Helyek, tárgyak, viselkedés

Helyek, tárgyak, viselkedés Környezetpszichológiai tanulmányok Dúll, Andrea

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Helyek, tárgyak, tanulmányok

viselkedés:

Környezetpszichológiai

Dúll, Andrea Publication date 2010

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom 1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Helyek, tárgyak, viselkedés .................................................................................................. 1 2. ........................................................................................................................................................ 2 1. Bevezetés: A környezetpszichológiától a környezeti kommunikációig ................................ 2 3. ........................................................................................................................................................ 5 1. 1. A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe ......................................................... 5 1.1. 1.1 A fizikai környezet és az ember viszonya a pszichológiában ............................. 6 1.2. 1.2 A környezetpszichológia kialakulásának fontosabb állomásai ........................... 6 1.2.1. 1.2.1 Pszichológián kívüli előzmények ........................................................ 6 1.2.2. 1.2.2 Pszichológiai előzmények ................................................................. 11 1.3. 1.3 A környezetpszichológia létrejötte, fontosabb kutatási területei ...................... 18 1.3.1. 1.3.1 A környezetpszichológia történetének szakaszai .............................. 19 1.4. 1.4 A jelen: lélektan-e a környezetpszichológia? ................................................... 21 4. ...................................................................................................................................................... 23 1. 2. Környezetpszichológia: alaptudomány vagy alkalmazás? .............................................. 23 1.1. 2.1 Mi a környezetpszichológia? Fogalmi és szemléleti alapvetés ........................ 23 1.2. 2.2 A környezet fogalma ......................................................................................... 23 1.2.1. 2.2.1 Az ember–környezet tranzakció ........................................................ 24 1.3. 2.3 Az összetett szociofizikai kontextus teóriái – a környezetpszichológiai elméletek sokszínűsége .................................................................................................................. 25 1.4. 2.4 A környezetpszichológia mint kettős orientációjú tudomány – korlátok és lehetőségek ........................................................................................................................................ 28 1.5. 2.5 Kutatási alapelvek és módszerek a környezetpszichológiában ......................... 29 1.5.1. 2.5.1 Kutatások és alkalmazások konkrét szociofizikai környezetekben – néhány példa ..................................................................................................................... 29 1.5.2. 2.5.2 Egyéb környezetpszichológiai kutatások .......................................... 31 1.6. 2.6 A környezetpszichológia viszonya egyéb tudományterületekhez ..................... 33 1.7. 2.7 A környezetpszichológia hazai helyzete ........................................................... 33 1.8. 2.8 Kitekintés: a környezetpszichológia várható fejlődése .................................... 34 1.9. 2.9 Összefoglalás .................................................................................................... 34 5. ...................................................................................................................................................... 35 1. 3. Környezet és alkalmazkodás: (környezet)pszichológiai megfontolások ......................... 35 1.1. 3.1 Környezeti kompetencia ................................................................................... 35 1.2. 3.2 Állatok téri tájékozódása: klasszikus és modern kutatások .............................. 35 1.3. 3.3 Emlékezés helyekre ......................................................................................... 36 1.4. 3.4 A téri tájékozódás idegrendszeri alapja: a hippokampusz (HPC) működése .... 36 1.5. 3.5 Az ember téri viselkedése ................................................................................. 38 1.5.1. 3.5.1 Mentális téri referenciakeretek .......................................................... 39 1.5.2. 3.5.2 A téri eligazodás perceptuális problémái: a környezetészlelés .......... 39 1.5.3. 3.5.3 Bizonytalan, szokatlan, szélsőséges környezetek .............................. 43 1.5.4. 3.5.4 Ambiens ingerek és szokatlan környezetek: ambiens stressz ............ 44 1.5.5. 3.5.5 Humán környezeti kogníció: eligazodás, úttalálás a térben .............. 45 1.6. 3.6 Affektus és környezet ....................................................................................... 51 1.7. 3.7 A természeti és az épített környezet elkülönítése ............................................. 51 1.7.1. 3.7.1 A tájkutatás módszertani irányai ....................................................... 51 1.7.2. 3.7.2 Evolúciós tájpreferencia-elméletek ................................................... 52 1.7.3. 3.7.3 A tájpreferencia információfeldolgozás-alapú elméletei ................... 52 1.8. 3.8 Környezet és alkalmazkodás: záró gondolatok ................................................. 54 6. ...................................................................................................................................................... 55 1. 4. Helyek és dolgok: a fizikai környezet jelentése környezetpszichológiai és környezeti kommunikációs szempontból .................................................................................................. 55 1.1. 4.1 Környezetészlelés és reprezentáció .................................................................. 55 1.1.1. 4.1.1 Az észlelés elméletei: rövid áttekintés .............................................. 55 1.1.2. 4.1.2 A környezetészlelés folyamata .......................................................... 57 1.2. 4.2 A tárgyi környezet jelentései: tér/hely és tárgy/dolog ...................................... 58 1.3. 4.3 A tárgyak mint környezeti nyomok .................................................................. 61

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Helyek, tárgyak, viselkedés

1.4. 4.4 A környezeti és a tárgyjelentés mérése ............................................................. 61 1.4.1. 4.4.1 A szóbeli pszichológiai mérőmódszerek: alkalmazási lehetőségek és dilemmák .............................................................................................................. 61 1.4.2. 4.4.2 Környezeti szemantikus differenciál – elméleti és gyakorlati áttekintés 63 7. ...................................................................................................................................................... 67 1. 5. Helykötődés: ember és környezet affektív kapcsolata .................................................... 67 1.1. 5.1 A kezdet: helyveszteség és gyász ..................................................................... 67 1.2. 5.2 A helykötődés-elméletek forrásai ..................................................................... 68 1.3. 5.3 Helykötődés és szocializáció ............................................................................ 68 1.4. 5.4 Fogalmi, elméleti és módszertani sokszínűség a helykötődés környezetpszichológiájában ........................................................................................... 70 1.5. 5.5 Költözés vs. helyben maradás – hogyan alakul a helykötődés? ........................ 71 1.6. 5.6 A helykötődés mint dinamikus folyamat .......................................................... 72 1.7. 5.7 Kötődés tárgyakhoz .......................................................................................... 73 1.8. 5.8 Helykötődés: amiben a környezetpszichológusok egyetértenek ...................... 73 8. ...................................................................................................................................................... 75 1. 6. Tárgyi környezet és pszichológia .................................................................................... 75 1.1. 6.1 A tárgy(i környezet) a pszichológiában: hagyományos megközelítések .......... 75 1.2. 6.2 Környezetpszichológia: a szociofizikai környezet hangsúlyozása ................... 76 1.3. 6.3 Az élettelen (?) tárgyi környezet jellemzői ....................................................... 77 1.3.1. 6.3.1 Viselkedési szabadság és tárgyi környezet ....................................... 77 1.3.2. 6.3.2 Illeszkedés (kongruencia) és rugalmasság ......................................... 77 1.3.3. 6.3.3 Kreativitás ......................................................................................... 77 1.4. 6.4 A viselkedési kontroll környezeti támogatása: funkcionális viszonyulás a tárgyi környezethez .................................................................................................................. 78 1.5. 6.5 Érzelmi viszonyulás a fizikai világ elemeihez .................................................. 78 1.5.1. 6.5.1 Helykötődés ...................................................................................... 78 1.6. ................................................................................................................................ 80 1.6.1. 6.5.2 Helyidentitás és helykötődés ............................................................. 80 1.6.2. 6.5.3 Kötődés tárgyakhoz ........................................................................... 81 1.6.3. 6.5.4 Tárgyak és identitás .......................................................................... 82 1.6.4. 6.5.5 Röviden a tárgyfogyasztásról ............................................................ 82 1.6.5. 6.5.6 Materializmus és tárgykötődés .......................................................... 83 1.6.6. A tárgyak tulajdonlásának rendszere (Belk 1991a; 1991b nyomán) .......... 83 1.6.7. Egyéni tulajdonok ...................................................................................... 83 1.6.8. 6.5.7 Veszteségek és tárgykötődés ............................................................ 85 1.7. 6.6 Záró gondolat .................................................................................................... 87 9. ...................................................................................................................................................... 88 1. 7. Az otthon környezetpszichológiája ................................................................................. 88 1.1. 7.1 A lakás .............................................................................................................. 88 1.1.1. 7.1.1 A lakásformák ................................................................................... 88 1.2. 7.2 Az otthon vizsgálatában használatos módszerek és az otthon jelentése ........... 92 1.2.1. 7.2.1 Az otthon jelentése ............................................................................ 93 1.3. 7.3 Otthonteremtés és otthonkötődés ..................................................................... 95 1.4. 7.4 Az otthon mint territórium – a lakótér perszonalizálása, személyessé tétele .... 96 1.4.1. 7.4.1 Az otthon mint territórium ............................................................... 96 1.4.2. 7.4.2 Territoriális viselkedés otthon ........................................................... 97 1.4.3. 7.4.3 Az otthon díszítése mint kommunikáció ........................................... 98 1.4.4. 7.4.4 Otthonon belüli territóriumok ........................................................... 98 1.5. 7.5 Egy fontos otthoni miniterritórium: konyha. Konyhai tevékenységek és ételkészítés 99 1.5.1. 7.5.1 A háztartási munka .......................................................................... 104 1.6. 7.6 Hétköznapi élet, hétköznapi cselekvések, rutinok: aktivitás, mozgás az otthonban 106 1.7. 7.7 Helykötődés, otthonkötődés és rutinok ........................................................... 110 1.8. 7.8 Helyhez és otthonhoz kötődés: hogyan alakítják a szomszédok, és hogyan viszonyul mindez a költözéshez? ................................................................................................. 110 1.8.1. 7.8.1 Szomszédok és egyéb társas aktorok szerepe a fontos helyek jelentésében 110 1.8.2. 7.8.2 Költözés .......................................................................................... 111 iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.


10.

11.

12.

13.

14.

1.9. 7.9 Szintézis: a személy–környezet-összeillés és az otthon tranzakcionális megközelítése 112 1.10. 7.9.1 Az otthon tranzakcionális megközelítése ................................................... 113 1.11. 7.10 Illetéktelen behatolás az elsődleges territóriumba: lakásbetörések ............. 115 1.12. 7.11 Az otthon és a gyerekek .............................................................................. 116 1.13. 7.12 Otthonok és öregek ..................................................................................... 116 1.14. 7.13 Otthonok tágabban: a „hazai pálya” előnye? .............................................. 117 1.15. 7.14 Otthontalanság, hajléktalanság ................................................................... 117 1.16. 7.15 Otthon és egészség ...................................................................................... 118 1.17. 7.16 Összefoglalás .............................................................................................. 118 .................................................................................................................................................. 120 1. 8. A helyek és az én: gondolatok a helyidentitásról .......................................................... 120 1.1. 8.1 A szelf környezetpszichológiai megközelítésének előzményei ...................... 120 1.2. 8.2 A személy–környezet kapcsolat néhány elméleti megközelítése .................... 121 1.3. 8.3 Helyek, helyidentitás és önéletrajzi emlékezet ............................................... 122 1.4. 8.4 Szelfidentitás és környezet: helyidentitás ....................................................... 123 1.5. 8.5 A helyidentitás mint kognitív és szociális rendszer ........................................ 124 1.6. 8.6 A város és a helyidentitás ............................................................................... 126 1.7. 8.7 A környék és a helyidentitás ........................................................................... 127 1.8. 8.8 Helyidentitás és szociokulturális tényezők ..................................................... 128 1.9. 8.9 Helyidentitás és kultúra .................................................................................. 129 1.10. 8.10 Tárgyak és identitás ................................................................................... 130 1.11. 8.11 Zavarok a helyidentitásban és a zavart kiváltó környezetek ....................... 130 1.12. 8.12 Összegzés és kitekintés .............................................................................. 132 .................................................................................................................................................. 133 1. 9. Helyváltoztatás és helyveszteség: műhelykutatásaink a migrációról és a hajléktalanságról 133 1.1. 9.1 Mi történik helyveszteség (költözés, migráció és hajléktalanság) esetén? ..... 133 1.2. 9.2 Költözés és migráció: lakóhelyváltás és helyidentitás .................................... 133 1.3. 9.3 Hajléktalanság: lakóhelyvesztés és helyidentitás ............................................ 134 1.4. 9.4 Migráció és hajléktalanság: társas és térbeli elszigetelődés és új helyépítés – hasonló mögöttes helyidentitás-dinamika? ............................................................................... 135 1.5. 9.5 Műhelykutatásaink .......................................................................................... 136 1.5.1. 9.5.1 A migrációhoz kapcsolódó helyidentitás-dinamika: veszteség, gyász és helyidentitás vajdasági magyar fiataloknál ........................................................ 137 1.5.2. 9.5.2 A hajléktalanság helyidentitás-dinamikája ...................................... 138 1.5.3. 9.5.3 Helykötődés és szocializáció ........................................................... 139 1.6. 9.6 Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne… ................... 142 .................................................................................................................................................. 144 1. 10. Edukációs helyszínek környezetpszichológiája .......................................................... 144 1.1. 10.1 Az edukációs színterek környezetpszichológiai szemlélete .......................... 144 1.2. 10.2 Az edukációs helyszínek ambiens ingerjellemzői ........................................ 147 1.3. 10.3 Az osztályterem: struktúra, ülésrend és iskolai teljesítmény ........................ 148 1.4. 10.4 Az edukációs környezetek „kevert” környezetpszichológiai jellege ............ 150 1.5. 10.5 Formális és nem formális edukációs környezetek ....................................... 151 1.6. 10.6 Intézménykörnyezet és viselkedés ................................................................ 152 1.7. 10.7 Az edukációs környezetek használata: magánszféra-szabályozás és zsúfoltság 153 1.8. 10.8 Gyerekek helypreferenciái: érzelmek, attitűdök és edukációs környezetek .. 154 1.9. 10.9 Környezeti kompetencia az edukációs színtereken ....................................... 156 .................................................................................................................................................. 158 1. 11. Az állatkert mint informális tanulókörnyezet .............................................................. 158 1.1. 11.1 Bevezetés ...................................................................................................... 158 1.2. 11.2 Az állatkertek általános és pszichológiai funkciói ........................................ 158 1.3. 11.3 Látogatók és állatkerttípusok ........................................................................ 158 1.4. 11.4 Formális és nem formális edukációs környezetek ....................................... 160 1.5. 11.5 Az állatkert-látogatók jellemzői: az állatkert mint kikapcsolódási és informális tanulási színtér ............................................................................................................. 161 1.6. 11.6 Összefoglalás ................................................................................................ 162 .................................................................................................................................................. 164 1. 12. Szabadtéri játszóterek környezetpszichológiája .......................................................... 164 1.1. 12.1 Speciális csoportok és a környezet ............................................................... 164 v Created by XMLmind XSL-FO Converter.


1.2. 12.2 A gyerekek mint speciális csoport és a környezet ....................................... 164 1.3. 12.3 Miért fontos a játszóterek környezetpszichológiai elemzése? ..................... 164 1.4. 12.4 Játékterek ...................................................................................................... 164 1.5. 12.5 Kültéri játszóterek ......................................................................................... 165 1.6. 12.6 Kik használják a játszóteret, és mit csinálnak ott? ........................................ 166 1.7. 12.7 A játszóterek fizikai tulajdonságai: játékszerek, elrendezés ......................... 167 1.8. 12.8 Társas érintkezés, kapcsolatok a játszótéren ................................................. 168 1.9. 12.9 A játszóterek megítélése: elvárások és az ideális játszótér ........................... 169 1.10. 12.10 Végszó: a játszótér mint viselkedési fókuszpont ...................................... 170 15. .................................................................................................................................................. 172 1. 13. Környezet–pszichológia–építészet .............................................................................. 172 1.1. 13.1 A használó és a hely kölcsönkapcsolata: a személy és a környezet tranzakciója 172 1.2. 13.2 A(z épített) környezet és a használók sokszintű kölcsönhatása. A környezet jelentési dimenzióinak integrálási lehetősége ............................................................................ 173 1.3. 13.3 Az építészeti tervezés és a környezetpszichológia ........................................ 175 1.4. 13.4 Az építész és a környezethasználó kapcsolata – pszichológiai szempontból 176 1.5. 13.5 Mit adhat az építészet a (környezet)pszichológiának? ................................. 176 16. .................................................................................................................................................. 178 1. Felhasznált irodalom ......................................................................................................... 178

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet 1. Helyek, tárgyak, viselkedés Környezetpszichológiai tanulmányok Dúll Andrea Támogató: BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék Olvasószerkesztő: Tiszóczi Tamás Régi kollégáimnak, akik támogattak, és segítették a környezetpszichológia itthoni megformálását, és új kollégáimnak, akik támogatnak és segítenek a környezeti kommunikáció itthoni megformálásában.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. fejezet 1. Bevezetés: A környezetpszichológiától a környezeti kommunikációig A helyek és a tárgyak önmagukban is jelentést hordoznak, és jelentésük a színre lépő személyeket nem hagyja érintetlenül. (Yi-Fu Tuan nyomán) „A pszichológia nem a környezet tudománya” – ezt az állítást sokan, sok helyen leírták.1 Talán legjobban éppen a környezetpszichológia története, „sorsa” példázza ezt. A 60-as években az USA-ban és Kanadában körülbelül egy időben formálódott meg az a pszichológiai irányzat, amely nem passzív „ingerekként” kezelte a fizikai környezetet, ami az egyéni vagy társas viselkedés kiváltójaként vagy környezetté szerveződve annak „medreként” szolgál, hanem az emberi megnyilvánulások egyenrangú „partnereként”. Annak ellenére, hogy a pszichológián kívüli társadalmi és tudományos kontextus és magának a pszichológiának a fejlődése sok szempontból indokolta, sőt magában hordozta ennek a területnek a kialakulását, a környezetpszichológiai nézeteket meglehetősen erős közönnyel vagy egyenesen csodálkozó értetlenséggel („mi ebben a pszichológia?”) fogadták. A környezetpszichológiával szembeni tartózkodás a főáramú pszichológia berkeiben világszerte általánosan megnyilvánult. Amikor a 90-es évek derekán az Amerikai Egyesült Államokból2 hazatérve elkezdtem dolgozni a terület meghonosításán, nagyon izgalmas kihívást jelentett megtapasztalni ezt. Ha ugyanis a fenti kérdést – kicsit egzaktabban megfogalmazva: Miért pszichológia a környezetpszichológia? – komolyan vesszük, valójában komoly dilemmákkal kerülünk szembe, amiket érdemes végiggondolni. Miért pszichológia a környezetpszichológia? A problémát érdemes több kérdésre bontani: megközelíthető-e a fizikai környezet pszichológiai szemlélettel, módszerekkel? Feltehetők-e értelmes és ténylegesen pszichológiai természetű kérdések a tárgyakkal, illetve az épített és természeti helyekkel kapcsolatban? Adhatók-e ezekre a kérdésekre használható lélektani válaszok, és ezek alapján be lehet-e jobbító módon avatkozni az emberi működésekbe? Végül: a feltárt összefüggések alapján bejósolható-e az emberi viselkedés, azaz tehetünk-e megfelelő valószínűségi becsléseket arra nézve, hogy az emberek a már megismert helyzetekhez hasonlóakban hogyan viselkednének? És ha igen, van-e mindennek egyáltalán értelme? A kötet tanulmányaiban arról igyekszem meggyőzni az Olvasót, hogy mindegyik feltett kérdésre igen a válasz. A fizikai környezet kutatható lélektani eszközökkel, és ezek az ismeretek konvertálhatók a főáramú pszichológiába is. Ráadásul ezzel bizonyos szempontból nem is mondok újat, hiszen számos pszichológiai szakterület foglalkozik a fizikai környezet ingereivel (pl. az általános lélektan), sőt magával a fizikai környezettel is (pl. a munkalélektan). Ám a pszichológia mindegyik, környezettel egyáltalán foglalkozó ága ezt valamelyik, az első bekezdésben említett szemlélettel teszi. Hiszen teljes mértékben védhető az a hagyományos pszichológiai szemléletű gondolatmenet is, miszerint a fizikai/tárgyi világ megértésére csak annyiban van szüksége az ember lelki folyamatait, viselkedését magyarázni és előre jelezni kívánó pszichológusnak, hogy mennyiben váltja ki, módosítja, tartja fenn vagy hat a megszüntetés irányába a környezet (ingerszemlélet), vagy hogyan foglalja magába, terelgeti a viselkedést az ingermező, a fizikai és/vagy szociális tér (konténer-/mederszemlélet).3 Mindkét elképzelés szerint a környezet jelentős pszichológiai háttértényező. A környezetpszichológia azonban ennél jóval többet állít: a fizikai környezet a viselkedés folyamatában az ember egyenrangú társa, partnere, amely a belső, lélektani folyamatokkal együtt, azokkal kölcsönhatásban (tranzakcióban) vesz részt a viselkedés folyamatában. Ez a nézőpont lehetővé teszi, hogy ebből a pszichológiai szempontból szokatlan kiindulásból számos pszichológiai természetű kérdést tegyünk fel az épített/tárgyi és a természeti környezetben megnyilvánuló emberrel kapcsolatban. Ezek a kérdések pszichológiai eszközökkel Lásd Szokolszky, Dúll (2006). Ezúton is hálás köszönetemet fejezem ki Dan Stokolsnak (UC, Irvine, School of Social Ecology), Irwin Altmannak (University of Utah, Salt Lake City) és Allan W. Wickernek (Claremont Graduate University, Claremont), valamint Kris Daynak és Sanjoy Mazumdarnak (UC, Irvine, School of Social Ecology), akik támogatása és segítsége nélkül Magyarországon nem jött volna létre a környezetpszichológia tudományterülete. 3 A probléma ebben a formájában természetesen jelentősen leegyszerűsített – kötetünk tanulmányaiból jóval árnyaltabb képet kaphat az Olvasó. 1 2


(legalábbis nagyrészt) meg is válaszolhatók – „mindössze” az ember–környezet tranzakciót kell mind elméleti, mind gyakorlati szempontból komolyan vennünk. A környezetpszichológia fél évszázados története alatt szerte a világon – és az eltelt másfél évtized alatt itthon is – kiderült azonban, hogy pszichológiai eredete és a lélektanhoz való erős kötődése ellenére ez a terület végül nem a pszichológia egyik területeként találta meg saját identitását. Miért nem (csak) pszichológia a környezetpszichológia? Kötetünk történeti tanulmányaiban röviden áttekintésre kerül, hogy sok tudományterületen formálódott meg közel egy időben az emberi viselkedés környezeti kontextusban való megértésének igénye. A környezetpszichológia is ebben a gondolatkörben fogant, és így indulásától kezdve sokgyökerű tudományterület. Erős szálak kötik az anyaterületnek számító pszichológián kívül az építészethez, szociológiához, földrajztudományhoz stb. Emiatt a klasszikus környezetpszichológia képviselői tudományos „vérmérsékletük” szerint már a kezdetektől inter-, multi-, sőt pluridiszciplináris tudományterületként emlegették. Újabban a sokágúság fokozása helyett konszenzus kezd kialakulni a transzdiszciplinális (tudományokon átívelő) jelző használatában. Ez a megközelítés azért előnyös, mert a tudományközi kötődések mennyiségi hangsúlyozása helyett a területek közötti minőségi kapcsolat, együttműködés került előtérbe. Ugyanakkor érdekes paradoxon körvonalazódik így: a környezetpszichológia attól vált transzdiszciplinárissá, hogy képviselői egyforma mélységben igyekeztek megérteni az emberi és a környezeti folyamatokat, sőt ezeket kölcsönhatásban, egymásra definiáltan kezelték. Ehhez azonban számos olyan tartalmi, elméleti és módszertani ismeretre volt szükség, amelyekkel ki kellett egészíteni a pszichológiai tudást és eszköztárat. Az így keletkezett hiány aztán sok környezetpszichológust indított arra, hogy építészekkel, szociológusokkal stb. szorosan együttműködjön. Az igény kölcsönös volt: a társszakmák képviselőit ekkorra élénk pszichológiai érdeklődés jellemezte, és sokszor fordultak a pszichológusokhoz saját szakmai kérdéseikkel. A jelenlegi tendencia az, hogy a több évtizedes kölcsönös információcsere és a teammunkák nyomán lassan önálló területek körvonalazódnak, amelyek problémafelvetésükben, kérdéseikben, módszereikben és megoldási javaslataik egy részében pszichológiai természetűek, összességében azonban új szemléletet és módszertani repertoárt alapoznak meg. Az előző bekezdésben a „területek” szót használtam. A többes szám nem véletlen: az eredetileg környezetpszichológia néven az 1960-as években megformálódott területnek számos elágazása alakult ki, amelyeket képviselői sokféleképpen neveznek: szociális ökológia, ember–környezet-tudomány, viselkedéses tervezés, és így tovább. Ezek a részterületek annak ellenére, hogy az ember–környezet kölcsönhatásban másra helyezik a hangsúlyt, közös pszichológiai történeti gyökerükön kívül abban egységesek, hogy mindegyikük tranzakcionálisan értelmezi az ember és fizikai környezete kölcsönkapcsolatát. Itthon is körvonalazódott egy ilyen diszciplína környezeti kommunikáció néven, amelyet szintén a környezetpszichológia leszármazottjának tekinthetünk. Ajánlás – nem csak környezeti kommunikációs szakembereknek 2008-ban kapott a környezetpszichológia (és vele én) meghívást a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékére. A felkérés az volt, hogy az ember–környezet kölcsönkapcsolathoz professzionálisan értő szakemberek képzését kellene kialakítani. Magam is meglepődtem, hogy mennyire zökkenőmentesen alakult át a környezetpszichológia környezeti kommunikációvá, mennyire könnyedén és szervesen kapcsolódott össze a kommunikációtudománnyal, az építészettel, a tájtervezéssel, a szociológiával… A kötetben összegyűjtött tanulmányokat 1995 és 2007 között írtam, eredetileg pszichológiai szakfolyóiratokban vagy könyvfejezetként jelentek meg. Abban a szellemben íródtak, hogy – számos példával alátámasztva – meggyőzően mutassák be: a környezetpszichológiai tranzakcionális „ember–környezet kölcsönkapcsolat”szemlélet elméleti és gyakorlati alkalmazása gyümölcsöző lehet az emberi viselkedés megértése szempontjából. Ezek voltak azok a munkák, amelyek a magyarországi környezetpszichológia kialakulásának és megformálódásának folyamatához köthetők, vagyis nagyjából lefedik a környezetpszichológia itthoni első 15 évét. Amikor a jelen kötet számára összerendeztem ezeket a tanulmányokat, és átírtam, korszerűsítettem, naprakésszé tettem őket, szintén meglepődve tapasztaltam, hogy ezek a mintegy másfél évtized alatt született, eredetileg különálló tanulmányok mennyire könnyen álltak össze egy „Bevezetés a környezetpszichológiába” jellegű könyv fejezeteivé. Kötetünk kézikönyv és/vagy tankönyv lett, bár nem a hagyományos értelemben. Mindkettőként jó szívvel ajánlom – annak ellenére, hogy sem tematikusan, sem módszertani szempontból nem teljes. Kimaradtak például belőle fontos témák (pl. a természeti környezet, a virtuális környezet vagy a város, a közterek, és még sorolhatnám), mégis képet ad a környezetpszichológiai gondolkodásmódról.


Ajánlom tehát ezt a könyvet az ember–környezet kapcsolat szakembereinek: egyrészt azoknak, akik feladatuk, hogy ehhez a kölcsönkapcsolathoz hivatásszerűen értsenek (környezeti kommunikátoroknak, építészeknek, tájtervezőknek, pszichológusoknak stb.), másrészt azoknak, akik „csak úgy”, mindennapi környezethasználóként érdeklődnek aziránt, hogy a viselkedésüket hogyan szövik át a fizikai környezethez kapcsolódó, nehezen tudatosuló folyamatok. Budapest, 2009. szeptember Dúll Andrea


3. fejezet 1. 1. A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe1 A környezetpszichológia első hivatalos szervezete, a ma is működő EDRA (Environmental Design Research Association) 1968-ban jött létre az USA-ban. 1976-ban az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) létrehozott egy szekciót (Division 34) „Népesség és környezet” (Population and Environment) néven. 1981-ben Európában megalakult az IAPS (International Association for People-Environment Studies). 1969-ben indult az Environment and Behavior című környezetpszichológiai folyóirat. A Population and Environment (1978-tól) az APA azonos nevű szekciójának folyóirata, amelyben a publikált tanulmányoknak közel a fele környezetpszichológiai témájú. 1981-ben, Nagy-Britanniában alapították a szintén máig megjelenő Journal of Environmental Psychology című szaklapot. 1973-tól az Annual Review of Psychology is közölt áttekintéseket a környezetpszichológia fejlődéséről (Craik 1973; Stokols 1978; Russell–Ward 1982; Holahan 1986; Saegert– Winkel 1990; Stern 1992; Sundstrom et al. 1996). Az USA-ban és Európában 1968 óta több neves oktatási intézményben oktatnak környezetpszichológiát (pl. City University of New York, Clark University, Cornell University, University of California at Irvine, University of Surrey, Guilford). A környezetpszichológia történetében mérföldkőnek volt tekinthető a környezetpszichológia kézikönyvének (Handbook of Environmental Psychology, szerk. Daniel Stokols és Irwin Altman) megjelenése 1987-ben. A könyv 2 kötetben 1654 oldalon áttekintést nyújt a környezetpszichológia témaköreiről, nemcsak az Amerikai Egyesült Államokból, hanem Nagy-Britanniából, Svédországból, Hollandiából, Németországból, Franciaországból, Olaszországból, Japánból, Ausztráliából és Latin-Amerikából. A második kézikönyv 2002ben jelent meg (Handbook of Environmental Psychology, szerk. Robert B. Bechtel és Arza Churchman). Ez a kötet mind szemléletében, mind tematikájában tükrözi mindazokat a változásokat, amelyen a környezetpszichológia az eltelt másfél évtized alatt átment, és valódi interdiszciplináris 2 területként meghatározta magát a tudományban és az alkalmazott területeken. A kötetben megjelent tanulmányok tematikája is kifejezi a környezetpszichológiai megközelítés dinamikáját: a közölt vizsgálatok skálája átfogja az ember–környezet interakció épület-, környék-, város- vagy még ennél is nagyobb léptékét, egyénben, csoportban, rendszerben, passzív és aktív és ágensekben (résztvevő tervezés, participáció – vö. pl. Horelli 2002) egyaránt gondolkodva, a digitális kor környezetpszichológiáját is tárgyalva. Magyarországon környezetpszichológiai témában összefoglaló művek a 90-es években kezdtek megjelenni (Séra 1990; Dúll 2001a; Dúll–Kovács 1998). A környezetpszichológia Magyarországon – a Környezetpszichológiai Műhely3 létrejöttével – a pszichológusképzés része lett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, majd a Károli Gáspár Református Egyetemen (illetve a többi pszichológusképző helyen is fel lehetett venni ilyen kurzusokat, pl. a Debreceni Egyetemen vagy a Szegedi Tudományegyetemen). A környezetpszichológia – a világ más részein lezajlott fejlődési trendekhez valamennyire igazodva (vö. Sommer 20004) – végül 2008-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékén találta meg új, intézményi formában is szentesített identitását Környezeti kommunikáció5 néven. A BME Építészmérnöki Karán a Doktori és Mesterképzésben (illetve korábban a Villamosmérnöki Kar Orvosbiológiai mérnökképzésében) már korábban megmutatkozott, hogy a terület, transzdiszciplináris jellegénél fogva, A jelen fejezet az alábbi tanulmány módosított, kiegészített változata: Dúll Andrea (2001): A környezetpszichológia története. Magyar Pszichológiai Szemle, (LVI) 2: 287–328. 2 Az inter-, multi- vagy pluridiszciplináris jelző helyett manapság inkább transzdiszciplinárisnak nevezik az ilyen tudományterületeket, jelezve, hogy nem is annyira a sokgyökerűségen van a hangsúly ezen új paradigmák esetében, hanem több tudományterületen való átívelésről – azaz nem az új paradigma létrejötte az érdekes, hanem a problémák megoldására való szövetkezés a területek között (vö. Stokols 2006). 3 A Környezetpszichológiai Műhely (Dúll Andrea alapította az ELTE-n) munkájának kezdeti időszakát bemutatja Dúll–Székely (2003); illetve lásd még kötetünkben a „Környezetpszichológia: alaptudomány vagy alkalmazás?” c. fejezetet. 4 A környezetpszichológia (environmental psychology, Proshansky et al. 1970a) különböző változatait – hangsúlyuktól függően – eltérő elnevezésekkel illették a szerzők: mások környezet–viselkedés-kutatásként (environment and behavior subdiscipline/research), építészetpszichológiaként (architectural psychology), ember–környezet viszonylatokként (man/people-environment relations), ökológiai pszichológiaként (ecological psychology), öko-viselkedéstudományként (eco-behavioral science), környezet(i)tervezés-kutatásként (environmental design research), társas-fizikai tervezésként (socio-physical design), illetve társas ökológiaként (social ecology) emlegetik a területet (áttekinti Sommer 2000). Itthon környezeti kommunikációként formálódott meg a terület. 5 A BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékén a Kommunikáció és médiatudomány szak (Horányi Özséb és S. Nagy Katalin vezetésével) keretén belül indult 2009-ben a Környezeti kommunikáció BA és MA specializáció (a képzés tervezője és felelőse Dúll Andrea), amely az itthoni környezetpszichológiai kutatási és oktatási előzmények talaján formálódott meg (lásd a „Környezetpszichológia: alaptudomány vagy alkalmazás” c. fejezetet). 1


szervesen össze tud kapcsolódni más környezetszakmákkal, mégpedig gyümölcsöző módon, egymást kölcsönösen gazdagítva. Ennek az izgalmasan változó területnek a kialakulását és fejlődését követjük nyomon az alábbiakban.

1.1. 1.1 A fizikai környezet és az ember viszonya a pszichológiában A környezetpszichológián kívül a pszichológia sok ága foglalkozik az ember és a környezet kapcsolatával és magával a környezettel is. A környezetet azonban – az „ami körülvesz bennünket” meghatározás látszólagos evidenciája ellenére – nem könnyű definiálni. Egy környezetpszichológiai definíció (McAndrew 1993) szerint a környezet összetett, minden érzékszervünket szimultán ingerlő hatásrendszer, amely több lehetséges szempont mentén határozható meg, illetve osztható fel. (1) Tartalom szerint például a környezet lehet épített, természeti vagy társas, (2) az emberek reakciói szerint segítheti vagy gátolhatja a csoportképződést (Oxley et al. 1986; Werner 1987; Saegert–Winkel 1990; Altman et al. 1992), illetve (3) terjedelem szerint létezik mikro- (pl. tanterem), mezo- (pl. iskola) és makrokörnyezet (pl. város) (lásd a „Környezetpszichológia: alaptudomány vagy alkalmazás” c. fejezetet). Ez és a hasonló környezetpszichológiai definíciók sok tekintetben hasonlítanak a más pszichológiai szakterületeken használatos környezet-terminusokra, néhány vonatkozásban azonban markánsan eltérnek ezektől. Ez utóbbi tekintetben a legfőbb különbségek – a teljesség igénye nélkül – két fő szempontban foglalhatók össze (Dúll 1998): az egyik a környezet természete, a másik pedig a környezet–ember viszony. A környezet természetére vonatkozóan a nem környezetpszichológiai környezet-fogalmak egyik jellemzője, hogy a pszichológusok igen gyakran – épp az emberi tényező hangsúlyozása kapcsán – a társas-társadalmi közeget értették/értik „környezeten” (Valsiner 1988; Germain 1991; Wapner 1995; van der Pligt 1996). A környezetpszichológia részben éppen e szemlélet kritikájaként jött létre, és elsősorban kezdeti szakaszaiban a fizikai környezet jelentőségét és szerepét hangsúlyozta (Proshansky et al. 1970a; 1970b; Heimstra–McFarling 1974; Bonnes–Secchiaroli 1995). A későbbiekben nagyobb hangsúlyt kapott az a szemlélet, hogy minden fizikai környezet egyben szociális is, és fordítva (Ittelson et al. 1974; Aiello et al. 1981; Canter 1986; Dwyer et al. 1996). A környezetpszichológia egyik ága, a szociális ökológia (Stokols 1996a; 1996b) képviseli ezt az álláspontot a legmarkánsabban. A szociális ökológia a környezetek szociofizikai vonatkozásait kutatja, vagyis egyszerre kezeli a környezetek társas és fizikai sajátosságait az emberi viselkedéssel való interakciójukban (Dúll 1996a; 1996b; 1998). A környezet természetét illetően a nem környezetpszichológiai környezet-fogalmak másik jellemzője, hogy amennyiben fizikai környezetről van szó, a pszichológiában gyakran pontosan definiált, térben és időben diszkrét eseményt vagy tárgyat értenek az általános értelemben vett „környezet” fogalmán (Dúll–Urbán 1997; Dúll 1998). A környezetpszichológusok szerint viszont a környezet térben-időben nem korlátozott, és számtalan elemet tartalmaz, amelyek hatása kumulatíve definiálja a környezetet – egyébként csak különböző összetettségű ingerekről beszélhetünk (pl. Barker 1968). Ez a holisztikus megközelítés teszi a környezetpszichológiát a kutatás megkülönböztetett területévé (Holahan 1982a/1998; Stokols 1987; Wapner 1987). A környezet–ember viszony tekintetében a 60-as–70-es évekig a pszichológiában nem vették közvetlenül figyelembe, hogy az emberek élete fizikai környezetben (is) zajlik. A kutatókat és a gyakorlati szakembereket elsősorban a fizikai környezet emberi viselkedésre gyakorolt hatása érdekelte, mégpedig különös tekintettel arra, hogy a különböző fizikai közegek, illetve ezek egyes vonatkozásai (szín, hőmérséklet stb.) hogyan befolyásolják a viselkedés mutatóit, például a feladatteljesítés vagy a munkavégzés hatékonyságát (Bell et al. 1990; Dúll 1997). A pszichológiában tulajdonképpen ma is az a hagyományos szemlélet, miszerint az ember és fizikai környezete kapcsolata úgy határozható meg, hogy a környezet „a viselkedés kontextusa”, vagyis szerepe, hogy a cselekvéseket mintegy mederben tartja: serkent vagy gátol bizonyos viselkedéseket (Dúll 1996c; 1998). Ugyanakkor számos leíró pszichológiai koncepcióban használatos a környezetpszichológiai meghatározásokkal rokon környezet-fogalom. A kontextus (Magnusson–Stattin 1996), a szituáció (Pervin 1975; Magnusson 1981; Funder–Ozer 1983; van Heck 1984), az epizód (Forgas 1979) vagy az esemény (Lichtenstein–Brewer 1980; Baron 1981) fogalmában például gyakran automatikusan „benn foglaltatik” a fizikai környezet. A környezetpszichológia viszont ezekkel szemben következetesen és explicit módon tárgyalja a fizikai környezet aktív szerepét a pszichológiai működésekben (Bonnes–Secchiaroli 1995).

1.2. 1.2 A környezetpszichológia kialakulásának fontosabb állomásai 1.2.1. 1.2.1 Pszichológián kívüli előzmények 6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A 60-as–70-es években az USA és a nyugat-európai országok nagyarányú és gyors ütemű fejlődése volt a legáltalánosabb pszichológián kívüli tényező, amely megkívánta és lehetővé tette, hogy a nagy volumenű társadalmi és ökológiai-környezeti problémák megértéséhez a kutatók együtt hívják segítségül a pszichológiát, a földrajztudományt, az építészetet, az antropológiát és az egyéb tudományokat (Bell et al. 1990; Bonnes– Secchiaroli 1995; Dúll 1998). A fejlődés e tekintetben kétirányú volt: egyrészt az egyes tudományokon belül kialakultak olyan területek, amelyek fő témájuknak az ember–környezet viszonyt tekintették, másrészt ezek a területek előzményként és inspirációként, manapság pedig interdiszciplináris kapcsolódási lehetőségként is szolgálnak a környezetpszichológia számára. Építészet és építészetpszichológia 1958-ban Harold Proshansky és William Ittelson kutatócsoportot alapított a New York-i Városi Egyetemen. A csoport célja annak vizsgálata volt, hogy egy pszichiátriai kórház téri/építészeti tulajdonságai hogyan befolyásolják a betegek viselkedését (Ittelson 1960; Proshansky et al. 1970c). A rákövetkező 8-10 évben a kutatócsoport kiterjesztette a munkát a fizikai környezet és az emberi viselkedés általános kapcsolatának vizsgálatára (Proshansky et al. 1970b). 1970-ben publikálták ezt a tágabb megközelítést tükröző első tanulmánykötetüket Környezetpszichológia: az ember és fizikai környezete címmel (Proshansky et al. 1970a). Az épített környezet és a viselkedés kapcsolatáról ugyanebben az időben Kanadában Humphrey Osmond folytatott hasonló szellemű kutatásokat pszichiátriai kórházakban (Osmond 1957; 1970; Cherulnik 1993a), amelyekben elsősorban a pszichiátriai betegek társas interakciói és a fizikai környezet összefüggését vizsgálta. Osmond javaslatainak elméleti és gyakorlati következményei egyaránt voltak: az USA-ban Robert Sommer (1969) részben Osmond eredményei nyomán kidolgozta a „humán territorialitás” és a „személyes tér” koncepcióit, valamint Osmond javaslatait figyelembe véve kezdtek pszichiátriai kórházak épülni (Izumi 1957; 1970; Hutchinson 1999). Az 50-es és 60-as években tehát sokat vizsgált probléma volt, hogy hogyan hozzanak létre olyan pszichiátriai intézményeket, amelyekben a fizikai feltételek is segítik a betegek gyógyulását. A későbbiekben a pszichiátriai létesítményeken túl vizsgálni kezdték az egyetemi kollégiumokat is (Baum–Valins 1977). Úgynevezett „használatbavétel utáni értékelés” módszert (POE, Postoccupancy Evaluation, Bechtel– Srivastava 1978; Zimring 1990; 2002) alkalmazva építészek és pszichológusok közösen vizsgálták meg a kollégiumi épületeket a lakhatóság szempontjából. Az 50-es években a pszichológiai szemlélet hatása a várostervezésben is jelentkezett. Ez a munka Kevin Lynch és munkatársai (Lynch 1960a; Lynch–Rodwin 1970; Appleyard 1973) kutatásával indult el. Könyvében – amely az építészképzésben ma is tankönyv – Lynch három nagy USA-beli város (Boston, Jersey City és Los Angeles) urbanisztikai szerkezetét vizsgálja és hasonlítja össze (magyarul lásd Holahan 1982b/1998). Általános érvényű megállapítása – miszerint a várostervezés és -alakítás alapjának a városlakók és -használók fejében élő „városképnek” (image of the city – lásd kötetünkben a „Környezet és alkalmazkodás” c. fejezetet) kell lennie, amely egyszerre alakul a város tudatos elrendezése és az ott folyó mindennapi tapasztalat nyomán – forradalmasította az urbanisztikát. A pszichológia és a várostervezés közötti sokrétű kooperáció mutatkozott meg abban a multidiszciplináris irányultságú építészeti mozgalomban is, amely az 50-es években indult el az Egyesült Államokban (Moore 1987a), Nagy-Britanniában (Canter–Donald 1987) és Svédországban (Küller 1987). A mozgalmat, amely körvonalazódásakor az építészetpszichológia nevet kapta, részben a századelő modern mozgalmai inspirálták, részben pedig a kényszer, hogy az építészetnek együtt kell működnie a társadalom- és történettudományokkal, különösen a pszichológiával (Bechtel 1970; Lawrence 1989; Lozano 1992; Bonnes–Secchiaroli 1995). Az építészetpszichológiai mozgalom kialakulását ugyanis az építészek növekvő elégedetlensége inspirálta az „egocentrikus” építészettel kapcsolatban, amely elsődlegesen az építész esztétikai önmegvalósítási szükségleteinek kielégítésére szolgált: vagyis arra, hogy „személyes emlékműveket” hozzon létre, ahelyett, hogy a használók szükségleteit elégítené ki az épületekkel. Más oldalról, a második világháború után a hatalmas mértékű építési és rekonstrukciós feladatok kapcsán az építészeti tudományoknak szembesülniük kellett a társadalom progresszíven növekvő összetettségével, ami fokozódó követelményeket támasztott az épületekkel kapcsolatban. Megjelent például az igény az egyedülálló épületek helyett épületegyüttesek építésére, ami tovább növelte a (sokszor tömegnyi) ismeretlen felhasználó szimbolikus és valós távolságát az építésztől (Zeisel 1993). Paradox módon ugyanakkor ezek a hatalmas épületegyüttesek a használatot illetően gyakran specializáltabbak voltak az egyéni épületeknél (Heimstra–McFarling 1974). Mindez azt is tudatosította az építészekben és a velük együttműködő pszichológusokban, hogy a tervezés nem lehet csak szakmai és intuitív folyamat – a pszichológiai és egyéb társadalmi tényezőket minden fázisban be kell kalkulálni6 (Canter 1984; 1990; Bonta 1988; Sime 1986; Lawrence 1983a; 1995). Egy példa: Nagy-Britanniában

Ennek az együttműködésnek az egyik legfőbb támogatója Angliában Winston Churchill volt. Híres beszédét (amelyet a háború utáni rekonstrukciók vezérelveként fogadtak el) sokan idézik: „…megformáljuk épületeinket, azok viszont formálnak bennünket […]. [Az épületeknek] elég nagynak kell lenniük ahhoz, hogy egyszerre minden használó ott tartózkodhasson, ugyanakkor viszont ne keltsen 6


a második világháború után hatalmas helyreállítások váltak szükségessé. A rendelkezésre álló források korlátozottsága miatt azonban optimalizálni kellett a tervezést, amiben jelentős szerepet játszott a döntési folyamatok elemzése (Canter–Donald 1987). Az együttműködésben részt vevő pszichológusok számára az volt a fő cél, hogy regisztrálni és mérni tudják a használók épületekre adott reakcióit, tehát az épített környezet használatának értékelő fázisát kívánták aktívabbá tenni a tervezési folyamaton belül. Ezt a törekvést eleinte standard, a tervezésben könnyen használható értékelő eszközök kifejlesztésével akarták megvalósítani. A 70-es években azonban az addig végzett munka erőteljes technikai-technológiai orientációját kritizálva kibontakozott az építészetpszichológia új szemlélete (Canter 1972; Canter–Lee 1974; Groat–Després 1991; Lang 1987; 1991), amely a technikai problémák vizsgálata helyett célként a környezeti fizikai változók és az emberek cselekvései, gondolatai és érzései kapcsolatának kutatását tűzte ki maga elé. Ezek a tanulmányok arra is felhívták a figyelmet, hogy a pszichológia nemcsak a tervezésben fontos, hanem a kész épület pszichológiai hatásaival is számolni kell, például egyebek mellett tisztázni kell az épített forma és annak észlelése, illetve az arra adott pszichológiai válasz közötti kölcsönkapcsolatot. E szemléleti változások eredményeként vizsgálták felül először a terület szakértői az eddig abszolút módon elfogadott determinisztikus nézetet az épített környezet építészeti aspektusai és az emberi viselkedés között (Bell et al. 1990), és kezdett ennek a helyébe lépni egy interaktívabb szemlélet az ember és az épített környezete kapcsolatát illetően. Eszerint az épített terek tervezését a környezetpszichológia két úton befolyásolhatja (Lang 1987; 1991; Groat–Després 1991): egyrészt procedurális úton, vagyis a tervezés fejlesztése útján (hogyan vonjuk be a használókat a tervezésbe, a döntés és a választás megismerése és ezen ismeretek átültetése a gyakorlatba stb.), másrészt szubsztantív módon, ami a viselkedéskutatók által nyert „hasznos adatok” (pl. a fény hatása a viselkedésre stb.) közvetlen felhasználását jelenti a tervezésben. (A pszichológia és az építészet kapcsolatáról lásd még kötetünk „Környezet–pszichológia– építészet” c. fejezetét.) A földrajztudomány és a humán geográfia A környezetpszichológia kialakulására egyéb, pszichológián kívüli területek is erősen hatottak: Ezek a tudományok inkább a fizikai-földrajzi környezet iránt érdeklődtek erőteljesen, erős ökológiai-naturalisztikus beállítottsággal. A fizikai-természeti folyamatoktól elválaszthatatlannak tekintették az ún. „humán” vagy „antropikus” tényezőt. Ennek a szemléletnek meglehetősen régi gyökerei vannak (pl. Teleki 1917/1996). Például a 18. század élettanára támaszkodva A törvények szelleme című könyvében (1748, idézi Pennebaker et al. 1996) már Montesquieu ír arról, hogy egy ország éghajlata meghatározza lakói jellemét és társas kapcsolataikat.7 A modern kutatások azonban mindig rávilágítanak arra, ami a földrajzi tényezők és a viselkedés összekapcsolásának fő nehézsége: a legtöbb esetben ugyanis az éghajlati, történelmi, kulturális, gazdasági és politikai különbségek együtt jelentkeznek egy országon belül (Pennebaker et al. 1996; Bell et al. 1990; Anderson–Anderson 1996). A legnehezebb feladat éppen e tényezők szétválasztása annak érdekében, hogy azután megértsük bonyolult kölcsönhatásaikat. A kutatások azonban ígéretesek, és arra is rámutatnak, hogy érdemes több figyelmet fordítani a földrajzi értelemben vett környezeti tényezőkre a pszichológiai és a társas/társadalmi folyamatok megértésében általában (Pennebaker et al. 1996), illetve speciális területeken (pl. feminista földrajz, Tímár 1993). Az érdeklődés, amely a fizikai-természeti környezet aspektusait összefüggésbe kívánja hozni a viselkedéssel, igazából a 20. század 40-es éveiben öltött tudományos alakot a humán geográfia, azaz a társadalomföldrajz (Cséfalvay 1994) formájában. Ezt megelőzték a század első felében a Berkeley-iskola kulturális geográfiai elképzelései. Carl Sauer (1925, idézi Bonnes–Secchiaroli 1995), az iskola alapítója körvonalazta először, hogy a földrajzi területek morfológiájának tanulmányozásakor figyelembe kell venni az adott terület lakóit jellemző társas és kulturális tulajdonságokat, mint a táj fizikai jellegzetességeinek hosszú távú meghatározóit. Sauer tehát lényegében felismerte a szociokulturális tényezőknek a humán téri viselkedésre és ezen keresztül a földrajzi terület geográfiai konfigurációjára gyakorolt irányító szerepét. A kulturális geográfiára építő társadalomföldrajz eredeti célja a pszichológiai és a földrajzi tényezők összekapcsolása volt. Az amerikai geográfus, Wright az új földrajzi tudományterület elnevezésére a „geozófia” nevet javasolta, mivel szerinte azokat az elképzeléseket („az emberek fejében és szívében létező világokat”, az ún. „terrae incognitae”-t) kell vizsgálni, amelyekkel az emberek a földrajzi környezetekről rendelkeznek (Bonnes–Secchiaroli 1995). A humán geográfia mellett egy másik új pszichológiai-földrajzi terület is körvonalazódott: a viselkedési geográfia (behavioral geography, Gold 1980) vagy perceptuális geográfia (perceptual geography, Downs–Meyer 1978). Ez a tudományterület a környezet észlelésének/értékelésének problematikáját rendszerezetten tárgyalja, túlzsúfolt benyomást” (Hansard 1943, idézi Bonnes–Secchiaroli 1995: 7.). E vezérelv szellemében a brit kormány számos munkát segített és finanszírozott, hogy elmélyítsék a kapcsolatokat az építészek és a társadalomtudósok között. 7 Érdekes, hogy modern kutatási adatok részben alátámasztják Montesquieu hipotézisét: a melegebb területeken például számos országban viszonylag magasabb bűnözési arányt mutatnak ki, mint a hűvösebb régiókban (Carlsmith–Anderson 1979; Taylor 1987).


időnként erős fenomenológiai orientációval (Tuan 1974; Seamon 1979; Buttimer–Seamon 1980; lásd Dúll 1996c). Ez a fajta geográfia összetettebben kezeli az ember–környezet viszonyokat, mint a hagyományos földrajztudomány. Alapvető felismerésük ugyanis, hogy az ember formálja a környezetet, ugyanakkor válaszol is arra, vagyis az ember és környezete dinamikusan együtt változnak. Az embert motivált társas lénynek tekintik, akinek döntéseit és cselekedeteit a térről való ismeretei közvetítik. A viselkedés szerintük a téri megismerés fejlődésén alapul, függ a téri kogníció természetétől, valamint a kogníció és a viselkedés közötti kapcsolatoktól (Gold 1980). Annak ellenére, hogy képviselőik (pl. Gold 1980) szerint ez a tudományterület már túl van fejlődésének kezdeti nehézségein, pszichológusként olvasva ezt a szakirodalmat, a sok földrajzi terminológia ellenére mégis inkább pszichológiainak és kevésbé földrajznak tekinthető ez a szakterület. Úgy tűnik, hogy inkább az akadémiai besorolás miatt nevezi magát geográfiának, és nem annyira a diszciplináris kontextus miatt (vö. Bonnes–Secchiaroli 1995). Az ezzel kapcsolatos kritikai megjegyzések két fő pontban összegezhetők: (1) a vizsgált problémák és a kutatásukban alkalmazott módszerek egyaránt a környezetpszichológia felé viszik ezt a területet, mivel az egyéni, illetve a kollektív pszichológiai folyamatok szintjén reprezentált/észlelt vagy a „cselekvésben érintett” (acted) térrel foglalkozik, és csak indirekt módon a fizikai-földrajzi térrel (pl. Gärling–Golledge 1993a; Golledge 1993). (2) Ugyanakkor a pszichológiai problémákat vizsgáló földrajzos gyakran kerül szembe a kompetenciáján túlmutató pszichológiai problémákkal, ami miatt a megközelítésben és a megoldásokban is gyakori a túlegyszerűsítés (Gärling–Golledge 1993b). A területen találunk tehát bizonyos implicit öndefiniálási nehézséget, ami abban nyilvánul meg, hogy a kutatók pszichológiai problémákkal foglalkoznak, miközben programjukban földrajzi, nem pszichológiai perspektívát rajzolnak fel. Ökológia és környezeti problémák A biológiában már a század elején megjelentek azok az elemzések, amelyek ökológiai szemléletűek voltak abban az értelemben, hogy a növényi és állati csoportosulások kölcsönös függését8 hangsúlyozták. A viselkedéses alkalmazkodást a bioökológusok nem az egyedek, hanem aggregátumok/csoportok szintjén, a környezeti kényszerekre adott csoportos, kollektív válaszként elemezték. Az egyéni viselkedést sokkal inkább tekintették egy specializált funkció tükröződésének egy nagyobb struktúrán, például a fajon belül. A sikeres adaptáció egyértelmű kritériuma a faj túlélése volt, ami szerintük a faj belső differenciáltságának és összetettségének ismeretében megjósolható. A faj túlélését egyébként egyaránt tanulmányozták genetikai és társas szerveződési szempontból. A gének szerepét abban látták, hogy a faj tagjai túlélési képességeinek felső határát adják (pl. Dobzhansky 1951, idézi Stokols 1977). A társas szerveződés szempontjából viszont a fajok egyedei közötti munkamegosztást, a territorialitást és a dominanciahierarchiák fejlettségét hangsúlyozták (Wynne-Edwards 1962, idézi Stokols 1977). A bioökológia mind fogalmi-elméleti, mind módszertani szempontból fontos hozzájárulásokat tett a környezet és a viselkedés tanulmányozásához. Elméleti szinten elsősorban a környezet és a viselkedés újfajta meghatározására kell gondolni: a környezet eszerint fizikai és biológiai összetevők dinamikusan szervezett rendszere. A viselkedést pedig úgy kezelték, mint az összetett környezeti tényezőkhöz való kollektív alkalmazkodás eszközét, amelynek megnyilvánulásai a specifikus biológiai és társas szerveződési folyamatok adaptív mechanizmusainak tekinthetők (Willems 1977). Módszertanilag a viselkedés longitudinális és naturalisztikus tanulmányozását hangsúlyozták: eszerint csakis az állatok természetes közegükben való kiterjedt megfigyelése nyomán érthetjük meg az egyed és a csoport viselkedésének funkcionális aspektusait (Stokols 1977). Az ökológiai szemlélet biológiában való térnyerése mellett a 60-as években szerte a világban nyilvánvalóvá váltak a globális környezeti problémák, például a túlnépesedés és a nagyváros problémái (Simmel 1903/1973; Wirth 1938/1973; Milgram 1970/1980), a környezetrombolás és -szennyezés (pl. Carson 1962/1995; Proshansky–O’Hanlon 1977; Gardner–Stein 1996). Gyakorlatilag ugyanekkor ébredt fel a viselkedéstudományok területén az ökológiai szemléletű problémamegoldó tudományos érdeklődés e kérdések iránt, amely részben laboratóriumi körülmények között, részben pedig a terepen keresett választ ezekre a kérdésekre. Előbbire példa Calhoun (1962) kutatása a populációsűrűség patkányokra gyakorolt hatásáról, Köztudott, hogy az ökológia mint új szemlélet megalapozása Haeckel német biológus munkásságához köthető, aki tulajdonképpen a darwinizmus továbbfejlesztéseként azt javasolta, hogy az élő szervezeteket ne környezetükből kiszakítva, hanem azzal szerves kapcsolatukban egy új, önálló tudomány, az ökológia vizsgálja. A korai bioökológusok a környezeti elemzés alapegységének olyan térileg lehatárolt területeket tekintettek, amit biotikus (növényi és állati egyedek, fajok) és abiotikus (klimatikus és topografikus) elemek egyaránt alkotnak. Az ökoszisztéma fogalma később vezetődött be a fenti elemek inherens kölcsönös függésének és azoknak a dinamikus folyamatoknak a leírására, amelyek segítségével a növények és az állatok túlélése a környezeti kényszerekhez való folyamatos alkalmazkodáson keresztül megvalósul. Hogy ezek a gondolatok szemléletükben és terminológiájukban is mennyire Darwin munkáiban gyökereznek, annak bizonyítására csak egyetlen példa: Darwin A fajok eredete c. könyvében a környezeti kényszereknek – amelyekkel az összes növény- és állatfaj szembesül – négy osztályát tárgyalja: (1) korlátozott táplálékforrások, (2) ragadozók általi fenyegetettség, (3) kártékony földrajzi változások és (4) betegségek. Az alkalmazkodás a viselkedés szintjén az ezekkel való megküzdést jelenti. 8


utóbbira a városi környezet kognitív reprezentációját feltáró terepvizsgálatok (pl. Lynch 1960a; 1960b/1979; Downs–Stea 1973) vagy a téri viselkedés különböző vonatkozásainak leírása (Hall 1966/1975; Sommer 1969; Altman 1975). A társadalomtudományokon9 belül a szociológiában (Dunlap–Catton 1979; Buttel 1987; Dunlap 2002) és pszichológiában (Demick–Wapner 1990; Stern 1992) is megjelentek tehát szisztematikus próbálkozások környezeti egységek (pl. városok, környék) vizsgálatára, különböző szintű viselkedésekhez (pl. környezetszennyezés) kapcsolódva. Ezek a kutatások kimondva vagy kimondatlanul az ökológiai szemléletbe illeszkedtek, két szempontból is: (1) a moláris környezet (lásd később) viselkedéses relevanciáját és (2) a viselkedés adaptív természetét és túlélési értékét hangsúlyozták. Ebből a szempontból a környezet az összes külső erőt jelenti, amelyekre a szervezetek aktuálisan vagy potenciálisan fogékonyak/válaszolók, míg a viselkedést azon válaszokként határozhatjuk meg, amelyeket a szervezetek együttes túlélésük érdekében produkálnak a környezeti változásokkal találkozva (Stokols 1977). A bioökológiai megfontolások tehát fontos szerepet kaptak a szociológiában, elsősorban a városszociológia Chicagói iskolájában (lásd Szelényi 1973a), ahol a kezdeti próbálkozások az emberi ökológia megértő modelljének kifejlesztésére irányultak, elsősorban az emberi csoportviselkedés szempontjából. Az elemzések központjában a humán ökoszisztéma állt, amelyet elsősorban a várossal és az azt körülvevő mezőgazdasági területekkel azonosítottak (Stokols 1977). Az emberi közösségekre a bioökológia alapelveit alkalmazták: például Burgess (1968/1973) a század eleji Chicago téri struktúrájának vizsgálata alapján feltételezte, hogy az emberi közösségek téri formája és társas szerkezete időben egyre összetettebbé és differenciáltabbá válik. A szervezettség legmagasabb szintjét elérő csoportok sikeresebbek lesznek, és magasabb dominanciapozíciót foglalnak el a hierarchiában közvetlen földrajzi régiójukban, mint az alacsonyabb fejlettségi szinteken állók (Hoyt 1964/1973). Az emberi környezeti alkalmazkodás elsődleges mutatójának tehát a város téri-gazdasági szervezettségét tekintették (Szelényi 1973b). Eszerint ahogy a gazdasági feltételek a technológiai és a munkamegosztási folyamatokon keresztül javulnak, úgy nő az emberek és a források beáramlása a közösségbe. Ugyanakkor a politikai vagy földrajzi nehézségek okozta gazdasági báziscsökkenés az emberek és a források kiáramlását eredményezi. Így a közösség dominanciája és további túlélési potenciálja mérhető a belépő és a kilépő humán és gazdasági források arányával (Stokols 1977). A közösség szintjén zajló sikeres adaptáció viszont számos társas, pszichológiai és egészséggel kapcsolatos költséget teremt. Ezért a korai korrelációs vizsgálatok sokat foglalkoztak a közösségen belül a gazdasági források elosztásának következményeként létrejövő, ki- és beáramlással kapcsolatos stressz- és patológiaeloszlással (pl. Gans 1957/1979). Az eredmények szerint az érzelmi és fizikai megbetegedések előfordulása a városközpontok „átmeneti zónáiban” (Burgess 1968/1973; Rex 1968/1973) volt a legnagyobb, ahol a közösség legújabb és leginkább ideiglenes tagjai laktak. Ezek az eredmények azonban nem voltak teljesen egyértelműen értelmezhetőek, így a szociológus és pszichológus kutatók a gazdasági ciklusok és a közösségi stressz közötti kapcsolatok megfelelőbb feltárására kénytelenek voltak adekvátabb statisztikai eljárásokat és kvázi-experimentális vizsgálatokat kialakítani (Krupat 1985; Bonnes et al. 1990; Szelényi 1990; Csanádi–Ladányi 1992; Lewis–Booth 1994; Marsella 1998). Az ökológiai-környezeti szemléletet egyébként világszerte formálisan is erősíteni kívánta az 1971-ben megalapított UNESCO MAB10 (Man and Biosphere Programme), amely újító kezdeményezés. Programként jelölte meg az ökológiai-környezeti problémák megoldására való együttműködést mind nemzeti, mind nemzetközi szinten, elsősorban az ENSZ és az UNESCO segítségével. A program hangsúlyozza az „emberi tényező” központi szerepét az ökológiai-természeti folyamatokban. Az „ember és bioszféra” elnevezés egyúttal szimbolikus is: az ember, amely egyszerre biológiai és kulturális lény, a bioökológiai folyamatok központi alkotóelemeként kiemelkedően aktív, szándékos és tudatos alakítója a bioszférában megjelenő fizikai-biológiai jelenségeknek. A program elsődlegesen integrációt javasol a fizikai-természeti környezeti tudományok (biológiai és fizikai-kémiai tudományok) és az embertudományok (pszichológia, antropológia, szociológia stb.) között. Így míg a vizsgálatok hagyományosan megjelölt tárgya az ökoszisztéma- vagy bioökológiai rendszer volt, az újabb megközelítés szerint ez az „emberi-használati rendszer” (human-use system), ami annyiban tér el az előzőtől, hogy központi szerepet tulajdonítanak benne a pszichológiai-környezeti folyamatoknak. Az emberi használati rendszerek három dimenzió mentén jellemezhetők (Bonnes–Secchiaroli 1995): (1–2) téri és idői Hegedűs (1983) idézi Lüschert, aki szerint az ökológia fogalma társadalomtudományi szempontból a görög „oikos”, azaz ház fogalmából vezethető le, ami a lakáson kívül a benne és körülötte szerveződő háztartást is jelenti, valamint a házat körülvevő természetes és mesterséges környezetet is, sőt azt is, ahogyan a család szerveződik, és hogy milyen a kapcsolatrendszer a szűkebb és bővebb társas környezettel. Eszerint az ökológia – a biológiai irányultságon túl – bizonyos társadalomtudományi szocializációs szemléletként is értelmezhető. 10 A program egy specifikus politikai-kulturális ajánlás, amelynek implikációi vannak mind a tudomány, mind a politikai döntéshozatal folyamataira: „az ember–környezet kölcsönhatásai alkalmazott kutatásának nemzetközi programja; a természeti forrásokat kezelő döntéshozók számára szükséges tudományos tudás forrása” (UNESCO MAB 1988, idézi Bonnes–Secchiaroli 1995: 14.). A módszerekre vonatkozóan a program azt ajánlja, hogy a problémákkal integrált módszerekkel kell foglalkozni: „természet- és társadalomtudósok, tervezők, irányítók és a helyi közösségek együttes erőfeszítése szükséges” (uo.). 9


dimenzió: fizikai-biológiai aspektusok, a rendszer relatív „biotikus” és „abiotikus” tényezői és ezek idői viszonyai; (3) környezeti percepció dimenzió: ez a specifikusan emberi összetevő, amely a rendszert pszichoszociális jellegűvé definiálja; a humán „erőket”, észleléseket, értékeléseket, akciókat jelenti. 11 Az első következetes próbálkozás az ökológiai szemléletnek a pszichológiába való integrálására Roger Barker (1961/1981; 1968; 1987) nevéhez fűződik. A barkeri ökológiai pszichológiát alább részletesen tárgyalom (lásd még Szokolszky–Dúll 2006).

1.2.2. 1.2.2 Pszichológiai előzmények A behaviorizmus és kritikája A behaviorizmus, amely módszertanilag a viselkedés–környezet kapcsolat objektív megfigyelését javasolta az önmegfigyelés helyettesítésére, radikális fellépést jelentett az emberi elme introspektív elemzésére építő, hagyományos kísérleti pszichológiai mentalizmus ellen. Ez azt jelentette, hogy a viselkedés környezeti előzményeinek hangsúlyozása mellett háttérbe szorultak a mentális folyamatok. A behaviorista értelmezés szerint a környezet nem más, mint ingerek adott, ismert és pontosan körülírt, bonyolult készlete, amely az egyedhez képest külső eseményeket jelent. Ezek az ingerek közvetlenül váltják ki vagy változtatják meg a viselkedést, amit inger-válasz terminusokban lehet leírni (Kardos 1970). A pszichológus feladata annak objektív vizsgálata, hogy a szervezet hogyan reagál az ingerre.12 Az ortodox behaviorista tehát foglalkozott a tárgyi környezettel, azonban molekuláris szemlélettel: csak bizonyos kiemelkedő ingereinek hatását vizsgálta az egyénre (Proshansky et al. 1970d). Számos posztwatsoniánus behaviorista, pl. Tolman (az ő munkásságára, illetve a kognitív térkép fogalmára a „Környezet és alkalmazkodás” c. fejezetben visszatérek) vagy Bandura azonban amellett érvelt, hogy az ingerválasz kapcsolat nem jósolható be pontosan közbülső kognitív folyamatok nélkül. Az általuk kifejlesztett modellek szerint a környezet funkcionális fontosságát és a viselkedésre gyakorolt hatását nagymértékben a mentális folyamatok közvetítik, amelyeken keresztül az egyének megkonstruálják az adott környezet potenciális megerősítőit. A neobehaviorista Tolman (1948) például a közbülső változó, illetve a kognitív térkép13 fogalmainak bevezetésével egyúttal megnyitott egy olyan kutatási területet, amely a mai környezetpszichológiának is egyik alapvető témája: a környezeti észlelés és megismerés kutatását (pl. Downs– Stea 1973; Cohen 1985; Holahan 1982b/1998; 1982c/1998; Séra et al. 1993). Tolman szemlélete a klasszikus behaviorizmussal szemben előrevetíti a moláris, a nagyobb, funkcionálisan egységet alkotó viselkedések vizsgálatát az állati tanulás során, összefüggésben az egész környezetről kialakított, egységes mentális reprezentációkkal (Pléh 1992). Így az emberi tanulás ortodox inger-válasz nézeteit olyan elméleti álláspontok követték, amelyek azonos mértékben hangsúlyozták a viselkedés személyi és környezeti meghatározóit. A klasszikus behaviorista pszichológia tehát úgy határozta meg magát, mint a környezeti ingerek és a viselkedés mintázatai közötti törvényszerű kapcsolatok kutatását. Nem meglepő, hogy az ebből a szemléletből a 70-es években kiemelkedő új terület, a „környezet–viselkedés-kutatás”, vagyis a környezetpszichológia a pszichológus kutatók számos kérdésével találkozott. Kialakulásának időszakában az új területet nem lehetett kuhni értelemben saját jogán paradigmaként meghatározni, mivel számos elméletét (mondhatni, elméleteinek többségét) és kutatási stratégiáit is más viselkedés- és környezettudományoktól kölcsönözte (Stokols 1977). Ugyanerre mutatott képviselőinek rendkívül heterogén érdeklődése is (lásd alább). Ember–környezet kapcsolat: minimalista, instrumentalista és spirituális nézetek Stokols (1990) szerint az ember–környezet kapcsolat pszichológiai megközelítései három típusba sorolhatók: a környezeti determinizmust erősen hangsúlyozó behaviorista szemléletet mintegy ellenpontozta a pszichológiát a 60-as években jellemző (1) minimalista nézet, amely szerint a környezetet használók viselkedésére a környezetnek vagy egyáltalán nincs releváns hatása, vagy ez a hatás elhanyagolható. Ez a szemlélet az 1960-as évekig általánosan elfogadott nézetnek számított, valószínűleg implicit módon, vagyis anélkül, hogy a kutatók Látható, hogy a „környezeti percepció” terminus itt nagyon széles értelemben használatos: a „szociális percepció” (pl. Asch 1952/1973) összekapcsolódik a viselkedési földrajz által használt percepció-fogalommal. Így a terminus gyakorlatilag lefedi az összes pszichoszociális jelenséget – ideértve mind a kognitív, mind az affektív folyamatokat (amelyek a környezet reprezentációjának kialakításában jelen vannak), mind egyéni (pszichológiai), mind kollektív (szociokulturális) szinten. A fogalmi zavart talán az szüntetné meg, ha a percepció kifejezés helyett a reprezentáció terminus kerülne bevezetésre. A kérdésről lásd részletesen Bonnes–Secchiaroli (1995). 12 „Ingernek nevezünk bármely tárgyat az általános környezetben, vagy […] bárminemű változást magukban a szövetekben […]. Válasznak nevezzük mindazt, amit az állat tesz – így a fény felé való elfordulást, ugrást hangra és magasabban szervezett tevékenységeket, mint egy felhőkarcoló építése, tervek kialakítása, gyermeknemzés, könyvírás és hasonlók” (Watson 1930/1983: 13.). 13 A kognitív térkép témája szorosan összekapcsolja a környezetpszichológiát és a geográfiát (Downs–Stea 1973; Gärling–Golledge 1993a), illetve az építészeti tervezést (pl. Lynch 1960a; 1960b/1979). 11


többsége komolyan átgondolta volna ezt. Proshansky és munkatársai (1970b) a fizikai környezet akkori ignorálását azzal magyarázzák, hogy az 1960-as évekig a technológiai fejlődés olyan rohamos volt és olyan ellenállhatatlannak tűnt, hogy az embernek a környezete feletti bármilyen mérvű és minőségű kontrollja elképzelhetőnek látszott. Eszerint elvileg bármilyen emberi szükségletnek megfelelő tárgyi környezet megteremthető, ellenőrizhető és bejósolható. Ebből következik, hogy az egyetlen vizsgálatra méltó változó a társas környezet, amely így egyedüli oka az egyén viselkedésváltozásának. Az ilyenfajta nézeteket jelentős kihívás elé állították a 60-as–70-es évek korábban már említett globális környezeti dilemmái, amelyek erőteljesen bizonyították, hogy a fizikai környezet nagyon is valóságos hatást gyakorol a viselkedésre. A rákövetkező két évtizedben ennek következményeként rohamos fejlődésnek indult a környezet–ember viszony (2) instrumentalista megközelítése, amely a környezetet fontos eszköznek tekinti bizonyos viselkedési, illetve gazdasági célok eléréséhez. Fontos inspirálója volt ennek a nézetnek a modern mozgalom az építészetben (pl. Le Corbusier 1968) és a formatervezésben (pl. Read 1953/1964). E nézetek szerint a környezet minősége annál jobb, minél inkább képes elősegíteni nemcsak a viselkedési és a gazdasági hatékonyságot, hanem a használók kényelem- és biztonságérzését, pszichológiai jóllétét. Ebben fontos tényező volt a korábban már tárgyalt újraéledő érdeklődés az építészetpszichológia iránt a második világháború utáni újjáépítési hullám nyomán. Ennek szellemében a kutatók olyan kvantitatív standard (környezet)pszichológiai módszereket dolgoztak ki, amelyek érvényes és megbízható adatok szerzését segítik elő a környezet–ember viszony kutatásában (Zeisel 1981; Bechtel et al. 1990). Körülbelül ebben a szellemben született meg a környezetpszichológia a 70-es években (Proshansky et al. 1970a). A környezetpszichológiát létrejöttétől kezdve jellemzi a problémaérzékenység, amely nemcsak a globális környezeti kérdésekre vonatkozik, hanem a kisebb volumenű, de szintén fontos egyéb környezeti kérdésekre, például a lakótelepek problémáira is (Dúll 1995). Más oldalról viszont a környezetpszichológia létrejöttét az is inspirálta, hogy az addig a (társas) környezet kérdéseivel hatékonyan foglalkozó laboratóriumi szociálpszichológia nem tudott mit kezdeni a fent említett „makrokörnyezeti” problémákkal (Stokols 1977; 1978). A környezetpszichológia felvállalta, hogy ha a valós környezetekben fellépő valós problémákat, illetve jelenségeket kívánjuk kutatni, akkor ki kell lépni a laboratóriumi keretek közül (Proshansky 1981), mert például a városi vagy a lakótelepi környezetek hatásai csak a maguk természetes kontextusában tanulmányozhatók. Ezen túl Bronfenbrenner (1977) szerint a környezetkutatási módszereknek meg kell őrizniük a tanulmányozott környezetek természetes integritását, és el kell kerülniük a művi elemek bevezetését, amelyek eltorzíthatnák a környezet jelentését a használók számára. Ezért a környezetpszichológusok a mai napig is elsősorban azokban a témákban (pl. zsúfoltság, ambiens környezet) végeznek kísérleteket, ahol ennek feltételei teljesen adottak, például a változók kontrollálhatók, és számuk a jelenség egészének sérülése nélkül korlátozható (Proshansky 1981; Holahan 1982a/1998; Bell et al. 1990). A környezetpszichológiai laboratóriumi adatok magyarázatakor azonban tudatában kell lennünk a környezet–viselkedés kapcsolat holisztikus természetével, és egyúttal éppen olyan szigorúnak kell lennünk a különböző eredmények szintézisének megalkotásakor, mint a hagyományos pszichológiai elemző eljárások esetében (Altman 1975; Bechtel et al. 1990; Bechtel 1996). Visszatérve Stokols (1990) tanulmányára, a legutóbbi években formálódott meg az ember–környezet viszony (3) spirituális nézete, amely szerint a szociofizikai környezetet – azon túl, hogy a mindennapi élet megnyilvánulásait segítő közegnek tekintjük – olyan kontextusként kell kezelni, amelyek az emberi élet szimbolikus és affektív minőségeinek alakításában is szerepet játszanak. Ebben a szellemben a fizikai környezeteket egészen addig földrajzi térnek (space) tekintjük, amíg az emberi használat során nem nyernek valamiféle pszichológiai jelentést (Dúll–Urbán 1997; illetve a „Helyek és dolgok” c. fejezetet). A pszichológiailag és/vagy szociokulturálisan jelentésteli terek helyekké (place) válnak (Canter 1977; 1984; 1988; 1990; 1991), és kitüntetett szerepük lesz az egyének vagy csoportok életében (Stokols 1981). Ez a megközelítés a helyek jelentésének idioszinkretikus megismerését és az ebben használatos kvalitatív módszereket (pl. Patton 1990) használja előszeretettel. Az ember–környezet viszony más értelmezései: a vonás-, az interakcionista, a holisztikus és a tranzakcionalista perspektíva Altman és Rogoff (1987) más szempontból tárgyalja a pszichológiai jelenségek négyféle, tulajdonképpen egymásra épülő filozófiai-pszichológiai megközelítését: (1) a vonás-megközelítés szerint a pszichológiai elemzés egysége a személy viszonylag stabil pszichológiai tulajdonságai (pl. introverzió/extroverzió). A személyben bekövetkező esetleges változások általában előre meghatározott folyamatok – pl. adott fejlődési fázis elérése – által következnek be. A személy változásának forrása tehát belső, a környezettől gyakorlatilag független. Ez az irány egyetemes pszichológiai törvényeket keres, és a különböző pszichológiai vonások manifesztációit kutatva általános bejóslásokat tesz a viselkedésre vonatkozóan. Ebben az elemzésben a környezet tehát gyakorlatilag irreleváns. A vonás-elképzelésekkel való növekvő elégedetlenséget azonban többen is (pl. Murray 1938; Mischel 1973) megfogalmazták. Eszerint pusztán a személyiségvonások


ismeretében az emberi viselkedés helyzetről helyzetre nem jósolható be, és ahhoz, hogy ezek a viselkedésbeli rendszerességek megjósolhatóak legyenek, ismernünk kell a környezetek funkcionális tulajdonságait is. Legalább három nagy elméleti fejlődési irány tartozik az (2) interakcionista perspektíva körébe. Ez a személyi és környezeti faktorok pszichológiai kölcsönhatását hangsúlyozó nézetek csoportja. Idesorolható a korábban tárgyalt behaviorizmus, a mezőelméletek az észlelés- és a szociálpszichológián belül és a személyiség helyzetorientált viselkedésmagyarázatai (Murray 1938; Bowers 1973; Pervin 1975; Endler–Magnusson 1976). Az interakciós megközelítés Altman és Rogoff (1987) szerint tulajdonképpen ugyancsak az egyénre összpontosít, azonban az esetlegesen bekövetkező változást az egyének közötti vagy az egyén és környezete közötti interakcióra vezeti vissza. A kölcsönhatás hátterében az elképzelések gyakran feltételeznek mögöttes szabályozó folyamatokat (pl. homeosztázis). Altman és Rogoff hasonlata szerint a biliárdgolyók működnek így: minden egyes golyó egymástól függetlenül létezik, és független tulajdonságokkal bír. A golyók között ütközéskor interakció lép fel, amikor is megváltozik a kölcsönhatásba lépők helyzete az asztalon. Az interakcionista kutatások elsődleges tárgya a hatóelemek („biliárdgolyók”) kapcsolata és kölcsönhatásuk törvényszerűségei, valamint a kapcsolat következményeinek bejóslása és kontrollálása. (3) Az ún. organizmikus vagy holisztikus megközelítés (pl. Heider egyensúlyelmélete, a Haley-féle családrendszer-elmélet, Piaget kognitív fejlődéselmélete, Magnusson–Stattin [1996] személy–kontextuselmélete, vagy a környezetpszichológiában a „környezet–egyén-összeillés” koncepciók: Alexander 1970; Kaplan 1983; Michelson 1987; Dúll 1995; 1998; 2002a; 2002b) szintén az egyén és a környezet interakciójából indul ki, de – egyfajta alaklélektani és rendszerszemléleti indíttatásból – az egyén és a környezet mint elkülönült entitások kapcsolatba kerülésével létrejövő holisztikus „egészre” összpontosít. Eszerint a személyek a környezettel való kapcsolatba lépéskor „ember–környezet rendszert” alkotnak, amely rendszer saját stabilitásának (ideális állapotának) fenntartására törekszik. A kutatás legfőbb célja az „egész” (a rendszer) létrejötte törvényszerűségeinek feltárása, a rendszerek és alrendszereik működési elveinek leírása és megértése. Végül, de nem utolsósorban (4) a tranzakcionális megközelítéshez sorolható többek között Gibson észleléselmélete, Lewin mezőelmélete, a környezetpszichológiában Barker „viselkedéskörnyezet” elmélete (ezt a három elméletet lásd alább részletesebben), Vigotszkij fejlődéselmélete vagy Stokols (1981; 1987; 1988) kontextuális elmélete. A tranzakcionális megközelítés alapjai szintén a holisztikus entitások, vagyis ember– környezet rendszerek. E rendszerek létrejötte és önfenntartása mögött azonban az elképzelés szerint nem elkülönült, interakcióba lépő tényezők állnak, hanem a rendszerben az embert és a környezetet egymástól el nem választható, egymást kölcsönösen definiáló, azaz tranzakcióban álló aspektusoknak kell tekinteni (lásd Dúll 1998; 2002a; 2002b). A tranzakciók sarkalatos dimenziója az idő, vagyis az állandóság és a változás a rendszer inherens tulajdonsága. Ezek a folyamatok azonban nem előre meghatározottak, hanem egyaránt következnek a rendszer aktuális állapotából, előtörténetéből, az aspektusok jellemzőiből stb. Az ilyen szellemű kutatás célja a rendszer aktuális állapotának részletes leírásán túl a változás/stabilitás mintázatának feltárása a bekövetkező események kontextusában (Stokols–Shumaker 1981; Clitheroe et al. 1998). A pszichológián belül is megformálódtak tehát olyan elméletek, 14 amelyekre a 70-es években kialakuló környezetpszichológia támaszkodott. Ezek közül leginkább mérföldkőnek tekinthetők (1) az alaklélektan percepciókutatásai, (2) Lewin pszichológiai ökológiája, (3) Brunswik valószínűségi elmélete, (4) Gibson ökológiai pszichológiája és (5) Barker viselkedéskörnyezet-elmélete. Az alaklélektan A pszichológia történetében a legkorábbi nézetrendszer, amely a környezetpszichológia egyik közvetlen előzményének tekinthető, az alaklélektan. Annak ellenére, hogy az alaklélektanosok gyakorlatilag soha nem kísérleteztek „valóságos tárgyakkal, valóságos környezettel és háttérrel” (Kardos 1974: 33.), a környezetpszichológia számára nagyon fontos gondolatokat fogalmaztak meg: hangsúlyozták például az észlelés egészleges és dinamikus jellegét, kiemelték a szerveződés, azaz a „rend” (Koffka 1935/1974) jelentőségét a pszichológiai élményben és a környezet észlelésében, és hangsúlyozták, hogy az embernek veleszületett tendenciája a világ legegyszerűbb és egyben legszervezettebb észlelése (Kardos 1974; Rock–Palmer 1991). A teória a szerveződési elvet magában a percepciós folyamatban vélte felfedezni, és hajlamos volt háttérbe szorítani a régebbi tapasztalatok és a magasabb intellektuális folyamatok szerepét (Holahan 1982a/1998; 1982b/1998). Konkrétan a környezetpszichológia szempontjából jelentős a földrajzi és a viselkedési környezet megkülönböztetése (Koffka 1935/1974). Előbbi a fizikai környezetnek felel meg, utóbbi egyfajta „fenomenális környezetként” (Gibson 1971/1974) fogható fel. A viselkedési környezet az a környezet, amelyben a tényleges Magyar nyelvű összefoglaló olvasható: Holahan (1982a/1998). Ebben a fejezetben természetesen nem tárgyalható minden pszichológiai elmélet, amely – ha másként nem is – legalább kritikai szempontból előzménye a környezetpszichológiának. 14


viselkedés végbemegy, ez szabályozza a megnyilvánulásokat, nem pusztán a fizikai környezet. Ez az elképzelés sok kritikát váltott ki (pl. Gibson 1971/1974), mégis erős hatást gyakorolt a környezetpszichológiában – Lewin pszichikus mező elképzelésével együtt –, például az ún. helyelméletre (Canter 1977; Dúll 1998). Lewin és követői Lewint és követőit érdemes külön kiemelni, ugyanis a pszichikus mező (hodológiai tér) Lewinnél nem mint fizikai tér szerepel, hanem „a viselkedés téri, idői és emocionális színtere” (Mérei 1975: 23.), vagyis szubjektív tér, amelyben az objektív mozzanatok a szubjektívekkel (tehát az interpretációval) egyenrangúan fontosak. A tér lewini értelmezése tehát nem elsősorban a fizikai téri jelleg miatt fontos a környezetpszichológiában, hanem a szervezettség kapcsán: „A pszichikus mező alapja a cselekvés pályáinak felel meg, a pszichikus és társas értelemben vett helyváltoztatás, lokomóció útvonalának” (uo.). Lewin munkássága még egy szempontból a környezetpszichológia előzményének tekinthető: Lewin és követői (Magyarországon pl. W. Tarcsay 1938; Harkai Schiller 1944) mindennapi történéseket vizsgáltak, és a kísérleti variációkat reális helyzetekben igyekeztek kialakítani. A mindennapiság kérdése a környezetpszichológiai kutatások „ökológiai validitás” problematikájában nagyon sokszor visszaköszön (lásd alább Brunswik is). Először Lewin (1943/1972; 1972; 1975) és Brunswik (pl. 1955/1988; 1956; lásd még Hammond–Stewart 2001) munkáiban jelenik meg a szubjektív környezetfogalmának alkalmazása az ember–környezet interakcióban. Eszerint a környezet fontos a viselkedés meghatározásában, de nem önmagában, hanem a személy által interpretált formában, vagyis a környezeti percepció és értékelés fogalma kulcsfontosságú. A környezeti észlelés erősen szubjektív folyamat, amely egyaránt meghatározott a külső ingerek és a teljesen egyéni kognitív stratégiák által. Egon Brunswik egész munkásságában, illetve különösen lencseelméletében (1956) erőteljes hangsúlyt kap az észlelő mint aktív információfeldolgozó. Ez a nézet önmagában, illetve az alább tárgyalásra kerülő gibsoni nézetrendszerrel való szembenállásában a környezetpszichológia további fontos előzményének tekinthető. Brunswik valószínűségi modellje Egon Brunswik (1955/1988; 1956, magyarul lásd pl. Holahan 1982c/1998; Farkas 1992) szerint az ember alapvetően aktív a környezet észlelésének strukturálásában. Ebben nagyon fontosak múltbeli tapasztalatai, amelyek egyáltalán lehetővé teszik számára, hogy érzékeny legyen az adott helyzet információira. Brunswik szerint a világból szerzett információ elnagyolt és hiányos – csak a tapasztalattal kombinálva lehetséges hasznos becslés a reális állapotról. A külvilágból érkező jelzőingerek gyakorlatilag „tünetei” a világnak, jelentésüket a korábbiakban tapasztalt hasonló események statisztikus ismeretének segítségével értékeljük (Marton 1975). Gibson elméletével (lásd alább) éles ellentétben Brunswik „valószínűségi (probabilisztikus) funkcionalizmus” teóriája15 szerint a környezetből érkező szenzoros ingerek soha nem felelnek meg teljesen a valós környezetnek. A perceptuális többértelműségek és inkonzisztenciák úgy oldhatók fel, hogy az észlelő valószínűségi becslést („legjobb tipp”) tesz a valódi helyzetre vonatkozóan. Mivel nem folyhat az összes lehetséges környezetben mintavételezés (vagyis tapasztalatszerzés), minden környezetre vonatkozó ítéletünk valószínűségi becslés természetű. Az ember azáltal képes tesztelni becsléseinek pontosságát, hogy sok viselkedést próbál ki a környezetben, és értékeli ezek funkcionális következményeit. Brunswik az észlelő percepcióban játszott aktív szerepének jellemzésére az ún. lencsemodellt (1956) javasolja. Eszerint a környezeti észlelés folyamata egy domború lencséhez hasonlóan összegyűjti a környezeti ingereket, és újrakombinálva egységes észleletté egyesíti azokat. Brunswik hangsúlyozza, hogy a környezet különböző ingerei eltérő ökológiai validitással bírnak: egyes ingerek pontosabb vagy megbízhatóbb reprezentációját biztosítják a világnak, mint mások. Annak érdekében, hogy az észlelő pontosítsa a valós környezetről tett valószínűségi becslését, az adott környezetből származó ingereket relatív megbízhatóságuk mentén hierarchikusan szerveznie kell, valamint sok egyéb környezeti ingert is össze kell gyűjtenie, és kombinálnia kell ezeket. James Gibson pszichológiai ökológiája James Gibson pszichológiai ökológiai elméletéről az utóbbi időben több összefoglaló is megjelent magyarul (Nánay 1997; Szokolszky–Kádár 1999; Szokolszky–Dúll 2006), így az alábbiakban csak a környezetpszichológia szempontjából fontos mozzanatokra térek ki. James Gibson (1979, magyarul lásd pl. Szokolszky–Kádár 1999) a brunswiki teóriával vitatkozó elképzelése szerint a környezeti észlelés a környezeti ingerek ökológiai jellemzőinek közvetlen terméke. A környezeti

Az elmélet sok empirikus támogatást kapott a perceptuálisan torzított környezetekben, pl. az Ames-féle torzított szobában folytatott kísérletekből (Holahan 1982b/1998; Marton 1975). 15


ingermintázat strukturáltan tartalmazza a környezet észleléséhez szükséges összes információt, tehát nincs szükség a környezetből hozzánk érkező ingerek értelmezésére, vagyis az észlelő részéről rekonstrukciós és interpretációs közvetítő folyamatokra. Mace (1977) szellemes megjegyzése szerint Gibson kérdése nem az, hogy „Mi van a fejünkben?”, hanem az, hogy „Miben van a fejünk?”. Gibson tehát egészlegesen értelmezi a környezeti észlelést: az emberek nem különálló ingereket, hanem az ingerek értelmes mintázatait észlelik környezetükben.16 Közvetlen kapcsolat, teljes reciprocitás van az organizmus és a környezet között (Gibson 1991a; Lombardo 1987): a szervezetet és viselkedését rövid és hosszú távon a környezet alakítja lehetőségei és kényszerei révén, az organizmus pedig ugyanígy formálja környezetét. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az ökológiai elmélet hívei tagadnák a tanulás szerepét a környezeti észlelésben. Gibson szerint a környezeti tapasztalatokon keresztül az észlelő több ingerváltozót tanul meg megkülönböztetni, és így képes lesz a fontos ingereket elkülöníteni a kevésbé fontosaktól (Gibson–Gibson 1955/1975; Gibson 1991b), azaz a perceptuális tanulás lényege a perceptuális információ egyre differenciáltabb detektálásának és megkülönböztetésének képessége. Ily módon a tanulás folyamata segítségével az észlelő képes lesz egyre pontosabb képet alkotni környezetéről, vagyis a környezet–szervezet megfelelés egyre nagyobb lesz. Ebben kiemelendő az egyén aktív, többszempontú explorációja a környezetben (Gibson 1974; 1988), amely során a körülötte levő tárgyak számos állandó, invariáns tulajdonságát, funkcionális jellegzetességét – pl. keménység, szilárdság vagy forma – észleli. Ennek az aktív vizsgálódásnak fontos adaptív funkciója van, mivel az egyén a tárgyak különböző funkcionális tulajdonságait tapasztalva képes meghatározni a különböző tárgyak környezetben való használhatóságát. A tárgyaknak ezek a funkcionális tulajdonságai, amelyeket a környezet felderítése közben fedezünk fel, az affordanciák17 (Gibson 1977; 1979). A környezetpszichológiában az affordanciákat a jelentés ökológiai megfelelőjeként kezeli például Krampen (1991), aki szerint a fogalom egyik előzménye Koffka elképzelése a dolgok fiziognómiai jellegéről, vagyis „követelmény jellegéről” 18: „Minden dolog megmondja, hogy micsoda, […] a gyümölcs így szól: »Egyél meg!”, a víz azt mondja: »Igyál meg!«, a mennydörgés azt mondja: »Félj tőlem!”, és a nő így szól: »Szeress!«. A tárgyak megmondják nekünk, mit tegyünk velük” (Koffka: Principles of psychology 1935, idézi Gibson 1971/1974: 533.). Néha az affordanciák „félretájékoztatnak” bennünket: ilyenkor próbál meg átmenni az ember a csukott üvegajtón (Krampen 1991). Brunswik és Gibson hatása a környezetpszichológiára Összevetve Brunswik és Gibson elképzeléseinek a környezetpszichológiára gyakorolt hatását, úgy tűnik, hogy az észlelés valószínűségi elmélete markánsabb szerepet játszik a modern környezetpszichológiában, elsősorban a környezeti észlelés elméleteiben. Holahan (1982c/1998) szerint a lencsemodell elsősorban olyan kutatási paradigma kialakítására alkalmazható, amely a helyzetek megfelelő mintavételét hangsúlyozza, szemben az alanyok mintavételét hangsúlyozó hagyományos megközelítéssel (vö. Proshansky 1981; Sommer–Sommer 1997). A környezeti észlelés gibsoni elmélete sokak szerint kisebb hatást gyakorolt a környezetpszichológiára, és számos ponton kritikát váltott ki (pl. Fodor–Pylyshyn 1981; lásd Szokolszky 1995; Szokolszky–Kádár 1999), ugyanakkor ez a szemlélet hívta életre a környezetpszichológia alkalmazkodás-elvű megközelítéseit (Holahan 1982a/1998; Saegert–Winkel 1990) illetve ennek nyomán hangsúlyozzák e terület művelői közül sokan a környezethez való adaptációt – Gibson tehát a környezetpszichológia tekintetében egyfajta evolúciós megközelítés alapjait rakta le (Lombardo 1987; McAndrew 1993). A Midwest Pszichológiai Terepállomás: Barker viselkedéskörnyezet-elmélete A 70-es évek végén a környezetcentrikus pszichológiai kutatások két fő irányban szerveződtek (Stokols 1977): (1) teljesen körvonalazódott a most tárgyalásra kerülő viselkedéskörnyezet-elmélet vagy viselkedési ökológia (Barker 1961/1981; 1968; Wicker 1987; Wicker–Kirmeyer 1977; Wicker–King 1988), illetve formálódni kezdett a (2) környezetpszichológia (Proshansky et al. 1970a; Wohlwill 1984). Mindkét terület közvetlenül az emberi viselkedés és az épített/természeti környezet közötti kapcsolatot kutatta. Roger Barker viselkedéskörnyezet-elmélete az első próbálkozás volt az ökológiai szemlélet pszichológiába integrálására: Barker ugyanis elsősorban azokat a kollektív folyamatokat vizsgálta, amelyek útján egy csoport alkalmazkodik a környezetben hozzáférhető fizikai és társas forrásokhoz néhány fontos ökológiai alapelv 19 (Willems 1977) figyelembevételével. Ezzel szemben a környezetpszichológia eleinte sokkal inkább a környezetnek az egyénre

Ez a megállapítás már akár közvetlenül is helyettesíthető lenne néhány környezetpszichológiai környezetértelmezéssel. A nyelvben könnyen azonosíthatjuk az affordanciákat, például vannak „járható” utak a „járhatatlanokkal” szemben, vagy „megemelhető” tárgyak a „megemelhetetlenekkel” szemben stb. (Gibson 1991a). 18 Lewin ugyanezt a jelenséget nevezte „Aufforderungscharakter”-nek (invitation character), azaz felszólító jellegnek vagy valenciának. 19 Néhány példa ezekre az alapelvekre (Willems 1977): (1) Az emberi viselkedést az összetettség különböző szintjein kell vizsgálni, ami azt jelenti, hogy (2) össze kell kapcsolni a személyt, a viselkedését, a társas és a fizikai környezetet. (3) Az ilyen ember–környezet rendszerek tulajdonságainak kialakulásához, megváltozásához és megismeréséhez hosszú idő kell. (4) A rendszer bármely részének megváltoztatása valószínűleg megváltoztatja az egész rendszert. 16 17


gyakorolt hatását mediáló intraperszonális folyamatokra (percepció, tanulás és gondolkodás) összpontosított (Stokols 1977). A környezetpszichológia létrejöttének egyik legközvetlenebb előzménye volt, amikor Roger Barker (Lewin egyik kiváló tanítványa) és Herbert Wright 1947-ben megalapította a Midwest Pszichológiai Terepállomást (Oskaloosa City, Kansas – a kutatásokról részletesebben lásd Szokolszky–Dúll 2006). A terepállomáson végzett kutatások akkoriban egyedül képviselték a már említett moláris környezetet feltételező irányt, miközben a pszichológia homlokterében más, a barkeri gondolkodástól alapvetően eltérő „környezetelvű” irányzatok álltak (Stokols 1978), például a fent említett lewini kutatások, amelyek a pszichológiai, az individuumon átszűrt életteret vizsgálták, illetve a molekuláris szemléletű behaviorizmus. Barker (1968: 19.) kritizálta a viselkedés- és a fizikai tudományok szemléleti egyoldalúságát: „Így aztán vannak olyan tudományok, amelyek viselkedésmentes tárgyakat és eseményeket vizsgálnak (pl. tavakat, gleccsereket, villámlást), és vannak olyanok, amelyek olyan jelenségekkel foglalkoznak, amelyeknek nincsen geofizikai helyzetük és tulajdonságaik (pl. szervezetek, szociális osztályok, szerepek).” Barker szerint ezzel szemben a világ jelenségeinek elemzésekor mind viselkedéses, mind fizikai tulajdonságokat figyelembe kell vennünk. Éppen ezért kutatásai célja az volt, hogy a való világban megfigyelje, hogy a környezet hogyan befolyásolja az emberek (gyerekek) viselkedését és fejlődését (Barker 1961/1981; 1968; 1987). Midwesti megfigyeléseik alapján Barker és Wright egy új pszichológiai területet alapoztak meg, a viselkedéskörnyezet teóriát (behavior setting theory – magyarul lásd pl. Holahan 1982a/1998; Szokolszky–Dúll 2006), amelynek legfőbb célja annak megismerése volt, hogy a mindennapi élet részét képező fizikai környezet hogyan befolyásolja az emberek viselkedését és fejlődését. A viselkedéskörnyezet-elmélet vezérgondolata, hogy a pszichológiában a továbbiakban nem tartható az a feltételezés, hogy a hagyományos, egyéni különbségeket mérő pszichológiai eljárások segítségével a viselkedés megfelelően bejósolható. Ahhoz, hogy egy helyzetben bejósolhassuk az emberek viselkedését, ismernünk kell annak a környezetnek a jellemzőit, amelyben a viselkedés végbemegy. 20 Ehhez azonban ki kell lépnünk a laboratórium falai közül, és a kutatásokat azokban a természetes környezetekben kell végeznünk, ahol az emberek mindennapi életüket élik: az otthonokban, az iskolákban, a munkahelyeken stb. Az ökológiai pszichológiát módszertani naturalizmus jellemzi (Willems 1977): az összetett és rendszerszerű, hosszú távú szabályokat és összefüggéseket hangsúlyozta a viselkedések és a mindennapi környezetek között, módszertani megközelítésében inkább naturalisztikus volt, sőt, kontextus-hangsúlyossága miatt nem is ragaszkodott igazán rögzített metodológiához. Így erős módszertani pluralizmus is jellemezte. Közvetlen, naturalisztikus megfigyeléseket végeztek, és sohasem kísérleteztek, mivel szerintük a kérdőívek, laboratóriumi feladatok stb. közösek abban, hogy ezek elvégzésekor a vizsgálati személy felhagy természetes tevékenységével, és azt teszi, amit a kísérletvezető tőle megkíván. Vagyis a viselkedés a környezetben annyira összetett, hogy jobb megismerni a maga kontextuális komplexitásában, mint hogy manipuláljuk. 21 Barker és Wright viselkedési ökológiájának egyik fő érdeme a környezetpszichológia szempontjából tehát az volt, hogy a valódi, nem laboratóriumi környezetben végzett kutatásokat a pszichológiai laboratóriumi kísérletekével azonos tudományos rangra emelték. Vizsgálati személyeik mindennapi életüket élő mindennapi emberek voltak, akiknek az életét úgy figyelték meg, hogy maguk is beépültek a település életébe – hasonlóan a néprajzban vagy a kulturális antropológiában is használatos terepmunka-módszerhez. Az állomás 25 éven keresztül működött.22 Barker és Wright tehát az emberek viselkedését annak természetes kontextusában vizsgálták. A vizsgálatuk fő tárgyát jelentő környezeti egységet viselkedéses környezetnek (behavior setting) nevezték el. Egy adott viselkedéses környezet egy ciklikus aktivitásmintázatokkal jellemezhető környezet–viselkedés egységnek felel meg, amely specifikus időintervallumokon és téri határokon belül jelenik meg, például „étterem és a benne folyó viselkedések”, „templom és a hozzá kapcsolódó megnyilvánulások” stb. A viselkedéses környezet „állandó viselkedésmintázatot jelent, amely adott helyhez kötődik és rendszeres idői intervallumokban megjelenik” (Bechtel 1990: 191.), vagyis például a megfigyelések szerint „két gyerek ugyanazon a helyen egyformábban viselkedett, mint ugyanaz a gyerek két helyen” (Gump 1990: 437.). Egyszerűbben: a megfigyelések rávilágítottak arra, hogy két ember – esetleges személyiségbeli, szocializációs stb. különbségeik ellenére – ugyanúgy vagy legalábbis hasonlóan fog viselkedni egy templomban, viszont a templomi megnyilvánulásaiktól nagyon eltérően (viszont egymáshoz képest megint nagyon hasonlóan) egy étteremben vagy a munkahelyén. A fizikai környezetet és viselkedést eszerint nem választhatjuk el egymástól. A viselkedéses környezet tehát a környezetben megjelenő viselkedés jellemző mintázata alapján – nem pedig a környezetet használó különböző egyének alapján – meghatározható (Holahan 1982a/1998; Barker 1987; Wicker 1987) az ún. Viselkedéses

Lásd még Szitó (1991). Az ökológiai pszichológiát, és később a környezetpszichológiát is, sok módszertani kritika érte és éri ma is. Ez a szemlélet és kutatás kialakulásakor ugyanis nem talált semmiféle alátámasztást vagy előzményt a korabeli szakirodalomban, amely elsősorban a kontrollált kísérleteket részesítette előnyben, szemben az ökológiai pszichológia naturalisztikus, nem kísérleti módszereivel (Willems 1977; Harvey 1981). 22 Maga Barker ott, a Midwest Station városában – Oskaloosá-ban (Kansas) – halt meg 1990. szeptember 10-én (lásd Wicker 1991). 20 21


Környezet Felméréssel (Behavioral Setting Survey, eredetileg Barker és Wright dolgozta ki, részletesen ismerteti Bechtel 1989; 1990). Ezzel a módszerrel különböző, adott környezeti kontextusban megjelenő viselkedéses környezetek – legyen az akár egy iskola vagy egy egész város – pontos leírása lehetséges. A viselkedéses környezetek ökológiai elemzése a humánökológiai kutatási stratégiák bizonyos elméleti és módszertani módosításait igényelte (Willems 1977). Először is, a viselkedéses környezet definíció szerint kisebb léptékű volt, mint a humánökológusok által vizsgált környezeti egységek. Másodszor, a viselkedéses környezetet nemcsak annak téri határaival, hanem társas és idői tulajdonságai tekintetében is definiálni kell. Vagyis egy adott terület csak akkor lehet viselkedéses környezet, ha bizonyos emberek kiviteleznek ott bizonyos aktivitásokat bizonyos időben (pl. építhetünk egy iskolát, benne osztálytermekkel, padokkal, táblákkal, de az építmény csak akkor lesz iskolai viselkedéses környezet, ha rendszeresen tanítási viselkedés folyik benne). Harmadszor, az érdeklődés középpontjában sokkal inkább kiscsoportok és a rájuk gyakorolt környezeti hatások álltak, így a nagy léptékű demográfiai eljárásokat felváltották a finomabb interperszonálisviselkedésmegfigyelések és az egyéni, szubjektívbeszámoló-adatok gyűjtése. Barker kutatásainak jelentősége abban is áll, hogy kiterjesztette a makroökológiai elveket a kiscsoport-környezetekben zajló emberi viselkedés elemzésére. Eszerint az emberi közösségek a környezeti kényszerekre kollektív módon válaszolnak, ami például abban tükröződik, hogy a csoport a saját személyi követelményeit úgy illeszti a környezethez, hogy a viselkedéskörnyezetben (behavior setting) létező forrásokat a leghatékonyabban használja. 23 A barkeri rendszert Allan W. Wicker, Barker egyik kiváló tanítványa fejlesztette tovább (Wicker 1987; 2002 – magyarul bemutatja Szokolszky–Dúll 2006), aki – nem elszakadva a klasszikus lewini és barkeri hagyományoktól – számos ponton módosította és kiegészítette Barker elméletét. A felülvizsgált viselkedéskörnyezet-elmélet lényeges pontja, hogy ezek az ökológiai rendszerek nem állandóak és rögzítettek, hanem időben változóan működnek: létrejönnek, aztán a fennmaradás érdekében folyamatosan újra kell szerveződniük. Működésük megértéséhez egyaránt elemezni kell a keletkezésük előtti állapotokat: prekonvergens szakasz – például egy leendő tematikus parkot egy már nem működő lakótelep területén akarnak kialakítani. A keletkezés szakaszában (konvergens fázis) a lakótelepet megveszik, átépítik, megépítik a tematikus parkot, beszerzik a működéséhez szükséges felszereléseket, és alkalmazottakat vesznek fel; így jön létre a tényleges viselkedéskörnyezet, és működni kezd. A működés vagy folyamatos létezés (continued existence) fázisában „észlelik” általában az emberek a viselkedéskörnyezet működését (maga Barker is gyakorlatilag kizárólag ezt a szakaszt elemezte): üzemelnek a szolgáltatások, ezeket a látogatók igénybe veszik, az alkalmazottak dolgoznak, esetenként kicserélődnek, a felszerelés megújul stb. A hanyatlás és felbomlás szakasza (divergens fázis) akkor alakul ki, ha a tematikus parkot kevesen látogatják, vagy más ok miatt veszteséges, és emiatt be kell zárni, a dolgozókat ekkor elbocsájtják, a felszerelést eladják vagy kidobják. Ekkor a viselkedéskörnyezet egy másik settingnek ad(hat)ja át a terepet. Wicker – Barkerrel szemben – kiemeli az egyének és a társadalom szerepét: a viselkedéskörnyezet sorsa gyakran múlik „kulcsembereken”, akiknek a puszta helyettesítése, kicserélése nem lehetséges a setting veszélyeztetése nélkül. Wicker ezzel az ökológiai interakció értelmezését minden tekintetben kiszélesíti: idői viszonylatban, a setting elemi alkotórészei (pl. egyének) tekintetében és a társadalmi kontextus felé is. A viselkedéskörnyezet ökológiája ennek az átértelmezésnek köszönhetően ma is eleven elméleti és gyakorlati terület a környezetpszichológián belül (pl. Norris–Baker 1999). Barker ökológiai pszichológiájának hatása a környezetpszichológiára A környezetpszichológia kialakulására nagymértékben hatással volt a Barker-féle ökológiai pszichológia belső fejlődése. Ez a hatás tetten érhető például elméletileg a moláris környezet viselkedésmeghatározó szerepének hangsúlyozásában, módszertanilag pedig az ember és környezete közötti dinamikus kölcsönkapcsolat tanulmányozásában használatos naturalisztikus módszerek alkalmazásában. Ugyanakkor ki kell emelnünk, hogy az ökológiai pszichológia és a környezetpszichológia intellektuális gyökerei eltérőek voltak. Míg az ökológiai pszichológia a bioökológiai elvek kiterjesztéséből fejlődött ki a kisebb léptékű társas rendszerek vizsgálatára, a környezetpszichológia elsősorban a lélektan hagyományos területeinek belső elméleti fejlődéséből emelkedett

A kiscsoportra helyezett hangsúly ellenére a viselkedéskörnyezet megközelítés a viselkedéselemzés mikroszintjén nem teljes. Az elmélet képviselői a legtöbb esetben a csoporttagság függvényeként összpontosítottak a viselkedésre: ahogyan az átlagos csoporttag válaszol egy környezet specifikus társas-szerkezeti és fizikai jellemzőire. Bár viselkedéses és szubjektív adatokat egyaránt nyernek az egyénekről, a válaszprofilok a csoporttagokról származnak, és az egyéni különbségek alulértékeltek (Willems 1977). Másrészt a diszpozíciós faktorok és az alapvető pszichológiai folyamatok tagadása során az ökológiai pszichológia elmulasztott feltenni számos érdekes és fontos kérdést: pl. milyen feltételek között és milyen személyek számára fognak a környezet észlelt korlátai (pl. a szociális szerepek és/vagy a fizikai források problémái) maladaptív viselkedéshez vezetni? Már a korai kritikák (pl. Stokols 1977) is kiemelték, de különösen a tranzakcionális szemléletű kutatók (Barker 1987; Wicker 1987) hangsúlyozták, hogy az ilyen kérdések megoldása az ökológiai és az interperszonális folyamatok kapcsolatának explicit megfontolását igényli. 23


ki, mégpedig abból a tendenciából nőtte ki magát, hogy a pszichológia keretein belül a hangsúly egyre inkább a viselkedés személyi és környezeti meghatározói közötti kölcsönhatásra helyeződött (Stokols 1977). Ez az eltérés felelős a két terület másságáért: a klasszikus környezetpszichológia némileg jobban érdeklődik az alapvető intraperszonális folyamatok iránt, illetve aziránt, hogy a szubjektív és az objektív környezetek hogyan befolyásolják az egyéni és a csoportviselkedést.

1.3. 1.3 A környezetpszichológia létrejötte, fontosabb kutatási területei A pszichológián belül a 70-es évek elején körvonalazódott az az új terület az USA-ban, amelyet „környezetpszichológiának”24 neveztek (Proshansky et al. 1970a). Ekkoriban az addigi minimalista szemlélet hirtelen és radikálisan változott meg a már említett globális környezeti problémák megjelenésével (Stokols 1990). Kezdetben a környezet fizikai jellemzői álltak az érdeklődés középpontjában (Proshansky et al. 1970a; 1970b; 1970d), későbbiekben azonban szélesebb területtel, az „emberi viselkedés és a szociofizikai környezet közötti érintkezési felülettel” foglalkoztak (Stokols 1978; Stokols–Altman 1987). A környezetpszichológia, mint „gyermekkorában” a legtöbb pszichológiai fogalom vagy terület, megkapta azt a korai definíciót, hogy „az, amit a környezetpszichológusok csinálnak” (Proshansky et al. 1970a). Mivel a környezetpszichológia jellegzetesen interdiszciplináris tudomány (Proshansky 1981; 1987; 1990; Fischhoff 1981; Wohlwill 1984; Wapner–Demick 1991; Wapner 1995), sőt néhányan multidiszciplinárisnak tekintik (Bonnes–Secchiaroli 1995), a „pszichológia” címke itt sokkal inkább problémadefiníciós értelemben használatos, mint egy tudományterület megjelöléseként (Holahan 1982d; Canter et al. 1988). A környezetpszichológia kialakulása óta vonzza a szociológiai, földrajzi, antropológiai, orvostudományi, építészeti, tervezési, valamint pszichológiai alapkutatásokat és alkalmazásokat. Az emberi viselkedés tanulmányozása ezen túl a fizikai környezetben összehangolt társadalomtudományi és építészeti-tervezési kutatást kíván. A „környezetpszichológia” címkét tehát sokkal inkább úgy kell értenünk, amely a terület érdeklődési körét jelöli, és nem a tudományterület behatárolását jelenti (Holahan 1982a/1998; Stokols 1995). A környezetpszichológusok vizsgálati és teoretikus kérdései pszichológiai tartalmúak és természetűek, például – a teljesség igénye nélkül – a téri viselkedésmintázatok, mentális képek, környezeti stressz, környezeti attitűdök. A kutatók azonban a pszichológián kívül számos más tudományterületet is képviselnek világszerte, másrészt a környezetpszichológiában használatos módszerek sem kizárólag pszichológiaiak (Bechtel et al. 1990; Stokols 1995; Veitch–Arkkelin 1995; Bechtel 1997). Mindezt figyelembe véve, leginkább egy olyan definíció tűnik kezelhetőnek, amely a környezetpszichológiát a pszichológia olyan területének tekinti, amely a fizikai környezet és az emberi viselkedés és tapasztalás kölcsönkapcsolatának vizsgálatára összpontosít (Holahan 1982a/1998). A környezet és a viselkedés közötti kapcsolat kölcsönösségének hangsúlyozása fontos tehát – nemcsak az egyének hatnak a környezetükre, hanem a fizikai környezet is „aktívan” befolyásolja az emberek viselkedését. A fenti definíciót egy ponton érdemes kiegészítenünk a modern szociális ökológia és a tranzakcionalitás szellemében: a modern környezetpszichológia nemcsak a fizikai környezet és az ember kölcsönhatására összpontosít, hanem figyelembe veszi ezen interakció társas vonatkozásait is akkor, amikor szociofizikai környezetekről beszélünk (Dúll 1998). Összegezve, a környezetpszichológia meghatározásaként fogadjuk el a következő definíciót: a környezetpszichológia olyan multidiszciplináris terület, amely a szociofizikai környezet és az emberi viselkedés és tapasztalás kölcsönkapcsolatának, tranzakciójának pszichológiai és egyéb tudományos kvantitatív és kvalitatív módszerekkel történő vizsgálatára összpontosít (Dúll 1998). A dinamika, ami életre hívta a környezetpszichológiát, jól szemléltethető az empirikus kutatásokkal, amelyeket a környezetpszichológusok végeznek különböző szociokulturális közegekben. A tematikus kutatási területek és az elméleti keretek kapcsolata, illetve annak változásai jól követhetők az Annual Review of Psychology közel négyévenkénti cikkei alapján (Craik 1973; Stokols 1978; Russell–Ward 1982; Holahan 1986; Saegert–Winkel 1990; Stern 1992; Sundstrom et al. 1996), valamint a két környezetpszichológiai kézikönyv (Stokols–Altman 1987; Bechtel–Churcman 2002) alapján. Az érdeklődés fő iránya kezdettől a fizikai környezet (újabban a szociofizikai környezet, amelybe a virtuális környezet is beleszámít) és a humán viselkedés/tapasztalat tranzakciója (Holahan 1986). A kutatások eleinte általában meglehetősen általánosnak tűnő, környezet–ember viszonyt érintő kérdéseket feszegettek, amit egyébként sokan kritikaként is megfogalmaztak a területtel Ittelson vezette be a „környezetpszichológia” elnevezést New Yorkban, az Amerikai Kórházi Társaság 1964-es, kórháztervezésről tartott konferenciáján, ahol „Környezetpszichológia és építészeti tervezés” címmel tartott előadást. Nagy-Britanniában még ma is párhuzamosan létezik az építészetpszichológia és a környezetpszichológia terminus, tulajdonképpen ugyanazt a területet jelölve, míg az USA-ban ezt a területet egyszerűen környezetpszichológiának nevezik, vagy szélesebb terminussal „ember–környezet kapcsolat”-nak (man-environment relationship), „személy–környezet kapcsolat”-nak (person-environment relationship), illetve „viselkedés–környezet kapcsolat”-nak (behavior-environment relationship) (Lawrence 1983a; Bonnes–Secchiaroli 1995). Utóbbi elnevezéseket elsősorban a tudományterület nem pszichológus képviselői (építészek, földrajztudósok, antropológusok és szociológusok) kedvelik. 24


szemben. A korai tanulmányokat áttekintve általában két fő kérdés és egymással némiképp párhuzamos elméleti irányvonal vázolódik fel (vö. Séra 1990). Ez a két problémakör egyrészt összekötötte a környezetpszichológiai kutatásokat más, nem pszichológiai területekkel, másrészt az egyéb pszichológiai területekkel. Ezek a vonulatok ma is léteznek, hiszen az ember–környezet tudomány alapkutatási jellege ma is megmaradt (vö. jelen kötetben a „Környezetpszichológia: alaptudomány vagy alkalmazás” c. fejezetet). (1) Az egyik trend képviselői az egyénre, pontosabban az intrapszichikus folyamatoknak a környezettel való kapcsolatára helyezték és helyezik ma is a hangsúlyt a környezet–ember interakción/tranzakción belül. Eszerint a lényeg az, ahogyan a személy interpretálja a környezetet. Ez a megközelítés a humán működések ismétlődő megnyilvánulásai iránt érdeklődik, és nagyon nagy súllyal tekintetbe veszi ugyan a környezetet, alapjában azonban az egyénre, annak viselkedésére, tudására és/vagy környezetértékelésére összpontosít. A kutatások tárgya gyakran a fizikai környezeti faktorok, mint a zaj, a hőmérséklet és a fény „ingerjellemzőinek” és az egyének „specifikus válaszainak” kapcsolata (Bell et al. 1990; Staples 1996; Dúll 1997). Függő változóként nézik a viselkedéses megnyilvánulásokon (pl. teljesítmény) túl az olyan pszichológiai folyamatokat is, mint a percepció vagy az attitűdök változásai. Ezt a megközelítést Stokols (1990) nyomán instrumentálisnak tekinthetjük, mivel praktikus célja van: a fizikai környezet azon összetevőinek, tulajdonságainak és átfogó diszpozícióinak azonosítása, amelyek serkentik és/vagy gátolják az emberek viselkedéseit. Az „elemi” környezet–ember kölcsönhatásokon túl ily módon kitüntetett kutatási téma az épített környezet adekvátsága (Michelson 1987; Dúll 1998; 2005a; Gifford 2002), és ily módon a vizsgálatok erősen átfednek az építészettel és a tervezéssel. Fontos kérdés ugyanakkor az is, hogy az emberek a környezet tulajdonságait számításba véve milyen utakon érkeznek el a környezetről való „tudáshoz” és annak „értékeléséhez”. Itt a kutatás fő terepét a személy–környezet kapcsolatot mediáló pszichológiai folyamatok, például az érzelmek (Russell–Mehrabian 1978; Russell–Snodgrass 1987; Amedeo 1993/1998; Dúll–Urbán 1997; Lipman 2006) jelentik. Ebben a gondolatkörben inkább a természeti környezet vizsgálata (Hartig–Evans 1993/1998; Dúll–Dósa 2005; Regan–Horn 2005) hangsúlyos, így erős párhuzamokra lelhetünk az ökológiai tudományokkal, illetve a viselkedési földrajzzal. A fenti szemlélet a környezetpszichológia interakcionális/tranzakcionális szemléletén belül ugyan, de mégis inkább molekuláris (fókuszált/elemi) megközelítésről (Craik 1970) tanúskodik: fő témája, hogy bizonyos környezeti (rész)tulajdonságok hogyan kapcsolódnak bizonyos (rész)viselkedésekkel. (2) A másik kutatási szemlélet előterében sokkal inkább maga a környezet-személy interakció/tranzakció áll, vagyis ezek a kutatások a környezet és használója közötti reciprok hatásokat emelik ki. Ez a nézetrendszer magába foglalja sokféle tér- és környezet-meghatározási „koordináta” egyidejű létezését: a klasszikusabb, pszichológiai természetű megközelítéstől, amely a környezetet specifikusan veszi számításba (pl. Russell–Ward 1982), a tágabb terű, környezettudományi megközelítésig, ahol a pluridiszciplináris tudást integrálják az egyént a környezethez kapcsoló viszonyok megértésében (pl. Stokols 1978; Saegert–Winkel 1990). Inkább érdeklődnek az „egyén mint hatótényező az adott kontextusban” és az adott környezet kölcsönviszonyai iránt, és erős figyelmet fordítanak a szituációs és a szociokulturális változókra (Altman–Chemers 1980; Stokols 1981; Altman–Rogoff 1987). Olyan témák állnak a kutatási érdeklődés homlokterében, mint az emberek téri viselkedése, azaz a tér használata (Beck 1967/1970; Canter 1988; 1991), vagy a mindennapi viselkedés a helyek kontextusában (Dúll 1998; 2002a; 2002b). A téri dimenzió itt nemcsak azt a változót jelenti, amely lokalizálja és fizikailag definiálja a környezetben zajló lokomóció és aktivitás lehetőségeit és útjait, hanem elsődlegesen azokat a kommunikációs eszközöket/utakat értjük alatta, amelyeket az emberek használnak a fizikai/társas környezetükkel kapcsolatos interaktív folyamatokban. Ezekben a kutatásokban kiemelkedően fontos a szociokulturális kontextus figyelembevétele (Clitheroe et al. 1998). A kitüntetett kutatási téma az emberek mindennapi életkörnyezetei (pl. otthonuk, Dúll 1995; 1998; a városi lakókörnyékek, Altman–Wandersman 1987) és az ezekben fellépő pszichológiai megnyilvánulások (otthonhasználat, közlekedés stb.) kapcsolatának vizsgálata. Ez a megközelítés szemléletében inkább molárisnak (totálisnak/összetettnek, Craik 1970; Ittelson et al. 1974) tekinthető a környezetpszichológiai megközelítésen belül: képviselői elsődlegesnek tartják ugyanis, hogy a környezet–ember kapcsolat sokdimenziós, ezért az elemzésének is ilyen szemlélettel kell történnie. Így tekintve a környezet nemcsak egyszerűen ingerlési vagy szenzoros információs forrás, amelynek jellegzetességei (pl. téri, funkcionális struktúrák) a fizikai komponensek intrinzikus tulajdonságaiból származnak, hanem egyszerre tartalmaznak szimbolikus jelentést, cselekvési normákat és/vagy lehetőségeket és társas kapcsolati rendszereket is (vö. spirituális környezetszemlélet, Stokols 1990). Az ilyen szemléletű elméletek és vizsgálatok hangsúlyozzák a fizikai és szociális dimenzió szoros korrelációját a környezet meghatározásában (Ittelson et al. 1974; Dúll 1996a; 1996b; 1996c; 1998), valamint a kutatás lényegileg feltételezi az ember–környezet kapcsolatok kontextuális elemzését (Stokols 1987). Összegezve tehát, úgy tűnik, hogy mind a barkeri ökológiai követelmények, mind a tranzakcionális perspektíva (Altman–Rogoff 1987) érvényesülnek itt.

1.3.1. 1.3.1 A környezetpszichológia történetének szakaszai 19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Daniel Stokols, a terület egyik legjelentősebb teoretikusa, a terület fejlődésében a 90-es évek közepén két szakaszt különített el (Stokols 1995): a 80-as évek közepéig tartó „klasszikus” és a mai is jellemző „modern” időszakot. Alább ezt a két periódust tekintjük át (Stokols említett tanulmánya nyomán), majd felvázoljuk az eltelt bő évtizedben lezajlott változásokat. A „klasszikus szakasz” (a 60-as évek végétől a 80-as évek közepéig) és kritikája A környezetpszichológia kialakulásának kezdetén az egész kutatási terület inkább kutatási ajánlások és módszertani megfontolások formájában körvonalazódott, mintsem koherens elmélet és módszertan formájában (Craik 1973; Stokols 1977; 1978; Russel–Ward 1982; Holahan 1986). A területet tulajdonképpen létrejöttétől kezdve több oldalról érte kritika (Kanizsai Nagy 1996): (1) A környezetpszichológiának sem kialakulásának idején, sem első működési szakaszában nem volt egységes elméleti háttere illetve paradigmája. Sokkal inkább több önálló részterület együttesének volt tekinthető, amelynek tulajdonképpen nem is látszott körvonalazódni egységes teoretikus perspektívája (Holahan 1986). Másképp fogalmazva, „a környezetpszichológia a pszichológiának azon csoportja, amely az ember–környezet kapcsolatot kívánja szisztematikusan elemezni” (Russell–Ward 1982: 652.). Nem állt tehát rendelkezésre átfogó, paradigmatikus elmélet, amely a kutatók szerint alapjaiban elfogadható lett volna, és amely kijelölte volna a további vizsgálatra alkalmas témákat (Stokols 1995). (2) Az ember–környezet kapcsolat és e kölcsönhatás iránya is problematikusnak tűnt, ugyanis az elméleti magyarázatok többsége élesen különválasztotta az egyént és környezetét: „…a vizsgálati személyek egyszerű gondolkodású, elszigetelt, robotszerű képződmények, akik egy korlátozó és alapjaiban fenyegető környezetet reménytelenül igyekeznek perszonalizálni és kontrollálni. […] Ezek a robotteremtmények […] arra törekszenek, hogy fenntartsák elkülönülésüket és személyes terüket azokkal szemben, akikkel véletlenül összefutnak. Állandó hatalmas nyomás alatt élnek, mivel meg kell küzdeniük a túlingerléssel, valamint érzékeny áramköreiket veszélyeztető, tömegesen megjelenő sok más navigáló robot fenyegetéseivel” (Canter et al. 1988: xvii.). A magyarázatok ember és környezete között lineáris és egyirányú oksági kapcsolatot feltételeztek, és egy részük a szituációban találta meg választ arra, hogy a fizikai környezetben bekövetkező változások hogyan hatnak az egyén viselkedésére. Ezek az interakcionista típusú elméletek a környezeti és az intraperszonális változásoknak az egyén viselkedésére gyakorolt együttes hatását emelik ki (Stokols 1995). (3) A kutatási szemléletet tekintve a vizsgálatok többsége instrumentális szemléletű (Stokols 1995) volt: nagy részük – legalábbis közvetetten – eszközként kezelte a fizikai környezetet, amelyet a használók kellemes/kellemetlen közérzete alapján minősített. A vizsgálatok így elsősorban arra irányultak, hogy kiküszöböljék a zavaró környezeti problémákat. (4) A kutatások módszertani irányultságuk szerint kezdetben a környezet fizikai tulajdonságairól igyekeztek objektív és semleges adatokat gyűjteni, lehetőség szerint kizárva a szociális tényezőket. Jellemző volt továbbá – logikus módon – a kvantitatív vizsgálatok túlsúlya. A környezetpszichológia második szakasza (az 1980-as évek közepétől a 90-es évek végéig) és kritikája A 80-as évek közepén fontos változások következtek be a környezetpszichológiában (Saegert–Winkel 1990; Gärling 1998), amelyeket a klasszikus szakasz kritikájának bemutatásakor bevezetett szempontok szerint mutatok be (lásd még Kanizsai Nagy 1996). (1) A környezetpszichológia elméletét, illetve paradigmáját tekintve a legfontosabb és legátfogóbb változásnak az tűnik, hogy a különböző vizsgálatok és kutatások mögött körvonalazódott néhány határozott paradigma (Saegert–Winkel 1990): (a) az adaptációs paradigma alapfeltevése, hogy a biológiai és pszichológiai túlélés feltételeit kell vizsgálni a környezetben. A túlélés alapmechanizmusai például az alapszükségletek kielégítése, vagy megbirkózás a fenyegetéssel, amelyekben a környezeti stresszoroknak, a környezeti észlelésnek és megismerésnek, valamint a környezeti értékelésnek, mint adaptációs folyamatoknak jelentős szerepük van. (b) A környezet mint a célirányos akciók kivitelezéséhez szükséges lehetőségstruktúra-paradigma szerint az aktív és célirányult személy cselekvésének követelményei szoros kapcsolatban állnak a környezet tulajdonságaival. Ezért a személyi és a környezeti sajátságok közötti meg(nem)feleléseket kell vizsgálat tárgyává tenni (person-environment-fit, lásd ehhez Dúll 1995; 1998; 2002a; 2002b). Az emberi viselkedés célja eszerint az adott szociofizikai akadályok és lehetőségek adta keretben a lehetséges legjobb választás megtalálása inkább kognitív úton, mint biológiai válaszadással. (c) A szociokulturális paradigma szerint az ember–környezet interakció leginkább a teljes társas-társadalmi interdependenciák keretében érthető meg. Az ember esetében a környezeti kényszerek és lehetőségek természetüknél fogva térben és szociálisan közvetítettek: az egyént tehát nem elsősorban individuumnak kell tekinteni, hanem szociális ágensnek. Így e paradigma képviselői a kutatás fő feladataként a környezet és a csoportalakulás, illetve -fennmaradás összefüggéseinek vizsgálatát jelölik meg. (d) A szintézis-paradigma tulajdonképpen megfeleltethető a korábban már részletezett tranzakcionális szemléletnek (Altman–Rogoff 1987; Stokols 1987). Szorosan idekapcsolódik, hogy (2) az ember–környezet kapcsolatot és a kölcsönhatás irányát tekintetbe véve, az újonnan kialakuló elméletek törekszenek a tranzakcionális szemléletre (Altman–Rogoff 1987; Stokols 1987). A fő hangsúly az ember és környezete közötti kapcsolat reciprok, kétirányú természetén van (Stokols 1995). Az elemzés alapja „az ember a környezetében” egység, amelynek elemei egymást 20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

kölcsönösen alakítják és időről-időre újradefiniálják. Stabilitás és változás egyszerre jellemző, ahol a változás iránya előre nem meghatározott, változó. (3) A kutatások szemléletét tekintve: sok olyan új téma merül fel (pl. helyhez kötődés, a környezet szimbolikus jelentése, lásd Dúll 1998), amelyek igénylik a környezet korábban tárgyalt spirituális szemléletét (Stokols 1995). Ebben a keretben a hangsúly a környezet szimbolikus és affektív aspektusain, pszichológiai és szociokulturális jelentésén van, és ily módon a vizsgálatokban elválaszthatatlanul összefonódnak a környezet fizikai és szociális tulajdonságai – a környezetet tehát szociofizikai jellegűként kezelik. (4) A módszertanra vonatkozóan egyre inkább előtérbe kerülnek a kvalitatív jellegű kutatások. Kihívást jelent a hagyományos, empirista hozzáállással szemben az a tény, hogy az ilyen kutatásokban maguk a kutatás résztvevői is aktív és vizsgálandó elemekké válnak, és nem törekszenek az objektív, standard szituációk megteremtésére (Proshansky 1981; Saegert–Winkel 1990; Stokols 1995). További, a fenti négy szemponton kívül eső változások is bekövetkeztek a környezetpszichológiában a 80-as és 90-es évek táján. Ezek közül az egyik leglényegesebb tendencia volt a 90-es évek kezdetéig, hogy a kezdeti nagy lendület után a terület fejlődése megtorpanni látszott. Stokols szerint (1995) a „környezetpszichológia paradoxonjáról” volt szó: a környezet–viselkedés-tudomány gyors növekedésével párhuzamosan a diszciplína határainak körvonalai egyre diffúzabbá váltak. Ez a változás több okra is visszavezethető volt: (1) az inter-, sőt multidiszciplináris jelleg miatt nem alakult ki elméleti és metodológiai egység a területen. Ugyanezt eredményezte az is, hogy (2) a kutatások szerte a világban más és más földrajzi, kulturális és politikai környezetben folytak és folynak (vö. Holahan 1986; Canter–Donald 1987; Hagino et al. 1987; Jodelet 1987; Kruse–Graumann 1987; Küller 1987; Moore 1987a; Niit et al. 1987; Sánchez et al. 1987; Stringer–Kremer 1987; Thorne–Hall 1987; Sundstrom et al. 1996). Ráadásul (3) a környezetpszichológia által leírt jelenségek, törvényszerűségek olyannyira alapvetőnek tűnnek más pszichológiai területeken is, hogy szinte automatikusan beépülnek azok koncepcióiba (Stokols 1995).

1.4. 1.4 A jelen: lélektan-e a környezetpszichológia? A környezetpszichológia történetében fent leírt változások a közeli múltban zajlottak, illetve jelenleg is zajlanak, vagyis a fent tárgyalt jelenségek ma is fennállnak. Ugyanakkor a megítélésük jelentősen változott. Az ezredforduló táján a környezetpszichológia művelői szembesültek azzal, hogy ha az ember–környezet tranzakciót annak valódi összetettségében akarják vizsgálni, és hatékony beavatkozási javaslatokat kívánnak tenni, akkor fel kell vállalniuk a többi környezettudományi területtel (építészet, tájtervezés, környezetgazdaságtan, környezetszociológia stb.) való tényleges, transzdiszciplináris együttműködést. Egyúttal felismertük, hogy a környezetpszichológia korábbi szakaszaiban az összegző teoretikusok rálátása a terület paradigmatikus fejlődésére nem volt és nem is lehetett teljes. Ez részben azt is jelenti, hogy a korábbi szemlélethez igazodó (pl. instrumentális vagy interakcionista) kutatások létjogosultsága továbbra is vitathatatlan, hiszen léteznek olyan témák, amelyek felderítéséhez ezek a vizsgálatok a legmegfelelőbbek. Sőt, napjaink környezetpszichológiáját – természetesen terület- és témaspecifikusan – egyszerre jellemzi az interakcionista, a holisztikus és a tranzakcionális (Altman–Rogoff 1987), valamint az instrumentális és spirituális (Stokols 1990) szemlélet. Ezzel egy időben, hasonló intenzitással jelentkezett a környezetpszichológia társszakmái részéről a felismerés, hogy a környezet–ember rendszerek megismeréséhez, tervezéséhez, fenntartásához stb. naprakész és működő humán és egészen konkrétan pszichológiai tudás szükséges, ami úgy is megszerezhető, hogyha az építészek, környezetmérnökök pszichológiai képzettségét növeljük, ám a valódi életben a tényleges tervezési-kialakításifenntartási folyamatok esetében sokféle szakmai tudást egyesítő teamek működésére van szükség (Hall et al. 2008), amelyekbe az objektív környezetszakmák szakértőin kívül szociológus és (ez volt az igazi újdonság!) pszichológus szakembereket is érdemes meghívni.25 A 90-es évek végén a teoretikusok (Sommer 1996; Stokols 1990; 1995; 1996a; Craik 1996) a környezetpszichológia fejlődését két lehetséges irányban látták kibontakozni. Az elmélet terén az egyes eltérő megközelítések integrálódását várták. A gyakorlattal (pl. a környezettervezéssel) kapcsolatban pedig folyamatos kiegyensúlyozódást jósoltak, mégpedig érdekes módon a diverzitás, a sokféleség (Gifford 1997) jegyében, mind az elméleti elképzelések, mind az alkalmazott módszerek terén figyelembe véve a személyre szabott környezetek (Cherulnik 1993b) és az adott kultúra (Hardie 1989) sajátosságait. A gyakorlati fejlődésre vonatkozó jóslat, úgy tűnik, bevált, míg az elméleti integrációval kapcsolatos elvárás részben igazolódott be: abban a tekintetben igen, hogy a világ sok területén a környezetpszichológia szerves és a többi alkotóterülettel egyenrangú része lett egy-egy új környezettudománynak (pl. szociális ökológia, ember–környezet-tudomány, viselkedésalapú építészet, illetve nálunk Magyarországon környezeti kommunikáció). A paradigmatikus Még további differenciálódását jelenti ennek a tendenciának a „naiv” környezethasználó bevonása a tervezésbe, az ún. résztvevő tervezés (lásd pl. Horelli 2002; Papapetrou 2005). 25


egységesedés azonban nem következett be, amit leginkább a terület jelenlegi transzdiszciplináris jellegének tulajdoníthatunk. Várhatóan ez a szakasz – részben a tudományban jelenleg általánosan is észlelhető tendenciának megfelelően, miszerint a hagyományos diszciplináris területek fellazulnak – sokáig fog tartani.


4. fejezet 1. 2. Környezetpszichológia: alaptudomány vagy alkalmazás?1 1.1. 2.1 Mi a környezetpszichológia? Fogalmi és szemléleti alapvetés A környezetpszichológia – újabban gyakran ember–környezet-tudománynak (people–environment studies, lásd Bonnes–Secchiaroli 1995; Sommer 2000) nevezik – a pszichológiatudomány egyik dinamikusan fejlődő területe, amelynek egyik érdekes jellemzője, hogy a fizikai környezetnek ugyanannyira (bár természetében nyilvánvalóan nem ugyanolyan) aktív szerepet tulajdonít az ember–környezet viszonyban, mint a hely- vagy tárgyhasználónak. Az „aktív környezet” gondolata az építészeti/környezeti determinizmusban (Franck 1984) gyökerezik. Ez a nézet kialakulásától kezdve ellenpontozni kívánta a pszichológiai determinizmus elvét, miszerint a személyiség tartós tulajdonságai – stabilitása, ingertűrése stb. – a meghatározók abban, hogy az ember mit visel el egy környezeti kontextusban, pl. nehéz munkahelyi feltételek mellett. A hatás azonban semmiképp sem egyoldalú: a környezet hat az emberre, ugyanakkor ezzel egy időben az ember is hat a környezetére, és így tovább (Dúll 2002c). A számukra megfelelő környezeteket az emberek jobban ismerik, szeretik és védik, míg a nem megfelelőket rombolják. Az így kialakult minőségű (kellemes, kellemetlen stb.) környezet pedig visszahat a használó viselkedésére, érzelmeire, attitűdjeire stb., aki természetesen ennek hatására másként nyilvánul meg a helyen – és a folyamat halad tovább. A környezetrombolási példával szemben pozitív tendenciát is említhetünk: egy tisztán, kulturáltan berendezett szórakozóhely kevésbé „hívja” a vandál megnyilvánulásokat, ami jó irányba válogatja a közönséget. A kulturált látogatók pedig igénylik és kedvelik a rendben levő környezetet – és a folyamat pozitív irányba halad előre.2 A környezetpszichológia az egyének és fizikai környezetük közötti interakciók tanulmányozása (Bell et al. 1990; Gärling 1998). Kölcsönhatásról van tehát szó – a környezetpszichológia alapkoncepciója szerint nem elégséges és nem is lehetséges egymástól elszigetelten megértenünk a környezet egyénre gyakorolt pszichológiai hatását, illetve azt a folyamatot, ahogyan az ember alakítja környezetét. A személy–környezet tranzakciók (vö. pl. Dúll 2002c) során az egyének/csoportok megváltoztatják a környezetet, és egyúttal viselkedésük, tapasztalataik, észlelésük stb. megváltozik a környezet által.

1.2. 2.2 A környezet fogalma A „környezet” jelent épített helyeket – pl. otthonok, lakóhelyek, irodák, iskolák, utcák –, de jelent természeti tereket is: parkokat, erdőket, folyópartokat. A helyekkel zajló tranzakció vizsgálata, ha nagyobb emberi csoportosulások vesznek benne részt, a szociális ökológia (Stokols 1996a) feladata; amennyiben egyének, kisebb társas csoportok – pl. családi vagy munkahelyi közösség, gyalogosok, irodai dolgozók, építészek vagy más mindennapi emberek –, akkor inkább szokás környezetpszichológiai problémamegközelítésről beszélni. Más szempontból a környezet Ittelson (1978) kritériumait figyelembe véve definiálható. Eszerint a környezet 1. minden érzékszervnek szimultán nyújt információt, 2. perifériás és központi információt is magába foglal, 3. jóval több környezeti információt jelent, mint amennyit (tudatosan) kezelni tud a használó, 4. nem rendelkezik mereven rögzített térbeli határokkal, 5. akciókon, aktív cselekvéseken keresztül határozódik meg és szerzünk róla tapasztalatokat,

A fejezet az alábbi tanulmány módosított, kiegészített változata: Dúll Andrea (2006): Környezetpszichológia: szemlélet, elmélet és alkalmazás. In Bagdy Emőke, Klein Sándor (szerk.): Alkalmazott pszichológia. Edge 2000, Budapest. 160–187. 2 Természetesen a példák leegyszerűsítettek – mind a környezet, mind a használók részéről rengeteg tényezőt nem vettük figyelembe, pl. a fizikai környezet oldaláról a kopást vagy a „patinásabbá válást” és hasonlókat, míg az ember oldaláról a létező személyiségkülönbségeket, a neveltetési hatásokat vagy éppen az aktuális frusztrációt. 1


6. szimbolikus jelentéssel bír, 7. megtapasztalásának eredménye koherens és bejósolható „egész” formáját ölti.

1.2.1. 2.2.1 Az ember–környezet tranzakció A környezetpszichológiai tranzakcionális megközelítés (Altman–Rogoff 1987; Werner et al. 2002) ember– környezet rendszerekre épül, amelyekben az embereket és az őket a mindennapokban körülvevő környezetet térben-időben egymást kölcsönösen definiáló tényezőknek kell tekinteni: így az ember–környezet kapcsolat dinamikus, reciprok tranzakcióként elemezhető. Ebben a szoros kölcsönhatásban egyúttal elválaszthatatlanul összefonódnak a környezet fizikai és társas tulajdonságai – a helyek/tárgyak tehát lényegüket tekintve szociofizikai természetűek (Dúll 1998). A fizikai környezet és az ember közötti dinamikus kapcsolat az ember oldaláról sok szinten elemezhető: a viselkedés, az érzelmek, az attitűdök, az értékek, a vágyak szintjén. A környezet oldaláról is elemzendőek azonban ezek a folyamatok: érdemes a pszichológiai eszközök és szemlélet segítségével megértenünk, hogy mit is jelent egy hely leromlása, funkciójának megváltozása vagy szimbolikus jelentésűvé válása. Épp a környezetpszichológusok tudatosították a lélektanban, hogy aktívan figyelemmel kell lennünk arra, hogy minden társas interakció fizikai közegben zajlik, és fordítva: minden fizikai környezet társasan értelmezett, vagyis szociofizikai környezetekről érdemes beszélnünk (Stokols–Shumaker 1981). A tranzakcionális szemlélet szerint a személy, a pszichológiai folyamatok és a szociofizikai környezet egymással szerves egészet alkotnak. Ez az elképzelés számos elméleti és módszertani konzekvenciával (és nehézséggel) jár, hiszen a jelenségek elemzés során az egésztől, a kontextustól haladunk a részek felé, a teljes szituációt sosem feledve (Stokols 1987): minden pszichológiai jelenséget az azt körülvevő téri és szociokulturális miliőben lehet és kell értelmezni (Dúll 2001a). További sajátsága ennek a szemléletnek, hogy az idői, illetve a változásokkal kapcsolatos folyamatokat – amelyeket hagyományosan független változóként kezelünk – az adott jelenség szerves részének tekinti. A tranzakcionálisan definiált szociofizikai környezet, vagyis a személy–hely kölcsönkapcsolat értelmezhető mikro-, mezo- és makroszinten (McAndrew 1993). A mikroszint azt jelenti, hogy az egyén és az őt körülvevő közvetlen szociofizikai környezet tranzakcióját értelmezzük, pl. elemezhető a kórtermi környezet szerepe a beteg gyógyulásában, és viszont, a gyógyulási folyamat hatása a kórterem szociofizikai viszonyaira. A mezoszint a csoportok és a csoportdinamika a környezet kapcsolatára vonatkozik, például megvizsgálható, hogy adott kórház szociofizikai feltételei hogyan játszanak szerepet a személyzet és a betegek interakciójában. Makroszintű elemzés esetén nagyszámú személy, csoport, szervezet és szociofizikai környezet egymáshoz való viszonyát tárjuk fel – elemezhető ily módon az adott kórházi helyzet, különböző konkrét (gazdasági, szervezeti, politikai stb.) kontextusokat figyelembe véve. Proshansky és munkatársai (1970b; 1970c) kórházi környezetben végzett klasszikus, tulajdonképpen a környezetpszichológia kezdetét jelző vizsgálatuk alapján olyan általános elveket fogalmaztak meg már a terület kialakulásakor, amelyeket a környezetpszichológusok azóta is elfogadnak és a (szocio)fizikai környezetre általánosíthatónak tartanak. Ezeket az elveket az alábbiakban egy másik, gyakran vizsgált helytípus, a nyitott és a zárt irodai környezetek példáján foglaljuk össze: Egy fizikai környezetben (pl. egy nyitott irodában) megjelenő, jellegzetes viselkedési megnyilvánulások az adott környezetre vonatkoztatva sajátosak és állandóak, tehát azonosíthatók (jellegzetes mintázatot mutatnak pl. egy hagyományos, illetve egy másik nyitott irodai szociofizikai rendszerrel összevetve). Különböző tulajdonságokkal rendelkező (pl. extrovertált és introvertált) emberek adott helyen (pl. nyitott irodában) hasonlóbban viselkednek, mint egy ember (pl. extrovertált) különböző helyeken (vagyis egy nyitott vagy egy hagyományos irodában). A fizikai környezet sem térben, sem időben nem zárt rendszer: a szociofizikai kapcsolatok szabályozása mind a nyitott, mint a zárt irodában jellegzetes módon zajlik. Ez részben a téri elemek (ajtók, falak, bútorok, üzenőtáblák stb.) társas normák kontextusában történő használata útján történik. Másrészt ennek a folyamatnak természetesen van jelene, története (múltja) és jövője is, jellemezheti stabilitás/változás, vagyis lineáris idő mentén érthető meg, ilyen például az irodai dolgozók interakciós mintázatának fejlődése. Más történések meghatározott rendszerességgel, ciklikusan újra lezajlanak, jellemzőjük tehát a sajátos ritmus, ismétlődés, ilyenek az irodai munka kötelező fázisai (pl. jelentés elkészítése), vagy a munkakörnyezetben is kötelező rutinok (pl. evés). A tranzakcionális elemzés sajátossága, hogy mind a lineáris, mind a ciklikus idő mentén leírjuk az események idői fókuszát (múlt, jelen vagy jövő), az események időtartamát (rövid vagy hosszú), sűrűségét (sok/kevés és gyors/lassú) és ritmusát (változatos vagy ismétlődő) (vö. Werner et al. 1985). Nem pusztán azt vizsgáljuk tehát, hogy adott személy adott szituációban hogyan reagál, hanem azt is, hogy hosszabb távon milyen tranzakcióban van környezetével (Dúll 2001a).


A fizikai környezet dinamikus rendszer: a benne foglalt tárgyak és személyek kölcsönös függőségben alakítják egymást; bármelyik ágensben bekövetkező változás az összes többi összetevőre is hat. A nyitott irodai kontextusban ez azt jelenti, hogy például a körülbelül embermagasságú, rugalmasan áthelyezhető elválasztófalak alkalmazása növelheti a dolgozók észlelt privát szféráját, ami optimálisabb érintkezéshez és az áthelyezhető falak tényleges rugalmas alkalmazásához vezethet, ami fokozhatja a munkahelyhez kötődést. 3 Mivel az adott szociofizikai környezet részeit jelentő tárgyak/helyszínek, események és emberek egymástól függnek, azaz tranzakcióban állnak, ugyanaz a viselkedésváltozás többféle módon is megtörténhet – így a viselkedés a környezeti sajátosságok oka és következménye is egyben. A környezet aktív folyamat: elemei meghatározzák a közöttük levő kapcsolat jellegzetességeit, és a kapcsolat meghatározza az összetevők sajátosságait. A változásnak tehát nincs „eleje” vagy „vége”, a szociofizikai környezet adott konstellációja ok és okozat egyszerre. Egy adott szociofizikai környezetet összes összetevője figyelembe vételével kell vizsgálni, azaz kerülendő a személy–környezet dichotómia. Példánk, azaz az irodai viselkedés szempontjából ez azt jelenti, hogy mondjuk az irodai konfliktusokat több tényező kontextusában kell elemezni: vizsgálni kell például az irodai létszám és terület tükrében az esetleges zsúfoltságot, hogy nem mosódtak-e el a szociofizikai határok, milyen a személy–környezet illeszkedés, mennyire tudnak az egyének a szociofizikai környezet fölött kontrollt gyakorolni stb. A szociofizikai környezet egységes rendszer ugyan, azonban összetevői szerint többféleképpen értelmezhető. A viselkedésmintázat állandósága és téri izomorfiája mellett azt is figyelembe kell venni, hogy nem mindegy, mi és ki működik az adott szociofizikai kontextusban (vö. Corraliza–Berenguer 2000). Lényegesek a személyek és a tárgyak/helyek sajátos jellemzői és korábbi tapasztalataik/történetük. Fontos például, hogy a nyitott irodában dolgozóknak milyen korábbi irodai vagy egyéb környezeti tapasztalatuk van, milyenek a személyiségtulajdonságaik (pl. mennyire arousalkeresők – Mehrabian–Russell 1973), vagy az adott irodában mennyire szociopetális (interakciót serkentő) vagy épp szociofugális (interakciót gátló) a bútorok elrendezése, vagy vannak-e ablakok, és azok hogyan helyezkednek el stb. A szociofizikai környezet egységességének megértéséhez az objektív, kívülálló és a fenomenológiai, résztvevő megközelítés egyaránt szükséges. Ennek számos módszertani következménye van (például az ökológiai validitás problematikája), amelyekre később visszatérünk. A szociofizikai kontextus adott összetevője számára a környezeti sajátosságok semlegesek: csak bizonyos adaptációs szint fölött válnak tudatossá. A „semlegesség” ebben az értelemben tehát azt jelenti, hogy a jellemzők a tudatosulási küszöb alatt is hatnak a viselkedésre. Adott szociofizikai környezeti kontextus tehát akár anélkül is befolyásolhatja az egyén működését, hogy sajátosságai tudatosulnának. Erre vezethető vissza, hogy sok esetben már önmagában a környezet elrendezésének a tudatosítása is megváltoztathatja a működést, de a tudatosítás mindenképpen alapja lehet egy szakszerű és hatékony beavatkozásnak. A nyitott irodában például a struktúra akusztikus nyitottsága miatt – a privát szféra megteremtése érdekében – „automatikusan” halkulhat a beszélgetés vagy a munkazaj.

1.3. 2.3 Az összetett szociofizikai kontextus teóriái – a környezetpszichológiai elméletek sokszínűsége A környezetpszichológiai jelenségek elméleti megközelítése jelenleg nem egységes, a sokféleség a jellemző.4 A fontosabb elméleti tendenciák a következők: 1. A stimulációs elméletek (pl. Wohlwill 1966) szerint a környezet a túlélés szempontjából lényegi szenzoros információ forrása. Az ingerlés jelenthet viszonylag egyszerű ingereket, pl. fény, szín, hang, zaj, hőmérséklet, de összetett struktúrák (pl. épületek, utcák, kertek vagy más emberek) is lehetnek ingerek. 5 A feltételes mód használata indokolt, hiszen épp a kontextuális szemlélet következetes alkalmazásából következik, hogy érdemes kerülni a környezetpszichológiai „receptekben gondolkodást”: célszerű az adott szociofizikai helyzet gondos mérlegelése után dönteni a beavatkozásokról. Hiszen a fent említett válaszfalak hatása egy más dimenzióban például az is lehet, hogy a dolgozók annak ellenére kontrollálhatatlanabbnak élik meg személyes munkaterületüket, hogy számukra a vizuális privát szféra annyiban biztosított, hogy mások nem látják őket állandóan. Ugyanakkor viszont ők sem látnak ki a falak mögül, így nem érvényesül a „látni, de nem látszani” filogenetikailag kódolt elve. A kutatások (Appleton 1975) szerint ugyanis filogenetikai maradvány, hogy az ember azokat a tereket kedveli, amelyek – a régi szavannai életben kialakult prédaszerző viselkedés miatt – optimális vizuális kontrollt tesznek lehetővé, vagyis azokon a helyeken érezzük jól magunkat, ahol a látás-láttatás és a rejtőzködés egyensúlyban van. A témára visszatérek a „Környezet és alkalmazkodás” fejezetben is. 4 Stokols (1995) például épp erre vezeti vissza a környezetpszichológia jelenlegi, bizonyos értelemben paradoxnak tűnő helyzetét – erről „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetben már volt szó. 5 A környezetpszichológiai megközelítéssel csak érintőlegesen kapcsolatba hozható behavioristákat is foglalkoztatta az inger (és persze a válasz) definíciója. Watson (1930/1983: 13.) – mint erre már utaltam „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetben – 3


Kiemeljük azonban, hogy – szemben az általános pszichológiai megközelítéssel – környezetpszichológiailag az inger nem laboratóriumi eredetű, hanem a tényleges, valódi világból származik. Amellett, hogy a környezetpszichológiai vizsgálatokban mérik az inger mennyiségét, jelentősebbek számunkra azok a mérések, amelyek az ingerek jelentését nézik (Lang 1987; Dúll–Urbán 1997; lásd még a „Helyek és dolgok” c. fejezetet). Az empirikus vizsgálatok szerint a környezetpszichológiai értelemben vett jelentés tudatos és nem tudatos szinten egyaránt befolyásolja a viselkedést: esztétikusnak észlelt városokban például – mivel optimális ingerlési szintet tartanak fenn – csökken a lakók monotóniaérzete, ami megkönnyíti a tájékozódást (Heath 1992). 1. Az egyik jelentős ingerlésalapú elmélet az adaptációsszint-elmélet (pl. Helson 1964 nyomán Wohlwill 1976), ami hangsúlyozza, hogy a környezetekre adott reakciókban nem önmagukban az ingerdimenziók, hanem az ember e dimenziókra vonatkozó tapasztalatai játsszák a főszerepet. Nincs tehát egységes ingerlési szint vagy típus, ami mindenkinek optimális lenne6. Kétféle környezeti adaptációt szokás megkülönböztetni (Kaplan– Kaplan 1982): evolúciós adaptációt, ami keretként szolgál az egyed tapasztalatai által is meghatározott egyéni adaptivitás megnyilvánulásához. Eszerint például a természetélmény jótékony hatásait felismerő, „evolúciósan beépített” képességünk azon alapul, hogy az emberiség evolúciója során több tízezer évig élt szavanna-típusú természetes környezetben, ezért leginkább ezeknek a követelményeihez alkalmazkodott. A konkrét adaptációs tapasztalatok hatását igazolta az a klasszikus vizsgálat (Wohlwill 1983), amelynek eredményei szerint egy városba pár hónappal azelőtt költözött emberek vélekedései új városuk jellemzőiről (pl. levegőminőség, zajszint, életritmus) egyértelműen tükrözték annak a korábbi környezetnek a jellemzőit, ahonnan elköltöztek, vagyis amihez életük során adaptálódtak. 2. Ugyancsak a stimulációs megközelítésbe tartoznak az arousalelméletek (részletesen lásd Dúll et al. 2004), amelyek a viselkedés és az élmények, valamint a környezeti ingerlés (pl. hangok vagy hőmérséklet) közötti mediátornak a pszichofiziológiai arousalt tekintik. Számos adat szól például arról, hogy a magas hőmérséklet az arousal közvetítésével növeli az erőszak valószínűségét, bár a kapcsolat típusa ma is vita 7 tárgya (Bell– Baron 1981; Anderson 1987). 3. A környezeti töltés elméletei az ingerlés mennyiségének pszichológiai hatásaival foglalkoznak. A túltöltéselmélet (overload, Milgram 1970/1980) illeszkedik a „korlátozott ingerfeldolgozó kapacitás” elképzelésekhez: eszerint a túl sok ingerrel a szelektív figyelem segítségével (például az alacsony prioritású bemenetek ignorálása útján) küzdünk meg. Környezetpszichológiai vizsgálatok igazolták azonban, hogy ebben a személyiségbeli eltéréseknek nagy szerepe lehet, például belső kontrollos vizsgálati személyek olvasási teljesítménye javult zajos irodai feltételek között. Ezzel szemben a külső kontrollosok csendes helyzetben teljesítettek jobban (Veitch 1990). A túltöltés-elmélet számos empirikus bizonyítékot nyert mind az elemi ingerek (zaj, hőmérséklet stb.), mind a bonyolultabb ingerlés (pl. város) vizsgálataiból. A jelenség másik oldalát hangsúlyozza az ingermegvonás-elképzeléssel rokon „korlátozott környezeti inger”-elmélet (Suedfeld 1980), amely szerint például a csökkentett mennyiségű inger könnyű kognitív feladatok esetén növeli a teljesítményt. 4. A környezetistressz-teória (Stokols 1979) a Selye-féle stresszelméletet értelmezi kifejezetten környezeti kontextusban.8 Selye János elsőként hívta fel a figyelmet arra, hogy szervezet hasonlóan, nem specifikus módon reagál (General Adaptation Syndrome, GAS) a fizikai környezetből érkező terhelő ingerekre (pl. vegyi anyagokra) és a pszichológiai stresszre (pl. zsúfoltság). A GAS lényege olyan, a stresszel kapcsolatos például megállapítja: „Ingernek nevezünk bármely tárgyat az általános környezetben, vagy […] bárminemű változást magukban a szövetekben […]. Válasznak nevezzük mindazt, amit az állat tesz – így a fény felé való elfordulást, ugrást hangra és magasabban szervezett tevékenységeket, mint egy felhőkarcoló építése, tervek kialakítása, gyermeknemzés, könyvírás és hasonlók.” 6 Ez is cáfolja a tiszta környezeti determinizmus tételét. 7 A laboratóriumi vizsgálatok (pl. Bell–Baron 1981) a hőmérséklet növekedése és az agresszió változása között rendre fordított U-alakú összefüggést mutatnak ki. Ezzel szemben a tereptanulmányokban (pl. Anderson 1987), amelyek pl. az évszakok vagy a napszakok hőmérséklet-változásai mentén elemzik a viselkedésváltozásokat, jellemzően lineáris összefüggés mutatkozik a hőmérséklet emelkedése és az agresszió mértéke között. 8 Ebből fejlődött ki a klinikai és az egészségpszichológiával, valamint a környezeti neveléssel és a környezetvédelemmel szoros együttműködésben dolgozni kívánó, ám sok szakmai kritikát (Fuhrer 1983; Reser 1995) kiváltó, Theodore Roszak által kidolgozott ökopszichológia (Roszak 1992). Az utóbbi terület képviselői szerint a természeti és az épített környezet szennyezése/rombolása a pszichológiai jóllétet/egészséget is veszélyezteti. Az alapfeltevés – miszerint az egészséget magát is csak a környezettel való kölcsönösen előnyös és fenntartható viszony tükrében határozhatjuk meg – azon a gondolaton alapul, hogy a Földdel és a környezettel mély, szinte misztikus kapcsolatban vagyunk, amely kapcsolat az ökológiai tudatosság hiánya, a tagadás, a függőség és egyéb patológiás folyamatok eredményeképpen manapság veszélybe került, így az emberek mentális egészsége sincs rendben. Az irányzat néhány alapgondolata (pl. a pszichológia és az ökológia közötti interdiszciplinaritás szándékával lép fel; a környezetvédőknek nagyobb pszichológiai, a pszichológusoknak nagyobb környezeti tudatosságot kíván adni; stb.) tekintetében izgalmas, ám nagyon sok komoly szakmai kritika hozható fel vele szemben (Reser 1995): a roszaki ökopszichológia nem más, mint a New Age egyik áltudományos irányzata, amelyet pszichológiai konstruktumok és elméletek kritikátlan (és szubjektív) kölcsönzése jellemez. Összekeveri a valóságot és a metaforákat. Ráadásul explicit módon politikai jellegű, és számos etikai kétség merül fel képviselőinek kompetenciájával kapcsolatban.


testi és pszichológiai változások, erőforrások mobilizálása, amelyek a környezeti vészhelyzettel való megküzdéshez szükségesek. A környezetistressz-elmélet (részletesen lásd Evans–Cohen 1987; Bechtel 1997) tranzakcionális szemléletben vizsgálja a terhelő helyzeteket a környezeti problémáktól (pl. szennyezett városi levegő) az ambiens ingereken (pl. nem megfelelő világítás vagy zaj) és a napi zűrös történéseken (daily hassles, pl. munkába járás vagy házastársi viták) át a stresszteli életeseményekig (állásvesztés, válás, haláleset). Ha például a buszvezetéssel mint foglalkozással járó stresszt a környezetistressz-elmélet szempontjából vizsgáljuk, kiderül, hogy ez a munka nagyon magas stressz-szinttel jár (Evans–Carrere 1991): a közlekedési helyzetben (és persze különösen csúcsforgalomban) kevés környezeti kontrollt észlel a sofőr, mivel sok, súlyos következménnyel járó gyors döntést kell hoznia, egymást követő, nem minden tekintetben átlátható szituációkban, amelyeknek ő csak az egyik résztvevője. Ugyanakkor a stressztelinek mondott foglalkozások (pl. orvos) esetében a környezeti stresszt viszonylag alacsonynak találták (Karasek–Theorell 1990), mivel a terhelő követelmények fölötti észlelt kontroll magasnak mutatkozott. A környezetistresszelmélet szerint tehát stressz akkor alakul ki, ha a környezeti követelmények meghaladják a személy rendelkezésére álló kontroll mértékét, és ez sok helyzetben jelentkezhet az eltévedéstől kezdve egy szeretett személy vagy hely elvesztésén át a közlekedési dugóban való veszteglésig. Az életmód szervesen összekapcsolódik tehát a stresszel és ezen keresztül az egészséggel is – a változtatni tehát ebben az irányban érdemes. 2. A „környezetpszichológiai kontroll”-elméletek szerint a környezeti inger nem önmagában, hanem abból a szempontból érdekes, hogy a környezet használója mekkora kontrollt gyakorol felette (ténylegesen, képzeletben stb.). Ebben a tekintetben felállíthatunk akár egy tranzakcionális környezetikontroll-kontinuumot is (Gifford 1997): jól kontrollált környezeti helyzetnek tekinthető az otthonunk, míg kevés ellenőrzést tudunk gyakorolni egy közlekedési dugóban. Ebbe a csoportba tartoznak a személyes kontroll (Barnes 1981), a pszichológiai reaktancia (Brehm 1966) és tanult tehetetlenség (Seligman 1975) elméletei, illetve az alábbi két, némileg részletesebben tárgyalt teória: 1. a határszabályozó mechanizmusok elmélete (Altman 1975), ami szerint a személyes térköz szabályozása és az emberi territoriális viselkedés együtt állnak az ún. mikro-interperszonális integráció, azaz a privát szféra biztosításának hátterében. A privát szféra (privacy) a szelfhez vagy a csoporthoz való hozzáférés szelektív kontrollját jelenti. Egyszerűbben: annak biztosítása társas és egyéni, verbális és nem verbális (pl. környezeti) eszközök segítségével, hogy ki, kivel, hol, hogyan lép interakcióba és mennyi ideig marad benne. 1. A másik idetartozó elképzelés a kontroll tranzakcionális értelmezésén alapul. Eszerint nemcsak az egyén gyakorol kontrollt a szociofizikai környezet felett, hanem fordítva, a szociofizikai környezet is kontrollálhatja az egyént. Így a mindennapi tevékenységek elhelyezhetők egy „kötelező – választható” aktivitási kontinuum mentén (Brail–Chapin 1973). Minél közelebb van az adott aktivitás a kötelező végponthoz, az egyén szabadsága annál kisebb, ilyen például a „legkötelezőbb” aktivitások közé tartozó táplálékbevitel és az ételkészítés (Dúll 2002a; lásd „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetet is). 3. Az „ökológiai pszichológiai viselkedéskörnyezet” teória (behavior setting, Barker 1968) gondos, évekig tartó résztvevő terepmegfigyeléseken alapul: adott környezeti feltételek között, huzamosabb ideig követve a viselkedéseket kiderül, hogy a viselkedés és téri/idői feltételei között szinomorfia (alaki/lefolyásbeli megfelelés) van. A környezet–ember kapcsolat alapegységei a viselkedéskörnyezetek (behavior setting), amik „kisléptékű társas rendszerek, amelyeket emberek és fizikai tárgyak alkotnak olyan konfigurációban, ami lehetővé teszi egy rutinizált, azonosítható idői és téri határokkal rendelkező aktivitásprogram kivitelezését” (Wicker 1992: 166.). A hétköznapi helyzetek résztvevői szerepeik szerint tehát meghatározott, visszatérő aktivitásokat produkálnak meghatározott idői-téri-tárgyi feltételek között. E teóriacsoport egyik származékos elmélete az „emberekkel való ellátottság” teória (staffing theory, Wicker 1973; Sommer–Wicker 1991): az adott viselkedéskörnyezet (pl. egy benzinkút) számos okból vonzhat kevés (alullétszámozottság, understaffing) vagy épp túl sok (túllétszámozottság, overstaffing) használót. 4. Az operáns megközelítések a klasszikus skinneri elveken alapulnak, és leginkább valamely környezeti probléma megoldását célozzák meg (vö. Holahan 1982e/1998): azonosítják a specifikus problémás viselkedést (pl. szemetelés), aztán a megfelelő megerősítési mintázattal igyekeznek befolyásolni azt. 5. A modern környezettudatosság erősödése hívta életre a környezetközpontú elméleteket, amelyek a környezet szempontjából elemzik az emberi viselkedést. 1. Az ún. instrumentális elméletek (Stokols 1990) a környezetet úgy tekintik, mint az emberi célokat (pl. produktivitás) támogató eszközt, és az emberi működéseket a környezeti lehetőségeken/kényszereken keresztül próbálják meg befolyásolni. 27 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. A spirituális elképzelések (Stokols 1990) szerint a környezet emberi értékeket támogató kontextusként működik. 6. Az integráló elméletek (Gifford 1997) jellegzetessége, hogy a mindennapi személy–környezet kölcsönhatások összetettségének magyarázatára törekednek.9 A környezetpszichológiai interakcionizmus mind a pszichológiai, mind a környezeti determinizmussal szemben úgy tartja, hogy a személy és a környezet különálló entitások ugyan, de folyamatosan interakció-sorozatokba kerülnek. Az iskolában a gyerek mint tanuló kölcsönhatásba kerül az iskolával mint szociofizikai környezettel – a kölcsönkapcsolat ideje alatt a két ágens interakciója értelmezhető. Otthon vagy a játszótéren ugyanez a gyerek már egy másik szociofizikai interakció része, és ugyanígy, az iskola mint környezet más gyerekekkel másik, ideiglenes kölcsönhatásba kerül. A korábban már említett tranzakcionális megközelítés (Altman–Rogoff 1987) lényege, hogy a személy és a környezete csak egymásra vonatkoztatva határozható meg és értelmezhető, és bármely történés ebben a rendszerben a rendszer egészét befolyásolja. A fizikai környezetet úgy kezeljük, mint a társas interakciók potenciális kontextusát, amely támogathatja, korlátozhatja, szimbolizálhatja vagy jelentéssel láthatja el a társas kapcsolatok aspektusait. Az elemzés ilyenkor (ahogy fentebb a nyitott, illetve a hagyományos iroda példáján bemutattuk) sok szinten, holisztikusan és rendszerszemléletben zajlik: számos szintet és felszínt, idői változásokat és ciklikus folyamatot kell figyelembe venni.

1.4. 2.4 A környezetpszichológia mint kettős orientációjú tudomány – korlátok és lehetőségek A környezetpszichológia valós környezeti problémák10 megválaszolása céljából jött létre (vö. Dúll 2001a), így keletkezésétől kezdve problémaérzékeny terület. Képviselői a személy–környezet összeillés (Dúll 1995; 2002a; 2002b) megteremtésének jegyében előzetes vizsgálatok alapján beavatkoznak a használó–környezet kölcsönhatásba, változtatásokat eszközölnek, a változtatások hatásait felmérik, pl. POE-módszerrel (Postoccupancy Evaluation, vagyis használatba vétel utáni értékelés, Bechtel et al. 1990; Zimring 1990; 2002), majd – ha szükséges – további változásokat javasolnak, és így tovább. A fizikai környezet kialakításában és fenntartásában tehát minden fázisban szerephez juthat a környezetpszichológia. Ezért a tudományterület kialakulásától kezdve markáns kettős – alapkutatási és alkalmazási – orientációval jellemezhető (Stokols 1996a; Dúll 2001a). A környezetpszichológia természetét illetően egy harmadik besorolási lehetőség is kínálkozik. A környezetlélektani vizsgálatok a tranzakcionális környezetértelmezés jegyében jellemzően a környezet–ember viszony alapjait érintő, általános kérdéseket is feszegetnek. Ebben az értelemben a környezetpszichológiát általános szemléletként kezelhetjük, amely minden pszichológiai11 területen általános „környezetelvűségként” sajátos háttérszemléletté válhat, míg más oldalról, az egyéb környezettudományok (építészet, területfejlesztés, környezettervezés és -kialakítás stb.) pszichológiai háttérbázisaként12 működhet. Egyes teoretikusok (pl. Sundstrom et al. 1996) szerint ennek a sajátos pozíciónak is köszönhető, hogy a környezetpszichológia még nem került be a pszichológia főáramába. Az alapkutatás, az alkalmazás és a szemlélet szerves összefonódása azonban nagyon is indokolt, ha megvizsgáljuk a környezetpszichológia vizsgálati tárgyának, a környezet–egyén tranzakciónak a természetét. Erre vonatkozóan alapelveknek tekintjük a következőket: (1) a tárgyi környezet és a viselkedés kapcsolata ugyan erős és stabil, mégis (2) a szociofizikai környezet jellemzőinek hatása a tranzakció folyamata során gyakran nem vagy nehezen tudatosul, (3) ha a személy tudatosítja is ezeket a hatásokat, inkább a társas attribúció szerint tulajdonít okot az eseményeknek (vagyis a zsúfolt trolin nem a szűkös környezeti feltételeknek, hanem a társaknak fogja tulajdonítani megnövekedett arousalszintjét), Megjegyzésre érdemes, hogy teoretikus szinten az integráló elméletek felelnek meg legjobban a „környezetpszichológusok álmának” (Gifford 1997), azonban a kutatási módszerek nem vagy alig teljesítik az ideális kontextualitás (Stokols 1987) feltételeit. A legtöbb paradigma nem tud mérni valódi integrációt a szociofizikai ágensek között, mindössze az egyszerű interakciós szemlélet kritériumainak feleltethető meg: a környezetet és az egyént külön-külön vizsgálják, majd mérik az egymásra hatásukat. 10 Lásd „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetet. 11 Ilyen értelemben beszélhetünk környezeti egészségpszichológiáról (pl. Kulcsár 1998). 12 Meglátásom szerint ez az érdekes tendencia tapasztalható Magyarországon is: a környezettel nem pszichológiai szemlélettel foglalkozó területek, pl. az építészettudomány, a lélektani szemlélet miatt igyekszik szorosan együttműködni a környezetpszichológiával (vö. Kapy 2005; Dúll 2005a; illetve lásd a „Környezet–pszichológia–építészet” c. fejezetet). 9


(4) a fentiek miatt a szociofizikai hatások kumulatív módon és hosszú távon hatnak, és (5) a környezet pszichológiai jelentése erősebb és hosszabb távú hatást gyakorol a használóra, mint a hely objektív tulajdonságai, (6) jellemzően társas attribúció érvényesül: a használók az őket ért hatásokat hajlamosak inkább a környezetben jelen levő többi embernek tulajdonítani („a többi utas a trolin tolakodó”), mint a fizikai környezet tulajdonságainak („a trolin keskenyek az ülések”). A kapcsolódó módszertani kérdések részletes tárgyalása meghaladja e fejezet kereteit, de a fentiekből mindenképp következik, hogy a tranzakcionálisan megalapozott gyakorlati beavatkozásokat mindig részletes és alapos, az egyedi kontextust maximálisan figyelembe vevő kutatásoknak kell megelőznie, illetve követnie. Így érthető, hogy – az ökológiai validitás mellett – mindmáig a külső validitás a környezetpszichológia egyik legfontosabb elvi és módszertani kulcsproblémája.13

1.5. 2.5 Kutatási alapelvek és módszerek a környezetpszichológiában A környezetpszichológia kialakulása óta lényegileg transzdiszciplináris és sokparadigmás terület. Ez azt jelenti, hogy a terület képviselői (akik igen nagy számban nem pszichológusok, hanem építészek, szociológusok, geográfusok vagy antropológusok) nemcsak nagyon sokféle és a kapcsolódó szakmák sokféleségéből eredően nem kizárólag pszichológiai módszereket alkalmaznak, hanem eltérő területfelfogásuk talaján lényegileg eltérő technikafajták, tulajdonképpen különböző paradigmák alapozódtak meg. Ebben az értelemben szoktunk a környezetpszichológia három paradigmájáról (Saegert–Winkel 1990) beszélni. Ezekről már tettem említést „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetben. Az adaptációs paradigma kulcsfolyamatnak a biológiai és a pszichológiai túlélést tekinti. Idetartoznak olyan témák, mint a környezet észlelése, a tájékozódás vagy a stresszel való megküzdés. A lehetőségstruktúra-paradigma a környezetet olyan helyként kezeli, amely lehetőséget jelent a viselkedéses célok aktív kivitelezésére, valamint a környezeti fenyegetésekkel és követelményekkel való szembenézésre: a környezetet úgy alakítjuk ki és használjuk, hogy azt céljainknak alárendeljük. A szociokulturális paradigma annak felismerése, hogy a környezetek (és így a környezetpszichológia is) egyéb történelmi, kulturális, gazdasági, politikai és társadalmi kontextusokba ágyazott – ezeket mindenképpen számításba kell vennünk ahhoz, hogy a személy–környezet tranzakciókat megértsük. A fenti szemléleti eltéréseken túl azonban a környezetpszichológiai metodológia részben a megszokott pszichológiai módszerek alkalmazását jelenti: természetes megfigyelés, viselkedésleírás, interjúk, skálázásos módszerek, laboratóriumi kísérletek stb. Ezek a vizsgálatok minden tekintetben megfelelnek a pszichológiai módszertani követelményeknek, tárgyukban azonban nyilván környezetpszichológiaiak. Más módszerek ugyanakkor, mint pl. a személyes tér vagy a territoriális viselkedés mérése, a viselkedéstérkép vagy a mozgástérképezés nemcsak tárgyukban, hanem tranzakciós szemléletükben is specifikusan környezetpszichológiaiak. Komoly módszertani problematikát jelent, hogy az eltérő szociokulturális kontextus miatt a kutatók egymás módszereit nem alkalmazhatják változtatások nélkül. Egy nagy mobilitású társadalomban (pl. USA) kidolgozott, helykötődést mérő kérdőívet például nem lehet egy az egyben alkalmazni egy „röghöz kötöttebb” populációban, pl. Magyarországon (Dúll 1998), vagy egy munkahelyi kontextusra kifejlesztett, konnotatív jelentést mérő skálát (Dúll–Urbán 1997) nem lehet változtatás nélkül használni például egy múzeumi környezetben, és még sorolhatnánk. Ez persze egyik oldalon a módszerek nagy változatosságához és fokozott érvényességéhez vezet, a másik oldalon azonban a terület módszertani egységesedésének gátját jelentheti.

1.5.1. 2.5.1 Kutatások és alkalmazások konkrét szociofizikai környezetekben – néhány példa Környezeti észlelés, tájékozódás, városkutatás A környezetpercepció (vö. Holahan 1982c/1998) értelmezésében a környezetpszichológusok egy része az ökológiai pszichológiai elveket (Gibson 1979, magyarul lásd Szokolszky–Kádár 1999) tartja szem előtt. Gibson ökológiai észlelésmodellje szerint a percepciót az ökológiai környezetben (azaz nem laboratóriumban) kell Mivel a környezetpszichológiát valódi környezetekből származó tényleges problémák hívták életre, képviselői között általában elfogadott, hogy a laboratóriumi eredmények gyakorlatilag nem általánosíthatók közvetlenül a tényleges szociofizikai folyamatokra (Proshansky 1981). Emiatt a környezetpszichológusok inkább csak akkor kísérleteznek laboratóriumban, ha egy elméletet tesztelnek. Gyakrabban zajlanak terepmegfigyelések, terepkísérletek, kvázi-kísérletek, illetve – speciális feltételek mellett – szimulációk. 13


vizsgálni. Mivel a valódi környezet tartalmazza az összes kontextuális információt, ami a túléléshez szükséges észlelési ítéletek meghozatalához kell, és ezekre az ítéletekre a szervezet evolúciósan előre huzalozott, így az észlelés nem feltételez magasabb rendű mentális reprezentációkat. A környezetpszichológiai észlelésvizsgálatok azonban jellemzően nem a gibsoni gondolatmenetet követik, hanem gyakorlatilag kezdettől átdefiniálták az észlelés fogalmát, úgy, hogy abba perceptuális, kognitív, képzeleti, érzelmi és értékaspektusokat is beleértenek. Ebben az értelemben a környezetpercepció úgy határozható meg, mint „a személy–környezet rendszer átélt jelentősége” (Ittelson 1978), ideértve a személy– környezet rendszer összes elemét (az átélő egyént és a környezetet egyaránt), valamint a köztük lévő kapcsolatokat is. Ezt a kérdést gyakran közelítik meg a kutatók a városi környezet 14 észlelésének szemszögéből. Az ún. városi élmények vizsgálata három, egymással kapcsolatban álló lépésből áll: (1) a város mint információforrás elemzése, itt például érdekes kérdés, hogy sem maga a város mint struktúra, sem a városrészek nem nyújtanak egyértelmű és világos érzékszervi információt a határaikról, ebben az észlelőnek szubjektív tapasztalataira kell hagyatkoznia. (2) Az információ megszerzésének és használatának feltárását célként kitűző kutatások gyakran hivatkoznak az információs túlterhelésre, túltöltésre, ami néhány szerző számára a város pszichológiájának alapjául szolgáló, egyik legfontosabb magyarázó elvvé vált (Milgram 1970/1980). (3) A kutatások harmadik iránya a kialakuló városi élmények fenomenológiáját és sokféleségét vizsgálja. A városlakók fejében kialakuló közös városreprezentáció (public image, Lynch 1960a) pszichológiailag több szempontból is jelentős. A város mentális képe az emberek számára a társas interakciók megvalósításának alapvető referenciakerete, mivel az emberi érintkezés alapjaiként szolgáló szimbólumokat és kollektív emlékeket biztosít. Így kiemelten fontos a helykötődés (Dúll 2002d) és a helyidentitás (Proshansky 1978; Dúll 1996c) szempontjából (a témához lásd a „Helykötődés” és „A helyek és az én” c. fejezeteket), hozzájárul a városlakók érzelmi biztonságérzetének fenntartásához (Lynch 1960a), és abban is segít, hogy a városlakó az életét rendezett egészként élje meg (Downs–Stea 1977). Épített környezet: helypreferencia, elégedettség és helykötődés A szociofizikai környezethez fűződő, általában erőteljes érzelmek a környezet kollatív tulajdonságain (Berlyne 1971/1997) keresztül a személy és a környezet közötti tranzakció közvetítői lehetnek (Russell–Snodgrass 1987). A kollatív tulajdonságok (összetettség, újdonság, meglepőség, ismerősség, bejósolhatóság stb.) az ún. ambiens ingerekhez (pl. szagok, páratartalom, hangok) hasonlóan nem (könnyen) tudatosuló környezeti jellemzők, amelyek azonban a gyakran szintén nem tudatos viselkedéssel szoros kapcsolatban állnak. A kollatív környezeti jellemzők összetett tulajdonságkombinációk, illetve ezek időben történő változása, amelyek a környezet jelentésében alapvetőek. A környezeti jelentés egyik lehetséges értelmezése, hogy a földrajzi értelemben vett teret (space) az emberek helyként (place) tapasztalják meg, vagyis pszichológiailag érzelmi, kognitív és viselkedéses jelentéssel ruházzák fel (Canter 1977; Dúll 2002d). A hosszú idejű térhasználat magával vonja, hogy a személy az immár térként megélt helyhez jellegzetes, hosszan tartó érzelmi kötődést15 (attachment) fejleszt ki (Tuan 1974). A territoriális viselkedés humán változataként (Chawla 1992) is kezelt helykötődés evolúciós gyökerű, és a szociális kötődéstől ugyan függetlenül, de azzal szoros kapcsolatban fejlődik. Első formája a családi otthonban formálódik, így meghatározó szerepe van benne az otthon szociofizikai összetevőinek (Dúll 1995; 2002d). Részletesebben kitérek ezekre a problémákra a „Helyek és dolgok”, illetve a „Helykötődés” c. fejezetekben. A lakókörnyezetek, otthonok vizsgálata a környezetpszichológia kialakulása óta kedvelt kutatási terület (vö. Dúll 1995; és „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezet). Számos korábbi kutatás igazolta például, hogy – elsősorban a nyugati kultúrában – a legkedveltebb lakástípus a belvárostól távoli, egyedülálló családi ház. Újabb vizsgálatok árnyalják ezt az eredményt, például kimutatják, hogy a lakóhellyel való elégedettség csak az alábbi tényezők adott mintázatú együttjárása esetén kapcsolódik magas helykötődéshez: ha a rendelkezésre álló tér megfelelő, a szolgáltatások kényelmesen elérhetők, a lakó biztonságban érzi magát (ami egyébként szoros kapcsolatban van a belvárostól való távolsággal), kötődik a környékhez, és a lakókörnyezet támogatja a változó munka- és családi szerepeket. Utóbbira két példa: a dolgozó nők a férfiaknál erősebb hangsúlyt fektetnek a lakókörnyezetükben a személyes kontrollra (Smith 1994), illetve idős emberek lakóhely-elégedettségét – az elvárással szemben – nem a hasonló korúakkal folytatott interakciók közelsége jósolta be elsősorban, hanem az otthon strukturális alkalmassága és fenntartottsági-gondozási minősége (Christensen et al. 1992). A környezetpszichológusok városi környezettel kapcsolatos érdeklődése gyakorlatilag egyidős a környezetpszichológiával (vö. Lippai– Dúll 2003). 15 A kérdést máshol részletesen tárgyaltuk (lásd Dúll–Urbán 1997; Dúll 1996c; 1998; 2002d). 14


A gyakorlatban ezen tényezők megfelelő konstellációba rendezése a konkrét egyéni/családi személy–környezet összeillés mentén minden egyes esetben gondos tervezést igényel, aminek a hatékonyságát növelheti a környezetpszichológiai szakértelem. Az utóbbi évek izgalmas tendenciája, hogy az otthon lélektani jelentését épp a környezetpszichológiai kutatások kezdik árnyalni: az „otthon, édes otthon” ugyanis sokszor épp a hosszú távú, eltitkolt vagy szégyellt szenvedések (elhúzódó betegápolás, otthoni bántalmazás stb.) színhelye, vagy kínos emlékek (válás, kilakoltatás) kapcsolódnak hozzá (Manzo 2003; 2005). Így az otthon jelentésének sajátos mintázatában egyaránt jelen lehet az otthon mint menedék és az otthon mint csapda (Cooper Marcus 1995; Sallay–Dúll 2006; Túry et al. 2003; 2006; 2008; Túry–Dúll 2008). A környezetet ugyanakkor egyértelmű támogató potenciálként is megélhetjük. Számos kutatás igazolja, hogy az emberek képesek tudatosan kiválasztani és használni azokat a helyeket, amelyek elősegítik mindennapi életcéljaik megvalósítását. Idekapcsolódik az emberek kedvenc helyeinek kutatása. A vizsgálatok szerint a serdülők kedves helyei például az aktív és tudatos érzelmi önszabályozást szolgálják, vagyis megnyugvást és menekülést hoznak a helyhasználóknak egy-egy fenyegető vagy negatív élmény után, lehetőséget kínálnak arra, hogy elmeneküljenek a szociális nyomás elől (Korpela 1992). Tehát az ilyen fontos környezetek központi jelentőségűek egész életünk, identitásunk, érzelemszabályozásunk, jóllétünk fenntartása szempontjából (Dúll 1996c; Fleury-Bahi et al. 2008; Dúll et al. 2009). Munkahelyek Bár sok kutatás szól a munkahelyi stressz és a munkahelyi egészség környezetpszichológiai értelmezéséről (pl. Gonzalez et al. 1997), a jelen fejezetben erre a témára – a munkapszichológiával való jelentős átfedések miatt – csak néhány érdekesség kapcsán térek ki. Az otthon végzett távmunka feltételeivel kapcsolatban például a kutatók az időszervezés, a társas kapcsolatok, az énidentitás potenciálisan konfliktusos követelményeinek összeegyeztethetőségét lehetővé tevő környezeti feltételeket hangsúlyozzák (Christensen 1994). A nyitott és zárt irodák népszerű témájában is számos érdekes új eredmény adódik, például kimutatták, hogy a zárható ajtó és a „munkatárs nem látható” helyzet nagyobb észlelt privát szférával járt együtt, ami korrelált a munkahelyi elégedettséggel (Duvall-Early–Benedict 1992). A munkahelyek, elsősorban az irodák környezetpszichológiájáról lásd Dúll–Tauszik (2006). Egy példa a speciális csoportok szociofizikai környezeteinek vizsgálatára: az iskola A környezetpszichológiában kialakulása óta kitüntetett téma a diverzitás, azaz a sokféleség, elsősorban a különféle ún. speciális csoportok16 (nők, gyerekek, mozgáskorlátozottak stb.) környezethasználatával kapcsolatban. A gyerekek mint speciális környezethasználó csoport jellegzetességeit számos tanulmány tárgyalja (részletesebben lásd a „Szabadtéri játszóterek környezetpszichológiája” c. fejezetben). A játszóterek környezetpszichológiai vizsgálata a konkrét játéktevékenységgel kapcsolatos megfontolásokon túl ismételten felveti a sokféle felhasználó (gyerekek, kamaszok, felnőttek, kutyatartók, hajléktalanok) játszótéri térhasználatának problematikáját. A jelen kötet „Edukációs helyszínek környezetpszichológiája” c. fejezetében az iskolai környezethez kapcsolódó jellegzetes kutatási stratégia rövid kritikai áttekintését adjuk (lásd még Dúll 2007a).

1.5.2. 2.5.2 Egyéb környezetpszichológiai kutatások A továbbiakban terjedelmi korlátok miatt a teljesség igénye nélkül csak megemlítek néhány egyéb témában folyó környezetpszichológiai kutatást. Jellegzetes környezet-lélektani problematika például a kevert funkciójú helyek kontextuális vizsgálata. Érdekes kérdés például, hogy a múzeumok (Kaplan–Bardwell 1993), állatkertek (Morgan–Hodgkinson 1999; kötetünkben „Az állatkert mint informális tanulókörnyezet” c. fejezet) vagy a bevásárlóközpontok (Oppeval– Timmerman 1999; Dúll et al. 2006; 2009) használatában hogyan jelennek meg a munkahelyi, tanulókörnyezeti és/vagy a szórakozási környezethasználat jellegzetes mintázatai. Ezek aránya természetesen tervezési, fenntartási kérdésekhez is kapcsolódik. Kitüntetett kutatási téma a köztér (public space) használatának elemzése (Carr et al. 1995) a privát és a publikus funkciók aránya, jellemzői tükrében, illetve ezek egyensúlya a nyilvános és a félnyilvános tereken. A „speciális csoport” környezetpszichológiai értelmezésben a jellegzetes környezethasználatra vonatkozik (részletesen lásd a „Szabadtéri játszóterek környezetpszichológiája” c. fejezetben), így a speciális csoportok nagyon sokfélék lehetnek terjedelemben, tulajdonságokban stb., idetartozhatnak például a „nők” vagy az „idős, egyedülálló, sokgyermekes nők” stb. 16


Számos kutató foglalkozik a tömegközlekedés (járművek/gyalogosok, Korte–Grant 1980) és az autóhasználat (Burns–Katovich 2003) kérdéseivel. Kutatott problematika a környezet és bűnözés kapcsolata, több irányban is, részben arra vonatkozóan, hogy milyen sajátosságokkal bírnak a deviáns emberek által preferált helyek (MacDonald–Gifford 1989; Riccio 1992), részben pedig idetartozik a büntetőkörnyezetek (pl. börtönök, nevelőintézetek) környezetpszichológiája (Tartaro 2003) is. Sajátos, hogy – nagyszámú, nem elhanyagolható különbségük mellett – a börtönök számos környezetpszichológia jellegzetesség (pl. hosszú idejű tartózkodás csökkent szociofizikai kontroll mellett) tekintetében párhuzamba állíthatók a kórházakkal és a kollégiumokkal. A konkrét környezeti struktúra tekintetében is sok párhuzam mutatkozik ezek között a helyek között. A vizsgálatok például kiemelik a kórházak (kollégiumok, börtönök) hosszú folyosós elrendezésének negatív velejáróit: a struktúra által kikényszerített és nehezen kontrollálható interakciókat, a csökkent mértékűnek észlelt privát szférát, szemben az ún. lakosztály-elrendezéssel (Cherulnik 1993a). Természetesen az utóbbi szociofizikai helyek önálló környezetpszichológiai kutatásokat is vonzanak. Érdekes viszont, hogy noha a környezetpszichológia története jórészt kórházvizsgálatokkal indult (Osmond 1970; Proshansky et al. 1970c), az utóbbi időben viszonylag kevés ilyen tárgyú vizsgálat született. Néhány példa: kórház-átrendezési vizsgálatok eredményei szerint mentálisan leépült betegek környezetében az alvásra és az érintkezésre szolgáló területek egyértelmű szétválasztása és az utóbbiak szociopetális (interakciót segítő, támogató) elrendezése fokozta és adekvátabbá tette a páciensek érintkezését (Cherulnik 1993a). Az eredmények azonban nem mindig egyértelműek, és a változtatások, illetve a környezeti vonások kontextusba illeszkedését hangsúlyozzák, például pszichiátriai osztályok otthonossá alakításával csökkent ugyan a sztereotip mozgások gyakorisága, de a hangsúlyozottabb szociopetális elrendezés nem járt együtt megnövekedett interakciómennyiséggel (Devlin 1992). Sok alap- és alkalmazott kutatás zajlik az utóbbi időben a fogyatékkal élők, illetve mentális problémákkal küzdők (Antonelli et al. 2000), pl. Alzheimerkórban szenvedők környezeteire (Passini et al. 2000) vonatkozóan is. Természeti környezet: környezeti attitűdök, tájpreferencia, rekreáció A természeti környezet pszichológiájával (vö. Dúll 2001a; megjelenés alatt; Dúll–Dósa 2005) kapcsolatban két nagyobb területet vizsgálnak a kutatások: a környezeti attitűdöket (pl. elégedettség a környezettel, természetvédelem, környezeti problémák kérdése – lásd Holahan 1982e/1998) és a környezeti vagy tájpreferenciákat (Kaplan–Kaplan 1982), amelyeket a kutatások evolúciós nézőpontból értelmeznek: az elképzelések szerint a jelenlegi tájpreferenciák adaptivitásuk miatt alakultak ki (vö. „Környezet és alkalmazkodás” fejezet). A környezeti vagy természetiattitűd-vizsgálatok módszerükben szociálpszichológiaiak (sőt, e tekintetben a környezetpszichológiát egyértelműen alkalmazott szociálpszichológiai területnek tekinthetjük): attitűdöket mérnek valamely környezeti ágensre, tárgyra, viselkedésre vonatkozóan. Ebben a témában a környezetpszichológusok gazdag kapcsolatokat ápolnak a szociálpszichológián kívül a környezeti neveléssel, a katasztrófavédelemmel, a környezet-gazdaságtannal, a műemlékvédelemmel, a környezetesztétikával vagy a tájtervezéssel. A környezetiattitűd-vizsgálatok jellegzetes eredménye, hogy a nyugati kultúrákban – elsősorban a zsidó-keresztény hagyományokra visszavezethetően (Schultz et al. 2000) – a hosszú távú tájattitűdök negatívak, vagy legalábbis az emberek nem figyelnek kellően a környezet megóvására, míg a rövid távú természeti attitűdökhöz pozitív zöldélmények társulnak. Ennek a pozitív természetélménynek (Hartig–Evans 1993/1998) a fiziológiai és pszichológiai mechanizmusai alaposan feltártak. A kutatások szerint például a természeti környezet vizuális kollatív17 ingerjellemzői (pl. komplexitás, változatosság) az optimális, közepes tartományba esnek, míg az épített helyek magas ingerkomplexitás mellett alacsony változatossággal jellemezhetők (Krupat 1985). E kutatások eredményeiből következik az az elképzelés, amely szerint a természeti környezet gyógyító, pihentető jellege nem elsősorban abból származik, hogy megszünteti a túlélést fenyegető stresszállapotot, hanem elősegíti a szándékos figyelem (azaz koncentrációkapacitás) újratöltődését azáltal, hogy az ember – genetikai „felkészítettsége” miatt – az ilyen környezetek információs jellemzőit elhanyagolható figyelmi erőfeszítéssel képes kezelni. A természetes környezetekben tehát a spontán, erőfeszítéstől mentes figyelem miatt az ember szellemileg rekreálódik (Kaplan–Kaplan 1982; Dúll et al. 2009). A természeti környezet pszichológiáján belül külön szakterületet jelent a szokatlan, különleges és szélsőséges környezetek vizsgálata (Suedfeld 1987; lásd még a „Környezet és alkalmazkodás” fejezetet is), illetve a környezeti katasztrófák túlélése utáni pszichológiai folyamatok kutatása (Brown–Perkins 1992). Előbbi témához tartozik például a sarkvidéki szélsőséges környezeti és szociális feltételekhez való alkalmazkodás kutatása. A vizsgálatok eredményeként elméleti és gyakorlati ismeretek szerezhetők arról, hogy hogyan célszerű kialakítani ezeken a helyeken az épített környezetet úgy, hogy segítségére legyenek az embereknek a kemény 17

Vö. Berlyne (1971/1997).


elszigeteltséggel és bezártsággal való megküzdésben (Suedfeld 1987). A természeti katasztrófák nagyságuk, kontrollálhatatlanságuk, nehéz bejósolhatóságuk miatt kiterjedt hatást gyakorolnak a károsultak életére (Brown– Perkins 1992). Ilyen esetekben a hely- és tárgykötődés sérülése kapcsán bekövetkezett veszteségélményeket tárják fel a környezetpszichológusok, célzottan is segítve az élmények feldolgozását és a megingott környezeti ősbizalom helyreállítását.

1.6. 2.6 A környezetpszichológia viszonya egyéb tudományterületekhez A terület számos nem pszichológiai szakterülettel ápol szoros transzdiszciplináris kapcsolatokat, pl. az építészettel, az urbanisztikával, a földrajztudománnyal, a környezeti neveléssel, illetve a szociológia ágai közül a környezet-, a város- és a lakásszociológiával, a környezetantropológiával, a környezet-gazdaságtannal és a tájtervezéssel stb. (részletesen lásd „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetet). Érdekes kérdés a környezetpszichológia lélektanon belül elfoglalt helye. Részben az a jellemző, hogy gyakorlatilag minden alapkutatási és alkalmazott pszichológiai szakterülettel mutatkozik átfedés: az általános pszichológiától kezdve a munkalélektanon át a klinikai pszichológiáig. Korábban már említettük, hogy részben éppen sokparadigmás és multidiszciplináris jellege (Bonnes–Secchiaroli 1995), illetve a pszichológia főáramát jellemző laboratóriumi kutatásokkal szembeni kritikus hozzáállása miatt a környezetpszichológia jelenleg – némileg paradox módon – sok tekintetben nem illeszthető be egyértelműen a pszichológiai területek közé. Ezért néhány elméletalkotó (pl. Stokols 1995) és mi magunk is (Dúll 2001a; lásd „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetet) felvetettük korábban annak a lehetőségét, hogy valójában a környezetpszichológia nem is pszichológia a szó valódi értelmében. Problémafelvetésében, kérdésfeltevéseiben lélektannak tekinthető, de módszereiben, szemléletében (és nagyszámú nem pszichológus képviselőjét tekintve) viszont nem. Ennek az álláspontnak a hívei szerint tehát a pszichológia elnevezést leginkább problémameghatározási értelemben lehet alkalmazni a tudományterület megjelöléseként (Canter et al. 1988): a lélektan szó a terület érdeklődési körét jelöli, és valójában nem határolja be a tudományterületet (Stokols 1995). Másutt a modern környezetpszichológiát úgy határoztuk meg, mint olyan „multidiszciplináris terület[et], amely a szociofizikai környezet és az emberi viselkedés és tapasztalás kölcsönkapcsolatának, tranzakciójának pszichológiai és egyéb tudományos kvantitatív és kvalitatív módszerekkel történő vizsgálatára összpontosít” (Dúll 2001a: 310.).

1.7. 2.7 A környezetpszichológia hazai helyzete Az itthoni környezetpszichológiai kutatások 1995-ben indultak el az ELTE Kísérleti Pszichológiai Tanszékén, a jelen kötet szerzőjének vezetésével. Magyarországon a környezetpszichológia terén folyó kutatás gyakorlatilag általános pszichológiai előzményekben gyökerezett (Dúll 1990). 1999–2008 között működött az ELTE-n a Környezetpszichológiai Kutató és Oktató Munkacsoport, Dúll Andrea vezetésével, amelynek fő célkitűzése volt a környezetpszichológia létrehozása és elterjesztése18 Magyarországon. A formáció 2004–2008 között Környezetpszichológiai Műhely néven dolgozott ugyanott. Tevékenységünk eredményeként a környezetpszichológia a magyarországi egyetemi graduális és posztgraduális oktatás fontos részévé vált: a Környezetpszichológiai Műhely koordinálásában oktattunk az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Károli Gáspár Református Egyetem és a Szegedi Egyetem Pszichológiai Intézetének graduális és posztgraduális pszichológus képzéseinek keretében, a Corvinus Egyetemen, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem és a Szent István Egyetem építészeti graduális és posztgraduális kurzuskínálatában. Az ELTE-n, a Pécsi Tudományegyetemen és a Debreceni Egyetemen – ugyancsak az ELTE Környezetpszichológiai Műhelye és az ELTE Pszichológiatudományi Doktori Iskola Magatartáspszichológiai Programjának együttműködése keretein belül – több PhD-ösztöndíjas kutat környezetpszichológia témában. Kutatási eredményeink rendre megjelennek a hazai (lásd pl. Dúll–Szokolszky 2006) és újabban külföldi pszichológiai folyóiratokban. 2002 óta a Magyar Pszichológiai Társaság konferenciáin rendszeresen egész napos szimpóziumokat rendezünk. 2009-től a Műhely – továbbra is Dúll Andrea vezetésével – a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékén működik. A Környezetpszichológiai Műhelyben folyó vizsgálatainkban eleinte főként az elsődleges pszichológiai jelentőségű épített környezet (pl. az otthon) környezetpszichológiai kérdéseire, valamint metodológiai problémák kutatására összpontosítottunk (részletesen lásd Dúll–Székely 2003). Később kutatásaink sok irányban kiterjedtek: vizsgáljuk az otthoni környezet működésének zavarait (Sallay–Dúll 2006; Túry et al. 2006; 2008; Túry–Dúll 2008), a másodlagos territóriumokat (pl. munkahely, Dúll–Tauszik 2006), a város 18

A kutatásokat rendszeresen támogatta az OTKA.


pszichológiai kérdéseit (Lippai–Dúll 2003), a hajléktalanság és a migráció kapcsán pedig a helyveszteség problémáit (Horvát et al. 2006; „Helyváltoztatás és helyveszteség” fejezet). 2004-ben, a jelen kötet szerzőjének kezdeményezésére, népes tagsággal 19 alakult meg a Magyar Pszichológiai Társaság keretein belül a Környezetpszichológiai Szekció, amely célja a környezetpszichológiai kutató- és oktatómunka szervezése és lebonyolítása, a környezettel foglalkozó szakmák közötti együttműködés kereteinek biztosítása és a nemzetközi környezetpszichológiai szervezetekkel való kapcsolat ápolása.

1.8. 2.8 Kitekintés: a környezetpszichológia várható fejlődése Az utóbbi évek kutatásainak talaján körvonalazható a környezetpszichológia várható fejlődése (vö. Sundstrom et al. 1996). Az elméletek a kutatások nyomán egyre több kontextuális faktort tudnak magyarázni, és egyre szélesebb és többszintű (egyéni, csoportos, közösségi, kulturális) magyarázatokat képesek adni. Ezzel együtt valószínűleg a terület elméleti sokszínűsége sokáig fennmarad. Az empíriában – a rendszeres megfigyelésektől és az interjúktól kezdve a környezeti elrendezésbe, struktúrába való beavatkozáson át a részletes esettanulmányokig – várhatóan továbbra is uralkodni fog a terepmunka. A kutatások jól láthatóan kezdenek egymásra épülni, így a környezetpszichológiai tudás egyre inkább kumulatív jellegűvé válik. Erősödik a terület gyakorlatorientáltsága, elsősorban interdiszciplináris és kultúraközi együttműködések keretében. A fejlődés várható tendenciái mellett sok szó esik a terület képviselői előtt álló kihívásokról is (pl. Gifford 1997). Egyrészt fontos lenne például a kutatások egyértelmű átfordítása a gyakorlatba. Ebben a tekintetben – gyakorlatorientáltsága ellenére – a terület kialakulása óta számos nehézséggel küzd, bár már rengeteg sikeres példát tudunk felmutatni. Másrészt a kutatási módszereket szervesebben be kellene illeszteni a tranzakcionális szemléletbe. Harmadrészt, jobban össze kellene hangolni az elméleti elképzeléseket és a jelenségleírásokat annak érdekében, hogy a terület jóval egységesebb arculatot mutathasson. Végül, további tudományközi integrációra és elméletfejlesztésre van szükség.

1.9. 2.9 Összefoglalás A környezetpszichológia fiatal, világszerte fejlődő, életerős tudományterület, amely genuin módon használja mind az alaptudományi kutatásokat, mind a gyakorlati alkalmazást, mind tranzakcionális/kontextuális szemléletet a személy–környezet tranzakciók megértésére és az esetleges problémák kezelésére. Megállapíthatjuk, hogy már sokat tudunk a környezet–ember viszonyról, de még nem eleget – a terület képviselőit az motiválja, hogy segíteni lehessen a jobb, emberibb épített környezet tervezésében, kialakításában, fenntartásában és a kedvezőbb természeti interakciók elősegítésében.

19

A tagok között egyaránt van pszichológus, építész, filozófus, jogász, fiziológus és meteorológus.


5. fejezet 1. 3. Környezet és alkalmazkodás: (környezet)pszichológiai megfontolások 1.1. 3.1 Környezeti kompetencia A helyváltoztatás (lokomóció) az állatok életében a túlélés szempontjából kitüntetett jelentőségű és a legtöbb ön- és fajfenntartó viselkedésben (táplálék- és párkeresés, elrejtőzés, prédaszerzés, menekülés, harc stb.) nélkülözhetetlen. Ehhez a térben való hatékony eligazodásra, a tér „elsajátítására” van szükség. A tér tanulásában az emberszabásúaktól kezdve a lokomóció mellett a manipuláció egyre komolyabb szerepet kap. A tanulás eredménye természetes környezetben a környezeti kompetencia megjelenéséhez vezet. Természetes körülmények között az élőlény és környezete is állandóan változik. Az ennek eredményeként megfigyelhető fejlődése egész életen át tartó folyamat. Ez leginkább implicit formában történik, jóllehet az ember esetében a környezeti kompetencia fejlesztése formális, például iskolai keretben is történik (Stapp 1971; kötetünk „Edukációs helyszínek környezetpszichológiája” c. fejezete). A tanulás és a környezet tehát nagyon sok szempontból elválaszthatatlanok. A pszichológiában gyakran vizsgálják a környezetet, mint a tanulás kontextusát, feltételrendszerét, azonban azt is meg kell értenünk, hogy hogyan zajlik magának a környezetnek a megtanulása, mentális és viselkedéses birtokbavétele. Ehhez környezetpszichológiai szempontból nem elég csupán az emberi tényezők vizsgálata. A tranzakcionális, illetve ökológiai szemléletet követve, az élőlény és a környezet szoros kölcsönhatásából kiindulva, azokat az összefüggéseket érdemes vizsgálni, amelyek a mentális folyamatok és a környezeti sajátosságok között léteznek. A kérdésre visszatérek az Ökológiai észleléselméletek c. alfejezetben.

1.2. 3.2 Állatok téri tájékozódása: klasszikus és modern kutatások Az állatok téri tájékozódási képességét a pszichológiában hagyományosan útvesztő (labirintus) tanulási helyzetben vizsgálják. Az első labirintust az 1900-as évek elején Willard Stanton Small amerikai pszichológus építette a III. Vilmos udvarában, a Hampton Court Maze-ben látott bozótsövényes útvesztő mintájára, mégpedig abból a célból, hogy állatok (eleinte elsősorban patkányok, később majmok, csirkék stb.) intelligenciáját vizsgálja. Kutatási eredményeit két részletben 1900-ben és 1901-ben publikálta „A patkány mentális folyamatainak kísérleti vizsgálata” címmel. Small részletesen leírja, hogy az általa kialakított útvesztőben a patkányok milyen könnyen megtalálták az utat a bejárattól a kijáratnál levő táplálékig. Ekkor még maga Small sem volt tudatában annak, hogy egy új, igazán csak később kibontakozó tanuláskutatási módszert vezetett be. Small volt az első alkalmazója egy olyan módszernek, amelyet behaviorista alkalmazói Tolman (lásd alább) nyomán olyan népszerűvé tettek, hogy sokak számára az útvesztő-tanulás szinte a tudományos kutatás szimbólumává vált (Wozniak 1993). A behaviorizmus (lásd Pléh 1992) kibontakozása óta rengeteg kutatást végeztek és végeznek az állatok természetes környezetben is megmutatkozó kiváló tájékozódási és tanulási teljesítményének megértése céljából. A korai magyarázatok, amelyek asszociatív tanulásra, az inger–válasz (S–R) kapcsolatok kiépülésére, diszkriminációs ingertanulásra és/vagy motoros készségtanulásra épültek, nem bizonyultak kielégítőnek. Edward C. Tolman (1951a/1983) állatokkal kísérletezett, de a megalkotott elméletet az emberi tanulás magyarázatára szánta. Legtöbb vizsgálatában1 a helytanulást kutatta: patkányok tanulási teljesítményét vizsgálta útvesztők alkalmazásával, a kísérleti változókat pedig szisztematikusan variálta. Híres kísérleteinek egyikében a patkányok egy csoportjának a labirintusban mindig ugyanarra a helyre tették a táplálékot, ám az állatok a próbák során mindig véletlenszerűen más és más helyről indulhattak a megerősítés keresésére. Itt helytanulás történt. Egy másik patkánycsoport számára viszont a táplálék helyét változtatták, de úgy, hogy azonos fordulati mintázatot kelljen bejárniuk. Ez az útvonaltanulás. A helytanuló csoport, amelyik számára a táplálékot mindig ugyanoda helyezték, sokkal jobban teljesített, mint az útvonaltanuló csoport. Ez az eredmény alátámasztotta, hogy a megerősítés helyét tanulták meg térképszerűen, és nem a specifikus útvonalmenetet.

1

Lásd pl. Juhász (2007).


Tolman elképzelése szerint a tanulás az ingerek és a jelentésteli, célra irányuló viselkedések kapcsolata alapján alakul ki. Tolman korszakos jelentőségű felismerése szerint viszont a létrejött S–R kapcsolatot nem csupán a megerősítés formálja, hanem az elvárások, észleletek, reprezentációk, valamint a belső és külső környezeti tényezők, az ún. közbülső változók (Tolman 1951a/1983) együttese: „…a patkány, miután megtanult egy, az ételhez vezető utat az útvesztőben, képes arra, hogy lerövidítse azt egy új ösvényen keresztülvágva, vagy hogy egy teljesen új kezdőpontról jusson el a táplálékhoz. […] a tanulás inkább a viselkedési mező tárgyainak, elrendezésének és felszólító jellegének felfogásából áll” (Tolman 1951b/1983: 153.). Tolman szerint a tanulás folyamata általános törvényszerűségekkel jellemezhető: 1. a tanulás mindig elvárások mentén zajlik és célra irányult, 2. a cél elérése érdekében gyakran foglalja magába a környezeti tényezők használatát (pl. eszköz–cél elemzést), és 3. a szervezetek igyekeznek a legrövidebb és legkönnyebb utat választani a cél elérésére. Tolman kísérletei alapján úgy vélte, hogy a helytanulás nyomán térképszerű tudás, kognitív térkép alakul ki. „Az ingerek […] nem egyszerűen egy az egyben kapcsolódnak a kifutó válaszokhoz. Sokkal inkább igaz, hogy […] a bejövő impulzusok egy központi ellenőrző helyen a környezet egy közelítőleges kognitív természetű térképévé dolgozódnak át. Ez az útvonalakat és a környezeti kapcsolatokat utalásszerűen jelző térkép az, amely végül meghatározza, hogy az állat – ha egyáltalán reagál – milyen válaszokat fog kivitelezni” (Tolman 1948: 192.). Tolman elmélete sok tekintetben a kognitív irányzat egyik előfutára volt, jóllehet leginkább a mentális térkép (lásd alább) koncepció úttörőjeként tartjuk számon.

1.3. 3.3 Emlékezés helyekre Az állatok téri tájékozódásának kérdése mind a mai napig széles körben vizsgált terület. Egy jellegzetes, még mindig sok kutatót foglalkoztató probléma, hogy az állatok tájékozódását segítő kognitív térkép, azaz a téri emlékezet, mennyiben hasonlít, illetve tér el az ember mentális téri reprezentációjától. Köznapian fogalmazva azt is kérdezhetnénk, hogy a lovaknak van-e olyan képességük, hogy az istállóban felidézzék a bejárt útvonalakat. A kutatások szerint az emlékfelidézés az emberszabásúaknál alacsonyabb rendű állatok esetében helyhez kötött (vagyis a ló csak ott tájékozódik jól, ahol épp jár). Ezt a filogenetikailag ősibb, csak téri szerveződéssel bíró emlékezeti formát már Tolman is azonosította, és a mnemonizáció nevet adta neki. Az emberi emlékezetnek azonban sem térben, sem időben nincs ilyen kötöttsége. 2 A magyar pszichológia klasszikus alakjának, Kardos Lajosnak az állati emlékezettel kapcsolatos munkái alapvető jelentőségűek (Kardos 1988). Kardos a behaviorista tanuláspszichológiai hagyományok és módszerek (pl. labirintustanulás) kritikus alkalmazójaként három évtizeden át kutatta az állatok téri emlékezetét. A kutatási adatokra felépített elméletének lényege, hogy az állatok emlékezete képszerű, és ez a képtermészetű reprezentáció a dolgokat azok elhelyezkedésével (lokalizáció) együtt tárolja. A helytanulás eredményeként képszerű helyemlékezet jön létre. Kardos Lajos szerint az emlősök és a főemlősök (és különösen az ember) alapvető, térhasználatban is mutatkozó mássága a lokomóció (helyváltoztatás) és manipulációs tevékenység különbségeiből ered. Az emberi életmód és az ebből fakadó sematizációs lehetőségek miatt mindez alapvetően eltér az állatokétól (Pléh 1998).

1.4. 3.4 A téri tájékozódás idegrendszeri alapja: a hippokampusz (HPC) működése A téri memóriakutatások középpontjában sokáig az volt a két alapkérdés, hogy (1) a hippocampus-e az emlékezés legfontosabb anatómiai struktúrája, és (2) hogyan viszonyul egymáshoz a hippocampus működése és a kognitív térkép. Manapság már világos, hogy a HPC szerepet játszik mind a navigációban (tájékozódás, útmegtalálás), mind a deklaratív emlékezeti folyamatokban. Mára jól ismert, hogy a HPC helymezőnek nevezett területén működő helysejtek annyira szoros összefüggésben állnak a téri tájékozódással (a kutatások áttekintését 2

Vö. pl. Király (2007).


lásd Redish 2001), hogy ez a mező jelentheti a kognitívtérkép-szerű működés alapját (Eichenbaum–Buckingham 1990). Több vizsgálat is alátámasztja, hogy a helysejtek azonnal működésbe lépnek, ha az állat számára ismeretlen környezetbe kerül (1. ábra). 1. ábra: Kognitív térképezés: Téri környezet hippokampális reprezentációjának konceptuális modellje – a „kognitív térképezés” hipotézis szerint (Eichenbaum et al. 1999: 3. )

Ebből következik, hogy a HPC szerepe leginkább akkor nő meg, amikor az állat eltéved, ekkor ugyanis a hippokampális struktúrák irányítják a reorientációt, azaz korrigálják a navigációs rendszer hibáit. Az is bizonyított, hogy a HPC nagyon fontos a mindennapi események felidézésében, az ún. deklaratív memóriában is (Eichenbaum 2004). Kísérleti adatok támasztják alá azt is, hogy hippocampus-sérült patkányok csak egyszerű útvesztőket képesek megtanulni, bonyolult, sokválasztásos labirintusokat nem. A hippocampus sértésével (léziójával) az állatok elveszítik azt a képességüket, hogy megtanulják környezetük téri szerveződését. Ennek az az oka, hogy a HPC-ben történik az ingerek egyedi mintázatainak, az úgynevezett rugalmas konfigurális kapcsolatoknak a tanulása. Hippocampus-sérülés esetében az állatok csak egyszerű téri feladatokat tudnak megtanulni, feltehetően azért, mert ekkor az ingerek egységes egészként kezelhetők. Bonyolultabb téri elrendezésnél a konfigurációt részekre kell bontani, és ezek viszonyait kell felismerni (2. ábra). Ez azonban csak ép hippokampális rendszerrel lehetséges.

1. ábra: A téri környezet relációs kódolása (Eichenbaum et al. 1999: 12. nyomán) 37 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Ezeket az eredményeket a Morris-féle vízi útvesztőben (az útvesztőfajtákat bemutatja pl. Hodges 1996) végzett vizsgálatok (Eichenbeum–Buckingham 1990) is alátámasztják. A patkány egy medencében, tejjel átlátszatlanná tett vízben úszik. A medencében valamennyivel a vízfelszín alatt van egy pad, amelyhez az állat odaúszhat, és felmászhat rá (3. ábra). 1. ábra: Morris-féle vízi útvesztő

Ép HPC-vel rendelkező patkányok noha gyorsan megtanulják a pad helyét, a tejes vízben nem látják azt. Képesek ugyanis arra, hogy a medencén kívül észlelhető tereppontokhoz viszonyítsanak. HPC-sérült állatok csak a vízből kiemelkedő padhoz tudnak odaúszni. Ez azt bizonyítja, hogy az általános célorientációhoz – vagyis ahhoz, hogy az organizmus egy nem látható céltárgy felé haladjon emlékezet alapján – ép hippokampális rendszerre van szükség. A vizuális ingerek útmegtalálásban betöltött szerepére alább a vak emberek tájékozódása kapcsán A környezetészlelés nehezítettsége: érzékszervi problémák c. alfejezetben visszatérek. A kognitív térkép létrejötte és a hippocampus fiziológiai aktivitása közé azonban semmiképp sem tehető egyszerűen egyenlőségjel. Már patkány esetében sem csak a térreprezentáció a hippocampus feladata, jóllehet patkányoknál, eltérően az embertől, a lokomóciónak igen nagy a jelentősége, és a hippocampus itt döntően téri teljesítményeket irányít. A HPC működése a primátáknál, az embernél pedig különösen, a környezeti helyzet és a szervezet állapota (válaszai stb.) közötti kapcsolat, az úgynevezett helyzetmodell kialakulását és használatát támogatja meg (Redish 2001).

1.5. 3.5 Az ember téri viselkedése A lokomóció – mint fentebb említettem – a törzsfejlődés során állandó fejlődést mutat és egészen a főemlősökig kitüntetett jelentőségű a túlélésben. Az embernél a közvetlen helyváltoztatás jelentősége már korántsem ekkora. (Megjegyzendő, hogy az ökológiai elméletek a mozgás szerepéről gyökeresen másképp vélekednek – lásd alább.) Az ember érzék- és mozgásszerveinek viszonylagos korlátai mellett is nagyon ügyesen eligazodik környezetében. Ez azt jelzi, hogy a hatékony téri orientáció nem pusztán észlelési és/vagy mozgásteljesítmény. Humán környezeti kompetenciának nevezzük az embereknek azt a képességét, hogy hatékonyan és célirányosan tudjanak közvetlen környezetükkel bánni (Pedersen 1999). Az emberi környezeti kompetencia több összetevőből áll (Steele 1980; Pedersen 1999): (1) perceptuális komponens: ez a környezet lényeges jellemzőinek azonosítását, kiemelését, fontossági sorrendbe rendezését jelenti. (2) A kognitív komponens az észlelés során kiemelt tulajdonságok értelmezését, az így jelentésre szert tevő jellemzőknek a tárolását, szervezését és visszaidézését, azaz a környezeti tudást (aminek az egyik formája pl. az útmegtalálást segítő kognitív térkép), továbbá a saját környezeti lét tudatosságát (erre alább visszatérek) foglalja magában. (3) Az affektív komponens összetevői a környezet jellemzőire megjelenő pozitív és negatív érzelmi, illetve motivációs válaszok (pl. tetszés–nemtetszés, kíváncsiság, az „elveszve lenni” élménye), a viselkedéses reakciók (pl. megközelítés–elkerülés, praktikus készségek) és az előbbi összetevők között közvetítő személyes diszpozíciók 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

(személyiségjellemzők, elvárások, kognitív stílus, lelkiismeretesség stb.). A kutatási adatok szerint ezekben az összetevőkben számos nemi jellegzetesség (Pedersen 1999) és egyéni különbség (Séra et al. 1993) látható. Mégis, a feltárt különbségek ellenére ritkán fordul elő, hogy az emberek teljesen elveszítenék tájékozódási képességüket. Alapvető téri támpontok alapján egy adott környezetben többnyire még akkor is el tudjuk magunkat helyezni, ha alig áll rendelkezésünkre valódi téri információ arról, hogy hol is vagyunk. Azt többnyire tudjuk, hogy hol nem lehetünk. Felismerjük például, hogy városi környezet vesz-e körül bennünket, vagy sem. Ilyenkor az emberek minden hozzáférhető környezeti és pszichológiai forrást mozgósítanak annak érdekében, hogy egyre pontosabban lokalizálják magukat a térben. Az emberi térkoncepciókban „a dolgok a térben helyezkednek el” alapállás tűnik meghatározónak, ez adja a mentális terek vázát – ez alapján dönti el az ember, hogy mit tart a térhez tartozónak, mit választ ki a téri viszonyok közül az adott viselkedés kontextusaként. A továbbiakban ennek megfelelően tárgyaljuk a környezetészlelés, a környezeti kogníció és a tájékozódásban jelentős szerepű affektív, attitűdalapú változókat. Mint fentebb említettem, ezek a folyamatok a környezet pszichológiai felfogásában összefonódnak. Látható, hogy ez a megközelítés igen komplex, nem véletlen tehát, hogy több elméletalkotó környezetészlelésnek kizárólag ezen mechanizmusok összességét, mintázatát tekinti, és élesen szembeállítja a laboratóriumi kísérletekben vizsgált (inger)észleléssel (Holahan 1982c/1998).

1.5.1. 3.5.1 Mentális téri referenciakeretek Tversky (2003) többféle mentális téri referenciakeretet tárgyal, amelyek alapján saját magunkat elhelyezzük a térben. Az összetett, sokrétű mentális tér mindegyik kognitív alrendszere más működést szolgál, más téri elemeket és referenciakereteket foglal magában. Így bár feltehető, hogy mindegyiknek más a mentális struktúrája, valamennyit jellemzi a sematizáció. Ez csökkenti a memória terhelését, serkenti az információfeldolgozást, és lehetővé teszi a sokféle információ integrációját, igaz, némi hibázás és torzítás árán. A mentálisan reprezentált terek közül az egyik legjelentősebb a test körüli tér – az a tér, amelyből a környezeti dolgok, tárgyak, jelenségek láthatók és az aktuális pozícióból elérhetők. Tversky vizsgálatai azt mutatják, hogy a test körüli környezeti mozzanatok távolságának és irányának megítélése nagyon pontos, tehát az emberek könnyedén pozícionálják a testükhöz képest (ez ennek a térnek a referenciája) a tárgyakat. Tversky szerint a sajáttest-referenciájú feladatokban nyújtott teljesítmények arra utalnak, hogy egocentrikus referenciaként ezt a teret jól megtanultuk. A navigáció tere a statikus helyzetben érzékszervekkel közvetlenül nem befogadható tér, ahol jellemzően helyek között explorálva mozog az egyén. Az erről az allocentrikus térről kialakuló mentális reprezentációkat – amelynek alapelemei a tereptárgyak, az utak, a kapcsolatok és a csomópontok (ezekre alább visszatérek) – tárgyalja kognitív térképként a pszichológia. Számos kutatás foglalkozik ezen a témakörön belül azzal, hogy egy környezet mentális leképeződése közben annak metrikus információi – irányok, távolságok, tengelyek, lépték, méretek – jellegzetesen torzulnak (rövidítés, érzelmi jelentőség szerinti méretváltozás, pozícióeltolódás stb. jelentkezik). A tér tehát nem az eredeti metrikus adatokkal analóg módon, hanem inkább kategóriákba szerveződve, sémaalapú folyamatok útján reprezentálódik (részletesen lásd alább), elveszítve eredeti térképszerű jellegzetességeit. Pontosan ezek miatt az eltérések miatt vezette be Tversky (1993) a kognitív térkép kifejezés helyett a kognitív kollázs elnevezést.

1.5.2. 3.5.2 A téri eligazodás perceptuális problémái: a környezetészlelés A környezet észlelése az a folyamat, amely segítségével a közvetlenül jelen lévő környezetből érkező szenzoros bemenetet (input) felfogjuk és értelmezzük, megértjük (Holahan 1982c/1998). Ez a környezetben zajló hatékony viselkedés, vagyis a fent tárgyalt környezeti kompetencia alapja. Annak ellenére, hogy a környezet észlelése kitüntetett jelentőségű, az emberek a mindennapi életben hajlamosak ezt a folyamatot magától értetődőnek tekinteni. A téri kompetencia érdekes problémája ugyanis a környezeti tudatosság (vö. Leff et al. 1974). A környezet használata közben jellemzően nem tudatosulnak a terek, tárgyak tulajdonságai, és ahogyan korábban említettem, a környezeti kompetencia leginkább implicit módon fejlődik. Ennek oka leginkább a környezet – a jelen fejezetben korábban már tárgyalt – nagyon összetett, organizmust „körülvevő”, magába záró természetében rejlik. A percepció pszichológiai tanulmányozásában hagyományosan elsősorban az egymástól elkülönült tárgyak észlelésének szenteltek nagyobb figyelmet a kutatók; kevésbé vizsgálták azt, ahogyan az emberek a sok tárgyból és ezek viszonylataiból szerveződő összetett környezetet észlelik, például egy szobát, egy parkot vagy akár egy városrészt. A környezetpercepció kutatása minőségileg tér el a pszichológia hagyományos percepciókutatásától. Mint korábban említettem, az ember–környezettudomány szerint a környezetpercepció magában foglalja a környezet felfogásának (környezeti kogníció) olyan területeit is, mint a környezet jelentése vagy értékelése 39 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

(érzelmek, preferenciák, attitűdök – lásd alább). Az észlelés környezetpszichológiája ugyanakkor fontos forrásnak tekinti a tárgyészlelésről és az egyéb alapvető perceptuális jelenségekről szóló korábbi kutatásokat, és ezeket továbbgondolva igyekszik megérteni a perceptuális folyamatot az egészlegesen felfogott (moláris) fizikai környezet kontextusában. Egy korai példa az észlelési folyamatok kontextuális hatásának vizsgálatára Irving Biederman (1972/1989) érdekes kísérlete. A résztvevőknek rövid ideig diákat vetített különböző környezetekről (pl. utca, konyha). Minden képet két változatban mutattak be: egyszer egészben (koherens változat), máskor pedig darabokra vágva és a részeket összekeverve (kevert változat). A vizsgálati személyek feladata különböző tárgyak (pl. egy tűzcsap) azonosítása volt a kétfajta képeken. Fontos, hogy a felismerendő tárgyak ugyanazok voltak mind a koherens, mind a kevert változaton, és az azonosítandó tárgyat tartalmazó képrészlet mindig az eredeti helyén maradt. Biederman eredményei szerint a résztvevők sokkal pontosabban tudták azonosítani a tárgyakat a koherens képeken, mint a kevert képeken, még akkor is, ha megmondták nekik, hogy pontosan hova nézzenek a dián. Ebből az a következtetés adódik, hogy a jelentésteli kontextus elősegíti a tárgyak perceptuális ellentétben a hagyományos laboratóriumi kísérletekben használt tényleges téri viszonyaikból kiemelt, izolált (1978) ráadásul rámutatott, hogy a környezetészlelést inkább tekinthetjük aktív explorációnak (Gibson 1988), mintsem egyszerű megfigyelésnek vagy ingerek befogadásának. Az exploráció valódi környezeti kontextusban, például a városi mindennapi életben, a lét állandó velejárójának tekinthető. Ez főként az új beköltözők jellemzője, de a régi városlakók is folyamatosan felfedezéseket tesznek, hiszen egyetlen környezetet sem lehet teljesen megismerni, és ez a városra fokozottan igaz (Chapin–Brail 1969). A helyek folyamatos felfedezése, feltérképezése állandó feltétele a hatékonyan alkalmazkodó életvitelnek. Az exploráció aktív, vagyis az egyén nem passzívan szerez tapasztalatokat a környezetéről, hanem cselekvő részese a helyzeteknek, amelyekben céljai elérésére törekszik. Maga az exploráció is hat az akciókra, amelyekbe belekezd a személy, és a folyamat során az akciók maguk is módosítják mind a személyes és a csoportos jellemzőket, mind a környezeti jellegzetességeket – mindezen keresztül az egyén a környezetével való kölcsönkapcsolatban, tranzakcióban aktívan megteremti magának a helyzetet, amelyben a tapasztalatait szerzi. A környezetészlelés kutatása során tehát a kutatók a percepció fogalmát úgy definiálják, mint ami a perceptuális összetevőn kívül kognitív, képzeleti, érzelmi és értékaspektusokat foglal magába, és az egyén állapotán (szükségletek, viselkedés, motiváció, kognitív folyamatok stb.) kívül függ a környezet fizikai, interperszonális és kulturális aspektusaitól is. A környezetészlelés elemzésének – magának a perceptuális folyamatnak a lezajlásához hasonlóan – a személy–környezet rendszeren belül kell történnie. Ez a gondolatsor az ökológiai észleléselméletekhez vezet el bennünket. Ökológiai észleléselméletek Az „ökológia” kifejezést a 19. század közepén Ernst Haeckel német biológus alkotta. Az új fogalommal az élőlények és az őket körülvevő élő és élettelen környezet között fennálló rendszerszerű kölcsönhatások vizsgálatára utalt. Haeckelre és az őt követő német biológusok ökológiai szemléletére is erősen hatott a darwini evolúció tana. Az evolúciós és ökológiai gondolkodás a mai napig sok tekintetben átfedik egymást, de az ökológiai problémafelvetés középpontjában nem a szelekció – adaptáció kérdései, hanem az élőlény és az őt körülvevő környezet rendszerjellegű egymásrautaltsága áll. Az ökológiai pszichológiai elméletek szerint az adott élőlényt annak természetes környezetében kell szemlélni. Az ökológiai szemlélet egyik legnagyobb hatású úttörő képviselője James J. Gibson volt, aki pályafutása során fokozatosan építette fel ökológiai pszichológiáját (vö. Szokolszky–Dúll 2006). James Gibson (1979) és követői ökológiai nézetének lényege, hogy az észlelés nem az élőlényben zajló folyamat – vagyis nem belső, kognitív folyamatként kell megközelíteni –, hanem az állat–környezet rendszerben történik. Így a vizuálisan és a többi észlelési modalitáson keresztül felvehető információt kell azonosítani az észlelő–környezet rendszer szintjén. Ennek megfelelően a percepció nem más, mint a környezeti információ aktív felvétele. Ez a közvetlenpercepcióelmélet. Gibson munkái a pszichológiában egyedülállóak abban a tekintetben, hogy gyakran mélyebben tárgyalják az élőlény (ember, állat) számára látható ökológiai környezetet, mint például a látás fiziológiáját. A klasszikus pszichológia dualista álláspontja szerint az élőlény és környezete logikailag teljesen különálló. Fentebb utaltam rá, hogy a mozgás és aktivitás kérdésében (is) eltérés van a közvetett- és a közvetlenészleléselméletek között. Első ránézésre mindkét megközelítés aktívnak tételezi a megfigyelőt, ám lényegesen különböznek abban, hogy ezt hogyan értik. A kognitív teóriák szerint az észlelő aktivitása mentális (gondolkodási, emlékezési stb.) konstruktivitást takar: vagyis az organizmus mentálisan aktív megalkotója a perceptuális tartalmaknak. A közvetlenészlelés-elmélet képviselői viszont azt tartják, hogy az észlelő a környezete tényleges explorálásában (látás, hallás, ízlelés, szaglás és tapintás) aktív, és mindez mozgás közben történik. Az egyén eszerint aktív megszerzője az információnak, sőt, ha például az információ nem elégséges az 40 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

adekvát viselkedéshez, az egészséges, aktív észlelő olyan aktivitásokba, aktív explorációba fog bocsátkozni, ami (még) több információhoz való hozzájutást biztosít a számára (Michels–Carello 1981). Az aktív explorálás, a „lábon gondolkodás” (thinking on feet – Braddon 1986) során az egyed a környezeti tárgyak változatlan fizikai tulajdonságait, ún. állandó (invariáns) funkcionális jellegzetességeit – például egy kő keménysége és szilárdsága – térképezi fel, azaz tanul. Többek között ezért szolgál az észlelésben lényeges adaptív funkciókat az aktív exploráció, a környezet felderítése: a tárgyak funkcionális tulajdonságait, az affordanciákat (affordance, megengedés – Gibson 1977; 1979) észlelve az egyed képes lesz meghatározni azt, hogy mire valók a környezet különböző alkotórészei: egy vízszintes felület például megfelel a járás, az ülés vagy a rápakolás számára, azaz „járható”, „ülhető” és „pakolható”. Mivel – az ökológiai pszichológusok szerint – a jelentést közvetlenül a környezetből észleljük, így a környezeti észlelésnek számos olyan nem tanult jellemzője van, ami csecsemőkortól a szervezet válaszrepertoárjának része. Ezt igazolja például a vizuális szakadék helyzet (Gibson–Walk 1960). 4. ábra: Vizuális szakadék helyzet

A vizuális szakadék (4. ábra) egy lapos felszín, ami üveglapban folytatódik, és így az üveglap kezdetéhez érve – mivel úgy tűnik, mintha ott vége lenne a felszínnek – a hirtelen esés illúziója keltődik. A vizsgálatok eredményei szerint a születésük után azonnal lábra álló állatok (például kecske) azonnal elkerülik a „szakadék” szélét. A csecsemők – amint képesek a mászásra – szintén elkerülik a szakadékot. Az ökológiai elmélet szerint ez úgy értelmezhető, hogy addig, amíg a gyerek nem képes a helyváltoztatásra, nincs szüksége erre a perceptuális információra. Amint azonban a lokomóció képessége megjelenik, felszínre kerül a mélység közvetlen észlelésének képessége is, ami bizonyos fajoknál (pl. az embernél is) a veleszületett környezeti viselkedésrepertoár része. Mindebből egyáltalán nem következik, hogy az ökológiai pszichológusok tagadnák a tanulás szerepét a környezetészlelésben. James és Eleanor Gibson (1955/1975) szerint a perceptuális tanulás úgy zajlik, hogy a környezettel való kölcsönhatás során az észlelő egyre több információt tud megkülönböztetni és felvenni. A perceptuális tapasztalatnak tehát nem az ingerek jelentéssel való ellátásában, konstruálásában van szerepe (mint azt a kognitív észleléselméletek tételezik), hanem egyszerűen a környezetben elérhető információk jobb felhasználásához szükséges. Az ökológiai és a kognitív pszichológia viszonya napjainkban Az ökológiai szemlélet kezdetben heves vitában állt a kognitív pszichológia képviselőivel (Mace 1977; Fodor– Pylyshyn 1981). A későbbiekben – az alternatív fizikai, biológiai szemléletmódok (lásd Gibson 1979/1987; Reed et al. 1985) megjelenésével párhuzamosan – a két nézetrendszer közeledni kezdett (pl. Baron 1981). Az ökológiai pszichológusok közül Cutting (1987) például feltételezi bizonyos mentális struktúrák működését a percepcióban. A kognitív pszichológia változását pedig jól tükrözi alapítója, Ulric Neisser véleménye, aki szerint a modern agykutatás előretörése nyomán könnyen elavulttá válhatnak a megszokott kognitív tudományi nézetek (idézi Szokolszky 1997/98). Neissernek igaza lett: a szigorú, tisztán mentális konstrukcióra építő kognitivista pszichológiát egyre inkább felváltja egy alternatív kognitivista szemlélet, ami szerint a kognitív működés egy időhöz és anyaghoz (testhez, fizikai és biológiai szubsztrátumhoz) kötött dinamikus rendszer folytonos, önszerveződő jellegű, ám a környezettel összehangolt állapotváltozása. Rövidebben megfogalmazva:


a kogníció észleléshez és környezethez kötött, a kognitív tevékenység a globális agy–test–környezet rendszer produktuma (vö. Clark 1999a; 1999b). Ökológiai validitás Bármilyen kutatási módszerrel is vizsgálják a környezetészlelés folyamatait a kutatók, az egyik legfontosabb – a környezet ökológiai szemléletű kutatásait általában érintő – módszertani probléma az ökológiai validitás (hétköznapi érvényesség) kérdése (Brunswik 1956). Az ökológiai érvényesség eredeti formájában a valós és az észlelt helyzet korrelációjára vonatkozott, ami a kísérletekkel kapcsolatban olyan problémaként merül fel, hogy a laboratóriumi eredmény megfelelően általánosítható-e nem kísérleti, azaz a való életben kialakuló helyzetekre. Sokak szerint a laboratóriumban végzett pszichológiai kutatás ökológiai érvényessége általánosságban sem túl nagy, de ez a probléma különösen izgalmas a környezetpszichológiai vizsgálatokban. Mivel a környezetpszichológiát a valódi környezetből származó tényleges problémák hívták életre, képviselői között általában elfogadott az a nézet, hogy a kísérletes laboratóriumi eredmények gyakorlatilag nem általánosíthatók közvetlenül a tényleges személy–környezet tranzakciós folyamatokra (Proshansky 1981). Emiatt a környezetpszichológusok inkább csak akkor kísérleteznek laboratóriumban, ha egy elméletet tesztelnek. Gyakrabban zajlanak terepmegfigyelések, terepkísérletek, kvázi-kísérletek, illetve – speciális feltételek mellett – szimulációk. Az ökológiai validitás problémáját egy érdekes és gyakran vizsgált környezetészlelési hatás kísérleti vizsgálatain szemléltetem: az úgynevezett forduló-hatás (angularitás) lényege, hogy egy megtett út hosszának észlelését befolyásolja az útközben felbukkanó kanyarodó fordulók észlelt száma – a több jobbra fordulást tartalmazó utakat általában hosszabbnak észleljük (Sadalla–Magel 1980). A jelenséget sokan vizsgálták és sokféle magyarázatot adtak rá. Néhányan (pl. Sadalla–Magel 1980) a térbeli irányváltoztatások számának növekedésével magyarázzák a hatást, és összefüggésbe hozzák az agyféltekékkel. Mások (pl. Thiel 1970) szerint a több forduló több ökológiai értelemben vett „eseményt” jelent. Az ökológiai események három kategóriája Thiel szerint az „ösvény-események” (az út során megjelenő fordulók után más út-jellemzők állnak elő), a „hely-események” (a környezet változásai minőségileg különböző területeket jeleznek) és a „látószögesemények” (változó perspektívák tárulnak fel útszakaszokról, helyekről). Eszerint a megnövekedett eseményszám feldolgozása miatt észleljük hosszabbnak a kanyargós útvonalat. A probléma még nem megoldott, és a jelenség részletes tárgyalása itt messzire vezetne, viszont érdekes jelenség, hogy míg felnőttekkel a hatást többnyire igazolják, gyerekekkel végzett vizsgálatokban gyakran nem mutatkozik meg a forduló-hatás (Herman et al. 1986). Itt érkezünk el a módszertani megfontolásokig, pontosabban az ökológiai validitás kérdéséig. A gyerekek mindennapi környezetészlelését vizsgáló kutatásokban jellemzően különböző léptékű téri modelleket alkalmaznak. Nagyon alaposan vizsgálni kell ezekben az esetekben, hogy a környezetmodellek észlelése ugyanolyan percepciós készségeket követel-e, mint a hétköznapi környezetekben való exploráció. Ez jellegzetesen ökológiaivaliditás-probléma. Lényegében ugyanezzel a kérdéssel szembesülünk a szimulált és/vagy virtuális környezetek észlelésének vizsgálata kapcsán. A környezetpszichológiában ugyanis a kísérleti kontroll hiányának ellensúlyozására alkalmazott gyakori kutatási stratégia a valós környezetek szimulálása (Bosselmann–Craik 1987), vagy virtuális környezetek használata (Belingard–Péruch 2000). Ezek a technikák nagyon kedveltek az ember–környezet tudományban, mivel kiváltják a kísérleti technikát úgy, hogy közben lehetővé válik a környezet változóinak jól tervezhető és rugalmas kontrollja, és megfelelő a statisztikai elemzés megbízhatósága (ugyanis a szimulált terekben végzett méréseknek a valós környezeti helyzeteknél nagyobb lehet a belső validitása – lásd Holahan 1982c/1998). Ugyanakkor viszont markánsan jelentkezik az ökológiai érvényesség problémája. A kutatások egy csoportja szerint a virtuális környezetek értékes kutatási eszközök mind az elméleti, mind az alkalmazott kutatásban, mivel a szimulált környezetekben szerzett téri tudás átvihető a valódi környezetekre. Egy vizsgálatban (Tlaukaa et al. 2005) például kimutatták, hogy amennyiben virtuális környezet (számítógép útján szimulált áruház) virtuális bejárásával zajlik a téri információk megszerzése, akkor a férfiak jellemzően jobban teljesítenek a nőknél. A kutatások többsége szerint a férfiak általában is felülmúlják a nőket a téri teljesítményt mérő tesztekben (lásd pl. Coluccia–Louse 2004; Choi et al. 2006; Iachini et al. 2009; Chen et al. 2009):) – a tájékozódásban mutatott nemi különbségekre alább visszatérek. Mások viszont (pl. Rossano–Moak 1998) nem találtak ilyen hatást. Az ellentmondások feloldására a természetes és a mesterséges feltételek összehasonlítása céljából több módszertani vizsgálat (pl. Liben et al. 1982) irányult. Fontos különbség a modellek, szimulációk és a valódi környezet észlelése között, hogy mivel a modell a környezet külső reprezentációja, így észlelése számos olyan szimbolikus folyamatot igényel, amelyre nincs szükség a mindennapi környezetek észlelésekor, és fordítva: a valós környezetek explorációja során a közvetlen észlelés mechanizmusai nagyon eltérnek a szimulált modellekben szükséges percepciós tevékenységtől. Egy további különbség, hogy a modellek és a hétköznapi környezet eltérő elvárásokat támaszt az alanyok – főleg a kisgyermekek – felé, és ennek eredményeképpen nem zárható ki, hogy a különböző feltételek különböző 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

cselekvéseket eredményeznek (Heft 1988). Mindezeket figyelembe véve, a szimulációs kutatások (pl. a korábban idézett, gyerekekkel végzett angularitásvizsgálatok) eredményeiből legfeljebb azt a következtetést lehet levonni, hogy az eredmények (az idézett példában a fordulóhatás-helyzet a gyerekekkel kapcsolatban, Herman 1988) bizonytalanok, és a hipotézis megfelelő ellenőrzésekor figyelni kell az ökológiai validitás kérdésére.

1.5.3. 3.5.3 Bizonytalan, szokatlan, szélsőséges környezetek A környezetpszichológia tranzakcionális alapvetése szerint – mint minden más ember–környezet rendszer működés esetén – a környezetészlelés vizsgálatakor is egyszerre kell figyelemmel lenni a személy és a környező világ sajátságaira. Az emberek annak megfelelően reagálnak környezetükre, ahogyan azt korábbi tapasztalataik és tudásuk alapján észlelik és értelmezik. Mindezek implicit és explicit tanulási formák keretében alakulnak ki. A környezetpercepció megértéséhez azonban azt is tudnunk kellene, hogy vannak-e olyan környezeti információk, amelyeket valószínűbben fogunk fel érzékszerveinkkel, milyen tulajdonságok mentén írhatók le ezek, miként férünk hozzájuk, hogyan használjuk és hogyan tároljuk őket, illetve miként reprezentálódnak ezek az információk. Legtágabban azt kérdezzük, hogy milyen ember–környezet kölcsönfolyamatok útján alakítjuk, választjuk ki és tartjuk fenn a viselkedésünkkel az olyan környezeteket, amelyek összhangban vannak kognitív, motivációs és viselkedéses állapotunkkal (Altman 1975). Abból indulunk ki, hogy a környezetből kiszűrt információ bizonyos szempontból megfelel a benne lévő személy céljainak és szándékainak, azaz fennáll a személy–környezet összeillés. Az ilyen széles értelemben vett, ökológiai-tranzakcionális környezetészlelési folyamatok empirikus kutatásának egyik típusa éppen ezért a sajátos, nem hétköznapi jellemzőkkel leírható bizonytalan, szokatlan, szélsőséges személy–környezet rendszereket kutatja. Bizonytalan környezetek A környezeti bizonytalanság más tranzakcionális jellemzőkhöz (lásd alább) hasonlóan egyaránt személyi és környezeti dimenzió is, azaz egyszerre tekinthetjük a környezeti tudás különböző mértékű hiányának, illetve alacsony környezeti bejósolhatóságnak és kontrollálhatóságnak is (Gärling et al. 1998). A környezet arousalkeltő, kollatív tulajdonságai (Berlyne 1960; 1971/1997) közé tartozik a bizonytalanság is. Ezekre az úgynevezett kollatív változókra vonatkozó kutatások adatai szerint a bizonytalanság adott feltételek mellett pozitív hatású lehet. Ennek oka, hogy az emberek igénylik, hogy értelmet adjanak az őket körülvevő dolgoknak, hogy értsék az őket körülvevő világot, de közben szükségük van környezeti kihívásokra is. Számos vizsgálat igazolja, hogy a legkedvezőbb helyzet az, amikor a környezet sem nem túl bizonytalan, sem nem túl egyértelmű. Bizonyos magyarázatok szerint ennek hátterében az optimális arousal-állapot állhat (lásd Küller 1991/1998). Berlyne elmélete a pszichológia több területén tovább él, így kiterjesztették a természetes környezetek preferenciájának magyarázatára is (erre később az „Evolúciós tájpreferencia-elméletek” c. részben visszatérek). Szokatlan, szélsőséges környezetek A szokatlan és/vagy szélsőséges környezetek vizsgálatát a Hebb és munkatársai által az 1960-as évek elején elindított szenzoros deprivációs kutatások inspirálták. A klasszikus szenzoros deprivációs kísérletekben (lásd pl. Hebb 1978/1983) a résztvevőket tartós ingermegvonásnak teszik ki: a személy egy-két napon át sötét, csöndes helyiségben mozdulatlanul fekszik, esetleg folyadékban lebeg, az érzékszerveit elszigetelik a külvilágtól (szemét bekötik, fülét bedugják stb.), így semmilyen külső behatás nem éri. A vizsgálatok kezdettől ellentmondásos eredményeket hoztak: számos kutatásban az alanyok nyugtalanságot, túlzó érzelmi reakciókat mutattak, nehezükre esett, hogy tisztán gondolkodjanak, nem tudtak megfelelően koncentrálni, zavart volt az észlelésük, EEG-aktivitásuk megváltozott (megnőtt az alfa-tevékenység), GBR-adataik és egyéb fiziológiai mutatóik erős stresszreakciót jeleztek, torzult a saját test észlelése, és számos esetben hallucinációik voltak. Állatok (felnőtt patkányok) esetében a depriváció még fokozottabb hatásait mutatták ki: néhány hónapig unalmas, ingerszegény környezetben tartva őket, a patkányok teljes agytömege elsősorban az okcipitális lebenyben mutatkozó csökkenésből eredően számottevően kisebb lett. Ismét ingerdúsabb környezetbe kerülve, a változások helyreálltak (lásd Küller 1991/1998). Néhány fiziológus – mint később kiderült, túlzóan – azt állította, hogy a nagyvárosok monoton hatásokat közvetítő lakótelepein élő emberek esetében hasonló deprivációs hatások lesznek várhatók (pl. Ingvar 1974, idézi Küller 1991/1998). A korai laboratóriumi eredményeket nem erősítették meg teljes mértékben a későbbi vizsgálatok: például néhányan pozitív kapcsolatot találtak a szenzoros ingermegvonás és a kreativitás fokozódása között (Forgays–Forgays 1992), nem mutattak ki élénk fiziológiai stresszreakciókat (Barabasz–Barabasz 1985), sőt – bizonyos egyéni különbségekkel – relaxációt, ellazulást éltek meg a résztvevők (Forgays–Belinson 1986). Abban azonban a kutatók egyetértenek, hogy az agytörzsi hálózatos állomány (formatio reticularis) által közvetített háttér-ingerlés (arousal) optimális szintje kiemelten fontos az egyén normális működésének biztosításában (Suedfeld 1987); sem a környezeti alulingerlés, sem – későbbi kutatásokban ezt is vizsgálták – a túlzott stimuláció nem biztosít megfelelő hátteret az adaptív viselkedéshez. A 43 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

szenzoros ingerdepriváció laboratóriumi vizsgálatai környezetpszichológiai szempontból azért jelentősek, mert számos, a mindennapi életben is előforduló ingermegvonásos helyzetben (pl. hosszú vonatozás vagy hajóút, autópályán történő vezetés, monoton munkahelyi környezet stb.) előforduló jelenségre is magyarázatot kínálnak (lásd alább).

1.5.4. 3.5.4 Ambiens ingerek és szokatlan környezetek: ambiens stressz Az ambiens ingerek a környezet nem vagy nehezen tudatosuló jellemzői, például a fényviszonyok, zaj, levegőszennyeződés, hőhatások stb. Ezekkel kapcsolatban számos laboratóriumi és terepkísérletet végeztek a kutatók, ugyanis ezen a területen viszonylag jól operacionalizálhatók a független és függő változók, és világos ok-okozati mintázatok mutathatók ki. A kezdeti időktől sok kutatás igazolta például, hogy a zajos környezet rontja az olvasási vagy egyéb iskolai teljesítményt (Bronzaft–McCarthy 1975), ilyen helyzetben romlik a társas ingerekre való emlékezés (Cohen–Lezak 1977), csökken a másokkal szembeni segítőkészség (Page 1977). Terepkutatások szerint a közlekedési zaj fokozódásával csökken a gyalogosok ébersége (Korte–Grant 1980), és így nőhet a balesetveszély. Az unalmas, figyelemelterelő vagy nem biztonságos környezetek az irányított figyelem fokozott és így kimerítő használatát igénylik, és végül mentális kimerültséghez vezetnek (ami például az agresszió fokozódásának hátterében állhat, Kuo–Sullivan 2001), míg a változatos, optimális kollatív ingerlést jelentő környezetek – elsősorban a természeti környezet – pihentető, feltöltő, rekreációs jellegűek (Kaplan 1987a – lásd alább). Fontos, hogy az ambiens ingerek, így a zajok (vagy a látvány) fontos környezetalkotó elemek is, például a nagyobb városokban kialakul az emberek városi „hangidentitása” (sonic identity, Southworth 1969), illetve a városi zaj a környezet egységességéről, kongruenciájáról is információt ad a városlakók számára (Ge–Hokao 2005). A zaj és általában az ambiens ingerek természetesen nem elszigetelten ható környezeti tényezők. Egy vizsgálat (Hygge–Knez 2001) például a zaj, a hőmérséklet és a megvilágítás összeadódó hatását vizsgálta a kognitív teljesítményre, és azt a mintázatot találták, hogy a figyelmi folyamatok a zaj által kiváltotta arousalnövekedés nyomán gyorsabbak voltak, a zaj és a hőmérsékleti hatások interakcióban befolyásolták szövegek hosszú távú felidézését, a zaj és a megvilágítás mértéke pedig interakcióban hatott érzelmi jelentésű szavak kötetlen felidézésére. Ez az eredmény nem illeszkedik a teljesítmény hagyományos arousal-modelljével és a fordított U-alakú görbével (lásd Urbán–Dúll 2008). Ezek a vizsgálati eredmények felhívják a figyelmet a bonyolult környezeti ingermintázatok és az ambiens stressz (Campbell 1983) összetett, kontextuális elemzésének szükségességére. Az ambiens stressz fokozottan nyilvánul meg szélsőséges környezetekben (sarkkutató állomásokon, tengeralattjárókon stb.). Első látásra talán nem világos, hogy miért érdemes ezeket a környezeteket vizsgálni, hiszen nem gyakori, hogy a hétköznapi emberek ilyen helyekre kerülnek, vagyis úgy tűnhet, hogy az extrém környezetekben szerzett adatok nem sokat mondanak a hétköznapi környezetészlelésről. Azonban tudnunk kell: amellett, hogy a szélsőséges környezeti ingerlés és a személy tranzakciója terepfeltételek között ezekben a terekben jól vizsgálható, a szélsőséges környezeti és szociális feltételek esetén megjelenő észlelési folyamatokból számos dologra lehet következtetni az átlagos percepciós folyamatokra vonatkozóan is (vö. Suedfeld 1998). Mindennapi helyzetnek számíthat például egy hosszú vonatozás, ahol – enyhébb formában – számos jelenség (módosult tudatállapot, időélmény-torzulás, emlékezeti torzítás stb.) megjelenik, ami például egy mélytengeri expedíció során szélsőséges módon jelentkezik. A sarki és sark körüli területeken végzett kutatások két fő iránya: (1) az állandó kutatóbázisok épített környezete kialakításának értékelése, és (2) a szélsőséges, zord sarki környezetekben hosszú távon zajló emberi alkalmazkodáshoz kapcsolódó pszichológiai és élettani stressz tanulmányozása. Egy példa: egy 1997-ben, Grönland legmagasabb pontján létesült új kutatóállomáson folytatott longitudinális vizsgálatról számol be Yan és England (2001). A kutatóállomás megfelel az „elszigetelt és zárt környezet” (isolated and confined environment = ICE) kritériumainak: a környezetből nem érkezik változatos érzékszervi stimuláció, jellemző az éjszakák és a nappalok szélsőséges váltakozása, sajátos ambiens környezeti feltételek (pl. zaj, akromatikus színélmény dominanciája) vannak jelen, azonos és monoton a szociális ingerlés, a magánszféra szabályozása nehezített stb. (lásd Suedfeld 1987). Ennek következtében számos markáns pszichológiai jelenség (alvászavar, emésztési problémák, tudatállapotváltozások, társas konfliktusok stb.) lép fel a szélsőséges körülmények között huzamosabb ideig tartózkodók körében. Az ilyen környezetekhez történő alkalmazkodás több hónapot is igénybe vehet (lásd pl. Suedfeld– Mocellin 1987). Az említett vizsgálatban (Yan–England 2001) a kutatóállomás épített környezetének számos fizikai sajátosságát (térkialakítás, térszerkezet, a visszavonulási lehetőségek, a környezet egyedivé tételének lehetősége, rugalmasság) és a belső ambiens környezeti feltételeket (színek, megvilágítás, zaj, hőmérséklet, páratartalom) is felmérték és olyan függő változókkal hozták kapcsolatba, mint a percepció, motiváció, érzelmek, elvárások és a depresszió. A környezeti feltételekhez és a populációhoz megfelelően módosított önjellemzéses mérőeszközöket alkalmaztak. Néhány érdekesebb eredmény: a sarkvidéken és sark körüli területeken huzamosabb zajló élet elkerülhetetlen kihívásainak egyikét jelentik a színek, pontosabban azok 44 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

hiánya, vagyis hogy a táj minden eleme akromatikus színezetű (fehér, szürke). Az emberek ilyen környezetben nagyon hiányolják a természeti körülmények között gyakran előforduló színeket, leginkább a zöldet. Így a kutatóállomás külső-belső falainak kékeszöld színe egyöntetű tetszést aratott a használók között. A másik kritikus környezeti jellemző a sarki és sark körüli területeken a nappalok és az éjszakák szélsőséges váltakozása, valamint az, hogy november közepétől február közepéig nincs természetes megvilágítás, napfény a helyszínen, ami az épített környezeten belül a világítás kialakítását az egyik legfontosabb kérdéssé emeli. Ezért erre különös hangsúlyt kell fektetni az ilyen környezetek tervezésekor. A sarki és sarkvidéki területeken a zaj is komoly probléma, olyannyira, hogy alvászavart okozhat és a magánszféra szabályozását is megnehezítheti. A legfontosabb zajforrások a kinti nagy sebességű szél, az emberi neszek és a gépek zaja. Az eredmények azt mutatták, hogy a kint–bent közötti zajszigetelés (vagyis a külső zaj házba való bejutásának megakadályozása) mellett a belső, szobák közötti hangszigetelésre is nagy gondot kell fordítani, ugyanis hosszú időn át teljesen elszigetelten és bezártan élni csökkent toleranciát eredményezhet a nemkívánatos külső és belső ingerekkel szemben, tehát akár a szomszédos szobákból beszűrődő nemkívánatos hangok és a gépi berendezés zaja is komoly stresszhez vezethetnek. A környezetészlelés kutatói a módszertani nehézségek ellenére számos kérdésre keresik a választ (Golledge 1987): melyek azok az információk, amelyeket észlelünk, azaz kiemelünk a környezetből? Ez a probléma úgy is megfogalmazható, hogy a külső környezet mely téri jellemzőit fogjuk fel. Ökológiai szempontból hogyan történik az információk észlelése, tárolása, előhívása és használata? Milyen perceptuális kapcsolat van a környezet megismerése (téri kogníció) és a tényleges téri viselkedés között? Hogyan alkalmazhatók a környezetészlelés és -megismerés kutatásának eredményei a gyakorlati tervezéshez és az épített környezet kialakításához, fenntartásához? Az említetteken kívül természetesen még rengeteg további kérdés ösztönzi a környezetpszichológusokat arra, hogy a környezetészlelés (valamint a környezeti kogníció és környezeti érzelmek – lásd alább) interdiszciplináris területeit kutassák.

1.5.5. 3.5.5 Humán környezeti kogníció: eligazodás, úttalálás a térben Az emberek térben való eligazodásának alapját annak a világnak a belső modellje adja, amelyben élünk (Golledge–Stimpson 1997). A humán téri orientáció (tájékozódás) az a képesség, amely alapján az emberek észlelik a környezethez viszonyított elhelyezkedésüket (Evans–Gärling 1991), azaz felismerik magukat és azonosítják helyzetüket egy terület kognitív térképén szereplő pontok vagy referenciarendszerek viszonylatában (Golledge 1987). Az emberi tájékozódás alapja a humán kognitív térképezés, amely „egy pszichológiai átalakítások sorozatából álló folyamat, amely útján az egyén megszerzi, tárolja, felidézi és dekódolja az információt a jelenségek viszonylagos elhelyezkedéséről és tulajdonságairól a mindennapi téri környezetében” (Downs–Stea 1973: 7.). Az összetett humán téri viselkedés alapját képező kognitív térkép egyszerre szolgálja az állatoknál is meglevő téri kogníciót (spatial cognition – ezt fentebb már tárgyaltuk) és a csak az emberre jellemző környezetkogníciót (environment cognition, Kitchin 1994), vagyis egyaránt magába foglalja a hely struktúráját, jelentésteli alkotóelemei viszonyait, jellemzőinek emlékezeti tárolását, szervezését, (re)konstruálását, az ezekhez való hozzáférést, valamint a környezettel kapcsolatos viszonyulásokat (Holahan 1982b/1998). A kognitív térképezés az emberi viselkedésben mindennapos: jelen van minden téri választásban és útmegtalálásban, például a közlekedési útvonalakkal vagy módokkal kapcsolatos környezeti döntések során (Bronzaft et al. 1976), vásárláskor, amikor egy árut keresünk a boltban (Dogu–Erkip 2000), vagy az új környezetek kiválasztása és az azokhoz való alkalmazkodás kapcsán költözéskor vagy bevándorlás esetén (Horvát et al. 2006). A környezeti megismerés vizsgálata mára a környezetpszichológia egyik legfontosabb kutatási területévé nőtte ki magát, de intenzíven érdeklődnek a téma iránt a földrajztudósok, az építészetek, várostervezők, szociológusok is (Letenyei 2005a; 2005b; lásd alább 5. ábra is). A kutatások hagyományosan két irányban folytak és folynak ma is. Az egyik irány a mentális térképek fizikai, strukturális összefüggéseivel foglalkozik – ez a kutatási tradíciót Lynch (1960a) indította el klasszikus vizsgálatával. A másik, a Downs és Stea (1973), valamint Hart és Moore (1973) nevével fémjelzett hagyomány közvetlenül a kognitív térképek működését tanulmányozza: hogyan tükrözi a kognitív térkép az egyén környezetészlelését és -értelmezését. A kognitív térképek struktúrája: a város mentális képe A kognitív térkép fogalma eleinte annak magyarázatára szolgált, hogy az emberek és az állatok hogyan találják meg az útvonalakat közvetlen környezetükben (Tolman 1948). A későbbiekben – elsősorban Kevin Lynch alább bemutatásra kerülő gondolatai nyomán – a konstruktum minden értelemben kiterjedt: léptékben (pl. városokra, földrészekre, a Földre is értelmezik) és a magába foglalt információ (pl. szimbolikusság, kulturális kommunikáció stb.) tekintetében is (Pinhero 1998). A kognitív térkép kifejezést emberi vonatkozásban ma már inkább ebben a tágabb, lynchi értelemben használjuk. 45 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A környezet emberi megismerésének vizsgálatát Kevin Lynch úttörő kutatásai alapozták meg, amelyeket „A város képe” (The image of the city vizsgálta többféle kutatási módszerrel; például képzett megfigyelők rendszeres terepfelderítést végeztek, és rögzítették a lehetséges jellegzetes tájékozódási pontokat (pl. jellegzetes épületek), és részletes interjút készítettek a városlakókkal a környezet használatáról. Lynch vizsgálatának eredményei azt mutatták, hogy az emberek fejében kialakul egy kép a városukról, ami a tényleges környezetben való eligazodás tájékozódási bázisaként szolgál konkrét orientációs (hogy jutok el a pályaudvarra), identitási és kulturális értelemben (városi vagyok) egyaránt (Lippai–Dúll 2003). Lynch mentálisvároskép-elemzésének központi fogalma a környezetek relatív olvashatósága vagy elképzelhetősége (legibilitás vagy imagibilitás). A legibilitás annak a könnyedségnek a mértéke, amellyel a környezet/város jellegzetességei felismerhetők, illetve világos és egységes mintázatba szervezhetők: a város, mint „egy jól nyomtatott oldal”, áttekinthető, ha alkotóelemei „könnyen felismerhetők, és jól beilleszthetők egy globális szerkezeti sémába” (Lynch 1960b/1979: 539.). Ennek az elképzelésnek az az alapja, hogy a térbeli reprezentáció hasonló a fizikai struktúrához (Kosslyn 1975). A legibilitás ilyen értelemben alapvetően a környezet fizikai és térbeli jellemzője (Ramadier–Moser 1998). Igazolódott például, hogy az alkotóelemek megkülönböztethetősége szoros kapcsolatban áll az olvashatósággal (Kitchin 1994). Azonban alább látni fogjuk, hogy a mentális térképek nemcsak euklideszi információkon (pl. távolságon) alapulnak, hanem kategorizációs ismereteket is tartalmaznak (Kuipers 1982). Visszatérve Lynch (1960a) vizsgálatához: a három vizsgált város mentális térképeit összehasonlítva Lynch felfedezte, hogy bizonyos környezeti elemek általános térkép-jellegzetességnek tekinthetők. Ezeket Lynch a következő rendszerbe foglalta (5. ábra): 1. Utak (paths): útvonalak, utcák, járdák, sétányok, csatornák – ezek mentén történik a haladás, a közlekedés a városban, és a városképet tulajdonképpen ezek „rendezik össze” a fejben, vagyis ezek a városkép keretelemei. Az utak a legtöbb lakó mentális térképében a leginkább domináns elemek. 2. Határok (edges): élek, szegélyek, peremek, pl. folyók, tópart, falak, új építkezések határai. Ezek lineáris, de nem útként működő alkotórészek; inkább a városelemek közötti, azok találkozási helyét szegélyező elválasztó elemek, határt képeznek két szektor (lásd alább) között. Kevésbé szerepelnek koordinációs tengelyként, mint az utak, mégis orientálnak és az elemek közötti kohézió megteremtői. 3. Szektorok (districts): körzetek, kerületek, városrészek – ezek képezik a városkép alapanyagát. Megkülönböztethető, felismerhető jellegű közepes, illetve nagy méretű városterületek. 4. Csomópontok (nodes): elágazódások, kereszteződések, terek – a város stratégiai központjai, a struktúrák (pl. az utak) itt kereszteződnek, illetve itt váltanak át egymásba. Többnyire sok és sokféle funkció összpontosul itt, amelyek innen sugároznak szét. Ezek a csomópontok jelképekké vagy központokká válhatnak. 5. Iránypontok (landmarks): tereptárgyak, épületek, grafikai jelzések. Egy városon belül sok iránypont van, amelyek fontosak a város azonosításában, de magában a városképben is. Egy részük már messziről észrevehető, pl. tornyok, templomok, hegycsúcsok – ezek könnyen eligazítanak bennünket a városon belül; és sokuk vált egy-egy város szimbólumává (pl. Eiffel-torony). Iránypont lehet azonban a csak közelről észlelhető jellegzetes kirakat, ajtókilincs, cégtábla stb. is – olyan környezeti elemek tehát, amelyekhez nem könnyű közel férkőzni. Ezekről a tapasztalat a döntő, hiszen méretüknél és nem kiugró jellegüknél fogva nem segítik automatikusan és egyértelműen a tájékozódást. 5. ábra: A város mentális képének lynchi struktúrája


Lynch hangsúlyozza, hogy ezek az elemek viszonyaikkal együtt reprezentálódnak a város kognitív térképében, amely „olyan általános mentális megjelenítés, amely nagyszámú városlakó fejében megtalálható” (Lynch 1960a: 7.). Mivel a város áttekinthetőségének érzetét biztosítják, hozzájárulnak az emberek érzelmi biztonságérzéséhez is. Útvonal- és áttekintő tudás A nézet, miszerint a téri tudás fejlődés révén jön létre, általánosan elfogadott. A konkrét fejlődésmenet tekintetében azonban vita van a kutatók között. Lynch korábban említett vizsgálatai azt bizonyították, hogy a városukat ismerők a navigáció során elsődlegesen a tereptárgyakra (iránypontokra) támaszkodnak, és csak másodlagosan a korai tanulási keretként működő utakra, illetve szektorokra. Azt, hogy a környezeti megismerés során elsőként a tájékozódási pontok (iránypontok) használatát tanuljuk meg, később az útvonalakat, és legutoljára alakulnak ki a konfigurációk (a viszonylatokat is tartalmazó elrendeződések), számos korai kutatás (pl. Evans et al. 1981) támogatta: adataik szerint a környezeti tudás megszerzése során a másodlagos úttanulás a kezdeti iránypont-konfigurációs mintázat keretein belül zajlik. A téri kogníció korai fázisában alakul ki az iránypontokat és útvonalakat tartalmazó sorrend-térkép (útvonaltudás), és ahogy a használó egyre jobban megismeri a teret, a tér reprezentációja fokozatosan viszonylatokat is tartalmazó áttekintő térképpé (téri tudás) alakul (Appleyard 1970). Az útvonaltudás procedurális leírások sorozatából áll, amelyben egymás után, sorrendben szerepelnek az adott útvonalhoz kapcsolódó iránypontok, az érintett tájékozódási pontok és a célpontok. A mentális sorrend-térkép alapján a személy tudja, hogyan juthat el egyik ponttól egy másikig a kettő közötti térben, és közben képes arra, hogy hasznosítsa a környezetben rendelkezésre álló jelingereket annak megállapításához, hogy jó irányban halad-e a navigációs feladat végrehajtásában. Az útvonaltudás alapvető összetevői a következők: (1) annak a képessége, hogy felismerjük az olyan döntési pontokat, ahol orientáció- és irányváltásra van szükség, (2) a különböző közlekedési utak közötti átmeneti pontok felismerésének képessége, (3) annak a megállapítására való képesség, hogy a személy a kiválasztott útvonalon vagy azon kívül helyezkedik el (Golledge 1987). Ez a tudás a bejáratott, kipróbált, ismert útvonalakon való haladást egy jól működő algoritmushoz hasonlóan biztosítja. Ezt Kuipers (1982) a józan ész tudásstruktúrájának nevezi. Ez a struktúra korlátozott számú asszociációból áll, amelyek a haladás során hozzáférhető látványokat kapcsolnak össze olyan cselekedetekkel, amelyeket a látványban foglalt helyeken kell elvégezni. Ahogy egyre jobban megismerjük az útvonalat, az arról szóló tudás nemcsak egyre teljesebbé és hatékonyabbá, hanem lényegre törőbbé is válik, ami abban nyilvánul meg, hogy minden problémahelyzetben csak az odavágó tudástartalmak aktiválódnak. Hart és Moore (1973) fent ismertetett elméletében vitatkozik a „sorrendtudásból alakul ki az áttekintő térkép” klasszikus nézeteivel, ugyanis – mivel szerintük a felnőtt tanulási szekvenciák párhuzamba állíthatók az 47 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ontogenetikus téri fejlődéssel – a tanulás első lépéseként a tér egocentrikus módon strukturálódik, majd ezt követi egy stabil, iránypontalapú reprezentáció kialakulása. Eszerint a tereptárgytanulást megelőzi egy korai útvonal-feldolgozás. Érdekes eredményre derült azonban fény egy párizsi taxisofőröket vizsgáló korai vizsgálatból (Pailhous 1970, idézi Golledge 1987). A kutatás megállapította, hogy a sofőrök tudásstruktúrája két, egymást kiegészítő struktúrából áll – egy alaphálózatból és több másodlagos hálózatból. A kognitív térkép vázszerkezetét képező alaphálózat csak az utcák mintegy 10%-át tartalmazza, ám ezek jól ismertek és viszonyaik jól szervezettek. A másodlagos hálózatok az alaphálózat egyes pontjaiból érhetők el. Az alaphálózat által reprezentált helyeken közlekedve a sofőrök gyakran választják az optimális vagy majdnem optimális útvonalat. A tipikus útvonalválasztás menete a következő: az útvonal kiválasztása az utas felvételének helyétől a legközelebbi olyan helyig, amely az alaphálózat részét képezi, az alaphálózat használata a célponthoz közeli hely eléréséig, és végül a célpont elérése a másodlagos hálózat lokális információinak segítségével. Az újabb kutatások (pl. Peponis et al. 1990) már egyértelműen inkább abba az irányba mutatnak, hogy a téri reprezentáció kialakulásában bármiféle egyértelmű sorrend feltételezése túlegyszerűsítés, ugyanis a tájékozódási feladatok során a vizsgálatokban résztvevők általában akkor is képesek téri viszonyokon alapuló szabályok kialakítására, ha semmiféle útvonaltudásuk nincs. A kutatások jelenlegi állása alapján azt feltételezhetjük, hogy valamiféle konfigurációs tudás a specifikus útvonaltudástól függetlenül is kialakul és nem csak annak származéka lehet. Többek között erre alapoz Kuipers (1982) akkor, amikor kijelenti, hogy a „térkép a fejben” metafora nem írja le a téri tudás jó néhány alapvető jellemzőjét, ugyanis a kognitív téri információ sokkal inkább hasonlíthat atlaszhoz, mint térképhez. Komputációs modelljében feltételezi, hogy a mentális atlaszban minden léptéken és referenciakereten belül más és más metrikus információt tárolunk. Így előfordulhat az is, hogy a különböző szinteken a torzítások típusai is eltérőek, amelyek közül némelyik olyan hagyományos mértékekkel jellemezhető, mint a távolság és az irány, mások topológiai jellemzőkkel definiálhatók, megint mások pedig alapos transzformációkat igényelnek, mire összehasonlíthatóak és -illeszthetőek lesznek más reprezentációkkal. Torzítások a mentális térképekben A kognitív térképezés kutatásában egységesen elfogadott, hogy a téri tudás rendszerint hiányos és töredékes, torzítások mutatkoznak érzelmi, tudás-, kulturális és egyéb hatások nyomán. Érdemes az Olvasónak tanulmányozni a 7. ábrát, és megkeresni a torzításokat az ott bemutatott mentális világtérképen. 6. ábra: Egy afrikai diák mentális térképe (Saarinen 1973: 155)


Minél kisebb területet reprezentál a kognitív térkép, annál közvetlenebb az alapjául szolgáló tapasztalat. Ahogy nő a reprezentált terület, úgy nő meg a másodlagos információk és a közvetett tanulás szerepe (Evans–Gärling 1991). Előtérbe kerülnek a téri megismerésben a külső reprezentációk: képek, térképek, szövegek, médiainformációk, amelyek szintén beépülnek a kognitív térképbe. Ezek reprezentációba fordításához azonban fordító/dekódoló mentális folyamatok kellenek, amelyek szintén torzítások forrásai lehetnek. A másodlagos információ beépülése miatt tekintjük a kognitív térképeket olyan mentális reprezentációformáknak, amelyek elsődleges működése ugyan az útmegtalálás és tájékozódás, de másodlagosan fontos kognitív és szimbolikus információkat is tartalmaznak a környezetről. A mentális térképeknek ezt a funkcióját már Lynch is említette – így tulajdonképpen ezen a ponton a kognitív térképezés strukturális és működési kutatási iránya összefonódik. Személyes tapasztalat szerzésére nyilván kevés lehetőség nyílik például a kognitív világtérképek (lásd 6. ábra) esetén, amelyek főleg a kartográfiai információkból építkeznek, és tükrözik a mentális térképezés összes torzítását – szerepük tehát nem elsősorban a tényleges navigálásban mutatkozik meg, hanem kognitív és szimbolikus jelentőségük az elsődleges. 49 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Nem szabad elfelejteni ugyanakkor – és ezt alább részletezzük –, hogy a torzítások adódhatnak abból is, hogy a kutatók olyan információt próbálnak metrikus formában reprezentálni, amelyet nem lehet így ábrázolni (Penn 2003). Kuipers (1982) fent említett modelljéhez hasonlóan Gärling és munkatársai (1986) a kognitív térképek három, egymással összekapcsolódó elemét mutatták ki: helyek, téri viszonyok, útitervek. A helyeknek vannak kézenfekvő (1) környezeti jellemzői, mint lépték, perceptuális tulajdonságok, funkció, vannak (2) pszichológiai sajátosságai, mint vonzóság, érzelemteliség stb., (3) viszonytulajdonságai, mint a többi helyhez viszonyított elhelyezkedésük, távolságuk, irányuk, valamint (4) a helyeket nevek vagy verbális címkék teszik azonosíthatóvá. A téri viszony két vagy több helyet érintő tulajdonság. Tartalmazhat közelségi viszonyokat (pl. két hely között), távolságot és irányt kifejező metrikus viszonyokat (több hely között), valamint topológiai viszonyokat (például bennfoglaltsági és egyéb nem metrikus jellemzőket). Az útitervek viszont metrikusan egyáltalán nem kifejezhető anticipációk, választások a helyekre és téri viszonyokra vonatkozóan. A kognitív térképen belül tehát tényleg léteznek metrikus viszonyok a legismertebb csomópontok, útvonalak és szektorok között, de nem minden viszonylat ábrázolható ilyen módon. Ezen a ponton érdemes megemlíteni néhány, a kognitív térképezéssel kapcsolatos módszertani szempontot. A környezet tulajdonságai és a kognitív térképezés A kognitív térképezéssel kapcsolatban számos intrapszichés folyamatot jártunk körül a fentiekben, vagyis megvizsgáltuk, hogy hogyan ismeri meg az ember a környezetét, ám a tranzakcionális szemlélet alapján azt a kérdést is tisztázni kell, hogy mi az, amit a környezetben tudni kell (Peponis et al. 1990), vagyis hogyan befolyásolja maga a környezet a jelingerek kiválasztását és a környezeti információk tárolását (Wohlwill 1973). Lehetséges-e például, hogy egyes környezetek másoknál könnyebben kódolhatók képpé? Hogyan befolyásolják a kognitív térképeket a fizikai környezet fajtái vagy a területek használati mintáinak változásai (Golledge 1987)? Az például, hogy az emberek mennyire képesek emlékezni egy épületre és a helyére, számos tényezőtől függ, például ilyen az épület formája, fizikai karbantartottsága, tömege vagy az épületben levő emberek száma – ezek a tulajdonságok mind összerendezhetők a megkülönböztethetőség mentén (Evans et al. 1982). A megkülönböztethetőség mellett a konfiguráció, illetve az összetettség lehet informatív útmegtalálás-könnyítő környezeti jellemző. Viszonylag új, idekapcsolódó fogalom a környezet „intelligibilitása” (intelligibility, Peponis et al. 1990) is, vagyis az a jellemző, hogy egy épület egésze mennyire elérhető a keresés számára. Az intelligibilitás és az útmegtalálási folyamat együtt alkot egy tranzakcionális „keresési struktúrát”, személy– környezet tájékozódási rendszert. Ha például egy múzeum téri szerkezete labirintusszerű, akkor a kiállítást úgy kell elrendezni, hogy nagyon egyértelműen „végigvezesse magán” az embereket – ekkor viszont az épület teljes szerkezetéről feltételezhetően fogalma sem lesz a látogatónak. Ha tehát az útmegtalálás „kényszerek” útján könnyített, a használó nem fogja megérteni az egész épületet. Egy áttekinthető múzeumépület esetében viszont az emberek tudnak tájékozódni, és spontán módon kerülnek tisztába a teljes téri struktúrával. Alapvető vizsgálati megfigyelés (ami mellesleg az Útvonal- és áttekintő tudás c. alfejezetben írtakkal egybecseng), hogy az emberek – egy épület viszonylag rövid bemutatása után – a tájékozódás során következetesen az épület könnyebben elérhető terei felé orientálódnak, vagyis inkább a konfigurációs tulajdonságokra támaszkodnak, mint a tereptárgyakra, jelekre vagy egyéb kulcsingerekre (Peponis et al. 1990). Ez azt jelenti, hogy a fizikai elrendezés és az útmegtaláló viselkedés tranzakcionális rendszert képez. Térszintaxis-elmélet A térszintaxis-elmélet (Hillier 1996) lényege, hogy az összetett épületek és városi területek téri struktúrái feltárható módon részei a kognitív térképezésnek, mivel egyaránt tükrözik és létrehozzák a személy–környezet tranzakciók mintázatait (Peponis et al. 1990). A térszintaxis a térkapcsolatok analízise úgy, hogy az elemzés egységeinek (pl. helyiségek) azonosítása után felmérik, hogy az egyes terek közvetlenül vagy közvetve kapcsolódnak egymáshoz. A kapcsolat szintaktikailag közvetlen, felszínes, ha kisszámú egymást keresztező téren kell áthaladni az egyik helyről a célhely eléréséhez. A kapcsolat közvetett vagy szintaktikailag mély, ha nagyszámú közbeiktatott tér van a két egység között. Egy tér integrált, ha minden más térrel felszínes kapcsolata van az épületen belül, és szegregált, ha minden más térrel mély kapcsolata van. Fontos, hogy az integráltság nem feleltethető meg egyértelműen metrikus távolságoknak, és nemcsak az egyes tereket lehet jellemezni integrációs értékkel, hanem adható átlagos integrációs érték az egész épületre vagy nagyobb környezetre, például városrészre is. A térszintaxis elméletének alapgondolata, hogy a térhasználat mind a téri konfigurációhoz, mind a szerveződési szabályokhoz és gyakorlatokhoz kapcsolódik, vagyis mindez együtt határozza meg a cselekvéseket, találkozásokat a térben: integrált térben például nagyobb a találkozások valószínűsége, amennyiben a környezethasználati szabályok ezt nem írják felül. Egy munkahelyi folyosó például lehet felszínes az ott dolgozó emberek számára, de mély a megrendelőknek, vagy a lakásban a hálószoba felszínes az ott lakók térhasználata szerint, ám mély a látogatók számára.


A térszintaxis módszerével igazolható a hétköznapi tapasztalat, hogy az emberek mozgása a térben bejósolható mintázatokat követ, amiből persze nem következtethetünk közvetlenül a mentális reprezentációik szerveződési elveire – de a térszintaxis jó módszer a rendszeres, metrikusan nem jellemezhető morfológiai mintázatok megfigyelésére. Említettem már, hogy az emberek a mindennapi életben a kulturális és egyéb környezethasználati szabályok miatt nem explorálhatnak teljesen szabadon a terekben, így nem tárhatják fel tapasztalati úton az összes térszekvenciát és mintázatot, így még a gyakorlott és kompetens útmegtaláló sem érti meg a teljes épületet vagy várost (Peponis et al. 1990). Így lehetséges, hogy bizonyos szintaktikai szabályok alapján tényleges útvonaltudás nélkül is egész jól eligazodhat a környezeti konfigurációban. Néhány példa az emberek által gyakran használt implicit szintaktikai szabályokra: 1. kerülik a felesleges visszajutásokat, hurkokat; 2. képesek a közvetlenül észlelhető ingerek alapján elérhető információ maximalizálására, például – ha minden más egyforma, haladj tovább ugyanazon a vonalon, – térj el a mozgásvonaltól, ha egy másik nézetből többet vagy messzebb látsz; 1. a még nem explorált, illetve az összetettebb tereket ellenőrzik előbb. Így már világos, hogy kognitív térkép emlékezeti struktúrája nemcsak a tényleges tapasztalatok talaján, hanem szintaktikai szabályok alapján is épül.

1.6. 3.6 Affektus és környezet A környezetpercepció tárgyalásakor említettem, hogy a terekhez, helyekhez való érzelmi viszonyulások, preferenciák és esztétikai vonatkozások szintén a környezetészlelés jelenségkörébe tartoznak. Ezen a területen három jellegzetes kutatási irány működik: az egyik a környezet (főleg a természet) jelentésének történeti és kulturális különbségeivel foglalkozó tájkutatás, amely elsősorban a viszonyulások, értékek által idealizált környezetet kutatja (pl. Herzog et al. 2000). Ehhez szorosan kapcsolódik a gyakorlatorientáltabb rövid és hosszú távú tájpreferencia-kutatás, ami az emberek által előnyben részesített, kedvelt környezetek pszichológiai jellemzőit és rekreációs hasznát vizsgálja (Calvin et al. 1972). Egy friss kutatási irány a környezetesztétika (Nasar 1992), ami egyre inkább önálló területté válik. Mindhárom kutatási irány közös alapfeltevése, hogy a környezet értékelése nélkülözhetetlen része a környezetpercepció folyamatának és így vizsgálatának is (Taylor et al. 1990). Ezen a területen számos alkalmazott kutatás folyik, és ezeknek az eredményeit gyakran hasznosítják a környezettervezésben is (lásd a „Környezetpszichológia: alaptudomány vagy alkalmazás?” c. fejezetet). Az alábbiakban elsősorban a mindennapok szempontjából leginkább releváns rövid és hosszú távú tájpreferencia-vizsgálatokba tekintünk be, ehhez azonban szükség van néhány elméleti és módszertani szempont tisztázására.

1.7. 3.7 A természeti és az épített környezet elkülönítése A természeti és a mesterséges környezet elkülönítése a környezetpszichológia egyik érdekes problémája. Első ránézésre a kérdés közhelyes, hiszen mindenki „tudja”, hogy természeti vagy mesterséges környezet veszi körül. Azonban módszertanilag mégsem ilyen egyszerű a probléma (vö. Hartig–Evans 1993/1998): hiszen környezetpercepciós probléma is, hogy például egy mesterségesen kialakított franciakert a maga labirintusaival, formára nyírott fáival, bokraival egyszerre kelti a természeti és a mesterséges vegyes érzését. Egy környezet természetes/épített jellegének meghatározása tranzakcionálisan úgy történik, hogy egyszerre veszik figyelembe a tér fizikai tulajdonságait és az észlelő tényleges élménybeli változóit is. Ebben az értelemben akkor természetes egy környezet, ha az egyén élményének fókuszában az építetthez képest a természetes túlsúlyban van – ez a természetélmény (Hartig–Evans 1993/1998).

1.7.1. 3.7.1 A tájkutatás módszertani irányai A tájkutatásban (amely a természeti környezet pszichológiai leírásával foglalkozik) három elméleti–módszertani irányt szokás megkülönböztetni: a szakértői, a pszichofizikai és a tapasztalati (fenomenológiai) paradigmát. Az alábbiakban ezeket tekintem át. A szakértői megközelítés területén ökológusok, biológusok, tájtervezők dolgoznak együtt a környezetpszichológusokkal a valószínűsíthetően preferált tájak kialakításán. Ez a megközelítés azon az erős feltételezésen alapul, hogy a természetes, háborítatlan ökoszisztémák rendelkeznek a legnagyobb intrinzik esztétikai/pszichológiai értékkel (Taylor et al. 1990). A pszichofizikai megközelítés a 51 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

hagyományos kísérleti pszichológián alapul, a kutatók gondosan kontrollált, gyakran szimulációs kísérleteket végeznek az ember–táj tranzakció változóinak kapcsolatát vizsgálva. A pszichofizikai tájkutatás szemléletében – amennyiben az ember–környezet tranzakció modelljének keretei között értelmezzük – a táj szerepe hangsúlyosabb: a táj vagy annak elemei ingerként működnek, amire az emberek automatikus észlelési és értékelési folyamatok útján reagálnak. A környezet ingertulajdonságai tehát az észlelőn kívül esnek, invariánsak és tudatos gondolkodás nélkül észlelhetők. A vizsgálatokban átlagemberek bizonyos szempontból válogatott csoportjai vesznek részt, ugyanis ennek a megközelítésnek az a célja, hogy azonosítva a közkedvelt tájelemeket, a kutatások nyomán a közízlés számára tetszetős környezetek jöjjenek létre (Taylor et al. 1990). A tapasztalati (fenomenológiai) megközelítés az ember–táj tranzakcióra összpontosít, így – szemben mind a pszichofizikai, mind az alább tárgyalt kognitív megközelítéssel – egyszerre, azonos hangsúllyal igyekszik vizsgálni a kölcsönhatás mindkét tényezőjét. A kutatók főleg a személy–környezet kölcsönkapcsolat természetének feltárására törekszenek, és nem pusztán a különböző tájak sajátosságainak azonosítását (pszichofizikai megközelítés) vagy a preferenciákhoz kapcsolódó intrapszichés folyamatok megértését (kognitív megközelítés) tűzik ki célul. Hangsúlyozzák, hogy a tranzakció aktív természetű: az emberek nem pusztán megfigyelői a tájnak, hanem résztvevők a tájban, és részvételük befolyásolja a tájértékelést (Taylor et al. 1990). Az áttekintett tájkutatási módszertani irányok alternatívájaként kínálkoznak azok az elméletek, amelyek a természeti tájak kedvelését evolúciós megközelítésben értelmezik.

1.7.2. 3.7.2 Evolúciós tájpreferencia-elméletek Az evolúciós környezetkedvelési elméletek két csoportja eltér abban, hogy milyen pszichológiai folyamatokat tételeznek a tájpreferenciák hátterében: az egyik elméletcsoportban (pl. Appleton 1975) az érzelemalapú folyamatokat hangsúlyozzák, míg a kognitív tájpreferencia-teóriák (pl. Wohlwill 1976; Kaplan–Kaplan 1982) az ingersajátságok mentális feldolgozására helyezik a hangsúlyt. Egy érzelmiválasz-alapú evolúciós tájpreferencia-elmélet: Appleton (1975) elképzelése szerint a tájélményt alapjaiban evolúciós örökségünk határozza meg. A tájakat az emberek ösztönösen a túlélés szempontjából, élőhelyként értékelik: az a környezet adaptív és ebből eredően vonzó, ahol érvényesül a túléléshez szükséges „látni, de nem látszani” alapelv. Ez azt jelenti, hogy minden környezetet két jellemző mentén értékelünk ösztönösen és automatikusan: mennyire felel meg menedékhelynek/búvóhelynek, és mennyire megfelelőek a kilátási tulajdonságai (azaz mennyire tisztán látni rá a területre). Appleton elképzelése szerint az emberi tájpreferenciák adaptivitásuk miatt maradtak fenn, és a jelentősen módosult környezeti feltételek között ma is a túlélést segítik: az a funkciójuk, hogy adott környezeti feltételekhez gyorsan és tudattalanul képesek legyünk hozzárendelni a megfelelő alkalmazkodási értéket (Dúll–Dósa 2005). Számos empirikus kutatás igazolta Appleton elméletének érvényességét: a tájak bizonyos tulajdonságai gyakorlatilag mindenki számára vonzóvá teszik a természeti környezeteket (lásd 7. ábra). Ilyen, adaptációs szempontból kitüntetett környezet egy fákkal övezett tisztás egy kevés cserjével és bő aljnövényzettel. Az összhatáshoz kedvezően járulhat hozzá például a természetes víz jelenléte és az optimális arousalszinttel társuló akusztikai ingerek, pl. vízcsobogás (Anderson et al. 1983). 7. ábra: Evolúciós menedékhely

1.7.3. 3.7.3 A tájpreferencia információfeldolgozás-alapú elméletei A kognitív megközelítés alapfeltételezése, hogy a tájak érzelmi minőségét, affektív jelentését az elme konstruálja többnyire a vizuális információ által keltett arousal alapján. Egy jellemző kognitív megközelítés Wohlwill (1966; 1976) elmélete, amely részben Berlyne (1960; 1971/1997) „optimum arousal”-elméletének a tájészlelésre való alkalmazása, részben pedig Gibson (1979) ökológiai pszichológiájának kiterjesztése a természeti tájakra. Wohlwill szerint a tájból származó ingerlés természetes struktúrája tartalmazza a környezetészleléshez szükséges minden információt, és ezt az információt közvetlenül képesek vagyunk észlelni (vö. Hartig–Evans 1993/1998). Wohlwill empirikus úton megpróbált ilyen információstruktúrákat azonosítani, és ennek során szoros összefüggést talált többek között a tájak összetettsége, részeinek összeillése (kongruencia) és a környezet kedveltsége között: a táj preferenciája optimális szintű (közepes) információs ingerlés esetén volt a legmagasabb, míg a túlzott ingergazdagság stresszkeltőnek, a túlzott ingerszegénység viszont unalmasnak 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

bizonyult. Wohlwill teóriája – amire korábban már utaltunk „környezeti adaptációs szint”-elmélet néven – magyarázatot kínál arra is, hogy az emberek általában miért kedvelik jobban a természetes tájakat az épített környezeteknél: utóbbiak többnyire túlzottan összetettek, ám kicsi a változatosság-értékük, míg a természetes helyek általában mind a komplexitás, mind a változatosság tekintetében az optimális, közepes tartományba esnek (kivéve természetesen a szélsőséges tájakat, pl. sarkvidék, sivatag). A tájpreferencia az elmélet alapján empirikusan alátámasztott posztulátumokkal jellemezhető (Wohlwill 1976): 1. A tájpreferencia fordítottan viszonyul a táj által nyújtott bizonytalansághoz vagy konfliktushoz. 2. A túl kevés vagy túl sok ingerléssel szemben a legkedveltebb a közepes ingereltségi szint. Ez a tendencia a tájakkal kapcsolatban is leírható a klasszikus, fordított U-alakú görbével, ahol a komplexitás közepes szintjei a leginkább preferáltak, és a maximum- és minimumkomplexitás a legkevésbé kedvelt. 3. Egy adott táj értékelését a múltbeli élményeken alapuló adaptációs tapasztalatok jelentősen meghatározzák. Wohlwill munkássága azért is kiemelten fontos, mert elsőként hangsúlyozza az adaptáció fontosságát a környezetészlelésben. A másik sokat idézett kognitív tájpreferencia-elmélet, Kaplan és Kaplan (1989) teóriája szerint a környezetértékelés evolúciós gyökerű, ám az adaptációban elsősorban a gyors információszerzés és -feldolgozás az elsődleges. Részben ugyancsak Gibson ökológiai észleléselméletére támaszkodva az információfeldolgozás funkcionális természetét hangsúlyozzák: az emberek azokat a tájakat kedvelik és részesítik előnyben, amelyek vizuális struktúrája támogatja az exploráció és a megértés iránti szükségletet: „A környezeti preferencia valamely hihetetlenül gyorsan egymásra következő kognitív folyamatok kimenete, amely folyamatok integrálnak olyan tényezőket, mint a biztonság, a hozzáférés és az egyszerű affektív ítélet irányába történő tanulás lehetősége. […] Az evolúció összefüggésébe helyezve […] a preferenciák vezérelik a viselkedést és a tanulást. Preferenciák segítik elő a kognitív térképek felépítését és használatát. […] Az organizmus pillanatról pillanatra alakuló viselkedésének vezérlését alapvetően befolyásolják az érzelmek. A mozgás irányát, az étel kiválasztását, a szexuális partner kiválasztását alapvetően befolyásolja az ingermintázatok vonzó volta. Megfordítva, a vonzalmat elemezhetjük az adott mintázat által kiváltott érdeklődés és élvezet alapján.” (Kaplan 1982, idézi Küller 1991/1998: 213–214.) Kaplan és Kaplan (1982; Kaplan 1987b) szerint az ember szavannás környezetben kifejlődött vadászógyűjtögető életmódjának kialakulása óta a túlélés egyik feltétele a nagy kiterjedésű terek észlelése, felfogása és a tervezés ezekben a környezetekben, aminek alapja a pontos és gyors tárgyfelismerés, az elvonatkoztatási és generalizációs képesség, a korábbi tapasztalatok jó mozgósíthatósága és a későbbi események anticipációja. Így alakult ki az emberi agy hihetetlenül hatékony kognitív térképező képessége és sok más, környezetben való eligazodást segítő funkció. Kaplan és Kaplan (1989) a természetes tájak magas kedveltségét és rekreációs hatását azzal is magyarázzák, hogy – mivel a természeti környezetek jellemzőit evolúciós felkészítettsége alapján az ember elhanyagolhatóan alacsony figyelmi erőfeszítéssel képes kezelni – a természetben a nem szándékos, erőfeszítéstől mentes figyelem kerül túlsúlyba, ami elősegíti az ember mentális feltöltődését. A környezetekbe kerülve azok ingersajátosságait az információ elérhetősége (azonnal vagy közvetett módon hozzáférhető) szempontjából kognitív módon feldolgozzuk. A feldolgozás célja információs kimenet tekintetében a táj megértése és a környezeti viselkedéses tendenciák, azaz a megközelítés–távolodás stratégiáinak kidolgozása, vagyis a bevonódás. Így összegezve a fenti dimenziókat, megkapjuk az ún. tájkedvelést bejósló változókat: a koherenciát, a komplexitást, a legibilitást és a rejtélyességet (lásd 1. táblázat). 1. táblázat: Tájkedvelés-bejóslók (preferenciaprediktorok, Kaplan–Kaplan, 1989)

Információ elérhetősége

Információs kimenet Megértés (értelemadás a helyszínnek)

Azonnal elérhető (jelen van, közvetlen)

KOHERENCIA (elemek összetartozása)


Közvetlen, következtetett, bejósolt

LEGIBILITÁS

(jövőbeli vagy ígérkező)

(áttekinthetőség, olvashatóság)

A koherencia a környezeti elemek összetartozására, egységbe szervezésük könnyedségére utal. A koherenciát növelik például a szimmetria, az elemek ritmusos ismétlődése stb. A komplexitás a környezet bonyolultságát, vizuális gazdagságát, figyelemlekötő kapacitását jelenti. A legibilitás az áttekinthetőség, az olvashatóság mértékét fedi (hasonlóan a fogalom korábban már bemutatott lynchi jelentéséhez), vagyis hogy a táj mennyire segíti az embert a térben eligazodni. A rejtélyesség azt jelenti, hogy mennyire rejt a helyszín több információt, mint amennyi aktuálisan hozzáférhető az észlelő számára. A fenti tájpreferencia-bejósló információs tulajdonságok működését számos kutatás empirikusan is igazolta (lásd Stamps 2004 áttekintését), bár a négy változó eltérő mértékben hatékony a tényleges tájkedvelés bejóslásában. A preferenciakutatásokat az épített környezetekre kiterjesztve megállapítják, hogy az emberek legjobban azokat a tereket kedvelik, ahol a természetes és az ember által épített környezet egyensúlyban van jelen (Stamps–Smith 2002).

1.8. 3.8 Környezet és alkalmazkodás: záró gondolatok A környezetben minden pillanatban több információ áll rendelkezésünkre, mint amennyit – különösen tudatosan – kezelni tudunk. Korábban említettem, hogy ingerek, ingermintázatok tudatosulnak ugyan több-kevesebb ideig, de a környezet mint ingermintázat összességében nincs állandóan a tudatosság fókuszában. A személy– környezet kölcsönkapcsolat nem tudatosuló természetének számos oka van, amelyek részben környezetiek (például a tárgyak, illetve a tér változó jellegéből vagy léptékéből fakadnak), részben természetesen a teret használó ember sajátosságai, gondolhatunk itt például a korlátozott érzékszervi és mentális működésekre, az aktuális/tartós affektív vagy figyelmi állapotok szelekciós szerepére és rengeteg egyéb más folyamatra is. Összességében, az ember és a fizikai környezet viszonyát – annak minden tényleges dinamikája ellenére – a tudatosulás szintjén sajátos környezeti dermedtség (environmental numbness, Gifford 1997) jellemzi, ami annál fokozottabb, minél több aktív, élő ágens (állatok, emberek) van jelen a térben. A környezeti dermedtségre is visszavezethetően mind a hétköznapi, mind a tudományos életben gyakran elsiklunk a viselkedés és az adaptáció aktív környezeti kontextusa fölött, pedig, mint ebben a fejezetben láttuk, az alkalmazkodás környezeti tranzakcionális szemléletű vizsgálata érdekes és hasznos ismeretekhez vezet, amelyek mind az elméleti és az alkalmazott pszichológiában, mind pedig – és ez nem elhanyagolható szempont – a mindennapi életben is hasznosíthatók.


6. fejezet 1. 4. Helyek és dolgok: a fizikai környezet jelentése környezetpszichológiai és környezeti kommunikációs szempontból 1.1. 4.1 Környezetészlelés és reprezentáció Az ökológiai pszichológiai kutatási eredmények szerint az egyedek viselkedésének (tágabban: túlélésének) sikere annak is nagymértékben függvénye, hogy az organizmus mennyire képes az őt körülvevő környezeteket pontosan észlelni. Gyakorlatilag az érzékelés és az észlelés folyamatai jelentik az élő szervezetek – és így az ember – egyetlen közvetlen kapcsolatát a külvilággal (lásd pl. Sekuler–Blake 1994/2000). A környezet észlelése minden környezeti viselkedés alapja: a fizikai-tárgyi környezet felfogásához, átalakításához és hatékony használatához először világos és pontos környezetészlelés szükséges. A humán környezeti észlelés egyik legfontosabb pszichológiai szerepe, hogy a környezettel aktív kölcsönkapcsolatban, tranzakcióban (lásd Dúll 2002c) irányítja, szervezi a legtöbb, mindennapi életet alkotó emberi tevékenységet. A tranzakció azt jelenti, hogy a környezeti észlelés a világról való tudás – a mentális reprezentáció – alapja, aminek létezése és működése viszont a világban való hatékony működés alapvető feltétele. A körülöttünk levő világ észlelése alapján alakulnak ki a világot a fejben leképező reprezentációk és az azokat kifejező szavak, amelyek közvetlen referenciával rendelkeznek a tényleges, fizikai/anyagi világra vonatkozóan. Idézzük Putnam gondolatkísérletét a képzeletbeli „Ikerföld” embereinek a tárgyi világra vonatkozó mentális reprezentációiról: „Képzeljük el, hogy 1750-et írunk (a Földön és az Ikerföldön egyaránt) és a daltoni kémiát még nem találták ki. Azt is képzeljük el, hogy az Ikerföldön élő embereknek ugyanolyan az agya, mint a miénk, a társadalom gyakorlatilag ugyanolyan, mint a miénk, és így tovább. […] Az egyetlen fontos különbség a Föld és az Ikerföld között, hogy az Ikerföldön a víz szerepét játszó folyadék nem H2O, hanem egy másmilyen vegyület, melyet hívjunk XYZ-nek. Az Ikerföldön nem H2O esik, hanem XYZ, az emberek XYZ-t isznak, a tavak és folyók XYZ-vel vannak tele, és így tovább. […] Ezt az esetet valóságosnak elképzelve azt kellene mondanunk, hogy a földi nyelven és az ikerföldi nyelven a »víz« kifejezésnek nem ugyanaz a referenciája (még 1750-ben sem). […] A Földön a »víz« szó referenciája az az anyag, amit mi víznek hívunk: amelyről felfedeztük, hogy H2O. […] Amit Ikerföldön »víznek«, [annak a referenciája az az anyag, amelyről] az ikerföldiek felfedezték, hogy XYZ. […] A földi beszélők és az ikerföldi beszélők »mentális reprezentációi« semmiben sem különböztek, […] a referencia azért különbözött, mert az anyagok különböztek” (Putnam 1988/2000: 66–69.). Követve a fenti gondolatmenetet, világosan kiderül, hogy az anyagi-fizikai világnak már ilyen tág értelemben is közvetlen szerepe van a mentális reprezentációk és a világ pszichológiai jelentésének kialakulásában.

1.1.1. 4.1.1 Az észlelés elméletei: rövid áttekintés Az észlelés folyamatait két, egymással élénk vitát folytató elméletcsoport1 igyekszik magyarázni: a konstruktív percepció elmélete (pl. Neisser 1967) és a közvetlen percepció teóriája (pl. Gibson 1979). Alább látni fogjuk, hogy az észlelés konstruktív és közvetlen nézetei közötti ellentmondások gyökeresnek tűnnek. Ezeknek és a feloldásukra történt kísérleteknek (pl. Neisser 1976/1984) tárgyalása e fejezetnek nem feladata – a témáról lásd például Fodor–Pylyshyn (1981), Gibson (1991a) és Eysenck–Keane (1990/1997). A konstruktív (intelligens vagy alkotó) észlelés elmélete A konstruktív észlelés elméleteszerint az észlelés első lépése, hogy az érzékszervek felfogják a környező világból érkező ingereket. Az érzékelés fizikai rendszerek (idegi felfogó készülékek: receptorok) aktivitása a külvilágból, illetve a test belsejéből érkező fizikai-kémiai ingerek hatására. Az ingerek érzékelését, azaz a szenzoros folyamatokat követi a percepció, azaz a tulajdonképpeni aktív, értelmező észlelés,2 amelynek folyamata során „az érzékszervek segítségével a környezeti információ tárgyak, események, hangok, ízek és egyebek élményévé alakul” (Roth 1986: 81.). A percepciót a modern pszichológiában konstruktív Lásd még Dúll (2001b) és kötetünk „Környezet és alkalmazkodás” c. fejezetét is. Az érzékelés/szenzáció és az észlelés/percepciófogalmát először Thomas Reid (1710–1796) skót filozófus különítette el, és ez a felosztás a modern elképzelések alapja is. Az érzékelés-észlelés fiziológiai és általános pszichológiai folyamatait lásd részletesen pl. Sekuler–Blake (1994/2000). 1 2


természetűnek tekintjük, ami azt jelenti, hogy az észlelőt körülvevő világ tényleges észlelése nagyon összetett és tulajdonképpen csak pszichológiai értelemben „objektív”: az észlelés folyamata a szó konkrét értelmében egyáltalán nem „tükrözi” vagy „nem képezi le” a világot, hanem a percepció eredménye nagyon hatékonyan – az előbb említett reprezentációk formájában – tartalmazza az információkat és viszonyaikat. Ennek köszönhető, hogy anélkül, hogy ténylegesen „ott lenne” a fejünkben például egy lépcső, végig tudunk menni úgy rajta, hogy közben a tudatos észlelés nem irányul a felszín változásainak elemzésére, hanem például beszélgetőtársunk arckifejezését kísérjük figyelemmel. A világ mentális reprezentációja nem adott számunkra születéstől, hanem a tapasztalatok alakítják ki és gazdagítják. A lépcsőn váltott lábbal járást például sokáig nagy odafigyeléssel tanuljuk gyerekkorunkban. Az észlelő személyes és kollektív tapasztalatai, de ugyanígy érzelmi állapotai, személyisége stb. szerves részét jelentik az aktív és konstruktív percepciós folyamatoknak. Az észlelés tehát abban az értelemben sem objektív, hogy az észlelő gyakran nem azt észleli vagy egyáltalán nem észleli, ami a külvilágban „valójában” ott van vagy zajlik, hanem a fizikai ingerekből saját pszichológiai folyamatai útján „megkonstruálja” az észleletet (vagyis amit lát, hall, tapint, ízlel stb.). Ha az ember visszatér valamely fontos gyermekkori környezetébe vagy újra szembesül egy korábbi élményével, nem ritka a csalódás: például a korábban, esetleg kisgyerekként hatalmasnak látott és az emlékekben így reprezentált „hegy” milyen picike dombocska a felnőtt számára… Egy bolt felett cégtáblát láttam és rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész”, arany betűket… Megnéztem megint: Ó-R-I-Á-S ?… Az!… Istenem!… Eszerint, gyúltam ki, itt egy Óriás lakik, s hirdeti, hogy mivel foglalkozik! […] Öt napig vártam, öt teljes napig. […] Hatodnap aztán ott voltam megint a Fő utcán. Ami csak mese, mind emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör volt látni, messziről, hogy tündököl az arany tábla!… S odaértem… És elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”: ezt mondta csak a csoda-felirat. Ki lopta el az Óriásomat? -jajdult a szívem, szinte hangosan… Aztán csak álltam s szégyelltem magam. „(Szabó Lőrinc: ” „Tücsökzene” „, részletek)” Az észlelés lényege az eddigiek szerint tehát a magasabb rendű észlelési működés nyersanyagának, vagyis a szenzoros információnak az értelmezése, interpretálása, vagyis a perceptuális jelentésadás. Az ingerek jelentése így nem „adott”, hanem a kogníció határozza meg. Megfordítva azonban a hangsúlyt, az észlelés érdekes módon – éppen következtetésjellegéből adódóan – pszichológiai értelemben véve pontos is: az utca végéről felénk tartó járműről tudjuk, hogy egyre közeledik és nem növekszik (pedig a retinakép növekedése „objektíven” erről tájékoztat bennünket). A mindennapi életben a művészek, az épület-, kert- vagy tárgytervezők tudatosan is építenek ezekre a konstruktív, pszichológiai alkotó folyamatokra: így lehet elérni például, hogy egy épület vagy egy kert a megfelelő perspektívából nagyobbnak hasson.


Az észlelés természete függ a kulturális tapasztalatoktól is (lásd erről pl. Segall et al. 1966/1970; Altman– Chemers 1980; Serpell 1976/1981; Berry et al. 1995). Egy klasszikus vizsgálatban (Allport–Pettigrew 1957, idézi Holahan 1982c/1998) például egy forgatható, trapéz alakú ablakot úgy helyeztek el egy szobában, hogy a megfigyelők szerint nem trapéz alakú forgó ablaknak, hanem előre-hátra himbálózó, téglalap alakú (azaz hagyományos) ablaknak látszott. A nyugati kultúrákban az emberek ugyanis hozzászoktak a derékszögű ablakokhoz (a tipikus „ablak” jelentésében a legtöbb esetben benne van, hogy derékszögű), és így észlelésük tapasztalataikhoz – tudásukhoz, tehát mentális reprezentációjukhoz – igazodott: ha egy mozgó ablakszerűséget észleltek, azt könnyebben látták téglalap alakúnak még akkor is, ha ezzel a mozgás észlelése pontatlanná vált. Az észlelés aktív természetét ez is mutatja: a mozgás – nem úgy, mint az alak – irreleváns az ablak mint környezeti elem esetében. Kulturális összehasonlító vizsgálatokban egyébként a derékszögű ablakhoz szokott európai és afrikai városi gyerekek „ablakészlelési teljesítményét” összevetették vidéki afrikai, zulu törzsekből származó gyerekekével – akik nem ismerték a derékszögű ablakot. Ugyanis a zulu települések, kunyhók és azok ajtaja kör alakú. A reprezentáció tulajdonságait jelzi, hogy a zuluknak van szavuk a körre, de nincs a négyszögletesre/derékszögűre. Az összehasonlítás során a várakozásnak megfelelően azt az eredményt kapták, hogy a zulu gyerekek kevésbé „dőltek be” az ablak-illúziónak, mint az afrikai vagy az európai városi gyerekek. A „közvetlen észlelés”-elképzelés, avagy az ökológiai észleléselmélet Az ökológiai észlelésmodell3 (Gibson 1979) szerint a percepcióhoz nincs szükség az észlelő részéről magasabb rendű, értelmező kognitív folyamatokra: egyrészt a tényleges világ tartalmazza az összes információt, ami az észleléshez és a környezetben folyó aktív viselkedéshez szükséges, másrészt a fontos döntéseknél (pl. „támadni vagy menekülni”) sokszor nincs is idő bonyolult kognitív értékelési folyamatokra. A jelentést – amely jelen van a mintázott környezetben – közvetlenül észleljük a környezetből. Az állati szervezetekben (ideértve az embert is) az evolúció, pontosabban a természetes szelekció során ún. hatékony perceptuális rendszerek fejlődtek ki. Ezért az organizmusok biológiailag „előre huzalozottak” abban a tekintetben, hogy a lehető legoptimálisabb módon képesek a „kész” információt felvenni a számukra evolúciósan releváns háromdimenziós világból. Ez az elmélet is kínál magyarázatot az előbbi, „közeledik felénk egy jármű” példára: a háttérben (épületek, járda felülete stb.) és magában a mozgó céltárgyban (textúraváltozás, sebesség stb.) elégséges információ áll rendelkezésre az észlelő számára arról, hogy a felé haladó jármű nem növekszik, hanem közeledik. Az ökológiai elmélet képviselői ugyancsak fontosnak tartják a tanulás szerepét a környezeti észlelésben (Gibson–Gibson 1955/1975), de a konstruktivista elképzeléstől eltérően nem az észlelő fejében levő tudás lesz egyre gazdagabb és pontosabb a környezetről, hanem a perceptuális rendszerek válnak egyre nagyobb mértékben képessé a fontos és kevésbé fontos környezeti ingerek elkülönítésére. Amint azt korábban már említettem, nem az számít tehát, hogy mi van a fejben (vagyis a reprezentáció), hanem az, hogy „miben van a fej” (Mace 1977). Az ökológiai pszichológusok kiemelik az egyén aktív mozgásának fontosságát a környezeti észlelésben. Az aktív mozgás során a környezet tárgyainak állandó fizikai tulajdonságait, az ún. állandó, invariáns funkcionális jellegzetességeket észleljük, amelyek alapján az észlelő meg tudja ítélni a tárgyak használhatóságát a környezetben: pl. egy, az emberi test számára elég nagy, egyenletes vízszintes felületen lehet ülni, járni, feküdni stb.: a felület „ülhető”, „járható”, „fekhető”. A tárgyaknak ezek az affordanciái (megengedés) tájékoztatják az észlelőt a tárgyak hasznos funkcióról. Holahan (1982c/1998) affordancia-példája: egy nem lyukacsos, szilárd felszínű, egy ember testénél valamivel nagyobb belső terű tárgy jó szolgálatot tehet szél, hó vagy eső ellen.

1.1.2. 4.1.2 A környezetészlelés folyamata A környezet és a fizikai tárgyak észlelése tehát alapvető jelentőségű a mindennapi életben. Talán éppen ezért hajlamosak vagyunk ezt a nagyon bonyolult folyamatot magától értetődőként kezelni. A környezeti percepció folyamatai gyakran nem tudatosulnak, és ez a tendencia egyre erősödik a környezet vagy a tárgy ismertségének, megszokottságának fokozódásával. Így a környezetészlelés egyik fontos empirikus vizsgálati módszere, hogy a kutatók megfigyelik és leírják az emberek viselkedését, elsődleges észlelési folyamataikat és az új, számukra ismeretlen tárgyak vagy fizikai környezetek ezek nyomán kialakuló jelentését. Vegyünk egy példát: egy háziasszony új, sokfunkciós háztartási robotgépet kap karácsonyra az anyósától. Kezdetben csak nézegeti, tapogatja, a lehető legtöbb észlelési modalitásban igyekszik információt szerezni róla, aminek eredményeként előfordulhat, hogy „nehezen összeszerelhetőnek” vagy „nehezen mosogathatónak”, vagyis „használhatatlannak” találja a gépet. Az észlelés eredménye számára ebben az esetben egy olyan összetett jelentés, hogy „túl bonyolult” a szerkentyű, vagyis „amit nyerek azzal, hogy ez a gép könnyen feldarabolja a zöldséget, elvesztem az alkatrészek szétszerelésén, a mosogatásukon, a beszorult darabkák kipiszkálásán stb. Inkább maradok a késnél. Mellesleg, jellemző, hogy az anyósom megint megajándékozott egy használhatatlan darabbal.” Tegyük fel, hogy műszaki érdeklődésű férjének beszámol a problémáról, aki a gépet részletesen megvizsgálja: 3

Magyarul lásd Szokolszky–Kádár (1999); Szokolszky–Dúll (2006).


„Mégiscsak anyámtól kaptad, nyilván használható”. A férj észlelése során szintén juthat arra az értelmezésre (jelentés), hogy tényleg túl bonyolult műszaki feladat a gép össze- és szétszerelése. Ekkor a gép veszélytelen alkotórészei kiköthetnek például a gyerek homokozójában, aki számára a „nagyitól megint kaptam egy jó kis játékot” jelentést hordozhatják. A példa azt szemlélteti, hogy a tárgyak és a fizikai környezet észlelésük nyomán kialakuló jelentése nem egyféle, függhet a helyzettől, az észlelőtől (szakértelmétől, elvárásaitól, életkorától stb.), attól, hogy kitől/honnan származik a tárgy stb. Ezért a tárgyak és a fizikai környezet jelentésének magyarázatakor a fejezet további részében elsősorban a „konstruktív percepció”-elmélet szemléletére támaszkodunk. Az észlelés általános pszichológiai vizsgálatai– akárcsak a fenti példa – elsősorban a tárgyak észlelésére vonatkoznak. Kevesebb kutatás zajlott arról – a környezetpszichológusok éppen ezt kutatják –, hogy hogyan észlelik az emberek a sok tárgyból összetevődő összetett környezeteket (Holahan 1982c/1998), például egy szobát, egy épületet, vagy akár egy várost vagy egy természeti tájat. Az összetett, moláris környezet észlelésének megértésében azonban nagyon hasznos kiindulást vagy éppen vonatkoztatási keretet jelenthetnek a tárgyészlelésre vonatkozó tanulmányok, különösen azok, amelyek a tárgypercepció kontextustól való függésére hívják fel a figyelmet. Biederman (1972/1989) egy, a „Környezet és alkalmazkodás” c. fejezetben korábban már idézett, érdekes általános pszichológiai kísérletében például kimutatta, hogy a tárgyak észlelését a teljes környezeti kontextus erősen befolyásolja. Amint arról már volt szó, a vizsgálati személyek különböző környezetekről (pl. utca, konyha) láttak rövid ideig diákat. Minden képet két változatban vetítettek: egyszer természetes egész, koherens, vagyis értelmes, jelentésteli formában, máskor pedig darabokra vágva, és összekeverve, vagyis kevert változatban. A személyeknek bemutatott képeken – mind a jelentésteli, mind a kevert változaton – a különböző megítélendő céltárgyak (pl. egy tűzcsap az utcai fotón, vagy egy edény a konyhai képen) ugyanazok voltak, és mindig eredeti helyükön maradtak. A résztvevők feladata az volt, hogy a céltárgyakat azonosítsák a fotókon. A vizsgálat eredményei szerint a személyek a jelentésteli képeken sokkal pontosabban felismerték a tárgyakat, mint a kevert képeken. A jelentésteli kontextus tehát elősegíti a tárgyak perceptuális azonosítását. Mivel a tényleges világban a tárgyakat szinte mindig jelentésteli környezetben, kontextusban észleljük – így ez az eredmény különösen fontos lehet a valóságos környezetben levő tárgyak észlelésének megértéséhez (Holahan 1982c/1998). A környezetpszichológiai szemlélet szerint ráadásul a tárgyakat lehetetlen egyetlen nézőpontból megfelelően észlelni. A környezet esetében ezt még inkább hangsúlyozni kell: ahhoz, hogy viszonylag teljes körűen észleljünk egy helyiséget vagy egy utcát, több szempontból és sok modalitásban kell észlelni – tehát a zajok, szagok, mozgási tapasztalatok is fontosak lehetnek. Az észlelés környezetpszichológiai irányultságú elméleteiben az is hangsúlyos, hogy a fizikai környezet és tárgyainak észlelése célvezéreltséget feltételez, ugyanis pl. tárgyak/környezetek összetettsége vagy éppen méretei többnyire lehetetlenné teszik, hogy passzívan észlelje az észlelő (Holahan 1982c/1998; Benedikt–Burnham 1985). A környezetpszichológiai szakirodalomban gyakran idéznek egy művészeti kiállítást a New York-i Zsidó Múzeum történetéből: a művész nyolc nagy tükörből nagyon „szokatlan” környezetet alkotott. Minden tükörhöz egy-egy stroboszkóp-lámpát és egy-egy hangszórót rögzítettek, így sokféle összetett és szokatlan fény- és hanghatássorozatot lehetett előállítani. Ez a kiállítás több pszichológiai vizsgálatot inspirált (lásd Holahan 1982c/1998), amelyekben laboratóriumi kontroll mellett a fentihez nagyon hasonlóan felépített, többé-kevésbé bonyolult, szokatlan művi környezetben megfigyelték az emberek viselkedését – a mi értelmezésünkben azt a folyamatot, amelynek során kialakítják egy furcsa tér pszichológiai jelentését. Az egyik ilyen vizsgálatban például a vizsgálati személyek hat percig egyedül tartózkodhattak a szokatlan környezetben. Elhagyhatták volna a teret az idő letelte előtt is, mégis, túlnyomó többségük ott töltötte a teljes rendelkezésre álló hat percet. A megfigyelések szerint az emberek két gyökeresen eltérő stratégiát követve térképezték fel az új környezet: a strukturális típusba azok tartoztak, akik saját maguktól függetlenként kezelték a teret, pl. hipotéziseket állítottak fel arról, hogy hogyan működik a környezet, és ezeket megfogalmazták, mérték a hangeffektusok időtartamát és a közöttük eltelt időt, igyekeztek összefüggésbe hozni a hangokat és a felvillanó fényeket stb. A másik, tapasztalati típusba tartozó vizsgálati személyek magukat, saját testüket, mozdulataikat mintegy a környezet részének tekintve szereztek információt a térről, pl. lefeküdtek a padlóra, fél lábon álltak, behunyták a szemüket, hogy a környezetet különböző módokon tudják észlelni. Feltételezhetjük, hogy a kétféle megismerési mód kétféle mentális reprezentációt eredményez, de mindkét típusú tárgyi-környezeti jelentés szerepe az, hogy segíti a személy eligazodását egy fokozatosan jelentéstelivé váló világban.

1.2. 4.2 A tárgyi környezet jelentései: tér/hely és tárgy/dolog A tárgyi környezet nagyon fontos jelentésmeghatározási dimenziói a valós térirányok és ezek pszichológiai leképeződései. A környezet és az ember bilaterálisan szimmetrikus teste a fejlődés során a jelentős térirányok – fent és lent, elöl és hátul, jobb és bal oldal – szerint tagolódik pszichológiailag. Ezek az irányok azonban 58 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

korántsem csak a tényleges téri tájékozódást segítik; elvontabb pszichológiai-szimbolikus jelentésük is van a jelentésteli világban való eligazodás céljából: tényleges és pszichológiai viszonyulásokat teremtenek és fejeznek ki: például a jobb/bal szavak sok nyelvben, így a magyarban is értékítéletet fejeznek ki (tehát az egyik oldal „jobb”, mint a másik), illemszabályok írják elő, hogy a nő melyik oldalán haladjon a férfinak stb. Ugyanilyen szimbolikus jelentései vannak a fent/lent (vö. „magasabb rendű” – „alacsonyabb rendű”) és az elöl/hátul (vö. pl. „Szembe, babám, ha szeretsz”, illetve „Akkor lássalak, amikor a hátam közepét”) irányoknak és nyelvireprezentációs megfelelőiknek is. A kitüntetett térirányok pszichológiai jellemzői figyelembevételével megkülönböztethetünk objektív, ego- és immanens teret (Beck 1967/1970). Az objektív tér a tényleges, fizikailag-matematikailag leírható tér, jellemzői például a távolság, alak, térfogat. Az ego-tér – amelyet, mint az elnevezés is mutatja, az én hoz létre azáltal, hogy az objektív teret pszichológiai műveletekkel tagolja – az a pszichológiai-fizikai világ, amely az egyén alkalmazkodó viselkedésének tényleges színtere; tulajdonképpen a tárgyi/környezeti észlelés kutatása ezt a teret tárja fel. Az immanens tér belső, szubjektív tér, a reprezentációk nem tudatos (bár tudatosítható) világa, ami a személyes téri tájékozódási, térleképezési dimenziókat jelenti, de megnyilvánulhat álombeli vagy képzeleti tárgy- vagy térmanifesztációkban. A megnyilvánuló viselkedés a fenti értelemben összetett alkalmazkodást jelent egy bonyolult, fizikai és pszichológiai jellemzők mentén egyaránt leképezett világhoz. A fentiekből szervesen következik, hogy a környezetpszichológia egyik legfontosabb, általános célja a viselkedés helyspecifikus leírása (Russell–Ward 1982; Genereux et al. 1983). Ez azt jelenti, hogy „az emberek cselekvéseiket mindig a specifikus helyekhez és ezen helyek természetéhez illesztve hajtják végre” (Canter 1977: 8.). A „hely” (place) fogalmat már a környezetpszichológia kialakulása előtt sajátos értelemben használták4 az építész tervezők és a földrajztudósok, amennyiben felismerték és munkájuk során alkalmazták is azt az elvet, hogy nem környezetek léteznek általában, hanem „otthon”, „kórház”, „város” stb. – vagyis az emberek a „világot”, azaz a teret (space) számos egyéni élményben képezik le, amelyek fizikai jegyeket is őriznek: ezek a helyek (place). „A hely nemcsak földrajzi lokációra vonatkozik, hanem a helyszín lényegi jellemzőjére, amely megkülönbözteti ezt minden más színhelytől. A hely ebben az értelemben az a mód, ahogyan a terület dimenziói egy helyszínné kapcsolódnak össze, egy adott megkülönböztetett környezetet és a lokalitás sajátos élményét adva” (Seamon 1979: 130.). A hely jelentésében eszerint benne foglaltatnak annak fizikai tulajdonságai és az ezekhez kapcsolódó érzelmek, élmények, vagyis az affektív összetevő (vö. Russell–Pratt 1980). A környezetpszichológiai helyelmélet (Canter 1977) ezt kiegészíti az értelmezés pszichológiai folyamatával, vagyis a kognitív jelentéskomponenssel, aminek lényege éppen a jelentéstulajdonítás (attribúció) a helynek. A tér/hely megkülönböztetés nyomán bevezethető a tárgy/dolog elkülönítés is: ebben az értelemben a tárgy a fizikai realitás, míg a dolog pszichológiailag értelmezett, jelentésteli entitás (Dúll 2003; lásd még kötetünkben a „Tárgyi környezet és pszichológia” c. fejezetet). A környezet és a tárgyak jelentése a fentiek nyomán több szempontból is vizsgálható (Dúll–Urbán 1997): beszélhetünk a helyek (1) denotatív-kognitív, (2) konnotatív, (3) szimbolikus-esztétikai és (4) viselkedési jelentéséről. A hely és a dolog lényege éppen az, hogy – mint fent említettük – ezek a dimenziók a környezet/tárgy összetettsége miatt szorosan összekapcsolódnak. Az egyes környezetpszichológiai jelentési szinteket máshol részletesen tárgyaltuk (Dúll–Urbán 1997), ebben a fejezetben inkább ezek összefonódására, mintázatára helyezzük a hangsúlyt. A hely/dolog denotatív-kognitív jelentése5 lényegében azt jelenti, hogy a környezet/tárgy szótári jelentése szerint micsoda (szék vagy nappali szoba) és mennyire megismerhető, hogyan lehet benne/rajta tájékozódni, azaz mennyire legibilis (olvasható). Lang (1987; 1992) – Charles Morris ismert nyelvi rendszere nyomán – egy részletes „környezeti szemiológiát” dolgozott ki. Eszerint a környezeti szimbólumok (jelen értelmezésünkben helyek és dolgok jelentése) kialakulását kognitív folyamatok eredményezik, pl. megértés, kategorizáció, nyelvi megfogalmazás. Ezen értelmezési aktusok során egy környezet/tárgy a rendeltetésszerű használaton túli jelentést nyer, aminek három szintje van: (1) szintaktikus, ami a környezeti elemek kontextuális viszonyait jelenti: például a nyugati kultúrákban a lakásokban a publikus térnek számító nappali az elülső, míg a hálószoba inkább a hátsó régiókban helyezkedik el (vö. Dúll 1995; Money 2007). (2) A szemantikus jelentés a környezeti elemekkel kapcsolatos szabályokra, normákra vonatkozik: például az, hogy milyen tárgyakat teszünk a Itt nem térünk ki a hely és a dolog fogalmának fenomenológiai előzményeire, pl. Husserl, Heidegger és mások munkáira – lásd pl. Bacsó (2003). 5 A kognitív jelentés problémája általában véve az általános lélektan és a környezetpszichológia klasszikus vizsgálati területe, így terjedelmes irodalma van. Általános pszichológiai szempontból tárgyalja a témát pl. Baddeley (1997/2001), Eysenck–Keane (1990/1997), ökológiai pszichológiai szempontból Szokolszky (1998), környezetpszichológiai szempontból pedig pl. Downs–Stea (1973). 4


nappalinkba, és ezeket hogyan rendezzük el, azt is behatárolja, hogy hogyan, milyen szabályok mentén viselkedjen a vendég ebben a helyiségben. Ha például az ülőalkalmatosságok egymás felé néznek, akkor ez a társas érintkezést elősegítő (szociopetális) elrendezés nagy valószínűséggel serkenti a társalgást, míg ha minden szék a tévé felé néz, az emberek inkább fogják a képernyőt fixálni, mint egymással beszélgetni. (3) A pragmatikus jelentés kapcsolja a környezetet/tárgyat a használóhoz: példánk szerint a nappali berendezése mint benyomáskeltési eszköz sokat elárul a látogatónak a lakás tulajdonosáról. A konnotatív jelentés lényege, hogy mindegyik eddig tárgyalt jelentéshez kapcsolód(hat)nak érzelmek, személyes, egyedi asszociációk (lásd pl. Crozier 1994/2001) – minden teret/tárgyat, amellyel érintkezésbe kerülünk, megítélünk érzelmi dimenziók mentén: szép–csúnya, veszélyes–veszélytelen stb. Ez nyilván közvetlen túlélésünket is segítheti akár úgy is, hogy az affektív értékelés a kognitív tartalom megértése nélkül is végbemehet: nem kell tudni, hogy egy szűk, sötét, büdös hely pontosan micsoda – valószínűleg adaptív megnyilvánulás elkerülni pusztán azon az alapon, hogy „veszélyes lehet”. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy – épp a pszichológiai interpretációs folyamatokkal szervesen összefonódva, azokkal tranzakcionális viszonyban (lásd Dúll 2002c) – az épített környezet csaknem minden eleme és tulajdonsága hordoz(hat) valamilyen jelentést (Lang 1987): a hely/dolog alakja, szerkezete, mérete, anyaga, színe, szaga, stílusa, elnevezése – és még sorolhatnánk. Látható tehát, hogy (a) ezek a jelentési formák szervesen összekapcsolódva, együtt adják a hely (pl. egy nappali) vagy a dolog jelentését, és (b) így a jelentés tudatosan és/vagy nem tudatosan befolyásolhatja az emberek tudását, érzelmeit a helyekről és a dolgokról és a velük kapcsolatos viselkedésüket. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a környezeti jelentésben – épp annak tranzakcionális természetéből adódóan – fontos szerep jut a magának a környezeti ingerlésnek. Berlyne (1960; 1971/1997) szerint a környezeti ingerlést ún. kollatív változókkal – az ingerlés újszerűségével, összetettségével, meglepőségével és inkongruitásával – jellemezhetjük. A jelentés eszerint úgy alakul ki, hogy az észlelő e változók mentén összehasonlítja az adott, aktuális ingert másokkal, és az általános tapasztalat szerint a közepes tartományban észleli leginkább kellemesnek, befogadhatónak, jelentéstelinek a környezeti ingereket. Egy város példáján: a látogató akkor fogja megismerhetőnek (kognitív komponens) és ezáltal szépnek, szerethetőnek (érzelmi összetevő) ítélni az adott várost, és akkor fog gyakran odalátogatni (viselkedési tényező), ha az számára élményeket kínál, hiszen újszerű, összetett, meglepő, és vannak benne össze nem illések, pl. váratlan látvány tárulhat fel egy utcasarkon befordulva, de ez az élmény a látogató számára se nem kevés (ugyanis ekkor unatkozni fog), se nem sok (ekkor telítődik az ingerekkel, elfáradhat vagy éppen agresszívvé válhat), hanem épp elég, azaz optimális. Érdemes visszaidézni ennek a „dologi” vonatkozásait is, például a korábbi háziasszony– háztartási robotgép példán: ha egy tárgy jelentése bármilyen szempontból „túlzott” vagy éppen „túl kevés”, az a nem kedvelt dolog használatának csökkenését vagy teljes elmaradását (esetleg magának a dolognak a rombolását, megsemmisítését is) eredményezheti. Ezekben a folyamatokban természetesen lényegesek a tárgy/környezet–személy kölcsönhatásban részt vevő ember pszichológiai tulajdonságai (temperamentuma, aktuális érzelmi állapota, tapasztalatai stb.) is – ezeknek a részletes tárgyalása azonban meghaladja a fejezet kereteit (részletesebben lásd Little 1987; Dúll–Urbán 1997). A jelen áttekintésben azt hangsúlyozzuk, hogy a tárgyi környezet jelentésének kialakítása, a környezetértékelés interaktív természetű: egyszerre és egyenrangúan játszik szerepet benne a személy a maga pszichológiai jellemzőivel és a tárgy/tér a saját tulajdonságaival. Így lehetséges az, amit a környezetpszichológiai kutatások következetesen igazolnak: a helyek/dolgok pszichológiai jelentése nagyobb hatást eredményez, mint ezek objektív tulajdonságai, és ez a hatás nagyon hosszú távú is lehet, sőt, gyakran még akkor is érvényesül, ha az adott környezet vagy annak tárgyi elemei fizikailag jelentősen módosulnak vagy már nincsenek is jelen az életünkben. Egy nőismerősöm évekig őrzött könyvespolcán, jól látható helyen egy kis, üres gyógyszeres fiolát, aminek a címkéje szinte már teljesen lekopott. Mikor megkérdeztem, hogy miért tartja ennyire szembetűnő helyen ezt a kis tárgyat, elmesélte, hogy mintegy három évtizeddel azelőtt nagyon szerelmes volt egy fiúba, aki észre sem vette őt. Egyszer az iskolaudvaron a fiú véletlenül megdobta egy hógolyóval. Ő boldogan lekapargatta a kabátjáról a rátapadt havat, és eltette egy éppen nála levő gyógyszeres fiolába, ami mindig elfért a zsebében. Az üvegcse ezentúl mágikus célokat szolgált: a markában szorongatva az üveget próbálta „szuggerálni” a fiúnak, hogy vegye észre. A „tárgy-mágia” azonban nem hozott sikert. A hólé azóta már rég eltűnt az üvegből – de az üvegcse sok mindenre emlékezteti: ha például reménytelennek tűnik egy ötlet vagy egy vállalkozás, az üvegre pillantva könnyebb felhagynia a próbálkozásokkal. A példában a személy érzelmi állapotai, tapasztalatai és a tárgy (dolog) tulajdonságai, affordanciái egyszerre teremtették és teremtik ma is folytonosan a változó pszichológiai jelentést: egy eredetileg használati célra létrehozott tárgy többféle szimbolikus jelentést is nyerhet a tárgy–személy tranzakció során. Hasonló módon lehetséges, hogy egy célszerűen megtervezett tárgy/környezet idővel funkciótlanná válik – szinte minden városban van olyan park vagy köztér, ami nem működik, mert nem használják az emberek, vagy épp fordítva, és még sorolhatnánk (vö. Dúll 2003).


1.3. 4.3 A tárgyak mint környezeti nyomok Fentebb már volt szó arról, hogy mennyire fontos a kontextus a dolgok/helyek jelentésének kialakításában. A jelentésadási folyamat azonban nemcsak a jelen- és jövőbeli eligazodást segíti a világban, hanem „visszafelé” is működik, vagyis a környezeti állapotokból – éppen a tárgyi/környezeti reprezentációink, jelentés-tudásunk alapján – következtetni tudunk arra is, hogy mi történt a múltban az adott helyen az adott dolgokkal (és persze személyekkel). A környezeti/tárgyi nyomok (Zeisel 1993) „beszédesek”, markáns környezeti kommunikáció 6 (Ruesch–Kees 1964/1970) érkezik általuk a történésekről: következtetünk általuk a hely/dolog használatának tényére/módjára vagy épp a használat hiányára, szokatlan jellegére stb., ami persze tovább gazdagítja a róluk kialakított mentális jelentést. Ilyen fizikai nyomok pl. az „otthagyások” – ezen belül is különösen érdekes a szemét:7 izgalmas környezetpszichológiai elemzések születtek például arról, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkező környezetekben valószínűbb a szemetelés (Meeker 1997). De egy konyhát is érdemes lehet megvizsgálnunk abból a szempontból, hogy mi és hol marad (és mennyi ideig!) egy ünnepi vacsora után… Az otthagyások ellentétét jelenti a használat hiánya, amiről már volt szó az elhagyott városi pihenőterekkel vagy a használhatatlanul bonyolult háztartási gépekkel kapcsolatban. További környezeti nyomok az áthidalásokösszekötések, ahol a tereket/tárgyi elemeket egyesítik a használók vertikálisan vagy horizontálisan, és ellentétpárjuk, az elszigetelés-elválasztás, amikor az egységes teret több részre osztjuk. Előbbire példa lehet egy deszka, ami egy konténerre támasztva lehetővé teheti például egy megrakott talicska feltolását a tartály szájához, vagy a sportpályák kerítésének folytonos és ugyanott történő megrongálása közvetlen „bejárat” kialakítása céljából. Egyébként, ha a rongálás mindig ugyanott történik, az környezetpszichológiailag szintén beszédes lehet: jelentheti, hogy az eredetileg kialakított bejárat az emberi viselkedés ökonómiája szempontjából rossz helyen van (pl. minden irányból hosszú utat kell megtenni a bejutáshoz), de azt is, hogy a rongálók territóriumuknak fogják fel a terepet, és nem tűrik a javítást, azaz a beavatkozást stb. Ez a példa további bizonyítékot jelent arra, hogy kontextuselemzés nélkül a környezeti/tárgyi nyomok jelentése sohasem érthető meg teljesen, jelentésük nem abszolút, megfejtésükhöz nem adható valamiféle szótárszerű megoldástár. Az elszigetelés-elválasztás közhelyes példái a kerítések és egyéb határoló elemek, de ugyanezt a funkciót teljesítheti egy „Behajtani tilos” vagy „Magánterület” tábla, esetleg a felszínek szintkülönbségei, vagy egy növény egy íróasztal két térfele között. Egy következő környezeti nyom a kopás-erózió, ami a fokozott használatról, sőt annak rendeltetésszerű mivoltáról ad felvilágosítást: egy múzeumban például környezetpszichológiai nyomelemzéssel vizsgálták a kiállított tárgyak „legjobb” elhelyezését (Thomson 1986): a szőnyegek kopásából meg lehetett állapítani, hogy melyek a múzeumlátogatók által leginkább látogatott tárgyak. A környezeti nyomelemzésből derült fény a „múzeumi jobbra tarts”-nak vagy „kijárati grádiensnek” (Melton 1933, idézi Thomson 1986) nevezett jelenségre is, amit a kiállítások berendezésekor érdemes figyelembe venni: az emberek szívesebben haladnak jobbra, gyakrabban nyitják ki a jobb oldali ajtókat stb. Az identifikáció (azonosítás) mint környezeti/tárgyi nyomhagyás azt jelenti, hogy a használó a tárgyat/teret úgy teszi maga és mások számára jelentéstelivé, hogy pszichológiailag saját magához kapcsolja: ráírja a nevét, jellemző színűre festi stb. Ennek egyik példája a környezetpszichológiai szempontból is meglehetősen ellentmondásos graffiti, de a hozzáértők számára sokat mond egy műalkotás vagy egy épület stílusa, színvilága is, ami alapján akár az alkotó is azonosítható. A tárgyalt összes átalakítással a legtöbb esetben megváltozik a helyek/dolgok pszichológiai jelentése is, ami a továbbiakban – mint említettük, hosszú távra – befolyásolja a használatukat, ami természetesen tovább módosítja a jelentésüket és így tovább.

1.4. 4.4 A környezeti és a tárgyjelentés mérése 1.4.1. 4.4.1 A szóbeli pszichológiai mérőmódszerek: alkalmazási lehetőségek és dilemmák A környezetpszichológusok gondos módszertani megfontolások alapján felvállalják, hogy a mindennapi környezetészlelés kutatásában nem lehet és nem is célszerű a tudományos pszichológiában megszokott és elvárt erős laboratóriumi kísérleti kontrollt gyakorolni a környezeti/tárgyi változókon (lásd pl. Proshansky 1981). Ha olyan összetett, valós környezetek/tárgyak észlelését és jelentését vizsgáljuk, mint egy város, egy természeti táj vagy akár egy háztartási robotgép, a hiteles adatok érdekében célszerű magukkal a „készen kapott” ingermintázatokkal dolgoznunk. A környezetpszichológiai kutatás lényege éppen az, hogy a való világ nagyon összetett, időben-térben változó, kulturális kontextustól is erősen függő helyeit/dolgait vizsgáljuk – így a A jelen fejezetben terjedelmi okokból nem térünk ki a nonverbális kommunikáció tárgyakkal kapcsolatos témakörére; kifejezetten építészeti vagy környezetpszichológiai szempontból tárgyalja a kérdést pl. Ankerl (1991), Csikszentmihalyi–Rochberg-Halton (1981). 7 Érdekes tanulmányt közöl erről a témáról Losonczi (2003). 6


környezetpszichológus a környezeti ingerlés jelentésének meghatározásakor és operacionalizálásakor minden egyes esetben egyedi kihívásokkal szembesül (Proshansky et al. 1970d; Altman 1975; Dúll 2002a). Számos vizsgálat – többek között saját, e témában végzett kutatásunk (Dúll–Urbán 1997) megerősítette például, hogy a pszichológiai kutatásokban megszokott gyakorlat, miszerint a tényleges, valós környezetek/tárgyak helyett ezekről készült képeket vagy modelleket használunk kontrollált laboratóriumi feltételek között (környezeti szimuláció, lásd még Bosselmann–Craik 1990), környezetpszichológiai szempontból nem vezet általánosítható eredményekhez: szimuláció esetén a fotókról, modellekről, azaz mindössze az eredeti környezeti elemmel kapcsolatos ingerekről kapunk információt. Csak a terepen szerzett adatok szólnak ténylegesen magukról a helyekről/dolgokról. Mivel a tárgyi környezet és az ember viszonya ilyen sokszintű, összetett és érzelmekkel színezett, a helyek/dolgok pszichológiai jelentését spontán módon többnyire nem vagy csak nehezen tudjuk szavakkal leírni (részletesen lásd Dúll–Urbán 1997). Ráadásul még ha sikerül is megfogalmazás útján kifejeznünk akár magunk, akár mások számára, hogy milyen jelentést is hordoz számunkra a dolog vagy a hely – pl. a korábbi példában mit is jelentett tulajdonosa számára a valamikori hólét tartalmazó gyógyszeres fiola –, még ekkor sem jósolható meg, hogy vajon a megfogalmazás nyomán nem változik-e meg a fontos tárgy jelentése, vagy a beszélgető személyek azonos módon értik-e a szavakat és így a jelentést. A pszichológiai módszertani problémák ellenére szubjektív élményünk mégis az, hogy könnyedén meg tudjuk ítélni, hogy bizonyos szavak (pl. ellentétes melléknév-párok: szép–csúnya, kellemes–kellemetlen) érvényesek-e egy jelenségre, tárgyra vagy környezetre. Ezen alapulnak a pszichológiában már régen használatos, jelentést mérő verbális eljárások. Tudományosabban fogalmazva, fontos elméleti és módszertani problémaként merült fel a környezetpszichológiában, hogy megoldják a környezetészlelési folyamat gazdagságát és bonyolultságát jól tükröző észlelési/jelentésadási válaszok mérését. A környezeti észleléssel és jelentéssel foglalkozó vizsgálatok többségében kérdőíveket és/vagy interjúkat alkalmaznak (Bechtel 1990). A vizsgálati személyek feladata ezekben az esetekben annak verbális leírása, hogy hogyan észlelik a különböző környezeteket. Komoly módszertani ellenvetés ezekkel a vizsgálatokkal szemben, hogy ezek a „szemantikus” mérések a környezeti észlelésnek csak a nyelven átszűrődő vonatkozásait képesek megragadni (vö. Holahan 1982c/1998). Így alternatív kísérletek is történtek a nyelvi és a nem nyelvi válaszok együttes vizsgálatára. Kutatások (pl. Hall 1966/1975) mutatták ki például, hogy azokat a személyeket, akik érzelmileg közel állnak hozzánk (vagyis pozitív jelentésűek számunkra), a térben is jóval közelebb engedjük magunkhoz (lásd az „Edukációs helyszínek környezetpszichológiája” c. fejezetet). Ennek analógiájára mérhető az adott környezeti cél-elemekkel tartott téri-fizikai távolság is. Némileg bonyolultabb ugyan, de hasznos lehet a hely/dolog letapogatására szolgáló szemmozgások gyakoriságának és helyének regisztrálása is: amely elemet gyakrabban, hosszabb ideig nézi a szemlélő, az feltehetően jelentéstelibb számára, legalábbis az idő múlásával egyre inkább azzá válik. Egy korai vizsgálatban (Carr–Schisseler 1969, idézi Holahan 1982c/1998) például a vezetők autóvezetés közbeni szemmozgásait regisztrálták egy, a sofőrök fejére rögzített mérőberendezés segítségével. Így jól elemezhetővé vált a városi környezet nagy sebesség közbeni észlelésével kapcsolatos szemmozgások iránya és gyakorisága, miközben a vizsgálati személyek egy Boston központja felé haladó gyorsforgalmi úton vezettek. A kutatók szerint a személyek meglehetősen azonos nézésmintázatokat produkáltak vezetés közben, ami arra utal, hogy ilyen típusú környezeti aktivitás során a jelentésteli elemek meghatározhatók. Az eredmények szerint a vizsgálati személyek többsége a házak és épületek sziluettjére, „beszédes” formáira, valamint a felüljárókra és a hirdetőtáblákra figyelt, mint a környezet kiugró, azaz jelentésteli fizikai sajátságaira. A vizsgálatot azóta – természetesen korszerűbb eszközökkel – többen megismételték, és úgy tűnik, hogy a gyorsforgalmi útról látható környezet fizikai jellemzői határozottan strukturálják, hogy (1) az emberek hogyan tapogatják le vizuálisan a környezetüket, és hogy (2) mire figyelnek jobban. Az ilyen típusú vizsgálatok természetesen nem nélkülözhetik a verbális jelentést leíró válaszok elemzését; a kétféle adat nyilvánvalóan együtt értelmezhető hitelesen. A környezeti jelentés vizsgálatára kidolgozott verbális eljárások hagyományosan két fő csoportba oszthatók (Heimstra–McFarling 1974): (1) kötetlen, „szabad” leírás, a személynek egyszerűen el kell mondania, hogy milyennek észleli a helyet/dolgot, és/vagy milyen emlékei vannak róla, és/vagy milyen érzelmei fűződnek hozzá stb. Ezeknek a módszereknek a legnagyobb pszichológiai haszna a spontaneitás, ugyanakkor a tudományos kutatásban nehézkessé teszi a használatukat, hogy az instrukció nagyon erősen befolyásolhatja a kapott beszámolókat, amelyek ráadásul viszonylag nehezen számszerűsíthetők és összehasonlíthatók. Természetesen számos tartalomelemzési lehetőség adódik a feldolgozásukra (vö. szövegekre pl. Ehmann 2002), de ezeknek még a számítógépes változata is nagyon munkaigényes. (2) A standardizált eljárások típusai: (a) melléknévlisták: a vizsgálati személynek a listán szereplő minden egyes melléknév (pl. esztétikus, nagy, világos stb.) esetében döntenie kell – azaz „igen” vagy „nem” választ kell adnia – arról, hogy az adott jelző szerinte leírja-e a megítélendő helyet/dolgot. A másik típusba (b) az osztályozó skálák tartoznak: ekkor a vizsgálati személy nagyszámú kategóriát kap, amelyeket például rangsorolnia kell abból szempontból, hogy mennyire érzi ezeket jellemzőnek az adott környezetre, tárgyra vagy környezeti fogalomra (pl. szelektív szemétgyűjtés).


A környezetpszichológiai módszertani kutatások egyik célja kezdettől (Ward 1977) az volt, hogy a különböző környezetek pszichoszociális jelentésének objektív mérésére szolgáló, standardizált skálákat fejlesszenek ki. Ezek a metodológiai vizsgálatok azon a feltevésen alapultak, hogy a környezet észlelését egyszerre határozzák meg annak fizikai tulajdonságai és az ezekkel szoros kölcsönhatásban álló „környezeti szükségletkielégítő kapacitás”. A kutatások ebben a szellemben igazolták, hogy a környezet jelentésében több, szükségletkielégítéssel kapcsolatos környezet–egyén viszonyt leíró dimenzió különíthető el (Zeisel 1993; vö. Dúll–Urbán 1997): (1) kapcsolati dimenzió, pl. milyen érzelmekkel vagy emlékekkel, attitűdökkel rendelkezik a személy a környezettel/tárggyal kapcsolatban, (2) személyi-fejlődési dimenzió: pl. serkenti-e a kreativitást a hely/dolog vagy sem, és (3) rendszerfenntartási dimenzió: pl. a személy mennyire gondozza, fejleszti a környezetet/tárgyat. Ebben a fejezetben a verbális jelentést mérő módszerek közül csak a szemantikus differenciál módszerét és annak is csak a témánk szempontjából fontos, a tárgyi környezeti elemekkel kapcsolatos alkalmazási lehetőségeit és nehézségeit mutatjuk be (részben Dúll–Urbán 1997 nyomán).8 A „szemantikus differenciál”skála – és általában a pszichológiai jelentésmérő eljárások – alkalmazását a környezeti kutatásokban az indokolja, hogy a valós környezet óriási információtömegével való kognitív küzdelmünk során spontán módon is maximalizálni igyekszünk információfeldolgozó kapacitásunkat úgy, hogy a környezeti tulajdonságokat és viszonyaikat jelentésteli mentális reprezentációkban képezzük le. A környezeti információ rendszerezése útján szervezett kognitív rendszerek jönnek létre a fejünkben, mégpedig a feltételezések szerint bizonyos alapvető mögöttes jelentésdimenziók mentén (Horayangkura 1978).

1.4.2. 4.4.2 Környezeti szemantikus differenciál – elméleti és gyakorlati áttekintés A környezetpszichológia módszertanában nagy hangsúlyt kap a helyek/dolgok természetes körülmények között történő tanulmányozása. Emiatt azonban igen nehéz objektív mutatókat kialakítani a vizsgált tárgyi környezetekről. Megoldás lehet erre a problémára, ha jól kiképzett megfigyelőkkel ítéltetjük meg az adott környezeti ingereket, majd a kapott adatokat bonyolult kölcsönkapcsolatok leírására alkalmas statisztikai módszerekkel (pl. többdimenziós skálázás) elemezve azonosítjuk az emberek fejében általánosnak tekinthető, mögöttes környezeti jelentésdimenziókat. Ez bevett gyakorlat mind a környezetesztétikában (Nasar 1992), mind a környezetpszichológiában. Nasar (1989) egy vizsgálatában a változatosság, melegség, méret, komplexitás, ismerősség dimenziókat találta általánosan jellemzőnek a környezeti jelentésben. A „szemantikus differenciál”-módszer alkalmazása a környezetpszichológiában némileg más alapokra épül – bár a célja ugyanúgy a jelentés feltárása, és természetesen szakértőkkel is alkalmazható: a hétköznapi emberek fejében kialakult környezeti/tárgyi jelentés vagy a környezeti/tárgyi tulajdonságok feltérképezésére alkalmazzák. Részleteiben ez azt jelenti, hogy a módszer egyaránt használható a környezet–viselkedés interakció minőségének és intenzitásának leírására és a környezet konnotatív jelentésének feltérképezésére. A konnotatív jelentés kutatásában klasszikusnak számít Osgood et al. (1957) vizsgálata, amelyben a vizsgálati személyek hétfokú skálákon ítéltek meg szavakat. Az újdonság ebben az volt, hogy a skálák végpontjait ellentétes melléknevek (pl. szép–csúnya) jelölték. Minél szebbnek tartotta a személy a szó jelentését, annál inkább a „szép”-hez közeli értéket kellett megjelölnie a skálán, és ugyanígy kellett eljárnia minden egyes melléknévpár esetén. A jelölés a skála közepén az adott szó jelentésének semlegességét mutatta a megfelelő dimenzión. Osgood és munkatársai faktoranalízist végeztek az adatokon, amelynek eredményeként három konnotatív jelentési dimenziót azonosítottak: értékelés (ezt kifejező melléknévpár, pl. jó–rossz), erő (pl. erős– gyenge) és aktivitás (pl. gyors–lassú). A szemantikus differenciállal végzett környezetpszichológiai kutatások egyik célja annak vizsgálata volt, hogy érvényesek-e ezek az univerzálisnak tekintett osgoodi jelentésdimenziók a tárgyi környezet konnotatív jelentésében is (Strauss 1961; Horayangkura 1978). Mind a korai, mind a modern vizsgálatok eredményei gyakorlatilag egybehangzóan azt mutatták, hogy a valós tárgyak/helyek jelentésének mögöttes dimenziói eltérnek az Osgood által kapottaktól. Oostendorp és Berlyne (1992) vizsgálatukban például négy dimenziót kaptak: (1) világosság/tisztaság (clarity), (2) hedonikus tónus/izgalom, (3) összetettség–díszítettség, (4) ismerősség. Mehrabian–Russell (1974-től folyamatosan) 18 tételből álló szemantikusdifferenciál-skálájuk elemzése során 3 független környezeti jelentésdimenziót találtak: (1) kellemesség–kellemetlenség, (2) izgalmi szint (az aktivitás és az éberség kombinációja), és (3) dominancia–alávetettség (a személy érzése szerint mennyire kontrollálja a tárgyi környezetet, illetve mennyire érez szabadságot és kötetlenséget ott). Érdekes, hogy a szerzők – Osgoodhoz hasonlóan – az általuk leírt három dimenziót szintén általános A verbális jelentést mérő pszichológiai eljárásokról általában lásd részletesebben pl. Varga et al. (1992); Dúll–Varga (1993); környezetpszichológiai alkalmazásukról Bechtel (1990). 8


jelentésszervezőknek tartják: szerintük ezek mentén általánosan bejósolhatók a személyek helyekre, tárgyakra, sőt, emberekre irányuló preferenciái is. Ezt az elképzelést az egyéb vizsgálatok nem támasztják alá: a jelentés ilyen értelemben sem tekinthető univerzálisnak. Környezeti szemantikusdifferenciál-skála kialakítása: egy példa A fentiek illusztrálására egy korábban általunk kialakított környezeti szemantikusdifferenciál-skálát (KSZD, Dúll–Urbán 1997) mutatunk be. Korábbi, környezeti konnotatív jelentést mérő vizsgálatainkban (Dúll–Urbán 1995; 1996) már kialakított, magyar nyelvű szemantikusdifferenciál-skálákkal akartunk dolgozni. Szakirodalmi búvárkodásunk során azt tapasztaltuk, hogy ha egyáltalán mértek ilyesmit a kutatók, akkor általában esztétikai skálákkal dolgoztak. Ennek elméleti alapja az volt, hogy az esztétikai mechanizmusokat kimondva/kimondatlanul azonosították (és gyakran ma is azonosítják) a környezet érzelmi hatásaival. Ilyen, esztétikai síkon mérő eszköz például a Krampen-féle szemantikus differenciál (1979, bemutatja Ankerl 1991), ami a terek konnotatív jelentését hétfokú skálán, esztétikai fogalompárok (szép–csúnya, ízléses–ízléstelen stb.) segítségével méri. A Krampen-skála alkalmazásával egyik vizsgálatunkban (Dúll–Urbán 1996) igazoltuk, hogy az esztétikai jellemzők nem kapcsolhatók közvetlenül egy környezet érzelmi és/vagy fizikai tulajdonságaihoz. Ezért később javasoltuk (Dúll–Urbán 1997), hogy olyan megbízható és érvényes szemantikusdifferenciál-skálákat kell kidolgozni, amelyek (1) a megfelelő környezeti tulajdonságokon alapulnak, (2) a kutatási hagyományoktól eltérően, közvetlen személy–környezet-interakció kontextusból származnak (tehát a vizsgálati személyek a jellemzett környezetekben tartózkodnak, és nem csak fotókon látják azokat), és így összességében célzottabban mérik a környezet konnotatív jelentését. A KSZD-skála összeállításakor egyéb tekintetben a megszokott eljárást követtük, amelynek lépcsőit és a későbbi vizsgálat lépéseit – az alkalmazott instrukciókkal együtt – az alábbi ábrában foglaltuk össze (8. ábra). 8. ábra: A környezeti szemantikusdifferenciál-skála kialakítása és a vizsgálat általános menete (Pléh–Czigler 1979 nyomán, forrás: Dúll–Urbán 1997)


KSZD-skála (Dúll–Urbán 1997): jelentési faktorok Részlet a KSZD-skálából „Kedves Résztvevő! Azt szeretnénk vizsgálni, hogy milyennek találja azt a helyet, ahol Ön éppen tartózkodik. Kérjük, értékelje az alábbi melléknévpárokkal! A melléknevek képezik az értékeléshez rendelkezésére álló hétfokú skála két végpontját. Aszerint, hogy milyennek találja az adott helyet, X-et tehet az egyik vagy másik melléknévhez többé vagy kevésbé közeli mezőbe, így jelezve, hogy az adott helyet milyennek találja inkább. Az X a skála közepe táján azt jelenti, hogy a helyet semlegesnek ítéli meg ezen a skálán.”


Az adatok faktoranalízise során három konnotatív jelentést leíró faktort azonosítottunk: (1) izgalom-hangulat faktor, amelyet két összetevő alkot: az egyik a hely „izgalmi” kapacitásával függ össze (példái az érdekes– érdektelen, izgalmas–unalmas jelzőpárok), a másik a környezettel való személyes viszonyt, hangulatot írja le (pl. otthonos–idegen, személyes–személytelen). (2) A karbantartottság faktor a környezet gondozott, illetve elhanyagolt állapotát írja le (pl. kopott–új). (3) Harmadik faktorként a zártság adódott, ami egyszerre utal a környezet méretére és az ezzel kapcsolatos szubjektív érzésekre (pl. zárt–nyitott, levegős–levegőtlen). A faktoranalízist és eredményeit részletesen bemutatja Dúll–Urbán (1997). A környezeti szemantikus differenciál módszer értékelése A szemantikusdifferenciál-skálák határozott általános előnyei (lásd pl. Caron et al. 1980), hogy időtakarékosak, csoportosan is felvehetők, sokféleképpen alkalmazhatók a gyakorlatban, olcsók, relatíve könnyű a kitöltésük, ami néha játékosnak, szórakoztatónak tűnik a vizsgálat résztvevőinek. Az előnyökkel azonban komoly hátrányok állíthatók szembe (pl. Czigler–Pléh 1973; Wohlwill 1976; Patterson 1977; Russell–Ward 1981; Zeisel 1993). Már Osgood és munkatársai (1957) is rámutattak, hogy a skálatételek kiválasztása nem könnyű, és az eredmények magyarázata nem mindig evidens. Howell és Epp (1976, idézi Zeisel 1993) vizsgálata környezetpszichológiai kontextusban ugyanezt mutatta: idős emberek, otthonuk konnotatív jelentésének szemantikusdifferenciál-skálákon történő jellemzése során arról számoltak be, hogy bizonyos skálatételeket, mint pl. „kemény–lágy” vagy „egyszerű–bonyolult”, nem értettek abban az értelemben, hogy ezeket nem tudták lakásukra vonatkoztatni. Röviden, ily módon tehát ezek a skálák ebben a vizsgálatban egyszerűen használhatatlanoknak bizonyultak. Tanulság tehát, hogy (a) a verbális leírások fogalmi struktúrája nem feltétlenül fedi a környezetek/tárgyak tényleges mögöttes jellemzőit. A kritikák szerint abban az esetben, ha szóbeli skálákon jellemeztetjük a környezet érzelmi jelentését, akkor sokkal inkább „tulajdonított érzelmi minőségekről”, vagyis attribúcióról van szó, és nem a valódi konnotatív struktúra kifejeződéséről, és ez az attribúció sok esetben esetleges, szubjektív. Egy hétköznapi példán ez azt jelenti, hogy pl. egy WC-papír-tartó tulajdonságainak leírására spontán módon nem feltétlenül használnánk a „dinamikus–statikus” jelzőpár valamelyikét, de ha szükséges, tudjuk velük jellemezni az adott tárgyat. Ilyen esetben az eredmények általánosíthatósága legalábbis megkérdőjelezhető. A szemantikusdifferenciál-skálák további hátrányai, hogy (b) nagy munkaráfordítással készíthetőek el, és (c) a velük kapható eredmények nem mindig térítik meg a beléjük fektetett munkát. (d) A nem közvetlen asszociációs értékű melléknevek zavart kelthetnek (lásd az előbbi példa), és (e) nem egyértelmű, hogy érdemes-e, illetve szabad-e ilyen esetben megbeszélnie az alanynak a vizsgálatvezetővel a gondjait, vagy a túlzott eligazítás inkább befolyásoló. Ezért (f) gondos előtesztelésre van szükség, ami tovább növeli az eljárás munkaigényességét. Ráadásul (g) mindig pontosan a jövőbeli válaszadók csoportjához kell illeszteni a skálát, ez viszont (h) tovább csökkenti az eredmények általánosíthatóságát. Végül, (i) a szemantikusdifferenciál-skálák érvényességét csökkenti az is, hogy már önmagában a (környezeti) jelenségekre történő rákérdezés műterméket hozhat létre abban az értelemben, hogy tudatosíthat egyébként nem tudatos hatásokat. Saját kutatásaink (pl. Dúll–Urbán 1995; 1996; 1997) eredményei azt támasztják alá, hogy a szemantikus differenciál skálák a környezetpszichológiai kutatásokban jól működhetnek, de nem elsősorban a környezetek/tárgyak jelentésének leírásában, hanem a helyek/dolgok konnotatív-érzelmi jelentésének összehasonlító vizsgálataiban.


7. fejezet 1. 5. Helykötődés: ember és környezet affektív kapcsolata Gyermekszobámról nem beszéltem néked. Mindig azt hittem, hogy az ablakok, a kőerkély, hol varjak raktak fészket, a tükör, hol egy kisfiú lakott, a vén koldus a falrepedésekben ágyam felett, mackóm, száján a sok mocsokkal (többször kásával etettem), s a rolóban leskődő farkasok: – hogy mindez nem tűnt el, mint többi múltam, de a felrobbant házban most is ott van, s meglátod, mihelyst kinyitod az ajtót, a kisfiút a tükörben, a mackót, mindent, mi volt s mi most is kitart csendben az idő dühödt hullámai ellen. „(Faludy György:” „ LXXXVI. szonett” „)” Az ember–környezet-kutatás (lásd Séra 1990; Dúll 2001a; Dúll–Kovács 1998) főiránya a hetvenes évekig gyakorlatilag kognitív szemléletű volt: a kutatások többsége elsősorban a téri tájékozódással, a kognitív térképezéssel foglalkozott. A környezetpszichológiában csak lassan körvonalazódott annak vizsgálata, hogy az ember érzelmi szálakat fejleszt ki, tart fenn és fejez ki az általa lakott földrajzi térrel kapcsolatban (lásd Dúll– Urbán 1997). Érzelmi viszonyulás épülhet ki egy szobasarokhoz, az otthonhoz 1, a környékhez és a városhoz2, de akár elképzelt vagy mitikus helyekhez is (Mazumdar–Mazumdar 1993). Annak ellenére, hogy a terek esetleg egymásban benne foglaltatnak, a hozzájuk fűződő affektív viszonyulás mintázata nagyon változatos lehet (Altman–Low 1992): lehetséges, hogy pl. az otthonhoz való kötődés erős és pozitív, a kerülettel negatív a kapcsolat, míg a városhoz semleges a viszonyulás. 3

1.1. 5.1 A kezdet: helyveszteség4 és gyász A környezet–ember viszony érzelmi oldalára először Fried (1963) hívta fel a figyelmet. Megfigyeléseket végzett Bostonban olyan lakók körében, akiket kényszerrel kiköltöztettek a lakásukból, és azt tapasztalta, hogy a kiköltöztetés után a lakók továbbra is erős pozitív élményekről számoltak be elvesztett lakhelyükkel kapcsolatban, és erős veszteséget, gyászt éltek meg. Pszichodinamikus elméletében Fried párhuzamot javasol a fontos személyek elvesztése fölött érzett gyászreakció és a helyveszteség (loss of place) által keltett érzelmek között. Szerinte egy fontos hely (pl. az otthon) kényszer hatására történő elhagyása a személy

Lásd „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetet. Lásd „A helyek és az én” c. fejezetet. 3 Egy közismert irodalmi példa: „Mit nekem te, zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája / Tán csodállak, ámde nem szeretlek, / S képzetem hegyvölgyedet nem járja. // Lenn az Alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom…” (Petőfi Sándor: Az Alföld) 4 Lásd még a „Helyváltoztatás és helyveszteség” c. fejezetet. 1 2


folytonosságérzésében jelent szakadást, ezzel mintegy elválasztva egymástól az identitás egyébként szoros összefüggésben levő két komponensét, a téri és a csoportidentitást (space and group identity). 5

1.2. 5.2 A helykötődés-elméletek forrásai A korai, kognitív szemléletű környezetpszichológiai elképzelések a fenti, ún. „lakóhely-élmény” (residential experience, Giuliani–Feldman 1993) magyarázatára inadekvátnak bizonyultak. Talán erre vezethető vissza, hogy a kutatók körében Fried 1963-as tanulmánya után mintegy tíz évig nem mutatkozott érdeklődés a helyekhez fűződő érzelmi szálakra, azaz a helykötődésre (place attachment) vonatkozóan. A 70-es évek közepén a humán geográfia (ideértve Tuan 1974 és Relph 1976 munkáit is – lásd „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetet) gondolatkörén belül új lendületet kapott a földrajzi terekkel kapcsolatos affektív szálak témája a „gyökértelenség” és a „helynélküliség” fogalmakkal kapcsolatban. Eszerint a földrajzi teret (geographical space) az emberek nem közvetlenül, hanem helyként (place), azaz megélt, interpretált térként tapasztalják meg, az adott tér hosszú távú használatán keresztül (vö. Canter 1977; lásd Dúll 1998; 2002a; 2002b). A hosszú idejű térhasználat magával vonja az ember involválódását a térbe, így alakul ki a helyélmény (experience of place), amely elsődlegesen affektív jellegű – lényegében arról van szó, hogy a személy az adott hely felé erős, hosszan tartó érzelmi kötődést (attachment) fejleszt ki (Tuan 1974). Az ember–hely érzelmi szálak és a pszichológiai jóllét kapcsolatára vonatkozóan Fried és a humanisztikus geográfusok álláspontját a szakirodalomban gyakran rokonítják (Giuliani–Feldman 1993). A két elképzelés azonban több ponton is eltér egymástól. A humán geográfusok alapvető állítása, hogy az érzelmi szálak a földrajzi térrel univerzális és szükséges kapcsolatok. Fried szerint viszont a térre vonatkozó folytonosságérzés egyáltalán nem szükségszerű, hanem függ az adott tér és az emberek közös stabilitásától, illetve az emberek biztonság- és támogatottságérzésétől. Sőt, Fried utal arra is, hogy – mivel sok, erős kötődést nem mutató kiköltöztetett lakó a kiköltöztetés után nem is szenvedett gyásztól – a helyhez való túl erős kötődés diszfunkcionális is lehet. A helykötődés tanulmányozása a humanisztikus földrajzon kívül további két forrásból táplálkozott a környezetpszichológiában: Bowlby és Ainsworth jól ismert attachment-tanulmányaiból és a szent helyek filozófiai, antropológiai és pszichológiai leírásaiból (pl. Eliade 1957/1996; Mazumdar–Mazumdar 1993; 1997).A kérdést máshol részletesen tárgyaltuk (Dúll–Urbán 1997; Dúll 1998).

1.3. 5.3 Helykötődés és szocializáció Mint arra egyebütt már utaltam (Dúll 2002a), különös, hogy a környezetpszichológiai helykötődés-tanulmányok gyakorlatilag a klasszikus anya-gyerek kötődés vizsgálati paradigmától teljesen elválva folytak és folynak ma is.6 Talán az egyetlen kivétel ez alól Chawla (1992) elképzelése, aki a koragyerekkortól a serdülőkorig változó helykötődés célzott vizsgálatára tett kísérletet. Meghatározása szerint „egy gyerek akkor kötődik egy helyhez, ha boldogság látszik rajta, amikor ott van, és szomorúság vagy distressz, amikor elhagyja azt, és amikor a helyet nemcsak a fizikai szükségletek kielégítése szempontjából értékeli, hanem annak saját intrinzik értékei miatt” (Chawla 1992: 64.). A szerző a helykötődést (Friedhez hasonlóan) pszichoanalitikus 7 keretben tárgyalja. Szerinte a helyhez kötődés a társas attachmenttől függetlenül, de azzal szoros kapcsolatban működik, annál is inkább, mivel mindkét kötődési forma (már kora gyerekkortól) illeszkedik az aktuális szocioökonómiai és politikai kontextusba. Eszerint tehát szoros összefüggés van a szocializáció és a helykötődés között, sőt, a társas Lásd „A helyek és az én” c. fejezetet. Itt érdekesek azok az eredmények, amelyek szerint a kötődési stílus befolyásolja a gyermek kapcsolatát/kötődését a fizikai világgal (vagyis az exploráció mennyiségét/minőségét). A biztonságos kötődésű gyerekek – vö. Mahler elképzelései – szabad és változatos explorációt mutattak a környezet felé. Érdekes azonban, hogy – az anyával érintkezés elkerülése miatt – az elutasító csecsemők is intenzíven foglalkoztak a tárgyi világgal. 7 Chawla (1992) tanulmányában megemlít két pszichoanalitikus szerzőt, akik a környezethez való kötődést önálló jelenségként kezelték: (1) Schachtel szerint a világ kellemes hely – felfedezését, észlelését intrinzik motiváció vezérli. A külvilág percepciójának két módja van (ezek egyúttal a helyhez kötődés két változatának alapját is jelentik): (a) autocentrikus/énközpontú észlelés, amelynek lényege a világ kategorizálása az egyén számára a kellemesség/hasznosság mentén. (b) Allocentrikus észlelés: a dolgok lényegi, sajátos tulajdonságainak megismerése, ami szellemi élvezetet jelent. Ennek a percepciónak a feltétele a biztonságos anya-gyermek kapcsolat, amelynek talaján a gyerek „jól viseli” a külvilág változásait. Ha az anyához kötődés nem kielégítő, akkor a csecsemő számára nagyon fontos állandóságigényt gyakorlatilag csak a változatlan fizikai környezet elégítheti ki. Egy helyhez tehát akkor kötődik a személy, ha az vagy biztonságos és támogató, vagy ha a felfedezés izgalmát nyújtja. A fejlődés egyébként az autocentrikustól az allocentrikus felé halad. Utóbbi a külvilág tudásán át mély önismerethez is vezethet. Schachtel gondolatai párhuzamba állíthatók Mahler tárgykapcsolat-elméletének néhány megállapításával (Kanizsai Nagy 1996). (2) Searles érdekes elképzelése szerint az ember függése a fizikai világtól ugyanolyan mély és erős, mint a csecsemő függése az édesanyától. A gyerek csak úgy képes elfogadni az anya különállását, ha feltétlenül megbízható tárgynak tartja. A társadalom hasonlóképpen csak úgy tudja elviselni azonosítatlan függőségét a fizikai környezettől, ha azt „mindössze egy tárgynak” tartja. Ezért a tudósok (is) „kollektíven elfojtják” a fizikai világhoz való kötődés témáját, így a téma vizsgálata elhanyagolt a tudományos kutatásokban. Searles nézeteire visszatérek a „Tárgyi környezet és pszichológia” c. fejezetben. 5 6


és a helykötődés egymás kiegészítője is. Bizonyos életszakaszokban akár egymás negatív lenyomatainak is tekinthetők (Chawla 1992). A latencia (vagyis az iskoláskor) szakaszában például előtérbe kerülnek az azonos nemű társakkal kialakuló kapcsolatok mellett a fizikai környezettel zajló intenzív interakciók (a világ megismerésének kalandja) is. Chawla viselkedéses térkép- és kedvenchely-elemzés technikával8 empirikusan is vizsgálta gyerekek helykötődését. Eredményei szerint a gyakran használt és magasan preferált helyekhez a gyerekek kötődést is mutattak. Chawla most ismertetett elképzelésével szemben Cooper Marcus (1992) az érzelmi tapasztalás egyediségét hangsúlyozza az otthonnal (mint fontos hellyel) való kapcsolatban: a felnőttek gyerekkori speciális helyeinek elemzésekor rámutat, hogy a gyermeki érzelmi-környezeti tapasztalatok nagymértékben befolyásolják, hogy a személy felnőttkorában hogyan alakítja ki lakhelyét (milyen külső-belső dekorációt alkalmaz stb.). Tágabban kezelve a szocializáció szerepét, Riley (1992) geográfiai-antropológiai alapokra hivatkozva kijelenti, hogy a helykötődés – annak biológiai és tapasztalati bázisán túl – kulturálisan megalapozott. Elemzései nyomán kiderült, hogy a táj mint kulturális termék is értelmezhető, és bizonyos típusú tájakhoz fűződő érzelmi szálaknak az adott kultúrában hagyományai lehetnek (pl. hegyi vs. síksági kultúrák), és az embereknek markáns reprezentációi vannak az adott kultúrához kötődő prototipikus és ideális tájakról szóló ideológiákra vonatkozóan. Néhányan erőteljesen fogalmazták meg a kérdést, hogy a helyhez kötődés egyéni folyamat-e inkább, avagy a kultúra ad neki keretet. Low és Altman (1992) szerint például a helykötődés a folyamatos „valahol élés” és a – részben ezzel párhuzamos – „helyvesztés” dinamikájában szerveződik. A szerzők kétféleképpen is meghatározzák a helyhez kötődést: (1) a kulturális definíció szerint ez „a szimbolikus kapcsolat, amit az emberek [a hely használói] hoznak létre: kulturálisan formált emocionális/affektív jelentéseket alakítanak ki adott térre vagy földdarabra – ez adja az egyén vagy a csoport számára a környezet megértésének és a helyhez való viszonyulásnak az alapját” (Low–Altman 1992: 165.). (2) A pszichológiai definíció szerint „a helykötődés az egyén kognitív és emocionális viszonya egy adott környezeti elrendezéshez [setting] vagy környezethez” (i. m. 165.). A pszichológiai kötelékek kialakulását egy helyhez befolyásolja a környezeti múlt, aminek része a hely cseréje (pl. tulajdonlásváltozás, öröklés, jogok gyakorlása a föld felett stb.), a kollektív tapasztalatok a helyre vonatkozó hitekben (pl. vallási, spirituális vagy mitológiai), részvétel zarándoklatban vagy (vallási és/vagy világi) ünnepeken és az elbeszélésben (mesemondás vagy a hely elnevezése). A szocializáció másik oldalát emeli ki Ahrentzen (1992), aki a nők szempontjából elemzi az otthonnal – mint speciális jelentéstartalmú hellyel (vö. Dúll 1995; 1998; 2002a; 2002b) – kialakított érzelmi kötődést. Szerinte a helykötődés szociális konstrukció útján jön létre, vagyis például a nők lakókörnyezetükhöz kapcsolódó érzelmi kötelékei megjelenítik az adott személy sajátos, egyéni, aktív válaszait a társadalom szociális elvárásaira, lehetőségeire és kényszereire. Az idősek életkori csoportjának helykötődését vizsgálja tanulmányában Rubinstein–Parmelee (1992). Definíciójuk szerint „a helyhez kötődés egy földrajzi lokációval kapcsolatos érzéskészlet, ami annak függvényében köti a személyt érzelmileg az adott helyhez, hogy az mennyire fontos az élményszerzés szempontjából” (Rubinstein–Parmelee 1992: 139.). A helyhez kapcsolódó élettapasztalatok9 fontosságától és értékétől függően, „a kötődés lehet erős vagy gyenge, pozitív vagy negatív, szűk-, széles vagy diffúz” tartományú (i. m. 143.). Az egyén számára az időben-térben szerveződő szociális kapcsolatok teszik lehetővé a világban történő tájékozódást és információszerzést, az érzelmek szabályozását és az identitás fenntartását. Az időskor természetes és adaptív velejárója, hogy az idős emberek társas kapcsolatainak mennyisége térben-időben radikálisan lecsökken, amiben az idős embernek magának is aktív szerepe van. Ezt a társas élet fenti funkcióinak megváltozása kíséri (Carstensen 1993, idézi Kanizsai Nagy 1996): az információszerző motiváció jelentősége csökken (a személyes információkészlet már elég nagy, illetve az olvasás és egyéb, nem szociális információforrások kerülnek előtérbe). A kapcsolatok mennyiségének csökkenésével párhuzamosan erősödik a társas kapcsolatok hedonikus színezete, illetve a fennmaradó érzelmi szálak erősebbé és szorosabbá válnak. A viselkedéses térkép módszer az egyes helyek használatának feltérképezése természetes megfigyelés útján, a kedvenchely-elemzés pedig szubjektív élménybeszámolók tanulmányozása a helypreferencia szempontjából. 9 A személyes tapasztalat és a tér összefüggései párhuzamba állíthatók a személy–környezet illeszkedés (person-environment fit, lásd Dúll 1995; 1998; 2002a; 2002b) témájával. Ha a személy kompetenciája csökken (például öregszik, vagy sérült), a fizikai környezet objektív tulajdonságai jobban befolyásolják a viselkedést. Az emberek azonban proaktív interakcióban (Rubinstein–Parmelee 1992) állnak a környezettel: folyamatosan igyekeznek úgy (ki)alakítani a tereket-helyeket, hogy azok minél inkább segítsék céljaik elérését. A személy– környezet illeszkedés nagymértékben meghatározza, hogy a helykötődés egyáltalán kialakul-e, és ha igen, milyen minőséggel (vö. költözéstéma a jelen fejezetben, illetve Horvát et al. 2006). 8


Mindezzel együtt fokozódik az érzések feletti kontroll. Az idős generáció esetében a pozitív énkép fenntartása kerül előtérbe. Így ez a korosztály inkább olyan társakkal keresi az interakció lehetőségét, akik pozitívan erősítik meg identitásukat. Ehhez a partnerek gondos „válogatása”, szűrése szükséges. Mindennek segítségével válik lehetővé az idős emberek számára szelfkonzisztenciájuk fenntartása, azaz múltbeli énjüknek a jelen- és a jövőbeli énnel történő integrálása. Az időskori helykötődés (1) segít életben tartani a múlt emlékeit – ezáltal biztosítva az én folytonosságának érzését, az identitás10 erősítését, illetve védelmét a károsító változásoktól; (2) a pozitív önértékelést fenntartó bufferként működik, így erősíti a szelfet, (3) fenntartja az idős ember számára a viszonylagos függetlenséget és az önálló életvezetéssel kapcsolatos kompetencia élményét (Rubinstein– Parmelee 1992). A nyugati kultúrák az öregséget negatívan értékelik, mivel az a szerepek erőteljes módosulásával, az egészség elvesztésével és így fokozott függőséggel jár. Az időskor egyik legnagyobb problémája éppen az autonómia és a másoktól való függőség (vagyis az egyedüllét bizonytalansága vs. biztonság mások jelenléte által) dilemmája. Az autonómia és a függőség közötti egyensúlyozás a szociofizikai térben is leképeződik: az idős emberek például legjobban családjukhoz közel, de nem velük együtt szeretnek élni (vagyis függetlenségük nem korlátozott, de a hozzátartozók akármikor segítségükre siethetnek). A fentiek alapján a következő szempontok mentén állítható fel az idősek helykötődésének egyféle konceptuális modellje (Rubinstein–Parmelee 1992): (1) A „tér” nem más, mint egy darab „terület”. Ezzel szemben a „hely” személyessé vált tér. A hely jelentése az egyén személyes tapasztalatai és társas érintkezései során alakul ki: az adott tér „helyet kap”11 a személy identitásában, és ily módon válik hellyé. A szerzők terminológiája szerint ez a földrajzi viselkedés, amelynek egyik példája lehet a ház/lakás otthonná válása (ezzel részletesen foglalkozom „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetben). (2) Adott térszegmentum hellyé válása azonban nem jelenti egyúttal azt is, hogy a jelentésadó személy automatikusan kötődést is kifejleszt a területhez. Ennek kialakulását a hely fizikai tulajdonságain kívül az egyén személyisége, tapasztalatai, szükségletei stb. is meghatározzák. Ezeket, valamint magát a helykötődést is módosíthatják az adott társadalomra/közösségre jellemző kollektív vagy kulturális hatások (pl. szociális normák, kulturális jelentések). (3) A helykötődés nem valamiféle állapot, hanem az egész életet átható folyamat. Mindebből következik, hogy egyén életútjának aktuális szakasza nemcsak szociális szerepeit, státuszát stb. határozza meg, de a világban elfoglalt földrajzi helyét12 is (pl. nyugdíjazás esetén a munkahely megközelítésének útvonala kieshet a mozgástérből, lakóhelyéhez közelebb vásárol a személy stb. – a nyugdíjba vonulás átalakítja a személy identitását). Ezt a folyamatot az egyén individuális és kollektív múltbeli tapasztalatai, hiedelmei, attitűdjei is meghatározzák. Összegezve Rubinstein és Parmelee (1992) elképzeléseit: az időskori helykötődés a földrajzi viselkedésből, az identitásból és a kölcsönös függésből levezethető pszichológiai konstruktum, amit a személyek egyéni módon, de a szociokulturális környezet kontextusában alakítanak ki és interpretálnak. A szerzők szerint a helyhez fűződő érzelmi szálak (ki)alakulása célvezérelt, térben és időben módosuló folyamat. Az életfolyamat változásai egyúttal a hely–ember kapcsolatok átszerveződését is jelentik. Ez az átalakulás nem pusztán autobiografikus jellegű, hanem kollektív tapasztalatokból is származik: „a kulturálisan normatív életmenet nemcsak a szerepeket és státuszokat formálja, hanem azt a fizikai geográfiát is, amelyben a személy mozog” (Rubinstein–Parmelee 1992: 145.). Így alakul ki az a személyes jelentésű tudás, ami összekapcsolja a személyi identitást a helyidentitással. A helyidentitás elméleteiben mutatkozó individuális és közösségi perspektíva integrálására Hummon (1992) a helyérzék (sense of place) kifejezést javasolja. A helyérzék magába foglalja, hogy kognitív módon értelmezzük a környezetet, és egyúttal érzelmi reakciót is adunk rá (vö. Stefanovic 1998). E két folyamat „keveredésének” lehetőségei mentén lehetővé válik a helyérzék változatainak leírása. Ezek a következők: elégedettség a hellyel, bensőségesség (insideness) a hellyel való viszonyban, helyidentifikáció, helykötődés, helytudatosság és közösségi képzet (imagery of the community). Giuliani és Feldman (1993) értékelése szerint Hummon elemzése jó keretet kínál a helykötődés szakirodalmában tárgyalt sokféle szempont integrálására, és meghaladható általa a terméketlen szembenállás a környezet érzelmi élményét/értékelését vagy szociális jelentését hangsúlyozó álláspontok között. 13

1.4. 5.4 Fogalmi, elméleti és módszertani sokszínűség a helykötődés környezetpszichológiájában

A pszichológiailag kitüntetett helyek (pl. otthon, munkahely) gyakran válnak a szelf szimbólumává (lásd „A helyek és az én” c. fejezetet). A magyar kifejezés erre a folyamatra nagyon találó! 12 Az idős ember tevékenységi körének, „akciórádiuszának” beszűkülését tárgyalja pl. Musil (1971/1974). 13 A felnőttkori helykötődést illetően e helyütt is említést érdemel, hogy a nemzetközi szakirodalomból hiányoznak a vizsgálatok és elméletek, amelyek a helyhez kötődést és a felnőtt–felnőtt kötődést (lásd pl. Hazan–Shaver 1987; Urbán 1996) összevetnék (vö. Dúll 1998; 2002a; 2002b). Az otthonhoz kötődés és a felnőtt párkapcsolati kötődés kapcsolatának itthoni vizsgálatait lásd Kanizsai Nagy (1996); Szabó–Dúll (2007). 10 11


A 70-es évek végétől a helykötődés konstruktum önálló környezetpszichológiai szakirodalmi tárgyalása intenzívvé vált. A kutatók vizsgálták a szociodemográfiai változók és a környezet attribútumainak sokszoros hatását a helykötődésre, de már a fenti áttekintésből is kitűnik, hogy ebben az időszakban még nem körvonalazódott sem elfogadott közös definíció, sem közös mérőeljárások. A helykötődés meghatározására gyakorlatilag minden teoretikus saját terminust fejlesztett ki (vö. Dúll 1998), például topophilia (Tuan 1974), helyidentitás14 (Proshansky et al. 1983), bensőségesség (insidedness, Rowles 1983). A fogalmi sokszínűség ellenére a kutatók egyetértenek abban, hogy a helykötődés a territorialitáshoz hasonlóan evolúciós gyökerű, akár annak egyik humán változataként is felfogható (Taylor 1988). A helykötődés jelentheti azt a pszichológiai jóllétet, amelynek kizárólagos forrása annak átélése, hogy a kötődés tárgya (az adott hely) jelen van vagy hozzáférhető (vagyis ha a személy a szeretett helyen tartózkodik/tartózkodhat). A fontos hely aktuális/végleges elérésének hiánya általános lehangoltságot okozhat (Chawla 1992). Sokan egyetértenek abban, hogy a helykötődésnek számos típusa van (lásd erről részletesen Dúll 1998; 2002a; 2002b): (1) a generikus helyfüggőség vagy hely–dependencia (Riley 1992): az emberek azért „függenek” az adott környezettől, mert a hely(ek)nek bizonyos tulajdonságaik vannak, pl. énmeghatározásunk része a „városi/vidéki vagyok” dimenzió (lásd Dúll 1996c). (2) A földrajzi hely–dependencia (Stokols–Shumaker 1981) adott, konkrét helyre vonatkozik. (3) Bizonyos értelemben ennél némileg kisebb terjedelmű fogalom a helykötődés (place attachment, Fried 1963), ami pozitív, érzelmi jellegű egyén–környezet kapcsolatot jelöl. (4) Az utóbbi terminussal szoros rokonságban van a helyidentitás.15 Abban szintén mindenki egyetért, hogy a helykötődés összetett, soktényezős jelenség, de a nézetek arra vonatkozóan már különböznek, hogy hány és milyen komponenst tartanak a jelenséghez tartozónak, és melyek tekinthetők önálló, független jelenségnek (Giuliani–Feldman 1993). Janowitz és Kasarda (1974, idézi Giuliani– Feldman 1993) például közösségi kötődésről (community attachment) beszél, amelynek három eleme van: (1) odatartozás-érzés, (2) bevonódás érzés az otthonnal kapcsolatban, (3) az az érzés, hogy a hely elhagyása nem kívánatos. Ők az ottlakás idejét független változóként kezelik. Ezzel szemben például Riger és Lavrakas (1981), illetve Taylor (1988) az ottlakás idejét a helykötődés mérőmutatójának tekintik. Gerson et al. (1977) a szociális kapcsolatrendszert a helykötődés összetevőjeként kezelik. Eszerint a társas kötelékek megjelenhetnek akár szociális bevonódás és az ehhez kapcsolódó szubjektív érzések, akár elégedettség (Hur–Morrow-Jones 2008): és a vágy a maradásra, illetve a költözésre formájában – és ily módon mérhetők is. Mások, például Wandersman és Moos (1981), szerint a „jószomszédság” (neighboring) mint felülrendelt fogalom írja le a (lakó)helyhez való viszonyt. A fogalom három – szociális, kognitív és affektív – komponens mintázata mentén írható le: (1) kölcsönös segítség, (2) közösségi érzés, (3) helykötődés. Shumaker és Taylor (1983), valamint Brown és Werner (1985) szerint a helykötődés egyik legfontosabb dimenziója a megelégedettség. Ezzel szemben például Guest és Lee (1983, idézi Giuliani–Feldman 1993) empirikus adataik alapján amellett érvelnek, hogy a helykötődést és a hellyel való elégedettséget jobb szorosan összekapcsolódó, ám külön fogalmakként kezelni. A fenti áttekintés korántsem teljes, inkább csak szemlélteti a helykötődés konstruktuma körül a 70-es években kialakult fogalmi és módszertani kavalkádot.

1.5. 5.5 Költözés vs. helyben maradás – hogyan alakul a helykötődés? A helyhez kötődés korai elméletei abban viszonylag egységesek voltak, hogy – mivel a helyben maradást, illetve az el nem költözési szándékot a helykötődés egyik legfontosabb viselkedéses mutatójának tekintették – burkoltan mindegyik azt is tartalmazta, hogy a költözés többé-kevésbé traumatizáló hatású (lásd Dúll 1998; 2002a; 2002b; Horvát et al. 2006). E gondolatmenet szerint a lakóhelyváltozás a fontos hely pszichológiai integritását megzavarja, ami fiziológiai tünetekhez (pl. koronária megbetegedésekhez, lásd Stokols et al. 1983) és a helykötődés zavarához16 (Brown–Perkins 1992) vezet. A helykötődés ezen implikációja miatt nehezen lehetett értelmezni, hogy bizonyos esetekben a lakóhelyváltozás pozitív pszichológiai hatásokkal is járhat, illetve az sem volt világos, hogy a helyhez kötődés mentén hogyan jellemezhetők a mobilis társadalmak (pl. az Egyesült Államokban tapasztalható nagy lakóhelyi mobilitást a környezetpszichológusok a 80-as évekig a hatalmas társadalmi elidegenedéssel, gyökértelenséggel magyarázták). A nyolcvanas–kilencvenes években többen erőteljes kritikát fogalmaztak meg a helykötődés ilyen mechanikus, egyoldalú felfogásával szemben (pl. Fuhrer et al. 1993; Harris et al. 1995). A kutatók megkérdőjelezték, hogy a magas lakóhelyi mobilitás pszichológiailag ártalmas volna vagy akár közvetlen kapcsolatban lenne a helykötődéssel vagy annak hiányával. Lásd „A helyek és az én” c. fejezetet. Lásd „A helyek és az én” c. fejezetet. 16 Sokan erre a mechanizmusra vezetik vissza a honvágy kialakulását (Eurelings-Bontekoe el al. 1996; Van Tilburg et al. 1997; Horvát et al. 2006). 14 15


Stokols és munkatársai (Stokols 1981; Stokols–Shumaker 1981; Stokols et al. 1983) a mobilitás és az egészség összefüggésének kontextuális elemzése (a módszerről lásd Stokols 1987) során kiegyensúlyozottabb nézetre jutottak a költözés pszichológiai következményeit illetően. Megállapították, hogy a mobilitás nem szükségszerűen vezet negatív pszichológiai-egészségügyi konzekvenciákhoz, sőt, annak lehetősége is felmerült, hogy a rugalmas lakhelyváltás a felgyorsult életritmushoz való hatékony alkalmazkodást jelenti. Stokols és munkatársainak eredményei szerint a lakóhelyi mobilitás vs. stabilitás kumulatív hatását a jóllétre és az egészségi állapotra befolyásolja a személy–környezet illeszkedés aktuális mértéke. Nem kielégítő illeszkedés esetén a lakóhelyváltoztatás megküzdési lehetőséget jelent az össze nem illéssel (lásd erről részletesen Dúll 1998; 2002a; 2002b). Egy kaliforniai vietnami negyedben végzett újabb vizsgálat (Mazumdar et al. 2000) – ugyancsak a kontextuális környezetpszichológiai szemlélet jegyében – kölcsönhatásukban térképezte fel az új lakóhely fizikai, társas és érzelmi vonatkozásait, a bevándorlók életére gyakorolt hatásuk megragadása céljából. A vietnami negyed három tulajdonságára összpontosítottak: az építészeti elemekre, az elkülönített területen belül zajló mindennapi kommunikációra, valamint a szórakozásra és a rituálékra. Megfigyeléseik szerint az épített környezet és a bevándorlók társas, kereskedelmi és rituális tevékenységei sajátos társas kapcsolatokat teremtenek, és így hozzájárulnak az otthonosság érzésének kialakulásához, illetve erősödéséhez, egyúttal elősegítve a csoportidentitás formálódását. Ezek azonban nehéz, konfliktusterhelt folyamatok (Bierbrauer– Klinger 2005), amelyeknek másodlagos traumatizáló hatása lehet a környezet használóira. Ez a kutatás megerősítette Stokols és Shumaker (1981), illetve Stokols és munkatársai (1983) eredményeit, miszerint olyan pszichológiai tényezők, mint például a migráció/költözés kívánatossága, előreláthatósága stb., jelentős szerepet játszanak a költözés egészségre káros hatásainak tompításában. A költözés hatásai nagyban összefüggenek a személynek az új környezeti terek minőségéről, illetve kongruenciájáról alkotott elképzeléseivel, például hogy szerinte ezek milyen mértékben támogatják személyes céljait, tevékenységeit (Stokols 1981). Pader (1994) kiemeli a költözés/bevándorlás utáni új otthon materiális kultúrájának (felépítés, térhasználat, tevékenységek) szerepét abból a szempontból, hogy lehetővé tegye egyrészt a régi kultúra megtartását, másrészt az új társadalmi értékek enkulturációját. Fan Ng (1998) kanadai bevándorlókkal végzett vizsgálata során az új azonosságtudat kialakításában fontosnak találta a terek fizikai elrendezésének megismerését mint coping-mechanizmust a barátságtalannak megélt kultúrákkal szemben. Általában azok a lakóhely-változtatások gyakorolták a legtöbb káros hatást az egyén közérzetére, amelyek a fontos élettereken belül alacsony kongruenciaszinttel társultak. Azaz a lakóhely-változtatás káros vonatkozásai nemcsak a költözés előtti helyzet sajátos jellemzőitől függnek (pl. lakáskörülmények, szomszédok), hanem olyan faktoroktól is, mint például a személy előző lakhelyeihez való szubjektív kötődésének ereje, a személyes hajlam új környezet felderítésére és a kívánatos jövőbeni környezeti lehetőségek elérhetőségébe vetett hit. Feldman (1990) szerint a gyakori költözők képesek arra, hogy erős pozitív pszichológiai kötelékeket fejlesszenek ki adott típusú lakóhelyekre, annak ellenére, hogy fizikailag nem tartózkodnak adott helyen sokáig – ez a „letelepedés-identitás” (settlement-identity, Feldman 1990), ami tulajdonképpen rugalmas kötődési képesség (a letelepedés-identitásra alább visszatérek). Ennek fényében értelmezhető, hogy speciális helykötődés fejlődhet ki viszonylag hosszabb ideig, mégis ideiglenes jelleggel használt helyekhez is, pl. kórház vagy kollégium (Dúll 1994). Ha az elsődleges territórium (az otthon vagy a munkahely szociofizikai rendszere) ténylegesen (pl. leég) vagy pszichológiailag megsemmisül (pl. jelentése valamilyen okból negatívra színeződik), illetve károsodik (pl. betörés), ez a fontos társak elvesztéséhez hasonló gyászt hív elő (Tuan 1974). A sérült helykötődés az elköltözés után a későbbi helyekkel történő kommunikációban is megnyilvánulhat (pl. díszítés hiánya) – minderről lásd részletesen Dúll (1998; 2002a; 2002b).

1.6. 5.6 A helykötődés mint dinamikus folyamat Ugyancsak a 80-as évekre datálhatók a helykötődéssel kapcsolatos további fogalmi váltások is a szakirodalomban: (1) az ember–hely kötelékek esetében a hangsúly a viselkedéses dimenzióról az érzelmi folyamatokra tevődött át (Giuliani–Feldman 1993). (2) A kutatók kezdték a helykötődést nem pusztán a világban való létezés egyik állapotának tekinteni, hanem úgy vették számba, mint az életkurzus során változó, dinamikus folyamatot, ami szervesen kapcsolódik az identitás kialakításához és fenntartásához egy változó szociális és fizikai környezetben (Proshansky et al. 1983; Dúll 1996c). Giuliani (1991) többdimenziós elemzést javasol, amely során leírható a szelfreprezentáció, a kötődés tárgyának reprezentációja és a kapcsolatuk reprezentációja abból a célból, hogy feltárjuk mind az életfolyamatban bekövetkező egyéni helykötődési mintázatváltozásokat, mind pedig az egyéni különbségeket. Feldman (1990) megvizsgálta a helykötődés, pontosabban a már említett letelepedés-identitás potenciális változásait az életállapotban bekövetkezett várt, illetve váratlan változásra adott válaszként. Eredményei szerint a lakóhelyhez kötődés látszólagos sérülései ellenére az életszakaszok előrehaladásával a letelepedés-identitás átstrukturálódott, reorientálódott, ami az emberek változó és fejlődő szelfjére utal. Brown és Perkins (1992) korábban már bemutatott tanulmánya is hangsúlyozza a helykötődés dinamikus jellegét. Definíciójuk szerint „a helykötődés pozitívélmény-színezetű, néha tudatosság nélkül megjelenő kötelékeket jelent, amelyek az egyének és/vagy csoportok és szociofizikai 72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

környezetük között meglevő viselkedési, affektív és kognitív szálakból fejlődnek ki az idő múlásával” (Brown– Perkins 1992: 284.). A szerzők áttekintették az lakásbetörésekről17 és az ennek folyományaként bekövetkező szándékos, illetve nem szándékos költözésről szóló empirikus irodalmat. Ez alapján a helykötődés sérüléseit annak – emberek, helyek vagy folyamatok észrevehető változásaiból eredő – transzformációiként értelmezik. Kimutatták, hogy a helykötődés ezekben az esetekben három transzformációs (diszrupció előtti, diszrupciós és diszrupció utáni) szakaszon megy keresztül. E három fázis során a betöréshez, illetve a költözéshez kapcsolódó stressz lassan, de folyamatosan oldódik és csökken: például az anticipált költözés hatására az emberek érzelmileg fokozatosan leválnak aktuális otthonuktól, mintegy elővételezik saját, „új” szelfjüket az új otthonra vonatkoztatva, kialakítva végül az új helyre vonatkoztatott kötődést. A rendőrségi bizonyítási eljárás szerepe például az lehet, hogy „negatív rítusként” segíthet a sértettnek megküzdeni a veszteséggel a posztdiszrupciós fázisban.

1.7. 5.7 Kötődés tárgyakhoz A helykötődés fogalma abban az irányban is tágult, hogy nem kizárólag teljes helyekre, földrajzi lokációkra értjük a fogalmat, hanem a kutatók a konstruktumba tartozónak tartják a testrészekhez, kisállatokhoz, városokhoz, emberekhez, ruhákhoz, emlékekhez stb. kötődést, amennyiben ezek egy hely „tartozékai”. Pastalan (1970) szerint a territorialitás lényege, hogy a használt terekkel kapcsolatban pszichológiai identifikáció zajlik le, ami a hely és az ottani tárgyak tulajdonlásának érzésében fejeződik ki. Ez azt jelenti, hogy a hely és annak tárgyai a használó identitásának részeivé válnak (Dúll 1996c). Csikszentmihalyi és Rochberg-Halton (1981) vizsgálatai szerint a fontos tárgyaknak (és helyeknek) mind az egyéni életrajzok, mind pedig a közös szociokulturális referenciakeret szempontjából szimbolikus-evokatív funkciója van – ez az egyik oka annak, hogy a használók kötődést fejlesztenek ki ezekhez. Jelentésük leírásakor általában utalás történik az idődimenzióra (mikor és hogyan kerültek a birtoklóhoz stb.). Minél gazdagabb egy tárgy története (múlthangsúly), és minél többször használja a tulajdonos a tárgyat (jelen-hangsúly), annál fontosabb a számára és annál inkább elővételezi/tervezi további használatát (jövő-hangsúly). Belk (1992) szerint bármely fenti helyelem kezelhető úgy, mint fontos személyes vagy kollektív tulajdon, és így ezek is a szelf részévé válhatnak oly módon, hogy valamiféle stabilitást és folytonosságérzést biztosítanak – vagyis segítenek megkonstruálni és megőrizni az identitást. A hely-, illetve tárgykötődés magába foglalhatja azokat a viselkedéseket is, amelyek a kötődés tárgyát hozzáférhetővé teszik, illetve amelyek útján elkerülhető annak elvesztése. Belk hangsúlyozza, hogy a fenti értelemben, tágan kezelt tulajdonhoz kötődés negatív hatású is lehet: (1) ha túl erős, és emiatt gátolja a kapcsolatot a többi emberrel (ez igaz lehet akár egy túl intenzív szerelmi élményre, de akár a pénzhez való ragaszkodásra is), vagy (2) ha olyan extrém formát öltött, hogy a kötődés tárgyának elvesztése/sérülése esetén az identitás is fenyegetett.18

1.8. 5.8 Helykötődés: amiben a környezetpszichológusok egyetértenek A fenti, korántsem teljes áttekintés célja a helykötődés konstruktumának és az ehhez kapcsolódó sokféle elméletnek a bemutatása volt. Mint kiderült, a kutatók/elméletalkotók a legtöbb kérdésben a mostani időkig sem jutottak konszenzusra. Az alábbiakban áttekintem, hogy mely kérdésekben alakult ki egyetértés a környezetpszichológusok között (Low–Altman 1992 nyomán; vö. Dúll 1998): (1) a helykötődés azért alakul ki, mert a hely (tehát az interpretált, jelentésteli tér) lehetővé teszi a cselekvési kontroll, a kreativitás és a hozzáértés megnyilvánulását. (2) A helyhez való kötődés nem feltétlenül tudatos (Brown–Perkins 1992). (3) A konstruktum központi magja affektív jellegű, ami lehet pozitív vagy negatív 19 (Ahrentzen 1992; Cooper Marcus 1992), erős vagy gyenge, szűk vagy széles sávú, esetleg diffúz (Rubinstein 1989), közömbös, túlzott, ambivalens20, sőt hiányozhat is (Ahrentzen 1992; Rubinstein–Parmelee 1992). Az érzelmi mag összekapcsolódik a kognícióval és a viselkedéssel (Canter 1977; 1988; 1990; Proshansky et al. 1983): a hely megismerése és a viselkedés együttesen teremti a helykötődést (vö. Dúll 1998; 2002a; 2002b). Lásd „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetet. A tárgykötődés témáját a „Tárgyi környezet és pszichológia” c. fejezetben részletesen tárgyalom. 19 A „negatív kötődés” kifejezés meglehetősen ellentmondásos. A koncentrációs táborok földrajzi lokációi például meglehetősen erős érzelmi értékű „helyek”, különösen a zsidók számára. Kérdés természetesen, hogy ők „kötődnek-e” ezekhez a helyekhez? Az ilyen esetekben különösen fontos a tudományos és a mindennapi jelentés kongruenciájának megteremtése (Giuliani–Feldman 1993). 20 Egy irodalmi példa: „Ó, fájó büszkeségem s vigaszom, / Arad –, édesbúsan szívembe vág, / Hogy bölcsőm s szent bitóid egyazon / Erdőid bús fájából ácsolák…” (Tóth Árpád: Arad) 17 18


(4) A helykötődésben és annak megformálásában a társas aktoroknak (család, szomszédok, látogatók stb.) is fontos szerep jut (Riley 1992; Dúll 1998; 2002a; 2002b). A szociális környezethez való viszonyulás kiemelkedően fontos a helykötődésben is (Rivlin 1982; Hunter 1987). Mint e fejezetben arra már utaltam, különösen megnyilvánul ez elköltözés, kivándorlás vagy környezeti katasztrófák esetén. A társas kapcsolatok legalább olyan fontosak a helyhez kötődés kialakulásában, mint maga a hely (Riley 1992; Dúll 1998; Horvát 2001). Idekapcsolódik az is, hogy a személy mennyire vesz részt a helyi társas aktivitásban (Hummon 1992). (5) A helykötődés idői dimenziók mentén is szerveződik (Cooper Marcus 1992; Chawla 1992) és változik (Rowles 1983; Saile 1985; Rubinstein 1989; Rubinstein–Parmelee 1992; Ahrentzen 1992). A helyhez kötődés a tér mindennapos használatában is megnyilvánulhat. (6) A helykötődés sokdimenziós konstruktum: (a) biológiai-evolúciós, ami azt jelenti, hogy a helyhez kötődés bizonyos értelemben a territoriális viselkedés egyik humán megnyilvánulása (pl. Brown 1987; Taylor 1988; Riley 1992). A kötődés egy helyhez a birtoklás érzésében is megjelenhet. (b) Környezeti: a helyhez fűződő érzelmi szálak a környezet kényszereihez/lehetőségeihez történő alkalmazkodásfolyamatábanformálódnak. (c) Pszichológiai: a jelentésteli terekhez kapcsolódó fontos események, tapasztalatok, élmények stb. teremtik a helykötődést, ami aztán visszahatva segíti a jelentős élmények megszerzését és az emlékezést 21 ezekre (vö. Devine-Wright–Lyons 1997). A helyhez kötődés részeinek tekinthetjük az érzelmi kapcsolatokat, amelyeket az ott élőkkel fenntartunk vagy fenntartottunk, az eseményeket, amelyek ott történnek vagy történtek velünk, és az emlékeket, amelyek az adott helyhez fűznek (Brown–Perkins 1992; Devine-Wright–Lyons 1997). (d) Szociokulturális: a helykötődést meghatározzák a helyhasználattal összefüggő normák, hitek stb. (Dúll 1996c). (7) A helyhez kötődés többféle fontos szerepet tölt be az emberek életében: (a) biztosítja a folyamatos biztonságérzést, a bejósolhatóságot és a kontrollt a környezet fölött; (b) jelentős az önmeghatározási folyamatokban (vö. Dúll 1996c; Varga–Dúll 2001): a helyet az én egy részeként tartjuk számon, amely erősíti a szelf stabilitását és folyamatosságát (Belk 1992); (c) szimbolikus kapcsolatot teremt az emberek között (a család közös otthona, nemzeti identitást jelentő helyek stb.), és (d) sokféle egyéni, csoport- és kulturális folyamat manifesztálódik általa (pl. a territorialitás szerepe a sportban vagy a háborúkban). A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy a kutatók/elméletalkotók számára a legfontosabb kihívást egyrészt a sok és sokféle adat és elképzelés integrálása jelenti fogalmi, illetve operacionalizációs szinten egyaránt (pl. Giuliani 1991; Giuliani–Feldman 1993), másrészt az egzakt empirikus kutatás a vázolt problémák mentén (vö. Giuliani– Feldman 1993; Dúll 2002a; 2002b; Kanizsai Nagy 1996). Ez annál is inkább problematikus, mivel a helykötődés konstruktuma szervesen illeszkedik a környezetpszichológia tranzakcionális (Altman–Rogoff 1987), kontextuális (Stokols 1987) és spirituális (Stokols 1990) elméleteihez.22

21 22

A helyidentitás és az önéletrajzi emlékezet néhány összefüggésének tárgyalását lásd „A helyek és az én” c. fejezetben. Lásd „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetet.


8. fejezet 1. 6. Tárgyi környezet és pszichológia 1

„Készült egy rendkívül precíz felmérés, amely vásárlók ízlését vizsgálta, s ebből az derült ki, hogy az ülőalkalmatosságoktól a következő tulajdonságok várhatók el: legyenek kényelmesek, díszesek, fényűzőek, rusztikusak, szeszélyesen különlegesek, szigorúan funkcionálisak, szélesek, keskenyek, alacsonyak, magasak, puhák, kemények, ruganyosak, elegánsak, merevek, tekintélyesek, viszonylag kicsik, feltűnőek […]; készüljenek egyetlen anyagból vagy többől, nemesből, durvából, finomból, rusztikusból […]. Illeszkedjenek a dolgozószobához, az előszobához, a milánói pályaudvar váróterméhez, az ebédlőhöz, a tengeri vagy a hegyi nyaralóhoz […], [legyenek] megfelelőek a butikokba, villamosokba, templomokba és utazáshoz…” „(Bruno Munari: ” „A művészet mint mesterség” „) ”

1.1. 6.1 A tárgy(i környezet) a pszichológiában: hagyományos megközelítések A híres amerikai pszichológus, Donald A. Norman egyik 1988-ban megjelent, a bennünket körülvevő tárgyakról szóló könyvének címe „A mindennapi dolgok pszichológiája” (The psychology of everyday things), amihez egy magyarra lefordíthatatlan szójáték is kapcsolódik. Az angol cím szavainak kezdőbetűiből összeállítható betűszó (POET) emlékeztet arra, hogy a tárgyak – már alkotott, létrehozott jellegükből is következően – költészetet, művészetet is jelentenek az életünkben. De a tárgyakkal kapcsolatban nem csak erről van szó. Szociológiai megközelítésben a tárgyak/dolgok története tulajdonképpen a társadalom története is (Losonczi 1977; Utasi 1984; Forty 1986; Crozier 1994/2001). Az önmagát a társadalom- és természettudomány határmezsgyéjén meghatározó pszichológia érdekesen közelít a tárgyakhoz és a fizikai környezethez. A korábbi fejezetekben már utaltam rá, hogy amennyiben a pszichológusok egyáltalán értelmezik a fizikai környezetet magát, akkor többnyire pontosan meghatározott, térben és időben gondosan lehatárolt eseményt vagy tárgyat – azaz különböző összetettségű ingereket – értenek az általános értelemben vett „környezet” fogalmán (vö. Dúll–Urbán 1997). A másik jellemző pszichológiai szóhasználatban mind a „környezet”, mind a „tárgy” fogalom jelentése gyakran elsősorban humán színezetű. A szociálpszichológiában például nyilvánvalóan a társas-társadalmi közeget tekintik „környezetnek”. „A »tárgykapcsolatok« a személy, azaz a szelf, és mások, azaz a tárgyak közötti interperszonális kapcsolatok. A tárgyakat néha szelftárgyaknak is nevezik […]. A szelftárgyak tulajdonképpen a szelffel kapcsolatban álló »tárgyak«, azaz fontos személyek olyan repertoárját […] jelentik, akik a tárgy szerepét töltik be” (Barclay– Smith 1992/1998: 46.). A pszichoanalízisben használt „primitív tárgykapcsolat” kifejezés „nem a mindennapi tárgyakra, hanem az emberekre vonatkozik. Ugyanígy, a tárgykapcsolat kifejezése sem valóságos tárgyakkal, hanem személyekre való kapcsolatokra utal.” (Bálint M. 1959/1997: 5.) Számos pszichoanalitikus szerző értelmezi a fizikai tárgyakat a fontos személyeket helyettesítő pótlékként, vagyis olyanként, amelyek „saját jogon” nem bírnak pszichológiai jelentőséggel: „… az ún. »átmeneti tárgyak« – a kedvenc mackók vagy takarók […] – a gyerek számára olyan tárgy szerepét töltik be, amelyek révén felfedezheti azon fontos tulajdonságokra való emlékeztető jegyeket, amelyeket eredetileg gondozójánál tapasztalt meg.” (Barclay–Smith 1992/1998: 50.) Az 50–60-as években a pszichoanalízisben merültek fel olyan gondolatok, amelyek szerint hasonló viszonyulást/kötődést lehet feltételezni az emberekhez és a helyekhez/tárgyakhoz. Bálint Mihály szerint meg kell értenünk a humán és a tárgyi környezetből származó, korai érzeteket és élményeket. Ilyenek „a hőérzetek, a ritmikus zajok és mozgások, a nehezen meghatározható tompa zörejek, a körülöttünk lévő csábító és ellenállhatatlan ízek és szagok, a szoros testi kontaktus, a kéz tapintás- és izomérzékletei”. Ezeknek a korai környezeti élményeknek ugyanis „kétségbevonhatatlan hatalma [van] arra, hogy növeljék vagy csökkentsék a szorongást és a gyanút, a boldog elégedettséget és a szörnyű, kétségbeejtő magányosságot.” (Bálint M. 1959/1997: 5.) Bálint Mihály kötődéselmélete egy tipológiát is magába foglal, amely egyszerre vonatkozik az A fejezet a következő tanulmány átdolgozott változata: Dúll Andrea (2003): A tárgyi környezet pszichológiája – a pszichológia új tárgya. In Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (szerk.): Tárgyak és társadalom II. köt. Kapcsolatok: a tér, a tárgy és a képi kultúra összefüggései. Magyar Iparművészeti Egyetem, Budapest. 6–32. 1


emberekhez és a helyekhez/tárgyakhoz (itt valódi, használati tárgyakról van szó) való kötődésre: a világ felfedezése közben „néhányan túlzott tárgymegszállással, független énjük fejlődését elhanyagolva a megkapaszkodáshoz és a fontos tárgyak megtartásához szükséges hatékony képességek kifejlesztésével reagálnak. Ők az oknofil személyek. Ugyanerre a felfedezésre mások túlzott én-megszállással válaszolnak, és ez – nem törődve a normális fejlődéssel, a bensőséges kapcsolatokkal, s végül a tárgykapcsolatokkal sem – az énfunkcióikba, a személyes képességeikbe való indokolatlan belefeledkezéshez vezet. Ők a filobaták.” (Bálint 1959/1997: 122.)2 Az oknofil személy „tárgyszerető/tárgyba kapaszkodó”, akiben az emberi és tárgyi kötődési szükséglet erős. Személyiségét tekintve ragaszkodó, hűséges, kitartó, „tárgyról-tárgyra kapaszkodik”, nem szereti a meglepetéseket. Kiemelten fontosak számára a barátok, régóta ismert személyek, téri/tárgyi vonatkozásban pedig az otthon és általában a védett, megszokott helyek. Az oknofil ember meggyőződése szerint tárgyai biztonságosak, hatalommal rendelkeznek és kedvesek. A másik típus a filobata ember, aki felfedezi a világot, független, kalandkereső, az újdonságok megtapasztalását fontosnak tartja, kockázatkeresés jellemzi. Szereti a változatos emberi kapcsolatokat és örömmel ismer meg új helyeket. A filobata nem a partnerébe, hanem valamilyen „felszerelési tárgyba”3 kapaszkodik. Ők „önbiztonságadó lények”. A filobata személy illúziója, hogy felszereléseitől eltekintve nem szükséges személyek/tárgyak/helyek biztonságos védelme alatt állnia, mert ő mindenhol megállja a helyét. Végletesen hisz saját, külső veszélyekkel való megküzdéshez szükséges képességeiben, a távlatok barátságosságában és a messzeségből való biztonságos hazatérésben (Bagdy 2004, szóbeli közlés, idézi Hordós 2007). Korábban, „A helykötődés” c. fejezetben utaltam rá, hogy a pszichoanalitikusok közül Searles (1960, idézi Chawla 1992) is publikált egy könyvet a nem-humán környezet normál és patológiás fejlődésben betöltött önálló szerepéről, de próbálkozását nem sokan követték. Maga Searles is érdekesnek tartotta a pszichológia feltűnő tartózkodását a tárgyi világtól, elméletében értelmezte is ezt a jelenséget. Nézete szerint a fizikai környezetnek normális esetben ugyanúgy biztonságos bázis szerepe van, mint az emberi kapcsolatoknak, sőt a rossz társas kapcsolatot akár ellensúlyozhatja is a fizikai környezet úgy, hogy az ember tudattalanul azonosul az őt körülvevő tárgyakkal, helyekkel. Ez egészséges esetben szervesen hozzájárul a személyes identitás érzéséhez (vö. Dúll 1996c; 2002d). Az ember függése a fizikai világtól tehát ugyanolyan erős és mély, mint a csecsemő függése az édesanyjától. A gyerek növekedése során csak úgy képes egyre inkább elfogadni az anya különállását, ha feltétlenül megbízható „tárgynak” tartja őt. A társadalom esetében ugyanígy áll a helyzet: az emberek csak úgy tudják elviselni tudattalan függőségüket a fizikai környezettől, ha azt „mindössze egy tárgynak” tartják. Ez az oka annak is – legalábbis Searles szerint –, hogy a téma vizsgálata elhanyagolt a tudományos kutatásokban: a pszichológusok szerinte „kollektíven elfojtják” a fizikai világhoz való viszonyulás témáját.

1.2. 6.2 Környezetpszichológia: a szociofizikai környezet hangsúlyozása A környezetpszichológia – Harold Proshansky és kutatócsoportja 1958-as, a környezetpszichológiát életre hívó kórházvizsgálata óta (Ittelson 1960; Proshansky et al. 1970c) – a fizikai környezet pszichológiai értelmezhetősége mellett szállt síkra, kiemelve a tárgyi miliő jelentőségét és szerepét a pszichológiai folyamatokban (Proshansky et al. 1970d). A környezet eszerint térben-időben nem korlátozott, és számtalan elemet/tárgyat tartalmaz – a környezetpszichológusok a tudományterület ökológiai indíttatásából fakadóan (a klasszikus newtoni szemlélettel szemben) nem tekintik „üresnek” a teret és az időt, hanem felületekről és eseményekről beszélnek (vö. Gibson 1979). A környezeti események hatása kumulatív módon határozza meg magát a környezetet és annak hatását – a környezetpszichológiát tehát erőteljes ökológiai-holisztikus megközelítés jellemzi (Dúll 2001a). Kezdetben a környezet fizikai jellemzői álltak az érdeklődés középpontjában (Proshansky et al. 1970a), a későbbiekben azonban szélesebb területtel, az emberi viselkedés és a szociofizikai környezet közötti érintkezési felülettel foglalkoztak (Stokols 1978). Manapság a környezetpszichológiát inkább ez a szocioökológiai szemlélet uralja, vagyis minden fizikai környezetet egyúttal szociálisnak is tekintünk, és fordítva, minden társas környezetben lényeges szerepet tulajdonítunk a fizikai kontextusnak. Ezen a ponton már nem is olyan vitriolosak Bruno Munari mottóul választott szavai, sokkal inkább a pszichológiai realitást tükrözik. Ha ugyanis az emberi viselkedés pszichológiai elemzését szociofizikai irányba terjesztjük ki, kiderül, hogy a bennünket körülvevő tárgyi világ végeláthatatlan fajtájú és számú emberi szükséglethez illeszkedik jól vagy rosszul, és megfordítva, a megszámlálhatatlanul sok emberi szükséglet végtelen típusú és mennyiségű dologban tárgyiasulhat. Saját vizsgálataink közül Hordós (2007) kutatásában saját mérőeszközzel igyekezett feltárni az oknofília/filobatizmus és a hajléktalanság kapcsolatát. Hipotézise szerint a hajléktalan emberek – akik kötődési tárgyaikat elvesztették, otthontalanok, kapcsolataik jó része megszakadt – sokkal inkább lesznek filobaták, mint oknofilok. A vizsgálatra a „Helyváltoztatás és helyveszteség” c. fejezetben visszatérek. 3 Ilyen „felszerelési tárgy” (fallikus tárgy) pl. az állatidomár ostora, a festő ecsetje (Bálint 1959/1997), illetve a vizsgázó hallgató golyóstolla (Hordós 2007). 2


1.3. 6.3 Az élettelen (?) tárgyi környezet jellemzői Mit akar és mit tud kezdeni a lélektan – tudományosabban: a viselkedés tudománya – az élettelen, tehát „lélek nélküli”, nem viselkedő tárgyakkal? Az ökológiai indíttatású környezetpszichológusok válasza az, hogy a kutatások eredménye szerint a tárgyi környezet és a viselkedés között teljes reciprocitás (Gibson 1991a), vagyis kölcsönkapcsolat, tranzakció van (Altman–Rogoff 1987), ami ráadásul markáns, jellegzetes és rendkívül stabil: minden tárgy és tárgyi közeg jellemző módon lefutó és hosszú időn keresztül állandó viselkedésmintázatokat vált ki és tart fenn, esetleg annak ellenére, hogy az adott környezetben változnak az emberek. Ha ebbe belegondolunk, támadhat néhány gondolatunk arról, hogy például Budapesten miért vannak állandó rombolásnak, firkálásnak kitéve a metrószerelvények, és miért nem történik ugyanilyen mértékű pusztítás például a földalattin… A tranzakcionalitás azt is jelenti, hogy a környezetalkotó tárgyak ún. állandó (invariáns) funkcionális jellegzetességeit – például keménység, szilárdság vagy forma – az egyén mozgása, tájékozódása során pontosan észleli. Az aktív vizsgálódásnak fontos adaptív funkciója van, mivel a különböző tárgyak különböző fizikaifunkcionális tulajdonságait tapasztalva képes az észlelő meghatározni azokhasználhatóságát a környezetben. A tárgyaknak ezek a funkcionális tulajdonságai, amelyeket a környezet felderítése közben fedezünk fel, az affordanciák(affordance, megengedés) (Gibson 1977; 1979). 4 Az affordanciák már csecsemőkorban megnyilvánulnak: „A dolgok mozdíthatók, ütögethetők, rázhatók, szoríthatók és hajlíthatók – ezek mind olyan cselekvések, amelyeknek következményei a tárgy tulajdonságairól hordoznak információt” (Gibson 1988: 20.; lásd még pl. Smitsman et al. 1987; Rochat 1989), és nagyon fontosak a fejlődésben (Gibson–Walker 1984). Az affordanciák a nyelv segítségével könnyen azonosíthatók, az előbbieken kívül számos példa van: léteznek „járható” utak a „járhatatlanokkal”szemben, vagy „megemelhető” tárgyak a „megemelhetetlenekkel” szemben stb. Az ilyen tulajdonságok tájékoztatnak bennünket arról a számos hasznos funkcióról, amit az egyes tárgyak lehetővé tesznek. Az affordanciákat – amelyek lehetnek pozitívak vagy negatívak – a tárgyak felszínéről, alakjáról stb. származó optikai információ alapján azonosítjuk, de például az élő–élettelen megkülönböztetése egymástól a mozgás, az ehetőség stb. alapján is az affordanciák alapján történik (pl. Stoffregen et al. 1999). A negatív affordanciák félrevezethetik az észlelőt: ennek elkerülésére kell például minden nagyobb homogén függőleges üvegfelületre (pl. nagy kiterjedésű üvegajtóra) jól látható jelzőket tenni, nehogy a járókelők az áthatolhatóság látszólagos affordanciájának engedelmeskedve megkíséreljenek áthaladni rajta… A környezetpszichológusok egyik fontos megállapítása tehát, hogy a tárgyak – bár ténylegesen élettelenek – lényegüknél fogva nagyon is aktív szerepet játszanak az őket észlelő, használó, rongáló, eldobó vagy éppen a hozzájuk ragaszkodó ember viselkedésében.

1.3.1. 6.3.1 Viselkedési szabadság és tárgyi környezet 1.3.2. 6.3.2 Illeszkedés (kongruencia) és rugalmasság A viselkedés és a tárgyak kölcsönkapcsolatára vonatkozóan fontos hangsúlyoznunk a kongruenciavagy összeillés (fit) fogalmát. A terminus kettős jelentésű (lásd „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetet): egyszerre jelenti (1) a tárgyi környezetnek a használó szükségleteivel való „egybevágását”, illeszkedését, és (2) a forma és funkció közötti összeillést. Az egy funkción belül is sokféle felhasználási lehetőséggel bíró, ám kongruens tárgyak (pl. többféle munkafázisnak megfelelően átalakítható szék, amely azonban minden átalakítás után egyformán kényelmes elhelyezkedést tesz lehetővé) pozitív, „megtartó” viselkedéseket eredményezhetnek, míg a túl sok viselkedési kényszert beépítő tárgyak frusztrálóak, unalmasak, ezért viselkedési devianciákhoz (pl. rongálás) vezethetnek. Megoldásként a környezetpszichológusok (és az ergonómusok, formatervezők is) sok esetben a „beépített rugalmasságot” ajánlják, vagyis azt, hogy a tárgy többféle viselkedést támogasson – a tárgyi környezet inkább lehetőségstruktúraként szolgáljon az ember sokféle szükségletének kielégítésére, amit az ember aktívan és kreatívan szabályozhat.

1.3.3. 6.3.3 Kreativitás Az ember–tárgy viszonyban a kreativitásnak tág tere lehet. Gondolhatunk itt a valódi műalkotásoktól a reklámon át a szórakozásból vagy szinte „sportból” gyártott vicces, „lehetetlen” – azaz valójában ténylegesen funkciótlan – tárgyakig. Az utóbbi „funkciótlanság” azonban a tárgyhasználattal kapcsolatban pszichológiailag nagyon óvatosan kezelendő. Lehet ugyanis, hogy egy tárgy (pl. egy olyan szemüveg, amelynek a lencséin kis, nyitható „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetben említettem, hogy az affordancia fogalom egyik előzménye Koffka (az alaklélektan egyik jelentős képviselője) elképzelése a dolgok fiziognómiai kvalitásairól, vagyis „követelmény jellegéről” (demand character). 4


ablakocska van, hogy a tulajdonos anélkül tudjon a szemébe cseppenteni, hogy levenné az okulárét) a szó hétköznapi értelmében nem tölt be hasznos funkciót, mégis a tárgy használója viccesnek találhatja, vagy lehet, hogy olyan személytől kapta, aki fontos neki, illetve emlékeztetheti életének egy mulatságos epizódjára – pszichológiailag tehát az „értelmetlen” tárgyaknak számos funkciója lehet! Természetesen a felfedezések sem haladnának előre, ha nem lennének az embereknek szokatlan, első látásra megvalósíthatatlan ötleteik. Nem véletlen, hogy a pszichológusok a kreativitás egyik mérési lehetőségének tekintik a „szokatlan tárgyhasználat”próbát, amely során a vizsgálati személy feladata éppen az, hogy soroljon fel minél több lehetőséget hétköznapi tárgyak (pl. egy tégla vagy egy kulcs) használhatóságával kapcsolatban (pl. Landau 1971/1976). Itt minél kevésbé megszokott, minél eredetibb (és minél több) a javaslat, annál nagyobb magasabb kreativitás-értéket kap a személy, a tényleges megvalósíthatóság, használhatóság bármiféle mérlegelése nélkül. A kreatív tárgyhasználat témájához közvetlenül kapcsolódik a gyerekek játszótéri viselkedésének elemzése. A kutatások (pl. Mobilitás 2002) szerint a játszótereken elhelyezett játékszerek befolyásolják a gyerekek viselkedését és szociális/kognitív fejlődését. A játszótereken megfigyelve a játéktevékenységet, kiderült, hogy típustól függetlenül közvetlen kapcsolat van a játszótéren található játszóeszközök mennyiségének és minőségének változása és a gyerekek játéktevékenységének mennyisége és minősége között. Ahogy például fokozatosan eltávolították a játékszereket a játszótérről, úgy mozogtak egyre kevesebbet a gyerekek, egyre többet homokoztak, nőtt a társas játékok mennyisége, és általában is több volt a társas érintkezés, de mindezzel a nemkívánatos viselkedések (pl. verekedés) is szaporodtak. Amikor a játékokat visszatették, a fentiek ellenkezőjét találták. A játékviselkedés minőségét vizsgálva viszont az derült ki, hogy egy modern játszótéren néhány perc játékidő alatt több fantáziajáték zajlik, és a gondolkodás kreatívabb útjai nyilvánulnak meg, mint ugyanennyi játékidő során egy hagyományos játszótéren. A játszóterek elemzéséről lásd a „Kültéri játszóterek környezetpszichológiai vizsgálata” c. fejezetet.

1.4. 6.4 A viselkedési kontroll környezeti támogatása: funkcionális viszonyulás a tárgyi környezethez A fizikai környezetben a kontroll, a viselkedés bejósolhatósága, előre tervezhetősége fontos a túlélés szempontjából. A környezet és annak tárgyi elemei kontrollálhatóságával kapcsolatban a környezetpszichológusok gyakran hivatkoznak Appleton evolúciós elméletére. Appleton (1975) szerint az ember azért részesíti előnyben például a tágas tereket, mert ezek filogenetikailag „emlékeztetik” a régi szavannai élet jó vizuális hozzáférésére (amire annak idején a prédaszerző viselkedés miatt nagy szükség volt). Művi környezetben ez úgy nyilvánul meg, hogy minél zártabb egy környezet, használói annál nagyobb személyes teret igényelnek benne (Holahan 1982f/1998), illetve például azokat a helyiségeket, ahol ablakok tágítják optikailag a teret, kevésbé találjuk zsúfoltnak, és így jobban is érezzük magunkat bennük. A vizuális hozzáférés és a rejtőzködés (utóbbi a valamikori prédahelyzetre utal) igénye tehát egyszerre működik az emberekben. Appleton szerint így azokat a tereket szeretjük a legjobban, ahol a látás-láttatás és a rejtőzködés egyensúlyban van – hiszen ezeken a tereken érezzük a legnagyobb mértékű kontrollt, aminek igénye ősidők óta belénk ivódott.5 A tulajdontárgyaknak is van efféle kontroll-jelentése számunkra. Belk (1988a) szerint a tárgyak, amelyek ténylegesen vagy pszichológiailag a birtokunkban vannak, a környezet feletti kontrollt sugallják, erősítik az énfogalmat, növelik az önbizalmat, biztonságérzetet adnak, és lehetővé teszik, hogy identitásunkat magunk és mások számára kommunikáljuk. Ennek a funkcionális kötődésnek egyenes pszichológiai következménye lehet (és ez már átvezet bennünket a tárgykötődés alább tárgyalásra kerülő érzelmi oldalához), hogy amennyiben az ember a jelenben elégedetlen az életével, akkor a vágyait-reményeit más helyre, más időbe helyezi át (Belk 1991a), és ebben (is) gyakran segítenek a tárgyak. A múlt felé irányulás – „a régi szép idők” iránti nosztalgia – esetén jutnak pszichológiailag nagy jelentőséghez az emlékek, emlékeztetők, amelyek mintegy megerősítik a múltbeli, dédelgetett ént. Ha a jövőorientáció dominál – pl. majdani házasság, gyerek, vagy egy jövőbeli hely/tárgy: ideális otthon vagy autó –, akkor az egyes tárgyak áthelyezett jelentése a vágyott, ideális ént erősíti.

1.5. 6.5 Érzelmi viszonyulás a fizikai világ elemeihez 1.5.1. 6.5.1 Helykötődés Kötetünkben a „Helykötődés” és „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetekben részletesen tárgyalom a helykötődés problematikáját. A helykötődés különösen erős az otthon esetében, ami az emberi létezés lélektanilag kitüntetett fontosságú elsődleges territóriuma. Az otthonhoz kötődés egyik alapja éppen az, hogy az 5

Az elmélet érdekes alkalmazása olvasható a kávéházak vonatkozásában Varga–Dúll (2001) tanulmányában.


otthoni térben az ember fel tudja halmozni és tárolni tudja leginkább kedves tárgyait. A tárgyak egyszemélyes jelentésének kialakulása az intimizálás (Hernádi 1982) folyamatában megy végbe, aminek lényege először a tárgy bevonása, majd beépítése az adott személy életébe és tulajdonképpen személyiségébe (azaz kiterjesztett szelfjébe). A tulajdonhoz kötődés megértése nagyon fontos a lakóhely pszichológiai elemzése szempontjából is. Az otthonban levő kedves tárgyak, vagyis érzelmileg átszínezett tárgyak, azaz a „DOLGOK” (things) pénzbeli és dekorációs értékükön túl intrinzik értékkel is bírnak, és érzékenyen hozzátartoznak a humán léthez: múltbeli szokások, hagyományok, rítusok intenzív emlékei lehetnek, és ugyanúgy, ahogy a helyek, maguk is teret biztosítanak a környezettel és más emberekkel való interakcióhoz. Emellett kapcsolatot jelentenek a saját identitáshoz, és az egyén számára saját idő- és térbeli folytonosságát jelezhetik („ez a kis mackó 20 éve velem költözik”), és erős szálat jelenthetnek a kultúrához („megvan nekem Faludy összes kötete”). Tulajdonképpen ez teszi képessé az embert a helyekhez kapcsolódó érzelmi szálak kialakítására és fenntartására. Visszatérve az otthonhoz, Hernádi (1982) szerint az otthon ebben az értelemben az intimizált tárgyak összessége, sőt, önmagában is intimizált tárgynak számít: „Az embernek mélyről jövő igénye, hogy legyen olyan élettere, amelyben a tárgyak […] a sajátjának tűnnek […]. Még a lövészárokban is egyhamar kialakítunk magunk körül egy karnyújtási külön világot” (i. m. 37–38.). Az otthon vonatkozásában az intimizálás a „belakásnak” felel meg, amelynek során be- és átrendezzük és megszokjuk szűkebb tárgyi környezetünket: azaz a személy és a környezete „egymáshoz idomul”. Az otthoni tér intimizációja tehát kétirányú folyamat: az ember egyrészt magáévá teszi a környezetet, ami egyúttal „belé is nő”: kialakul az „igazán itt / ezek között a tárgyak között érzem otthon magam” érzés (vö. helyidentitás). E kettős folyamat eredményeként lesz az intimizált környezet biztonságos, otthonos az ember számára. Baudrillard (1984/1987) hasonlóképpen vélekedik: az ún. „jelenléttel bíró”, tehát érzelmi értékkel rendelkező tárgyak összessége alkotja „az otthonnak nevezett szimbolikus alakzat”-ot vagy „interioritásstruktúrát” (i. m. 18.). Az otthonnal kapcsolatban a legteljesebb a környezeti identifikáció, ami a hely és az ottani tárgyak legteljesebb tulajdonlásának érzésében fejeződik ki. Baudrillard (1984/1987) szerint a modern lakáshasználó már „rendezkedő ember”, aki otthonának kialakításakor (persze adott anyagi kereteken belül) ízlésének, értékeinek stb. megfelelően rendezi be otthonát, de egyúttal „a bútorzat külső megjelenése hű képe egy kor családi és társadalmi struktúrájának” (i. m. 17.) – tehát az otthonok kialakításában a teljes szociofizikai környezet szerepet játszik. Gullestad (1992) szerint az otthon mint gazdag, rugalmas és többjelentésű szimbólum: értékeket és ideákat manifesztál (lásd még „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetet): az emberek önmagukat mint egyéneket és családokat az otthoncsinálásban benne foglalt objektifikációs folyamatokon keresztül alkotják meg. Az otthon egyszerre jelentős tehát a személyes identitásban, a családi szolidaritásban és egy egész sor egyéb egyéni és kollektív értékben, például (a teljesség igénye nélkül) a házastársi és/vagy szülői szeretetben, az együttesség- és megosztásélményben, a függetlenségben és az énhatékonyságban, a biztonságban, kontrollban, a rendben, a „béke és nyugalom” érzésében, a komfortban stb. Csikszentmihalyi és Rochberg-Halton (1981) közel 100 chicagói családdal folytatott vizsgálatából – arra kérték a résztvevőket, hogy nevezzék meg kedvenc tárgyaikat, és indokolják meg választásukat – kiderült, hogy minden családban voltak fontos tárgyak (és helyek). Ezeknek mind az egyéni életrajzok, mind pedig a közös családi-társadalmi vonatkoztatási keret szempontjából jelentős szimbolikus funkciójuk van – ez az egyik oka a használói kötődésnek ezekhez a tárgyakhoz. Eredményeik szerint azonban a tárgykötődésben jelentős nemi különbségek mutatkoztak, és nagy életkori eltéréseket is találtak. A nők a fontos tárgyaik személyes jellegét hangsúlyozták, gyakran utaltak kapcsolatokra, illetve a családtörténet folytonosságára. A férfiak viszont inkább a cselekvésre és az énre irányuló tárgyakat, vagyis a teljesítmény, a fizikai erő és az általános képességek szimbólumait emelték ki. A fiatalabb korosztály kedves tárgyai identitásuk és autonómiájuk megalapozását szolgálták, míg az idősebbek előnyben részesítették a társas múltjukat tükröző és az életük visszaható értékelését jelentő tárgyakat. Ez egybevág azokkal az egyéb környezetpszichológiai kutatásokkal, amelyeket kötetünk otthonnal kapcsolatos fejezetében részletesen tárgyalok: ezek a vizsgálatok az otthonnal mint identitásalakító hellyel kapcsolatos általános nemi vagy életkori eltérésre mutatnak rá: a nők számára az otthon a nőiességet, a családot és a társas kapcsolatokat jeleníti meg, míg a férfiak elsősorban valamiféle tulajdont-birtoklást, státuszt és a gyermekkori emlékeket szimbolizáló helyet látnak az otthonukban (Russell–Ward 1982; vö. Sallay–Dúll 2006). Empirikus felmérések igazolják azonban, hogy az otthonok – elsősorban a családi házak – típusa, elrendezése, stílusa és berendezése tekinthető valamiféle gesztusnyelvnek is, amit a háztulajdonosok (nemtől függetlenül, illetve tudatosan és/vagy nem tudatosan) arra használnak, hogy mások számára valamilyen benyomást keltsenek magukról (Sadalla et al. 1987). A ház ily módon önkifejezési forma. Ugyanakkor a környezetpszichológiai tranzakció érvényesül a témában, hiszen a saját magunkról alkotott kép egyúttal meg is határozza, hogy milyen házat veszünk vagy építtetünk. Gyakran nem kellő súllyal veszik figyelembe a tervezők, hogy a bútor és a berendezés központi a helyhez/otthonhoz kötődés szempontjából. Otthonaik tárgyait az emberek erős pszichológiai jelentéssel ruházzák fel, és így ezek a tárgyak a hagyományok és a társas rend megtestesítővé is válnak. Ahogy az idő múlásával a családban (azaz a lakás használói között) a viselkedésmintázatok és a tapasztalatok stabilizálódnak,


rutinizálódnak, ugyanígy rögzülnek a használat során a téri elrendezések és környezeti elemek, amelyek kiváltják a mindennapi rutinokat (Dúll 2002a; 2002b). A bútorok és az egyéb otthoni használati tárgyak azt is lehetővé teszik az emberek számára, hogy egyik helyről a másikra áthelyezzék az otthonukat, vagyis helyidentitásukat időben-térben folytonossá tegyék. Az otthoni „dolgokon” keresztül az otthon mint identitásalkotó tényező újrateremthető, hiszen a megszokott viselkedés- és élménymintázatok újra kialakíthatók általa. A fontos helyek tárgyainak identitásalakító és -fenntartó szerepére egy másik – nem otthoni – példa: a 19–20. század fordulójának Budapestjén a jómódú polgári lakásokban és a kávéházakban sok óriási, díszes tükör volt a falakon. Szerepét értelmezhetjük úgy is, mint a polgárság magamutogatásának tükrözését, valamint e réteg önmaga és javai szimbolikus megsokszorosítását (Baudrillard 1984/1987). Az ókori görögök szerint a tükör az emberi lélek szimbóluma, de önmagunk nézegetése a hiúságot, az önimádatot is jelenti – ebből a szempontból is érdekes, hogy a kávéházakat a Hiúság Csárdájának is nevezték (Bevilaqua Borsodi–Mazsáry 1935; a kávéházak berendezésének részletes pszichológiai elemzését lásd Varga–Dúll 2001). A fontos környezetek fizikai arculata tehát sok mindent tükröz: társadalmi és egyéni forrásokat és értékeket, ízlést, a hőmérsékleti viszonyokat, az alkalmazott technológiát stb. (Altman–Chemers 1980; Sadalla–Sheets 1993; Harris–Brown 1996). Ezek közül a helyek közül különösen fontosak az emberi lakóhelyek, amelyek tulajdonságaik, szerkezetük és a bennük felhalmozott tárgyak által az emberek egyéni és társas környezeti önéletrajzának részei, és így – sajátos énmegjelenítőként – fontosak a társas-társadalmi kommunikációban is. Ez többek között azt jelenti, hogy a hely és annak tárgyai a használó identitásának részeivé válnak – ily módon többek között a kontroll, az érzelmi biztonság, a könnyű eligazodás és az idői-téri folytonosság élményét biztosítják a számunkra, vagyis szerves részei identitásunknak, önazonosság-tudatunknak. Ezt a témát járjuk körül az alábbiakban (illetve kötetünk „A helyek és az én” c. fejezetében).

1.6. 1.6.1. 6.5.2 Helyidentitás és helykötődés A helyidentitás elmélete (Proshansky et al. 1983) szerint az egyén fejlődése indulásától kezdve fokozatosan tanulja meg, hogy különbséget tegyen önmaga és mások között. Ez a folyamat legalább ugyanilyen fontos a tárgyakra és azokra a helyekre vonatkozóan is, ahol a tárgyaink lokalizálhatók. Ez azt jelenti, hogy a gyerek előbb-utóbb meg tudja határozni önmagát a fizikai világ őt körülvevő tárgyaihoz képest – és normális fejlődés esetén természetesen el is tudja magát határolni tőlük. A tárgyak, felületek tapintása, megragadása rendkívüli jelentőségű az emberi fejlődésben, az én és a nem-én elkülönítésében(Révész 1938/1985), így az identitás megalapozásában. Kisgyermekkorban ebben különösen fontos szerep jut az olyan játéktárgyaknak, amelyek a társadalmi szerepek elsajátítását segítik – a kislányok játék háztartási eszközökkel játszanak, a kisfiúk játékszerszámokkal szerelnek – ezek a játékeszközök az adott szerepek kulturális jelentéseinek megtestesítőivé válnak (Dittmar 1992). Az identitás kialakulása azonban nem zárul le a gyermekkor végén – a másokkal és a tárgyakkal folytatott interakciók során folytonosan alakul, bár jórészt nem tudatosan. A tárgyakat – a fent említett helyintimizáláshoz hasonlóan6 – azonnal és folyamatosan intimizáljuk, „háziasítjuk”, ahogy az életterünkbe kerülnek. Érdemes megfigyelni egy éttermi asztalnál várakozó vagy beszélgető társaság viselkedését a tárgyakkal kapcsolatban: tapogatják, piszkálgatják a poharat, a szalvétát, a terítőt – ezek a mozdulatok tulajdonképpen a hely és tárgyak megismerésének, kontroll alá vonásának, megjelölésének megnyilvánulásai. A tárgyak aktuális vagy hosszú távú domesztikálása kétirányú folyamat: „Nemcsak én intimizálom a tárgyaimat, hanem ők is reám nőnek, nyomot hagynak rajtam és bennem, elhitetve, hogy pótolhatatlanok” (Hernádi 1982: 38.). Az intimizálás során a tárgyak a sajátunkká, tehát az identitás részeivé válnak, ugyanakkor azonban paradox módon mintegy ki is esnek a tudatos ráirányulásból.7 A megszokott tárgyi környezetben rutinosan, oda sem figyelve mozgunk: ún. kognitív értékvesztés (Moles 1971/1975) következik be; egészen addig, amíg be nem következik a tárgy működésében valami zavar, ami a figyelmünket újra a tárgyra irányítja. Hogy ez mennyire interaktív folyamat, az is bizonyítja, hogy a zavar beállhat a tárgy oldaláról is és az ember oldaláról is. A tárgy oldaláról ez lehet annak károsodása vagy elvesztése, ami újra aktiválhatja a tárgyhoz fűződő érzelmeket. Azünneplés vagy az ajándékok tudattalanul arra emlékeztethetik a megajándékozottat, hogy milyennek látják őt a többiek – ezért is lehet nagyon kellemetlen olyan ajándékot kapni, amit nem tartunk magunkhoz illőnek („már megint papucs”). A környezetpszichológia terminusaiban fogalmazva: ezekben az esetekben össze nem illést észlelünk a saját Tulajdonképpen a tárgyak perszonalizálásának, vagyis személyessé tételének mintájára terjesztették ki a fogalmat a helyek intimizálási folyamatára (vö. „A helyek és az én” c. fejezet). 7 Vö. azzal, hogy a helyidentitás is kifelé tendál a tudatból – lásd „A helyek és az én” c. fejezetet. 6


megélt identitásunk és a tárgy által közvetített identitáscímke között. Az emberi oldal fontosságát jelzi (és így a tárgy–ember kapcsolat összefonódás-jellegére utal – vö. Belk 1992) az is, hogy például a tulajdonos betegsége vagy halálfélelme gyakran jár együtt a fontos tárgyak elveszítésétől való félelemmel: „Az nem lehet, hogy tárgyaim és tulajdonom bonyolult és szerves hálójának közepéből engem csak úgy egyszerűen kigolyózzon a halál, mert tessék nézni, a dolgoknak egy egész rendszere bukik velem, ezek a tárgyak velem együtt elvesztik értelmüket, mert Én vagyok az ő rációjuk és az ő Istenük” (Bodor Pál Diurnus 1994: 183.). A fontos helyek, például az otthon, elvesztése hasonló érzelmi viharokkal, gyásszal járhat (lásd alább). 8 Így alakul ki tehát a tárgyak által is közvetített helyidentitás, ami a személyes azonosságtudat fontos alkotórésze. A helyidentitás a személy adott környezetekhez/terekhez való erős érzelmi kötődésében, azaz a helykötődésben is megmutatkozik (lásd a „Helykötődés” c. fejezetet).

1.6.2. 6.5.3 Kötődés tárgyakhoz A helykötődés fogalma az utóbbi időben kiszélesedett (Belk 1992): ma már a fogalmat nem pusztán helyekre, tehát földrajzi lokációkra vonatkoztatjuk, hanem idetartozóként határozzák meg a tárgyakhoz, testrészekhez, kisállatokhoz, városokhoz, emberekhez, ruhákhoz, emlékekhez stb. kötődést, amennyiben ezek egy hely „tartozékai”. A tárgyakhoz kötődés egyik alapja a korábban már tárgyalt valós vagy pszichológiai tulajdonlás érzése. Megjegyzendő, hogy a tulajdonlás pszichológiailag nagyon összetett – sok szempontból szintén az emberi territoriális viselkedés egyik fajtájaként értelmezhető (Dúll 2002d). Ebben a fejezetben mindössze azt emelem ki, hogy a tulajdonlás, azaz a tárgy birtoklása lehet tényleges, de lehet „pusztán” pszichológiai is, amikor a személy – jogosan vagy jogtalanul – kontrollt érez az adott tárgy vagy akár hely fölött is; gondoljunk csak például a parkolóhelyek fölötti vitákra vagy a kávéházi törzshelyekre… A tulajdonlás olyannyira fontos kérdés az emberi társadalmakban, hogy – bár sokan biológiai természetű „szerzési ösztönre” vezetik vissza – a birtoklás, öröklés stb. kérdéseit még jogilag is szabályozza a társadalom (lásd pl. F. Lassú–Lisznyai 2003): a (magán)tulajdon leglényegesebb vonása, hogy kizárójellegű, vagyis a tulajdonos kizárólagos joggal rendelkezik a tulajdonában lévő dolog fölött (vö. alább közösségi tulajdon). Belk (1988a) elmélete szerint a környezet fizikai elemeihez, tárgyaihoz pszichológiailag viszonyulni – pl. kötődni hozzájuk, vagy szükségletet érezni irántuk – azt jelenti, hogy az adott tárgyat bevonjuk a „kiterjesztett én”-be. A kötődés egyik definíciója éppen a pszichikus energiának egy konkrét tárgyba való fektetése (Csikszentmihalyi–Rochberg-Halton 1981). Ebben az értelemben a tárgykötődés lényegében sokkal inkább érzelmi, mint funkcionális használathoz kötődő vagy abból eredő. A tárgyakkal való – használatukból eredő – bánás és a hozzájuk való érzelmi viszonyulás szervesen összefonódik viszont Sartre (1943, idézi Belk 1992) elképzelésében, aki szerint egy tárgy háromféle módon válhat az én részévé: (1) mesterségbeli tudás, vagy mesteri kontroll útján; (2) a tárgy létrehozása, előállítása kapcsán; és (3) a tárgy megismerése útján. Ebben az esetben egyszerűen a tárgy gyakori használatából eredő ismerősség biztonsága adja az érzelmi viszonyulás alapját (vö. fentebb tárgyhasználat és kontroll). Logikus folyománya ennek az utolsó pontnak Belk (1991b) kiegészítése: ugyancsak nagy jelentőségű a mindennapi tárgyhasználatban a (4) habituáció, vagyis a tárgyak puszta folytonos jelenléte az életünkben, amikor is a tárgyhoz való érzelmi kapcsolódás alapja a tárgy és tulajdonosának közös, „megosztott” sorsa, ami a fent említett ismerősséghez kapcsolódva a megszokottság emocionális biztonságát adja. Belk (1991a) szerint néhány jellegzetes megnyilvánulás jelzi, hogy a tárgykötődés nem annyira funkcionális a tulajdonos életében, hanem sokkal inkább érzelemalapú: a személy a tárgy megvásárlásakor nem figyel oda az árra, illetve azt nem adja el piaci értéken; számára a tárgy nem helyettesíthető; szomorú, ha elvész vagy megsérül a tárgy stb. Az érzelmi tárgykötődés kialakulhat (1) szakralizáció vagy szingularizáció folyamán, ami a tárggyal kapcsolatos rítusokat jelent. Ezek lehetnek tényleges rituálék, zarándoklatok stb., de lehetnek szimbolikusak is: ajándékozás, gyűjtés, öröklés stb. Lezajlódhat (2) fétisizáció is, ami Ellen (1988) szerint a következőkben nyilvánul meg: (a) konkretizálás, azaz absztrakt ideák tárgyiasítása (pl. az autó mint szexuális szimbólum); (b) perszonifikáció, vagyis „átlelkesítés”, pl. az autó felruházása személyes tulajdonságokkal („olyan szeszélyes, mint egy nő”), állatnevekkel vagy tulajdonságokkal; (c) a személy és a tárgy egybemosódása, azaz ekkor a tárgynak az új tulajdonló számára ugyanaz jelentése, hatalma, mint az egykori tulajdonosnak (pl. sztárzenész gitárja vagy személyes holmijai). Az ilyen tárgykötődések esetén mindig kimutatható a „kérdéses kontroll” (Ellen kifejezése): nem dönthető el, hogy a személy kontrollálja a tárgyat, vagy fordítva. Ez jelen van az addiktív gyűjtés jelenségében is (lásd alább). A kutatások (Belk 1991a; 1991b) szerint serdülő-, illetve fiatal felnőtt korig a tárgykötődés inkább funkcionális, ami azt jelzi, hogy ezekben az életkorokban fontosabb a társas identitás, majd ezután válik a „tulajdonlás” 8

Lásd még a „Helyváltoztatás és helyveszteség” c. fejezetet.


(having) a szimbolikus énkifejezés jelentős eszközévé, illetve emlék-markerekké. Aztán időskorban jelentősen visszaesik, sőt tulajdonképpen le is áll a tárgyszerzés, inkább a meglévők birtoklása és megőrzése teremti meg az identitás folytonosságát a múlt talaján az egyre kevésbé perspektivikus jövő felé (vö. Rowles 1983). A helyidentitás és a helykötődés – mint arra fentebb már utaltam – ritkán tudatosulnak: a hétköznapokban (hacsak erre valami miatt nincs különös okunk) keveset foglalkozunk az otthon, a munkahely, vagy a buszmegálló érzelmi jelentésével. A vizsgálatok tanulsága szerint a helyzetek felfogása, megértése során inkább az emberek és tulajdonságaik, cselekedeteik és a zajló történések tudatosulnak bennünk, mintsem a mindennek háttereként jelen levő fizikai környezet és tárgyai (vö. Searles korábban említett nézeteivel – lásd „Helykötődés” c. fejezetet). Nem ritka, hogy egyszerűen szeretünk egy tárgyat, előnyben részesítünk bizonyos bútorelrendezést, és nem tudjuk pontosan megindokolni, hogy miért. Környezeteink tárgyait kulturális szignálokként (pl. Buda 1988) kezeljük – ezek szerepe a személyes és a csoportidentitás kialakításában, fenntartásában és kommunikálásában régóta közismert (pl. Kapitány–Kapitány 1989; 2002; 2005).

1.6.3. 6.5.4 Tárgyak és identitás Belk (1992) szerint a fizikai és az emberi társas környezethez kötődés tulajdonképpen fenomenológiailag azonosnak tekinthető: hasonlóan intenzív, mély és esetleg ellentmondásos érzelmekkel viszonyulhatnak az emberek a gyermekükhöz, egy fényképhez (érdekes, hogy például válás után néhányan levágják volt házastársukat a képekről), a kutyájukhoz vagy épp a saját testükhöz. Ennek a széles értelemben vett kötődésnek a szerepe az én meghatározása a fogyasztói kultúrában (Belk 1989).

1.6.4. 6.5.5 Röviden a tárgyfogyasztásról Riesmann (1950/1983) az ipari forradalom időszakára teszi az ún. belülről irányított karaktertípus kialakulását. Szerinte ekkortól kezdődött az a folyamat, amely során a nyugati társadalmak tagjainak társadalmi karakterére egyre inkább az anyagi javak birtoklásán alapuló, nem csoportalapú, ún. megszerzett identitás lett jellemző. Erich Fromm (1976/1994: 25.) megfogalmazásában: „Úgy látszik, mintha a létezés tulajdonképpeni lényege a birtoklásban rejlene, hogy nem is létezik az, aki nem birtokol” (kiemelés az eredetiben). Riesmann szerint a fejlett nyugati államokban a 20. században lezajlott az ún. fogyasztói forradalom, ami a tömegfogyasztói társadalom létrejöttéhez vezetett, ez pedig tovább fokozta a – mind a személyes, mind a társas – szerzett identitás jelentőségét. Így alakult ki a külső viszonyítási pontok (pl. birtokolt javak vagy reklámok) fontosságára sokat adó, ún. kívülről irányított karakter. A fentiekből is látszik, hogy a „fogyasztás” konnotatív jelentése néha meglehetősen negatív, külső referenciát, sugalmazást feltételez, és mintegy szemben áll a pozitívnak tekintett, belső irányítású produkcióval. Az „előjelkérdés” azonban nem dönthető el egyértelműen, mivel a fogyasztás – minthogy kapcsolódik a használathoz – természetéből adódóan bizonyos értelemben mindenképpen pozitív is (Dúll 2002e). A posztmodern megfontolások szerint a fogyasztás lényege maga a fogyasztás anyaga/tárgya, ugyanis ezen keresztül teremtjük meg magunkat: mintegy azzá válunk, amit fogyasztunk – ezen ponton tehát ismét az identitás problémájával találjuk szemben magunkat. Efelől közelítve a fogyasztás megint csak nem egyértelműen negatív; maga a folyamat nem csupán valamiféle másodlagos, reklámok által a fogyasztóba szuggerált, determinált eseménysor, hanem akár a kreativitás felől is megérthető. Utalhatunk ezen a ponton például Bourdieu-re (1994), aki szerint a társadalom csoportjai a szociális értékeket szimbolikus javak formájában is birtokolják, amik a társadalmi kommunikációban egyszerre működnek a presztízst, a státuszt és a szociális helyzetet beazonosító jelként és szimbólumként. A fogyasztási gyakorlat eszerint aktív természetű: tulajdonképpen nem más, mint az identitásérzék kifejeződése – az identitást a fogyasztás is építi. Mások (pl. Birdwell 1968) is hasonlóan vélekednek: a személyiség eszerint közvetetten nyilvánulna meg a birtokolt tárgyakban. Végeztek pszichológiai vizsgálatokat is ebben a témában, amelyek azt mutatták, hogy a fogyasztói viselkedés megközelíthető a személyiség szimbolikus kifejeződése szempontjából is. F. Lassú és Lisznyai (2003) idézi azt az eredményt, hogy autótulajdonosok önmagukat és az éppen birtokolt autójukat többször írták le tulajdonságlistákon (pl. szemantikus differenciál) azonos melléknevekkel, míg énképük és „autó-tárgyképük” erősen eltért azon autók esetében, amelyekkel nem rendelkeztek. Az identitás és a fogyasztás kapcsolatát – teljesen más megközelítésben ugyan – a posztmodernisták is létezőnek vallják. Baudrillard (1998) például tagadja, hogy a fogyasztásnak közvetlen köze lenne a szükségletekhez, a használathoz vagy a hasznossághoz, és hogy a fogyasztókat a hirdetők manipulálnák. Míg Bourdieu szerint aszerint fogyasztunk, akik vagyunk, Baudrillard szerint azzá válunk, amit megveszünk: még ha nem is vesszük meg magát a terméket, a hozzá fűződő jeleket, szimbólumokat és gyakorlatokat magunkévá tesszük – tehát fogyasztjuk. A mindennapi élet és tárgyfogyasztás modern, kvalitatív kutatásai (Miller 1997) éppen „a fogyasztás örömeire” összpontosítanak. Rávilágítottak például, hogy a fiatal fogyasztók egyáltalán nem annyira 82 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

passzívak és a tömegkultúra által manipuláltak, sokkal inkább aktívak, kreatívak és kritikusak az anyagi javak megszerzésében és személyessé alakításában (vö. mobiltelefonok perszonalizálása „egyedi” előlapok, csengőhangok és oplogók segítségével). Ebben a folyamatban konstruálódik az identitásuk, ami jószerivel mindig a fennálló, domináns (fogyasztási) renddel szembeni enyhe konfliktusban formálódik ki. E nézet viszonylag szélsőséges formája a „fogyasztás öröme” tézis, amelynek lényege a fogyasztói gyakorlat kreativitásának ünneplése (de Certeau 1984). E tézis képviselői nagyon optimisták, és éppen szemben állnak a „pesszimista tömegkultúra” elképzeléssel, amennyiben a fogyasztó kreatív kapacitását és a fogyasztás gazdagító, erősítő természetét hangsúlyozzák. A fenti elképzelésekről kritikai elemzést ad például Mackay (1997); itt mindössze egyetlen szempontot érdemes kiemelnünk: környezetpszichológiai nézőpontból a javaknak természetesen van szimbolikus és kommunikációs értéke, de legalább ekkora súllyal kell elemeznünk a tárgyak materialitását is – legalább az affordanciák szintjén, hiszen éppen ezek az alapvető tulajdonságok teszik lehetővé a használó számára, hogy a tárgyat kreatívan kontrollálja, saját viselkedését velük bejósolhatónak érezze. A környezetpszichológiai szemléletben épp az az egyik újdonság a hagyományos lélektani elgondolásokhoz képest, hogy a tárgyak tranzakcionális elemzésekor magukat a tárgyakat és fizikai jellemzőiket is aktív félnek tekinti az identitás kialakításában és fenntartásában. A „materializmust” azonban másképp, nem tárgyi jellemzőként is felfoghatjuk – ekkor a személyiség tárgyak felé irányulását, irányultságát értjük alatta.

1.6.5. 6.5.6 Materializmus és tárgykötődés Belk (1985) szerint a tulajdonhoz kötődés mindennapi manifesztációja a materializmus, ami azt jelenti, hogy a tárgyak mennyire foglalnak el központi helyet tulajdonosuk életében. Ebben természetesen fokozatok vannak: szélsőséges esetben bizonyos tárgyak a birtoklójuk kielégüléseinek és kielégületlenségeinek legfontosabb forrásait jelentik. Az empirikus „materializmus-skála” egy, a tulajdonosok tárgykötődéseit 3 alskálán mérő kérdőív (Belk 1984). Az alskálák a következők: (1) birtoklás, ami fokozott késztetést és tendenciát jelent a saját tulajdonosi és birtoklási kontroll megtartására; (2) önzés, ami a tulajdon megosztásának és/vagy a „tárgyadás” szándékának hiánya; és (3) irigység: a személy kényelmetlenül érzi magát, ha más személyt lát hozzá képest valós vagy képzelt fölényben bármiben (boldogságban, sikerben vagy bármi ilyen vágyott dolog tulajdonlásában), és ezt a kényelmetlenségérzést a másik személy felé irányuló rossz szándék is kíséri. A materializmus tehát lehet teljesen inadekvát is, például abban a tekintetben, hogy a megrögzött materialista elfordulhat az emberektől. A szenvedélyes vagy addiktív gyűjtők családtagjai – és maguk a gyűjtők is – gyakran beszámolnak arról, hogy a gyűjtő mindig a gyűjteménye körül forog, míg a családtagok egyre inkább utálják a gyűjteményt, mert riválist látnak benne. Az ilyen helyzetek természetesen számos konfliktusforrást rejtenek magukban. Ráadásul a gyűjtés gyakran erotikus színezetű (vö. Baudrillard 1984/1987): ilyen esetben például onnan tudja a gyűjtő, hogy kell-e neki az adott darab, hogy szexuális vágyhoz hasonlót érez iránta, majd később a megszerzett tárgy nézegetése akár kielégülésérzéshez is vezethet. A vizsgálatok, amelyek ezzel a Belk-féle materializmus-kérdőívvel dolgoztak, érdekes nemi és kulturális különbségeket mutattak ki (nem reprezentatív mintán történtek a felmérések, így az eredmények csak közelítő jellegűek): például a férfiak összességében materialistábbnak mutatkoztak a nőknél; a hollandok materialistábbnak bizonyultak az amerikaiaknál, akik viszont magasabb materializmus-értéket mutattak mind a nigériaiaknál, mind az európaiaknál. Elgondolkodtató, hogy a harmadik világ országaiban a fogyasztási materializmus magasabb volt, mint az USA-ban, amit talán leginkább kompenzációs mechanizmusként értelmezhetünk: Belk (1988b) példája szerint ezekben az országokban gyakori jelenség az éhezés, így szinte szentté magasztosulnak a hozzá kapcsolódó tárgyak (pl. a felesleg tárolására szolgáló, így szimbolikus jelentéssel is bíró hűtőszekrény). Az sem mindegy természetesen, hogy milyen tárgyakról van szó: az amerikaiak a szórakozással kapcsolatos, a művészeti és az emlékeztető tárgyakat kedvelték, míg pl. a nigériaiak a házassággal-otthonnal-családdal (ékszer, ágy) kapcsolatos, illetve a vallási-mágikus-szent tárgyakat (Korán) és a szerszámokat részesítették előnyben.

1.6.6. A tárgyak tulajdonlásának rendszere (Belk 1991a; 1991b nyomán) A tárgyak lehetnek egyéni tulajdonban, ami elsősorban a nagy tulajdonlási szükségletet mutató, individualista társadalmakban jellemző, illetve kollektív tulajdonban, ami egyaránt előfordul a kollektivista és az individualista társadalmakban is.

1.6.7. Egyéni tulajdonok 1. Otthon


Amint azt már tárgyaltuk, az identitást a lakóhely és a kedvenc helyek fejezik ki legjobban. A lakás bizonyos értelemben ugyanúgy védi az ént, mint a test. Így érthető meg, hogy egy ház még Kovácsék elköltözése után is sokáig „Kovácsék háza” maradhat a szomszédok számára, és ha meghalt a lakó, „szelleme birtokba veheti” a házat – ezek a reakciók a helykötődés sajátos megnyilvánulásaiként is értelmezhetők. 1. Ajándékok Az ajándékok a kedvenc tárgyak kitüntetett kategóriáját jelentik (Csikszentmihalyi–Rochberg-Halton 1981). Gyakran magához az ajándékozóhoz való kötődést tükrözik: emlékeztetnek a szeretett személyre. Jellegzetességük, hogy gazdaságilag-anyagilag gyakorta értéktelenek, de szakralizálódtak. 1. Szuvenírek és mementók Ezek szintén gyakran ténylegesen értéktelen, szakralizálódott tárgyak. Jellegzetességük, hogy utazásból vagy családtaggal, fontos vendéggel közös térhasználatból származnak („Ezt a kis bicskát akkor vettük, amikor együtt nyaraltunk”). Kitüntettek ebben a körben a családi fotók – Belk itt megjegyzi, hogy a fényképek annak ellenére fontosak számunkra, hogy ezek se nem hű, se nem reprezentatív tükröződései életünknek (vö. Barthes 2000). 1. Kisállatok Az állatokkal kapcsolatos attitűdök témáját ma már sokan kutatják (Heffenträger 2001) – bár korántsem általános ezt a témát a fizikai tárgykötődés kitágított tematikájának keretein belül tárgyalni. A kisállatokat tulajdonosaik gyakran családtagnak tekintik: beszélnek hozzájuk, gondozzák és tanítgatják, haláluk esetén eltemetik és meggyászolják őket. Az állatokhoz kötődés azonban – pusztán az emberi szórakozás vagy sajátos szükségletkielégítés céljából – néha groteszk formát ölt (öltöztetés, állatbútor), néha pedig szomorú, ha az állat számára kínzásszerű (pl. kislakásban tartás vagy nem adekvát viselkedésformákra kényszerítés). A tanulmányok szerint ugyanakkor az állatoknak pozitív, sőt egyenesen terápiás hatása is lehet (csökkentik az elmagányosodás érzését), valamint azt is kimutatták, hogy az állattartók jobban szocializáltak, mint akiknek nincs állatuk. 1. A test(részek) mint tárgy(ak) A testrészekhez kötődés természetesen nemcsak fizikai-fiziológiai természetű, hanem pszichológiai is, hiszen az én és a test az egészséges ember mindennapi élményében elválaszthatatlannak tűnik, sőt – mint azt e fejezetben is hangsúlyozom – az én–test kapcsolatba szervesen beolvadhatnak tárgyak is. Neisser (1988a/1992) „ökológiaién”-koncepciója közvetlenül Gibson (1979) ökológiai észleléselméletén alapul. Az ökológiai én a személy fizikai perspektívája a világról: ahogyan az egyén az ént a világra vonatkoztatva közvetlenül észleli. Az egyén énérzéssel bír, aminek forrása, hogy önmaga van a saját vizuális mezője középpontjában. Neisser említi, hogy ha valaki például úgy érinti meg a karomat, hogy csak a ruhámhoz nyúl, azt mégis úgy értékelem, hogy „hozzám ér”. Ugyanerről szól, hogy az emberek autóbalesetüket sokszor úgy mesélik el, hogy „belém jöttek”, pedig tulajdonképpen közvetlenül csak az autójukat tolta meg a károkozó. Mulatságos hallani egy tőlünk kb. fél méterre velünk szemben álló ember szájából, hogy „két sarokkal arrább állok”, hacsak nem tudjuk, hogy autójáról van szó, vele azonosul ilyen módon… Ugyanígy, a tulajdonos mobiltelefonjával kialakult, nem tudatos, szoros kapcsolatra utal a „megint csörgök” nyelvi fordulat – és még sorolhatnánk a példákat. A cselekvési érzelmi vagy egyéb kontroll alá vont tárgyak tehát az ökológiai én részévé válnak. Visszatérve a testhez, érdekes, hogy az egyes testrészekhez nem azonos módon kötődünk. Belk (1987) például a következő fontossági sorrendet találta: bőr, nemi szervek, ujjak, kezek, lábak, szív és szemek. Egyéb, főleg a nem könnyen észlelhető szerveket (mondjuk, az orrmandulát) gyakran nem is tartjuk az én lényegi részének – ez csak akkor változik többnyire, ha elveszítjük vagy károsodás éri a szervet (pl. orrmandula-műtét). A vizsgálatok (Belk 1990; Belk–Austin 1986) eredményei szerint szervdonor ennek megfelelően inkább az lesz, aki nem viszonyul a testéhez nagyon erősen érzelmileg, vagyis nem tekinti az énje lényegi tartozékának a testét. 1. Más emberek Más emberekkel (főleg családtagokkal, közeli ismerősökkel) kapcsolatban is felléphet pszichológiai tulajdonlásérzés. Megjegyzendő, hogy a tárgyakhoz hasonlóan a másik ember barátként/szeretőként lezajlott „megszerzésével” gyakran bekövetkezik a velük kapcsolatos kognitív értékvesztés. Néhány kultúrában a nők ma is tulajdonnak számítanak, és a gyereket is gyakran tekintik a szülők tulajdonának („az én gyerekem, azt csinálok vele, amit akarok”). Belk szerint valami ilyesmi körül zajlik az abortusz körüli vita is. A túl erős kötődés a másikhoz féltékenység forrása lehet, vagy a tárgyszemély tényleges elvesztésekor túlzottan erős gyász is eredhet belőle. A túlzott és/vagy inadekvát érzelmi kötődés – „az érzelmi gúzsbakötés” – tehát inkább destruktív. 84 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Egyebek Erős kötődés tárgyai lehetnek az emberek saját magukkal kapcsolatos szimbólumaik, pl. a saját név, hitek, emlékek, készségek, foglalkozás stb. A valós tárgyak közül ilyenek lehetnek a személyes holmik: ruhák, járművek, könyvek, sportszerek, ékszer, gyűjtemények stb. Kollektív tulajdonok A kollektív tulajdonlás pszichológiailag nagyon érdekes. Ennek elemzésére ebben a fejezetben nincs lehetőség, itt csak megemlítem: annak ellenére, hogy nagyobb társadalmi csoportok (akár egy egész nemzet) magukénak érezhetik ezeket, a kontroll természetesen mégsem adott minden csoporttag, vagyis az egyének számára, ami aztán számos ellentmondást vagy éppen konfliktust szülhet akár az adott csoporton belül is. 1. Emlékművek Egy csoport múltját, hősi tetteit vagy épp fájó veszteségeit szimbolizáló, többnyire művészeti alkotások, amelyek a csoport identitását fejezik ki (vö. pl. Biró–Oláh 1995). 1. Szimbólumok A csoporton (pl. család) belüli emlékeken, utazásokon, vakációkon kívül ide tartoznak a jellegzetes életérzéseket közvetítő „Nagy Generációs” zenék, autók („A mi autónk”, „Az USA nagy ország – nagy autók”), regények (Kerouac: Úton), filmek (Elfújta a szél), de akár emberek is: sportsztárok, híres színészek („A nemzet színésze”). 1. Közintézmények Múzeumok, stadionok, színházak (Nemzeti Színház) tartoznak ide, de nemcsak a szórakozás szolgálatában állók, hanem például egyetemek, templomok vagy egyéb helyek is („a 4-es metró ügye”) is. 1. Egyebek Templomi kegytárgyak, kegyhelyek, nemzeti relikviák (pl. a magyar koronázási jelvények) (vö. Kapitány– Kapitány 2002).

1.6.8. 6.5.7 Veszteségek és tárgykötődés Áttekintve a fenti csoportosítást, gyakorlatilag bármely létező (sőt fantázia- vagy emlékbeli) környezetelem vagy tárgy kezelhető úgy pszichológiailag, mint fontos személyes vagy kollektív tulajdon. Így tehát gyakorlatilag bármi az én részévé válhat oly módon, hogy stabilitást és folytonosságérzést biztosít – vagyis segít megkonstruálni és megőrizni az identitást. A hely-, illetve tárgykötődés, mint motiváció, természetesen aktiválhatja azokat a viselkedéseket is, amelyek a kötődés tárgyát hozzáférhetővé teszik, illetve amelyek útján elkerülhető annak elvesztése. Belk (1992) hangsúlyozza, hogy ezen e ponton a tágan kezelt tulajdonhoz kötődés negatív hatású is lehet: (1) ha túl erős, és emiatt gátolja a kapcsolatot a többi emberrel (ez igaz lehet akár egy sodró szerelemre, de akár a pénzhajhászásra is); vagy (2) ha olyan extrém formát öltött, hogy a kötődés tárgyának elvesztése/sérülése esetén az identitás is fenyegetett. Az identitásban játszott fontos szerepük miatt azonban az embereket általában is nagyon rosszul érinti, ha elveszítik tárgyaikat, vagy azok megsérülnek, megsemmisülnek. F. Lassú és Lisznyai (2003) idéznek egy brit vizsgálatot, amelynek eredménye szerint a megkérdezett felnőtt személyek 44%-a a rablást tartotta a legnyugtalanítóbb kriminális cselekedetnek, vagyis a bűncselekmények közül ettől tartottak leginkább. A tárgyvesztések talán legtipikusabb esetei a rablások mellett a lakásbetörések és a természeti katasztrófák. Természetesen számos egyéb folyamat, pl. a helyvesztés (kitelepítések vagy manapság a hajléktalanság) vagy a helyek feletti kontrollvesztés (pl. börtönbüntetés) csökkenti a tárgyak feletti kontrollt, ami ugyanúgy identitásproblémához vezethet, mint maguknak a tárgyaknak az elvesztése. A témát „Az otthon környezetpszichológiája” és a „Helyváltoztatás és helyveszteség” c. fejezetekben részletesen tárgyalom. Itt is érdemes azonban megemlíteni, hogy a lakásbetörések általában nagyon intenzív érzelmi reakciót váltanak ki a lakókból, ami éppen a tárgy- és helykötődés megsérüléséből ered. Jellemzően negatív érzelmek jelentkeznek az anyagi javak elvesztése miatt, ami gyakran társul az „áldozat vagyok” sokkszerű érzésével és valamiféle betegség- vagy beszennyezettségérzéssel (Korosec-Serfaty–Bolitt 1986). A vizsgálatok szerint ezek az érzések kiterjedhetnek más helyekre, pl. a következő otthonra is, és a betörés után bármikor előjöhetnek – vagyis a trauma alapjában károsíthatja a biztonságos hely- és tárgykötődést. A beszennyezettségérzés kifejezettebb, ha 85 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

károsodott is a tulajdon (főleg, ha személyes tárgyak sérültek meg vagy tűntek el) és különösen erős ez az érzés akkor, ha a behatolók át is kutatták a lakást (Brown–Harris 1989) – mivel mindezek az territóriumvesztést kommunikálják a tulajdonossal. Természeti katasztrófák A természeti katasztrófák nagyságuk, kontrollálhatatlanságuk, sok esetben bejósolhatatlanságuk miatt széles körű hatást gyakorolnak a károsultak életére (Brown–Perkins 1992; Pető–Szekeres 2006): óriási veszteségeket élhetnek át hirtelen, egy időben, amelyek ráadásul véglegesek vagy hosszú időre szólnak. Egy földrengés például egész városokat törölhet el a föld színéről, ami egy időben okoz esetleg haláleseteket, lakó- és munkahelyvesztést stb., és persze mindenhol tárgyveszteségek jelentkeznek. Ha még van, ami menthető, akkor előállhat egy további, pszichológiailag különösen nehéz helyzet, amikor évek alatt felhalmozódott, gyűjtögetett tárgyak közül kell választanunk a végveszélyben: gyorsan, rövid idő alatt kell sarkalatos döntéseket hoznunk, hogy mit is mentsünk meg. Így a döntés maga jórészt nem tudatosan történik. Érdemes elgondolkodnunk egy pillanatra: hasonló helyzetben mit vinnénk magunkkal, mondjuk, mindössze egyetlen hátizsákban a lakásból… Az alábbiakban egy mélyinterjús vizsgálat (Schwarz et al. 1996) eredményei alapján tekintjük át a természeti katasztrófák (a jelen esetben egy nagy árvíz az USA-ban) esetén bekövetkező fontosabb tárgyveszteségeket, amelyek tulajdonképpen általánosíthatók az egyéb kataklizmatikus veszteségekre is. A mélyinterjúkban arról kérdezték az 1993-as árvíz áldozatait, hogy milyen tárgyakat mentettek meg, és miért pont azokat. Az interjúk tartalomelemzésekor 5 uralkodó téma (vagyis tárgycsoport) rajzolódott ki: 1. A szentimentális kötődés tárgyai A leggyakrabban megmentett tárgyak – ajándékok, emlékek, szuvenírek – tipikusan nem képviseltek nagy anyagi és/vagy esztétikai és/vagy gazdasági értéket, inkább gazdáik személyes kötődéseit és hagyományait jelenítették meg – tehát szentimentális jelentésük volt a tulajdonosok számára. A tárgykötődés gyakran az ajándékozó személyére irányuló személyes viszonyulást jelezte, és ez a személy gyakran kötődött a tulajdonos emlékeiben egy speciális helyhez vagy eseményhez. Ezekben az esetekben tehát a „dolog” egy fontos személyes kontextus része volt, ami a tárgyat – az egyéni élettörténeten keresztül – szakralizálta akkor is, ha annak semmilyen „valós” értéke nem volt. Maguk a megkérdezettek is szinte minden esetben tudták, hogy ezek a tárgyak „objektív módon nézve” nem igazán fontosak. Mégis, ha ezek a dolgok a katasztrófa idején nem is voltak kéznél, az emberek szinte mindig visszamentek megkeresni és megmenteni őket. 1. Tárgyak, amelyek tükrözik és formálják a tulajdonos énjét Ezek a tárgyak a tulajdonosaik szerepeit és státuszát jelenítették meg. Gazdáik ezeket a tárgyakat általában időés térjelölőként jellemezték, illetve társadalmi réteghelyzetüket, életkorukat, nemüket, foglalkozásukat kapcsolták hozzá („Fiatalasszony koromtól én vagyok a legjobb szakácsnő a családban – ebbe a fazékba már belefőttek az ételeim ízei”). Ezek a tárgyak tehát elsősorban a tulajdonosok szociális identitását segítettek fenntartani és a katasztrófa után újraalkotni. 1. „Befektetett izzadság” Az ebbe a kategóriába tartozó tárgyak esetében a potenciális veszteségélmény meghatározója a tárgy elkészítésébe fektetett személyes idő és energia volt. Mivel a személy az ilyen dolgok készítésébe vagy gondozásába az erőfeszítése révén mintegy „beleteszi magát”, ezeknek a tárgyaknak az elvesztésekor a személy kicsit önmagát veszítené el – az efféle tárgyak kimentésekor tehát az énvesztés elkerülésének motivációja vezette a tulajdonosokat. 1. Kulturális jelentésű tárgyak Ebben a kategóriában a tárgyak jelentésének kulturális tartalma („teljes Charles Dickens-sorozat”) fontosabbnak bizonyult a dolgok affektív színezeténél (bár természetesen az érzelmi kötődés ezek esetében is megnyilvánult). A megkérdezettek gyakran erős kötődést fejeztek ki az egész házhoz oly módon, hogy nehezen volt elkülöníthető ezen belül a tárgyakhoz való kötődés. Ez a kontextuális viszonyulás a lakóhely erős kulturális jelentésére utal. 1. Túlélési szimbólumok A katasztrófa során olyan tárgyak váltak a túlélés szimbólumává, amelyeknek nem volt előzetes érzelmi vagy szimbolikus jelentősége, de a mentés során a veszélyes helyzetből való megmenekülést, pontosabban a 86 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

tulajdonos menekülési/túlélési képességét kezdték szimbolizálni („Ez a kaktusz túlélte az árvizet”, „Ez a maci nem ázott el”). Mindez újfent a tárgyaknak az identitás idői-téri folytonosságát (újra)teremtő jelentésére utal – ami különösen fontos lehet extrém, felépített énünket-világunkat erősen veszélyeztető környezeti helyzetben. Ezeket a tárgyakat tehát a velük átélt tapasztalat tette rendkívülivé: a perszonifikáció 9 (ebben az esetben a közös túlélés) révén mintegy amuletté váltak.

1.7. 6.6 Záró gondolat Az érzelmi kötődésekkel átitatott tárgyak, vagyis a „DOLGOK” értéke pszichológiailag nagyon összetett: materiális, pénzbeli, dekorációs és intrinzik jelentésükön túl tranzakcionális tulajdonságaiknál fogva aktívan hozzájárulnak az emberek személyes, társas és kulturális identitásának, folytonosság-élményének kialakításához, fenntartásához, újrakonstruálásához, és esetleges átstrukturálásához. A tárgyakhoz kötődés mélyebb megértése közelebb vezethet bennünket az ember lényegének megismeréséhez is.

A fogalmi zűrzavar elkerülése érdekében megjegyzendő, hogy Schwartz és munkatársai (1996) perszonifikációnak ugyanazt a folyamatot nevezik, ami a jelen fejezetben Belk (1992) nyomán szakralizációként/szingularizációként kerül említésre (ez utóbbi a terminusok az elterjedtebbek). 9


9. fejezet 1. 7. Az otthon környezetpszichológiája1 Bizonyos környezettípusok kiemelt szerepet kapnak az életünkben, ilyen érzelmileg és kognitív szempontból kiemelt jelentőségű környezet az „otthon” is. Ehhez képest a pszichológia főáramában viszonylag kevés figyelem irányult az emberi lakások, házak, tehát a lakóhelyek fizikai környezeti sajátosságaira. Napjaink környezetpszichológiai kutatásaiban azonban már a 80-as évek óta nagy szerepet kap az otthoni környezet vizsgálata. Ebben a fejezetben ezt a speciális épített-szociális környezetet, az otthont elemezzük környezetpszichológiai szempontból. Az otthon mindenki számára jelentős, kitüntetett környezet – ez az állítás anélkül is elfogadható, hogy részletesen belemerülnénk a „környezet” meghatározásáról folyó vitákba (lásd részletesen pl. Szokolszky–Dúll 2006). A környezetpszichológiában manapság egyre fontosabb területnek számítanak a város-, utca- és lakástervezés, -kialakítás stb. kérdései és azok a pszichológiai folyamatok, amelyek az ember és az ún. épített környezet kölcsönhatása folyamán lépnek fel. Ez a kölcsönhatás általában a pszichológiai zavarok szempontjából érdekli a kutatókat, mivel a lakótelepeken, a szűk panellakásokban és a zsúfolt nagyvárosokban környezeti hatásokra keletkező pszichológiai problémák elsősorban ezekre hívták fel a figyelmet. A fejezetben természetesen ezeket is érintem, de a hangsúlyt az otthonra mint kiemelt jelentőségű környezetre helyezem.

1.1. 7.1 A lakás Az otthon pszichológiai jelentésének tisztázása előtt áttekintjük a lakás fogalmát. Erre azért van szükség, mert a lakás, a lakóhely még nem feltétlenül otthon! A lakásszociológusok körében jól ismert fogalom a „lakásszükséglet” (pl. Fóti 1988), vagyis hogy az embernek igénye van arra, hogy lakjon valahol. A fogalom értelmezéseit Musil (1971/1974) nyomán tekintjük át. (1) A lakásszükséglet antropológiai-fiziológiai irányultságú megközelítéseinek tipikus példájaként Musil Malinowskit idézi, aki szerint az embernek 7 alapvető, továbbéléshez feltétlenül kielégítendő biológiai és kulturális eredetű szükséglete van, amelyek egyike az ún. „testi közérzet” fenntartásának igénye. Ennek kielégítője – Malinowski eredeti kifejezésével élve: „visszhangja a kultúrában” – a lakás, amely antropológiai meghatározása szerint szervezett, kulturálisan meghatározott viselkedési rendszer (a lakás fogalma itt tehát egyszerre jelenti a lakóhelyet és a „lakásviselkedéseket”). (2) A lakás közgazdasági-pszichológiai elméletei ugyancsak a lakásszükségletből indulnak ki, de ezt a fogyasztás elméleteivel magyarázzák: az ember a szükségleteinek kielégíthetőségi foka (pl. anyagi lehetőségei) szerint fogyaszt, tehát lakik is. Lehetőségeivel együtt szükségletei is nőnek, ennek arányában nőni fog a „lakásfogyasztása” is; pl. aki gazdagabb, nagyobb területű lakást vásárol stb. A lakásfogyasztás ilyen szemléletével elsősorban az a gond, hogy a szükségletek-igények, illetve lehetőségek nagyfokú egyéni variabilitását nem veszi kellően számításba. (3) A lakásszükséglet szociológiai elméletei elsősorban nem az ember biológiai lakásigényét helyezik a középpontba. A lakásszükségletet olyan követelményként határozzák meg, hogy egészségügyi, magánéleti (egyedüllét) és a családi élet szempontjából megfelelő lakások épüljenek. E nézet szerint az elsődleges cél az ún. lakásnormák meghatározása, vagyis tisztázni kell, hogy mikor túlzsúfolt egy lakás, mikor elviselhető még több háztartás együttélése (a háztartás fogalmát itt most a család szinonimájaként használom, pontos szociológiai elkülönítésüket lásd pl. Musil 1971/1974; Hoffmann 1991; Spéder 1993), hol „természetesebb” több család együttlakása, pl. családi házban vagy bérlakásban stb. A lakásszociológusok vezették be a „lakásmód” fogalmát is, amely a lakásban és annak közvetlen környékén végzett tevékenységek összességét jelenti, amelyeknek összhangban kell lenniük a tágabb és szűkebb lakókörnyezettel.

1.1.1. 7.1.1 A lakásformák

1

A fejezet a következő tanulmányok átdolgozása és összevonása nyomán született:

– Dúll Andrea (1995): Az otthon környezetpszichológiai aspektusai. Magyar Pszichológiai Szemle, (35) 5–6: 345–377. – Dúll Andrea (2002): Kísérlet egy tranzakcionális környezetpszichológiai fogalom operacionalizálására: a lakó-otthon összeillés empirikus vizsgálata, I. A kutatás elméleti háttere. Pszichológia, (22) 1: 57–106. – Dúll Andrea (2002): Kísérlet egy tranzakcionális környezetpszichológiai fogalom operacionalizálására: a lakó-otthon összeillés empirikus vizsgálata, II. A kutatás. Pszichológia, (22) 2: 183–219.


A lakásmód egészen eltérő lehet a lakás típusától függően. A lakásszociológiai és környezetpszichológiai szakirodalom elsősorban a nyugati lakásviszonyokat tárgyalja, így én is elsősorban erre szorítkozom, de természetesen tudatában kell lennünk, hogy a kultúraközi és földrajzi változók, mint a vallás vagy az éghajlat, nagyon befolyásolják a lakás/ház formáját, nagyságát, beosztását, berendezését, struktúráját stb. és így a lakásmódot is (a lakókörnyezetek kultúraközi leírásáról lásd pl. Rapoport 1976; Altman–Chemers 1980; Chokor 1988; Jabareen 2005; Kashima 2000). Az alábbiakban három, Európában leginkább szokásos lakásformát elemzek a lakásmód szempontjából: (a) a családi házat, (b) a többlakásos, középmagas házakat, és (c) a magasházakat. A lakásformák tárgyalása közben több idekapcsolódó kérdéskörre is kitekintünk: a családi házak bemutatása kapcsán kitérek a háztulajdonlásban fontos helyidentitás2 fogalmára, a lakástulajdonlás alternatíváját jelentő bérlakások kérdésére, a középmagas, illetve magasházak kapcsán pedig érintjük a lakótelepekhez kapcsolódó főbb pszichológiai kérdéseket is. A családi ház Több angliai, ausztráliai, amerikai, cseh, lengyel stb. felmérés szerint (Musil 1971/1974; Tognoli 1987; Mougenot 1988; McAndrew 1993) a legtöbb országban (főleg, ha már gyerek is van a családban) a saját tulajdonú, saját telken egyedül álló, nem iker típusú, kerttel körülvett családi házat preferálták a megkérdezettek. (A lengyelek, csehek ikerházat is elfogadnának.) Vagyis mindenki azt találta a legjobbnak, ha a saját házában lakhat(na). Erősen megnyilvánult tehát az igény a személyes szféra 3 és a saját territórium fenntartására (ezekre az otthon fogalmával kapcsolatban még visszatérek). E tekintetben természetesen óriási kulturális különbségek lehetnek az egyes társadalmak között, pl. az individualizmus–kollektivizmus dimenzió (Triandis 2003) mentén. A családi ház előnyben részesítésének a felmérések szerint gazdasági, szociológiai, higiéniai és pszichológiai okai vannak. Ez utóbbiak közül a leggyakrabban említett érvek a családi ház mellett: a saját tulajdon öröme, a másoktól való függetlenség, a nyugalom, a feltöltődés lehetősége, az önkifejezés lehetősége, pl. a környezet saját ízlés szerinti kialakíthatósága. Lawrence (1985) ezzel kapcsolatban kimutatta, hogy a saját tulajdonú házak visszajelentenek a szelférzésben, kifejezik a tulajdonos(ok) képességeit, tulajdonságait a többieknek, egyértelműen definiálják a csoporttagságot a tulajdonos és mások számára, megerősítik a szociális státuszt (erről lásd Fussel 1983/1987 is). Összességében a ház mintegy a szelf szimbólumává válik. Sadalla és munkatársai (1987) empirikus felméréseikre hivatkozva kijelentik, hogy a házak fajtája, struktúrájuk, stílusuk és tartalmuk, berendezésük egyfajta gesztusnyelvnek tekinthető. Ezt a „nyelvet” az egyén vagy a család a másokkal való kommunikációra használja (tudatosan és/vagy nem tudatosan), és kontrollálja vele például, hogy a többiek milyen és mennyi információt kapjanak róla, személyiségéről, szocioökonómiai státuszáról stb. Az építészeti struktúrák más nézőpontú, de kommunikációként, nyelvként való leírásával találkozhatunk még pl. Ankerl (1991) könyvében, aki az építészeti formákat, térelrendezést stb. a verbális mondatfűzéssel állítja analógiába, Teige (1947, idézi Musil 1971/1974) pedig egyenesen a „lakások grafológiájáról” beszél: „Minden embercsoport által használt város, létesítmény, tér stb. az adott társadalom »írása«” (i. m. 17.). A háztulajdonosok többsége szerint a házuk „elég jól” vagy még ennél is jobban kifejezi a saját személyiségüket. A ház tehát ebben az értelmezésben önkifejezési, szelfbemutatási forma. Ugyanakkor a saját magunkról alkotott kép meg is határozza, hogy milyen házat veszünk vagy építtetünk (Schorr 1970; Nasar 1989; Montgomery 1993; Day 2000). Érdekes probléma tehát a lakókörnyezet és az identitás viszonya. A problematikát az alábbiakban elsősorban az otthon tekintetében tárgyalom – a helyidentitás áttekintő elemzésére „A helyek és az én” c. fejezetben kerül sor. A lakókörnyezet szerepe az identitásban és a helyidentitás A helyidentitás (place-identity) fogalmát Harold Proshansy dolgozta ki a hetvenes évek végén (Proshansky 1978). A helyidentitás koncepciójának fontos előzménye volt White kompetencia-fogalma (White 1970). Proshansky szerint az ismerős, biztonságos helyek autonómiaérzést és kompetenciaélményt keltenek az egyénben vagy csoportokban, akik emiatt pozitívan értékelik ezeket a helyeket – ezért alakul ki az érzés, hogy ezek a helyek „hozzám/hozzánk tartoznak”, „jellemeznek engem/bennünket” stb. – tehát részei az identitásnak. Ilyen lehet a szülőváros vagy a „kedvenc helyek” (Korpela 1992), pl. kedvenc szórakozóhely, sétány, vagy éppen a pláza (Dúll et al. 2009). Néhány ilyen hely akár az egész élet során kitüntetett jelentőséggel bír. Úgy tűnik, hogy egész életünkben szerepet játszanak identitásalakító helyek (Twigger-Ross–Uzzell 1996), bár ezek természetesen eltérőek lehetnek az egyes életszakaszokban, vagy ugyanazok a helyek más szereppel bírnak különféle életkorokban. McAndrew (1993) szerint néha az emberek számára a szelfidentitás és a helyidentitás

2 3

A fogalmat részletesen tárgyalom „A helyek és az én” c. fejezetben. A magánszféra (privacy) fogalmát az „Edukációs helyszínek környezetpszichológiája” c. fejezetben részletesen tárgyalom.


akár össze is mosódhat, pl. a gyerek vagy a szülő sírhelye lehet ilyen meghatározó, vagy a ház, ahol a lakó egy életet töltött: itt a lakó és családtagjai is a szó pszichológiai értelmében azonosulhatnak a lakásukkal. Fried már 1963-ban rámutatott: a lakásukból kényszerrel kiköltöztetett emberek megsínylik a változást. Úgy tűnik, hogy a lakóhely különösen erős helyidentitás-kiváltó hely: az otthonnal kapcsolatos érzéseink nagyon erősen részei saját identitásunknak (Harris–Brown 1996). Ezt kultúraközi kutatások is igazolták (pl. Altman–Chemers 1980; Chokor 1988). Amennyiben a saját házak esetében a tényleges és a pszichológiai tulajdonlás (saját érzés, elsődleges territóriummá válás – lásd alább) ennyire meghatározó az otthonkötődésben, akkor nagyon is érdekes és fontos kérdéseket vet fel a bérlakásokhoz való viszonyulás kérdése. Bérlakások Szerte a világban sokan laknak bérlakásokban, bár amint említettem, a legtöbben a családi házat tartják az ideális lakóhelynek. A fő gond a bérlakásokkal a vizsgálatok szerint az, hogy „a bérházakban levő lakások az egyes családok és családtagok egyéniségének kifejezését csak a bútorzat kiválasztása és a lakás belső berendezésének megoldása útján teszik lehetővé, […] vagyis a lakás predeterminált […], a lakók szabadsága minimumra korlátozódik” (Musil 1971/1974: 181.). Ezenkívül főleg a lakótelepi panellakásokban panaszforrás, hogy viszonylag kis alapterületűek, a szomszéd belát a lakásba, és általában vékonyak a falak, kevésbé biztosított tehát a szomszédok felé a vizuális és az auditoros személyes szféra (privacy). Mindez túlzsúfoltságérzéshez vezethet, amely a vizsgálatok szerint a lakótelepi bérlakásokkal való elégedetlenség egyik fő forrása (Mougenot 1988). A továbbiakban a lakótelepi bérlakásokat tárgyalom részletesebben. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy a lakótelepi bérlakások esetleg térben közelebb vannak egymáshoz, a lakók nagyobb funkcionális távolságot tarthatnak egymástól, vagyis csökkenthetik annak valószínűségét, hogy gyakori kontaktusba kerüljenek egymással. Ez az intimitásszabályozási lehetőség feltehetően elsősorban az épületek építészeti struktúrájából ered, vagyis abból, hogy hol van a folyosó, a lift, a lépcsők stb. Ezzel kapcsolatban gyakran hivatkoznak Festinger és munkatársai klasszikusnak számító kutatására (idézi McAndrew 1993). Ők egy 17 épületből álló, házaspárok számára épült egyetemi szállást vizsgáltak meg a barátságok kialakulása szempontjából. Azt találták, hogy erős kapcsolat mutatkozott az építészeti sajátságok és a barátság/vonzalom között: pl. az azonos emeleten lakó közvetlen szomszédok között igen valószínű volt a barátságok szövődése, vagyis a kapcsolatok horizontálisan szerveződtek inkább. Érdekes, hogy azok, akik az első emeleten laktak és második emeleti lakókkal barátkoztak (vagyis vertikális szerveződésű kapcsolatokat tartottak fenn), legvalószínűbben a lépcsőfeljáróknál vagy a postaládáknál laktak, vagyis viszonylag könnyen és gyakran tudtak egymással kapcsolatot tartani. A bérlakásban élés megfelelő körülmények között nagyon kellemes lehet: ha hasonló hátterű emberek közelségét éli át az ember, ha élvezi a városi előnyök közelségét, és tudja, hogy relatív biztonságban van, pl. az udvaron vagy a folyosón. Ez tehát az alapvető biztonsági igények kielégítését jelenti, mindaddig, amíg a(z egyéb) városi stresszorok nem túl intenzívek (Lawrence 1987). Emiatt szeretik a bérlők a nagy bérlakásokat és a belső játszóteres házakat. A vizsgálatok szerint a bérlakásokban megteremtett közös vagy egyéni pihenési lehetőségek fontosak, növelik az elégedettséget, de az idő múlásával jelentőségük csökken. A következő építészeti tényezők növelik a bérlakással való elégedettség érzését: legyen a lakás (és belső lakóterei különkülön is) jól elkülönült és egyénileg azonosítható egység, ne nézhessen be mindenki, legyenek jól elhatárolt verandák-balkonok, és legyen lehetőség a külső részek perszonalizálására (Pfeil 1959/1973; Greer 1966/1973; Rapoport 1977; Oxman 1986) – lásd alább részletesen. Többlakásos, középmagas házak Folytatva a lakásformák tárgyalását, röviden kitérek a többlakásos, középmagas házakra (5-10 emelet), amelyek Magyarországon a lakótelepek zömét alkotják. Az ilyen házakat inkább együttesükben lehet meghatározni, mivel a lakások között kommunikációs „utak” vannak, pl. lépcsőház és egyéb közös terek. Szomszédok vannak alul-felül, többnyire oldalt is, ami kölcsönös zavarást „tesz lehetővé”. Ez a fajta lakásmód inkább kollektív szemléletű, ahol az egyéni preferenciáknak kevesebb tér jut: kölcsönös alkalmazkodást igényel és feltételez. A középmagas házak pszichológiai elemzésére a lakótelepek tárgyalásakor visszatérek. Magasházak A magasházakban lakók véleményét igen későn kezdték figyelembe venni a tervezők és az építők. Egy klasszikus vizsgálat (McCarthy–Saegert 1978) New Yorkban jövedelmi és demográfiai mutatók tekintetében kiegyenlített mintán összehasonlította az alacsony és a magasházban élők pszichológiai jellemzőit, és azt


találták, hogy a magasházakat propagáló építészek elvárásaival szemben a magas épületben lakók (1) kevésbé éreztek biztonságot; (2) szociálisan „túlingereltebbek” voltak, tehát több és kontrollálhatatlanabb volt a társas érintkezés a számukra szükségesnek tartottnál; (3) kevésbé törődtek szomszédjaikkal és (4) elégedetlenebbek voltak az épülettel. A magasházakról a vélemény nem ilyen egyértelműen negatív, azonban mindenképpen ellentmondásos (Heath et al. 2000). A magasházépítést a húszas évektől kezdve a Bauhaus képviselői és Le Corbusier (1968) propagálták. Elképzeléseik szerint olyan nagyvárosokat kell építeni (és a második világháború után ez meg is történt), amelyek magasházakból állnak, sok bennük a zöldterület és a napfény (a természet és az épített környezet összhangja), és jól megoldott a közlekedés. Maga Le Corbusier 1929-ben ezt írta a magasházak létjogosultságáról: „Meg kell változtatnunk az arányt a házak magassága és az utcák szélessége között […], megduplázzuk a lakóházak általában megengedett magasságát […]; ez a korábbinál jóval magasabb város mindenütt a tágasság, a tér érzetét kelti majd […], sőt még ennél is többet, azt az érzést sugallja, hogy az ember fenn szárnyal a magasban, közvetlenül a térrel érintkezik” (idézi Musil 1971/1974: 305.). Érdekes, hogy a telekhiány mellett – amely a legnyomósabb érvük volt a magasházak építésének szükségességéről – ez az utóbbi, lélektani szempont, tehát „a magasban élés érzése, a térrel való közvetlen érintkezés” maradt fenn a legtovább a magasházakkal kapcsolatban már viszonylag korán kibontakozott vitában. A magasházak megépültek, hiába hivatkoztak az ellentábor képviselői arra a hasonlóan misztikus ellenérvre, hogy „jogunk van a földdel való kapcsolatra”. Mind a középmagas, mind a magas épületekhez szervesen kapcsolódik a lakótelepek pszichológiai kérdése. Lakótelepek és magasházak Az alábbiakban tárgyalt építészeti hatásokra az amerikai lakótelepek hibái hívták fel a figyelmet. A lakótelepeken ugyanis általában középmagas vagy magasházak épülnek, lényegében gazdasági szempontok alapján, tehát a házak szerkezete főleg vertikális (amiben nincs meg vagy csökkent a horizontális kapcsolatszerveződés lehetősége, vö. Festinger és munkatársai előbb idézett munkája). Ezek a házak kevéssé perszonalizálhatók, például az ún. védhető tér (defensible space, Newman 1972; Moran–Dolphin 1986) hiánya miatt (erre a kérdésre az otthon perszonalizációjánál visszatérek), nincsenek félpublikus terek, pl. kilépők vagy körfolyosók, ahol szociális háló képződhetne – vagyis a lakótelepi lakások esetében általában nem vagy nehezebben fejlődhet ki a korábban tárgyalt helyidentitás (Niit 1993). Az egy városon belüli, szociálisan összetartó „kisvárosok” megszűntek a magasépületekkel, hiszen ezekben túl sok embert zsúfolnak egybe védhető terek nélkül, sötét van a folyosón, és sok a lehetséges rejtekhely. Egy ilyen épületben nem lehet megfigyelni a másik lakó otthoni vagy azon kívüli viselkedését, és a nagyszámú lakó miatt nem lehet felismerni az idegeneket sem. Az építészeti tervezésnek jeleznie kellene, hogy egy tér (pl. folyosó) valamely csoport vagy egyén fennhatósága alá tartozik, ekkor az esetleges behatolókat figyelmeztetné az épületrész struktúrája: „itt látnak, felismernek és kérdőre vonhatnak”. Ezért tekintik többen az építészeti struktúrát egyben a szociális szövet/háló fizikai kifejezésének is (pl. Holford 1970; Coley et al. 1997). Ezt többen (pl. Rohe–Burby 1988) igazolták kontrollált feltételek mellett a magasépületekre, pl. az alacsonyabb, maximum hatemeletes házakban kisebb mértékű volt a bűnözés, és kevésbé is féltek otthonaikban az emberek. Érdekes Bettelheim (1979/1988) interpretációja, miszerint a toronyházat fallikus jellege miatt mocskolják be a fiatal férfiak. Emellett ő is kiemeli a névtelenség negatív hatását és azt, hogy nincs közvetlen kapcsolat pl. a játszótéren játszó gyerek és a felső emeleteken lakó/tartózkodó anya között. A lakótelepi toronyházak konkrét fizikai feltételeivel sem elégedett: szerinte a betonfal igényesebb dekorációra alkalmatlan, nem lehet polcozni, vékonyak a falak, ami miatt pl. sok a zajos környezetből adódó zűrzavaros élmény. A lakótelepek pszichológiai problémáival kapcsolatban az egyik legmarkánsabb (és egyúttal a legtöbbet idézett) példa a St. Louisban 1954-ben épült Pruitt-Igoe lakótelep (Yancey 1971). Az eredetileg ott levő háromemeletes belvárosi házak helyére 43 darab 11 emeletes házat építettek, és ide költöztették be a korábban az alacsony házakban élő, átlagos anyagi helyzetű és eredetileg szociális kohézióval nem rendelkező lakókat. A házak építészeti struktúrája magasságukból eredően tehát elsősorban vertikális volt, vagyis nem segítette elő a kommunikációt. Az új magasházakban kb. 3000 lakásban összesen mintegy 12 ezer ember lakott. A lakások belső tervezésében komolyan figyelembe vették a pszichológiai hatásokat: a belső berendezés modern volt, és a tervezők tudatosan törekedtek a zsúfoltság elkerülésére a lakásokon belül, tehát elég életteret biztosítottak a lakók számára. Mindennek ellenére – teljesen váratlanul – néhány hónap múlva elszabadult a pokol: rablások, erőszak, drog, bűnözés. A lakók nagyon féltek és tömegesen kezdték elhagyni a lakásaikat. Az interjúkban az emberek azt mondták, hogy ők szeretik a lakásukat, de mégis el akarják hagyni a terror miatt, ugyanis rettegnek a vandalizmus, a növekvő szemét, a betörések és lakásszétverések, valamint a csavargó tinédzserbandák miatt. Fokozta a kellemetlenségeket a folyton rossz lift, ami mindig máshol állt meg, mint ahol kellett volna, és a nyilvános WC hiánya is. Úgyhogy kb. hat évvel az átadás után, úgy 1960 tájára a lakótelep teljesen 91 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

lerombolódott, olyannyira, hogy 1972-ben fel kellett robbantani. De vajon miért? Hiszen a lakások műszakilag alaposan meg voltak tervezve. Csakhogy a házak és a lakótelep struktúrája nem illeszkedett a lakók szükségleteihez! Brigham (1991) elemzése szerint (1) gyakorlatilag lehetetlen volt a lakók közötti informális érintkezés, ugyanis nem voltak közös vagy nyilvános terek, így ha pl. a gyerek kilépett a lakásból, teljesen ellenőrizhetetlenné vált a tevékenysége (galerik alakultak ki). (2) Túl sok volt a védhetetlen tér, pl. az ellenőrizhetetlen folyosó, lépcsőház, lift – ezeket teljesen szétrombolták. Mindezt a kutatók annak tulajdonítják, hogy a lakókban a környezet feletti és a szociális kontroll hiányának érzete alakult ki, ami tovább csökkentette a környezettel való pozitív foglalatoskodást. A Pruitt-Igoe lakótelep kudarcának elemzése nyomán vált világossá, hogy az emberek olyan lakókörnyezeti struktúrákat igényelnek, amelyek lehetővé teszik a szociális interakciókat és egyúttal megengedik a privát szféra teljes fenntartását. Magyar vizsgálatokat ebben a témában nem ismerek, de Rohe és Burby (1988) szerint a nagy amerikai lakótelepek környezetpszichológiai jellemzői (pl. tájékozódási lehetőségek, legibilitás) ma sem illeszkednek a lakók pszichológiai és szociológiai tulajdonságaihoz, pl. a viszonylag alacsony iskolázottsághoz és jövedelemhez, a munkanélküliséghez (Loo 1986). Ma is gyakori ezért a bűnözés ezeken a lakótelepeken, és az áldozattá válás valószínűsége növekszik, ha a lakó öreg, nő vagy fekete (Baba–Austin 1989; Anthony et al. 1990). Maga a lakótelepi bűnözés egyébként gyakran tulajdonítható a fentiekben említetteken kívüli közvetlenül környezeti-építészeti tulajdonságoknak (Clark 1981; Brantigham–Brantigham 1993; Perkins et al. 1993), például, hogy ezek a lakótelepek külvárosban vannak, ahol rossz vagy egyáltalán nincs világítás, nem megfelelő a közlekedés, és elveszett a régebbi, szegénységet ellenpontozó szociális összetartás. Ezeknek a vizsgálatoknak mára már teljesen egyértelmű tanulsága, hogy a lakótelepek építészeti tervezésében mindenképpen erősen oda kell figyelni a védhető terek kialakítására (Brunson et al. 2001).

1.2. 7.2 Az otthon vizsgálatában használatos módszerek és az otthon jelentése Alakókörnyezetek alapvető általános jellemzőinek tárgyalása után áttérek az otthon vizsgálati módszereire és a fogalom jelentésének bemutatására. A környezetpszichológiát talán még a pszichológia többi területénél is nagyobb módszertani eklekticizmus jellemzi (Proshansky 1981). Hardie (1989) szerint baj, hogy a lakáskérdést szinte minden országban általában túlzottan technikai szempontból nézik, kevés figyelmet fordítanak a lakók szociális, vallási stb. értékeire, preferenciáira, viselkedésére. Ha mindezt tükrözné a lakás, a lakói akkor éreznék igazán „otthonnak”. Az épített környezetek tanulmányozásában az egyik leggyümölcsözőbb metódusnak tartják a POEs-módszert (Post-Occupancy Evaluations, birtokbavétel utáni értékelés, lásd pl. Zimring 1990). Ennek a kvázi-kísérleti módszernek az a lényege, hogy a meghatározott módon megtervezett és felépített lakásokba beköltöztetett lakókat folyamatosan megfigyelik, és értékelik a fizikai környezet viselkedésre gyakorolt hatását. Az eredményeket figyelembe veszik a következő lakás tervezésénél és így tovább. Az otthoni környezetet tanulmányozhatjuk egyéb, elsősorban kvalitatív módszerekkel is. A megszokott pszichológiai metódusokon (pl. interjú vagy célzottan szerkesztett kérdőív – Dúll 1998; 2002a; 2002b) túl gyakori a környezeti önéletrajz módszer alkalmazása. A vizsgálati személy feladata, hogy idézze fel a számára fontos környezeteket, beszéljen-írjon róluk, és/vagy rajzoljon ezekről képeket és vázlatokat. A környezeti önéletrajz módszer lényege tehát, hogy a személytől írásos visszaemlékezést kérnek az élete eseményeire, és hangsúlyosan elemzik ezekben az eseményekben a fizikai környezetek, és ezen belül az otthon szerepét. Mindez felhasználható a pszichológiai kutatáson túl az otthoni környezet tervezésében is. Egy másik érdekes módszer szintén az emlékezéshez kötődik, ez az ún. „outside-the-head” memóriák (Greenwald 1981), vagyis az archívumok használata a környezetek és így az otthonok elemzésében. A módszer lényege nem az emberi agyban, hanem a tárgyi emlékekben (pl. fotók, filmek) tárolt környezeti emlékek, nyomok elemzése, amelyek segítségével megismerhetjük a lakókörnyezetet és persze közvetve a lakókat is. Egy korai vizsgálatot részletesen is bemutatok, ugyanis ebben a kutatásban Giuliani és munkatársai (1988) egyesítették a korábban bemutatott két elméleti nézetet (a moláris megközelítést és a személy–környezetösszeillést) az otthonnal kapcsolatban. Az otthont mint helyet önálló módszerekkel, empirikusan tanulmányozták kultúraközi vizsgálat keretében az említett szerzők. Céljuk az olasz, illetve francia otthonbelsők


tanulmányozása volt a helykonstruktum segítségével, vagyis annak vizsgálata, hogy az otthonbelsők hogyan tapogathatók le a helyek előbb említett három dimenziója mentén, azaz a fizikai tulajdonságok, aktivitások és értékelések dinamikus egységeként. A vizsgálatok párhuzamosan zajlottak Párizsban és Rómában, vagyis két hasonlóan nagyvárosi környezetben. Ebben a vizsgálatban a kutatók tehát úgy kezelték a lakóegységet (dwelling unit), mint a fizikai aspektusok, aktivitások és értékelések dinamikus kapcsolatát (ez a vizsgálat jó példája a moláris szemlélet gyakorlatba való átültetésének). A módszer több részből állt. A legérdekesebb számunkra ezek közül az, hogy elemezték a lakók verbális viselkedését az otthonukkal kapcsolatban, pl. megvizsgálták, hogy hogyan nevezik el az egyes helyiségeket. Ennek hátterében az a feltételezés állt, hogy a helyiségre használt címke (pl. ebédlő) megjeleníti azokat az értékeket, amelyek bizonyos adott otthonbeosztáshoz kapcsolódnak, pl. mit tart fontosnak a lakó az otthonával kapcsolatban: a helyiség esztétikai tulajdonságait (pl. tisztaszoba, szép szoba) vagy a funkcióit (pl. vendégszoba, társalgó). Ezenkívül elemezték a lakókörnyezetek „repertoárját”, vagyis az ott levő tárgyakat és jellemzőiket, valamint a tárgyak közötti ún. tulajdonságkapcsolatokat, pl. a tárgyak egymáshoz, a környezet állandó elemeihez való téri viszonyát stb. Emögött az a feltevés állt, hogy a lakókörnyezet tárgyi elemei közötti kapcsolatok valószínűleg meghatározzák és differenciálják a lakók viselkedéseit az alapvető szükségletkielégítéssel kapcsolatban, különös tekintettel az otthoni tevékenységekre, illetve a személyközi kapcsolatok regulációjára vonatkozóan (itt érhetjük tetten a személy–környezet-megfelelés nézetet). A kapcsolattulajdonságok elemzésére szolgáló kódrendszer 3 alrendszerre oszlott: (a) térstrukturálási kód: ide azokat a tulajdonságokat sorolták, amelyek nyilvánvalóan a térpercepció modifikálására szolgálnak (pl. a helyiség nagyobbnak tűnjön). (b) A tér funkcionális szerveződési kódja: ez a kategória azt tükrözi, hogy a szobaberendezés funkcionális elrendezése mennyire szolgálja az interperszonális viselkedést, pl. megvizsgálható itt az ülőhelyek száma, elhelyezkedése és reciprok elhelyezése, az ülőhelyek milyen messze vannak az étkezőhelytől stb. És végül (c) a térdekorációs kód: azon tulajdonságok, elemek leírását foglalja magába, amelyek célja az, hogy díszítsenek, „esztétikai teljesítmény” származzon a téri elrendezésből. A kutatás ismertetését módszertani szemléltetésnek szántam, így a vizsgálat eredményeit csak összefoglalom: mind a francia, mind az olasz minta a kódrendszerek mentén jól jellemezhető volt, és közös tulajdonságokat is mutatott, azonban jelentős kulturális eltéréseket lehetett felfedezni a két populációban minden vizsgált tulajdonságban, ami a kultúraközi összehasonlítások szükségességére hívja fel a figyelmet az otthon vonatkozásában is. Erre a kérdésre alább röviden visszatérek.

1.2.1. 7.2.1 Az otthon jelentése Az otthon által nyújtott többletet a környezetpszichológusok általában három fő elméleti irány mentén értelmezik: (1) helyelmélet, (2) személy–környezet-összeillés, (3) territorialitás, privát szféra. Az alábbiakban ezeket a megközelítéseket tekintem át. Az otthon mint hely A környezeti jelenségeket molárisan magyarázó elméletalkotók (Ward 1977; Stokols 1978; Ward–Russell 1981; Russell–Ward 1982) a rendszerelméleten kívül a viselkedéselméletből Tolmant és követőit, a nyelvelméletből pedig Vigotszkijt tartják elődjüknek: szerintük a környezet olyan komplex jelenség, amely (a nyelvhez hasonlóan) csak molárisan, azaz értelmes egységeiben elemezhető. Elemzési egységként – a szó analógiájaként – a hely (place) fogalmát használják. A moláris megközelítés szerint az ember kiterjedt tudással bír a környezetéről. Ezt a tudást konceptualizálja a hely fogalma, szemben a pusztán földrajzi értelemben használt tér (space) fogalmával. A hely befolyásolja a viselkedést, mégpedig jórészt az adott hely pszichológiai interpretációján keresztül, vagyis a hely tranzakcionális környezeti egység. Az interpretáció elemi forrását az érzékszerveken keresztül beszerezhető információk jelentik. Ezekből az információkból a szenzoros, perceptuális, kognitív és affektív folyamatokon keresztül az ember kialakítja környezete mentális reprezentációját. A megtapasztalt környezet így aztán a környezetet használó ember számára jelentéstelivé, azaz hellyé válik (Rapoport 1977). A környezetpszichológiában legismertebb helyelméletet Canter (1977; 1988) dolgozta ki. A helyelmélet modern áttekintését lásd Patterson–Williams (2005). A moláris nézet legismertebb képviselői Ward és Russell (1981; lásd még Russell–Ward 1982), akik meghatározták a helynek mint a környezet pszichológiai egységének jelentésdimenzióit. Eszerint a hely az egyszerű földrajzi lokációnál több, hiszen a földrajzi értelemben vett teret ebben az esetben emberekkel (egyénekkel, illetve csoportokkal) való kapcsolata alapján határozzuk meg három dimenzió mentén: (a) az észlelt fizikai tulajdonságok viszonyaiban; (b) az adott helyen kivitelezett aktivitások és azok szabályainak bázisán, vagyis funkcionális és idői reprezentációkról is beszélhetünk; és (c) értékelések, tehát affektív reprezentációk is jelen vannak a helyek jelentésében. A hely összességében fizikai, funkcionális és affektív 93 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

hatások dinamikus rendszere. Ezzel kapcsolatban Altman és Chemers (1980) leszögezik, hogy akármelyik tényezőbe vagy dimenzióba történik beavatkozás, a rendszer egészében ez reverberál és változást idéz(het) elő. Eszerint akármelyik komponens változása módosulást idézhet elő a hely egészleges jelentésében: a hely tehát relációs és tranzakcionális természetű (Stokols–Shumaker 1981), vagyis elválaszthatatlan attól, hogy az egyén hogyan tapasztalja meg. Ebben a vonatkozásban lehet része a helyidentitás a személyes identitásnak, mivel így tükrözi a fizikai környezetben megszerzett egyéni és kulturális szocializációs tapasztalatokat az adott speciális fizikai környezetektől függően (Proshansky 1981). Ebben az értelemben a hely kultúraspecifikus is, tehát eltérő helykategóriák tartozhatnak eltérő kulturális rendszerekbe, vagy ugyanazon kategóriák különböző tartalommal bírhatnak kulturális, szubkulturális vagy egyéni szerepfunkciójuktól függően (Rapoport 1977). Az otthon és a személy–környezet-összeillés A másik elméleti keret, amelyben az otthon fogalmát magyarázhatjuk, a személy–környezet-összeillés (personenvironment-fit) nézet (Proshansky et al. 1970d; Rapoport 1977; Dúll 1998; 2002a; 2002b; Kahana et al. 2003; Moore 2005). Churchill sokat idézett mondása, miszerint „megépítjük, megformáljuk az épületeinket, és aztán ők megformálnak minket”, találóan fejezi ki a személy és az (épített) környezet illeszkedéséről kialakított nézet lényegét. Definíció szerint az ember–környezet-megfelelésben (a) tágabban értelmezve kapcsolatot tételezünk adott viselkedésmintázatok és specifikus környezeti feltételek között, vagyis a helyek és a tárgyak nyilvánvaló hatást gyakorolnak a viselkedésre (Barker 1961/1981). Ez azt jelenti például, hogy „két ember egy adott helyen egyformábban viselkedik, mint egy ember két helyen” (Gump 1990). Ebben a szellemben az, hogy milyen házat vagy lakást veszünk, és hogyan rendezzük be, döntéseket jelent a lehetséges viselkedéskészletről abban az adott környezetben, amely elkészülte után determinálni fogja a benne zajló megnyilvánulásokat. Proshansky (1981) kiemeli, hogy a személy és a fizikai környezetében bekövetkező események integritásának szem előtt tartása a legfontosabb elméleti és módszertani követelmény a környezetpszichológus számára. Az ember–környezet-megfelelés szűkebb értelemben viszont azt jelenti, hogy (b) a környezet és az azt használó ember interakciója során illeszkedés alakul ki az egyéni célok és a környezet elrendezése között (Brigham 1991). (Az Olvasó számára világossá szeretném tenni, hogy az elsőként említett, klasszikus, tág meghatározás nem foglal magában optimalizációt ember és környezete viszonyában, míg a szűkebb definícióban megtaláljuk a kölcsönhatás optimálissá tételére való törekvést. Ennek a tendenciának a kialakulásáról részletesen lásd Stokols 1977; 1978). Akár magába foglalja az optimalizációs törekvést az ember–környezet-viszony, akár nem, az elsődleges az ember és a környezet kölcsönhatása – kevésbé érdekes tehát e viszony megközelítésében az elemzés egysége, sokkal inkább maga a környezet és a benne cselekvő ember tranzakciójának folyamata a lényeges. Érdekes, hogy ebben a megközelítésben az elméletalkotók viszonylag hűen követték Brunswik (1955/1988; 1956) álláspontját, amely szerint a szervezet és a környezet között valószínűségi alkalmazkodási viszony áll fenn. Az ember–környezet-interakció e nézet képviselői szerint annyiban más, mint a többi élőlény és a környezet kölcsönhatása, hogy az élővilágban egyedül az embernél van jelen a tudatosság a környezet manipulációjában, vagyis – Brunswik kifejezésével élve – az ember és a környezet látszólag egyenrangúságra épülő „házasságában” is, mint az a házasságokban megszokott, valamilyen formában domináns az egyik fél. Megjegyzem: a tudatosság persze nincs az interakció minden egyes mozzanatában jelen, ezért is lehetséges, hogy az össze nem illés az ember szükségletei és a környezeti attribútumok között stresszt eredményez (lásd pl. Baum et al. 1982; Zimring 1990; és később az „Otthon és egészség” c. részt). Emiatt válik fontossá a környezetváltoztató viselkedés konzekvenciáinak és e konzekvenciák visszahatásának bejóslása – amit e nézet képviselői a környezetpszichológia fő feladatának tartanak. A fizikai környezet megtervezése visszahat tehát a személy–környezet megfelelésre is, elsősorban indirekt módon, pl. serkentheti/gátolhatja az interakciókat (Brigham 1991), és befolyásolhatja a megküzdési stratégiákat is (Evans et al. 1996). Az otthon által nyújtott pszichológiai többlet: az otthon mint hely és az otthon mint a személy–környezetösszeillés színtere Mindennek fényében az otthon egyik értelmezése lehet, hogy ez nem egyszerűen egy földrajzi-fizikai-építészeti tér, hanem speciális jelentéssel bíró hely. A „speciális jelentés” ebben az esetben meglehetősen szerteágazó lehet, vagyis az otthon jelentése természetesen szubjektív. Néhány példa: Saegert (1985) és Lawrence (1987) szerint az otthon többet jelent, mint a „lakás” vagy a „ház”, ugyanis az otthon lényege érzelmileg megalapozott, jelentésteli kapcsolat az ember és lakhelye között. A jelentése a lakója számára: bejósolható, biztonságos hely, ahol a személy kontrollt érez környezete felett, és helyesen orientálódik térben-időben. Az otthon „jó”, ha azt az érzést kelti az emberben, hogy legalább ott belül ő az úr. Idekapcsolható a pszichoanalitikus Bettelheim (1979/1988) interpretációja, amely szerint az otthon „szimbolikus anya”, amely a 94 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

valódi anyához hasonlóan lehet biztonságosan körülölelő, protektív, de lehet fojtogató is. Ehhez hasonlóan Dovey (1985) az otthont a személy és a világ egy része közötti elsődleges kapcsolatként határozza meg. Russell és Ward (1982) szerint az otthon jelentése a lakó nemétől függően eltérő lehet: a férfiaknak főleg a birtoklást és a gyermekkori emlékeket szimbolizálja, míg a nők számára saját magukat, a nőiességet, a családot és a társas kapcsolatokat jeleníti meg. Az otthon jelentését funkcionális szemszögből magyarázza McAndrew (1993), aki szerint az otthon szerepe az emberek (családtagok) közötti kapcsolat fenntartása, pl. az ünnepeken keresztül, amelyekre többnyire a már nem otthon élő családtagok is hazalátogatnak. Ugyanilyen szerepűek a naponta egyszeri közös étkezés, a tartós vagy rövid idejű távollét utáni hazaérkezési rituálék, amelyek újra és újra megerősítik és egyúttal meg is újítják az ember szerepét a családban. Saile (1985) szerint ezek a rítusok kulcselemei a „családüzem” működésének. Az otthon érzelmi jelentését hordozhatják tárgyak, zugok, kisebb helyek a lakáson belül, pl. az angolok számára „a kandalló, az a home is: a központ, amihez oda lehet telepedni, amit körül lehet ülni, a család találkahelye, ahol lehet beszélgetni, puncsot inni…” (Márai 1943: 135.). Musil (1971/1974) szerint az otthon az, ami kompenzálja a társadalom elszemélytelenedését és elracionalizálódását. Duncan (1985) az otthont a renddel állítja analógiába, amely a világ egyéb részein uralkodó káoszt ellensúlyozza. Természetesen lehetséges az otthonokat tulajdonságaik mentén is osztályozni, pl. Altman és Gauvain (1981) szerint megkülönböztethető (a) permanens (pl. családi ház) vagy időleges (pl. sátor, csónak), (b) fix vagy mozgatható struktúra. Az otthon lehet (c) homogén vagy heterogén szerkezetű – ez a szempont jelöli egyrészt az otthonok közötti társadalmi különbségeket is, de az egy adott otthonon belüli területi differenciáltságot is. További tulajdonság még a (d) kommunalitás a lakáson belül és az (e) interakciós szándék/lehetőség a szomszédokkal. Eszerint pl. az Amerikai Egyesült Államok otthonai többnyire permanens, specializált, differenciált és nem kommunális lakóhelyek. Ezek a tulajdonságok Altman szerint dimenzióknak tekinthetők, vagyis a besorolás ezek mentén meglehetősen differenciált osztályozást tesz lehetővé. Az otthon mint speciális környezet a személy–környezet megfelelés nézet keretein belül úgy értelmezhető, hogy az otthon azon (nagyrészt tudatosan kialakított) környezetek egyike, ahol a személy–környezet-illeszkedés leginkább megvalósulhat.

1.3. 7.3 Otthonteremtés és otthonkötődés „A helyek és az én” c. fejezetben részletesen tárgyalom, hogy a fizikai környezetnek az identitás kialakulásában is fontos szerepe van. A helyidentitásban nagyon jelentős az otthonhoz kötődés és maga az otthoni környezet is. Mint fentebb említettem, az otthon téri, idői és szociokulturális rendet jelent, amelyben mintázott környezeti élmények és strukturált viselkedések (pl. rutinok) zajlanak, ami az otthonhoz kapcsolódó folytonosságélmény alapja (Dúll 1998; 2002a; 2002b). Összetett entitás, amely kulturális, szociodemográfiai, pszichológiai, politikai és gazdasági tényezők által meghatározott, és maga is meghatároz ilyen tényezőket. Saegert (1985: 287.) szerint az otthon „nemcsak fizikai hely, hanem pszichológiai rezonanciával és szociális jelentéssel is rendelkezik. Az élettapasztalat része – cselekvéseink része, egyfajta mód arra, hogy leéljünk egy életet egy bizonyos geografikus térben”, vagyis szociális, gazdasági és szexuális kapcsolatok bonyolult színhelye. Egyszerre fizikai hely és pszichológiai fogalom, amiben benne foglaltatik a melegség, a biztonság, a fizetett munkától és a nyilvános élettől való menekülés (Bowlby et al. 1997): az otthon olyasmi, amire mindannyian vágyunk, vagyis a családi élet biztonságosan lehatárolt területe. Így tehát különbséget tehetünk a „belakott”, becsben tartott és ismerős otthon, illetve a ház, a település vagy a táj kevésbé intim szerkezete között. A „belakás” minőségi változásokat jelent, amelyek akkor következnek be, amikor egyének, családok, illetve csoportok és lakhelyük között jelentéssel bíró kötelék, otthonhoz kötődés jön létre. Az otthonkötődés a mindennapi tevékenységek, az otthonteremtési szertartások során alakul ki (Saile 1985). A ház akkor válik otthonná, ha a család „belakja” – ekkor a ház közeli, privát és intim lesz. Az otthon ekkor biztonságos és ismerős bázis, ahonnan az emberek elindulnak felfedezni a külvilágot, és ahova visszatérnek pihenni, felüdülni és önazonosságot találni. A helyekről való általános képzeteink alapja is ez a dialektika az otthon és az azt körülvevő elérési horizont között: „A pihenés és mozgás, ismert és ismeretlen terület, biztonság és kaland, háztartás és gazdálkodás megélt kölcsönössége” (Buttimer 1980: 170.). A fenti elképzelések az „otthon” fogalmát egységesíteni igyekeznek. Más megközelítések szerint az otthonok bizonyos dimenziók mentén írhatók le – azaz az otthon multidimenzionális pszichológiai jelenség. Sixsmith (1995) például vizsgálatában arra kérte a vizsgálati személyeket, hogy csoportosítsák az összes múlt-, jelen- és jövőbeli kedvelt vagy ideális otthonukról előzetesen saját maguk által adott otthonleírásokat, majd ezeket a 95 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

kategóriákat elemezte. Sokféle kategóriát talált, például személyes otthon, társas otthon, fizikai otthon stb.: „Minden otthon a személyes, társas és fizikai tulajdonságok és jelentések egyedi és dinamikus [multidimenzionális] kombinációja” (i. m. 294.). A 90-es évektől egyre erősebben teret kapnak a környezetpszichológiában azok az elképzelések, hogy az otthon nem mindig „édes otthon” – egyre több vizsgálat árnyalja ezt a képet a betegek, fogyatékkal élők vagy haldoklók otthon ápolásával kapcsolatban, de egyre több adat áll rendelkezésünkre az otthoni erőszak környezetpszichológiájáról is (Holman– Stokols 1994). Saját kutatásaink is igen érdekes összefüggésekre világítottak rá a családdinamika és a szociofizikai környezet rendszer-összefüggéseire, pl. evészavarral élő családtaggal rendelkező családoknál (Sallay–Dúll 2006; Túry et al. 2006; 2008). Kiderült tehát, hogy az otthon egyoldalúan pozitív jelentéstartalma hamis, sokkal inkább az otthon kontextuális elemzéséről kell beszélnünk (Moore 2000; Manzo 2003).

1.4. 7.4 Az otthon mint territórium – a lakótér perszonalizálása, személyessé tétele Stokols (1978) szerint kultúrától függetlenül minden ember perszonalizálja az otthoni terét, ami azt jelenti, hogy az esetleg fennálló „megszorítások” ellenére – tehát hogy pl. milyen terek vagy behatárolt funkciójú tárgyak hozzáférhetők az egyén számára, milyenek a gazdasági forrásai vagy a piac kínálata – a lakó olyan hatásokat, elemeket fog választani, amelyek az ő szükségletrendszerét és annak kielégítési módjait materializálják a térrel való kapcsolatban. Ez az otthonnal kapcsolatban megvalósuló, viszonylag stabil konfigurációjú mentális modell az ún. pszichológiai-fizikai otthonmodell (Giuliani et al. 1988). A modell megvalósulásának folyamata (a szükségletek és kielégítésük módja, az értékek és normák – tehát maga a modell is) természetesen erősen szociális meghatározottságú. Ezen normák és értékek erőteljesen meghatározók mind az otthon külső megjelenésére, mind az otthonbelső szerveződésére nézve. Az otthon perszonalizációjának fogalma – amint erről a „Tárgyi környezet és pszichológia” c. fejezetben részletesebben szó esik – némiképpen a tárgyakhoz való viszony pszichológiai megközelítéseiből is származik, ahol gyakran leírják a tárgyak sajátunkká tételének, intimizálásának folyamatát. Egy hely használatakor kifejlődik a hely tulajdonlásának érzése (Pastalan 1970). Ennek az érzésnek evolúciós jelentősége van (Shumaker–Taylor 1983), ugyanis a törzsfejlődés folyamán az emberi csoportokban az egy adott helyhez fűződő érzelmi szál egyre inkább (1) fokozta és megkönnyítette a családi területek védelmét, (2) csökkentette a veszélyes és sokszor szükségtelen explorációt, és (3) biztosította a „hazai pálya előnyét” (ez utóbbira később visszatérek). A területeket, tereket a helytulajdonlás érzésből fakadóan ugyanúgy személyre szabjuk, perszonalizáljuk, „domesztikáljuk”, mint a tárgyakat (MacDonald–Gifford 1989). Az otthon felfogható intimizált tárgyak összességeként, sőt, önmagában is egységes intimizált tárggyá (Hernádi 1982), „az otthonnak nevezett szimbolikus alakzattá, „interioritásstruktúrává” (Baudrillard 1984/1987: 18.) válik a „belakás”, azaz a be- és átrendezés folyamatában: azaz a személyiség és a környezete „egymáshoz hasonul” 4 – így lesz az intimizált környezet biztonságos háttér a lakó számára. Fontos megjegyezni, hogy a szigorúan vett szociofizikai összefüggéseken túl természetesen a jelen fejezetben inkább csak érintett társas-társadalmi tényezőknek5 is jelentős szerepe van az otthonok kialakításában. A lakókörnyezet fizikai arculata sok mindent tükröz, pl. társadalmi és egyéni forrásokat és értékeket, ízlést, a hőmérsékleti viszonyokat, az alkalmazott technológiát stb. (pl. Pogány 1976; Altman–Chemers 1980; Harris–Brown 1996; Kapitány–Kapitány 2000).

1.4.1. 7.4.1 Az otthon mint territórium Az otthoni környezet perszonalizálása egy kicsit más gondolatrendszerben azt is jelentheti, hogy az otthont elsődleges territóriummá tesszük. A személyes tér, a territorialitás és a privát szféra köztudottan egymással szoros kapcsolatban levő fogalmak,6 ugyanakkor természetesen el is különülnek egymástól, pl. a territoriális viselkedés abban mindenképpen különbözik a másik két fogalomtól, hogy a territorialitás rögzített „földrajzi” helyhez kötődik (McAndrew 1993). Az otthon tekintetében leginkább a territorialitás és a személyes tér együtteséről, mikrointerperszonális integrációjáról (Altman 1975) beszélhetünk. Altman (1975) definíciója szerint a személyes szféra (privacy) környezetpszichológiai értelemben a szelfhez vagy adott csoporthoz való hozzáférhetőség szelektív kontrollja a pszichológiai jóllét érdekében, vagyis annak szabályozása, hogy „kivel, hogyan és mikor” érintkezünk. Ez az interakciók feletti kontroll több szinten történik: (1) a fizikai környezet szintjén: amikor a környezetet ajtókkal, elkülönített helyiségekkel és egyéb építészeti megoldásokkal Ez a gondolat egyébként összeegyeztethető a nem környezetpszichológiai gondolkodással is (vö. pl. Angyal 1965/1989). A lakásbelsők történetéről az archaikus kortól napjainkig izgalmas képes áttekintést kaphatunk S. Nagy Katalin (1993) munkájából. 6 Erről a kérdésről részletesebben szólok az „Edukációs helyszínek környezetpszichológiája” c. fejezetben. 4 5


manipuláljuk az interakciók szabályozása érdekében (ez persze része lehet az előbb tárgyalt intimizációs folyamatnak is). (2) A második szint a nonverbális kommunikáció szintje, pl. elutasító mimika a másik ember közeledésekor – ezt a témát itt nem tárgyaljuk részletesen. A két szint természetesen összefonódik. Több vizsgálat is kimutatta, hogy az emberek hajlamosabbak védeni azokat a területeket (pl. nem verbális kommunikáció útján távozásra „szólítani” a nemkívánatos másikat), amelyeken fizikai és környezeti kulcsingerek legitimálják a terület védelmét (Haggard–Werner 1990, idézi McAndrew 1993). A személyes szférával szorosan összefüggő territórium, illetve territoriális viselkedés egyik legfontosabb szerepe a privát szféra őrzése és szabályozása – a személyes identitás kezelése és kommunikálása, az emberi társas rendszerek, pl. szerepek vagy konfliktusok, koordinálása mellett. A territoriális viselkedéssel kapcsolatban gyakran hivatkoznak Morris (1989) ismert felosztására, aki háromféle emberi territóriumot különített el: (1) törzsi territórium, ami ősi társadalmi formánkból, a törzsből származik, és mai formájában összetartozó csoportokhoz (pl. szurkolótáborhoz, vallási közösséghez stb.) való tartozást jelent. (2) A családi territórium, ami gyakorlatilag a lakásnak (lakóháznak) felel meg, amelyen belül különös jelentőséggel bír a hálószoba és ezen belül is az ágy (a „fészek”); és végül (3) a személyes territórium, amely a saját testünk körüli szabad személyes teret jelenti. Az otthon mint territórium tárgyalásakor számunkra megfelelőbbnek tűnik Altman (1975) empirikusan is alátámasztott (Harris–McAndrew 1986) rendszere. Altman szerint az emberi territóriumok eltérnek fontosságukban: vannak centrálisak, amelyek szerepe életünkben a biztonság (talán ez az otthonnal kapcsolatos leggyakrabban emlegetett fogalom) és a kontroll biztosítása. Ebben az értelemben a legfontosabbak számunkra az ún. elsődleges territóriumok, amelyek felett a személy teljes kontrollt érez (a kontroll fogalmát is több oldalról említettem már az otthonnal kapcsolatban). Ezek központi szerepet játszanak az életünkben. Ilyen elsődleges territóriumnak számít az otthon, ezen belül is kitüntetett a hálószoba (itt Altman álláspontja megegyezik a Morriséval), de lehet ilyen a hivatali szobánk vagy íróasztalunk is (Dúll–Tauszik 2006). Az elsődleges territóriumot kifejezetten egy személy vagy egy viszonylag szűk csoport, pl. egy család, birtokolja és használja (a család nagyságában persze vannak kulturális különbségek), és ez teljesen világos más emberek számára is, pl. akár törvény is bünteti az idegenek behatolását. A másodlagos territóriumok pszichológiailag nem ennyire központiak, mivel kevésbé állnak a használók kontrollja alatt. Sajátos kettősség jellemzi ezeket a helyeket: van némi nyilvánosságuk, de egyúttal privátak is, pl. ilyen lehet a lakás előtti utcarész, vagy a törzshely a kávézóban. Az ezekhez a helyekhez kapcsolódó konfliktusoknak éppen ez a kettősség a forrása, mivel az idegen számára a személyes jellegük nehezen azonosítható: nehéz felismerni, hogy ezek a látszólag nyilvános helyek nem perszonalizálhatók. Ezek tehát ún. nem védhető helyek (Newman 1972) is egyben. Végül, Altman nyilvános territóriumokról is beszél. Ez a (kissé ellentmondásosnak tűnő) kifejezés azokat a tereket jelöli, amelyek ideiglenes céllal, rövid időre mindenki számára hozzáférhetők, pl. telefonfülke, könyvtár. Altman eredeti elméletében ezeket úgy tárgyalja, hogy nem központiak az életünkben, sem tulajdonlás-, sem kontrollérzés nem kapcsolódik hozzájuk. Cotterell (1991) kiegészítése szerint azonban ha egy nyilvános territóriumot rendszeresen használ valaki (pl. egy bizonyos könyvtári helyet vagy egy adott zuhanyozófülkét a strandon), akkor az másodlagos territóriummá lép elő – amit az bizonyít, hogy kisebb-nagyobb rossz érzéssel vagyunk kénytelenek tudomásul venni, ha más is használja ezeket a helyeket.

1.4.2. 7.4.2 Territoriális viselkedés otthon Az emberi territoriális viselkedésnek általában is és az otthonhoz kapcsolódva is fontos része a territórium kijelölése és védelme. Kezdjük az utóbbival röviden: természetesen annál inkább megvédjük territóriumainkat, minél nagyobb a pszichológiai jelentőségük számunkra. Tehát otthonunkat nagyobb valószínűséggel védjük meg, mint pl. éttermi helyünket. Sommer (1970) már a hatvanas évek végén rámutatott erre klasszikus vizsgálataiban: például egy éttermi asztal mellett 5 perce ülő embert könnyen fel lehet állítani, és leülni a helyére, egy 25 perce ott ülőt már nehezebben, mivel valószínűleg ki fogja jelenteni: „Mit akar? Hisz ez az én helyem!” – vagyis adott hely egyfajta viszonylag felszínes perszonalizációja ennyi idő alatt már lezajlik! Edney (1972) elsők között mutatott rá, hogy az otthonuk territoriális elhatárolására az emberek – különböző mértékben – agresszív jelzéseket alkalmaznak, pl. viszonylag enyhe jelzések a kerítés vagy a sövény, ennél szigorúbbak pl. a „behajtani tilos” vagy a „harapós kutya” táblák stb. Edney vizsgálatában azt találta, hogy akik erős territoriális jelzéseket alkalmaznak az otthonukra, azok (1) tovább laknak az adott lakásban, (2) a jövőre vonatkozóan is inkább ott szeretnének maradni, (3) és még az ajtócsengő hangjára is szignifikánsan gyorsabban reagáltak (!). 97 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az otthon külső dekorációjának mint territoriális jelzésnek a szerepét többen is elemezték, finomítva ezzel az emberi territoriális viselkedésről alkotott elképzeléseket. Például Werner és munkatársai (1989) azt találták, hogy az otthon külső díszítése nemcsak a másoktól való elkülönítést („Ez az én váram!”) hordozza magában, hanem egyúttal módot jelenthet pl. a szomszéddal való érintkezés növelésére és elmélyítésére is. Brown és Werner (1985) a házakon elhelyezett ünnepi Halloween-dekorációk elemzésével be tudták jósolni a háztulajdonosok és szomszédaik interakciójának mennyiségét és mélységét. Vagyis a külső házdíszítés funkciója szerintük ebben az értelemben kettős: elhatárol, és növeli a szomszédsági kohéziót, minthogy egyfajta látogatásra csábító kulcsingerként működik. A territoriális díszítések alkalmazása több tényezőtől is függ. Greenbaum és Greenbaum (1981) azt találta, hogy a háztulajdonosok gyakrabban díszítenek, mint a bérlők – ami nagyobb mértékű perszonalizációra utal.

1.4.3. 7.4.3 Az otthon díszítése mint kommunikáció A lakótér külső díszítése a kutatások szerint tehát nemcsak territoriális jelzésként értelmezhető, hanem kommunikációs megnyilvánulásként is, amelyet a külső szemlélők meglehetősen pontosan értenek. Werner és munkatársai (1989) például azt tapasztalták, hogy egyetemista vizsgálati személyeik nagyon jól ítélték meg a karácsonyi házdíszek alapján a háztulajdonosok (előzetesen kérdőívvel mért) szociabilitását. Arra is van adat, hogy a lakók személyiségét spontán módon is megítéljük a házuk, illetve lakásuk vagy szobájuk alapján. Bizonyos értelemben hasonlóságot tételezünk az emberek és fizikai környezetük között: a személyészlelésben érvényesül a környezeti kontextushatás. Kísérletekben (Canter et al. 1981) egyre komplexebb és egyben egyre valósághűbb feltételek között (vonalas rajzokon és színes diaképeken is) igazolták, hogy szignifikáns összefüggés van az emberek tulajdonságainak és a velük társított környezeteknek a megítélése között. Adatok támasztják alá azt is, hogy a külső (és a később tárgyalásra kerülő belső) otthondíszítést „használjuk” is a hétköznapokban, mint – nem feltétlenül tudatos – benyomáskeltési stratégiát (Brown 1987). Ennek „gyakorlati” vonatkozásaira mutat rá Cherulnik különböző munkatársakkal végzett vizsgálatsorozata, amelyben kimutatták, hogy az embereket nagyon könnyen megítéljük a lakásuk és a munkahelyük alapján. Ez alapján az otthon és a munkahely kialakítását fel lehet használni benyomáskeltésre is: pl. Cherulnik és Souders (1984) egyetemistákkal ítéltette meg 24 féle ház tulajdonosait – tulajdonságaikat és foglalkozásukat kellett eltalálniuk. Igen nagyarányú egyezést kaptak a vélemények tekintetében mindkét témakörben. (A vélemények valósághűségéről nem esik szó a cikkben, de nem is ez a lényeges most a mi számunkra.) Cherulnik és Bayless (1986) megfordították a kérdést, és azt találták, hogy ugyanazon emberek fotóit alsó, illetve középosztálybeli lakókörnyezetben konzekvensen másképp ítélték meg a vizsgálati személyek: pl. a középosztálybeli lakásokban „lakóknak” nagyobb presztízsű állást és pozitívabb tulajdonságokat tulajdonítottak. Érdekes kiterjesztése ezeknek az adatoknak Nasar (1989) vizsgálata, aki azt találta, hogy ezek az ítéletek nemcsak a tulajdonos és háza viszonylatában, hanem a ház szomszédságára vonatkozóan is működnek. Cherulnik és Wilderman (1989) igazolták, hogy a lakókörnyezetek alapján a lakóról kialakított vélemények időben is nagyon konzisztensek. Vizsgálatukban száz évvel korábban épült bostoni házak tulajdonosainak státuszát kellett megítélni, és eredményeik szerint nagyon egybehangzó ítéletek születtek. Altman és Chemers (1980) szerint az otthon külső megjelenése és belső terei eltérő nemi szerepmegosztással társulnak: a megítélők szerint a lakás külső részei inkább a család férfitagjait jelenítik meg, a lakásbelső inkább a nőket tükrözi.

1.4.4. 7.4.4 Otthonon belüli territóriumok Megállapítottuk, hogy az otthon pszichológiailag központi szerepű, elsődleges territórium. Azonban az otthon, miután általában nem egyetlen térből áll és többnyire nem egyetlen emberhez tartozik, territoriálisan sem tekinthető egységesnek. „A legzsúfoltabb lakóhely is az ottlakók kényszerűen szűk, egymást átfedő, de külön intimizált élettereiből tevődik össze” (Hernádi 1982: 38.). Más terminológiával ugyan, de ugyanezt állítja Sebba és Churchman (1983), akik szerint az otthon különböző egyének által uralt miniterritóriumok kombinációja. Ők 185 középosztálybeli felnőttet és gyereket kérdeztek meg az otthonukon belüli territoriális megosztásról. Az interjúk tanúsága szerint lényegében mindenki egyetértett abban, hogy (1) a nappali, a hall és a fürdőszoba publikus, azaz közös helyeknek tekinthetők, amelyek fölött senkinek (sem a családtagoknak, sem pedig a vendégeknek) nincs kitüntetett kontrollja (a fürdőszobára egy kicsit később visszatérek). (2) Egyetlen ember territóriumának számít a hálószoba és/vagy a dolgozószoba, amelyek a tulajdonos szerint „megjelenítik őt”, és ez az a hely, ahol az illetéktelen behatolást a leginkább „megtorolják”. (3) Érdekes helynek bizonyult territoriális szempontból a konyha, amit mindenki használt, de igazából a mama territóriumának tartották, mivel minden, ami ott történik, leginkább őhozzá kötődik.


Az otthonok belseje tehát személyes, egyéni territóriumokat és közös családi területeket együtt tartalmaz (Sebba–Churchman 1983). A tipikus amerikai otthon tovább osztható elülső, homlokzati és hátulsó régiókra (Altman–Chemers 1980; Altman–Gauvain 1981). A homlokzat7 a házak esetében azt a régiót jelöli, amit bemutatunk az otthonunkból, amivel benyomást keltünk magunkról, hiszen először az utcafronttal találkozik a látogató, míg a hátsó területek kevésbé publikusak. A homlokfront és az utcai gyepsáv szerepét elemezve Altman és Gauvain (1981) kiemelik, hogy a ház és utcafrontjának rendben tartása kommunikáció, amely azt fejezi ki, hogy a lakók „jó szomszédok”, ugyanakkor a belső régiókban kifejeződhet a saját ízlés, tehát az elkülönülés a szomszédoktól és szelfidentitás fenntartása. Tárgyalják a küszöbök és a bejáró utak szerepét is, amelyeknek külön „kétélű” szimbolikus jelentésük van (határ a külső és a belső világ között, lásd pl. a „Többé nem lépheted át a küszöbömet” mondást). Altman és munkatársai szerint a lakásbelső frontrégiójához tartozik a nappali (living room) és az ebédlő (dining room). Az elülső területeken keveredik a közösségi normákhoz való alkalmazkodás (pl. a nappaliban nem alszik a család, vagy nem itt tartja a gyerek a kedvenc óriáskígyóját) és az egyéni érdeklődés kifejezése, de ez utóbbiak is „közösségi” tárgyakban jutnak kifejezésre, pl. művészi alkotásokban, családi képekben, akváriumban vagy a „látogató érezze jól magát” kellékekben. Ezeket a tereket a család ritkán használja a mindennapokban. Emellett a bútorok megválasztása tükrözi a lakó ízlését, értékeit és anyagi forrásait – ezeket természetesen kommunikálja másoknak, tehát a látogatóknak. A szerzők szerint a frontrégió tükrözi legjobban a család státusz- és értékszimbólumait, gyakran üvegablak veszi körül és általában speciális alkalmakra szolgál. Azt az állítást, hogy a ház sok tekintetben legjellemzőbb része a nappali, Sadalla és munkatársai (1987) korábban már említett vizsgálatukban más szempontból igazolták: a nappalikról készült fotók alapján egyetemistákkal megítéltették a háztulajdonosok néhány alapvető tulajdonságát, és az ítéletek nagyon egybeestek a háztulajdonosok önjellemzésével (egy itthoni vizsgálat is alátámasztotta ezt: vö. Solymosi 2005). A nappali szerepét hangsúlyozza Amaturo és munkatársai (1987) is: a nappali az a hely, ahol a lakók mintegy megmutatják gazdagságukat és társas helyzetüket a világnak. Az igazi családi élet gyakran elsősorban a lakás „family room”jában zajlik, illetve a konyhában és hátul, a zárt belső udvaron (Altman–Gauvain 1981). Mások szerint (pl. Mehrabian 1978; Musil 1971/1974) a családi élet igazi központja a konyha, amely a lakás legtöbbet használt része is egyben. A hálószobák az otthon hátsó régiójának részei, elsődleges territóriumoknak számítanak, ahol meglehetősen limitált a látogatók száma (Altman–Gauvain 1981). A fürdőszoba (ami nagyon fontos része a lakásnak) a személyes tér szempontjából „köztes területnek”, félpublikus térnek számít, hiszen a látogatók néha használják, de mégis erősen privátnak tekintjük (Kira 1970). A fenti elemzésben eddig a pontig a tipikus amerikai otthonok leírását követtük. Meglehetősen nagy irodalma van azonban az otthoni kulturális környezetpszichológiájának is. Vannak adatok arról, hogy az (otthoni) tér minőségének percepcióját mennyire befolyásolják építészeti változók (Gärling–Evans 1991), vagy arról, hogy miként függ össze az otthoni tér és a berendezés (Pogány 1976; Baird et al. 1978; Kapitány–Kapitány 2002; 2005), és arról is, hogy mennyire befolyásolják az otthoni és egyéb terek használatát, struktúráját és dekorációját az attitűdök, hitek és szociokulturális változók (pl. Gauvain et al. 1983). Az otthonnal kapcsolatos kultúraközi megközelítésnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy eltérő kulturális csoportok lakóviselkedését (dwelling behavior) összehasonlítva megvilágítsa nemcsak a csoportok kulturális specifikumait az otthonhasználatra vonatkozóan, hanem az egyes kultúrák között esetlegesen meglevő azonos mintázatokat is (pl. Chokor 1988; Giuliani et al. 1988; Bonnes–Secchiaroli 1995). A nyugati kultúrákban például az egyes helyiségek speciális tevékenységekkel kapcsolódnak össze, míg a keleti társadalmakban ez kevéssé jellemző (Kent 1990a; 1990b; 1990c). Fejlettségi tendencia is kimutatható: minél kevésbé nomád egy kultúra, annál inkább kapnak külön teret az egyes elkülönült tevékenységek. Ráadásul a terek specializáltsága nyilván összefügg a tevékenységek nemek, életkorok stb. szerinti megosztottságával is (Kent 1991). Megkerülhetetlen tehát az otthoni térfelosztás tárgyalása az otthoni munka- vagy tevékenységmegosztás alapján, kiemelve az egyik legfontosabb otthonteremtési rítus, az ételkészítés szempontjából fontos konyha szerepét.

1.5. 7.5 Egy fontos otthoni miniterritórium: konyha. Konyhai tevékenységek és ételkészítés Az igazi családi élet nagyon gyakran elsősorban a konyhában zajlik (Mehrabian 1978; Altman–Chemers 1980; Altman–Gauvain 1981; Southerton 2001), amely a lakás legtöbbet használt része is egyben (Musil 1971/1974). A konyha – mint fentebb említettem – territoriális szempontból is érdekes (Sebba–Churchman 1983): ezt a helyiséget általában minden családtag használja, de igazából az anya territóriumának tartják, mivel az ottani történések leginkább hozzá kötődnek. Maguk a nők is személyes birodalmuknak tartják a konyhát – ezt a 7

A homlokzat kifejezést eredetileg Goffman (1959) is építészeti analógiaként használta.


territoriális érzést tükrözheti, hogy a nők több időt töltenek a konyhában a többi családtagnál, például gyakran beszélgetnek ott vendégeikkel. Keeley és Edney (1983) vizsgálata más közelítésből támasztja ezt alá: egyetemistáknak lakásmodellek tervezése volt a feladat. A nők kisebb házakat terveztek ugyan, de nagyobb teret szántak a közösségi terekre, például a konyhára, nappalira, étkezőre, folyosókra, mint a hálószobára. Csikszentmihalyi és Rochberg-Halton (1981) kutatása szerint a nők – a férfiakhoz képest – speciális módon kötődnek az otthon közösségi helyiségeihez: a konyhához, étkezőhöz és a nappalihoz. A lakóhelyek sokfélesége ellenére majdnem minden kultúrában találunk legalább egy konyhát az otthonokban. Voltak a múltban olyan törekvések, hogy azok számára, akik nem szoktak ételt készíteni, külön lakásokat kell tervezni, pl. klubszerű agglegény-bérlakásokat, amelyekben nem volt konyha, hanem a földszinti „nyilvános” szórakozási célú területeken, például a ház éttermében, lehetett a vacsorát közösen elfogyasztani (Cromley 1989). A feministák is követeltek konyha nélküli kollektív apartmanokat, amelyek a nők emancipációját lettek volna hivatottak kifejezni. Érdekes, hogy ezeket a konyha nélküli lakásokat maguk a lakók kezdték el „nyúlketrecnek” nevezni, minthogy gyakorlatilag a hálószobai aktivitásokra szűkítették le az otthoni életet – így egy idő után teljesen felhagytak az ilyen lakások építésével (Schoenauer 1989). A tevékenység alapján történő térfelosztás vizsgálatára nagyon érdekes néprajzi problémafelvető tanulmányt mutat be Gráfik (1974) „az udvar és a ház mozgásvilágáról”. Gráfik a céltudatos, funkcionális helyváltoztatást vizsgálta (megfigyeléssel és interjúval) egy falusi ház (1971, Magyarszombatfa, Vas megye) szűkebb és tágabb mozgásövezeteiben, amelyek a mozgás térbeli keretét adják. A ház tereit funkcionálisan és térileg is övezetekre osztotta: (I) központi mozgásövezet: (a) lakóház, (b) belső telek, udvar; (II) perifériális mozgásövezet: (a) település, (b) nagy táji körzet. Feltételezése szerint ezen övezetekben a mozgássűrűség tükrözi az egyén és az objektumok funkcionális státuszát: „A fentebb meghatározott mozgásövezetekben […] a helyváltoztatás, a mozgás egzakt mérhetősége mind mennyiségileg (gyakoriság és távolság), mind minőségileg (funkcionális és funkció nélküli) lehetővé teszi az eltérő természeti és társadalmi szituációban élő emberek és közösségek mozgásvilágának objektív összehasonlítását…” (i. m. 87.). Kvantitatív eredményei szerint a leglátogatottabb helyiség a lakókonyha volt – eszerint ennek a helyiségnek a funkcionális státusa (fontossági sorrend!) volt a legnagyobb. A lakóház és az udvar használata egyoldalú volt, például gyakorlatilag nem használták a tisztaszobát, de a ház és az udvar egész használata „egycentrikus élettérre” utalt. Gráfik kvalitatív elemzést is végzett, és azt találta, hogy az egyének mozgása is informatív volt. El lehetett különíteni funkcionális és funkció nélküli mozgásokat. Utóbbiak a paraszti gazdálkodás szempontjából nem hasznosak, ilyenek például az emberi lét közvetlen szükségleteit kielégítő, továbbá a kulturális és szociális igényeket szolgáló mozgások, valamint a kifejezett üresjáratok (unaloműző, cél és funkció nélküli helyváltoztatások). Ezek a „nagyon funkcionálisan mozgóknál” (pl. a gazda) elenyészők. Itt az elemzés ismét kvantitatívvá válik: a kétféle mozgás aránya az egyén „kihasználtságának”, igénybevételének mértékét tükrözi a gazdaságban, a totális elfoglaltság (a kétféle mozgás együtt) és az egyéni igénybevétel hányadosa pedig az adott egyén szabad kapacitását adja. A lakóterek hagyományos felosztása – amiről már ebben a fejezetben is szó volt – tradicionálisan a „külön terek” (separate spheres – pl. Mehrabian 1976; Swift 1997) elképzelésen, azaz a nyilvános és magánszféra elkülönítésén alapul. Ezt a felosztást pedig nagyon gyakran nemi szempontokkal indokolják. Eszerint a nőké inkább a magánszféra (főleg a lakás/otthon: a nők jobban kifejezik magukat az otthon belső terében, és jobban ragaszkodnak az otthonukhoz), míg a férfiaké a nyilvános szféra (a szomszédok, a munkához és az otthonon kívüli tevékenységekhez a munka és közéleti tevékenység) (pl. Peterson et al. 1978; Kron 1983; Attwood 2005). A legtöbb kultúrában különbség van a férfiak és nők otthonon kívüli szerepei és időbeosztása között, ami különbséget jelenthet az otthonról való fogalmukban és hazatérési szertartásaikban is (Tognoli 1987). Az afrikai langkawi asszonyok például mindennapi cselekvéseik és a házimunka végzése közben uralják a ház belső terét – ez a munkavégzés élénk társas interakció közben zajlik, szemben a férfiak külső terekben végzett, de teljesen individuális munkájával, például a halászattal (Carsten 1995). A pueblo indiánok hogan-jében (családi sátrában) szigorúan definiáltak azok az irányok, terek, anyagok és részletek, amelyek elengedhetetlenek bizonyos szertartásokhoz, és ezek tükrözik a sátor funkcionális, társadalmi és nemi felosztását a napi tevékenységek és a társadalmi érintkezés céljából (Saile 1985). Ezt a felosztást persze sokan kritizálják, feministák (Franck 1989; Ahrentzen 1990; 1992; Christensen 1994; Ritzdorf 1994; Weisman 1994; Bowlby et al. 1997) és nem feministák egyaránt. Utóbbiak azon az alapon, hogy a nyilvános és magánszféra közötti különbség a 20. században egyre inkább elmosódott (Hasell–Peatross 1990; Ravetz–Turkington 1995). A nyilvános és a privát szféra otthonon belüli viszonyával kapcsolatosan ún. otthonreferencia-modellekhez (Giuliani et al. 1988) igazodunk. Ezekben a lakás helyiségeinek hierarchiája is meghatározott. A hagyományos otthonmodellben élesen elkülönül a személyes és publikus terület, valamint a szobák mindig csak egyetlen funkciót töltenek be. A modern otthonmodellben nincs elkülönült személyes és publikus tér, a funkció szerinti és racionális berendezés kerül előtérbe, a szoba több funkciót is betölthet. Mindez a helyiségek elnevezésében is tükröződik (pl. hagyományos „ebédlő” vs. modern „nappali”).


Mások (Ahrentzen et al. 1989; Duxbury et al. 1994) jellemzőbbnek tartják az otthoni terek nemi felosztásának összetettebb szempontrendszer szerinti vizsgálatát: szerintük az otthoni helyhasználatot és térmegosztást fizikai és időbeli szempontból, a bennük folytatott tevékenységek, a szerepek, a társas viszonyok és az önkifejezés szempontjából érdemes megközelíteni. Kimutatták például, hogy a lakás díszítésében való részvétel tekintetében a nők következetesen aktívabb tevékenységet folytatnak a lakás összes helyiségével kapcsolatban. Ezt Magyarországon S. Nagy (1987; 1997) és Solymosi (2005) vizsgálatai is igazolták. Ezenkívül az otthon helyiségeinek jelentése is mutatott nemi eltéréseket, például a konyha és hálószoba tekintetében a férfiak inkább a helyiség berendezésében és konstrukciójában, míg a nők az ezekben a helyiségekben lejátszódó tevékenységekben voltak érdekeltek (Ahrentzen et al. 1989). Ismert, hogy a férfiak és a nők számára az otthon jelentése eltér: a (férjezett) nők számára az otthon a személyiségük kifejezését, a családot és a személyes kapcsolatokat, a menedéket és a biztonságot jelenti – foglalkozástól és beosztástól (Sebba–Churchman 1983), sőt sok esetben kultúrától függetlenül (Omata 1995). Kutatási eredmények (Ahrentzen et al. 1989) szerint a háztartást vezető asszonyok – akik számára a háztartási munka az önazonosság kiterjedését jelenti – sokkal erősebben kötődnek az otthonukhoz, mint azok a nők, akik megosztják gazdasági és háztartásbeli teendőiket férjükkel. Ugyanezen vizsgálat eredményei szerint a házas férfiak az otthont inkább fizikai helyként élik meg. A dolgozó nők és férfiak az otthonukat egyaránt megnövekedett önkontrollal kapcsolták össze, míg a háztartásbeli nők ezt nem vagy alig tették. Az otthon tereinek jelentésében és használatában tehát nemcsak a nemi különbségeket kell vizsgálni, hanem a nemeken belüli (nők közötti) különbségeket (pl. szerepviszonyok) is (vö. Dúll 2002b). Gyakorlati tapasztalat például, hogy amennyiben a férj és a feleség egyaránt dolgozik, és közösen viszik az otthoni szerepeket is, általában mégis a nők a felelősek az otthonnal és a családdal kapcsolatos tevékenységekért. Ez abban is megnyilvánul, hogy a nők nagyobb mértékben használják az e munkákhoz kapcsolódó tereket.Már Sebba és Churchman (1983) megállapítja, hogy a házimunkához fűződő viszony és monopolhelyzet sok nőnek a hatalom, a pozíció és a személyes ellenőrzés érzését kölcsönzi az otthonában. A családi állapot is kifejti hatását: az egyedülálló anyák például kevesebb időt töltenek az otthon házimunkával kapcsolatos helyein, mivel ők összességében is kevesebb időt töltenek házimunkával, és azt gyakran megosztják a gyerekekkel (Michelson 1985). Továbbá, a fiatalabbakkal összehasonlítva az idősebbek nagyobb különbséget tesznek a férfi és női térhasználati szabályok között a házban (Lawrence 1983b). Ezek a különbségek a berendezési tárgyak elhelyezésében és a helyiségek használatában tükröződnek. Az idősebbek számára a konyha általában a háziasszony területének számít, és térben elválasztódik más szobáktól. A férfiak és a nők nem osztoznak a konyhai munkákban, és míg a férfiak általában jobban szeretik, ha a konyha vizuálisan el van választva más szobáktól, a nők azt kedvelik jobban, ha van vizuális kontaktusuk más családtagokkal konyhai munka közben (Lawrence 1987). Ahrentzen és munkatársai (1989) fenti, torontói családok reprezentatív mintáján elvégzett vizsgálatának (módszerük időgazdálkodás- [time budget] elemzés volt négy helyiség használatára nézve: nappali, konyha, hálószoba és fürdőszoba) tanulságai sok tekintetben alátámasztották, hogy (1) az otthoni térmegosztás a nemi változón kívül még számos pszichológiai és szociológiai változótól és az ezekkel kölcsönhatásban álló, (2) a helyiségekben folytatott tevékenységektől függ. Az eredmények e fejezet témája szempontjából is érdekesek, ezért a vizsgálatot a következőkben részletesebben ismertetem. A tevékenységek elemzésére 5 cselekvéskategóriát8 használtak (a kategóriák Michelson 1985-ös vizsgálatából származtak): (1) házimunka: ételek elő- és elkészítése,lakáson belüli takarítás, mosás, vasalás, ruhajavítás vagy rendben tartás, kertészkedés, háziállat-gondozás, fűtés, karbantartás, vízszerelés stb.; (2) gyerekkel való foglalkozás: gyerek etetése, fürdetése, meseolvasás, játék, ápolás, szeretet-megnyilvánulások, lefektetés stb.; (3) személyes szükségletekkel kapcsolatos tevékenységek: személyes tisztálkodás, egészségügyi szükségletek kielégítése, étkezés, nassolás, alvás stb.; (4) aktív szórakozás: hobbik, kézimunkázás, művészi tevékenységek, hangszeren való játék stb.; (5) passzív szórakozás: rádióhallgatás, tévézés, olvasás, beszélgetés stb. Ahrentzen és munkatársai (1989) kutatásának számunkra fontosabb eredményei szerint a főállásúak nemtől függetlenül nagyjából ugyanannyi ideig használták a vizsgált alapvető helyiségeket, a nők azonban kétszer annyi időt töltöttek a konyhában. A nők több időt töltöttek másokkal, azaz szociális tevékenységekkel a

8

Vö. saját, nagyon hasonló tevékenységi körben végzett kutatások (Dúll 1990; 1994; 1996a; 1996b; 2002b).


konyhában (ahol egyúttal többet foglalkoztak házimunkával is), a hálószobában és a fürdőszobában, míg a férfiak a nappaliban voltak hosszabb ideig, passzív szórakozás céljából. A nők csoportján belül mutatkozó fontosabb különbségek voltak, hogy míg a főállású anyák egyedül vagy másokkal a hálószobában töltötték a legtöbb időt, addig a részmunkaidős és háztartásbeli anyák a konyhában. Családi állapot szerint a házas nők töltötték a legtöbb időt a konyhában, az egyedülálló anyák a hálószobában tartózkodtak a legtöbbet. Mindebből az alábbi következtetések vonhatók le (Ahrentzen et al. 1989): (1) ha a házas férfiak és nők főállásúak, akkor a lakás összes helyiségében ugyanannyi időt töltenek, kivéve a konyhát. (2) Minden vizsgált helyiségre nézve eltérések voltak azonban abban a tekintetben, hogy(a) egyedül vagy mással vannak ott, illetve (b) hogy mit csináltak az adott helyiségben: például a konyhában a nők többet foglalkoztak házimunkával.A szerzők felvetik az izgalmas (és vizsgálatra érdemes) kérdést: lehetséges, hogy például az elkülönülés tekintetében a lakás egyéb, általuk nem vizsgált helyiségeiben valamiféle kompenzáció megy végbe (pl. ha a nők el szeretnének különülni, akkor a szuterénbe vagy a dolgozószobába vonulnának vissza). Megjegyzendő, hogy az elkülönülés9 a lakáson belül a saját vizsgálatunkban (Dúll 2002b) ban felvett interjúk tanulsága szerint is sarkalatos kérdésnek bizonyult. Az adott kultúrára jellemző nemi különbségek és más tényezők függvényében a konyhát gyakran nem kizárólag ételkészítésre vagy étkezésre használják az emberek (Potash 1985; Pader 1994). A konyhában igen sokféle lehetséges aktivitás jelenhet meg, de a „konyhai munka” (ételkészítés, főzés, étkezés, takarítás, mosogatás) tekinthető a legjellemzőbb tevékenységi formának, amely a lakás, illetve az otthon fenntartásában központi jelentőségű háztartási munkák egyik – szempontunkból – legfontosabb példája. Claude Lévy-Strauss írja, hogy „az étel kiváló tárgya a szemlélődésnek”. Az ételkészítési és -fogyasztási szokások tanulmányozása hagyományokkal bír több tudományterületen is, például a néprajzban, a kulturális antropológiában (Arnott 1976) és a szociológiában (Csupor 1979). A pszichológiában jól ismert Lewin (1943/1972) csatorna-elmélete, avagy „a kapuőr pszichológiája”, amely az USA-ban a második világháború utáni étkezési szokásokkal foglalkozó kutatás alapján született. Ez a kutatás egyébként többek (pl. Stokols 1987) szerint paradigmatikus példája a pszichológiai ökológiának, és egyúttal a kontextuális szemléletű környezetpszichológia számára is iskolapélda lehet,10 mivel erős kapcsolatot, átfedést talált az étkezési szokásokat (mint kulturális szokásokat) meghatározó pszichológiai és nem pszichológiai hatások között. Lewin ugyanis hangsúlyozza, hogy minden csoport, illetve egyén olyan környezetben él, amelynek bizonyos külső, nem pszichológiai (pl. klíma, a törvények) és belső pszichológiai (csoportnormák stb.) korlátai vannak abban a tekintetben, hogy mi lehetséges és mi nem lehetséges az adott környezetben. Az étkezési szokások tekintetében például két objektív irány (csatorna) létezik, amelyekben a kulturális szokások explikálódnak: (a) a vásárlási csatorna, (b) a kertészkedési csatorna. Ezek mindegyikében szekciókon keresztül jut el az étel a fogyasztóhoz (kívülről a házon át belülre) a konyhába, ahol a csatornák egyesülnek, és az étel az asztalra kerül. Minden csatornán belül vannak emberek (kapuőrök), akik az egyes átjutások (kapuk) fölött ellenőrzéssel bírnak: meghatározzák, hogy történik-e belépés az adott csatornába vagy sem stb. Sarkalatos megérteni a kapus pszichológiáját – amelyben benne van, hogy mit gondolnak és beszélnek az emberek az egyes ételekről, mi az emberek motivációja az ételválasztásban stb. – annak érdekében, hogy megértsük és befolyásolhassuk a döntéseiket. Goody (1982, idézi Lawrence 1987) más okból javasolja, hogy tanulmányozzuk a főzés és étkezés viselkedéses mintázatait, beleértve az ételkészítéshez és -fogyasztáshoz kapcsolódó rituális, kívülállók számára titkos tevékenységeket is. Ezek a titkok általában kozmikus képzetekkel, a vallással (pl. Eliade 1957/1996; Mazumdar–Mazumdar 1993; 1997), a szeretettel-szerelemmel (Forgács–Németh 1996) vagy a családdal állnak kapcsolatban. A ház és a lakói közötti metaforikus kapcsolatokat gyakran az evés és az ételkészítés szimbolikája fejezi ki. Például sok népnél a fiatal pár beköltözéskor valamilyen szimbolikus formában (pl. rizs formájában) „megeszi” a házat, miután „megetették” azt vagy annak szellemeit, persze a megfelelően rituális módon elkészített ételekkel (Saile 1985; Carsten–Hugh-Jones 1995; Janowski 1995; Gibson 1995; Mazumdar– Mazumdar 1993; 1997). Az afrikai zafimaniri törzsben pedig akkor beszélnek egyáltalán otthonról,11 ha a pár Egyes vizsgálatok arra utalnak, hogy a férfiak számára gyakrabban jut külön szoba, mint a nőknek (Csikszentmihalyi–Rochberg-Halton 1981; Sebba–Churchman 1983). 10 Lewint és követőit érdemes külön kiemelni a cselekvéselmélet szempontjából is, hiszen a cselekvés–környezet- viszony e munkában is kulcsfontosságú. Ezenkívül a lewini elképzelések bizonyos értelemben a helyhez kötődés elméletének is alapjául szolgáltak. A pszichikus mező (hodológiai tér) Lewinnél nem mint fizikai tér szerepel, hanem „a viselkedés téri, idői és emocionális színtere” (Mérei 1975: 23.), vagyis szubjektív tér, amelyben az objektív mozzanatok a szubjektívekkel (vagyis az interpretációval) egyenrangúan fontosak. A tér lewini értelmezése tehát nem elsősorban a fizikai téri jelleg miatt fontos a környezetpszichológiában, hanem a szervezettség kapcsán: „A pszichikus mező alapja a cselekvés pályáinak felel meg, a pszichikus és társas értelemben vett helyváltoztatás, lokomóció útvonalának” (uo.). 11 Vö. ház és otthon elkülönítése. 9


már közösült és főzött a házban. A menyasszony hozományának legfontosabb része a három speciális edényből álló főzőfelszerelés (Bloch 1995). Goody (1982, idézi Lawrence 1987) szerint az evési és ételkészítési viselkedések mentén összehasonlíthatók a különböző kultúrák, illetve konkrét társadalmakon belüli összevetések is tehetők, mivel (1) a legtöbb kultúrában az étel elkészítése és elfogyasztása általában otthon történik. (2) Az ételkészítéshez és -fogyasztáshoz szükséges házimunkák megmutatják a férfiak és a nők, illetve a szülők és a gyermekek közötti szabályokat (lásd VanEvery 1997 is), és a közöttük esetleg létező, társadalmilag meghatározott választóvonalak éppen a konyhában figyelhetők meg a legnyilvánvalóbban. (3) Történetileg szépen nyomon követhető az étel készítése és elfogyasztása céljára épült helyiségek és az emberi ideák és értékek fejlődése közötti szoros kapcsolat alakulása. Goody és mások tanulmánya nyomán Lawrence (1983b) összehasonlította az ausztrál és az angol háztervezést és házhasználatot a 19. századtól kezdve az ételkészítésre és -fogyasztásra használatos helységek tervezése, jelentése és használata mentén, pszichológiai és etnográfiai szempontok szerint. Jelentős különbségeket talált a konyha és más helyiségek tervezésében, jelentésében és használatában az ausztrál, illetve az angol házakban; például míg az ausztrál háziasszonyok a mosókonyhában mossák a gyermekek ruháit, addig az angolok a konyhában, méghozzá gyakran a mosogatóban. Különböző források szerint a legtöbb 19. század óta épült ausztrál házban van egy helyiség, amit általában konyhának neveznek, szinte kizárólag ételkészítésre és -fogyasztásra szolgál, és általában van külön helyiség (mosókonyha) a szennyes mosására. Az érvényben levő ausztrál építési törvények különleges követelményeket támasztanak mind a mosókonyha, mind a konyha építésmódját illetően. Angliában viszont a ruhák mosása, illetve az étel elkészítése és elfogyasztása gyakorlatilag napjainkig kapcsolódhat ugyanahhoz a helyiséghez. Az ételkészítés és az evés erősen rutinizálódott és rituálékhoz12 kötött (Dreyer–Dreyer 1973; Saile 1985). Egyegy étkezés (pl. napi étkezések, vasárnapi vagy születésnapi ebédek) fontosságát a teljes étkezési rendszerben nemcsak az mutatja, hogy milyen ételt esznek, hogyan van feldíszítve, mikor szolgálják fel, ki van jelen az asztalnál, hanem az is, hogy hol tálalják fel és fogyasztják el az ételt: a konyhában, az ebédlőben vagy egy vendéglőben (Lawrence 1983a; Saile 1985; Altman–Ginat 1996). Az ételkészítés és az evés megismételhető, ciklikus szertartásai részei az otthonkialakítás rítusainak, hozzájárulnak ahhoz, hogy a fizikai-térbeli, élettelen anyag élő otthonná alakuljon, amit lakói belaktak, és ami része életüknek. Újabb kutatások ezt az együtt élő párok diétázási szokásaival (Markey et al. 2001; 2008) kapcsolatban is kimutatják. Saját, evészavarokkal kapcsolatos vizsgálataink (Sallay–Dúll 2006; Túry–Dúll 2008, Túry et al. 2003; 2006; 2008) azt igazolják, hogy az evészavarral élő családok szociofizikai otthonműködése sajátos mintázattal jellemezhető. Az evéssel, ételkészítéssel kapcsolatos szertartások tehát nemcsak a fizikai környezetet alakítják át, hanem az embereket is oly módon, hogy megváltoztatják a helyhez fűződő kapcsolatukat13 (Saile 1985). Az otthonnal kapcsolatban egy sor tevékenység elő van írva. Ezek kultúrától függően kapcsolódhatnak a „föld feltöréséhez” (szántás) vagy a házavatáshoz, történhetnek születésnapok, esküvők vagy temetések alkalmával stb. A főzés/ételkészítés tehát kitüntetett példája az otthonteremtési cselekvéseknek. Lévy-Strauss (1970, idézi Rapoport 1990) szerint minden ember főz (készít ételt), és a főzés az ember megkülönböztető jegye: csak az emberek alakítják át a nyers ennivalót főtté. Az, hogy az emberek hogyan főznek (vagy hogy miként alakítják át az ennivalót) – nagyon változó. Hogy a főzés hogyan kapcsolódik más tevékenységekhez, még inkább variábilis. A főzés jelentése, rituális jellege vagy társas fontossága – ez a leginkább változó. Rapoport javaslata szerint ezért kellene ebben a tevékenységben egyszerre kutatni a főzési aktivitás manifeszt (instrumentális) és látens aspektusait. A mindennapi főzés (előkészítés, főzés és ételfelszolgálás) az otthonokban általában még mindig a nők munkája. Az étel fontos identitásjelző és az ételadás erős kifejezője a femininitásnak, a „nőnek lenni” szubjektív élményének, illetve az otthonon belüli produktivitásnak (azaz a használati érték termelésének). Az ételkészítés ebben az értelemben identitásteremtő is (Moisio et al. 2004). A főzésnek – rutinjellege mellett – lehetnek kreatív aspektusai14 is, például amikor finom és különleges étel készül el – ez az „otthonfenntartás kreativitása” (Swift 1997): „A nők fejlődésében az »otthonfenntartás« minden mozzanata – főzés, mosás, söprögetés – valamit meghatároz a mindennapin túl, és amikor a népmesékben ezekkel metaforaként találkozunk, akkor ezek módot adnak arra, hogy a belső szelfünkről gondolkozzunk. […] Az otthoni vagy mindennapi […] örök metaforákká válnak és így ezeket mindenki számára érthetővé teszik. Ebben rejlik a mindennapok kreativitása” (Estes 1993: 98., idézi Swift 1997). Ehhez szervesen kapcsolódik, hogy a nők a főzéssel kapcsolatban gyakran beszámolnak olyan élményekről, az ételkészítés egyfajta ajándék a családnak vagy a szeretett férfinak: „öröm főzni/enni adni neki” (L’Orange Fürst 1997). Hasonlót állít Bowlby és munkatársai (1997) is: az „otthoncsinálás” (doing home) és a „férfinak/nőnek lenni” (doing gender) sokszor lényegében ugyanaz. Ezt a főzés példája igazolja: az A rítusok, szertartások és rutinok összehasonlítását lásd pl. Saile (1985) és Lawrence (1992) munkáiban. Vö. a hétköznapok és a helyhez kötődés kapcsolata – lásd később. 14 Vö. a mindennapok unalmas jellege – lásd később. 12 13


ételkészítés egyszerre elégíti ki a testi szükségleteket és ugyanakkor a „gondozást”, a „szeretetet” és a reciprocitást, szorosan kötődik a család patriarchális szelleméhez és a „lényegében feminin – lényegében maszkulin” kettősségéhez. Az archaikus társadalmakban is jellemző ugyanis, hogy a férfiak a mai napig nem főznek.15 A modern társadalmakban érdekes és paradox változás zajlott le: az éttermekben a főszakácsok (szakértők) szinte mindig férfiak, ha viszont a hétköznapi főzésről van szó, többnyire a nők kompetensek. Vagyis a férfiak manapság inkább a publikus főzést csinálják: „a pénz és presztízs főzését” vagy a „partifőzést”, ami párhuzamba állítható azzal, hogy az archaikus társadalmakban is a férfiak végezték a rituális és vallási ételkészítést, és ők ajánlották fel a táplálékot az isteneknek (L’Orange Fürst 1997). Brail és Chapin (1973) vizsgálatának eredménye szerint ha a házimunkát és a főzést a férfiak csinálták, akkor főleg hétvégén tették, és inkább a kedvtelés kategóriába sorolták ezt a tevékenységet, míg a nők mindig inkább kötelező cselekvésként jellemezték a főzést – tehát erős nemi és időzítési eltérések vannak a főzés mint munka 16 megítélésében. A konyha is ezért tartozott/tartozik inkább a nőkhöz, mint „az otthoni élet-étel színtere” (Jerram 2006).

1.5.1. 7.5.1 A háztartási munka A háztartási munka (környezet)pszichológiai szempontú vizsgálata még várat magára. VanEvery (1997) szerint Ann Oakley 1974-es munkájáig (1983a; 1983b) a házimunkát a szociológiában sem vizsgálta senki. Ma már számos tudományterületen folynak kutatások a háztartási munkával kapcsolatban: a háztartás-szociológia (Malos 1980a; 1980b; Gyáni 1983; Burton 1992; Spéder 1993; Vági 1993) mellett jól körvonalazott diszciplína például a háztartás-gazdaságtan (Hoffmann 1982; 1991), illetve a néprajzban is fontos kutatási terület a házimunka néprajza. Utóbbi területen például Gergely (1971) megállapítja, hogy Magyarországon történetileg a házimunka inkább „ház körüli munka” volt, amelyre napi (pl. főzés, étkeztetés), heti (pl. mosás, takarítás, dagasztás) és éves (pl. meszelés, pálinkafőzés, libatömés) ciklusok17 voltak jellemzők. Megjegyzendő, hogy a házimunka ciklikus természetét a háztartás-szociológiai kutatások is alátámasztják, például Mansfield és Collard (1988: 119.). A tanyasi világban a házimunka örömet jelentett; örült, aki csinálhatta, mert a munka az élet eredményességét és folytonosságát jelentette: aki házimunkát végezhetett, annak volt háza és voltak javai. A parasztok a ház körüli munkával teljesen azonosultak, hiszen enélkül az állandó munkából álló tanyasi élet elviselhetetlen lett volna (Gergely 1971). A házimunka mint munka szociológiai tanulmányozása tehát jól megalapozott (VanEvery 1997), bár sok esetben ideológiailag telített téma, például idesorolom a többé-kevésbé feminista munkákat (pl. Malos 1980a; 1980b; Gregson–Lowe 1993; Goodnow–Bowes 1994; Horelli–Vepsä 1994), vagy a homoszexuális párok háztartási munkáját vizsgáló tanulmányokat (pl. Oerton 1997). Az alábbiakban röviden bemutatom a házimunkával kapcsolatos témánk szempontjából fontosabb nézeteket, mégpedig – mivel a feminista nézetek megvitatása nem célja ennek a fejezetnek – elsősorban azokat emelem ki, amelyek semleges nézőpontból közelítenek a területhez. A házimunka természete szociológiailag és pszichológiailag jellegzetes (Oakley 1983b/1993; Pieper 1983/1993): (1) sok időt vesz igénybe (a statisztikák szerint egy átlagos főzési epizód 41 perc), (2) sokféle interakciót feltételez a fizikai és/vagy társas környezettel: a házimunka struktúrája „kevert”: számos különböző természetű, időtartamú, intenzitású aktivitás kiviteleződik egy időben. Ez nemcsak lehetséges a házimunka végzése közben, de ez a típusú tevékenység gyakorlatilag meg is követeli ezt. (3) Szélesen értelmezett környezeti és társas szabályokat tartalmaz, amelyek egy idő után „objektivizálódnak”, vagyis magában a konyhai tevékenység folyamatában előre rögzítettnek tűnnek. „[Ezek] a rutinok integrálódhatnak a családi és szociális interakciók rituáléjába, […] de egyénileg is leíródhatnak, mint »a dolgok csinálási módja« a konyhában […] vagy egyéb otthon helyszíneken” (Saile 1985: 94.). Nemcsak a házimunka, hanem a legtöbb mindennapi tevékenység is rutinjellegű (lásd később), amelyek kivitelezése nem igényel tudatos döntéseket (Michelson 1985), viszont normák által erősen szabályozott (Gärling 1992a; 1992b). A házimunkák úgy is értelmezhetők, mint szokás- vagy készségcselekvések (Dúll 1994). Sőt, minden háztartási munkát elemezhetünk barkeri viselkedéskörnyezetként (behavior setting, Barker 1968; 1987) is, pl. az ún. Viselkedéskörnyezet Felmérés módszerrel (Behavioral Setting Survey, Barker–Wright 1947 – részletesen ismerteti pl. Bechtel 1990). A viselkedéskörnyezet állandó viselkedésmintázat, amely adott helyen rendszeres időközönként megjelenik (lásd Szokolszky–Dúll 2006). Az ételkészítési „behavior setting” a konyhában mutatott tipikus viselkedések (előkészítő munkálatok, életkészítés, mosogatás), a konyha fizikai környezete (mosogatópult, asztal, tűzhely) és az ételkészítési tevékenység idői korlátai (étkezési idő).

Ismert a nézet: annál, ha mindennapi főzésen „kapják rajta”, csak egy rosszabb létezhet egy férfi számára: ha mosogatni látják… A Brail–Chapin-féle (1973) „kötelező vs. belátás szerinti” viselkedéskategóriákat lásd később. 17 Vö. rutinok ciklikus természete – lásd később. 15 16


A mindennapi aktivitások (a fenti módon magukba foglalva a házimunkát) markánsan tükrözik az ilyen tevékenységet rendszeresen végzők életstílusát és mindennapi logisztikáját (Michelson 1985; Duxbury et al. 1994). Fentebb már utaltam arra, hogy a háztartás vezetéséhez számos szubjektív élmény kapcsolódik. Így van ez a háztartási munkával kapcsolatban is. VanEvery (1997) például megjegyzi, hogy többen javasolták a háztartási munka helyett az „érzelmi munka” (emotion work) vagy „nemi munka” (sex work) elnevezést. A háztartási munka érzelmekkel telítődő természetével kapcsolatban Gergely (1971) megállapítását is idéztem. A háztartási munkát végzők (főleg a háziasszonyok) szerint a házimunka rendszerint erősen frusztáló, unalmas és hamar telítődni lehet vele (Oakley 1983b/1993). Az önbeszámolók szerint a frusztráció rendszerint abból ered, hogy (1) a családtagok nem adnak elég pozitív külső megerősítést és visszajelzést a házimunkát végzőnek, és (2) ezzel egy időben maga a házimunka folyamata soha véget nem érő „tortúrának” tűnik repetitív, rutinizált jellege miatt. Ennek a kiégési folyamatnak a végén a házimunka napi büntetésnek tűnik az azt végző számára, holott ennek a tevékenységnek erős gondoskodó, fenntartó színezete van (Dúll 1994). Mansfield és Collard (1988: 119.) például a következőképpen határozzák meg a házimunkát: „alapvető otthoni rutinok, […] azok a feladatok, amelyeket valakinek el kell végezni annak érdekében, hogy kiszolgáljon egy személyt, vagy fenntartsa tulajdontárgyait vagy környezetét”. Ebből is következik a házimunka feltételezett közösségi jellege (VanEvery 1997), hiszen a háztartás közösségében zajlik, amelyet a közösségi tevékenységek tartanak fenn (Harris 1984). Ha például valaki reggel felkel, felöltözik és reggelizik, az nem házimunka, de valakinek a felébresztése, felöltöztetése és megreggeliztetése már igen – vagyis a házimunkában általában benne van a „másokért”-kontextus. Az egyik, a témában általam végzett vizsgálat (Dúll 2002b) egyik sarkalatos feltételezése, hogy a háztartási aktivitások és különösen az ételkészítés erősen kölcsönhatásban állnak az otthonnal kapcsolatos érzésekkel és így az otthonhoz kötődéssel is (Dúll 1994; 1998) – erre később visszatérek. A főzés vagy ételkészítés a házimunka egyik legjellegzetesebb és legfontosabb képviselője, mert (1) az evés elsődleges, alapvető és univerzális biológiai szükséglet; (2) az ételkészítés különösen erősen kifejez valamiféle gondozási–fenntartási attitűdöt (Dúll 1998); és (3) a konyha a legtöbb kultúrában, és így Magyarországon is, központi családi hely. Korábban utaltam már a konyha speciális szerepére az otthonokban. Alább visszatérek erre a témára annak a tevékenységnek, azaz a főzés-ételkészítésnek a speciális kontextusában, amely a legtöbb kultúrában elsősorban a konyhában folyik. A fentiek alapján előrevetíthető három kérdéskör, amelyet – kissé más megközelítésben – saját kutatásaimban (Dúll 1998; 2002a; 2002b) is érintettem: – izgalmas kérdés, hogy az otthon térbeli elrendezése, a térhasználat és a pszichológiai kötődés hogyan integrálódik. Nézetem szerint nemcsak az otthon tereiben töltött idő jelezheti a helyiséghez való kötődést, hanem a helyiségekben végzett tevékenységek, illetve ezen tevékenységek másokkal való megosztása is. 1. Az ilyen kutatások alapján a lakás tereinek elrendezésére is javaslatokat tehetünk: például egy zárt konyha, amely csak érintőlegesen kapcsolódik a lakás többi részéhez (szemben egy nyitott, központi helyen levő konyhával) egészen más hatást idézhet elő az otthon használatában és a családtagok viszonyaiban. Stroyls (1995) például 61 nő részvételével egyhetes élménygyűjtési tanulmányt folytatott, miközben tanulmányozta a konyha elrendezését, az ott folytatott aktivitásokat, mások jelenlétét és az ottani munkamegosztást.Eredményei szerint a nők által a konyhában töltött idő egyenes arányban szignifikánsan összefüggött a konyha méretével, és a konyha nyitottabb, szociopetális elrendezése fokozta a társas interakciót (viszont nem feltétlenül fokozta a családi munkamegosztást). Flade (1995) részben ennek ellentmondó eredményekre jutott: vizsgálatában a konyhák áttervezését (méretnövelés és nyitottabbá tevés) követően a konyha kizárólagos házimunka–főzés funkciója kiegészült pihenéssel, gyerekfelügyelettel – vagyis minél nagyobb és nyitottabb a konyha, annál többféle aktivitást enged meg.Flade eredményei szerint a nagyobb és nyitottabb konyhákban két okból is valószínűbb a megosztott munka: egyrészt, mert a családtagok jobban látják egymást és ez segíti ezt; másrészt, a nagyobb konyhákat a családtagok jobban használják. 2. Bechtel (1970; 1989) nagyobb méretű környezetek (pl. környékek) empirikus vizsgálata során kidolgozta az ún. „viselkedési gyújtópont” (behavioral focal point) elképzelést. A viselkedési gyújtópontok (pl. egy bolt bejárata, egy kávézó belső tere, padok egy parkban) jellemzői, hogy tipikusan sokféle aktivitást foglalnak magukba, gyalog is megközelíthetők, lehetővé teszik a körülvevő és a belső tér vizuális áttekintését. Így a használók szabadon eldönthetik, hogy belépnek-e a térbe, és vállalják-e az esetleges társas interakciót. A leülési lehetőség miatt ezek a helyek többnyire lehetővé teszik az ételfelszolgálást és -fogyasztást is. Mindennek következményeként ezeken a helyeken az emberek önként és gyakran előfordulnak. Minthogy az otthont a napi rutinok, például a házimunka, az otthonteremtő és -fenntartó cselekvések hagyományos színhelyének tekintjük (pl. Tognoli–Horowitz 1982 – lásd alább részletesen), így javaslatom szerint a 105 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

„viselkedési gyújtópont”-elképzelést alkalmazni lehet a konyha otthoni környezetben elfoglalt státuszára is: egy nagy légterű, nyitott konyha, amely nagy vizuális hozzáférést biztosít befelé és kifelé, a többi helyiségre is, az otthon fenti értelemben vett viselkedési fókuszpontja lehet.

1.6. 7.6 Hétköznapi élet, hétköznapi cselekvések, rutinok: aktivitás, mozgás az otthonban Lawrence (1987) hangsúlyozza: ahhoz, hogy a lakásbelsők pszichológiáját megértsük, a hétköznapi tevékenységeket hasznos tanulmányozni. Ennél jóval korábban már Craik (1968) is kiemeli – más módszerek (pl. szimuláció, megfigyelők stb.) mellett – a mozgás szerepét a hétköznapi fizikai környezetek megértésében. Az előzőekben láttuk, hogy az otthonteremtéshez hozzátartozik, hogy kialakulnak bizonyos szokások a mindennapi túlélésre. Ezek a szokások részei lehetnek a családi vagy társadalmi interakció szertartásainak, mint például az üdvözlés vagy a búcsúzás, de ilyen lehet például a dolgok egyénileg kialakult végzésének módja 18 a konyhában, műhelyben vagy egyéb otthoni helyeken (Saile 1985; Green 2001). Említettem azt is, hogy a helyek – különösen az otthon – jelentésének kialakulása és fenntartása „hosszú időn át ismételt rituálék és aktivitások koreográfiája” révén valósul meg (Seamon 1979; 1983; Saile 1985). Az otthon „rituális megalapítása” ismételhető, ciklikus, mindennapi tevékenységeket jelent, például házépítés és -felújítás, otthoni rutinok (Mann 1980; Saile 1985). A jelen fejezet egyik fő célja, hogy az otthont mint szociofizikai környezeti rendszert annak mindennapi összetettségében ragadja meg. Ezért szemléletében ez a munka eltér a hagyományos pszichológiai leírásoktól, melyek ha egyáltalán foglalkoztak a pszichológia számára nem túl érdekes mindennapi aktivitásokkal, talán csak az automatizáció kapcsán tárgyalják azokat (Gärling–Garvill 1993). Ezek a leírások rendszerint úgy jelenítik meg a mindennapi világot, mint egyszerű, nem kreatív mindennapi rutinok összességét, amelyek nem mások, mint „otthoni trivialitások, láthatatlan és regisztrálatlan életrészek, amelyek leírása sokak szerint trivialitásokat eredményez, nem többet”(Hanson–Hanson 1993: 250.). A legtöbb mindennapi tevékenység nem követel kivitelezés közben aktív mentális energiabefektetést (Michelson 1985; 1992; 1994; Gärling 1992a; 1992b), emiatt a napi rutincselekvéseket gyakran mechanikus 19 és unalmas cselekvéseknek tekintik (Dúll 1990). Az alábbi összefoglaló célja, hogy rávilágítson a mindennapi élet és a benne folyó mindennapi aktivitások pszichológiai sokarcúságára és fontosságára, illetve hogy megindokolja, miért érdemes a hétköznapok összetettségében és ökológiailag valid helyzetekben kutatni az otthont, amely a mindennapi rutinok elsődleges közege. A mindennapi élet pszichológiai kutatása és leírása részben a fenomenológiai szociológiában gyökerezik (Husserl 1965/1993; Schütz 1984), amelynek tárgya a mindennapi élet interszubjektív jelentésvilága (Hernádi 1985; Perinbanayagam 1985). A fenomenológiáról számos tanulmány megjelent (a fenomenológiai helyfogalomról a pszichológiában lásd pl. Auburna–Barnes 2006), így e helyütt csak a számunkra fontosabb gondolatokra térek ki. Husserl szerint az ember alapállása a világban, illetve a világhoz az ún. természetes beállítódás: minden ember azt a térbeli-időbeli valóságot fogadja el létezőként, amiben él. 20 Az „életvilág” adott, de egyben – a közönséges mindennapi okoskodás által is – konstruált(Imhof 1985/1992). Mivel az így gondolkodó tudósok igyekeznek nem kiszakítani a megfigyelt társadalmi jelenségeket azok bensőséges, mindennapi kontextusából, a fenomenologikus szociológiának komoly módszertani nehézségekkel kell szembenéznie. A mindennapi élet vizsgálatában ugyanis szabály, hogy annak jelenségeit saját feltételei között, a maguk környezetében lehet vizsgálni, és csakis olyan megfigyelő és elemző módszerekkel lehet élni, amelyek megóvják a jelenségek integritását (Douglas 1984; Michelson 1992). Érdekes példa erre Ryave és Schenkein (1984) járásvizsgálata (vö. Böök 1993, aki a célirányos séta esetében, és mások, akik a mászás [Pijpers–Bakker 1993], illetve lépcsőn járás [Warren 1984; Eves et al. 2009] környezeti kényszereinek/affordanciáinak ökológiai elemzésekor némileg hasonló elképzelést fejtettek ki), pontosabban a „járásvégzés” fenoménjának elemzése: 7-8 perces videófelvételt készítettek egy járdáról, amit főleg diákok használtak. A film az órák közbeni rutinszerű vándorlások közben készült. Megfigyelték, hogy a diákok járás közben az „értelem eredményeként” tiszteletben tartották – azaz kikerülték – a „természetes határokat” (betonfal, parkoló autók, villanypóznák stb.). A szerzők szerint, ha ezeket nem tartanák tiszteletben, hanem például átmásznának rajtuk, akkor az „valami furcsát” jelentene. A járást mint „navigációs problémát” is kezelték. Megfigyelték ugyanis, hogy a járdán a zsúfoltság ellenére nem volt egyetlen összeütközés sem a rutinszerű járás közben: „az összeütközés elkerülése a járás kifejlettségének alapvető mutatója” (nem ütköznek se egymásba, se a természetes határokba), és ez „az egyének összehangolt munkájának eredménye” (i. m. 456–457.). Ez nem igényel tudatos erőfeszítést, mégis van egyfajta Vö. a házimunka „objektivizálódott” szabályai. Vö. a házimunka rutintermészete. Megjegyzendő, hogy néhányan az ünnepeket is ilyen formális rutinoknak tartják, amelyeknek lényegüket tekintve szokásszerűek és nem tudatosak (pl. Hernádi 1985). 20 Ez a szemlélet jellemzi a Garfinkel alapította etnometodológiai iskolát is. A mindennapi élet nem triviális, hiszen jelentése van. A mindennapi élet az emberi történelem mikrovetülete, ahol az emberek megvalósítják a cselekvésmintáikat, percepcióikat, azaz a „nagy” történelem itt fordul át kis „életvilágokba”. 18 19


„navigációs munka” jellege, mert a járásfolyamat kényszereit-lehetőségeit veszik figyelembe a járókelők: például a mi kultúránkban ki szokták kerülni az együtt haladókat, ami kényszerjellegű feltétel, mert az áthágásnak társadalmi konzekvenciái vannak (vö. Yamori 1998). A fent említett természetes határok pedig a járás lehetőségeit jelölik a mozgásösvények definiálásával. Ryave és Schenkein szerint ezzel a módszerrel bármely más mindennapi, „szürke” tevékenység is elemezhető. Egy másik korai érdekes és úttörő munka a néprajzból származik: Fél Edit (1952) részletesen elemzi a test technikáját (kevésbé kifejezően, ám a pszichológus számára talán kissé pontosabban: a gesztusokat), például a fejést, a kenderszövést vagy a szerszámfogás módját. A test technikája nem más, mint „azok a módok, ahogyan az ember a különböző társadalmakban, hagyományos módon él a testével, használja testét” (i. m. 408.). Fél szerint a népviseletet hordó matyóknál például speciális tartás és a járás figyelhető meg a nőknél, amit tulajdonképpen a viselet „kényszerít ki”– aprókat lépnek, és minden egyes mozdulatnál egy kicsit csavarnak a csípőn, hogy mozogjon a sokszoknya: „A kislány nehezen indul matyóba, de a matyó ruha löki az embert – ötéves korára már tud járni benne” (i. m. 409.). Akik beöltöztek városi ruhába (az „iparosba”), azoknál ez a mozgás nem folyhatott tovább, olyannyira, hogy sokan visszaöltöztek, mert nem tudtak igazodni a könnyű ruhához (ami a kitartóknak is 5-6 évet vett igénybe!). A matyó nők azonban beszámoltak arról, hogy tudják, az ő mozgásuk sose lesz teljesen városias. Fél Edit tanulmánya zárszavában megjegyzi: „A gesztusvizsgálatok természetszerűen ne csak a viselettel kapcsolatosan történjenek, hanem minden más téren […] Figyeljük és rögzítsük […] a fekvés, alvás, állás, ülés, guggolás, térdelés; a szülés, szoptatás; a halottkinyújtóztatás formáit; a járásét, futásét, úszásét, mászásét; a kézfogást, ölelést, csókot, kalaplevételt; a mosakodást, masszírozást, fésülködést, borotválkozást; az étkezést, ivást; a botok és különböző kézi eszközök tartását, a velük való bánást; figyeljünk továbbá az eszköz nélküli csakúgy, mint bármely eszköz segítségével történő minden munkamódra. Ide tartozik a fejés technikáján kezdve a burgonyahámozás technikája csakúgy, mint a kender nyövéséé, a fonásé; a marokszedésé, a pányva vetéséé, vagy a kapa fogásáé; a fazekas korongolásától a szabó-olló és tű kezeléséig mindaz, ami az emberi testtel, vagy annak egyes részeivel hagyományos módon végeztetik” (i. m. 410.). Niedermüller (1992) szerint a mindennapok úgy határozhatók meg, mint „rendszeresen ismétlődő, repetitív viselkedések halmaza, struktúrája”21 (i. m. 73.), amely rendkívül diffúz, nehezen megfogható kategória. Ennek az az oka, hogy a hétköznapi viselkedések – például az étkezés – maguk is nehezen megfogható tartalmúak, már csak azért is, mert ezeket a részcselekvéseket sokáig csak önmagukban vizsgálták, mégpedig pozitivista hagyományokkal, azaz csak a megfigyelhető tényekre szorítkozva. Elias (1978, idézi Niedermüller 1992) szerint a mindennapok világát és jelentését valamivel szemben értelmezhetjük: a mindennapok jelentik a rutinokat, a magánéletet, a munkanapokat, a tömegek, a nép életét – ez a természetes, spontán, reflektálatlan, tényleges élmények és gondolkodás területe, ezáltal a naiv, átgondolatlan és téves tapasztalatok, a tényleges, valódi tudat területe. Vagyis Elias szerint a mindennapok az élet egyik, az ünnepekkel és a nyilvános élettel élesen szemben álló területe: romantikus, konfliktusmentes, biztonságos szféra, ahová az egyén kényelmesen vissza tud húzódni, ha akar. Ez a „kulturálisan természetes, szimbolikusan »helyes« és közös életmód” (Horelli–Vepsä 1994: 205.), amelynek anyagi dimenziója az épített környezet, amely a rendet, az állandóságot jelenti, és így koordinálja a mindennapi rutinokat. Kollár (1995) szerint a hétköznapok az ünnepek kontrasztjai, „porszemek”, amelyek feladata az ünnepek előkészítése. Csepeli (1986) szerint a hétköznapi tudás funkciója „mindössze annyi, hogy az egyedi embert eligazítsa a napról napra adódó teendőiben, gondjaiban” (i. m. 93.). Ez a tudás azonban erősen kontextusfüggő, ezért ellentmondásos. Szecskő (1969/1987) szerint a mindennapi élet ökonómiára (gyorsaság és a legkisebb erőfeszítés elve) törekszik; ezek eszközei a megszokás, a szokások, a dinamikus sztereotípiák. A mindennapi gondolkodásnak van tehát egy „praktikus előnye: a már-már reflexszerű reagálás a köznapok konkrét helyzeteiben” (i. m. 165.). Gärling és Garvill (1993) rendszerezi a mindennapok és a mindennapi tevékenységek elméleteit. A nézetek első csoportját a nem pszichológiai magyarázatok adják – ilyenek például a humán geográfiai magyarázatok –, amelyek kétféle „mindennapi cselekvés”-meghatározással dolgoznak: (1) a mindennapi cselekvés az, amittipikusan csinálnak az emberek. Az ilyen aktivitások tulajdonképpen folyamatok, amelyek helyeket, személyeket, tárgyakat foglalnak magukba. Épp ezért az elvégzendő vizsgálatok célját ezek a nézetek abban jelölik meg, hogy azonosítani, osztályozni, mérni kell az aktivitások egységeit. Ilyenek a korábban már röviden érintett „time budget”-vizsgálatok (pl. Ahrentzen et al. 1989), Barker (1961/1981; 1968; 1987) „viselkedéskörnyezet”-kutatásai, illetve Gärling (1992a; 1992b; Gärling et al. 1989) vizsgálatai, amelyekben ún. reprezentatív viselkedéscsoportokat mértek fel, például ételkészítést, kertészkedést stb. – amelyeket fontosnak tartottak az élettel való elégedettség szempontjából. Ezeket viselkedési „egységeknek” tekintették, ami azt Vö. Losonczi (1977): az életmódnak négy fontos komponense van: (1) összetett életmegnyilvánulásokhoz kötötten vizsgálható; (2) az idekapcsolódó tevékenységek hierarchizáltak; (3) rendszeresek, ismétlődőek a tevékenységek; (4)az életkörülmények meghatározók ebben a tekintetben. 21


jelenti, hogy abban az értelemben saját tartalmuk van, hogy egy vagy több célhoz vezetnek (vagyis pl. nem részaktivitások). Az eredmények szerint az ilyen tevékenységek (gyakoriságuk stb.) többnyire bejósolhatók az alanyok preferenciáiból, a környezeti és pszichológiai kényszerekből, illetve a személyek által ezek fölött észlelt kontrollból. De nem minden ilyen akció esetében vannak előre formált intenciók, sok napi rutint (pl. a zuhanyozást vagy az egyéb tisztasági rutinokat) nem mediálnak szándékok: ezeknél nem fontos az azonnali hatékonyság elvárása vagy a hosszú távú konzekvenciák, inkább a szituációs kulcsingerek futtatják le őket. Ez az eredmény sok tekintetben egybevág Trafimow és Wyer (1993) eredményeivel, akik a köznapi események kognitív reprezentációjának kutatásakor azt kapták, hogy a mindennapi események, sőt a köztük levő idői-téri kapcsolatok is bejósolhatók egy előzetes, kulturálisan megosztott prototipikus tudás alapján (amilyen pl. Schank és Abelson sémája), míg a nem mindennapiak nem. A nem pszichológiai magyarázatok által adott másik definíció: (2) mindennapiak az olyan cselekvések, amelyek rutinok vagy megszokottak, előre egyeztettek, megtervezettek és impulzívek. Ide sorolhatjuk Hägerstrand (1970) „időföldrajz” (time geography) elképzelését. Eszerint a napi rutin nem más, mint egyéni tevékenységek és kombinációik, amelyek számára az idői-téri kontextus lehetőségeket és kényszereket teremt(lásd még Brail–Chapin 1973; Ruesch 1975; Hanson–Hanson 1993): például a nap 24 órából áll, a legtöbb viselkedési célpont térben rögzített, vannak nyitvatartási idők, és persze léteznek biológiai kényszerek is, amelyek az idő-tér közvetítésével hatnak (pl. mikor és hol kell/lehet enni, WC-re menni stb.). Hägerstrand szerint háromféle kényszer hat a mindennapi cselekvésekre: (a) tekintélykényszer: ez esetben külső tényezők fékezik a hozzáférést, például a munka- vagy nyitvatartási idő, a térhasználati szabályok, a nemi szerepek (pl. hol lehet egy nő egy adott időpontban); (b) képességkényszer: ez azt jelenti, hogy a képességek illeszkednek-e a kényszerekhez (oda tudok-e érni a postára a záróra előtt); és (c) szociális kényszer: ilyen például, hogy van-e elég és megfelelő ember a „csapatjátékhoz”, például: ott van-e az eladó a boltban és ért-e az árukhoz. Ezeket a kényszereket általánosítja és módosítja Hanson és Hanson (1993), amikor kifejti, hogy a mindennapi cselekvésmintázatok mögött további általános elvek (téri-idői korlátok) állnak: (1) a nap mindenki számára csak 24 órából áll; (2) senki sem lehet egyszerre több helyen; és (3) senki sem képes folyamatosan mozogni egyik helyről a másikra. Brail és Chapin (1973) korai munkájukban szintén kitérnek a rutinokhoz kapcsolódó kényszerek-választások viszonyára. A napi rutinok mint aktivitásmintázatok elengedhetetlenek az egyén számára ahhoz, hogy kielégítse alapvető, illetve kulturálisan meghatározott életszükségleteit a táplálékbeviteltől az otthonteremtésig. A szerzők aktivitáskontinuumot javasolnak, amelynek egyik végén a kötelező, a másikon pedig a választható vagy belátás szerinti aktivitások állnak. Ezek a személy számára megengedett választási szabadságban térnek el egymástól. Ebben a tekintetben a táplálékbevitel és az ételkészítés a „legkötelezőbb” aktivitások közé tartozik, mivel alapvető életfolyamatokkal állnak összefüggésben. A szerzők azt is megemlítik azonban, hogy néha nehezen különíthetők el egymástól a kötelező és választható cselekvések: például a háztartási cselekvések vagy az egyéb rutinok általában inkább kötelező jellegűek, de azzal, hogy néha kikapcsolnak a fárasztó „kreatív” munkából, némi választható jelleget is kapnak (Williams et al. 1980). VanEvery (1997) is megemlíti, hogy a házimunka szociológiájában is elválasztják a pihenést (kellemes, pl. játék) és a munkát (kellemetlen, gyereknevelés), pedig legalábbis kérdés, hogy a gyerek „kötelező” levitele a játszótérre munka-e vagy pihenés. Saját vizsgálataimban (Dúll 1998; 2002a; 2002b) sikerült igazolni, hogy a mindennapi aktivitások és különösen az ételkészítés otthoni kontextusa (ideértve az otthoni környezet tulajdonságait és az otthonhoz kötődést) megváltoztathatja, átszínezheti ezeknek a rutinizált akcióknak az egyszerű kötelező jellegét. Erre alább visszatérek. A mindennapi cselekvések második típusú elméletei Gärling és Garvill (1993) szerint a pszichológiai magyarázatok, amelyek további három alcsoportba sorolhatók: (A) motivációs elméletek (pl. Atkinson–Birch 1986): a mindennapi élet rutinjainak kialakításában a megerősítések és egyéb motivációs mechanizmusok fontosak, a tudatos döntés kevéssé vagy egyáltalán nem. A kutatás feladata eszerint, hogy azonosítsuk és jellemezzük a megerősítő aktivitás-alternatívákat és a környezeti kondíciókat. (B) Kognitív-motivációs teóriák, amelyek éppen a motivált döntésre, a választásra, a tervezésre, a viselkedés észlelt kontrolljára helyezik a hangsúlyt a mindennapi cselekvésekkel kapcsolatban (pl. Miller et al. 1960; és követőik). Sajnos, ezek a teóriák csak az egyszerű aktivitásokra igazak, és kevéssé tudják kezelni például a spontán cselekvéseket. (C) Kognitív teóriák: igazából ezek az elméletek foglalkoznak a rutinizációval; a mindennapi cselekvésekben a szokásnak, az automatikusan, reguláris alapon kiviteleződő készségnek tulajdonítanak nagy szerepet, és nem a döntésnek vagy az intencióknak. Logan (1988), valamint Ronis és munkatársai (1989) például átveszik a kognitív pszichológiából az automaticitás fogalmát és a készség-elképzeléseket (lásd pl. Legge–Barber 1976/1982; Magill 1983; Heuer–Keele 1997): szerintük a mindennapi cselekvésekre automatikus információfeldolgozás jellemző, ami gyors, erőfeszítés nélküli, sztereotip, tudatosan nem hozzáférhető. Az automatizmus hosszú, kiterjedt gyakorlás (memória!) után alakul ki egy változatlan környezetben.Saari (1992) szerint az ilyen rutinok egyben „kognitív térképek” is, amelyek nem fejlődnek ki, ha nincsen rendszeresség a környezetben (pl. a dolgok nincsenek állandó helyen) – random környezetben nincs rutin. Az ilyen környezetben semmi nincs kéznél, és mindent mindig keresni kell. Az efféle kognitív térképek generalizálódnak is: az emberek hajlamosak hasonló szituációkban hasonlóan viselkedni, például a rendezett környezet rendezett viselkedést hív elő, míg a


rendezetlen környezet rendezetlen (pl. kevésbé célorientált) aktivitásokat vált ki. Ezekkel az elméletekkel szemben épp az hozható fel kritikaként, hogy (1) nem tudják kezelni a cselekvések dinamikus hátterét, motivációját. Ilyen motivációs háttér pedig a mindennapi cselekvések hátterében is állhat, amint azt például az ún. cselekvési elvétések22 (action slips) is tanúsítják (Norman 1981; Heckhausen–Beckman 1990). (2) Eszerint a rutint szembe kell állítani a tudatos cselekvéssel – ami a mindennapi cselekvések célorientáltságát figyelembe véve nem állja meg a helyét. Arról nem is beszélve, hogy a rutinok nem teljesen merevek, bizonyos fokig (pl. éppen célváltozás miatt) rugalmasak is lehetnek. Ennek igazolására egyébként a szerzők éppen a háztartási munka mint rugalmas rutincselekvés példáját hozzák fel. A mindennapi rutinok legjellemzőbb helyszíne az otthoni környezet. Ebben a kontextusban – legalábbis az eddigi vizsgálatokban – a rutinok konkrét mechanizmusa kevésbé volt lényeges, sokkal inkább a rutinok jelentését vizsgálták. Az otthoni rutinaktivitások automatizált természete ezen a szinten biztosíthatja az otthonosság érzését (Seamon 1979) ennek összes pszichológiai előnyével: az „otthon vagyok” érzése épp ezekből az ismerős, különösebben nem fontosnak tartott cselekvésekből származhat. A szokások hozzájárulnak ahhoz, hogy irányításunk alatt érezzük a lakókörnyezetünket, és hozzájárulnak az otthonérzethez is (Tognoli– Horowitz 1982). A mindennapi tevékenységek szokásjellegét tanulmányozva Seamon (1979) úgy véli, hogy az otthonérzet a megszokott, biztosra vett tevékenységekből származik. A figyelemnek ezt a lanyhulását az otthonosság (at-homeness) érzése részének tartják. Otthon az embernek nem kell folyton arra gondolnia, hogy alkalmazkodás mintái a lakásban, állandósulnak is, olyannyira, hogy tudatos erőfeszítésre van szükség a megváltoztatásukhoz (Seamon 1983). Ilyennek tekinthetjük a vendégek üdvözlését, a napi ételkészítés és fogyasztás rendjét, a személyes higiéniai szokásokat (Browne 1980; Wolin–Bennett 1984/1992) és az elalvási rítusokat: Minden este menetrendszerű pontossággal zajlott Vanek úr lefekvés előtti szertartása. Elsősorban letette a kabátját. Azután a háta mögé dobta a nadrágtartó szárait, ásított, meghúzta a cipőzsinórját, majd így szólt: „Nézd csak! Szinte elfelejtettem!” És felhúzta az óráját. Utána a füléhez tette, onnan az ágyhoz készített székre és bólintott. Az óra mellé helyezte zsebkendőjét, csavarirónját és egyéb tárgyait. Most felállt és folytatta a vetkőzést. Levetett ruhadarabjával is így tett nap mint nap. Kabátját, mellényét a szék támlájára borította. Nadrágjának összeillesztette alsó felhajtását, állcsontjával mellkasára szorította, hat ujjal középen összecsíptette középen a négy vasalást, azután felemelte az állát, amitől a ruhadarab kétrét zuhant. Azt is a támlára helyezte. Ekkor – szintén menetrendszerű pontossággal – kihullott Vanek úr egyik kézelőgombja, vetkőzésének elsőszámú közellensége és gúnyos gördüléssel az ágy alá távozott. Vanek úr búsan megfogta az üres gomblyukakat, feje félkörben fel és alá cirkált a padló felett, majd ezt mondta: „No, most jól nézek ki…”. És körülbelül negyedórára elkallódott az ágyak alatt, amíg végre meglett a gomb. Most Vanek úr befeküdt a dunna alá, jól elhelyezkedett, lehunyta a szemét, azután nyomban kiszállt az ágyból és a következő megjegyzést tette: „Ez a bajuszkötő a sírba visz…”. Feltette a bajuszkötőt, ami egyben fültágító is volt, mivel két oldalt a zsinórja Vanek úr fülét negyvenöt fokos síkban feszítette a töve iránt merőlegesen. Most azután lefeküdt végre, visszavonhatatlanul, karjaival megveregette a dunyhát, kétszer csámcsogott is, és mert nézete szerint minden tökéletes rendben volt végre, e szókkal fejezte be misztikus szertartását: „Nna! és most tegyük el magunkat holnapra!” (Rejtő Jenő: Vanek úr Párizsban) Az otthon kontextusában a mindennapi rutinok nagyon is pozitív szerepet játszanak. A rutinok segítenek intimizálni a környezetet (Dúll 1998). Az intimizálás kétirányú folyamata 23 során a tárgyak/környezetek a sajátunkká (tehát az identitás részeivé) válnak, ugyanakkor azonban paradox módon mintegy ki is esnek a tudatos ráirányulás hatóköréből. A „Tárgyi környezet és pszichológia” c. fejezetben tárgyaltam, hogy a megszokott, ismerős szociofizikai környezetben rutinszerűen, oda sem figyelve mozgunk, aminek folyamatában a tárgyak kognitív értékvesztése (Moles 1971/1975) következik be: a tárgyak, a fizikai környezeti elemek egészen addig nincsenek a tudatos figyelem hatósugarában, amíg működésükben valamiféle zavar nem áll be, ami a figyelmünket újra a tárgyra irányítja. A fontos helyek, például az otthon, működésében bekövetkező változás vagy elvesztésük hasonló figyelmi ráirányulással, érzelmi „viharokkal”, gyásszal jár (Dixon–Durrheim 2004; Brown et al. 2005; Horvát et al. 2006). 24 A cselekvési elvétések rutincselekvések közben aktiválódó, oda csak részben vagy egyáltalán nem illő aktivitások, amelyek egy relatíve kisebb figyelemösszpontosítást kívánó, ismerős környezetben végzett, jól kialakult szokáscselekvés közben bukkannak fel, elsősorban akkor, ha közben egy ehhez kapcsolódó másik rutin („átfedő aktivitás”) is beindul. Ekkor a rutincselekvés fölötti nem tudatos kontrollt meg kell osztani, ami általában hibázással jár. Ezek a hibák a cselekvési elvétések, amelyek a klasszikus freudi elvétésekhez hasonlóan dinamikusan elemezhetők (Norman 1981; Heckhausen–Beckman 1990). 23 Lásd a „Tárgyi környezet és pszichológia”, valamint „A helyek és az én” c. fejezetet. 24 Lásd még a „Helyváltoztatás és helyveszteség” c. fejezetet. 22


1.7. 7.7 Helykötődés, otthonkötődés és rutinok A mindennapi helyhasználatban a rutincselekvések egyik fontos következménye, hogy megteremtik az otthonosság (at-homeness, Seamon 1979) érzését. Riley (1992) szerint ez az érzés, amely az „archetipikusan” fontos működések, például az alvás, az evés és az ezekhez kapcsolódó tevékenységek kapcsán alakul ki, evolúciós gyökerű, szorosan kapcsolódik a territorialitáshoz, annak egy humán változata. Az embereket az általuk használt helyekhez erős érzelmi szálak (konnotatív helyjelentés, helytulajdonlás, -kötődés és -identitás) fűzik, amelyek „generikus” érzelmek, az emberek mintegy „függnek” a városoktól, a hegyektől, a lakóhelyüktől vagy az otthonuktól (McAndrew 1993). Az ezzel kapcsolatos legtágabb fogalom a „generikus helyfüggőség” vagy helydependencia, amely lényege, hogy pusztán adott típusú környezet megléte vagy tulajdonságai miatt az adott hellyel az emberek függőségi viszonyba kerülnek. Számos kutatás igazolja például, hogy az emberek általában az épített környezettel szemben a természeti környezeteket kedvelik jobban (Kaplan–Kaplan 1989; Dúll–Dósa 2005), vagy eltérőek abban, hogy inkább a városi vagy a vidéki környezeteket (és életmódot) preferálják, de mindenképpen meghatározzák magukat a városi–vidéki dimenzió mentén.25 A helydependencia jellemzője tehát, hogy nem egy adott helyre vonatkozik, hanem sok helyen kielégülhet, ha a kedvelt környezeti jellemzők jelen vannak. Ezzel szemben a földrajzi helydependencia fogalma (Stokols–Shumaker 1981) egy adott konkrét városhoz, házhoz, helyhez való extrém kötődést jelöl: „Ahogy a hely megtelik szociális jelentéssel, a hely társas és fizikai komponensei között interdependencia alakul ki. Ezek a szociokulturális jelentések lesznek a »ragasztóanyagok«, amelyek [a használói] csoportokat adott helyhez kötik” (i. m. 396.). Bizonyos értelemben ennél szűkebb fogalom a helykötődés, illetve helyidentitás, amelyekközül a helyidentitás inkább szociokulturális természetű, és emiatt erősebb kapcsolatot mutat a helydependenciával, míg a helykötődésnek erősebb egyéni jelentése van, és a kutatók általában erősen hangsúlyozzák a jelenség etológiaievolúciós eredetét és jelentőségét (Shumaker–Taylor 1983).26 A humanisztikus földrajz klasszikusai, elsősorban Tuan (1974) és Relph (1976), majd Buttimer és Seamon (Seamon 1979; Buttimer 1980; 1983; Buttimer– Seamon 1980) kidolgozták „a földrajzi világ fenomenológiája” keretében a helykötődés fenomenológiai elméletét. Ebben kulcsszerepet tölt be a „hely” megkülönböztető szubjektív minősége más terekhez képest (Seamon 1983 – vö. a hely jelentéséről eddig írottakkal is), amiben elsődlegesek a helyekhez fűződő érzelmi szálak.27 Tuan (1974) a „topofília” fogalmával írja le az ember affektív kötődését az anyagi környezethez. Ezzel szemben áll a „topofóbia”, amely a stresszel teli helyekhez fűződő affektív szálakat jelenti. A helyhez való viszonyulás egy másik kontinuumát határozza meg a „helyérzék” (sense of place), szemben a „gyökerezettséggel” (rootedness), amelyek közül az előbbi egyfajta tudatos, de a hely és az egyén közötti távolságot magába foglaló reflektálási képesség az adott helyre, míg az utóbbi a helyre vonatkozó egyszerű és nem tudatos ismerősségélmény és helyhasználat. Seamon (1979) a helyhez fűződő érzelmi szálak kialakulásában a térbalett (space ballet) szerepét emeli ki, amely az élet repetitív, megszokott oldalát jelenti.28 Ezektől lesz a tér „megélt tér” (lived space) vagy „hely” (place), amelyre kialakul a helykötődés, azaz Seamon terminológiájával az otthonosság (at-homeness). Az otthonosság nem csak a lakóhely kapcsán alakul ki, de elsősorban az otthon vonatkozásában jön létre.

1.8. 7.8 Helyhez és otthonhoz kötődés: hogyan alakítják a szomszédok, és hogyan viszonyul mindez a költözéshez? 1.8.1. 7.8.1 Szomszédok és egyéb társas aktorok szerepe a fontos helyek jelentésében Ebben a kötetben az otthont szociofizikai környezetként, szociális ökológiai és tranzakcionális szemlélettel kezelem. Ez azt jelenti, hogy mind az otthon használatában, mind az otthonhoz való kognitív-érzelmi viszonyulásban jelentős szerepet kapnak a társak, akik az otthon belső terében elsősorban a család, majd kifelé haladva a látogatók, a szomszédok, a környék lakói stb. A szociális környezethez való viszonyulás kiemelkedően fontos a helyhez és így az otthonhoz kötődésben is (Rivlin 1982; Hunter 1987). Janowitz és Kasarda (1974, idézi Giuliani–Feldman 1993) például három elemet tart mértékadónak a közösségi attachment szempontjából: a valakihez tartozás érzését, a (közös) érdekeltséget az otthon környezetében és az elhagyással kapcsolatos érzelmet. A helyi közösségi hálózatban való részvételt és a baráti kapcsolatok fenntartását közbülső változónak, amíg az ott-tartózkodás időtartamát független változónak tartják. Ezzel ellentétben Riger és Lavrakas (1981) az attachment mértékeként a tartózkodás időtartamát 29 jelölik meg. Rivlin (1982; 1987) a társas Lásd „A helyek és az én” c. fejezet. Lásd a „Helykötődés”, valamint „A helyek és az én” c. fejezetet. 27 Lásd „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetet. 28 Vö. rutinok. 29 Vö. költözés – lásd később. 25 26


kötődéseket is – amelyeket a „személyeknek a környék, illetve a szomszédaik iránti elkötelezettsége”-ként határoz meg – a hely attachment-komponensei közé sorolja. Az elkötelezettség két formát ölthet: szociális bevonódás és szubjektív érzelmek, amelyek a környékkel (neighborhood) való elégedettséggel és a maradási/elhagyási vággyal mérhetők.30 A helykötődés általános fogalmához hasonlóan a környékhez való viszony tekintetében is számos kérdés vár még tisztázásra. Van azonban néhány szempont, amit mindenképpen elfogadhatunk a helyhez kötődés és a szomszédsági kapcsolatok viszonyára vonatkozóan. A hely lakói egészen másképp észlelik, használják környezetüket, különösen a fontos környezeteket, mint a csak többé-kevésbé bevonódott külső használók (Brower 1988; 1989). Sokszintű kommunikációjuk folyamata feltehetően meghatározó az egyéni helykötődésben. Ezt egészen tágan kell érteni, a közvetlen szomszédok viselkedésétől a szomszédok kicserélődésén keresztül (Goldfield 1987; van Vliet–Burgers 1987) egészen a hely közösségi elnevezéséig (gondoljunk csak arra, hogy kinek mit jelent egy „elit környéken” vagy a Dzsumbujban lakni – Ambrus 1988) vagy a használatára vonatkozó szociális normákig, értékekig (Goldfield 1987; Rivlin 1987). Az otthont vagy a más szempontból fontos környezeteket határoló övezetek használata is sarkalatos kérdés ebből a szempontból: az olyan másodlagos territóriumok, mint a járda vagy a közös parkoló, számos konfliktus forrásai lehetnek (Taylor 1982; Merry 1987), amelyek ismét csak befolyásolják a fontos helyhez való viszonyt. Ugyanez igaz a lakókörnyezeten belül is, gondoljunk csak az „egy fürdőszoba – két család” problémára, vagy arra, amit korábban említettem a zárt/nyitott konyhák és a családi élet viszonyával kapcsolatban. Minderre empirikus vizsgálatok is utalnak. Például egy Madrid egyik lakónegyedében elvégzett kérdőíves vizsgálat eredményei szerint a lakóhellyel való elégedettség legfőbb azok tényezői voltak, hogy a megkérdezettek mennyire kötődtek a környékhez, és milyen volt a kapcsolatuk a szomszédokkal (Amérigo–Aragonés 1990), és csak ezután következtek például a lakás jellemzői. Megjegyzendő, hogy ezt a vizsgálatot bérlakásokban végezték. Valószínűleg érvényesült tehát az, amire a bérlakások tárgyalásakor már utaltam: ezekben a lakásokban a tényleges tulajdonlás és az ezzel járó pszichológiai folyamatok hiánya miatt a szociális tényezők, például a hasonló státusz vagy a lakók „sorsközössége”, még fokozottabb szerepet kapnak az otthonhoz való viszony kialakításában. A család és az otthon kapcsolatának vizsgálataiban (Gärling–Gärling 1990; Prezza et al. 2005) pedig kimutatták, hogy abban az esetben, ha a szülők az otthont és a környéket is biztonságosnak észlelik, akkor a gyerekekre nézve is kisebb a kockázatészlelés. Ez megnöveli az otthon és a környék észlelt vonzerejét, ami többek között kisebb költözési szándékkal jár együtt.

1.8.2. 7.8.2 Költözés A fentiekből látható, hogy sokan a helyhez kötődés egyik legfontosabb viselkedéses mutatójának tartják a helyben maradást, illetve az el nem költözési szándékot (vö. Horvát et al. 2006). Ezzel szemben bizonyos társadalmakra (USA stb.) a megnövekedett lakóhelyi mobilitás jellemző, amit a 80-as évekig a környezetpszichológusok is társadalmi méretű elidegenedésként, gyökértelenségként értelmeztek. Ekkortájt azonban erős kétely ébredt a kutatókban: megkérdőjelezték, hogy a magas lakóhelyi mobilitás pszichológiailag ártalmas lenne, vagy akár közvetlen kapcsolatban volna a helyhez kötődéssel vagy annak hiányával. Felmerült, hogy a gyakori lakóhely-változtatás lehet, hogy a modern élet felgyorsult tempójához való igen hatékony alkalmazkodás. Például az Egyesült Államokban megvizsgált demográfiai tendenciák azt jelezték, hogy a „mobilis” amerikaiak döntő többsége önként változtat lakóhelyet, a költözésnek nincsenek negatív egészségügyi következményei és az átköltözőknek csak egy kis hányada – különösen a kényszernek, faji megkülönböztetésnek, illetve fizikai gyengeségnek kitett személyek – éli meg a költözés káros konzekvenciáit (Stokols et al. 1983). Számos kutatás született erről, például Stokols és munkatársai (Stokols–Shumaker 1981; Stokols et al. 1983) a mobilitás és az egészség kontextuális analízisét végezték el, mintegy kiegyensúlyozottabb nézőpontot keresve a költözés hatásait illetően. (A kontextuális elemzés azt jelenti, hogy az egészségügyi konzekvenciákat nemcsak a költözködés közvetlen körülményeinek függvényében vizsgálták, hanem az egyén lakóhelyi előtörténetének, jelenlegi élethelyzetének és jövőbeni törekvéseinek szélesebb kontextusába helyezve.) Mielőtt ezt a kutatást és konzekvenciáit bemutatnám, néhány újabb összefoglaló tanulmány alapján részletesebben kitérek a költözéssel járó feltételezett traumákra és negatív élményekre (lásd még Horvát et al. 2006). A költözéssel járó stresszhez számos fiziológiai tünetet (lásd Stokols et al. 1983), például koronária megbetegedéseket, a gyászreakcióval járó pszichoszomatikus tüneteket stb. társítottak a pszichológiai problémák mellett. Brown és Perkins (1992) utóbbiak közül a helyhez kötődés szétesését tartja a legfontosabbnak, amely minden olyan esemény bekövetkezésekor megtörténik, amely a fontos hely (pl. az otthon) pszichológiai integritását megzavarja, például betörések, természeti katasztrófák vagy költözés esetén. Az utóbbi esetben elsősorban az lehet traumatikus vagy legalábbis megterhelő – még kívánt költözés esetében is 30

Lásd még a „Helykötődés” c. fejezetet.


–, hogy lerombolódik a mindennapi rutinok sima lefolyása, ami csökkenti a biztonság- és kontrollérzetet, zavarja az identitást, kontrollt, tehát mindazt, amiben fontos a napi rutin. Részben ennek is tulajdonítható például a honvágy kialakulása (Eurelings-Bontekoe et al. 1996; Van Tilburg et al. 1997). Sokan hangsúlyozzák, hogy amikor az ember elköltözik – főleg egy másik kultúrába – újra kell alkotnia a mindennapi életét a folytonosság érdekében, ami nagyon lényeges az életben (Salvendy 1985; Pader 1994; Harris et al. 1995; és vö. Horvát et al. 2006).31 Ennek szolgálatában áll például a hasonlóan megvalósítható otthoni rutin, mondjuk az, hogy ugyanazokat az ételeket ugyanúgy készítik el. Kaliforniába költözött mexikóiak beszámoltak arról, hogy számukra az étel maga is egyfajta összeköttetést jelent az otthonnal (pl. rendszeresen készítenek otthoni módon tortillát), viszont az új ország ételeit (hamburger) is eszik, ezzel bizonyos kontextusban vállalva az új identitást (Pader 1994). Pader kiemeli az otthon materiális kultúrájának (felépítés, térhasználat, tevékenységek) szerepét abból a szempontból, hogy lehetővé teszi egyrészt a régi kultúra megtartását, másrészt az új társadalmi értékek enkulturációját. Ha a tér felépítése, a fizikai környezet (az új otthon téri, idői stb. viszonyai) nem felel meg a rutinizált cselekvéseknek, az – szó szerint és képletesen is – dezorientálja a lakót. Egy mexikói számára az USA-ban minden szinten éppen ezek a készségek esnek szét: Mexikóban például a konyha központi színhely a családi és a társas életben, amíg Amerikában egyáltalán nem. Más a territóriumok szerepe is, például az USAban a hálószoba tilos hely a vendég számára, Mexikóban szabadon bemehet a látogató. Ezek a másságok számos konfliktushoz vezethetnek, amelyek másodlagos traumatizáló hatással bírnak a környezetet használókra. Stokols és munkatársai (Stokols–Shumaker 1981; Stokols et al. 1983) következtetései szerint a gyakori költözés nem jár szükségszerűen negatív egészségi következményekkel. Érdekes módon inkább az alacsony mobilitás kapcsolódott össze alacsony lakóhely-választási lehetőséggel és az ehhez társuló stresszel. Azaz, mivel az alacsony mobilitású személyek nagyobb valószínűséggel maradnak hosszabb ideig a nem kívánatos helyzetben, a rossz lakóhelyi minőség káros hatása a közérzetre valószínűleg kifejezettebb ezen személyek esetében, mint a mobilisabb egyéneknél. Az olyan pszichológiai faktorok, mint például a költözés kívánatossága, illetve előreláthatósága, jelentős szerepet játszanak a mobilitás egészségre káros hatásainak tompításában. A szerzők kontextuális elemzésében a környezeti tapasztalat téri kontextusa azon összetett halmazra utalt (pl. otthon, munkahely, ingázási és felüdülési helyek), amelyek a személy napi, illetve heti rutinjait jelentik adott helyen és időben. A költözés hatásai nagyban összefüggtek a személynek ezen környezeti terek minőségéről, illetve kongruenciájáról alkotott elképzeléseivel, például hogy szerinte ezek milyen mértékben támogatják saját személyes céljait, tevékenységeit (Stokols 1981). Általában azok a lakóhely-változtatások gyakorolták a legtöbb káros hatást az egyén közérzetére, amelyek a fontos élettereken belül alacsony kongruenciaszinttel társulnak. A környezeti tapasztalat idői kontextusa magába foglalta a személy életének korábbi, jelenlegi és előrevetített eseményeit. Vizsgálatok tanulságai szerint az egyén az emlékezés és az anticipáció folyamatán keresztül szubjektív kapcsolatot képez jelenlegi, múlt- és jövőbeli helyzete között (folytonosság!). Azaz a lakóhelyváltoztatás káros vonatkozásai nemcsak a költözés előtti helyzet sajátos jellemzőitől függnek (pl. lakáskörülmények, szomszédok), hanem olyan faktoroktól is, mint például a személy előző lakhelyeihez való szubjektív kötődésének ereje, a személyes hajlam új környezet felderítésére és a kívánatos jövőbeni környezeti lehetőségek elérhetőségébe vetett hit. Ezen elméleti megfontolásokkal összhangban Stokols és munkatársai eredményei rámutattak, hogy a lakóhelyi mobilitás (vagy stabilitás) egészségi állapotra kifejtett kumulatív hatását a személy és a környezet egymáshoz való illeszkedésének (vagy nem illeszkedésének) aktuális szintje mediálja. Az illeszkedés hiánya esetén a lakóhely-változtatás fontos megküzdési stratégia lehet ezzel az inkongruenciával. Empirikus bizonyítékok is állnak rendelkezésre arról, hogy az ily módon választott új helyen az emberek képesek úgy (újra)kifejleszteni cselekvéseiket, hogy azok (újra)tükrözzék az intenzív és pozitív pszichológiai kötődéseiket a helyhez, esetleg annak ellenére, hogy hiányzik az „egész életemben itt fogok lakni” érzés a lakóban. Ez a „letelepedés-identitás” (Feldman 1990), amely egyfajta általánosan változó szelfhez kapcsolódó alakuló kötődési képességként is felfogható a gyakori költözőknél.

1.9. 7.9 Szintézis: a személy–környezet-összeillés és az otthon tranzakcionális megközelítése A költözéshez kapcsolódó pszichológiai mechanizmusok közül a fentiekben kulcsfontosságúnak találtuk a személy és a környezet egymáshoz illeszkedését, kongruenciáját. A környezetpszichológiai személy–környezetösszeillés (person-environment fit) elméletek (Proshansky et al. 1970b; Rapoport 1977; Kaplan 1983;Studer 1987; Wapner 1990; Wapner–Craig-Bay 1992) a mi szerteágazó témánk számára a fentieken túl is integrációs lehetőséggel szolgálnak.

31

Lásd még a „Helyváltoztatás és helyveszteség” c. fejezetet.


A személy–környezet-összeillés32 kérdését a környezetpszichológia valós környezetek felé irányuló orientációja vetette fel (Studer 1970). A személy–környezet-kongruencia röviden azt jelenti, hogy adott kontextus illeszkedik adott személy vagy csoport szükségleteihez. A kongruencia ökológiai-rendszerelméleti fogalom. Az ideális illeszkedés olyan környezetre vonatkozik, amely csökkenti a frusztrációkat, vagyis „tökéletes” és így meghatározza a „helyes” viselkedést(Michelson 1987), ami persze tovább tökéletesíti a helyet. Más vizsgálatok is alátámasztják, hogy a személy intraperszonális jólléte a szituációkon keresztül nagymértékben függ az ún. motivációs személy–környezet-egybeilléstől, amely a személy által preferált és a környezeti által lehetővé tett motivációs profilok közötti korrelációt jelenti (Brandstätter 1994). Ennek alapján bejósolható, hogyha valaki boldog/boldogtalan volt egy adott környezetben a múltban, akkor hasonló környezetben az érzelmi élménye dominálóan szintén pozitív vagy negatív lesz. Emmons és Diener (1986) kongruencia-modelljében hasonlót állít: minél jobb az összeillés a személy és a környezet között, annál kellemesebbek a viselkedéses kimenet következményei a személy számára, főleg a mindennapi környezetekben. (Megjegyzik, hogy az ilyen összeillést ökológiailag valid környezetekben lehet és kell vizsgálni.) Saját vizsgálataink (Dúll 1998; 2002a; 2002b) igazolták, hogy a lakó otthonteremtő viselkedésein, ezek közül is elsősorban az ételkészítésen keresztül kialakul a lakó–otthon-összeillés. A környezet-személy összeillést a személyes jólléttel való szoros összefüggése miatt sokan összekapcsolják a lakóhellyel való elégedettséggel (pl. Altman–Chemers 1980;Wandersman–Moos 1981; Weidemann–Anderson 1985), amely nem egyszerűen érzelem, hanem attitűd. Ebből következően integrálja az érzelmi, a kognitív és viselkedéses komponenst. Ebből talán csak a viselkedéses összetevő a meglepő. Érdemes arra gondolni, hogy például a lakás fenntartásához kapcsolódó viselkedések tükrözik a lakóhellyel való elégedettséget (Harris– Sachau 2005; Wells 2005).

1.10. 7.9.1 Az otthon tranzakcionális megközelítése A fejezetben tárgyalt számos téma és jelenség egységes elméleti keretbe foglalható Werner et al. (1985) tranzakcionális otthon-koncepciójában (9. ábra).

32

Lásd még „Az otthon környezetpszichológája” c. fejezetet.


1. ábra: Az otthon tranzakcionális modellje (Werner et al. 1985: 2.) A modell szerint az emberek három alapfolyamat-dimenzió mentén kapcsolódnak otthonukhoz: (1) társas szabályok és interakciók, (2) használat–felhasználás–megfelelés, (3) affordanciák. A társas szabályok és interakciók olyan dinamikus pszichológiai folyamatokat foglalnak magukba, mint a szociális és kulturális normák, az otthonhoz fűződő érzelmi és értékelő szálak, az otthonkötődés, valamint a kulturális szokások. Ezek meghatározzák egyrészt, hogy adott helyen és időpontban milyen viselkedésformák megfelelőek (például hol, mikor és hogyan lehet belépni egy otthonba, hol, hogyan és mikor lehet ott aludni, enni stb.), másrészt a bútorok és egyéb tárgyak elrendezését és használatát is. A szociális kapcsolatok téri folyamatokban is reprezentálódnak, mivel az emberek úgy használják otthonukat, hogy közben interakcióban vannak másokkal. Az otthon szimbolikusan azokat a múltbeli társas kapcsolatokat is megjeleníti, amelyek valaha ott zajlottak, úgy, hogy eközben tágabb kulturális értékeket képvisel. A használat–felhasználás–megfelelés jelenti mindazon cselekvéseket, folyamatokat, amelyek során az egyén jelentéssel ruházza fel otthonát (miközben önmaga is változik): megismerés, jelentésadás, ápolás, kontroll gyakorlása, helyhez kötődés, helyidentitás kifejlesztése, hatékonyság, birtoklás és tárgyhasználat. Az affordanciák az otthonnak mint helynek azokat a strukturális és egyéb sajátosságait jelölik, hogy milyen tevékenységek elvégzésére ad lehetőséget, „mit enged meg” a létfontosságú és egyszerűen „csak” személyes fontosságú hasznos aktivitások közül (személyes higiénia, alvás, főzés és evés) – mindez egyedülálló jelentést kölcsönöz az otthoni tárgyaknak és helyeknek. Mivel ez egy tranzakcionális koncepció, a szerzők mindezen folyamatokban erősen hangsúlyozzák az idő szerepét, ami egyrészt lineárisan, másrészt ciklikusan/spirálisan érvényesül az otthonban: az idő jelen van korlát, változás, történetiség, ritmus, kontinuitás, ciklusok, dinamika formájában. A lineáris idő dinamikus és változó, de folyamatos fejlődést jelent az ember–otthon kapcsolatra nézve: egyszerre alkalmazkodás az aktuális 114 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

körülményekhez és folyamatosság múlt, jelen és jövő között.33 Az otthonra vonatkozó ciklikus idő a rendszeres, ritmikusan ismétlődő eseményekre, pl. a rutinokra, vonatkozik. Mind a lineáris, mind a ciklikus idő több dimenzió (pl. hosszúság, sebesség stb.) mentén elemezhető (részletesen lásd Werner et al. 1985).

1.11. 7.10 Illetéktelen behatolás az elsődleges territóriumba: lakásbetörések A fenti összetett tranzakciós folyamatokból megérthető, hogy mennyire bonyolult folyamatba zavar be az otthon használatában bekövetkező bármiféle törés, pl. a lakásba való illetéktelen behatolás. A témában meglehetősen gazdag a spontán élménybeszámolós háttér, hiszen akinek a lakásába már törtek be, az tudja, hogy nagyon sokféle érzés kavarog ilyenkor az emberben. A betöréskor általában nagyon erős a lakók érzelmi reakciója, ami a vizsgálatok szerint a lakókörnyezetekhez fűződő érzelmi szálakból ered. Korosec-Serfaty és Bolitt (1986) azt találták, hogy az anyagi javak elvesztése fölötti negatív érzelmeknél általában erősebb az „áldozat vagyok” érzése, a sokk, valamiféle betegség- vagy beszennyezettségérzés. Egy viszonylag korai tanulmányban Waller és Okihiro (1978, idézi Brown–Harris 1989) arról számoltak be, hogy ezek az érzések generalizálódhatnak esetleg más helyekre, pl. a következő otthonra is vagy a rablás után bármikor előjöhetnek, ha például az egykori károsult egyedül van otthon. Egy másik leírás szerint a lakásbetörés utáni beszennyezettségérzés erősebb, ha károsodott a tulajdon (főleg, ha személyes tárgyak sérültek meg vagy tűntek el), és különösen erős ez az érzés akkor, ha a behatolók át is kutatták a lakást – mivel mindezek fokozzák a territóriumvesztés érzését (Brown– Harris 1989; vö. „Helyváltoztatás és helyveszteség” c. fejezet). Holahan (1986) összefoglalta azokat a munkákat, amelyek az egyértelmű territoriális jelzőingerekkel ellátott „védhető tér” koncepciója (Newman 1972) alapján magyarázzák a lakásbetöréseket, az ettől való félelmet, illetve ezek kiküszöbölési lehetőségeit. A kutatók ezen a területen elsősorban személyes vagy telefoninterjúkkal és/vagy helyszíni megfigyelésekkel dolgoznak. Szerintük az otthonnal kapcsolatos biztonságérzésben (azaz a „védhető tér érzésében”) három tényezőcsoport játszik szerepet: (1) a hely fizikai tulajdonságai (pl. mérete, gondozottsága), amelyek nem elhanyagolhatóak a biztonságérzés kialakulásában. Ezeknél azonban jóval jelentősebbek a (2) szociális tényezők (pl. a szomszédokkal való viszony). Legfontosabbnak azonban az (3) otthonnal kapcsolatos territoriális jelzések bizonyultak, pl. a határjelek (kerítés) vagy egyéb territoriális kulcsingerek (pl. telepített növényzet). A tanulmányok szerint a lakóterület megtervezésével befolyásolni lehet a territoriális kogníciót, és az egyértelműen jelzett territóriumok csökkentik a rablás valószínűségét. Azonban természetesen nem ilyen egyszerű a kérdés, mert valószínűleg bizonyos területeken, pl. a bűnözés terén nagyon fenyegetett helyeken, a fizikai territoriális jelek önmagukban kevéssé hatékonyak (Clark 1981; MacDonald– Gifford 1989), tehát a környezet megélésének a territorialitáson túlmutató pszichológiai kontextusa kikerülhetetlen. Ezzel kapcsolatban Normoyle és Lavrakas (1984, idézi Holahan 1986) kiemelik, hogy a lakók észlelt pozitív lakásterritorialitás-érzése jórészt attól függött, hogy maguk a lakástulajdonosok (az idézett vizsgálatban idősebb chicagó-i hölgyek, akikkel telefoninterjú készült) mennyire éreztek lakókörnyezetük felett személyes kontrollt, és ezzel összefüggően mennyire tartották bejósolhatónak a lakókörnyezetükben bekövetkező változásokat. Brown és Altman (1983) több száz olyan ház tulajdonságait elemezte, amelybe már betörtek, és ezeket összevetették olyan otthonok tulajdonságaival, amelyekbe közel hasonló idejű fennállásuk alatt nem törtek be. Azt találták, hogy azokra a házakra, amelyekbe már betörtek, az volt jellemző, hogy (1) vizuálisan félreeső helyen voltak, (2) nem utalt semmi aktuális vagy tartós emberi jelenlétre, ugyanakkor (3) „nyilvánosnak” hatottak, tehát ezekről a házakról hiányoztak a territoriális jelzések. Ezzel szemben azok házak, amelyekbe nem törtek be (1) valós és/vagy szimbolikus határokkal (pl. kerítések, falak, sövény) voltak körülvéve, tehát egyértelműek voltak a territóriumhatárok, és (2) folyamatos, illetve aktuális emberi jelenlétet bizonyító jelek voltak rajtuk, pl. szerepelt az ajtón a tulajdonos neve, autó parkolt a ház előtt, játékok hevertek a kertben, vagy működött a locsolóautomata. Ezenkívül (3) az ilyen házak jobban láthatók voltak, főleg (4) a közvetlen szomszédok által. (5) Esetleg (de ez nem volt jellemző) jól látható riasztó is volt a házon. Brown és Altman megfigyeléseiket úgy összegezték, hogy minél nagyobb mértékben ellátott egy lakóterület aktuális (pl. kerítés) vagy szimbolikus (pl. díszes postaláda vagy virágágyások) barrierekkel, annál erősebb az elsődleges territóriumként való azonosítása, és annál kisebb a valószínűsége a bűnös szándékú behatolásnak. Ezt Brown és Bentley (1993) is igazolta. Ezzel ugyanakkor szembeállítható MacDonald és Gifford (1989) korábban már idézett tanulmánya, amely szerint a gondozott és erősen perszonalizált házak vonzóbbak lehetnek a betörők számára, mert gazdagnak ítélik az ott lakókat (gondoljunk csak a korábbiakban tárgyalt összefüggésre a lakókörnyezet és a lakók tulajdonságainak megítélése között).

33

Vö. az ismerősség és kontinuitás szerepe az identitás megőrzésében, pl. Rowles (1983), Rubinstein (1989), Rubinstein–Parmelee (1992).


Az otthon olyannyira központi szerepet tölt be az életünkben, hogy a teljesség kedvéért mindenképpen utalnunk kell azokra a kutatásokra, amelyek más szempontból, a gyermekek, az öregek, a betegek és a hajléktalanok oldaláról világítanak rá az otthoni környezet fontosságára.

1.12. 7.11 Az otthon és a gyerekek Az otthon jelentőségét a gyermekek lelki egészségében és fejlődésében már a korábban idézett Bettelheim (1979/1988) is kiemeli az otthontervezés emberi dimenziója kapcsán: „…a gyerekek esetében az otthon hozza létre vagy pusztítja el a lelki egészséget. A gyermekek életszemléletét az otthoni tapasztalatok és az otthon történtek formálják” (i. m. 141.) A gyerekek számára azért fontos különösen az otthon, mert lehetővé teszi (1) a felhőtlen és biztonságos játékot és (2) a gyerek számára optimális személyes teret. A fizikai/épített környezeti kogníció fejlődését kutatva megállapították (pl. Biel 1982; Golledge 1991), hogy a kisiskolás gyerekek pontosabbak az egocentrikus becslésekben, ha az otthonukról van szó. Úgy tűnik tehát, hogy az otthon a kisgyerek számára egocentrikus referenciapont. A „rajzold le, hogy hol élsz” tág értelmű kérésre adott rajzokon még serdülők esetén is az otthon van a középpontban, vagyis az otthont sokáig egyfajta „tájékozódási horgonypontnak” tekinthetjük (Filipovitch et al. 1981). Ugyanakkor nemi különbségek is kimutathatóak voltak: az otthon központi helye a mentális reprezentációban erősebben jellemezte a lányokat, ugyanis ők pozitívabban és erősebben kötődtek az otthonukhoz, mint a fiúk. A gyermeket érő szélesen értelmezett környezeti hatásokból tehát kiemelkedik az otthon fizikai környezete, hiszen az 1–3 éves gyerek éber idejének 80–90%-át a fizikai környezettel (nem a társas környezettel!) való interakcióval tölti (White 1970). Szitó (1991) említi, hogy a gyerekek (és a felnőttek) „minősítik viselkedésükkel az adott építészeti teret” (i. m. 223.), vagyis a térhasználat minőségének és mennyiségének megfigyeléséből következtethetünk az ember (jelen esetben a gyerek) és a környezet kölcsönkapcsolatára. Saegert és Winkel (1990) több olyan tanulmányt is bemutatnak, amelyek szerint az otthon fizikai környezete hat a szülő-gyerek interakcióra is; pl. a csecsemők mászási viselkedését elemezve (pl. hogyan jut át a gyerek az otthoni környezeti akadályokon, és ebben mi a szerepe a szülőnek) kimutatták, hogy a szülő és a gyerek általában eltérően becsülik fel a környezeti veszélyeket és annak leküzdési lehetőségét. Így bonyolult környezeti és szociális interakciókon keresztül „tanulódik” az otthoni környezet, ami természetesen a más fizikai környezetekben való létezésnek is alapjává válik. Chawla (1992) áttekintette az otthoni fizikai környezet gyermekekre való hatását vizsgáló irodalmat. Következtetései: (1) az otthoni környezet változatossága, komplexitása és a fizikai gátak hiánya pozitívan korrelál a kognitív fejlődéssel. (2) Meg kell teremteni a gyerek számára az explorálás lehetőségét, pl. célszerű létrehozni egy gyereksarkot; (3) fontos, hogy a külső és a belső terek jól meg legyenek különböztetve és el legyenek különítve; (4) a magas otthoni zajszint gátolja az információfeldolgozást és visszaveti a nyelvfejlődést. Ha a zaj elkerülhetetlen, legalább egy-két helyiséget kell levédeni ellene. Musil (1971/1974) szerint a lakástervezésnél figyelembe kellene venni, hogy a lakás, illetve a lakóházcsoportok szerepe nemcsak az egyoldalú védelem, hanem a gyerek fejlődése szempontjából az lenne az ideális, ha a gyermek a „biztonság és a veszély egyensúlyát és kombinációját” (i. m. 246.) élhetné meg, tehát pl. a lakás/ház közvetlen környékén vagy az iskolába vezető út biztonságos legyen, míg a környék legyen olyan nagy, hogy egy nagyobb gyerek számára már bizonyos mértékű kihívást is jelentsen.

1.13. 7.12 Otthonok és öregek Fejezetünkben eddig többnyire az átlagos otthonokról beszéltünk. Vannak azonban embercsoportok, amelyek vagy speciális lakást igényelnek, pl. mert betegek vagy öregek, vagy csak ilyenhez jutnak hozzá, vagy különleges igényeik vannak. Itt most egyetlen kérdést érintünk, az idősek otthonait. Több tanulmány is kiemeli, hogy a lakóhely létfontosságú az időseknek, egyrészt a társas kapcsolatok lehetősége miatt, másrészt időskorban csökken a mozgékonyság, romlik a gyors élettempóhoz való alkalmazkodás képessége. Összefoglalóan: az idősek akciórádiusza, vagyis „a világ azon része, amelyet az egyén kész viselkedése szempontjából relevánsnak tekinteni” (Musil 1971/1974: 356.) némileg a kisgyermekével mutat hasonlóságot: egyre inkább beszűkül, eleinte a lakás előtti utcára, majd a ház környékére és végül magára a házra, tehát a „tér összezsugorodik”. A lakás, az otthon jelentősége tehát két oldalról is megnő: egyrészt kevésbé tudnak kimozdulni, másrészt sokat vannak otthon. Az, hogy egy társadalom öregjei milyen körülmények között laknak, sokat elárul az adott társadalom rájuk vonatkozó attitűdjeiről. Európában és többnyire az USA-ban is az öregek általában a régi, városközpontokban levő lakásokban laknak, amelyek többnyire rosszabbul felszereltek, viszont elég nagy mozgásteret biztosítanak, és érvényesülnek a belvárosi előnyök (itt elsősorban a közellátásra gondolok: boltok stb.). Gyakran érvényesül az „otthonlecsúszási mechanizmus” is, azaz a szanálásra kijelölt övezetekben is gyakran laknak öregek – pedig a 116 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

meggyengült testi-egészségi állapotuk miatt épp nekik lenne nagy szükségük a jobb otthoni fizikai-higiéniai feltételekre. Az otthonok fizikai feltételeinek természetesen alkalmazkodni kellene az időskorban megváltozott testi állapothoz. Szeretném azonban hangsúlyozni: az idős ember nem feltétlenül beteg, vagy önellátásra képtelen – célszerű lenne öregek számára speciális, ergonómiailag is megfelelő, az önálló életet megkönnyítő lakásokat építeni, ahol pl. süllyesztett a kád a fürdőszobában (a magas kádba való bemászás és a belőle való kijutás az egyik leggyakoribb baleseti forrás öregkorban), kevés a lépcső stb. Az idősek lakásainak fizikai feltételei mellett fontos kérdés (vagy legalábbis az volt a 70-es években), hogy az öregek hajlékai együtt, egymás mellett legyenek-e a fiatalokéval vagy célszerűbb lenne speciálisan az öregeket kiszolgáló lakóövezeteket létrehozni, pl. kerületek szerint. Az első ún. „összevegyítési elmélet” híve pl. Lewis Mumford (1986), aki szerint, ha elszigeteljük az öregeket a lakásaikba, és nem találkozhatnak fiatalabbakkal, akkor csak magukra fognak figyelni, vagyis pszichésen bezárulnak. Amiatt, hogy viszonylag halálközelben élnek, az öregedés üteme felgyorsulhat. A másik elmélet, amelynek többek között Musil is propagálója volt, azt hangoztatja, hogy az öregedés a társas interakcióktól való elszakadást is jelenti, ami nem jár együtt feltétlenül elégedetlenséggel. Talán létezik valamiféle köztes megoldás, hiszen az önállóság minél további megőrzése a lakóviselkedésben és az egyéb tevékenységekben nagyon fontos, ugyanakkor az öregek személyes, intim térszükséglete néhány kutatás szerint inkább a gyerekére hasonlít, tehát nem túl nagy (McAndrew 1993). Egy lehetséges alternatívát jelenthetnek az ún. co-housing (együttlakás) programok (Ambrose 1993), amelyekben az idős lakókkal folyamatosan együttműködve, közösen tervezik meg (sőt: valósítják meg!) a lakóegységeket a lehető legtöbb szempontot figyelembe véve (Rioux 2005; Oswalda et al. 2006; Cloutier-Fisher–Harvey 2009).34

1.14. 7.13 Otthonok tágabban: a „hazai pálya” előnye? Egy rövid, részben szociobiológiai kitekintés erejéig az otthon fogalmát most tágabban, általános territóriumként értelmezem. Az állandó territórium fontos előnyöket jelent az állatok számára: (1) a táplálékforrások itt állandónak tekinthetők; (2) minimalizálható az illetéktelen behatolókkal való küzdelem az „itt én vagyok a főnök” jelzésekkel; (3) a mégis bekövetkező esetleges harcokat kisebb sérüléssel lehet megúszni, ti. vissza lehet vonulni a territóriumra, (4) és kevésbé terjednek a betegségek is. Ezekkel mindössze egyetlen hátrány vagy befektetés áll szemben: a territórium védelme idő- és energiaigényes (McAndrew 1993). A mérleg tehát a territórium „hasznát” illetően az állatok esetében egyértelműen az előnyök oldalára billen. Emberek kapcsán is beszélhetünk ilyen tágabban értelmezett territóriumokról, pl. a hazai pálya előnyeiről, itt azonban a helyzet korántsem ennyire egyértelmű. A lakóhellyel mint hazai pályával kapcsolatban sok kutatás egyértelmű előnyöket mutatott ki: pl. kollégiumban lakó egyetemisták saját szobájukban nyugodtabbak voltak, sikeresebben oldottak meg feladatokat és inkább töltöttek be irányító szerepet a beszélgetésekben, mint idegen szobában – ez utóbbit még akkor is, ha egyébként semleges terepen interakciós helyzetekben általában alárendeltek voltak (pl. Conroy–Sundstrom 1977). McAndrew (1993) áttekintve a hazai pálya előnyeiről szóló szakirodalmat, megállapítja, hogy pl. sport- és versenyhelyzetben az „otthon levő” csapatok általában előnyben vannak, főleg a teremsportokban (pl. kosárlabda), de néhány egyéni sportra (pl. birkózás) is igaz ez. Ezt a hazai szurkolótábor jelenlétén kívül elsősorban a környezeti tényezők ismerősségével (familiar setting) magyarázzák (így érthetővé válik, hogy miért van nagyobb hazai előny a zárt, tehát jobban „megismerhető” terek, tehát pl. a teremsportok esetében). Ezenkívül azokban a sportokban van ilyen hatás elsősorban, amelyek maguk is territoriális sportok, abban az értelemben, hogy van az „ellenfél térfele” és van „saját térfél”, ahova az ellenfél „behatol” stb. Később a további kutatás eredményeképpen kiderült, hogy a környezeti tényezők ismerőssége általában tényleg facilitáló mozzanat a sportban, de számos befolyásoló tényező léphet fel, pl. ha túl erős a győzelemkényszer (mert például bajnokságban vesznek részt a csapatok), akkor a környezeti tényezők ismerőssége éppen a teljesítményt gyengítő tényezővé válhat. Egy lehetséges magyarázat lehet erre, hogy ebben az esetben a hazai csapat az ismert környezetben talán kevesebb kognitív erőfeszítést fejt ki és rutinból játszik (Goodman–McAndrew 1993; Charleston 2008).

1.15. 7.14 Otthontalanság, hajléktalanság Az otthon fogalmának tárgyalásakor feltétlenül érdemes kitérni az otthonnélküliség manapság sajnos nagyon időszerű problémájára is. Ebben a fejezetben mindössze egy-két utalás erejéig szeretnék bemutatni néhány olyan adatot, amely arra világít rá, hogy az otthon teljes hiánya milyen pszichológiai problémákat vet fel. A problémát a „Helyváltoztatás és helyveszteség” c. fejezetben részletesen kifejtem.

A Colors Magazine 43. számában részletesen bemutatják Leisure World-öt, a világ legnagyobb, kapukkal zárt nyugdíjas faluját (Kalifornia). 34


A hajléktalanná válás erős érzelmi, kontrollálhatatlan életesemény, ami (itt erre szeretném felhívni a figyelmet) önmagában is számos pszichológiai traumát okoz, pl. klasszikusnak tekinthető a poszttraumás stressz betegség 35 kialakulása. Az otthon elvesztésével a személyes szféra és az ezzel kapcsolatos territoriális viselkedés lehetősége is elvész – tehát a hajléktalan elveszti annak a lehetőségét is, hogy tárgyakat és helyeket magához tartozónak éljen meg – ez pedig nagymértékű identitásvesztéssel is jár. Erre utal Goodman et al. (1991) kijelentése, miszerint hajléktalannak lenni egyenlő a társadalmi nemlétezéssel. Az otthon hiányának pszichológiai hatásai mellett további patogén tényezőket jelentenek a hajléktalanság velejárói: egyebek mellett a szociális izoláció, a depresszió, a szegényes táplálkozás és a tisztálkodási lehetőségek hiánya.

1.16. 7.15 Otthon és egészség A fentiekben más vonatkozásban már összefüggésbe hoztuk a betegségeket, problémákat az otthonnal. Az utóbbi időben már – a környezetpszichológusokkal egyetértésben – az egészségpszichológusok is kiemelik a fizikai környezet szerepét a lelki, illetve a testi egészségben. A direkt környezeti hatások megnyilvánulhatnak pl. az ún. „beteg ház”-szindrómában (Sick Building Syndrome, Bauer et al. 1992; Ryan–Morrow 1992), amikor neurotoxikus megbetegedések és egyéb tünetek jöhetnek létre az épületekben használt anyagok (pl. ragasztóanyagok) vagy berendezések (pl. légkondicionáló) miatt. A környezetpszichológia szemszögéből érdekesebb közvetett egészségi hatásokat tárgyalja Stokols (1992), míg az egészségpszichológia oldaláról számos utalást találunk ugyanerre pl. Runyan (1985) tanulmányában. Winett (1985) kijelenti, hogy mindenféle viselkedés, így az egészség- és betegségviselkedés, „a szélesebb környezeti hatásokkal és kényszerekkel való kölcsönkapcsolatokon belül” érthető meg (i. m. 148.). Ennek az ún. ökoviselkedési megközelítésnek persze van szimbolikus szintje is, tehát pl. ilyen értelemben számít a manapság annyira jellemző „saját ház”-álom (dream of home ownership – vö. a korábban a családi házról írottakkal) azok számára, akiknek ez nem elérhető, betegítő tényező lehet. De természetesen konkrétan is értendő, pl. a diagnózis felállításakor és a gyógyító beavatkozáskor is egyaránt meg kell célozni a (beteg) egyént és környezetét is. Karoly (1985a) szerint az egészségviselkedés egyik fontos tényezője a változó környezeti feltételekhez és követelményekhez való alkalmazkodás, ami többek között a saját cselekvés és a fizikai környezeti feltételek közötti kölcsönhatás (azaz a „mit-hol-hogyan” kontextus) felett érzett kontrollban nyilvánul meg (vö. a korábbiakban többször is említett környezeti kontrollal). Ebben a kölcsönhatásban zavar állhat be az ember oldaláról, de a környezet „nem támogató jellege” is okozhat galibát. Ez utóbbin, azaz a nem támogató környezeten pl. azt értjük, hogy az általános, illetve valamely adott, konkrét emberi szükséglet kielégítését nem teszi lehetővé az adott környezet (vö. személy– környezet-összeillés). És már itt is vagyunk az otthonnál! Az otthoni lakókörnyezet ugyanis optimális esetben támogató, szupportív környezet (Stokols 1992). Az otthoni lakókörnyezetnek – azon túl, hogy a pszichológiai jóllét egyik tényezője –, akár még tünetcsökkentő, gyógyító, regeneráló szerepe is lehet: például „a fájdalom a munkahelyen elviselhetetlenebb, mint otthon” (Karoly 1985b: 476.). Néhányan megfordítják a problémát: pl. Kaplan (1985) az életminőség mérésében az egészség egyik tényezőjének tekinti a „valahol lakást” (housing) és az otthonfenntartást (home management). A lakással kapcsolatos problémákra a stresszforrások feltárásakor is rákérdeznek (pl. Sandler–Nerenz 1985). Itt csak utalni szeretnék arra, hogy manapság erősödnek azok a hangok, amelyek talán nemcsak gazdasági okok miatt sürgetik a kórházi kezelés lerövidítését és az otthoni gyógyító-gondozó szolgáltatások kiépítését, dicsérik az otthonszülést (Sagov et al. 1984), vagy a terhesség alatt az otthon tartózkodás előnyeit ecsetelik a hospitalizálással szemben (Kleiverda 1990).

1.17. 7.16 Összefoglalás A környezetpszichológiai kutatások szerint bizonyos környezettípusok kiemelt szerepet kapnak az életünkben. Ebben a fejezetben egy ilyen, érzelmileg és kognitív szempontból kiemelt jelentőségű épített-szociális környezetet, az otthont és a hozzá kapcsolódó otthonteremtési rítusokat, köztük is kiemelten az ételkészítést elemeztük környezetpszichológiai, szociális ökológiai szempontból. Az otthon rendkívül összetett szociális és fizikai hatásrendszert képvisel: nem egyszerűen csak földrajzi-fizikai-építészeti tér, hanem speciális (érzelmi, kognitív és viselkedési) jelentéssel bíró hely; elsődleges territórium, azon környezetek egyike, ahol a személy– környezet illeszkedés egyik legfontosabb formája, a lakó-otthon összeillés leginkább megvalósulhat. Ennek a speciális hatásrendszernek a megismerése elméleti szempontból is érdekes, de feltehetően gyakorlati jelentősége is van, például az otthon- és lakástervezés tekintetében. Az amúgy is transzdiszciplináris környezetpszichológiai 35

Lásd pl. Kulcsár (2005).


kutatásoknak ebben a vonatkozásban (is) erősen együtt kell működnie más tudományterületekkel, pl. a szociálpszichológiával, a személyiséglélektannal, az építészettel, a szociológiával, az etológiával vagy a politikai tudományokkal, illetve többek között olyan alkalmazott tudományokkal, területekkel, mint a környezet-, illetve a termékergonómia vagy a lakberendezés és az enteriőrdizájn.


10. fejezet 1. 8. A helyek és az én: gondolatok a helyidentitásról1 „Egyszer csak úgy döntesz, elhagyod a feleségedet meg a fiadat, elmégy otthonról, egyedül élsz, teljes önmegtartóztatásban, hogy ezzel kényszerítsd ki az úgynevezett szublimációt. Keresel egy lakást, odaköltözöl. De – ezt hangsúlyozom, s kérlek, te is vedd figyelembe – nem bútorozod be a lakást. Csak a legszükségesebbet szerzed be, ágyat, asztalt, egy fotelt, néhány széket. A lakás csupasz; és nem veszed észre, de hű tükre az életednek is, olyan, amilyent élni akarsz.” „(Alberto Moravia: ” „Én és Őkelme” „)” A pszichológiában egyre markánsabban teret nyernek azok a koncepciók, amelyek eddig elsősorban intrapszichikusnak tartott jelenségek belső és külső kontextualitását hangsúlyozzák. Ezekben az elképzelésekben a kontextus, a szituáció vagy az esemény fogalmába gyakran mintegy automatikusan „beleértik” a fizikai környezetet mint fontos kontextuális elemet. A környezetpszichológiai teóriákon kívül azonban kevés az olyan elmélet, amely explicit módon tárgyalja a fizikai környezet szerepét az egyes pszichológiai működésekben, például az identitás kialakulásában és fenntartásában. Pedig Piaget, Gibson, Bronfenbrenner és mások munkáiból tudjuk, hogy a fizikai környezet sok esetben közvetlen hatást gyakorol az észlelés, a gondolkodás, a kreativitás vagy a személyiség fejlődésére, és fontos közeg a társas életben is. Ma a környezetpszichológusok egyértelműen összekapcsolják a személyes és társas identitás meghatározásának és fenntartásának folyamatát a téri folyamatokkal (Little 1987; Bonnes–Secchiaroli 1995; Twigger-Ross–Uzzell 1996; Lipman 2006). Egész életünk során törekszünk saját magunk és fizikai-szociális környezetünkkel való viszonyunk folytonosságának fenntartására. A pszichológiában hagyományosan a fizikai környezettel való kapcsolatunkat úgy szokás meghatározni, hogy a környezet „a viselkedés kontextusa”, vagyis szerepe, hogy cselekvéseinket passzívan mintegy mederben tartja: serkent vagy gátol bizonyos viselkedéseket. Az ebben a fejezetben bemutatásra kerülő környezetpszichológiai helyidentitás-koncepció szerint az „élettelen” fizikai környezet szerepe aktívabb az életünkben: azonosságtudatunk, szelférzésünk, azaz személyiségünk szerves részévé válik. Életünk kedves helyei az ismerősség-, a kontroll- és az odatartozás-érzés révén biztosítják számunkra a túlélésben nélkülözhetetlen környezeti szelfreguláció lehetőségét (Silbereisen et al. 1986; Korpela 1989; 1992; Korpela et al. 2001; 2002; Dúll et al. 2009). Messzemenően egyetértve azzal, hogy minden fizikai környezet egyben szociális is és fordítva (Ittelson et al. 1974), ebben a fejezetben a fizikai környezettel való interakció szerepét emelem ki és hangsúlyozom az identitás kialakulásában, fenntartásában és kommunikálásában.

1.1. 8.1 A szelf környezetpszichológiai megközelítésének előzményei Általánosságban, a szelfelméletek2 szerint a szelf érzése annak a korai tanulásnak az eredménye, amelynek során megtanuljuk megkülönböztetni magunkat másoktól minden perceptuális modalitásban és később verbálisan is. Az az állítás, hogy „Ez itt a papa”, megkülönbözteti a gyereket a papától. Amikor a gyerek a papára utal, akkor nemcsak a másik személyt azonosítja, hanem egyúttal a saját maga viszonyát is definiálta ahhoz a másik személyhez. A többiek fontossága tehát nem egyszerűen a szelftől való megkülönböztethetőségükben van. Lényegesebb ebből a szempontból, hogy mindegyik „másik személy”-nek megvan a maga kapcsolata, viszonya a szelffel. A szelf tehát lényegét tekintve szociális (a legismertebb szerzőkre utalva: Mead 1934/1973; Goffman 1959; Wallon 1971; Erikson 1968/1991). Az énnel vagy az identitással kapcsolatos pszichológiai elméletekben a fizikai környezeti tényezők szerepe kevésbé explicit. Ugyanakkor az a gondolat, hogy a tárgyi-környezeti tényezők inherens részei az én kialakulási folyamatának, többé-kevésbé kifejtett formában több pszichológiai gondolatrendszerben is felbukkant. Ennek szemléltetésére alább mindössze két önkényesen kiválasztott példát idézek. (A személyiség és a környezet kapcsolatának kutatását részletesen áttekinti pl. Little 1987). Egy korai példa William James elképzelése, aki tárgyalja a fizikai környezet és az én viszonyát (magyarul lásd Greenwald–Pratkanis 1984/1992). James szerint az én egyik része az észlelés tárgyát képező ún. empirikus én. Ennek egyik fontos alstruktúrája – a szociális és a spirituális én mellett – a materiális én, amelynek kognitív A fejezet a következő tanulmány átdolgozott változata: Dúll Andrea (1996): A helyidentitásról.Magyar Pszichológiai Szemle, (36) 4–6: 363–391. 2 Lásd pl. Carver–Scheier (2004/2006). 1


komponense az ember testén túl a ruházatot, a családot, az otthont és a birtokolt tárgyakat jelenti, affektív komponense a mindezekhez való érzelmi viszonyulásnak (pl. a félelem a tulajdon elvesztésétől) felel meg, míg a konatív komponenst a testi vágyakon túl a birtoklás, díszítés, a „valamit létrehozni” vágya és az otthon szeretete képezi. Más gondolatkörben is találunk példát a fizikai környezet szerepének hangsúlyozására az identitás meghatározásában. A „Tárgyi környezet és pszichológia” c. fejezetben utaltam rá, hogy pszichoanalitikus szerzők szóhasználatában például mind a „környezet”, mind a „tárgy” fogalom jelentése elsősorban humán színezetű (pl. Ferenczi 1913/1982; Bálint 1932/1990), néhány kivétellel: Searles (1960, idézi Chawla 1992) és Bálint (1959/1997) például kiemelte a nem-humán környezet normál és patológiás fejlődésben betöltött szerepét. Elképzelése szerint a fizikai környezetnek egészséges esetben ugyanúgy stresszcsökkentő, biztonságos bázis szerepe van, mint az emberi kapcsolatoknak, sőt a rossz társas kapcsolatot akár kompenzálhatja is a fizikai környezet. Ennek mechanizmusa, hogy az ember tudattalanul azonosul az őt körülvevő fizikai környezettel, ami egészséges esetben szervesen hozzájárul a személyes identitás érzéséhez. Pszichotikus állapotokban ez az azonosulás az élettelen környezettel teljes fúzióba, szimbiotikus identitásba mehet át. 3

1.2. 8.2 A személy–környezet kapcsolat néhány elméleti megközelítése A személy és a környezet kapcsolatának pszichológiai elméletei elhelyezhetők egy kontinuumon, amelynek egyik végpontját a szigorú környezeti determinizmus vagy environmentalizmus, másik végpontját az emberi személyiség-, akarati stb. tényezők határozzák meg (pl. Valentine 1982/1988). A környezetpszichológiában a személyiség és a környezet kapcsolatának kutatása az utóbbi szemlélettel indult: eleinte a környezet felé irányuló egyéni diszpozíciók feltárásának igénye volt a jellemző. A korai környezetpszichológiai személyiségelképzelések szerint a személyiség belső faktorok vagy vonások (traits) sorozata, amelyek meghatározzák a külvilággal való kapcsolatot. Ezen elképzelések általános elméleti előfeltevése az volt, hogy ha kellőképpen ismerjük a személyiséget, megbízható előrejelzést adhatunk a személy környezeti viselkedéséről. Például ebben a szellemben született Craik (1966) elmélete a természetkedvelő „naturalistákról” és az épített környezet működtetőiről, az „operátorokról”, vagy Little (1976) tárgyi vs. személyi orientáció elképzelése. A személy és a környezet viszonyának ilyen szigorúan „személyiségelvű megközelítéseit” (Little 1987) elsősorban Brunswik (1956) percepcióelméletének hatására kritikailag felülvizsgálták. A pszichológiában ezen elmélet nyomán kezdték a viselkedést kevésbé intraindividuális lehorgonyzottságúnak tekinteni, és a figyelem a kontextusra terelődött a környezet–személy viszonylat tekintetében. Ennek egyik legradikálisabb képviselője volt a korai időben Mischel (1968), aki felvázolt egy interaktív megközelítést a környezet és a viselkedés között, és így a figyelmet az individuális stabilitásról (amelyeket hagyományosan a belső vonásoknak tulajdonítanak) a szituációs, azaz kontextusfaktorokra irányította. A szemlélet ettől kezdve tehát eltolódott a „stabil személyiségtényezők” felől a kontextualitás irányába – annak elismerésével persze, hogy a tanult „személyes alkalmazkodási készség” (personal adaptability) a környezet fizikai és szociális jellemzőihez nem elhanyagolható szerepet játszik. A fizikai környezet azonban a modernebb, „kontextuális identitás”vizsgálatokban és -leírásokban (pl. Banaji–Prentice 1994; Oysterman et al. 1995; Jackson et al. 1996) sem kapott explicit hangsúlyt. A legtöbb elmélet szerint a gyerek a fejlődése során különíti el az énjét a külvilágtól. Ezzel szemben például Neisser (1988a/1992) ökológiai irányultságú teóriája – amelyben erősen támaszkodik Gibson (1979) ökológiai észleléselméletére – szerint az énre és a környezetre vonatkozóan bizonyos tudás veleszületett vagy legalábbis nagyon hamar kifejlődik. Elmélete szerint a szelfrendszer aspektusai öt eltérő szelfről szóló tudáson alapulnak. Az ökológiai szelf koncepciója közvetlenül Gibson (1979), kötetünkben már sokat emlegetett, ökológiai észleléselméletén alapul. Az ökológiai én a személy fizikai perspektívája a világról: ahogyan az ént a világra vonatkoztatva közvetlenül észleli. Ez azt jelenti, hogy az egyén bír egyfajta szelférzéssel, amely abból származik, hogy önmaga van a vizuális mező központjában. Ez nem feltétlenül esik egybe a testtel. Neisser korábban már idézett példája szerint amikor valaki megérinti a vállamat, akkor csak a rajtam levő ruhához nyúl, mégis úgy élem meg, hogy „hozzám ér”. Vagyis a cselekvési vagy egyéb kontroll alá vont tárgyak az ökológiai én részévé válnak: „A sarkon állok” – mondja az autós az utcán parkoló autójának helyét megjelölve. A szintén közvetlenül felfogott interperszonális szelf arra a fajspecifikus viselkedésre vonatkozik, ahogyan az emberek társaikhoz viszonyulnak és kommunikálnak velük. Ez a két szelftudás Neisser szerint veleszületett vagy a 3

Vö. Bálint Mihály (1959/1997): oknofília/filobatizmus.


születés után nagyon hamar kialakul – ezek adják a közvetlenül megtapasztalható, jelenvaló szelf alapját. A kiterjesztett szelf akkor jelenik meg (2–4 év között), amikor a gyerekek mutatják már annak jeleit, hogy emlékeznek a múltra önéletrajzi emlékek, sematikus vagy forgatókönyvi cselekvések formájában. A szelf kiterjesztése arra vonatkozik, hogy egyre inkább bevonódnak ebbe a struktúrába és a róla való emlékekbe a társas viszonyok is. Neisser hangsúlyozza, hogy éppen ez a memória egyik legfontosabb funkciója: lehetővé teszi a személyközi viszonyok állandóvá tételét, és így erősíti az emberi csoportok koherenciáját. A személyes szelf akkor fejlődik ki, amikor a gyerek megtanulja felismerni, hogy bizonyos tapasztalatok csakis őrá jellemzőek, és ezekhez csakis ő fér hozzá, vagyis nem teljesen oszthatók meg másokkal (pl. fájdalom, álmok) és nem is verbalizálhatók egykönnyen. Végül a fogalmi (konceptuális) szelf az emberi természettel és a psziché működésével kapcsolatos általános és kultúraspecifikus tudást jelenti. Neisserhez hasonlóan mások is hangsúlyozzák, hogy szelf nem egységes, hanem több alstruktúrából épül fel. Ez a szemlélet a szelfet és így a szelfidentitást is inkább időben-térben változó struktúraként írja le, amelyek nemcsak kialakulásuk idején, hanem az egész életciklus minden jelentősebb vagy kritikusabb fázisában a helyzetnek megfelelően módosulnak. Markus és Nurius (1986) felosztása szerint létezik „szelf, aki most vagyok”, „szelfek, akik lehettem volna” vagy „szelfek, akik lehetnék” – vagyis a szelf idői vonatkozásban a múlttól a jelenen át a jövőig ível. Frable (1997) „többszörös identitás”-koncepciójában egyaránt szerepet kap a nemi (gender), a szexuális (sexual), az osztály- és a faji-etnikai identitás. Ahol ezekben a munkákban egyáltalán szerepel a fizikai környezet szerepére való utalás, ott elsősorban úgy van szó a tárgyakról vagy a környezeti elemekről, mint az identitás szimbólumairól (pl. Erős 1995). A környezetpszichológiában kezdettől alapelv, hogy a fizikai környezet az identitásban ennél erőteljesebb és aktívabb szerepet játszik (Greenbaum– Greenbaum 1981; Rowles 1983; Rivlin 1987; Sadalla et al. 1987; Chokor 1988; Hummon 1989; Feldman 1990). Ennek egyik lehetséges közege az emlékezet, még pontosabban az önéletrajzi emlékezet.

1.3. 8.3 Helyek, helyidentitás és önéletrajzi emlékezet A szelf és az önéletrajzi emlékezet egyik lehetséges kapcsolata épp az, hogy az önéletrajzi emlékezet szelfszabályozó és énmeghatározó szerepű. A múltbeli események, amelyeket a személy emlékeiben őriz, segítenek hozzájárulni a szelf fenntartásához. A kutatók szerint az önéletrajzi emlékezetnek épp ez a szelfrelevanciája az, ami megkülönbözteti a hagyományos laboratóriumi közegben tanulmányozott memóriajelenségektől (pl. Barsalou 1988; Brewer 1988a; Fitzgerald 1992). Az eseményekről őrzött emlék egyik komponense – a szereplők, az idő, a cselekvés és a gondolatok mellett – a helyszín és a tárgyak. Azzal kapcsolatban azonban, hogy a saját életünk eseményeinek helyszíneire mennyire jól emlékezünk, nem egyértelműek az eredmények. Például Brown és Kulik (1988, idézi Kónya–Törő 1992) az eseményekben szereplő személyek külső megjelenésére és a tárgyi környezetre vonatkozó emlékezés szinte teljes hiányát tapasztalták. Ezzel egybecseng Jacoby és Brooks (1984) véleménye. Szerintük a személyek leginkább azt felejtik el, hogy hol és mikor történtek az események. Ezzel szemben Cooper Marcus (1978; 1992) szerint a gyermekkori emlékekben központi jelentőségűek a helyek, mégpedig főleg az érzelmileg jelentős környezetek, például a gyermekkori kuckók, búvóhelyek (Sebba 1991), vagy épp (akár felnőttkorban is) a traumák, szenvedések színterei (Devine-Wright–Lyons 1997; Trigg 2009). Brewer (1988a; 1988b) azt találta, hogy a helyre való emlékezés áll ellen leginkább a felejtésnek. Ugyanakkor azt is kijelenti, hogy az emlékezés ökológiai elemzésekor elemezni kell a megtapasztalt környezet hatását, mert eredményei szerint az adott cselekvés jó kulcsingerként szolgálhat a cselekvés helyszínének felidézéséhez, de a helyszín nem mindig segít felidézni a cselekvést. Neisser (1988b; 1988c) szerint viszont a világban zajló eseményeket és az ezekről szóló emlékeket természetes módon a helyek szervezik össze. A téri memória és tudás (pl. útmegtalálás) 4 kiemelkedően fontos és fejlett az embernél – ezért a téri tudás hátterében feltehetően önálló emlékezeti rendszer áll (vö. Allen 2004). A téri memória annyira jó lehet, hogy egyéb, nem-téri anyag felidézésében is segíthet. Ezzel az utóbbi állítást saját korábbi vizsgálataink is támogatják. Kutatásainkban ugyanis azt találtuk, hogy összetett, jelentésteli vizuális anyag felidézése (Dúll–Gavallér 1986), illetve felismerése (Dúll 1990) során a személyek elsősorban a tárgyi-környezeti mozzanatokra támaszkodtak. Csikszentmihalyi és Rochberg-Halton (1981) munkájukban leírják, hogy idős, enyhén demens emberek saját lakásukban még képesek voltak önellátásra, mivel a környezet és az ismerős tárgyak mintegy vezérfonalként szolgáltak a napi tevékenység számára. Ha azonban a környezet megváltozott (pl. el kellett költözniük), akkor elbizonytalanodtak és lassan képtelenné váltak az önálló életvezetésre, mivel hiányoztak a napi rutinban fontos környezeti-tárgyi emlékeztetők, kulcsingerek. A hasonló tapasztalatokon alapuló tervezés és környezetkialakítás ma már jól használható lenne az idősotthonokban (pl. Day–Cohen 2000).

4

Lásd a „Környezet és alkalmazkodás” c. fejezetet.


Valami hasonlót egyébként enyhébb mértékben mindenki átél idegen környezetben. Gondoljunk csak arra, hogy milyen kellemetlen kulturális sokkélményeink lehetnek, ha akár csak egyetlen éjszakát is egy otthonunkra egyáltalán nem emlékeztető, például szállodai környezetben kell eltöltenünk egy számunkra teljesen idegen kultúrában. Hosszú, kellemetlen perceket tölthetünk el, mire rájövünk, hogy hol a villanykapcsoló, hogyan nyitható a vízcsap, vagy hogy kell lehúzni WC-t. Többek között Csikszentmihalyi és Rochberg-Halton (1981) fent említett tanulmányára hivatkozva jelenti ki Hirst és Manier (1995), hogy az emberek a külvilág tárgyait, helyeit használják emlékezetük megtámogatására. Nem egyszerűen a mnemotechnikából közismert „helyek módszeré”-ről van azonban szó, hanem a szerzők felfogásában az emlékezés tulajdonképpen „egy (nem feltétlenül tudatos) interakciómintázat a környezettel”. Eszerint „az emlékek nem egyszerű reprezentációk a fejben”, hanem elválaszthatatlanok „a tartalomtól, a kontextustól, a környezettől és a szociális közegtől. Ha megváltoztatod egy személy környezetét, az emlékezetét is megváltoztatod” (i. m. 108.).

1.4. 8.4 Szelfidentitás és környezet: helyidentitás A szelfrendszer egyik alstruktúrája a szelfidentitás, vagyis az én-azonosság. Egy fizikai környezetet is számításba vevő szociálpszichológiai definíció szerint „a szelfidentitás a személy(ek) vagy a csoport kognitív, pszichológiai és érzelmi meghatározása önmagáról mint létezőről. Magába foglalja a személy tudását saját határairól, hogy hol kezdődik és hol végződik ő, a fizikai világ mely aspektusai részei önmagának, és melyek tartoznak másokhoz. Tudás a korlátokról és a képességekről, erősségekről és gyengeségekről, érzelmekről és kogníciókról, hitekről és hitetlenségekről. Továbbá, a szelfidentitásnak van egy erős értékelő (pozitív vagy negatív) összetevője: mennyire vagyok értékes a magam és mások számára és miért?” (Altman 1975: 49.) A 80-as évektől kezdve a kezdetben fizikai környezeti hangsúlyú környezetpszichológia érdeklődése megnövekedett az egyén és a fizikai-szociális környezet kapcsolatának összetett, kognitív, affektív és motivációs természete iránt (Bonnes–Secchiaroli 1995). A személyiség szociális ökológiai megközelítései (pl. Stokols–Shumaker 1981; Little 1987) ebbe a trendbe illeszkednek. A személyiség és a helyek kölcsönhatására vonatkozóan sokakat foglalkoztató, klasszikus problematika a környezetpszichológiában, hogy létezik-e „környezeti személyiség”, vannak-e környezeti személyiségtulajdonságok. Egyfajta válasz erre a kérdésre, hogy az ilyen tranzakcionális konstruktumok mérhetők (pl. McKechnie 1977). Mivel azonban úgy tűnik, a környezetpszichológia szerte a világon (és nálunk is) általában éppen a saját transzdiszciplináris léte megformálása felé halad, 5 és ebben csak az egyik alkotórész a pszichológia, így annak ellenére, hogy ezek a módszerek fontos információkat adhatnak az ember–környezet kapcsolatról, gyakorlatilag nem gyakoroltak és feltehetően nem is fognak egyhamar hatást gyakorolni a személyiségpszichológusokra, illetve a pszichopatológiával foglalkozó szakemberekre (Gifford 1997; Dúll et al. 2009). Visszatérve a személy és a fizikai környezet tranzakciójához, a környezetpszichológusok egyöntetű álláspontja szerint a szelfidentitás fejlődésében és alakulásában szerepet játszó lényegi tényezők között jobban kell hangsúlyozni a fizikai környezetek hatását. Így jutnak fontos szerephez a környezeti változások – például a környék leromlása, költözés, természeti katasztrófák vagy a táj technológiai rekonstrukciója – és ezek hatása a szelfstruktúrára és különösen a szelfidentitásra. Mindezek alapján körvonalazódott a 80-as évek elején a környezetpszichológiában egy ígéretes, és azóta már egységesen elfogadott elképzelés arról, hogy a helyek és azok fizikai tulajdonságai hogyan vesznek részt személyes identitásunk alakításában: a helyidentitás-elmélet (Proshansky 1978; Proshansky et al. 1983), amely meglehetősen sok kutatást és új elméleteket inspirált a környezetpszichológiában. A helyidentitás elmélete (Proshansky et al. 1983) szerint a „szelf szubjektív érzését nemcsak a személy más személyekkel való kapcsolatai határozzák meg és fejezik ki, hanem a személy különböző fizikai környezetekhez való viszonya is, amelyek meghatározzák és napról napra strukturálják életünket” (i. m. 58.). A helyidentitás „a helyekről való gondolkodás és beszélés folyamatában” (i. m. 61.), valamint a helyhasználat kapcsán fejlődik ki, vagyis az aktuális észlelési és/vagy kognitív tudásszerzési folyamatban, amely során az egyén interakcióba kerül a fizikai környezettel. Az elmélet szerint az egyedfejlődés kezdetén azok a folyamatok, amelyeken keresztül a személy énként határozza meg önmagát egy társadalomban, „nem korlátozódnak arra, hogy különbséget teszünk magunk és a fontos mások között, hanem kiterjed legalább ugyanilyen fontossággal a tárgyakra és a dolgokra, illetve azokra a helyekre és terekre, ahol ezek találhatók” (i. m. 57.). Vagyis a gyerek megtanulja meghatározni önmagát az őt körülvevő tárgyakkal (pl. játékaival, ruháival) és a fizikai környezetekkel (pl. a lakás helyiségeivel) való viszonylatában is. Eszerint nemcsak a „papa” és az „én” között jön létre különbségtétel, hanem például a „szobám” és az „én” között is (Proshansky et al. 1983). A szelfidentitás (ki)alakulása nem 5

Lásd kötetünk történeti fejezeteit.


korlátozódik tehát az önmagunk és a szignifikáns mások közötti különbségtételre, hanem kiterjeszthető a nem kevésbé fontos tárgyakra és dolgokra, helyekre is, amelyek körülvesznek minket. Ez az ún. helyidentitás, a személyes identitás egyik fontos kognitív struktúrája, 6 amely az egyénnek bizonyos környezetekhez való erős érzelmi kötődésében nyilvánul meg. Mivel a helyek fontos szerepet játszanak „az egyén biológiai, pszichológiai, szociális és társas szükségleteinek kielégítésében”, gyakorlatilag majdnem minden élethelyzetben, fontos vonatkoztatási pontokként szolgálnak az identitás meghatározásának folyamatában. A felnőtt egyén értékei, attitűdjei, hiedelmei természetesen aktívak a személy–környezet interakcióban való részvétel során – vagyis nem pusztán arról van szó, hogy az egyén „megtapasztalja és rögzíti” a környezetet, és beépíti ezt a tudást az identitásába, hanem a saját és mások (szükségletkielégítő) tevékenységei fogják definiálni a környezetben azokat a pontokat, amelyek az egyén számára pozitív vagy negatív valenciával bírnak. E mechanizmuson keresztül válnak a környezet és jellemzői „helyidentitást meghatározó és integráló” referenciarendszerré az egyénben. A fejlődés előre haladtával nemcsak a konkrét környezetek, hanem ezek általánosabb típusai is ilyenné válhatnak. Ezért is tekinthetjük a helyidentitást „a szelfidentitás olyan alstruktúrájának, amely alapos tudást tartalmaz a fizikai világról, amelyben az egyén él” (Proshansky et al. 1983, összes idézet: 59.). A helyidentitás nem tekinthető stabil rendszernek, ami egyszer és mindenkorra „kialakul” például bizonyos életkorra, hanem a szelfidentitás szerves része: az egyén „a változó világgal változó kölcsönhatásban levőként” (Proshansky et al. 1983: 59.) tartja számon önmagát. Ez egybevág a környezetpszichológiában ma is meghatározónak tekintett kontextuális (Stokols–Shumaker 1981; Stokols 1987), illetve tranzakcionális (Altman–Rogoff 1987) szemlélettel.

1.5. 8.5 A helyidentitás mint kognitív és szociális rendszer Proshansky (1978) szerint a helyidentitás a szelfidentitás egy kognitív alstruktúrája, amely végtelenül változatos, múlt- és jelenbeli, illetve jövőbeli, anticipált környezethez kapcsolódó kogníciókként definiálható, amelyek meghatározzák és körülírják az egyén mindennapi létét. Mint minden más kognitív rendszernek, a helyidentitásnak is egyik elsődleges funkciója, hogy mintegy „kognitív háttérfüggönyként” (cognitive backdrop) működjön, amely képessé teszi az embereket arra, hogy felismerjék, hogy „mit látnak, gondolnak és éreznek a fizikai világgal helyzetről helyzetre történő tranzakciók során” (Proshansky et al. 1983: 66.). A helyidentitás mint kognitív rendszer elsődleges funkciója ebben a tekintetben az ismeretlen/ismerős diszkriminációjának szolgálata az egyes környezetekben, de ugyanígy kognitív referenciapontokat szolgáltat a régi/új, észlelt/tudott stb. dimenziók mentén is. Ezek segítségével válik lehetővé, hogy a helyeket képesek vagyunk szélesebb kategóriákba (kedvenc helyek, félelmetes helyek stb.) csoportosítani, és ugyanakkor a szelf folytonosságot él át az időben, sőt még az esetleg változó környezetekben is. A helyek azonosítása mellett a helyidentitás egy további fontos funkciója, hogy az egyén fel tudja ismerni, hogy mi lehetséges és mi nem azon a helyen,7 például lehet-e hangosan beszélni, szabad-e énekelni, esetleg le kell venni a kalapot vagy a cipőt. Ebben az értelemben beszélünk „jelentésteli környezetről” – ezzel Proshansky arra is utal, hogy „az egyének és a környezetek között szimbolikus és asszociatív kapcsolatok is létrejönnek” (Proshansky et al. 1983: 68.), amelyek részben kulturálisan közvetítődnek, adódnak át és válnak részeivé az egyén helyidentitásának. Vagyis a helyidentitás társas vonatkozásai erőteljesek: a szociális (kulturális és csoport-) tényezőknek, normáknak, értékeknek, szabályoknak kiemelkedő szerepe van benne. A helyidentitás tehát nem egyszerűen valamiféle „érzelmi kötődés egy helyhez”, vagy „egy környezethez való tartozás érzése”. Sokkal inkább egy igen összetett kognitív struktúra, amely a fizikai környezet komplexitásáról és sokféleségéről szóló seregnyi emléket, jelentéstartalmat, ideát, érzést, attitűdöt, értéket, preferenciát jelenít meg. Az ilyen, fizikai környezethez kapcsolódó kogníciók magja a személy „környezeti múltja”: 8 helyek, terek és ezek tulajdonságai, amelyek valamikor és a jelenben is a személy biológiai, pszichológiai, szociális és kulturális szükségletei instrumentális kielégítésének szolgálatában álltak. Azt, hogy a helyidentitás ténylegesen kognitív struktúra természetű, számos tapasztalat igazolja (pl. Greenwald 1981). Először is, a helyidentitás fejlődésének hátterében álló folyamatok nem különböznek más kognitív struktúrák, például az önéletrajzi emlékezet vagy az attitűdök kialakulásának mögöttes folyamataitól. A helyidentitás is a környezettel való közvetlen tapasztalatokból ered, és viszont, ezeket a tapasztalatokat is módosítják, átalakítják a kognitív folyamatok, valamint az aktuális fizikai környezettel való érintkezés hatásai. A helyekről/terekről szóló memóriatartalmaink az idő múlásával ugyanúgy leegyszerűsödnek, sematizálódnak Megjegyzendő, hogy ez a koncepció mutat némi rokonságot Neisser (1988a/1992) fentebb tárgyalt „ökológiai szelf” fogalmával. Vö. például a gibsoni „affordancia” fogalommal (Gibson 1979). 8 Vö. önéletrajzi emlékezettel. 6 7


és sztereotipizálódnak, mint egyéb emlékeink. Ezen túl, a különböző környezetekre vonatkozó helyidentitások összekapcsolódnak és kölcsönhatásba kerülnek. Vagyis a személy helyidentitása nemcsak az egyes elkülönült helyeket, hanem ezek mintázatát is tükrözi. Ezeknek a környezeteknek a hosszú távú és rutinszerű használata – például „Reggelente iskolába viszem a gyereket, utána megyek a munkahelyemre. A munka végeztével a vásárcsarnokban bevásárolok, innen megyek a gyerekért, és együtt megyünk haza” – már önmagában is asszociációt hoz létre a környezetek között. Ráadásul az aktivitások, cselekvések és persze a tárgyak többnyire átfednek, megoszlanak a helyek között: gyakran viszünk haza munkát a hivatalból, a munkahelyet az otthoni dolgozószobának megfelelően alakítjuk ki, vagy az otthonról hozott tárgyakkal tesszük személyessé. A környezeteket ugyanúgy perszonalizáljuk,9 azaz sajátunkká tesszük, mint a tárgyainkat (MacDonald–Gifford 1989). Más szavakkal, egy hely rendszeres használatával kialakul a hely tulajdonlásának érzése (Pastalan 1970). Ennek pedig feltehetően evolúciós gyökerei vannak. Ősibb időkben ugyanis az egy helyre vonatkozó érzelmi kötődés megkönnyíthette a törzsi vagy családi területek védelmét, és csökkenthette a veszélyes, de ismeretlen területeken elengedhetetlen explorációt (Shumaker–Taylor 1983). Ebből mára Proshansky (1978) szerint annyi maradt, hogy az ismerős és biztonságos helyek kompetencia- és autonómiaérzést keltenek bennünk, pozitívan értékeljük ezeket – ezért érezzük úgy, hogy ezek a helyek hozzánk tartoznak, jellemeznek bennünket stb. –, tehát részei identitásunknak. Néhány ilyen hely akár egész életünkben kitüntetett jelentőséggel bír. A helyidentitás filogenetikai, illetve biológiai gyökereire utal az is, hogy mind fizikai-biológiai, mind pedig szociális nézőpontból az ember – akárcsak kiterjedésénél fogva minden élő szervezet – igényel egy minimális kizárólagos teret: egyszerűen ketten egyszerre nem használhatják ugyanazt a térszeletet. Feltehetően erre a triviális tényre is épül a minden emberi társadalomban meglevő (bár nagyon különböző) normaszabályozás a személyes tér, a zsúfoltság és az emberi territorialitást illetően (Altman 1975; Taylor 1988; Pedersen 1999). E folyamatok mindegyike szorosan összefügg a személyes identitás kezelésével és kommunikálásával. A helyidentitás lényegében ugyanúgy működik, mint bármely más kognitív rendszer, azaz befolyásolja, hogy a világgal történő tranzakcióink során mit észlelünk, és ezekről hogyan gondolkodunk. Egyfajta fizikai környezeti „adatbázisként” működik tehát. Részt vesz a személy aktuális pszichológiai jól-létének meghatározásában, ami nemcsak a szelfidentitás fenntartását és védelmét követeli meg, hanem azt is, hogy a személy és a változó fizikai-szociális környezet közötti illeszkedés folyamatosan megvalósuljon (Kaplan 1983; Wapner–Craig-Bray 1992). A helyidentitás tehát a múlt- és jelenbeli, valamint az elképzelt, jövőbeli fizikai környezetekhez kapcsolódó kogníciók végtelen variációját tartalmazza, amelyek meghatározzák, körülírják a személy mindennapi életét. Az egyén szükségletei különböző fokban elégülhetnek ki a környezet tulajdonságaitól függően; például egy napfényre ébredni szerető ember ezen szükséglete nem elégül ki egy nyugati tájolású hálószobában. Ráadásul a fizikai környezet szükségletkielégítő kapacitása is időről időre változhat; például az idő múlásával romlik a lakás állaga, és egyre kevésbé elégíti ki a személy esztétikai igényeit. Ezen jó és rossz tapasztalatok alapján értékek, hitek, tudások jelennek meg és alakulnak ki a fizikai világról, hogy mi a jó, mi a még elfogadható, és mi a rossz. Ezek a kogníciók folytonosan (újra)definiálják az egyén helyidentitását. A fentiekben leírtak egyaránt igazak az alapvető, biológiai feltételekre és a bonyolultabb, szociálisabb szükségletek kielégítésére is. Utaltam már rá, hogy a helyidentitásban nagy szerepe van a társas normáknak, emlékeknek, értékeknek: a helyidentitás nem egyszerűen a személy fizikai környezettel való tapasztalatainak függvénye, hanem annak is, amit mások mondanak, csinálnak és gondolnak arról, hogy mi a jó és a rossz, helyes és helytelen az adott helyekkel kapcsolatban. Vagyis a fizikai környezetek hatása természetesen elválaszthatatlan a használatukhoz kapcsolódó normáktól, szabályoktól. Például annak a kerületnek, környéknek vagy akár egész tájegységnek, amelyben felnőttünk, természetesen nemcsak a „fizikai realitását” tapasztaljuk meg, hanem az ottlakóknak és az azon kívül élőknek az adott környezethez kapcsolt szociális normáit, attitűdjeit és hiteit is. Ennek feltehetően az az alapja, hogy a fontos nemi és egyéb szociális szerepeket, viselkedésmintákat már a gyermekkori szocializáció során az ismétlődő és állandó környezetekben (pl. otthon, játszótér, óvoda) sajátítjuk el.10 Néhány szerző – Margaret Mead (1952, idézi Sebba 1994) nyomán – egyenesen azon „világok” szerint osztja fel a gyermekkort életszakaszokra, ami a gyerek számára aktuálisan hozzáférhető. Ebben az értelemben beszélnek „anyaölbéli vagy kebel-gyerekről” (lap child, 0–1 év), „térdig érő világú” (knee child 2–3 év), majd „udvar-gyerekről” (yard child, 4–5 év) és végül „közösségi vagy iskoláskorú” gyerekről (community child, school-age child, 6–10 év). Sarbin (1983, idézi Korpela 1989) viselkedési elmélete szerint a helyidentitás a gyermekkorban azoknak a tevékenységeknek a folyamatában alakul, amellyel a gyerek önmaga lokalizációját segíti a térben. A helyidentitás kapcsolódása a szelf egyéb struktúrájához is a cselekvésekben alakul. Ezekben a cselekvésekben, 9

Lásd még „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetet. Vö. „Edukációs helyszínek környezetpszichológiája” c. fejezet.

10


azaz a környezeti szelfregulációban az történik, hogy a fizikai környezeteket mintegy használjuk a szelf kialakítására és aztán a szabályozására és fenntartására, sőt kommunikációjára. Vagyis a környezet több, mint a szociális interakciók szabályozásának eszköze és közege. Korpela (1989; 1992) szerint a környezet önmagáért fontos ezekben ez interakciókban és az identitás kialakulásában. Minthogy a környezetek gyakorlatilag az összes perceptuális modalitásban ingerelik a használót, valamint a társas interakció közegéül és sokszor szervezőjéül szolgálnak, Korpela a fizikai környezetben leli fel azt a fő integráló elvet, amelyben az identitás fizikai környezeti, társas és pszichofiziológiai jelentése megadható. A szelfidentitás kognitív struktúrái kifelé tendálnak a tudatból. A helyidentitás esetében ez a tendencia még fokozottabbnak tűnik. Kétséget kizáróan igaz, hogy a mindennapi életben kevéssé tudatosul az otthon, a munkahely vagy a lakóhely szubjektív jelentése. Bármely szituációs kontextusból inkább vagyunk tudatában az embereknek és tulajdonságaiknak, cselekedeteiknek és maguknak a történéseknek, mint a háttérként szolgáló fizikai környezetnek. Mivel a helyidentitás kialakulása a legkorábbi szocializációs folyamatokkal kezdődik, talán érthető, hogy nem tudatos ez a folyamat. Hiszen az egész szocializáció legnagyobb része nem tudatos, vagy legalábbis közvetett abban az értelemben, hogy maga a gyerek nem tudatosan vesz részt benne. Ez még inkább igaz a környezeti szocializációs hatásokra, amelyekről csak közvetetten, a viselkedésen keresztül kapunk visszajelzést. Ezenkívül az ember általában amúgy sincs tudatában igen sok emlékének, érzésének, preferenciájának, amelyek azért ettől függetlenül nagyon is befolyásolják a fizikai világra adott reakcióit. Gyakori, hogy egyszerűen jól érezzük magunkat egy helyzetben vagy környezetben, előnyben részesítünk bizonyos környezeteket, például egy bizonyos fajta megvilágítást vagy bútorelrendezést, és nem tudjuk pontosan megindokolni, hogy miért (Dúll 1997). A helyidentitás – „nincs a tudatunkban” természete ellenére – jelentősen befolyásolja a viselkedésünket és a tapasztalatainkat is a különböző helyzetekben és környezetekben. Az alábbiakban néhány fontos identitásformáló, -fenntartó és -kifejező hely és fizikai környezet szerepére mutatok rá részletesebben.

1.6. 8.6 A város és a helyidentitás Bizonyos helyek kitüntetettek az identitás formálásában: például az otthon, 11 a környék, a szülőváros vagy az ország, ahol élünk, és egyre több tanulmány születik a „regionális”, például az „európai” identitásról is (Huici et al. 1997). A város mint pszichológiailag sok szempontból kitüntetett hely az identitásalakulás szempontjából is fontos. Maga Proshansky (1978) is a várossal kapcsolatban publikálta először helyidentitás-elméletét. A várost mint identitásformáló környezetet a korai elméletek, meglehetősen leegyszerűsítve, mint a túlzott fizikai és szociális ingerlés színhelyét kezelték. Emiatt vált a város egyrészről a túlzott individualizáció, másrészről a túlzott deindividualizáció terepévé és egyben szimbólumává (Milgram 1970/1980; Rapoport 1977). Simmel (1903/1973) szerint például „a külső és belső stimulusok gyors és szakadatlan változásaiból adódó állandó izgalom”-nak tulajdonítható a nagyvárosi lelki élet bonyolultsága és a „nagyvárosi személyiség” kialakulása, szemben a „mélyen átérzett, érzelmi kapcsolatokon nyugvó” kisvárosival (i. m. 252.). Ezért a nagyvárosi életet a korai városelméletek számos patológia forrásaként azonosították (Gans 1957/1979, Granasztói 1974; Bettelheim 1979/1988), sőt azt állították, hogy a „gyökerezettségérzés” elérhetetlen a jelen városiasodott, nyugati társadalmaiban élő ember számára. Általános volt a nézet, miszerint „a nagyvárosi élet élménye” (Milgram 1970/1980) éppen a túl sok és feldolgozhatatlan környezeti inger miatt megakadályozza a stabil helyhez kötődés kialakulását. Később a nézetek jóval árnyaltabbak lettek, mivel egyre kevésbé lehetett figyelmen kívül hagyni a csak a nagyvárosokban hozzáférhető előnyök (szórakozás, kultúra stb.) helyidentitást fokozó erejét (Levine et al. 1989). A „harmadik utas” leírások szerint a város és a vidék helyidentitás szerinti megkülönböztetése nem valós: mindkét esetben lakóhelyhez való kötődésről van szó (Marsella et al. 1998). A kép ma sem teljesen egyértelmű még, de a vizsgálatokban kapott önjellemzések tanulságai szerint az emberek határozottan definiálják magukat a városi/vidéki dimenzió mentén, ezért a problémát tovább kellene vizsgálni: a városról szóló antropológiai, szociológiai és környezetpszichológiai tudásunk árnyalásra szorul (pl. Niedermüller 1994; Csontos–Lukovich 1999; Lippai–Dúll 2003; Pásztor 2006). A jelentősebb kérdésekre az alábbiakban csak utalok, részletesebb tárgyalásukat lásd pl. Churchman (2002). Például jelentős itt a lakótelepek problémája, amely a magasházakkal vagy a zsúfoltsággal kapcsolatos gondokon kívül (pl. nem védhető, illetve nem funkcionális közösségi és nyilvános terek, rongálás, a magánszféra fenntartásának nehézsége, kommunikációs kényszerek vs. elszigetelődés stb.) az identitás fenntartásának problémáját is felveti (lásd alább). Ugyanígy régi, fontos kérdés a város vagy a földrajzi terület szociális, etnikai stb. homogenitása vagy heterogenitása (Gans 1961/1973), ami ma sem vesztett aktualitásából: néha az identitásalakulás szempontjából

11

Lásd „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetet.


ez a szempont fontosabbnak tűnik, mint az, hogy a terület „jó környék” legyen (Harwood 2007). Például gyakori költözéseik ellenére a bécsi munkások – már a századforduló táján – nem szívesen költöztek el az „ő” városrészükből, Ottakringből (Sieder 1986/1995). Ugyanilyen kifejlett identitással rendelkeztek a vizsgálatok szerint a budapesti IX. kerületi Dzsumbuj lakói (Ambrus 1988). Másik példa erre a sajátos színezetű identitásra, és egyben a helyidentitás időbeni változására is, hogy a fővárosban „VIII. kerületi lakónak” lenni egészen mást jelent manapság, mint mondjuk Krúdy Gyula idejében, aki még „pillangóéletű, virágszagú és ábrándozásra hajlamos utcácskák”-at talált a Józsefvárosban. Néhány évtizeddel később Ladányi (1992) „kialakulófélben levő, nagy kiterjedésű, alacsony státuszú etnikai gettó”-ként (i. m. 85.) jellemzi ugyanezt a területet. A városrész képe – és feltehetően vele együtt az ott élők helyidentitása – mára tehát igencsak megváltozott, ugyanakkor a terület rehabilitációs tervei éppen a lakók identitására építenek.12 Nagyon érdekes kutatások zajlottak többek között a lakók identitásával kapcsolatban is néhány etnikai, vallási, politikai szempontból megosztott nagyvárosban. Kimutatták például (Bollens 1996; 2000; Billig–Churchman 2003), hogy Belfastban, Johannesburgban és izraeli területeken a faji-etnikai és vallási szegregáció megmutatkozik a „megosztott és polarizált” városszerkezetben, és ez természetesen meghatározó az adott városrészekben élők identitásában. Ez pedig – érdekes módon – visszahat a várostervezésre és a városfejlesztési politikára, ami természetesen többszörös áttétel útján ismét manifesztálódik a megosztott városszerkezetben, mintegy konzerválva és újratermelve a viszonyoknak megfelelő helyidentitást. Eddig látszólag csupa negatív példát említettem. A kép azonban ennél sokkal árnyaltabb. Billig és Churchman (2003) például előbb említett tanulmányában izraeli terepbeavatkozások kapcsán kiemeli, hogy az alaposan megtervezett és gondosan monitorozott fizikai elkülönítés az eltérő vallási és helyidentitású lakóközösségek egymás mellett élését hosszabb távon konfliktusmentessé tette, ami megkönnyítette a stabil etnikai és helyidentitás kialakulását. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a fizikai szeparáció hatásait folyamatosan figyelemmel kell követni, és alkalmazkodni kell a helybeliek szociofizikai interakcióinak változásához. Így a téri elkülönülés az adott állapotok függvényében szükség szerint megszüntethető, részlegessé tehető vagy fenntartható. Látjuk tehát, hogy a helyidentitás a városban előjeltől függetlenül is működni képes. Castells (1972, idézi Niedermüller 1995) elkülönít a városhoz magához kötődő „kategoriális identitást” és a lakóhelyhez kötődő „személyes identitást”. Ezek az identitásalrendszerek – immár Niedermüller (1995) terminológiájával élve – az ún. „kulturális privát szférát” (cultural privacy) segítenek kialakítani, vagyis azt a rutint, amely az embert a „saját” városában, kerületében, otthonában egyfajta biztonság- és otthonosságérzéssel ruházza fel. Ezzel kapcsolatban megint csak visszakanyarodhatunk a fizikai környezet szükségletkielégítő szerepéhez, amely Proshansky helyidentitás-elméletében erős hangsúlyt kap. Zeisel (1981) a várostervezéssel kapcsolatban hat alapvető szükségletet említ, amit a várostervezőknek figyelembe kellene venniük a városok kialakításánál és fenntartásánál. Eszerint a városnak mint környezetnek használat közben ki kell elégítenie a lakók és használók (1) biztonságigényét, (2) tájékozódási szükségletét, (3) privátszféra-igényét, (4) szükségletét a társas interakciókra, (5) kényelemigényét és (6) identitás-szükségletét. Zeisel szerint a tervezésben és a gyakorlati életben egyaránt ez utóbbi a legnehezebben definiálható és kielégíthető szükséglet a várossal kapcsolatban. Mezei (1996) nyomán kiegészíthetjük a szükségletek sorát egy hetedikkel: az állandóságigénnyel, amit az épített környezet az időben állandóan változó külvilágban relatíve biztosít: „…az építészeti környezet, a jellegzetesen emberi építészeti világ az Én kialakulásában ugyancsak lényeges szerepet játszik. Ez a hatás az épület állandóságának következménye” (i. m. 21.).

1.7. 8.7 A környék és a helyidentitás Már esett szó a városokkal kapcsolatban a környékről (neighborhood) mint fontos identitásalakító és -fenntartó helyszínről. A klasszikus városszociológiában nagy hagyománya van a környékkutatásnak, azonban elsősorban a társas érintkezés szempontjából foglalkoztak a témával, például Pfeil (1959/1973) a környéket mint szomszédsági és érintkezési kört tárgyalja, akárcsak a várostervezők (Keating–Krumholz 2000). A környezetpszichológusok (pl. Feldman 1990; Hummon 1992) hívták fel a figyelmet arra, hogy a szociális tényezők mellett a környék fizikai környezetének is van szerepe a helyidentitásban. Rivlin (1987) szerint például a környék bonyolult környezeti rendszer, amelynek kitüntetett szerepe van az egyén életében. Az egyén– környezet kapcsolat fejlődési tendenciáit tekintve érdekes, hogy mintegy 6 éves korig a lakókörnyék kisebb szerepet játszik a gyerek helyidentitása szempontjából; ebben a tekintetben ekkor még az otthon az elsődleges. Ebben a korai fázisban az otthoni környezet is elsősorban abból a szempontból fontos, hogy a szelf – az ún. kialakuló szelf – elhatárolódjon tőle. Közvetetten azonban ekkor is jelentős a környék szerepe, és ahogy a gyerek egyre aktívabb explorációt folytat, úgy egyre fontosabb lesz egy másfajta viszonyban is: a fejlett szelf már viszonyítja magát a környezethez. A környék – formájával, átláthatóságával, ritmusával, változásaival – része lesz a gyerek szociális, érzelmi és kognitív tapasztalatainak.

Magdolna negyed szociális város-rehabilitációs program (Rév8 Rt.: Alföldi György, Sárkány Csilla, ifj. Erdősi Sándor, Apró Attila, Csete Zoltán, Kolossa József) (http://epiteszforum.hu/node/1111). Letöltés dátuma: 2009. júl. 27. 12


A folyamatnak persze nincs vége a gyerekkor lezárulásával. A lakókörnyék és a helyidentitás felnőttkori kapcsolatát Krupat (1985) egy további szempontból, az idő szempontjából mutatja be. Krupat (1985) és mások (pl. Stokols–Shumaker 1981) négy fázist különítenek el a környék identitásalakító és -fenntartó szerepében. Az első fázis a reziduális környék. Ekkor a lakóknak igen felszínes a kapcsolata egymással és a környékkel is, alig ismerik egymást és a területet. A második szakasz a formálódó közösség vagy megvédett környék (defended neighborhood). Ebben a fázisban nem a területi közelség vagy egyéb más pozitív erő miatt fejlődik ki a kapcsolat a lakók és a terület között, hanem reaktívan, kényszerűségből, vagyis például a lakókörnyéket valami fenyegeti, például megnövekedett bűnözés a területen, nemkívánatos etnikum tagjai akarnak odaköltözni, vagy a lakók által ellenzett módon módosult a környék fizikai struktúrája. A harmadik fázis a tudatos környék fázisa, ahol az előbbivel szemben a lakók pozitív önszerveződést mutatnak, például megindul a normaképződés, aminek szerves része a terület ismeretének elvárása. A fejlődés itt tehát proaktív jellegű. Ez vezet el a negyedik fázishoz, a szimbolikus közösséghez, ahol már kialakul a helyidentitás. Ebben a fázisban kifejlődik a területhez való kötődés, ami olyan erős, hogy részévé válik az identitásnak. Emiatt lehetséges, hogy a helyhez való kötődés még akkor is megmarad, ha a hely már eltűnt a föld színéről, vagy a lakónak el kellett onnan költöznie (Fried 1963). Ebben jelentős szerepe van a különböző szimbolikus folyamatoknak. A mentális városkép (image of the city) elemeinek lakókat összekötő, közös kommunikációs funkcióját már Lynch (1960a) is elemezte klasszikus művében. Hunter (1987) egyenesen a környék „szimbolikus ökológiájáról” beszél – a fogalom alatt egyesíteni kívánja a fizikai, a szociális, a kollektív és az egyéni dimenziókat, sőt a helyidentitás kialakulásában és fenntartásában az olyan szimbolikus folyamatok és címkék13 szerepét is hangsúlyozza, mint a szituáció meghatározása, a hely, a környék vagy a közösség neve.14

1.8. 8.8 Helyidentitás és szociokulturális tényezők A szociológia klasszikus megállapítása, hogy a szociális normák, amelyek egy helyhez tartoznak vagy annak használata során kifejeződnek, inherens részeivé válnak a helyidentitásnak, és így meghatározók az életstílusban (Strauss 1970) vagy az életmódban (Losonczi 1977). Más oldalról, már a helyidentitás kialakulása folyamatában is jelen vannak a társas-társalmi keretek: óriási eltérések vannak az emberek helyidentitásában életkor, etnikum, nem vagy vallás stb. szerint. A helyek jelentését és a helyidentitást tehát az egyén vagy csoport szociokulturális és demográfiai jellemzői is meghatározzák, ami egyúttal természetesen az adott környezetek eltérő használatát is jelenti. Az otthon szelfidentitás- és helyidentitás-alakító és -fenntartó szerepének ténye nemtől, életkortól stb. függetlennek tűnik. Cooper (1972) szerint például az otthon „a szelf szent szimbóluma”: az otthoni terek perszonalizációja igazi tükörként szolgál a használó személyes és szociális identitása számára. Összességében a ház mintegy az én szimbólumává, a „szelf tükrévé” válik (Sadalla et al. 1987; Cooper Marcus 1995). Cooper Marcus (1995) jungiánus elemzése szerint a nappali felel meg a perszónának, vagyis a szelf nyilvános bemutatásának, míg a hálószoba személyesebb területei a tudattalan sötétebb régióit jelenítik meg. Finomabb elemzésben viszont számos nemi vagy életkori eltérést találunk az otthonnal mint identitásalakító hellyel kapcsolatban.15 Közismert a mondás: „asszonynak otthon a helye” – évszázadok során épült ez be szervesen a nők és természetesen a férfiak helyidentitásába. A feminizmus és más társadalmi mozgalmak hatására módosulni látszik ez a helyzet, de azért a nemi különbségek a helyhasználat tekintetében már kisgyermekkorban megjelennek: a lányoknál az otthon központi helyet tölt be a mentális reprezentációban, ők ugyanis a fiúknál pozitívabban és erősebben kötődnek az otthonukhoz (Biel 1982). Sebba (1994) gazdag történeti, antropológiai és szociológiai háttérrel alátámasztva ismerteti, hogy a fizikai környezet azáltal is része a nevelésnek és szocializációnak, hogy miképp segíti vagy gátolja a nemi és szexuális identitás kialakulását. Egyrészt markáns trend (nemtől függetlenül), hogy az életkor növekedésével egyre nő a használt környezetek területe és száma. 16 Ugyanakkor érdekes nemi különbségeket is kimutatnak a kutatók a helyhasználatban és így a helyidentitásban. A nemek között már az ókortól eltérés volt abban, hogy milyen környezeteket és hogyan használhattak fiúk és lányok, illetve később férfiak és nők. 4 éves kor alatt a különbség kevéssé nyilvánvaló, ettől az életkortól kezdve azonban a kislányok fő mozgás- és élettere az otthon és közvetlen környezete volt, míg a kisfiúk hagyományosan tágabb területeken mozoghattak (Sebba 1994; Sieder 1986/1995; Pader 1994). Kicsit más szempontból ez jól összeillik „azzal a kulturális tendenciával, hogy a férfiakat az »externalizáló«, míg a nőket az »internalizáló” viselkedésmintákra szocializálják” (Sroufe–Rutter 1989: 352.). Ha például a fiúk/lányok Proshansky már az eredeti helyidentitás-elméletben hangsúlyozza a „a helyekről való gondolkodás és beszélés” folyamatát (Proshansky et al. 1983: 61.). 14 Érdekes tanulmányt közöl Budapest „fattyúnyelvbeli” elnevezéseiről Zolnay és Gedényi (1956/1994). Szerintük „a nyelv az, ami úgy a nagy közösségeket (nemzeteket), mint a kisebbeket (egyes városokat, le a legkisebbig, a családig) összetartja, közös nevezőre hozza, és ezzel fejlődésüket biztosítja” (i. m. 33.). 15 Részletesen lásd „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetben. 16 Vö. Margaret Mead korábban idézett felosztását a kebel-, a térd- stb. gyerekekről. 13


valamiféle beavatás útján válhatnak igazán férfivá/asszonnyá (kezeljük most tágan a beavatás fogalmát), akkor ez a folyamat többnyire nem véletlenül jár együtt a régi szociális és fizikai környezettől való elkülönítéssel (Péley 1995), hiszen a beavatás egyik célja az identitás megváltoztatása. A férfi (vagy az asszony) másképp öltözködhet, más tárgyakat és másként használhat, esetleg megváltozik a lakóhelye is. Más helyre ülhet a templomban vagy az asztalnál, más helyekhez férhet hozzá a faluban (például kulcsot kap a borospincéhez vagy manapság az autóhoz, vagy éppen nem mehet bizonyos helyekre). A helyek és a tárgyak módosult használatát el is várja tőle a közösség. A felnőtt (régen csak a férfi) elindulhat „vándorútra” egy híres céhmesterhez vagy egy külföldi egyetemre (ma sok kultúrában a nők is mehetnek külföldre, pl. tanulni). A rövidebb-hosszabb ideig tartó, netán végleges helyváltozások pedig mindig változást idéznek elő a gondolkodásban és az identitásban, hiszen az utazó új dolgokat ismer meg, új helyekhez épít ki kapcsolatot; hazatértekor pedig a „kulturális transzmitter” szerepét is betölti (Sebba 1994): hozza a távoli tájak nyomát az emlékeiben, gondolkodásában, viselkedésében, tárgyaiban, és közvetíti mindezt a többiek felé. Érdekes, hogy időskorban a helyidentitás bizonyos vonatkozásokban nagyon hasonlít a gyermekkorhoz. Az öreg emberek mozgásterének lecsökkenése miatt időskorban az identitásnak ismét fokozottan része lesz a környezet, mégpedig ismét elsősorban az otthon.17 Az otthoni környezethez és annak megszokott tárgyaihoz való tartozás érzése az idős ember számára az élet és saját identitása folytonosságának érzését biztosítja, és ily módon az általános alkalmazkodásnak is fontos összetevője. Rowles (1983) az idősek lakóhelyeikhez való viszonyát mélyinterjúkkal tanulmányozta három éven keresztül. Eredményei szerint időskorban az otthoni környezet szerepe elsődleges abban, hogy biztosítva az önéletrajzi folytonosságot, segít fenntartani az identitás érzését. 18 Még a helyidentitás legállandóbb komponensei is változnak az életciklus folyamán. Ez egyaránt gyökerezik magában a kognitív folyamat természetében és a folyamatosan bekövetkező újabb és újabb tapasztalatokban. Gondoljunk csak arra, hogy például az általános iskola megkezdése hogyan módosítja a gyerek identitását, vagy hogy a nyugdíjazás elhalványíthatja a munkahely szerepét az identitás meghatározásában. Hasonló módosulásokat eredményezhetnek a közvetlen fizikai környezetben bekövetkező vagy a közvetett környezeti változások is. A fizikai környezet változásaira példa lehet a kopás, természeti katasztrófa, renoválás vagy átépítés stb. A közvetlen fizikai környezeten kívüli hatások eredhetnek például a társadalom átalakulásaiból is. Így például Magyarországon a korábbi önkormányzati lakások saját tulajdonba kerülése feltehetően megváltoztatta az ezekre a lakásokra vonatkozó helyidentitást pusztán a lakóknak abból a tudásából eredően, hogy „az én tulajdonom lett, amit eddig béreltem”. Vannak olyan kutatások, amelyek eredményei alapján ezt joggal várhatjuk. Greenbaum és Greenbaum (1981) például kimutatták, hogy a háztulajdonosok gyakrabban díszítik saját házaikat, mint a bérlők – ami nagyobb mértékű perszonalizációra és tulajdonlásérzésre utal. A rohamléptekkel előrehaladó technika is szinte beláthatatlan változásokat eredményezhet a helyidentitásban. Ilyen volt korábban a telefon, a televízió, az autó vagy a repülőgép megjelenése, manapság pedig az internetes kommunikáció szünteti meg / alakítja át a téri határokat. Azzal például, hogy a komputerek bekerültek a lakásokba, némileg máris elmosódott a különbség az otthon és a munkahely között. Az internet, a virtuális valóság (Stokols–Montero 2002) és a helyidentitás kapcsolata új és mindenképp gyümölcsöző kutatási terület lehet a környezetpszichológusok számára is. A helyidentitást közvetlenül és közvetve a gazdasági feltételek is befolyásolják. Például bizonyos tájegységek, városrészek elszegényedése miatt megjelenhet a bűnözés, a prostitúció, vagy felbukkanhatnak az ott lakók számára vonzó vagy éppen nem kívánatos csoportok, etnikumok, és ez természetesen befolyást gyakorol az ott élők helyidentitására (Pain 2000).

1.9. 8.9 Helyidentitás és kultúra A helyek, a lakókörnyék vagy a város szerepe az identitás kialakításában, kommunikálásában és fenntartásában mutat bizonyos kultúraközi hasonlóságokat (Bascom 1968/1973; Duncan 1976; Altman–Chemers 1980; Chokor 1988; Hoang 1988; Hummon 1989). Kenyában például bizonyos településeken a gyerekek és a felnőttek is csak azon a sövényekkel meghatározott kisebb lakóterületen mozoghatnak, amelyen születtek. Az, hogy hol születtek a falun belül, meghatározza hovatartozásukat a közösség és a maguk számára is. A területi meghatározottság halálig kíséri őket: csak oda temetkezhetnek, amilyen hely a születési terület után „jár” (Gergely 1983). A helymeghatározottság hasonló megnyilvánulásait, ha kevésbé közvetlen formában is, a modern társadalmakban Lásd „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetet. Vö. Csikszentmihalyi–Rochberg-Halton (1981) korábban idézett eredményeivel: idős, demens emberek számára a mindennapi rutint az ismert otthoni környezet vezérli. 17 18


is megtaláljuk. A graffiti – többek között – ilyen szerepet is betölt a nagyvárosokban: egyfajta helyperszonalizáció és -megjelölés, amelynek az identitás szempontjából több funkciója is van (Altman– Chemers 1980): az identitás kifejezése, megalapozása és fenntartása. Az emberek otthagyják nyomaikat a környezeten (ebben az esetben a közterületeken), hogy megmutassák az egyedül rájuk jellemző jellegzetességeket, és ezzel egyúttal el is különítsék magukat (és területeiket a köztereken belül) másoktól. Tulajdonképpen megvannak ezek a mechanizmusok minden kultúrában, például a templomokat vallásonként eltérően, adott valláson belül viszont hasonlóan díszítik; sok kultúrában dekorációval, jelzésekkel vagy téri elhelyezéssel különítik el a nőknek és a férfiaknak szánt teret (pl. Cunningham 1964; Bourdieu 1971; Mazumdar–Mazumdar 1997).

1.10. 8.10 Tárgyak és identitás „A tárgyi környezet és pszichológia c. fejezetben már kifejtettem, hogy nemcsak a helyek fontosak a személyes és a szociális identitás meghatározásában, hanem a tárgyak is (Baudrillard 1984/1987; Boglár 1995). James (1890, idézi Belk 1992: 37.) szerint „egy ember szelfje mindaz, amit ennek hívhat, nemcsak a teste és a fizikai ereje, hanem a ruhái, a háza, a felesége és a gyerekei […], a birtokai, a jachtja és a bankszámlája is”. A pszichológiai azonosulás egy hellyel azt is jelentheti, hogy – amint fentebb említettem – kifejlődik és megnyilvánul a hely és az ott lévő tárgyak tulajdonlásának érzése (Sommer 1969; Pastalan 1970). Akár az egész territorialitás koncepciót (Altman 1975) átértelmezhetnénk tehát aszerint, hogy a helyek és a dolgok részeivé válnak a személy identitásának és azoknak a társas folyamatoknak is, amelyek részt vesznek az identitás alakításában. A territoriális viselkedés így olyan folyamatként is számon tartható, amely arra szolgál, hogy a szelf és a többiek közötti határokat szabályozza a perszonalizáció és az egyén/csoport által birtokolt helyek/tárgyak megjelölésének folyamata által. Az emberi történelem periódusainak – vaskor, bronzkor stb. – változásai is tárgyakhoz, termékekhez kötődnek (Kubler 1962/1992). Tárgytörténészek, művészettörténészek szerint a formák és a design története egyben a társadalom története is (Focillon 1943/1982; Forty 1986). A szociológusok szerint a tárgyakban az emberi célok tárgyiasulnak, ezért tekinthetők a tárgyak értékközvetítőknek (S. Nagy 1987) és életmód-mutató jegyeknek (Losonczi 1977; Utasi 1984). Amerikai családok vizsgálata során Csikszentmihalyi és Rochberg-Halton (1981) korábban már idézett vizsgálatában azt találta, hogy a mindennapi életben a tárgyak hierarchiája tükrözte az életesemények hierarchiáját. A fontos tárgyakhoz az emberek kötődést fejlesztenek ki, amely az ilyen tárgyak szimbolikus-evokatív funkciójában gyökerezik. A tárgyakat a személyek identitásuk meghatározásában kiemelten fontosnak tekintik mind az egyéni identitás, mind a szociokulturálisan közös referenciakeret tekintetében. A nem verbális kommunikáció irodalmában az ember személyes környezetének tárgyait, esetleg magát a környezetet is, azaz a kulturális szignálokat az identitással fontos kapcsolatban levőnek tekintik (pl. Buda 1988). Ilyen például a ruházat (viselet, egyenruha stb.), az ékszerek, amelyek szerepe az identitás kialakításában, fenntartásában és kommunikálásában régóta közismert (Kuper 1973; Bánfai et al. 1986; Voigt 1995). Fussell (1983/1987: 65.) vitriolos szavaival például „a karórák osztályrendjében általános szabály, hogy minél »spécibb«, mentől »többet tud«, antól prolibb […]. A Cartier-féle tankóra fekete gyíkbőr szíjjal viselt változatának felsőosztályi hívei váltig állítják, hogy az órának még a percmutatója is kompromittálhat, mert arra mutat, hogy viselőjének a pontosság az életeleme, vagyis buszindító lehet a végállomáson”. Ugyanilyen identitásfenntartó és -kommunikáló funkciót láthatnak el az egyéni vagy a csoportidentitás szempontjából a helyek és környezetek is, például a múltban ilyen szerepe volt a szabadkőműves páholynak a maga kiterjedt és sokszintű (többek között) téri szimbolikájával (Chevalier–Gheerbrant 1973–74/1996); ma hasonló feladatot tölthet be egy politikai párt irodája (Kapitány–Kapitány 1989) vagy egy utca (Altman et al. 1987) is.

1.11. 8.11 Zavarok a helyidentitásban és a zavart kiváltó környezetek A helyidentitás különböző vonatkozásainak tárgyalásakor sokszor említettem az otthoni környezetet. Arról is volt szó, hogy a lakóhelyünk különösen erős helyidentitás-kiváltó hely: az otthonunkkal kapcsolatos érzéseink nagyon erősen részei saját identitásunknak. Az otthon érzelmi minősége és környezeti tulajdonságai jelentősen befolyásolják a lakók identitását – akár negatív irányban is. Például az apjuk vagy egy háztartásban élő közeli hozzátartozójuk által megerőszakolt, emiatt erős identitászavarokkal küszködő kislányok és nők gyermekkori otthonának környezetpszichológiai elemzésekor (Holman–Stokols 1994) kiderült, hogy igen gyakran nem volt lehetőség ezekben az otthonokban a téri elkülönülésre, a családtagok nem alakíthattak ki elsődleges territóriumot az otthonon belül, és személyes terük sem lehetett. A kutatás tanulsága szerint – az egyéb pszichológiai „feltételek” megléte, például a szülők érzelmi sivársága esetén – az otthon fizikai környezeti 130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

tényezői fokozhatják a családon belüli nemi erőszak vagy abúzus valószínűségét, és így kihatnak – például a bántalmazott gyerek személyestér- és magánszféra-szabályozásának sérülésén keresztül (vö. Vranic 2003) – a kárvallott szelf- és helyidentitására is. Nyilvánvaló, hogy a legerősebb territórium- és egyben helyidentitás-vesztést a legfontosabb referenciakörnyezet, az otthon teljes elvesztése, a hajléktalanság okozza.19 Azonban már itt is érdemes megemlíteni, hogy az otthon hiányából köztudottan rengeteg betegítő tényező fakad, egyebek mellett a szegényes táplálkozás és a tisztálkodási lehetőségek hiánya, szociális izoláció, depresszió stb. (Fischer–Breakey 1991). Kevésbé jól ismertek és kevésbé evidensek a köztudat számára a hajléktalanság pszichológiai velejárói (Goodman et al. 1991), többek között a „-talan, -telen identitás” (Kántor 2007) következményei. A hajléktalanná válás ugyanis erős negatív érzelmekkel járó, a személy kontrollján többnyire kívül eső életesemény-sorozat, krízis. A folyamat számos pszichológiai trauma lehetőségét hordozza magában. Az eddigiek alapján a fizikai és szociális környezetünk feletti kontrollérzést sarkalatosnak tekintettük az identitás szempontjából. A hajléktalan számára fokozatosan lehetetlenné válik, hogy tárgyakat és helyeket magához tartozónak éljen meg. A kontrollvesztés önmagában is traumatizáló. Ráadásul előbb-utóbb kialakul a tanult tehetetlenség (Seligman 1975) is, és a környezet és a szelf kapcsolatának szabályozása feletti kontroll elvesztése is tanult tehetetlenséget okoz (Goodman et al. 1991). Tehát az otthon elvesztésének folyamatában a kontroll érzésének hiánya odavezet, hogy a hajléktalan nem tud élni a társadalom által kínált lehetőségekkel. Természetesen az embernél nem olyan egyszerű a megoldás, mint a megfelelő mozdulat végrehajtása Seligman eredeti kísérletében,20 tehát a lakáshoz jutási lehetőségek nem közvetlenül kínálódnak fel. A tanult tehetetlenség nagyon megnehezíti azonban azoknak a közvetettebb, ideiglenes és sokkal kisebb lépéseknek (például rendszeres tisztálkodás, rendszeres munkavégzés, információszerzés vagy az önbecsülés fenntartása) a megtételét is, amely folyamat végén (elvileg) az otthon visszaszerzése áll. A tanult tehetetlenség miatt a hajléktalan nem tudja ezeket kihasználni. Mindez nagymértékű helyidentitásvesztéssel is jár, és ezzel szoros összefüggésben természetesen nem marad érintetlen a szelfidentitás sem. Amellett, hogy a társadalom erőfeszítéseket tesz az otthon nélküliek anyagi támogatására, mindenképpen gyengíthetné a fenti ördögi kör hatását, ha ezek az emberek az életük fontos szféráiban valamilyen módon újra átélhetnék a kontroll érzését. Bizonyos helyek nem az elvesztésükkel, hanem épp azzal okoznak helyidentitás-változást, hogy bekerülnek az egyén életébe, pontosabban az egyén élete során ilyen helyekre kerül. Gans (1957/1979) zavarmentes és zavart kiváltó környezetekről beszél. Utóbbiakra példaként a koncentrációs táborokat, a börtönöket, a hagyományos szemléletű elmegyógyintézeteket és szociális otthonokat említi. A legtöbb, börtönnel foglalkozó szakirodalom (pl. Lukács 1987; Toch 1992) szerint például a börtönkörnyezetnek éppen az az egyik veszélye, hogy nem lehet benne, illetve a segítségével fenntartani a korábbi identitást, és kifejlődik a börtön-identitás, mivel az elítéltnek egyáltalán semmi lehetősége nincs a neki tetsző viselkedés választására és gyakorlására, a neki tetsző külső megjelenés kialakítására vagy a számára fontos tárgyak birtoklására. Vagyis nincsenek olyan materiális eszközök, amelyek segítségével meg tudná különböztetni magát másoktól. Ezzel együtt természetesen teljesen hiányzik a környezet feletti kontroll és ennek érzése. A huzamosabban börtönben tartózkodók helyidentitását így akár végérvényesen is meghatározhatja a börtön, míg a rövid időre elítélteknél a bekövetkező viselkedés- és identitásváltozás egyfajta időleges alkalmazkodás is lehet az adott környezethez. 21 A társadalmi folyamatok, például a gyors társadalmi változások, a lefelé irányuló mobilitás vagy a bevándorlás (Gans 1957/1979; Salvendy 1985; Pader 1994; Hoppál 1995; Horvát et al. 2006) szintén módosulásokat, esetleg zavarokat okozhatnak az egyének vagy csoportok helyidentitásában. Steinberg (1991/1994) idézi Gans egyik tanulmányát, amelyben arról ír, hogy a második (vagy a harmadik) generációs zsidóság számára Amerikában a tradicionális judaizmust felváltotta egy ún. szimbolikus judaizmus, amely egymással lazán összefüggő rétegekkel jellemezhető. Ennek első és legnyilvánvalóbb szövedékét a tárgyak kultúrája jelenti (Dávid-csillagos asztalkendő használata stb.) – a populáris kultúra (zsidó ételek, zene) és a problémák kultúrája (foglalkozás az antiszemitizmussal, Izrael támogatása) mellett. Az Amerikába kivándorolt magyarok identitásával kapcsolatban Hoppál (1995) hasonlót állít: „…az etnikus hovatartozás kifejezése a kultúra szimbolikus szférájába helyeződött

A kérdéssel a „Helyváltoztatás és helyveszteség” c. fejezetben részletesen foglalkozom. Seligman tanult tehetetlenség elmélete azt magyarázza, hogy a negatív, elkerülhetetlen történések hogyan vezetnek fásultsághoz és a cselekvéskontroll feladásához. Az alapvető vizsgálati helyzetben a kísérleti állat (kutya) megtanulja, hogy viselkedésével hogyan kerülhet el egy kellemetlen ingert: pl. az áramütést jelző fényingerre átugrik a ketrec másik részébe, és így elkerüli az áramütést. Ha azonban a helyzetet ily módon „ellenőrzése” alatt tartó állattól megvonják a negatív inger kontrollálásának lehetőségét (pl. hiába ugrik át másik helyre, az áramütést nem tudja elkerülni), akkor a kutya egy idő után egyszerűen csak ül, és elszenvedi az áramütéseket még akkor is, ha később visszaállítják az elkerülés lehetőségét (vagyis ha újra átugrana, megint kiküszöbölhetné a fájdalmas ingert). A tanult tehetetlenség azt jelenti tehát, hogy az állat azt tanulja meg, hogy nem tehet semmit: így új helyzetekben sem próbálkozik megoldással (magyarul lásd pl. Atkinson et al. 1993/1994: 429–430.). 21 Kötetünk történeti fejezeteiben említettem, hogy érdekes módon – számos környezetpszichológiai kutatás szerint – a kollégiumi és a börtönkörnyezet viselkedésre gyakorolt hatásai párhuzamba állíthatók. 19 20


át”, és így „az egyén a közösségi hovatartozás érzését a mindennapi szférából az ünnepi (félig-meddig szakrális) szférába emelte” (i. m. 417.).

1.12. 8.12 Összegzés és kitekintés A környezetpszichológiai elképzelések szerint a személy–környezet kölcsönhatás (tranzakció) eredményeként a szelfidentitáson belül kialakul egy folyamatosan változó alstruktúra, a helyidentitás (Proshansky et al. 1983). A helyidentitás fogalma és elmélete ma már alapvetőnek számít a környezetpszichológiában. Számos hely- és otthonkutatás használja elméleti keretként. A fejezetben a helyidentitás-elmélet bemutatásán kívül célom volt annak hangsúlyozása, hogy a helyidentitás koncepcióját mindenképpen érdemes számításba venni az identitáselméletekben és a pszichológia más területein. A helyidentitás nemcsak önmagában érdekes, hanem azért is, mert közvetetten más életszférákban is megjelenhet – olyan életterületeken is, amelyek látszólag nincsenek kapcsolatban vele. Ilyen például az emberek foglalkozásválasztása: sok színész számol be arról, hogy a „színházban nőtt fel”. Cooper Marcus (1979) szerint építészek, tervezők munkáiban fellelhetők a gyermekkori fontos helyek hatásai. A foglalkozásválasztás természetesen vissza is hat a helyidentitásra, hiszen például az iskola vagy az osztályterem, mint környezet, segíthet definiálni a tanár és a diák számára saját hovatartozását. Itt jegyzem meg, hogy a környezet „üzen” használóinak, pl. az óvoda vagy az iskola a gyereknek: a többiek (a felnőttek, a társadalom) – azáltal, hogy milyen környezetet csinálnak adott társadalmi csoportnak – közlik vele, hogy milyennek, kinek tartják őt, és mit (nem) engednek ebben a környezetben számára. Ez az átlagpopuláció számára is fontos, de sarkalatos lehet, és nyilván minden környezeti kontextusban így van ez, a hátrányos helyzetűeknek vagy a fogyatékkal élőknek. Mindez környezetpszichológiai szempontból is erősen felveti az integráció–szegregáció kérdéskörét. Ez a gondolat átvezet bennünket ahhoz, hogy a helyidentitás koncepciója fontos lehet a pszichológián kívül is, pontosabban a pszichológia és más tudományterületek kapcsolata szempontjából is. A környezetpszichológia és fogalmai interdiszciplináris jellegűek. A helyidentitás-koncepció szintén egyfajta hidat jelenthet a pszichológia és a várostervezés, a lakberendezés, az antropológia és még számos ember–környezet viszonyt kutató tudományág között. Számos fontos elméleti és gyakorlati kérdés merül fel azonban a helyidentitással kapcsolatban. Fontos lenne tudni például, hogy hogyan, milyen konkrét mechanizmusok útján válnak a helyek fontossá és identitásmeghatározóvá. Tisztázásra szorul a fizikai és a szociális komponensek szerepe is a helyidentitásban. Érdekes lehet a különböző méretű, fizikai tulajdonságú stb. helyekhez kapcsolódó helyidentitás minőségi elemzése is. Összességében, a helyidentitás empirikus vizsgálata számos ponton finomításra, árnyalásra vár, amire mind a kutatás, mind a gyakorlati beavatkozások szempontjából szükség van. Ezzel együtt a helyidentitáselmélet fontos és érdekes kiegészítésekkel járulhat hozzá az ember és a környezet kapcsolatának kutatásához.


11. fejezet 1. 9. Helyváltoztatás és helyveszteség: műhelykutatásaink a migrációról és a hajléktalanságról1 1.1. 9.1 Mi történik helyveszteség (költözés, migráció és hajléktalanság) esetén? A helyidentitás, illetve a fontos helyekhez (pl. otthon) való kötődés negatív töltésűvé válása „mögött a családi élet zavarai, traumái, normatív és paranormatív krízisei állnak” (Sallay–Dúll 2006: 39.). Jól ismert, hogy a hajléktalanná válásban döntő szerepe lehet a személy lakóhelyéhez köthető konfliktusoknak: a megkérdezettek 43%-a első helyen a lakásában őt ért valamilyen atrocitást emelte ki (Bényei et al. 1999). „Az otthon elvesztésével a személyes szféra és az ezzel kapcsolatos territoriális viselkedés lehetősége is elvész – tehát a hajléktalan elveszti annak lehetőségét is, hogy tárgyakat és helyeket magához tartozónak éljen meg, ez pedig nagymértékű identitásvesztéssel is jár. Hajléktalannak lenni egyenlő a társadalmi nemlétezéssel” (Dúll 1995: 369.). Ilyen értelemben a „mentális hajléktalanság” (Niit 1993) a bevándorlókra is érvényes fogalom lehet. Arra a lélektani állapotra utal, amikor a személy azt éli meg, hogy otthona valamilyen szempontból „elégtelen” számára. Olyan esetekben beszélhetünk erről, ha a lakás tere szűk, zsúfolt, személytelen, nem díszíthető, nem perszonalizálható – vagyis az identitás kialakításában és annak kommunikálásában hátráltatja a személyt. Erre utal, hogy az ebbe az élethelyzetbe jutó emberek hajléktalanná válásukat gyakran a tényleges utcára kerülésüktől jóval korábbra teszik (Kántor 2005). Vannak emberek, akik életük során szinte folyamatosan hányódtak egyik szülőtől a másikig, a nagyszülőkön keresztül az állami gondozásig, intézettől intézetig, esetleg visszakerülve a családba, majd albérleteket járva. Ebben a folyamatban a helyidentitás, és részben ezzel kölcsönhatásban az énidentitás is, súlyosan károsodhat. A sajátos, ambivalens vagy sérült helykötődés a későbbi helyekkel történő tranzakciókban egyértelműen megmutatkozhat: még ha van is lakóhely, a személy nehezebben alakít ki kötődést hozzá, feltehetően kevésbé díszíti, perszonalizálja, kevesebb territoriális jelzést alkalmaz.2 A költözés, az elvándorlás, illetve a hajléktalanná válás közös (bár sok ponton azért eltérő) jellemzői a helyveszteségélethelyzetek, amelyek markáns velejárója a krízis. Mind a migráció, mind az otthon nélküliség komoly pszichológiai nehézségekkel társul, mivel a mindkét esetben bekövetkező és huzamosan fennmaradó negatív életesemények megzavarják az „otthonlevés” élmény (at-homeness, Seamon 1979) pszichológiai integritását (Brown–Perkins 1992).

1.2. 9.2 Költözés és migráció: lakóhelyváltás és helyidentitás A kötet korábbi fejezeteiben már utaltam rá, hogy a környezetpszichológiai szakirodalomban sokáig egyhangúlag elfogadott volt a nézet, miszerint a helykötődés legfontosabb viselkedéses mutatója az el nem költözés (Horvát et al. 2006). A nagyfokú lakóhelyi mobilitást mutató társadalmakat a 80-as évekig társadalmi méretű elidegenedéssel, gyökértelenséggel jellemezték (Stokols et al. 1983). Az emberek helyváltoztatással, költözéssel, migrációval kapcsolatos döntéseinek nagy része akaratlagos, leszámítva például a nem vagy nehezen befolyásolható események (természeti katasztrófa, háború stb.) nyomán kialakuló történéseket. Az elvándorlást megelőző döntési folyamat lényege környezetpszichológiai szempontból kétoldalú mentális, érzelmi és viselkedéses értékelés: az új hely választása és összevetése az elhagyandó/elhagyott régivel (Horvát et al. 2006). A helyváltoztatás/költözés után zajló folyamat más értelemben ugyan, de továbbra is kettős: meg kell küzdeni a helyveszteségből fakadó gyásszal, és zajlik az új lakóhely kialakítása. A mobilis társadalmakban mutatkozó gyakori helyváltoztatásokhoz kapcsolódó pszichológiai folyamatok elemzésekor világossá vált, hogy a sokszori lakóhelycsere hatékony alkalmazkodás is lehet a modern élet felgyorsult tempójához vagy kényszereihez (Stokols–Shumaker 1981; Stokols et al. 1983). A folytonos lakóhelyváltás azonban mindenképp megterhelő folyamat (vagy legalábbis vannak ilyen szakaszai), Lásd Dúll–Székely (2003). A jelen fejezet Horvát M. Tünde, Hordós Mónika és Kántor Árpád Műhely-keretben folytatott, helyveszteséggel kapcsolatos kutatásait foglalja össze. 2 Vö. „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezet. 1


és számos konfliktushoz vezethet, amelyek másodlagos traumatizáló hatást gyakorolhatnak a költözőkre (Mazumdar et al. 2000). A költözés környezetpszichológiai szempontból már csak azért sem értelmezhető tisztán negatív vagy pozitív folyamatként, mert hatásaival erős összefüggést mutatnak olyan lélektani tényezők, mint a helyváltoztatás kívánatossága és/vagy előreláthatósága, illetve a személynek az új hely minőségéről, kongruenciájáról (vagyis hogy szerinte ezek milyen mértékben támogatják személyes céljait, elégítik ki szükségleteit) alkotott elképzeléseivel (Stokols–Shumaker 1981; Stokols et al. 1983). A kutatási eredmények abban is egységesek, hogy a lakóhelyváltás hatásai nemcsak az adott költözés előtti konkrét helyzettől függnek, hanem olyan tényezőktől is, mint például a személy előző lakhelyeihez való helykötődésének ereje és típusa, a személyes hajlam új környezetek megismerésére és a kívánatos jövőbeli helyek elérhetőségébe vetett hit (Horvát et al. 2006). A helykötődés és a helyidentitás folyamatai az egész élet során alakulnak (Giuliani–Feldman 1993), így válik lehetővé a változó szociofizikai feltételekhez történő viszonylag rugalmas alkalmazkodás. A struktúra differenciálódik, összetettebbé válik.3 A lakóhely-változtatással kapcsolatos kutatásainkban (Horvát 2001; Horvát et al. 2006) azt az álláspontot képviseljük, hogy a helyváltoztató folyamatok (pl. migráció) lényegét elsősorban az egyén szociális és helyidentitása mentén érdemes megragadni, és hangsúlyozzuk az ezek folytonosságának megszűnésekor fellépő krízisállapotok fontosságát. Szerencsés esetben a migrációs dinamika egy új letelepedésidentitás (settlement identity, Feldman 1990) kialakulásához vezet, amely a helyváltóknál valamiféle általánosan változó, a szelfhez kapcsolódó rugalmas helykötődési képességként is felfogható (Horvát et al. 2006). A letelepedésidentitás rugalmas kötődési képességet jelöl, amely abban az esetben is kifejlődhet, ha a helyen a személy ideiglenesen tartózkodik. Ez magyarázza, hogy a gyakori költözők egy része képes kialakítani erős kötődést az ideiglenesen használt lakóhely felé is, illetve hogy speciális ragaszkodás alakulhat ki a bentlakásos intézményekhez (elsősorban nem lakásként vagy otthonként használt helyekhez), pl. kórházhoz vagy börtönhöz is. Megválaszolásra vár a kérdés, hogy a letelepedésidentitás elképzelés mennyire plauzibilis a hajléktalanság és a hajléktalanok helyhasználata esetében. Erre az utóbbi problematikára a jelen fejezetben nem térünk ki, a migrációs helyidentitással kapcsolatos kutatásaink néhány eredményét azonban alább bemutatjuk.

1.3. 9.3 Hajléktalanság: lakóhelyvesztés és helyidentitás A hajléktalanság szakirodalmát tanulmányozva szembetűnő, hogy a jelenség pszichológiai folyamatai meglehetősen feltáratlanok (Kántor 2005). E tárgyban elsősorban szociológiai munkák állnak rendelkezésre, és a fellelhető pszichológiai aspektusokkal foglalkozó források is döntően elméleti szinten maradnak (pl. Komáromi 1993; Breitner 1999). A Környezetpszichológiai Műhely szakmai véleménye szerint a hajléktalanprobléma megoldatlanságának egyik lehetséges gyökere lehet, hogy míg a hajléktalanná válásért felelős közvetlen okok többsége (alkoholizmus, lakhatás elvesztése, intézetből kikerülés stb.) nagyobbrészt már tisztázott (vö. pl. Albert–Dávid 2001), addig a hajléktalan életpálya irányába ható intrapszichés tényezőkről (Kántor 2005), illetve a hajléktalanság környezetpszichológiai kontextusáról (Hordós 2007) vajmi keveset tudunk. A hajléktalanságra számos közigazgatási, szociológiai vagy egyéb definíció ismert (vö. Kántor 2005; Hordós 2007), ám a pszichológiai oldal még az árnyalt meghatározásokban (Komáromi 1993; Bényei et al. 1999) sincs kifejtve. A legtöbb szerző kiemeli ugyan, hogy a hajléktalanság társadalmi és személyes tényezők által meghatározott életforma, melynek kialakulásában és fennmaradásában, a személyes okokon és az individuális életpályán túl, fontos tényező az effektív hajléktalanokat és a hajléktalan-veszélyeztetetteket4 érintő társadalmi és intézményi stratégiák összessége is. A hajléktalanság tehát olyan multifaktoriális eredetű tünet, amelyért makroszociális, az együttélés kiscsoportjaiból és/vagy a személyiségből eredő okok tehetők felelőssé (Kántor 2005). Kutatásainkban a hajléktalanság hátterében álló okok hálózatában jelentős szerepet tulajdonítunk a környezet szociofizikai jellegzetességeinek, valamint a hajléktalan emberek sajátos, a környezettel tranzakcióban alakuló helyidentitásának is (Dúll et al. 2007; Hordós 2007). Alább bemutatjuk a témában kapott

Vö. a „Helykötődés” és „A helyek és az én” c. fejezetek. A hajléktalansággal foglalkozó szakemberek jól tudják, hogy voltaképpen nem is létezik „hajléktalanság” általában: „Ahány fedél nélküli, hajléktalan, lakástalan, otthontalan ember, annyi sors, annyi körülmény, annyi különböző élethelyzet és perspektíva” (Győri 2005: 1., idézi Hordós 2007). Bár a szó, mint megjelölés, létezik, egy rendkívül heterogén, sokszínű csoportot ír le, amelyben a tagok szinte egyetlen közös vonása lakhatási körülményeik bizonytalansága. Ha a hajléktalanság definiálásában Győri (1990) megfogalmazását vesszük alapul, és számba vesszük a hajléktalan emberek mobilitását, azaz ki-be mozgását az effektív hajléktalan létből az ideiglenes szívességi lakáshasználó, albérlő élethelyzetekbe (Gurály et al. 2003), az otthon hiánya ezzel együtt is mindenképpen a hajléktalanok heterogén csoportjának egységes jellemzője: a hajléktalan ember otthon nélküli, ezzel a ténymegállapítással mindenki egyetért. A hajléktalan csoportok tipológiáját áttekinti pl. Hordós (2007). 3 4


fontosabb eredményeinket – összehasonlító környezetpszichológiai elemzésben a migráció hasonlónak feltételezett folyamataival.

1.4. 9.4 Migráció és hajléktalanság: társas és térbeli elszigetelődés és új helyépítés – hasonló mögöttes helyidentitásdinamika? A hajléktalanság – és sok esetben a migrációs történések is – túlnyomórészt kontrollálhatatlan életesemények sorozata eredményének tekinthetők. Mögöttes mechanizmusként akár – „A helyek és az én” c. fejezetben bemutatott – seligmani tanult tehetetlenséget is azonosíthatjuk. A következőkben ezt a gondolatot a hajléktalansággal kapcsolatban fejtjük ki, utalva a migrációs folyamatokkal kereshető markáns párhuzamokra is. Az elszigeteltség oka és következménye is a hajléktalan állapotnak. Az emberek egyrészt azért válnak hajléktalanná, mert nem ápolják és tartják fenn társas kapcsolataikat, és így válsághelyzetben – amelyben egyre nehezebb a kapcsolatok fenntartása – nem kapnak megfelelő segítséget. Hordós (2007) ismerteti a „társadalmi margó” (social margin) elképzelést, miszerint az emberek számára rendelkezésre áll egy biztonsági sáv, mozgástér (az egyén rendelkezésére álló tér, leeway), amelyben a tolerancia, a segítségnyújtás és a megtartó kapcsolatok még működnek: ezen a margón belül hibázhat a munkahelyén, hitelre vásárolhat, vagy a többi ember lábára léphet anélkül, hogy komoly retorziók érnék. Ha valakit jól ismernek, és sok vonzó tulajdonsága van, akkor elég társadalmi margóval rendelkezik ahhoz, hogy akár „kellemetlen jellemzői” is lehessenek… (Wiseman 1970, idézi Hordós 2007).A tartós és túlzott margóra hagyatkozás (pl. alkoholizmus, tartós krízisállapot, tartós munkanélküliség vagy épp hajléktalanság) azonban ennek a margónak a csökkenéséhez vagy eltűnéséhez vezethet, egészen addig, míg végül egy apró kis hiba is drámai következményekkel járhat. A társadalmi margó elvesztése együtt jár a mindennapi helyzetekben az önbizalom (self-assurance) elvesztésével is – ez a folyamat szoros összefüggésben lehet a tanult tehetetlenséggel –, amit nagyon nehéz visszaállítani. Ennek megfelelően a társadalmi margó megőrzésének vágya visszatarthatja az egyént a deviáns cselekedetektől (pl. a mértéktelen alkoholfogyasztástól). Ha viszont nem rendelkezik ilyen margóval, tulajdonképpen nincs mit veszítenie (Albert–Dávid 1999; Hordós 2007). Másrészt a hajléktalanság természeténél fogva fokozza a társadalmi intézményektől és a személyes kapcsolathálózatoktól való elszigetelődést. Maga a hajléknélküliség az, ami megnehezíti és előbb-utóbb lehetetlenné teszi a formális kapcsolatok és barátságok tartós fenntartását (Albert–Dávid 1999). A hajléktalan évek számának növekedésével általában a nem hajléktalan kapcsolatok száma csökken, amit a mindennapi közösségekből való kirekesztődés kontrollálhatatlan és sorsszerű folyamataként él meg a hajléktalan személy. Ez a folyamat ugyanakkor a „hajléktalan sorsközösség” (hajléktalan identitás?) felé terel, és tovább fokozza a társadalomtól való elszigeteltség érzését. A hagyományos kapcsolathálózat felbomlása után a hajléktalan közösségben kialakuló kapcsolati hálók mind összetételükben, mind térbeli szerveződésükben eltérnek a lakhellyel rendelkező népesség kapcsolathálózataitól (Hordós 2007). Az otthoni bázis hiánya korlátozza a hajléktalan egyén hozzáférését a barátokhoz és családtagokhoz. Valószínűleg már a munkahely is elveszett, vagy már nem játszik jelentős szerepet. Környezetpszichológiai szempontból is jelentős, hogy a társas interakciók helye gyakran instabil és időben nagyon változó. A kontroll érzésének elvesztését egészében sarkalatosnak tekinthetjük a hajléktalanság kérdésében: a társas és fizikai környezeti stresszorok bejósolhatósága, előreláthatósága és a felettük észlelt kontroll a hajléktalanná válással szinte teljesen megszűnik. Erre az idő–tér-diszkontinuitás jelenségre alapozva jelentik ki Rowe és munkatársai (1990, idézi Albert–Dávid 1999), hogy a hajléktalanságból való kikerülés egyik lehetséges gátja az énkép, az önbecsülés megváltozása és az identitásvesztés. Ez a szempont környezetpszichológiai szempontból is kiemelkedő jelentőségű: az idő–tér-diszkontinuitás elképzelés alapján azt állíthatjuk, hogy a hajléktalanok környezetpszichológiai értelemben vett mozgástere zömében hajléktalan (hely)identitásuk erősítésének irányába hat, hiszen a hajléktalan élethelyzetre jellemző helyekből (szállók, egyéb intézmények5, forgalmas csomópontok, utca) és az ezekhez a helyekhez kötődő társas interakciókból (nagy részben lakótársak, szociális munkások, sorstársak) tevődik össze. A migrációs folyamatok sajátosságai is eredményezhetnek olyan társadalmi helyzet- és feltételrendszert, amelyek – a hajléktalansághoz hasonlóan – az identitás fenntartására és fejlődésére irányuló kihívásokat jelentős mértékben felerősíthetik és a rendszert nagyon megterhelik. Eltérő mértékben és módon ugyan, de lényegében mindkét esetben az történik, hogy a személy – mivel elhagyja szűken és tágan értelmezett otthoni környezetét – Az elmúlt évtizedben számos szolgáltató intézmény szakosodott hajléktalan emberek igényeinek kielégítésére. Hivatalos, jogi ügyeik intézésére, egészségügyi ellátásukra külön intézmények alakultak (Hordós 2007). 5


kilép egy olyan környezetből, ami ismerősségével, intimitásával védi, és autonómiaérzést biztosít számára. Így a szocializáció során megszokott, az adott szociokulturális környezetben és fizikai miliőben elsajátított, adaptív alkalmazkodási stratégiák, konfliktusmegoldó eszközök, amelyek sok esetben rutinként, automatizmusokként működnek, már a migrációs lakóhelyváltás (vagy a hajléktalanná válás) pillanatában kudarcot vallanak (Horvát et al. 2006), sőt, az ismerős, védelmet, autonómiaérzést nyújtó környezet elhagyásával a megküzdés szempontjából még kevésbé lesznek sikeresek. A migráció és a hajléktalanság ugyanis egyaránt olyan helyzetet jelent, amelyben a személyeknek nagy léptékű kulturális és szociofizikai környezeti változással – mi több: krízissel – kell szembenéznie, megküzdenie. Így az ilyen helyváltoztatást vagy -veszteséget gyakran kíséri idegenségélmény és a kirekesztettség érzése: a lakókörnyezet megváltoztatása és különösen elvesztése egzisztenciális éberséget szül (Horvát et al. 2006). Mind a migrációra, mind a hajléktalanságra jellemző tehát a stabil helyidentitás fenyegetettsége, és ez olyan, társadalmilag irányított helyzeteket és feltételeket jelent, amelyek az egyén azonosságtudatának személyes és szociális aspektusait egyaránt megkérdőjelezik, szélsőséges formáiban pedig a személy megsemmisítését is eredményezhetik (Erős 2001). Így saját munkáinkban amigrációt mint eseményszerű krízist kezeljük (Horvát 2001; Horvát et al. 2006). A hajléktalanság esetében még nem tisztázott, hogy akcidentális vagy fejlődési krízisként értelmezhető-e, de az eseményszerű krízis mindenképp érvényes magyarázóelv lehet, ugyanis a helyek elvesztéséhez kapcsolódó eseményszerű kríziseket veszteségélmény és ily módon gyász kíséri (Horvát et al. 2006). A fentiek alapján logikusnak tűnik a migráció és a hajléktalanság párhuzamba állítása, hiszen mindkét esetben az első fázis a helyveszteség, majd ezt követően a cél egy új hely megteremtése. Környezetpszichológiai értelemben ez a hajléktalanokra is igaz, még akkor is, ha társadalmilag a hajléktalan lét nem változik lényegesen. Az újrakezdés sikertelenségének hátterében számos, a hajléktalan élethelyzetből adódó, patológiás szinten érvényesülő tényező is állhat: a traumatizáltságból, a kontroll nehézségeiből fakadó – már sokszor említett – tanult tehetetlenség állapota, a poszttraumás stressz betegség kialakulása, a szociális izoláció, hogy csak néhány pszichológiai tényezőt említsünk. Mégis, kutatásaink eredményei alapján azt állítjuk, hogy az utcán vagy az erdőben élő, társadalmi értelemben „hajléktalan” ember környezetpszichológiai értelemben sajátos módon ugyan, de megteremti saját otthon levési (a korábban említett seamoni at-homeness értelmében) színterét, elsődleges territóriumát: annak ellenére, hogy az új referencia-környezet kialakítása a hajléktalan emberek esetében társadalmi értelemben sokszor sikertelen, ám mégiscsak hasonló folyamat megy végbe a helyekkel való kapcsolatban, mint a sikeres bevándorlás esetén lezajló helyteremtés. A bevándorlókhoz hasonlóan a hajléktalanok is sajátos társas kapcsolatokat hoznak létre, amelynek célja sokszor a túlélés, pl. a szívességi lakáshasználat elérése. A bevándorlók esetében az azonos lakóhelyről származók, a hajléktalanoknál pedig a hasonló sorsú emberek a valahova tartozás érzésének erősítésére törekednek. Ez ugyan számos további konfliktust szülhet a környezettel (Greenbaum–Greenbaum 1981; Mazumdar et al. 2000), de az ember–hely kapcsolat a helykötődésben manifesztálódik, és azokat a helyeket, ahol az emberek megosztják családi, közösségi és etnikai vagy kulturális kötelékeiket, fejleszteni, ápolni fogják. Ezek a kötelékek az intimitás által tudnak összekapcsolni embereket és helyeket, és kiterjedhetnek tágabb körzetekre, ami a valahová való tartozás érzésének stabilizálódásához vezet (Hummon 1992; Jasinskaja-Lahti et al. 2006; Mazumdar–Mazumdar 2009). A jelen fejezetben egyrészt a pszichológiai megközelítés árnyalásának szükségességét kívánjuk hangsúlyozni a helyváltoztatással és -veszteséggel kapcsolatos jelenségekben, másrészt ezen belül is kiemeljük a környezetpszichológiai, szociális ökológiai szemléletmód (Dúll 2001a; 2006a) fontosságát: 6 hangsúlyozzuk a szociofizikai helyeknek a migrációban és a hajléktalan életútban/identitásban betöltött szerepe elemzésének szükségességét. A helyidentitás veszteséggel kapcsolatos alakulását mind a migráció, mind a hajléktalanság esetében a helyveszteség–helykialakítás kettősségében érdemes megértenünk. Saját vizsgálatainkat a fenti megfontolások alapján végezzük. A fejezet második részében a helyveszteség területén ebben a szellemben, a Környezetpszichológiai Műhelyben,7 illetve szakmai együttműködések8 során végzett kutatásokból mutatok be szemelvényeket.

1.5. 9.5 Műhelykutatásaink Lásd „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetet. A Műhelyt – mint már említettem – az ELTE Általános és Kísérleti Pszichológiai Tanszékén alapítottuk. 2008 szeptemberétől a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció tanszékén működik, továbbra is az alapító, Dúll Andrea, vezetésével. 8 A szakdolgozati keretben végzett kutatások esetében köszönettel tartozunk Bakó Tihamér (KRE) és Ritoók Magda (ELTE) témavezetői munkájáért. 6 7


1.5.1. 9.5.1 A migrációhoz kapcsolódó helyidentitás-dinamika: veszteség, gyász és helyidentitás vajdasági magyar fiataloknál A migrációs folyamatokat mint eseményszerű kríziseket (Horvát et al. 2006) túlnyomó többségükben veszteségélmények (kapcsolat vagy személyek, de akár egy eszme, identitáselem és/vagy munkahely elvesztése) és így gyász kísérik, a gyász ugyanakkor az egyik legerősebb krízisprovokáló tényező (Pilling 2003). A környezetpszichológiai helykötődés és helyidentitás9 elméletei alapján a pszichoanalitikus elméletekből ismert tárgyvesztés és gyász folyamatainak a határai kiterjeszthetők: a fontos személyek elvesztésén túl a tárgyak és helyek elvesztését is gyászként éljük meg. Egy fontos hely elhagyása (vö. Fried 1963) vagy egy jelentős tárgy, dolog elvesztése szakadást eredményez a személyes folytonosságélményben, „mivel elválasztja egymástól az identitás egyébként szoros összefüggésben levő komponenseit, a téri és a csoportidentitást” (Dúll 2002d: 2.). A migrációban élő embereknek – ahogyan erre fentebb már utaltam – gyakorlatilag egyszerre kell megküzdeniük a régi környezet elhagyásával járó veszteség- és gyászélménnyel, illetve az új hely megteremtésének kihívásaival. Horvát és munkatársai kutatásaiban (Horvát 2001; Horvát et al. 2006) a Vajdaságból Magyarországra áttelepült fiatalok helykötődését és helyidentitását vizsgáltuk kérdőívekkel, projektív eljárásokkal és a környezetpszichológiai szociális atom módszerével (utóbbira a jelen fejezetben nem térek ki, lásd pl. Horvát 2001). Vizsgálatainkban Bakó (2002) háromszakaszos veszteségmodelljéből indultunk ki. Eszerint a veszteség első szakasza az el nem fogadás és tudomásul nem vétel. A második szakasz a tudatosítás, amelyben egyszerre van jelen az elfogadás és az elutasítás. Ebben a fázisban indul meg a veszteségfeldolgozás. A harmadik szakaszban zajlik le a veszteség okozta élmények integrációja. Kutatásainkban (Horvát et al. 2006) a migrációs helyveszteségekkel kapcsolatos gyász szakaszait eszerint elemezzük. Néhány ponton azonban az eredeti modellben változást eszközöltünk: például a háromszakaszos modellek hátrányának – nevezetesen: a gyászfolyamat középső, leghosszabb fázisát nem kellően taglalják (vö. Pilling 2003) – kiküszöbölésére saját vizsgálatainkban ez a szakaszt differenciáltan elemezzük (Horvát et al. 2006). A vizsgálatban szegedi, kollégiumban élő, vajdasági származású, magát magyar nemzetiségűnek valló, felsőfokú oktatásban részt vevő diákok vettek részt (48 fő, 23 férfi, 25 nő, életkoruk 19–26 év, átlag = 21,88, szórás = 2,07). Valamennyien tanulmányaik anyanyelven történő folytatása céljából hagyták el szülőföldjüket. A vizsgálat időpontjában 16 fő egy éve, 13 fő három-négy éve és 19 fő öt vagy több éve tartózkodott Magyarországon. Mindannyiukkal mondatbefejezésen alapuló, félig-strukturált projektív interjút (Horvát 2001; Horvát et al. 2006) vettünk fel. A gyászélményt az interjúválaszokban megfogalmazott narratívumok kvalitatív elemzésével (vö. Ehmann 2002) tematizáltuk, Atlas.ti tartalomelemző program segítségével. A kutatás fontos eredményének tekintjük magának a kategóriarendszernek (Horvát et al. 2006) a létrehozását, ami azt támasztja alá, hogy lehetséges a helyveszteséghez kapcsolódó gyász-válaszok tematizálása: a válaszok alapján azonosíthatóvá váltak a veszteségélmény különböző szakaszainak tematikus egységei (részletesen, példákkal lásd Horvát et al. 2006). A válaszadók többsége az elfogadás és az elutasítás ambivalenciája mentén megjelenő tudatosítás fázisára jellemző válaszokat adott. Az összes tematizált válaszok mintegy fele tartozott a kötődést hangsúlyozó válaszok kategóriájába (pl. „érzelmileg természetesen az eredeti lakóhelyem tud csak táplálni, hisz a barátoktól kapott szeretet teljesen más, mint a családtól kapott”). Tendenciózus eltolódás mutatkozott meg abban a tekintetben, hogy a régen – vagyis legalább öt éve – Magyarországon tartózkodók válaszai között elhanyagolható volt a tagadás (pl. „nincs nagy távolság, mégsem járok haza minden hétvégén”) kategóriájába sorolható válaszok aránya, és abszolút többségben voltak az integrációt jelző elemek (pl. „már szegedi vagyok, hosszú évek óta, viszont a szívemben mindig melegen él az otthonom”). A rövid ideje, vagyis egy éve itt tartózkodók egyáltalán nem adtak a veszteségélmény integrációjára utaló válaszokat. Úgy tűnik tehát, hogy a szülőföld elhagyása időtartamának növekedésével növekszik a veszteség tudatosítása és integrációja. Ennek az eredménynek a nyomán vizsgáltuk meg a migráció következtében fellépő veszteségélménnyel való megküzdés kérdését.

9

Vö. „Helykötődés” és „A helyek és az én” c. fejezetek.


Ebben a kutatásban (lásd Horvát et al. 2006) 76 szegedi egyetemi hallgató vett részt, 35 férfi, 45 nő, életkor szerint 18–27 év közöttiek (átlag = 21,51, szórás = 1,97). A résztvevők 1–10 éve éltek Szegeden (átlag = 2,98, szórás = 1,97). Valamennyien magyar nemzetiségűek voltak, akik tanulmányaik folytatása érdekében költöztek Magyarországra. 50-50% (azaz 38-38 fő) volt a határon belüli és a határon át történő lakóhelyváltoztatók részvételi aránya. A vizsgálat módszere projektív mondatbefejezés volt. A befejezett mondatokkal a személyek jelenlegi, illetve jövőbeli, feltételezett helyidentitásukról adtak helyzetleírásokat, amiket független kódolókkal tartalomelemeztünk (az elemzést és az eredményeket részletesen lásd Horvát et al. 2006). A vizsgálati személyek a projektív kérdések szabad mondatbefejezéseiben ebben az esetben is spontán módon utaltak a lakóhely-változtatás (szülőváros elhagyása) következtében fellépő veszteségélményre. A határon át, illetve a határon belül költözők csoportja jelentős mértékben különbözött a veszteségélménnyel való megküzdésben. A határon át történő lakóhely-változtatók mondatbefejezései a veszteségfeldolgozás (gyászmunka) korai stádiumait (tagadás, elutasítás és ambivalens viszonyulás) jelző tartalmi kategóriákba voltak sorolhatók. Ezekben a fázisokban, úgy tűnik, még nem történt meg a lakóhely-változtatás során elvesztett helyés csoportidentitás elemeinek az identitásba való integrációja. A lakóhely-változtatás két típusa közötti eltérés feltehetően az országhatár szimbolikus és tényleges jelentőségével,10 territoriális jelentésével magyarázható. A probléma további szisztematikus vizsgálatokra vár.

1.5.2. 9.5.2 A hajléktalanság helyidentitás-dinamikája Saját vizsgálataink (pl. Hordós 2007) alapvető feltevése az, hogy a helykötődés és a helyidentitás folyamatai a hajléktalanok életében az otthonnal rendelkezőkhöz képest sajátos módon szerveződnek. A hajléktalanság ugyanis a hétköznapi ember átlagos élethelyzeteihez képest nagyon erős és pszichológiailag valószínűleg jól körvonalazható determináló hatást11 fejt ki, és önmagában is szinte lehetetlenné teszi a gyökeres változtatást, azaz például a hajléktalan lét felszámolását és a lakhellyel rendelkezők közé való visszatérést. A hajléktalan ember kitüntetett helyei és ezeknek a normál populációtól eltérő, „otthonszerű” használati módja (pl. parkokban, padokon alvás, utcán evés), napi útjuk során igénybe vett állomások, ahol a szükséges anyagi forrásokat és társas támogatást begyűjtik, mind sajátosak, vagy legalábbis az átlagostól eltérő funkcióval bírnak. Ezeken a helyeken keresztül a hajléktalan élethelyzetbe kerülő személy helyidentitása úgy alakul, hogy egyre inkább „átutazóként” kezdi megkülönböztetni magát másoktól. Ezen az úton fokozatosan alakul ki a megfosztottság, a „ –talan, –telen” identitás (Kántor 2007), amikor a lét minden színterét átmenetinek élik meg. A témában végzett vizsgálataink (Hordós 2002; 2003; 2007) azt mutatják, hogy a hajléktalan emberek helyekhez és emberekhez való kötődése egyaránt meglehetősen ellentmondásos. Mivel a korábbi lakhely legfeljebb mint környék játszhat szerepet – de többnyire így sem, mivel onnan az illető szégyenérzete miatt gyakran teljesen eltűnik, az ottani kapcsolatokat is megszakítja12 –, folytonosságérzetének fenntartásához az újabb, hajléktalanként igénybe vett referenciahelyek a „tipikus hajléktalan-helyeken” (szállók, utcai terek, speciális hajléktalan ellátásra kialakított intézmények) állnak rendelkezésére. A hajléktalan címke, a hajléktalan identitás kényszerű felvállalása túlélési stratégiaként a rövid távú célok megvalósítását tűzi ki a hosszabb távúakkal szemben. A rövid távú, túlélést szolgáló szükségletek kielégítése a legfontosabb, és ez le is köti a személyt, nem marad energiája a továbblépéshez szükséges alapok megteremtéséhez. Így az ördögi kör bezárul: „Az otthontalanok is folyamatosan törekednek mindennapi életvitelük szerveződése során a lakhatás valamifajta megoldása mellett egyéb [helyekhez kapcsolódó] szükségleteik kielégítésére is. Tapasztalataink szerint a lakhatás mellett elsőrendűen ilyen a biztonságra, a társas és társadalmi magány oldására törekvés, a napi fogyasztás, létfenntartás megszervezése, az ehhez minimálisan szükséges jószágok (ennivaló, innivaló, ruha, gyógyszer stb.) megszerzése” (Gurály et al. 2003: 24.). Ugyanakkor a kutatók tapasztalatai szerint a fedél nélkül maradt emberek sajátos alkalmazkodási kényszerben élnek, nap mint nap választaniuk kell, hogy melyik szükségletüket részesítik előnyben: „Szeretni – enni – lakni; ha nem adatik meg, hogy az emberi lét ezen alapvető szükségleteit akár csak részlegesen kielégítse valaki, akkor naponta választania (helyettesítenie) kell. Még kevesebbet fogyaszt-e, hogy jobb, biztonságosabb körülmények között, pénz ellenében lakjon, lemondva párkapcsolatról, redukálva társas kapcsolatait, a szociális munkások intézményes segítségére támaszkodva. Vagy a biztonságosabb és talán kényelmesebb olcsó szállás helyett az ingyenes fapados marad, a maga Hermann Imre (1947) is említi, hogy a lélektanilag kitüntetett terek – mint a szülőföld, haza – határainak megváltozása traumatikus hatású esemény lehet, mivel az ilyen események a területen élő közösségben egyszerre válthatnak ki fenyegető érzéseket és kiszakítottságélményt. Ezért nagyon jelentős az egyéni, illetve a csoportintegritás megőrzéséhez új „én-, illetve csoporthatárok” kijelölése és ezek védelme (vö. Greenbaum–Greenbaum 1981). 11 Ennek teljesebb feltárása további vizsgálatokat igényel. 12 Sokszor előfordul, hogy akik régen ismerték, azt gondolják róla, hogy meghalt (Hordós 2007). 10


kockázataival, de talán több jut fogyasztásra, fenntarthatók azok a kapcsolatok (ha vannak), melyek érdekében, »segítségével« akár máshol is megalhat egy ideig, olykor közterületen, vagy éppen valamilyen szívességi lakáshasználóként” (Gurály et al. 2003: 25.). Mint „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetben említettem, a hajléktalansággal általában véve jelentős mértékben csökken a személy élete alakulása felett érzett kontrollja. Szembetűnő azonban, hogy ez az aktuális lakhatási helyzettől függően is nagymértékben változik: a helyek feletti kontroll, a biztonság a végtelenségig frusztrált, de némi változatosságot mutathat a hajléktalan-intézmények típusa vagy a közterületen éjszakázók alvóhelyválasztásának megfelelően (Hordós 2007). A közterületet „lakhatásra” használó hajléktalan emberek egyik csoportja (az erős territoriális viselkedést mutató ún. „autonómok” – Breitner et al. é. n., idézi Győri 2006a) vagy területfoglalók például elutasítják az intézményi létet, és otthonná próbálják alakítani a környezetet. A kutatások szerint a teljes hajléktalanpopulációnak ez kb. a 10%-a (Gurály et al. 2003; Hordós 2007). Az autonómok eldugott gyárépületekben, erdőkben sátrat, bungalót építenek, azokat körbe is kerítik, bútorokat, ágyat gyártanak, barkácsolnak maguknak, azaz komoly erőfeszítésekkel igyekeznek komfortosabbá tenni életüket. Kialakulnak hétköznapi rutinjaik, amelyek nyomán kifejlődhet a lakhelyükkel kapcsolatban az otthonlevés (at-homeness, Seamon 1979) érzés. Csoportokba szerveződve megszervezik védelmüket, a környéken lakókkal gyakran jó, segítő-támogató kapcsolatokat tudnak kiépíteni. Sokan vannak köztük, akik családjukkal együtt élnek – a hajléktalanság előtti kapcsolatoknak jelentős személyiségmegtartó ereje van (Breitner, 1999), hiszen nyomokban a társadalmi margó működésére utalnak. Ezek az emberek általában hosszabb ideig, egészen addig „birtokolják” és fejlesztik tudatosan választott lakóhelyeiket, amíg valamilyen külső körülmény (kunyhó leégése, terület beépítése, elzavarás) lehetetlenné nem teszi a maradást. A helykötődés és a cselekvési kontroll szempontjából a fenti viszonyulás szélsőséges ellenpéldája az ún. „kiszorultak, sodródok, gyökértelenek” (Breitner et al. é. n., idézi Győri 2006a) állapota. Ők azok a közterületen élő hajléktalanok, akiknek nincs állandó helyük, ott alszanak, ahol rájuk esteledik: utcán, kapualjban, aluljáróban, parkban vagy egyéb búvóhelyen. Meglehetősen kiszolgáltatott emberekről van szó, akik sodródnak a mindennapok eseményeivel. Gyakran a tudatos vagy öntudatlan halálvágy, a teljes önfeladás és más pszichiátriai zavarok vannak a háttérben (Hordós 2007). Összességében megalapozottnak tűnik a feltevés, hogy míg a területfoglalókra13 erős helykötődés jellemző, addig a sodródó, magányos, utcán élő emberek valószínűleg nem kötődnek helyekhez, vagy – saját javaslatunk szerint – sajátos letelepedés–identitással jellemezhetők.14 A területfoglalók minden szinten – érzelmek, kogníció, viselkedés – egyformán erős jellegzetességeket mutatnak. „A helykötődés” c. fejezetben már idézett, a helykötődés sokszínű elméleteit rendszerbe foglaló elképzelés (Low–Altman 1982) javaslatunk szerint a hajléktalan-jelenségre is alkalmazható: eszerint a területfoglalók esetében a társas aktorok és szociális normák fontosságát jelzik a megtartott családi kapcsolatok vagy a csoportba szerveződés, a helyi lakossággal való harmonikus együttélés. A territoriális megnyilvánulások, a kontroll, a hozzáértés, a kreativitás mind kifejeződik abban, hogy ezek az emberek gyakorlatilag megépítik, kiépítik és egyben komfortosítják lakóhelyüket. Humán és helykötődésük erejét mutatja, hogy megszervezik „házaik” és értékeik védelmét, hogy napi életük eseményei bejósolhatók, kontrollálhatók legyenek, és biztonságban érezzék magukat. A területfoglalók egy része eredeti lakóhelye közelében marad, ahhoz közeli parkokban, erdőkben próbál megélni (Czecze 2006), ami folyamatosságérzést ad, így erősíti a szelf stabilitását és a helyidentitáson keresztül az identitás fenntartását. A hely szervezőerejét mutatja, hogy egy-egy ember eltűnése igazán nem okoz gondot a rendszer működésében (védelem, közös munkák, önfenntartás), hamar jön helyette másvalaki: a létszám nagyjából állandónak tekinthető (Győri 2006b; Hordós 2007).

1.5.3. 9.5.3 Helykötődés és szocializáció A modern környezetpszichológiában a fizikai helyeket mindig pszichológiai-szociális kontextusukban vizsgáljuk, és fordítva, az intrapszichés és interakciós folyamatoknak is mindig elemezzük a téri kontextusát. Eszerint a kötődés folyamatai is a hely és a társak tranzakciójában érthetők meg. A „Helykötődés” c. fejezetben már utaltam rá, hogy a környezetpszichológiai helykötődéssel foglalkozó munkák – talán éppen a mi Műhelyünkben folyó néhány kutatástól (pl. Kanizsai Nagy 1996; Szabó–Dúll 2007) eltekintve – a humán kötődés vizsgálati paradigmától (vö. Urbán 1996) teljesen elkülönülten zajlanak.

Egyébként az eredmények ellentmondásosak abban a tekintetben, hogy az intézményhasználat, vagyis a preferált szállótípusok (fapad, átmeneti) alapján demográfiai jellemzőikben különböznek-e egymástól a hajléktalanok. Néhány vizsgálatban (Gurály et al. 2003; Czecze 2006) azt találták, hogy az utcán, közterületen tartósan élő emberek („utcások”), illetve az intézményi létet előnyben részesítők („szállólakók”) főbb leíró jellemzőiben nincs eltérés. Az USA-ban végzett, kiterjedtebb kutatások szerint ezzel szemben az utcán alvás esélye nő, ha az illető középkorú, férfi, alacsony az iskolai végzettsége, jellemzően csoportban él, és nincs jövedelme; és az a hajléktalan, aki nem veszi igénybe a hajléktalanszállókat, „valószínűbb, hogy részt vett bíróság által elrendelt pszichiátriai kezelésben, nagyobb rendszerességgel fogyaszt jelentősebb mennyiségű alkoholt, valószínűbb, hogy indián amerikai, és gyakrabban dolgozik napszámban” (értsd: alkalmi munkásként) (Larsen et al. 2005) – részletesen lásd Hordós (2007). 14 Ez a felvetés még tisztázásra vár. 13


A helyveszteségek vagy legalábbis a hajléktalanság esetében erős érvek támasztják alá, hogy az otthontalanná váló ember élettörténetében személyes kötődési, kapcsolati deficitek és helyidentitás-problémák összefonódva állnak a háttérben. A hajléktalanok esetében például a reális helyzetből adódóan a látszólag téri biztonságot adó szálló nem nyújt valódi társas és téri (azaz szociofizikai) támogatottságot. A potenciális barátokkal való kapcsolat viszont sokkal inkább a visszacsúszás veszélyét hordozza (Hordós 2007). A tapasztalatok azt mutatják, hogy a párkapcsolatokban is ritkán valósul meg az egymást támogató partneri viszony, társ-kötelék. A kapcsolati zavarok hátterében többnyire pszichés problémák, kora gyermekkori sérülések állnak (vö. alább Kántor 2005). A Műhelyünkben zajló vizsgálatok a felnőtt társkötődés és a helykötődés összefonódásának, szociofizikai dinamikájának összetett problémakörét is igyekeznek tisztázni. A hajléktalanná válásból adódó – fenti értelemben vett – szociofizikai helyveszteségek következményei a helykötődésben és a helyidentitásban ma még feltáratlanok. Saját vizsgálataink (Hordós 2002; 2003; 2007; Kántor 2005) során épp ezen a helyzeten igyekszünk változtatni. Kutatásaink egyik fő céljának tekintjük, hogy feltérképezzük a hajléktalan emberek helykötődésének sajátosságait, hogy melyek a számukra fontos helyek, illetve ezek milyen sajátosságokkal rendelkeznek, és milyen helyek képesek – egészében vagy legalább kis részben – otthon-érzést, az otthonosság élményét nyújtani számukra.15 Hordós (2007) vizsgálatában 33 hajléktalan férfi vett részt (19–67 év közöttiek, átlagéletkoruk 44,21 év, SD = 11,52). A csoport az aktuális alvóhely tekintetében heterogén volt. 15 fő nem hajléktalan 16 alkoholbeteg férfi (24–55 év közöttiek, átlagéletkoruk 44,06 év, SD = 10,12) jelentette az életkor és iskolai végzettség tekintetében illesztett kontrollcsoportot. Az alkoholbetegek kontrollcsoportnak választását az indokolta, hogy olyan összehasonlítási csoportot kerestünk, ahol a kapcsolati zavarok, helyveszteségek ugyanúgy jelen lehetnek (pl. válás–szétköltözés, munkahelyek elvesztése, képesítésnek nem megfelelő alacsonyabb presztízsű munkahelyek). Elvonókezelésen átesett, alkoholproblémával küzdő emberek esetében a függés már olyan szintet érhet el, hogy a környezet is jelzi a problémát, és a szenvedélybetegség okozta károk az életvitelben is megmutatkoznak, de a hajléktalanság ténye nem igaz rájuk. További fontos szempont volt, hogy bár nem minden hajléktalan alkoholista, a hajléktalan populációban általában véve eléggé elterjedt a nagy mennyiségű alkohol fogyasztása. Az alkoholizmus a szakirodalom szerint (pl. Komáromi 1993) prediktív tényező lehet a hajléktalanná válásban. Ezt támasztja alá az a tapasztalat is, hogy az addiktológiai osztályokon jelentős számban vannak jelen alkoholfüggőséggel kezelt hajléktalan emberek. Ez alapján az alkoholfüggőséget is a két csoport közös vonásának tekintettük. Ezért tártuk fel a vizsgált személyek élettörténetében az alkohollal való viszonyt. Megjegyezzük, hogy a Hordós (2007) által vizsgált hajléktalan személyek legnagyobb része (21 fő) alkoholbetegeket rehabilitáló hajléktalan szállóról került ki, ahol a felvétel indokoltságának egyik lényegi kritériuma az alkoholfüggőség ténye. Azt vártuk, hogy az alkoholbetegek nagy többségénél a kapcsolati zavarok és a helyveszteségek – bár csekélyebb mértékben, de – ugyanúgy jelen lesznek, ugyanakkor a hasonlóságok ellenére a hajléktalanok helykötődés-mintázatai a globális helyveszteségek miatt kiugróan eltérnek az alkoholista csoportétól. A vizsgált hajléktalanokkal – 2 fő kivételével, akikkel az utcán folyt a vizsgálat – a vizsgálatvezető17 hajléktalanszállón lépett kapcsolatba. Mindig kétszemélyes helyzetben folyt a munka. Az alkoholista kontrollszemélyeket a vizsgálat időpontjában addiktológiai osztályon kezelték, az adatfelvétel is ott történt (a részletes dokumentációt lásd Hordós 2007). A vizsgálati személyek tájékoztatása és a beleegyező nyilatkozat aláírása, valamint az általános adatok kikérdezése után következett egy félig strukturált interjú,18 majd a A hajléktalanok a köznapi vélekedés szerint olyan emberek, akik kiszakadtak kötelezettségeikből, ugyanakkor kötődéseikből is – vagyis „kötődésmentesek” (Hordós 2007). Ezt az újabb „–telenséget” (kötődéstelenség) az egyik oldalról elveszettségnek, segítségre szorultságnak észleli a mindennapi ember, a másik oldalról viszont szabadságot, függetlenséget vetít ki a sorsukba. Ez a kettősség megmutatkozik Bálint (1959/1997) oknofília/filobatizmus tipológiájában is, amit a „Tárgyi környezet és pszichológia” c. fejezetben bemutattam. Mivel az oknofil személy mind helykötődésében, mind humán kötődéseiben túlzott megkapaszkodási igényt mutat, a filobata pedig a kötődésnél sokkal többre tartja szabadságát, függetlenségét, túlságosan önmagára hagyatkozik, így sem az oknofil, sem a filobata ember nem képes harmonikus kapcsolatot kialakítani szociofizikai környezetével. Hordós (2007) feltételezése szerint a hajléktalan emberek – akik kötődési tárgyaikat elvesztették, otthon nélküliek, kapcsolataik jó része megszakadt – összességében sokkal inkább lesznek filobaták, mint oknofilok. A hipotézis vizsgálatára Hordós és Bozzay-Tímár kidolgoztak egy mérőeljárást (Oknofil és Filobata Primitív Attitűdök Tesztje – bemutatja Hordós 2007). A teszt – mivel pszichometriai mutatói szerint megbízhatósága egyelőre még alacsony – további fejlesztésre szorul, de az eredmények már most a várt irányba mutatnak: helykötődés szempontjából a legrosszabb helyzetben a kapcsolódási igényt mutató, de félelemteli kötődésű hajléktalan személyek vannak, mivel nem képesek bizalommal lenni a hely irányába, emiatt nem képesek igazán elköteleződni, odakötődni sem (Hordós 2007). 16 A vizsgálat időpontjában lakóhelyüket tekintve 11 fő saját tulajdonú lakásában vagy családi házában, 4 fő szüleinél, 2 fő felesége szülei lakásában vagy élettársa lakhelyén lakott. 17 Hordós Mónika. 18 Az interjúban (Hordós 2007) szerepeltek kérdések a személyes (családi, baráti, támogató) kapcsolatokról és az ezekhez asszociatív módon kapcsolódó információkról (pl. saját élmények utcai territoriális harcokról, történetek a korábbi helyekhez fűződő viszonyulásokról). Az 15


kérdőívek19 felvétele (lásd részletesen Hordós 2007): (1) Otthonhoz Kötődés Kérdőív (OKK, Dúll 1998) hajléktalanok számára módosított változata;20 (2) Felnőtt Kötődési Stílus Kérdőív21 (ASQ, Attachment Style Quastionnaire,Feeney–Noller 1994, idézi Noller 1998); (3) Kapcsolati Kérdőív22 (Relationship Questionnaire, RQ, Bartholomew–Horowitz 1991). Az eredmények statisztikai elemzéséhez SPSS 10.0 for Windows statisztikai programcsomagot használtunk. Az alábbiakban legfontosabb eredményeinket összefoglalóan közlöm (a részletes adatokat és az elemzéseket lásd Hordós 2007). A hajléktalan csoport tagjainak mintegy negyede (24%) sehol sem érezte magát otthon. A megjelenő otthonérzések a hajléktalanszállóhoz (54%), illetve valamilyen természeti környezethez (12%) kapcsolódtak. Az alkoholbetegek számára a leggyakoribb otthon-érzést nyújtó hely a saját otthon (73%) volt. Az általunk vizsgált hajléktalan emberek tartózkodási helyei (napi állomások) leginkább urbanizált nyilvános helyek voltak: városrész, piac, de sok időt töltöttek a természetben is, zömében parkokban, városszéli kirándulóhelyeken. Tág körzetekben, nagy terekben gondolkodtak. Fontos helyeik városok (már nem lakott korábbi lakóhelyeik) vagy városrészek, illetve ugyancsak természeti helyek voltak, a munkahely (ha volt is) nem mutatkozott hangsúlyosnak. Szembetűnő, hogy a hajléktalanok és az alkoholbetegek napi útjának rendszeresen visszatérő állomásai az otthonon kívül lényegében nem különböztek egymástól, a hajléktalanná válással azonban ezek szerepe megváltozik, súlyuk eltolódik. Kutatásunk egyik legfontosabb eredménye az otthonkötődés vizsgálatából származik: a hajléktalan csoportban a helyhez való érzelmi viszonyulás fordított kapcsolatban állt a hellyel való azonosulással (ún. paradox helyidentitás, Hordós 2007), ami nagyon megnehezítheti a helykötődés kialakulását. A humán felnőtt kötődés és a helykötődés viszonyát tekintve eredményeink igazolták elvárásainkat: a hajléktalan embereknél zömében bizonytalan, elkerülő humán kötődést találtunk. A felnőtt kötődés dimenziói közül az elkerülés23 domborodott ki, azaz a hajléktalanok többségének másokról alkotott képe erősen negatívnak bizonyult. Ezzel egybevág egy korábbi eredményünk, miszerint az otthon nélküli emberek kellemetlennek élik meg a másokkal való személyes közelséget (lásd Hordós 2002 eredményeit hajléktalanok és otthonnal rendelkező férfiak személyes terének eltéréseiről). A hajléktalan csoportban egyrészt a legalacsonyabb helykötődést a félelemteli felnőtt kötődők mutatták. Akiknél ambivalens felnőtt kötődési viszonyulást találtunk, ott a kötődés erőssége és az utcán töltött évek pozitívan korrelált egymással (erősebb ambivalens kötődés több utcán töltött évvel járt együtt), és a helykötődésben a kapcsolódás, kapcsolat igénye személyekhez és tárgyakhoz egyaránt. Leginkább olyan helyeket választottak, amelyeket csak rövid ideje ismernek, használnak – az ott tartózkodás ideje egyedül ezzel a kötődési skálával mutatott összefüggést. Mivel a helykötődéssel erős együtt járást nem sikerült kimutatni, a fentiek alapján úgy gondoljuk, az ambivalens jellemzőkkel bírók számára a helyek is leginkább az ottani emberek miatt váltak fontossá (Hordós 2007). Az eredmények alapján általános következtetésként vonható le, hogy ezek az eltérések, specifikus vonások nem a hajléktalan ember személyiségéből adódnak, sokkal inkább az élethelyzetből, a fontos helyek elementáris hiányából erednek. Érdekesen árnyalja a képet Kántor (2005) pszichoanalitikus orientációjú vizsgálata, amelyben a Metamorfózisok tesztjével (Szőnyi 1998) azt vizsgálta, hogy milyenek a hajléktalan férfiak teszttel mért pszichológiai sajátságai a lakással rendelkezőkéhez képest. 26 fő hajléktalan férfi (30–60 év közöttiek, átlagéletkor 46,73 év, SD = 6,83, iskolai végzettség szempontjából homogén csoport) motivációs struktúráját hasonlította össze 24 harminc, lakással rendelkező kontroll férfiéval (illesztett életkori minta, átlagéletkor 43 év, SD = 10,49). A motivációs profil egészét vizsgálva három olyan motivációs tengely rajzolódott ki, amelyek mind a pozitív, mind a negatív póluson szignifikánsan jellemzőbbek voltak a hajléktalan csoportra:

interjú végén a résztvevők kiválasztottak egy konkrét helyet, ahol az otthon-érzés leginkább megjelent. Választásukat megindokolták. Ezt a helyet neveztük a továbbiakban „központi helynek”, amelyhez a kötődésüket az Otthonhoz Kötődés Kérdőív (OKK, Dúll 1998) kérdőívvel vizsgáltuk meg. 19 A jelen fejezetben csak azokat a vizsgálati eljárásokat közöljük, amelyek az itt tárgyalt kérdésekhez kapcsolódnak. A többi kérdőívet, illetve módszert részletesen lásd Hordós (2007). 20 A kérdőív módosított változata 18 kérdést tartalmaz, amelyekre ötfokú skálákon kell válaszolni. A kérdések a helyhez való viszony aspektusait (kötődés, tárgyak, ottani emberek) tárják fel. Az eredeti kérdőív módosításához kapcsolódó módszertani kérdéseket – pl. messzire vezető probléma, hogy miként lehet egyáltalán otthonhoz kötődést vizsgálni otthontalan emberekkel – részletesen lásd Hordós (2007). 21 Fordította Demetrovics Zsolt. 22 Fordította Demetrovics Zsolt. A kérdőívet a kutatásunk céljainak megfelelően módosítottuk (részletesen lásd Hordós 2007). 23 Megjegyezzük, hogy Demetrovics (2007) vizsgálatának eredményei szerint az Intim Kapcsolati Kötődés Kérdőív négy skálájából egyedül a negyedik skála (Elkerülő kötődés) megbízhatósága bizonyult megfelelőnek. 24 A vizsgálat elvégzésére az Oltalom Karitatív Egyesület Dankó utcai kórházában, annak nappali melegedőjében, illetve Budapest különböző pontjain, az utcán került sor. A kontrollszemélyek hólabda-módszerrel kerültek a vizsgálatba. A statisztikai elemzés SPSS 9.0 for Windows statisztikai programcsomaggal történt.


1. „Nem szeretettnek, elutasítottnak lenni – Szeretet vágya”: a tengely hangsúlyos megjelenése a hajléktalanokat érő gyakori diszkrimináció ismeretében nem meglepő. 2. „Védtelenség – Védettség, biztonság szükséglete”: ez a vágy a hajléktalanok jelentős részénél abban az igényben öltött szimbolikusan testet, hogy valamilyen „védőfegyver” (állami védelem, pajzs, önvédelmet biztosító tüske, tövis vagy vastag kéreg, a menekülést szolgáló elbújni tudás, gyorsaság vagy láthatatlanság) álljon rendelkezésükre az esetleges támadások ellen. 3. „Láthatatlannak, jelentéktelennek lenni – Önkifejezés vágya”: ez a tengely magáért beszél, annak a vágynak a manifesztációja ez, hogy a negatív oldalon megjelenő „láthatatlan, jelentéktelen” vagy éppen „elutasított, fogyatékos” alak megmutatkozzon, „kifejezze magát”. Idekapcsolódik az „alakíthatóság vágya” is, aminek megfogalmazásában mindenképp benne rejlik egy formáló tényező keresése is, egy olyan külső kereté, ami az „elillanó alakot” vagy a „szétfolyó masszát” formához segíti hozzá. A fenti három tengely mellett további hajléktalan-specifikum volt az, hogy mind a pozitív, mind a negatív oldalon megjelent a múlt felé tekintésre való hajlam. A „bosszú, elégtétel” vágyának gyakori megjelenése szintén a múlthoz kötő erő, ami útjában állhat mind a jelen realitás észlelésének, mint a jövő tervezésének. Ezek a tendenciák könnyen egy, a krízisállapotokra jellemző ördögi kört jelezhetnek, amelyben a személy a problémáival való megküzdéshez mindegyre a múltba nyúl vissza, és a valaha már használt, többnyire nem kielégítően működő megoldási módokat alkalmazza újra és újra, ahelyett hogy kreativitását és spontaneitását latba vetve új, hatékonyabb megküzdési módok irányába haladna (Bakó 2004). Kántor (2005) szerint a hajléktalanság „felnőttkori szociális újraközeledési krízisként”25 értelmezhető: olyan önmagába záró állapotnak, amelyben a hajléktalan, saját elhagyatottságába, kiábrándultságába és keserűségébe gabalyodva, nem képes megfelelő mértékben adaptív megküzdési módokat alkalmazni. Az állapot gyökere a jelek szerint egy kora gyermekkori élmény, ami az érintettet már e korai életszakaszban szenzitívvé tette minden, a szimbiózisból való kiválással analóg helyzetekre (Kántor 2005). Kántor szerint számos szembetűnő párhuzam miatt úgy tűnik, hogy ez a sérülés a pszichológiai fejlődés azon időszakához köthető, amit Mahler az újraközeledés szakaszának nevez. Az újraközeledés fázisa az az időszak, amikor a gyereknek (általában 15–24 hónapos kora között) optimális esetben azt kellett volna megtanulnia, hogy az anya szeretetét nem veszti el attól, hogy önálló lépésekre is vágyik. Megtapasztalhatja azt, hogy kezdeti szárnypróbálgatási kísérletei után visszafordulva továbbra is az anya szeretete fogadja, nem pedig büntetés vagy elutasítás. Amennyiben ez a folyamat sérül, a gyermeknek egy olyan alapélménye lesz, hogy önállóvá válni veszélyes és magánnyal jár. Amennyiben önálló lépéseket tesz, számíthat a környezete szeretetmegvonására, arra hogy soha többet nem fogják úgy elfogadni, mint önállósági törekvése előtt. Ez az élmény elraktározódik. A fejlődés azonban természetesen folytatódik, mígnem egy újabb, markáns veszteségélmény – általában a hajléktalanná válás közvetlen előzményeként vagy okaként megjelenő „elhagyási szituáció”: válás, a szülői ház elhagyása vagy az állami gondozás megszűnése az önálló élet kezdetén, a munkásszállás felszámolása, a börtön elhagyása a büntetés letöltése után, vagy a kórházi ellátás vége stb. – aktiválja az élményt. A kilépést követően gyakori, hogy a személy, a hétköznapi élet nehézségeibe ütközve, szokatlannak és nehéznek találja az új helyzetet a korábbi strukturáltabb létezéshez képest. Megéli, hogy az azelőtti, megszokott keretekhez visszatérni már nem lehet, de ugyanakkor a „kinti világ” nem olyan feltétel nélkül elfogadó, szeretettel váró közeg, ami új, meghitt kapcsolatokkal hívogatva megkönnyítené ezt az átmeneti időszakot. A börtönből, nevelőotthonból, kórházból, otthonról kikerülő egyén többnyire elutasítással és zárt kapukkal találkozik. Egy esetlegesen megoldatlan kora gyermekkori újraközeledési krízis egy ilyen önmagában is erős felnőttkori élmény hatására könnyen aktiválódhat, újraélesztve a szeparációs traumát. A szociális újraközeledési krízis során a hajléktalanná váló személy és a társadalom relációjában feltehetően a korai anya-gyermek kapcsolat újraközeledési krízisével analóg folyamat játszódik le (Kántor 2005). Az egyén leválik a korábbi közösségről és az otthonról, és megpróbál addigi szociális és téri kötelékei nélkül boldogulni, majd egy idő után visszafordul, keresve a régi biztonságot. Megpróbál visszaintegrálódni a társadalomba, de a teljes szociofizikai közeget, ami felé közelít, elutasítónak éli meg. Ez az élmény újfent egy, a gyermekkori újraközelítési krízishez hasonló lelkiállapotot hív elő, amelyben az egyén azt érzi, hogy cserbenhagyták, elutasították, egyedül maradt, nem szeretik, másrészt azt, hogy nem képes önállóan boldogulni és segítségre szorul – ráadásul minden szinten: társasan és térileg / helyileg egyaránt.

1.6. 9.6 Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne…26 Érdemes ezt a krízishelyzetet összevetni a migrációban jelentkező krízissel. A probléma szisztematikus vizsgálata Műhelyünk tervei között szerepel. 26 Tamási Áron. 25


A helyidentitás hatásmechanizmusa szerint mindenki – így az otthonukat elhagyó vagy elvesztett személyek is – az általa használt helyek alapján is értékeli, azonosítja önmagát. A hajléktalanok vagy a bevándorlók, azaz a helyveszteséggel élő emberek, megfosztottságukból eredően különböző mértékben ugyan, de nem férnek hozzá fontos pszichológiailag kitüntetett szociofizikai helyekhez, a privát és közösségi színterekről is többé-kevésbé kizáródnak, pszichológiai értelemben vett mozgásterük (kapcsolathálózatuk és igénybe vett helyeik) beszűkülnek. Mind a migráció, mind a hajléktalanság esetében az életmódváltás folyományaként helyidentitáskrízis áll elő tehát, mégpedig kétarcú folyamat mentén: egyrészt önként vállalt módon vagy kényszerűen szakítani kell a korábbi identitásmeghatározó „törzshelyekkel”, és egyúttal új szociofizikai életszíntereket kell kialakítani. Így épül (át) a helyidentitás. Ez a folyamat azonban adott szociofizikai és intrapszichés konstelláció esetén abban az irányban is lezajlódhat, hogy a helyvesztést átélők énidentitásukban is hontalanként, hajléktalanként élhetik meg saját magukat, ami a további életalakulásban útjába állhat a tényleges, társadalmi értelemben vett sikeres visszailleszkedésnek, annak, hogy a személy valójában megtalálja helyét a többiek között. Műhelykutatásaink (Kántor 2005; Hordós 2007) eredményei alapján azt valószínűsítjük tehát, hogy a mentálisan vagy valóságban hajléktalanná váló személy szociálisan és környezeti értelemben is sterillé válva, elszigetelődve rögzülhet a felnőttkori szociális újraközeledési krízisben, a helyveszteség és a paradox helyidentitás állapotában. Ebben az életszakaszban, mivel érzelmileg egy elvesztett múlthoz kötődik, nem képes új jelentésteli tereket, helyeket találni, ahol új kapcsolatokat, tranzakciókat alakíthatna ki és valódi szociofizikai intimitást élhetne meg. Így olyan rögzült gyászállapot alakul ki, ami az érintettet a múlt irányába rögzíti, képtelenné téve őt arra, hogy a jelen realitásába lépjen, illetve a jövő lehetőségeit felmérje. Kérdés egyelőre, hogy a migránsok, áttelepülők esetében hogyan zajlanak a sok tekintetben hasonló folyamatok. A hajléktalan emberek esetében kimutattuk (Hordós 2007), hogy helykötődésük sérült, helyidentitásuk sajátos, a populációra jellemző sajátosan ambivalens mintázatot mutat. Erős igényük van biztonságot, támogatást nyújtó helyekre, de tartanak attól, hogy azonosuljanak velük, vagy magukénak érezzék őket, emiatt is nehezen „szerzik meg” és „tartják meg” azokat, és a társas kapcsolataikra is ez a dinamika jellemző. Mindez megnehezíti számukra az új helyek kialakítását és a pszichológiai elköteleződést az adott hely felé. Ez a megállapítás számos gyakorlati megfontolást vet fel, legáltalánosabban azt, hogy a hajléktalanokkal foglalkozó szakembereknek számolniuk kellene a helykötődéssel a segítségnyújtás során. Úgy gondoljuk, hogy például a kliensek és a szállók együttes szempontjait figyelembe véve a fentiekben kifejtett „letelepedés-identitáshoz” hasonlóan ideiglenes, rugalmas kötődés kialakítása lenne kívánatos. Ez a bevándorlással járó folyamatok esetében – úgy tűnik – spontán módon kialakul. Ezzel együtt a bevándorlók beilleszkedését segítő szakemberek munkájában is fontos, eddig nem kibontott szempontként merülhet fel a helyidentitással kapcsolatos folyamatok kezelése, segítése.


12. fejezet 1. 10. Edukációs helyszínek környezetpszichológiája1 Az oktatás-nevelés intézményes helyszínei – bölcsődék, óvodák és a jelen fejezetben elsősorban tárgyalt iskolák – a környezetpszichológia kiemelt kutatási területének számítanak. Ezeket a tereket elsősorban a gyerekek szocializációjának céljaira tervezik és alakítják ki, ám a környezetpszichológiai kutatások felhívják a figyelmet arra, hogy az oktatási-nevelési helyszínek sajátságait a felhasználókkal való szoros kölcsönhatásukban sokkal alaposabban fel kell tárni, ugyanis ezek a környezetek számos szempontból kevert funkciójúak. Érdemes például a tervezéskor és a térhasználat során markánsabban figyelembe venni, hogy a gyerekek intézményi szocializációs tereiben az oktatás mellett nevelés is zajlik. Ráadásul mindkét folyamatban – a tervezett, irányított elemek mellett – erősen érvényesülnek a nem tudatosuló és így nem tervezhető hatások (a környezet tudatosulásának problémájára alább még visszatérek), amelyek jelentős része a fizikai környezetből, illetve annak használatából származik. Moore ironikus megjegyzése szerint „a gyerekeknek figyelemre méltó képessége van arra, hogy a leghaszontalanabb mesterséges feltételekhez is alkalmazkodjanak. Még az iskolák többségében jellemző, teljesen leaszfaltozott iskolaudvarokon is nap mint nap tudnak játszani anélkül, hogy megzavarodnának” (Moore 1974, idézi Weinstein–Pinciotti 1988: 369.). A környezeti szocializációban azonban nyilvánvalóan nem érdemes és gyakran veszélyes a gyerekek és az egyéb környezethasználók alkalmazkodási képességét túlterhelni, annál is inkább, mivel ebben a fejezetben látni fogjuk: a gyerekek fejlődésére az épített környezet a tervezésben jelenleg egyértelműen figyelembe vetteknél mind biológiai, mind pszichológiai, illetve társas szempontból feltehetően sokrétűbb és markánsabb hatást gyakorol (Moore 1987b). Ez az állítás természetesen a felnőtt térhasználókra is igaz (vö. Johnson 1990). A környezetpszichológiai gondolkodásmód szervesen illeszkedhet az egészségtámogató iskolai környezet koncepciójába. Az egészségtámogató iskolai környezet összetevői a kedvező iskolai légkör, a kiegyensúlyozott kapcsolatrendszerek, illetve a szerepelsajátítások sikeressége (pl. Meleg 2005). Ebben a fejezetben az oktatásinevelési környezetekben zajló folyamatokat azok szociofizikai közegében tárgyalom: „A pszichológia nem a környezet tudománya, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a pszichológia tárgyát képező összes emberi és állati viselkedés és pszichés funkció környezetbe ágyazódik, és nem létezhet meghatározott környezeti feltételeken kívül. […] Az olyan ismert fogalmak például, mint inger, információ, feladathelyzet, kontextus, csoport, nevelés, terápia, kultúra, evolúció, valamilyen módon mind magukban foglalják a környezet aspektusait” (Szokolszky–Dúll 2006: 9.). A jelen fejezetben – ahol nem muszáj – nem választom szét az oktatás, tanítás és a nevelés folyamatát, és ezt azzal is hangsúlyozzuk, hogy a gyerekek intézményi szocializációjának helyszíneit, hacsak nem kifejezetten oktatási célú terek, edukációs környezeteknek nevezzük. Az edukációs helyszínek térstruktúrájából, berendezési tárgyainak elrendeződéséből, színeiből, a zajból és egyéb ambiens (azaz nem vagy nehezen tudatosuló) környezeti jellemzőkből eredő folyamatok sok tekintetben még feltáratlanok. Alább a már ismert kutatási adatok összegző áttekintésén kívül néhány olyan új szempontot is felvázolok, amelyek előrelendíthetik a téma tudományos vizsgálatát és az eredmények gyakorlati alkalmazását.

1.1. 10.1 Az edukációs színterek környezetpszichológiai szemlélete Az oktatási/nevelési helyszínek – mint minden épített tér – környezetpszichológiai szempontból sajátos szociofizikai mintázatot jelentenek, vagyis az adott helyen folyó minden tevékenység illeszkedik (vagy éppen nem illeszkedik) valamilyen módon a fizikai kontextusba. A pszichológiai folyamatoknak ez az értelmezése a környezetpszichológiában leginkább elfogadott tranzakcionális álláspont (alább részletesen kifejtem): nem tekintjük a fizikai környezetet sem a kedvező, pozitív, sem a negatív vagy éppen káros jelenségek hátterében álló egyértelmű meghatározónak vagy okozatnak – önmagában attól, hogy megváltoztatjuk a folyosó színét vagy párnákat teszünk a tanterembe, nem fog közvetlen változás bekövetkezni a gyerekek és a pedagógusok viselkedésében. A környezeti-fizikai determinizmus – Riegel (1972, idézi Kron 1994/1997) megfogalmazásában: exogenikus elméletek, lásd alább 2. táblázat – többek között éppen a környezetpszichológusoktól kapott megsemmisítő kritikákat (pl. Franck 1984). A fejezet a következő tanulmány frissített változata: Dúll Andrea (2007): Edukációs környezetek: oktatási-nevelési helyszínek környezetpszichológiája. In Demetrovics Zsolt, Urbán Róbert, Kökönyei Gyöngyi (szerk.): Iskolai egészségpszichológia. L’Harmattan, Budapest. 44–69. 1


A neveléselméletekben központi szerepet kap a fejlődés fogalma. A pedagógiai elképzelések a fejlődést a személy–környezet viszonymodelljei valamelyike szerint értelmezik. A fejlődéspszichológiai nézeteket Riegel (1972, idézi Kron 1994/1997) nyomán szokás négy, a személyi és környezeti tényezők kapcsolata szerint aktív vagy passzív jellemzőkkel leírható típusba sorolni, attól függően, hogy az elméletalkotók a fejlődésben inkább a személyes-pszichológiai vagy a környezeti tényezőket tekintik aktívnak (lásd 2. táblázat). 2. táblázat: A személy–környezet viszonymodelljeinek négy kategóriája (Riegel 1972 nyomán, idézi Kron 1994/1997: 204.)

KÖRNYEZET SZEMÉLY

Passzív

Passzív

Endogenetikus elméletek: központi (biológiai és pszichológiai) érés

Aktív

Konstruktivisztikus elméletek: az egyén és a szociokulturális környezet aktív kölcsönhatását feltételezik, amely során a humán organizmus a maga számára megkonstruálja a környezet adta lehetőségeket

fogalmuk

a

A táblázatból is látható, hogy környezeti determinista nézetek feltételezik, hogy a környezet közvetlenül hat a viselkedésre és a fejlődésre, és így amellett, hogy az ember passzivitásra van kényszerítve, a környezet szerepének túlhangsúlyozásával háttérbe szorulnak az egyéb hatások. Ráadásul magát a környezetet is adott, kész hatótényezőnek tekinti, és így nem veszi tekintetbe a környezetek létrehozásával és megváltoztatásával együtt járó hatásokat (vö. Franck 1984). A jelen fejezet szemlélete a Riegel által interakcionistának nevezett elképzelésekhez áll közel, mivel az oktatásinevelési kontextust a környezet–ember tranzakcionális elmélete (Altman–Rogoff 1987; Dúll 2001a) alapján értelmezzük. Alább javasolok egy modellt (10. ábra) az iskola szociofizikai jelenségvilágának tranzakcionális megközelítésére. A modellt eredeti formájában otthoni környezetekre dolgozták ki (Werner et al. 1985), ugyanis a tranzakcionális szemlélet a környezetpszichológiában az otthoni környezetekre a legkimunkáltabb (vö. „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezet); Dúll 2002a; Túry et al. 2006). A modell azonban általában is érvényes a személy–környezet viszonyra, és így gyakorlatilag változtatás nélkül áttehető az oktatási-nevelési környezetek kontextusába is. A 9. ábrán az iskolai környezetek tranzakcionális modellje látható.


10. ábra: Az iskola mint szociofizikai környezet tranzakcionális modellje: az otthon tranzakcionális modelljének (Werner et al. 1985: 2.) illesztése iskolai kontextusra Az iskolai környezetet eszerint egymástól szét nem választható összetevők, események kontextusában célszerű vizsgálni. Az iskolai események összetevői: pszichológiai-személyes folyamatok (pl. sikerélmény, szorongás, fáradtság), idői jellemzők (pl. ismétlődő iskolai ünnepek, a tanórák és a szünetek ritmusa, az idő múlásával az iskola története gyarapodik, hírneve nő stb.) és a környezeti tényezők (az iskola helye a városban, természeti környezet, az épület tulajdonságai, tárgyak stb.). Ezek az aspektusok cirkuláris oksági kapcsolatban állnak egymással, vagyis kölcsönösen hatnak egymásra. A fenti három tényező kontextusában a kutatások hangsúlyt helyezhetnek például a társas szerepek, kapcsolatok (szociális és kulturális normák, szabályok, érzelmi és értékelő viszonyulások, attitűdök, hagyományok, rítusok) alakulására. Az iskola világában ez rendszeresen kutatott, alaposan feltárt terület (lásd pl. Mészáros 1997), ám a téma környezetpszichológiai kontextusba illesztése még várat magára. Ugyanígy vizsgálandó lehet az iskolai tárgyak és helyek környezetpszichológiai értelemben vett lehetőségstruktúrája, azaz affordanciái 2: itt kell számolnunk az ambiens ingerek (megvilágítás, hőmérséklet, zaj stb.) mellett olyan tényezőkkel, mint az ablak elhelyezkedése a teremben, a padló burkolata stb. – alább a témában végzett kutatásokra visszatérek. Ezek Az affordancia itt használt fogalmát James Gibson (1977) terminusa ihlette. Az affordancia – mint korábban már tárgyaltuk – az anyagok és felszínük elrendezésének észlelésekor a körülvevő fényben (surrounding light) elérhető információ arról, hogy mit enged meg az adott felület, lehet-e rajta ülni, vagy lehet-e elbújni mögé. Az affordancia fogalmát azonban Werner és munkatársai (1985) itt nem a klasszikus gibsoni értelemben használják, hanem analógiaként arra, hogy a helyek, tárgyak fizikai tulajdonságai és a pszichológiai jelentésük között szoros kapcsolat van. Az eredeti modellt bemutattam „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetben. 2


környezetpszichológiai értelemben vett észlelésének lényege nem a konkrét fizikai jellemzők (pl. fényviszonyok) érzékelése, hanem a pszichológiai funkció, a jelentés viselkedési kontextusban történő felfogása (pl. mit hívnak/tesznek lehetővé a fényviszonyok: pusmogást a hátsó padban vagy a táblára írtak jó észlelését) (vö. Dúll 2007b; 2007c). Ugyancsak fontos az iskolai megfelelések, kötődés és identitás értelmezése: a gyerekek és a felnőttek környezethasználata során egyaránt kialakul a környezettel való bensőségesség, a helykötődés és a helyidentitás (vö. Dúll 1996c; 2002d), amelyeknek egyszerre alapja a környezet kontrollálhatósága és a személy hatékonysága. Ezeknek az érzelmi szálaknak a kialakulása a hosszú távú környezethasználat törvényszerű velejárója. Kutatások szerint (Sommer 1970) már 20-25 perces helyhasználat (üldögélés egy éttermi asztalnál) után kialakul a helytulajdonlás érzése, ami hosszabb távon a helyhez történő ragaszkodássá válik. Ha figyelembe vesszük, hogy az oktatási-nevelési intézményekben mennyi időt töltenek el a gyerekek és a felnőttek, akkor a helykötődés és a helyidentitás kialakulásával mindenképpen számolni kell. Mielőtt azonban a modernebb, tranzakcionális szemléletű kutatásokra rátérek, áttekintem az inkább ambiens környezeti ingerekben és az ezekre adott válaszokban gondolkodó korai iskolai környezetpszichológia kutatások eredményeit.

1.2. 10.2 Az edukációs helyszínek ambiens ingerjellemzői Az edukációs színterek (főleg az iskola) környezetpszichológiai kutatásában sokáig elsődleges volt az ambiens, nehezen tudatosuló tulajdonságok (nyitottság, világítás, hőmérséklet, lágyság stb.) vizsgálata (Gump 1987; Dúll 1997; 2006a). Ebben a témában nagyon sok tanulmányt végeztek, amelyekben elsősorban a tanulmányi eredményességet tekintették függő változónak, pedig az iskolai teljesítmény – ami más, bonyolult tényezőkkel is összefügg, pl. a tanulók személyiségtulajdonságaival, fáradékonyságával vagy a stresszel, vö. Dúll et al. (2004) – maga is egy összetett kontextus egyik tényezője. Ezekből alább csak néhány környezeti tényező hatására utaló fontosabb vizsgálatot emelek ki: a szűk értelemben vett ambiens ingerek (pl. zaj, fény, lágyság, nyitott vs. zárt jelleg) hatásával kapcsolatos kutatásokat. A hely struktúrája, funkciói, elnevezése és hasonlók – vagyis az, hogy egy teremről van szó, vagy egy folyosóról, vagy az iskolaépület egészéről, és ezek milyen téri viszonylatban vannak stb. – a tágabb értelemben vett ambiens, nehezen vagy nem tudatosuló környezeti jellemzők közé tartoznak. Ezek részletes elemzése azonban túlmutat a fejezet keretein, ezeket a jelenségeket alább a tantermi ülésrend környezetpszichológiai elemzésével szemléltetem. Az ambiens jellemzők kutatása azt mutatja, hogy a gyerekek iskoláskorukra jól fejlett képességekkel rendelkeznek a különféle nyilvánvaló, illetve nem tudatosuló környezeti elrendezések jellemzőinek elkülönítésére és arra, hogy preferenciájuk alapján válasszanak közülük (Cohen–Trostle 1990). Az edukációs épületek, helyiségek színe és megvilágítása a kutatások szerint nagyon fontos környezeti változók. Számos tanulmányban kimutatták, hogy a fények és a színek befolyásolhatják a gyerekek társas és egyéb viselkedését (Winterbottom–Wilkins 2009). Az erősebben megvilágított, élénkebb színű terekben például fokozódott a verbális interakció (Gifford 1988). A megvilágítással függ össze a természetes fény fontossága, többek között emiatt is fontosak a megfelelő méretű ablakok az osztálytermekben, főleg az általános iskolákban. Viszonylag sokáig tartotta magát az ablak nélküli oktatótermek (és munkahelyek) koncepciója (Heerwagen– Orians 1986): voltak olyan elképzelések, hogy ez a kialakítás célzottabb, és segíti a figyelemkoncentrációt. Érdekes egyébként, hogy a vizsgálatok – annak ellenére, hogy mind a diákok, mind a tanárok jó része egyértelműen az ablakos termeket részesíti előnyben – nem találtak különbséget az ablakkal rendelkező és az ablaktalan osztályteremben tanulók teljesítménye között. A színekhez visszatérve, meleg színárnyalatú helyiségekben a tapasztalatok szerint csökken a gyerekek előzőleg túlzott aktivitása (Olds 1989). Sok vizsgálatban (pl. Cohen–Trostle 1990) kimutatták, hogy a fiúk és a lányok eltérően reagálnak az edukációs környezetek színére: a lányok mind a belső, mind a külső terekben jobban kedvelték a színes, kontrasztos színárnyalatokat. Mivel a fiúkkal szemben ők a teljes óvodás- és iskoláskor időszaka alatt a bonyolult formákat és az összetett környezeti elrendezéseket is inkább preferálják (otthoni és edukációs környezetekben egyaránt), arra gyanakodhatunk, hogy a lányok a környezetiingerlés-szükséglete általában nagyobb (Cohen–Trostle 1990; Read et al. 1990). A környezetészlelés és egyéb téri viselkedések gyerekeknél mutatkozó nemi eltéréseinek vizsgálata szintén jelentős kutatási terület a környezetpszichológiában (lásd pl. Sebba 1994). A belterek magassága is fontos ambiens tényező. A kutatások szerint az alacsony mennyezet inkább a csöndesebb, míg a magasabb inkább az aktívabb játékokra bátorít (lásd Weinstein–David 1987). A zaj az épített környezet általános problematikája, azonban itthon az iskola és az oktatásügy területén alig történtek zajártalmi vizsgálatok (Téglás 2004). Pedig a zaj nagymértékben zavarja mind a tanítást, mind a 147 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

tanulást: kommunikációs változások jöhetnek létre, például a tanórán a tanár diákok felé irányuló közlései rövidebbek lesznek, fogalmazása leegyszerűsödik, beszédtempója lassul, hangszíne monotonná válik, és így összességében kevesebb és kevésbé motiváló információ jut el a tanulókhoz (Téglás 2004). Zajterhelés esetén a diákok kognitív teljesítményét illetően az adatok nem egyértelműek: bizonyos kognitív teljesítményeket, pl. az olvasást, illetve az olvasottak megértését zavarja a zaj (Bronzaft–McCarthy 1975), míg például a figyelmi vagy a memóriafolyamatok romlása nem egyértelmű (Lercher et al. 2003). Hosszú távon a zaj egyrészt stresszforrás: irritáció- és diszkomfort-érzést, distresszt, frusztrációélményt és agressziót is kiválthat (Boman–Enmarker 2004; Enmarker–Boman 2004; Stansfeld et al. 2009), ugyanakkor néhány tanulmány arról számol be, hogy a rendszeres, bejósolható és kontrollálható zajhoz lehet megfelelően alkalmazkodni. Követő vizsgálatok azonban rámutattak, hogy a zajos, például nagy repülőterek közelében található iskolák tanulói a zajstressz utóhatásaként iskola után, csendes környezetekben (büfében, játszótéren, otthon) is kevésbé tudtak koncentrálni, és kevésbé voltak kitartóak (Cohen et al. 1980).

1.3. 10.3 Az osztályterem: struktúra, ülésrend és iskolai teljesítmény A tanterem nyílt és rejtett üzenetek sokaságát közvetíti a használók (diákok, tanárok és szülők) felé (Babad 2005; Jewitt 2005). A környezetpszichológusok számos vizsgálatot végeztek a témában. Népszerű kutatási téma például a hagyományos osztályok és nyitott terű tanulókörnyezetek, általánosabban az iskolán belüli zártság– nyitottság összehasonlító vizsgálata (Gump 1987). A téma iskolai tanulmányozásának előzménye a nyílt terű irodák környezetpszichológiai kutatása (pl. Marans–Spreckelmeyer 1982; lásd még Dúll–Tauszik 2006). A kapott eredmények mind munkahelyi, mind iskolai kontextusban ellentmondásosak. A nyitott terű, azaz fallal nem tagolt, homogén belső térszerkezetű tanulóterek előnyei, hogy a környezet rugalmasan alakítható, a tanulási tevékenység könnyen szervezhető, a kommunikáció a tanulócsoportok tagjai között hatékony (a diákok és a sok csoport között mozgó tanár között már kevésbé), a tanulók elérhetőek, könnyen hozzáférhetőek mind vizuálisan, mind akusztikusan, vagyis viszonylag nagyobb létszámuk ellenére is könnyen megfigyelhetők. A nyílt tanulókörnyezet hátrányai, hogy ezekben a magánszféra nagyon nehezen szabályozható (a magánszféra témáját fontossága miatt alább részletesebben tárgyalom), rengeteg az akusztikus és vizuális zavaró tényező, magas a zajszint és az észlelt fizikai stressz. Ezekre mind a diákok, mind a tanárok panaszkodtak. Nyitott osztályokban azt is kimutatták, hogy ezekben a terekben a környezeti struktúra kevésbé volt informatív az éppen folytatandó cselekvéssel kapcsolatban, vagyis a tevékenységeket nem „vezette” a helyszín szerkezete (pl. nem volt egyértelmű, hogy csendes olvasáshoz vagy épp egy beszélgetéshez hova kell leülni). Ez azzal járt, hogy a tanulók többet foglalkoztak olyan dolgokkal, amik nem voltak a tanulási feladatok részei – így a teremben zajló tevékenységet gyakran kellett átterelni az elvárt tanulókörnyezeti helyszínre és menetbe (Cotterell 1984). Sokan az erőteljes ambiens ingerlés mellett erre a strukturálatlanságra vezetik vissza a nyílt terű tantermekben mutatkozó fokozott észlelt stresszt (Ahrentzen et al. 1982). Az iskolai stressz közvetítőit azonosító kutatások azt találták, hogy a stressz csökkentésében nagy szerepe van egyrészt a tanárok és a diákok tantermi attitűdjeinek (pl. milyen ülésrendet kedvelnek, vagy hogyan vélekednek a tanterem nyitott/zárt struktúrájáról), másrészt – és a gyerekek részéről ez tűnik fontosabbnak – a környezeti kontrollnak, pl. eldönthetik-e a tanulók, hogy hova szeretnének ülni, beleszólhatnak-e abba, hogy hogyan rendezzék be az osztályt, elhagyhatják-e a termet, ha indokolt stb. A kontroll és az érzelmek szerepére alább a környezeti preferenciák kapcsán visszatérek. Az osztályteremben gyakorolható kontroll egyik feltétele a környezeti elrendezés észlelhető funkcionalitása. Ez nem jelenti azt, hogy ez a szempont egyúttal tudatosul is, de igazoltnak vehető, hogy a cselekvés implicit vezérlésében erősen megmutatkozik. Az egyik kutatásban (Nash 1981) például eltérő térszerkezetű tantermeket alakítottak ki úgy, hogy az egyik helyiség elrendezése véletlenszerűnek tűnt (a tanszereket, eszközöket találomra pakolták le), a másik teremben pedig a felszereléseket gondosan elrendezték valamilyen gyakorlati kritériumnak megfelelően, például funkcionálisan, a tanulási tevékenység menetének megfelelően. Más módon a vizsgálatvezető nem befolyásolta a tantermi tevékenységek szokásos menetrendjét, a gyerekek megnyilvánulásait és az egyéb interakcióikat. Az eredmények szerint a megtervezett térszerkezetű osztályteremben a gyerekek több manipulációs tevékenységben vettek részt, mint a véletlenszerűen berendezett teremben dolgozó társaik, és ezek eredményeként bonyolultabb, nagyobb, kreatívabb mintázatot alkottak a rendelkezésükre álló eszközök felhasználásával (gyöngyök, szögbeverő lapok, építőkockák). Napközi otthonokban végzett vizsgálatok (Moore 1987b) adatai szerint a jól szervezett iskolai környezetben a gyerekek több explorációs viselkedést mutattak, az interperszonális együttműködés fokozottabb volt közöttük, és társas kapcsolataik összességében is érettebbnek bizonyultak, mint a szervezetlen elrendezésű terekben. Ezek az eredmények alátámasztják az összefüggést a gyerekek környezeti elrendezés iránti preferenciái és az iskolai viselkedéses megnyilvánulások számos formája közt.


Az osztályterem egy további strukturális változója a gyerekek ülésrendje. A frontális ülésrend, vagyis az az osztálytermi elrendezés, amelyben a tanulók a tanárral szemben egyenes sorokban-oszlopokban ülnek, már Comenius óta hagyományosnak tekinthető az iskolák zömében. Comenius oktatási koncepciójában – számos egyéb, azóta is nagy hatású megfontolás mellett – kiemelte a nagy létszámú tantermekben folyó osztálymunkában a pedagógus kizárólagos irányító szerepét (Németh 2002). A tanárok és a diákok között is gyakori az a vélekedés, mely szerint különböző „tanulói típusok” léteznek aszerint, hogy hol ülnek az oszlopossoros tanteremstruktúrában (Stires 1980), amelyet a környezetpszichológiai szakirodalmi szlengben ironikusan „tojástartó-elrendezésnek” is neveznek. Gyakran az a tanárok véleménye, hogy a jobb képességű, érdeklődőbb diákok az első, a tanárral éppen szemközt lévő helyeken szoktak ülni, akik pedig hátra ülnek, azért tesznek így, hogy tudásbeli hiányosságaik ne derüljenek ki, illetve hogy a tanár észre ne vegye, ha másvalamivel foglalatoskodnak, mint kellene, vagy ha nem figyelnek oda. A témában klasszikusnak számító környezetpszichológiai kutatások tulajdonképpen megerősítik ezt a vélekedést, a jelenség hátterének magyarázatai azonban eltérőek. Számos vizsgálatban mutatták ki, hogy az elöl és középtájon ülő diákok aktívabban vesznek részt az órán, jobb osztályzatokat kapnak, és kölcsönösen jobban kedvelik egymást a tanárral, mint a hátul vagy a terem oldalsó részeiben helyet foglaló társaik (pl. Becker et al. 1973; áttekintést ad Levine et al. 1982; Montello 1988; 1992). Ezekre az eredményekre általában kétféle magyarázatot adnak a környezetpszichológusok (Kaya–Burgess 2007): (1) a környezeti hipotézis (pl. Stires 1980) szerint az ülésrendi helyzet határozza meg, hogy a diák milyen jegyeket szerez, és mennyire fogja szeretni a tanárt. Ezt a feltételezést számos érv támasztja alá: a terem elülső részében ülők feltehetően mindent jobban látnak és hallanak, és az órai részvétel számukra kényelmesebb, így nő annak a valószínűsége, hogy az órai interakciókba bekapcsolódnak. Az elöl ülőket a tanár jól megfigyelheti, és a személyes közelség olyan érintkezési normákat kényszerít ki, amelyek miatt ezek a tanulók már csak udvariasságból is figyelnek. Mindez a teremben hátul ülő diákokra természetesen nem érvényes. E szerint az elképzelés szerint az iskolai teljesítményben meghatározó az osztályteremben elfoglalt hely. (2) Az alternatív hipotézis az önszelekciós elképzelés (pl. Becker et al. 1973): amennyiben a diákok maguk választhatják meg ülőhelyüket, akkor előre-középre azok fognak ülni, akik eleve jobb képességűek, az adott tananyag iránt jobban érdeklődnek, és jobb benyomást akarnak kelteni – azaz a hely és a teljesítmény összefüggésében nem a téri elhelyezkedés, hanem a személyek tulajdonságai a döntőek. Néhány kutatásban (pl. Koneya 1976) mindkét fenti értelmezést alátámasztó eredményeket kaptak. Koneya vizsgálatában – az önszelekciós elképzelésnek megfelelően – a „könnyen verbalizáló” tulajdonsággal jellemezhető (és jobb órai teljesítményt felmutató) tanulók a nehezen/kevéssé verbalizálóknál inkább választottak elöl-középen található székeket. Egy későbbi alkalommal azonban ugyanezeket a vizsgálati személyeket véletlenszerűen ültették le ugyanabban a teremben, és újra mérték az órai részvételt. Ezúttal a környezeti hipotézissel konzisztens eredményeket kaptak: a könnyen verbalizálók akkor vettek aktívabban részt az órán, amikor elöl-középen ülhettek, míg a kevéssé verbalizálók nem mutattak eltérést az órai aktivitásukban az ülőhelyük szerint. A legelfogadottabb, a két alternatív értelmezést összeegyeztető álláspont szerint (lásd Montello 1988) abban az esetben, ha az ülésrendet a diákok szabadon alakíthatják ki, az önszelekciós hipotézis érvényes, vagyis a helyválasztásban megnő a személyes tulajdonságok (pl. önbecsülés, teljesítménymotiváció, verbalizálási tendencia, intelligencia) szerepe. Amennyiben azonban ültetett ülésrend van az osztályteremben, akkor ezt sokan kauzális tényezőnek tartják az iskolai viselkedésben és a teljesítményben. Lezajlott néhány olyan kutatás is, amelyek nem találtak összefüggést az ülésrend és a tanórai teljesítmény között. Ezekben a vizsgálatokban felhívják a figyelmet az egyéb kontextuális tényezők szerepére, például a terem zsúfoltsága, a teljesítménymérés típusa, illetve egyebek között a tanulóterek környezetpszichológiai szempontból lágy vagy kemény jellege (lásd Sommer–Olsen 1980; Montello 1988; Wong et al. 1992). Lágy és kemény tanulókörnyezetek (Martin 2002): a mesterséges környezetek kemény építészeti jellemzőinek a hely rögzített makrotulajdonságait tekintjük, amelyekre vonatkozóan az észlelt és a tényleges kontroll nagyon kicsi, tehát közvetlen megváltoztatásuk nem vagy alig lehetséges. Ilyen elemek például az ablakok, a belmagasság, a falak helyzete stb. A kismértékű kontrollálhatóság miatt általában sem a tanárok, sem pedig a diákok nem észlelik ezeket az edukációs folyamat környezeti hatótényezőiként – ez a spontán oktatási beszámolókból éppúgy kiderül, mint a környezetpszichológiai interjúkból (Gump 1987). A lágy építészeti elemek vagy rugalmas környezeti jellemzők hatékonyan megváltoztathatók, kontrollálhatók, például egészen könnyű ellenőrzést gyakorolni a kisméretű, mozgatható tárgyak felett (pl. asztalok, székek). A lágy osztályterem kifejezést eredetileg megalkotói, Sommer és Olsen (1980) részben hasonló értelemben alkalmazták: a lágyság szó egyrészt utalt a hely „puhaságát” fokozó környezeti elemekre és tulajdonságokra (szőnyeg, kárpitok, párnák, a padok körben való elhelyezése, meleg fények stb.), másrészt a helyszínen gyakorolt fokozott kontrollra, rugalmasságra (berendezési tárgyak átrendezése az aktuális igényeknek megfelelően, rongálások megelőzése, vagy bekövetkezésük esetén szinte azonnali kijavításuk stb.). A lágy környezetekben a kutatások szerint a 149 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

diákok jól érzik magukat, esztétikusnak, kellemesnek találják az ilyen tantermeket, és a teljesítmény bizonyos összetevői (pl. a kreativitás, órai aktivitás) javulnak (Wollin–Montagne 1981). Ám a legtöbb ilyen helyszínen – különösen nagyszámú felhasználó esetén – gondot okoz a tér állandó elrendezésének, „programjának” (program of the space) biztosítása (pl. mindenki átrendezheti), illetve a hely gondozása (állandóan ki kell javítani az esetleges rongálásokat); mindez arra utal, hogy összességében nehéz a felhasználók számára a tér fölötti kontroll észlelése (Wong et al. 1992).

1.4. 10.4 Az edukációs környezetek „kevert” környezetpszichológiai jellege A használók (gyerekek, pedagógusok, védőnő, szülők stb. – tehát nem csak az osztálytermi környezetről vagy az óvodai csoportszobáról beszélek) az edukációs környezetben rendkívül sokféle tevékenységet folytat(hat)nak: tanítanak, tanulnak, ülnek, mozognak, rajzolnak, beszélgetnek, nevetnek, énekelnek, esznek vagy éppen bóbiskolnak. A tranzakcionális szemlélet éppen abban hozhat újat, hogy az edukációs színtér egészének (és ezen belül a kisebb egységeknek, mint az osztályterem vagy a tornaterem) bonyolult, időben-térben változó összefüggések mentén működő rendszerét veszi górcső alá, és így a már ismert összefüggéseken túlmutató tudás birtokába juthatunk a vizsgált helyek szociofizikai jellemzői és a térhasználó személyek viselkedése közötti összefüggésekről. A térstruktúra használatának elemzése segíthet megérteni például a mögöttes tényezőket, amelyek az iskolai rendbontás hátterében állnak (Stebbins 1973) – ezt a kérdést az edukációs színtereken mutatkozó térhasználati deviancia, például a zsúfoltság kapcsán alább részletesebben is tárgyalom. A korábban már elemzett kapcsolat az osztálytermi ülésrend és az iskolai teljesítmény között is inkább értelmezhető a tranzakcionális gondolati keretben. A helyhasználat és a pszichológiai működések szélesen értelmezendő kapcsolatára utal például az is, hogy az „iskolába utazás élménye” (Berg–Medrich 1980) is a környezeti tanulás részeként kezelendő. Ezt azt jelenti, hogy az olyan épített makrokörnyezetekben, mint a városi terek, kerületek, a gyerekeknek nagyon sok szempontból nehéz eljutniuk egyik pontból a másikba. Ezek a környezetek nemcsak mesterségesek, de mivel a felnőtt világ termékei, sem léptékükben, sem használhatóságukban nem a gyerekekre szabottak. A kicsik nyilván nem közlekedhetnek önállóan, de akár egy iskolás gyereknek is sok segítségre van szüksége abban, hogy otthonától az iskoláig és onnan, mondjuk, a játszótérre eljusson. Ehhez nagyon sok szinten alkalmazkodnia kell a környezet sajátosságaihoz. Az alkalmazkodás egyik legfontosabb környezetpszichológiai mechanizmusa a kognitív térképek3 kialakulása az iskolába utazáskor a tágabb lakóterületről, valamint az iskola téri kontextusáról is. A kognitív térképek másként működnek a gyalogosan közlekedő, az autózó, illetve a tömegközlekedést igénybe vevő gyerekeknél (lásd pl. Rissotto–Tonucci 2002). A gyerekek fejében levő mentális térképek pedig – a tényleges tájékozódás segítésén túl – befolyásolják például az iskolai földrajztanulás hatékonyságát, és egyéb térismereti készségekkel (vö. Séra et al. 2002) is összefüggésbe hozhatók. A környezeti kontextus és a viselkedés kapcsolatára további példa lehet a játszótér. A környezetpszichológiai tanulmányok (pl. Becker 1976; Bixler et al. 2002) egységesen kiemelik, hogy a kül- és beltéri játékterek eszközállománya és ezek elrendezése aktívan és jelentős mértékben befolyásolja a gyerekek viselkedését és fejlődését. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a játszóterek berendezése, fizikai struktúrája hatással van a gyerekek gondolkodására, kreativitására és egyéb pszichológiai funkcióik (észlelés, tájékozódás stb.) fejlődésére, illetve társas életük megfelelő alakulására.4 A játszótereken található játszóeszközök mennyiségének és minőségének variálásával például ki lehet iktatni vagy bátorítani lehet bizonyos játéktevékenységeket: például a játékszerek számának csökkenésével együtt járt, hogy a gyerekek kevesebbet mozogtak, többet játszottak a homokban, több lett a szociális kontaktus (pl. társas játékok), ám a nemkívánatos viselkedések (pl. verekedés) mennyisége is nőtt. A játékok visszahelyezésekor ezek a tendenciák megfordultak (Brown–Burger 1984). A tranzakcionális szemléletben tehát szem előtt kell tartani, hogy az edukációs színterek sok szempontból „kevert”, vegyes funkciójú környezetek. Fontos például az is, hogy az edukációs terek gyerekek és felnőttek egyaránt használják. A gyerekek akár egyéni, akár csoportos térhasználóként a felnőttekhez képest eltérően viselkednek a környezetekben – mások a testméreteik, az észlelési és kognitív folyamataik, a környezeti és társas kompetenciájuk, a kontrollfolyamataik, és így tovább. Ezeket már jórészt tudjuk a fejlődéslélektanból, de ennek a tudásnak a környezeti kontextusban történő vizsgálata még nem kielégítő. A gyerekek a felnőttektől eltérően észlelik a környezeteket, másként válaszolnak azokra, és más módon viselkednek bennük (Ziegler– Andrews 1990). A gyerekek helyein általában a felnőttek gyakorolnak fokozottabb kontrollt: ők választják és alakítják ki a környezetet a gyerekek számára. Az elsősorban gyerekeknek tervezett helyszíneket (ilyenek az 3 4

Lásd a „Környezet és alkalmazkodás” c. fejezetet. Lásd a „Kültéri játszóterek …” c. fejezetet.


edukációs környezetek egy része is) bizonyos életkor alatt gyakorlatilag mindig felnőtt kíséretében használják a kicsik. Ezzel szorosan összefügg, hogy a felnőttek helyválasztásaiban nagyon erős motivációs hátteret jelentenek a gyerekek vélt vagy valós környezeti szükségletei. Kimutatták például, hogy a szülők és nagyszülők otthoni környezettel való elégedettségét nem a lakóhely esztétikai minősége vagy a megszokott lakóhelyi standardok (kerület, épület típusa stb.) határozzák meg elsősorban, hanem a családban levő gyerekekkel kapcsolatosan észlelt környezeti kockázatok. Csökkenti a lakóhelyi elégedettséget, ha a lakásban nehezen megszüntethető, „beépített” veszélyforrások vannak, pl. a fűtőtesten könnyen felmászhat a kisgyerek az ablakhoz, ahonnan kieshet (Gärling–Gärling 1990). Az iskolai környezet értékelésében is általában szinte kizárólag a gyerekek szempontjait veszik figyelembe (pl. Lundquist et al. 2002), pedig – mint említettem – a felnőttek (pedagógusok, szülők) ugyanolyan fontos környezethasználók, akik csak akkor tudnak az edukációs környezeti szocializáció hatékony tényezői lenni, ha maguk is illeszkednek a környezeti kontextusba.

1.5. 10.5 Formális és nem formális edukációs környezetek Figyelembe kell vennünk azt is, hogy az oktatás/nevelés az intézményes, tervezett, formális edukációs helyszíneken (óvoda, iskola) kívül, nem formális helyszíneken is zajlik. Így érdemes különbséget tennünk formális (pl. hagyományos osztályterem) és informális tanulási környezetek (pl. múzeum, állatkert) között (Bitgood 2002). Ezek közös jellemzője, hogy adott ismeretátadási célok szem előtt tartásával alakítják ki őket, és ismeretközvetítőket (pl. szemléltetések) használnak, bár ezek alkalmazásának mértékében eltérést mutathat a kétféle ismeretátadási színtér. A hatékonyabb üzenetközvetítés érdekében mindkét közegben igyekeznek didaktikusan, befogadható módon elrendezni az átadásra szánt anyagot, ismereteket, és – amennyiben a helyszínt például kifejezetten múzeumnak vagy iskolának tervezték – a terek elrendezése, struktúrája többékevésbé az ismeretközlésnek van alárendelve. Érdemes azonban itt is szem előtt tartani, hogy a terek struktúrájuk és tulajdonságaik alapján a nevelés hatótényezői is: egy múzeumi környezet megfelelő kialakítása például úgy segítheti a gyerekeknek a kulturált „múzeumi viselkedés” elsajátítását, hogy ezek a folyamatok nem igényelnek tudatos erőfeszítéseket. Ezeken a hasonlóságokon túl azonban a formális és az informális oktatókörnyezetek markánsan eltérnek egymástól. Alább néhány fontosabb szempont mentén áttekintem ezeket az eltéréseket (lásd még Bitgood 1988; Dúll 2005b; 2006b; valamint „Az állatkert mint informális tanulókörnyezet” c. fejezetet). 1. Fizikai környezet: a formális iskolákat, illetve az oktatás tényleges helyszíneit, az osztálytermeket rendszerint úgy alakítják ki, hogy minimális legyen az esetleges zavaró ingerek hatása, pl. igyekeznek kizárni a zavaró vizuális és akusztikus ingereket. Ennek egyik szélsőséges formája volt a korábban már említett ablak nélküli osztályterem. Az osztálykörnyezet kialakításakor manapság is a legfontosabb cél, hogy a figyelem az előadóra/tanárra vagy az audiovizuális bemutatásra összpontosulhasson. Az informális oktatásban a figyelmet versengő ingerek árasztják el, és néha épp az a cél, hogy a megfigyelő figyelme ne szűküljön be egyetlen ingerre vagy információs üzenetre. 2. Instrukciós és feladatingerek: a formális oktatásban ezek rendszerint verbálisak, míg az informális tanulási helyzetben (pl. egy múzeumban) inkább vizuálisak vagy multiszenzorosak. A formális struktúrákban hosszan igyekeznek bemutatni az ismeretanyagot, és a hosszabb ideig tartó, ismételt tananyagbemutatást a tanulási folyamat részének tartják, míg az informális helyszíneken rövidebb idejűek a prezentációk. Ide kapcsolódik, hogy utóbbiban a személy könnyebben tudja szabályozni a bemutatást, pl. egyszerűen elfordul a kiállított tárgytól vagy továbbhalad. Környezetpszichológus kutatók felhívják például az állatkerttervezők figyelmét arra, hogy az állatkert oktatási összetevője ne legyen túl hangsúlyos, és ne támasszon túlzott követelményeket, ugyanis a legtöbb látogató – bár elvárja, hogy legyenek információs táblák az állatok közelében – egyáltalán nem olvassa el a tájékoztató feliratokat (Dúll 2005b). 3. Nyílt viselkedések: a formális oktatás gyakran szinte minden (térhasználati stb.) tekintetben a tanár köré szerveződik. Így a gyerekektől elvárt válaszviselkedések gyakran teljesen és egyértelműen elő vannak írva, amit a környezet is „kikényszerít”: attól kezdve, hogy ki hol tartózkodhat az iskolában, vagy hol ül a teremben, hogyan vesz részt az órán, addig, hogy hogyan mutatja meg, hogy tényleg megtanulta-e az anyagot, minden szabályozott társas és téri előírások által, bár – mint erre már utaltam – ez az utóbbi szint általában nem tudatosul. Az informális oktatásban a válaszok kevésbé meghatározottak és/vagy legalábbis explicit módon kevésbé vannak előírva társas normák vagy külső (környezeti) faktorok által: a múzeumlátogató a választásai mentén szabadabban viselkedhet; dönthet például, hogy elmegy-e megnézni még a következő tárlót, vagy elolvassa-e a tájékoztatót. 4. Társas érintkezések: a formális tanulókörnyezetekben a társas érintkezés erősen ellenőrzött, szabályozott, és a csoporttagok közötti egyéb érintkezést (pl. beszélgetés, nevetgélés az órán) erősen helytelenítik, sőt sok 151 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

esetben szankcionálják. Az informális helyszíneken – épp ellenkezőleg – a társas érintkezések gyakran a legfontosabb részei a tapasztalásnak (vagy legalábbis nagyon fontos elemek), így a két színhelyen egészen más jellegű élmények alakulnak ki a résztvevőkben. 5. Tanulási következmények: a formális oktatásban való kötelező és szabályozott részvételnek erős és kényszerítő jellegű viselkedési következményei vannak: olyan jutalmak és büntetések, mint az értékelés, osztályzatok, sikeressé vagy nevetségessé válás társas helyzetben stb. Az informális rendszerben az efféle következmények minimálisak, formális büntetés gyakorlatilag nincs, ha például a látogató nem néz meg egy képet vagy egy feliratot, vagy kétszer néz meg egy termet, ugyanakkor a többiekkel folytatott társas érintkezésnek nagy a jutalomértéke. Összegzésképpen elmondható, hogy a környezethasználók számára az informális tanulóhelyszínek sajátos és általában kellemesnek ítélt ötvözetei a tanulási helyeknek és a rekreációs környezeteknek, míg a formális tanulási színterek szabályozottabb, behatároltabb működésűek, és minden térhasználó számára – ideértve a gyerekeket, a pedagógusokat és a szülőket egyaránt – inkább kötelező tevékenységeket magába foglaló munkahelyként képződnek le, így összességében erősen hordozzák az ún. intézménykörnyezetek jellegzetességeit.

1.6. 10.6 Intézménykörnyezet és viselkedés A mind környezeti struktúrájukban, mind társas működésükben erősen szabályozott ún. intézménykörnyezetekben (kórház, börtön, bíróság, kollégium stb.) megfigyelhető viselkedéseket gyakorlatilag a környezetpszichológia kialakulásától tanulmányozzák a kutatók. Proshansky és munkatársai (1970c) kórházban végzett klasszikus, tulajdonképpen a környezetpszichológia kezdetét jelentő vizsgálatuk alapján olyan általános elveket fogalmaztak meg, amelyeket a környezetpszichológusok azóta is elfogadnak és a szociofizikai környezetre általánosíthatónak tartanak (lásd Dúll 2006a). Ilyen összefüggés például, hogy a szervezett, kontrollált térstruktúrájú, szabályozott intézményi lét során erős összefüggések mutathatók ki a környezet szerkezete, elrendezése (az épület és környezete, berendezési tárgyai, a személyek száma stb.) és a viselkedés mintázatai között (Agron 1971). Tehát minél inkább „intézményi” jellegű egy környezet, vagyis minél több nyilvánvaló és/vagy implicit társas és fizikai szabályozottság, kötöttség, kényszer működik a helyszínen, az ott mutatkozó viselkedések annál inkább eltolódnak a hely által „előírt” kötelező aktivitások felé. Ez a szélsőségesen intézményi környezetekben, pl. egy börtönben, azt jelentheti, hogy a nyílt aktivitás beszűkül arra, amit muszáj ott csinálni, ám a viselkedés szabadságának korlátozása más szinteken pszichológiai ellenálláshoz (reaktanciához) is vezet, ami a leplezett megnyilvánulások szintjén agressziót vagy egyéb problémákat okozhat. Ilyesfajta mechanizmusok a formális edukációs helyszíneken is kimutathatók (Stebbins 1973; Wiatrowski et al. 1983). Hangsúlyozzuk, hogy bár az alábbi gondolatmenetben, elsősorban a deviáns viselkedések szempontjából, párhuzamba állítjuk a formális viselkedéskorrekciós intézmények közül a börtönt, a formális edukációs helyszínek közül pedig elsősorban a bizonyos tulajdonságokkal (pl. zsúfoltság) leírható iskolai környezetet, ez nem jelent azt, hogy bármilyen szinten egyenlőségjelet tennénk a két környezettípus közé. Mindössze azt kívánom alátámasztani, hogy szélsőséges szociofizikai körülmények között, például a börtönben megnyilvánuló személy–környezet-kölcsönhatások szolidabb formában, de hasonlóan alakulhatnak más formális, intézményi helyeken is, amilyen például az óvoda vagy az iskola. Óvodapedagógiai megfigyelések (Pálfi é. n.) szerint a játék környezetének problematikusságát jelzi egyebek között, ha a gyerekek például a játékeszközöket mások bántalmazására vagy egyéb destruktív tevékenységre használják, ha állandóan ismétlődően ugyanazt játsszák vagy éppen nem képesek tartósan ugyanazt játszani, ha nem tudják a csoportszoba rendjét visszaállítani, ha mozgásuk céltalan, lelassult vagy éppen túlzottan felfokozott, illetve ha folyamatosan a felnőttektől kell kérniük a számukra szükséges játékeszközöket. Ebben a felsorolásban számos kötött intézménykörnyezeti jellemzőt azonosíthatunk. A párhuzamba állításra felnőtteknél is alapot ad például az egyetemi kollégiumok (pl. Valins–Baum 1973; Kaya–Erkip 2001) esetében a beköltözéskor bekövetkező markáns életformaváltás, aminek része a környezeti és egyéb választási szabadság csökkenése a kényszerek, kötelező szabályok párhuzamos fokozódása mellett (hosszú ideig idegenekkel kell lakni, a tereket közösen kell használni, nehéz a magánszféra szabályozása stb. – vö. Dúll 2006a) és az elszakadás az otthoni környezettől (McAndrew 1998). A korai kutatásokban (pl. Tars–Appleby 1973; Wolfe 1975) gyerekeket figyeltek meg kórházi és otthoni környezetben, elemezve a viselkedés téri megjelenését (hol fordul elő), eredetét (spontán, kényszer), megnyilvánulási formáját (társas, környezeti), érzelmi minőségét stb. Már ezekben a vizsgálatokban nyilvánvalóvá vált, hogy ugyanaz a gyerek a két eltérő környezetben minden dimenzióban eltérő, a fentiekben vázolt viselkedésmintázatot mutatott. Ráadásul az is igazolódott, hogy a „programozott” intézménykörnyezetek struktúrájukat és működésüket tekintve sokkal homogénebbek, mint az informális helyszínek, ami a kreativitás ellen dolgozik (vö. Gump 1987; Säljö–Wyndhamn 1993). A homogenitást az is jelzi, hogy az adatok szerint ugyanazon használók viselkedése nagyobb mértékben tér el egymástól nem iskolai környezetekben, mint 152 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

oktatási helyszíneken (Grannis 1983). A formális, szabályozott programokból és az intézménykörnyezeteket jellemző zsúfoltságból együttesen ered számos probléma a gyerekek és az edukációs környezetek közötti tranzakciók mindkét területén (Thurber–Malinowski 1999): (1) a környezethasználatot – pl. játéktevékenység, személyes tér szabályozás, territoriális viselkedés, tájékozódás stb. – illetően és (2) a környezeti preferenciákra vonatkozóan (ezeket alább tárgyalom).

1.7. 10.7 Az edukációs környezetek használata: magánszféraszabályozás és zsúfoltság A „problémás” gyermeki viselkedés környezeti kontextusára – bár elsősorban a társas környezetet értve ezen – már a múlt század derekán felhívták a figyelmet (Banister–Ravden 1943/1944). 14 hónapig tartó megfigyelések alapján kimutatták, hogy a gyerekek problémái (pl. agresszivitás, idegesség, visszavonulás a világtól stb.) szoros összefüggést mutattak az otthoni családi körülményekkel: egyebek mellett a szülők válásával, az együtt élő szülők veszekedéseivel vagy a gyerekek túlvédésével. A modern környezetpszichológiai kutatások tranzakcionális szemlélettel közelednek a kérdéshez: igyekeztek bevonni a vizsgálatokba a fizikai és egyéb környezeti tényezőket is. Az átlagos és a deviáns viselkedés megértésében az egyik legfontosabb elv, hogy a gyerekek és a felnőttek pozíciója a környezetekben nem véletlenszerű. A személyek gyakorlatilag minden megnyilvánulásában jelen van a személyes tér és a territorialitás szabályozása, illetve a kettő eredőjéből létrejövő magánszféra (privacy, Altman 1975). A személyes tér a személy teste körüli láthatatlan határzóna, amelybe mások behatolása – az érzékleti információ kontrollja, az én védelme, valamint a kommunikáció és intimitás kontrollálása céljából – szigorúan szabályozott (vö. proxemika, Hall 1966/1975). A territorialitás (vö. Taylor 1988) mások viselkedésének ellenőrzése és/vagy befolyásolása egy adott terület és az azon levő tereptárgyak fölötti kontroll segítségével. Az ember territoriális viselkedése evolúciós maradvány, de sok tekintetben tanult is. A „hazai pálya” előnyei egyrészt a személyes identitás védelmében és kommunikációjának lehetőségében, másrészt az emberi társas rendszerek koordinációjában nyilvánulnak meg. A személyes térközszabályozás lényege annak a – partnerrel közös – meghatározása az érintkezés során, hogy milyen közel folyik az interakció, a territoriális viselkedés pedig annak kontrollálása, hogy kik lépnek interakcióba, és kik maradnak benne (pl. mikor és hogyan jöhet be a diák a tanári szobába). A személyes tér kialakulásáról tudjuk, hogy az öt év alatti gyerekeknek még nincsen stabil személyestér-mintázata, valamint hogy az optimális személyes térköz mérete a kor előrehaladtával nő, és a gyerekek a pubertás kezdetén kezdik mutatni a felnőttekéhez hasonló térbeli normákat (Evans–Howard 1973). A magánszféra szabályozása a személyes tér ellenőrzésének és a territoriális viselkedéseknek a folyamatában zajlik: környezetpszichológiai értelemben az énhez vagy a csoporthoz való hozzáférés szelektív kontrollját jelenti (Altman 1975). A magánszféra fogalmán nem azt értjük, hogy a személy eltávolodik mások társaságától. Inkább a másokkal való érintkezés mennyiségének és minőségének folyamatos és bonyolult pszichológiai irányítását jelenti: folyamat, amely során az egyén ellenőrzi, hogy kivel lép kapcsolatba, és azt milyen mértékben és formában teszi. Hétköznapi megfogalmazásban a magánszféra azt jelenti, hogy „ki kivel, hogyan, hol, mikor, mennyi ideig és milyen formában” érintkezik. Az interakciók mértékének az optimálistól való eltolódása bármely irányba a személy számára problémát okoz: a túl sok érintkezés tolakodásnak tűnhet, a túl kevés pedig magány és elidegenedés érzését kelti. Ha a kívánt mennyiségű és minőségű interakció létrehozása és fenntartása vagy a nemkívánatos érintkezés elkerülése nem sikerül, diszkomfortérzés alakul ki. A magánszféra optimális szabályozásában személyi és helyzeti tényezők egyaránt szerepet játszanak. A személyi tényezők közé tartoznak például az egyén aktuális szükségletei, személyes vonzalom, személyiségváltozók, jártasság az emberi kapcsolatok kialakításában, és képesség a privát szféra szabályozási mechanizmusainak használatára. A helyzeti tényezők közé soroljuk például a helyszínt, a tér elrendezését, a távolságokat, az akadályokat stb. (pl. Pedersen 1999). Mindezt természetesen kulturális különbségek is meghatározzák (Altman– Chemers 1980). A privát szféra ellenőrzésének folyamata kiemelkedő jelentőségű a pszichológiai egészség tekintetében. Amennyiben a magánszféra szabályozásának kudarca hosszú távon fennáll – azaz a személyes térközszabályozás és/vagy a territoriális viselkedés zavart szenved –, az súlyos problémákhoz vezet. Ennek egyik pszichológiai vetülete a zsúfoltság, amely szubjektív élmény: az objektív sűrűségből (denzitás) eredő negatív érzésekkel jellemezhető pszichológiai állapot (Stokols 1972). Környezetpszichológiai szempontból meg szoktuk különböztetni a téri sűrűséget (az egy főre jutó terület kevés) és a társas sűrűséget (adott területen túl sok ember van). A sűrűség két fajtája eltérő pszichológiai zsúfoltságélményhez vezet (Stokols 1978). A témának kiterjedt környezetpszichológiai irodalma van (magyarul lásd pl. Holahan 1982f/1998; 1982g/1998), a fejezetben a továbbiakban csak a gyerekeket érintő, zsúfoltságból származó problémákat tárgyalom. 153 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A zsúfoltság környezetpszichológiai vizsgálatai nagyon gyakran zajlanak gyermekintézményekben, iskolákban vagy otthoni környezetekben. Már a korai kutatás kimutatta, hogy a sűrűség negatív hatásai akkor a legerősebbek, ha a zsúfoltság elsődleges környezetekben, vagyis primer territóriumokon alakul ki (Stokols 1976). Elsődlegesek azok a helyek (vö. Altman 1975), ahol a személy vagy a csoport sok időt tölt, viszonylag állandó helytulajdonlás-érzés fejlődik ki („a mi osztálytermünk”), ezt mások is tiszteletben tartják („a hatodikosok tanterme”), és fontos személyes kapcsolatok ápolása zajlik. Ilyen pszichológiailag kitüntetett jelentőségű helyek az otthon, munkahely és a gyerekintézmények (pl. óvoda, iskola). A zsúfoltság hatásai már 18-40 hónapos korban megmutatkoznak: egy vizsgálatban (Legendre 2003) ilyen életkorú gyerekek stressz-szintjét mérték (a nyál kortizolszintje alapján) különböző bölcsődékben és óvodákban, és azt tapasztalták, hogy 15 fő fölött a csoportnagyság növekedésével és 5 m2 alatt a gyerekek számára hozzáférhető terület csökkenésével – vagyis mindkét fajta sűrűség esetén – egyaránt nőtt a stresszreakció. Érdemes ezeket az adatokat összevetni a magyarországi gyermekintézményekben kialakult létszám- és alapterület-adatokkal… Kisiskolások esetében is igazolták egyébként a kétféle sűrűség hatását (Maxwell 2003), és kiemelték, hogy a nagy téri sűrűség növeli a figyelmi túltelítődést, csökkenti az interakciót, és növeli az agresszivitást gyerekeknél és felnőtteknél egyaránt (Loo 1972). Az iskolai zsúfoltságot az egész iskola, illetve a tanterem vonatkozásában vizsgálják. Észak-amerikai adatok szerint a kisebb iskolákban (500 főnél kevesebb tanulóval dolgozó középiskolák) a diákok tanulmányi teljesítménye jobb, tanórán kívüli iskolai aktivitásuk fokozottabb, pozitívabb az énképük, nagyobb személyes felelősséget mutatnak, jobban odafigyelnek a többi diák szükségleteire, kevesebb a deviáns megnyilvánulás (pl. Barker–Gump 1964; Gump 1987). A tantermi sűrűséggel kapcsolatban hasonlóak az eredmények: a kevésbé zsúfolt termekben a diákok között több a pozitív kapcsolat, sok barátság alakul ki, több pozitív érzelem mutatkozik a tanárok felé is, sok iskolai önkéntes aktivitás bontakozik ki, és jobb a tanulmányi teljesítmény is (pl. Moos 1979; Gump 1987). A zsúfolt tantermi környezetekben azonban egyaránt nehezített a diákok hosszú távú térhasználatból fakadó természetes territoriális viselkedése (Haber 1980), azaz a saját helyek fenntartása és személyesre formálása, illetve a magánszféra optimális fenntartása (Ahrentzen–Evans 1984). Az edukációs környezetekben zajló kutatások közvetlen összefüggésbe hozzák a helyszín téri sűrűségét a gyerekek iskolai teljesítményével és társas viselkedésével, és igyekeznek mindezek összefüggését feltárni az otthoni sűrűség háttérváltozójával. Az elhúzódó otthoni zsúfoltság hatásait is egyértelműen negatívnak tartja a szakirodalom: növeli az agressziót és az ellenségeskedést, romlik az iskolai teljesítmény, rosszabb a családi társas integráció stb. Mindennek hosszú távú hatásai is ismeretesek. Otthoni környezetekben például a család térhasználata mintegy megalapozza a gyerekek későbbi, felnőttkori személyes térhasználatát és magánszféraszabályozását (Parke–Savin 1979). Annak, hogy otthon a gyereknek milyen értelmesen szabályozott (pl. életkorának megfelelő) lehetőségei vannak (becsukhatja-e az ajtót, ha egyedül akar lenni, van-e külön szobája, bemehet-e a szülők területeire stb.), vagy mennyire működik kényszerek mentén kötött intézményi keretként az otthoni környezet, nagyon nagy jelentősége van az észlelés vagy a téri tájékozódás alakulásától a hatékonyságés kontrollérzésen át az identitás fejlődéséig minden folyamatban. Számos vizsgálat (pl. Evans et al. 2001) igazolta, hogy az otthoni téri zsúfoltság mind városi, mind vidéki környezetben szignifikáns együttjárást mutatott a gyerekek pszichológiai egészségének romlásával (utóbbit a pszichológiai tünetek gyakoriságával mérték). Érdekes kontextuális hatásokra utal, hogy ez az összefüggés kifejezettebb volt városi, alacsony jövedelmű családok fiúgyerekei esetében. Minden populációban megmutatkozott azonban, hogy a zsúfolt családokban élő gyerekek problémamegoldási, illetve teljesítményhelyzetekben rosszabbul működtek, ami az iskolai életben nyilván kikerülhetetlen hátrányt jelent. Ennek a mechanizmusnak a hátterében épp az áll, hogy a zsúfolt környezetekben az egyén nem tud kielégítő társas és környezeti kontrollt gyakorolni (Altman 1975), ami a tartósan ilyen körülmények között élőkben gyakran vezet tanult tehetetlenséghez. Az otthoni zsúfoltságot, mint a patológiás kontextus egyik tényezőjét a kutatók a gyermekek otthoni szexuális bántalmazásának hátterében álló kockázati tényezőként is említik (Holman–Stokols 1994; Vranic 2003). A fentiekből látható, hogy az elsődleges környezetekben (otthon, iskola) kialakuló problémák nagyon erősen összefüggnek a téri kontextussal (lásd még Kumar et al 2008). Így érdemes lenne a környezeti regulációnak, azaz a szociofizikai térszabályozásnak nagyobb teret szentelni a szocializációkutatásokban.

1.8. 10.8 Gyerekek helypreferenciái: érzelmek, attitűdök és edukációs környezetek Az edukációs környezetekben keletkező környezeti stressz tárgyalásakor említettük, hogy a térhasználat kapcsán erős érzelmek alakulnak ki a helyekre vonatkozóan (vö. Dúll 2002d). Ez már gyermekkorban is megmutatkozik, különösen az elsődleges territóriumokkal (otthon, iskola) kapcsolatban (McAndrew 1998). Kissé 154 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

leegyszerűsítve, a környezeti preferenciák vagy attitűdök kutatása az embereknek a fizikai környezet valamilyen sajátosságára irányuló kedvező vagy kedvezőtlen érzéseit és azok hátterét igyekszik feltárni (lásd Holahan 1982e/1998; Dúll–Dósa 2005) és gyakorlati javaslatok formájában beépíteni a környezettervezésbe és kialakításba. A környezetpszichológiai helypreferencia-kutatások (lásd pl. Kaplan 1992) tehát azt vizsgálják, hogy a gyerekek vagy más helyhasználók milyen tereket, épületeket, tájakat kedvelnek, és ennek mi áll a hátterében. Ezek a vizsgálatok általában úgy zajlanak, hogy a kutatók különböző módon rangsoroltatják és jellemeztetik a személyekkel kedvenc (fontos, kedvelt, értékelt) vagy kellemetlen (nem szeretett, elkerült, félelmetes) mindennapi helyeiket, majd interjúkkal vagy egyéb feltáró módszerekkel igyekeznek megfejteni a pozitív és negatív helyválasztás mögöttes dinamikáját. Így megérthető és követhető a helypreferencia fejlődése, a választások mögötti szelekciós és fenntartó tényezők, illetve olyan pszichológiai folyamatok, hogy milyenek például az érzelemszabályozási, regenerálódási lehetőségek a helyeken, vagy mekkora ott a viselkedés szabadságfoka. Az egyik kutatás (Malinowski–Thurber 1996) eredményei szerint például 8–16 éves fiúk közül a fiatalabbak a helyek kedvelésének háttereként az ott folyó aktivitást jelölték meg (pl. „Ott szoktam nyilazni”), míg az idősebbek inkább kognitív/esztétikai okokat említettek (pl. „Szép onnan nézni a naplementét”). A fiatalok lakótereiken értékelik a természetes környezeteket – az, hogy a természetes helyek kedveltebbek az épített környezetnél, egyébként is általános környezetpszichológiai kutatási adat (Dúll–Dósa 2005). A tanulmányok szerint összességében a 8–19 éves korcsoportban, nem meglepő módon, azok a helyek kedveltek, amelyek lehetőséget kínálnak a magánszféra szabályozására, biztosítják a kontroll és a biztonság érzését, és erős rekreáló hatásuk van (Korpela 2002). Ezek a környezetek ezenkívül kielégítik a gyerekek egyedüllét-szükségletét, a társas nyomás előli menekülés vágyát és az elrejtőzés iránti igényt, valamint megfelelő érzelemszabályozási és kognitív feltöltődési lehetőséget is kínálnak a fiatalok számára („ott át tudom gondolni a dolgaimat” – Korpela et al. 2002). Tévedés lenne viszont azt hinni, hogy a kedvenc helyek egyben az elszigetelődés terei is: a 11–19 évesek egyaránt vágynak magányos és társas helyekre (Clark–Uzzell 2002), és az olyan időtöltések, mint a lődörgés, beszélgetés vagy egyéb társas tevékenységek a fiatalok aktivitásainak mintegy harmadát teszik ki a kedvenc helyeken (Korpela 1992; Dúll et al. 2006; 2009). A gyerekek számára fontos helyek gyakran kívül esnek a felnőttek által számukra kialakított környezeteken, sok a kedvenc helyszínek között az olyan, amelyre nem terjed ki a szülők felügyelete, sőt a szülők gyakran nem is ismerik ezeket a helyeket (Malinowski–Thurber 1996). A helypreferencia-vizsgálatok (áttekinti pl. Korpela 2002) tipikus eredménye gyerekek és kamaszok esetében, hogy a fiatal korosztály a gyakran használt helyeket (pl. iskola vagy otthoni fürdőszoba) egyértelműen nem kedveli. A gyerekek számára kedvelt környezetek rangsorában gyakorlatilag soha nem szerepel az első helyeken az iskola. Preferenciasoraikban – kisiskolás- és kamaszkorban – elsősorban a ritkábban használt helyek állnak elöl (táborok, szórakozóhelyek). Ennek számos oka lehet, például az iskolában folyó kötelező tevékenységek, a felnőttek kontrollja, a gyakori használat, a korábban tárgyalt intézménykörnyezeti jelleg és így tovább – ezeknek kérdéseknek a megválaszolása további kutatásokra vár. A vizsgálatok azonban azt mutatják, hogy egyrészt a társas–környezeti szocializáció kezdetén (pl. beszoktatás bölcsődébe, óvodába – vö. pl. Cohen et al. 1986), másrészt a kamaszkor lezárulása után az életkor előre haladtával a ritkábban használt helyek preferenciája háttérbe szorul, és inkább kedveltté válnak a jól ismert, megszokott terek. Másrészt az edukációs környezetek szempontjából hangsúlyozzuk azokat a kutatásokat, amelyek eredményei szerint az ismerős, sokat használt helyszíneket – például az iskolákat – meg lehet azért kedveltetni a gyerekekkel ún. környezeti részvétellel (participáció, lásd Baird et al. 1972; Sutton–Kemp 2002; Edgerton et al. 2005; Papapetrou 2005; Bernardi–Kowaltowski 2006). Ebben az esetben a tanár maga is jól ismeri az edukációs környezet hatásait, ezeket képes tudatosan alkalmazni, és ebbe a folyamatba bevonja a gyerekeket – ami nem könnyű (vö. alább környezeti kompetencia). Egy participációs vizsgálatban (van Wagenberg et al. 1981) 8-9 éves gyerekekkel együtt tervezték és alkották meg egy féléves szakkör keretében az „ideális osztályt”. Ehhez a diákok a szakköri foglalkozások alatt részben spontán, részt vevő, játékos, részben formális, irányított módon megismerték a tanulókörnyezetre vonatkozó igények tudatosításának és felmérésének lehetőségeit, és alapvető építészeti-tervezési ismeretekre is szert tettek (amit később matematikai és fizikai tanulmányaikban is hasznosítani tudtak). Tapasztalataikat először tanterem-modellek formájában valósították meg, majd ténylegesen alkalmazhatták tanáraikkal együtt saját tantermük átformálásában. Mások (Weinstein– Pinciotti 1988) egy iskolaudvar átalakítása kapcsán elemzik a gyerekek iskolai környezeti participációjának előnyeit. A környezeti részvétel kedveltségfokozó hatásának részletes mechanizmusai még feltárásra várnak, de az a hatás például már ismert, hogy a gyerekek spontán téri építő-konstrukciós készsége fejlesztésének talaján a környezeti tudatosság és kompetencia fokozható, ami a megnövekedett kontroll- és biztonságérzés miatt az adott helyeket kedveltebbé teszi a gyerekek számára.


1.9. 10.9 Környezeti kompetencia az edukációs színtereken A környezeti kompetencia a térben való hatékony eligazodásra, a tér „elsajátítására” való képesség. Mint a „Környezet és alkalmazkodás” c. fejezetben már tárgyaltuk, a humán téri hatékonyság az emberek képessége arra, hogy hatékonyan és előrevivő módon bánjanak közvetlen környezetükkel (Pedersen 1999). A környezeti kompetencia a környezet és a személyek változásaiból együttesen adódóan, egész életen át, elsősorban implicit módon fejlődik, bár elképzelhető formális, edukációs környezeti keretben történő fejlesztése is (Stapp 1971). Az emberi környezeti kompetencia több összetevőből áll (Steele 1980; Pedersen 1999): (1) az észlelési komponens elsősorban a környezet fontos jellemzőinek azonosítását jelenti. (2) Az affektív, dinamikus komponens a környezet jellemzőire adandó érzelmi, motivációs és viselkedéses válaszokat (pl. tetszés– nemtetszés, megközelítés–elkerülés) foglalja magába. (3) A kognitív komponens az észlelés során kiemelt tulajdonságok értelmezése, azaz a környezeti tudás, ami egyszerre vonatkozik a tér sajátosságainak ismeretére és a környezetpszichológiai értelemben vett tudatos környezethasználatra. A téri tudatosság kérdése minden környezetben, így az edukációs helyszíneken is kiemelt jelentőségű probléma. A környezet használata közben jellemzően nem tudatosulnak a terek, tárgyak tulajdonságai, és ahogyan említettük az előbb, a környezeti kompetencia leginkább implicit módon fejlődik. A környezetben minden pillanatban több információ áll rendelkezésünkre, mint amennyit – különösen tudatosan – kezelni tudunk. A személy–környezet kölcsönkapcsolat nem tudatosuló természetének számos oka van, amelyek részben környezetiek, részben a térhasználó ember sajátosságai (vö. Dúll 2007b). Az edukációs környezetek és a gyerekek kölcsönhatásait fentebb sok szempontból tárgyaltam. Említettük, hogy például az iskolai környezetek értékelésekor is szinte mindig a diákok szempontjait veszik figyelembe, pedig a pedagógus, csakúgy, mint a gyerekek, kénytelen alkalmazkodni az edukációs helyszínekhez. Ráadásul a tanárnak vagy az óvodapedagógusnak az oktatási-nevelési folyamat szolgálatában tudni kell manipulálni a környezetet, úgy kell alakítania a feltételeket, hogy például az ingerlés (zaj, fények stb.) megfelelő legyen a gyerekek számára, és mindezt úgy kell tennie, hogy közben figyelembe veszi a gyerekektől származó visszajelzéseket (pl. Martin 2002). A jól tervezett és kialakított edukációs környezetek természetesen nem helyettesítik a hatékony oktatástervezést és tanítást, és így a problémákat sem szüntetik meg, azonban az oktatás-nevelés folyamatában anyagok, eszközök, terek is közvetítenek, és a tanárnak a hatékony és egészségtámogató oktatási helyszínek kialakítása céljából ezek elérhető készletéhez kell igazítania munkáját. Ebben a folyamatban azonban a tanár sem teljesen tudatos ágens. Martin (2002) szerint kívánatos volna, ha minden tanár egyúttal egy kicsit környezettervező is lenne, aki a fizikai környezet használatával is segíteni tudná oktatási céljai elérését. Természetesen nem arról van szó, hogy a pedagógus – tetemes oktatói, nevelői, adminisztratív és egyéb terhei mellé – vállalja fel az építész vagy a lakberendező szerepét is az iskolában vagy az óvodában, hanem érdemes olyan készségek birtokában lennie, amelyek képessé teszik arra, hogy az aktuális, adott épített környezeti feltételek között megfelelően tudjon kialakítani egy edukációs helyszínt úgy, hogy az túlmenjen a bútorok vagy a szemléltető eszközök egyszerű, funkcionális elrendezésén. Ebben az értelemben beszélhetünk a pedagógus környezeti kompetenciájáról. „Minden gyerek természetes tulajdonsága a motiváció, hogy környezetével kapcsolatba lépjen, interakcióik minősége azonban a környezet által biztosított alkalmazási lehetőségeken múlik. Ezért tehát a környezet minden megnyilvánulásában a tananyag részét alkotja, és a tanároknak az oktatási folyamat lényeges elemeként kell kialakítaniuk a tanterem olyan paramétereit, mint a könyvek, játékok és feladatlapok.” (Olds 1979: 91.) Az állítás természetesen, megfelelően kiegészítve, a nevelésre is vonatkozik. Megfelelő képzés (pl. környezetpszichológiai tréningek) eredményeként a pedagógusok ismerettárába a tudatos, hétköznapi naiv környezethasználó szintjén túlmenő ismeretek kerülhetnek a fizikai környezet és a viselkedés kapcsolatát illetően, és ezek olyan gyakorlati eszközökké válhatnak, amelyek tudatosan alkalmazhatók az oktatás-nevelés területén. A környezeti kompetencia egyik fontos eleme például a pedagógusok részéről, hogy tisztában legyenek azzal, hogy az óvodás és iskolás gyerekek az óvónőkhöz, tanárokhoz képest eltérő dimenziók mentén észlelik és használják (tudatosan és nem tudatosan) az edukációs helyeket. Egy iskolai vizsgálatban (Edgerton et al. 2005) például kimutatták, hogy az iskolaépület participációs átépítése nyomán előállt változásokat eltérően ítélték meg a tanulók és a tanárok: a diákok gyakorlatilag minden értékelési dimenzióban (az épület külsejének és belsejének tetszetőssége, tisztaság, biztonság, zajszint, hőmérséklet, társas interakciók stb.) pozitívabban ítélték meg a közösen átalakított épületet, mint a tanárok, akik vegyes reakciókat adtak a változásokra. A szerzők két alternatív magyarázatot vázolnak: egyrészt lehetséges, hogy a tanárok pedagógiai munkavégzésből fakadó összetettebb tevékenysége révén a környezet megítélésének értékelési kerete is komplexebb, másrészt elképzelhető, hogy az új épületben a tanárok sokrétű mindennapi tevékenysége kevésbé rutinszerűvé válhat (legalábbis közvetlenül az átalakítás után), ami megnehezíti az oktatói-nevelői tevékenységet, és így nemkívánatossá teszi a lezajlott változást. Viszont a rutinszerű aktivitások oldódása, mint 156 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

láttuk, a gyerekek esetében kedveltebbé teszi az ismert környezeteket. A jelenségnek természetesen egyéb magyarázata is lehetséges, azt azonban mindenképp kiemelem, hogy a pedagógus és a gyerek eltérő környezetészlelésének tudatosítása nagyban segíthet a hatékony és egészségtámogató edukációs helyszínek kialakításában. Összességében az edukációs környezetek esetében az lenne a kívánatos, ha ezek használata és értékelése egyszerre és kiegyensúlyozottan lenne diák- és pedagógus-központú (Dick 1997). Mindez a szülőkkel folytatott kapcsolattartásra is vonatkozik. A szülők viszonya az iskolával sokszor ellentmondásos. Nem kívánom ebben eltúlozni a környezeti tényezők szerepét, mindössze egy példával szemléltetem, mennyire nem könnyű a szülőnek és a pedagógusnak a köztük folyó interakció számára megfelelő teret találni például egy átlagos iskolaépületben: „Praktikus megoldás a szülőkkel a teremben találkozni, hiszen az iskolákban legtöbbször […] nem tudnának ennyi embert máshol leültetni. A szülők az értekezlet alatt általában saját gyermekük helyén ülnek az osztályban. A tanár többnyire a katedrán áll, esetleg a tanári asztal mögött ül. Előtte a nyitott napló, mögötte a fekete vagy zöld tábla, esetleg az utolsó óra vázlatával. Mindezek a környezeti jellemzők erőteljesen előhívják a felnőttek diákkori élményeit. Nemcsak azokat, amelyeket ilyenkor akár viccesen meg is osztanak egymással, hanem azokat is, amelyek sokkal mélyebben elraktározott emlékek voltak, és valójában ebben a helyzetben sem tudatosodnak. Mindenkire másképp hat az iskolapadban üldögélés élménye. Akik nem voltak jó tanulók, és sokat szorongtak az iskolai dolgozatírások vagy órák alkalmával, azok ebben a szituációban is feszültté válhatnak anélkül, hogy meg tudnák ezt fogalmazni, vagy felfedeznék az összefüggést az egykori és a mai érzelmeik között. Akik sokat rosszalkodtak, csínytevéseket és ugratásokat követtek el, ebben a helyzetben is játékosan, pajkosan viselkednek. Akik számára az iskola valamiféle hadszíntér volt, amelyben a tanárokkal csatáztak, hamarabb válnak agresszívvé, mondanak ellent a tanárnak.” (Szabó 2006: 156.) A környezet nem verbális, nem tudatosuló jelzései a gyerekeken kívül a pedagógus és a szülő viselkedését is befolyásolják. Az edukációs környezetek, mint az oktatási-nevelési filozófia közvetlen kifejeződései (Martin 2002), fizikai és szervezeti egységként befolyást tudnak gyakorolni mind az ott folyó viselkedésekre, mind pedig az intézmény nevelési programjára (Gump 1987), és aktív szerepet játszanak az oktatási-nevelési folyamatokban (Rivlin–Weinstein 1984; Maxwell 2007). A pedagógusok mellett a környezettervezőknek is érdemes lenne figyelniük arra, hogy sokkal tudatosabban közvetítsék a tér és a lehetőségek környezeti üzeneteit az edukációs környezetek minden használója felé.


13. fejezet 1. 11. Az állatkert mint informális tanulókörnyezet1 1.1. 11.1 Bevezetés Történetüket tekintve az állatkerteket az emberek szórakoztatására hozták létre. A modern társadalmakban az állatkertek funkciója ezen jóval túlnőtt: ezek a helyek állat és ember érintkezésének legfontosabb helyszínei. Erre az érintkezésre az emberek részéről kifejezett igény van, amit az is bizonyít, hogy Észak-Amerikában 1935 és 1988 között az akkreditált állatkertek száma 55-ről 135-re nőtt (Martin–O’Reilly 1988). Egy 1988-as adat szerint (Boyd 1988) csak az USA-ban évente mintegy 110 millió ember látogatja az állatkerteket. Ezeknek a látogatásoknak a hátterében sokrétű motiváció áll. Ezekhez a motívumokhoz illeszkedve alakultak ki az állatkert környezetpszichológiai értelemben vett funkciói.

1.2. 11.2 Az állatkertek általános és pszichológiai funkciói Az állatkertek ún. sokfunkciós környezetek. Egyik legfontosabb feladatuk a szórakoztatás, a látványosságok biztosítása, az időtöltés lehetősége. Az állatkerti kikapcsolódás egyik hatásmechanizmusa, hogy az állatkertlátogató természeti környezetben tölti az idejét. A természeti környezet sokféleképpen kitüntetett közege az életnek: attól függően, hogy milyenfajta interakcióba kerülünk vele, feltölt, megnyugtat, kikapcsolódáshoz juttat, a zaklatott városi életet ellenpontozza, vagy éppen kihívást jelent, és összekovácsol egy közösséget (Dúll megjelenés alatt; Dúll–Dósa 2005). A másik, legkézenfekvőbb kikapcsolódási hatás magukhoz az állatokhoz köthető. Nagyon fontos, hogy az állatkertek a legtöbb városi ember számára az egyetlen kapcsolati lehetőséget jelentik a vadállatokkal, sőt a háziállatokkal is (Livingston 1974). A látogatók azért is kedvelik az állatkerteket, mert aktív kapcsolatot tarthatnak fenn az állatokkal, hiszen élők (Martin–O’Reilly 1988), és nem elhanyagolhatók a közvetlen és közvetett állatterápiás hatások sem (vö. pl. Dósa–Dúll 2005). Érdekes tehát, hogy az állatkertek mindenképpen tekinthetők rekreációs, restoratív pihenőhelynek (vö. Dúll et al. 2009), amelyek kifejezetten párhuzamba állíthatók a múzeumokkal. Más szempontból – pl. az élő állatok megfigyelése, vagy a lehetőség, hogy „részt vegyünk” az életükben, pl. legális etetésük, örökbefogadásuk vagy zoo-táborozás – viszont az állatkertek nem múzeumszerűek, vagy ha igen, akkor az interaktív múzeumokkal állíthatók inkább párhuzamba. A szórakoztatási funkció mellett azonban manapság legalább azonos súllyal jelentkezik az állatkertekben a ritka állatfajok védelme, megőrzése, ami a funkció kibővülése mellett azt is eredményezte, hogy az állatok komfortja és biztonsága is fokozódott. Továbbá egyértelmű, hogy az állatkertek oktató-nevelő, edukációs funkciója az utóbbi időben szintén előtérbe került: ezt jelzik az olyan környezeti beavatkozások, mint az oktatókabinetek kialakítása, vagy oktatóprogramok elsősorban iskolás gyerekeknek (Serell 1988). A modern környezetpszichológiai tanulmányok tehát az állatkerteket sajátos szociofizikai környezetként tárgyalják: ezek a helyek a látogatók számára egyszerre tekinthetők rekreációs helyeknek és tanulási környezeteknek. További izgalmas aspektus, hogy az állatkert a dolgozói számára természetesen munkahelyként szolgál – vagyis környezetpszichológiailag a hely jelentése nagyon összetett, ún. kevert jelentésű helyszín. 2 A jelen fejezetben „az állatkert mint munkahely” szempontra nem térek ki – az alábbi összegzésben a látogatók és az állatkerti környezet viszonyával kapcsolatos környezetpszichológiai kutatások fontosabb eredményeit tekintem át.

1.3. 11.3 Látogatók és állatkerttípusok 1

A fejezet a következő két tanulmány egyesített és átdolgozott változata:

– Dúll Andrea (2005): Állatkertek a környezetpszichológiai kutatások tükrében. In: IV. Kárpát-medencei Biológiai Szimpózium. Tanulmánykötet. Magyar Biológiai Társaság, Budapest. 405–408. – Dúll Andrea (2006): Az állatkertek mint informális tanulókörnyezetek. In: Magyar Biológiai Társaság XXVI. Vándorgyűlése. Tanulmánykötet. Magyar Biológiai Társaság, Budapest. 147–152. 2 Vö. „Edukációs helyszínek környezetpszichológiája” c. fejezet.


Az állatkertek három generációjáról szokás beszélni (McAndrew 1993): 1. a klasszikus első generációs állatkertek a 18. században alakultak ki. Jellemzőjük a kisméretű, rácsos ketrecek egymás mellett, vagy mély, sima falú üregek. 2. A második generációs állatkertek a ma leggyakoribb típust jelentik, ezek árokkal vagy kerítéssel körülkerített beton- vagy természetes terek. Ez a típus a látogatók számára nagy helyet biztosít, és jól láthatóvá teszi az állatokat, de viszonylag steril, és az állatok számára is unalmas. 3. A harmadik generációs állatkertek a lakóikat természetes faji csoportosulásaikban mutatják be, a rájuk jellemző növényzettel és terepformációkkal, hasonlóan az állatok természetes élőhelyéhez. Ez tűnik a legkedvezőbbnek mind az állatok, mind a látogatók szempontjából. A San Diegó-i állatkertben elvégeztek egy vizsgálatot (Shettel-Neuber 1988): összevetették az orangutánok és csimpánzok számára készült második és harmadik generációs bemutatóhelyszíneket. Alaposan elemezték mind az állatok, mind a látogatók mozgásmintáit és egyéb reakcióit, pl. hogy az utóbbiak mennyi ideig tartózkodtak egy-egy helyen. Kérdőíveket is kitöltettek mind a vendégekkel, mind a dolgozókkal, az utóbbiakkal pedig interjúkat is felvettek. A kétfajta helyszínen élő állatok egészsége vagy aktivitása nem mutatott különbséget, de mind a látogatók, mind a személyzet jobban kedvelte a harmadik generációs részleget, bár a dolgozók megjegyezték, hogy azt nehezebb fenntartani. A látogatók által a helyszínen töltött idő egyébként a kiállítás típusától és az állattól egyszerre függött: a lassabban mozgó, passzívabb orángutánokat hosszabb ideig figyelték a harmadik generációs helyen, míg az aktív csimpánzokat érdekesebbnek, könnyebben láthatónak és követhetőbbnek találták a második generációs helyszíneken. Bitgood és munkatársai (1988) az USA 13 állatkertjében a fentinél általánosabb szempontok szerint vizsgálták az állatkerti látogatókat. Fő változójuk az volt, hogy a látogató mennyi időt tölt az adott állat vagy helyszín előtt. Fontosabb eredményeik szerint 1. a látogatók az aktív állatokat kétszer annyi ideig nézték, mint a passzívakat; 2. a nézelődési idő közvetlenül korrelált az állat méretével: minél nagyobb volt az egyed, annál tovább nézték; 3. állatkölyök jelenléte nagyobb nézésidővel járt; 4. ha a kiállítóhelyszínek vizuálisan vetélkedtek egymással, az csökkentette annak valószínűségét, hogy a látogató bármelyik előtt megálljon; 5. az állat és a látogató közelsége befolyásolta, hogy megáll-e a vendég nézelődni: minél közelebb van az állat, annál inkább nő a megállás valószínűsége; 6. az állat láthatósága korrelált a nézési idővel: így a rossz megvilágítás, a vizuális akadályok vagy szűrők mind csökkentették a nézelődés időtartamát. Mások (pl. Martin–O’Reilly 1988) kiegészítik ezt azzal, hogy a vizet vagy vizes elemeket tartalmazó kiállítások nagyon vonzóak a látogatók számára, különösen a gyerekeknek. Nem meglepő módon a látogatók egységesek abban, hogy a szegényes kiállításokat unalmasnak találják. Ez azonban nemcsak ezért negatív hatású, hanem mert megnő a veszély, hogy az emberekben helytelen benyomások alakulhatnak ki az állatokról, például fokozódhat az emberek felsőbbrendűség-érzése az „alacsonyabb rendű” állatokkal kapcsolatban, ami nyilván a természetvédelem céljai ellen hat. Ebből a szempontból is lényeges, hogy a kiállítások ne keltsenek semmilyen állatról olyan benyomást, hogy az undorító, kiszámíthatatlanul túl gyors mozgású, kártékony vagy veszélyes (Zinn–Pierce 2002; Knight 2008). Az állatkerti környezet nagyban befolyásolja a látogatók állatészlelését. Egy vizsgálatban (Finlay et al. 1988) fotókat mutattak a résztvevőknek ugyanazon állatokról szabadon, természetes környezetükben, egy naturalisztikus állatkerti környezetben, illetve állatkerti ketrecekben. A kontrollcsoport ugyanezeket az állatokat ítélte meg, de nem nézett róluk semmilyen képet. Az eredmények szerint bármely állatkerti közegben az állatokat korlátozottabbnak, passzívabbnak, szelídebbnek ítélték az emberek, mintha szabadon látták őket. Azok a résztvevők, akik nem láttak az állatokról aktuálisan képeket, ugyanígy ítéltek. Az állatkerti képek alapján összességében gyakori volt a benyomás, hogy az állatok ártalmatlanok és barátságosak. A tapasztalatok szerint az interaktív, tapintást, hallgatást és játékot lehetővé tevő állatkertek vonzóbbak a látogatók számára (Derwin–Piper 1988), és hatékonyabbak az ismeretátadásban, mivel különböző kognitív 159 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

szinteken és tanulási stílusban segítik a tanulási folyamatot (Danilov 1982). Chicagóban például a Brookfield Állatkert „Flying walk” programja beállításakor úgy alakították ki a tereket, hogy az azokon való áthaladáskor a látogatónak úgy kell tartania a testét és karját, ahogy a bemutatni kívánt madár teszi repülés vagy egyéb helyváltoztatás közben. A programban résztvevők tudását felmérték a séta előtt és után, és azt tapasztalták, hogy ismereteik a hagyományos bemutatókon szokásosnál nagyobb mértékben nőttek (Birney 1988). Az interaktív állatkerti környezeteknek két komoly hátránya mutatkozik: 1. az ilyen terek kialakítása és fenntartása drága (Derwin–Piper 1988); és 2. egyes kutatások (Verderber et al. 1988) azt találták, hogy az idős látogatók nem kedvelik az interaktív kiállításokat és az újabb, „nyitottabb” állatkerti elrendezéseket: nekik nem ezt jelenti az állatkert. Nem érzik kényelmesen magukat a nyílt, természetes körülmények között, inkább a hagyományos elrendezést tekintik állatkertnek.

1.4. 11.4 Formális és nem formális edukációs környezetek Amint azt az „Edukációs helyszínek környezetpszichológiája” c. fejezetben már tárgyaltuk, pszichológiai szempontból fontos, hogy a széles értelemben vett oktatás/nevelés az intézményes, tervezett, formális edukációs helyszíneken (óvoda, iskola) kívül, nem formális színtereken (pl. múzeum, állatkert) is zajlik. A kétféle oktatási helyszínnek vannak közös tulajdonságai, pl. általános és specifikus ismeretközvetítési célok figyelembevételével alakítják ki őket, és ismeretközvetítőket, pl. szemléltetést (harmadik generációs állatkert esetében ilyen lehet pl. az állat eredeti élőhelyéhez hasonlóan kialakított állatkerti lakóhely) használnak (ezek alkalmazásának mértékében és jellegében természetesen már eltérhet a kétféle ismeretátadási színtér). A hatékony ismeretközvetítést szolgálja mindkét fajta színtéren a tananyag didaktikus, befogadást könnyítő elrendezése, és – amennyiben a helyszínt például kifejezetten iskolának vagy múzeumnak tervezték – a térelrendezés, -struktúra az ismeretközlésnek is alá van rendelve. Az állatkertek ebből a szempontból is sajátosak. Továbbá közös a két típusú edukációs helyszín jellemzőiben, hogy a környezeti szocializáció hatótényezői is: egy állatkerti környezet megfelelő kialakítása például a környezeti kompetencia nem tudatos fejlesztésén keresztül segítheti a gyerekek számára a kulturált „állatkerti viselkedés” elsajátítását (az állatok létterének tisztelete stb.) is. Ezeken a hasonlóságokon túl azonban a formális (pl. iskola) és az informális oktatókörnyezetek (pl. állatkert) markánsan eltérnek egymástól. A továbbiakban ezeket ez eltéréseket tekintjük át, kifejezetten az állatkertekre kihegyezve az összehasonlítást:3 Fizikai környezet: a formális iskolai helyszínek (pl. iskola, tanterem) térkialakítása és belső berendezése világos, egyszerű struktúrát követ, aminek a célja részben a zavaró ingerek hatásának minimalizálása (pl. a külső vizuális és akusztikus ingerek kizárása) abból a célból, hogy a tanulók figyelmüket minél egyértelműbben az előadóra és a tanulási folyamatra összpontosíthassák. Az informális oktatási színtereken, pl. egy állatkertben, tipikus, hogy az érzékszerveket és a figyelmet sokféle és az összes modalitásban ható versengő inger árasztja el. Gyakran kifejezetten épp az a célja a helyzetnek, hogy a megfigyelő, azaz a látogató figyelme ne szűküljön be egyetlen ingerre vagy információs üzenetre: az állatok sokféle dolgot csinálhatnak, vagy épp többféle állat figyelhető meg egyszerre sok modalitásban (hangjuk, szaguk van stb.). Nemkülönben tanulságos lehet a többi látogató adott állattal kapcsolatos reakciójának megfigyelése, hogyan fejezik ki, hogy érdekesnek, szépnek vagy épp félelmetesnek, otrombának tartják. Instrukciós és feladatingerek: a formális oktatásban ezek jellemzően szóbeliek, míg az állatkerti informális tanulási helyzetben inkább vizuálisak vagy multiszenzorosak. A formális struktúrákban a jó bevéshetőség érdekében hosszú ideig és gyakran többször igyekeznek bemutatni az ismeretanyagot, és az ismétlést, gyakorlást a tanulási folyamat szerves részeként definiálják. Az informális helyszíneken rövidebb idejűek és gyakran csak egyszeriek a „bemutatók”: előfordul, hogy a látogató lemarad a lajhár egyetlen pici mozdulatáról… Ugyanakkor egy állatkerti vagy múzeumi informális közegben a személy maga is könnyedén ütemezheti vagy szabályozhatja az élményt vagy az információs folyamatban való részvételt: egyszerűen elfordulhat valamitől egy másik megfigyelendő esemény felé, vagy továbbhaladhat az egyik állattól vagy kiállított tárgytól a másikig. A reorientáció spontán esemény, történés (pl. érdekes hangot ad ki egy állat a másik ketrecben) hatására is könnyebben bekövetkezik – gyakran ez része is az informális edukációs közegekben zajló természetes élményeknek. Környezetpszichológus kutatók ennek nyomán felhívják az állatkerttervezők figyelmét arra, hogy bár a modern állatkertek céljaikban általában jobban hangsúlyozzák a tanítást-nevelést, mint az élvezeteket, azaz A formális és az informális oktatási-nevelési helyzetek általános összevetését lásd az „Edukációs helyszínek környezetpszichológiája” c. fejezetben. 3


ismeretek átadására törekednek az állatok viselkedésével, élőhelyével, életével kapcsolatban, mégis a kutatások eredményei szerint a látogatók jobban érdekeltek az állatkerti kirándulások alatt zajló társas interakciókban és a csoportos kikapcsolódásban. Erre az alábbiakban az állatkertlátogatók jellemzői kapcsán visszatérek. Nagyon lényeges tehát, hogy az állatkertek ismeretátadás tekintetében is képesek legyenek kielégíteni a látogatók szükségleteit, de a vendégek felfokozott társas igényét mindenképpen érdemes figyelembe venni. Ebből a szempontból jó szolgálatot tehetnek az állatbemutatók, különösen, ha a gondozók szóban kommentálják az eseményeket (Anderson et al. 2003) – élményszerű társas események, amelyek keretében a látogatók irányítottan szerezhetnek speciális ismereteket az állatok viselkedéséről. Kijelenthetjük – bár a témában empirikus környezetpszichológiai vizsgálat nem született –, hogy ebben a tekintetben például a Budapesti Állatkert kifejezetten jól működik, és megfelelő struktúrával bír: játszóterek, állatsimogató, játszóház, leülésipihenési lehetőségek, szervezett programok a mindennapi és a sajátos igényű látogatók számára. Ugyanakkor érdemes lehet feltárni, hogy az állatkertek céljai és a látogatók motivációi ténylegesen mennyire kompatibilisek (lásd alább is). Nyílt viselkedések: a formális iskolai oktatást jellemzően a tanár oktató és irányító tevékenysége szervezi. A gyerektől egyértelműen elvárnak bizonyos viselkedéseket, ezek világosan előírtak és meghatározottak szabályok, normák és a környezet által is (bár ez többnyire nem tudatos szinten történik): szabályokhoz kötött az ülésrend, az órai részvétel, a tanár–diák interakció formái stb. Az informális oktatóhelyszíneken, pl. az állatkertben, a válaszok kevésbé meghatározottak és – legalábbis explicit módon – kevésbé előírtak: a látogató a választásai mentén szabadabban viselkedhet, dönthet például, hogy elmegy-e megnézni még a következő állatot, bekapcsolódik az állatsimogatásba, vagy elolvassa-e a tájékoztató táblát. Társas érintkezések: a formális iskolai tanulókörnyezetekben a résztvevők társas interakciói erősen szabályozottak, ellenőrzöttek, a nemkívánatos megnyilvánulások (pl. az óra zavarása) büntetést vonhatnak maguk után. Ezzel szemben az informális tanulási helyszíneken, így az állatkertben is, a spontán, felszabadult társas érintkezések gyakran a legfontosabb részei a tapasztalásnak. Erre utal, hogy nagyon sok látogató elsősorban a társakkal, családdal történő jó kirándulás, beszélgetés vagy közös élmény miatt jön az állatkertbe. Erre az alábbiakban visszatérek. Tanulási következmények: a formális oktatásban említett kötelező és erősen szabályozott részvétel erős és kényszerítő viselkedési következményekhez vezet (jutalmak és büntetések: dicséret, érdemjegy, intő, nevetségessé válás az osztálytársak előtt stb.). Az informális színtereken az ilyen következmények minimálisak, formális büntetés gyakorlatilag nincs, ha a látogató például nem néz meg egy állatot vagy egy feliratot, vagy többször néz meg egy bemutatóhelyet, ugyanakkor – mint erre alább is visszatérek – a többiekkel az állatkertben folytatott társas érintkezésnek gyakorlatilag csak jutalomértéke van. Összegzésképpen elmondható, hogy – a formális tanulási színterek szabályozott, behatárolt működésével szemben – a környezethasználók, pl. az állatkert-látogatók számára az informális tanulóhelyszínek sajátos és általában kellemes ötvözetei a tanulási helyeknek és a rekreációs környezeteknek.

1.5. 11.5 Az állatkert-látogatók jellemzői: az állatkert mint kikapcsolódási és informális tanulási színtér Kutatási adatok (pl. Reed–Mindlin 1963) szerint az állatkerti látogatók az átlagosnál magasabb szocioökonómiai státusszal és képzettségi szinttel rendelkeznek. Az emberek a kutatások szerint elsősorban szabadidő-eltöltési lehetőségként tartják számon az állatkerteket (Bitgood 2002). A legtöbben (az adatok szerint mintegy 50–70%) gyerekkel vagy más rokonnal mennek az állatkertbe (Serell 1988), vagyis a társas-csoportos látogatók teszik ki az állatkert vendégeinek jó részét. A csoportos látogatók a következő átélt előnyökről számolnak be az állatkertben: társas kapcsolatok ápolása, társas kikapcsolódás, pihenés, lazítás, informális tanulás és esztétikai élmények. A látogatók motivációit feltáró vizsgálatok azt mutatják, hogy az állatkerteket a nyilvánvaló pihenési, rekreációs igény – amelyet elsősorban a családdal és barátokkal történő pihenés-kikapcsolódás formájában kedvelnek az emberek – mellett nagy arányban a gyerekek tanítása céljából látogatják. Fentebb említettük, hogy az állatkertlátogatók magas képzettséggel és jó szociális-anyagi státusszal rendelkeznek. Ehhez képest érdekes, hogy magukról az állatokról általában kevés és nem igazán árnyalt tudással rendelkeznek (Serell 1988), és ez a tudás nehezen növelhető, mivel az emberek inkább szentimentális, érzelmi érdeklődést és viszonyulást mutatnak az állatokkal kapcsolatban, és összességében kevés igény mutatkozik az állatok viselkedésének, életmódjának racionális megértésére. Vagyis a látogatói motiváció inkább az állatok iránti személyes vonzalmak és az esztétikai szükségletek kielégítésére irányul (Kellert 1979), nem az állatokról való tényszerű ismeretszerzésre. A 161 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

kutatások (Serell 1988) szerint más, az állatok iránt fogékonyságot mutató csoportok (pl. madármegfigyelők, vadászok) sokkal gazdagabb tudással rendelkeznek az állatokról, mint (akár a rendszeres) állatkert-látogatók. Emiatt a kutatók gyakran felhívják a tervezők figyelmét arra, hogy – az emberek vizsgálatokban kifejezett igényeinek megfelelően – az állatkert oktatási összetevője ne legyen túl hangsúlyos, és ne támasszon túlzott kognitív követelményeket, ugyanis a legtöbb látogató – bár szereti és elvárja, hogy információs táblák legyenek az állatok közelében – egyáltalán nem olvassa el a tájékoztató feliratokat. Ezen némileg segít, ha a táblák, eligazító ábrák rövidek és figyelemfelkeltőek, valamint könnyű és érdekes olvasgatni őket – tehát nemcsak észrevenni könnyű ezeket, hanem „magukon is tartják” a tekintetet (Serell 1988; Smith-Jackson–Hall 2002). Kiderült, hogy az oktató funkció mellett ezek a feliratok, jelek a látogatókban fokozzák a kellemességélményt is (bár az ismereteiket nem növelik jelentősen). Szisztematikus vizsgálatok (kérdőívek, skálák és az adatok klaszteranalízise) összegzése nyomán a következő rendszerben (3. táblázat) ábrázolható az állatkertlátogatók motivációja (Andereck–Caldwell 1994): 3. táblázat Az állatkertlátogatók típusai (Andereck–Caldwell 1994 nyomán)

Elsődleges motiváció (tanulás-tanítás/kikapcsolódás) intrinzik tanulás/tanítás

intrinzik kikapcsolódás

altruisztikus tanulás/tanítás

altruisztikus kikapcsolódás

Az intrinzik (saját belső) motivációjú csoportot erős belső késztetés hajtja a szórakozásra, kikapcsolódásra, pihenésre vagy a tanulásra, ismeretszerzésre. Ezeknek a motívumoknak a kielégülése intrinzik motiváció esetén a látogatónak fontos, saját magának okoz örömet. Amennyiben ezek a motívumok társas orientációjúak, azaz arra irányulnak, hogy másoknak (pl. családnak, gyerekeknek) jelentsen pihenést az állatkertben eltöltött idő, vagy tanuljanak valamit ott, altruisztikus motivációról beszélünk. Ezt a rendszert empirikusan is tesztelték. Egy gondosan megtervezett kérdőíves vizsgálatban Morgan és Hodgkinson (1999) 1996 nyarán hatszázhúsz 18 év feletti állatkert-látogatót kérdezett meg harminc nap alatt (megfelelően ellenőrizve, hogy a vizsgálatban kellő arányban legyenek hétvégék és hétköznapok, illetve délelőtti és délutáni időpontok). A válaszolókat arra kérték, hogy a kérdőív kérdéseire adott válaszaikkal határozzák meg, jellemezzék saját motivációikat: inkább tanulási vagy inkább kikapcsolódási céllal érkeztek az állatkertbe. Továbbá megkérdezték őket arról is, hogy inkább saját magukra irányul ez a motiváció (azaz belsőre fókuszáló: intrinzik), avagy a társaik, családjuk örömét szolgálja inkább (altruisztikus). Az adatelemzés (tpróba) eredményei szerint szignifikáns eltérés mutatkozott a tanulási/kikapcsolódási motivációk mentén a csoportok között, és szignifikáns különbség volt az intrinzik/altruisztikus egyéni/társas irányultság tekintetében is. Összességében: 1. a kikapcsolódási haszon lényegesen fontosabbnak mutatkozott a látogatók számára, mint a tanulási, 2. és a társas előnyök felülmúlták az énvezérelt élményeket. Morgan és Hodgkinson (1999) vizsgálatának eredménye egybevág más vizsgálatok tapasztalataival is. A modern környezetpszichológiai megközelítés szerint az állatkertek sajátos szociofizikai környezetek: a látogatók számára egyszerre tekinthetők társas rekreációs környezeteknek és sajátos tanulási színhelynek (Dúll 2005b; 2006b).

1.6. 11.6 Összefoglalás Az állatkertek környezetpszichológiai kutatásai számos érdekes eredménnyel szolgálhatnak a parkok számára, azonban világszerte érvényesnek tekinthető az az állítás, hogy az állatkertek többsége nem kutatja szisztematikusan sem a környezet pszichológiai hatásait, sem a látogatók motivációit, ellenben gyakran élnek feltételezésekkel a látogatókat illetően (Morgan–Hodgkinson 1999). Az állatkertek számos jellemző – fizikai méret, a tartott állatok száma, változatossága stb. – mentén írhatók le. Ezért az „átlagos látogató minden állatkertre kiterjedő profilját” megrajzolni nem visz előre bennünket, sokkal inkább specifikus kutatásokat érdemes végezni. Egy példa a számos elemzésre érdemes téma közül: mint láttuk, a kikapcsolódás mellett a legtöbb látogató fontosnak ítéli a tanulást az állatkertben, de nem önmaga akar tanulni, hanem mások (leginkább saját gyerekei) számára gondolja hasznosnak a tanulást. Ezt támasztja alá egyebek mellett a Morgan és 162 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Hodgkinson (1999) fent idézett vizsgálatában talált magas altruisztikus-edukációs pontszám. Az eredmények szerint annak ellenére, hogy a látogatók jó része tanult valamit a látogatás során, ez nem önvezérelt tanulás volt, hanem a gyerek tanítása során elsajátított tudás. A kutatások eredményei nyomán elképzelhető tehát, hogy az állatkertek igazából inkább az általános értelemben vett környezeti nevelést támogatják, vagyis általában véve fokozhatják a környezettudatosságot és –gondosságot, míg a specifikus környezeti információk tanításában kevésbé hatékonyak. Vizsgálatra érdemes téma lehet, hogy az állatkerteknek meg kell érteniük és növelniük kell a közönség számára releváns és vonzó előnyöket, amelyeknek része, de nem kizárólagos meghatározója a tanulás-nevelés. A fenti kutatások gyakorlati konzekvenciái az állatkertek kialakítására vonatkozóan egyértelműnek tűnnek: – A nagyon vonzó bemutatókat nem érdemes túl közel tenni egymáshoz. Így minimumra csökken a zsúfoltság a helyszínen, és megnő a látogatók nézelődési ideje. – A helyszíneket érdemes úgy kialakítani, hogy néhány állat mindig látható legyen. 4 – Az állatok rejtőzködőhelyét érdemes úgy létrehozni, hogy a látogatók akkor is láthassák, amikor elbújt – ám az állat számára a stresszt minimálissá kell tenni: vagyis a látogatót kell az állat szeme elől elrejteni, és nem fordítva. – Mivel az állat mérete fontos tényező, a kis állatokat érdemes méretarányos bemutató helyszíneken láthatóvá tenni. Az állatkertek környezetpszichológiai kutatásai (vö. Dúll 2005b; 2006b) a parkok vezetése számára több szempontból is hasznosak lehetnek, például hogy mást ne említsünk: a vizsgálatokban nyert ismeretek alapján növelhető a park látogatottsága.

4

Vö. Stoinski et al. (2002)


14. fejezet 1. 12. Szabadtéri játszóterek környezetpszichológiája1 1.1. 12.1 Speciális csoportok és a környezet A környezetpszichológiában a tudományterület kialakulása óta (Holahan 1982a/1998; Séra 1990; Dúll 2001a) kitüntetett téma a sokféleség, a diverzitás (korai áttekintést ad pl. Webber 1970). Egyre több tanulmány foglalkozik az ún. speciális csoportok környezethasználatával. A „speciális csoport” (special group) terminust úgy kell érteni, hogy a környezetpszichológiai kutatások szerint valamilyen szempont vagy dimenzió (pl. mozgáskorlátozottság, lásd Swain et al. 1998) kiemelkedik egy populáció jellemzői közül, és az egyéb tulajdonságok fölött mintegy uralkodva meghatározza az adott csoport környezethasználatát: pl. a mozgáskorlátozottak csoportjába férfiak, nők, gyerekek, etnikai csoportok tagjai stb. egyaránt tartozhatnak. A „speciális csoport” elnevezés tehát a jellegzetes környezethasználat szempontjából értelmezendő. Így ezek a csoportok nagyon eltérő terjedelműek és sokféleségűek lehetnek, idetartozhat például a „nők” (pl. Peterson et al. 1978; Altman–Churchman 1994; Dúll 2002a; 2002b), az „idős emberek” (Rowles 1983; Rubinstein 1989; Powell Lawton 1990; Rubinstein–Parmelee 1992), de a „vak gyerekek” (Bigelow 1996) vagy az „illegálisan bevándorolt mexikói nők” (Pader 1994) csoportja is.

1.2. 12.2 A gyerekek mint speciális csoport és a környezet A gyermekek környezethasználatát számos tanulmány sok szempontból tárgyalja (lásd Ziegler–Andrews 1990; Korpela 2002). Néhány példa a teljesség igénye nélkül: a nemek eltérő környezeti szocializációja gyermekkorban (Sebba 1994; Dúll 1998; 2002a), a gyermeki helykötődés (Chawla 1992; Dúll 1996c; 2002d), a gyerekek és a városi környezet (Lee 1970; Cotterell 1991; Sivakumaran 1996), gyerekekre vonatkozó baleseti kockázat (Gärling–Gärling 1990; Wright 1996), a gyermekek ellen irányuló erőszak környezetpszichológiája (Holman–Stokols 1994), iskolai környezetek (Gump 1987; Dúll–Urbán 1996; 1997; illetve az „Edukációs helyszínek környezetpszichológiája” c. fejezet), a gyermekkori környezetek felnőttkori megélése (Sebba 1991). A „gyermekek és a környezet” témából összefoglaló tanulmánykötet (Altman–Wohlwill 1987) is született.

1.3. 12.3 Miért fontos a játszóterek környezetpszichológiai elemzése? A környezetpszichológiai kutatások eredményei arról tanúskodnak, hogy érdemes meghaladnunk azt a hétköznapi „bölcsességet”, hogy a gyerek bárhol tud játszani, és a fizikai környezetnek alig van szerepe van a játéktevékenységben. A vizsgálatok szerint a gyerekek viselkedése nagyon is függ a játékkörnyezet fizikai megjelenésétől, elrendezésétől. A játékterek fizikai elrendezését fontos tényezőnek kell tekintenünk, ami a gyerekek játékaktivitásait – és ezeken keresztül fejlődését is – jelentősen befolyásolja. A környezetpszichológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy a játszóterek berendezése, fizikai struktúrája hatással van a gyerekek viselkedésére, gondolkodására, kreativitására és egyéb pszichológiai funkcióik (észlelés, tájékozódás stb.) fejlődésére, illetve társas életük megfelelő alakulására.2 Az alábbiakban a játszótereket mint fizikai környezeteket elemzem, környezetpszichológiai szempontból: néhány, a kültéri játszóterekre vonatkozó környezetpszichológiai vizsgálatot és megfontolást tekintek át.3

1.4. 12.4 Játékterek A szocializáció ismétlődő, állandó és változó környezetekben (óvoda, iskola, város stb.) zajlik. Margaret Mead (1952, idézi Sebba 1994; lásd még Dúll 2002a; 2002d; illetve „A helyek és az én” c. fejezetet) például a gyerek számára aktuálisan hozzáférhető „világ” szerint osztja fel a gyermekkort életszakaszokra: a gyermek által kontrollálható környezet szerint az első szakasz „anyaölbéli vagy kebel-gyerek”-kor (lap child, 0–1 év), a Eredeti megjelenés: Dúll Andrea (2003): Kültéri játékkörnyezetek környezetpszichológiai elemzése. Alkalmazott Pszichológia, (5) 1: 59– 76. A tanulmányt néhány kisebb szakirodalmi hivatkozásbeli és szövegkorrekciótól eltekintve változtatás nélkül közöljük. 2 A környezetpszichológia és a fejlődéspszichológia kapcsolatát részletesebben tárgyalja pl. Wapner–Demick (1991). 3 Magyarországon 2002-ben az ISM felkérésére a Nemzeti Ifjúságkutató Intézet – Mobilitás végzett átfogó szociológiai játszótérkutatást. Az eredményeket környezetpszichológiai szempontból Dúll Andrea elemezte. 1


második a „térdig érő világ” kora (knee child, 2–3 év), majd az „udvar-gyerek” szakasz következik (yard child, 4–5 év), végül a gyermekkorok közül az utolsó a „közösségi vagy iskolás gyerek” fázis (community child, school-age child, 6–10 év). Mindegyik életkori szakaszban, sőt természetesen felnőttkorban is, óriási jelentősége van az otthoni környezetnek, ami a gyermeki játéktevékenység szempontjából is elemezhető (vö. Sebba– Churchman 1983). A fejezetben azonban csak a beltéri (otthoni, óvodai stb.) játékkörnyezetek fontos kiterjesztéseinek tekintendő kültéri játékkörnyezetek – ezen belül is a szabadtéri/köztéri játszóterek – elemzésére vállalkozom. Nem vizsgálok részletekbe menően olyan fontos játéktereket, mint az iskola- vagy óvodaudvarok, lakások játszókertjei stb.

1.5. 12.5 Kültéri játszóterek Amerikai kutatások szerint az iskoláskorú gyerekek otthonon kívüli aktivitásuk mintegy 42%-át töltik valamilyen szabadtéri játékkörnyezetben (Becker 1976; Moore 1986), aminek csak mintegy 9%-a telik az iskola udvarán (McAndrew 1993). Magyar adatok (Mobilitás 2002) szerint elsősorban a városiak látogatják a játszótereket, hiszen egyrészt a terek nagyobb mértékű differenciáltsága a használat mentén a városi létformához kapcsolódik inkább (el kell különíteni játszótereket a nem-játszóterektől, pl. a forgalmas utaktól, lásd pl. Jacobs 1970; Bell et al. 1990; Jamori 1998), másrészt a kevésbé forgalmas és kevésbé szennyezett vidéki városokban/falvakban nagyobb a mozgásszabadság, kisebb a bejárható területek nagysága, és ezek kevésbé bonyolultak, így a jobb tájékozódási lehetőségek miatt az eltévedés veszélye kisebb. Az emberek a kisebb településeken ismerik egymást, így jobban követik, hogy mi történik a játékra is használt köztereken (Merry 1987; Rivlin 1987). Ehhez képest sajnos mégis gyakran lehangolóak ezek a (játszó)terek: a téralkotó elemek gyakran betonból és fémből készülnek, kevés a természeti elem, nincs tisztálkodási lehetőség stb. Amerikai kutatások szerint az ilyen játszótereken a gyerekek leginkább labdajátékokat vagy egyéb, gyakorlatilag eszközmentes játékokat játszanak (White 1970; Beth-Halamchy–Thayer 1978), aminek az az oka, hogy ezek a helyek nagyon kevéssé változatosak, és így a túlzottan ismert, megszokott, monoton terek mindössze rutinszerű aktivitásokat váltanak ki belőlük (Heusser et al. 1986). Rothenberg és munkatársai (1974) viselkedéses megfigyelésen, környezetelemzésen és interjúkon alapuló vizsgálatai szerint a szabadtéri játszóterek három típusba sorolhatók: (1) hagyományos játszóterek: előre gyártott, hagyományos játékszerek jellemzik, gyakran fémből. Beton, esetleg kavics az alapja. Hayward és munkatársai (1974) szerint ezeket a játszótereket inkább a kicsi gyerekek és szüleik használják (bár nem feltétlenül szeretik), hiszen ebben a korban még dominál a passzív játéktevékenység. (2) Modern játszóterek: esztétikailag és funkcionálisan igényesebben megtervezett terek és játékok, utóbbiak rugalmas anyagból. A talaj homok, van víz a téren, pl. szökőkút vagy pancsoló formájában. A modern játszóterek egyik típusa a tematikus játszótér, ami egy történetet „mesél el”. (3) Kaland- vagy dzsunka-játszótér: a játékszerek nem hagyományosak, esetleg „félkész” játékelemek is rendelkezésre állnak, pl. gumiabroncs, furnérlemezek, ásószerszámok. A területen van vizesárok, és sok a strukturálatlan tér. Mindez lehetővé teszi, hogy a gyerekek úgy változtassák meg a teret, ahogy éppen akarják. Hayward és munkatársai (1974) szerint ez az a típusú játszótér, amit az általános iskolás korosztály a leginkább kedvel, mert nagy lehetőségeket kínál a fantázia és a kreativitás által vezérelt szabad játékra, ami erre a korcsoportra a leginkább jellemző. Szerintük az iskolás korosztály azért részesíti előnyben a kaland-játszótereket, mert környezetpszichológiai tulajdonságaiknál (alakíthatóság, rugalmasság, kontroll lehetősége stb.) fogva ezek a fajta játékterek kínálják számukra a legnagyobb öndefiníciós lehetőséget, azaz jelentős szerepük van a gyerekek helyidentitásának (vö. Dúll 1996c; 2002d) kialakulásában. Mások – pl. Brown és Burger (1984) – szerint azonban ezek a játszóterek csak felszínesen térnek el az egyéb játékterektől, viszont a szülők – a gyerekekkel szemben – nem látnak benne mást, csak zűrzavart, áttekinthetetlenséget, káoszt (Spivak 1969). Ezzel kapcsolatban több kutató megjegyzi, hogy mivel a játszótereket többnyire együtt (bár másra) használják a gyerekek és a szülők, nagyon fontos, hogy a tér áttekinthetősége, olvashatósága (vö. Holahan 1982b/1998) optimális legyen. Itt ugyanis ütköznek a játszó gyerekcsoport és az őket kísérő felnőtt csoport igényei: a gyerekek szeretnek eltűnni szem elől (pl. bújócskázás során), míg a felnőttek azt szeretik, hogyha a játéktevékenység minden mozzanatát szemmel tarthatják. Mindezt „filogenetikai maradvány”-tendenciaként értelmezi például Appleton (1975). Elképzelése szerint az ember azért kedveli a tágas tereket, mert ezek filogenetikailag kódolt utalásokat hívnak elő a régi szavannai élet megfelelő vizuális hozzáférésére (pl. prédaszerző viselkedés esetén nagy szükség volt erre). Nincs ez másképp a játszóterek esetében sem – csak ezt a szempontot itt a szülők képviselik. A gyerekek esetében egészen a tinédzserkorig inkább az ősi hajlam másik oldala, a valamikori lehetséges prédahelyzetből fennmaradt rejtőzködés igénye a meghatározó – kedvelik játék közben a „látni, de nem látszani” helyzeteket (aminek egyik formája a bújócska). A tervezőknek azonban törekedni kell arra, hogy a játszótér ne váljon a kisebb gyerekek és a kísérők számára áttekinthetetlen dzsungellé, ahol a gyerekek hosszabb-rövidebb időre elkallódhatnak. Akár 165 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

egyetlen ilyen tapasztalat – főleg a kisebb gyerekek és szüleik számára – nagyon kellemetlen, meghatározó élménnyé válhat (Holahan 1982b/1998). Eszerint tehát egy játszótér akkor megfelelő és kedvelt, ha térszerkezete lehetővé teszi a látás-láttatás és a rejtőzködés egyensúlyát (Staempfli 2009).

1.6. 12.6 Kik használják a játszóteret, és mit csinálnak ott? A játszótérhasználók első ránézésre két csoportra oszthatók (Mobilitás 2002): (1) funkcionális használók, akik további két alcsoportba sorolhatók: akik azért mennek a játszótérre, hogy azt célja szerint használják, azaz játsszanak ott, tehát a gyerekek, illetve akik a játéktevékenységet kísérik, vagyis a szülők, nagyszülők, pedagógusok. (2) Nem funkcionális, vagyis a játszóteret „nem rendeltetésszerűen” használó csoportok (pl. kutyasétáltatók, hajléktalanok, rombolók), akik olyan tevékenységeket hajtanak végre a játszótéren, amik nem rendeltetésszerűen kapcsolódnak oda. A Mobilitás kutatásának (2002) eredményei szerint a funkcionális játszótérhasználók jelentik a legfontosabb látogatói csoportot. Közülük a csecsemő- és kisgyermekkorú gyermekek és szüleik naponta meglehetősen hosszú időt töltenek a játszótéren. A felnőttek tevékenységei ebben a csoportban elsősorban a gyerekfelügyelet, játék a gyerekkel, valamint beszélgetés a többi felnőttel. A kisebb gyerekek inkább passzívak (pl. hintáztatják őket), a nagyobb gyerekek önálló játszótéri aktivitása egyre fokozódik a jelen levő természeti elemekkel (kavicsozás, termésgyűjtés) történő, eszköz nélküli játéktól a játszótérre vitt eszközökkel (pl. homokozókészlet) folyó játékon át a játszótéri játékszerek aktív használatáig (pl. önálló libikókázás). A nagyobb, óvodáskorú gyermekek és szüleik közös játszótéri tevékenységére jellemző, hogy a szülők még gyakran bevonódnak a gyerek játékába, de mivel a gyerekek kortárs kapcsolatai ekkor már aktívabbak, a szülők fő tevékenységévé a gyerekre vigyázás és a többi felnőttel folytatott társas érintkezés válik. Ha a gyerekek intézményi keretben (óvodai vagy iskolai foglalkozás kapcsán) érkeznek a játszótérre, a pedagógusok gyakorlatilag a fent tárgyalt „felnőtt” játszótéri szerepet gyakorolják: vigyáznak a gyerekekre, kísérik a játéktevékenységet, illetve előfordul, hogy bevonódnak a játékba. A nagyóvodás, illetve iskolás gyerekek már társas alakzatokban játszanak, jellemző rájuk, hogy aktívan és önállóan használják a játszótéri eszközöket: hintáznak, mászókáznak, másznak, futnak, kergetőznek, eszközhasználattal és aktív helyváltoztatással járó játékokat játszanak (pl. labdajátékok), illetve esetükben kiemelten fontosak a társas megnyilvánulások, pl. beszélgetés, kisebb-nagyobb konfliktusok/összetűzések, ezek megoldása és a társas játékok (pl. bújócska). A fantáziajáték is megjelenik, amit gyakran éppen a játszótéri eszközök inspirálhatnak (Susa–Benedict 1994) (erre alább visszatérek). A Mobilitás (2002) által végzett kutatás szerint a serdülők is jellegzetes felhasználócsoportot jelentenek: ők hétvégeken, rendszeresen és felnőtt kíséret nélkül látogatják a játszótereket elsősorban a társas kapcsolatok, barátságok ápolása céljából. Használják a játszótéri eszközöket, de nem feltétlenül az adott játék eredeti funkciójának megfelelően (pl. a hintán vagy a mászókán ülve beszélgetnek). A nem funkcionális játszótérhasználók körébe tartoznak mindazok, akik a játszótérre nem a fenti tevékenységek kedvéért járnak, hanem egyéb, a játéktér szempontjából másodlagos vagy „oda nem illő” aktivitás miatt. Ennek a felhasználói csoportnak a meghatározása a viselkedésük alapján nagyon nehéz lehet, azonban a kutatás (Mobilitás 2002) eredményei szerint nagyon fontosnak bizonyult. A köztéri játszóterek ugyanis részben a fent részletezett többféle felhasználói csoport és azok sokféle, összeszövődő tevékenysége miatt, részben pedig éppen a játszótéri funkcióból adódóan törvényszerűen nagyon változatos viselkedéses megnyilvánulásokat tesznek lehetővé. A játszóterek ugyanis (1) szabad, kültéri területek, amelyeknek gyakran nincsenek külső, fizikai határolóelemei (pl. kerítés), és így a nemcsak közigazgatásilag, de a környezeti percepció (Holahan 1982c/1998) törvényeit követve is – a szó betű szerinti értelmében is – „köztereknek” minősülnek, azaz mindenki által használhatónak észlelik őket az emberek (Mehrabian 1976; Carr et al. 1995). Ebben az értelemben gyakran minősülnek védhetetlen térnek (Newman 1972; vö. Dúll 1995; 2002a), és így egyrészt senki nem gondozza őket, másrészt gyakran rombolás célpontjai. (2) A játszótereket a játékszerek és az ott folyó játéktevékenység miatt a környéken lakó emberek a szórakozás, kikapcsolódás lehetséges tereként tartják számon. (3) Éppen a gyerekek és szüleik jelenléte miatt elsősorban a környéken lakó idősek észlelhetik úgy a teret, mint biztonságos kikapcsolódást lehetővé tevő terület. (3) A köztéri játszóterek nem fedettek és viszonylag nagy területen terülnek el, ez lehetővé teszi a kutyák levegőztetését, futtatását. (4) A játékszerek maguk, illetve a téren esetleg elhelyezett pihenőeszközök (pl. padok) is hívhatják az egyéb, nem játéktevékenységeket is (pl. a hintákon vagy a mászókán felnőtt ember is ülhet, még ha nem is tudja/akarja funkcionálisan használni azt). A fentiek miatt a játszóterek bekerítésének kérdése (Mobilitás 2002) élő és nehezen eldönthető probléma. A megfelelő kerítés előnyei közé sorolhatjuk, hogy védhet a nem funkcionális játszótérhasználóktól, és ügyesen kialakítva esztétikai vagy akár játékelem is lehet. Hátránya lehet azonban a bekerítettség érzése, vagyis a mozgásszabadság korlátozásának élménye. A bekerítettség tehát látszólag ellentmond annak az elvárásnak, hogy a játszótereken legyen megfelelő méretű mozgástér. A megfelelően és esztétikusan kialakított, belátható


távolságban elhelyezett kerítés ténylegesen és a megélés szintjén is biztonságot ad elsősorban a kisebb gyerekeknek és kísérőiknek. A modern játszóterek bizonyos aspektusairól (pl. épp a zártságról) a környezetpszichológiai kutatások összességében azt mutatták ki, hogy kifejezetten előnyösek, ugyanis hívják és lehetővé teszik a képzeleti játékokat (Susa–Benedict 1994).

1.7. 12.7 A játszóterek fizikai tulajdonságai: játékszerek, elrendezés A környezetpszichológiai tanulmányok (pl. Moore 1989a; 1989b) kiemelik, hogy a szabadtéri játékterek eszközállománya és ezek elrendezése befolyásolja a gyerekek viselkedését és fejlődését. A homokozó és általában a természeti elemek (kavics, fa, növények) – ezek a legkisebbek játékai – jelenléte nagyon lényeges a játszótéren. A gyerekek jobban szeretik az ilyen játszótereket (Moore 1989a), mert a természeti elemek lehetővé teszik, hogy a városi gyerekek olyan anyagokkal is kapcsolatba kerüljenek tapintás stb. útján, amelyekkel a megszokott épített környezetben (pl. lakás) nem (White 1970), illetve az önfeledt játék közben piszkosak, sárosak lehessenek. A természeti elemek jelenlétét a játszótéren (környezet)pszichológiai szükségszerűség is indokolja (Kaplan–Kaplan 1989; Hartig–Evans 1993/1998): a termésekkel, levelekkel való ismerkedésen túl a természeti elemek periodikus és törvényszerű változása (pl. az évszakok során a fák levele lehull, majd újra kizöldül) a játszótéren segít a gyerekeknek a közvetlen biológiai ismeretek elsajátításán kívül az élet általános törvényeinek (pl. elmúlás, természeti körforgás) megértésében is, vagyis fontos szocializáló hatása van. Ezen túl a természeti játszótéralkotó elemek állandó változása, megújulása segíti a képzelet működését is, így ezek óriási játékértéket képviselnek (Moore 1989b). A fa, a homok és az egyéb természetes anyagok által hívott asszociációk lényeges eleme a melegség, a természetes változás, a puhaság és az élet. A természetes anyagból készült játékokon a használat nyomán természetes kopási nyomok keletkeznek – ami szintén a mulandóságot mutatja meg a gyereknek. Barátságosabb pszichológiai hatású környezetekben a kutatások szerint az emberi érintkezések is barátságosabbak (Russell 1992). A műanyag játszótéri játékokat a felhasználók praktikusnak találták, mert könnyen tisztíthatók – asszociációs tartományuk pozitivitás tekintetében valahol félúton volt a természetes és a fémjátékok között (Mobilitás 2002). Az anyagok tekintetében környezetpszichológiai szempontból a kevert játékkörnyezetek lennének ideálisak, hiszen mást „tud”, másra alkalmas a fa, a fém és a műanyag – tehát a sokféle, ám adekvát anyaghasználat a tárgyi világ sokféleségére taníthatja (Sadalla–Sheets 1993) a gyereket és az arra fogékony felnőttet is. Ugyanakkor a játékszerek, bármilyen anyagból készüljenek is, egyaránt kopnak, és ez a baleseti veszély mellett esztétikailag is romboló hatású lehet – így természetesen mindkét játékszertípus igényli a rendszeres karbantartást (vö. Dúll– Urbán 1997). Visszatérve a természeti játszótéri elemekre, a növények azért is hasznosak, mert árnyékot vetnek, hűsölni lehet alattuk, és nem melegszenek fel a játékeszközök sem. A szabadtéri játszótérhasználat természetesen időjárás-, illetve évszakfüggő, hiszen a kültéri játékhoz nyilván megfelelő hőmérsékleti és fényviszonyok kellenek, amelyek télen mind ténylegesen (sötétben nem lehet jól látni), mind pszichológiailag, vagyis a játékélmény szempontjából kedvezőtlenek. A eső, a hó ráadásul balesetveszélyessé, és kellemetlen tapintásúvá (hideggé, csúszóssá) teszi a játékszereket. A hó némileg kivételt jelent, mivel önmaga válhat játszóeszközzé. A játszótereken viszonylag tisztán maradó hó különösen a városi kisgyerekek szempontjából a már említett természetes anyagokkal való találkozásnak, a környező világ megismerésének fontos eleme, a nagyobbaknál pedig a természeti elemekkel való játék egyik lehetősége: mind a labdajátékok téli analógiájának megfeleltethető hógolyózás, mind a hóemberépítés fejlesztheti a játszótérhasználók konstruktív társas együttműködését, hiszen mindkét játék csoportosan is játszható, szabályokhoz, illetve fantáziajátékokhoz kapcsolódhatnak stb. Ezekben az esetekben a városi játszótereknek az lehet a szerepe, hogy a viszonylag biztonságos téli levegőzés és a kevésbé eszközhöz kötött téli játékok terepei, helyszínei legyenek. A nagyobb gyerekek szívesen bújócskáznak is a fák-bokrok között (vö. a korábban említett „látni, de nem látszani” izgalma). A jó játszótéren nemcsak szaladgálni lehet (vö. Heusser et al. 1986), hanem ténylegesen játszani is: a gyerekeket fejlesztő eszközökön kielégítő színvonalú játéktevékenység folyhat. A környezetpszichológiai kutatások (pl. Gärling–Gärling 1990) szerint az olyan környezet fejlesztő hatású a gyerekek számára, amely életkori csoportonként megfelelő mozgásos-észlelési-gondolkodási kihívást jelent feléjük, de ez a kihívás nem túlzott mértékű, és/vagy nem okoz folyamatos frusztrációt, illetve nem éri el a balesetveszély szintjét. A mozgásos játékszerek (hinta, libikóka) nyilván azért előnyösek pszichológiailag (és azért is szeretik őket a kisgyerekek), mert a felnőtt segítségével és védelme alatt biztonságosan élik át a mozgás élményét, gyakorolják az alapvető mozgásokat és készségeket (elemi koordinált mozgás, fogás, egyensúlyozás), valamint természetesen lehetővé teszik az élmény közben a kellemes és biztonságos társas érintkezést (nevetés, „beszélgetés”) a kísérő felnőttel. 167 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az ezeken a játékszereken történő játék általában viszonylag nagy térben történik, változatos, ritmusos, ismétlődő, sok és sokféle mozgást jelent, amelyek gyakran szokatlan irányok felé zajlanak (a hintázás egy körív mentén történik, vagy a libikóka föl-le mozog). A nagyobb ügyességet igénylő, bonyolultabb mászóka-rendszerek használatához már szükséges az elemi készségek stabilitása. Ezeknek a játékszereknek inkább a téri koordináció stabilizálása, javítása, a téri ügyesség megszerzésének, illetve rutinná válásának lehetővé tétele a feladata mind az észlelés, mind a mozgás terén. A bonyolultabb, kalandosabb mászókák fejlesztik és stabilizálják a saját test észlelését, illetve a közvetlen testipszichológiai funkciók fejlesztésén túl természetesen a társas együttműködés fejlődésében is komoly szerepük lehet. A kevésbé rögzített (pl. kötélből készült), nagy mozgásos ügyességet, sok aktivitást igénylő, játékfantáziát is megmozgatni képes (pl. „kiképzőtábor” asszociációját keltő), arousalfokozó játékok természetesen a nagyobb gyerekek számára fontosak. Ezek a játékok arra is alkalmasak, hogy a többórás mozgásszegény iskolai tartózkodást ellensúlyozzák, és hogy a keletkező frusztrációkat a gyerekek szociálisan pozitív formában levezethessék. Ebben a korban megnő a versengés szerepe, ami ezeken a játékszereken kedvező formában megnyilvánulhat. Mindennek eredményeként ezen eszközök használata közben a gyerekek bonyolult társas érintkezést is folytatnak. Főleg a kamaszok számára nagyon előnyös, ha a játszótér mellett sportpálya is van. A játékot ezeken a helyeken megkönnyítik a kihelyezett játszótéri elemek (futballkapu, kosárpalánk), de ezek nélkül is lehet játszani. A labdajátékok egyénileg is játszhatók (kosárra dobás), de jellemzően inkább csoportosan (minimum párban) művelik. Mint korábban említettük, a szoros értelemben vett „játszótérhasználat” ebben az életkorban inkább a passzívabb kikapcsolódást, pihenést, beszélgetést jelenti, nemritkán hintázás közben. A játszótér mint jól meghatározott funkcióval rendelkező hely háttérbe szorulása ebben az életkorban természetesen elsősorban abból ered, hogy a kültéri játszókörnyezetekben folytatható tevékenységek általában is háttérbe szorulnak. Ha csak életkori tendenciákat veszünk figyelembe, ez a korcsoport legközelebb már mint saját gyermekére vigyázó szülő, gyereket kísérő pedagógus vagy nem funkcionális játszótérhasználó jelenik meg a játszótéren (Mobilitás 2002). A játszótér és a játékok biztonságossága nemcsak felhasználói, hanem környezetpszichológiai szempontból is kiemelten fontos elvárás. A minden felhasználócsoportot érintő balesetveszélyen túl ki kell emelni, hogy a fizikai környezetben folyó játéktevékenység biztonsága pszichológiailag is fontos: a gyerekek ezeken a cselekvéseken keresztül is tapasztalatot szereznek a saját testükről és helyükről a világban. Ha a fizikai környezet, amelyben a tevékenység folyik, nem biztonságos, folyton sérüléseket szerez a gyerek, vagy ügyetlenséget él át, ez nagyon rossz hatású lehet a későbbi eligazodásra a fizikai és a társas világban (tájékozódás, eszközök kezelése stb.). Ebből a szempontból is elhibázott a betontalaj és -szegély a homokozó környékén, illetve a játékszerek alatt, hiszen a beton nagyon kemény (valójában, fizikai tulajdonságai tekintve is, valamint – a „hideg” mellett – érzelmi, asszociatív jelentése ilyen), és ha a gyerekek elesnek, a betonon komoly sérülést szerezhetnek. Ráadásul a betonkövek a homokozó szélén üldögélő szülők számára sem kényelmes ülőalkalmatosságok. Összességében a beton mint játszótéri anyag meglehetősen alkalmatlan. Ezt igazolta a Mobilitás (2002) kutatása is. Ugyancsak veszélyforrás, ha ugyanabban a homokozóban játszanak és csúszdáznak a gyerekek. Ez a megoldás nem ritka, ugyanis a csúszdázók számára igen kellemes a puha homokba zuhanni (már ha van elég homok a homokozóban). Ugyanakkor a csúszda a nagyobb gyerekek kedvelt játékszere, míg a homokozó leginkább a legkisebbek kedvence (Mobilitás 2002). Így a balesetveszély igen nagy. Megoldás lehet specializáltabb homokozók létrehozása: az egyik esetben a homok a medencében csak a csúszdázók szolgálatára áll, míg az igazi homokozóban homokozhatnak a kicsik. Túl meredek csúszda esetén a balesetveszély ugyancsak nyilvánvaló. Ráadásul a nagyobb gyerekek kihívást keresve szívesen másznak fel magán a csúszófelületen. Ha ez túl meredek, a balesetveszély (és a frusztráció) még fokozottabb. A játszóterek talaja (betonborítású, kavicsos [gyöngykavics, murva], füves terep, alternatív puha burkolatok [gumi, fakéreg zúzalék, fakocka]) is lényeges mind a baleseti veszélyeztetés (Mobilitás 2002), mind környezetpszichológiai szempontból. Az egyes talajfajták ergonómiai/pszichológiai előnyeit az határozza meg, hogy mire valók, illetve mennyire balesetveszélyesek. A természetes talajok általában az összes tulajdonsággal bírnak, amit a természeti elemekkel kapcsolatban korábban említettem, azonban nem minden játszótéri tevékenységre alkalmasak (pl. a fakéreg zúzalék borítás nem alkalmas sportpályák talajának).

1.8. 12.8 Társas érintkezés, kapcsolatok a játszótéren Már az eddigiekből is kiderült, hogy a játszótér sokféle társas érintkezés színhelye. Nagyon is szükséges, hogy – különösen a magasabb életkorú gyerekek esetében, akik már igénylik az érintkezéseket egymással – legyen 168 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

lehetőség olyan játékok használatára, amelyek a szerepek, szabályok stb. gyakorlását lehetővé teszik a gyerekek számára. Ha a játszótér nagyon zsúfolt, akár abban az értelemben, hogy sok gyerek van, akár úgy, hogy kevés játék jut a gyerekeknek, a játékszerek szocializáló szerepe nem tud megfelelően érvényesülni. Ráadásul a környezetpszichológiai kutatások kimutatták, hogy a zsúfolt környezetekben, ahol az eszközökhöz való hozzáférés korlátozott, romlik az emberi érintkezések színvonala, több az agresszió és a negatív színezetű viselkedés (Holahan 1982g/1998d; Merry 1987). A játszótéri interakciók lezajlódhatnak (1) hasonló életkorú, helyzetű stb. felek között, de (2) a sok szempontból eltérő felhasználócsoportok között is, illetve lehetnek (a) kívánatos és (b) nem kívánatos, helyzetből fakadó, „kikényszerített” érintkezések is minden csoporton belül, illetve közöttük. A konfliktusok és az esetleges balesetek elkerülésére fontos lehet a kisebb és nagyobb gyerekek elkülönítése: a nagyok már bátrabbak, ügyesebbek, és a játék hevében esetleg veszélyeztethetik a kicsiket, míg a kicsinyek untathatják vagy zavarhatják a nagyokat. Korábban már utaltam rá, hogy a játékszerek használatában is különbségek mutatkoznak. A korcsoportok szeparációja nem annyira kerítés vagy egyéb határolóelem segítségével kívánatos, sokkal inkább indirekt környezetpszichológiai megoldások (vö. Brown 1987; Brower 1989) útján: a felhasználók számára a kicsik és a nagyok territóriumait egyértelműen definiálhatják a játéktípusok, a méretek, a burkolat, a szín- és formavilág stb. Fontos azonban, hogy ennek az elkülönítésnek „tapintatosnak” kell lennie, és átjárási lehetőségeket is kell teremteni az ily módon szeparált területek, eszközök között. A sportpályát és a kutyafuttatót érdemes viszont egyértelműen leválasztani, ugyanis az ott zajló aktivitás nem fed át a játszótéri viselkedésekkel. Utóbbi esetben higiéniai és veszélyességi megfontolások is indokolják a kutyák elkülönítését. A játszótéren folyó sokszínű és összetett társas interakciók ambivalenciájuk, illetve esetleges kellemetlenségük ellenére is erős szocializáló hatásúak, elsősorban természetesen a gyermekcsoportok számára (megosztozás az eszközökön, a játszótéri hierarchiában elfoglalt hely megtartása, felnőttek vagy nagyobb gyerekek közötti érintkezések, mi a vélemény a „kutyásokról” vagy a hajléktalanokról stb.). Ebben az értelemben a játszótéri fizikai környezet markáns esztétikai nevelő hatásán túl fontos norma- és értékközvetítő terep. A fantáziát megmozgató eszközök, a szabály- és a csoportjátékok bizonyos értelemben az adott makro- és mikrotársadalom modelljének is tekinthetők: közvetlen és közvetett módon tükrözik és továbbadják a gyerekek számára, hogy mennyire elfogadott az életkori vagy egyéb szempontból heterogén felhasználók jelenléte a területen, milyen normák érvényesülnek (pl. szabad-e szemetelni) stb. (vö. Goldfield 1987; Rivlin 1987).

1.9. 12.9 A játszóterek megítélése: elvárások és az ideális játszótér A Mobilitás (2002) által elvégzett vizsgálat idején a funkcionális felhasználók közepesen elégedettek voltak a játszókörnyezetek aktuális állapotával. Részben e vizsgálat eredményei, részben pedig a vonatkozó környezetpszichológiai szakirodalom alapján érdemes összevetnünk a játszóterekre vonatkozó elvárásokat a játszóterek megítélésével és az ideális játszótérrel. A legszigorúbb követelményrendszert a játszóterekkel kapcsolatban általában a szülők fogalmazzák meg (Spivak 1969; Gärling–Gärling 1990; Mobilitás 2002), ami érthető, hiszen nyilván a saját gyermekkel kapcsolatos személyes igényekről van szó. Az elvárásokkal kapcsolatban többnyire az iskolás-, illetve kamaszkorú gyerekek jelentik az ellenpontot (Korpela 1992; Mobilitás 2002), hiszen az ő játszótéri tevékenységük a legkevésbé helyspecifikus. A vizsgálatok szerint (Musil 1971/1974; Clark 1981) a környék biztonságát, illetve a látogatóközönség összetételét gyakorlatilag minden funkcionális felhasználócsoport fontosnak tartja, bár más-más okból: a szülők–pedagógusok inkább a gyerekeket féltik, illetve a játékszerek megrongálásától tartanak, a fiatalok pedig az egyéb felhasználócsoportokkal (szülőkkel, a kicsikkel vagy a nem funkcionális játszótér-látogatókkal) kirobbanó konfliktusokat említették (Mobilitás 2002). A játszótér – mint már többször említettük – összetett szocializációs közeg. A felhasználócsoportok az említett vizsgálatok tanulságai szerint gyakorlatilag egységesek abban a tekintetben, hogy sokféle, változatos, esztétikus, fantáziaserkentő és biztonságos játékot szeretnének a játszóterekre. A környezetpszichológiai kutatások szerint a játszótereken található játszóeszközök mennyiségének és minőségének variálásával ki lehet iktatni vagy bátorítani lehet bizonyos játéktevékenységeket. Weinstein és Pinciotti (1988) például kimutatta, hogy a játékszerek eltávolítása esetén a gyerekek kevesebbet mozognak a játszótéren, többet játszanak a homokban, több társas játékot játszanak, több a szociális kontaktus, de több nemkívánatos viselkedést (pl. verekedést) is mutatnak. A játékok visszahelyezésekor ez a tendencia a viselkedésben megfordult. A játékszerek minőségének és mennyiségének gondos megválasztásával, illetve környezetpszichológiailag megfelelő elrendezésükkel tehát a játszótéri viselkedések megjelenése kedvezőbb irányba mozdítható. A kül- és beltéri játszóterek esetében egyaránt fontos, hogy a gyerekek minél többféle, változatos környezettel találkozzanak (természetesen a 169 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

biztonság szigorú szem előtt tartása mellett), ekkor több találékonyságot és kreativitást lehet megfigyelni a játéktevékenységben (Buttimer 1983). A modern játszótereken tapasztalható bonyolultság, változatosság (pl. az érintkezést, illetve egyedüllétet, valamint a játékot és a pihenést szolgáló helyek tekintetében) és a környezeti kihívások különböző fokozatai szintén kreativitást fokozó jellegzetességek lehetnek. Az esztétikus játékok pedig hosszú távon is a környezeti nevelést szolgálhatják. A kutatások (pl. Susa–Benedict 1994) szerint a szabadtéri játszótér elrendezése (hagyományos vagy modern, tematikus) befolyásolja a gyerekek fantáziajátékának mennyiségét és a kreativitásuk szintjét. Más szavakkal: a kreativitás, amit a fantáziajáték serkent, függ a játszótér elrendezésétől, mégpedig úgy, hogy a modern elrendezés több fantáziajátékra és ezáltal több kreativitásra is bátorít. Több kutatás (pl. Susa–Benedict 1994) rámutatott, hogy csupán néhány perc játék egy modern játszótéren valóban a gondolkodás kreatívabb útjait facilitálja, mint ugyanennyi játék egy hagyományos játszótéren. A tiszta, rendezett játszótérre való igény általános volt a felhasználócsoportok között (Mobilitás 2002). A látogatók órákat tartózkodnak a játszótéren, így tulajdonképpen minden felhasználó termel szemetet (cigarettacsikk, ételmaradék stb.). Így a jó játszótéren gondoskodni kell a hulladék elhelyezéséről, ami nemcsak higiénés szempontból fontos, hanem a hosszú távú környezeti nevelés szempontjából is. A környezetpszichológiai kutatások szerint ugyanis a rendezett, gondozott környezetek a környezet állapotának megóvására indítanak, míg a szennyezett, elhanyagolt környezetek rombolást, vandalizmust váltanak ki (Newman 1972; Perkins et al. 1993; Meeker 1997). Lényeges, hogy az egyik legjelentősebb játszótér-látogató csoportot az óvodások jelentik, akik manapság már gyakran részesülnek modern környezeti nevelésben (Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégia 1999). A tapasztalatok szerint az óvodáskorú gyermekek a környezetóvó viselkedések terén nagyon hatékonyak szüleik „nevelésében”, például figyelmeztetik őket, ha szemetelnek. A játszótereken fontos lenne az elemi szükségletek kulturált kielégítése, ami Magyarországon ma még többnyire luxusnak tűnik (Mobilitás 2002). A szennyezett levegő az esetleges zajjal együtt komoly egészségromboló tényező lehet. Az autóutak, forgalmas közlekedőhelyek közelében kialakított játszóterek esetében a kétféle hatás összeadódhat, ami fokozott testi és pszichológiai károsító hatással járhat (Baum et al. 1982; Moore 1989a; 1989b). A padok és egyéb ülőalkalmatosságok fontosak a játszótéren (Mobilitás 2002), mert azon túl, hogy a felnőtt kényelmesen üldögélve tudja követni a nagyobb gyerekek játékát, a játszótéren folyó társas érintkezéseket is megkönnyítik, minden felhasználócsoporton belül és e csoportok között is. Különösen a nyitott játszóterek esetében megjegyzendő azonban, hogy a padok miatt – mivel ezek specifikusan nem kapcsolódnak a játéktevékenységhez, hanem általános kényelmi funkcióval rendelkeznek – valószínűbben lesznek jelen a nem funkcionális használók is a játszótéren.

1.10. 12.10 Végszó: a játszótér mint viselkedési fókuszpont A gyerekek fizikai és egyéb játéktevékenység-választása a tapasztalatok szerint általában közvetlenül kapcsolódik a rendelkezésre álló felszerelésekhez és tárgyakhoz. A Mobilitás (2002) által végzett kutatás szerint a hagyományos – az adatszolgáltatók szerint általában „szocialistának” címkézett – és a modern játszótér között háromféle rendszeres eltérés mutatkozott: 1. a gyerekek – gyakorlatilag életkortól függetlenül – a hagyományos játszótereknél jobban szeretnek a modern játszótereken játszani; 2. a modern játszóterek szocializációs szempontból hasznos és előrevivő játékformákat hívnak, bátorítanak és tartanak fenn; 3. a modern játszóterek néhány jellemzője (pl. zárt, egyéb populációktól elkülönített terek) elősegíthetik a biztonságos és ráadásul fantáziadúsabb, kreatív képzeleti játéktevékenységet is. A játszótereken sok és változatos tevékenység zajlik, amelyek közül a legfontosabb természetesen a gyermeki játék. A játszóterek céljuk szerint elsősorban ezt a tevékenységet szolgálják, vagyis optimális esetben az összes többi játszótéri viselkedés a játék köré szerveződik. A játéktevékenységhez azonban természetesen egyéb megnyilvánulások (beszélgetés, pihenés, nézelődés, segítségnyújtás stb.) is kapcsolódnak, továbbá maga a játéktevékenység sem homogén. A kültéri játszóterek természetesen lehetővé teszik, illetve kiváltják az aktív testmozgást, azonban az eszközök elrendezése, minősége, típusa sokféle mentális tevékenységet is beindíthat vagy éppen gátolhat (Lave 1993). A játszótér tehát tekinthető egyfajta viselkedési gyújtópontnak (Bechtel 1970; 1989). Bechtel a nagyobb léptékű környezetek (terek vagy városok) empirikus vizsgálata nyomán dolgozta ki az ún. viselkedési fókuszpont (behavioral focal point) elképzelést (vö. Dúll 1998; Lippai–Dúll 2003). A viselkedési gyújtópontok jellemzően sokféle aktivitást foglalnak magukba, általában gyalog is bejárhatók, és lehetővé teszik 170 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

a belső tér és az azt körülvevő terület vizuális vagy sematikus áttekintését, és így viszonylag részletes kognitív térkép dolgozható ki róluk. Mivel ezek a terek jól olvashatók, könnyen lehet tájékozódni bennük, a használók könnyen eldönthetik, hogy belépve a térbe vállalják-e az esetleges társas interakciókat. Mindennek következményeként ezeken a helyeken az emberek önként és gyakran előfordulnak. Ha így értelmezzük a játszótereket, akkor könnyen belátható, hogy a játszóterek környezetpszichológiai reprezentációjukból eredően, vagyis mintegy természetüknél fogva lehetővé tesznek, sőt hívnak, kiváltanak nem játszótéri viselkedéseket is. Így természetes módon vonzanak nem funkcionális felhasználói csoportokat (pl. kutyasétáltatókat, hajléktalanokat, rombolókat-szemetelőket) is. E csoportok tevékenysége a funkcionális felhasználók szerint inkább a játszótérről kiiktatandó fontos problémaként merül fel (Mobilitás 2002). A kutatások (pl. Mobilitás 2002) szerint a játszóterek tervezésébe és fenntartásába nagyon jól bevonhatók a felhasználói csoportok (a gyerekek és a felnőttek egyaránt). A participáció, a saját érdekű erőfeszítés növeli az „én is csináltam, tehát magaménak érezhetem” élményt (Holford 1970). Ennek következményeképpen a játszótér környezetpszichológiai értelemben fenntartható, védhető térré (Newman 1972) válik: a használók sajátjuknak érzik, csökken a rombolás, és nő a környezetmegőrző viselkedések gyakorisága. Természetesen nem hárítható rájuk teljes mértékben a fenntartásuk, de a tevékeny részvétel lehetősége nagyon fontos – főleg, ha a munkájuknak eredményét is látják. A megfelelő játszóterek nagymértékben hozzájárulhatnak a lakóhelyi elégedettséghez (Weidemann–Anderson 1985).


15. fejezet 1. 13. Környezet–pszichológia–építészet1 A környezetpszichológia és az építészettudományok kapcsolatának természete a környezetpszichológia kialakulásától kezdve foglalkoztatja mind a pszichológusokat, mind az építészeket. Egyes építészetpszichológusok (pl. Philip 1996) szerint ahhoz, hogy az építészet és az (környezet)pszichológia „házassága” fennmaradjon, kölcsönösen tisztázni kell a megoldatlan problémákat: a pszichológusok szemére vethető például, hogy nem tudják igazán hatékonyan segíteni a tervezési folyamatot, míg az építészek elmarasztalhatók abban, hogy – ismeretek és szándék híján – nem kommunikálnak a pszichológusokkal. A jelen fejezetben szeretnék rávilágítani arra, hogy a nehézségek megoldása mindkét fél érdeke, ugyanis a közös cél az élhetőbb szociofizikai környezet létrehozása és fenntartása. Nem elég tehát (bár szükséges) az építészeti gondolkodást pszichológiai ismeretekkel gazdagítani – a pszichológusok gondolkodásába is be kell kerülnie a fizikai környezetnek ahhoz, hogy a lélektani folyamatokat azok valódi téri kontextusában értsük meg.

1.1. 13.1 A használó és a hely kölcsönkapcsolata: a személy és a környezet tranzakciója A fenti bevezetőben említett dilemma a környezetpszichológia és az építészet kapcsolatáról a honi viszonyokra egyelőre nem érvényes: Magyarországon ez a két tudományterület még nem házasodott össze, sőt – annak ellenére, hogy már több mint egy évtizede rendszeresen találkoznak2 – még mindig inkább csak az ismerkedés fázisában vannak. Erre utalnak a terület elnevezésével kapcsolatos nehézségek is (vö. pl. Bonnes–Secchiaroli 1995; Patterson–Williams 2005): érdekes például, hogy a környezet- és az építészetpszichológia (architectural psychology) elnevezéseket gyakran szinonimaként használják még a szakemberek is. Ebben a fejezetben – amely elsősorban a környezetpszichológia és az építészet lehetséges kapcsolatairól szól – azonban elkülönítjük a két területet: építészetpszichológiának tekintjük azt a multidiszciplináris irányultságú, ám elsősorban mégis építészeti jellegű mozgalmat, amely a várostervezés és a pszichológia összekapcsolódásával az ötvenes– hatvanas években indult el az Egyesült Államokban, elsősorban Kevin Lynch munkái nyomán. A környezetpszichológia az egyének, csoportok és a szociofizikai (épített és természeti) környezet közötti tényleges kölcsönhatások tanulmányozása. Alapkoncepciónk szerint nem elégséges és nem is lehetséges egymástól elszigetelten megértenünk a környezet egyénre gyakorolt pszichológiai hatását (ami a „hagyományos” lélektan egyik lényeges témája), illetve azt a folyamatot, ahogyan az ember alakítja környezetét (vagyis pl. az építészetpszichológia egyik kulcskérdését, a tervezés problémáját). A személy–környezettranzakciók során az egyének/csoportok megváltoztatják a környezetet, és egyúttal viselkedésük, tapasztalataik, észlelésük stb. megváltozik a környezet által. Ezért beszélünk „aktív környezetről”, amely fogalom túlmutat mind az építészeti/környezeti, mind a pszichológiai determinizmuson: a környezet és az ember bonyolult kölcsönhatásban létezik (Dúll 2002a; 2002c). A környezetpszichológia (environmental psychology) képviselői kezdettől markáns programot hirdettek meg: a laboratóriumi kísérletezésen alapuló, objektív, művi, az intrapszichés folyamatokat általános modellekben, lineáris ok-okozati viszonyokban leíró lélektannak legalábbis egyenrangú alternatívája legyen az aktuális helyzetet terepen – azaz tényleges környezeti kontextusában –, résztvevő megfigyelőként leíró, ökológiai-rendszerszemléletű, tranzakcionális környezetpszichológia. Mint arra a kötet korábbi fejezeteiben utaltam, a 60-as, 70-es években sorra tudatosultak a hétköznapi emberekben és a tudósokban egyaránt a nagyléptékű környezeti problémákhoz – a nagy lakótelepek problémái, az urbanizáció, a túlnépesedés, a környezeti katasztrófák, a környezetszennyezés – kapcsolódó pszichológiai kérdések mellett a kisebb, mindennapi környezetek (kórházak, nyilvános terek, lakókörnyezetek) lélektani vonatkozásai, amelyeket a kísérleti módszerekkel dolgozó laboratóriumi pszichológia nem tudott kielégítően feltárni és megmagyarázni. A környezetpszichológia e valós környezeti problémák megválaszolása céljából jött létre, így keletkezésétől kezdve problémaérzékeny terület. Képviselői a személy–környezet-összeillés3 megteremtését szem előtt tartva segíthetik az építészek (és más szakemberek: tájtervezők, belsőépítészek, designerek, vagy éppen pszichoterapeuták, szociális munkások, pedagógusok stb.) beavatkozását a használó– tárgy/környezet kölcsönhatásba: feltárják a hely-, illetve tárgyhasználat tranzakcionális folyamatait, és az eredmények alapján változtatásokat javasolnak. Bizonyos idő eltelte után felmérik ezek hatásait (pl. POEA fejezet a következő folyóiratcikk átdolgozott változata: Dúll Andrea (2005): Építészet – környezet – pszichológia. Régi-új Magyar Építőművészet, Utóirat / Post Scriptum, (5) 29: 14–17. 2 Lásd „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe”, illetve a „Környezetpszichológia: alaptudomány vagy alkalmazás?” c. fejezeteket. 3 A fogalmat az „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetben részletesen tárgyalom. 1


módszerrel, Postoccupancy Evaluation, használatba vétel utáni értékelés, pl. Bechtel–Srivastava, 1978; Zimring 1990; 2002), majd – ha szükséges – további változásokat javasolnak, és így tovább.

1.2. 13.2 A(z épített) környezet és a használók sokszintű kölcsönhatása. A környezet jelentési dimenzióinak integrálási lehetősége Az épített környezet sok tekintetben uralja a modern ember életét. Az építészet egyik feladata, hogy „az ember léte és aktivitása számára megfelelő belső teret4 állítson elő” (Mezei 1996: 105.). Ankerl (1991) részletesebb meghatározása szerint az építészet alkotott tér, illetve térrendszer, amelynek tervezett rendeltetése, hogy „e terekben a természettől – és más építészeti terektől – önállósulva kedvezőbbnek ítélt körülmények közt bonyolódhassanak le bizonyos egyéni vagy társas tevékenységek, amelyek aktívak és passzívak lehetnek, vagy amelyek egyszerűen a tér felfogásából, élvezetéből állhatnak”. Az épített környezetek használat során kialakuló jelentése több oldalról fogható meg. A szubjektív vagy interpretált tér, vagyis a tér jelentése az egyén számára fontosabb lehet, mint a fizikai tulajdonságai (vö. pl. Lewin 1972). A környezet jelentéseinek szintjeit – kognitívdenotatív, szimbolikus-esztétikai, konnotatív-érzelmi és viselkedéses – máshol (Dúll–Urbán 1997) részletesen tárgyaltuk, itt csak a viselkedéses jelentést emelem ki. Mivel az épített környezetekben a viselkedéseknek5 gyakorlatilag végtelen változatossága jelenhet meg, így azok jelentése viselkedéses szinten tárgyalható a leginkább sokrétűen. Ebben a témában a környezetpszichológiának komoly kutatási hagyományai vannak. A lefolytatott vizsgálódások elsősorban a szociofizikai dimenziók és az emberi érintkezés összefüggését vizsgálták: hogyan lehetne a tereket úgy átstrukturálni, hogy fokozzák az interakciókat, és javítsák azok minőségét. A kutatások táguló perspektívája előfutárának tekinthető Russel és Ward (1982) elmélete a viselkedés helyspecifikus természetéről: „az adott helyen megjelenő viselkedések másként zajlanak le más helyeken. Ez alapvető tény a környezetpszichológia számára” (i. m. 652.). A megnyilvánuló viselkedéseket számos környezeti tulajdonság „hívhatja”: a környezet struktúrája felfedezésre vagy éppen elkerülésre késztetheti az embert. A környezeti tárgyak, elemek előállítási technikájuk, anyaguk stb. révén is tájékoztatnak gibsoni értelemben vett affordanciáikról: másképp viselkedünk (és más élményekre teszünk szert) egy üveg-, egy vasbeton vagy egy faépületben (Wright 1970; Pogány 1976; Sadalla–Sheets 1993). Proshansky és munkatársai (1970d) szerint az építészeti környezetek meghatározható és jellegzetes viselkedésmódokat és -mintázatokat indukálnak: az épített környezet és a viselkedés közötti kölcsönkapcsolat/tranzakció tartós és erős, hosszú időn keresztül viszonylag állandó marad, még akkor is, ha a helyszínen változnak az emberek – például egy erősen lepusztult vagy szemetes környezet generációkon keresztül további rombolásra késztethet, egészen a környezet teljes megsemmisüléséig (pl. Meeker 1997). Nem szabad azonban a nyilvánvalóság csapdájába esnünk: egy adott építészeti környezet működésének alapos empirikus értékelése tanulságos, sőt a józan észnek ellentmondó is lehet: egy mélyreható környezetpszichológiai felmérés megmutathatja, hogy esetleg miért is nem kedvelik az emberek a „jól megtervezett” szállodát, miért is nem működik egy „ergonómiailag tökéletes” konyha, vagy a betegek miért beszélgetnek szívesebben a kórteremben, és miért szundikálnak gyakrabban a társalgóban. A viselkedés és az épített környezet kapcsolatával foglalkozó tanulmányok (pl. Zeisel 1993; Genereux et al. 1983; Sanders 1990; Day 2000; Nasar et al. 2005) kezdettől hangsúlyoznak egy olyan alapfogalmat, amely némileg más formában ebben a fejezetben is központi jelentőségű: a kongruencia vagy habitabilitás 6 fogalmát. Mindkét terminus az épület szükségletekkel való „egybevágását” jelenti, vagyis a használó szükségletei, preferenciái és az adott épület tulajdonságai közötti, valamint a forma és funkció közötti összeillést tükrözi: „A kongruens épület pozitív viselkedési konzekvenciákhoz vezet” (Bell et al. 1990: 370.). A túl sok viselkedési kényszert beépítő épületek frusztrálóak, ezért például viselkedési devianciákhoz vezethetnek. Megoldásként a környezetpszichológusok a „beépített rugalmasságot” ajánlják, tehát azt, hogy a tér sokféle viselkedést támogasson, vagyis a környezet egyfajta lehetőségstruktúra legyen a sokszintű emberi szükségletkielégítés és célvezérelt viselkedés számára (Saegert–Winkel 1990). Az épített környezet fent említett – kognitív, szimbolikus-esztétikai, érzelmi és viselkedéses (lásd Dúll–Urbán 1997) – jelentésdimenzióinak egységes elméleti keretben történő kezelésére kínál lehetőséget a környezetpszichológiai helyelmélet (place theory, Canter 1977; 1988; 1990). Itt arról a kötetünk korábbi A belső tereket természetesen külső terek veszik körül, vagyis a „belső” tér lehatárolása részben pszichológiai folyamat az észlelő vagy a használó részéről. A kérdésről lásd pl. Korosec-Serfaty (1985) vagy Mezei (1996). 5 Ebben a fejezetben egy általános viselkedésfogalommal dolgozom, vagyis nem tárgyalom a viselkedés-cselekvés-aktivitás-tevékenységmagatartás stb. fogalmak körüli pszichológiai-filozófiai vitákat (pl. Harkai Schiller 1944; Várkonyi 1948; Tordai 1984; Frese–Sabini 1985). 6 A kongruencia általános fogalom, míg a habitabilitás főleg lakóépületekre használatos. Vö. személy–környezet-összeillés. 4


fejezeteiben már tárgyalt jelenségről van szó, hogy a földrajzi vagy lokalizációs értelemben használt tér fogalmát elkülönítjük a pszichológiailag interpretált, jelentésteli hely fogalmától (Beck 1967/1970; Ruesch– Kees 1964/1970; Canter 1977; 1988; 1990; Dúll 1998). A helyeket eszerint úgy tekinthetjük, mint „a tapasztalás egységeit, amelyeken belül a tevékenységek és a fizikai formák összefonódnak” (Canter 1977: 1.), „a hely a tevékenységek, az elképzelések [a tudás] és a fizikai tulajdonságok kapcsolatainak eredményeként jön létre” (i. m. 159.). Vagyis egy hely jelentésének azonosításához egyaránt ismernünk kell a hely kognitív, szimbolikus, érzelmi és viselkedéses aspektusait. Canter helyelméletét számos empirikus kutatás is alátámasztja (pl. Genereux et al. 1983; Bonnes et al. 1987), és többen is továbbfejlesztették (Stokols–Shumaker 1981; Proshansky et al. 1983). Egy kutatócsoport (Bonauito et al. 1987; 1993) érdekes vizsgálat során igazolta, hogy a helyjelentésben mind a négy jelentésszint fellelhető.7 A szerzők abból indultak ki, hogy a turistákat vonzzák a perceptuális-kognitív összeférhetetlenséget mutató – vagyis kicsit bizarr – magán- és főleg középületek (pl. pisai ferde torony), amelyek a kognitív konfliktus élményét kínálják. Ugyanakkor a ferde épületeket azért is találják izgalmasnak a látogatók, mert nehéz bennük megtartani az egyensúlyt. A hatás a perceptuális adaptációval kapcsolatos: annak könnyedségével, hogy milyen könnyen válik a látási és a proprioceptív információ ellentmondását hordozó környezet referenciakeretté a benne mozgó ember számára. Ilyen környezetekben felerősödik a környezet mentális és perceptuális szabályozása a mentális sémák (pl. „épület” = „szabályos és rendezett építészeti struktúra”) mentén. Ezek a mentális sémák azonban erőteljes normatív-tetszési aspektusokat is hordoznak, vagyis elvárásokat arra nézve, hogy milyennek kell lennie egy épületnek. A ferde épületek „bizarr, inkongruens környezet” jelentésében tehát gyakorlatilag az összes fent említett jelentésszint összefonódik. A környezetpszichológiai tranzakcionális megközelítés (Altman–Rogoff 1987) szociofizikai ember–környezet rendszerekben gondolkodik: eszerint az emberek és mindennapi környezeteik térben/időben egymást kölcsönösen definiáló tényezők – így az ember–környezet kapcsolat dinamikus, reciprok tranzakcióként elemezhető. A fizikai környezet és az ember közötti dinamikus kapcsolat az ember oldaláról sok szinten megközelíthető a hagyományos pszichológiai eszközökkel is: a mentális reprezentációk, a viselkedés, az érzelmek, az attitűdök, az értékek stb. szintjén. Itt nyilván nemcsak a környezetet/tárgyat használóra kell gondolni, hanem az azt megalkotó emberre (pl. az építészre) is – erre alább visszatérünk. A környezet oldaláról is érdemes azonban elemezni ezeket a mechanizmusokat, és itt jelentős szerep juthat a fizikai környezetet komolyan vevő lélektannak: a környezetpszichológiai eszközök és szemlélet segítségével megérthető, hogy egy hely leromlása, funkciójának megváltozása vagy szimbolikus jelentésűvé válása tranzakcionális folyamat: a használó saját környezeti szocializációja, tapasztalatai talaján jelentést8 tulajdonít (többnyire nem tudatosan) a helynek/tárgynak, és eszerint viselkedik vele vagy benne. Ebben a jelentésben az ökológiai pszichológiai értelemben vett környezeti affordanciáknak (Gibson 1979) az ember jellemzőivel azonos fontosságú szerepe van. Az affordancia, mint arról a korábbi fejezetekben már többször szó esett, azokat a faj-, illetve egyedspecifikus cselekvési lehetőségeket jelöli, amelyek a fizikai világgal való közvetlen, jelentésteli kapcsolat alapját adják (pl. egy nyílás átjárást vagy elrejtőzést tesz lehetővé, de bele is lehet esni). Nyelvi eszközökkel kifejezve az affordancia azt jelenti, hogy vannak „járható”, „ráléphető” felületek vagy „megemelhető” tárgyak. A környezetpszichológiában az affordanciákat gyakran a jelentés ökológiai megfelelőjeként kezeljük. Néha az affordanciák „félretájékoztatnak” bennünket, ami szintén tranzakcionális folyamat, hiszen a környezet félreértelmezett jelentése szintén a használó és a hely kölcsönhatásában alakul ki. Egy építészeti példa: az egyik irodaház járófelületeinek „kialakításánál volt lehetőség egy kis kísérletezésre. A ragasztott acélszerkezetekből készült üveghidak biztosan állnak, és könnyedén viselnek akár több száz kilogramm terhelést is. Ezt azonban csak a szakember tudta. Az átlagos használó számára az üveg törékeny, sérülékeny – emiatt veszélyessé váló anyag. […] Megfigyeltük, hogy a dolgozók óvakodtak az üvegre lépni, inkább választották a falmenti keskeny, kényelmetlen, egyszemélyes közlekedésre is csak alig alkalmas járdaszegélyt. […] Ahol nincs járdaszegély, az ember rákényszerül a híd használatára. Félve, bizonytalanul haladtak végig a hídon, szigorúan a 2 m széles (három ember egymás melletti közlekedésére alkalmas) járófelület egy vonalán, libasorban. […] Ha beszélgetés folyt, az a hídhoz érve abbamaradt, a beszélgető felek besorjáztak a libasorba.” (Tiba 1996: 3.) Épp a környezetpszichológusok tudatosították a lélektanban, hogy aktívan figyelemmel kell lennünk arra, hogy minden társas interakció fizikai közegben zajlik, és fordítva: minden fizikai környezet társasan értelmezett, vagyis szociofizikai környezetekről érdemes beszélnünk. A tranzakcionális szemlélet szerint a személy, a pszichológiai folyamatok és a szociofizikai környezet egymással szerves egészet alkotnak. Ez az elképzelés számos elméleti és módszertani konzekvenciával (és nehézséggel) jár, hiszen a jelenségek elemzése során az egésztől, a kontextustól haladunk a részek felé, a teljes szituációt sosem feledve: minden pszichológiai jelenséget az azt körülvevő téri és szociokulturális miliőben lehet és kell értelmezni. További sajátsága ennek a szemléletnek, hogy az idői, illetve a változásokkal kapcsolatos folyamatokat – amelyeket hagyományosan A vizsgálat alapkoncepciója eredetileg nem a helyelméletre épült, de az eredmények ebben az elméleti keretben is könnyedén értelmezhetőek. 8 Lásd a „Helyek és dolgok” c. fejezetet is. 7


független változóként kezelünk – az adott jelenség szerves részének tekinti. Annak szemléltetésére, hogy a fenti értelemben vett szociofizikai környezet sem térben, sem időben nem zárt rendszer, gondoljuk át a következő szempontokat például irodai, kórházi vagy iskolai környezetekben. A szociofizikai kapcsolatok szabályozása mindegyik helyen jellegzetes módon zajlik, amiben kitüntetett a téri elemek (ajtók, falak, bútorok, üzenőtáblák stb.) társas normák kontextusában történő használata. Másrészt a térhasználat folyamatának természetesen van jelene, története (múltja) és jövője is, jellemezheti stabilitás/változás, vagyis lineáris idő mentén érthető meg, ilyen például a dolgozók, a betegek, illetve a személyzet vagy a tanulók interakciós mintázatának fejlődése. Más történések meghatározott rendszerességgel, ciklikusan újra és újra lezajlanak, jellemzőjük tehát a sajátos ritmus, ismétlődés, ilyenek az irodai/kórházi/iskolai munka kötelező fázisai (pl. jelentés vagy beszámoló elkészítése), vagy a munkakörnyezetben is kötelező rutinok (pl. evés). A tranzakcionális elemzés sajátossága, hogy mind a lineáris, mind a ciklikus idő mentén leírjuk az események idői fókuszát (múlt, jelen vagy jövő), az események időtartamát (rövid vagy hosszú), sűrűségét (sok/kevés és gyors/lassú) és ritmusát (változatos vagy ismétlődő). Nem pusztán azt vizsgáljuk tehát, hogy adott személy adott szituációban hogyan reagál, hanem azt is, hogy hosszabb távon milyen tranzakcióban van környezetével. A pszichológia tehát gyakorlatilag az építész munkájának legtöbb fázisában segíthet (Canter–Lee 1974): (a) a tervkialakítás szakaszában, ahol az általános pszichológiai elveket (pl. a térészlelés vagy a társas interakciók szabályait) is figyelembe kell venniük az építészeknek; (b) a specifikáció fázisában: a legtöbb fizikai környezeti aspektus és a pszichológiai jelenségek közötti kapcsolatok specifikusan feltárhatók. Ilyen például a tér érzelemkiváltó jellege és a térben folyó kommunikáció kapcsolata. Végül (c) az értékelés szakaszában: a létező (vagy feltételezhető) pszichológiai hatások elemzése szükséges annak érdekében, hogy feltárjuk és kijavítsuk a meglévő környezetek nem megfelelő tulajdonságait, illetve megértsük a megfelelően működő terek sajátosságait, és mindezt felhasználhassuk a jövőbeli környezetek kialakításakor. Ily módon szolgálhat a pszichológia hídként a konkrét, operatív problémák és a működő megoldások között, és nemcsak a megszokott esztétikai-vizuális nézőpontból (Fitch 1965/1998; Nasar 1992), hanem tekintetbe véve az épület használóinak szükségleteit és elvárásait, mindenek fölé helyezve az épített környezet ezeknek való funkcionális megfelelését (Zeisel 1993).

1.3. 13.3 Az építészeti tervezés és a környezetpszichológia A használók és a környezet viszonyát tekintve tehát a szociofizikai környezet kialakítása és fenntartása vagy épp átalakítása, megszüntetése során gyakorlatilag minden fázisban szerephez juthat a környezetpszichológia. Ugyanakkor az építész tervezőgondolkodásának explicit és implicit folyamatait is segítheti a környezetpszichológiai tudás.9 Canter és Lee (1974) vonatkozó programadó tanulmányukban különösen két kritikai aspektust emelnek ki: (1) a tervezési folyamat összetettségét, vagyis azt, hogy a pszichológiai folyamatok figyelembevétele nélkül a tervezés inadekvát lesz; (2) az épületek elkészülte után szükséges azok funkcionális megfelelésének pszichológiai úton történő meghatározása mind részleteiben, mind összességében. A szerzők szerint a pszichológia három főbb szempontot tud kibontani és részletesen leírni a környezettervezés számára: (1) az emberek aktivitását: milyen típusú cselekvések zajlanak le, hol és hogyan, és mindezek változása; (2) a környezeti értékeléseket: milyen értékhierarchiák léteznek a tervezők és a felhasználók körében; és (3) a viselkedés–környezet kapcsolatot: nem pusztán ismernünk kell az embereknek az épített környezetre adott reakcióit, hanem interaktív szemlélettel fel kell tárni e kapcsolatok mögöttes okait is. A tervezést tehát nem célszerű csak szakmai és intuitív folyamatként kezelni – a pszichológiai és egyéb társadalmi tényezőket minden fázisban érdemes bekalkulálni (Hershberger 2002). A tervezési gondolkodás pszichológiailag értelmezhető úgy, mint háromféle mentális aktivitás bonyolultan összeszövődő mintázata (Tzamir–Churchman 1984): (1) cél–színtér-aktivitás, ami a tényleges tervezési feladat szakmai megoldását, vagyis a probléma meghatározását és a tervezés tartalmi, kvalitatív és kvantitatív specifikációit jelenti – ennek során dönti el a tervező, hogy az épület hogy fog kinézni, milyen lesz a szerkezete, milyen szükségleteket fog kielégíteni, és mindezt hogyan önti fizikai formába. (2) Problémamegoldó aktivitás: a tervezési problémák megoldási alternatíváinak megtalálása és kidolgozása. Ebben óriási szerep jut – a szaktudáson kívül – számos pszichológiai mechanizmusnak. Csak néhány példát említve: lényeges a tervező kreativitása, intelligenciája, intuíciója, képzelete. (3) Értékelő aktivitás: ennek lényege a kritikai gondolkodás, amelynek során a felvetődött megoldások, elképzelések, szimulációk alkalmazhatóságát kell megítélni. Itt csatolódik vissza a tervezés a cél–színtér-aktivitás valóságához. Ebben a fázisban különösen kitüntetett a kommunikáció szerepe.

9

Lásd még „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetet.


Ezeket a folyamatokat felfoghatjuk általános gondolkodási, döntési, értékelő, problémamegoldó mechanizmusként – ekkor is szerepe lehet a pszichológiának az építészeti gondolkodás segítésében, hiszen ezekről a mentális folyamatokról régóta számos általános, klinikai, munkapszichológiai és egyéb szakterületi ismerettel rendelkezünk. A környezetpszichológia kialakulásával egy időben azonban elkezdődött ezeknek a működéseknek a környezetpszichológiai–kontextuális keretben történő átértelmezése is, ami kifejezetten segítheti például a tervezői kreativitás (Buttimer 1983) megértését és ezen keresztül fejlesztését. Az építészetelmélet gyakran egyben normatív elmélet (Lang 1988) is, vagyis felfogható olyan leírások és magyarázatok összességeként, amelyek arról szólnak, hogy mi a jó építészet, milyen attitűdökkel rendelkezik a jó építész, és hogyan kell az építészeti gyakorlatot jól megvalósítani. A környezetpszichológiai kutatás segíthet operacionalizálni és bemérni, megvizsgálni és finomítani a tényleges környezeti kontextusban ezeket a normákat, értékeket.

1.4. 13.4 Az építész és a környezethasználó kapcsolata – pszichológiai szempontból Az építészeknek természetes igénye, hogy formaviláguk és egyéb építészeti eszközeik, jellemzőik az általuk szakmailag és etikailag kívánatos jelentéseket közvetítsék a felhasználók felé. Az építészek szakmai szocializációjuk során azonban a nagyközönségétől eltérő értékeket sajátítanak el és tesznek magukévá (Wilson 1996). Számos köznapi és kutatási tapasztalat mutatja, hogy az építészek a nem-építészektől eltérően észlelik a fizikai környezeteket (Hubbard 1996), és részben ennek következtében mást kedvelnek és mást utasítanak el az építészetben, mint a laikusok (Gifford et al. 2000). A vizsgálatok szerint az építészek – azon túl, hogy a nem építészektől eltérő preferenciákkal rendelkeznek –, nem is értik, hogy mit kedvelnek a hétköznapi emberek. Több tanulmány is azt találta, hogy az építészek gyakran nem tudják bejósolni, hogy mit találnának a laikusok vonzónak (Brown– Gifford 2001; Fawcett et al. 2008; Akalin et al. 2009). Ezek az eltérések nem pusztán bosszúságot okozhatnak a feleknek, hanem az építész és a felhasználók közötti kommunikációt érzelmileg és tartalmilag egyaránt megnehezíthetik: a „nem értjük egymást” élmény miatt az építész műveletlennek, igénytelennek tarthatja a környezethasználót, és emiatt nem is igyekszik figyelembe venni annak „építészetileg zavaros” igényeit, míg a környezethasználó öncélúnak érezhet bizonyos, az építészszakma által esetleg jónak tartott épületeket, tereket. Ráadásul a naiv környezethasználók preferenciáik tekintetében természetesen egyáltalán nem egységesek: számos földrajzi eloszlásbeli, nemi, személyiségbeli és egyéb jellegzetességet mutatnak (Stamps–Nasar 1997). A tervezők és laikusok preferenciáinak össze nem illései számos káros és negatív következményhez vezethetnek – mindkét fél frusztráltságától kezdve a környezetromboláson át az egészségkárosodásig (Evans–McCoy 1998). A félreértések összességében megnehezíthetik az építészek oldaláról a szakmai munkát, a naiv környezethasználó részéről pedig az épületek, terek adekvát használatát. Ezért célszerű, hogy az építész munkájának része legyen az is, hogy a kliensek (azaz a laikusok) építészetfelfogási módját megértse – ehhez a környezetpszichológia eszközeit is érdemes igénybe vennie. Az építészek és a mindennapi használók eltérő környezetértelmezése felfogható úgy is, hogy eltérő szimbolikus/pragmatikus jelentéseket (Nasar 1989) alakítanak ki a környezettel való tranzakciójuk során. Egy épület pragmatikus értékében egyaránt benne van annak objektív, „szótári” jelentése, azaz a denotatív jelentés (ház) és az ezt árnyaló konnotatív jelentés (Dúll–Urbán 1997): a hely tulajdonságainak és használatának értékelő és érzelmi vonatkozásai. A környezetpszichológiai jelentésadás10 folyamatában a helyek olyan jelentést nyernek, ami túlmutat közvetlen használati értékükön. Érdemes tehát megérteni, hogy a tranzakcionális szemlélet szerint a nem megfelelő környezethasználat is lehet más szempontból „adekvát”: kifejezhet, sőt fenntarthat problémás egyéni, családi (Túry et al. 2006) vagy társadalmi tüneteket, kommunikációt (Yancey 1971). Ebben az értelemben az építészeti szempontból nem túl kedvező vagy meglepő preferenciákkal rendelkező naiv felhasználó környezetpszichológiai szempontból nagyon is „profi” lehet a térhasználatban. Épp ezért lehet nehéz ilyen esetekben megváltoztatni a környezetet annak ellenére, hogy a szakmai elvárás szerint a beavatkozásnak csökkenteni kellene például a patológiás megnyilvánulásokat (Brown et al. 2003). A szakértő építész és a naiv környezethasználó eltérő környezetinterpretációinak megértése természetesen a participáció (Matthies–Krömker 2000; Horelli 2002) szempontjából is fontos lehet. Mindebben a környezetpszichológia hathatós segítséget nyújthat.

1.5. 13.5 Mit adhat az építészet a (környezet)pszichológiának?

10

Lásd „Helyek és dolgok” című fejezetet.


A környezetpszichológia kialakulásától kezdve határozottan kettős – alapkutatási és alkalmazási – orientációval jellemezhető.11 A társtudományok szempontjából ezért működhet a környezetpszichológia az egyéb környezettudományok (építészet, területfejlesztés, környezettervezés és -kialakítás stb.) pszichológiai háttérbázisaként. Ezt megkönnyíti, hogy – amint arra a korábbi fejezetekben már utaltam – a környezetpszichológia kialakulása óta lényegileg multidiszciplináris és sokparadigmás terület. A terület számos nem pszichológiai szakterülettel tart fenn szoros kapcsolatokat, pl. az építészettel, az urbanisztikával, a földrajztudománnyal, a környezeti neveléssel, illetve a szociológia ágai közül a környezet-, város-, és lakásszociológiával, a környezetantropológiával, a környezetgazdaságtannal, a tájtervezéssel stb. A terület képviselői tehát (akik igen nagy számban nem pszichológusok, hanem építészek, tájtervezők, szociológusok, geográfusok, dizájnerek stb.) nagyon sokféle egyéb, nem pszichológiai paradigmát és módszert alkalmaznak. Másrészt, mivel a környezet-lélektani vizsgálatok a tranzakcionális környezetértelmezés jegyében jellemzően a környezet–ember viszony alapjait érintő, általános kérdéseket is feszegetnek, a környezetpszichológiát általános szemléletként is kezelhetjük, amely minden pszichológiai területen – általános „környezetelvűségként” – sajátos háttérszemléletté válhat. Kötetünk történeti fejezeteiben már említettem, hogy a fentiek miatt valójában a környezetpszichológia nem is lélektan a szó valódi értelmében (Stokols 1995), hanem egy új, erőteljes pszichológiai fogékonysággal rendelkező transzdiszciplináris terület. A (környezet)pszichológia transzdiszciplináris integrációs partnerként számít tehát az építészetre, több szempontból is. A környezet mára „sokféle tartalommal, sokféle fogalmi keretben és eltérő elméleti-módszertani felfogásban van jelen a pszichológiában. Az olyan ismert fogalmak például, mint inger, információ, feladathelyzet, kontextus, csoport, nevelés, terápia, kultúra, evolúció, valamilyen módon mind magukban foglalják a környezet aspektusait. Ezek a szeletek azonban kevéssé állnak össze elméleti rendszerbe. A környezet a pszichológia számára megkerülhetetlen, ugyanakkor nehezen meghatározható fogalom, illetve problémakör. A pszichológia nem a környezet tudománya, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a pszichológia tárgyát képező összes emberi és állati viselkedés és pszichés funkció környezetbe ágyazódik, és nem létezhet meghatározott környezeti feltételeken kívül. A tudománytörténeti kezdetek óta kérdés, hogy hogyan ragadható meg a pszichológia számára jelentőséggel bíró környezet, és az milyen módon játszik szerepet a viselkedés alakulásában” (Szokolszky–Dúll 2006: 9.). Az építészeti elméleteknek a környezetpszichológiai gondolkodásba való beépülése segítheti a helyek, terek, épületek pszichológiai konceptualizálását. Az építészettel való szerves kapcsolat lehetővé tenné a pszichológiai kutatások eredményeinek egyértelmű átfordítását a gyakorlatba, ami sok esetben mintegy „fordított irányból” validálhatná a környezet-lélektani konstruktumokat. A tranzakcionalizmus szélesebb értelmezése azt is jelenheti, hogy egyrészt az eredendően antropocentrikus pszichológia a mentális, érzelmi és viselkedéses lélektani folyamatokat elhelyezi a tényleges szociofizikai környezet kontextusában, megérti, hogy a fizikai környezet nem egyszerűen kerete a viselkedéseknek, hanem annak szerves része. Másrészt, ha a pszichológia végre komolyan veszi a környezetet – aminek az építészettel és az egyéb környezeti társtudományokkal való szervesebb kapcsolat is feltétele –, az segít az élhetőbb helyek megteremtésében és fenntartásában. Ez persze, mivel tranzakcionalizmusban gondolkodunk, a pszichológiai működésekkel, azok változásaival szerves egységben jelentkezhet. Így mind az építészet, mind a pszichológia ökológiai szempontból is hatékonyabbá válhat.

11

Lásd „Környezetpszichológia: alaptudomány vagy alkalmazás?” c. fejezetet.


16. fejezet 1. Felhasznált irodalom Agron, G. (1971): Some observations on behavior in institutional settings. Environment and Behavior, (3) 1: 103–114. Ahrentzen, S. B. (1990): Rejuvenating a field that is either ‘coming of age’ and ‘aging in place’: Feminist research contributions to environmental design research. In Selby, R. I., Anthony, K. H., Choi, J., Orland, B. (eds.): Coming of age: EDRA, 21/1990. Oklahoma City, OK. 11–18. Ahrentzen, S. B. (1992): Home as a workplace in the lives of women. In Altman, I., Low, S. M. (eds.): Place attachment. Plenum Press, New York. 113–138. Ahrentzen, S. B., Evans, G. W. (1984): Distraction, privacy, and classroom design. Environment and Behavior, (16) 4: 437–454. Ahrentzen, S. B., Jue, G. M., Skorpanich, M. A., Evans, G. W. (1982): School environments and stress. In Evans, G. W. (ed.): Environmental stress. Cambridge University Press, Cambridge. 224–256. Ahrentzen, S., Levine, D. W., Michelson, W. (1989): Space, time, and activity in the home: A gender analysis. Journal of Environmental Psychology, 9: 89–101. Aiello, J. R., Thompson, D. E., Baum, A. (1981): The symbiotic relationship between social psychology and environmental psychology: Implications from crowding, personal space, and intimacy regulation research. In Harvey, J. H. (ed.): Cognition, social behavior, and the environment. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. 423–441. Akalin, A., Yildirim, K., Wilson, C., Kilicoglu, O. (2009): Architecture and engineering students’ evaluations of house facades: Preference, complexity and impressiveness. Journal of Environmental Psychology, 29: 124–132. Albert Fruzsina, Dávid Bea (2001): Ha elszakad a háló… A hajléktalanság kapcsolathálózati megközelítésben.Új Mandátum, Budapest. Alexander, C. (1970): The goodness of fit and its source. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, New York. 42– 56. Allen, G. L. (ed.) (2004): Human spatial memory. Remembering where. Lawrence Erlbam Assoc., Mahwah, NJ. Altman, I. (1975): The environment and social behavior. Privacy, personal space, territory and crowding. Brooks–Cole, Monterey. Altman, I., Brown, B. B., Staples, B., Werner, C. M. (1992): A transactional approach to close relationships: Courtship, weddings and placemaking. In Walsh, W. B., Craik, K. H., Price, R. H. (eds.): Person-environment psychology. Contemporary models and perspectives. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. 193–241. Altman, I., Chemers, M. M. (1980): Culture and environment. Brooks–Cole, Monterey. Altman, I., Churchman, A. (eds.) (1994): Women and the environment. Plenum Press, New York. Altman, I., Gauvain, M. (1981): A cross-cultural and dialectical analysis of homes. In Liben, L., Patterson, A., Newcombe, N. (eds.): Spatial representation across the life span. Academic Press, New York. 283–320. Altman, I., Ginat, J. (1996): Poligamous families in contemporary society. Cambridge University Press, New York. Altman, I., Low, S. M. (ed.) (1992): Place attachment.Plenum Press, New York. Altman, I., Rogoff, B. (1987): World views in psychology: Trait, interactional, organismic, and transactional perspectives. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley & Sons, New York. 7–40. 178 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Altman, I., Wandersman, A. (eds.) (1987): Neighborhood and community environments. Plenum Press, New York. Altman, I., Werner, C. M., Oxley, D., Haggard, L. M. (1987): „Christmas street” as an example of transactionally oriented research. Environment and Behavior, (19) 4: 501–524. Altman, I., Wohlwill, J. F. (eds.) (1987): Children and the environment. Plenum, New York. Amaturo, E., Costagliola, S., Ragone, G. (1987): Furnishing and status attributes: A sociological study of the living room. Environment and Behavior, 19: 228–249. Ambrose, I. (1993): Place-making for the third age. Issues of efficacy and identity in the planning and design of senior co-housing schemes. Kézirat. Tampere, Finnország. Ambrus Péter (1988): A Dzsumbuj. Egy telep élete. Magvető, Budapest. Amedeo, D. (1993): Emóciók a személy-környezet-viselkedés epizódokban. In Dúll Andrea, Kovács Zoltán (szerk.) (1998): Környezetpszichológiai szöveggyűjtemény. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 183–207. Amérigo, M., Aragonés, J. I. (1990): Residential satisfaction in council housing. Journal of Environmental Psychology, 10: 313–325. Andereck, K., Caldwell, L. (1994): Motive-based segmentation of a public zoological park market. Journal of Park and Recreation Administration, 12: 19–31. Anderson, C. A. (1987): Temperature and aggression: Effects on quarterly, yearly, and city rates of violent and nonviolent crime. Journal of Personality and Social Psychology, 52: 1161–1173. Anderson, C. A., Anderson, K. B. (1996): Violent crime rate studies in philosophical context: A destructive testing approach to heat and southern culture of violence effects. Journal of Personality and Social Psychology, (70) 4: 740–756. Anderson, L. M., Mulligan, B. E., Goodman, L. S., Regen, H. Z. (1983): Effects of sounds on preferences for outdoor settings. Environment and Behavior, (15) 5: 539–566. Anderson, U. S., Kelling, A. S., Pressley-Keough, R., Bloomsmith,M. A., Maple, T. L. (2003): Enhancing the zoo visitor’s experience by public animal training and oral interpretation at an otter exhibit. Environment and Behavior, (35) 6: 826–841. Angyal András (1965): A neurózis kezelése; holisztikus elmélet. In Kulcsár Zsuzsanna, Szakács Ferenc (szerk.) (1989): Személyiséglélektani szöveggyűjtemény II., Elméleti irányzatok. Tankönyvkiadó, Budapest. 298–318. Ankerl Géza (1991): Építészet és kommunikáció. Műszaki Könyvkiadó, Budapest. Anthony, K. H., Weidemann, S., Chin, Y. (1990): Housing perceptions of low-income single parents. Environment and Behavior, 22: 147–182. Antonelli, E., Rubini, V., Fassone, C. (2000): The self-concept in institutionalized and non-institutionalized elderly people. Journal of Environmental Psychology, (20) 2: 151–165. Appleton, J. (1975): The experience of landscape. Wiley & Sons, London. Appleyard, D. (1970): Styles and methods of structuring a city. Environment and Behavior, (2) 2: 100–118. Appleyard, D. (1973): Notes on urban perception and knowledge. In Downs, R. M., Stea, D. (eds.): Image and environment. Cognitive mapping and spatial behavior. Aldine Publ. Comp., Chicago. 87–109. Arnott, M. L. (ed.) (1976): Gastronomy. The anthropology of food and food habits. Mouton Publ., The Hague, Paris. Asch, S. (1952): Személyekről alkotott benyomások. In Hunyady György (szerk.) (1973): Szociálpszichológia. Gondolat, Budapest. 137–151.


Atkinson, J. W., Birch, D. (1986): Fundamentals of the dynamics of action. In Kuhl, J., Atkinson, J. W. (eds.): Motivation, thought, and action. Praeger, New York. 16–48. Atkinson, R. L., Atkinson, R. C., Smith, E. E., Bem, D. J. (1993/1994): Pszichológia. Osiris–Századvég, Budapest. Attwood, F. (2005): Inside out: Men on the ‘home front’. Journal of Consumer Culture, (5) 1: 87–107. Auburna, T., Barnes, R. (2006): Producing place: A neo-Schutzian perspective on the ‘psychology of place’. Journal of Environmental Psychology, 26: 38–50. Baba, Y., Austin, D. M. (1989): Neighborhood environmental satisfaction, victimization, and social participation as determinants of perceived neighborhood safety. Environment and Behavior, 21: 763–780. Babad, E. (2005): Nonverbal behavior in education. In Harrigan, J. A., Rosenthal, R., Scherer, K. R. (eds.): The new handbook of methods in nonverbal behavior research. Oxford University Press, Oxford. 65–136. Bacsó Béla (2003): A „dolog” Heideggernél. In Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (szerk.): Tárgyak és társadalom. II. Kapcsolatok: a tér, a tárgy és a képi kultúra összefüggései. Iparművészeti Főiskola, Budapest. 45–51. Baddeley, A. (1997/2001): Az emberi emlékezet. Osiris, Budapest. Baird, J. C., Cassidy, B., Kurr, J. (1978): Room preferences as a function of architectural features and user activities. Journal of Applied Psychology, 63: 719–727. Baird, J. C., Degerman, R., Paris, R., Noma, E. (1972): Student planning of town configuration. Environment and Behavior, (4) 2: 159–188. Bakó Tihamér (2002): A verem mélyén. Könyv a krízisről. Psycho Art, Budapest. Bakó Tihamér (2004): Utak és ösvények. Psycho Art, Budapest. Banaji, M. R., Prentice, D. A. (1994): The self in social context. Annual Review of Psychology, 45: 297–332. Banister, H., Ravden, M. (1943/1944): The problem child and his environment. British Journal of Psychology, 34: 60–65. Barabasz, A., Barabasz, M. (1985): Effects of restricted environmental stimulation: Skin conductance, EEG alpha, and temperature responses. Environment and Behavior, (17) 2: 239–253. Barclay, C. R., Smith, T. S. (1992): Önéletrajzi emlékezés: A személyes kultúra megteremtése. Tudomány és Lélek, (1998) (1) 2: 33–59. Barker, R. G. (1961): Explorations in ecological psychology. In Furnham, A., Argyle, M. (eds.) (1981): The psychology of social situations. Pergamon Press, Oxford. 271–294. Barker, R. G. (1968): Ecological psychology: Concepts and methods for studying the environment of human behavior. Stanford University Press, Stanford. Barker, R. G. (1987): Prospecting in environmental psychology: Oskaloosa revisited. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley & Sons, New York. 1413–1433. Barker, R., Gump, P.V. (1964): Big school, small school. Stanford University Press, Palo Alto. Barnes, R.D. (1981): Perceived freedom and control in the built environment. In Harvey, J. H. (ed.): Cognition, social behavior, and the environment. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. Baron, R. M. (1981): Social knowing from an ecological-event perspective: A consideration of the relative domains of power for cognitive and perceptual modes of knowing. In Harvey, J. H. (ed.): Cognition, social behavior, and the environment. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. 61–92.


Barsalou, L. W. (1988): The content and organization of autobiographical memories. In Neisser, U., Winograd, E. (eds.): Remembering reconsidered: Ecological and traditional approaches to the study of memory. Cambridge University Press, Cambridge. 193–243. Barthes, R. (2000): Világoskamra: jegyzetek a fotográfiáról. Európa, Budapest. Bartholomew, K., Horowitz, L. M. (1991): Attachment styles among young adults: A test of a four-category model. Journal of Personality and Social Psychology, 61: 226–244. Bascom, W. (1968): A városi afrikai és világa. In Szelényi Iván (szerk.) (1973): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 285–303. Baudrillard, J. (1984/1987): A tárgyak rendszere. Gondolat, Budapest. Baudrillard, J. (1988): The consumer society. Myth and structure. Sage, London. Bauer, R. M., Greve, K. W., Besch, E. L., Schramke, C. J., Crouch, J., Hicks, A., Ware, M. R., Lyles, W. B. (1992): The role of psychological factors in the report of building-related symptoms in Sick Building Syndrome. Journal of Consulting and Clinical Psychology, (60) 2: 213–219. Baum, A., Singer, J. E., Baum, C. S. (1982): Stress and the environment. In Evans, G. W. (ed.): Environmental stress. Cambridge University Press, Cambridge, 15–45. Baum, A., Valins, S. (1977): Architecture and social behavior: Psychological studies of social density. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. Bálint Alice (1932/1990): A gyermekszoba pszichológiája. Kossuth, Budapest. BálintMihály (1959/1997): A borzongások és regressziók világa. Animula, Budapest. Bánfai Beáta, Bodor Péter, László János (1986): Az iskolaköpeny. Pszichológia, (6) 3: 435–447. Bechtel, R. B. (1970): Human movement and architecture. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, New York. 642– 646. Bechtel, R. B. (1989): Behavior in the house: A cross-cultural comparison using behavior-setting methodology. In Low, S. M., Chambers, E. (eds.): Housing, culture and design. A comparative perspective. University of Pennsylvania Press, Philadelphia. 165–189. Bechtel, R. B. (1990): Ecological psychology. In Bechtel, R. B., Marans, R. W., Michelson, W. (eds.): Methods in environmental and behavioral research. Robert E. Krieger Publ. Comp., Florida, Malabar. 191–215. Bechtel, R. B. (1996): The paradigm of environmental psychology. American Psychologist, 51: 1187–1188. Bechtel, R. B. (1997): Environment & behavior. Sage Publications, Thousand Oaks. Bechtel, R. B., Churchman, A. (eds.) (2002): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, New York. Bechtel, R. B., Marans, R. W., Michelson, W. (eds.) (1990): Methods in environmental and behavioral research. Robert E. Krieger Publ. Comp., Malabar. Bechtel, R. B., Srivastava, R. K. (1978): Post-occupancy evaluation of housing. Report, U.S. Department of Housing and Urban Development. Beck, R. (1967): Spatial meaning and the properties of the environment. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.) (1970): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart and Winston, Inc., New York. 134–141. Becker, F. D. (1976): Children’s play in multifamily housing. Environment and Behavior, 8: 545–574. Becker, F. D., Sommer, R., Bee, J., Oxley, B. (1973): College classroom ecology. Sociometry, 36: 514–525. 181 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Belingard, L., Péruch, P. (2000): Mental representations and the spatial structure of virtual environments. Environment and Behavior, (32) 3: 427–442. Belk, R. W. (1985): Materialism: Trait aspects of living in the material world. Journal of Consumer Research, 12: 265–280. Belk, R. W. (1987): Identity and the relevance of market, personal and community objects. In Umiker-Sebeok, J. (ed.): Marketing and semiotics: New directions in the study of sign for sale. Mouton de Gruyter, Berlin. 151– 164. Belk, R. W. (1988a): Possessions and the extended self. Journal of Consumer Research, 15: 139–168. Belk, R. W. (1988b): Third World consumer culture. In Kumcu, E., Firat, A. F. (eds.): Marketing and development: Toward broader dimensions. JAI Press, Greenwich. 103–127. Belk, R. W. (1989): Extended self and extending paradigmatic perspective. Journal of Consumer Research, 16: 129–132. Belk, R. W. (1990): How perception of the body influence organ donation and transplantation: Me and thee versus mine and thine. In Shanteau, J., Harris, R. (eds.): Psychological research on organ donation. APA, Washington. 139–149. Belk, R. W. (1991a): The ineluctable mysteries of possessions. Journal of Social Behavior and Personality, 6: 17–55. Belk, R. W. (1991b): Possession and the sense of past. In Belk, R. W. (ed.): Highways and buyways: Naturalistic research from the consumer behavior odyssey. Association for Consumer Research, Provo, UT. 114–130. Belk, R. W. (1992): Attachment to possessions. In Altman, I., Low, S. M. (eds.): Place attachment. Plenum Press, New York. 37–61. Belk, R. W., Austin, M. (1986): Organ donation willingness as a function of extended self and materialism. In Venkatesan, M., Lancaster, W. (eds.): Advances in health care research. Health Care Research Assoc., Boston. 84–88. Bell, P. A., Baron, R. A. (1981): Ambient temperature and human violence. In Brain, P. F., Benton, D. (eds.): A multidisciplinary approach to aggression research. Elsevier–North Holland Biomedical Press, Amsterdam. Bell, P. A., Fisher, J. D., Baum, A., Green, T. E. (1990): Environmental psychology. Holt, Rinehart and Winston, New York. Benedikt, M., Burnham, C. A. (1985): Perceiving architectural space: From optic array to isovists. In Warren, W. H., Shaw, R. (eds.): Persistence and change. Lawrence Erlbaum, Hillsdale, NJ., 102–115. Berg, M., Medrich, E. A. (1980): Children in four neighborhoods. The physical environment and its effect on play and play patterns. Environment and Behavior, (12) 3: 320–348. Berlyne, D. (1960): Conflict and information theory variables as determinants of human perceptual curiosity. Journal of Experimental Psychology, 53: 399–404. Berlyne, D. (1971): A kollatív változók. In Farkas András, Gyebnár Viktória (szerk.) (1997): Vizuális művészetek pszichológiája I. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 23–50. Bernardi, N., Kowaltowski, D. C. C. K. (2006): Environmental comfortin school buildings: A case study of awareness and participation of users. Environment and Behavior, (38) 2: 155–172. Berry, J. W., Poortinga, Y. H., Segall, M. H., Dasen, P. R. (1995): Cross-cultural psychology. Research and applications. Cambridge University Press, Cambridge. Beth-Halamchy, S., Thayer, R. L. (1978): Play behavior and space utilization in an elementary school play yard. Man-Environment Systems, 8: 191–201.


Bettelheim, B. (1979): A lelki egészség és a várostervezés. In Bettelheim, B. (1988): A végső határ. Európa Könyvkiadó, Budapest. 141–168. Bevilaqua Borsodi Béla, Mazsáry Béla (1935): Pest-Budai kávéházak. Atheneum, Budapest. Bényei Zoltán, Gurály Zoltán, Győri Péter, Mezei György (1999): Tíz év után. Gyorsjelentés a fővárosi hajléktalanokról – 1999. Hajszolt Konferencia kiadvány. Esély, 2000/1. Biederman, I. (1972): A valódi látvány észlelése. In Czigler István (szerk) (1989): A tanulás és emlékezés pszichológiája II. Tankönyvkiadó, Budapest. 22–27. Biel, A. (1982): Children’s spatial representation of their neighborhood: A step towards a general spatial competence. Journal of Environmental Psychology, 2: 193–200. Bierbrauer, G., Klinger, E. W. (2005): The influence of conflict context characteristics on conflict regulation preferences of immigrants. Journal of Cross-Cultural Psychology, (36) 3: 340–354. Bigelow, A. E. (1996): Blind and sighted children’s spatial knowledge of their home environments. International Journal of Behavioral Development, (19) 4: 797–816. Billig, M., Churchman, A. (2003): Building walls of brick and breaching walls of separation. Environment and Behavior, (35) 2: 227–249. Birdwell, A. E. (1968): A study of the influence of image congruence on consumer choice. Journal of Business, 41: 76–88. Birney, B. (1988): Brookfield zoo’s „flying walk” exhibit. Formative evaluation aids in the development of an interactive exhibit in an informal learning setting. Environment and Behavior, 4: 416–434. Biró A. Zoltán, Oláh Sándor (1995): Emlékmű – jelkép – identitás. In Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (szerk.): „Jelbeszéd az életünk”. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Osiris–Századvég, Budapest. 453– 473. Bitgood, S. C. (1988): Comparison of formal and informal learning. Technical report. Center for Social Design, Jacksonville, AL. Bitgood, S. C. (2002): Environmental psychology in museums, zoos, and other exhibition centers. In Bechtel, R. B., Churchman, A. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley & Sons, New York. 461–480. Bitgood, S., Patterson, D., Benefield, A. (1988): Exhibit design and visitor behavior: Empirical relationships. Environment and Behavior, 4: 474–491. Bixler, R. D., Floyd, M. F., Hammitt, W. E. (2002): Environmental socialization. Quantitative tests of the childhood play hypothesis. Environment and Behavior, (34) 6: 795–818. Bloch, M. (1995): The resurrection of the house amongst the Zafimaniry of Madagascar. In Carsten, J., HughJones, S. (eds.): About the house. Lévy-Strauss and beyond. Cambridge University Press, Cambridge. 69–84. Bodor Pál Diurnus (1994): Apám könyve. Haldoklás anyanyelven. Regény. Balassi, Budapest. Boglár Lajos (1995): Szimbolizáció és akkulturáció. In Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (szerk.): „Jelbeszéd az életünk”. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Osiris–Századvég, Budapest. 389–394. Bollens, S. A. (1996): Cities and ethnic conflicts: Urban policy on narrow ground. Unpublished manuscript. University of California, Irvine. Bollens, S. A. (2000): On narrow ground: Urban policy and conflict in Jerusalem and Belfast. State University of New York Press, Albany, NY. Boman, E., Enmarker, I. (2004): Factors affecting pupils’ noise annoyance in schools: The building and testing of models. Environment and Behavior, (36) 2: 207–228.


Bonaiuto, P., Giannini, A. M., Bonaiuto, M. (1989): Piloting mental schemata on building images. In Fusco, A., Battisti, F., Tomassoni, R. (eds.): Recent experiences in general and social psychology in Italy and Poland. Angeli, Milano. Bonaiuto, P., Giannini, A. M., Bonaiuto, M. (1993): Épületek képeit felépítő mentális sémák. Pszichológia, (13) 4: 459–506. Bonnes, M., Giuliani, M. V., Amoni, F., Bernard, Y. (1987): Cross-cultural rules for the optimization of the living room. Environment and Behavior, (19) 2: 204–228. Bonnes, M., Mannetti, L., Secchiaroli, G., Tanucci, G. (1990): The city as a multi-place system: An analysis of people-urban environment transactions. Journal of Environmental Psychology, 10: 37–65. Bonnes, M., Secchiaroli, G. (1995): Environmental psychology. A psycho-social introduction. Sage, London. Bonta József (1988): Beyond a new architecture toward a still newer architecture. Periodica Polytechnica Architecture, (32) 1–2: 3–17. Bosselmann, P., Craik, K. H. (1990): Perceptual simulations of environments. In Bechtel, R. B., Marans, R. W., Michelson, W. (eds.): Methods in environmental and behavioral research. Robert E. Krieger Publ. Comp., Florida, Malabar. 162–188. Bourdieu, P. (1971): The Berber house or the world reversed. In Douglas, M. (ed.): Rules and meanings. Harmondsworth, UK. 98–110. Bourdieu, P. (1984): Distinction. Routledge, London. Bowlby, S., Gregory, S., McKie, L. (1997): „Doing home”: Patriarchy, caring, and space. Women’s Studies International Forum, (20) 3: 343–350. Bowers, K. S. (1973): Situationism in psychology: An analysis and a critique. Psychological Review, 80: 307– 336. Boyd, L. (ed.) (1988): Zoological parks and aquariums in the Americas. American Association of Zoological Parks and Aquariums, Wheeling. Böök, A. (1993): Goal-directed walking as reinstatement of perceptual views. In Valenti, S. S., Pittenger, J. B. (eds.): Studies in perception and action. Lawrence Erlbaum, Hillsdale, NJ. 187–191. Braddon, S. S. (1986): Thinking on your feet: The consequences of action for the relation of perception and cognition. In McCabe, V., Balzano, G. J. (eds.): Event cognition: An ecological perspective. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. 135–151. Brail, R. K., Chapin, F. S., Jr. (1973): Activity patterns of urban residents. Environment and Behavior, (5) 2: 163–190. Brandstätter, H. (1994): Well-being and motivational person-environment fit: A time sampling study of emotions. European Journal of Personality, 8: 75–93. Brantigham, P. L., Brantigham, P. J. (1993): Nodes, paths and edges: considerations on the complexity of crime and the physical environment. Journal of Environmental Psychology, 13: 3–29. Brehm, J. W. (1966): A theory of psychological reactance. Academic Press, New York. Breitner Péter (1999): A hajléktalanná válás lépcsőfokai. Esély, 1: 84–108. Brewer, W. F. (1988a): What is autobiographical memory. In Rubin, D. C. (ed.): Autobiographical memory. Cambridge University Press, Cambridge. 25–49. Brewer, W. F. (1988b): Memory for randomly sampled autobiographical events. In Neisser, U., Winograd, E. (eds.): Remembering reconsidered: Ecological and traditional approaches to the study of memory. Cambridge University Press, Cambridge. 21–90.


Brigham, J. C. (1991): Social psychology. HarperCollins Publ. Inc., New York. 506–548. Bronfenbrenner, U. (1977): Toward an experimental ecology of human development. American Psychologist, July 1977, 513–531. Bronzaft, A. L., Dobrow, S. B., O’Hanlon, T. J. (1976): Spatial orientation in a subway system. Environment and Behavior, (8) 4: 575–594. Bronzaft, A. L., McCarthy, D. P. (1975): The effect of elevated train noise on reading ability. Environment and Behavior, (7) 4: 517–528. Brower, S. (1988): Design in familiar places: What makes home environments look good. Praeger, New York. Brower, S. (1989): Residents’ and outsiders’ perceptions of the environments. In Low, S. M., Chambers, E. (eds.): Housing, culture, and design. A comparative perspective. University of Pennsylvania Press, Philadelphia. 189–203. Brown, B. B. (1987): Territoriality. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, New York. 505–533. Brown, B. B., Altman, I. (1983): Territoriality, defensible space, and residential burglary: An environmental analysis. Journal of Environmental Psychology, 3: 203–220. Brown, B. B., Bentley, D. L. (1993): Residential burglars judge risk: The role of territoriality. Journal of Environmental Psychology, 13: 51–63. Brown, B. B., Harris, P. B. (1989): Residential burglary victimization: Reactions to the invasion of a primary territory. Journal of Environmental Psychology, 9: 119–132. Brown, B. B., Perkins, D. D. (1992): Disruptions in place attachment. In Altman, I., Low, S.M. (eds.): Place attachment. Plenum Press, New York. 253–278. Brown, B. B., Perkins, D. D., Brown, G. (2003) Place attachment in a revitalizing neighborhood: Individual and block level of analysis. Journal of Environmental Psychology, 23: 259-271. Brown, B. B., Werner, C. M. (1985): Social cohesiveness, territoriality, and holiday decorations: The influence of cul-de-sacs. Environment and Behavior, 17: 539–561. Brown, G., Gifford, R. (2001): Architects predict lay evaluations of large contemporary buildings: Whose conceptual properties? Journal of Environmental Psychology, 21: 93–99. Brown, J. G., Burger, C. (1984): Playground design and preschool children’s behaviors. Environment and Behavior, 16: 599–626. Brown, T. C., Peterson, G. L., Brodersen, R. M., Ford, V., Bell, P. A. (2005): The judged seriousness of an environmental loss is a matter of what caused it. Journal of Environmental Psychology, 25: 13–21. Browne, R.B. (ed.) (1980): Rituals and ceremonies in popular culture. Bowling Green, KY. Brunson, L., Kuo, F. E., Sullivan, W. C. (2001): Resident appropriation of defensible space in public housing: Implications for safety and Community. Environment and Behavior, 33: 626-652. Brunswik, E. (1955): A megismerési probléma hatóköre és nézőpontjai. Pszichológia, 1988, (8) 4: 593–612. Brunswik, E. (1956): Perception and the representative designs of experiments. University of California Press, Berkeley. Buda Béla (1988): A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest. Burgess, E. W. (1968): A városfejlődés: hipotézisek egy kutatási javaslathoz. In Szelényi Iván (szerk.) (1973): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 147–161.


Burns, R. G., Katovich, M. A. (2003): Examining road rage – aggressive driving. Media depictions and prevention suggestions. Environment and Behavior, (35) 5: 621–636. Burton, J. R. (1992): Household technology: Implications for research and policy. Journal of Family and Economic Issues, (13) 4: 383–394. Buttel, F. H. (1987): New directions in environmental sociology. Annual Review of Sociology, 13: 465–488. Buttimer, A. (1980): Home, reach and the sense of place. In Buttimer, A., Seamon, D. (eds.): The human experience of space and place. London, Croom Helm. 166–187. Buttimer, A. (ed.) (1983): Creativity and context. The Royal University of Lund, Department of Geography, CWK Gleerup. Buttimer, A., Seamon, D. (eds.) (1980): The human experience of space and place. London, Croom Helm. Calhoun, J. B. (1962): Population density and social pathology. Scientific American, 206: 139–148. Calvin, J. S., Dearinger, J. A., Curtin, M. E. (1972): An attempt at assessing preferences for natural landscapes. Environment and Behavior, (4) 4: 447–470. Campbell, J. M. (1983): Ambient stressors. Environment and Behavior, (15) 3: 355–380. Canter, D. (1972): Psychology for architects. Applied Sciences, London. Canter, D. (1977): The psychology of place. Architectural Press, London. Canter, D. (1984): Beyond building utilisation. In Powell, J. A., Cooper, I., Lera, D. (eds.): Designing for building utilisation. Avebury, Aldershot. 41–47. Canter, D. (1986): Putting situations in their place: Foundations for a bridge between social and environmental psychology. In Furnham, A. (ed.): Social behaviour in context. Allyn & Bacon, London. 208–239. Canter, D. (1988): Action and place: An existential dialectic. In Canter, D., Krampen, M., Stea, D. (eds.): Environmental perspectives. Avebury, Aldershot. 1–18. Canter, D. (1990): In search of objectives. In Altman, I., Christensen, K. (eds.): Environment and behavior studies. Emergence of intellectual traditions. Plenum Press, New York. 315–339. Canter, D. (1991): Understanding, assessing, and acting in places: Is an integrative framework possible. In Gärling, T., Evans, G. W. (1991): Environment, cognition and action. An integrated approach. Oxford University Press, New York. 191–209. Canter, D., Donald, I. (1987): Environmental psychology in the United Kingdom: Origins and current trends. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 1281–1311. Canter, D., Lee, T. (eds.) (1974): Psychology and the built environment. Architectural Press, London. Canter, D., Stea, D., Krampen, M. (1988): New directions in environmental research. In Canter, D., Krampen, M., Stea, D. (eds.): Environmental perspectives. Avebury, Aldershot. vii–1. Canter, D., West, S., Wools, R. (1981): Judgements of people and their rooms. In Furnham, A., Argyle, M. (eds.): The psychology of social situations. Pergamon Press, Oxford. 307–314. Carlsmith, J. M., Anderson, C. A. (1979): Ambient temperature and the occurrence of collective violence: A new analysis. Journal of Personality and Social Psychology, (37) 3: 337–344. Caron, J. P., Jamieson, D. G., Dewar, R. E. (1980): Evaluating pictographs using semantic differential and classification techniques. Ergonomics, (23) 2: 137–146. Carr, S., Francis, M., Rivlin, L. G., Stone, A. M. (1995): Public space. Cambridge University Press, Cambridge. Carson, R. (1962/1995): Néma tavasz. Katalizátor Iroda, Budapest. 186 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Carsten, J. (1995): Houses in Langkawi: Stable structures or mobile homes. In Carsten, J., Hugh-Jones, S. (eds.): About the house. Lévy-Strauss and beyond, Cambridge University Press, Cambridge. 105–129. Carsten, J., Hugh-Jones, S. (1995): Introduction. In Carsten, J., Hugh-Jones, S. (eds.): About the house. LévyStrauss and beyond. Cambridge University Press, Cambridge. 1–47. Carver, C. S., Scheier, M. F. (2004/2006): Személyiségpszichológia. Osiris, Budapest. Chapin, F. S., Brail, R. K. (1969): Human activity systems in the metropolitan United States. Environment and Behavior, (1) 2: 107–130. Charleston, S. (2008): The English football ground as a representation of home. Journal of Environmental Psychology, (29) 1: 144–150. Chawla, L. (1992): Childhood place attachment. In Altman, I., Low, S. M. (eds.): Place attachment. Plenum Press, New York. 63–87. Chen, C.-H., Chang, W.-C., Chang, W.-T. (2009): Gender differences in relation to wayfinding strategies, navigational support design, and wayfinding task difficulty. Journal of Environmental Psychology, 29: 220–226. Cherulnik, P. D. (1993a): Sociopetal space in psychiatric hospitals. In Cherulnik, P. D. (ed.): Applications of environment-behavior research. Case studies and analysis. Cambridge University Press, Cambridge. 131–154. Cherulnik, P. D. (1993b): Applications of environment-behavior research. Case studies and analysis. Cambridge University Press, Cambridge. Cherulnik, P. D., Bayless, J.K. (1986): Person perception in environmental context: The influence of residential settings on impressions of their occupants. Journal of Social Psychology, 126: 667–673. Cherulnik, P. D., Souders, S. B. (1984): The social contents of place schemata: People are judged by the places they live and work. Population and Environment, 7: 211–233. Cherulnik, P. D., Wilderman, S. K. (1989): Symbols of status in urban neighborhoods: Contemporary perceptions of nineteenth-century Boston. Environment and Behavior, 18: 604–622. Chevalier, J., Gheerbrant, A. (1973–74): Szabadkőművesség. Ökotáj, 1996, 12–13: 5–7. Choi, J., McKillop, E., Ward, M., L’Hirondelle, N. (2006): Sex-specific relationships between route-learning strategies and abilities in a large-scale environment. Environment and Behavior, (38) 6: 791–801. Chokor, B. A. (1988): Cultural aspects of place consciousness and environmental identity. In Canter, D., Krampen, M., Stea, D. (eds.): Environmental perspectives. Avebury, Aldershot. 54–72. Christensen, K. (1994): Working at home: Frameworks of meaning. In Altman, I., Churchman, A. (eds.): Women and the environment. Plenum Press, New York. 133–167. Christensen, D. L., Carp, F. M., Cranz, G. L., Wiley, J. A. (1992): Objective housing indicators as predictors of the subjective evaluations of elderly residents. Journal of Environmental Psychology, 12: 225–236. Churchman, A. (2002): Environmental psychology and urban planning: Where can the twain meet? In Bechtel, R. B., Churchman, A. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, Inc., New York. 191– 203. Clark, A. (1999a): Where brain, body, and world collide. Journal of Cognitive Systems Research, 1: 5–17. Clark, A. (1999b): An embodied cognitive science? Trends in Cognitive Sciences, (3) 9: 345–399. Clark, C., Uzzell, D. L. (2002): The affordances of the home, neighbourhood, school and town centre for adolescents. Journal of Environmental Psychology, 22: 95–108. Clark, R. V. G. (1981): „Situational” crime prevention: theory and practice. In Furnham, A., Argyle, M. (eds.): The psychology of social situations. Pergamon Press, Oxford, 294–307.


Clitheroe, H. C. Jr., Stokols, D., Zmuidzinas, M. (1998): Conceptualizing the context of environment and behavior. Journal of Environmental Psychology, 18: 103–112. Cloutier-Fisher, D., Harvey, J. (2009): Home beyond the house: Experiences of place in an evolving retirement community. Journal of Environmental Psychology, 29: 246–255. Cohen, R. (ed.) (1985): The development of spatial cognition. Erlbaum, Hillsdale. Cohen, R., Goodnight, J. A., Poag, C. K., Cohen, S., Nichol, G. T., Worley, P. (1986): Easing the transition to kindergarten. The affective and cognitive effects of different spatial familiarization experiences. Environment and Behavior, (18) 3: 330–345. Cohen, S., Evans, G. W., Krantz, D. S., Stokols, D. (1980): Physiological, motivational, and cognitive effects of aircraft noise on children: Moving from the laboratory to the field. American Psychologist, (35) 3: 231–243. Cohen, S., Lezak, A. (1977): Noise and inattentiveness to social cues. Environment and Behavior, (9) 4: 559– 572. Cohen, S., Trostle, S. L. (1990): Young children’s preferences for school-related physical-environmental setting characteristics. Environment and Behavior, (22) 6: 753–766. Coley, R., Sullivan, W. C., Kuo, F. E. (1997): Where does community grow? The social context created by nature in urban public housing. Environment and Behavior, 29: 468–494. Colors 43.: Leisure World 2001. Colors Magazine, 2001. április–május. Coluccia, E., Louse, G. (2004): Gender differences in spatial orientation: A review. Journal of Environmental Psychology, 24: 329–340. Conroy, J., Sundstrom, E. (1977): Territorial dominance in a dyadic conversation as a function of similarity of opinion. Journal of Personality and Social Psychology, 35: 570–576. Cooper, C. (1972): The house as a symbol of self. In Lang, J., Burnett, C., Moleski, W., Vachon, D. (eds.): Designing for human behavior: Architecture and the behavioral sciences. Dowden, Hutchinson and Ross, Stroudsburg, PA. 130–146. Cooper Marcus, C. (1978): Rememberance of landscape past. Landscape, (22) 3: 34–43. Cooper Marcus, C. (1979): Environmental autobiography. Working paper. Institute of Urban and Regional Planning, University of California, Berkeley. Cooper Marcus, C. (1992): Environmental memories. In Altman, I., Low, S. M. (eds.): Place attachment. Plenum Press, New York. 87–111. Cooper Marcus, C. (1995): House as a mirror of self. Conari Press, Berkeley, CA. Corraliza, J. A., Berenguer, J. (2000): Environmental values, beliefs, actions. A situational approach. Environment and Behavior, (32) 2: 832–848. Cotterell, J. L. (1984): Effects of school architectural design on student and teacher anxiety. Environment and Behavior, (16) 4: 455–479. Cotterell, J. L. (1991): The emergence of adolescent territories in a large urban leisure environment. Journal of Environmental Psychology, 11: 25–41. Craik, K. H. (1966): The prospects for an environmental psychology. IPAR Research Bulletin, University of California, Berkeley. Craik, K. H. (1968): The comprehension of the everyday physical environment. Journal of the American Institute Planners, 34: 29–37.


Craik, K. H. (1970): Environmental psychology. Craik, K. H., Kleinmutz, R., Rosnow, R.., Rosenthal, R., Cheyne, J. A., Walters, R. H. (eds.): New directions in psychology. Vol. 4., Holt, Rinehart, and Winston, New York. 1–120. Craik, K. H. (1973): Environmental psychology. Annual Review of Psychology, 24: 403–422. Craik, K. H. (1996): Environmental psychology: A core field within psychological science. American Psychologist, 51: 1186–1187. Cromley, E. (1989): Apartments and collective life in nineteenth-century New York. In Franck, K. A., Ahrentzen, S. (eds.): New households, new housing. Van Nostrand Reinhold, New York. 20–47. Crozier, R. (1994/2001): Pszichológia és design. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Cunningham, C. E. (1964): Order in the Antoni house. In Lessa, W. A., Vogt, E. Z. (eds.): Reader in comparative religion: An anthropological approach. Harper & Row, New York. 116–135. Cutting, J. E. (1987): Perception and information. Annual Review of Psychology, 38: 61–90. Czecze Katalin (2006): 2006-os felmérés férfi hajléktalan szállón, a nappali melegedő és utcai szolgáltatásokat igénybe vevők körében. Belső felmérés. Kézirat, Budapest. Czigler István, Pléh Csaba (1973): Mediáció és jelentés: egy elmélet fejlődése és lehetőségei. Magyar Pszichológiai Szemle, (30) 1–2: 88–108. Csanádi Gábor, Ladányi János (1992): Budapest térbeni-társadalmi szerkezetének változásai. Akadémiai, Budapest. Csepeli György (1986): A hétköznapi élet anatómiája. Kossuth, Budapest. Cséfalvay Zoltán (1994): A modern társadalomföldrajz kézikönyve. Ikva Kft., Budapest. Csikszentmihalyi, M., Rochberg-Halton, E. (1981): The meaning of things: Domestic symbols and the self. Cambridge University Press, Cambridge. Csontos János, Lukovich Tamás (szerk.) (1999): Urbanisztika 2000. Akadémiai, Budapest. Csupor Tibor (1979): A táplálkozás paradoxonai. Magvető, Budapest. Danilov, V. J. (1982): Chicago’s fountain of discovery. Children Today, 11: 14–16. Day, K., Cohen, U. (2000): The role of culture in designing environments for people with dementia. A Study of Russian Jewish immigrants. Environment and Behavior, (32) 3: 361–399. Day, L. L. (2000): Choosing a house: The relationship between dwelling type, perception of privacy and residential satisfaction. Journal of Planning Education and Research, 19: 265–275. de Certeau, M. (1984): The practice of everyday life. University of California Press, Berkeley. Demetrovics Zsolt (2007): Drog, család, személyiség. Különböző személyiségpszichológiai és családi háttere. L’Harmattan, Budapest.

típusú

drogok

használatának

Demick, J., Wapner, S. (1990): Role of psychological science in promoting environmental quality. American Psychologist, (45) 5: 631–632. Derwin, C. W., Piper, J. B. (1988): The African Rock Kopje exhibit. Evaluation and interpretive elements. Environment and Behavior, 4: 435–451. Devine-Wright, P., Lyons, E. (1997): Remembering pasts and representing places: The construction of national identities in Ireland. Journal of Environmental Psychology, 17: 33–45. Devlin, A. S. (1992): Psychiatric ward renovation: Staff perception and patient behavior. Environment and Behavior, 24: 66–84. 189 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Dick, J. (1997): The lerner-centered environment using the ‘Fat L’ shaped classroom. Manuscript. EDRA, Montreal. Dittmar, H. (1992): The social psychology of material possessions: To have is to be. St. Martin’s Press, New York. Dixon, J., Durrheim, K. (2004): Dislocating identity: Desegregation and the transformation of place. Journal of Environmental Psychology, 24: 455–473. Dogu, U., Erkip, F. (2000): Spatial factors affecting wayfinding and orientation. A case study in a shopping mall. Environment and Behavior, (32) 6: 731–755. Douglas, J. D. (1984): A mindennapi élet megértése. In Hernádi Miklós (szerk.): A fenomenológia a társadalomtudományban. Gondolat, Budapest. 356–403. Dovey, K. (1985): Home and homelessness. In Altman, I., Werner, C. (eds.): Home environments. Plenum, New York. 33–65. Downs, R. M., Meyer, J. T. (1978): Geography and the mind: An exploration of perceptual geography. American Behavioral Scientist, 22: 59–78. Downs, R. M., Stea, D. (1973): Image and environment. Cognitive mapping and spatial behavior. Aldine Publ. Comp., Chicago. Dósa Zsuzsanna, Dúll Andrea (2005): A gyógyító természeti környezet: az állat- és növényterápiák alapvető pszichológiai hatásmechanizmusai. Tájökológiai Lapok, (3) 2: 211–219. Dreyer, C. A., Dreyer, A. S. (1973): Family dinner time as a unique behavior habitat. Family Process, 12: 291– 301. Duncan, J. S. (1976): Landscape and the communication of social identity. In Rapoport, A. (ed.): The mutual interaction of people and their built environment. A cross-cultural perspective. Mouton Publ., Paris.391–405. Duncan, J. S. (1985): The house as symbol of social structure: Notes on the language of objects among collectivistic groups. In Altman, I., Werner, C. (eds.): Home environments. Plenum, New York. 133–153. Dunlap, R. E. (2002): Environmental sociology. In Bechtel, R. B., Churchman, A. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, New York. 160–172. Dunlap, R. E., Catton, W. R., Jr. (1979): Environmental sociology. Annual Review of Sociology, 5: 243–273. Duvall-Early, K., Benedict, J. (1992): The relationships between privacy and different components of job satisfaction. Environment and Behavior, 26: 670–679. Duxbury, L., Higgins, C., Lee, C. (1994): Work-family context: A comparison by gender, family type, and perceived control. Journal of Family Issues, (15) 3: 449–467. Dúll Andrea (1990): Hétköznapi cselekvések mentális szerveződése. Bölcsészdoktori értekezés. ELTE, Budapest. Dúll, Andrea (1994): Home environment and psychological health: Are you effective in your kitchen? In Rodrígez-Marín, J. (ed.): Health psychology and quality of life research. Proceedings of the 8th Annual Conference of the European Health Psychology Society, University of Alicante, Spain. Vol. 1., 738–745. Dúll Andrea (1995): Az otthon környezetpszichológiai aspektusai. Magyar Pszichológiai Szemle, (35) 5-6: 345– 377. Dúll, Andrea (1996a): Kitchenwork: A reflection of behavioral – emotional attitudes towards home. Environment-Design Research Seminars. University of California Irvine, Irvine. Dúll, Andrea (1996b): Kitchenwork in the home context: Some considerations for a contextual–emotional analysis. Department of Social Psychology, Graduate School of Claremont, Claremont.


Dúll Andrea (1996c): A helyidentitásról. Magyar Pszichológiai Szemle, (36) 4-6: 363–391. Dúll Andrea (1997): A fény – pszichológiai megvilágításban. Építés Felújítás, (4) 1: 20–24. Dúll Andrea (1998): Hétköznapi otthoni rutinok környezetpszichológiai vizsgálata. PhD-értekezés. ELTE, Budapest. Dúll Andrea (2001a): A környezetpszichológia története. Magyar Pszichológiai Szemle, (LVI) 2: 287–328. Dúll Andrea (2001b): Az érzékelés és az észlelés. In Oláh Attila, Bugán Antal (szerk.): Fejezetek a pszichológia alapterületeiből. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. 37–65. Dúll Andrea (2002a): Kísérlet egy tranzakcionális környezetpszichológiai fogalom operacionalizálására: a lakóotthon összeillés empirikus vizsgálata. I. A kutatás elméleti háttere. Pszichológia, (22) 1: 57–106. Dúll Andrea (2002b): Kísérlet egy tranzakcionális környezetpszichológiai fogalom operacionalizálására: a lakóotthon összeillés empirikus vizsgálata. II. A kutatás. Pszichológia, (22) 2: 183–219. Dúll Andrea (2002c): Kiszolgáltatottság a természettől a technikáig. Környezetpszichológia építészeknek. AlapRajz, BertelsmannSpringer, Budapest. 9. évf., 2002. május–június. 8-9. Dúll Andrea (2002d): Ember és környezet affektív kapcsolata: a helykötődés. Alkalmazott Pszichológia, (4) 2: 49–65. Dúll Andrea (2002e): A „tárgy-fogyasztás” pszichológiája: praktikus eszközök, kabalák, mütyűrök, kacatok és egyéb tárgyaink. Előadás. 19. Ergonómiai Továbbképzés-találkozó, Szirák, 2002. október 13–15. Dúll Andrea (2003): A tárgyi környezet pszichológiája – a pszichológia új tárgya. In Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (szerk.): Tárgyak és társadalom. II. Kapcsolatok: a tér, a tárgy és a képi kultúra összefüggései. Iparművészeti Főiskola, Budapest. 6–32. Dúll Andrea (2005a): Építészet – környezet – pszichológia. Régi-új Magyar Építőművészet, Utóirat / Post Scriptum, (5) 29: 14–17. Dúll Andrea (2005b): Állatkertek a környezetpszichológiai kutatások tükrében. In IV. Kárpát-medencei Biológiai Szimpózium. Tanulmánykötet. Magyar Biológiai Társaság, Budapest. 405–408. Dúll Andrea (2006a): Környezetpszichológia: szemlélet, elmélet és alkalmazás. In Bagdy Emőke, Klein Sándor (szerk.): Alkalmazott pszichológia. Edge 2000, Budapest. 160–187. Dúll Andrea (2006b): Az állatkertek mint informális tanulókörnyezetek. Magyar Biológiai Társaság XXVI. Vándorgyűlése. Tanulmánykötet. Magyar Biológiai Társaság, Budapest. 147–152. Dúll Andrea (2007a): Edukációs környezetek: oktatási-nevelési helyszínek környezetpszichológiája. In Demetrovics Zsolt, Urbán Róbert, Kökönyei Gyöngyi (szerk.): Iskolai egészségpszichológia. L’Harmattan, Budapest. 44–69. Dúll Andrea (2007b): A környezet hatása a tanulási folyamatokra: környezet és alkalmazkodás. In Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett (szerk.): Általános pszichológia. 2. Tanulás – emlékezés – tudás. Osiris, Budapest. 111–158. Dúll Andrea (2007c): Oktatási-nevelési színterek környezetpszichológiai elemzési lehetőségeinek bemutatása néhány iskolai példa alapján. In Kovátsné Németh M. (szerk.): Fenntarthatóság, pedagógia, kutatás. NyugatMagyarországi Egyetem ACsJK, Győr. 19-28. Dúll Andrea (megjelenés alatt): Természetes egyensúlyban: lelki egészség és természeti környezet. A természettudományos gondolkodás megalapozása és megszerettetése, Tudományos konferencia, Apor Vilmos Katolikus Főiskola, Vác. Előadáskötet. Dúll Andrea, Demetrovics Zsolt, Paksi Borbála, Felvinczi Katalin, Buda Béla (2006): A bevásárlóközpontok mint a csellengés helyei: a „hely-fogyasztás” kontextuális elemzése. In Dúll Andrea, Szokolszky Ágnes (szerk.): Környezet – pszichológia. Akadémiai, Budapest. 107–132.


Dúll Andrea, Dósa Zsuzsanna (2005): A természeti környezet – környezetpszichológiai megközelítésben. Tájökológiai Lapok, (3) 1: 19–25. Dúll Andrea, Gavallér Andrea (1986): Emlékezés komplex mozgássorokra. /Acta Psychologica Debrecina, 13./ KLTE, Debrecen. Dúll Andrea, Horvát M. Tünde, Hordós Mónika, Kántor Árpád, Bozzay-Tímár Anna (2007): Helyek és helyveszteségek – környezetpszichológiai megközelítésben. Előadás. Magyar Pszichoanalitikus Egyesület XIV. Őszi Konferenciája, Budapest, 2007. október 12–13. /Előadás összefoglalók, 6./ Dúll Andrea, Kovács Zoltán (szerk.) (1998): Környezetpszichológiai szöveggyűjtemény. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. Dúll Andrea, Paksi Borbála, Demetrovics Zsolt (2009): A helyfogyasztás színterei: bevásárlóközpontok környezetpszichológiai elemzése. In Demetrovics Zsolt, Paksi Borbála, Dúll Andrea (szerk.): Pláza, ifjúság, életmód. Egészséglélektani vizsgálatok a fiatalok körében. L’Harmattan, Budapest. 19–72. Dúll Andrea, Székely Mózes (2003): Környezetpszichológia és a világproblémák pszichológiája. In Czippán Katalin, Juhász Nagy Ágnes, Sapsál Júlia (szerk.): Helyzetkép a fenntarthatóságról a hazai felsőoktatásban 2003. Környezeti Nevelési és Kommunikációs Programiroda, Budapest. 45–53. Dúll Andrea, Szokolszky Ágnes (szerk.) (2006): Környezet – pszichológia. Akadémiai, Budapest. Dúll Andrea, Tauszik Katalin (2006): A munkahelyhez kötődés konstruktumának vizsgálata – elméleti megfontolások egy tranzakcionális helykutatáshoz. In Dúll Andrea, Szokolszky Ágnes (szerk.): Környezet – pszichológia. Akadémiai, Budapest. 87–105. Dúll, Andrea, Urbán, Róbert (1995): Emotions and physical environment: Some health psychological considerations. In Proceedings of 9th Conference of the European Health Psychology Society, Bergen, Norway. Dúll Andrea, Urbán Róbert (1996): A tantermi környezet érzelmi jelentése: Milyennek látják hallgatóink az egyetemet? Előadás.Magyar Pszichológiai Társaság XII. Országos Tudományos Nagygyűlése, 1996. máj. 22– 25. Budapest. Előadáskivonatok, 154. Dúll Andrea, Urbán Róbert (1997): Az épített környezet konnotatív jelentésének vizsgálata: módszertani megfontolások. Pszichológia, (17) 2: 151–179. Dúll Andrea, Urbán Róbert, Demetrovics Zsolt (2004): Aktivációs szint, stressz és a tudatállapotok. In Kollár Katalin, Szabó Éva (szerk.): Pszichológia pedagógusoknak. Osiris, Budapest. 131–168. Dúll Andrea, Varga Katalin (1993): Általános pszichológiai gyakorlatok. II. Motiváció és érzelem, figyelem, gondolkodás és tudat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Dwyer, W. O., Porter, B. E., Leeming, F. C., Oliver, D. P. (1996): Environmental social psychology. In Sadava, S. W., McCreary, D. R. (eds.): Applied social psychology. Prentice Hall, Upper Saddle River. Edgerton, E., McKechnie, J., Dunleavy, K. (2005): „Changing schools”: Pupil and staff assessment of their „new” schools. In Martens, B., Keul, A. G. (eds.): Designing social innovation. Planning, building, evaluating. Hogrefe & Huber Publ., Cambridge. 215–221. Edney, J. J. (1972): Property, possession, and permanence: A field study in human territoriality. Journal of Applied Social Psychology, 2: 275–282. Ehmann Bea (2002): A szöveg mélyén. A pszichológiai tartalomelemzés. Új Mandátum, Budapest. Eichenbaum, H. (2004) Hippocampus: Cognitive processes and neural representations that underline declarative memory. Neuron, 44: 109–120. Eichenbaum, H., Buckingham, J. (1990): Studies on hippocampal processing: Experiment, theory and model. In Gabriel,M., Moore,J. (eds.): Learning and computational neuroscience: Foundations of adaptive networks. MIT Press, Cambridge.


Eichenbaum, H., Dudchenko, P., Wood, E., Shapiro, M., Tanila, H. (1999): The hippocampus, memory and place cells: Is it spatial memory or a memory space? Neuron, 23: 209–226. Eliade, M. (1957/1996): A szent és a profán. Európa, Budapest. Ellen, R. (1988): Fetishism. Man, 21: 213–235. Emmons, R. A., Diener, E. (1986): An interactional approach to the study of personality and emotion. Journal of Personality, 54: 371–384. Endler, N. S., Magnusson, D. (1976): Toward an interactional psychology of personality. Psychological Bulletin, 83: 956–974. Enmarker, I., Boman, E. (2004): Noise annoyance responses of middle school pupils and teachers. Journal of Environmental Psychology, 24: 527–536. Erikson, E. H. (1968): Az életciklus: Az identitás epigenezise. In Erikson, E. H. (1991): A fiatal Luther és más írások. Gondolat, Budapest. 437–497. Erős Ferenc (1995): Identitás és modernizáció. In Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (szerk.): „Jelbeszéd az életünk”. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Osiris–Századvég, Budapest. 423–421. Erős Ferenc (2001): Az identitás labirintusai. Janus–Osiris, Budapest. Eurelings-Bontekoe, E. H. M., Tolsma, A., Vershuur, M. J., Vingerhoets, A. J. J. M. (1996): Construction of a homesickness questionnaire using a female population with two types of self-reported homesickness: Preliminary results. Personality and Individual Differences, (20) 4: 415–421. Evans, G. W., Allen, K. M., Tafalla, R., O’Meara, T. (1996): Multiple stressors: Performance, psychophysiological, and affective responses. Journal of Environmental Psychology, 16: 147–154. Evans, G. W., Carrere, S. (1991): Trafic congestion, perceived control and physiological control among urban bus drivers. Journal of Applied Psychology, 76: 653-658. Evans, G. W., Cohen, S. (1987): Environmental stress. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley & Sons, New York. 571–610. Evans, G. W., Gärling, T. (1991): Environment, cognition, and action: The need for integration. In Gärling, T., Evans, G. W. (eds.): Environment, cognition, and action. An integrated approach. Oxford University Press, New York. 3–13. Evans, G. W., Howard, R. B. (1973): Personal space. Psychological Bulletin, 80: 334–344. Evans, G. W., Marrero, D. G., Butler, P. A. (1981): Environmental learning and cognitive mapping. Environment and Behavior, (13) 1: 83–104. Evans, G. W., McCoy, J. M. (1998): When buildings don’t work: The role of architecture is human health. Journal of Environmental Psychology, 18: 85–94. Evans, G. W., Saltzman, H., Cooperman, J. L. (2001): Housing quality and children’s socioemotional health. Environment and Behavior, (33) 3: 389–399. Evans, G. W., Smith, C., Pezdek, K. (1982): Cognitive maps and urban form. Journal of the American Planning Association, 48: 232–244. Eves, F. F., Olander, E. K., Nicoll, G., Puig-Ribera, A., Griffin, C. (2009): Increasing stair climbing in a train station: The effects of contextual variables and visibility. Journal of Environmental Psychology, 29: 300–303. Eysenck, M. W., Keane, M. T. (1990/1997): Kognitív pszichológia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Fan Ng, C. (1998): Canada as a new place: The immigrant’s experience. Journal of Environmental Psychology, 18: 55–67.


Farkas András (1992): Brunswik Egon egy tanítvány szemével – Interjú Hans Kleitlerrel, a Tel-Avivi Egyetem professzorával. Pszichológia, (12) 1: 125–130. Fawcett, W., Ellingham, I., Platt, S. (2008): Reconciling the architectural preferences of architects and the public: The ordered preference model. Environment and Behavior, (40) 5: 599–618. Feldman, R. M. (1990): Settlement-identity: Psychological bonds with home place in a mobile society. Environment and Behavior, 22: 183–229. Fél Edit (1952): Újabb szempontok a viselet kutatásához: a test technikája. Etnográfia, 408–415. Ferenczi Sándor (1913): A valóságérzék fejlődésfokai és patologikus visszatérésük. In Ferenczi Sándor: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Magvető, Budapest, 1982. 124–147. Filipovitch, A. J., Juliar, K., Ross, K. D. (1981): Children’s drawing of their home environment. In Ostberg, A. E., Tiernan, C. P., Findlay, R. A. (eds.): Design research interactions. EDRA, Washington, DC. Finlay, T., James, L. R., Maple, T. L. (1988): People’s perceptions of animals. The influence of zoo environment. Environment and Behavior, 4: 508–528. Fischer, P. J., Breakey, W. R. (1991): The epidemiology of alcohol, drug, and mental disorders among homeless persons. American Psychologist, (46) 11: 1115–1128. Fischhoff, B. (1981): No man is a discipline. In Harvey, J. H. (ed.): Cognition, social behavior, and the environment. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. 579–587. Fitch, J. M. (1965): Tapasztalati alapok az esztétikai ítéletekhez. In Dúll Andrea, Kovács Zoltán (szerk.) (1998): Környezetpszichológiai szöveggyűjtemény. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 171–183. Fitzgerald, J. M. (1992): Autobiographical memory and conceptualizations of the self. In Conway, M. A., Rubin, D. C., Spinnler, H., Wagenaar, W. A. (eds.): Theoretical pesrpectives on autobiographical memory. Kluwer Academic Publishers, Dordrecht. 99–114. Flade, A. (1995): Wohnen psychologisch betrachtet. Verlag Hans Huber, Berlin. F. Lassú Zsuzsa, Lisznyai Sándor (2003): A tulajdon és a tulajdonlás pszichológiája. In Hunyady György, Székely Mózes (szerk.): Gazdaságpszichológia. Osiris, Budapest. 383–417. Fleury-Bahi, G. Félonneau, M.-L., Marchand, D. (2008): Processes of place identification and residential satisfaction. Environment and Behavior, (40) 5: 669–682. Focillon, H. (1943/1982): A formák élete. A nyugati művészet. Gondolat, Budapest. Fodor, J. A., Pylyshyn, Z. W. (1981): How direct is visual perception? Some reflections on Gibson’s „Ecological approach”. Cognition, 9: 139–196. Forgas, J. P. (1979): Social episodes: The study of interaction routines. Academic Press, London. Forgays, D. G., Belinson, M. J. (1986): Is flotation isolation a relaxing environment? Journal of Environmental Psychology, 6: 19–34. Forgays, D. G., Forgays, D. K. (1992): Creativity enhancement through flotation isolation. Journal of Environmental Psychology, 12: 329–335. Forgács Attila, Németh Marietta (1996): Az étel, az evés és a testméretek szimbolikája: „Étterem az egész világ”. Psychiatria Hungarica, (11) 6: 665–670. Forty, A. (1986): Objects of desire. Design & society from Wedgwood to IMB. Pantheon Books, New York. Fóti Péter (1988): Röpirat a lakáshelyzetről. Magvető, Budapest. Frable, D. E. S. (1997): Gender, racial, ethnic and class identities. Annual Review of Psychology, 48: 139–162. 194 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Franck, K. A. (1984): Exorcising the ghost of physical determinism. Environment and Behavior, (16) 4: 411– 435. Franck, K. A. (1989): A feminist approach to architecture. In Berkeley, E. P., McQuaid, M. (eds.): Architecture: A place for women. Smithsonian Institution Press, Washington. 201–216. Frese, M., Sabini, J. (eds.) (1985): Goal directed behavior: The concept of action in psychology. Lawrence Erlbaum, Hillsdale, NJ. Fried, M. (1963): Grieving for a lost home. In Duhl, L. J. (ed.): The urban condition. Basic Books, New York. 151–171. Fromm, E. (1976/1994): Birtokolni vagy létezni? Akadémiai, Budapest. Fuhrer, U. (1983): Oekopsychologie: Some general implications from a particular literature. Journal of Environmental Psychology, 3: 239–252. Fuhrer, U., Kaiser, F. G., Hartig, T. (1993): Place attachment and mobility during leisure time. Journal of Environmental Psychology, 13: 309–321. Funder, D. C., Ozer, D. J. (1983): Behavior as a function of the situation. Journal of Personality and Social Psychology, (44) 1: 107–112. Fussell, P. (1983/1987): Osztálylétrán Amerikában. Európa, Budapest. Gans, H. J. (1957): Tervezés – várostervezés – egészség. In Vidor Ferenc (szerk.) (1979): Urbanisztika. Gondolat, Budapest. 449–560. Gans, H. J. (1961): A kiegyensúlyozott város: homogenitás és heterogenitás a lakóterületen. In Szelényi Iván (szerk.) (1973): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 303–323. Gardner, G. T., Stein, P. C. (1996): Environmental problems and human behavior. Allyn and Bacon, Boston. Gauvain, M., Altman, I., Fahim, H. (1983): Homes and social change: A cross-cultural analysis. In Feimer, N. R., Geller, E. S. (eds.): Environmental psychology. Directions and perspectives. Praeger, New York. Gärling, T. (1992a): Determinants of everyday time allocation. Scandinavian Journal of Psychology, 33: 160– 169. Gärling, T. (1992b): The importance of routines for the performance of everyday activities. Scandinavian Journal of Psychology, 33: 170–177. Gärling, A. (1998): Introduction. Conceptualization of human environments. Journal of Environmental Psychology, 18: 69–73. Gärling, T., Biel, A., Gustaffson, M. (1998): Different kinds and roles of environmental uncertainty. Journal of Environmental Psychology, 18: 75–83. Gärling, T., Evans, G.W. (eds.) (1991): Environment, cognition and action. An integrated approach. Oxford University Press, Oxford. Gärling, T., Garvill, J. (1993): Psychological explanations of participation in everyday activities. In Gärling, T., Golledge, R.G. (eds.): Behavior and environment. Psychological and geographical approaches. North-Holland, Amsterdam. 270–297. Gärling, A., Gärling, T. (1990): Parents residential satisfaction and perceptions of children’s accident risk. Journal of Environmental Psychology, 10: 27–36. Gärling, T., Golledge, R. G. (1993a): Understanding behavior and environment: A joint challenge to psychology and geography. In Gärling, T., Golledge, R. G. (eds.): Behavior and environment. Psychological and geographical approaches. North-Holland, Amsterdam. 1–16.


Gärling, T., Golledge, R. G. (eds.) (1993b): Behavior and environment. Psychological and geographical approaches. North-Holland, Amsterdam. Gärling, T., Lindberg, E., Carreiras, M., Böök, A. (1986): Reference systems in cognitive maps. Journal of Environmental Psychology, 6: 1–18. Gärling, T., Lindberg, E., Montgomery, H. (1989): Beliefs about attainment of life satisfaction as determinants of preferences of everyday activities. In Grunert, K. G., Ölander, F. (eds.): Understanding economic behavior. Kluwer Academic Publishers, Dordrecht. 33–46. Ge, J., Hokao, K. (2005): Applying the methods of image evaluation and spatial analysis to study the sound environment of urban street areas. Journal of Environmental Psychology, 25: 455–66. Genereux, R. L., Ward, L. M., Russell, J. A. (1983): The behavioral component in the meaning of places. Journal of Environmental Psychology, 3: 43–55. Gergely András (1971): Települések, lakások és lakóik a századforduló Magyarországán. Történelmi Szemle, 3– 4: 418–424. Gergely István (1983): A helyek világa – a világ helyei. Magvető, Budapest. Germain, C. B. (1991): Human behavior in the social environment: An ecological view. Columbia University Press, New York. Gerson, K., Steuve, C. A., Fischer, C. S. (1977): Attachment to place. In Fischer, C. S., Jackson, R. M., Steuve, C. A., Gerson, K., Jones, L. M., Baldassare, M. (eds.): Networks and places: Social relations in the urban setting. Free Press, New York. Gibson, E. J. (1988): Exploratory behavior in the development of perceiving, acting, and the acquiring of knowledge. Annual Review of Psychology, 39: 1–41. Gibson, E. J. (1991a): The ecological approach: A foundation for environmental psychology. In Downs, R. M., Liben, L. S., Palermo, D. S. (eds.): Visions of aesthetics, the environment and development. The Pennsylvania State University. 87–113. Gibson, E. J. (1991b): An odyssey in learning and perception. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts. Gibson, E. J., Walk, R. D. (1960): The „visual cliff”. Scientific American, 102: 64–71. Gibson, E. J., Walker, A. S. (1984): Development of knowledge of visual-tactual affordances of substance. Child Development, 55: 453–460. Gibson, J. J. (1971): Koffka hagyatéka: az „elvek”. In Kardos Lajos (szerk.) (1974): Alaklélektan. Gondolat, Budapest. 525–536. Gibson, J. J. (1974): The perception of the visual world. Greenwood Press, Westport Connecticut. Gibson, J. J. (1977): The theory of affordances. In Shaw, R., Bransford, J. (eds.): Perceiving, acting, knowing: Toward an ecological psychology. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. 67–82. Gibson, J. J. (1979): The ecological approach to visual perception. Houghton Mifflin, Boston. Gibson, J. J. (1979/1987): Ecologicalphysics,magic, and reality. In Reed, E., Jones, R. (eds.): Reasons for realism. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. 217–223. Gibson, J. J., Gibson, E. J. (1955): Perceptuális tanulás: differenciálás vagy gazdagodás. In Marton L. Magda (szerk.) (1975): A tanulás szerepe az emberi észlelésben. Gondolat, Budapest. 45–63. Gibson, T. (1995): Having your house and eating it: Houses and siblings in Ara, South Sulawesi. In Carsten, J., Hugh-Jones, S. (eds.): About the house, Lévy-Strauss and beyond. Cambridge University Press, Cambridge. 129–149.


Gifford, R. (1988): Light, decor, arousal, comfort, and communication. Journal of Environmental Psychology, 8: 177–189. Gifford, R. (1997): Environmental psychology. Principles and practice. Allyn and Bacon, Boston. Gifford, R. (2002): Making a difference: Some ways environmental psychology has improved the world. In Bechtel, R. B., Churchman, A. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, New York. 323–335. Gifford, R., Hine, D. W., Muller-Clemm, W., Reynolds, D. J., Shaw, K. T. (2000): Decoding modern architecture: A lens model approach for understanding the aesthetic differences of architects and laypersons. Journal of Environmental Psychology, 2: 163–187. Giuliani, M. V. (1991): Toward an analysis of mental representations of attachment to the home. Journal of Architectural and Planning Research, (8) 2: 133–145. Giuliani, V., Bonnes, M., Amoni, F., Bernard, Y. (1988): Home and the theory of place. In Canter, D., Krampen, M., Stea, D. (eds.): Environmental perspectives. Avebury, Aldershot, 39–54. Giuliani, M. V., Feldman, R. (1993): Place attachment in developmental and cultural context. Journal of Environmental Psychology, 13: 267–274. Goffman, E. (1959): The presentation of self in everyday life. Anchor Books, Doubleday, New York. Gold, J. R. (1980): An introduction to behavioural geography. Oxford University Press, Oxford. Goldfield, D. R. (1987): Neighborhood preservation and community values in historical perspective. In Altman, I., Wandersman, A. (eds.): Neighborhood and community environments. Plenum Press, New York. 223–257. Golledge, R. G. (1987): Environmental cognition. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley & Sons, New York. 131–175. Golledge, R. G. (1991): Cognition of physical and built environments. In Gärling, T., Evans, G. W. (eds.): Environment, cognition, and action. An integrated approach. Oxford University Press, Oxford. 35–63. Golledge, R. G. (1993): Geographical perspectives on spatial cognition. In Gärling, T., Golledge, R. G. (eds.): Behavior and environment. Psychological and geographical approaches. North-Holland, Amsterdam. 16–47. Golledge, R. G., Stimpson, R. J. (1997): Spatial behavior: A geographic perspective. The Guilford Press, New York. Goodman, G. H., McAndrew, F. T. (1993): Domes and astroturf: A note on the relationship between the physical environment and the performance of major league baseball players. Environment and Behavior, 25: 121–125. Goodman, L., Saxe, L., Harvey, M. (1991): Homelessness as psychological trauma. American Psychologist, 46: 1219–1225. Goodnow, J. J., Bowes, J. M. (1994): Men, women and household work. Osford University Press, Oxford. Gonzalez, M. S. R., Fernandez, C. A., Cameselle, J. M. S. (1997): Empirical validation of a model of user satisfaction with buildings and their environments as workplaces. Journal of Environmental Psychology, (17) 1: 69–75. Granasztói Pál (1974): A városi környezet lélektani hatásai. Magyar Pszichológiai Szemle, (31) 1: 36–48. Grannis, J. C. (1983): Ecological observation of experiential education settings. A quantitative-qualitative instrument. Environment and Behavior, (15) 1: 21–52. Gráfik Imre (1974): Az udvar és a ház mozgásvilága. Néprajzi Értesítő, 87–103. Greenbaum, P. E., Greenbaum, S. D. (1981): Territorial personalization: Group identity and social interaction in a Slavic-American neighborhood. Environment and Behavior, 13: 574–589. 197 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Greer, S. (1966): A lakáskérdés és a városfelújítás problémái. In Szelényi Iván (szerk.) (1973): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 327–368. Green, N. (2001): How everyday life became virtual: Mundane work at the juncture of production and consumption. Journal of Consumer Culture, (1) 1: 73–92. Greenwald, A. G. (1981): Environmental structure and cognitive structure. In Harvey, J. H. (ed.): Cognition, social behavior, and the environment. Lawrence Erlbaum, Hillsdale, NJ. 535–556. Greenwald, A. G., Pratkanis, A. R. (1984): Az én. In László János (szerk.) (1992): Válogatás a szociális megismerés szakirodalmából II. Tankönyvkiadó, Budapest. 205–252. Gregson, N., Lowe, M. (1993): Renegotiating the domestic division of labour? A study of dual career households in North-East and South-East England. Sociological Review, 41: 475–505. Groat, L., Després, C. (1991): The significance of architectural theory for environmental design research. In Zube, E. H., Moore, G. T. (eds.): Advances in environment, behavior and design. Vol. 3. Plenum Press, New York. 3–53. Gullestad, M. (1992): Home decoration as popular culture. In Gullestad, M. (ed.): The art of social relations. Scandinavian University Press, Oslo. Gump, P. V. (1987): School and classroom environments. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley & Sons, New York. 691–732. Gump, P. V. (1990): The short history of the Midwest Psychological Field Station. Environment and behavior, 22: 436–457. Gurály Zoltán, Győri Péter, Mezei György, Pelle József (2003): A margó szélén. Hajléktalan emberek Budapesten a századforduló éveiben (1999 – 2000 – 2001). In Győri Péter, Tatár Béla (szerk.): Otthontalanul… Tégy az emberért! Menhely Alapítvány és Budapesti Módszertani és Szociális Központ és Intézményei, Budapest. 41–65. Gyáni Gábor (1983): Család, háztartás és a városi cselédség. Magvető, Budapest. Győri Péter (1990): Gyorsjelentés a hajléktalanságról, Magyarországon, 1990.Társadalmi riport. TÁRKI, Budapest. Győri P. (2006a): Kirekesztettek a városközpontban. Hogyan használják a nagyvárosi köztereket a hajléktalan emberek különböző csoportjai? (http://www.refomix.hu/cikkek/1useofpublicspace-magyar.doc, letöltés dátuma: 2008. március 1.) Győri P. (2006b): Jelentés a magyarországi hajléktalanügyi statisztika alakulásáról a Hajléktalanság Európai Kutatóközpontja részére (http://www.refomix.hu/cikkek/2006statisticalpaper-magyarul.doc, letöltés dátuma: 2008. március 1.). Haber, G. M. (1980): Territorial invasion in the classroom: Invadee response. Environment and Behavior, (12) 1: 17–31. Hagino, G., Mochizuki, M., Yamamoto, T. (1987): Environmental psychology in Japan. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 1155–1171. Hall, E. T. (1966/1975): Rejtett dimenziók. Gondolat, Budapest. Hall, K. L., Feng, A. X., Moser, R. P., Stokols, D., Taylor, B. K. (2008): Moving the science of team science forward: Collaboration and creativity. American Journal of Preventive Medicine, (35) 28: 243–249. Hammond, K. R., Stewart, T. R. (Eds.) (2001): The essential Brunswik. Beginnings, explications, applications. Oxford University Press, Oxford. Hanson, S., Hanson, P. (1993): The geography of everyday life. In Gärling, T., Golledge, R. G. (eds.): Behavior and environment. Psychological and geographical approaches. North-Holland, Amsterdam. 249–269.


Hardie, G. J. (1989): Environment and behavior research for developing countries. In Zube, E. H., Moore, G. T. (eds.): Advances in environment, behavior, and design. Vol. 2. Plenum, New York. Harkai Schiller Pál (1944): Bevezetés a lélektanba. A cselekvés szerkezete. Pantheon, Budapest. Harris, O. (1984): Households as natural units. In Young, K., Wolkowitz, C., McCullagh, R. (eds.): Of marriage and the market: Women’s subordination internationally and its lessons. Routledge, London. 136–155. Harris, P. B., Brown, B. B. (1996): The home and identity display: Interpreting resident territoriality from home exteriors. Journal of Environmental Psychology, 16: 187–203. Harris, P. B., McAndrew, F. T. (1986): Territoriality and compliance: The influence of gender and location on willingness to sign petitions. Journal of Social Psychology, 126: 657–662. Harris, P. B., Sachau, D. (2005): Is cleanliness next to godliness? The role of housekeeping in impression formation. Environment and Behavior, (37) 1: 81–101. Harris, P. B., Werner, C. M., Brown, B. B., Ingebritsen, D. (1995): Relocation and privacy regulation: A crosscultural analysis. Journal of Environmental Psychology, 15: 311–320. Hart, R., Moore, G. (1973): The development of spatial cognition: A review. In Downs, R. M., Stea, D. (eds.): Image and environment. Aldine Publ., Chicago. 246–288. Hartig, T., Evans, G. W. (1993): A természetélmény pszichológiai alapjai. In Dúll Andrea, Kovács Zoltán (szerk.) (1998): Környezetpszichológiai szöveggyűjtemény. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 233–255. Harvey, J. H. (ed.) (1981): Cognition, social behavior, and the environment. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. Harwood, S. (2007): Geographies of opportunity for whom? Neighborhood improvement programs as regulators of neighborhood activism. Journal of Planning Education and Research, 26: 261–271. Hasell, M. J., Peatross, F. D. (1990): Exploring connections between women’s changing roles and house forms. Environment and Behavior, (22) 1: 3–26. Hazan, C., Shaver, P. (1987): Romantic love conceptualized as an attachment process. Journal of Personality and Social Psychology, (52) 3: 511–524. Hayward, D. G., Rothenberg, M., Beasley, R. R. (1974): Children’s play and urban playground environments: A comparison of traditional, contemporary, and adventure playground types. Environment and Behavior, 6: 131– 168. Hägerstrand, T. (1970): What about people in regional science? Papers of the Regional Science Association, 24: 7–21. Heath, T. F. (1992): Behavioral and perceptual aspects of the aesthetics of urban environments. In Nasar, J. L. (ed.): Environmental aesthetics. Theory, research, and applications. Cambridge University Press, Cambridge. 6–11. Heath, T., Smith, S., G., Lim, B. (2000): Tall buildings and the urban skyline: The effect of visual complexity on preferences. Environment and Behavior, 32: 541–556. Hebb, D. O. (1978/1983): A pszichológia alapkérdései. Gondolat, Budapest. Heckhausen, H., Beckman, J. (1990): Intentional action and action slips. Psychological Review, (97) 1: 36–48. Heffenträger Ágnes (2001): Állatokkal, állattartással kapcsolatos attitűdök, sztereotípiák a közgondolkodásban. Alkalmazott Pszichológia, (3) 1: 43–51. Heft, H. (1988): The vicissitudes of ecological phenomena in environment-behavior research: On the failure to replicate the „angularity effect”. Environment and Behavior, (20) 1: 92–99. Hegedűs T. András (1983): A társadalomtudományok integrációja – az ökológia a pszichológiában. Magyar Pszichológiai Szemle, 4: 65–76. 199 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Heimstra, N. W., McFarling, L. H. (1974): Environmental psychology. Brooks–Cole Publ. Comp., Monterey, California. Helson, H. (1964): Adaptation level theory: An experimental and systematic approach to behavior. Harper Collins, New York. Hershberger, R. (2002): Behavioral-based architectural programming. In Bechtel, R. B., Churchman, A. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, New York. 292–305. Herman, J. F. (1988): On the failure to replicate the „angularity effect”: Reply to Heft. Environment and Behavior, (20) 1: 100–102. Herman, J. F., Norton, L. M., Klein, C. A. (1986): Children’s distance estimates in a large-scale environment. A search for the route angularity effect. Environment and Behavior, (18) 4: 533–558. Hermann Imre (1947): Néhány lelki jelenség térvonatkozása. Magyar Psychologiai Szemle, 16: 102–114. Hernádi Miklós (1982): Tárgyak a társadalomban. Bevezetés a tárgyak rendszerébe. Kozmosz Könyvek, Budapest. Hernádi Miklós (1985): Ünneplő társadalom. Kossuth, Budapest. Heerwagen, J. H., Orians, G. H. (1986): Adaptations to windowlessness. A study of the use of visual decor in windowed and windowless offices. Environment and Behavior, (18) 5: 623–639. Herzog, T. R., Herbert, E. J., Kaplan, R., Crooks, C. L. (2000): Cultural and developmental comparisons of landscape perceptions and preferences. Environment and Behavior, (32) 3: 323–346. Heuer, H., Keele, S. W. (eds.) (1997): Motor skills. Academic Press, New York. Heusser, C. P., Adelson, M., Ross, D. (1986): How children use their elementary school playgrounds. Children’s Environments Quarterly, 3: 3–11. Hillier, B. (1996): Space is the machine. Cambridge, Cambridge University Press. Hirst, W., Manier, D. (1995): Opening vistas for cognitive psychology. In Martin, L. M. W., Nelson, K., Tobach, E. (eds.): Sociocultural psychology. Theory and practice of doing and knowing. Cambridge University Press, Cambridge. 89–124. Hoang, H. (1988): Built environment and architectural culture in Vietnam. Periodica Polytechnica Architecture, (32) 1–2: 127–157. Hodges, H. (1996): Maze procedures: The radial-arm and water maze compared. Cognitive Brain Research, 3: 167–181. Hoffmann Istvánné (1982): Háztartás-közgazdaságtan. Magyar Nők Országos Tanácsa – Kossuth, Budapest. Hoffmann Istvánné (1991): Háztartásgazdálkodás. BKE, Budapest. Holahan, C. J. (1982a): A környezetpszichológia természete és története. In Dúll Andrea, Kovács Zoltán (szerk.) (1998): Környezetpszichológiai szöveggyűjtemény. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 9–27. Holahan, C. J. (1982b): A környezet megismerése: környezeti kogníció. In Dúll Andrea, Kovács Zoltán (szerk.) (1998): Környezetpszichológiai szöveggyűjtemény. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 47–81. Holahan, C. J. (1982c): A környezeti észlelés. In Dúll Andrea, Kovács Zoltán (szerk.) (1998): Környezetpszichológiai szöveggyűjtemény. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 27–47. Holahan, C. J. (1982d): Environmental psychology. Random House, New York. Holahan, C. J. (1982e): A környezeti attitűdök. In Dúll Andrea, Kovács Zoltán (szerk.) (1998): Környezetpszichológiai szöveggyűjtemény. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 81–107.


Holahan, C. J. (1982f): A személyes tér. In Dúll Andrea, Kovács Zoltán (szerk.) (1998): Környezetpszichológiai szöveggyűjtemény. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 141–169. Holahan, C. J. (1982g): Küzdelem a zsúfoltsággal. In Dúll Andrea, Kovács Zoltán (szerk.) (1998): Környezetpszichológiai szöveggyűjtemény. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 107–140. Holahan, C. J. (1986): Environmental psychology. Annual Review of Psychology, 37: 381–407. Holford, W. (1970): The built environment: Its creation, motivations, and control. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart and Winston, Inc., New York. 549–560. Holman, E. A., Stokols, D. (1994): The environmental psychology of child sexual abuse. Journal of Environmental Psychology, 14: 237–252. Hoppál Mihály (1995): Etnikus jelképek egy amerikai magyar közösségben. In Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (szerk.): „Jelbeszéd az életünk”. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Osiris–Századvég, Budapest. 408–422. Horayangkura, V. (1978): Semantic dimensional structures. A methodological approach. Environment and Behavior, (10) 4: 555–584. Hordós Mónika (2002): Hajléktalan emberek személyes terének vizsgálata. Műhelymunka. KRE, Budapest. Hordós Mónika (2003): Hajléktalan emberek otthonhoz kötődésének vizsgálata hajléktalan szállón. Műhelymunka. KRE, Budapest. Hordós Mónika (2007): „Fel is út, le is út” – Hajléktalan emberek helykötődésének és humán kötődésének vizsgálata. Szakdolgozat. KRE, Budapest. Horelli, L. (2002): A methodology of participatory planning. In Bechtel, R. B., Churchman, A. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, New York. 607–629. Horelli, L., Vepsä, K. (1994): In search of supportive structures for everyday life. In Altman, I., Churchman, A. (eds.): Women and the environment. Plenum Press, New York. 201–227. Horvát M. Tünde (2001): A vajdasági magyar fiatalok szülőföldhöz kötődésének vizsgálata. Szakdolgozat. Tanácsadó szakpszichológus képzés, ELTE, Budapest. Horvát M. Tünde, Dúll Andrea, László János (2006): A helyveszteség vizsgálata migrációban lévő magyar fiatalok körében. Kutatási beszámoló. In Dúll Andrea, Szokolszky Ágnes (szerk.): Környezet – pszichológia. Akadémiai, Budapest. 133–153. Hoyt, H. (1964): A városi struktúra klasszikus modelljeinek újabb torzulásai. In Szelényi Iván (szerk.) (1973): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 161–182. Hubbard, P. (1996): Conflicting interpretations of architecture: An empirical investigation. Journal of Environmental Psychology, 16: 75–92. Huici, C., Ros, M., Cano, I., Hopkins, N., Emler, N., Carmona, M. (1997): Comparative identity and evaluation of socio-political change: Perceptions of the European Community as a function of the salience of regional identities. European Journal of Social Psychology, 27: 97–113. Hummon, D. M. (1989): House, home and identity in contemporary American culture. In Low, S. M., Chambers, E. (eds.): Housing, culture, and design. University of Pennsylvania Press, Philadelphia. 207–229. Hummon, D. M. (1992): Community attachment: Local sentiment and sense of place. In Altman, I., Low, S. M. (eds.): Place attachment. Plenum Press, New York. 253–278. Hunter, A. (1987): The symbolic ecology of suburbia. In Altman, I., Wandersman, A. (eds.): Neighborhood and community environments. Plenum Press, New York. 191–221.


Hur, M., Morrow-Jones, H. (2008): Factors that influence residents’ satisfaction with neighborhoods. Environment and Behavior, (40) 5: 619–635. Husserl, E. (1965/1993): A filozófia mint szigorú tudomány. Kossuth, Budapest. Hutchinson, E. D. (1999): Dimensions of human behavior. Person and environment. Pine Forge Press, Thousand Oaks. Hygge, S., Knez, I. (2001): Effects of noise, heat and indoor lighting on cognitive performance and self-reported affect. Journal of Environmental Psychology, 21: 291–299. Iachini, T., Ruotolo, F., Ruggiero, G. (2009): The effects of familiarity and gender on spatial representation. Journal of Environmental Psychology, 29: 227–234. Imhof, A. E. (1985/1992): Elveszített világok. Hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat – és miért boldogulunk mi ezzel oly nehezen… Akadémiai, Budapest. Ittelson, W. H. (1960): Some factors influencing the design and functions of psychiatric facilities. Progress Report, Brooklyn Colledge. Ittelson, W. H. (1978): Environmental perception and urban experience. Environment and Behavior, (10) 2: 193–213. Ittelson, W. H., Proshansky, H. M, Rivlin, L. G., Winkel, G. (1974): An introduction to environmental psychology. Holt, Rinehart, and Winston, New York. Izumi, K. (1957): An analysis for the design of hospital quarters for the neuropsychiatric patient. Mental Hospitals, 8: 31–32. Izumi, K. (1970): Psychosocial phenomena and building design. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, New York. 569–573. Jabareen, Y. (2005): Culture and housing preferences in a developing city. Environment and Behavior, (37) 1: 134–146. Jackson, L., Sullivan, L. A., Harnish, R., Hodge, C. N. (1996): Achieving positive social identity: Social mobility, social creativity, and permeability of group boundaries. Journal of Personality and Social Psychology, 2: 241–254. Jacobs, J. (1970): The uses of sidewalks: Assimilating children. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L.G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, Inc., New York. 382–386. Jacoby, L. L., Brooks, L. R. (1984): Nonanalytic cognition: Memory, perception, and concept learning. In Bower, G. H. (ed.): The psychology of learning and motivation: advances in research and theory. 18: 1–47. Jamori, K. (1998): Going with the flow: Micro-macro dynamics in the macrobehavioral patterns of pedestrian crowds. Psychological Review, (105) 3: 530–557. Janowski, M. (1995): The heart-group, the conjugal couple and the symbolism of the rice meal among the Kelabit of Sarawak. In Carsten, J., Hugh-Jones, S. (eds.): About the house, Lévy-Strauss and beyond. Cambridge University Press, Cambridge. 129–149. Jasinskaja-Lahti, I., Liebkind, K., Jaakkola, M., Reuter, A. (2006): Perceived discrimination, social support networks, and psychological well-being among three immigrant groups. Journal of Cross-Cultural Psychology, (37) 3: 293–311. Jerram, L. (2006): Kitchen sink dramas: Women, modernity and space in Weimar Germany. Cultural Geographies, 13: 538–556. Jewitt, C. (2005): Classrooms and the design of pedagogic discourse: A multimodal approach. Culture & Psychology, (11) 3: 309–320. 202 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Jodelet, D. (1987): The study of people-environment relations in France. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 1171–1195. Johnson, S. M. (1990): Teachers at work: Achieving success in our schools. Basic Books, New York. Juhász Levente Zsolt (2007): Komplex tanulás – kognitív tényezők a tanulásban. In Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett (szerk.): Általános pszichológia. 2. Tanulás – emlékezés – tudás. Osiris, Budapest. 86–110. Kahana, E., Lovegreen, L., Kahana, B., Kahana, M. (2003): Person, environment, and person-environment fit as influences on residential satisfaction of elders. Environment and Behavior, (35) 3: 434–453. Kanizsai Nagy Ildikó (1996): Otthonhoz való kötődés vizsgálata kérdőíves módszerrel. Szakdolgozat. ELTE, Budapest. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (1989): Intézménymimika. VITA, Budapest. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (2000): Beszélő házak. Kossuth, Budapest. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (2002): Magyarságszimbólumok. Európai Folklór Intézet, Budapest. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (2005): Tárgyak szimbolikája. Új Mandátum, Budapest. Kaplan, R. (1985): Quality-of-life measurement. In Karoly, P. (ed.): Measurement strategies in health psychology. Wiley & Sons, New York. 115–147. Kaplan, R., Kaplan, S. (1989): The experience of nature. A psychological perspective. Cambridge University Press, Cambridge. Kaplan, S. (1983): A model of person-environment compatibility. Environment and Behavior, (15) 3: 311–332. Kaplan, S. (1987a): Mental fatigue and the designed environment. In Harvey, J., Henning, D. (eds.): Public environments. EDRA, Ottawa. 55–60. Kaplan, S. (1987b): Aesthetics, affect and cognition: Environmental Preference from an evolutionary perspective. Environment and Behavior, 19: 3–32. Kaplan, S. (1992): Where cognition and affect meet: A theoretical analysis of preference. In Nasar, J. L. (ed.): Environmental aesthetics. Theory, research and applications. Cambridge University Press, Cambridge. 56–64. Kaplan, S., Bardwell, L. V. (1993): The museum as a restorative environment. Environment and Behavior, (25) 6: 725–743. Kaplan, S., Kaplan, R. (1982): Cognition and environment: Functioning in an uncertain world. Praeger, New York. Kapy Jenő (2005): Egy tudományos konferencia elé: az építészetelmélet transzdiszciplináris területei. Régi-új Magyar Építőművészet, Utóirat / Post Scriptum, (5) 28: 5–9. Karasek, R., Theorell, T. (1990): Healthy work: Stress, productivity and reconstruction of working life. Basic Books, New York. Kardos Lajos (1970): Előszó. In Kardos Lajos (szerk.): Behaviorizmus. Gondolat, Budapest. 5–26. Kardos Lajos (1974): Az alaklélektan. In Kardos Lajos (szerk.): Alaklélektan. Gondolat, Budapest. 5–37. Kardos Lajos (1988): Az állati emlékezet. Akadémiai, Budapest. Karoly, P. (1985a): The logic and character of assessment in health psychology: Perspective and possibilities. In Karoly, P. (ed.): Measurement strategies in health psychology. Wiley & Sons, New York. 3–49. Karoly, P. (1985b): The assessment of pain: Concepts and procedures. In Karoly, P. (ed.): Measurement strategies in health psychology. Wiley & Sons, New York. 461–517.


Kashima, Y. (2000): Conceptions of culture and person for psychology. Journal of Cross-Cultural Psychology, (31) 1: 14–32. Kaya, N., Burgess, B. (2007): Territoriality seat preferences in different types of classroom arrangements. Environment and Behavior, (39) 6: 859–876. Kaya, N., Erkip, F. (2001): Satisfaction in a dormitory building. The effects of floor height on the the perception of room size and crowding. Environment and Behavior, (33) 1: 35–53. Kántor Árpád (2005): Egy gyökértelen állapot krízise, a „felnőttkori szociális újraközeledési krízis”. A hajléktalan állapotban lévő 30 és 60 év közti férfiak motivációs struktúrájának vizsgálata Jacqueline Royer Metamorfózisok tesztjével. Szakdolgozat. KRE, Budapest. Kántor Árpád (2007): A hajléktalan befogadása: a hajléktalan is én vagyok. Poszter, Illyés Sándor Emléknapok, ELTE, Budapest, 2007. március 19–21. Keating, W. D., Krumholz, N. (2000): Neighborhood planning. Journal of Planning Education and Research, 20: 111–114. Keeley, R. M., Edney, J. J. (1983): Model house designs for privacy, security, and social interaction. Journal of Social Psychology, 119: 219–228. Kellert, S. (1979): Zoological parks in American society. AAZPA Annual Proceedings, 88–126. Kent, S. (1990a): Domestic architecture and the use of space. An interdisciplinary cross-cultural study. Cambridge University Press, Cambridge. Kent, S. (1990b): Activity areas and architecture: An interdisciplinary view of the relationship between the use of space and domestic built environments. In Kent, S. (ed.): Domestic architecture and the use of space. An interdisciplinary cross-cultural study. Cambridge University Press, Cambridge. 1–9. Kent, S. (1990c): A cross-cultural study of segmentation, architecture, and the use of space. In Kent, S. (ed.): Domestic architecture and the use of space. An interdisciplinary cross-cultural study. Cambridge University Press, Cambridge. 127–153. Kent, S. (1991): Partitioning space: Cross-cultural factors influencing domestic spatial segmentation. Environment and Behavior, 23: 438–473. Kira, S. (1970): Privacy and the bathroom. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart and Winston, Inc., New York. 269– 277. Király Ildikó (2007): A deklaratív emlékezet – epizodikus és önéletrajzi emlékezet. In Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett (szerk.): Általános pszichológia. 2. Tanulás – emlékezés – tudás. Osiris, Budapest. 236–267. Kitchin, R. M. (1994): Cognitive maps: What are they and why study them? Journal of Environmental Psychology, 14: 1–19. Kleiverda, G. (1990): Transition to parenthood: Women’s experiences of „labour”. Het Wereldvenster, Amsterdam. Knight, A. J. (2008): „Bats, snakes and spiders, oh my!” How aesthetic and negativistic attitudes, and other concepts predict support for species protection. Journal of Environmental Psychology, 28: 94–103. Koffka, K. (1935): Természet, élet, lelki jelenség. In Kardos Lajos (szerk.) (1974): Alaklélektan. Gondolat, Budapest. 240–255. Kollár János (1995): Az ünnep lélektana. In Bagdy Emőke, Bognár Andrea, Urbánné Varga Katalin (szerk.): Művészetek – szimbólumok – terápiák. Pszüchagógosz, Budapest. 173–194. Komáromi Éva (1993): A hajléktalanság mentálhigiénéje. Szenvedélybetegségek, 5: 381–390.


Koneya, M. (1976): Location and interaction in row-and-column seating arrangements. Environment and Behavior, (8) 2: 265–282. Korosec-Serfaty, P. (1985): Experience and use of dwelling. In Altman, I., Werner, C. M. (eds.): Home environments. Plenum Press, New York. 65–87. Korosec–Serfaty, P., Bolitt, D. (1986): Dwelling and the experience of burglary. Journal of Environmental Psychology, 6: 329–344. Korpela, K. M. (1989): Place-identity as a product of environmental self-regulation. Journal of Environmental Psychology, 9: 241–256. Korpela, K. M. (1992): Adolescents’ favourite places and environmental self-regulation. Journal of Environmental Psychology, 12: 249–258. Korpela, K. (2002): Children’s environments. In Bechtel, R. B., Churchman, A. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley & Sons, New York. 363–373. Korpela, K. M., Hartig, T., Kaiser, F. G., Fuhrer, U. (2001): Restorative experience and self-regulation in favorite places. Environment and Behavior, 33: 572–589. Korpela, K., Kytta, M., Hartig, T. (2002): Restorative experiences, self-regulation and children’s place preferences. Journal of Environmental Psychology, 22: 387–398. Korte, C., Grant, R. (1980): Traffic noise, environmental awareness and pedestrian behavior. Environment and Behavior, (12) 3: 408–420. Kosslyn, S. M. (1975): Information representation in visual images. Cognitive Psychology, 7: 341–370. Kónya Anikó, Törő Tímea (1992): Emlékezés kiemelkedő személyes élményekre: az önéletrajzi emlékek „vaku”-pillanatai. Pszichológia, (12) 3: 311–327. Krampen, M. (1991): Environmental meaning. In Zube, E. H., Moore, G. T. (eds.): Advances in environment, behavior and design. Vol. 3. Plenum Press, New York. 231–268. Kron, F. W. (1994/1997): Pedagógia. Osiris, Budapest. Kron, J. (1983): Home-psych: The social psychology of home and decoration. Clarkson N. Potter, New York. Krupat, E. (1985): People in cities. The urban environment and its effects. Cambridge University Press, Cambridge. Kruse, L., Graumann, C. F. (1987): Environmental psychology in Germany. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 1195–1227. Kubler, G. (1962/1992): Az idő formája. Megjegyzések a tárgyak történetéről. Gondolat, Budapest. Kuipers, B. (1982): The „map in the head” metaphor. Environment and Behavior, (14) 2: 202–220. Kulcsár Zsuzsanna (1998): Egészségpszichológia. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. Kulcsár Zsuzsanna (szerk.) (2005): személyiségfejlődés. Trefort, Budapest.

Teher

alatt…

Pozitív

traumafeldolgozás

és

poszttraumás

Kumar, R., O’Malley, P. M., Johnston, L. D. (2008): Association between physical environment of secondary schools and student problem behavior: A national study, 2000-2003. Environment and Behavior, (40) 4: 455– 486. Kuo, F. E., Sullivan, W. C. (2001): Aggression and violence in the inner city: Effects of environment via mental fatigue. Environment and Behavior, (33) 4: 543–571. Kuper, H. (1973): Viselet és identitás. In Klaniczay Gábor, S. Nagy Katalin (szerk.) (1982): Divatszociológia. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest. 70–89. 205 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Küller, R. (1987): Environmental psychology from a Swedish perspective. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 1243–1281. Küller, R. (1991): A környezet megítélése neuropszichológiai nézőpontból. In Dúll Andrea, Kovács Zoltán. (szerk.) (1998): Környezetpszichológiai szöveggyűjtemény. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó. 207–232. Ladányi János (1992): Gondolatok a Középső-Józsefváros rehabilitációjának társadalmi összefüggéseiről. Tér és Társadalom, (6) 3–4: 75–88. Landau, E. (1971/1976): A kreativitás pszichológiája. Tankönyvkiadó, Budapest. Lang, J. (1987): Creating architectural theory: The role of the behavioral sciences in environmental design. Van Nostrand Reinhold, New York. Lang, J. (1988): Understanding normative theories of architecture: The potential role of the behavioral sciences. Environment and Behavior, (20) 5: 601–632. Lang, J. (1991): Design theory from an environment and behavior perspective. In Zube, E. H., Moore, G. T. (eds.): Advances in environment, behavior and design. Vol. 3. Plenum Press, New York. 53–101. Lang, J. (1992): Symbolic aesthetics in architecture: toward a research agenda. In Nasar, J. L. (ed.): Environmental aesthetics. Theory, research and applications. Cambridge University Press, Cambridge. 11–27. Larsen, L., Poortinga, E., Hurdle, D.E. (2005): Sleeping rough: Exploring the differences between shelter–using and non-shelter–using homeless individuals. Environment and Behavior, (36) 4: 578–591. Lave, J. (1993): The practice of learning. In Chaikin, S., Lave, J. (eds.): Understanding practice. Perspectives on activity and context. Cambridge University Press, Cambridge. 3–35. Lawrence, D. L. (1992): Transcendence of place. In Altman, I., Low, S. M. (eds.): Place attachment. Plenum Press, New York. 211–230. Lawrence, R. J. (1983a): Architecture and behavioural research: A critical review. Design Studies, (4) 2: 76–83. Lawrence, R. J. (1983b): Understanding the home environment: Spatial and temporal perspectives. Housing Science, (7) 1: 13–25. Lawrence, R. J. (1985): A more humane history of homes. In Altman, I., Werner, C. (eds.): Home environments. Plenum, New York. 113–133. Lawrence, R. J. (1987): What makes a house a home? Environment and Behavior, 19: 154–168. Lawrence, R. J. (1989): Translating anthropological concepts into architectural practice. In Low, S. M., Chambers, E. (eds.): Housing, culture, and design. A comparative perspective. University of Pennsylvania Press, Philadelphia. 89–115. Lawrence, R. J. (1995): A psychological-spatial approach for architectural design and research. In Groat, L. (ed.): Giving places meaning. Readings in environmental psychology. Academic Press, London. 241–257. Le Corbusier (1968): A jövő nagyvárosai. Gondolat, Budapest. Lee, T. (1970): Urban neighborhood as a socio-spatial schema. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, Inc., New York. 349–370. Leff, H. L., Gordon, L. R., Ferguson, J. G. (1974): Cognitive set and environmental awareness. Environment and Behavior, (6) 4: 395–447. Legendre, A. (2003): Environmental features influencing toddlers’ bioemotional reactions in day care centers. Environment and Behavior, (36) 4: 523–549. Legge, D., Barber, P. J. (1976/1982): Információ és készség. Gondolat, Budapest.


Lercher, P., Evans, G. W., Meis, M. (2003): Ambient noise and cognitive processes among primary schoolchildren. Environment and Behavior, (36) 6: 725–735. Letenyei László (2005a): Településkutatás. A települési és térségi tervezés társadalomtudományos alapozása. Budapest, L’Harmattan–Ráció. 147–186. Letenyei László (szerk.) (2005b): Településkutatás. Szöveggyűjtemény. Budapest, L’Harmattan–Ráció. 593– 648. Levine, D. W., McDonald, P. J., O’Neal, E. C., Garwood, S. G. (1982): Classroom seating effects: Environment or self-selection: Neither, either, or both. Personality and Social Psychology Bulletin, 8: 365–369. Levine, R. V., Miyake, K., Lee, M. (1989): Places rated revisited: Psycho-social pathology in metropolitan areas. Environment and Behavior, (16)21: 531–553. Lewin, K. (1943):Pszichológiai ökológia. In Lewin, K. (Mérei Ferenc szerk.) (1972): A mezőelmélet a társadalomtudományban. Gondolat, Budapest. 327–350. Lewin, K. (Mérei Ferenc szerk.) (1972): A mezőelmélet a társadalomtudományban. Gondolat, Budapest. Lewin, K. (Mérei Ferenc, Szakács Ferenc szerk.) (1975): Csoportdinamika. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Lewis, G., Booth, M. (1994): Are cities bad for your mental health? Psychological Medicine, 24: 913–915. Liben, L., Moore, M. L., Golbeck, S. L. (1982): Preschoolers’ knowledge of their classroom environment: Evidence from small-scale and life-size spatial tasks. Child Development, 53: 1275–1284. Lichtenstein, E. H., Brewer, B. F. (1980): Memory for goal-directed events. Cognitive Psychology, 12: 412–445. Lipman, C. (2006): The emotional self. Cultural Geographies, 13: 617–624. Lippai Edit, Dúll Andrea (2003): Városutópiák környezetpszichológiai elemzése. Magyar Pszichológiai Szemle, 4: 431–472. Little, B. R. (1976): Specialization and the varieties of environmental experience: Empirical studies within the personality paradigm. In Wapner, S., Kaplan, S. B. (eds.): Experiencing environments. Plenum Press, New York. 81–116. Little, B. R. (1987): Personality and the environment. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology, Wiley and Sons, New York. 205–245. Livingston, B. (1974): Animals, people, places. Arbor House, New York. Logan, G. D. (1988): Toward an instance theory of automatization. Psychology Review, 95: 492–527. Lombardo, T. J. (1987): The reciprocity of perceiver and environment. Erlbaum, Hillsdale. Loo, C. (1972): The effects of spatial density on the social behaviour of children. Journal of Applied Social Psychology, 2: 371–381. Loo, C. (1986): Neighborhood satisfaction and safety: A study of a low-income ethnic area. Environment and Behavior, 18: 109–131. L’Orange Fürst, E. (1997): Cooking and femininity. Women’s Studies International Forum, (20) 3: 441–449. Losonczi Ágnes (1977): Életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Gondolat, Budapest. Losonczi Ágnes (2003): A tárgyak halála – a szemét élete. In Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (szerk.): Tárgyak és társadalom. II. Kapcsolatok: a tér, a tárgy és a képi kultúra összefüggései. Iparművészeti Főiskola, Budapest. 75–97.


Low, S. M., Altman, I. (1992): Place attachment: A conceptual inquiry. In Altman, I., Low, S. M. (eds.): Place attachment. Plenum Press, New York. 1–12. Lozano, E. E. (1992): Visual needs in urban environments and physical planning. In Nasar, J. L. (ed.): Environmental aesthetics. Theory, research, and applications. Cambridge University Press, Cambridge. 395– 422. Lukács Tibor (1987): Szervezett dilemmánk: a börtön. Magvető, Budapest. Lundquist, P., Kjellberg, A., Holmberg, K. (2002): Evaluating effects of the classroom environment: Development of an instrument for the measurement of self-reported mood among school children. Journal of Environmental Psychology, 22: 289–293. Lynch, K. (1960a): The image of the city. MIT Press, Cambridge. Lynch, K. (1960b): A város szemléletének struktúrája. In Vidor Ferenc (szerk.) (1979): Urbanisztika. Budapest, Gondolat. 537–558. Lynch, K., Rodwin, L. (1970): A theory of urban form. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, New York. 84– 100. MacDonald, J. E., Gifford, R. (1989): Territorial cues and defensible space theory: The burglar’s point of view. Journal of Environmental Psychology, 9: 193–205. Mace, W. M. (1977): James J. Gibson’s strategy for perceiving: Ask not what’s inside your head, but what your head is inside of. In Show, R., Bransford, J. (eds.): Perceiving, acting, and knowing. Toward an ecological psychology. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. 43–66. MacKay, H. (1997): Introduction. In MacKay, H. (ed.): Consumption and everyday life. Sage, London. Magdolna negyed szociális város-rehabilitációs program (Rév8 Rt.: Alföldi György, Sárkány Csilla, ifj. Erdősi Sándor, Apró Attila, Csete Zoltán, Kolossa József) (http://epiteszforum.hu/node/1111) Letöltés dátuma: 2009.02.15. Magill, R. A. (1983): Memory and control of action. North-Holland Publ. Company, Amsterdam. Magnusson, D. (ed.) (1981): Toward a psychology of situations: An interactional perspective. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. Magnusson, D., Stattin, H. (1996): Person-context interaction theories. Reports from the Department of Psychology, Stockholm University, Stockholm. Malinowski, J. C., Thurber, C. A. (1996): Developmental shifts in the place preferences of boys aged 8–16 years. Journal of Environmental Psychology, 16: 45–54. Malos, E. (1980a): Introduction. In Malos, E. (ed.): The politics of housework. Allison & Busby Ltd., London. 7–44. Malos, E. (ed.) (1980b): The politics of housework. Allison & Busby Ltd., London. Mann, D. A. (1980) Ritual in architecture: The celebration of life. In Browne, R.B. (ed.): Rituals and ceremonies in popular culture. Bowling Green University Popular Press, Bowling Green, KY. 61–80. Mansfield, P., Collard, J. (1988): The beginning of the rest of your life: A portrait of newly-med marriage. Macmillan, London. Manzo, L. C. (2003): Beyond house and haven: Toward a revisioning of emotional relationships with places. Journal of Environmental Psychology, (23) 1: 47–61. Manzo, L. C. (2005): For better or worse: Exploring multiple dimensions of place meaning. Journal of Environmental Psychology, 25: 67–86.


Marans, R. W., Spreckelmeyer, K. F. (1982): Evaluating open and conventional office design. Environment and Behavior, (14) 3: 333–351. Markey, C. N., Birch, L. L., Markey, P. M. (2001): Interpersonal predictors of dieting practices among married couples. Journal of Family Psychology, (15) 3: 464–475. Markey, C. N., Gomel, J. N., Markey, P. M. (2008): Romantic relationships and eating regulation. An investigation of partners’ attempts to control each others’ eating behaviors. Journal of Health Psychology, (13) 3: 422–432. Markus, H., Nurius, P. (1986): Possible selves. American Psychologist, 41: 954–969. Marsella, A. J. (1998): Urbanization, mental health, and social deviancy: A review of issues and research. American Psychologist, (53) 6: 624–635. Marsella, A. J., Wandersman, A., Cantor, D. W. (1998): Psychology and urban initiatives. Professional and scientific opportunities and challenges. American Psychologist, (53) 6: 621–623. Martin, J.. O’Reilly, J. (1988): Contemporary environment–behavior research in zoological parks. Environment and Behavior, 4: 387–395. Martin, S. H. (2002): The classroom environment and its effects on the practice of teachers. Journal of Environmental Psychology, 22: 139–156. Marton L. Magda (1975): A tanulás szerepe az emberi észlelésben. In Marton L. Magda (szerk.): A tanulás szerepe az emberi észlelésben. Gondolat, Budapest. 5–41. Matthies, E., Krömker, D. (2000): Participatory planning – a heuristic for adjusting interventions to the context. Journal of Environmental Psychology, 20: 65–74. Maxwell, L. E. (2003): Home and school density effects on elementary school children. Environment and Behavior, (35) 4: 566–578. Maxwell, L. E. (2007): Competency in child care settings: The role of the physical environment. Environment and Behavior, (39) 2: 229–245. Mazumdar, S., Mazumdar, Sh. (1997): Religious traditions and domestic architecture: A comparative analysis of Zoroastrian and Islamic houses in Iran. Journal of Architectural and Planning Research, (14) 3: 181–208. Mazumdar, Sh., Mazumdar, S. (1993): Sacred space and place attachment. Journal ofEnvironmental Psychology, 13: 231–242. Mazumdar, Sh., Mazumdar, S. (2009): Religion, immigration, and home making in diaspora: Hindu space in Southern California. Journal of Environmental Psychology, 29: 256–266. Mazumdar, Sh., Mazumdar, S., Docuyanan, F., McLaughlin, C. M. (2000): Creating a sence of place: The Vietnamese-Americans and Little Saigon. Journal of Environmental Psychology, 20: 319–333. Márai Sándor (1943): Napnyugati őrjárat. Regény. Révai, Budapest. McAndrew, F. T. (1993): Environmental psychology. Brooks–Cole Publishing Company, Belmont, California. McAndrew, F. T. (1998): The measurement of ‘rootedness’ and the prediction of attachment to home-towns in college students. Journal of Environmental Psychology, 18: 409–417. McCarthy, D. P., Saegert, S. (1978): Residential density, social overload, and social withdrawal. Human Ecology, 6: 253–272. McKechnie, G. E. (1977): The Environmental Response Inventory in application. Environment and Behavior, 9: 255–276. Mead, G. H. (1934/1973): A pszichikum, az én és a társadalom. Gondolat, Budapest.


Meeker, F. L. (1997): A comparison of table-littering behavior in two settings: A case for a contextual research strategy. Journal of Environmental Psychology, 17: 59–68. Mehrabian, A. (1976): Public spaces and private places. Basic Books, New York. Mehrabian, A. (1978): Characteristic individual reactions to preferred and unpreferred environments. Journal of Personality, 46: 717–731. Mehrabian, A., Russell, J. A. (1973): A measure of arousal seeking tendency. Environment and Behavior, (5) 3: 315–333. Mehrabian, A., Russell, J. A. (1974): A verbal measure of information rate for studies in environmental psychology. Environment and Behavior, 6: 233–252. Meleg Csilla (2005): Egészségtámogató iskolai környezet. Új Pedagógiai Szemle, 11: 58–70. Merry, S. E. (1987): Crowding, conflict and neighborhood regulation. In Altman, I., Wandersman, A. (eds.): Neighborhood and community environments. Plenum Press, New York. 35–69. Mezei Árpád (1996): Építészetelméleti könyvecske. N & n, Budapest. Mérei Ferenc (1975): A cselekvés szerkezete és a közösségi dinamika – Kurt Lewin pszichológiája. In Mérei Ferenc, Szakács Ferenc (szerk.): Csoportdinamika. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 7–57. Mészáros Aranka (szerk.) (1997): Az iskola szociálpszichológiai jelenségvilága.ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. Michels, C. F., Carello, C. (1981): Direct perception. Prentice-Hall, Inc., Englewood Cliffs. Michelson, W. H. (1985): From sun to sun: Daily obligations and community structure in the lives of employed women and their families. Rowman & Allenheld, Totowa, NJ. Michelson, W. H. (1987): Congruence: The evolution of a contextual concept. In vanVliet, W., Choldin, H., Michelson, W., Popeone, D. (eds.): Housing and neighborhoods.Theoretical and empirical contributions. Greenwood Press, New York. 19–29. Michelson, W. H. (1992): Meeting the demands of real-world complexity. Environment and Behavior, (24) 2: 260–267. Michelson, W. H. (1994): Everyday life in contextual perspective. In Altman, I., Churchman, A. (eds.): Women and the environment. Plenum Press, New York. 17–43. Milgram, S. (1970): A nagyvárosi élet élménye. Pszichológiai elemzés. In Szilágyi Vilmos (szerk.) (1980): Együttérzés, önzetlenség, felelősség. Tankönyvkiadó, Budapest. 37–57. Miller, D. (1997): Consumption and its consequences. In MacKay, H. (ed.): Consumption and everyday life. Sage, London. 13–103. Miller, G. A., Galanter, E., Pribram, K. (1960): Plans and the structure of behavior. Holt, Rinehart and Winston, Inc., New York. Mischel, W. (1968): Personality and assessment. Academic Press, New York. Mischel, W. (1973): Toward a cognitive social learning reconceptualization of personality. Psychological Review, 80: 252–283. Mobilitás, Nemzeti Ifjúságkutató Intézet (2002): Játszótérkutatás 2002. Moisio, R., Arnould, E. J., Price, L. L. (2004): Between mothers and markets: Constructing family identity through homemade food. Journal of Consumer Culture, (4) 3: 361–384. Moles, A. A. (1971/1975): A giccs. A boldogság művészete. Gondolat, Budapest.


Money, A. (2007): Material culture and the living room: The appropriation and use of goods in everyday life. Journal of Consumer Culture, (7) 3: 355–377. Montello, D. R. (1988): Classroom seating and its effect on course achievement, participation, and attitudes. Journal of Environmental Psychology, 8: 149–157. Montello, D. R. (1992): An effect of seating location on course achievement? Comment on Brooks and Rebeta. Environment and Behavior, (24) 3: 396–399. Montgomery, H. (1993): The choice of a home seen from the inside: Psychological contributions to the study of decision making in housing markets. In Gärling, T., Golledge, R. G. (eds.): Behavior and environment. Psychological and geographical approaches. North-Holland, Amsterdam. 317–342. Moore, G. T. (1987a): Environment and behavior research in North America: History, developments, and unresolved issues. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 1359–1411. Moore, G. T. (1987b): The physical environment and cognitive development in child care centers. In Weinstein, C. S., David, T. G. (eds.): Spaces for children: The built environment and child development. Plenum, New York. Moore, J. (2000): Placing home in context. Journal of Environmental Psychology, 20: 207–217. Moore, K. D. (2005): Using place rules and affect to understand environmental fit: A theoretical exploration. Environment and Behavior, (37) 3: 330–363. Moore, R. C. (1986): Children’s domain: Play and space in child development. Croom Helm, London. Moore, R. C. (1989a): Before and after asphalt: Diversity as a measure of ecological quality in children’s play environments. In Bloch, M., Pellegrini, T. (eds.): The ecological context of children’s play. Ablex Publ., Norwood. Moore, R. C. (1989b): Playgrounds at the crossroads: Policy and action research needed to ensure a viable future for public playgrounds in the United States. In Altman, I., Zube, E. (eds.): Public places and spaces. Plenum Press, New York. Moos, R. H. (1979): Evaluating educational environments. Jossey-Bass, San Francisco. Moran, R., Dolphin, C. (1986): The defensible space concept: Theoretical and operational explication. Environment and Behavior, 18: 396–416. Moravia, A. (1973/1996): Én és Őkelme. Regény. Helikon, Budapest. Morgan, J. M., Hodgkinson, M. (1999): The motivation and social orientation of visitors attending a contemporary zoological park. Environment and Behavior, (31) 2: 227–240. Morris, D. (1989): Manwatching. A field guide to human behavior. Grafton Books, London. 126–132. Mougenot, C. (1988): Building a house or a social universe? In Canter, D., Krampen, M., Stea, D. (eds.): Environmental perspectives. Avebury, Aldershot. 110–123. Mumford, L. (1986): A gép mítosza. Európa, Budapest. Murray, H. A. (1938): Explorations in personality. Oxford University Press, New York. Musil, J. (1971/1974): Lakásszociológia. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. Nasar, J. L. (1989): Symbolic meanings of house styles. Environment and Behavior, 21: 235–257. Nasar, J. L. (ed.) (1992): Environmental aesthetics. Theory, research and applications. Cambridge University Press, Cambridge.


Nasar, J. L., Stamps, A. E. III, Hanyu, K. (2005): Form and function in public buildings. Journal of Environmental Psychology, 25: 159–165. Nash, B. C. (1981): The effects of classroom spatial organization of four-and-five-year old children’s learning. British Journal of Educational Psychology, 51: 144–155. Nánay Bence (1997): J. J. Gibson affordanciaelmélete és a kortárs percepciókutatás. Pszichológia, (17) 1: 53– 76. Neisser, U. (1967): Cognitive psychology. Appleton-Century-Crofts, New York. Neisser, U. (1976/1984): Megismerés és valóság. Gondolat, Budapest. Neisser, U. (1988a): Az önmagunkról való tudás öt válfaja. In László János (szerk.) (1992): Válogatás a szociális megismerés szakirodalmából II. Tankönyvkiadó, Budapest. 173–203. Neisser, U. (1988b): Nested structure in autobiographical memory. In Rubin, D. C. (ed.): Autobiographical memory. Cambridge University Press, Cambridge. 71–81. Neisser, U. (1988c): What is ordinary memory the memory of? In Neisser, U., Winograd, E. (eds.): Remembering reconsidered: Ecological and traditional approaches to the study of memory. Cambridge University Press, Cambridge. 356–373. Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégia, 1999. Newman, O. (1972): Defensible space. Macmillan, New York. Németh András (2002): A tanterem és berendezésének története. Iskolakultúra, 9: 17–28. Niedermüller Péter (1992): Empirikus kultúrakutatás: egykor és most. Szimbiózis, 1: 29–96. Niedermüller Péter (1994): A város: kultúra, mítosz, imagináció. Mozgó Világ: Városantropológia, (20) 1994. május, 5–21. Niedermüller Péter (1995): A város és a városi kultúra: Antropológiai megközelítés. In Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (szerk.): „Jelbeszéd az életünk”. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Osiris– Századvég, Budapest. 555–565. Niit, T. (1993): Dangers to self-identity in urban high-rise areas. Handout. III. European Congress of Psychology, July 4–9 1993. Tampere, Finland. Niit, T., Heidmets, M., Kruusvall, J. (1987): Environmental psychology in the Soviet Union. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 1311–1331. Noller, P. (1998): Adult attachment, parenthood and intimacy. Australian Institute of Family Studies, Melbourne. Norman, D. A. (1981): Categorization of action slips. Psychological Review, (88) 1: 15–31. Norman, D. A. (1988): The psychology of everyday things. BasicBooks, San Diego. Norris-Baker, C. (1999): Aging on the new frontier and the new. A behavior setting approach to the declining small towns of the Midwest. Environment and Behavior, (31) 2: 240–248. Oakley, A. (1983a): Sociology of homework. Martin Robertson and Co. Ltd., London. Oakley, A. (1983b): A háztartási munka szociológiája. A kutatás megállapításai: összegzés. In Spéder Zsolt (szerk.) (1993): A mindennapi élet ökonómiája. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 133–143. Oerton, S. (1997): „Queer housewives?” Some problems in theorising the division of domestic labour in lesbian and gay households. Women’s Studies International Forum, (20) 3: 421–430.


Olds, A. R. (1979): Designing developmentally optimal classrooms for children with special needs. In Meisels, S. J. (ed.): Special education and development: Perspectives on young children with special needs. University Park Press, Baltimore, MD. Olds, A. R. (1989): Psychological and physiological harmony in child care center design. Children’s Environments Quarterly, (6) 4: 8–16. Omata, K. (1995): Territoriality in the house and its relationship to the use of rooms and the psychological wellbeing of Japanese married women. Journal of Environmental Psychology, 15: 147–154. Oostendorp, A., Berlyne, D. E. (1992): Dimensions in the perception of architecture: Identification and interpretation of dimensions of similarity. In Nasar, J. L. (ed.): Environmental aesthetics. theory, research and applications. Cambridge University Press, Cambridge. 212–227. Oppeval, H., Timmerman, H. (1999): Modeling consumer perception of public space in shopping centers. Environment and Behavior, (31) 1: 45–65. Osgood, C., Suci, G., Tannenbaum, P. (1957): The measurement of meaning. University of Illinois Press, Urbana. Osmond, H. (1957): Function as the basis of psychiatric ward design. Mental Hospital, 8: 23–30. Osmond, H. (1970): Function as the basis of psychiatric ward design. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, New York. 560–569. Oswalda, F., Schilling, O., Wahla, H.-W., Fángeb, A., Sixsmith, J., Iwarsson, S. (2006): Homeward bound: Introducing a four-domain model of perceived housing in very old age. Journal of Environmental Psychology, 26: 187–201. Oxley, D., Haggard, L. M., Werner, C. M., Altman, I. (1986): Transactional qualities of neighborhood social networks. A case study of „Christmas street”. Environment and Behavior, (18) 5: 640–677. Oxman, R. (1986): Responsive public housing: An alternative for low-income families. Environment and Behavior, (18) 2: 258–284. Oysterman, D., Gant, L., Ager, J. (1995): A socially contextualized model of African American identity: Possible selves and school persistence. Journal of Personality and Social Psychology, 6: 1216–1232. Pader, E.-J. (1994): Sociospatial relations of change: Rural Mexican women in California. In Altman, I., Churchman, A. (eds.): Women and environment. Plenum Press, New York. 73–103. Page, R. A. (1977): Noise and helping behavior. Environment and Behavior, (9) 3: 311–334. Pain, R. (2000): Place, social relations and the fear of crime: a review. Progress in Human Geography, (24) 3: 365–387. Papapetrou, M. (2005): Creating a learning environment for young people. Bulletin of People-Environment Studies, 25: 4–6. Parke, R. D., Savin, D. B. (1979): Children’s privacy in the home. Developmental, ecological, and child-rearing determinants. Environment and Behavior, (11) 1: 87–104. Passini, R., Pigot, H., Rainville, C., Tétreault, M. H. (2000): Wayfinding in a nursing home for advanced dementia of the Alzheimer’s type. Environment and Behavior, (32) 5: 684–711. Pastalan, L. A. (1970): Privacy as an expression of human territoriality. In Pastalan, L. A., Parson, D. H. (eds.): Spatial behavior of older people. University of Michigan, Ann Arbor. Patterson, A. H. (1977): Methodological developments in environment-behavior research. In Stokols, D. (ed.): Perspectiveson environment and behavior. Theory, research and applications. Plenum Press, New York. 325– 345.


Patterson, M. E., Williams, D. R. (2005): Maintaining research tradition on place: Diversity of thought and scientific progress. Journal of Environmental Psychology, 25: 361–380. Patton, M. Q. (1990): Qualitative evaluation and research methods. Sage Publ., Beverly Hills. Pálfi Sándor (é. n.): Az óvodai játék környezetkultúrája. Új Magyar Pedagógiai Szemle, Országos Közoktatási Intézet (http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=ovodai-palfi-ovodai, letöltés dátuma 2006. augusztus 6.) Pásztor Gyöngyi (2006): Városszociológia. Elméletek és problémák. Kolozsvári Egyetemi Kiadó, Kolozsvár. Pedersen, D. M. (1999): Dimensions of environmental competence. Journal of Environmental Psychology, 19: 303–308. Penn, A. (2003): Space syntax and spatial cognition. Or why the axial line? Environment and Behavior, (35) 1: 30–65. Pennebaker, J. W., Rimé, B., Blankenship, V. E. (1996): Stereotypes of emotional expressiveness of Northeners and Southeners: A cross-cultural test of Montesquieu’s hypotheses. Journal of Personality and Social Psychology, (70) 2: 372–380. Peponis, J., Zimring, C., Choi, Y. K. (1990): Finding the building in wayfinding. Environment and Behavior, (22) 5: 555–590. Perinbanayagam, R. S. (1985): Signifying acts. Structure and meaning in everyday life. Southern Illinois University Press, Carbondale. Perkins, D. D., Wandersman, A., Rich, R. C., Taylor, R. B. (1993): The physical environment of street crime: Defensible space, territoriality and incivilities. Journal of Environmental Psychology, 13: 29-51. Pervin, L. A. (1975): Definitions, measurement and classification of stimuli, situations and environments. /Educational Testing Service Research Bulletin, 23./ Princeton, New Jersey. Peterson, R., Wekerle, G. R., Morley, D. (1978): Women and environments. Environment and Behavior, (10) 4: 511–534. Pető Csilla, Szekeres András (2006): A katasztrófapszichológia lehetőségei és első tapasztalatai Magyarországon. In Dúll Andrea, Szokolszky Ágnes (szerk.): Környezet – pszichológia. Akadémiai, Budapest. 155–168. Péley Bernadette (1995): A serdülőkori beavatási rítusok szerepe az identitásalakulásban. In Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (szerk.): „Jelbeszéd az életünk”. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Osiris– Századvég, Budapest. 528–541. Pfeil, E. (1959): Szomszédsági és érintkezési kör a nagyvárosban: elméleti megfontolások. In Szelényi Iván (szerk.) (1973): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 267–285. Philip, D. (1996): The practical failure of architectural psychology. Journal of Environmental Psychology, 16: 277–284. Pieper, B. (1983): Az egyénközpontúság mint kutatási eljárás – az otthoni munka példáján. In Spéder Zsolt (szerk.) (1993): A mindennapi élet ökonómiája. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Pijpers, J. R., Bakker, F. C. (1993): Perceiving affordances in climbing. In Valenti, S. S., Pittenger, J. B. (eds.): Studies in perception and action. Lawrence Erlbaum, Hillsdale, NJ. 85–88. Pilling János (2003): A gyász lélektana. In Pilling J. (szerk.): Gyász. Medicina, Budapest. 27–54. Pinhero, J. Q. (1998): Determinants of cognitive maps of the world as expressed in sketch maps. Journal of Environment Psychology, 18: 321–339. Pléh Csaba (1992): Pszichológiatörténet. Gondolat, Budapest.


Pléh Csaba (1998): Az evolúciós pszichológia: új program régi kérdésekkel. Magyar Tudomány, 9: 1054–1060. Pléh Csaba, Czigler István (1979): Kísérlet politikai kifejezések megítélésére alkalmas szemantikus differenciálskálák kialakítására és alkalmazására. In Hunyady György (szerk.): PszichológiaiTanulmányok XV. Akadémiai, Budapest. 479–533. Pogány Frigyes (1976): A szép emberi környezet. Gondolat, Budapest. Potash, B. (1985): Kitchens are for sleeping: Anthropology and the training of architects. /Studies of Third World Societies, 31./ College of William and Mary, Dept. of Anthropology, Williamsburg, VA. 143–161. Powell Lawton, M. (1990): Methods in environmental research with older people. In Bechtel, R. B., Marans, R. W., Michelson, W. (eds.): Methods in environmental and behavioral research, Robert E. Krieger Publ. Comp., Florida, Malabar. 337–361. Prezza, M., Alparone, F. R., Cristallo, C., Secchiano, L. (2005): Parental perception of social risk and of positive potentiality of outdoor autonomy for children: The development of two instruments. Journal of Environmental Psychology, 25: 437–453. Proshansky, H. M. (1978): The city and self-identity. Environment and Behavior, 10: 147–169. Proshansky, H. M. (1981): An environmental psychologist’s perspective on the interdisciplinary approach in psychology. In Harvey, J. H. (ed.): Cognition, social behavior, and the environment. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. 3–20. Proshansky, H. M. (1987): The field of environmental psychology: Securing its future. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, New York. 1467–1489. Proshansky, H. M. (1990): The pursuit of understanding: An intellectual history. In Altman, I., Christensen, K. (eds.): Environment and behavior studies. Emergence of intellectual traditions. Plenum Press, New York, 9–31. Proshansky, H. M., Fabian, A. K., Kaminoff, R. (1983): Place-identity: Physical world socialization of the self. Journal of Environmental Psychology, 3: 57–83. Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.) (1970a): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, New York. Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (1970b): Introduction. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, New York. 1–7. Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (1970c): The environmental psychology of the psychiatric ward. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, New York. 419–439. Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (1970d): The influence of physical environment on behavior: Some basic assumptions. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, New York. 27–37. Proshansky, H. M., O’Hanlon, T. (1977): Environmental psychology: Origins and development. In Stokols, D. (ed.): Perspectives on environment and behavior. Theory, research, and applications. Plenum Press, New York. 101–131. Putnam, H. (1988/2000): Reprezentáció és valóság. Osiris, Budapest. Ramadier, T., Moser, G. (1998): Social legibility, the cognitive maps and urban behaviour. Journal of Environment Psychology, 18: 307–319. Rapoport, A. (1976): The mutual interaction of people and their built environment. A cross-cultural perspective. Mouton Publ., The Hague, Paris. Rapoport, A. (1977): Human aspect of urban form. Pergamon Press, Oxford.


Rapoport, A. (1990): Systems of activities and systems of settings. In Kent, S. (ed.): Domestic architecture and the use of space. An interdisciplinary cross-cultural study. Cambridge University Press, Cambridge. 9–21. Ravetz, A., Turkington, R. (1995): The place of home. English domestic environments 1914–2000. E & FN Spon, London. Read, H. (1953/1964): Art & industry. Indiana University Press, Bloomington. Read, M. A., Sugawara, A. I., Brandt, J. A. (1990): Impact of space and color in the physical environment on preschool children’s cooperative behavior. Environment and Behavior, (31) 3: 413–428. Redish, A. D. (2001): The hippocampal debate: Are we asking the right questions? Behavioral Brain Research, 127: 81–98. Reed, E., Kugler, P. N., Shaw, R. E. (1985): Work group on biology and physics. In Warren, W. H., Shaw, R. (eds.): Persistence and change. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. 307–347. Reed, T., Mindlin, A. (1963): Where do visitors come from? International Zoo Yearbook, 3: 43–46. Regan, C. L., Horn, S. A. (2005): To nature or not to nature: Associations between environmental preferences, mood states and demographic factors. Journal of Environmental Psychology, 25: 57–66. Relph, E. (1976): Place and placelessness. Pion Ltd., London. Reser, J. P. (1995): Wither environmental psychology? The transpersonal ecopsychology crossroads. Journal of Environmental Psychology, 15: 235–257. Rex, J. A. (1968): Az átmeneti övezet szociológiája. In Szelényi Iván (szerk.) (1973): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 203–224. Révész Géza (1938): A tapintóérzék formavilága. In Révész Géza (szerk. Csillagné Gál Judit) (1985): Tanulmányok. Gondolat, Budapest. 335–410. Riccio, R. (1992): Street crime strategies: The changing schemata of streetwalkers. Environment and Behavior, (24) 4: 555–571. Riesmann, D. (1950/1983): A magányos tömeg. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Riger, S., Lavrakas, P. J. (1981): Community ties: Patterns of attachment and social interaction in urban neighborhoods. American Journal of Community Psychology, (9) 1: 55–66. Riley, R. B. (1992): Attachment to the ordinary landscape. In Altman, I., Low, S. M. (eds.): Place attachment. Plenum Press, New York. 13–37. Rioux, L. (2005): The well-being of aging people living in their own homes. Journal of Environmental Psychology, 25: 231–243. Rissotto, A., Tonucci, F. (2002): Freedom of movement and environmental knowledge in elementary school children. Journal of Environmental Psychology, 22: 65–77. Ritzdorf, M. (1994): A feminist analysis of gender and residential zoning in the United States. In Altman, I., Churchman, A. (eds.): Women and the environment. Plenum Press, New York. 255–281. Rivlin, L. G. (1982): Group membership and place meanings in an urban neighborhood. Journal of Social Issues, 38: 75–93. Rivlin, L. G. (1987): The neighborhood, personal identity, and group affiliations. In Altman, I., Wandersman, A. (eds.): Neighborhood and community environments. Plenum Press, New York. 1–35. Rivlin, L. G., Weinstein, C. S. (1984): Educational issues, school settings and environmental psychology. Journal of Environmental Psychology, 4: 347–364.


Rochat, P. (1989): Object manipulation and exploration in 2- to 5-month-old infants. Developmental Psychology, 25: 871–886. Rock, I., Palmer, S. (1991): Az alaklélektan öröksége. Tudomány, 1991. február, 40–47. Rohe, W. M., Burby, R. J. (1988): Fear of crime in public housing. Environment and Behavior, 20: 700–720. Ronis, D. L., Yates, J. F., Kirscht, J. P. (1989): Attitudes, decisions, and habits as determinants of repeated behavior. In Pratkanis, A. R., Brecker, S. J., Greenwald, A. G. (eds.): Attitude structure and function. Erlbaum, Hillsdale, NJ. 213–239. Rossano, M. J., Moak, J. (1998): Spatial representations acquired from computer models: Cognitive load, orientation specificity and the acquisition of survey knowledge. British Journal of Psychology, 89: 481–497. Roszak, T. (1992): The voice of the Earth. An exploration of ecopsychology. Simon and Schuster, New York. Roth, I. (1986): An introduction to object perception. In Roth, I., Frisby, J. P. (eds.): Perception and representation. A cognitive approach. Open University Press, Milton Keynes. Rothenberg, M., Hayward, D. G., Beasley, R. R. (1974): Playgrounds for whom? In Carson, D. (ed.): Childhood city. EDRA, Washington. 121–130. Rowles, G. D. (1983): Place and personal identity in old age: Observations from Appalachia. Journal of Environmental Psychology, 3: 299–313. Rubinstein, R. L. (1989): The home environments of older people: A description of the psychosocial processes linking person to place. Journal of Gerontology, 34: 545–533. Rubinstein, P. L., Parmelee, P. A. (1992): Attachment to place and the representation of the life course by the elderly. In Altman, I., Low, S. M. (eds.): Place attachment. Plenum Press, New York. 139–163. Ruesch, J. (1975): Knowledge in action. Communication, social operators, and management. Jason Aronson, New York. Ruesch, J., Kees, W. (1964): Function and meaning in the physical environment. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.) (1970): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart and Winston, Inc., New York. 141–153. Runyan, C. W. (1985): Health assessment and public policy within a public health framework. In Karoly, P. (ed.): Measurement strategies in health psychology. Wiley & Sons, New York. 601–629. Russell, J. A. (1992): Affective appraisals of environments. In Nasar, J. L. (ed.): Environmental aesthetics. Theory, research and applications. Cambridge University Press, Cambridge. 120–133. Russell, J. A., Mehrabian, A. (1978): A description of the affective quality attributed to environments. Journal of Personality and Social Psychology, (38) 2: 311–322. Russell, J. A., Pratt, G. (1980): A description of the affective quality attributed to environments. Journal of Personality and Social Psychology, (38) 2: 311–322. Russell, J. A., Snodgrass, J. (1987): Emotion and the environment. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 245–281. Russell, J. A., Ward, L. M. (1981): On the psychological reality of experimental meaning: Reply to Daniel and Ittelson. Journal of Experimental Psychology: General, 110: 163–168. Russell, J. A., Ward, L. M. (1982): Environmental psychology. Annual Review of Psychology, 33: 651–688. Ryan, C. M., Morrow, L. A. (1992): Dysfunctional buildings or dysfunctional people: An examination of the Sick Building Syndrome and allied disorders. Journal of Consulting and Clinical Psychology, (60) 2: 220–224. Ryave, A. L., Schenkein, J. N. (1984): Jegyzetek a járás művészetéről. In Hernádi Miklós (szerk.): A fenomenológia a társadalomtudományban. Gondolat, Budapest. 454–467. 217 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Saari, J. (1992): Scientific housekeeping studies. In Bird, F. E., Jr. (ed.): Profits are in order. International Loss Control Institute, Atlanta. 27–42. Saarinen, T. F. (1973): Student views of the world. In Downs, R. M., Stea, D. (eds.): Image and environment. Aldine Publ., Chicago. 148–161. Sadalla, E. K., Vershure, B., Burroughs, J. (1987): Identity symbolism in housing. Environment and Behavior, 19: 569–587. Sadalla, E. K., Magel, S. G. (1980): The perception of traversed distance. Environment and Behavior, 12: 65– 79. Sadalla, E. K., Sheets, V. L. (1993): Symbolism in building materials: Self-presentational and cognitive components. Environment and Behavior, 25: 155–180. Saegert, S. (1985): The role of housing in the experience of dwelling. In Altman, I., Werner, C. (eds.): Home environments. Plenum, New York. 287–309. Saegert, S., Winkel, G. H. (1990): Environmental psychology. Annual Review of Psychology, 41: 441–477. Sagov, S. E., Feinbloom, R. I., Spindel, P., Brodsky, A. (1984): Otthonszülés. Az intézeten kívüli szülés gyakorlati kézikönyve. Alternatal, Budapest. Saile, D. (1985): The ritual establishment of home. In Altman, I., Werner, C. (eds.): Home environments. Plenum Press, New York. 87–113. Sallay Viola, Dúll Andrea (2006): „Érezd magad otthon!” Az otthonhoz fűződő viszony projektív, környezetpszichológiai szempontú vizsgálata. In Dúll Andrea, Szokolszky Ágnes (szerk.): Környezet – pszichológia. Akadémiai, Budapest. 35–52. Salvendy, J. T. (1985): A bevándorlók mentális egészsége: a fogalmak átértékelése. Magyar Pszichológiai Szemle, 5: 403–415. Sanders, D. (1990): Behavioral conventions and archeology: Methods for the analysis of ancient architecture. In Kent, S. (ed.): Domestic architecture and the use of space. An interdisciplinary cross-cultural study. Cambridge University Press, Cambridge. 43–73. Sandler, I. N., Nerenz, D. R. (1985): Assessment of life stress events. In Karoly, P. (ed.): Measurement strategies in health psychology. Wiley & Sons, New York. 555–601. Sánchez, E., Wiesenfeld, E., Cronick, K. (1987): Environmental psychology from a Latin American perspective. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 1337–1359. Säljö, R., Wyndhamn, J. (1993): Solving everyday problems in the formal setting: An empirical study of the school as context for thought. In Chaiklin, S., Lave, J. (eds.): Understanding practice. Perspectives on activity and context. Cambridge University Press, Cambridge. 327–342. Schoenauer, N. (1989): Early European collective habitation: From utopian ideal to reality. In Franck, K. A., Ahrentzen, S. (eds.): New households, new housing. Van Nostrand Reinhold, New York. 47–70. Schorr, A. L. (1970): Housing and its effects. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart and Winston, Inc., New York. 319– 333. Schultz, P. W., Zelezny, L., Dalrymple, N. J. (2000): A multinational perspective on the relation between Judeo–Christian religious beliefs and attitudes of environmental concern. Environment and Behavior, (32) 4: 576–591. Schütz, A. (1984): A cselekvések köznapi és tudományos értelmezése. In Hernádi Miklós (szerk.): A fenomenológia a társadalomtudományban. Gondolat, Budapest. 178–229. Schwarz, B., Brent, R., Barry, D. (1996): Priceless, meaningful and idiosyncratic: Attachment to possessions. In Nasar, J. L., Brown, B. B. (eds.): Public and private places. Edmond, Oklahoma. 92–97. 218 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Seamon, D. (1979): A geography of the lifeworld. Movement, rest and encounter. St. Martin’s Press, New York. Seamon, D. (1983): Creativity: Center and horizon. In Buttimer, A. (ed.): Creativity and context. The Royal University of Lund, Department of Geography, CWK Gleerup. 54–65. Sebba, R. (1991): The landscapes of childhood: The reflection of childhood’s environment in adult memories and in children’s attitudes. Environment and Behavior, 23: 395–422. Sebba, R. (1994): Girls and boys and the physical environment. In Altman, I., Churchman, A. (eds.): Women and the environment. Plenum Press, New York. 43–73. Sebba, R., Churchman, A. (1983): Territories and territoriality in the home. Environment and Behavior, 15: 191–210. Segall, M. H., Campbell, D. T., Herskovits, M. J. (1966): Some psychological theory and predictions of cultural differences. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.) (1970): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart and Winston, Inc., New York. 153–169. Sekuler, R., Blake, R. (1994/2000): Észlelés. Osiris, Budapest. Seligman, M. E. P. (1975): Helplessness. Freeman, San Francisco. Serell, B. (1988): The evolution of educational graphics in zoos. Environment and Behavior, 4: 396–415. Serpell, R. (1976/1981): Kultúra és viselkedés. Gondolat, Budapest. Séra László (1990): A pszichológia és a környezet. Pszichológia, (10) 4: 609–639. Séra László, Bakon Ildikó, Stefanik Krisztina (1993): Térismeret és kognitív készségek. Pszichológia, (13) 1: 43–65. Séra László, Kárpáti Andrea, Gulyás János (2002): A térszemlélet. A vizuális-téri képességek pszichológiája, fejlődése, fejlesztése és mérése. Pécs, Comenius Bt. Shettel-Neuber, J. (1988): Second- and third-generation zoo exhibits. A comparison of visitor, staff, and animal responses. Environment and Behavior, 4: 452–473. Shumaker, S. A., Taylor, R. B. (1983): Toward a clarification of people-place relationships: A model of attachment to place. In Feimer, N. R., Geller, E. S. (eds.): Environmental psychology. Directions and perspectives. Praeger, New York. Sieder, R. (1986/1995): „Vata, derf i aufstehen?” A gyermekkor tapasztalata 1900 körül a bécsi munkáscsaládokban. In Gyáni Gábor (szerk.): A modern nagyváros történeti dilemmái. Csokonai, Debrecen. 171–199. Silbereisen, R. K., Noack, P., Eyferth, K. (1986): Place for development: Adolescents, leisure settings, and developmental tasks. In Silbereisen, R. K., Eyferth, K., Rudinger, G. (eds.): Development as action in context: Problem behavior and normal youth development. Springer-Verlag, Berlin. 87–107. Sime, J. D. (1986): Creating places or designing places. Journal of Environmental Psychology, 6:49–63. Simmel, G. (1903): A nagyváros és a szellemi élet. In Szelényi I. (szerk.) (1973): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 251–266. Sivakumaran, S. (1996): The right to play: Towards an urban environment with the child in mind. In Nasar, J. L., Brown, B. B. (eds.): Public and private places. EDRA, Edmond, Oklahoma. 130–136. Sixsmith, J. (1995): The meaning of home: An exploratory study of environmental experience. In Groat, L. (ed.): Giving places meaning. Academic Press, London. 277–295. Smith, S. G. (1994): The psychological construction of home life. Journal of Environmental Psychology, 14: 125–136.


Smith-Jackson, T. L., Hall, T. E. (2002): Information order and sign design: A schema-based approach. Environment and Behavior, (34) 4: 479–492. Smitsman, Ad. W., van Loosbroek, E., Pick, A. D. (1987): The primacy of affordances in categrization by children. British Journal of Developmental Psychology, 5: 267–273. S. Nagy Katalin (1987): Lakberendezési szokások. Magvető, Budapest. S. Nagy Katalin (1993): „Pompázik fénnyel a ház…”. Képes lakásbelső történet. Balassi, Budapest. S. Nagy Katalin (1997): Fogyasztás és lakáskultúra Magyarországon a hetvenes években. Replika, 26: 47–53. Solymosi Krisztina (2005): Az otthon mint az identitás szimbóluma – az önjellemzések és a lakás különböző részeinek fotója alapján megítélt személyiségtulajdonságok együttjárása. Szociálkonstrukcionista nézőpont. Szakdolgozat. Debreceni Egyetem, Debrecen. Sommer, B., Sommer, R. (1997): Practical guide to behavioral research. Tools and techniques. Oxford University Press, New York. Sommer, R. (1969): Personal space. Prentice Hall, Englewood Cliffs. Sommer, R. (1970): The ecology of privacy. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, Inc., New York. 256– 267. Sommer, R. (1996): Benchmarks in environmental psychology. Journal of Environmental Psychology, 17: 2– 10. Sommer, R. (2000): Discipline and field of study: A search for clarification. Journal of Environmental Psychology, 20: 1–4. Sommer, R., Olsen, H. (1980): The soft classroom. Environment and Behavior, (12) 1: 3–16. Sommer, R., Wicker, A. W. (1991): Gas station psychology: The case for specialization in environmental psychology. Environment and Behavior, 23: 131–149. Southerton, D. (2001): Consuming kitchens: Taste, context and identity formation. Journal of Consumer Culture, 1–2: 179–203. Southworth, M. (1969): The sonic environment of cities. Environment and Behavior, (1) 1: 49–70. Spéder Zsolt (szerk.) (1993): A mindennapi élet ökonómiája. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Spivak, M. (1969): The political collapse of playground. Landscape Architecture, 59: 288–291. Sroufe, L. A., Rutter, M. (1989): A fejlődési pszichopatológia területe. Pszichológia, (9) 3: 341–362. Staempfli, M. B. (2009): Reintroducing adventure into children’s outdoor play environments. Environment and Behavior, (41) 2: 268–280. Stamps, A. E. (2004): Mystery, complexity, legibility and coherence: A meta-analysis. Journal of Environmental Psychology, 24: 1–16. Stamps, A. E., Nasar, J. L. (1997): Design review and public preferences: Effects of geographical location, public consensus, sensation seeking, and architectural styles. Journal of Environmental Psychology, 17: 11–32. Stamps, A. E., Smith, S. (2002): Environmental enclosure in urban settings. Environment and Behavior, (34) 6: 781–794. Stansfeld, S. A., Clark, C., Cameron, R. M., Alfred, T., Head, J., Haines, M. M., van Kamp, I., van Kempen, E., Lopez-Barrio, I. (2009): Aircraft and road traffic noise exposure and children’s mental health. Journal of Environmental Psychology, 29: 203–207.


Staples, S. L. (1996): Human response to environmental noise. American Psychologist, (51) 2: 143–150. Stapp, W. B. (1971): An environmental education program (K-12) based on environmental encounters. Environment and Behavior, 3: 263–283. Stebbins, R. A. (1973): Physical context influences behavior. The case of classroom disorderliness. Environment and Behavior, (5) 3: 291–314. Steele, F. (1980): Defining and developing environmental competence. Advances in Experimental Social Processes, 2: 225–244. Stefanovic, I. L. (1998): Phenomenological encounters with place: Cavtat to square one. Journal of Environmental Psychology, 18: 31–44. Steinberg, S. (1991/1994): Az etnikum mítosza. Cserépfalvy Alapítvány, Budapest. Stern, P. C. (1992): Psychological dimensions of global environmental change. Annual Review of Psychology, 43: 269–302. Stires, L. (1980): Classroom seating location, student grades, and attitudes: Environment or self selection. Environment and Behavior, (12) 2: 241–254. Stoffregen, T. A., Gorday, K. M., Sheng, Y.-Y., Flynn, S. B. (1999): Perceiving affordances for another person’s actions. Journal of Experimental Psychology: Human Perception and Performance, (25) 1: 120–136. Stoinski, T. S., Hoff, M. P., Maple, T. L. (2002): The effect of structural preferences, temperature, and social factors on visibility in western lowland gorillas (Gorilla G. Gorilla). Environment and Behavior, (34) 4: 493– 507. Stokols, D. (1972): On the distinction between density and crowding: Some implications for future research. Psychological Rewiew, 79: 275–278. Stokols, D. (1976): The experience of crowding in primary and secondary environments. Environment and Behavior, 8: 792–814. Stokols, D. (1977): Origins and directions of environment-behavioral research. In Stokols, D. (ed.): Perspectives on environment and behavior. Theory, research, and applications. Plenum Press, New York. 5–36. Stokols, D. (1978): Environmental psychology. Annual Review of Psychology, 29: 253–295. Stokols, D. (1979): A congruence analysis of human stress. In Sarason, I., Spielberger, C. (eds.): Stress and anxiety. Hemisphere Press, Washington, DC. Stokols, D. (1981): Group x place transactions: Some neglected issues in psychological research on settings. In Magnusson, D. (ed.): Toward a psychology of situations: An interactional perspective. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. 393–415. Stokols, D. (1987): Conceptual strategies of environmental psychology. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 41–70. Stokols, D. (1988): Transformational processes in people-environment relations. In McGrath, J. E. (ed.): The social psychology of time. Sage Publ., Beverly Hills. 233–252. Stokols, D. (1990): Instrumental and spiritual views of people-environment relations. American Psychologist, (45) 5: 641–646. Stokols, D. (1992): Establishing and maintaining healthy environments: Toward a social ecology of health promotion. American Psychologist, (47) 1: 6–22. Stokols, D. (1995): The paradox of environmental psychology. American Psychologist, (50) 10: 821–837. Stokols, D. (1996a): Bridging the theoretical and applied facets of environmental psychology. American Psychologist, 51: 1188–1189. 221 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Stokols, D. (1996b): Translating social ecological theory into guidelines for community health promotion. American Journal of Health Promotion, 10: 282–298. Stokols, D. (2006): Toward a science of transdisciplinary action research. American Journal of Community Psychology, 38: 63–77. Stokols, D., Altman, I. (eds.) (1987): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, New York. Stokols, D., Shumaker, S. A. (1981): People in places: A transactional view of settings. In Harvey, J. H. (ed.): Cognition, social behavior, and the environment. Lawrence Erlbaum, Hillsdale. 441–489. Stokols, D., Shumaker, S. A., Martinez, J. (1983): Residential mobility and personal well-being. Journal of Environmental Psychology, 3: 5–19. Stokols, D., Montero, M. (2002): Toward of an environmental psychology of the internet. In Bechtel, R. B., Churchman, A. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, Inc., New York. 661–675. Strauss, A. (1961): Images of the American city. Free Press, New York. Strauss, A. (1970): Life styles and urban space. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart and Winston, New York. 303–312. Stringer, P., Kremer, A. (1987): Environmental psychology in the Netherlands. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 1227–1243. Stroyls, H. M. (1995): Kitchen design features and use patterns. Unpublished MA Thesis. Department of Family and Consumer Studies, The University of Utah, Salt Lake City. Studer, R. G. (1970): The dynamics of behavior-contingent physical systems. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, Inc., New York. 56–76. Studer, R. G. (1987): Prospects for realizing congruent housing environments. In vanVliet, W., Choldin, H., Michelson, W., Popeone, D. (eds.): Housing and neighborhoods: Theoretical and empirical contributions. Greenwood Press, New York. 29–43. Suedfeld, P. (1980): Restricted environmental stimulation: Research and clinical applications. Wiley and Sons, New York. Suedfeld, P. (1987): Extreme and unusual environments. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley & Sons, New York. 863–886. Suedfeld, P. (1998): What can abnormal environments tell us about normal people? Polar stations as natural psychology laboratories. Journal of Environmental Psychology, 18: 95–102. Suedfeld, P., Mocellin, J. S. P. (1987): The „sensed presence” in unusual environments. Environment and Behavior, (19) 1: 33–52. Sundstrom, E., Bell, P. A., Busby, P. L., Asmus, C. (1996): Environmental psychology 1989–1994. Annual Review of Psychology, 47: 485–512. Susa, A. M., Benedict, J. O. (1994): The effects of playground design on pretend play and divergent thinking. Environment and Behavior, (26) 4: 560–579. Sutton, S. E., Kemp, S. P. (2002): Children as partnerts in neighborhood placemaking: Lessons from intergenerational desing charrettes. Journal of Environmental Psychology, 22: 171–189. Swain, J., Finkenstein, V., French, S., Oliver, M. (eds.) (1998): Disabling barriers – enabling environments. Sage, London. Swift, J. (1997): Common place, common sense. Women’s Studies International Forum, (20) 3: 351–360.


Szabó Enikő, Dúll Andrea (2007): Hogyan tölthetik be az otthon funkcióját a gyermekvédelmi intézmények. In Csizmazia Sándor (szerk.): Pillanatképek, elemzések, fejlesztések (2003–2006). Károlyi István Gyermekközpont, Fót. 232–253. Szabó Éva (2006): Szeretettel és szigorral – Az iskolai nevelés problémái a szülők és a tanárok szemszögéből. Akadémiai, Budapest. Szecskő Tamás (1969): A társadalom kommunikációs rendszere és a mindennapok kommunikációs jelenségei. A köznapi kommunikáció és szituációi. In Pataki Ferenc, Solymosi Zsuzsanna (szerk.) (1987): Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény II. Tankönyvkiadó, Budapest. 163–180. Szelényi Iván (szerk.) (1973a): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Szelényi Iván (1973b): Bevezető tanulmány. In Szelényi Iván (szerk.): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 7–38. Szelényi Iván (1990): Városi társadalmi egyenlőtlenségek. Akadémiai, Budapest. Szitó Imre (1991): Az ökológiai megközelítés a pszichológiában. Magyar Pszichológiai Szemle, 2: 215–232. Szokolszky Ágnes (szerk.) (1995): An introduction to ecological psychology. Kézirat. ELTE Általános Pszichológia – Kognitív programok, Budapest. Szokolszky Ágnes (1997/98): A tudomány metamorfózisa és a kognitív tudomány: posztkartéziánus alternatívák. Magyar Pszichológiai Szemle, (37) 1-4: 273–294. Szokolszky Ágnes (1998): A séma fogalma a kognitív pszichológiában: régi és új értelmezések. Pszichológia, (18) 2: 209–236. Szokolszky Ágnes, Dúll Andrea (2006): Környezet – pszichológia. Egy ökológiai rendszerszemléletű szintézis körvonalai. In Dúll Andrea, Szokolszky Ágnes (szerk.): Környezet – pszichológia. Akadémiai, Budapest. 9–34. Szokolszky Ágnes, Kádár Endre (1999): James J. Gibson ökológiai pszichológiája. Pszichológia, (19) 3: 289– 322. Szőnyi Magda (1998): Jacqueline Royer Metamorfózisok tesztjének diagnosztikus alkalmazása, valamint 300 budapesti gimnazista jegyzőkönyvének feldolgozása. In Mérei F., Szakács F. (szerk.): Pszichodiagnosztikai vademecum II./3. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 99–163. Tars, S. E., Appleby, L. (1973): The same child in home and institution. An observation study. Environment and Behavior, (5) 1: 3–28. Tartaro, C. (2003): Suicide and the jail environment: An evaluation of three types of institutions. Environment and Behavior, (35) 5: 605–621. Taylor, J. G., Zube, E. H., Sell, J. L. (1990): Landscape assessment and perception research methods. In Bechtel, R. B., Marans, R. W., Michelson, W. (eds.): Methods in environmental and behavioral research. Robert E. Krieger Publ. Comp., Malabar. 361–393. Taylor, R. B. (1982): Neighborhood physical environment and stress. In Evans, G. W. (ed.): Environmental stress. Cambridge University Press, Cambridge. 286–325. Taylor, R. B. (1987): Toward of environmental psychology of disorder: Deliquency, and fear of crime. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 951–987. Taylor, R. B. (1988): Human territorial functioning: An empirical, evolutionary perspective on individual and small group territorial cognitions, behaviors, and consequences. Cambridge University Press, Cambridge. Teleki Pál (1917/1996): A földrajzi gondolat története. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. Téglás Zsolt (2004): Iskolai zajártalmak. Új Pedagógiai Szemle, 11: 122–126.


Thiel, P. (1970): Notes on the description, scaling, notation, and scoring of some perceptual and cognitive attributes of the physical environment. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, New York. 593–619. Thomson, G. (1986): The museum environment. Butterworth, Stoneham, MA. Thorne, R., Hall, R. (1987) Environmental psychology in Australia. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 1137–1155. Thurber, C. A., Malinowski, J. C. (1999): Environmental correlates of negative emotions in children. Environment and Behavior, (31) 4: 487–511. Tiba János (1996): NNH-ING Irodaház: Környezetpszichológiai morzsák. Tanulmány a BME Építőművészeti Doktori Iskola Környezetpszichológia kurzusához. Kézirat. BME, Budapest. Tímár Judit (1993): A nők tanulmányozása a földrajzban, avagy: van-e létjogosultsága a feminista geográfiának Magyarországon. Tér és Társadalom, (7) 1–2: 1–18. Tlaukaa, M., Brolese, A., Pomeroy, D., Hobbs, W. (2005): Gender differences in spatial knowledge acquired through simulated exploration of a virtual shopping centre. Journal of Environmental Psychology, 25: 111–118. Toch, H. (1992): Living in prison. The ecology of survival. APA, Washington, DC. Tognoli, J. (1987): Residential environments. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, New York. Tognoli, J., Horowitz, J. (1982): From childhood home to adult home: Environmental transformations. In Bart, P., Chen, A., Francescato, G. (eds.): Knowledge for design. EDRA, Washington, D.C., 321–328. Tolman, E. C. (1948): Cognitive maps in rats and men. Psychological Review, 55: 189–208. Tolman, E. C. (1951a): A közbülső változó. In Pléh Csaba (szerk.) (1983): Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény III. Tankönyvkiadó, Budapest. 29–42. Tolman, E. C. (1951b): A tanulás és a pszichodinamikus folyamatok. In Pléh Csaba (szerk.) (1983): Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény III. Tankönyvkiadó, Budapest. 149–165. Tordai Zádor (1984): A cselekvés hálója. Akadémiai, Budapest. Triandis, H. (2003): A társas viselkedésmintázatok kulturális eltérései. In Nguyen Luu, L. A., Fülöp Márta (szerk.): Kultúra és pszichológia. Osiris, Budapest. 67–97. Trigg, D. (2009): The place of trauma: Memory, hauntings, and the temporality of ruins. Memory Studies, 2: 87– 101. Tuan, Y. F. (1974): Topophilia: A study of environmental perception, attitudes and values. Prentice Hall, Englewood Cliffs. Túry, Ferenc, Dúll, Andrea (2008): The role of home visits in the family therapy – with special regard to eating disorders. Rev. Med. Chir. Soc. Med. Nat. Iaşi (Revista Medico-Chiruricala A Societatii de Medici si Naturalisti Din Iaşi [Iaşi]), (112) 2: Supliment No. 3. 189–194. Túry Ferenc, Dúll Andrea, Wildmann Márta, László Zsuzsa (2006): Családlátogatás evészavarban szenvedőknél – környezetpszichológiai megfontolások. In Dúll Andrea, Szokolszky Ágnes (szerk.): Környezet – pszichológia. Akadémiai, Budapest. 53–66. Túry, Ferenc, Wildmann, Márta, László, Zsuzsa, Dúll, Andrea (2008): Environmental psychology and home visits in the family therapy of eating disorders. International Journal of Psychotherapy, (12) 2: 36–44. Túry Ferenc, Wildmann Márta, László Zsuzsa, Rácz Antal, Dúll Andrea (2003): Milyen információkat nyújthat a családlátogatás az orvos számára? Környezetpszichológia az orvosi gyakorlatban. Háziorvosi Továbbképző Szemle, 8: 666–669.


Trafimow, D., Wyer, R. S. (1993): Cognitive representation of mundane social events. Journal of Personality and Social Psychology, (64) 3: 365–376. Tversky, B. (1993): Cognitive maps, cognitive collages, and spatial mental models. In Frank, A. U., Campari, I. (eds.): Spatial information theory: A theoretical basis for GIS. Springer-Verlag, New York – Berlin. 14–24. Tversky, B. (2003): Structures of mental spaces. How people think about space? Environment and Behavior, (35) 1: 66–80. Twigger-Ross, C. L., Uzzell, D. L. (1996): Place and identity processes. Journal of Environmental Psychology, 16: 205–220. Tzamir, Y., Churchman, A. (1984): Knowledge, ethics, and environment. Behavior studies in architectural education. Environment and Behavior, 16: 111–126. Urbán Róbert (1996): Felnőtt kötődés és intim kapcsolatok. Magyar Pszichológiai Szemle, (36) 4–6: 347–361. Urbán Róbert, Dúll Andrea (2008): Érzelem és megismerési folyamatok. In Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett (szerk.): Általános pszichológia. 3. Nyelv, tudat, gomdolkodás. Osiris, Budapest. 477–533. Utasi Ágnes (1984): Életstílus-csoportok, fogyasztási preferenciák. Társadalomtudományi Intézet, Budapest. Valentine, E. R. (1982/1988): Fogalmak és nézőpontok a pszichológiában. Gondolat, Budapest. Valins, S., Baum, A. (1973): Residential group size, social interaction, and crowding. Environment and Behavior, (5) 4: 421–439. Valsiner, J. (1988): Ontogeny of co-construction of culture within socially organized environmental settings. In Valsiner, J. (ed.): Child development within culturally structured environments. Ablex, Norwood. 283–297. van der Pligt, J. (1996): Social psychology and environmental issues. In Semin, G. R., Fiedler, K. (eds.): Applied social psychology. Sage, London. 173–197. VanEvery, J. (1997): Understanding gendered inequality: Reconceptualizing housework. Women’s Studies International Forum, (20) 3: 411–420. van Heck, G. L. (1984): Situation concepts: definitions and classification. In Hettema, P. J. (ed.): The assessment of human adaptation. Katholieke Universiteit, Brabant. Van Tilburg, M. A. L., Vingerhoets, A. J. J. M., Van Heck, G. L. (1997): Coping with homesickness: The construction of the Adult Homesickness Coping Questionnaire. Personality and Individual Differences, (22) 6: 901–907. van Vliet, W., Burgers, J. (1987): Communities in transition: From the industrial to the postindustrial era. In Altman, I., Wandersman, A. (eds.): Neighborhood and community environments. Plenum Press, New York. 257–291. van Wagenberg, D., Krasner, M., Krasner, L. (1981): Children planning an ideal classroom. Environmental design in an elementary school. Environment and Behavior, (13) 3: 349–359. Varga Katalin, Dúll Andrea, Gősiné Greguss Anna (1992): Általános pszichológiai gyakorlatok I., Tankönyvkiadó, Budapest. Varga Violetta, Dúll Andrea (2001): „Kávéház, te vagy a hazám, s immár egyetlen otthonom”: Budapest kávéházai a századfordulón – környezetpszichológiai megközelítésben. Magyar Pszichológiai Szemle, (LVI) 4: 557–597. Vági Gábor (1993): A háztartások felszereltsége és szolgáltatásfogyasztása. Statisztikai Szemle, (71) 4–5: 293– 315. Várkonyi Dezső (1948): A cselekvés lélektana. Egyetemi Nyomda, Budapest.


Veitch, J. A. (1990): Office noise and illumination effects on reading comprehension. Journal of Environmental Psychology, 10: 209–217. Veitch, R., Arkkelin, D. (1995): Environmental psychology .An interdisciplinary perspective. Prentice Hall International, Inc., Upper Saddle River. Verderber, S., Gardner, L., Islam, D., Nakanishi, L. (1988): Elderly persons’ appraisals of the zoological environment. Environment and Behavior, 4: 492–507. Voight Vilmos (1995): E pluribus unum. Etnikus szimbólumok létrehozása a folklórban. In Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor (szerk.): „Jelbeszéd az életünk”. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Osiris– Századvég, Budapest. 395–407. Vranic, A. (2003): Personal space of abused children. Environment and Behavior, 35: 550–565. Wallon, H. (1971): Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest. Wandersman, A., Moos, R. (1981): Assessing and evaluations residential environments: A sheltered living environments example. Environment and Behavior, (13) 4: 481–508. Wapner, S. (1987): A holistic, developmental, system-oriented environmental psychology: Some beginnings. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley, New York. 1433–1465. Wapner, S. (1990): One person-in-his-environments. In Altman, I., Christensen, K. (eds.): Environment and behavior Studies: Emergence of intellectual traditions. Plenum Press, New York, 257–291. Wapner, S. (1995): Toward integration environmental psychology in relation to other subfields of psychology. Environment and Behavior, (27) 1: 9–32. Wapner, S., Craig-Bray, L. (1992): Person-in-environment transitions: Theoretical and methodological approaches. Environment and Behavior, (24) 2: 161–188. Wapner, S., Demick, J. (1991): Some relations between developmental and environmental psychology: An organismic-developmental systems perspective. In Downs, R. M., Liben, L. S., Palermo, D. S. (eds.): Visions of aesthetics, the environment and development. The Pennsylvania State University, Pennsylvania. 181–213. Ward, L. M. (1977): Multidimensional scaling of the molar physical environment. Multivariate Behavioral Research, 12: 23–42. Ward, L. M., Russell, J. A. (1981): The psychological representation of molar physical environments. Journal of Experimental Psychology: General, 110: 121–152. Warren, W. H. (1984): Perceiving affordances: Visual guidance of stair climbing. Journal of Experimental Psychology: Human Perception and Performance, (10) 5: 683–703. Watson, J. B. (1930): Mi a behaviorizmus? In Pléh Csaba (szerk.) (1983): Pszichológiatörténeti szöveggyűjtemény II. Tankönyvkiadó, Budapest. 9–23. Webber, M. M. (1970): Order in diversity: community without propinquity. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical setting. Holt, Rinehart, and Winston, Inc., New York. 533–549. Weidemann, S., Anderson, J. R. (1985): A conceptual framework for residential satisfaction. In Altman, I., Werner, C. M. (eds.): Home environments. Plenum Press, New York. 153–182. Weinstein, C. S., David, T. G. (eds.) (1987): Spaces for children: The built environment and child development. Plenum Press, New York. Weinstein, C. S., Pinciotti, P. (1988): Changing a schoolyard: Intentions, design decisions, and behavioral outcomes. Environment and Behavior, (20) 3: 345–371. Weisman, L. K. (1994): Discrimination by design. A feminist critique of the man-made environment. University of Illinois Press, Urbana. 226 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Wells, N. M. (2005): Our housing, our selves: A longitudinal investigation of low-income women’s participatory housing experiences. Journal of Environmental Psychology, 25: 189–206. Werner, C. M. (1987): A time and place for interpersonal relationships. Environment and Behavior, (19) 2: 169– 180. Werner, C. M., Altman, I., Oxley, D. (1985): Temporal aspects of homes: A transactional perspective. In Altman, I., Werner, C. (eds.): Home environments. Plenum Press, New York. 1–32. Werner, C. M., Brown, B. B., Altman, I. (2002): Transactionally oriented research: Examples and strategies. In Bechtel, R. B., Churchman, A. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, New York. 203–221. Werner, C. M., Peterson-Lewis, S., Brown, B. B. (1989): Inferences about homeowners sociability: Impact of Christmas decorations and other cues. Journal of Environmental Psychology, 9: 279–296. White, R. W. (1970): Excerpts from Motivation reconsidered: The concept of competence. In Proshansky, H. M., Ittelson, W. H., Rivlin, L. G. (eds.): Environmental psychology: Man and his physical settings. Holt, Rinehart and Winston, Inc., New York. 125–134. Wiatrowski, M. D., Gottfredson, G., Roberts, M. (1983): Understanding school behavior disruption: Classifying school environments. Environment and Behavior, (15) 1: 53–76. Wicker, A. W. (1973): Undermanning theory and research: Implications for the study of psychological and behavioral effects of excess human populations. Representative Research in Social Psychology, 4: 185–206. Wicker, A. W. (1987): Behavior settings reconsidered: Temporal stages, resources, internal dynamics, context. In Stokols, D., Altman, I. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, New York. 613–653. Wicker, A. W. (1991): A tribute to Roger G. Barker (1903–1990). Journal of Environmental Psychology, 11: 287–290. Wicker, A. W. (1992): Making sense of environments. In Walsh, W. B., Craik, K. H., Price, R. H. (eds.): Person–environment psychology: Models and perspectives. Erlbaum, Hillsdale, NJ. 157–192. Wicker, A. W. (2002): Ecological psychology: Historical contexts, current conception, prospective directions. In Bechtel, R. B., Churchman, A. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, New York. 114–126. Wicker, A. W., King, J. C. (1988): Life cycles of behavior settings. In McGrath, J.E. (ed.): The social psychology of time. Sage Publ., Beverly Hills. 182–200. Wicker, A. W., Kirmeyer, S. (1977): From church to laboratory to national park: A program of research on excess and insufficient populations in behavior settings. In Stokols, D. (ed.): Perspectives on environment and behavior. Theory, research, and applications. Plenum Press, New York. 69–97. Willems, E. P. (1977): Behavioral ecology. In Stokols, D. (ed.): Perspectives on environment and behavior. Theory, research, and applications. Plenum Press, New York. 39–69. Williams, J., Twort, H., Bachelli, A. (1980): Women and the family. In Malos, E. (ed.): The politics of housework. Allison & Busby Ltd., London. 113–118. Wilson, M. A. (1996): The socialization of architectural preference. Journal of Environmental Psychology, 16: 33–44. Winett, R. A. (1985): Ecobehavioral assessment in health life-styles: Concepts and methods. In Karoly, P. (ed.): Measurement strategies in health psychology. Wiley & Sons, New York. 147–183. Winterbottom, M., Wilkins, A. (2009): Lighting and discomfort in the classroom. Journal of Environmental Psychology, 29: 63–75. Wirth, L. (1938): Az urbanizmus mint életmód. In Szelényi I. (szerk.) (1973): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 41–64. 227 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Wohlwill, J. F. (1966): The physical environment: A problem for a psychology of stimulation. Journal of Social Issues, (24) 4: 29–38. Wohlwill, J. F. (1973): The environment is not in the head. In Preiser, W. (ed.): Environmental design research. Dowden, Hutchinson, & Ross, Stroudsburg. Wohlwill, J. F. (1976): Environmental aesthetics: The environment as a source of affect. In Altman, I., Wohlwill, J. F. (eds.): Human behavior and environment: Advances in theory and research. Plenum, New York. Wohlwill, J. F. (1983): The concept of nature: A psychologist’s view. In Altman, I., Wohlwill, J. F. (eds.): Human behavior and environment: Advances in theory and research. Vol. 6., Plenum Press, New York. 5–37. Wohlwill, J. F. (1984): Psychology and the environmental disciplines. In Bornstein, M. H. (ed.): Psychology and its allied disciplines. Erlbaum, Hillsdale. 123–161. Wolfe, M. (1975): Room size, group size, and density. Behavior patterns in a children’s psychiatric facility. Environment and Behavior, (7) 2: 199–224. Wolin, S. J., Bennett, L. A. (1984): Családi rituálék. In Illyés Sándor, Ritoókné Ádám Magda (szerk.) (1992): A nevelési és a pályaválasztási tanácsadás pszichológiája 2. Tankönyvkiadó, Budapest. 119–135. Wollin, D. D., Montagne, M. (1981): College classroom environment: Effects of sterility versus amiability on student and teacher performance. Environment and Behavior, (13) 6: 707–716. Wong, C. Y., Sommer, R., Cook, E. J. (1992): The soft classroom 17 years later. Journal of Environmental Psychology, 12: 337–343. Wozniak, R. H. (1993): Experimental and comparative roots of early behaviourism: An introduction. In Wozniak, R. H. (ed.): The experimental and comparative roots of early behaviourism: Studies in animal and infant behaviour. Routledge–Thoemmes Press, London. vii–xxviii. Wright, C. (1996): Family child care homes: Policy models to prevent children’s injuries. In Nasar, J. L., Brown, B. B. (eds.): Public and private places. EDRA, Edmond, Oklahoma. 86–92. Wright, F. L. (1970): The natural house. Penguin Group, New York. W. Tarcsay Izabella (1938): A kísérleti akaratvizsgálatok fejlődése. Egyetemi Nyomda, Budapest. Yamori, K. (1998): Going with the flow: Micro-macro dynamics in the macrobehavioral patterns of pedestrian crowds. Psychological Review, (105) 3: 530–557. Yan, X. W., England, M. E. (2001): Design evaluation of an arctic research station: From a user perspective. Environment and Behavior, (33) 3: 449–470. Yancey, W. L. (1971): Architecture, interaction, and social control: The case of a large-scale public housing project. Environment and Behavior, 3: 3–21. Zeisel, J. (1993): Inquiry by design: Tools for environment-behavior research. Brooks–Cole, California, Monterey. Ziegler, S., Andrews, H. F. (1990): Children and built environments: A review of methods for environmental research and design. In Bechtel, R. B., Marans, R. W., Michelson, W. (eds.): Methods in environmental and behavioral research.Krieger Publ. Comp., Malabar, FL. 301–337. Zimring, C. M. (1990): Evaluation of designed environments: Methods for post-occupancy evaluations. In Bechtel, R. B., Marans, R. W., Michelson, W. (eds.): Methods in environmental and behavioral research. Robert E. Krieger Publ. Comp., Florida, Malabar. 270–301. Zimring, C. (2002): Postoccupancy evaluation: Issues and implementation. In Bechtel, R. B., Churchman, A. (eds.): Handbook of environmental psychology. Wiley and Sons, New York. 306–321. Zinn, H. C., Pierce, C. L. (2002): Values, gender, and concern about potentially dangerous wildlife. Environment and Behavior, (34) 2: 239–256. 228 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Zolnay Vilmos, Gedényi Mihály (1956): Budapest a „fattyúnyelvben”. Mozgó Világ (Városantropológia-szám), 1994. május, 32–48.


Helyek, tárgyak, viselkedés

Recommend Documents