapozott hipotézis, hogy megkezdje a kísérletet. Azonnal „gép építését sürgette 38-as preparátumból és szénből”, vagyis uránból és grafitból. A két anyaggal folyó kísérletek igazolták ezen út járhatóságát, de Heisenberg, az elmélet fizika „királya” elutasította ezt a megoldást. Bothe pedig nem vállalta a nyílt konfrontációt.
HATÁSKÖRI VITÁK 1940 szeptemberében egy német delegáció a nehézvíz előállításának növeléséről és hosszú távú megrendeléséről kötött szerződést Oslóban a Norsk Hydro céggel, amely vállalta évi 1–1,5 tonna nehézvíz szállítását. Sikernek tűnt, hogy az izotópszétválasztás kudarca után Hans Martin kieli fizikus 1941 tavaszán feltalálta a gázcentrifuga módszerét. Diebner azonnal megbízást adott egy centrifuga építésére, amelynek első kísérletei ígéretesek voltak. A sorozatgyártásig azonban még hosszú út vezetett. A hamburgi Paul Hartech professzor, a HWA tanácsadója több levélben is sürgette kísérlete támogatását. A HWA azonban 1941 őszén a Szovjetunióban elért kezdeti katonai sikerei miatt ki akart hátrálni az egész uránprojektből. Lépése érintette a Siemens három ciklotronprojektjét is. 1941 végére azonban a katonai helyzet alaposan megváltozott: a Wehrmacht elszenvedte első súlyos vereségét Moszkva alatt, 1941. december 7-én Japán megtámadta a csendes-óceáni amerikai flottát Pearl Harborban, négy nap múlva pedig Németország hadat üzent az Egyesült Államoknak. A megtorpanás a keleti fronton és az Egyesült Államok hadba lépése alapvetően megváltoztatta a stratégiai helyzetet. Addig Németország katonai és ipari elitjei még rövid háborúban reménykedtek, de most kiderült, hogy a birodalom elmulasztotta a gazdaságot átállítani az elhúzódó háborúra. Fritz Todt birodalmi fegyverkezési miniszter egészen közelinek látta a katasztrófát, s a hadigazdaság újjászervezését sürgette. Hitler végül beleegyezett a tervbe. A fordulat hosszú távú következményekkel járt az ipar és a fegyverzeti kutatás számára. Ettől kezdve csak olyan projekteket támogattak, amelyektől belátható időn belül katonai hasznot reméltek.
Az Uránegyesület 1941. decemberi konferenciáján Erich Schumann, a HWA kutatási osztályának vezetője azt javasolta a HWA főnökének, Leeb tábornoknak, hogy hivataluk fokozatosan vonuljon ki az uránprojektből. „Atom-robbanóanyag” gyártására ugyanis csak az urángép építése után lehet gondolni. Az 1942 első felében tartott konferenciákon mégis újra megvitatták az uránprojekt jövőjét, de az álláspontok összeegyeztethetetlenek voltak. A Heisenberg körüli fizikusok az alapkutatásra akartak koncentrálni, és az atomreaktor építését reális célnak tekintették, mert az urán–235 reaktorban való átalakításával plutóniumot lehet nyerni. Más tudósok úgy számoltak, hogy öt tonna uránfémmel és nehézvízzel sikerülhet a kísérleti reaktorban önfenntartó láncreakciót elindítani. A további lépések sorrendjét Kurt Diebner határozta meg: az urángép (értsd: reaktor) műszakilag használható készülékké alakítása; a gép haditechnikai alkalmazása; urán-robbanóanyag előállítása. Az egyik 1942. júniusi konferencián az Uránegyesület fizikusai találkoztak a Harmadik Birodalom katonai vezetőivel. A légkör rendkívül feszült volt, mert tavasztól már súlyos légitámadások érték a német városokat. Hitler megtorlással fenyegetőzött, s a Luftwaffe vezetése nyomás alá került. Milch megvizsgáltatta a New York elleni bombatámadás lehetőségét, ám az eredmény lesújtó volt: a Luftwaffe nem rendelkezett ilyen hatótávolságú repülőgépekkel. Ezért a katonák hatékony fegyver építését várták a tudósoktól. A konferencián Heisenberg bejelentette: „Az eddigi pozitív eredmények alapján nem zárható ki, hogy az uránégető előállítása után egy napon a von Weizsäcker által megadott módon robbanóanyaghoz lehet jutni, amely hatásfokban milliószor túlszárnyalja a jelenlegit. […] Ha mindez nem is történik meg, az uránégető sikeres megalkotása esetén a technikai alkalmazás beláthatatlan terei nyílnak meg.” Elsősorban vízi járművek, nagy hatótávolságú repülőgépek, különböző radioaktív összetevők előállítását említette, amelyek tízezerszer erősebb energiát sugároznának, mint a legerősebb ciklotron. Anyagigényként elsősorban a nehézvíz előállítását jelölte meg, de számos további tudományos probléma megoldását is felvetette, amelyek összességükben rendkívüli jelentőségű újdonságot jelentenének a technika számára. Projektjének feltehetően a katonaság meggyőzésével igyekezett további támogatást szerezni. „Mivel tudjuk – folytatta –, hogy Amerika e problémán a legjobb laboratóriumok egész sorának bevetésével dolgozik, Németország aligha mondhat le e kérdések folytatásáról. Ha az ember arra gondol, hogy e fejlesztések időigényesek, s ha az Amerikával folyó háború még több évig elhúzódik, akkor számolni kell a lehetőséggel, hogy az atomenergia
műszaki felhasználása egy nap hirtelen a háborút eldöntő szerepet játszhat.” Milch megkérdezte Heisenberget: mekkora az a bomba, amelyik elpusztít egy nagyvárost? Heisenberg egy kézmozdulattal jelezte: „Körülbelül akkora, mint egy ananász.” Amikor pedig Albert Speer arról faggatta Heisenberget és Weizsäckert, mennyi pénzre lenne szükségük kísérleteik folytatásához, ők nevetségesen kevés, negyvenezer birodalmi márkát mondtak. Körülbelül ennyibe kerültek a lipcsei reaktorkísérletek. Az 1942. júniusi konferencián Heisenberg megszerezhette volna a katonaság és az ipar támogatását, de nem használta ki a lehetőséget. 1942 nyarán a Vilmos Császár Fizikai Intézetben megszilárdult Heisenberg pozíciója, de az Uránegyesület vezetőjének posztjára a HWA visszavonulása után a Birodalmi Kutatótanács tett jelölést, s Abraham Esau jött szóba. A következő hónapok történéseit a Heisenberg és Esau közötti mérgezett légkör határozta meg. 1942. június 23-án a negyedik lipcsei reaktorkísérletnél súlyos robbanás történt, s lángba borult az épület. A laboratórium megrongálódott, az uránfém megolvadt, a nehézvíz nagy része megsemmisült. Ezután lemondtak az urán-oxidról, s helyette csak szilárd uránt használtak.
A NEHÉZVÍZ-ELŐÁLLÍTÁS PROBLÉMÁI
Miközben Berlinben az Uránegyesület jövőjéről vitatkoztak, a norvégiai nehézvízgyártás modernizálása nehezen haladt előre, s csak 1942 őszén zárult le. Ezért az I. G. Farben és a Leuna-művek bekapcsolásával a birodalomban előkészítették a saját nehézvízgyártást. Elhatározásuk jogosultságát igazolta, hogy a norvégiai berendezések a brit kommandóvállalkozások látókörébe kerültek, s 1943 februárjában sikeres robbantásokat hajtottak végre rajtuk. Helyreállításuk hat hetet vett igénybe, ezután növelték kapacitásukat. 1943–1944 fordulóján az Uránegyesület élén személyi változás történt: Esau helyére a müncheni kísérleti fizikus, Walther Gerlach, a német atomfegyver-fejlesztés kulcsfigurája került, aki jó kapcsolatokat ápolt az SS-szel. De az Uránegyesület szervezeti széttagoltsága „a fizika császárának” hivatali ideje alatt is megoldatlan maradt. Gerlach felismerte, hogy Diebner csoportja sikeres kezdeményezéseket tett a reaktorépítésben, ezért kiemelten támogatta a gottowi tudósokat. Közéjük számított Paul Hartech, aki lehetségesnek vélte, hogy a reaktort gyengén dúsított uránnal is lehet működtetni. Gerlach hivatali tevékenysége fordulópontot jelentett: titokban teljesen új kutatási irányt szorgalmazott, a termonukleáris fúziót. 1943 novemberében újabb csapás érte a norvégiai nehézvízgyártást. Az amerikai
Manhattan-projekt katonai vezetője, Leslie Groves tábornok parancsára november 16-án 180 amerikai bombázó támadta meg a Norsk Hydro üzemét. A bombák azonban szétszóródtak, a fontos berendezéseket kevés találat érte. A magaskoncentrációs berendezés sértetlen maradt, ám az áramszolgáltatás megnehezedett, ezért az üzem leállította a munkát. Az I. G. Farben és a norvég vezetés 1943. december 10-én megállapodott a nehézvízgyártás leállításáról, ami szinte teljesen megbénította az uránprojektet. Ezért a Birodalmi Kutatótanács elhatározta, hogy a norvég magaskoncentrációs berendezést Németországba szállítják. A norvégiai termelés leállításával egy ideig sikerült a szövetségesekkel elhitetni, hogy a nehézvíz előállítása teljesen megszűnt a német befolyású térségben. Az üzemben maradt nehézvízkészlet (610 liter, különböző tisztaságú nehézvíz 49 hordóban) elszállítása során azonban a norvég ellenállás felrobbantotta a kompot. Négy hordó fennmaradt a víz felszínén, azt a német katonák kihalászták, 19 pedig Saaheimből, a másik üzemből érkezett Németországba. A német tudósoknak így nem maradt más hátra, mint hogy a birodalom területén állítsanak elő nehézvizet. Gerlach elfogadta Harteck érvelését a gyengén dúsított urán–235 kinyeréséről, mert egy ilyen reaktor kevesebb nehézvizet igényel. Ennek fedezésére engedélyezte a nehézvizet előállító Linde-készülék megépítését, a müncheni gyárat azonban 1944 júliusában súlyos szövetséges bombatámadás érte. Helyreállításával a háború végéig nem készültek el. Figyelmük így a Leunaművek kísérleti berendezése felé fordult, de 1944. július 28-án az is telitalálatot kapott. Így 1944. augusztus 11-én német szerelőcsapat jelent meg a norvég Vemorkban, s leszerelte a Hydro 18 magaskoncentrációs celláját, majd további kilencet Saaheimben is. Utóbbiakat Berlin-Dahlembe, a Vilmos Császár Fizikai Intézetbe, a 18-at pedig Stadtilm türingiai kisvárosba szállították, ahol Harteck és Diebner személyesen győződött meg a munkálatok állásáról. Harteck meglepetésére a Leunaművek 1945. január 15-én üzembe helyezte 24 méteres kísérleti oszlopát a bombázásoktól megkímélt bitterfeldi I. G.-Farben telepen, de a gyorsaság miatt műszakilag kiérleletlen berendezéssel nem lehetett érdemleges dúsítást végezni. A nehézvíz-előállítás többéves mulasztásait az 1944. májusi és augusztusi kényszerlépések már nem tudták pótolni. A nehézvíz-utánpótlás ugyan – főleg Harteck fáradozásainak köszönhetően – nem apadt el teljesen, de a német uránprogram többé nem heverte ki a Norsk Hydro elleni csapásokat. Így a német reaktorkísérletek számára mindössze 2,5-2,7 tonna nehézvíz állt rendelkezésre. Ennek több
mint felét, 1,5 tonnát Heisenberg használta fel a haigerlochi utolsó kísérlete során. 1944 elején a korlátozott termelési kapacitás és nyersanyaghiány nehezítette Diebner és Heisenberg párhuzamos reaktorkísérleteit. Diebner a következő reaktorkísérletét Gottowban készítette elő. A Diebner-csoport örvendhetett, hiszen 106 százalékos neutronszaporodást értek el, miközben Heisenbergék csak 59 százalékost. Ezek az értékek meghaladtak minden korábbi eredményt. Diebner reaktor-elképzelése kiállta az alkalmassági próbát: csupán elegendő uránra és nehézvízre lett volna szükség. Diebner felismerte azt is, hogy a reaktor nemcsak energia előállítására, hanem hasadóanyag kinyerésére is szolgálhat a bomba számára. A Diebner-csoport egyértelműen az élre került, miközben a Vilmos Császár Fizikai Intézet még mindig nem jutott előbbre. Heisenberg utánaszámolt Diebner eredményének, és állásfoglalást dolgozott ki; elismerő szavak azonban nem hagyták el ajkát. Von Weizsäcker csoportja pedig a berlini „vírusházban” öt sikertelen kísérletet hajtott végre. A legjobb anyagi feltételek ellenére kísérleteik eredménye elmaradt a lipcseitől és a gottowitól. Az urán és a nehézvíz nagy részét felhasználó kísérletek során nem jutottak el a Lipcsében már 1942 júniusában elért értékekig, nem is szólva a jelentősen jobb gottowi eredményekről.
VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL Walther Gerlach – 1944-től az atomfizikai kutatások birodalmi megbízottja – versenyt futott az idővel. 1944 tavaszán és nyarán több titokzatos utazást tett: meglátogatta a haditengerészet kieli kutatóintézetét, a Neubrandenburg melletti ipari kísérleti telepet, ahol torpedókísérletek folytak, s a Siemens atomfizikai kutatásainak helyszínét. Márciusban Berlinben tucatnyi látogatót fogadott, tárgyalt a légügyi minisztériumban, március 27én meglátogatta Speert és több, a légitámadások miatt széttelepített rakétaipari létesítményt. Minden rendelkezésére álló eszközzel támogatta a haditengerészet, a szárazföldi hadsereg és a légierő termonukleáris kutatásait. A munkálatok és kísérletek ő szig annyira előrehaladtak, hogy már gondolni lehetett az első komolyabb tesztkísérletre is. Ezt azonban nem a HWA kutatócsoportja, hanem a haditengerészet robbanóanyag-fizikusai hajtották végre. Az elképzelések szerint a termonukleáris reakció „gyufájának” szerepét a lítium– deutérium-reakció alkotná. Az egy méter átmérőjű, gömbölyű robbanótestet néhány méterrel a föld felett gyújtanák be. Az első atomfegyver-kísérletre 1944. október 12-én éjszaka a Rügen szigetéhez tartozó keskeny Bug-félszigeten keRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
63
AZ AUER TÁRSASÁG A társaság a századfordulón eredetileg gázlámpák és fémszálas lámpák (Osram jelzéssel) gyártására szakosodott berlini vállalkozás volt. 1920 után világhírnévre tett szert a tızoltóságnak gyártott sırített levegŒs légzŒkészülékekkel. Emellett gázjelzŒ készülékeket és vizsgálócsöveket fejlesztett ki és gyártott. Miután 1938 októberében a német csapatok elfoglalták a Szudéta-vidéket, az Auer Társaság megkapta a Jáchymovban lévŒ uránbányákat. 1939–1945 között az Auer Társaságot betagolták az SS egyik
oranienburgi gazdasági üzemébe, s uránt szállított az uránprojektnek. KövetkezŒ lépésként az Auer Társaság számára lefoglalták a francia Joliot-vállalkozást, s az itt talált urán-oxidot Oranienburgba szállították. Amikor az Alsos-misszió Strassburgban megtudta, hogy a nehézfém-oxidokat egy BerlintŒl északra lévŒ gyárban gyıjtötték össze, a szövetségesek légitámadást indítottak a gyár ellen. 1945. március 15-én a 8. amerikai légiflotta 612 Boeing B–17-es bombázója 1506 tonna robbanó- és 178 tonna gyújtóbombát dobott az épületre, s ezzel 61 millió birodalmi márka kárt okozott.
rült sor. Az eső folyamatosan szakadt. Luigi Romersa, a Corriere della Serra haditudósítója jelen lehetett a kísérletnél: „Igazi földrengést éreztünk, olyan erőset, hogy úgy tűnt számunkra, mintha a kis betonbunkerünket odébbtolták volna. Vakító fényt láttunk, majd egy nagy füstfelhő jelent meg előttünk.” Tudósítását Mussolini is felhasználta utolsó, december 16-i milánói nyilvános beszédében, majd 1945. április 22-én, utolsó interjújában szintén emlegette a „csodafegyvert”. Dönitz admirális, a haditengerészet főpa-
rancsnoka már másnap négyszemközti jelentést tett Hitlernek. Az eseményről nem tudunk közelebbit. Később azonban a környékről készült légi felvételek összehasonlítása is igazolta a romboló hatású teszt megtörténtét. A 2003-ban vett földminták pedig cézium–137 magas koncentrációját mutatták ki. 1944 novemberében Gottowban reaktorbaleset történt, s az egyik munkást súlyos sugárzás érte. Az elhallgatott baleset után Gerlach leállította a gottowi és a berlini munkálatokat. 1945. február végén több teherautón uránkockát, nehézvizet, tíz tonna grafitblokkot s némi
kadmiumfémet szállíttatott Haigerlochba. A Tübingen egyetemi várostól 40 kmre fekvő kis baden-württembergi városka a második világháború végén, 1944 végétől 1945 áprilisáig a maghasadás utolsó kísérleteinek színhelye volt. Berlin mind erősebb bombázása miatt Haigerlochba és a szomszédos Hechingenbe költözött a Vilmos Császár Fizikai Intézet kutatócsoportja, amely Werner Heisenberg, Carl Friedrich Weizsäcker és Karl Wirtz professzorok vezetésével a haigerlochi kastélytemplom alatti egykori sörpince sziklalaboratóriumában rendezte be uránnal és nehézvízzel működő atomreaktorát, hogy befejezze a Berlinben félbeszakadt 8. reaktorkísérletet. A kísérlet elrendelése kényszerből történt. A henger alakú tartályba nehézvizet és uránkockákból álló rácsot engedtek be, amelyet grafittal vettek körül. A reaktor külső burkát vízzel töltötték fel. Itt is lemondtak a biztonsági előírásokról. Heisenberg és munkatársai már majdnem a célban érezték magukat, s feszülten várták a mérési eredményeket. A műszerek majdnem tízszeres neutronszaporodást jeleztek, amely jó eredménynek számított, de nem volt elég az önfenntartó láncreakcióhoz. Az ilyen láncreakció eléréséhez a henger alakú kísérleti rendszert golyó formájúvá kellett volna alakítani vagy pótlólagosan további anyagot felhasználni. De az Stadtilmben hevert. Gerlach és Diebner nem számolt a reaktor átépítésével. Így Werner Heisenberg kutatócsoportja néhány méterrel a cél előtt megtorpant. De talán ez volt a szerencséjük, mert a neutronfolyamat lefé-
ALBERT SPEER A NÉMET ATOMPROGRAMRÓL Friedrich Fromm vezérezredes 1942. április végén azt mondta, hogy már csak akkor van remény a háború megnyerésére, ha tökéletesen új hatású fegyvert fejlesztünk ki. Kapcsolatban áll egy tudóskörrel, amelynek tagjai olyan fegyver kifejlesztésén dolgoznak, amellyel egész városokat lehetne megsemmisíteni, sŒt talán az egész angol szigetet is harcképtelenné lehetne tenni. Fromm közös látogatást javasolt […] Nagyjából ugyanekkor találkoztam a fegyverkezés három helyettes vezetŒjével: Milchhel, Fromm-mal és Witzell-lel a Harnackhausban, a Vilmos Császár Társaság berlini központjában, hogy képet alkothassunk a német atomkutatás állásáról. Olyan tudósok mellett, akiknek a nevére már nem emlékszem, jelen volt a késŒbbi Nobel-díjas Otto Hahn és Werner Heisenberg is. Néhány, különbözŒ kutatási területen zajló kísérlet ismertetése után Heisenberg számolt be az „atomroncsolásról, valamint az urángép és a ciklotron kifejlesztésérŒl”. Heisenberg panaszkodott, hogy az illetékes Oktatási és Tudományos Minisztérium elhanyagolja az atommagkutatást, kevés a pénz és az alapanyag, és utalt rá, hogy a tudományos segéderŒk besorozása miatt a német tudomány olyan területeken esett vissza, amelyeket még néhány évvel ezelŒtt uralt: amerikai szakfolyóiratok kivonatai alapján arra lehetett következtetni, hogy ott a technikai és az anyagi eszközök nagyon is
64
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
bŒségesen állnak rendelkezésre. Amerika ezért valószínıleg már most elŒnnyel rendelkezik, ami a maghasadás korszakalkotó lehetŒségeit tekintve rendkívüli következményeket vonhat maga után. Az elŒadás után megkérdeztem Heisenberget, mennyire használható a magfizika atombombák elŒállítására. Reakciója semmiképpen sem volt biztató. Azt mondta ugyanis, hogy a tudományos megoldásra már ráleltek és a bombaépítésnek elméletileg semmi sem áll útjában, a gyártástechnikai feltételek azonban legkorábban két év múlva teremtŒdnek meg, amennyiben az összes kért támogatást megkapják. A hosszú idŒt Heisenberg egyebek mellett azzal indokolta, hogy Európában csak egyetlen, ráadásul minimális teljesítményı ciklotron, a párizsi áll rendelkezésre, amely a titkosság miatt csak tökéletlenül volna használható. Javasoltam, hogy fegyverkezési miniszterként hozzám tartozó hatalmi eszközökkel építsünk egy éppen akkora vagy még nagyobb ciklotront, mint az Egyesült Államok. Heisenberg ezzel azt szögezte szembe, hogy tapasztalat hiánya miatt elŒször csak egy viszonylag kis típust építhetnénk. […] A magfizikusok jóslatára már 1942 Œszén lemondtunk az atombomba kifejlesztésérŒl, miután a határidŒket tudakoló újbóli kérdésemre azt mondták, hogy három-négy éven belül nem lehet számítani rá. Addigra a háborúnak régen el kellett dŒlnie. Ehelyett engedélyt
kezése nélkül a láncreakciót nem lehetett volna megállítani. S erre még nem volt megoldásuk.
KÉT ATOMFEGYVERTESZT TÜRINGIÁBAN 1944. november elején az SS átvette a kísérleti robbantások felügyeletét. A vezérkarok, kutatóintézetek és iparvállalatok áthelyezésének árnyékában pedig 1944 őszén elkezdte az ohrdrufi katonai gyakorlótér kialakítását egy speciális fegyverteszthez. Himmler és Kammler abban reménykedett, hogy rövidesen bevethetik utolsó titkos fegyverüket, amely teljesen megváltoztatja a háború kimenetelét. Kammler az egész rakétafejlesztést Türingiába koncentrálta. Ohrdrufot 1871 óta használták hadgyakorlatok céljára; gyakorlótérré építésére az első világháború után került sor. 1936 után átfogó bővítés kezdődött, majd 1941–1942-ben kisebb tábort rendeztek be az orosz hadifoglyok számára. Az SS 1944 októberében átvette a gyakorlóteret, amelyet a buchenwaldi koncentrációs tábor külső táborának épített ki. Területét 1945. április 5-én a 4. amerikai páncéloshadosztály foglalta el. 1947–1991 között a szovjet hadsereg használta gyakorlótérnek, amelyet 1993. december 22-én a Bundeswehr vett át. 1945. március 3-án este az ohrdrufi gyakorlótér északi szélén SS-tisztek és civilek kisebb csoportja gyülekezett, közöttük Kammler, Gerlach és Diebner. Jegyzőkönyv nem maradt fenn. Egy szemtanú így
KÍSÉRLETI LABOR STADTILMBEN 1943 nyarán – a szövetségesek növekvŒ németországi légi fölénye miatt – elŒkészítették Hahn és Heisenberg veszélyeztetett intézeteinek Tailfingenbe és a württembergi Hechingenbe való fokozatos evakuálását. Heisenberg 1944. áprilistól Hechingenben tartózkodott. A berlini reaktorkísérletek minden felelŒssége ezután Wirtzre és néhány munkatársára hárult. A HWA kutatórészlegét pedig 1943 augusztusában teljes egészében Kummersdorfba helyezték. Nehezebb volt az ipar helyzete, a nagyobb gyárak ugyanis kevésbé tudták helyüket változtatni. Az uránprojekt számára fŒleg a Leuna-mıvek Merseburgban, a Linde Münchenben, az Anschütz Kielben, a Degussa Frankfurt am Mainban, a Siemens-labor Berlinben, az Auer Társaság
rekonstruálta az eseményeket: „Az ablaknál álltam, s egyszer csak egy nagy, vékony oszlopot láttam a levegőbe emelkedni, amely olyan világos volt, […] hogy az ablaknál újságot olvashattunk volna. Ez az oszlop fent egyre nagyobb lett, s úgy nézett ki, mint egy nagy lombos fa. Másnap fáradtnak éreztük magunkat, s napokkal utána még mindig fáradtak voltunk. Egyáltalán nem gyanítottuk, mi lehetett az.” Egy építőmunkás így emlékezett: „Délután jött az SS teherautóval. […] Minden rendelkezésre álló fát össze kellett gyűjte-
adtam, hogy fejlesszenek ki egy energiatermelŒ uránégetŒt gépek üzemeltetésére, amely iránt tengeralattjárói miatt a haditengerészet érdeklŒdött. […] Talán sikerülhetett volna 1945-ben bevethetŒ atombombát készíteni. Ennek feltétele azonban az lett volna, hogy elŒbb rendelkezésünkre álljon az összes mıszaki, személyi és anyagi feltétel, amely a nagy hatótávolságú rakéták kifejlesztéséhez is kellett. Ilyen szempontból Peenemünde nem csupán a legnagyobb, de a legelhibázottabb projektünk volt. Az ideológia csapdája szintén közrejátszott abban, hogy ezen a területen elmaradt a „totális háború”. Hitler becsben tartotta Lénárd Fülöp fizikust, aki 1905-ben Nobel-díjat kapott, és aki a tudomány köreibŒl kevesekre jellemzŒen Hitler egyik korai követŒje volt. Lénárd kioktatta Hitlert, hogy a magfizika és a relativitáselmélet útján a zsidók bomlasztó befolyásra tettek szert. Hitler asztaltársasága körében illusztris párttagtársára hivatkozva a magfizikát idŒnként „zsidó fizikának” nevezte – amin aztán nem csupán Rosenberg kapott, de nyilván az oktatásügyi és kutatási minisztert is vonakodásra késztette az atommagkutatás támogatásában. De ha Hitler nem is alkalmazta volna pártdoktrínáit az atommagkutatásra, és ha alapkutatásaink állása 1942 júniusában meg is engedte volna a magfizikusoknak, hogy több millió márka helyett több milliár-
Oranienburgban és Berlinben volt különösen fontos, ám ezeket is egyre gyakrabban érte bombatalálat. Ezért a további kutatórészlegeket 1944 szeptemberében a hatezer lakosú türingiai kisváros, Stadtilm középiskolájába telepítették, melynek pincéje alkalmas volt a kísérleti anyagok raktározására. BerlinbŒl és a többi városból egymás után érkeztek ide a laborfelszerelések és a mérési berendezések. Az év végén ide kerültek a Norvégiában leszerelt nehézvízgyártó berendezések is. A helyiek semmit sem sejtettek a középiskola lakóiról, akik gyakori vendégek voltak A Hazához címzett vendéglŒben. A helységben úgy vélték, hogy bibliakutatók zárt társaságáról van szó, ezért Diebner embereit ezután a helyi népnyelv „bibliakutatókként” emlegette.
nünk. Röhrensee-be mentünk, ott néhány SS-orvos dolgozott, mert sok lakos fejfájásról panaszkodott és vért köpött. De tévedésből küldtek oda bennünket, ezért azonnal a Mühlberg melletti Ringhofen birtokra vittek bennünket. Ott azt mondták nekünk, hogy az erdő szélén farakásokat kell csinálnunk, kb. 12 x 12 métereseket, s legfeljebb egy méter magasakat, amihez foglyainkkal együtt védőöltözetet kaptunk. Az erdő szélén már néhány rakás emberi holttestet láttunk, egykori foglyokat. Az embereknek egyáltalán nem
dot fordítsanak az atombomba elŒállítására, a hadigazdaság hajszoltságában akkor is lehetetlen lett volna elŒteremteni az ennek az összegnek megfelelŒ alapanyagokat és a nélkülözhetetlen szakmunkásokat. Mert nem csupán a termelési kapacitások fölénye tette lehetŒvé az Egyesült Államoknak, hogy megvalósítsa a gigantikus projektet. Németország hadiipara a sokasodó légitámadások következtében régóta válsághelyzetbe került, ami mind érezhetŒbben állt az átfogó tervek útjában. Az összes erŒ teljes összpontosításával 1947-re mindenképpen rendelkezésre állhatott volna a német atombomba; 1945 augusztusának amerikai bombájával egyidejıleg azonban semmiképpen sem. Utolsó krómérctartalékaink háborús feltételek mellett legfeljebb 1946. január 1-jéig tartottak volna ki. Tevékenységem kezdetétŒl hibát hiba után találtam. Ma furcsának tınik, de Hitler a háború alatt gyakran jegyezte meg: az veszíti el a háborút, aki nagyobb hibát követ el. Hitler hibás döntések sorával minden területen maga is hozzájárult, hogy a termelési kapacitásokat illetŒen még egyáltalán nem vesztes háború végét meggyorsítsa, például a tengeralattjárók hiányával a háború elején, egyáltalán annak elmulasztásával, hogy átfogó háborús tervet dolgozzon ki. Helytálló a német memoárirodalom számos észrevétele, amely Hitler döntŒ hibáira utal. Ez persze nem jelentheti azt, hogy a háborút meg lehetett volna nyerni.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
65
A szovjet hírszerzés információi 1945-ben a szovjet atomprogram tudományos vezetŒjét, Igor Kurcsatovot rendszeresen a Kremlbe rendelték, ahol bemutatták neki az NKVD tudományos-mıszaki osztálya által összeállított titkos jelentéseket. Szovjet ügynökök már 1941-tŒl beférkŒztek a brit atomprogramba, s legkésŒbb 1944 nyarától több fontos informátoruk volt Los Alamosban is. Utóbbiról több mint tízezer oldalnyi információ állt rendelkezésre. EzekbŒl Kurcsatov tudta, hogy az amerikaiak már az elsŒ atombombateszt elŒtt állnak. A német atomfizika helyzetérŒl csak néhány oldalnyi jelentést kapott. Kurcsatov az amerikai fejlesztést akarta másolni. De 1945 tavaszán Ivan I. Iljicsov altábornagy, a katonai felderítés (GRU) vezetŒje két jelentést nyújtott át neki, amelyek meglepték Kurcsatovot. Az 1944. november 15-i elsŒ jelentésben az SS felügyelete alatti új fegyver kipróbálásának elŒkészületeirŒl volt szó: „A németek arra készülnek, hogy egy nagy rombolóerejı új, titkos fegyvert próbáljanak ki. A legszigorúbb titoktartás mellett Türingiában rendkívüli konstrukciójú bomba kísérleti robbantását készítik elŒ.” A GRU német informátora még nem ismert részleteket, s nem tudta a kísérlet idŒpontját sem. Iljicsov az
ciusában, néhány nappal a türingiai kísérlet után állított össze: „Az utóbbi idŒben a németek Türingiában két nagy robbantást hajtottak végre. Ezekre erdŒs területen, a legszigorúbb titoktartás mellett került sor. A robbanás centrumától 5-600 méterre kidŒltek a fák. A kísérletek számára felállított erŒdítmények és épületek erŒsen megrongálódtak. A robbanás centrumában lévŒ hadifoglyok meghaltak, és semmi nyomuk sem maradt. Más hadifoglyok, aki távolabb tartózkodtak a robbanás centrumától, arcukon és testükön súlyos égési sérülést szenvedtek, amelynek mértéke a centrumtól való távolságtól függött. […] A bomba feltehetŒen U–235-öt tartalmaz, súlya pedig két tonna, s egy speciálisan erre tervezett lapos kocsin szállították. Vele együtt folyékony hidrogént tartalmazó tankokat szállítottak. A bombát folyamatosan húsz SS-katona Œrizte, kutyákkal együtt. A bomba rob banását erŒs lökéshullám és magas hŒmérséklet kísérte. Azonkívül erŒs radioaktív hatást is megfigyeltek. A golyó formájú bomba átmérŒje 130 cm.” Iljicsov rövid összefoglalást fızött jelentéséhez: „A németek kétségtelenül nagy rombolóerejı bombát próbáltak ki. Sikeres
KIK VOLTAK AZ INFORMÁTOROK? A háború után a szovjet katonai titkosszolgálat lehetséges német informátorai között emlegették a fizikai kémikus Peter Thiessent, a Harmadik Birodalom egyik befolyásos gazdasági menedzserét, aki a szárazföldi hadsereg tudományos vezetŒi közé tartozott s részt vett a nukleáris kutatások értekezletein. 1945 márciusában megbeszélést folytatott a kommunista ellenállási csoport tagjaival, amelyen nemcsak tagfelvételérŒl, hanem a hadigazdasági kutatások eredményeinek átadásáról is szó esett. A háború után a Szovjetunióban von Ardenne csoportjában részt vett a szovjet atombomba kifejlesztésében, s Œ is Sztálin-díjat kapott. Még tisztázandó Speer, illetve Geist ezredes, a fegyverkezési minisztérium tudományos és kutatási osztályvezetŒjének szerepe is. Utóbbi március 23-án Berlinben találkozott Walther Gerlachhal, az atomfizikai kutatás megbízottjával és Georg Grauéval, a birodalmi kutatótanács hadigazdasági osztályának vezetŒjével. Talán e körbŒl származott az információ?
alábbi következtetésre jutott: „Az utóbbi hónapokban forrásaink a németek lázas kísérleteirŒl tudósítottak, hogy egyre erŒsebb fegyvereket és eszközöket próbáljanak ki. FeltehetŒen a németek e kísérletei atombomba kipróbálására irányulnak, amelynek létezésérŒl eddig csak hiányos ismeretekkel rendelkezünk.” Nagyobb aggodalomra adott okot Iljicsov második jelentése, amelyet 1945 már-
66
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
teszt és elegendŒ mennyiségı ilyen bomba elŒállítása esetén olyan fegyverrel rendelkeznek, amely lassíthatja offenzívánkat.” Kurcsatov 1945. március 30-án gondosan mérlegelt állásfoglalásában „nagyon hihetŒ konstrukciós leírásról” beszélt, s további, részletesebb és egzaktabb információkat kért. Még fontosabbnak tartotta az urán–235 kinyerésének részleteit a természetes uránból.
volt hajuk, részben hiányoztak ruhadarabjaik, de részben vízhólyag, vérhólyag, nyers hús látszott, néhányuknak testrészeik is hiányoztak. Az SS és a foglyok a holttesteket pakolták. Amikor az első hat rakással készen voltunk, a holttesteket feltették rájuk, rakásonként kb. ötvenet, és a végén tüzet gyújtottak. Minket pedig visszavittek. A birtokon le kellett vetnünk a védőöltözéket és ruháinkat. Ezeket az SS azonnal elégette, meg kellett mosakodnunk, új ruhát és új védőöltözetet kaptunk, hozzá mindenki egy üveg pálinkát, a foglyok is. Egy magas rangú SS-tiszt azt mondta nekem, hogy tegnap ott fent nagy szúróláng volt, valami újat próbáltak ki, erről fog az egész világ beszélni, s mi, németek, vagyunk az elsők. Sajnos eközben valami nem úgy történt, ahogy tervezték, s most néhány semmirekellővel kevesebb van.” A második tesztre 1945. március 12-én este 22 óra 15 perckor került sor. Cläre Werner szemtanú szerint: „Ekkor már nem volt olyan világosság, mint első alkalommal.” A második tesztrobbantás nyilvánvalóan kisebb hatású volt. A 2003-ban megindult földmintavizsgálatok cézium– 137, kobalt–60, urán–238 és urán–235 magas koncentrációját mutattak ki, ami „annak eredménye, hogy a robbanás alatt jelentős energiafelszabadulással járó magreakció zajlott le”. Egy 2005-ben zajlott második vizsgálat megállapította: „Széles skálájú, bőséges anyag igazolja, hogy az okoknak nincs természeti forrása. Az izotópanomáliák részben drasztikusak s nem illenek egy ismert eredménybe sem.”
A FINÁLÉ 1945 januárjában Speer feladta a reményt, hogy fordulat következhet be a háború menetében, s megkezdte a Hitler által megparancsolt „felégetett föld” taktikájának bojkottálását. Egyes értesülések szerint 1945 tavaszán „újjáépítési miniszterként” tervezte második karrierjét a háború utáni időkre. Február 20–21-én Kammlert jelentéstételre rendelték Hitlerhez, aki négyszemközt beszélt vele. Az egyébként hallgatag Kammler utána Hitler mondatát idézte adjutánsának: „Kammler, ha igaz, amit ön most jelent nekem, akkor a háború elveszett.” Kammler jelentésében utalt az új bomba gyártásának nehézségeire, s még sikeres tesztről sem tudott beszámolni. Hitler csak a munkák folytatásában reménykedhetett. Ezért az új csodafegyverről csupán általános kijelentésekre szorítkozhatott, miként három nappal később történt. Február 24-én a berlini birodalmi kancellárián hagyományosan az NSDAP megalakulását ünnepelték. Hitler az új fegyverek bevetéséről már nem beszélt olyan hévvel, mint korábban, de kijelentette,
hogy a megtorló fegyverek és „még valami más, amellyel már most rendelkezem”, az egész helyzetet Németország javára változtatják meg. A gauleitereknek azt igyekezett sugallni, hogy Németország röviddel az atombomba elkészülése előtt áll. Berlinben Hitler köre az utolsó napig bízott az atombomba bevetésében és a háború megfordulásában. Hitler március 3-án, az ohrdrufi első tesztrobbantás napján néhány órára elhagyta a Führer-bunkert, és az oderai fronton meglátogatta a Berlin és Döberitz hadosztályok vezérkarát. A Freienwalde kastélyban találkozott %eodor Busse parancsnokló tábornokkal, akit megesketett a front tartására, amíg csak lehetséges, mert „minden nap s minden óra értékes, hogy elkészüljenek a fordulatot hozó félelmetes fegyverek”. Heinrich Himmler március 6-án és 13án Hohenlychenben találkozott Kammlerrel. Munkatársaival pezsgőt bontatott az első kísérlet sikerére, majd orvosának kijelentette: „A legtöbb ember azt hiszi, hogy elvesztettük a háborút […] De még nem vetettük be döntő csodafegyverünket. A V–1 és V–2 ugyan hatékony fegyverek, de döntő csodafegyverünk hatását senki sem tudja elképzelni. Egy vagy két lövés, és New York vagy London eltűnik a föld felszínéről. A szövetséges légitámadások a gyártás sok fontos gyárát lerombolták. Ezért elmaradtunk határidőnktől. De egykét hónapon belül minderről az újságokban olvashatnak.” Hitler március 19-én kiadta a hírhedt Nero-parancsot „a birodalom területén belül minden katonai, közlekedési, hírközlő, ipari és ellátási berendezések lerombolásáról”. Speer megpróbálta lebeszélni erről Hitlert, de ő hajthatatlan maradt. Ezután mondta egyik bizalmasának Speer: „Hitler egy bűnöző.” Hitler Himmlert is felelőssé tette Pomeránia elvesztéséért és a magyarországi utolsó német offenzíva kudarcáért. A felelősség elől betegágyba menekülő Himmlert felkereső s a külföldi hírszerzést irányító Schellenberg azt vette ki Kammler és Himmler beszélgetéséből, hogy a legújabb rakétákat fel akarták kínálni az amerikaiaknak. A tesztrobbantás felelősei – Himmler, Speer, Kammler és Gerlach – 1945. március 28-án találkoztak utoljára Ohrdrufban, s azután közöttük már nem esett több szó a bombáról. Önmaguk mentésével voltak elfoglalva. Kammler április 4én beszélt utoljára Hitlerrel, majd Speerrel. Jövőbeli terveiről elmondta Speernek, hogy a háború elveszett; személyi szabadságáért cserébe technológiai ismereteit kívánja felkínálni a szövetségeseknek. Közben a Stadtilmben lévő tudósok atomkísérlete ugyan sikeres, de katonailag jelentéktelen maradt. Patton amerikai tábornok 3. hadseregének váratlan közeledése miatt a Diebner-csoport az atombombával váratlan menekülésre kényszerült. Egy kommandó április 8–9-
én érkezett a segítségükre a türingiai kisvárosba. Diebner csoportja még mindig egy tonna uránfémmel, majdnem tíz tonna urán-oxiddal, négyszáz liter nehézvízzel, négy gramm rádiummal, két komplett mérőberendezéssel és laborfelszereléssel rendelkezett. Előbb Weimarba indultak, ahonnét Innsbruckba küldték őket. Az öt teherautóból, két utánfutóból és egy autóból álló konvoj legértékesebb része a Német Birodalom végül 18–22 grammnyira nőtt rádiumtartaléka volt, amely minimum kétmillió dollárt ért. Éjszaka, világítás nélkül haladtak, hogy elkerüljék a szövetséges vadászgépeket. Nappal többnyire kis helységekben húzták meg magukat, s a járműveket szénával álcázták. Bajorországban az urán-oxid egy részét elrejtették, mert a járművek a súlyos teherrel nem tudtak volna átkelni a hegyeken.
AZ ALSOS-MISSZIÓ 1943-ban speciális, titkos amerikai csoport alakult a német atomkutatás eredményeinek felderítésére. Az Alsos-egységek, tudósok és katonák kis csoportjai járták egész Európát, tudósokra vadásztak, titkos laboratóriumok és dokumentumok után szaglásztak; nem utolsósorban urán és uránérc után, amelyet aztán Amerikába vihettek. Az Alsos katonai főnöke Groves bizalmasa, Boris Pash alezredes, tudományos vezetője pedig Samuel Goudsmit holland születésű fizikus volt. Miközben ő meg volt győződve arról, hogy a németek reménytelenül távol állnak az atombombától, Pash alezredes és Groves a legrosszabbtól tartott. Úgy vélték, Hitler nagyon közel áll a bomba elkészítéséhez, s azt tervezi, hogy az ellenfelet radioaktív szeméttel állítja meg. Patton tábornok egységei április 12-én harc nélkül szállták meg Stadtilmet. Velük érkezett az Alsos-csoport is. A középiskolában csak egy tudóst találtak, aki nem mondott el mindent, amit tudott. Az iskolán kívül rábukkantak némi paraffinra és egy rakás urán-oxid-kockára. A pincében felfedeztek egy tárnát, ahol a kísérleti reaktor lehetett. Mellette egy befalazott, ólomfedelű tartályt, feltehetően a neutronforrás őrzésére. Az iskolában és a szomszédos épületekben az amerikaiak találtak még laborfelszerelést és iratokat. Összességében Kurt Diebner „laborjának” maradványai meglehetősen sovány zsákmányt jelentettek. Az Alsos-csoport néhány nap múlva elhagyta Stadtilmet. Ohrdruf gyakorlótere nem került a látókörükbe, ami azt bizonyítja, hogy semmit sem tudtak az ottani tesztrobbantásokról. Az amerikaiak április 23-án érkeztek meg Haigerlochba, s a sziklapincében felfedezték a reaktort. A pince három helyiségében egy uránrácsot, uránkockát, nehézvizet és grafitborítást találtak. Angol
tudósok másnap megállapították, hogy a reaktor túlságosan kicsi, ezért nem lehet kritikus. A rektornak ugyanis bizonyos méretnél (ez a kritikus méret) nagyobbnak kell lennie, hogy a működése önfenntartóvá váljék. Kisebb méret esetén az újabb reakciókat kiváltani képes neutronokból túl sok megszökik, így a magreakció csak addig működik, amíg külső neutronforrással fenntartjuk. A kritikus méretnél nagyobb reaktor esetén beindul a láncreakció, vagyis a folyamat önfenntartóvá válik. Mozgatható neutronelnyelő elemek (egyes konstrukcióknál pl. grafitrudak) segítségével gondoskodnak arról, hogy a reakció nehogy „megszaladjon”, vagyis nehogy atomrobbanás jöjjön létre. Másnap megtalálták Heisenberg laborját a hechingeni gyapotgyárban, s megszállták a KWI fizikai kirendeltségét is. Az összes laborberendezést – az izotópelkülönítővel együtt – leszerelték, s a jelen lévő tudósokat kihallgatták. Amikor közölték velük, hogy kutatásaikat amerikai ellenőrzéssel folytathatják, Weizsäcker és Wirtz elárulta iratai rejtekhelyét. Mivel Hechingen és Haigerloch a francia megszállási övezetbe került, Groves tábornok semmiképpen sem akarta, hogy a német kutatók esetleg Frédéric Joliot-Curie-nek, a francia kommunista atomtudósnak dolgozzanak. Ezért Weizsäckert, Wirtzet, Baggét, Korschingot, Lauét és Hahnt április 27-én az amerikai megszállási övezetben lévő Heidelbergbe vitték. De meg kellett még találni Gerlachot, aki április 19-én Münchenben megtudta, hogy letartóztatási parancsot adtak ki ellene. Ő Diebner csoportját kereste, amelyet végül április 26–27-én éjszaka talált meg egy kis faluban, Bad Tölz és a Tegernsee között. Az SS-kísérőszemélyzet nagy részét már leváltották vagy az amerikaiak elfogták. Gerlach és Diebner megállapodott, hogy a megmaradt csoportot négy részre osztják. Az első Diebnerrel az élén Schöngeisinbe, a második Gerlach és Haxel vezetésével Münchenbe, a Fizikai Intézetbe megy. Az urán és a nehézvíz egy részét Gerlach vitte magával. A Birodalmi Kutatótanáccsal még kifizettetett magának félmillió birodalmi márkát. Amikor Münchenben elbúcsúzott Haxeltől, azt tanácsolta neki: rejtőzzön el. A harmadik teherautónak Innsbruckot kellett elérnie, de Hermann csak Garmisch-Partenkirchenig jutott. A készülékeket, a magaskoncentrációs berendezés részeit, a paraffint és az urán-oxidot kirakták Kirchner professzor kirendeltségén. Rehbein negyedik teherautója szintén elromlott, ezért Bad Tölz közelében lerakott 15-20 láda uránoxidot. Az urán másik része szintén Kirchner lerakatához került, ahol elásták. A rádiumot pedig az Isar völgyének elhagyatott részén rejtették el. 1945. május elején végül elfogták Gerlachot, Diebnert és Heisenberget is. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
67
