HELYREIGAZÍTÁS A TARTALOMBÓL

II. ÉVFOLYAM 16. SZÁM

AZ ALSÓ-IPOLY MENTE KÖZÖSSÉGI LAPJA

2007. SZEPTEMBER

AZ ÚJSÁGOT KIADJA:

HELYREIGAZÍTÁS A SAJÁT SODRÁS ÚJSÁG LÉTREJÖTTÉT ÉS ELSÕ 12 SZÁMÁT (2006. MÁRCIUS – 2007. FEBRUÁR)

AZ

IFJÚ

IPOLY-MENTI

IRKÁSZOK ÁLTAL MEGNYERT IFJÚSÁGI PÁLYÁZAT FINANSZÍROZTA. AZ ÚJSÁGOKON TÉVESEN AZ JELENT MEG, HOGY AZ ÚJSÁG TÁMOGATÓJA A MOBILITÁS. MIVEL A MEGNYERT FORRÁS AZ EURÓPAI

A TARTALOMBÓL VAN-E MÓD TELEPÜLÉSÜNK MEGMENTÉSÉRE?

KÖZÖSSÉGTÕL SZÁRMAZIK, EZÉRT HE-

PÉLDÁK, ÖTLETEK:

LYESEN AZ ALÁBBIAKAT KELLETT VOLNA

MEGMENTHET-E EGY PÁLINKAFÕZDE EGY 600 LELKES FALUT? 2. OLDAL

MEGJELENTETNI: „EZ A PROJEKT AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉG TÁMOGATÁSÁVAL VALÓSULT MEG.” „A PROJEKT TARTALMA NEM FELTÉTLENÜL TÜKRÖZI AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉG VAGY A MOBILITÁS VÉLEMÉNYÉT, MELY INTÉZMÉNYEK FELELÕSSÉGE A PROJEKTRE NEM TERJED KI.” KÖSZÖNJÜK AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉG TÁ-

„MAGAD URAM, HA …” – A KALÁKA. EGY LEHETÕSÉG, AMELLYEL MINDEN TELEPÜLÉS ÉLHET(NE) 3. OLDAL KÖZÖSSÉGI ÉLET KÓSPALLAGON 5. OLDAL TEGYÜNK EGYÜTT NAGYBÖRZSÖNYÉRT EGYESÜLET ( T.E.N.E.) – BEMUTATKOZÁS 6. OLDAL

MOGATÁSÁT! IFJÚ IPOLY-MENTI IRKÁSZOK

KEMENCE HELYTÖRTÉNETÉNEK KIADÁSA ELÉ 6. OLDAL

SAJÁT SODRÁS

II. évfolyam 16. szám/ 2007 szeptember

2

MEGMENTHET-E EGY PÁLINKAFÕZDE EGY 600 LELKES FALUT? „Gyanús az énnekem, ha nadrágos emberek falura jönnek...” Ángyikám, tõle származik a fenti tapasztalás, vajon hogy vélekedne, ha most Panyolán járna? Ahová fiatal, nadrágos emberek költöztek, csupa városlakó, s csinálják a fesztivált… Nyíregyházáig vonat vitt. Odáig elénk jöttek a vendéglátóink. Az olcsvaapáti komptól még megyünk egy gondolatnyit a szomszéd faluig, Panyoláig. Aztán már ott állunk abban a másik világban, az Öreg-Túr partján, a panyolai szeszfõzde kerti lakában. Gyalult asztal, fonott székek, fonott fûzkerítés… az asztalon metszett, szép palackokban vetélkedõ pálinkák, cseresznye, fekete ribizli, eper, alma, barack, meg hát a szilva, nem akármilyen, de errõl majd lesz még szó. – Az idei gyõztes a fürtös meggy – mutatja Borbás Béla, s tölt egy pohárkával. Koccintunk… az ízek szétomlanak, a nyelv, az íny, az orr szétbontja a gyümölcsök nap érlelte, isteni ajándékát. Az asztalon öreg kenderzsák abrosz, rajta kenyér, szalonna, sajt, paradicsom, paprika, hagyma, s zakuszka … Harapunk, s kortyolunk megint, no, csak módjával, mert hosszú sora van már a megújult szeszfõzde kínálatának, s a kínálást nem illik visszautasítani. A szeszfõzdében egyébként most éppen a cseresznyét párolják nemes itallá, panyolai elixírré. Ami elixírnek lassan már híre van… – Itt kezdõdött minden – vesz nagy levegõt Zsuzsa, s mesélni kezd. Néha Bélára néz, a vékony ember maga a nyugalom, õ kerít majd nemsokára három biciklit, vele járjuk be a Szamos-parti Hagyást, az ócsi legelõn a szürkemarha-csordát, ugrunk egyet a Tisza lapajáról… hány árnyalata van itt a folyó tiszta, zöld vizének, Istenem, de szép… Aztán hallgatunk, szemezgetünk az ártéri dzsungelgyümölcsösben, ahol már illata van a nemtudom-szilvának, s az apák és a nagyapák emléke ül a szénaboglyák tövében. Zsuzsa mesél, de meg-megáll a beszédben, mert mindent észrevesz. Két asszony megy a kocsiúton… – Gyûjtögetésbõl élnek, most bodzát szednek, tavasszal, õsszel gombát, gyógynövényeket, s a horgukon, ha bedobják, mindig akad hal… Nekem, látod, ez is érdekes… Ahogy minden megfogott, onnantól, hogy a kompra léptünk… Ott éreztem, hogy van ezen a tájon, s a panyolai emberek életében valami idõtlenség, ami nagyon is szabályozott, csak éppen a természethez és az ember belsõ órájához igazodik. Nincs rohanás, nem kapkodnak, az emberek dolgosak, a kertek, porták takarosak, a gyümölcsösök gondozottak, a földeket megmûvelik. De egy kis beszélgetést, megtorpanást, érdeklõdést nem tartanak idõpocsékolásnak, nem érzik, hogy lemaradnak valamirõl, ez itt része az életnek. Gyakran mondták nekem az elején, ne rohanjak, ne futkorásszak, nyugodjak már meg. Nem szokás ez itt. Lassan átálltam, mert így jó nekem is. Itt nem kell senkit megelõzni, nem kell elérni a piros lámpát, nincs miért hajszolni az idõt… Most elhagyom néhány gondolatra Zsuzsát. Meg kell végre magyaráznom, hogyan került ide Panyolára az a néhány fiatal, diplomás ember, aki házat vett itt, idehozta családját, terveit, tudását, s a vágyat, hogy ne idegenben keresse a boldogulást, hanem itt, ezen az áldott szép vidéken, ahol most egyáltalán nem könnyû az élet. Igaz, errefelé sosem volt az. A híres szatmári csordák ma sehol. Pedig itt a jószág volt az aranya a népnek… Állatok után sóvárognak az üres, régen kövér füvû, lassan elgazosodó legelõk. Az almafákon az idén egyetlen mosolygós szem sem piroslik az ágak közt, a tavaszi fagy letarolta errefelé az almásokat, szinte mind. Meggy jócskán termett, s van szilva is, az talán segít. A kukorica szépen mutat, kérdezem is Bélát, hogy lehet, ebben az aszályos nyárban. – Agyagos itt a föld, megtartja a kevés vizet is – mondja, teker elõttem a Szamos gátján a biciklijén, s én azon gondolkodom, néha elég egyetlen ember, hogy meginduljon valami. A baráti társaságból õ panyolai, így hát õ tudott az omladozó szeszfõzdérõl… Mert ez volt az elsõ lépés.

A társaság Egerben, a fõiskolán verbuválódott, s ami szokatlan, együtt is maradt a harmincas éveik után is. Utaztak, kalandoztak, messze, idegen tájakat jártak be. Földrajztanárok, geológusok, ökológusok lettek, utazási szakemberek, kultúraszervezõk, s mindenki városlakó. De valahogy senki sem érezte jól magát a bõrében. Egyszer egy didergõs téli éjszakán valaki pálinkát emlegetett. – Ha volna nálunk vagy egy korty is…! De nem volt senkinél. Bélánál sem, akinek ekkor, nagy szorongattatásában eszébe jutott falujában az omladozó szeszfõzde. Az éppen csak hogy vegetál… Amikor ott a sok gyümölcs… Kincs az! A következõ évben ketten, Muhari Zoltán kertépítõ mérnökkel megvették a szeszfõzdét. Társakat kerestek, pályáztak, s ma a legmodernebb berendezések, a legtapasztaltabb helybeliekkel, Izommal és Gyufával dolgoznak Panyolán. Finom, elismert pálinkájukhoz illõ palackot, csomagolást kerestek, s nevet: Panyolai Elixír… Nem volt ez diadalmenet, és talán még ma sem nyereséges a vállalkozás, de a fõzde áll, dolgozik, munkát ad a helybelieknek, s hírt hozott Panyolának. Zoltán házat vett, idehozta a családját, Béla helyrehozott egy házat, egy barátnõjük egy másikat, és megnyílt a Cibere vendégház, panzió és beszélgetõ hely, ahogy illik, kemencével, szénapadlással, ahol matracokon akár negyvenen is alhatnak… Házat vett Zsuzsa is, két iskolás fiával és társával, Barabás Ambrussal, aki egyetemi katedrát hagyott Pesten. Most éppen két munkással csirittyázza a Szamos árterében az elvadult szilvásukat. Kiszedik a magoncokat, vadhajtásokat, gyomot, haszontalan bokrokat… Hogy a paloláshoz, a ponyva alá tiszta legyen… Hoszszú még a történet, vannak drukkerek és csatlakozók, visszajárók és vágyódók… És itt van a falu, a helybeliek, akiket elõször meglepett a „bevándorlók” stílusa, tempója, szokásaik. De hogy lassan megtanulják egymást, bevándorlók és bennszülöttek, mutatja, hogy Muhari Zolit választották polgármesternek. Aki semmit nem tett, csak bemutatkozott, és elmondta a terveit. Bizalmat kapott. Egyik elsõ ténykedése volt, eladta a hivatali autót, az árán a faluban a falunak vásárolt egy jókora területet. Közmunkával rendbe hozták, az most a közösségi találkozók helye. Új buszvárókat építettek, kitakarították az Öreg-Túrt, a Szamos-parti kompházat rendbe hozták. Fölélesztette a palonyai citerazenekart… s számtalan hagyományt, amit itt sokáig megtartottak. Gondol a gátakon a bicikliutakra, s támogatja a helyi turizmus mindenféle próbálkozását. De ezt csak a panyolaiak támogatásával tudta megtenni. Este ott ültünk Béla házának hosszú asztalánál. Néztem a vendégeket, s olyan jó volt látni egymás mellett a falusiakat és a „bevándorlókat”… Berti bácsi, akinek Tarzan a becsületes neve, mert itt ragadványnév nélkül nem nõ fel ember, annyi a hasonló név – a régi Szamos-hídról mesél… azt is meg akarják építeni. Az asszonyok, Varga Sándorné Olgi néni, Filep Lajosné, Eszter néni, s Irénke, Varga Istvánné, sorolják, mik voltak a régi ételek. A töklaska, a tengeri kásával töltött káposzta, a lapótya, a lepcsánka… Hétvégén a fesztiválra készítenek is belõlük, s kínálják a keményre fõzött lekvárokat, amilyeneket én csak itt kóstoltam… meggyet, szilvát, s a többit… mintha az édes nappal töltekezne az ember, olyan finomak… Baranyi Karcsi megpengeti az öreg citerát, õ amúgy kenut kölcsönöz, s más vízi járgányt, a gátakra, ahol már Nagyarig kész a kerékpárút – biciklit is… Az asztal körül a többiek, Vanda, a New Yorkból hazajött festõ, õ is itt él már, Morucz Pisti, gépész, de néprajzos lesz belõle, amit õ nem tud Panyoláról, azt senki nem tudja… Fax, a kultúros, negyvenezer forintért hagyta ott a várost és költözött ide… – Olvastam valahol egy mondatot: meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk… Itt valaha ezerhatszáz ember élt, most hatszáz lélek. Az idén tizennégyen haltak meg, és még senki nem született. Zoliék kisfia lesz az elsõ baba ebben az évben. Az óvodába huszonöt gyerek jár. Az emberek zöme idõs. Eddig az volt

SAJÁT SODRÁS


a cél: továbbtanulni és elmenni innen. Mi ezzel szállunk szembe. Kellenek dolgok, amelyek itt tartják a fiatalokat. Sokfelé jártam a világban. Az ilyen táj, ilyen egyenes, becsületes dolgos emberek, a három folyó, a finom étkek, a tiszta ízû valódi gyümölcspálinka – a világon mindenütt óriási érték. Külön-külön is, hát még együtt! Erre gondolva készítünk terveket, segítenek az E-misszióban környezetépítõ és -védõ ökológus barátaink. Ökoturizmust, tanösvényeket, valódi falusi turizmust hozni a szép gazdaságok mellé. Mert a gyümölcsöskertekre, a földekre, az állatokra is szükség van. De nem elég mindez ma már ahhoz, hogy itt a fiatalok is munkát, jövõt, elfoglaltságot találjanak. – Ezért lett a falunap helyett Határmenti Világzenei Fesztivál. Már másodízben. Hogy elhozzuk az érdeklõdõ idegeneket is… Is-

3

merjék meg Panyolát, szeressék meg a vidéket, kóstolják meg, amit kínálunk, s vásároljanak belõle. És jöjjenek majd vissza! Van valami üzenet abban, hogy a keleti végeken egy kicsi faluban nekidurálják magukat emberek és nem welness-turizmussal, nem lakóparkkal próbálkoznak, hanem a táj adottságaival és az itt élõk megõrzött értékeivel akarnak boldogulást. Panyolának és önmaguknak… Segítsék õket földi és égi hatalmak, és segítsék egymást továbbra is õk maguk – ezt kívánom. A kíváncsiak meg látogassanak el Panyolára… nem fognak hazatérni üres kézzel… Schäffer Erzsébet, Nõk Lapja – Részletek

„MAGAD URAM, HA …” – A KALÁKA. EGY LEHETÕSÉG, AMELLYEL MINDEN TELEPÜLÉS ÉLHET(NE) A Székelyföldi Kalákakrónikából idézzük az alábbi – igen használható és lelkesítõ – információkat. A Krónika az Országépítõ folyóirat 2006 téli számának mellékleteként jelent meg. Akinek felkeltik az érdeklõdését az alábbiak a www.orszagepito.hu-ról ról letöltheti a teljes Kalákakrónikát. Rengeteg részletes információ szerezhetõ a magyarországi szervezõk honlapjairól is: Ars Topia Alapítvány (www.arstopia.hu) és a Pagony Táj- és Kertépítész Iroda (www.zoldmuves.hu). Aki kedvet kap a kalákázáshoz – akár a részvételhez, akár a szervezéshez – , az forduljon bátran a az Ars Topia Alapítványhoz: 06/1/365-18-05, Budapest Budafoki út 53., [email protected]. Herczeg Ágnes: A kalákák szerepe a táj- és a térségfejlesztésben A kaláka kialakulástörténete közvetlenül a Csomád-Bálványos Régió Fejlesztési Stratégiájához köthetõ. Jánosi Csaba, a Csíki Természetvédõ és Természetjáró Egyesület vezetõje (Cstte), kiváló geológus, a székelyföldi borvízforrások és gyógyhelyek kutatója kereste meg a Pagony Táj-és Kertépítész Irodát e munka generálására. A két éves munka (1997/98), amely Hargita és Kovászna megyei Tanács megbízására készült, feltárta a régió értékeit, állapotát, leírta a tendenciákat és a helyi szereplõkkel cselekvési programot készített. A térség legnagyobb táji potenciálját a vízkészlet jelenti. A fiatal vulkáni táj utómûködésének köszönhetõen felszínre törõ források, gázömlések erejét korán megtapasztalta az ember. A ráépülõ fürdõ- és gyógykultúra két irányt mutat, a népi fürdõhasználatot és a 19. század elején meginduló polgári fürdõk kiépülését. A stratégiai munka egyik fontos eleme a falufórumok szervezése volt. 2001-ben Lázárfalván tartott falufórumon a helybéliek akarata és a tervezõk elképzelése összecsengett – a stratégia cselekvéssé formálásának legyen elsõ gyakorlati példája a Lázárfalvi Nyírfürdõ felélesztése. A kalákaforma gondolata pedig egy másik székelyföldi fórumon már megszületett: „Lázárfalván 2001-ben, egy év múlva Tusnádfaluban mozdult a közösségi összefogás, a Kárpát-medencébõl összegyûlt szakemberekkel és diákjaikkal együtt, a falu népe felújította két hagyományos gyógyfürdõjét és rendezte azok környezetét. Az elsõ kalákákat követték a csíkkozmási Sószék-fürdõ, a kászoni Sóskút-fürdõ felújítását végzõ táborok. 2005-ben három, 2006-ban öt helyszínen folyt a munka. A kezdeményezés több száz embert megmozgató mozgalommá nõtt, jelentõs jövõkép alakító eseménye lett a Székelyföldnek.”(Kolumbán Gábor). A szervezést magyarországi részrõl a Pagony Táj-és Kertépítész Iroda, az általa mûködtetett budapesti Ars Topia Alapítvány (Herczeg Ágnes, Szûcs Gábor) és az Axis Építésziroda (Tusnády Zsolt), helyben pedig a régió legaktívabb civil szervezete, a Cstte (Jánosi Csaba) vállalta. A Pagony, az Ars Topia Alapítvány Magyarországon, Taliándörögdön 1997-ben már szervezett alkotótábort Köztér-közösségi tér címen, ahol a helybéli fiatalok és az egyetemisták közösen tervez-

tek és építettek meg egy hét leforgása alatt egy közösségi teret, az önkormányzat közremûködésével. Mindezek a gondolatok és tapasztalatok hozzájárultak a kaláka kialakításához. A kalákákról Az elsõ, Lázárfalvi kaláka sikere bebizonyította, hogy az elképzelés mûködõképes és hatékony. Így az évek során a fõ struktúrán nem sokat kellett változtatni. A szervezési munka az elõkészítéssel kezdõdik. Megkeresnek, hívnak, sokszor nehéz a választás, hová is menjünk. A kezdeményezõ önkormányzat, vagy szervezet felvázolja elképzeléseit, hány embert tud fogadni, milyen anyagok állnak rendelkezésre. Itthon feláll a csapat. Az objektumok tervezését és majd a helyszíni csapatvezetést a Pagony Iroda gyakornokai, a Kós Károly Egyesülés Vándorépítészei, és már kalákában részt vett, „öreg” kalákás tájépítészek, építészek vállalják fel. A helybeli szakmai elõkészítést Jánosi Csaba végzi. A fogadó fél is felállítja a csapatát. Általában az önkormányzat, civil szervezetek, közbirtokosság, egyház, térségfejlesztõk és magánemberek tevékenykednek. Mindenkinek megvan a dolga. A programvázlat és a vázlattervek elkészültével kerül sor a falufórumra, ahol a helybéliek széles körében mutatjuk be az elképzeléseket. Újabb ötletek, javaslatok és vállalások ideje ez. Ezt követõen közzé tesszük a programot a kalákások, egyetemisták körében. Az elmúlt években már nem nagyon kellett reklámozni, már november, decemberben jelentkeztek emberek, hogy nem akarnak lemaradni a kalákáról. Elsõ idõben elsõsorban tájépítész-, építészhallgatók és végzett fiatal szakemberek jelentkeztek, de ma már minden szakmából érkeznek a kalákába. Nem titkolt célunk, hogy a Kárpát-medence minden pontjáról jöjjenek, így eddig Felvidékrõl, Vajdaságból és természetesen Erdélybõl érkeztek az alkotó munkára. Külföldrõl is jönnek, német, ausztrál, spanyol, holland, francia is megfordult a táborban. A 40-100 fõ mellett a falubéliek kapcsolódnak a munkába, hiszen ez a kaláka lényege. Szállás a há-

SAJÁT SODRÁS


zaknál, iskolában, óvodában megoldott. A kaláka idõtartama általában 10-12 nap. Az elsõ nap, ha lehetséges ellátogatunk az elõzõ évek kalákahelyszíneire, vagy vetítéssel, kiállítással mutatjuk be a kalákákat. A napi ritmus a következõ: közös reggeli, majd kora reggeltõl estig munka, közben közös ebéd. Esténként szakmai elõadások, táncházak és kiállítások jelentik a falubeliekkel együttes programot. A helybéli és magyarországi meghívott elõadók, a helyrõl, a természeti, táji, kultúrtörténeti, építészeti örökségrõl tartanak elõadást, mondják el véleményüket, mutatják be tevékenységüket. A héten egy nap, általában a vasárnap pihenõnap, kirándulást szervezünk a környék valamely szép és nevezetes pontjára. A kalákák alatt fontosnak tartjuk a helybéli gyermekek bevonását, számukra rajz és kézmûves foglalkozást szervezünk, munkáikból kiállítást készítünk. Munkálatok objektumonként csoportokban folynak. Minden csoportnak van egy, vagy feladatonként több felelõse. Hamar kialakulnak a csoport identitások, de megvan a csoportok közötti átjárhatóság is. Az elõre elkészített vázlattervek sokszor a helyszínen változnak, alakulnak, a rendelkezésre álló anyagok ismeretében, az elõre nem látható körülmények következtében. A csapat megbeszéli, közösen alakítja a helyet. A kalákák helyszínétõl, a közösség akaratától függõen épített objektumok közös elvek alapján készülnek, helyi, hagyományos természetes anyagokból, a helyi építészeti, táji karakterrel összefüggésben, de a résztvevõk alkotókedvére bízva. A forrásteremtés az egyik legnehezebb feladat. Évente több pályázatot adunk be magyarországi alapokhoz és alapítványokhoz (Mobilitás, NKA, NCA), magánemberek és cégek segítségét kérjük. Erdélyben partnereink pályáznak, megyei és alapítványi pénzekre. Legnagyobb és állandó támogatónk a romániai Polgár-Társ Alapítvány. A magyarországi Kós Károly Egyesülés, és a tavaly megalakult erdélyi Országépítõ Kós Károly Egyesület. 2005-ben történt az elsõ továbblépés. Felnõtt egy kalákás „generáció”, aki megtanulta és elsajátította a kaláka szellemiségét. Így 2005-ben a „nagy nyári” kaláka mellett egy õszi kaláka is szervezõdött. A kalákák nyomán épült fürdõknek és helyeknek híre ment a régióban, de a híradásokon keresztül a nagyvilágban. A 2006-os évre már úgy készültünk, hogy számtalan helyre hívtak minket. Így az a döntés született, hogy az idei nagy kalákán kívül, elõkészítõ munkákat külön szervezõcsoportok vállalják fel, az Ars Topia Alapítvány szervezéssel, az elõkészítéshez és lebonyolításhoz szükséges anyagiak elõteremtésével, koordinációval foglalkozik. A szervezésre jelentkezõ „öreg” kalákások alapján öt kalákahelyszín jöhetett ebben az évben számításba. A kaláka jövõje A kalákának megítélésem szerint van jövõje. Az elvégzendõ feladat rengeteg, a rendelkezésre álló, vagy mozgósítható külsõ tõke kevés. Van belsõ mozgósítható erõforrás. Így faluközösségek, civil szervezõdések, és bárki számára használható együttmûködési forma. Mindig lesznek fiatal szakemberek és egyetemisták, akik keresik a lehetõséget, hogy a gyakorlatban, a gyakorlatból tanuljanak, megtapasztalják közvetlenül, hogyan formálja meg a gondolat az anyagot, miközben mindez visszahat tudatukra. A kaláka független a politikától, valós emberi találkozásokon és együttmûködéseken alapul. A közösségért folytatott munka, vagy más néven ajándékmunka alázatra nevel, amely nélkül a természet, a táj és az õseink által ránk hagyott örökség nem fenntartható. És végezetül, mert kalákázni jó! VIII. Székelyföldi Kaláka Firtosi kaláka, 2006. június 23 – július 3. A Firtosi kaláka az elsõ kalákáink történetében, amely nem egy fürdõ, gyógyhely újjáélesztésére szervezõdött. Barabássy Somogy Örs, több kalákát megjárt barátunk hozta hírt, jó lenne kalákázni Firtoson, a helybéliek álmát valóra váltani, kilátót építeni. S úgy is lett. A kaláka fõ szervezõi Solymosi Alpár (unitárius lelkész), Kolumbán Gábor (az unitárius egyház fõgondnoka), házigazdái a Firtosváralja, Énlaka és Székelypálfalva népe. Az Ars Topia Alapít-

4

vány szervezésében László Viktor (Pagony Iroda), Barabássy Somogy Örs, Hegedüs Alice (vándorépítész) és Török Ádám (vándorépítész) vállaltak oroszlánrészt. Solymosi Alpár (Firtosváralja gyakorló segédlelkésze): „A Firtos-hegy kebelében ma is tündérek élnek. Aranyoszlopos palotában laknak s csak éjjel, szép holdvilágban jönnek ki a föld felszínére.” Aki csak olvassa vagy hallja a legendát, annak szíve már e kezdõszavak hallatán is megnyílik a szépre, a jóra, s máris újra gyermekké lesz, belép egy más világba. Mindnyájunknak szükségünk van egy ilyen utazásra, ahol a mondák, legendák világában felüdül, új erõre kap a mi sokszor megfáradt emberi lelkünk. Elegünk van már a sok lehetetlen tépelõdésbõl a korlátolt lehetõségekbõl. Egy olyan helyre, alkalomra vágyunk, ahol nem a pénz, hanem a lélek ad a képzeleteknek szárnyakat. Így léptünk ki mi is Deák Jenõ barátommal a valóságok világából a lehetõségek országába, amikor megosztottuk egymással gondolatainkat 2005. késõ õszén. Ismerve e vidék, e falvak örömeit, kiváltságait, amelyekben nap mint nap része lehet az itthon lakónak, de közben nem feledve azokat a szerény lehetõségeket, amelyek sokszor határt szabnak egy elképzelésnek vagy éppen gyökerében megfojtanak egy álmot, megosztottuk egymással legbelsõbb gondolatainkat. Jenõ a régi kilátó újraépítésérõl álmodott, amelyen talán az egyetlen élményt nyújtó hagyatéka volt az elmúlt rendszernek. Az 1066 méter magasba nyúló Firtos-tetõ, úgy látszik, hogy hadgyakorlati szempontból sem lehetett jelentéktelen, ugyanis a katonákkal megépíttetett, fenyõfából ácsolt kilátóról körös-körül mintegy hatvanhat település volt látható. Az ottfelejtett építmény hosszú évtizedeken keresztül nyújtott életre szóló élményt a bátrabbaknak. Volt köztük vakmerõ gyermek, kirõl otthon nem is sejtették, hogy hol jár, de felmászott rá az a Firtoson pityóka földjét gondozó földmûves is, ki a gyönyörû táj iránt érzett szerelmében kereste néhány perces déli pihenõjét. Én pedig színes falutáblákról álmodtam. Olyanokról, amelyek megszólalnak a népi motívumok, faragott díszek és a színek nyelvén, méltóképpen õrzik Firtosváralja nevét, és üzennek. Elbeszélik a szülõházát már régen eladó gyermeknek, hogy itt egyszer olyan édesanyák éltek, akiknek saját gyermekük volt a szívük helyett, az édesapák pedig nem pénzbõl, hanem kalákában építettek életet, hogy itt minden helynek, lankának-dûlõnek neve van, melyet szájról szájra örököltek nemzedékek. Falutáblák, melyek felkiáltójelek, hogy „A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely, … itt élned halnod…” kellett volna, kell! Amint megszólalt bennünk a gyermek, úgy érzem, hogy megteltünk minden olyan erõvel, megkaptunk minden olyan hatalmat, amellyel tornyot lehet építeni, falut, tájat lehet szépíteni. Minden, ami ezután történt, önmagától mûködött, mert mindvégig volt egy állandó belsõ erõ, amely életben tartotta elképzelésünket. Felvettük a kapcsolatot a magyarországi Ars Topia Alapítvánnyal, amely mint megtudtuk, olyan tájépítészeket foglalkoztat, akik már hat Székelyföldi Kalákát szerveztek az évek során. Ötleteinket, kezdeményezésünket örömmel fogadták, és biztosítottak támogatásukról. Idõközben ráéreztünk arra is, hogy a sorsközösségünkbõl fakadóan nem csupán Firtosváraljának, de Énlakának és Székelypálfavának is szüksége volna egy ilyen lelki felüdülésre, szemléletváltásra. A tél folyamán négy munkaértekezletet tartottunk a falvak képviselõivel valamint a magyarországi szervezõkkel, míg végül kialakult a teljes kép, az új ötletek, javaslatok, észrevételek mentén. Kiderült, hogy a régi kilátó helyére most nem tudunk újat építeni, de lennebb épülhet egy filagóriás kilátó, és hogy a falvakban nemcsak falunév-táblákra lenne szükség. Körvonalazódott mibennünk, hogy minden falut lássunk el: z utcanevekkel, amelyek a szájhagyományban elevenen élnek, vagy éppen az idõk során feledésbe merültek;

SAJÁT SODRÁS


5

templomaink elõtt álljon egy-egy olyan tájékoztató, amely röviden tartalmazza e szent helyek történetét; z minden faluközpontban állítsunk történeti táblát, mely a falu történetét hivatott elbeszélni; z e települések nevét õrzõ táblák pedig legyenek a falu ékei; z a három falu építsen egy olyan kilátót a Szelesdombra, mely – ha nem is firtosi magaslatról, de – élményt nyújt minden nemzedéknek. Munkánknak jeligét választottunk, és felírtuk homlokunkra: „Ébresszük együtt a firtosi tündérvilágot.” Ennek szellemében dolgoztunk mindvégig. Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy mindhárom faluban akadtak olyan barátok, társak, akik kezdettõl fogva hûséges elkötelezettjei voltak az ügynek, és minden munkában becsületesen részt vállaltak. Csak így sikerülhetett összegyûjteni azt a szükséges anyagi hátteret, mely mindvégig biztonságot jelentett. Felkerestük a közbirtokosságokat, az önkormányzatokat, a faluból elszármazott vállalkozókat és mindazokat a jóindulatú, tehetõs embereket, akikrõl hittük, hogy támogatni fognak. Június 23-án megérkezett az elsõ csapat, két-három nap múlva már több mint harminc vendégünk volt Felvidékrõl, Németországból és Magyarországról, akiket e három falu fogadott.

Mindennapjainkat a tervek, rajzok alapján elvégzett munka töltötte ki. Egyidõben négy munkaponton fúrtak, faragtak, festettek, csiszoltak. A helyieknek és fõként Kolumbán Gábornak köszönhetõen a szükséges nyersanyag mindig idõben érkezett, így alig maradt valami, amit ne sikerült volna elkészíteni. Esténként a megfáradt és kiéhezett kalákásokat a közös vacsora, a megterített asztal hívta egybe. Ezt követõen rövid elõadások hangzottak el a táj és kultúra területérõl, majd a napi élmények mentén éjféli sötétségbe merülõ beszélgetések alakultak ki. Az esték varázsai közül kiemelem a „székely tûzijátékot”, melynek égbe pattanó szikráinál ismertük meg egymást, Józsi bácsi hegedûjátékát, amikor dalolni kezdett a lelkünk és fújtuk a népdalt, a csárdást és a nótát, aztán Szávai tanító bácsi, Drexler Dóra szívhez szóló elõadását, s Dancs Lajos tiszteletes úr bográcsosát, amikor az éhség helyébe a jóllakottság boldog öröme költözött. A tíz nap gyorsan tovaszállt, s ahogy lenni szokott, még az utolsó percekben is csattogott a kalapács. Július 2-án, vasárnap az ünnepi gyülekezetek átvették a már elkészült megvalósításokat. Késõ délután a megépült kilátónál avatóünnepséget tartottunk, ahol a három falu népe lelkészeivel együtt mondott hálát a gondviselõ Istennek, hogy megvalósult egy álom. Idõközben már a kecske-paprikás is elkészült, s a fõszakács becsületére legyen szólva, mindenki jól lakott, még az üst alja is kopogott.

KÖZÖSSÉGI ÉLET KÓSPALLAGON

kirándulásokat, bicikli túrákat szervezünk, gyermek futball, tánc tanfolyam, nõi torna indult. Autóbusszal kirándultunk a Gödöllõi Királyi Kastélyba és a Vácrátóti Arborétumba. Részt vettünk a nagy sikerû kóspallagi gyermeknap szervezésében és lebonyolításában. Az iskolai szünidõ kezdetére a falu lakói társadalmi munkában rendbe hozták, megnyitották és azóta is mûködtetik a könyvtárat. Nagy örömünkre a gyerekek a nyáron rendszeresen kölcsönöztek könyveket. A gyerekek, fiatalok számára szeretnénk még külsõ és beltéri közösségi helyeket kialakítani a mûvelõdési házban. E célok érdekében folyamatosan figyeljük a pályázati kiírásokat. Az általános iskola udvarán júniusban pályázati pénzbõl állítottunk fel egy játszóteret – fából, EU szabvány szerint készült mászókával és hintákkal.

z

A Biber Kulturális és Környezetvédelmi Közhasznú Egyesületet 2002. májusában alapítottuk Kóspallagon helyi pedagógusok és szülõk. Az egyesület célja Kóspallag községben és környezetében kulturális és környezetvédelmi tevékenység folytatása. 2002. júniustól rendszeresen szervezünk kézmûves foglalkozásokat, valamint az évszakokhoz, népszokásokhoz, ünnepekhez kötõdve családi táncházakat, játszóházat, valamint kirándulásokat, színházlátogatásokat. 2006. évben pályázati támogatással szélesíteni tudtuk tevékenységünket. Egyrészt autóbusszal meglátogattunk távolabbi településeket: Egert, Hollókõt. Másrészt megrendeztük az elsõ kézmûves táborunkat Parádon, az idén nyáron pedig Tatán töltöttünk 5 napot kézmûves csoportunk tagjaival. 2006. októberétõl a falu másik civil szervezetével a Pandal Egyesülettel együttmûködve, valamint a lakosság igényeit felmérve bõvíteni kezdtük programjaink palettáját. A folyamatosan zajló kézmûves foglalkozások mellett

Következõ programunk: Október 13. Egészségnap, sportverseny, vetélkedõ, egészséges ételek bemutatója. Az egyesület programjairól érdeklõdni lehet a 30/203-6254 telefonon illetve a biber_egyesület@freemail .hu email címen. Lelkesné Gábor Aranka, Biber Egyesület elnöke

SAJÁT SODRÁS

6


TEGYÜNK EGYÜTT NAGYBÖRZSÖNYÉRT EGYESÜLET ( T.E.N.E.) – BEMUTATKOZÁS Egyesületünk ez év február 20-án alakult meg. Olyan célokat tûztünk ki magunk elé, amelyek a községnek, az itt élõ embereknek és az idelátogató vendégeknek az elõnyére válnak: kulturális örökségünk értékeinek felújítása, megõrzése, és megmutatása az ide látogató vendégeknek. Ezáltal kifejezetten nagy hangsúlyt fektettünk, az idegenforgalom felélesztésére a falusi turizmus beindítására és nem utolsó sorban a hagyományõrzésre. Nagyon fontos dolognak tartottam, hogy elõször a helyben élõ emberek üljenek le egymással és beszélgessenek el arról, hogy mit és hogyan kellene tenni ahhoz, hogy ezek az álmok valóra váljanak. Néhány álom amibõl cél lett, és néhány cél amibõl valóság. Íme a valóság: – Nagybörzsöny szépítése, látványossá tétele. – Hagyományteremtés a helyi szokások, termékek, mesterek munkáinak bemutatása. – Kulturális mûsorok megrendezése a környezõ falvakból és városokból meghívott közremûködõkkel. – Az idõs és fiatal látogatók és törzslakók érdeklõdésének felkeltése a falu, -és a falusi élet szépségei iránt. Ma már büszkén kimondhatom, hogy ez sikerült. A mai napig bezárólag már négy kisebb-nagyobb rendezvényen vagyunk túl: Márciusban egy helyi borversennyel kezdtem az embereket összecsalogatni. Április végén megrendeztük az elsõ Hûvös Pincék Forró Kemencék Nagybörzsönyben nevû rendezvényünket. Júniusban kistérségi fõzõversenyt hirdettünk. Igen sok vállalkozó kedvû ember megmutatta, hogyan is kell fõzni. Augusztusban a helyi Búcsúnkra készültünk és szerveztük meg a fellépõket is. Színes kulturális mûsort csak az áprilisi és az augusztusi rendezvényeinkre szerveztünk, mert az anyagiak nagyon szûkösek. Meg kell még említenem, hogy a rendezvényeink mindig nyitottak a környezõ községekben élõ helyi termékeseknek is, akik hála istennek egyre többen vesznek részt a programjainkon. Néhány terméket emelnék ki a sok közül. Helyi mézek, lekvárok, befõttek, sütemények, kecskesajt, képek, kerámiák, faragások és a rengeteg kreatív munkát leírni már nem is lehet. Nagy sikert arat, minden alkalommal a kemencékben sült börzsönyi lepény. De a rendezvények között eltelt idõben sem volt pihenése a tagságnak. Az alábbiakban felsorolt feladatokat mind, mind önkéntesen és mindenféle külsõ támogatás nélkül oldottuk meg. Köztéri kukákat készítettünk, 12 db-ot és helyeztük el az idegenforgalmilag frekventált útvonalakon. A kiránduló buszokról leszálló emberek, bizony WC-re is el tudnak menni, mert az Egyesület még egy köztéri WC-t is üzemeltet. Rengeteg virágot adtak a helybeliek, így a fõterünket és a parkunkat ki tudtuk csinosítani. Megmozgattuk a falut egy nagy szemétszedés erejéig is. Sokan csodálkoztak, hogy mennyi ember eljött. A színpadunk fölé készítettünk egy sátrat, hogy az idõjárás ne befolyásolja a rendezvényt. Honlapunk is van. www.tene.extra.hu és még csak fél évesek vagyunk. Rengeteg dolgunk van még, de most már jó, hogy jön a tél, mert talán egy kicsit tudunk egymással is beszélgetni, tervezgetni. A jövõbeni célkitûzéseink, röviden fogalmazva ugyanezek csak megszorozzuk kettõvel!

A szervezetben dolgozók egyszerû emberek: a legtöbb ember munkahelyen dolgozik, tehát ha segíteni akar nekem vagy nekünk, akkor azt biztos, hogy munka után teszi és azt az idõt a családjától, veszi el. De a család is ugyanitt él és méltányolja ezt az áldozatot, mert tudják, hogy a cél szentesíti az eszközt. Semmilyen fõ támogatóval még nem rendelkezünk. Semmilyen szakmai és társadalmi kapcsolatunk egyelõre nincsen, remélem, ahogy öregszünk, úgy egyre ismertebbek leszünk és felfigyelnek majd ránk. Szeretném, ha Nagybörzsöny országos ismertségre tenne szert. Egyelõre ez is csak álom, de már sok álmunkat megvalósítottuk! Paulik Oszkár

KEMENCE HELYTÖRTÉNETÉNEK KIADÁSA ELÉ Mostanság örvendetesen szaporodnak hazánkban a honismereti, helytörténeti cikkek, tanulmányok, kiadványok. Gyakran egy-egy település jubileumi évfordulója kínálja a lehetõséget az effajta viszszatekintésre, megemlékezésre. A kistelepüléseken e kiadványok szerzõi általában pedagógusok. Olyan néptanítók, tanárok, akik szinte egész életüket egy községben élték le, s nemzedékek sorát tanították a betûvetésre, olvasásra és a magas tudományok alapjaira. S a tantervekben rögzített „kötelezõ tananyagon” túl kutatták, összegyûjtötték és megismertették a falu néphagyományait, -szokásait, tárgyi emlékeit; iskolai szakkört, felnõtt hagyományõrzõ csoportot szerveztek és mûködtettek, faluház – tájház létrehozásánál bábáskodtak, s arra is gondoltak, hogy a település és vidék jeles szülöttei, a hely szellemét formáló kiválóságok emlékét is valamilyen módon megörökítsék. Szülõföldünkrõl, a Börzsöny vidékérõl, az Alsó-Ipoly-völgybõl Györök József nagybörzsönyi, Szatmáry István vámosmikolai, Korcsmáros László ipolydamásdi egykori iskolaigazgatókat említhetem, akik évtizedeken keresztül gyûjtöttek, s munkájuk jórészt kéziratban lappang valahol. Szerencsésebb bernecebaráti születésû földink, Tóth Imre tanár úr, kinek palóc tájszótárát és tetralógiáját országszerte megismerhették az érdeklõdõ olvasók. S most ismét újabb kiadvánnyal gyarapodik a Palócföld településeirõl szóló mûvek száma. 850 esztendeje említették elõször – jelen tudásunk szerint – oklevélben Kemencét. Kalácska Lászlóné nyugdíjas iskolaigazgató vállalkozott arra, hogy három évtizeddel korábban végzett gyûjtõmunkáját kiegészítse, és kedves települése fennállásának jeles évfordulójára befejezze. Bizony, a kéziraton az utolsó simításokat, a képanyag összeállítását már megromlott egészséggel, betegen végezte. Mert a hivatásának élõ pedagógus nem vonult nyugdíjba, csak az iskolaigazgató. Munkája nemcsak helytörténeti és néprajzi bemutatása Hont vármegye egykori székhelyének – s ekként a kemenceiek és „huntyiak” számára fontos tanulmány –, hanem a vidék, a község iránt üdülõ vendégként, kirándulóként, turistaként érdeklõdõk számára is hasznos információkkal szolgál. Fájdalom, hogy nem adatott meg számára az az örömteli pillanat, hogy bevégzett munkáját könyv alakban kézbe vegye. Üdv az Alkotónak! – Auctori salutem!

Felelõs kiadó: Börzsönyvidék Alapítvány Szerkesztõ: Molnár Péter, Tel: 27/370-433, E-mail: [email protected] Nyomtatás: Kucsák Könyvkötészet és Nyomda, Vác

Koczó József

HELYREIGAZÍTÁS A TARTALOMBÓL

Recommend Documents