HÉLÉNE COMMIN LASSIE KÖLYKE. Móra Ferenc Könyvkiadó

HÉLÉNE COMMIN

LASSIE KÖLYKE

Móra Ferenc Könyvkiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Héléne Commin: Le fils de Lassie ©1945 by Loew's Incorporated © Librairie Hachette, 1956

FORDÍTOTTA JÁSZAY GABRIELLA

BALOGH PÉTER RAJZAIVAL

© Jászay Gabriella, 1982 Hungarian translation

I. FEJEZET EGY DERÉK KISKUTYA

Joe Carraclough megállt, hogy még egy utolsó pillantást vessen a kis házra, melyben már jó néhány éve élt szüleivel Rudling herceg birtokán. Milyen takaros is ez a házacska, csupa virág kertje mélyén, fehér falaival, mosolygó zsúpfedelével! A küszöbön álló édesanyját meglátva, búcsút intett neki. Szeme hirtelen könnybe lábadt, sarkon fordult hát, és megszaporázta lépteit, hogy utolérje édesapját, Sam Carraclough-t, aki már elnt az út kanyarulatában a két kutyával, Lassie-vel és Laddie-vel. Lassie, a h séges Lassie, engedelmesen kocogott gazdája sarkában. Látszólag nyugodt külseje azonban homályos nyugtalanságot rejtett. Ez a nap mintha valahogy másképp indult volna, mint a többi. A kutya figyelmét nem kerülte el Joe édesanyjának szomorú tekintete, szórakozott simogatása, a család hallgatagsága reggeli közben. És mit jelent ez a séta is, sokkal korábban a szokottnál? És végül, ahelyett hogy átvágnának a parkon, és megkerülnék a pázsitot a kutyaházakhoz vezet kavicsos ösvényen, sövénnyel szegélyezett, ismeretlen útra tértek. Furcsa! Az út kemény volt, köves, és a róla felszálló por szaga halványan arra a hosszú utazásra emlékeztette Lassie-t, amikor annak idején Skóciából Angliába vándorolt gazdái után. A lakókocsira, Tootsra, a kiskutyára, és gazdájára, a vándorfazekasra. Az éhségre, a szomjúságra, a szorongásokra, a veszedelmekre, de a jóbarátokra is, akikkel útja során találkozott. Hazaér5

kezése óta évek teltek el már, és Lassie azóta békességben, jólétben élt gazdái körében. Kezdte már érezni a kor súlyát, így aztán a mai reggelen ránehezed nyugtalanságot fáradt beletör déssel viselte. Kölyke, Laddie, hiába próbálta vad vágtára csábítani a sövény mentén, ahonnan annyi csábító illat áradt. Milyen pompás az id , milyen remek ez a séta, sokkal mulatságosabb, mint az eddigiek! A kölyökkutya boldog volt. Kedvére szaladgálhatott, kaparhatott a f ben, vagy bújócskázhatott a bokrok között, nem kellett félnie, hogy gazdája visszaparancsolja, vagy hogy Rudling herceg ráüvölt öblös hangján: - Laddie! Ide gyere, Laddie! Már megint a rododendronjaim között rendetlenkedsz! Joe, aki közben utolérte apját, mint mindig, most is mulatott a fiatal kutya bakugrásain. A szíve azonban elnehezedett, ahogy végiggondolta, mi mindent kell itt hagynia. A háború kezdete, azaz 1939 nyara óta annyi nála id sebb bajtársát látta elindulni, s nem is gondolt rá, hogy talán soha többé nem térnek vissza. Ma azonban rajta volt a sor. A Királyi Légier khöz vonult be; nemrég fejez dött be a kiképzése, és ahogy ilyenkor szokásos volt, rövid szabadságra hazaengedték, miel tt beosztották volna valamelyik repül rajba. Ma estére kellett támaszpontjára visszatérnie, és holnap jelentkezik majd az új egységénél. Megkezd dik tehát az izgalmas élet, amire minden erejével törekedett. A bevetések, a tábor vidám, bajtársi szelleme és f leg az a lelkesít tudat, hogy végre ugyanazokkal a feladatokkal, azokkal a kockázatokkal néz majd szembe, mint a nála id sebbek. Jól tudta, sokan közülük milyen árat fizettek azért a dics ségért, hogy a hazájukat szolgálhatták. És szomorúan szorult össze a 6

szíve a gondolatra, hogy micsoda aggodalomban fognak szülei mostantól kezdve élni. Apjával és a két kutyával hamarosan elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol útjuk az országútba torkollott. Néhány perc múlva meg kell érkeznie az autóbusznak, mely a szomszédos városba viszi majd. Ott könnyen helyet kap majd a táborba igyekv valamelyik teherautón. Az országútra kiérve Sam és Joe egy közeled fiatal lányt pillantottak meg. Laddie vakkantva és farkcsóválva szaladt eléje. Priscilla jött velük szemben, Rudling herceg unokája. - Jó reggelt, kisasszony - mondta Sam, megemelve sapkáját. - Jó reggelt, Sam! Jó reggelt, Joe! felelte a lány. Egy darabig zavartan hallgatott, majd így folytatta: - Nem szoktam ilyen korán kelni. De ma kedvem támadt sétálni egyet reggeli el tt. - Nem csoda - mosolygott Sam —, hiszen olyan szép az id . Majd órájára pillantott. - Azt hiszem, a busz már hamarosan itt lesz. Joe képtelen volt kinyögni egy szót is. Hirtelen lehajolt, hogy megsimogassa a kutyákat. Laddie a lábaihoz dörgöl dzött, a nyugodtabb Lassie azonban fiatal gazdája elé ült, és állhatatosan nézte. De már közeledett is az autóbusz. Sam felemelte a kezét, hogy megállítsa. És Joe-nak csak épp annyi ideje volt, hogy megölelje apját, megszorítsa Priscilla feléje nyújtott kezét, és már fel is ugrott. Amikor a nehéz járelindult, kihajolt az ablakon, és amíg csak a következ kanyar el nem takarta ket, hosszan nézte az út szélén álló mozdulatlan kis csoportot. Sam és Priscilla néhány pillanatig hallgattak. Lassie 7

hirtelen nyöszörögni kezdett, és gazdája lábaihoz simult. Az lehajolt, és szelíden megsimogatta. - Jól van, jól van, öreg kutyám! Priscilla letérdelt melléje a f be, és a reszket , behúzott farkú kutya átengedte magát simogatásainak. Laddie azonban nyugtalan tekintettel, a földet szimatolva járkált fel-alá. Sam meglepetve figyelte. A kutya többször körbefordult, majd elindult az út mentén. Egyszerre ugatásban tört ki, és hangjából Sam megértette, hogy megtalálta, amit keresett. - Laddie, ide! - kiáltotta. Laddie azonban süketnek tettette magát, és egyre messzebbre szaladt. Hirtelen vágtába csapott át, elsüvített abba az irányba, amerre a kocsi elt nt. Sam vállat vont. Számtalanszor tapasztalta már, f leg pedig az öreg Lassie feledhetetlen példája nyomán tudta, milyen nehéz megakadályozni egy h séges kutyát abban, hogy gazdája után menjen, és megpróbálja utolérni. Azt azonban nem gondolta volna, hogy a játékos, szeles Laddie-ben már ilyen mély ragaszkodás él. Hiszen eddig szinte agyafúrt igyekezettel halmozta egymásra ostoba csínytevéseit. Kedvenc szórakozása volt, hogy nyulakat hajkurásszon a parkban, neki-nekiugorjon a pávák drótkerítésének, vagy a virágágyakban hemperegjen. — Kedves kutya, de nem túl okos! — mondta Sam. A herceg pedig zsörtöl dött: - Ez az állat igazán elviselhetetlen! Egyetlen kutyám se ér Lassie nyomába! De Joe mindenkivel szemben, mindenki ellen megvédte Laddie-t. - Egyáltalán nem olyan biztos, hogy kevésbé okos,

8

mint az anyja. Csak n jön meg! Majd meglátjátok. Jó kiskutya ez. És még nem mutatta meg, mit tud! Sam most el ször gondolt arra, Joe-nak talán igaza volt, hogy bízott Laddie-ben. Hirtelen Priscilla hanga zökkentette ki gondolataiból: — Vajon messzire elmegy majd? Sam mosolygott. Lassie nem tett meg annak idején vagy ezer kilométert Skóciából Angliába, hogy megtalálja gazdáit és a kis házat, ahol szeret hangok és simogató kezek várták? — A kutyák olyanok, mint az emberek, amikor szeretnek — mondta. - Elképeszt teljesítményekre képesek. Majd a látóhatáron kibontakozó kékes dombvonulat felé mutatott. — Laddie szíve most ott van valahol, Joe-nál. A fiatal lány a távolba nézve, elgondolkozva suttogta: — Igaza van, Sam. A szíve mostantól fogva ott van, ahol a miénk is. . .

9

II. FEJEZET LASSIE MÉLTÓ FIA

Az Angol Királyi Légier tábora, ahol Joe másnaptól kezdve szolgált, hatalmas területet foglalt el, amelyet furcsa barakkok szegélyeztek. Félhenger formájukkal, hullámlemezb l készült, domború tetejük alatt a földhöz simulva, messzir l f ben lapuló, hatalmas bogaraknak látszottak. Egy hálóteremmé alakított ilyen barakkban Joe hátizsákja tartalmát ürítette ki és rendezgette megérkezése estéjén. Majdnem mindenki ágyán hevert már, de szomszédja, a kanadai Eddie Brown, ágya szélén ülve figyelmesen nézegette t. Eddie pilóta volt. Most érkezett vissza Joe-val egy próbarepülésr l, ahol fiatal bajtársát vizsgáztatta le. Az újonnan jött jól megállta a helyét, kit megfigyel lesz bel le. Rokonszenves fiú, úgy látszik, de nem túl beszéd , így hát Eddie is kicsit nehezen fogott a társalgásba. Egy pillanatig habozott, majd így szólt: - Jó napunk volt, Joe. Kezdetnek egyáltalán nem rossz. Remélem, magam mellett tudlak tartani. Joe, aki az ágya mellé helyezett kis láda fölé hajolt, meglep dve kapta fel a fejét. — Köszönöm — felelte —, és ugyan. . . Eddie azonban nem engedte folytatni. —Nincs mit - mormogta. - Persze másvalakivel is megpróbálhatnám. Csak semmivel sem járnék vele jobban. Amikor ti ideérkeztek, többé-kevésbé már egyforma a képesítésetek. 10

Beszéd közben el vette zubbonyát, és egyik zsebében keresgélt. Egy tárcát vett el , bel le fényképet, és félrehajtott fejjel, kicsit eltartva magától, elmélyülten szemlélni kezdte. - Micsoda állat! - mondta aztán elérzékenyülve. - Egész Kanadában nem találni párját. Mindent tud, mindent megért. Nézd csak meg jól, hát nem gyönyör ? Joe felé tartotta a fényképet, aki elképedve nézte a pipával a szájában üldögél hatalmas bulldog arcképét. - És tudod - folytatta Eddie -, mindez igaz: valóban pipázik. Joe a fejét csóválva válaszolt: - Ez igazán mulatságos lehet! De én azt hiszem, nem nagyon örülnék, ha a kutyáim ezt csinálnák. - Miért? Milyen fajta kutyáid vannak? Joe, aki már elkezdett vetk zni, az ágya szélére ült, és lassan, ábrándosan válaszolt: - Collie-jaink vannak, vagy ha jobban tetszik, skót juhászkutyáink. Lassie-nek és Laddie-nek hívják ket. - Megtanítottad ket valami mutatványra? Ó, csak pár apróságra, és arra is csak Lassie-t. - És a másik? Talán nem elég okos hozzá? - Dehogynem! S t, ellenkez leg, nagyon-nagyon okos kutya! - kiáltotta Joe lelkesen. - A nyáj rzéshez ért? - Nem. De nagyon jó kutya, csodálatos kutya! Egyébként mind a kett csodálatos! El sem tudod képzelni ... Várj csak, elmesélek valamit. Lassie-t Rudling hercegt l kaptuk. De mivel minden este meglógott, hogy elém jöjjön az iskolához, és ez szokásává vált, a herceg elhatározta, hogy elviszi skóciai birtokára. És tudod, Lassie mit csinált? Mivel unatkozott ott fent, elszökött, és teljesen egyedül visszajött hozzánk Angliába, 11

Yorkshire-be. A kitér kkel legalább ezer kilométert kellett megtennie. Mikor hazaérkezett, szánalmas állapotban volt, ijeszt en sovány, és félholt a fáradtságtól ... Hát nem azért mondom, de ilyen kutyával nem gyakran találkozik az ember! Ebben a pillanatban a lámpa elaludt, majd újra felgyulladt. Ez volt a takarodó jele. Öt perccel kés bb sötétség borult a barakkra. Eddie és Joe takaróik alá bújtak, de halkan tovább folytatták a beszélgetést. - Ezer kilométer! - ismételte a kanadai. - Elképesz! De ha jól értettem, ti bejáratosak vagytok egy herceghez ! Joe elnevette magát. Nyugodj meg! Mi csak alkalmazottai vagyunk Rudling hercegnek. Számára nem mi vagyunk a fontosak, hanem a kutyák. Nagyszer tenyészete van, és apám vezeti. Eddie gondolkozott kicsit, aztán ásítva mondta: - Végeredményben rendes srác vagy. Pár perccel kés bb, álmos hangon: - Igen, egész rendes srác vagy ... jó éjszakát. - Jó éjszakát - felelte Joe. A kanadai már aludt, összeszorított öklökkel, de Joe, nyitott szemmel fekve a sötétben, mosolygott, és bajtársa utolsó szavait ismételgette magában. „Remek fickó ez az Eddie!" - gondolta. Mivel nem jött álom a szemére, felidézte magában a rajnál töltött els nap eseményeit, felszállását Eddie-vel, a dicséretet, amit a leszállásnál kapott. Aztán megjelent el tte a pipázó bulldog képe. De Laddie is csodálatos dolgokra képes ... Lassie pedig az ezer kilométeres vándorútjával ... Elképeszt ... mondta a kanadai is ... Szórakozottan figyelt a hálóterem neszeire. Szavak, 12

képek peregtek az agyában. Az ágyak nyikorogtak, valaki horkolt. Valami gyors és könny kaparás is hallatszott, olyasmi, mint amikor öreg házakban egerek motoszkálnak a padló alatt. Aztán hirtelen megreccsent egy deszka. Joe bosszankodva oldalára fordult. Egyszer csak mintha valami fehér foltot látott volna Eddie és a maga ágya közé siklani. Tágra nyílt szemmel hajolt el re, hogy jobban megnézze ... Ebben a pillanatban valami az ágyára ugrott. A kezei selymes bundába mélyedtek, és egy langyos nyelv odaadóan nyalta végig az arcát. - Laddie - kiáltotta -, hogy kerülsz ide? Nem bírta megállni, kirobbant bel le a nevetés. A zajra hirtelen felült Eddie is. - H ha! - mondta félhangon. - Csendben légy, Joe! Azt képzeled, hogy ezt lehet itt? Gyorsan dugd a kutyád a takaród alá, és ne mozdulj! A tanács jókor jött, mert egy perccel kés bb nyílt a barakk ajtaja. Valaki belépett, és zseblámpájával bevilágított a hálóterembe. - Vigyázzon, rmester - hallatszott kívülr l -, ne ébressze fel az embereket! Joe magához szorította Laddie-t, és várt. Végeérhetetlen percek teltek el. A fénysáv módszeresen végigsöpörte a padlót, rávilágított minden ágyra, végigsétált a csomagokon. Lassan, de kérlelhetetlenül közeledett Joehoz. Az rmester az ágya elé érve megtorpant, majd meglepetten felkiáltott, el relépett, és hirtelen mozdulattal lerántotta a takarót. És feltárult Laddie, igen elégedett és büszke ábrázatával és farkát csóválva, Joe pedig felült, és így szólt: - A kutya az enyém, rmester úr. Utánam jött ide, fogalmam sincs, hogyan. - Nem tudja talán, hogy a táborban kutyát tartani 13

ellenkezik a szolgálati szabályzattal? - kérdezte az rmester szenvtelen hangon, Laddie-t nézegetve. Az békésen elnyúlva, mells lábát lelógatta az ágyról. Az altiszt lehajolt, gyöngéden megsimogatta a nem kívánatos elemet, és folytatta: - Kutyának itt nincs helye ... rendetlenség jár vele ... mindenhova befurakodik ... De az tény, hogy gyönyör állat! És elhallgatva, nézegetni kezdte a collie-t. Az imént mondott bóknak megvolt az alapja. Ahogy a fénycsóva végigsiklott Laddie selymes bundáján, hosszú, finom feje fekete és vörös színekben csillogott a félhomályban, dús, fehér sz re lágyan omlott el tarkóján, mint valami drága, elegáns prémgallér. - rmester úr - kezdte Joe, érezve, hogy itt a pillanat szerencsét próbálni -, tudom, hogy nincs jogom itt tartanom a kutyámat. Csak szeretném, ha magam vihetném majd vissza. Hatvan kilométert tett meg, hogy utánam jöjjön, és nagyon kimerült. Az rmester elismer en füttyentett. - Hatvan kilométert! A mindenit, ez aztán a kutya! - Nagyszer kutya, rmester úr! És egész fiatal még. El ször történt, hogy ilyen rendkívüli kalandba bocsátkozott. - Reméljük, hogy utoljára is. - Ó, legyen nyugodt, rmester úr! Utoljára történt! Az rmester újra lehajolt, hogy megvizsgálja a Laddie nyakörvére er sített kis érmét. És fennhangon olvasta: „Hadi idomítási központ. Rudling herceg kennelei. Yorkshire". Megfordította az érmet. A másik oldalon egy nyilvántartási szám volt az érembe vésve. - Nahát - mondta csodálkozva -, akkor hát ez egy katonakutya lenne? 14

- Nem - válaszolta Joe. - Amikor a hadsereg lefoglalta Rudling herceg kenneleit, Laddie is állományba került. Mint minden társának, neki is megvan a törzskönyvi száma és a nyilvántartási lapja. De az idomítás vele nem sikerült ... abba kellett hagynunk ... - Nem csodálom. Olyan nyugodt, jámbor külseje van. De elég a fecsegésb l! - folytatta az rmester. - Térjünk vissza a komolyabb dolgokhoz. Öltözzön fel, és jöjjön utánam az rszobára! Várja ott valaki, aki beszélni szeretne magával. Joe meglepetve sietett engedelmeskedni, és pár pillanattal kés bb édesapját, Sam Carraclough-t látta viszont az rszobán, aki az rmester és egy tiszt társaságában várt rá. - Ni csak! - kiáltotta nevetve. - Az el bb Laddie fujtott be, most meg te? - Eljöttem, hogy megkeressem ezt a semmirekell t mondta Sam, Laddie-re mutatva. - Ma délután, mikor láttam, hogy nem jön vissza, buszra ültem. De most aztán, vén betyár - tette hozzá, a szíjat a fiatal kutya nyakörvére er sítve -, esküszöm, hogy nem lógsz meg lem! És még elmondhatod, hogy szerencséd van, mert ahelyett, hogy a mancsaidat koptatnád a hazaúton, kerekeken fogsz gurulni, igazi katonai autóban utazol majd, valódi katonakutyaként! A nap h se b nbánó képpel nézte két gazdáját, hallgatta a szónoklatot. A tekintete tétova szomorúságot fejezett ki, az orra valósággal megnyúlt, mintha ezt gondolná : - Örüljek vajon, hogy hazamegyünk? Kit szeretek hát jobban? Samet, vagy Joe-t? Tény, hogy Sam jó gazda. De Joe fiatal, lelkes, vidám! Miért nem akarják, hogy vele maradjak? - Láthatod most már - mondta Joe apjának -, hogy 15

sokkal értelmesebb, mint amilyennek látszik. Nem lehetett könny engem itt megtalálnia. És bevallom, hogy ezt magam se vártam t le! Sam nem válaszolt azonnal. A kocsi, mellyel visszatérnek majd Greenall Bridge-be, várt rá. Elbúcsúzott a tisztt l és az rmestert l, aztán fiához fordult. Magam se hittem volna soha, hogy Laddie képes lesz erre. De neked volt igazad, sok minden rejlik még benne, akárcsak Lassie-ben. Laddie engedelmesen követte Samet, de még visszanézett ifjabb gazdájára, és különös fény csillant még a szemében.

16

III. FEJEZET SZEGÉNY LADDIE!

Másnap elterjedt a táborban Laddie kalandjának híre. Körülvették Joe-t, elhalmozták kérdésekkel. - De hát hogy lehet, hogy a kutyád idetalált? - kérdezte az egyik pilóta. - Még ha gyalog jöttél volna — mondta a másik -, azt megérteném. De végül is autón jöttél! Semmi nyom, semmi, amit szimattal követni lehetne! - Ennek a kutyának meglehetnek a titkai, olyan titkok, amiket a többi kutya nem is ismer! - Természetesen! — kiáltotta Joe. - Laddie nagyszer állat! - Ugyan! Mind nagyszer . Egyébként nemcsak a kutyák találják meg az útjukat titokzatos érzékük segítségével. A macskák ... a lovak is ... - Igaz, igaz - felelte Joe. - De elhihetitek, Laddie nem olyan, mint a többi kutya. Hát még ha Lassie-t ismernétek! - Kicsodát? Lassie-t, Laddie anyját. - Egész család csodakutya, mi? - Akármit mondotok - felelte Joe kelletlenül -, sok embert ismerek, akik bármi árat megadtak volna Lassie-ért! - Ugyan, ugyan, ne sért dj meg, inkább mesélj a te Lassie-dr l! - Hát igen - mondta Joe -, még sokkal nagyobb dolgot vitt véghez, mint Laddie. 17

És részletesen elmesélte Lassie nagy utazását. Amikor befejezte, egyik bajtársa felkiáltott: - Hogyan, Skóciából Angliába?! Teljesen egyedül? Képtelenség! - Pedig így volt - válaszolta Joe. - Amikor hazaérkezett, már alig volt élet benne. Ápolnunk kellett, és attól féltünk, sohasem áll talpra. A hallgatóság a kétkedésb l lelkesedésbe csapott át. Fantasztikus! -mondta az egyik. Ezt nevezem kutyának! - kiáltotta a másik. Mindig is gondoltam - mondta a harmadik -, hogy a kutyák többet érnek, mint sok ember. A negyedik, kicsit higgadtabban, megpróbálta a dolgokat a maguk helyére tenni. - Ne túlozzunk! - mondta. - Mégiscsak van valami különbség ember és kutya között . . . Erre aztán kitört a zajos méltatlankodás. Különbség! Persze hogy van különbség! Az, hogy a kutyák mind becsületesek, ezzel szemben az emberek . . . - Sokkal bátrabbak is! - Sokkal h ségesebbek! Joe egész id alatt, míg a vita folyt, hallgatott. Úgy érezte, képtelen szavakba foglalni, mit érez a kutyák iránt. Persze hogy a kutya más, mint az ember, de nem k adják sokszor az embernek azt, amit embertársaitól hiába vár: a szeretetet, a ragaszkodást, az önzetlen jóságot? Néhány nap alatt elfelejtették a történteket. Joe eleinte félt, hogy a collie megismétli szökési kalandját, de hamarosan kezdett megnyugodni. „Ezúttal apám bizonyára megtett minden óvintézkedést — gondolta. — És

18

ahogy t ismerem, nyugodt lehetek: Laddie-nek nem sok esélye van rá, hogy átejtse t." Egyik reggel, ahogy kijött a barakkból, Eddie-t látta feléje futni. Barátja már messzir l kiabált: - Megvan, öregem! - Mi van? — kérdezte Joe. - Megtarthatlak magam mellett. De nem ment minden nehézség nélkül, mert az a marha Collins is téged akart maga mellé megfigyel nek! Joe annyira meg volt illet dve arra a gondolatra, hogy ezentúl Eddie lesz a felettese a gépen, hogy nem talált szavakat a kanadai lelkesedésére válaszolni. — A parancsnok nagyon rendes volt — folytatta a pilóta. - És ha láttad volna, micsoda képet vágott Collins! Hirtelen nagyot csapott Joe vállára, és felkiáltott: - Ide figyelj, öregem, ezt az örömet méltón meg kell ünnepelni! Gyere a kantinba. És ha találkozunk Collinsszal, meghívjuk t is egy pohárra! Az els napokban Joe mindig némi szorongást érzett, amikor felszálltak. De hamarosan, miután néhány portyát végigcsinált Eddie-vel, és jó pár felderít repülést hajtottak végre az ellenséges terület felett, kezelte magát biztosabban érezni. Eddie a maga részér l egyre jobban méltányolta új beosztottját. Igaz, hogy jó kanadai létére nem bánta volna, ha kicsit beszédesebb természet , ha kicsit közlékenyebb. De azért nagyszer en megértette magát ezzel a csöndes, de elszánt és lelkes társsal. Szeptember vége felé egy délután Joe-t jelölték ki, hogy egy másik pilótával, Eric Vinesszal induljon bevetésre. El este ugyanis Vines úgy ért vissza a táborba, hogy gépe golyót kapott a szárnyába, és a megfigyel je megsebesült. Amikor a francia partok fölött két Messerschmitt megtámadta, Eric Vines leszedte az egyiket, 19

a másik el l pedig a felh k közé menekült. Végül is épp hogy visszatért a támaszpontjára, az üzemanyag utolsó cseppjeivel, és a golyók hátul felszakították a gép testét. Csoda volt, hogy a magassági kormány nem sérült meg, és hogy parancsolni tudott még a gépének. Ami a megfigyel jét, Steve Andlert illeti, neki is szerencséje volt. Könnyebb sebet kapott, és remélhette, hogy egy hét múlva elhagyhatja a kórházat. Joe a repül gép felé indult, ahova Eric Vines már beült. Eddie vele jött, ott akart lenni a felszállásnál. Mint rendesen, a terep most is lázas nyüzsgés színtere volt. Egy felderít gép nemrég érkezett meg. Egyik gép még a futópályán gurult, míg a másik döcögve igyekezett a hangár felé, ahol a szerel k várták. Távolabb további repül gépek sorakoztak fel, indulásra készen, mások már felszállóban voltak. Dzsipek, javító kocsik száguldoztak ide és oda a futópályák és a barakkok között. A repül géphez érve Eddie felkiáltott Ericnek: - Hallod-e, öregem, nem nagyon örülök ám, hogy elviszed Joe-t! Miért? - kérdezte Eric. - Nincs benned bizodalmam — válaszolta a kanadai. - A múlt héten kölcsönkérted a borotvámat, és sohasem láttam többé! Így hát, beláthatod, ha az ember egyszer már megjárta . . . - Jó, jó - válaszolt Eric nevetve -, ami Joe-t illeti, nyugodt lehetsz: visszaadom neked, mert elvb l csak olyasmit tartok meg, amit érdemes! - Látod, Eddie - mondta Joe a kanadainak -, nem kell izgulnod; több a valószín sége, hogy engem viszontláss, mint hogy valaha is visszakapd a borotvádat! Nevetésben törtek ki, majd Joe fellódult a repül gépre, és helyet foglalt a pilóta mögött. Az indulás pillanata közeledett. A három másik gép, 20

melyeknek Eric repül jét kellett kísérniük, felsorakozott, hogy a futópályára álljon. A motorok zúgtak. Joe jelt adott Eddie-nek, majd felemelte karját, hogy fejére húzza a fülke üvegtetejét. De hirtelen megállt, és felkiáltott: - Eric, egy pillanatra! A pilóta, aki már indítani készült, morgott: - Mi az? Mi van? De Joe, felállva a gépben, kiáltozni kezdett, ezúttal Eddie felé: - Oda nézz, Eddie, oda nézz! A kanadai fiú meglep dve visszafordult, és egy hatalmas, fekete-fehér-vörös színekben tarkálló kutyát látott, mely orrát a földre szögezve vágott át a terepen. Az emberek sorban megszólították: - Hát te honnan kerülsz ide? - Ide gyere, hallod, gyere ide! A kutya azonban senkire se hederített, csak cikázott a gépek között, folyton szagolgatva a futóm vek kerekeil letaposott füvet. Egy gépész meglátva, rákiabált: - Hát te ott teljesen megbolondultál? Eddie azonban nem akart hinni a szemének. - De hiszen ez Laddie! - kiáltotta. Laddie, mert hisz valóban volt az, ebben a pillanatban Eric gépe felé vetette magát. Végre megtalálta, amit keresett! A kanadai meg akarta állítani. De a collie ügyes vet déssel kitért el le, felugrott az egyik szárnyra, és mint egy rakéta, bevágódott a pilótafülke belsejébe. Joe-nak még annyi ideje sem volt, hogy megmozduljon. Elborította valami tömeg, egy mancsokból, nedves orrból, hatalmas, zászlószer farokból és reszket testl álló forgatag, és féktelen táncot járt az ölében. 21

A selymes bunda csimbókjai arcát söpörték, míg egy lázas, meleg nyelv lendületes csapásokkal nyaldosta a kezeit. Félig megfulladva a lavina alatt Joe-nak sikerült végre megragadnia a kutyát, és nyakörvénél fogva, rákiáltott: - Hát ez már igazán túlzás! Most aztán mit csináljak veled ? Laddie ragyogó szemmel, liheg nyelvvel, átható tikintettel nézte, mintha azt mondta volna: „Hogy mit csinálj velem? Hát egyszer en tarts magad mellett. Tudod jól, hogy nem tudok nélküled élni. Engedd hát, hogy veled maradjak, ne tör dj vele, mit gondolnak ezek az emberek!" Joe egy pillanatig habozott, mintha megértette volna, mit gondolt Laddie. De Eric szavai hirtelen megtörték a varázst: - Kár, hogy nem plüssb l van! — És felsóhajtott. Megtette volna szerencsekutyának! Joe, karjaiban tartva a collie-t, a földre ugrott, Eddie-hez szaladt, és így szólt: - Fogjad, rád bízom Laddie-t! Vigyázz rá, amíg viszszatérek! - Siess, Joe, igyekezz! - kiáltotta Eric. - Nem vesztegethetjük tovább az id t! A motor járt. Joe felugrott, és újra bemászott a helyére. A gép megindult, a futópálya felé gördült. Eddie magához szorította a kutyát, hogy ki ne ugorjon a kezei közül. Odébb a másik három gép már felsorakozott. A következ pillanatban elindult a teljes raj. Laddie halk nyüszítésben tört ki. Miért hagyta itt a gazdája, idegenek kezei között? - Most már nincs mit tenni — mondta neki a kanadai 22

fiú —, csendben kell maradnod, és megvárni, amíg Joe visszatér. Ezzel lerakta a földre a collie-t. Az azonban egyetlen ugrással otthagyta, és a futópálya felé rohant. Majd meglátják! Nagyon tévednek, ha azt képzelik, hogy a séges Lassie fiát holmi ígérgetésekkel vissza tudják tartani! Ha egyszer elhatározta, hogy a gazdája után megy, a világ minden kincse sem tudja ebben megakadályozni! - Laddie! Laddie! — kiabált Eddie, utána vetve magát. A kutya rült iramban vágtatott. A gépek azonban még sebesebben gurultak, és Laddie hamarosan lemaradt. Amikor felemelkedtek, még megpróbálta követni ket. Aztán hirtelen megállt, és felfelé bámult, az orrát a láthatáron már elt ben lev négy fekete pont felé emelve. - Laddie! - kiáltotta újra a kanadai fiú. Ahogy utolérte, hallotta, hogy a kutya szinte emberi hangon zokogó sóhajokban tör ki. Meghatva fogta meg nyakörvét, és lassan megpróbálta elvezetni. Laddie egész testében remegett. Úgy látszott, ereje végéhez ért. E kétségbeesés láttán Eddie megindultan karjaiba vette szegény Laddie-t, és a barakkok felé vitte. Micsoda bátorság! Micsoda h ség! És már másodszor teszi meg a hatvan kilométert, hogy megtalálja gazdáját! ... Védence fölé hajolva megsimogatta, és a fülébe suttogta : - Joe-nak igaza van, ha büszke rád. Igazán csodálatos vagy... De sem a kanadai fiú becézése, sem barátságos hangja nem tudták Laddie-t felrázni a tompa kétségbeesésl, melybe most belezuhant. Mindenki sietett, próbálták megetetni. Nem fogadott el semmit. Kínzó szomjú23

ságában azonban kilafatyolta a csajkában feléje nyújtott friss vizet. Azután végignyúlt a földön, és nem mozdult többé, orrát kinyújtott mells lábaira fektette. Nagy szemei homályosak voltak, mintha bánat fátyolozta volna el ket. Ugyan mi zajlott le ebben a finom, keskeny, arisztokratikusan elegáns fejben? Csak az tudta volna megmondani, aki most t nt el az égbolton - az, akiért e bánatba süppedt állat szíve dobogott. Az emberek odamentek, szánalommal és rokonszenvvel vegyes kíváncsisággal nézegették. - És szegény mindezt hiába csinálta! - mormogta az egyik. Bizony, Joe megint kénytelen lesz hazaküldeni - folytatta a másik. - Meg fog szakadni a szíve! - Eddie - mondta az els -, meg kellene kötnöd. Úgy nyugodtabb lehetsz. Ha visszamegy a futópályára, roszszul végezheti, és te is csak bajba kerülsz. - Azt hiszem, igazad van - válaszolta a kanadai. Kezdek gyanakodni erre a kutyára. Ötletekért nem megy a szomszédba! Laddie vonakodás nélkül követte a pilótát a barakkok széléig. Itt, kicsit odébb, a terep végén sövény húzódott, néhány csenevész fával tarkítva. Eddie odakötötte a kutyát az egyikhez. Azután megsimogatta, és halkan beszélgetett hozzá: - Légy egy kicsit türelmes, szegény öregem! Két órán belül visszajön a gazdád. Amikor majd négy repül gépet látsz meg az égen . . . Megesküdött volna, hogy Laddie érti a szavait. A föléje hajló fiatalember lábaihoz simult, mozdulatlanul nézte, orra reszketett. Talán homályosan érezte, hogy ez a magas, darabos kanadai fiú barátja a gazdájának, és bízhat benne . . . Eddie végül felállt, odasúgva: 24

- A viszontlátásra, Laddie! Elment. A kutya akkor lefeküdt. Milyen egyedül érezte magát ebben az óriási táborban! Miért is nem vitte magával Joe? Miért szállt el azon a nagy madáron, amelyik akkora zajt csapott, amikor felrepült? Nem szereti már Laddie-jét? A collie szomorúan megkezdte rködését, hogy gazdája visszaérkezését várja.

25

IV. FEJEZET A REPÜL RAJ VISSZAÉRKEZÉSE

Két óra telt el. Laddie figyelmesen hallgatta a tábor zajait, röptében kapta el a sokféle szagot, melyet a szél feléje hordott: az emberekét, a benzinét, a konyhákét, a környez mez két. Néha elhatalmasodott rajta a fáradtság, és néhány percre elaludt. De hamarosan, félig lehunyt szemmel, újra folytatta figyelését, és ha néha átsuhant agyán valami reményked gondolat, két-háromszor végigsöpörte farkával a földet. Utána újra tökéletes mozdulatlanságba dermedt, mint egy posztján álló rszem vagy talán inkább mint a sivatag szfinksze. Egyik füle hirtelen megrezzent, mintha légy érintette volna meg. A leveg l csaknem észrevehetetlen rezgést fogott fel. A rezgést könny vibrálás követte, úgy t nt, az ég négy sarkából indult ki valami zümmögés. Laddie hirtelen felemelte a fejét. Zúgó hang közeledett a látóhatár szélér l, és hamarosan morajjá változott, hangos berregés hullámaival töltötte meg az egész repül teret. A szomszédos barakk ajtaja szélsebesen kivágódott, és Eddie jelent meg a küszöbön. - Itt vannak! — kiáltotta. Tenyerével beárnyékolva szemét, figyelte az eget. Hirtelen elszorult a torka. - Csak hárman vannak! - mormogta. Egyetlen gondolata volt csak: odarohanni a futópálya széléhez, ahol a gépeknek le kellett szállniuk. A motorzaj másokat is odavonzott, el jöttek a barak26

kokból, a hangárok felé siettek, és mindegyik ugyanazt kérdezte szorongva, mint a kanadai pilóta: - Melyik hiányzik? Laddie teljes erejével nekifeszült kötelének. Mennyire szeretett volna is odarohanni, a futópályák felé! De a kötél szilárdan tartott, és hiába ugatott és rángatta, senki se figyelt rá. Futását meg se lassítva, Eddie próbálta a távolból megállapítani a repül gépek törzsére festett jeleket és számokat. A homályban azonban nem tudta ket megkülönböztetni. A bizonytalan világítás már elmosta az emberek, tárgyak körvonalait, és az ég és a föld összemosódott a lassan leszálló szürkületben. Ahogy a kanadai a futópálya széléhez ért, ott már több kis csoport alakult ki. A repül gépek kezdtek felsorakozni. Eddie dobogó szívvel, összehúzott szemmel még egyszer megpróbálta felismerni ket. Végre el tudta olvasni a gépek oldalán : - FZ45... FU32... FN39... Egyik bajtársa felkiáltott: - Az FX hiányzik! - Az FX! Eric Vines gépe! Eric és Joe nem tértek vissza... Amikor az emberek kiugráltak a földre, Eddie odarohant ahhoz a pilótához, akinek rendszerint Eric volt a széls fedezete, társa a repülésben, és izgatottan kérdezte : - Mike, mi történt velük? - A német légvédelem, a Flak pokoli volt - válaszolta Mike. - A lövegek csak úgy okádták a golyókat ... Valószín leg bekaphattak egyet. Amikor utoljára láttam ket, mögöttem voltak, akkor repültünk el a célpontunk felett. Ahogy újra rajvonalba helyezkedtünk, leghátul voltak ... Még nem kell elveszíteni a reményt ... 27

De Eddie nem hallgatott rá. Lehajtotta a fejét. Mi értelme másoktól is részleteket, magyarázatokat kérni? Nem tudta vajon éppúgy, mint minden bajtársa, mit jelent a szörny elhagyatottság a megsérült repül gépen, arra ítélve lenni, hogy lassan tegye meg a visszautat, védelem nélkül, kiszolgáltatva valamelyik ellenséges vadászgépnek? És még ha szerencséje van is, és nem találkozik eggyel sem, nem vár-e még rá rengeteg szörny veszély? Például ha kifogy a benzinje a La Manche csatorna fölött ... A kanadai arra gondolt, milyen harc folyhat épp most a leveg ben. Egyenl tlen küzdelem az id ellen. Eric és Joe teste-lelke egymáshoz van láncolva, gépjükhöz vannak kötve, életük és haláluk attól függ. - Hátha sikerül nekik elérni a partot! Ha kis szerencséjük van, akkor még megúszhatják - mormogta Eddie, aki mindennek ellenére megpróbált még reménykedni. Elfordult bajtársaitól, és lassan visszaballagott a barakkhoz. Ahogy Laddie el tt elment, megállt, szomorúan nézte, és megsimogatva így szólt hozzá: - Egy hajóban evezünk mindketten, szegény öregem! Csak egyetlen dolgot tehetünk: várni Joe-ra ... Ezzel meggörnyedt vállal bement a barakkba. Az átlátszó, csillagokkal teleszórt égbolton szétterült az éj. A terep szélén a domború tet k alatt kuporgó barakkok sora mintha óriási hernyók felvonulása lenne. Ahogy a háború idején a fegyelem megkövetelte, minden ablak gondosan el volt sötétítve. Csak néhány jelz lámpa piroslott a távolban az elhagyott mez n. Laddie csendbe burkolózva várakozott. A három gép megérkezése óta nem moccant. A fa tövében fekve, ahova Eddie kötötte, orrát mells lábain 28

nyugtatva, fülét hegyezve figyelt. Nem érezte sem a f nedvességét, sem az éjszaka h vösségét, nem érzett éhséget, fájdalmas nyugtalanság tartotta megszállva. Néma felemelte a fejét, hegyezte a fülét, szimatolta a szelet, aztán újra lefeküdt, csendesen nyöszörgött, és folytatta a virrasztást. Kisvártatva kinyílt a szomszéd barakk ajtaja. Néhányan a küszöbön állva beszélgettek. Egyikük kivált a csoportból, és odament, ahova a kutya ki volt kötve. Lehajolt, szeretetteljes szavakat mormolva belemélyesztette kezét a bundájába a nyakán, ott, ahol az fehér foltként világított a sötétben. Laddie megismerte a kanadai pilótát. De dermedt, figyel mozdulatlanságából nem engedett. Eddie melléje ült a f be. Rágyújtott, és csendesen szívta a cigarettáját, folytonosan simogatva a collie selymes bundáját. Bajtársak csatlakoztak hozzá. A kanadai, ahogy már sokszor tette, mióta Eric és Joe társai visszaérkeztek, órája világító számlapjára nézett. Még néhány pillanat, és nincs többé kegyelem. Az ügyeletes tiszt ki fogja adni a parancsot a jelz fények eloltására. És akkor minden reménnyel fel kell hagyni. Eric és Joe neve az elt ntek névsorába kerül ... Eddie azonban, akárcsak a kutya, melynek lihegését maga mellett hallotta, nem volt hajlandó elfogadni a bizonyosságot. A bajtársak körülülték ket, kétlépésnyire Laddie-t l, és természetesen csak Ericr l és Joe-ról beszéltek. A vélemények megoszlottak. Néhányan azt gondolták, sohasem fogják többé látni az FX gép pilótáját és megfigyel jét. Azok között azonban, akik még nem akarták elveszíteni a reményt, ott volt Tom, Eric szereje. Széles vállait kissé meggörnyesztve, lehajtott fe j j e l állt. Mint mindig, most is nehézkesen tudta csak kifejez-

29

ni a gondolatait, így várt kicsit, míg ellent tudott mondani a borúlátóknak. Hirtelen kijelentette: - Eric már megjárt egyet és mást. Én azt mondom, kivágja magát. - Én sajnos nem vagyok ebben olyan biztos - felelte szomszédja, Bill. Akármilyen lassan jönnek, itt kellene már lennie a gépnek. Több mint két órája, hogy a többiek megérkeztek. Elfelejtetted Macet? - er sködött Tom. is megsérült, mégis visszatért! Lehet, de nem járt olyan messze. Hiszen ha nem lenne a benzin kérdése, még reménykednék k i c s i t . . . Eddie nem vett részt a vitában. Alig figyelt oda, mit beszélnek körülötte. Arra gondolt: „Minden hiábavaló. Nem érdemes beszélni róla.. Csak meg kell rizni a bizalmat a végs kig ..." Laddie hirtelen felugrott és megmerevedett, a fejét magasra emelte, kelet felé, a teste megfeszült. Nyöszörögni kezdett. Nézzétek, figyeljétek ezt a fickót! Ez már megértette, hogy nem érdemes további illúziókat táplálni mondta Bill. Laddie azonban ebben a pillanatban ugatásban tört ki. Mintha téboly fogta volna el, dühösen rángatta kötelét, és szinte észre sem látszott venni, hogy szoros nyakörve fojtogatja. A gyászos aggodalom, mely mindeddig megdermesztette, mintegy varázsütésre lehullott róla. Újra eleven kutyává változott, könny lábakkal, készen árra, hogy gazdája elé rohanjon, és körülugrálja, a szemeivel és füleivel lássa, hallja t, reszket testével felfogja simogatását. Éles ugatása felverte a tábort. Az ajtók kinyíltak. Az emberek kiálltak a küszöbökre, hogy lássák, mi történik. 30

Eddie összeszorult torokkal figyelte az üres égboltot. Átadja-e magát vajon is a mámoros lelkesedésnek, aminek a kutya tanújelét adja? Hirtelen helyzetfényeket vett észre a láthatár szélén, melyek elaludtak, majd újra felgyulladtak. Tom, a gépész, már rohant dzsipje felé: a ment autó és a segélyautók elindultak a futópálya felé, ahol egy perc alatt újra kigyulladt minden jelz fény. Most már egyre er sebben kivehet volt a motorzúgás. Egy nehéz pillanat telt még el, melyet csak Laddie ütemes, dühös ugatása szakított meg. A reflektorfényben végre megjelent a repül gép. Hason csúszva a pályára siklott, oldalára d lt, és miel tt megállt volna, lassan megfordult a tengelye körül. A fiúk egy pillanat alatt megrohanták, felmásztak a gép testére, és felemelték a pilótafülke tetejét. Eric ugrott els nek a földre. - Jól bekaptuk! - kiáltotta. - Tiszta szerencse, hogy a második motor kitartott. Anélkül ... Azután Eddie felé fordult. - Visszahoztam a megfigyel det. És hogy kvittek legyünk, most már visszaadom a borotvakészülékedet is! Eddie mosolygott, és amikor Joe leugrott a földre, szeretettel hátba vágta. De Joe már kérdezte is: - Laddie-vel mit csináltál? - Türelmetlenül vár. Amikor ugatni kezdett, azt hittük, megbolondult. De neki volt igaza. Már hallott benneteket. Figyelj csak! A fa tövében hagyott Laddie a kétségbeesés erejével igyekezett elszakítani az átkozott kötelet, ami visszatartotta. Vad ugatásába a panaszos könyörgés, szánalmas zokogás hangjai vegyültek. Végre közeledtek az ismer s léptek, megérezte a sza31

got, melyet ezer közül is megismert volna. Nem verg dött tovább, mozdulatlanul állt reszket lábain, míg Joe, eloldozva kötelét, karjaiba vette, magához szorította, és így szólt: - Látod, Laddie, visszajöttem! Most már minden rendben lesz! - Tudod, Joe, hogy nem viheted be magaddal Laddie-t a barakkba. Kint kell hogy aludjatok mind a ketten a szabad ég alatt. - Ha nem megy másképp ... - mondta Joe. Próbálj azért jól aludni - folytatta Eddie. – Holnap magammal viszlek. Felderít repülést kell végrehajtanunk. Menjünk, öregem, jó éjszakát. - Jó éjszakát, Eddie. Légy nyugodt, kész leszek. De Eddie még habozott, miel tt továbbment volna, mintha még mondani akart volna valamit. Végül folytatta: - Meg kell hogy mondjam, Joe, a törzs rmester, akivel ma beszéltem, semmi áron nem engedi, hogy Laddie a táborban maradjon. Szerencsére ott van az egyik szerel , Jerry Bartlett, ma megy szabadságra, és pont arra, felétek. Ha akarod, elintézem a dolgot ... Joe letette a földre Laddie-t. Nyugodtan, csöndesen lehúzta a keszty jét, kigombolta a zubbonyát. - Nézd, öregem, ne vágj már ilyen képet - mosolyodott el Eddie. - Vannak kutyák, melyeket úgy megszeret az ember, mint egy barátot ... Egyszer sírni láttam egy repül tábornagyot, mikor ott kellett hagynia a dán dogját ... - Ne tör dj vele - válaszolta Joe. - Holnap már jobb lesz. Jó éjszakát, Eddie, és még egyszer köszönöm. Ahogy a kanadai elment, Joe leült a f be, Laddie mellé. Az boldogan és megnyugodva gazdája vállára

32

hajtotta a fejét. Így maradtak csendben, mozdulatlanul, néhány pillanatig. Utána Joe suttogni kezdett: - Próbáld megérteni, Laddie. Haza kell menned, és most az egyszer ott is kell maradnod. Hallod: ott maradsz, és nem jössz vissza többé. Soha többé! Háború van, és ha az ember háborúba megy, nem viheti magával a kutyáját. Mit akarsz: a családos bajtársaim is otthon hagyták a gyerekeiket! Nagyon szeretlek, és szívesen magam mellett tartanálak. De ez lehetetlen. Légy nyugodt, lesznek még jó napjaink együtt. De most okosan kell viselkedned. Lassie megtehette, amit tett, hogy megtaláljon bennünket. Akkor még béke volt. Engedni lehetett minden szeszélynek ... Ma már nem lehet ... Laddie figyelmesen hallgatta Joe-t. Próbálta megérteni fiatal gazdája szavait. Hangja szeretetteljes volt, de valahogy idegen módon határozott. Így beszél az ember a kutyájával, amikor az hatvan kilométert tett meg, hogy megtalálja?

33

V. FEJEZET LÉGI T ZKERESZTSÉG

Másnap reggel a tábori irodában Eddie és Joe a rajparancsnok-kapitányra figyeltek, aki felderít feladatukat magyarázta. Miután a tiszt felírta a navigációs adatokat és utasításokat a falra er sített fekete táblára, az asztalon kiterített térképhez lépett, mely az 1940 óta a németekt l megszállt Norvégiát ábrázolta. Odaintette magához a két fiatalembert, lehajolt, és ujjával gyorsan végigfutott az el tte kigöngyölt lapon. Itt vannak a norvég partok mondta. Vörös ceruzával kört rajzolt, mely élesen elütött a domborzatokat jelöl zöld és lila sávozás árnyalataitól. - Ez a pont érdekli különösen felderít szolgálatunkat, tudni szeretnénk, mire készülnek ott a németek. Egy nemrég felvett fényképsorozat riasztott bennünket. Azon a helyen, melyet itt megmutattam, minden jel valami új berendezés elhelyezésére és m ködésére utal. Sajnos, a fényképek tízezer méter magasságból készültek, ami lehetetlenné teszi néhány nagyon fontos részlet tanulmányozását. Ezt a dolgot mindenáron tisztázni kell, újabb felderítést kell végrehajtanunk, ezúttal azonban alacsonyabbról ... Megkerülve az asztalt, folytatta: - Természetesen kockázatos dolog, nagyon kockázatos. A németek légvédelmi ágyúkkal rakták tele az egész partvidéket és persze vadászgépekkel. Meg kell lepnetek ket. - Ceruzájával néhány pontra mutatott a térképen. - Itt vannak elhelyezve az ütegek ... ez itt egy repül 34

tér. . . A feladat nem lesz könny , de számítok rátok, hogy jól végrehajtjátok. Ezekkel az egyszer szavakkal végezte: - A viszontlátásra, fiaim, és jó szerencsét! Néhány perccel kés bb felszállt az Eddie által vezetett gép. Kört írt le a repül tér fölött, majd irányba állt. Joe felkelt ülésér l, és letérdelt, hogy elhelyezze és beállítsa a felvev berendezéseket. Társától elválasztotta a motorzúgás, teljesen elmerült feladatába, mikor egyszerre mocorgást érzett maga mögött. Micsoda meglepetés volt, mikor hátrafordulva ... egy potyautassal nézett szembe! Két könyörg szem, egy hosszú, fekete-sárga orr, egy kissé felborzolt, hatalmas gallér - Laddie volt itt, a javíthatatlan Laddie, hozzá nagyon kényelmetlen helyzetben, üggyel-bajjal próbálva kiszabadulni a sz k résl, ahova begyömöszölte magát. Az ülés és a pilótafülke fala közé szorulva olyan szomorú képet nyújtott, hogy Joe-nak megesett rajta a szíve. Dehogyis haragudott, majdnem mosolygott meghatottságában! - úgy ítélte azonban, hogy meg kell riznie a látszatot, haragot színlelve kiáltotta tehát: - Hát megint itt vagy! És most nem is tudlak lerakni! Megérdemelnéd, hogy itt hagyjalak, boldogulj, ahogy tudsz, magad kerested a bajt magadnak! És méghozzá nem is csináltad valami okosan — nem látod, hogy túl sz k itt a hely neked? És Joe, nyakörvénél húzva ki a kutyát, lenyomta az ülés alá. - Így most már jobb lesz. Igen, igen, örülsz, persze. De ez nem ok arra, hogy megfojts. Le a lábakkal, Laddie! Le a lábakkal! 35

Gazdája hiába igyekezett megnyugtatni, Laddie tovább ugrált a keskeny fülkében, és végül is magára vonta a pilóta figyelmét. Eddie hátrafordult, az elképedés kiült az arcára. - De ilyet! - mormogta. Laddie melléje siklott, és felemelte az orrát, mintha simogatást várna. Szóval légi keresztel re vágytál! - nevetett Eddie, lenyomva a kutyát. - Látod — kiáltotta Joe, bajtársa válla fölé hajolva —, nekem is van olyan kutyám, amelyik mutatványokra képes! A tied pipázik. Laddie azonban ennél is többet tud! Egyedül szervezte meg a repül gép-utazását! Mit akarsz? - válaszolta a kanadai. — Ha utánad akart menni, kénytelen volt szokatlan eszközökhöz nyúlni. Nyilván nem az rmester foglalt számára helyet a gépen. Micsoda sikerünk lesz, ha visszaérünk! És Jerry Bartlett, akire rábíztad, hogy vigyázzon erre a gazemberre! Nagy bajban lehet szegény! A szóban forgó „gazember" a világ legártatlanabb arcával a padlóra feküdt. Mit számított most a sok megpróbáltatás, amin kétszer is keresztülment, Joe-t kutatva! Úgy érezte, most már semmi sem tudja többé elválasztani fiatal gazdájától. És nem ez a legfontosabb? Joe elfoglalta megfigyel i helyét. Kicsit kés bb, éppen a térképet vizsgálva, a fülhallgatón keresztül hallotta a pilótát. - Ha Laddie nem ismerte eddig Norvégiát, itt a pillanat, hogy kinézzen az ablakon. Megérkeztünk! A gép göndör felh réteg fölött repült el, mely habosan gomolygott a vakító fényben. - Szép az égbolt - folytatta Eddie. - De szeretném tudni, mi van ott lent. A legegyszer bb lesz megnézni közelebbr l. 36

Elhallgatott. Néhány perccel kés bb felkiáltott: — Joe, vigyázat! Kész vagy? Lejjebb ereszkedem! A repül gép megd lt, és belefúrta magát a felh k havas tömegébe. Hirtelen minden szürke lett, hideg, ellenséges. És hamarosan felt nt a föld, távolról, a köd hasítékain keresztül, nagy, zöld sz nyeghez hasonlóan. Joe ugyanakkor furcsa felh ket látott az égen felt nni. Kicsi, piszkossárga gombolyagok jelentek meg, azokra a buborékokra hasonlítottak, melyek a pocsolyák felületén szoktak elpukkanni. Egyre több vette körül a repül gépet, mely süvítve szelte az eget. — A légvédelem! — mormogta Eddie a foga között. — A kapitánynak nagyon is igaza volt: a Flak nem tréfadolog. - Remélem, a vadászgépek nem avatkoznak be. Az lenne ám csak ... ! Heves lökés hallgattatta el. A gép váratlanul megbillent, a motorzaj megváltozott, a fülke pedig füsttel telt

meg. Elkábulva, zihálva, a pilóta el ször könny , majd egyre élesed , ég fájdalmat érzett a mellkasában. Tudta, hogy megsebesült. De nem foglalkozott most a sebével. Csak arra gondolt, hogy ura maradjon a gépének, és bejusson a felh k védelmébe, ami talán lehet vé teszi majd, hogy elmeneküljenek a Flak ütegeinek lövései el l, és némi szerencsével kijátsszák az ellenséges vadászok üldözését. Kormányára görnyedve, testét kétségbeesett er feszítésre kényszerítve, szörny szédüléssel küzdött. Vállai mázsás súly alatt görnyedtek meg. Az éget érzés heves fájdalommá változott. Lassan, könyörtelenül áradt el mellkasában. Hirtelen er sebbé vált, belemart a húsába. Fájdalmas kiáltás tört fel Eddie torkán, összeszorított fogai közül vérpatak csordult ki. 37

A zökkenés Joe-t lesodorta ülésér l, és a padlóra lökte. Sértetlen volt, de a zuhanástól elkábult. Laddie nem mozdult. A falhoz lapulva, füleit hátracsapva, sz rét felborzolva morgott, fogait vicsorgatta a körülötte gomolygó keser , vastag füstre. Ahogy Joe felemelkedett, kábultan látta maga el tt a pilóta meggörnyedt vállát, lehajtott fejét. Testtartása valahogy furcsának t nt. - Eddie! - kiáltotta riadtan. - Nem sérültél meg? - Nem ... minden rendben ... - válaszolta a kanadai, félig társa felé fordulva. Joe megkönnyebbülten felsóhajtott, és hozzátette: Szerencsénk volt. Azt hiszem, épp hogy megúsztuk. Vajon ... ? Ebben a pillanatban vörös fény világított át a füstön, mely már kezdett eloszlani. És Joe kipillantva látta, hogy hosszú lángnyelvek nyaldossák a jobb szárnyat. A szélt l élesztve félelmes gyorsasággal közeledtek. - Eddie! - üvöltötte. - Kigyulladt a gép! A pilóta furcsán szaggatott hangon válaszolt: - Igen ... Nincs ... mit tenni ... ugrani kell ... indulj ! - És te? - El ször ... te mész ... Ugorj ... gyorsan! Joe a csapóajtó felé rohant, melyen át a teljes iram közepette is el lehetett hagyni a gépet. Eddie közben eltorzult arccal, elszántan küzdött fájdalmával. Tagjai ólomnehézzé váltak. Keze a kormányon, lába a lábkormányon, megmerevedtek szörny er feszítésében, mellyel a gépet meg akarta tartani repülési irányában. De ereje már kimerül ben volt. „Csak Joe-nak legyen ideje kiugrani!" - mondta magában. Majd fakó hangon mormogta: 38

- Gyorsan, gyorsan, Joe! Csökken a magasságunk! Joe a csapóajtót záró reteszt félretolva, felemelte a nagy, kerek lemezt, mely az „embernyi lyukat" elzárta a padlón. A leveg az arcába vágott. A kanadain alattomos kábultság kezdett elhatalmasodni. Ujjai szorítása engedett a kormányon, vállai beroppantak a rájuk nehezed súly alatt. Szenvedése valamit enyhült. Nyugodtabbnak érezte magát, szinte elzsongatta a motorok zúgása, és hosszú, csigavonalú tölcsérbe sodorta, melyben a gép egyre gyorsabban siklott lefelé. Az életösztön feltör hulláma még egyszer kiragadta Eddie-t a bódulatból, mely már szinte úrrá lett rajta, és felkiáltott: - Joe, ugorj már! Jövök utánad! Joe, a nyílás szélén ülve, Laddie felé fordult. Ez óvatosan visszahúzódva gazdája mögött, nyugtalanul szemlélte a tátongó rt. A fiatalember megfogta nyakörvét, karjaiba vette a kutyát, és odakiáltotta Eddienek: - Most te jössz! És ugrott. Ülése támlájára d lve a kanadai meg sem próbálta követni társát. Tudta, hogy elveszett. De Joe megmenekült! Feje a mellére bukott. Úgy érezte, sötét fátyol ereszkedik el el tte. Behunyta szemét. Két könnycsepp siklott ki szemhéja alól. Szeretett volna kiabálni, küzdeni, de nem volt több ereje. Elvesztette öntudatát, és teste eszméletlenül csúszott le a padlóra. A pilóta nélkül maradt gép megingott, megpördült, lángoktól elemésztett szárnya leszakadt, majd a földhöz csapódva összezúzódott, hosszú, fekete csíkokat hagyva maga mögött, melyek lassan oszlottak el az égen. 41

VI. FEJEZET NORVÉGIÁBAN

Amikor Joe az rbe ugrott, Laddie szörny rémületet érzett. Mells lábait gazdája vállára szorítva, orrát zubbonya gallérjába fúrva, behunyta szemét, hogy ne lássa a füst kavargását és a felh ket, melyeket ágyúgolyóként hasítottak keresztül. Az ejt erny hirtelen kinyílt. Zuhanásuk heves rántással megtorpant. Laddie kinyitotta szemét. A szél állandó, könny fuvallatokkal lengett körülötte. Hirtelen milyen szelíd, milyen nyugodt lett minden! Kicsit megnyugodva körülnézett. De amint rájött, hogy a leveg ben van, olyan távolságra a földt l, mely számára rettenetesnek t nt, reszketve simult Joe mellére. Az ránézett, és így vigasztalta: - Ne félj! Már nem tart soká. A leveg süvített a kötelek mentén. Gyorsan, rángások nélkül ereszkedtek. Tulajdonképpen hosszú siklásnak t nt az egész, majdnem kellemes volt. Laddie kissé megvigasztalódva gazdája hangjától, így töprengett magában: „Hova megyünk? Hogy fog végz dni ez a furcsa utazás? Hej, ha Rudiing herceg parkjában kötnénk ki, virágágyak, szép, kavicsos utak közepette ...!" És szinte már látni vélte Joe szüleinek kis házát, zsúpfedelével, fehér falaival és a kerttel, ahol a jó öreg Lassie sütkérezik. De hamarosan rá kellett ébrednie, hogy tévedett. A szélt l sodort ejt erny egy erd szegte, tágas fennsík felé tartott. Kicsit távolabb a dombok hegyekké emelkedtek, és elzárták a látóhatárt. 42

Látva, hogy szinte rohan feléje a föld, Joe visszaemlékezett a tanácsokra, melyeket annyiszor hallott a kiképzés hónapjai alatt. Hogy csökkentse az ütközés erejét, megroggyantotta térdét, behúzta vállát. Laddie nagy teste azonban akadályozta mozgásában. A földet érés durvább volt, mint ahogy számított rá. Joe lélegzete elakadt, elengedte kutyáját. Ez továbbgurult a földön, mint a nyúl, melyet vadász golyója talált. Kicsit kábultan, de sértetlenül, egy ugrással talpra állt, és nekieredt, hogy gazdája után rohanjon, akit a szélt l sodort ejt erny nagy sebességgel hurcolt az erd széle felé. Azt gondolva, valami új játékról van szó, vidám ugatásban tört ki. A kötelek közé szorult Joe lábával, könyökével a talajba akaszkodva megpróbálta fékezni sodródását. Sajnos, a fennsík sima, alacsony f vel borított felülete nem nyújtott semmi kapaszkodót. Hirtelen, ahogy az ejt erny nyílegyenesen rohant a fák felé, Joe fejével nekiütközött az erd l a rét felé kivezet út szélén álló határk nek. Az ütést l elkábulva a szerencsétlen fiú arccal elnyúlt a földön. Laddie hirtelen megállt, egyik mells lábát felemelve, a fülét hegyezve, a fejét félrehajtva. Mi történik itt? Joe talán hirtelen abbahagyta a játékot? Az ejt erny zöldes kupolája a szél játékára csendesen ringott, majd a selyemtömeg lassan szétterült a földön, és színével hamarosan beleolvadt a f be. A kutya nem értette gazdája mozdulatlanságát. Odament, megszagolta az elnyúlt testet, lassan körüljárta. Majd orrával meglökte, mancsával megérintette. Mivel Joe makacsul nem mozdult, Laddie megnyalta az arcát. Elkedvetlenedve lefeküdt melléje. „Miért folytatja ezt a játékot? - töprengett. - Elaludt volna?" Aztán hirtelen aggodalommal felemelkedett, még 43

egyszer megnézte a fiatalembert, a füleit hegyezte. Igen, Joe lélegzik, de nagyon gyengén! És az arcán vérnyomok! Laddie-t egyre jobban elfogta a félelem, felemelte a fejét, panaszos, hívó hangot hallatott, várta a választ. De nem kapott. Micsoda magány körös-körül! Milyen furcsa vidék, mennyire más, mint Greenall Bridge vagy akár a repütér! És ha Joe meghal? Nem, nem, ez nem lehet! Segítséget kell keresni azonnal, embereket keresni, mert csak az emberek tudják ápolni a fajtájukbélit ... És egy utolsó pillantást vetve gazdájára, Laddie elvágtatott az ösvényen. Egy pillanattal utóbb már elt nt a fák között. A domb tetején álló menedékházból hatalmas területet lehetett belátni. A németek, mióta nehéz harcok árán 1940-ben elfoglalták Norvégiát, rtoronynak használták. A hegyoldalakat erd borította, követve a domborzat hajlásait. Itt-ott azonban tisztások kopasz foltjai látszottak. A lejt alján keskeny medencében tó terült el, a másik oldal felé a tekintet falvakkal behintett hosszú völgybe tévedt. Az épp szolgálatban lev két német rszemet Karinak és Willinek hívták. Eszük ágában se volt a táj szépségeit csodálni, magukra csukták az ajtót a házikóban, és békésen melegedtek. A nap kellemesnek ígérkezett. A lángok táncoltak a kandallóban, a bográcsból étvágygerjeszt párákat küldött a csendesen rotyogó sózott oldalas. - Hej! - sóhajtott Karl, kinyújtva lábát a t z felé. - Itt aztán nyugalomban leszünk ... 44

- És semmi dolgunk. Nem kell félni attól sem, hogy látogatókat kapunk - mondta Willi. - Kedvem volna hurkokat lerakni - folytatta Karl. Biztos sok a nyúl a környéken. - Remek gondolat! - ásított Willi. Pipára gyújtottak. - Tudod - folytatta Willi pár perc múlva -, legjobban azt élvezem, hogy amikor rségen vagyunk itt, távol a falutól, nem kell látnunk azokat az átkozott, fapofájú norvégokat, a rideg, ellenséges tekintetüket. Ezek az emberek soha nem bocsátják meg, hogy rájuk telepedtünk. - Az igaz, hogy nem túl nyájasak velünk - vélte Karl. - Ha csak ez lenne! Ha csak elfordítanák a fejüket, amikor összetalálkozunk! De ha már ki nem tehetnek, megállnak, és keresztülnéznek rajtunk, mintha nem látnának, mintha nem is léteznénk. Ez megy az idegeimre! Karl vállat vont, és megvet hangon mondta: - Igyekezz, hogy ne is legyen velük semmi dolgod! Annyira érdektelenek egyébként! És különben is nyugodj meg, már nem tart soká. A harcterekr l kedvez hírek jönnek. Azt hiszem, már hamarosan itt a vége. Hónapok, talán csak hetek kérdése ... - Ha ez igaz lenne! - mormogta Willi. - Milyen jó lenne hazamenni! Gondolod, Karl, hogy karácsonyra már Németországban lehetünk? Karl egy darabig gondolkozott. - Ki tudja? - válaszolta végül. Majd hozzátette: - Minden a nagy offenzívától függ. - Egyre többet beszélnek err l. De szerintem a vezérkar nem túlságosan siet vele ... - Mit értesz te hozzá! Használd már végre egyszer az eszedet! Ha az angolok és az amerikaiak ... 45

De nem folytathatta. Tompa zaj rázta meg a kunyhót, és mindketten felugrottak. Nyugtalanul rohantak ki. - Mi volt ez? - kérdezte Karl. - Valami felrobbant. Mi robbanhat fel itt? Hol? Nem látni semmit. Akkor legalább valami füstje lenne. És semmi nincs itt, ami felrobbanhatna. Mindenesetre - felelte Willi - nekünk nem az a dolgunk, hogy ezzel foglalkozzunk, hanem hogy figyeljünk, hogy rt álljunk. Zajt hallottunk. Kimentünk a kunyhóból. Nem láttunk semmit. Mit akarsz még? A többi nem a mi dolgunk. Igazad van - zárta le Karl. - Nem tehetünk mást. Már majdnem visszament a kunyhóba, amikor felkiáltott : - Hát az meg mi? - Micsoda? - Oda nézz! - Nem látok semmit. - Ott lent, a síkon! Willi a mutatott irányba nézett, és meresztette a szemét. De nem látott mást, mint szürke felh ket egy néptelen mez fölött gomolyogni. - Bolond vagy! - zsörtöl dött. - Nem látok az égvilágon semmit. - Én pedig azt mondom, hogy láttam valamit. És hozzá biztos vagyok benne, hogy ... - Mi volt? Kísértet? - vigyorgott Willi. - Ejt erny ! Willi ezúttal szinte nevetésben tört ki. - Mondhatom, jó ötleteid vannak! - kiáltotta. - Szerencsétlen Karlom, teljesen meghülyültél! Senki nem, látott még ejt erny t repül gép nélkül. 46

- Esküszöm neked ... ! - Igen, igen, tudom. De értsd meg, semmi kedvem sincs ok nélkül szaladgálni, hát nem is mozdulok innen. Ha te mindenáron fel akarod deríteni a környéket, semmi akadálya. Én visszamegyek a kunyhóba. Magára maradva, Karl levette a sapkáját, megvakarta a fejét, majd visszatért bajtársához a kandalló mellé. De gondtalan nyugalmuknak vége volt. Felidézték magukban a Norvégia más vidékeir l hallott eseteket, melyekr l honfitársaik számoltak be nekik. Nem hallottak-e eleget norvég partizánokról, akik a hegyek közt bujdosnak, és akik állig felfegyverkezve, váratlanul megrohanják a magányos német jár röket Vagy rszemeket? Karl, kettejük közül az aggodalmaskodóbb, így szólt magában: „És ha az a vidék, ahol most vagyunk, valójában nem olyan nyugodt, mint amilyennek látszik? Ha nem tévedtem az el bb, mikor ejt erny t véltem látni. És az a robbanás, amit hallottunk ..." Végül, nem bírva tovább nyugtalanságával, leakasztotta puskáját, és az ajtó felé indult. - Hová mész? - kérdezte Willi. - Körbejárok - felelte Karl szárazon. Kinyitotta az ajtót. De mozdulatlanul megállt, mintha odaszögezték volna. Nem kutyaugatást hall vajon? Willi egy ugrással mellette termett. - Mi az? - Figyelj ! - mondta Karl. Mind a ketten füleltek. És egy pillanat múlva tisztán kivehet volt a kutyaugatás az erd ben. - Talán valami elveszett k u t y a . . . - vélte halkan Willi. - Nem - válaszolta Karl. - Nagyon ritkán történik, 47

hogy egy kutya eltéved. Itt valami b zlik! Soha senki nem jön föl a völgyb l idáig. Menjünk, nézzük meg! Az ugatás közeledett. Pár perc múlva a németek ágak ropogását hallották. A s l hirtelen egy nagy, vörös és fehér bundájú kutya bukkant el , és feléjük szaladt. - Láthatod, hogy nem tévedtem! - mondta Karl. - A kutyát én is hallottam - felelte Willi. - De ami az ejt erny t illeti, továbbra is azt hiszem, káprázott a szemed. A jövevény pár méterre t lük megállt, magasra emelt fejjel, figyel szemmel. Kicsit mintha meglep dött volna a két ember külsején, akikkel szembekerült. Miért hordják ezt a furcsa, zöldes öltözetet, ezeket a nagy, nehéz csizmákat, melyek csak fél lábszárig érnek? És a szemük kékje — kicsit kemény, fémes kék — miért nem olyan, mint Joe szemének a színe? És a szaguk? A szaguk volt a legmeglep bb ... Némi habozás után a kutya mégis félrehajtotta a fejét, mintha azt gondolná: „Végül is ezek emberek. Nos, az emberek segítséget szoktak vinni a fajtájukbelieknek, ha bajban van." Karl ekkor kinyújtott kézzel el relépett. De a kutya vagy tízméternyire hátraugrott, félig megfordult, újra megállt. Majd az ösvényre pillantva, melyen jött, rövid! vakkantást hallatott, és közeledett Karlhoz. Amikor azonban az meg akarta ragadni, újra elugrott, és megismételte az el bbi m veletet. A két ember csodálkozva szemlélte. - Mit akarhat? — kérdezte Willi. — Neked nem úgy nik, hogy el akar bennünket vezetni valahova? - Szerintem is ez látszik valószín nek. Rendben van, menjünk utána. Az ember sohasem tudhatja. Lehet, hogy valami érdekeset akar mutatni nekünk. Amikor Laddie látta, hogy a két ember feléje közele-

48

dik, örömteli vakkantást hallatott. Végre elérte, amit akart. Bizalmatlansága, amit a két egyén láttára az imént érzett, teljesen eloszlott. „Nem az a legfontosabb, hogy mindent elkövessünk szegény Joe megmentésére?" És a kutya minden további nélkül ügetni kezdett a domboldalon lefelé vezet ösvényen.

49

VII. FEJEZET ELLENSÉGEK ÉS BARÁTOK

A két német négylábú vezet jét követve végre elérkezett az erd szélére. - Mein Gott! - sóhajtott Karl. Meddig hurcol ez az állat? Mit panaszkodsz? - vetette oda Willi. - Te javasoltad, hogy kövessük! Hatalmas síkság tárult ki el ttük. A leveg csendes volt, a vidék elhagyatott. A szürke f mintha az ég szomorúságát tükrözte volna vissza. Laddie megállt, beleszagolt a szélbe, majd nyílként elsüvített. Vigye el az ördög! kiáltotta Willi. - Én nem megyek utána! A collie vágtatott, hasa szinte a földhöz simult, lábai, teste hihetetlen er feszítésben nyúltak ki. Néhány pillanatig követték tekintetükkel, aztán Karl így szólt bajtársához : - Igazad van. Csak vesztegetjük az id t. Ez a dög becsapott bennünket ... De nézd csak — kiáltott fel hirtelen -, mi lelte! Oda nézz! Laddie megállt, orrát a földhöz szorítva, lázas izgalommal szimatolta a földet. - Nyilván talált valamit - mondta Willi. - Menjünk, nézzük meg! A két férfi futólépésben megindult a fennsíkon. Laddie-t l néhány méterre lelassítottak, és szótlanul közeledtek. A kutya mereven állt, egyik lábát felemelve, kinyújtott nyakkal, leeresztett farokkal. A németek egy50

szer határkövet láttak maguk el tt, szinte elrejtve a ben. A kutya szoborszer mozdulatlansága hirtelen felengedett, kétszer-háromszor megkerülte a határkövet, minden oldalról szagolgatva, majd felemelte a fejét, és gyászos nyögéseket hallatott, el ször halkan, majd egyre emeltebb hangon. Joe! A gazdája, szeretett gazdája - mi történt vele? Hiszen ezen a helyen hagyta! A szaga még mindig ott lebegett a k körül, a f csomók között ... Mi történt itt? A maga lábán ment el? Vagy elvitték innen? A közeli erd ben rejt zik? Örökre elt nt? - Mi baja lehet, hogy így nyöszörög? — kérdezte Karl. - Ne izgasd magad! - gúnyolódott Willi. - Talán neki is káprázott a szeme, mint néked az el bb az ejt erny vel ! De Karl mintha nem is hallotta volna, hirtelen lehajolt, bal karjával átfogta a kutya nyakát, hogy az ne tudjon mozdulni, jobb kezét pedig belemélyesztette a nyaka bundájába, és így szólt: - Nyakörve van ... és egy fémlap rajta! Laddie-t azonban felingerelte a német váratlan mozdulata, eltökélte, hogy nem hagyja magát. Ráadásul ezeknek az embereknek szörny szaguk van, egészen más, mint Joe-é! A kutya teljes erejével megrázta magát. Lecövekelt lábakkal megfeszítette a testét. Ajkait felhúzta, és fenyeget en mutogatta agyarait, szügyéb l morgás tört el . Karl azonban nem engedte foglyát. Dühösen belerúgott Laddie hasába. Az olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy a nyakörv átcsúszott a fülei fölött, és a német kezében maradt. A kutya hátraugrott, és mozdulatlanul meredt a két emberre. 51

Karl megdühödött, és elejtette a nyakörvet. Miért nem kezes ez a kutya? Miért ilyen ellenséges vele? Willi közben fölvette a nyakörvet, és megpróbálta kibet zni a fémlapra vésett feliratot. - Mi ez? - mormogta. E pillanatban Laddie, mintha megértette volna, hogy veszélyben van, hátrált pár lépést, félfordulatot tett, és elmenekült az erd felé. Karl gépies mozdulattal a vállához emelte puskáját, melyet eddig a szíjánál lógatva vitt, és a ravaszra tette ujját. A fennsík nyugalmát száraz csattanás hasította keresztül. Laddie épp elérve a legszéls fákat úgy érezte, mintha valami er sen meglökte volna. A földre gurult. De létfenntartási ösztönét l zve felpattant, és befurakodott a legközelebbi s ségbe, az ösvényt l balra. A meghökkent Karl másodszor is l tt. Elkésett! A kutya elt nt! Szerencsére a tüskés bozót, az erd ágas-bogas aljnövényzetének s sége megnehezítette, majdnem lehetetlenné tette, hogy kövessék. A két német egy darabig még csapkodta a bozótot, remélve, hogy a szökevény talán ott lappang. Mérgükben hatalmas rúgásokkal taposták a fiatal hajtásokat, gazokat. De keresésük nem vezetett eredményre. Leértek végre a tó széléhez, pár percig a parton mentek tovább. Majd megálltak. Elkedvetlenedve néztek egymásra. - Nem érdemes tovább menni - morogta Karl a fogai között. - Meglógott. Willinek hirtelen eszébe jutott a kezében tartott nyakörv. - Te, szerintem ez angol kutya! Ha ez így van, a gazdája ... talán egy angol katona ... nem lehet innen messze. 52

- Egy angol katona!... - ismételte Karl. A két ember pár percig hallgatott. Hangjukat hirtelen nyugtalanság váltotta fel. - Látod, mondtam neked — kezdte Karl. — Ejt erny söket dobtak le! Mi pedig azzal vesztegettük az id nket, hogy ez után a piszkos dög után rohantunk. Gyorsan, vissza! Azonnal jelentést kell tennünk! És tétovázás nélkül elindultak egymás mögött haladva a tópart mentén. Egy perccel utóbb újra nyugalom borult az erd re. A fák egészen a tópartig húzódtak. Némelyik, mintha vonzaná a gyökereit veszedelmesen alámosó víz, a tó felülete fölé hajolt, visszatükröz képét bámulva. Egy fa, egyensúlyát vesztve, a tóba d lt, most félig vízbe merülve feküdt, gyökerei egy részével még a földbe kapaszkodva. A víz a kérgét nyaldosta, törött ágai között játszadozott. Ide bújt be az el bb Laddie, miután a vízbe ugorva láthatatlanná tette magát ellenségei el tt. Jelenleg csak a feje látszott, kiemelkedve a vízb l. Karl és Willi, a két elvakult, otromba német, el sem képzelték volna, hogy a keresett vad itt lapul, szinte a lá ba i kná l .. . Erezve, hogy a veszély elvonult, a kutya keservesen felkapaszkodott a parton, és végignyúlt a f ben. Egyik mells lába vérzett, és éget fájdalom árasztotta el. Lassan, nagy vigyázatosan nyaldosni kezdte, majd felemelkedett, és megrázta magát: a finom csöppek zápora egy pillanatra vízesésként vette körül. Egy pillanatig mozdulatlan maradt, sebesült lábát behajlítva a föld fölött tartotta. Az utolsó percek eseményei teljesen összezavarták. Az a két dördülés ... azok a zöld ruhás, durva csizmát visel emberek ... a határk ... ó, igen, a határk , ahol meg kellett volna találnia Joe-t. „Miért hagyott el a gazdám ebben a nagy magányban? - t 53

dött a collie. - Mi lesz velem ebben az országban, melyet nem ismerek, ahol az emberek ilyen gonoszak? Igen, mindenképpen meg kell találnom Joe-t, mert nem halt meg, ezt biztosan érzem. Biztosan nem is akart volna nélkülem meghalni..." Elindult hát az erd s je felé. Fájdalmasan, három lábon bicegett. Hirtelen a fülét kezdte hegyezni. Száraz levelek recsegését hallotta. Újra a zöld ruhás emberek jönnének erre vissza? Meneküljön? Most már nem sokra menne ezzel. Sebesült lába egyre jobban elnehezedett. Lefeküdt hát egy fa tövében, és fáradt belenyugvással várakozott. A léptek közeledtek. Egy négyéves forma kisfiú jelent meg az ösvény kanyarulatában. Nagy nyaláb gallyat cipelt. A nyaláb láthatólag túl nagy volt neki, minden lépésére lepotyogással fenyegette. Bizonyára elment volna a kutya mellett, ha az nem csinál valami meglep dolgot: felemelkedett, és nyugodtan felült. Ahogy a gyerek megpillantotta, meghökkent, majd ledobva terhét, Laddie felé rohant, kiabálva : - Ó, egy kutya! Laddie megnyugodva csóválta a farkát. A kisfiú melléje térdelt, átfogta karjával, simogatta, aztán magával akarta húzni, hívogatta: - Gyere, játsszunk! De Laddie felemelte sebesült mancsát, és fájdalmas kis vonítást hallatott. A kisfiú megdöbbenve nézte, aztán átölelte. - Ne félj! - suttogta. - Várj egy kicsit. Mindjárt jövök. És visszarohant az ösvényen, kiabálva: - Thea! Arne! Hedda! A kisfiú - Henriknek hívták - pár ugrással elérte fivé54

rét, Arnét, és n véreit, Heddát és Theát, akik mind id sebbek voltak nála. Épp az erd ben összeszedegetett r zsét rakták fel egy régi gyerekkocsira. Henrik Thea karjaiba vetette magát, és buzgón magyarázta: - Ó, Thea, megtaláltam! De nagyon beteg szegény! - Mit találtál meg? És kicsoda beteg? - kérdezte Thea. - De hát ... az én kiskutyámat! Hedda és Arne megdöbbenve néztek össze. Henrik tehát még mindig emlékszik arra a kutyára, melyet a németek, mikor keresztülmentek a falun, elloptak t le? Hedda egy kosárban keresgélt, és egy kicsi plüsskutyát húzott el , öccse felé nyújtva. - Itt a kiskutyád, Henrik! - mondta. Henrik megfogta a játékot, földhöz vágta, és kiabálni kezdett: - Nem! Nem! Nem ez kell nekem! Thea a karjaiba vette a gyermeket, és felültette a kocsira, a r zsehalom tetejére, de Henrik teljes erejével hadakozott. Végül sikerült leugrania a földre. - Gyertek! - kiáltott sürget hangon. - Gyertek, nézzétek meg a kutyámat! Nekem az kell! Megunva a viaskodást, Arne, Thea és Hedda öccsük után futottak. Mekkora volt a meglepetésük, mikor meglátták a fa alatt fekv Laddie-t! - Milyen szép! - kiáltották. Henrik, bár már megvigasztalódott némileg, még nem volt egészen nyugodt. - Ugye megmondtam - sóhajtotta -, hogy beteg! Meg fog halni! - Ugyan, dehogy - felelte Arne -, csak talán eltört a lába. A legnagyobb közöttük, Thea, ellentmondást nem hangon mondta: 57

- Hedda, tépj le egy darabot a kötényedb l. Kötést kell készítenem. - De hát azt nem lehet! - hökkent meg Hedda. — Ha elszakítom a kötényemet, kikapok! - Annyi baj legyen! - kiáltotta Arne, méltatlankodva Hedda önzésén. - Én nem tör dnék vele, hogy megszidnák, ha megmenthetném ezt a szegény kutyát. - Könnyen beszélsz! - vágta rá Hedda. - Persze, te nem hordasz kötényt ... Várj csak, mindjárt meglátod! - kiáltotta Arne. Kötényem nincs, az igaz! De van ingem, és nézd, mit csinálok vele! Két n vére elképedésére kihúzta ingét a nadrágjából, és széles csíkot hasított le bel le. Theának adta, és így szólt: - Látod, ennyi volt az egész. Thea letörölgette a vért Laddie lábáról. Az csak bámult, hogy a sors, amely el ször a zöld ruhás emberek durvaságainak tette ki, most ezeket a kedves kis társakat hozta útjába. Boldogan adta át magát a kezelésnek, magában mondogatva: „Most már minden rendbe jön. Amint meggyógyulok, útra kelek, és megtalálom Joe-t. Mert meg kell találnom! Feltétlenül..." - Ápolni fogunk majd, meglátod - mondta neki Thea. - Velünk jössz? És találd ki, hova fogunk eldugni: a pincébe! Lehet leg minél kevesebbet gyere majd el , hogy a németek ne kaphassanak el. Mert nagyon szép vagy, tudod! Miközben Thea és fivére, Arne, bekötözték a sebesült lábát, Hedda visszaszaladt a kocsihoz, elhozta elemózsiás kosarukat, és megkínálta Laddie-t ennivalójuk szerény maradékával. - Tessék, kiskutya, egyél, egyél! Arne rámosolygott húgára, és így szólt: 58

- Derék! Ez jó ötlet volt! Hedda szívér l mintha súlyos k gördült volna le. Mert szégyellte magát, mióta Arne a szeme láttára áldozta fel ingét, hogy a sebesültön segítsen vele: . . - Nézd, milyen éhes! - mondta. Laddie most a kislány üres kezeit nyalogatta. - Tudjátok, mit fogunk csinálni? - szólalt meg Thea. - Ma este mindnyájan félreteszünk kicsit a vacsoránkból, hogy holnap is tudjunk majd neki valamit adni. - Ezzel ne tör djetek! - kiáltotta Henrik. - Én fogom etetni, mert én találtam meg. Az enyém! - Ugyan, Henrik, miért ne legyen mindnyájunké? - kérdezte Thea békít hangon. - Nem, nem, az enyém! - makacskodott Henrik. - Akkor hát, ha ez a helyzet, te keress nevet neki. Hogy fogod hívni? A kisfiú nem felelt rögtön. Kicsit gondolkozott, összeráncolt szemöldökkel. Aztán hirtelen ragyogó arccal kijelentette: - Megvan, kitaláltam! - Mondd hát hamar! - Hát én Fülesnek akarom hívni. A három nagyobbnak tetszett a név, de Thea már sürgette ket: - Most pedig indulás, mert már kés van! - Nem gondolod, hogy el kellene rejtenünk Fülest a zse alatt? - kérdezte Arne. - Igazad van - válaszolta Thea. - Így aztán ha németekkel találkozunk, nem lesz semmi baj. Henrik átölelte a kutyáját. Thea, Arne és Hedda segítségével elhelyezte szegény Laddie-t a r zse alatt, vigyázva, meg ne sértsék sebesült lábát. A kis csapat végre elindult az ösvényen, és elt nt az erd ben. 59

VIII. FEJEZET LADDIE ELHAGYJA BARÁTAIT

Közelgett a tél, a völgyben már élesebb volt a leveg , és a láthatár szélén hó koronázta a hegyeket. Egy reggel a gyerekek, ahogy máskor is, az erdei útra tértek. Arne húzta a kis kocsit, amelyre visszafelé az öszszegy jtött r zsét fogják rakni. Thea és Hedda mögötte mentek, készen arra, hogy ha az út döcög sebbé válik, tolva segítsenek fivérüknek. Henrik és Laddie mentek leghátul, némi távolságra lük. Laddie majdnem teljesen meggyógyult. Valójában a lába nem tört el, ahogy el ször hitték, csak horzsolta a golyó, és a seb néhány nap alatt behegedt. Thea nyugtalanul hátrafordult, és rájuk szólt: - Siess már, Henrik! Nem állhatunk meg minden pillanatban, hogy bevárjunk! A gyermek, aki alig volt akkora, mint négylábú barátja, a kezében tartotta a Laddie nyakörvére er sített póráz végét. Az lehajtott fejjel ballagott, mint akit nem érdekel senki és semmi. Hirtelen megállt, és panaszos vakkantást hallatott. - Mi bajod, Füles? - kérdezte Henrik, átölelve a nyakát. Laddie odadörgölte az orrát a kisfiú arcához, aztán a fejét a vállára tette, és szánalmasan nyöszörögni kezdett. Arne, meghallva, otthagyta a kocsit, és hátraszaladt öccséhez. - Ejnye, Henrik, mi az? Miért bántod Fülest? 60

- De hát én nem bántottam! - tiltakozott Henrik. Sokkal jobban szeretem annál! És még szorosabban magához ölelve Laddie-t, zokogásban tört ki. - Ilyen nagy fiú - szólt közbe Thea -, és lépten-nyomon sírva fakad! Arne kivette a pórázt Henrik kezéb l. - Ide figyelj, Henrik - mondta -, felültetlek a kocsira Fülessel. Az az érzésem, hogy még egy kicsit fájhat a lába. Pár pillanat múlva Henrik a kocsin trónolt. Laddie, mióta melléje ültették, abbahagyta a sírást. De nem mozdult, egyenesen el re nézett, mintha nem látna, nem hallana. Henrik hozzásimult. - Jobban érzed most magad, Füles? Majd meglátod, milyen jól fogunk mulatni! És a zsebéb l egy darab zsineget véve el , megforgatta a feje felett a leveg ben, mintha ostor csapója lenne, és kiabálni kezdett: - Ne, hóha, ne! Arne, hogy örömet szerezzen neki, ugrálni kezdett, mint egy makrancos ló. Henrik elragadtatva kapaszkodott Laddie nyakörvébe. A kutya bágyadtan mozgatta a farkát, és nem zökkent ki mélabús elmélkedéséb l. Mire gondolt vajon? Milyen képek, milyen emlékek keringtek a fejében? Hedda és Thea, gallyakat kapva fel a földr l, siettek segíteni. - Ne, hóha, ne! - kiáltották teli torokból. Némi rugdalózás, toporgás, ágaskodás után, amivel nagy örömet okozott Henriknek, Arne végül megszelídült, és a kis csapat vidám ütemben folytatta útját. 61

Amikor a kocsi megtelt, Thea kijelentette: - Azt hiszem, most már nem kell majd többé az erd be jönnünk. Elég aprófánk van a begyújtáshoz egész télre. - Örülni fog a mama! - mondta Hedda. - És büszkék lehetünk - folytatta Arne -, mert betartottuk az ígéretünket. A németek nem adnak nekünk szenet? Azért is meleg szobánk lesz a télen! Henrik Laddie-re nézett, akit egy fa törzséhez kötöttek, és felsóhajtott: - Thea, éhes vagyok, tudod ... - Az el bb reggeliztél - válaszolta Thea. - Ha most megint eszel, nem lesz étvágyad az ebédnél. - De igen, Thea, lesz étvágyam ... meg aztán ... azt hiszem, hogy Füles is éhes.. - Akkor hát gyere ide - mondta Thea mosolyogva. Meglátjuk, mi maradt a tarisznyában. Nesze, nézz bele. Henrik lábujjhegyre állva belemélyesztette kezét a szatyorba, miközben n vére széthúzta két fogantyúját. Megragadott egy süteményt, beleharapott, azután a kutyája felé szaladt. Nesze, Füles! Finomat találtam neked! Kóstold meg! De Laddie nem vett tudomást a gyermek kínálásáról. Megszagolta a feléje nyújtott süteményt, de csak a kisfiút nézte, végtelenül szomorú képpel, és könyörg en felemelte a lábát. - Nagyon jó ám, kóstold csak meg! — biztatta Henrik. A collie ekkor elfordította fejét, és tompán sóhajtott. Ó, ha ezek a kis barátai tudnák, mi megy végbe benne! De hogyan értesse meg velük? Joe-val minden könnyen ment, de ezekkel a gyerekekkel más, igazán jószív ek és kedvesek, de olyan furcsa nyelven fejezik ki magukat ... 62

- Henrik, hagyd békében! - kiáltotta Arne. — Láthatod, hogy nem éhes. - De ha nem eszik, meghal! Hedda Laddie-hez lépett, és megsimogatta. Az feléje fordult, és neki is felemelte a lábát. - Mit akarhat vajon? - csodálkozott a kislány. Olyan furcsa! Mióta meggyógyult, majdnem semmit sem eszik. - Ha nem eszik - folytatta Henrik -, soha nem fog megn ni, ugye, Arne? - Nincs is szüksége már növésre. Füles már nagy kutya. Henrik csodálkozva nézte Laddie-t. Nem fért az agyába, hogy már nem n tovább. - Hallgass rám, Henrik - szólt közbe Thea -, Füles láthatóan nem boldog velünk. Talán van valahol meszsze gazdája, akire gondol, aki vár rá. Ebben a pillanatban Arne felemelte a kezét, és határozottan rájuk szólt: - Maradjatok csendben! Thea és Hedda meglep dve néztek fivérükre, Henrik pedig tátott szájjal állt. Laddie a fülét hegyezte. - Jár valaki az erd ben! - suttogta Thea. És ösztönös mozdulattal magához húzta Henriket. Közelr l nyers, torokhangú beszéd ütötte meg a fülüket. - A németek! - mormogta Arne. - Gyorsan, gyorsan! Hirtelen mozdulattal eloldozta Laddie-t, és n vérei segítségével beültette a kocsi aljára, a r zsék alá. Mindnyájan arra gondoltak: „Csak el ne kezdjen ugatni!" De a collie szelíden, minden ellenkezés nélkül t rte ténykedésüket. Amikor a r zsenyalábokat elrendezték, Arne felemelte Henriket, és a halom tetejére ültette. 63

- Aztán ne félj! - mondta. - Látod, Füles milyen okosan viselkedik. - Ó, én nem félek! - kiáltotta a gyermek, kihúzva magát. Arne elhelyezkedett a kocsi el tt, Thea és Hedda hátulról tolták, és a kis csapat elindult. Ideje volt! Két német t nt fel az ösvény kanyarulatában. Régi ismer seink voltak, Karl és Willi. Aznap, amikor Laddie elszelelt t lük, jelentést tettek feletteseiknek. Ennek eredményeképpen parancsot kaptak, hogy s rítsék rjárataikat ezen a környéken, igyekezzenek nyomára jönni a titokzatos állatnak, melynek nyakörve fémlapjába angol nyelv felirat volt vésve. El ször végigkérdezték a falut, természetesen eredménytelenül. És most már sz k, képzel er nélküli agyukban megszállottsággá fokozódott a vágy, hogy Laddie-t megtalálják. Amikor meglátták a gyerekeket, rájuk kiabáltak: - Halt! A kocsi megtorpant. Willi odalépett, és nekiszegezte a kérdést Theának: - Nem láttatok egy kutyát? - Kutyát? - ismételte a kislány. - Igen, kutyát! - kiáltotta Karl durva hangon. Nem tudod tán, mi az, hogy kutya? - Vau! Vau! — kiabált Henrik a r zsehalom tetején ülve. - Egyiktek legalább megértette - mordult fel Willi. - Na, gyerünk — folytatta Karl, Arnéhez és a két kislányhoz fordulva -, láttatok kutyát, igen vagy nem? - De miféle kutyát? - kérdezte Thea ártatlanul. A német dühödten forgatta a szemét, de uralkodott magán, és így felelt: 64

- Egy nagy kutyát ... hosszú sz t ... fehér és vörös szín t ... nagy, fehér sörénye van ... - Hosszú, nagyon hosszú sz ? - kérdezte Arne, mintha eszébe jutna valami. - Igen, nagyon hosszú sz — ismételte Karl. - Akkor tudom már. - Ki vele, gyorsan, hol van! - kiáltotta a katona, megragadva Arne karját. - Azt nem tudom — válaszolta a fiú együgy képpel. - Hogyan? Hisz épp az el bb azt mondtad ... - Igen. De én nem mentem az után a kutya után! Karl tajtékzott a haragtól, sikerült azonban még egyszer visszafognia magát, abban a reményben, hogy többet megtudhat. Édeskés hangon folytatta hát: - Mondd csak, kicsikém, hol láttad azt a kutyát? Arne bizonytalan mozdulatot tett. - Arra ... - Merre ment? - Azt már nem tudom ... - Ugyan, lehetetlen! Gondolkozz kicsit! - Nem, igazán, nem emlékszem már rá. - És ti, többiek? - mennydörgött Karl, a két kislány felé fordulva. Majd mintha valami kétely suhant volna át az agyán. - És mikor láttátok azt a kutyát? - Ó! Lehet annak egy hónapja is! - válaszolta Hedda, teljes nyugalommal. Karinak elállt a lélegzete. Willi úgy ítélte, itt a pillanat, hogy közbelépjen. - És ma nem láttátok? - kérdezte. - Nem, uram, ma nem láttuk - felelte Thea. Holtpontra jutva, a két német egy pillanatig hallgatott, azután Karl hirtelen ihlett l vezérelve a kocsira mutatott. 65

- És ebben mi van? Hedda a r zsehalomra tette a kezét, és nagy, csodálkozó szemekkel mondta: - De kérem, hát mi lenne, r zse, egyszer en r zse. - Vau, vau! - kiabált Henrik. - Ennek meg mi baja? - mormogta Karl közelebb lépve. - Ó, játszik - válaszolta Thea mosolyogva. - Még csak négyéves. Sokszor játszunk vele vadászt, és mindig a kutya. - Ez a kedvenc játéka - folytatta Hedda. - Igaz, Henrik? - Vau! Vau ! - Néha falkát is játszunk, és körberohanunk a kertben - magyarázta Arne. - Így, ni: Vau! Vau! És a három gyerek ugatni kezdett, mint Henrik: Mindegyik beleadta teljes szívét, teljes hangerejét. A két német egy pillanatig meghökkenve hallgatta a lármát, azután Willi odaszólt társának: - Láthatod, hogy játszanak. Gyere, menjünk! Hagyjuk ket békében. Úgyse tudnak semmit. - Azt hiszem, igazad van - válaszolta Karl. - Eh, micsoda ország! És sarkon fordulva, otthagyták a gyerekeket. Azok alig fértek a b rükbe az örömt l. Milyen remekül becsapták az ellenséget! - Azért én féltem - vallotta be Hedda, mikor a Két katona elt nt az út kanyarulatában. - Ó, nem magam, hanem Füles miatt! Arne vállat vont. - Ilyen tökfilkóktól nincs mit tartani - mondta. - Az már igaz — nevetett Thea —, nem volt nehéz átejteni ket. 66

Azután az elcsendesült Henrik felé fordulva, így szólt: - Te mindenesetre remekül viselkedtél! - Vau! Vau! - felelt egy vakkantás a r zsehalom alól. A négy gyerek nevetésben tört ki. - Íme, Füles jelentkezik! - mondta Hedda. - Milyen okos! - kiáltotta Arne. - Hogy hallgatott, mint a csuka, amíg a fritzek a közelben voltak! Laddie valóban azonnal felismerte hangjukról, és a zsék közül kilesve, az öltözetükr l a két zöld ruhás embert, akikt l egy nap, emlékezetes körülmények között, megugrott. És ha még nem hallotta, nem látta volna, akkor is könnyen felismerte volna ket szagukról, amely annyira más volt, mint Joe-é ... Ez a találkozás ezer emléket ébresztett benne, és majdnem fájdalmas vágyat, hogy újra megtalálja gazdáját. A gyerekek borzasztóan szerették volna megsimogatni a collie-t — olyan okosan viselkedett egész id alatt! De vigyázniuk kellett. A két németnek még eszébe juthat valami, még visszajöhetnek ... Laddie tehát a r zsenyaláb alatt maradt, épp csak kicsit széthúzták fölötte, hogy kényelmesebben fekhessen. A kocsi elindult. A rakomány minden zökken nél ingadozott. De a gyerekek nem tör dtek vele. Henrik legelöl lépegetett, egy kis dalt énekelt, melynek akkor találta ki a szövegét. A nagyobbak húzták, tolták a kocsit, ahogy lük telt. Egyik kerék hirtelen megugrott egy vastag gyökéren. A r zse oldalra csúszott, a kocsi egyensúlyát vesztve felborult. Laddie a földön fekve találta magát. Egy pillanatra körülnézett, orrát az égnek emelve, mintha a szelet szimatolná. Azután egy ugrással átvetette magát az úton, és vad irammal elt nt az erd ben. 67

- Füles! Füles! - kiáltozott utána Henrik. És zokogva vetette magát Thea karjaiba. Arne és Hedda percekig kutatták a környéket, de hamarosan lehajtott fejjel tértek vissza a kocsihoz. - Jó szerencsét, Füles! - suttogta Hedda csüggedt hangon. - Szegény állat - mondta Arne —, csak a németek rá ne találjanak! Jó lenne tudni, miért keresik annyira ... Henrik forró könnyeket sírt. - Ó, Henrik, ne búsulj! - vigasztalta a bátyja. - Látod, mindent megtettünk, hogy utolérjük. - Én nem is tudom - mondta Hedda -, hogy olyan nagyon boldog volt-e velünk. Miért nem akart napok óta enni? - És olyan szomorú volt a tekintete is! — tette hozzá Thea. Arne felállította a kocsit, és a két lány segített neki újra felrakni a r zsét. - Most már igazán sietnünk kell - mondta a fiú. - Igen, kés van - helyeselt Thea. - Mama nyugtalankodni fog. Amellett ebéd el tt még hittanra is kell mennünk. El re, Henrik, indulás! De a kisfiú csak zokogott. Thea letérdelt melléje, és így szólt: - Légy okos. Füles el akart t lünk menni, nem lehetett megakadályozni. - De miért hagyott itt minket? - Ezt csak tudja. - És ha a németek észreveszik? - Ó, ne félj! Van neki magához való esze. Ki tudja ket játszani. Henrik kicsit megnyugodott, kezét Theának nyújtotta, és mikor Arne húzni kezdte a kocsit, nagyot kiáltott még könnyekt l elfulladt hangon: 68

- Vau! Elindultak, de egyre csak Füles járt az eszükben. - Igazán - mondta Hedda kisvártatva —, miért akarhatott annyira elmenni t lünk? Nem értem. - Én sem - rázta a fejét Arne. Némi gondolkozás után Thea így szólt: - Szerintem tudta, hogy valaki várja valahol. Henrik csodálkozva nézett rá. - De igen — folytatta a n vére. — Bizonyosan találkozója volt ... Talán az igazi gazdájával. Ha egy kutya szeret valakit, nem felejti el soha.

69

IX. FEJEZET LADDIE VISZONTLÁTJA BARÁTAIT

A reggeli köd kezdett eloszlani, Laddie kilépett az erd l, amely már elcsendesült, mert a gyerekek pár perce felhagytak a hívogatással és kereséssel. Habozás nélkül a határk höz sietett, ahol néhány nappal el bb ájultan hagyta ott gazdáját. Hosszan szagolgatta, minden oldalról. Milyen öröm! Joe szaga még nem oszlott el teljesen! Még mindig felismerhet volt itt ... meg ott ... egy kicsit távolabb. Orrát a földre szegezve, Laddie hirtelen nyílként tört el re az erd széle felé. Folytatólagos nyomokat talált, Joe nyomait! Nem ment be az erd be. Megkerülte, és egy répaföldhöz ért, s gondolkozás nélkül belerohant. A répa felszedése már megkezd dött. A hatalmas, négyzet alakú tábla felén sárgás kupacok várakoztak a szekerekre. A kutya végigszaladt azon a soron, ahol a répaszed k abbahagyták munkájukat, és a tábla másik végéhez ért. Itt a lejt meredekebbé vált, majd hirtelen ereszkedett le a völgy felé. Szemben, kopasz fák mögött, barnásszürke, apró tanya látszott, úgy simult a domb oldalához, mint valami félénk kis állat. Laddie nyugtalankodni kezdett. Pár perce mintha elvesztette volna Joe nyomait. Keresgélt a répák között, újra visszament a tábla szélére, megállt, újra elindult. Hirtelen rövidet vakkantott, és izgatottan kaparni kezdte a földet. Lába mozgása nyomán porfelh szállt fel kétoldalt mellette. Megállt, lihegett. Igen, ez tényleg Joe szaga, szeretett gazdájáé. De ... lehetséges lenne, 70

hogy a föld alatt fekszik?... Nem, nem, ez nem lehet! Izgatott nyöszörgéssel Laddie újra nekivetette magát a kaparásnak. Amikor a lyuk már elég nagyra tágult, belenyomta a fejét, szájával megragadott valami puha, nedves dolgot, teljes erejével ráncigálta ... és egy nagy darab, zöldes rongyot hozott felszínre. Kicsit eltávolodott, figyelmesen szemlélte. Aztán újra odament, szagolgatta. Igen, ez mindenképpen Joe szaga. És lassacskán újra összeállt a kép az emlékében: annak a furcsa tárgynak a képe, amelynek segítségével lassan ereszkedtek a föld felé, és amely aztán Joe-t a gyilkos k felé vonszolta ... De miért ásta itt el Joe ezt a micsodát? „Az a lényeg - állapította meg Laddie —, hogy a gazdám nem halt meg. Folytassuk a keresést..." Pár perccel kés bb, miután a szövetdarab segítségével újra megtalálta gazdája nyomát, rátért az ösvényre, mely a tanya felé kanyarodott. Ezt egymásra rakott kövekb l készült, alacsony fal vette körül. Laddie egyetlen ugrással átvetette magát rajta, orrát a magasba tartva, f gondja mindig az volt, hogy ne veszítse el Joe nyomát. Nem számított rá, hogy egy csapat liba között köt ki. Ezek olyan lármát csaptak, hogy a vackán bóbiskoló ház rz kutya azonnal felriadt. Láncát teljes er l rángatva, vad ugatásban tört ki, ahogy csak szusszal bírta. A libák heves szárnycsapkodás közepette a pocsolya felé menekültek, közben magukkal sodorva néhány rémült kacsát is. Tyúkok röpültek szét a világ minden tája felé. Egy ablakpárkányra lapulva, sárga macska szemlélte a jelenetet. De az udvar végéb l már jött is a gúnár, kiterjesztett szárnyakkal, el reszegezett nyakkal, sziszegve. Laddie életében nem látott még ilyen ijeszt állatot! Úgy gondolta, most fontosabb dolga is van, mintsem ez71

zel a nevetséges állattal viaskodni, félreugrott hát, hogy kikerülje, és újra Joe nyomait kezdte keresni. Megtalálva, követni kezdte egészen a cs rig, ahol egy halom széna rizte a nyomát és szagát annak a testnek, amelyet a fiatal kutya megismert volna a világ minden lakója között is. Joe itt pihent meg. Talán itt is aludt ... Mivel a nyom továbbvezetett a cs r mélyébe, Laddie követte, és megállt egy csukott ajtó el tt. Remélve, hogy kinyitják neki, ugatott néhányat ... minden eredmény nélkül. Kaparni kezdte a földet az ajtó sarkánál. Egy perc múlva az ajtó megmoccant, Laddie még hevesebben folytatta a kaparást, és hamarosan sikerült akkora rést kotornia, hogy a nyíláson át tudta dugni az egyik lábát, aztán az orrát, a vállait. Egy utolsó nekirugaszkodással átpréselte testét, és kívül találta magát. Joe? Hol van hát? Micsoda csalódás! Van-e csüggeszt bb dolog a világon, mint folyton követni egy célt, ami újra és újra elt nik? Még szerencse, hogy az emberek akármit csinálnak, mindig hagynak maguk után valami nyomot, amit csak a kutyák képesek felismerni! Laddie ismét szimatolni kezdett, és hamarosan újra megtalálta Joe nyomát. Elnyúlt testtel vágtatott egy répával megrakott szekér után, mely távolodni látszott az úton. A répák tetején a tanya úrn je, Strömné asszony trónolt. Olykor végigsimított a mellén keresztülkötött kenjén, és elégedetten nézegetett körül. Erélyes arcú, jóindulatú, meglett korú asszony volt. „Szép a répa az idén — morfondírozott —, jó termés lesz. És nem kell aggódnunk: a németek a répánkat nem veszik el, ket csak a krumpli érdekli..." Laddie fáradtan, a szomjúságtól félholtan rohant a szekér után. „Hiába — folytatta gondolatban Strömné asszony -, 72

akárhogy igyekeznek is a fritzek, egyszerre mindenütt nem tudnak ott lenni. Ha sejtenék, mi minden történik, ha egyszer hátat fordítottak!" Laddie végre utolérte a szekeret. Bebújt a kerekek közé, és átvette a lépésben ballagó kanca tempóját. Joe szagát er sebben érezte, mint valaha. De vajon meg hol lehet? Közben Strömné asszony tovább beszélgetett magában. „Ha arra a két mamlaszra gondolok, akik tegnap végiglármázták az egész vidéket egy kutya után! Ha tudták volna, hogy egész id alatt egy pilóta rejt zött a cs römben..." Laddie már nyugodtabban lélegzett, csillapult a zihálása. „Végül is minden jól sikerült - folytatta Strömné. — Most már átkutathatják az egész tanyát, ha kedvük van hozzá. Senkit nem fognak ott találni. Az angol jó helyen van, és biztos nem találják meg ott, ahova elvittem. Már csak azért se, mert aligha gyanakodnak a mi tiszteletesünkre ... Micsoda nagyszer ember! Ha össze lehetne számolni mindazokat, akiket élete kockáztatásával elrejtett, mióta a németek megszálltak bennünket !..." Az út hirtelen fordult, majd ereszkedni kezdett a falu felé. A kerekek csikorogtak, valahányszor a keréknyomból kicsúsztak. Laddie nyugodt tempóban ballagott a kocsi alatt. Belül valami titokzatos ösztön azt parancsolta, hogy kövesse ezt az ismeretlen asszonyt, és a világért sem tért volna le a nyomról, ahol az eddiginél sokkal er sebben érezte gazdája szagát. A kanca egyszer csak megbotlott egy k ben. Strömné megrántotta a gyepl t. 73

- Mi az, Szürke, alszol? Vigyázz, nehogy eltörd a lábad! Igazán rosszkor jönne! Úrn je hangját hallva, a kanca hegyezni kezdte a füleit, majd nekivágott a faluba viv lejt nek, er s farával tartva vissza a kocsi súlyát. A gyerekekkel való találkozás után Karl és Willi a faluba vezet útra tértek. Amint megérkeztek, rögtön betértek a vendégl be. Elvégre joguk van egy rendes étkezéshez, mikor egy fél napot töltöttek már az erd átkutatásával ! Két másik német katonával, Hansszal és Ernsttel egy asztalhoz ülve, megebédeltek. - Gyalázatos ez a norvég konyha! - jegyezte meg Willi, tele szájjal. - Túlzol - vetette ellene Hans. - Végül is nem kívánhatjuk ezekt l az emberekt l ... - Miért? - csapott le rá Willi. - Meg tudod mondani nekem, mi ez? És egy kemény, sötétre égett rudacskát szúrt fel villájával a tányérjáról. - Ha ez neked kolbász - folytatta -, akasszanak fel! Életemben nem láttam még ilyen országot, azt se tudja az ember, mit eszik! Ah, nálunk micsoda remek hentesáru van! Az a jó káposzta, megrakva valódi, dundi és piros virslivel! - Azért úgy látom - gúnyolódott Hans -, a norvég konyha nem vette el egészen az étvágyadat. Karl olyan kedvében volt, mint egy dühös véreb, nem szólt semmit. Bosszúsan rágódott magában: „Jobb lett volna vízbe ugranom, mint hülye fejjel jelentést tennem err l az átkozott kutyáról! Hallgattam volna Willire, ne bocsátkoztam volna bele a részletekbe ... Most aztán a tisztjeink szentül hiszik, hogy az angolok ejt er74

ny söket dobáltak le erre a vidékre, méghozzá kutyákkal! Épp ez hiányzott nekem, mikor más vágyam sincs, mint nyugodtan éldegélni itt a háború végéig!" Willi eltolta magától a tányérját. - Nos, én befejeztem. De Karl továbbra is mogorva gondolataival veszk dött. „Ismerem jól a hadnagyot, amíg meg nem találjuk ezt a ronda dögöt, egy perc nyugalmunk se lesz!" Willi türelmetlen hangja rázta fel töprengéséb l: - Karl! Ha végeztél, menjünk! Nincs kedvem gyökeret verni itt. - Nekem se - felelte Karl. - Nem is vendégl ez, csak egy rossz csehó. A vendégl s, Thor Larsen nevezet , a pultja mögött foglalatoskodott, mintha nem is hallotta volna Karl szavait. A németek felkeltek. - Es mindenütt ugyanez a helyzet - morgott Willi -, soha semmi jó nem jut nekünk ... Még a sör is - folytatta, kinyitva az ajtót -, szalmaíze van, és olyan híg, mint a víz ... Ahogy az ajtó becsukódott a nem kívánatos vendégek mögött, Thor Larsen kerek arca azonnal megjelent az ablak üvegje mögött. A németek tovább csevegtek a járdán. Milyen unalmasak vagytok ti ketten! - sóhajtott Hans. - Folyton csak zúgolódtok. - Úgy is van - licitált rá Ernst. - Mintha a norvégok szórakozásból csinálnának rossz sört, kifejezetten nekünk. Willi hirtelen feléje fordult. - Mit tudsz te! Alig pár napja érkeztél. 75

Járókel k jöttek-mentek a téren. A vendégl s még mindig az ablakban állt. Most Karl fordult Hans felé, és így szólt: - Várj csak, ha pár hetet itt töltöttél! Majd akkor beszélgetünk újra a norvégekr l! - Mindenesetre egy biztos - jegyezte meg Willi. - Ha csinálnak is jó sört, azt maguknak tartogatják. Hans vállat vont. - Ez lehet - felelte. - De azzal nem megyünk semmire, ha panaszkodunk. Ilyen a háború, és kész. Willi toppantott, és dühösen kiáltotta: - Na igen! A háború, mindig a háború! Mást se tudtok hajtogatni! A vendégl s, ablak mögötti megfigyel helyén, összeráncolta a homlokát. Nem Selmát, a szolgálót látja ott Ström asszony szekere mellett álldogálni? „Ez a Selma mindig ráér!" - morogta magában. Figyelme újra a németekre irányult, akik még mindig a járdán álldogáltak. Willi elfehéredve dühében, hadonászva ordított: - Elegem van, hogy folyton a háborúról beszéltek! Amióta csak tart ... Karl megragadta a karját, és halkan, ijedten mondta: - Ugyan, Willi, csillapodj! Ha valaki meghallja ... még elküldhetnek valami jobb helyre is, ahol aztán igazán áll a bál ... például Oroszországba. Ott pedig, tudhatod, nem babra megy a játék! Onnan senki nem jön vissza. De Willi dühében már nem hallgatott az okos szóra. - Nekem elég a háborúból! - kiáltott mennydörg hangon. - Ha a pokolba akarnak küldeni, küldjenek! Fütyülök rá! Te pedig, Karl, hagyj békében! 76

Dühös mozdulattal elfordult. Hirtelen azonban földbe gyökerezett lábakkal megállt, a szája tátva, a szeme kimeredt. - Ott, nézd! - dadogta. Karl megfordult és odanézett. - Tényleg! az! - kiáltotta. — A kutya! Futólépésben elindult, három barátja a nyomában. - Mi ütött beléjük? ámult a vendégl s. Nyugtalanul az utcára lépett, nyitva hagyva maga mögött a vendégl ajtaját. Strömné épp ebben a pillanatban mondta Selmának: - Eleget beszélgettünk, kicsikém. El kell vinnem a répámat Nils apóhoz. Ezzel tartozom neki. Ha nem küldte volna el a fiát segíteni, szegény urammal soha nem végeznénk a betakarítással. Viszontlátásra, Selma ... Ne, Szürke, indulás! - Állj! - kiáltotta Karl, a kanca elé ugorva. Az riadtan visszah költ, fejét felkapva, kitágult szembogara szinte világított. - Honnét jött el ez a kutya? - kérdezte Willi. - Miféle kutya? - csodálkozott Strömné. Hiába játssza a hülyét! - vágta oda Karl. - Arról a kutyáról beszélünk, amelyik ott lapul a szekér alatt! A répahegyen trónolva Strömné asszony rendíthetetlen nyugalommal szemlélte a németeket. - Nem értem, mir l beszélnek - mondta. - Magyarázzák meg világosabban, uraim. Willi hirtelen négykézlábra ereszkedett, és karjával benyúlt a szekér alá. - Mi keresnivalója van itt, a téren? - folytatta a vallatást Karl. - Hát láthatják, a répámat szállítom - mondta az asszony. - Tilos talán? 77

Willi közben négykézláb megpróbálta elkapni Laddie-t. Az azonban félreugrott, és leült az egyik keréknek támaszkodva, ahova nem értek el az utána nyúló ujjak. - Piszkos dög! - morgott Willi. - Mondom, hogy nem az én kutyám! - tiltakozott Strömné. - Az enyém a tanyán van. - Majd ellen rizzük a helyszínen, asszonyom mondta Karl, és kiegyenesedett. Ahogy akarják. Ha ez az én kutyám volna, már rég a torkuknak ugrott volna. Hogyan? - lépett el re Karl fenyeget arckifejezéssel. - Magyarázza meg azonnal! - Mit képzel, ahogy a lovamat megijesztették, most meg …?! De nem volt ideje befejezni. Willi dühösen felordított: - Most aztán elkaptam! Alaposan elkiabálta. Ahogy ujjával elérte a kutya fehér gallérját, elvesztette egyensúlyát, és végignyúlt a szekér alatt. - Mocskos dög! - hörögte, miközben igyekezett feltápászkodni. Laddie azonban bámulatos ugrással kitört rejtekhelyér l, és átszökkent el tte, kétségbeesett er feszítésében kifeszült testtel. Átkozódva, szitkozódva Willi végre kikászálódott. Karl egy mozdulattal félretolta, és a szekér mögé ugrott. Kés n! Laddie már elt nt a térr l. - Szamarak vagytok! - hadonászott Karl Hans és Ernst orra el tt. - Utána kellett volna rohannotok! Fogadok, hogy ez az átkozott dög bebújik a templomba! - Mire vártok hát?! - tombolt Willi, magánkívül haragjában. - Álltok idecövekelve, ahelyett, hogy...! 78

És a szökevény után vetette magát. De Karl a karjánál fogva megállította, és így szólt hozzá: - Egy pillanat! Ezzel majd én foglalkozom. Várjatok itt, és ne engedjétek távozni ezt az asszonyt! Ha szükségem lesz rátok, jelt adok. A templomban félhomály uralkodott. A hittanoktatás hamarosan elkezd dik. Gyerekek körvonalai rajzolódtak ki a szentélyhez legközelebb es padban. Hátul fehér foltként világított az oltár. Az ablakokból besz halvány fény a gyertyatartókra esett. Egy komoly hang imát mondott: - ... mert tiéd az ország, a hatalom és a dics ség, mindörökkön örökké. - Ámen szólt a suttogó válasz. A lelkész felemelkedett, és pillanatokra elmélkedésébe merült. Azután az oltártól elfordulva, a hajót a szentélyt l elválasztó korláthoz ment, és végignézett az els padban felsorakozott gyerekek barna és sz ke fején. Itt volt a többi között Henrik, Thea, Hedda, Arne is. Hirtelen fényes, fekete orr jelent meg a kis Henrik mellett, és két poros mancs támaszkodott a pad szélére, melyre a gyerekek könyököltek. Henrik örömkiáltást hallatott: - Füles! Simogatásokkal borították el a derék Laddie-t. - Szegény, milyen fáradtnak látszik! - mondta Thea. - És hogy zihál, alig kap leveg t! - tette hozzá Hedda. Henrik sírva ölelte át megtalált barátját. - Honnan tudhatta, hogy itt vagyunk? - kiáltotta csodálkozva Hedda. 79

A lelkész, aki szótlanul nézte végig a jelenetet, mosolygott, és csak annyit mondott: - Az állatok olyanok, mint sok ember: ösztönszer en azokhoz mennek, akit szeretnek. Arne azonban tele volt aggodalommal. „Most, hogy Füles visszajött - mondta magában —, nagyon fogunk rá vigyázni. Csak utána ne jöjjenek a németek!"

80

X. FEJEZET KÉS !

Selma fergetegként rohant vissza a vendégl be. - Ha tudná, hogy féltem ! - kiáltotta. De gazdája, Thor Larsen, nem volt szánakozó kedvében. - Úgy kell neked, édes lányom! - válaszolta. - Legalább megtanulsz egyenest visszajönni. A szolgáló lehajtotta a fejét. - Ha nem vesztegetted volna az id t azzal, hogy Ström mamával fecsegj ... - folytatta Thor Larsen -, de tulajdonképpen mit akartak a fritzek? - Fogalmam sincs - felelte Selma. - Ne felejtsd el legközelebb megkérdezni, ha találkozol vele. Neked biztosan megmondja. Selma felemelte a fejét, és ártatlan arccal felelte: - Azt hittem, nem szereti, ha vásárlás közben megállok fecsegni ... Thor Larsen nem tudva, mit válaszoljon, dühösen forgatta a szemét, és rákiáltott a lányra: - Meddig akarsz még itt ácsorogni?! Eredj a dolgodra, szedd a lábad! Azután újra az ablakhoz állt, magában mormogva: „Nézzük csak kicsit, mit is csinálnak! Nicsak, egy fritz a tiszteletesünk kertjébe megy!... Sokért nem adnám, ha tudnám, mi jár a fejében !..." Karl tényleg a templom jobb oldalán elterül kiskertet járta körül. Végigpillantott rajta: két-három utacska, nyírott bukszussövénnyel szegélyezve, néhány cserje, egy kis bódé a szerszámoknak ... 81

„Semmi! - szitkozódott. - Piszok dög! Mint az angolna, siklik ki az ujjaink közül ... Pedig biztos vagyok benne, hogy erre láttam menekülni ..." Újra körülnézett. A kertecskét magas fal vette körül, sarkot alkotva a tér és egy kis utca találkozásánál. „Ha erre jött be - gondolta a német -, a kertkapun nem tudott kimenni, mert majdnem azonnal itt voltam én is. Hova rejt zhetett?" Ebben a pillanatban vett észre egy kis eresz alatt egy másik alacsony ajtónyílást magán a templomfalon. Csukva volt. „Ez már mégiscsak sok! A kertben nincs, a templomajtó zárva van. Hol az ördögben is ... ?" Gépiesen az ajtó felé nyúlt. De miel tt megfordította volna a fogantyúját, kicsit megtorpant. „Ez azért kicsit kényes dolog - gondolta. El ször meg kellene keresnem a lelkészt. Rendes embernek látszik ... bár ezekkel a norvégokkal az ember soha nem tudhatja. És ha panaszt tesz a parancsnokságon ...? Na és, annyi baj legyen! Nem vesztegethetem az id t csevegéssel! Átkutatom a templomot, és utólag kérek rá engedélyt." Lenyomta a kilincset, és ekkor vette meglep dve észre, hogy az ajtó nem volt becsukva, egyszer en csak be van támasztva. - Hát ez az! - dörmögte. - Most már értem, hogy tudott elt nni az a piszkos dög! Durván belökte az ajtót, és döng léptekkel belépett a templomba. Az ajtó teljes er vel bevágódott mögötte. A hátsó oldalbejáratnál a gyerekek, akik épp távozni készültek Laddie-vel, hirtelen megálltak. A zajtól megriadva, ösztönösen körülvették a kutyát. Thea halkan szólt: - Gyorsan, Arne! Dugd el Fülest a szószéken, lehet, hogy kint a téren ott a többi német! 82

Henrik már zokogott. - Hallgass, Henrik! - szólt n vére, megfogva a kezét. - Most nem szabad sírdogálni. Kimegyünk a templomból. Arne majd utánunk jön. Jobb, ha nem látnak bennünket együtt. - Igazad van - válaszolta Hedda. — Menjünk ki csendben. Arne a szószékbe nyomta Laddie-t. A kutya engedelmesen lefeküdt. Még reszketett utolsó kalandja után, és szenvedett a gondolattól, hogy talán elvesztette a nyomot. Ezek a zöld ruhás emberek, hát mindig ezekkel kell találkoznia? Hányszor fogják még megakadályozni, hogy megtalálja gazdáját? Miel tt lejött volna a szószék lépcs jén, Arne megsimogatta, és odasúgta: Ne mozdulj! A sekrestyeajtóban a lelkész, csodálkozva a lármán, visszafordult. Látva a feléje közeled németet, megállt. Ugyanakkor a falu f terére nyíló templomkapuba vágott kis ajtó zajtalanul kinyílt és újra becsukódott Thea, Henrik és Hedda mögött. - Tiszteletes úr - kezdte Karl -, elnézést kérek, de ... Mi baj van? Egy ... egy kutyát keresek. A lelkész már felmérte a jövevényt: nagydarab, otromba német, mézesmázos és durva egyben. Hogyhogy? Éppen itt keresi azt az állatot? - Igen - válaszolta Karl -, itt kellett elbújnia ... - Az lehetetlen! Feltétlenül észrevettem volna! Karl kezdett türelmetlenkedni. „Ha nem siettetem a dolgokat, egy csomó értékes id met vesztegeti el..." Tiszteletes úr - mondta hirtelen -, szeretnék biztos lenni a dolgomban. Átvizsgálhatom a templomot? - Természetesen. Várjon, kezdjük a sekrestyével ... 83

nyitva hagytam az ajtaját ... Milyen el vigyázatlan is vagyok! Karl sietve követte. Ugyanakkor egy alacsony árnyék, a félhomályban világító fehér gallérral, lesiklott a szószék lépcs jén, bebújt a padok közé, majd hirtelen keresztülvágva a f hajón, beolvadt az egyik mellékkápolna sötétjébe ... A sekrestyében a lelkész lassan sorba nyitogatta a szekrényeket. Felemelte a stólákat, kirázta a karingeket. - Ahogy láthatja - mondta végül látogatójának -, itt semmi érdekes nincs. Most menjünk a lomtárba. Nem szabad semmit sem kihagynunk, ugye? Beszéd közben fél szemével Karlt figyelte. Az égett a türelmetlenségt l. A lelkész hirtelen a homlokára ütött, és felkiáltott: - Ah, elfelejtettem! Mit? - kérdezte Karl, szemében remény csillant fel. - Ezt a szekrényt! - válaszolta a lelkész, a sekrestye melyén álló nagy, kétszárnyú ajtóhoz lépve. - És itt van még a gyertyás láda is! Hogy nem gondoltam el bb ezekre! Ezalatt a templom el tt maradt három másik német kezdett türelmetlenkedni. Kicsit távolabb csoportosulások támadtak. A lakosság óvatosan, de ég kíváncsisággal kezdett összegy lni. - Micsoda állat ez a Karl! - morogta Willi. - Mindig azt hiszi, hogy mindenkinél okosabb. Jó, mind a négyen nem mehettünk be a templomba. De mégis ... - Nekem ebb l elegem van! - jelentette ki Hans. - Nekem is! — csatlakozott hozzá Ernst. - És az öregasszonnyal mit csinálunk? - kérdezte Willi. - A végtelenségig mégsem tarthatjuk itt! Egy pillanatig gondolkozott, majd így folytatta: 84

- Majd meglátjátok, hogy intézem el a dolgot. És ha Karlnak nem tetszik, tehet egy szívességet! Odament Strömnéhez. - Asszonyom, távozhat. - Épp ideje! - felelte a parasztasszony. - Egy ilyen kutyakomédia miatt! Willi öntelten húzta ki magát. - Asszonyom, mi megértjük, teljesen megértjük. - Ugyan már - bökte oldalba Hans Willit —, kérdezd meg, nincs-e véletlenül pár tojása. Strömnének azonban jó volt a hallása. Ravaszul öszszehúzta a szemét, és így szólt: - Sajnos, a tyúkok most épp nem tojnak. Már nyakunkon a tél. - Bizonyára, bizonyára - válaszolta Ernst, szeretetreméltó mosollyal. - Valamelyik nap azért mégis benézünk majd. - Amikor tetszik — válaszolta az asszony, magában pedig hozzátette: „A tojásaimnak, jóember, aligha fogod színét látni!" Megfogta a gyepl t, csettintett a nyelvével, és rászólt a lóra: - Indulás, Szürke, megyünk! Willi a kezét dörzsölgette. - Ett l a boszorkánytól megszabadultunk - mondta széles mosollyal. - És ha most innánk valamit? Ha Karl nincs itt, az az baja ... majd utánunk jön ... A három német elégedetten, hogy az asszonnyal már nem kell bajlódniuk, átvágott a téren. Willi mulatott magában: „Milyen képet vág majd Karl, ha senkit nem talál ott, ahol bennünket hagyott!" Amikor Karl a lelkész mögött engedelmesen a sekrestye mélye felé indult, valami nyöszörgéshez hasonló 85

hangot vélt hallani. Fülelt. Semmi. Egy pillanat múlva újra hallatszott a hang, de ez már nem nyöszörgés volt, hanem hangos, teli torokból jöv ugatás, boldogan harsogott, mint a trombitaszó. A német sarkon fordult, és egy ugrással újra a templomban termett. - Aha, tudtam én jól! kiáltotta. És futólépésben vágott át a szentélyen. A zaj, melyet az ugatás mellett a köveken csattogó csizmáinak a döngése fokozott, betöltötte a templom hajóját, visszaver dött a falakról, nekicsapódott a pilléreknek, felszállt a boltívekig. Karl egy pillanatra megállt. Merre most? Találomra az egyik oldalhajóhoz ment, aztán egy káromkodást eresztett meg, irányt változtatott. Honnan jön ez a hang, ez a pokoli hangverseny, mely nem akar sz nni? A szentély fel l? A német néhány lépést tett arrafelé. Meglátva egyik pillér mögött a lelkészt, aki hadonászott, mintha valamit meglátott volna, feléje rohant. De a pap sajnálkozva nézett rá. - Nincs szerencsém! Azt hittem, a kutyáját látom itt, a harmónium mellett. Sajnos, most látom, hogy tévedtem ... Most már az egész templom zengett, mint egy óriási harang. A kutya viharos ugatása, a két férfi hangja, a német szöges csizmáinak dübörgése, mindez megszázszorozódott, és hihetetlen lármává fokozódott. Karl félrülten rohant körül az oltárnál, minden páholy ülése alá bekukkantott a kórusban. De a kutyát nem tudta megtalálni. - Tiszteletes úr - mondta végül felemelkedve a német —, így semmire se jutunk. Módszeresen kell eljárnunk. Rend és módszeresség - ismételte az elégedett os-

86

tobaság arckifejezésével -, ez a mi er nk, azoké, akik a Birodalomért harcolunk! - Igen, tudom - mormogta a lelkész, egy mosolyt fojtva el. És magában hozzátette: „Ett l azonban még tizennyolcban laposra vertek benneteket, ahogy most is hamarosan ez lesz a sorsotok ..." Az ugatás közben ritkult. A fáradtság kezdett elhatalmasodni a kápolna mélyén lapuló Laddie-n, akit ösztöne vezetett oda az imént. És mégis, valami hatalmas öröm lobogott benne. Hiszen pár perce csodálatos módon újra megtalálta a gazdája nyomát! A szíve gyorsabban dobogott, orrcimpája reszketett, farka ütemesen verdesett. Igen, Joe csak kétlépésnyire lehet t le, ezek mögött a falak mögött, e mögött a faburkolat mögött, ez most már biztos ... De miért nem jön el ? Miért nem siet h séges barátjához? Laddie szomorúan lefeküdt, és elhatározta, addig vár ezen a helyen, ameddig csak kell ... Ugyanakkor Joe - mert Laddie nem tévedett, amikor azt gondolta, néhány lépésnyire van csak t le gazdája - kimászott a templom ablakán, mely a lelkész kertjére nézett. A kis utcára nyíló kapuhoz rohant, kinyitotta, és óvatosan kidugta a fejét. Senki ... Megkönnyebbülten felsóhajtott, és kisiklott a nyíláson. Utána bizonytalanul megállt. Jobbra nézett, ahol a kis utca a térbe torkollott, azután balra. Alig állta meg ekkor, hogy örömkiáltást ne hallasson, és minden további tétovázás nélkül végigszaladt a házak mentén, a földek irányába. Egy perccel kés bb utolérte Strömné szekerét. Ez, ahogy ráismert a menekül re, nem vesztegette az id t kérdez sködéssel. Megállította a kocsit, két kézzel kotorta szét a répákat. Intett Joe-nak, hogy bújjon be az 87

így létrejött rejtekhelyre. Amikor az hihetetlen gyorsasággal elhelyezkedett, rádobta nagykend jét, és újra elindult. Senki sem gondolhatta, hogy a lassan távolodó szekér a félelmetes angolok egyikét rejtegeti, akiket a németek olyan igyekezettel próbáltak elfogni. A templomban Karl még mindig folytatta a keresést. Amikor egy még az eddigieknél is sötétebb kápolnához ért, egy lépcs fokba ütközött. - Nincs a templomukban villany?! - kiáltotta dühösen. - Németországban bezzeg ...! - Igen, tudom: Németországban szeretik a világosságot - mondta gúnyosan a lelkész, egy kapcsolóhoz nyúlva. Felgyúlt a lámpa. - Végre! - mondta elégedetten a német. Körülnézett. Szeme hirtelen kitágult a meglepetést l, és üvöltésben tört ki: - Itt van! Megvan! És most az egyszer nem menekül el! Meglátta ugyanis a kápolna mélyén, a téglapadlón elnyúlva fekv Laddie-t. Egy lépést tett el re, majd megállt. Miért fekszik ez a kutya a faburkolatba vágott ajtó el tt? Egyébként furcsa egy ajtó: nincs fogója, nincs kilincse, egyszer kulcslyuk látszik csak rajta. Gyanú suhant át a német nehézkes agyán. Laddie közben egyetlen mozdulattal felpattant, és ellenséges ábrázattal nézte a „zöld ruhás embert", aki, úgy látszik, eltökélte, hogy egy pillanatra sem hagyja békében. - Tiszteletes úr, miféle ajtó ez? - Raktárféle van mögötte. Ott tartjuk a ravatalt és néhány kárpitos darabot. - Azonnal nyissa ki! 88

- Sajnos nem tudom. A sekrestyésemnél van a kulcs. - Rendben van, annyi baj legyen, megoldom én kulcs nélkül is. Vigyázzon a kutyára! Nehogy elengedje ! És a német minden további nélkül nekilendült, és hatalmas rúgásokat mért csizmájával a faburkolatra. Laddie-nek éppen semmi kedve nem volt elmenekülni, nagy érdekl déssel figyelte ezt a romboló munkát. Mintha azt mondta volna magában : „Ez a hülye nem is sejti, hogy utat nyit nekem, amin keresztül talán utolérhetem a gazdámat!" A német megkétszerezte er feszítését. A rúgások egyre gyorsabb ütemben zuhogtak. És a lelkész halálsápadtan gondolta: „Mindennek vége! Ha elkapja azt a szerencsétlen angolt, képes rá, hogy a helyszínen agyonl je. Istenem, ne engedd, hogy ez a vadállat ...!" De nem volt annyi ideje sem, hogy befejezze imáját. Az ajtó engedett. Karl kiszabadította a két deszka közé szorult csizmáját, és felkiáltott: - Megvan! Azt azonban nem látta el re, ami most bekövetkezett. Laddie villámsebesen, vad ugatással vetette be magát a nyíláson. Karl felkiáltott haragjában, el reugrott, hogy elkapja a kutyát, és elcsúszva a téglákon, elvesztette egyensúlyát, tompa puffanással esett el. A lelkész még mindig sápadtan, mozdulatlanul nézte a jelenetet. A katona egyetlen ugrással felpattant, és átnyomakodott az ajtó nyílásán. Kis, poros fülkében találta magát ... A kutya pedig elt nt! Hogyan? Milyen úton? A fal mellett álló nyersfa asztalon rossz székekb l, üres ládákból álló torony emelke-

91

dett, egészen egy keskeny ablakig, amely magasan, a mennyezet alatt nyílt. A német tátott szájjal nézte az ablakot. - De hát ez képtelenség! - dadogta. - Hogyan kapaszkodhatott volna oda föl egy kutya? De a tények beszéltek: a kalitka üres volt, a madárka elrepült! Pár lépéssel hátrább a lelkész, szemeit az ég felé emelve, sugárzó örömmel mosolygott.

92

XI. FEJEZET A LÉGITÁMADÁS

Messzebb, a földek között, Strömné asszony szekere csikorgott, döcögött a Szürke nehéz léptei nyomán. A ló még jól bírta magát, de már benne járt a korban. És a réparakomány súlyos volt! A kanca tehát fejét lógatva, lassan lépegetett. - Gyerünk, lelkem - biztatta a parasztasszony -, még egy kicsit nyomd meg! A nehezén túl vagyunk. Körülnézett. Senki. A vidék néptelen volt. A környéken sem ember, sem állat nem mutatkozott. A távolból, a tanyák fel l kémények füstje szállt. Micsoda magány, micsoda béke! Hogy is gondoljon az ember háborúra, a gy lölt ellenség jelenlétére ezen a szelíd, nyugodt vonalakkal megrajzolt tájon? Félig hátrafordulva, Strömné félhangon odaszólt Joenak, aki a répák között kuporgott, az asszony rádobott sáljával a fején. Mi történt hát? - kérdezte. A kutyám akaratlanul is elárult - felelte a fiatalember. - Hallottam ugatni a templomban. Aztán letelepedett a fülke ajtaja el tt, ahol elrejt ztem. Pedig ott biztonságban voltam. A tiszteletes úr könyveket hozott, ennivalót. És csak este lopakodtam át a parókiára, hogy ágyban aludjak ... - De miért menekült el? - Mert egy német, aki, nem tudom, mi okból, átkutatta a templomot, gyanút fogott, hogy a kutyám az el tt az ajtó el tt fekszik, és rugdosni kezdte a falemezt. De volt annyi id m, hogy az ablakon át elmeneküljek. 93

Remélem, szegény tiszteletes úrnak nem lesz semmi kellemetlensége! - Nyugodjék meg! A mi lelkészünk már nehezebb helyzetekb l is kivágta magát. A német pedig legfeljebb csak gyanakodhatott, látni nem látta magát. - És most mit csináljak? - folytatta Joe. - Nem mehetek vissza magához a tanyára. Egyébként is éppen ideje, hogy elmeneküljek ebb l a faluból, érzem, hogy a kör kezd bezárulni. És szegény kutyám, vele mi lesz? - Ne aggódjék érte. Ahhoz még nem elég er sek a németek, hogy kutyákat beszédre bírjanak. Ne féljen, meg fogja találni magát, így vagy úgy. Most csak önmagára gondoljon ... Igen, ahogy mondta, épp ideje, hogy lelépjen. Meg fogom mutatni az útvonalat a támaszpontig, ahova a szökött foglyok szoktak menekülni, meg azok az angol repül k, akik ezen a vidéken zuhantak le. Onnan a partra irányítják ket, és a halászaink átviszik ket Angliába. Milyen áldozatkész és jó ön, asszonyom! - kiáltotta Joe. - Hogy tudom ezt valaha is meghálálni? - Szót sem érdemel — felelte a parasztasszony. - Csak a kötelességemet teljesítem. Ha meg akarjuk érni a napot, amelyen a fritzek lehajtott fejjel, legy zve visszatakarodnak az országukba, segítenünk kell magukat. Csettintve egyet a nyelvével, újra elindította a Szürkét, és a szekér folytatta útját az elhagyott, csendes vidéken. És Laddie mit csinált ezalatt? Amikor felkapaszkodott a székek és üres ládák építményére, és kiugrott az ablakon, csodálkozott, hogy megint abban a kertben van, amelyen, emlékezett, nemrég rohant keresztül. De orrát a földre szögezve, azonnal felfedezte Joe nyomát, és az utca felé nyíló kapuhoz szaladt. Sajnos, a kapu 94

csak résnyire volt nyitva. És amíg küszködött, hogy kinyissa, és ki tudjon csúszni a nyíláson, arra gondolt: „Most már nem t nik el el lem! A nyomában vagyok! A nyomában vagyok! És ha elérem, egyetlen pillanatra sem hagyom többé magára. És végre hazamegyünk!" Mialatt a kutya a kertajtóval vesz dött, Karl kilépett az üres fülkéb l. Dühösen rontott neki a lelkésznek, és öklét rázva üvöltötte: - Ezért még megfizet! A pap szó nélkül nézett szembe támadójával. - Mindnyájan egyformák! Árulók, szabot rök! Semmit nem tesznek, hogy Németországot a végs gy zelemhez segítsék, s t inkább akadályozzák! Agyonlövetek mindenkit! Lihegve megállt, arca vérbe borult. Hirtelen sarkon fordult, és döng léptekkel a templomkijárat felé vonult. Az ajtó csattanva vágódott be utána - ismét csend borult a templom sötét hajóira. A lelkész nem mozdult. Amikor biztos volt már benne, hogy egyedül van, kezeit összekulcsolta mellén, és így suttogott: - Köszönöm, Uram, hogy megmentetted ezt az angolt. És könyörgök hozzád, védelmezd tovább is ... Karl megállt a tér közepén, és ostoba képpel nézett körül. - De ilyet! - motyogta. Hans, Ernst, Willi, a szekér - elt ntek! Ekkor látta meg három bajtársát nyugodtan kilépni a vendégl l. „Aha! Gondolhattam volna" - dühöngött magában. Feléjük rohant üvöltve, nem tör dve a körülötte ácsorgó járókel kkel. - Hol az öregasszony?! - Elment - válaszolta - Willi furfangos mosollyal. 95

- Hogyhogy, elengedtétek? - Természetesen, nem rizhettük itt napokig! Neki is elege volt bel le, nekünk is! Amellett a falu összes lakója kezdett odagy lni. Kényelmetlen helyzet volt. Különben is az asszonynak nem volt semmi köze ehhez a kutyaügyhöz. - Barmok! - hörögte Karl. - Nemcsak kutyaügyr l volt itt szó! Ennek a piszkos dögnek köszönhetem, hogy kisiklott a kezem közül egy ... Hirtelen megállt, tátott szájjal, szeme kimeredt a meglepetést l. Végül fojtott hangon kiáltott fel: - Ott van ! Ott van ! Laddie, miután végre sikerült a kertkaput kinyitnia, ebben a pillanatban jelent meg a téren. Lehajtott fejjel, senkivel nem tör dve, lelkiismeretesen követte a gazdája nyomait. - Ott van! - ismételte Karl, és rájuk kiáltott: - Utánam! Akasszanak fel, ha most nem sikerül elkapnom! Thor Larsen, a vendégl s, amint ablakából figyelve meglátta a négy németet futólépésben rohanni át a téren, ádáz gúnnyal kiáltott fel: - Mi ütött ma ezekbe? Kezdem azt hinni, a söröm a fejükbe szállt! Csizmák dobogását hallva maga mögött, Laddie nagy iramban kezdett vágtatni azon az utcácskán, ahol tíz perccel el bb Joe ment végig. Már rájött, hogy megint a zöld ruhás emberekkel akadt dolga. Karl utcahosszat üvöltözött: - Fogják meg! Fogják meg! De amerre a németek rohantak, a járókel k elfordultak, az ajtók becsukódtak. Még a gyerekek is úgy tettek, mintha nem értenék a kiáltozást. Elöl Karl és Willi futottak, Ernst és Hans vagy tíz méterrel lemaradva követték ket. Hamarosan a falu 96

széléhez érték. Laddie egyenesen, változatlan iramban vágtatott tovább. Karl és Willi könyöküket felhúzva dobogtak az úton nehéz csizmájukban, szuszogva, mint a fókák. Ernst Hanshoz fordulva lihegte: - Mi értelme van ennek? Karl és Willi hülyék, ha azt képzelik, meg tudják fogni ezt a dögöt. Én abbahagyom. És te? - Én is - mondta Ernst, kifogyva a szuszból. Fokozatosan lassítottak, és lépésben folytatták útjukat, míg két társuk vak elszántsággal rohant tovább. Ernst hirtelen megállt, és egy percig nem mozdult, az eget fürkészte. - Mi van? - kérdezte Hans, szintén felemelve a fejét. - Én nem látok semmit. . . - Hallgasd csak! - szólt rá Ernst. Fentr l tényleg halk zümmögés hallatszott. Ez hamarosan er södni kezdett, és berreg zaj töltötte be a völgyet. - Hát mi lenne, repül gép! - mondta Hans. Több repül gép! -javította ki Ernst. - És aztán? Sokszor keresztülrepülnek itt. Ejha! dörmögött Ernst. - Egyáltalán nem tetszik ez nekem. Ha az új berendezéseinkre gondolok, szeretném tudni ... Ebben a pillanatban egy távoli dombról eldördül ágyúlövés vágta el szavát. Záporozó ágyúzaj mennydörgését verték vissza a hegyek. - A Flak!. — kiáltotta Ernst. - Mondtam neked! Jönnek az angol bombázók! Habozás nélkül sarkon fordult, és Hanstól követve a falu felé rohant teljes iramban. De nem jutottak a széls házakig. Egy magtárféléhez érve, engedtek a kísértésnek, hogy bebújjanak a falai közé. Mikor a szilárdnak 97

látszó építmény védelmében biztonságban érezték magukat, Ernst így szólt: - Remélem, Karl és Willi most már abbahagyják a kutyahajszolást! Hans az ajtóhoz ment, kinézett, és így szólt: Úgy látszik, eszükben sincs! Ha látnád, még mindig úgy vágtatnak, mint az eszeveszettek! A faluban egy pillanat alatt kicsi, nagy, mindenki hazarohant. A vendégl s már pincéjébe bújt. Megrémült felesége teljes tüdejéb l kiabált a lépcs aljáról: Selma, fordítsd rá a kulcsot az utcai ajtóra, és igyekezz lefelé! - Remélem — jegyezte meg Thor Larsen —, hogy a fritzek és csodálatos berendezésük jót kapnak a nyakukba! - Gondolhatod, hogy az angolok nem ok nélkül jönnek ide! - felelte a felesége. - Sajnos, lehet, hogy velük mi is az égbe repülünk! - Csak nem képzeled! - mondta Thor Larsen. - Elég ügyesek ahhoz, hogy ... De a Flak lövéseit és a nehéz gépfegyverek kattogását is elnyomó óriási robbanás hirtelen elhallgattatta. Erre a robbanásra estek hátra a szalmára Hans és Ernst a cs rben. Ernst fakó arccal, remeg hangon motyogta: - Mind erre jön ... a leveg be repülünk mi is, mint a hamburgiak! Hans sem volt nyugodtabb, mint bajtársa. A környéken elraktározott sok robbanóanyagra gondolt, és f leg arra a titokzatos telepre, amit pár hónapja állítottak fel a völgy mélyén ... Az angol repül k válogathatnak a célpontokban. Az el nél még nagyobb robbanás rázta meg a cs r falait. A bombázás megkezd dött. 98

Willi és Karl a légitámadás ellenére sem hagyták abba Laddie üldözését. - Jó lenne valami fedezéket keresnünk — morogta Karl. - De mindenképpen el kell kapnunk ezt a ronda dögöt. Egyszerre csak látták, hogy a kutya megáll az úton. Kezdtek újra reménykedni. - Még egy kis futás, és utolérjük - mondta Willi. Ebben a pillanatban bomba süvített el felettük, és a két német ösztönösen földhöz vágta magát. Kicsit távolabb egy mez n álló hangár hatalmas porfelh közepette összeomlott. - Épp csak hogy megúsztuk - dörmögte Karl. Felemelte fejét. Azon a helyen, ahol imént megállni látta a kutyát, az út elt nt. A helyén hatalmas lyuk tátongott, amelyb l fekete füstfelh gomolygott. - Elsöpörték a dögöt!. — szitkozódott Karl dühösen. - Kár! Ha ezt tudjuk, nem törjük kezünket-lábunkat, hogy utolérjük. Most már nem tehetünk mást, meg kell várnunk a bombázás végét ... A németek nem tudták, hogy Laddie, amikor a bomba süvítését meghallotta, nekirugaszkodott, és az embereknél er sebb létfenntartási ösztönét l vezettetve, villámsebességgel egy régi, elhagyott tanya falai közé vetette magát. Most kihagyó lélegzettel, kiszáradt, lógó nyelvvel, a fáradtságtól csaknem megbénult lábakkal, mozdulatlanul hevert. A fejében még visszhangzott a mellette bevágott bomba dörg robbanása. Szerette volna, ha nem kell többé mozdulnia, és ezen a helyen várhat tovább, ahol viszonylag biztonságban érezte magát ... De mire várakozzon? Ahogy ereje apránként visszatért, újra gazdájára gondolt. „Miért nem várt meg? - tépel dött. – Miért 99

hagy magamra ebben az átkozott országban, ahol a villám olyankor is zuhog az égb l, mikor a legkevésbé sem várni? Megtalálom most vajon újra a nyomot? Igen, meg kell találnom. Nem akarok itt elpusztulni, egyedül, a gazdám nélkül ..." Lassan, fájdalmasan feltápászkodott. Hova lett a két zöld ruhás ember, akik idáig üldözték? Elbújtak vajon? Megijedtek? A falu felé menekültek? Laddie az út felé nézett. Senki. A falu szélén egy magtár lángolt. Itt-ott, a távolban tüzek világítottak. A csattanások folytatódtak, de úgy t nt, távolodnak. Kicsit megnyugodva, a kutya újra rátért az útra, a bomba vágta kráter másik Telén. Pár percig szagolgatott, aztán felemelte a fejét. Megtalálta Joe nyomát! Újra lendületbe j ve, nagy iramban elindult a gazdája felé, az él cél felé, mely folyton távolodott, de amelyet mégis utol fog érni! Amikor a bombázás megkezd dött, Strömné asszony így morfondírozott: „Mi értelme lenne fedezéket keresni valami házban vagy akár egy pincében? Ha a bomba pont odapottyan, sokra megyek vele! És különben is mit csinálnék a Szürkével? Nem hagyhatom kint egyedül!" Pár perccel kés bb, ahogy a robbanások közeledtek, az öreg kanca lépései lelassultak, majd hátracsapott füllel megállt, gerincén remegések futottak keresztül. A zaj félelmetessé n tt. Micsoda zenebona! A Flak tombolása, a bombázók motorjainak berregése, a nehézbombák, ahogy repülésükben sivítva szelik a leveg t, robbanásuk nehéz dörrenése mintha a föld gyomráig érne. Strömné asszony térdeire eresztette a gyepl t, és várakozott. Hirtelen az eddigieknél élesebb süvítés hallatszott. Alig harmincméternyire az út jobb oldala a szó szoros értelmében a leveg be repült, és a légnyomás fel100

borította a szekeret, amely zuhanásában magával rántotta a répahalmot, az öreg kancát, nem beszélve természetesen Strömné asszonyról és utasáról, Joe-ról. Joe egy pillanat alatt felpattant, és a szekérhez rohant. A Szürke a két rúd közé szorulva, nehéz patáival hadonászott a leveg ben. Strömné az út szélén ült, köhögve köpködte ki tüdejéb l a port, amit a robbanás pillanatában nyelt. - Semmije sem tört el? - kérdezte Joe. - Semmi bajom - felelte az asszony mosolyogva. - De azt hiszem, fiam, eljött a pillanat, hogy lelépjen. Nincs több veszteni való ideje, hiszen a fritzek, ha a bombázás megsz nik, át fogják fésülni a környéket, hogy megtalálják a légvédelmük által lel tt gépeket és pilótákat. Menjen át ezen a réten - folytatta, kezével mutatva az irányt. - Azután ott, messzebb, a mez jobb szélén, egy ösvényt talál. Nem tévedhet, mert ez az egyetlen ösvény ezen a környéken. Ezen felmászik a dombra. Ott fönt másik csapásra fog bukkanni, azon végigmegy, és egy kunyhóhoz jut, már bent, a hegyek közt. Tovább már nem is mondom. Elég, ha kopog, és megmondja, kicsoda. Ha jól kilép, holnap reggelre odaér, vagy legkés bb holnap délre. - Hogy Joe nem mozdult, és tekintetével a falut kereste, a parasztasszony türelmetlenül folytatta: - Mire vár? Értékes id t veszít így! - Azt reméltem ... - kezdte Joe. - Hát igen, azt reméltem, hogy a kutyám utolér. Meg fogja magát találni, ne nyugtalankodjék miatta. Most ne gondoljon másra, csak önmagára! És ne felejtse el, ha most elkapják, egész biztos engem is elfognak. Márpedig én szeretném alkalomadtán még más bajtársait is megmenteni. - Igaza van - válaszolta Joe. — A viszontlátásra, Strömné asszony, és a szívem mélyéb l köszönöm, amit 101

értem tett. Ha vége a háborúnak, visszajövök és felkeresem! Átugorva az árkot, átvágott a réten az ösvény felé, mely a dombtet re vezetett. Strömné utánanézett, ahogy távolodott, a fejét csóválgatta. Amikor elt nt, odament a Szürkéhez, eloldotta istrángjait, kicsatolta haslóját. - Most aztán talpra, öregem - mondta. Némi habozás után a kanca, hatalmas farizmait megfeszítve, el ször elejét emelte fel, majd hátsó lábaira is felállt. Strömné asszony megfogta zabláját. - Indulunk! Megkeressük Nils apót, hogy segítsen felállítani a szekeret és visszarakni a répát. Ne panaszkodjunk, szerencsésen megúsztuk. Vagy tizenöt perccel kés bb Laddie megállt a répakupac mellett. Csodálkozva nézte, aztán a felborult szekérre bámult. Mi történhetett? Valami bal eset... A hátsó lábaira ült. Fényes, fekete orra próbálta elkapni a leveg ben szálldosó szagokat. Lassan megkülönböztette egymástól a föld illatát, a répáét, egy ló szagát, aztán egy emberi lényét ... Nem, két emberi lényét! És az egyik nem más volt, mint Joe ismer s szaga. Laddie ekkor felugrott, jobbra-balra szagolgatott, felkapaszkodott a szekérre. Aztán leugrott az útra, átfutott, felért a rétre, egy darabig ide-oda cikázott, orra a ben, és amikor megbizonyosodott, hogy nem téved, eliramodott a domb felé, Joe nyomain haladva. A bombázásnak vége volt. Egy távolabbi hegyen a Flak egy ütege még dolgozott, de már ritkultak a lövései. A völgy mélyén felépített titokzatos berendezésb l csak rom és törmelék maradt. A közepét elfoglaló hoszszú kilöv helyet bombakráterek szakították szét. Im-

102

már teljesen alkalmatlanná vált a németek által nemrég bevetett hosszú távú rakéták, az Angliának szánt V—1-ek kilövésére. A falu sértetlen maradt. De a legszéls házaktól némi távolságra egy cs r még lángokban állt — az a cs r, amelyben Hans és Ernst kerestek menedéket.

103

XII. FEJEZET A HEGYEK KÖZÖTT

Mióta Laddie a gazdáját kereste, aránylag enyhe lejté, sík területeket járt be. Mostantól azonban nehezen haladt el re a hegyi ösvény kaptatóján, ahol Joe el tte ment el. Fáradt volt. Éhes volt és szomjas. Mennyi ideje már, hogy nem evett, nem ívott? Utoljára a kis Henrik társaságában evett valamit. A kis Henrik ... az erd , ahol a gyerekek r zsét szedtek ... aztán a templom ... Milyen távolinak t nt most már mindez! Megállt, hogy kiszuszogja magát. Alkonyodott. Ezen a magasságon a fák már ritkábban n ttek, mint a völgy közelségében, és kicsit távolabb a hóval fedett, meredek lejt k mintha az égig emelkednének. Laddie újra nekieredt. Csak egy akaratától teljesen független er tartotta fenn ebben a kapaszkodásban. Elérni a gazdáját! Elérni, mindenáron! Feltámadt a szél, ezer jeges t t fújt a kutya szemébe és orrlyukaiba. Laddie újra megállt. Csak egy pillanatra akart megpihenni. Rögtön újra elindul. De mennyire fájt a sebesült lába, mely nyilván nem gyógyult még meg egészen! Ólmos fáradtság nehezedett testére, izmaira, minden tagjára. Leült, és maga elé nézett. A hegyek gerincén kerekded és hegyes csúcsok végtelen sora meredt az ég felé. A másik oldal lejt i nyugat felé, a tengerhez ereszkedtek le. Némelyikük meredeken, átmenet nélkül, szédületes szakadékokkal zuhant a fjordokba. A keleti oldalon erd k terültek el, dombok, völgyek és a belterület tavai. 104

Néhány évvel ezel tt még — de Laddie ezt nem tudhatta - amint az els hó leesett, a hét végén lányokat, fiúkat lehetett itt látni, a meredek ösvényeken felfelé kapaszkodva. Sílécükkel a vállukon, a csúcsok közelébe épült menedékházak felé igyekeztek, onnan szállingóztak aztán alá a makulátlan fehér hótakaróval borított lejt kön. De sajnos jött a háború. A németek legázolták a semleges Norvégiát. A fiatalság ma nem adhatja át magát a hegyi élet örömeinek. Sok fiatal átjutott Angliába, hogy a szövetségesek oldalán vegyen részt a háborúban. Másokat fogolytáborokba internáltak. Ismét másokat er szakkal Németországba hurcoltak, hogy ott dolgozzanak a megszállóknak. Sokaknak azonban sikerült megszökniük a németek el l. Láthatatlanná válva, ellenállókká lettek azokon a vidékeken, ahova a megszállók nem mertek felmerészkedni. A maguk módján harcoltak, zaklatták az ellenséget, csapdákat állítottak számára, arra kényszerítették, hogy állandó nyugtalanságban éljen. És sokan segítettek a szövetségesek titkos ügynökeinek és a Norvégiában lezuhant angol repül knek, hogy viszszajussanak Angliába. Ezért aztán a magas hegyek menedékházai, melyek valaha vidám fiatalok csapatainak adtak szállást, most néha furcsa vendégeket kaptak. Ezek épp csak hogy megpihentek, s ahogy jöttek, már mentek is tovább, a hajnali szürkületben vagy az alkony leszálltakor. Néha, naposabb id ben sítalpakon sikló német rjárat száguldott el egy-egy ilyen fatörzsekb l összeácsolt ház el tt, melyet félig ellepett a hó. De ma véletlenül üres volt a menedékház, az ajtaja csukva, a zsalui zárva. A németek elhagyatottnak hitték, ahogy arról is meg voltak gy dve, hogy Norvégiát végleg meghódították. 105

Igen, Laddie mindezt nem tudta. De furcsán, zavarosan azért érzett valamit. Ebben az országban valahogy nem volt minden rendben. Ezek a zöld ruhás emberek, akik még a gyerekeket is ijesztgették ... ezek az égb l hulló villámok, amikor a legkevésbé várni ket - és száz más részlet, amit a fiatal kutya megérzett, a hegyek hangulatát, a rettenetes magányt. Szeretett volna elindulni. Hány órája lehet, hogy fölfelé mászik? Az éjszaka most már teljesen leszállt. Felállt, és nekivetette magát az egyre meredekebbé váló ösvénynek. Egy szélroham lökésére elvesztette egyensúlyát, legurult a meredeken, és érezte, hogy kezd elmerülni a hóban, eszeveszetten kapálódzva sikerült kicsit keményebb talajra kerülnie. De ebben a szörny er feszítésben utolsó er tartalékai is kimerültek, és bár még most is élt benne a vágy, hogy utolérje gazdáját, arra is sóvárogva vágyott, hogy abbahagyhassa a harcot, és lefekhessen erre a hóra. Dideregve nézett körül. Semmi ennivaló, semmi innivaló. Hogy kicsit felüdüljön, a havat nyaldosta. Micsoda élvezettel ropogtatna most valami nyúlcombot! De jobb híján egy vakonddal is beérné most, s t egy mezeiegérrel is, , aki egész életében civilizált kutyaként Sam Carraclough pástétomain élt! Aztán arra is gondolt, ha most egy nyúllal találkoznék, vajon lenne-e benne er , hogy utolérje és megölje? Így hát elhatározta, hogy itt tölti az éjszakát, ahol most feküdt, remélve, hogy másnapra elég ereje lesz gazdáját követni. Egy feny alá bújt, viszonylag hótól védett, száraz helyre. Összegömbölyödött, és mire kissé felmelegedett, elaludt. Az éjjel többször is fölriadt. Lázasan reszket lábaira állt, és beleugatott a sötétségbe, amelyet a szél állandó süvítése tépett. 106

Egyik lidércnyomásos álmában úgy látta, hogy a zöld ruhás ember, aki a templomban üldözte, feléje közeledik, és ütánanyújtja sz rös kezét. Kitátotta száját, agyarait belemélyesztette a vastag húsba ... és felébredt. Látta, hogy még mindig egyedül van, és a nap épp felkel ben. A hajnal vakító fénye rózsaszín re festette a havas lejt ket. Felállt, kicsit megrázta magát, hogy a bundájára tapadt hópelyhekt l megszabaduljon. Er sebbnek érzi-e magát, mint az este? Igen, egy kicsit. De milyen rettenetesen éhes volt! Ez már nem sajgó fájdalom volt, hanem mardosó kín. Enni! Enni, micsoda álom! Elindult az ösvényen, vonszolva magát. Úgy érezte, bárhogy er lködik, nem halad el re. Pedig végig kell jutnia ezen az ösvényen, meg kell találnia Joe-t! Ezen a napon csak kis darabot jutott el re, sokszor lelesett, legurulva a horpadásokba, körmeivel kapaszkodva meg a legkisebb szilárd pontban. Egy adott pillanatban pár méternyire észrevett egy fekete madarat, valami hollóféle volt, egy kis sziklán üldögélt. „Meg kell fognom! - mondta magában. - Ha egy kis friss húst ehetnék, meg vagyok mentve ..." Ugrani akart, de lábai nem engedelmeskedtek. Akkor feladta a küzdelmet, és a második éjszakát ott töltötte az ösvény mentén. Amikor felébredt, a hajnal Világossága nem volt olyan fényes, mint el nap. Szürkésfehér emelked t látott maga el tt és a tetején, fönt, vagy százméternyire, egy fatörzsekb l összeácsolt kis házat! Az örömt l magánkívül, mert úgy érezte, most végre eléri célját, felemelkedett ... de újra összerogyott saját teste súlya alatt. Ugatni akart, de nem jött ki hang a torkán. Annyi baj legyen! Pár perc múlva elindul. Nem gyerekjáték most már ez az utolsó er feszítés azok109

hoz a próbákhoz képest, amelyeken keresztülment, mióta ezen az ösvényen kapaszkodik fölfelé? Kinyúlva maradt, mozdulatlanul, mint a halott. De még pislákolt benne egy kis láng, az a kis láng, mely napok óta fenntartotta és éltette benne a reményt, hogy viszontlátja gazdáját. Igen, pár pillanat múlva a házig fog futni, ahol hallani fogja — ó, micsoda kárpótlás mindenért! - Joe kiáltását, ahogy kitárja a karjait: - Laddie, kiskutyám! Végre itt vagy! 110

XIII. FEJEZET A MENEDÉKHÁZ

A kunyhó ajtaja kitárult, és egy fiatalember jelent meg a küszöbön, lapáttal a kezében. Gyors mozdulatokkal félrehányta az ajtóból a havat, és néhány lépésnyire eltávolodva, az eget szemlélte. Széles vállával, magas alakjával olyan volt, mintha valamelyik skandináv legendából lépett volna el . A hegyi szelekt l barnára égett arca aranyos bronz álarcként fénylett. Hamarosan visszafordult, és bekiáltott az ajtón: - Joe, gyere, nézz ki! A következ pillanatban Joe jelent meg a küszöbön. Mint társának, neki is tarka, kötött gyapjúsapka volt a fején, csuklyás, hatalmas zsebekkel ellátott viharkabátot viselt, amilyet a síel k hordanak. Mindkét fiatalember egyformán sz ke volt, magas, izmos. Határozott tartásuk, nyílt, tiszta tekintetük is hasonlított. Felületes megfigyel bizonyára fivéreknek hitte volna ket. - Mi van, Olav? - kérdezte Joe. - Elállt a szél - válaszolta a norvég fiú. Most Joe vizsgálta az eget. Úgy látszik - mondta -, az id tényleg kezd megjavulni. Bár tegnap este az id járás-jelentés nem volt valami biztató. Ó, nem el ször fordul el , hogy téved - mondta Olav. Az égbolt csendes volt, a hótakaró fénytelen. A menedékház mögött a hegy lejt i beleolvadtak a fjordokra lassanként leszálló, szürke ködbe. 111

- Nos — kérdezte Joe -, rászánjuk magunkat? Olav gondolkozott kicsit. - Azt hiszem - mondta végül -, meg kell próbálnunk. Napsütés nincs, az id járás-jelentés rossz id t jósol — biztos lehetsz benne, hogy a fritzek ma nem jönnek erre a környékre. - Helyes. Mikor indulunk? - Mindjárt. Bekapunk egy falatot, és szedjük a sátorfánkat, aztán el re! Egy félóra múlva befejez dött a készül dés, Joe megszólalt: - Kár, hogy mennem kell. Szép emlékeim lesznek az itt töltött két napról. És soha nem fogom elfelejteni a történeteidet, amikkel szórakoztattál. Valamivel csak agyon kellett ütni az id t - válaszolta Olav. - És a történeteim, amiket meséltem neked, mind igazak. Most még útközben elmondok neked egy utolsót, egyik ellenálló barátomról, aki egyedül, a puszta két öklével hat németet ütött le. Zsebéb l el vette pipáját, és megtömte. - Édes öregem, hiányozni fogsz - tette hozzá. - Halálra unom magam ebben a menedékházban. Az id háromnegyed részében semmi dolgom nincs. Egyszeregyszer befut hozzám valami magadfajta fickó, aki eltévedt a vidéken. Vagy valami szökött fogoly. El fordul, hogy a munkaszolgálat el l menekülve érkezik meg valami szegény fiú, aki elbújt, mert nem akarja, hogy a németek kényszermunkára vigyék Németországba. Szállást adok nekik. Ahogy t lem telik, ellátom, feltáplálom ket, és ha helyrejöttek kicsit, segítek nekik meglépni. - Szerintem ez is éppen elég nagy dolog! - mondta Joe. 112

- Igen. De az id többi részében mit csinálok? A világon semmit. Malmozok az ujjaimmal, mint egy lógós. Képzeld el! Micsoda élet ... Ha arra gondolok, hogy a legtöbb barátom Angliában van most, ahol komoly munkát végez! Mit nem adnék, ha veled mehetnék! Joe, felcsatolva hátizsákját, ránézett, és így szólt: - Boldogan mutatnám meg neked a hazámat, Olav. De most nem hagyhatod el Norvégiát. Itt épp olyan fontos poszton vagy, vagy még fontosabbon, mint akárki más. Pár percig hallgattak, majd Joe folytatta: - És a kutyám, szegény Laddie-m, mi lett vajon vele? Nélküle kell elmennem ... Mert most igazán félek, hogy többé nem fog utolérni. A bombázáskor talán végleg elvesztette a nyomomat. Az itt töltött két éjszaka során sokszor felriadtam, azt képzelve, hogy kutyaugatást hallok. Ha tudnád, mennyire szeretjük egymást Laddie-vel!... De mit hajtogatom folyton ugyanazt? Anynyival fontosabb dolgok zajlanak most! - Nincs igazad - szólt Olav, pipáját szíva. - Egy kutya élete majdnem annyit ér, mint egy emberé. Nem szabad szégyellni, ha az ember szeret egy kutyát. Az állatok néha kárpótlást nyújtanak bizonyos emberek gonoszságáért ... Ott vannak például a németek ... De már nincs több id nk err l beszélgetni. Most már indulás, öregem! Elkísérlek egy darabon. A lejt alján Olav megállt. - Itt most elválunk. Emlékszel az útvonalra, amit tegnap este mutattam neked? - Igen - válaszolta Joe. - Jól emlékszem mindenre. Rendes voltál, Olav. Nem tudom, hogyan köszönjem meg. - Semmiféle köszönettel nem tartozol. Pontosan azt tettem érted, amit a többiekért teszek. És, tudod, itt 113

minden olajozottan gördül. A fritzek nem sejtenek semmit. Egyébként kevés rá a valószín ség, hogy ma errefelé találnának jönni. Nem szeretnek kimenni, ha az id bizonytalan. Amíg a hegyek közt vagy, biztonságban vagy. De emlékszel, mit mondtam? Ahogy leértél a völgybe, rejt zz el, és várd meg az éjjelt, addig ne menj tovább. Különben a fiúkat értesítettem. Útközben találkozol majd velük. Várni fognak, és kézr l kézre adnak majd, egyik támaszponttól a másikig, egészen míg a parthoz nem érsz, Anton barátunkhoz. - És, gondolom, ott kezd dik aztán az igazi kaland? - kérdezte Joe. - Ellenkez leg! Ha már Antonnál vagy, teljesen nyugodt lehetsz. Van hajója, és ideje nagy részét a tengeren tölti, ezért mindenki azt hiszi, els sorban a fritzek, hogy igazi halász. De valójában kapcsolatot tart az angolokkal, és szervezi az átkeléseket. - Ha jól értettem - mondta Joe —, a menekülési láncnak az utolsó szeme. - Úgy van. - De hiszen ez nagyszer ! Micsoda szervezés! A lelkész, Strömné asszony, te, a fiúk, akik a völgyben várnak, az álhalász Anton, aztán néhány napon belül Anglia! - Hidd el, Joe, az ellenállási mozgalom emberei még nálunk is sokkal er sebbek! Biztosíthatlak, hogy a fritzek kéket-zöldet látnak t lük! - Mindent összevetve, ha nem kapnak el útközben, elmondhatom, hogy elég kellemes körülmények között látogattam meg Norvégiát. - Természetesen - felelte Olav - mindent elkövetünk, hogy épségben visszatérj Angliába. Ahányszor csak egy angolt megmentünk, a saját esélyeinket növeljük, hogy hamarosan meglátjuk a fritzek eltakarodá114

Sát ... De itt az id , hogy elváljunk, öregem. Én még végigballagok itt a gerincen, aztán visszatérek, a rádióadás miatt. A személyes üzeneteket tizenegykor adják le. Nem akarom ket elmulasztani. Soha nem lehet tudni, hátha egyszer valamelyik nekem szól. A viszontlátásra, Joe! - A viszontlátásra. És még egyszer köszönöm. - Elindult, majd: - Még egyszer köszönöm. El ne veszítsd a címemet, és a háború után gyere, és látogass meg! Szeretném megmutatni neked Angliát. - Helyes! - kiáltott Olav nevetve. - És te, ha újra Norvégia fölé jössz, úgy igyekezz, hogy ne lövesd le még egyszer magad! - Légy nyugodt! - válaszolta Joe. - Egyébként ha így fordulna, újra értékes segítségedhez folyamodom! És Joe, kezével búcsút intve, eltávozott. Egész délel tt gyalogolt, amilyen gyorsan csak bírt, a hófedte lejkön, a norvég fiú által jelzett irányban. Úgy érezte, tele van energiával és reménnyel. Néhány napon belül, legfeljebb egy hét múlva már Angliában lesz. Id nként azonban szomorú gondolat suhant át az agyán. Laddie! Mi történhetett vele? Talán elpusztult a bombázások alatt? Az is meglehet ... Délben megállt, hogy ebédeljen. Az ösvény szélén egy feny csoport alatt telepedett le. Jóíz en elfogyasztotta azt a kis útravalót, amit Olav adott neki: egy darab száraz kenyér, füstölt hal, egy kis tábla csokoládé. Utána újra nekieredt, és egész délután gyalogolt. Estefelé, amikor már észrevette a távolban, két hegycsúcs között, egy falu templomtornyát és háztet it, hirtelen durva kiáltást hallott: - Halt! El ször el akart rohanni. De egy golyó a füle mellett sivított el. Megállt tehát, és mozdulatlanul várt, mialatt 115

a környez fák mögül csizmás, zöld ruhás, puskákkal és golyószórókkal felfegyverzett árnyak ugráltak el , és némán közeledtek feléje. Olav néhány percig tekintetével követte Joe-t. „Újabb ember menekült meg!" - gondolta magában. Majd tett egy kis sétát a gerincen, ahogy az el bb jelezte. Miután a délel tt jó részét járkálással töltötte, csúcsról csúcsra mászva, órájára nézett. Háromnegyed tizenegy. A személyes üzeneteket tizenegykor kezdik leadni! Sítalpain lesiklott egy hosszú lejt n, és épp rá akart térni a menedékházhoz vezet ösvényre, ám hirtelen megállt. Kicsit lejjebb barnás, alaktalan tömeg vált el a fehér hó hátterét l. Kíváncsian közelebb ment, aztán hirtelen lehajolt, magában mormogva: - Egy kutya! Lehetetlen! Igen, valóban kutya volt, a szerencsétlen állat a kimerültségt l eshetett Össze ezen a helyen. Vörös-fehér bundája csatakos volt a sártól, a fagy csimbókokká tapasztotta össze a hosszú sz rszálakat. - Persze, nyakravaló nincs rajta ... - folytatta a fiatalember. Nem látott még soha ilyen kutyát. Ez a hosszú orr, ez a finom, keskeny fej, ez a vastag gallér ... „Nem idevaló kutya - mondta magában Olav. Majd hirtelen felkiáltott: - De milyen ostoba is vagyok! Ez Joe kutyája, a collie, amelyr l annyit beszélt ... Lássuk csak, hogyan is nevezte? La ... Laddie. Igen, Laddie, ez az ... De nagyon félek, hogy már nem él." Laddie szemei valóban le voltak csukva, a lábai görcsbe merevedtek, kissé felhúzott ajkai mögül összeszorított fogsora vicsorgott. Olav felemelte az egyik mells lábát, kezével hóna

116

alá nyúlt. A b re még langyos volt. Egy ér gyengén vert. Talán még meg lehet menteni - mormogta a fiatalember. Karjaiba emelte a mozdulatlan testet, és sietett a menedékház felé. Pár perc múlva belépett a kunyhóba. Egy lábmozdulattal behúzta maga mögött az ajtót, és terhét az asztalra helyezte. Sietve munkához látott. Takarót vett el , belegöngyölte a kutyát, és er teljesen dörzsölni kezdte. Laddie hamarosan gyenge nyögést hallatott. Olav ekkor megkétszerezte er feszítését. A kutya lábai fellazultak, reszketés rázta meg egész testét, majd kinyitotta a szemét. Olav mosolygott. - Isten hozott, öregem — mondta. - Tudod, hogy messzir l jössz vissza? A collie tekintete üres volt, kifejezéstelen. Egyik füle azonban megrezzent. - Hallasz engem, igaz? - mondta Olav, gyengéden simogatva. - Ez jó jel. És mivel már jobban vagy kicsit, megyek, felélesztem a tüzet. Szükséged van rá neked is! Piszkavasat kotort el , és többször beletúrt a t zhely mélyén füstölg , megfeketedett hasábok közé. Ezek darabjaikra estek szét, szikraes t bocsátva ki magukból. Olav egy nyaláb forgácsot és aprófát vett el , és a kandallóba dobta. A következ pillanatban már magasra csaptak a táncoló lángok. A fiatalember a t z mellé fektette a kutyát, és gondosan bebugyolálta a takaróba. Aztán hosszan ránézve megkérdezte: - Akkor hát te vagy az, Laddie? A collie, nevét hallva, megpróbálta felemelni a fejét, de nem volt rá képes. Igen gyengének érezte magát. 117

Olav g zölg kis edényt vett le a t zhelyr l, az asztalhoz vitte, és egy csésze tejet öntött ki bel le; némi pálinkát téve hozzá, a kutya elé tette, és így szólt: — Idd meg szépen. Ez jót fog tenni. Mivel Laddie még mindig nem mozdult, megfogta a fejét, térdéhez támasztotta, szétfeszítette az állkapcsát, és a szájába öntött egy kis meleg tejet. A folyadékból pár csöpp a takaróra került, de a nagyobbik rész lecsúszott a kutya torkán. - Folytassuk - mondta Olav. És türelmes munkával a csésze egész tartalmát sikerült megitatnia a kutyával. A m velet befejeztével Laddie el ször csóválta meg gyengén a farkát. - Már jobban vagy, igaz? - kérdezte Olav. Ezután hosszan nézve legújabb vendégét, hozzátette: Tudod, hogy milyen derék állat vagy? Hiszen gondolhattam, azok után, amiket Joe rólad és Lassie viselt dolgairól mesélt. De azt igazán nem hittem volna, hogy idáig kövesd a gazdádat! Ez aztán a teljesítmény! Csak, sajnos, szegény Laddie barátom, kés n érkeztél. A gazdád épp most ment el. De légy nyugodt! Mindent el fogok követni, hogy utána siethess. Hirtelen felugrott. - A mindenségét, majdnem elfelejtettem a rádiót! Az ablakhoz sietett. Az ablakmélyedésben egy kis falap volt a faburkolatba süllyesztve. A norvég egy titkos rugót nyomott meg a szélén. A falap elsiklott helyér l, majd hirtelen mozdulattal hátrad lt, egy tábori rádióvev t leplezve le. Olav a fejére tette a hallgatókat, megfordította a gombokat, órájára nézett, és felkiáltott: - Egy perc! Ideje volt! A fejhallgatókból cirpelés hallatszott. Egy távoli hang beszélni kezdett. A norvég fiú papírlapot és ceruzát vett el . Pár szót firkált le. Az adás végeztével újra elolvasta, 118

amit írt, és miután egy már fejb l tudott kulcs segítségével megfejtette, így kiáltott fel: - Ezt hallgasd meg, Laddie! „Ellenséges jár rök a völgyben. Nem lehet átjutni. Az utas térjen vissza a menedékházba ! Újabb kísérlethez utasításokat megvárni."... Bizonyára nem értetted meg, szegény Laddie! Ez azt jelenti, hogy a gazdád kénytelen lesz visszafordulni. Igen, viszont fogjuk látni Joe-t. Joe!... E név hallatára Laddie felemelte fejét, és rövid vakkantást hallatott. - Aha! Ezt megértetted! - mondta Olav. - Azt hiszem, a gazdád épp olyan boldog lesz, mint te, mert nem akart nélküled elindulni ... Nézzük csak, mikor érkezhet meg. Arra kell számítani, hogy ma este a legközelebbi láncszemnél alszik, a barátainknál. Akkor hát holnap, déltájban lehet újra itt. Majd készítek valami ebédet ... Elgondolkozott, majd újra Laddie felé fordulva, játékos hangon folytatta: - Neked most nincs más dolgod, mint felmelegedni és aludni. Adok még egy kis tejet. Azt akarom, hogy teljesen helyrejöjj, mire holnap megérkezik a gazdád. Én pedig megnézem, hogy állnak a készleteink, és ha lehet, választékos menüt állítok össze Joe érkezésére. Joe! Annyit legalább megértett Laddie, hogy a gazdájáról van szó. Talán akármelyik pillanatban megérkezik, kinyitja az ajtót, megjelenik a küszöbön ... E megnyugtató gondolatok közepette a lábaira fektette az orrát, és a kandalló jótékony melegében sütkérezve, békésen elaludt. 119

XIV. FEJEZET HÍVATLAN VENDÉGEK

Másnap, amikor felébredt, már régen felkelt a nap. A kunyhó ablakai csillogtak a villódzó sugaraktól. A kandallóban ropogott a t z. Milyen kellemes meleg! Micsoda barátságos légkör! Laddie körülnézett. Egyedül volt. Lassan, a gerince mentén végigfutó kellemes borzongások között kinyújtózott, megmozgatta lábait, és akkorát ásított, hogy majdnem szétszakadt az állkapcsa. Azután visszafeküdt, és a tüzet nézte. A rózsaszín és kék lángok bújócskát játszottak a fahasábok között. A fiatal kutya egy pillanatig merengett. Mi is történt tegnap este, és nemcsak tegnap este, de a megel napokban? Töprengett, megpróbált homályosan rendet teremteni a zavaros emlékképek között. De nem, minden összekavarodott az agyában. Aztán hirtelen emlékezett ... Joe! Valaki tegnap kiejtette el tte ezt a nevet, kedvesen, olyan hangon, amelyen az ember egy barátról beszél ... Laddie itt tartott emlékezésében, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Felemelkedett, a szíve dobogott, eszeveszett farkcsóválásával áradó örömet fejezett ki. Ez Joe lehet! Más nem lehet, csak ! Nem, nem Joe volt. Olav jött. Odament a kutyához, megsimogatta, így szólt hozzá: — Mondhatom, jót aludtál, öregem! Egész jó b rben vagy ahhoz képest, hogy tegnap már a végét jártad ... Laddie tovább csóválta a farkát, kicsit kevésbé heve-

120

sen talán, tekintve hogy nem Joe volt a jövevény, de azért elégedettséget érzett. - Mivelhogy felébredtél - folytatta Olav -, most komolyabb dolgokkal fogunk foglalkozni. Kinyitott egy szekrényt, egy nagy tálat vett el , és az asztalra helyezte, aztán a t zhelyen g zölg csajka tartalmának felét a tálba öntötte. Laddie már látta, mir l van szó. De jól nevelt kutyaként, éhsége ellenére sem mozdult helyér l. Azt azonban nem tudta megállni, hogy a szája szélét ne nyalogassa. Olav lerakta a tálat eléje, és így szólt: - Tessék, ez a tied! És ne hagyj bel le semmit! Fölösleges intelem! Egyébként a leves csodálatos volt. Laddie mohón lafatyolt, lélegzetet se vett közben. - Ejnye, ne siess ennyire! - nevetett a norvég fiú. - Megfulladsz! A kutya félig elakadt lélegzettel felemelte a fejét, hogy szusszanjon egyet. Olavra nézve aranyló szembogara a meghatott hála kifejezésével fátyolosodott el. De azonnal visszadugta orrát a tálba, és az egy pillanat alatt olyan tiszta lett, mintha az imént mosták volna el. Olav nevetve kiáltotta: - Bravó! Utánad legalább nem gond a mosogatás! Délfelé a fiatalember az ebéd készítéséhez fogott, négylábú társa éber felügyelete mellett. A kandallóba, a háromlábú állványra bográcsot akasztott, beledobott egy darab füstölt disznóhúst, egy kis sót, borsot. Kis id múlva felemelte a fed t, megkóstolta a levest, és így szólt: Most már nincs más dolgunk, mint Joe-t várni. Ahogy épp a fed t tette vissza, a kandalló el tt fekv Laddie hirtelen felugrott, az ajtóhoz szaladt, és mozdu-

121

latlanul megállt, mint aki hallgatózik. Pár pillanat múlva fojtott vakkantást hallatott. Olav figyelte, odament hozzá, és megkérdezte: - Mi baj ? A kutya furcsa kifejezéssel nézett rá, az ajtó felé fordult, és újra vakkantott, ezúttal er sebben, mint az el bb. Olav gondolkozott. „Lehet, hogy Joe - mondta magában. - De ha véletlenül mégis a németek lennének, az ugatásával ide fogja ket csalni. Mindenesetre a legjobb lesz, ha eldugom ..." A kunyhó hátsó falánál álló szekrényhez ment, ahol ruháit és takaróit tartotta, és rászólt: - Laddie, gyere ide! Mivel a kutya makacsul az ajtónál maradt, a fiatalember érte ment, a karjaiba vette, és berakta a szekrénybe. Okosan viselkedj! - mondta neki halkan. — Mindjárt visszajövök érted. Jó kutya légy! Biztos vagyok benne, hogy sok mindent megértesz. Ne mozdulj, ne ugass! Nagy baj lehetne bel le ... Egy pillanatig még várt, megsimogatta Laddie fejét, aztán gyors elhatározással becsukta a szekrény ajtaját, a kulcsot ráfordította, és zsebébe mélyesztette. Ezután körülnézett, hogy áruló jelet nem hagyott-e elöl. Hirtelen meglátta az asztalon a két tányért, a két poharat, az ev eszközt, amit annak reményében készített oda, hogy Joe-val fog ebédelni. Gyorsan összeszedett mindent, és visszatette az edényes szekrénybe. Amikor úgy látta, minden rendben van, fülelni kezdett. Furcsa csend uralkodott odakinn. A kandallóban egy hasáb, szikraes t szórva maga köré, összeomlott. A fiatalember az ablakhoz lépett, kinézett az üvegen. Nem látott mást, mint a havas lejt t, a napfényben für122

csúcsokat és messzebb a sötét erd t, mely a síkság felé húzódott. „Ha Joe volna - gondolta Olav -, már itt kellene lennie. Persze lehet, hogy még messzire van, de Laddie hozzászokott, hogy nagy távolságról is megérezze a jelenlétét ..." Hirtelen ösztönszer en visszahúzódott az ablaktól. Tévedett volna? De nem: két alak körvonalai bontakoztak ki a lejt alján, melyen a menedékházhoz lehetett feljutni. Megfontolt tempóban közeledtek, síléceik a vállukon. Hogy jobban lásson, Olav összeráncolta szemöldökét, összehúzta szemét. Már meg tudta különböztetni az egyenruhák zöldjét, a vízszintesen tartott puskák csövét, melyek kis fekete vonalakként váltak el a hó fehér hátterét l. - A fritzek! — suttogta. - Semmi kétség: idejönnek! Türelmesen várakozott, igyekezett semmire se gondolni. Vajon a szerencse segít-e újra? Amikor a németek vagy ötvenméternyire lehettek, visszament a kandallóhoz, leült egy székre, kezébe vette a piszkavasat, és úgy tett, mintha a tüzet kotorná. Az ajtó hirtelen kinyílt egy durva rúgás nyomán, és egy hang bekiáltott: - Van itt valaki ?! Olav letette a piszkavasat, és megfordult, meglepetést színlelve. A küszöbön német katona terpeszkedett. Nagydarab, súlyos ember, vöröses arccal, mellét kidüllesztve, elbizakodott képpel várt. Bal oldalán, kicsit hátrább, másik német katona körvonalai rajzolódtak ki, csak a sunyi képét lehetett kivenni. - Maga Olav Grieber? - kérdezte a kolosszus. - Igen, én vagyok. 123

A német el bbre lépett. Aztán társa felé fordult, aki eddig nem mozdult, és rászólt: - Gyere be, Kurt, és csukd be az ajtót! A másik szó nélkül engedelmeskedett, és az ajtónak támasztotta a hátát. A Hermann nevezet katonával meglep ellentétet képezett. Sovány volt, aszott, hosszú, beteges árnyékoktól foltos arccal. Merev, üveges tekintet szemében volt valami ijeszt . Mint a ragadozó madár szeme! Olav színlelt kedélyességgel felállt, és így szólt: Melegedjenek meg kicsit, és talán megkínálhatom valami ... De Hermann a szavába vágott: - Egyedül van itt? - Igen, sajnos - felelte Olav. - Az én helyzetemben nem könny feleséget találni. - Sóhajtva tette hozzá: - Eddig nem volt szerencsém. Aki tetszett nekem, az nem akart ebbe a sasfészekbe jönni lakni, akik meg készek lettek volna hozzám jönni, nekem nem tetszettek. Ezért hát ... Hermann megint kíméletlenül belefojtotta a szót. - Van leadója? - Leadóm? - ismételte Olav. Igen, rádióleadója. - Nem, nincs. Egyébként ... - majd a teljes ártatlanság hangján: - De miért kérdi? - Elég! - szólt rá a másik német, akit társa Kurtnak hívott, aszott arcával veteked száraz hangon. A norvég a még mindig az ajtót támasztó alacsony katona felé fordult. - De hát ... - kezdte. - Hermann — folytatta Kurt -, nem látod, hogy ez az alak szórakozik velünk? - Igazad van ! — bólintott a kolosszus, és az arca hirte124

len vérbe borult. - Egy mozdulatot se! - üvöltött Olav felé fordulva. A norvég fiú kimért mozdulatokkal keresgélt a zsebeiben, mintha elvesztett volna valamit. - Hova rakhattam? - sopánkodott. - Mir l beszél? - hörögte Hermann. - Megvan! És nadrágzsebéb l el vette pipáját és egy dohánnyal tömött zacskót. Hermann vad szemeket meresztett. Kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, majd újra becsukta. Közben Olav tömni kezdte pipáját, és mosolyogva mondta: - A pipám nélkül nem megy semmi ... De most jut eszembe: remélem, nem zavarja a füst? - Maga áruló! - ordította végül a kolosszus. - Én? - kérdezte Olav, mint akit mélyen megsértettek. De Hermann már kutatni kezdett a kunyhóban. Keze egy mozdulatával felborította a kandalló mellett álló ládát. Különféle tárgyak d ltek a padlóra: egy kis balta, szerszámok, egy doboz, tele szöggel. A német ekkor egy rúgással a fal mellé felrakott fahasábokat döntötte le. A törpetermet Kurt még mindig az ajtóban állt rt. Olav nyugodtan szívta pipáját, gondolkozott. „Nem a nagy dagadt nyugtalanít, ostobább, semhogy veszedelmes legyen. A másik, a kis vakarcs a veszélyes a szikkadt arcával, a kegyetlen szemével. Csak Laddie ne mozduljon! Ha megtalálják, megkérdezik, miért rejtettem el. Akkor pedig ..." De aggodalma ellenére igyekezett fesztelen tartását meg rizni. Mélyet ásítva így szólt: - Nem tudom, mit keresnek. De ha azt képzelik, ér-

125

dekes felfedezéseket tesznek majd, már most megmondhatom, hogy csak az idejüket vesztegetik. Hermann most abban a sarokban kutatott, ahol az emeletes ágyak álltak. Szalmazsákok, takarók d ltek a padlóra. - Arról is biztosíthatom, hogy senki nincs elrejtve az ágyamban, illet leg azon a priccsen, ami fekv helyemül szolgál. Igazán nem tudom, miféle szórakozás maguknak, hogy mindent tönkretegyenek. - Elég! - csikorgott Kurt. Ebben a pillanatban Hermann nyílként keresztülvágódott a szobán, rávetette magát az ablak elé állított asztalra, hevesen elrántotta, úgyhogy az felborult, lábaival az égre meredve, és a német puskája agyával hatalmas csapásokat mért az ablakpárkányra. A párkány leszakadt, a rejtekhelyet leplez fatábla szilánkokra hasadt, és ... a rádióleadó láthatóvá vált! - Aha! Tudtam! - üvöltötte a kolosszus. - Milyen meglepetés, nemde, Grieber úr? - kérdezte Kurt választékos udvariasságot színlelve. - Letartóztatom! - bömbölt Hermann. Olav vállat vont. Bizonygassa ártatlanságát? Mit segíthetne? A fritzek megdönthetetlen bizonyítékot találtak b nösségére. „Nekem befellegzett - gondolta. - Remélem, a fiúkat nem kapják el! És Joe, akinek ide kellene visszajönnie, aki talán már itt van valahol, a menedékház közelében!" - Aztán hirtelen a szekrénybe zárt Laddie-re gondolt. Hogyan tudná kiszabadítani? - Hova visznek? - kérdezte a norvég. - A parancsnokságra, utána börtönbe. - Adjanak egy percet! Szeretném a zsákomba rakni néhány személyes holmimat. - Azt hiába reméli! - felelte Hermann, és karon ragadva Olavot, kifelé vonszolta. 126

Kurt ment ki utoljára. A fogolyhoz lépett, és álszent mosollyal így szólt: - Talán jó, ha megtudja, hogy tegnap este, nem messze innen, egy angollal találkoztunk. Letartóztattuk, és egyszer en a hóban hagyott nyomait követve jöttünk ide, erre a kis látogatásra. Hirtelen hangot változtatva sziszegte: - Ennek most már vége! Ez az átkozott kunyhó nem fog többé menedéket adni az ellenségeinknek! A derékszíjára csatolt kézigránátot kioldva, feje fölé emelte, hogy elhajítsa. Olav ösztönszer en rá akarta magát vetni. Hermann puskatusával hatalmas ütést mért Olav tarkójára, úgyhogy félig öntudatlanul zuhant a földre. A két német a hóban hever norvég fiatalemberre nézett. Kurt kijelentette.: - Azonnal meg kell semmisítenünk ezt a kunyhót. Ezt én vállalom. Nem csodálkoznék, ha még volna bent valaki. Különben ez a hülye miért akarta volna megakadályozni, hogy eldobjuk a kézigránátot?... Ide figyelj, Hermann, te itt maradsz, pár méternyire a norvég mögött, és ha a legkisebb mozdulatot teszi, kinyírod. Én egy kicsit odébb megyek, jobbra, hogy az egyik ablakon be tudjam dobni a gránátomat. Értetted? - Igen, Kurt. A behemót német vagy tízméternyire hátrább húzódott, és lefeküdt a hóba, puskája a vállánál, ujja a ravaszon. Kurt a kunyhó felé közeledett, kicsit oldalra tartva, ahogy megmondta. Amikor a megfelel távolságra ért az egyik ablaktól, megfeszítette kurta lábait, felemelte a gránátot, és ... Olav leszegett fejjel újra nekiugrott a kis németnek. Hermann meghúzta a puskája ravaszát, Kurt eldobta a kézigránátját. A két csattanás - az egyik szárazabb, a másik nagyobb hangerej dörrenés - összekeveredett, 127

míg a fiatal norvég hosszú karjaival a leveg be kapva, másodszor is végigzuhant a havon. A szétesett kunyhó azonnal lángra kapott. Kurt viszszajött, egy pillanatra megállt Olav mozdulatlan teste mellett, majd így szólt: - Az ügy rendezve van, és egy norvéggel kevesebb! Jó napunk volt ma! Majd újra a kunyhó felé nézett. A gerendák egymás után fogtak tüzet. - Ha van valaki bent, annak már vége - folytatta Kurt. Pár perc múlva a két német felcsatolva síléceit, már a völgy felé siklott, küldetésük fényes sikerén örvendezve. A szekrénybe zárt Laddie még mindig nem mert moccanni. Amint a németek beléptek a menedékházba, hangjukról rögtön felismerte, hogy a zöld ruhás emberekr l van szó, akikt l minden oka megvolt félni. Így hát óvakodott elárulni jelenlétét. Most, megrémülve a kunyhót megrázó hatalmas robbanástól, furcsa zajt hallott, valamiféle recsegést, aminek el ször nem értette az eredetét, még kevésbé a természetét. Azután hirtelen megértette. Ez a fokozódó, egyre gyorsabb és er sebb ropogás a t z pattogása! Páni félelem fogta el, ahhoz a félelemhez hasonló, melyet sei éreztek a hajdani szörny erd tüzek idején, és a szekrény ajtajának vetette magát. Az el ször ellenállt, de a t z már kikezdte, úgyhogy hirtelen engedett. Laddie kiugrott a nyíláson, ég vörös pokolba zuhant. Körülötte lángoltak a gerendák, az asztal már összeomlott, a mennyezeten lyuk tátongott, és beroppanással fenyegetett. Célba véve egy nyitott ablakot - azt, melyen Kurt bevágta kézigránátját —, Laddie az ablakpárkányra kapaszkodott, és kiugrott. Néhány pillanatig mozdulatlanul hevert a földön, alig pár méternyire a parázsló romoktól. Megfordulva, el128

nyúltan fekv testet látott a földön. Odament, megszagolta, és fejét felemelve, nyakát kinyújtva, hosszú üvöltést hallatott, távoli hegyek verték vissza gyászos hangjait. Azután barátja teste mellé feküdt, és nyöszörögve a vállára hajtotta a fejét. Mit csináljon? Várja meg is a halált ezen a helyen? Lassan felemelkedett. Valami az eszébe jutott, megelevenedett az agyában: Joe! De hogyan találja meg nyomait? Visszatért ahhoz a romhalmazhoz, ami a kunyhóból még megmaradt, körüljárta, kicsit távolabb keresgélt, a hegy oldalában, majd hirtelen útnak eredt abban az irányban, melyben gazdája is elindult. Kétlépésnyire a menedékháztól a h s norvég, Olav aludta örök álmát, csak a folyton süvít hegyi szél virrasztott fölötte.

129

XV. FEJEZET EGY KUTYABARÁT

Az els nap estéjén, amikor Laddie elért odáig, ahonnan messzir l már ki lehetett venni egy falu háztet it, úgy érezte, elvesztette gazdája nyomait. A letaposott havat körülötte számos cip zúzhatta össze. A kutya csak nagy üggyel-bajjal tudta kiválasztani a nyomok közül Joe-ét. Végül mégis sikerült. Meglepetéssel látta, hogy gazdájáét azontúl állandóan körülvették az idegen talpak lenyomatai a hóban, mintha Joe rök sorfala között folytatta volna útját. Ez meglep volt. Túl nagy jelent séget azonban nem tulajdonított ennek a ténynek, csak ezt mondogatta magában: „Folytassuk az utat. Hát nem az a lényeg, hogy megtaláljuk Joe-t?" Hamarosan újra kezdett er t venni rajta a fáradtság. Olav kunyhójában nem volt elég ideje kipihennie magát. Lába megfájdult, izmai nem akartak engedelmeskedni. Feje nehéz volt, érzékei tompultak, és az éhség újra rátört. Lassan lépegetett a falu széléig. Kotort kicsit egy szeméthalomban, de nem talált mást, mint krumplihéjat és egy penészes kenyérvéget. Ó, az a remek, tartalmas, pompás illatú leves, melyet a nagyszer Olav megosztott vele! De Olav már örök álmát alussza a havon ... Laddie a falu körül kószált, és csak akkor ment rajta keresztül, amikor leszállt az éjszaka. Tapasztalatból tudta már, hogy ennek a furcsa országnak a települései, bár jóindulatú emberek lakják, a zöld ruhásokkal is meg

130

vannak t zdelve, akik már annyi jelét adták ellenséges érzületüknek. Ezt az els éjszakát a falu mellett elterül mez szélén végighúzódó árokban töltötte. Rosszul aludt, az átélt események emléke kínozta. Hajnalban újra elindult, merev lábakkal, beesett horpasszal. A nap folyamán nagyon lassan haladt, folyton félve, hogy elveszíti Joe nyomait. Annyira gyengének érezte magát, hogy többször meg kellett állnia. Sokszor gyerekek mentek el mellette az úton, amely mellett meglapult. Bolond vágy fogta el, hogy hozzájuk rohanjon, átadja magát simogatásaiknak. Délután már nem tudta magát tovább türt ztetni, kiugrott búvóhelyér l. De mivel annyi megpróbáltatás után már nem hasonlított a régi, elegáns collie-hoz, melynek finom vonalaira és fényes sz rére annak idején gazdája olyan büszke volt, a gyerekek, amikor meglátták ezt a csapzott, kócos állatot, megijedtek és elszaladtak. Laddie meglep dött ezen a viselkedésen, annyira különbözött attól, amivel az emberek kicsinyei eddig feléje fordultak; megállt, és lehajtotta a fejét. Megértette, hogy nyomorúságához most már a magány is járul. Mivel fáradt volt, és az éhség hovatovább utolsó erejét l is megfosztotta, ett l fogva csak kis szakaszokban haladt el re. Amikor nem talált semmi ennivalót a falvak szemétdombjain, amelyek mellett elhaladt, valami vadon él állatot keresett: mezeiegeret, patkányt, kisnyulat, amilyet valaha, ha szerencséje volt, néha meglepett vackában. De nem volt jó vadász, és prédája legtöbbször könny szerrel elmenekült el le. Hány napja ment már ilyen módon? Ha nem hajtotta volna állandóan az a vágy, hogy megtalálja gazdáját, engedett volna ösztönének, hogy ne mozduljon többé, csak várakozzék... Várakozzék, de mire? Azt se tudta már... 131

Hirtelen félni kezdett. A pihenés, amire egyre nagyobb vágyakozással gondolt, nem ugyanaz volt-e, amellyel a szegény Olavot látta örök álomba merülni? Újra felébredt benne a remény. A körülötte emelked hegyek már nem voltak olyan magasak, sziklás hasadékaikon keresztül néha a nap fényében csillogó víztükröt sikerült megpillantania. Nem tudhatta persze, hogy már nagyon közel van a tengerparthoz, azon a vidéken jár, ahol a fjordok mélyen benyúlnak a szárazföldbe. Egy este, áthaladva egy kis városkán, Laddie szokás szerint kicsit távolabb ment, hogy valami zugot keressen, ahol eltölthetné az éjszakát. Végigballagva egy sövény mellett, hirtelen tágas, üres térségre ért. Messzebb le, jobbra nagy, kúp alakú fénynyalábok hulltak a földre, csúcsuk mintha az égbolthoz lenne er sítve. A kíváncsiságtól vezettetve közelebb ment, és hamarosan egy puszta területre épített telepféléhez ért, melyet négyzet alakban felállított, magas lámpák világítottak meg. A négyzeten belül alacsony, csúnya barakkok sorakoztak. Laddie els pillanatra azt hitte, valami olyanféle tábort lát, amilyenben legel ször megtalálta gazdáját. De rögtön rádöbbent tévedésére, mikor a négyzet négy sarkán furcsa faépítményeket pillantott meg, rajtuk magasan fent valami erkélyfélékkel; az erkélyek felett tet , hogy az id viszontagságai ellen védelmet nyújtson a fent mozdulatlanul álló röknek, akik hatalmas puskáik csövét a barakkokra irányítva, figyeltek. A collie még közelebb osont, és csodálkozva látta, hogy ezt az alvó falufélét nem fal vette körül, hanem átlátszó, magas drótháló, veszedelmesnek látszó tüskékkel telet zdelve. Hirtelen hegyezni kezdte a fülét. Nehéz, egyenletes léptek közeledtek feléje. Egy árnyalak jelent meg, sisak132

ba, hosszú köpenybe öltözve. Laddie azonnal felismerte benne a zöld ruhás emberek egyikét, és nem tudta megállni, hogy vicsorítva fojtott morgást ne hallasson. Az rszem megállt, körülnézett, majd folytatta sétáját a szögesdrót mellett. A kutya egy pillanatig tanácstalanul egy helyben maradt, azután reszketve a hidegt l, egy nem messze húzódó töltés mellé bújt, és átengedve magát a fáradtságnak, csaknem azonnal elaludt. Másnap reggel sápadt napfény világította meg a tábor barakkjait. A németek ezen a drótsövényen belül tartották a különböz nemzetekb l összegy jtött foglyaikat: belga, holland, dán matrózokat, angolokat a tengerészet és a légier katonáiból. Az els ket az Északi-tengeren fogták el, megtorpedózva hajóikat, az utóbbiak norvég területen, kényszerleszállás következtében kerültek fogságba. Két angol sétálgatott fel-alá, némi távolságra a szögesdróttól. Mindkett hivatásos tengerész volt. Az egyik, George, tizenhat éves korában állt be matróznak, a másik, Vic, halász volt. A mozgósítás után egy öreg kereskedelmi hajó fedélzetén ismerték meg egymást, melyet a tengerészparancsnokság foglalt le. Jelenleg, megpróbálva elfeledkezni fogoly voltukról, emlékeiket idézték, amikor Vic hirtelen felkiáltott: - Oda nézz, George! George a barátja által mutatott irányba nézett, és összerezzent. A drótkerítés küls oldalán nyugodtan üldögélt egy kutya, és úgy látszott, a tábor belsejét vizsgálja. - Szavamra - mormogta George -, mintha collie lenne! 135

- És milyen gyönyör ! - tette hozzá Vic. - De micsoda állapotban van! - Igen. Szörny csapzott, és milyen rettenetesen sovány! - Szegény pára! - mondta George szánakozó hangon. Azután egy hirtelen ötlett l vezettetve, a dróthoz ment, és kiszólt: - Jó reggelt, öreg fiú! Laddie hirtelen feléje fordult, és a farkát csóválta. Micsoda öröm ! Hány napja már, hogy nem hallotta ezt a nyelvet!... Ugyanaz a nyelv, amelyen Joe szokott hozzá szólni! Olyan, mintha megértette volna - vélte Vic. George nem akart hinni a szemének. Egy collie mondta, mintha magában beszélne. - De honnan kerülhetett ide? Azt hittem, ezt a fajtát csak Angliában lehet látni ... - Én is azt hittem - mondta Vic. - És kíváncsi lennék ... Megállt. Olyan bizarrnak érezte az ötletet, ami most átsuhant az agyán, hogy nem is merte szavakba önteni. Végül mégis annyit mondott: - És ha ez a kutya t lünk, hazulról jönne? - Ugyan, bolond vagy! - legyintett George. - Hogy jöhetett volna? Ne felejtsd el, hogy itt van közben a tenger. A collie nem hal, de nem is madár ... Ebben a pillanatban Laddie feltápászkodott, odasántikált a kerítéshez, felállt, két mells lábát a drótra tette, és ugatni kezdett. - Csitt! - emelte fel George a kezét. A kutya, mintha megértette volna, abbahagyta az ugatást, újra négy lábra állt, és kaparni kezdte a földet a kerítés tövében. 136

- Mit akar vajon? - kérdezte George. - Egyszer en be akar bújni a kerítés alatt — felelte Vic. Ebben a pillanatban megszólalt mögöttük egy hang: - Micsoda? Egy kutya, itt? De hisz ez lehetetlen! A két angol megfordulva látta, hogy bajtársuk, Allan közeledik feléjük. Járása tétova volt, kicsit húzta a lábát. Fejét felemelve, szemét félig lehunyva, botjára támaszkodva közeledett. Allant, a királyi légier k pilótáját, egy felderít repülés közben l tték le a norvég parton. Sikerült ejt erny vel leugrania, de arcán sebesülve, látóidege megsérült, és megvakult. - Nem tévedtél, Allan - mondta Vic. — Akár hiszed, akár nem, egy kutyával van dolgunk. Épp azon tanakodtunk, honnan jöhet. - Hol van? - kérdezte Allan. - Itt, kívül a kerítésen. - Milyen fajta? - Collie, és gyönyör állat! Sajnos, siralmas állapotban van szegény. Piszkos, és ijeszt en sovány. Nagy szüksége lenne egy fürd re és egy jó tál ételre. - Ha megsimogathatnám ... - mormogta Allan. - Pillanatnyilag ez nem lenne könny - mondta Vic. - De lehet, hogy hamarosan meglesz az örömöd ... Épp lyukat ás a kerítés alatt. És mondhatom, hogy nagyon igyekszik! Laddie-nek, akit szinte szenvedélyes hév fogott el, lábai mind gyorsabb ütemben hányták a földet. Körülötte porfelh szállt. A nyílás percr l percre nagyobbodott ... A tábor belsejéb l azonban hirtelen durva hang kiáltotta: - Takarodjanak a kerítést l! George és Vic ösztönszer en visszahúzódott. 137

- No igen - mormogta Vic -, csak az hiányzott, hogy a fritzek beleavatkozzanak. Túl rég hallottuk már ordítozni ket! Egy német futott feléjük, nehéz csizmái alatt döngött a föld. - Megtiltottam, hogy ezzel a kutyával foglalkozzanak! - üvöltötte. - Menekülj! Menekülj hát! - suttogta George Laddie-nek. De annak, úgy látszott, semmi kedve nem volt menekülni. Ellenkez leg, újra két lábra állt a kerítésnek támaszkodva, és farkát csóválta. A német, nagy, behemót ember, megállt el tte, és meghökkenve nézte. - Miféle fajta lehet ez a kutya? Hirtelen megpillantva a kerítés alatt vájt lyukat, vérbe borult az arca. Dühösen a foglyok felé fordult, és rájuk kiáltott: - Mit jelentsen ez?! Mivel senki nem válaszolt, ordítozni kezdett: - Megsüketültek?! Gazemberek, meg akartak szökni, igaz?! Azonnal agyon kellene mindnyájukat l ni! Amikor Laddie ezt a durva, nyers hangot hallotta, hirtelen felébredt benne minden ellenérzés ezek iránt a zöld ruhás emberek iránt. Még mindig a kerítésre támaszkodva, vad ugatásban tört ki, szemei haragtól lángoltak. A barakkok ajtajai kitárultak, minden oldalról foglyok futottak el . A német, magánkívül a haragtól, lekapta válláról puskáját, felhúzta, és csövét már a kutya felé irányította, amikor kiáltást hallott: - Hopmann! A katona félfordulatot tett, fegyverét visszatette a vál138

lára, és összevágta a sarkát, magában gondolva: „Schmidt rmester! Ez az én szerencsém!" Az rmester egy barakk ajtajában állt, mellette hatalmas német juhászkutya kuporgott. Odaszólt: - Várjon meg, Hopmann. A farkaskutyától kísérve az rszemhez ment. - Mit jelent ez a lárma? - kérdezte. - Honnan jön ez a kutya? És miért akarta lel ni? A német juhász gazdája mögé ült, és vadul villogó, sárga szemét Laddie-re meresztette. - Le akartam l ni - válaszolta a katona -, mert lyukat ásott a kerítés alatt, és ... - Hogyhogy, lyukat a kerítés alatt? Schmidt rmester, miután egy pillantást vetett a jelzett irányba, a foglyokra nézett, és hidegen szólt: Magyarázatot követelek! - Semmit nem tudunk err l az ügyr l - mondta nyugodtan George. - A kutya lyukat kezdett ásni. Mit csináltunk volna? - El ször látják ezt a kutyát? - Igen, el ször. Laddie egyszerre újra munkához látott, mintha senki nem figyelné. A farkaskutya felhúzta ínyét, és morogni kezdett. - Csend! - parancsolt rá az rmester. Zsebéb l pórázt vett el , saját kutyája nyakörvére er sítette, majd figyelmesen nézte Laddie-t, és kijelentette: Ez bizony collie. Furcsa ... nagyon furcsa ... ez a kutya nyilvánvalóan keres valamit. De mit? - rmester úr - szólalt meg váratlanul Allan -, nem fogadhatnánk be? Schmidt összerezzent. 139

- Hogyhogy? -kérdezte. - Igazán nem volt még példa rá, hogy foglyok engedélyt kapnának ilyesmire ... - Betanítanám vezet kutyának - kezdte a vak. Az rmester nem figyelt rá. Újra, egyre meghökkentebb tekintettel vizsgálta Laddie-t. Ez folytatta az ásást a kerítés alatt. Munkája szemmel láthatóan haladt, már fejét és vállát is sikerült átpréselnie ... - Én tör dnék vele - folytatta Allan. - Mellettem fekhetne. Biztosíthatom, nem zavarna senkit. Laddie egy pillanatra megállt, hogy lélegzethez jusson. Fejét a földre fektetve, végignézte az el tte sorakozó és feléje forduló, egymástól annyira különböz embereket. Az rmester kiegyenesedett, mintha valami nagy elhatározásra jutott volna. - Engedélyezem - mondta. Majd az rhöz fordult. - Engedje be a kutyát a táborba, és f leg ne hagyja, hogy megszökjön. A katona olyan meghökkenve nézett, hogy a foglyok, csodálkozásuk ellenére, majdnem nevetésben törtek ki. Hopmann azonban leguggolt, hogy végrehajtsa a parancsot, amit az rmestert l kapott. Laddie, noha a feléje nyúló kezek undort keltettek benne, úgy döntött, engedi, hogy hozzányúljanak. Anynyira vágyott rá, hogy bejusson a táborba, hogy nyugodtan keressen egy nyomot, egy útmutatást, egy szagot talán ... Amikor a feje, mells lábai és gallérja átbújt a lyukon, a többi magától ment. A kutya kicsit merev tagokkal felegyenesedett, majd megrázva magát, ártatlan képpel nézett körül. A foglyok hallgattak. Az rmester sem szólt. 140

Hirtelen, amikor a legkevésbé várták, Laddie átbújt a Hopmann nev katona lábai között, átvágtatott a kerítést az els épületekt l elválasztó darabon, és elt nt két barakk között. Itt lassított, szagolgatta a földet, hegyezte a fülét. Ó, végre egyedül, végre nyugodtan átvizsgálhatja ezt a tábort! Mert úgy érezte, van valami ezen a kerítésen belül, ami vonzza, valami, ami egy kis szerencsével alakot ölthet ... De vajon hagyják-e kedvére dolgozni? Ezen a ponton nem sokáig lehettek kétségei. Rohanás zaját hallotta, melybe hangok lármája vegyült. És a két barakk által alkotott hosszú folyosó két végét foglyok sora zárta le. Laddie, látva, hogy csapdába esett, nyugodtan lefeküdt a földre, és várt. Szeme sarkából nézte, ahogy az rmester közeledik feléje, majd a Hopmann nev katona, aki most a farkaskutya pórázát tartotta. - Barom! - mormogta az rmester a katona felé. - Büntetést érdemel, hogy szökni hagy egy nyomorult kutyát, amelyik alig áll a lábán! Közelebb ment, lehajolt, megsimogatta Laddie-t, kezét nyaka bundájába mélyesztette, és így morgott: - Nincs nyakörve! Ez mégiscsak furcsa! Azután hirtelen el rántva a kötelet, melyet eddig a háta mögött elrejtve tartott, a kutya nyaka köré f zte, és megcsomózta. Ezután a foglyok sorfala felé közeledve, Allanhez lépett, aki kezével egyik bajtársa vállára támaszkodott, és így szólt hozzá: - Itt a vezet je. Próbálja meg betanítani. - Köszönöm, rmester úr - válaszolta a vak ember, megfogva a kötél végén. - És azonnal itassa meg - folytatta Schmidt. - Nagy szüksége van rá. 141

- Értettem, rmester úr. A német altiszt furcsa mosollyal az arcán figyelte az angolt és a kutyát, ahogy távolodtak. A foglyok már elszéledtek a barakkok irányába. Vic és George, úgy ítélve, hogy az incidens lezárult, folytatták sétájukat. Schmidt még mindig ott állt, kitartóan nézve Laddie-t. Látta, hogy megáll, és szimatolni kezd a földön. Allan engedékenyen, nem akarva er ltetni, szintén megállt, és türelmesen várakozott. Laddie növekv izgalommal szaglászott. Hirtelen felemelte a fejét, vakkantott egyet, és el retört. A meglepett Allan kezéb l kicsúszott a kötél. Vic és George, messzir l látva, mi történt, abbahagyták sétájukat, és a szökevény után vetették magukat. Az rmester nem mozdult. De el bbi mosolya gúnyos vigyorrá változott. Tekintete figyelmesen követte a kutya vad rohanását. Amikor az bevágtatott a tábor túlsó szélén álló legtávolabbi barakkba, Schmidt megfordult, átvette Hopmann kezéb l a német juhász szíját, és nyugodt, de határozott léptekkel megindult Laddie nyomán. Amikor ez utóbbi beszaladt a barakkba, az ott lakó foglyok lelkesen fogadták. Mindegyik közelr l akarta látni, meg akarta simogatni. Laddie egy ideig hagyta, hogy dédelgessék. Ekkor érkezett meg Vic és George, egészen kifulladva. - Hát te, öregem, mit csinálsz itt? - kérdezte George a kutyától. - Nem kellene megetetnünk? - folytatta Vic. - Utána visszavisszük Allanhez. Laddie a barakkban sétálgatott. Minden fogoly el tt megállt, gondosan végigszagolta ket. Hirtelen, épp abban a pillanatban, amikor Schmidt farkaskutyája kíséretében, megjelent az ajtóban, az épület belseje felé 142

rohant. Felugrott egy priccsre, végigszagolta a takarókat, felemelte a fejét, és hatalmas ugatásban tört ki. Ezután, mint aki végre megtalálta, amit keresett, lefeküdt a deszkára, és mozdulatlanul elnyúlt. Csak ütemesen verdes farka árulta el örömét. Az rmester, aki idáig követte, felkiáltott: - Úgy van, ahogy gondoltam! Ezután a német juhászhoz fordult, és ráparancsolt: - Itt maradsz, Max, és rzöd! A hatalmas kutya leült, és szemeit Laddie-re függesztve, megkezdte rködését. Schmidt ekkor George-hoz és Vichez fordult. - Maguk pedig azonnal menjenek ki innen! - De rmester úr ... - kezdte Vic. - Raus! - ordította a német. - Kifelé, de azonnal! Megértették? Körülnézve a barakk lakói között, Laddie-re mutatott. - Megtiltom, hogy ehhez a kutyához nyúljanak! Ezután sarkon fordult, és távozott. A foglyok megdöbbenve néztek egymásra. Mi bújt belé? - kérdezte az egyik. - Szavamra, megkergült az öreg Schmidt - mondta a másik. Egyik bajtársuk ebben a pillanatban felkiáltott: - Értem már, fiúk! Az az ágy, ahova a kutya feküdt ... - Mi van vele? - Azé az angol repül é volt, aki a napokban meglógott. A kutya egyenesen odament. És ne felejtsétek el, hogy ez egy collie, egy angol kutyafajta. Értitek most már, miért olyan nagy legény Schmidt? Fogadjunk, hogy öt percen belül a tábor összes fritze ... Arra sem volt ideje, hogy befejezze mondatát, a far143

kaskutya Laddie-re vetette magát, és a két állat vad verekedésbe kezdett. Laddie sokkal gyengébb volt, mint ellenfele. A farkaskutyának nem nagy fáradságába került, hogy legurítsa a földre, és már épp nyakába akarta mélyeszteni a fogait, amikor Schmidt, aki ebben a pillanatban ért a barakkba egy fiatal tiszt társaságában, ráordított: Max, ide! A kutya eleresztette áldozatát, és behúzott farokkal gazdája lábához feküdt. A tiszt, egy huszonöt év körüli f hadnagy, vékony fiatalember makulátlan egyenruhában, figyelmesen nézte Laddie-t. - Ugyan, Schmidt - mondta végül -, igazán err l a kutyáról van szó? Hisz ez egy csontkollekció ... és alig áll a lábán! Schmidt összevágta sarkait, és kifogástalan vigyázzállásból válaszolta: - Igenis, f hadnagy úr! Ez az a kutya. - Azután a jelentéstételek monoton hangján kezdte magyarázni: Ez egy collie, az a fajta, amely csak Angliában található. Megpróbált behatolni a táborba. Kíváncsi voltam, ezért hagytam, hogy bejusson. Azonnal ebbe a barakkba szaladt be, és habozás nélkül letelepedett erre a priccsre, melyen Joe Carraclough angol fogoly aludt, aki tegnapel tt megszökött. - Igen ? - kérdezte a tiszt szenvtelen hangon. - És mire következtetett ebb l? - Ez a kutya, f hadnagy úr, a szökött fogolyé volt! - Nahát, ez igazán csodálatos! — mondta a tiszt gúnyosan. - És most mit akar csinálni? - Felhatalmazást akarok kérni, f hadnagy úr, hogy követhessem a collie-t, hogy a menekül nyomára vezessen. 144

A fiatal tiszt arcára ezúttal nyíltan kiült a megvetés. - Egyre jobb lesz az egész, Schmidt rmester! Látom, nagy kedve támadt detektívesdit játszani. De mondja, hogy van az, hogy a maga saját kutyája, amelyet pedig arra tanítottak be, hogy a szökött foglyokat megkeresse, nem vetette magát ennek a Joe Carraclough-nak a nyomába? - F hadnagy úr, ráállítottam a keresésére - válaszolta Schmidt. - De valami általam ismeretlen okból elvesztette a nyomait pár száz méternyire a tábortól. Ezzel szemben ez a collie, amely Norvégiában egyetlen szagot ismer csak, a. gazdájáét - legalábbis feltételezem —, többre mehet ott, ahol az én saját kutyám ... Az rmester ebben a pillanatban félbeszakította mondatát. Laddie, akir l csaknem elfeledkeztek ebben a vitában, felugrott egy zsámolyra az egyik ablak el tt, és szánalmas vinnyogással kaparni kezdte az üveglap sarkát. - A fogoly ezen az ablakon keresztül mászott ki ... - mondta Schmidt nyugodtan. A hadnagy oldalról nézett rá, majd vállrándítva így szólt: Jól van. Megvizsgáljuk ezt az ügyet. Fogja a kutyát, és jöjjön! - Igenis, f hadnagy úr! - vágta össze Schmidt a bokáját. És miközben a tiszt kiment a barakkból, Laddie-hez lépett, megsimogatta, és édeskés hangon így szólt hozzá: - Ne félj, nem bántlak ... Ezután nagy vigyázatosan felemelte a kutyát, és karjaiba emelte. Laddie, teljesen kimerülve és bátorságát vesztve, engedte. A hang kellemes volt, az ember mellkasa széles, langyos. És a sok megpróbáltatás után, a he145

gyek magányában eltöltött sok hosszú nap után olyan szüksége volt gyengédségre! Igaz, már észlelte az altiszt szagát, a zöld ruhás emberek jellegzetes szagát, de anynyira fáradt volt, hogy bármely áldozatra kész volt már, még arra is, hogy egyék valamelyikük kezéb l, jóllehet már megismerte engesztelhetetlen könyörtelenségüket. Schmidt, a maga részér l, ujjongott örömében. - Ezzel a kutyával elérem a célom! Ó, ezek az angolok, hát nem hülyék? Magukkal hozzák a kutyájukat egészen Norvégiáig! Ha így viselkednek, hogyne veszítenék el a háborút?

146

XVI. FEJEZET DAGÁLY IDEJÉN

Szökése után - csodával volt határos, hogy sikerült, mert minden komoly el készület nélkül hajtotta végre, az éjszaka kell s közepén, amikor legnagyobb szerencséjére a tábor f kapuját csak egy részeg rszem rizte - Joe egész éjszaka gyalogolt, keresztül-kasul a szántóföldeken. Remélte, hogy pár órára elrejt zhet valahol, amíg a keresésére indult németek az utakat és a környefalvakat kutatják át. Fogolytársaitól tudta, hogy a part elég közel van már. Elhatározta, megkísérli, hogy odajusson, és hogy megtalálja azt az Anton-féle házat, amelyr l Olav beszélt neki, és amelyr l tudta, hogy onnan módja lesz majd Angliába átkelni. Egész éjszaka bolyongott, de sehol se tudott meghúzódni. Hajnalban már rászánta magát, hogy egy árokban lapulva tölti a napot, amikor megpillantott egy fiatal norvég lányt. Az meglepetve látta, hogy az ismeretlen, hosszú fiú feléje közeledik. Rögtön szemébe t nt elnyúzott arca, megviselt ruházata, üres két keze. Úgy gondolta, már tudja, kivel van dolga, megkérdezte hát: - A táborból szökött meg, ugye? - Igen - válaszolta. - Akkor jöjjön, jöjjön gyorsan! Ha továbbra is itt bolyong a réteken, el van veszve! És gyorsan magával vitte a kis házba, ahol szülei laktak. Szerencsére ez az épület egy lejt höz simult, és a tenger felé nézett, távolabb esve a forgalmas utak vona147

lától. Joe egy cs rben rejt zve két napot töltött itt el. A harmadik napon, miután házigazdái minden szükséges felvilágosítással ellátták, újra útra kelt, és másnap délután célhoz ért, vagyis eljutott a fjordig, ahol Anton háza állt. Ez a fjord, mint a többi is a norvég parton, keskeny öblöt alkotott, melyen keresztül a tenger sápadt, fényl ezüstpengeként behatolt a magas, meredek hegyfalak közé. A belezuhogó kis folyócska a távolban vékony aranyfonálnak látszott. Joe egy pillanatig mozdulatlanul szemlélte ezt a csodálatosan nagyszabású, leny göz en szép tájképet, majd egy kövesúton leereszkedett a fjord belseje felé. Pár perccel kés bb apró kiköt be ért. A kapott útbaigazítások alapján a parton álló néhány ház közül könyny volt felismerni Antonét. Bekopogott. Maga Anton nyitott ajtót. - Joe vagyok - mondta a fiatal angol. - Igen, tudom - mondta a norvég. - Jelezték, hogy érkezel. Beengedte Joe-t, bemutatta feleségének, Joannának, majd egy pincébe vezette. Ajtaja teljesen el volt leplezve a falban; ez szolgált az átutazó vendégeknek szállásul. Anton, a kereskedelmi tengerészet hajdani tisztje, ötven év körüli, er teljes ember volt. A német megszállás kezdetén támadt az ötlete, hogy megkönnyíti a fiatalemberek szökését, akik távozni akarnak Norvégiából. Sokan égtek a vágytól, hogy Angliába jussanak és a Szabad Norvég Hadseregbe. Kés bb Anton szolgálatokat tett szökött foglyoknak, norvég földre zuhant angol repül knek és azoknak a honfitársainak, akik nem akartak kényszermunkára menni Németországba. Ez a bátor, határozott, de végtelenül óvatos ember hatalmas területet átfonó hálózatot szervezett meg. 148

E hálózat tagjai vállalták, hogy befogadják, élelmiszerrel látják el és a kis kiköt felé irányítják a bujdosó embereket, akik Angliába szerettek volna menni, és abban a veszélyben forogtak, hogy a németek kezébe kerülnek. Mint minden halász, Anton is naponta hajóba szállt, hogy hálóit a fjord vizébe dobja. Bárkája szemre nem sokat ígért, de a norvég tengerész gondosan rendbe hozta, és bár nem látszott meg rajta, szilárd hajóvá építette, mely tartani tudta magát a nyílt tenger hullámai között is. Nem a halászat volt azonban az egyetlen foglalkozása. Néha holdtalan, sötét éjszakákon hajóra szállt, és a nyílt tengerre ment, zajtalanul, csak evez k segítségével haladva el re. Künn aztán beindította motorját, és eltávolodott a partoktól. Ilyen éjszakákon utast vitt magával, akit a hajófenékben rejtett el. A parttól sok kilométerre megállt, és az angol rádió által megjelölt id pontban hamarosan meglátott közeledni egy gyorsnaszádot, amelynek fedélzetén aztán az utasa sietve helyet foglalt. Pár pillanat múlva, amikor a naszád orra Anglia felé fordult, a norvég, immár egyedül maradva bárkájában, elindult visszafelé. Joe vagy nyolc napot töltött Antonnal, közben el se hagyva föld alatti szobáját, ott olvasott, étkezett, és növekv türelmetlenséggel várakozott. Utazásával kapcsolatban már minden intézkedés megtörtént, csak az angol rádió egy utolsó jeladása hiányzott. Sajnos, az id rosszra fordult, ami azzal fenyegetett, hogy megint hosszabb id re el kell halasztani az akciót. Egy reggel, mint rendesen, Anton letelepedett vev készüléke elé, hogy figyelje a BBC Norvégiának szánt 149

adását. Amikor a személyes üzenetek kezd dtek, er sen figyelt. Az ellenállási mozgalom ügynökeinek szánva, ezek a „személyes üzenetek" látszólag ártalmatlan, néha gyermekes mondatokat tartalmaztak, de mindegyiknek volt valami titkos értelme. Londonból így adtak jelt valami veletre, vagy így jelezték egy kiküldöttjük, fontos futárjuk révbe érkezését. Anton végre meghallotta a mondatot, amire napok óta várt: A kis torkos Gusztáv megette az egész lekvárt! Ez volt a megbeszélt jel: még aznap este motoros érkezik Joe-ért, hogy Angliába vigye. A norvég sietett, hogy a jó hírt vendégével közölje. - Öregem - kiáltotta -, végre, ma este! - Ma este! - ismételte Joe. - Hánykor van a találkozó? - Éjfélkor. A következ ket fogjuk csinálni. Délután, dagály idején, csónakba szállunk, kés estig a fjordban halászgatunk. Amikor itt az id , el re a nyílt tenger felé! Milyen jó neked, Joe! Két nap múlva Angliában leszel! - Igen, ez szinte hihetetlennek t nik ... - felelte Joe. Szüleire gondolt, zsúptet s kis házukra, Priscillára, Rudling herceg kenneleire, az öreg Lassie-re ... Laddie képe jelent meg gondolataiban, az volt az érzése, hogy egy mancs nyúlik feléje, két szeretett l izzó szem néz rá ... „Szegény Laddie-m! — gondolta elszorult torokkal. - Most már igazán azt hiszem, soha nem látlak többé viszont ..." Reggeli után Anton a rakpartra ment, hogy horgászbotjait, csalétkeit összekészítse. 150

Mellette Joanna egy hálót javított, és Joe, akit norvég tengerésznadrágja és zubbonya felismerhetetlenné tett, horgokat rakott ki. A dagály emelkedett, de a csónakok még nem lebegtek a vízen. A rakpart néptelen volt. A kiköt halászai közül csak Antonnak volt komoly oka rá, hogy vízre szálljon, amint lehet. Hálóját javítgatva, Joanna halkan mondta: - Ha megérkezik odaátra, Joe, üzenjen majd! - Igen - mondta Anton -, így legalább nyugodtak leszünk. - És ha vége a háborúnak - folytatta Joanna -, viszszajön meglátogatni bennünket, helyes? - Mindenesetre - válaszolta Joe. - De ne felejtsék el, hogy én is várom magukat Angliában. A szüleim olyan boldogok lesznek, ha megismerhetik magukat, és megköszönhetik mindazt, amit értem tettek! Joanna kajánul elmosolyodott. - Remélem, a szülei nem a pincében szállásolnak majd el bennünket? - kérdezte. - Azt már nem! Mint a hercegeket, úgy fogadják magukat, és ... Ebben a pillanatban Anton könnyedén felemelte a kezét. - Figyeljetek! Mind a hárman füleltek, tovább folytatva munkájukat. Anton nem tévedett. Léptek, nehéz léptek döngtek a falu f utcáján. - rjárat - mormogta Anton. - Emlékszel arra, amit mondtam, Joe? Nincs félnivalód. Az irataid rendben vannak. Hogy hívnak? - Peter Eriksson - válaszolta Joe. - Kit . És ne felejtsd el, hogy kicsit együgy vagy.

151

Ha beszélnek hozzád, láthatólag ne válaszolj. Tégy úgy, mintha nem értenéd. Ez lesz a legjobb. Csendben folytatták munkájukat. Hirtelen egy nyers hang kiáltott mögöttük: - Hé, maguk ott! Joanna és két társa meglepett arccal néztek fel. Egy német kapitány, egy Hauptmann jött feléjük. Eléjük állt, és Anionhoz fordult. - Az iratait! - parancsolta kurtán. A norvég a nadrágzsebében kutatott, el halászott egy személyazonossági lapot, és a német felé nyújtotta. - Rendben van - mondta a német. Azután Joe felé fordult. - Az iratait! A fiatal halász mutatta, hogy nem értette, a kapitány ezért türelmetlenül ismételte: - Az iratait! - Ne tessék haragudni - szólt közbe Joanna -, egy kicsit üt dött ... - mondta, homlokára mutatva. Joe bambán mosolygott. Hirtelen, mintha végre megértette volna, mit várnak t le, kutatni kezdett zsebeiben, és el vett egy személyazonossági lapot, melyet minden oldaláról forgatva nézegetett. A kapitány ingerülten kitépte a kezéb l, és gyors pillantást vetve rá, így szólt: - Rendben van. Kövessenek mindketten! Joanna összerezzent ezekre a szavakra. Antonnak a szeme se rebbent. - Hova megyünk? - kérdezte nyugodtan. - Majd megtudják hamarosan. - Ez elég rosszkor jön - kezdte a norvég. - Épp készültünk vízre szállni. És ha most elvisznek, a nap elveszett számunkra. 152

- Ó, uram! - mondta Joanna, kér hangon. - Engedjék el ket! Itt a dagály ideje. Szegény emberek vagyunk, halászatból élünk. Számunkra egy elveszett nap súlyos kiesés ... - Na és? - mondta gúnyosan a kapitány. - Ha a férje nem halászik ma, majd halászik holnap, és kész! - Holnap? - ismételte az asszony, meglepetést színlelve, de különben arra gondolt: „Miféle új figura? A fritzek nem szokták ilyen gyorsan elengedni, akiket letartóztatnak ..." - Katonai igénybevétel, asszonyom - folytatta a tiszt. - Ma a faluból minden ember nekünk fog dolgozni. Holnap vagy holnapután visszajönnek, és akkor a következ falu lakosaira kerül majd a sor. A megszállók e nemrégiben bevezetett módszer révén könnyen és olcsón jutottak a szükséges munkaer höz. Joanna beletör dve sóhajtott fel. Lelke mélyén azonban örült. „Meleg helyzet volt! - mondta magában. - Volt okunk félni! Igazán azt hittem, letartóztatni jöttek Antont és Joe-t..." Anton arra gondolt: „Nyilvánvaló, hogy a fritzek semmit sem sejtenek. Úgy látszik, valami építkezésnél kicsit forgatnunk kell majd az ásót meg a csákányt. Ez nem olyan nagy baj. Kár, hogy a ma esti randevúnknak ttek..." És megcsókolva Joannát, odasúgta: - A viszontlátásra, holnap! Azután Joe felé fordult. - Gyerünk, Peter, indulás! Mivel ez utóbbi a jól megjátszott ostobaság üres arckifejezésével bámult rá, és nem mozdult helyér l, a tiszt dühösen vállat rántott, és odavetette: - Kövessenek mind a ketten! Ezzel sarkon fordult. 153

A norvég megfogta Joe karját, és a német nyomába vezette. Joanna sokáig követte ket a tekintetével. Amikor elntek, összeszedte a rakparton hagyott halászfelszerelést, a bárkára nézett, melyet a dagály már megemelt, és most a szelíd hullámok tetején himbálózott, és lassú léptekkel bement a házba.

154

XVII. FEJEZET LADDIE ÚJRA FELT NIK

A németek partvédelmi ütegeket akartak telepíteni a fjord szájánál. Egyik ilyen álláshoz vezették most a férfiakat és fiatalembereket - vagy húszf nyit -, akiket a faluban és a környéken összeszedtek. Amikor minden munkás megkapta ásóját vagy csákányát, egy rmester megmutatta nekik, mit kell csinálniuk, és munkához láttak. Árkokat kellett ásniuk és megfelel helyet az ütegek majdani felállítására. Anton és Joe ügyesen úgy intézték, hogy egymás mellett maradjanak, és most szótlanul dolgoztak. A kapitány, aki idehozta ket, mögöttük sétált, úgy látszott, nem akarja ket szem el l téveszteni. „Amíg ez a fritz itt van a nyakunkon, képtelenség lesz szót váltanunk" - gondolta Anton. Mellette Joe ostoba képpel olyan buzgón csákányozott, ahogy csak bírt. De a gondolatai máshol jártak. Az elmulasztott indulásra gondolt. „Ha ez az átkozott kapitány egy félórával kés bb érkezik a rakpartra - mondta magában -, már rég kint lettünk volna a tengeren, bottal üthette volna a nyomunkat! Micsoda pech!" A dagály majdnem tet zött már. Id nként odahallatszott, ahogy a hullámok felcsapódtak a sziklafalak lábához. Amikor az árok alapját kirajzolták, a kapitány egy mozdulattal odaintette az rmestert, aki a munkát kiosztotta. Az odaszaladt, összevágta sarkát, és mozdulatlanná dermedt felettese el tt. - Ismeri a norvégokat? - kérdezte a kapitány. – Ha 155

nem tartja ket szemmel, megtalálják a módját, hogy meglépjenek, annál is inkább, ne felejtse el, mert nekünk dolgoznak, nekünk, akiket ellenségnek tekintenek. Maga a felel s ezért az építkezésért. Rajta legyen, hogy ezek az emberek ne vesztegessenek el, egy pillanatot sem! Haladjon a munka! Különben ... Megértette, remélem? - Jawohl, Herr Hauptmann! Amint a tiszt továbbment a sziklafal tetején a következ álláshoz vezet ösvényen, Anton odamormogta: - Most legalább végre lesz egy kis nyugalmunk. - Gondolod, hogy este elengednek bennünket? - kérdezte félhangon Joe. - Túlságosan nem szabad rá számítani - válaszolta Anton, egy pillantást vetve az rmesterre, aki a kapitány fenyegetéseit l megrettenve, peckes léptekkel járkált fel-alá, a dolgozókat nézve. - A találkozónknak mindenesetre l ttek. Micsoda pech! - szitkozódott Joe. - Milyen közel voltunk már a célhoz, és most ... Felemelte a fejét, és szomorúan nézte a szürke, fakó tengert a komor téli ég alatt. De az rmester már feléje dobbantott, ordítva: - Dolgozni! Joe lehajtotta a fejét, és újra nekifogott a munkájának, magában gondolva: „Milyen ostoba is vagyok! Épp most kell észrevétetnem magamat! Ha ügyetlenül felhívom magamra a figyelmet, a fritzek könnyen rájönnek, hogy sem halász nem vagyok, sem norvég..." Amikor az rmester odébb ment, Anton újrakezdte: - Ne csüggedj el, Joe! Az a fontos, hogy a németek továbbra is azt higgyék, közülünk való jámbor halász vagy. Amint hazaérek, megpróbálom elérni, hogy London újra intézkedjék az elutazásod ügyében. 156

Joe egy percig hallgatott. - Tudod, mi bánt a legjobban? - kérdezte, felemelte csákányát, és vad dühvel vágta bele a földbe. - Az, hogy ezeknek az állatoknak dolgozunk! És f leg hogy segítünk nekik elhelyezni valamelyik ágyújukat, amelylyel a mi hajóinkra fognak majd l ni! - Ugyan! - mosolygott Anton. - Lehet, hogy ezek az ágyúk sohasem fognak megszólalni ... Ahogy a többi part menti er d is ... Nem tudták kiépíteni összefügg láncban ket, és ha eljön az ideje, a szövetségesek biztosan keresztül tudnak törni a réseken. - Egy pillanatra felegyenesedett, hogy lélegzetet vegyen, majd így szólt: - Nézd csak, itt a kapitány, egy másik rmesterrel jön, ha nem tévedek. Joe arra nézett, amerre társa mutatott. Hirtelen újra lehajtotta a fejét, és fojtott kiáltást hallatva, elszántan újra dolgozni kezdett. - Mi bajod? - kérdezte Anton meglep dve. - Hát nem láttad? - De igen - válaszolta Anton. - Láttam két németet. Ez nem olyan rendkívüli. A tiszt hadonászott. Az rmester, aki olyan mereven lépdelt mellette, mintha botot nyelt volna, nagy, vörösfehér kutyát vezetett pórázon. - És a kutyához mit szólsz? - A kutyához? ismételte Anton. - Ugyanis a kutya Laddie! - Hogyan, az a collie, amelyr l beszéltél? - Holtbiztos - felelte Joe. - De hát ez lehetetlen! Csak nem a ...? - Megismerem. az ... A tiszt hirtelen megállt, vagy ötvenméternyire t lük. - Kapok végre magyarázatot?... Azt állítja, egy szökött foglyot keres, és... ? 157

- Igen, így van, kapitány úr, és biztos vagyok benne ... - Hogyan?! - üvöltötte hirtelen a kapitány. - A szavamba merészelt vágni? ! Mit képzel, kivel beszél? ! Az rmester, hirtelen elvörösödve, elnémult. - Nos - folytatta a kapitány -, miben olyan biztos? - Hogy a kérdéses fogoly ezen a tájon található, kapitány úr. - Vagyis? - Talán az Ön készül állásai valamelyikében ... Joe-ban, aki buzgó csákányozás közben próbálta a beszélgetést követni, ellentétes érzelmek hullámoztak: az öröm, hogy élve látja Laddie-t, a felelem, hogy felfedezik, a rettegés, hogy jóvátehetetlenül bajba keveri Antont és Joannát ... - Ez az rmester, aki Laddie-t pórázon tartja, Schmidt, a tábor egyik felügyel je, és a legelvetemültebb gazember. - Mindenesetre úgy látszik, nem teljesen hülye mormogta Anton. - Rájött, hogy ha a kutyát követi, megtalálja a gazdát. De még van rá némi esélyed, hogy megúszd. - Micsoda? - Ha Laddie feléd jön, ne mozdulj, ne nézz rá. - Könny mondani! A nyakamba ugrik ... - Hát akkor lökd le, rúgj bele egy jót ... - Anton, erre képtelen lennék! - Pedig ez az egyetlen megoldás. Gondolj a saját életedre. Gondolj az enyémre, Joannáéra, az összes barátunkéra ... A tiszt közben tovább háborgott: - Egy angol fogoly az én terepemen? Maga megbolondult! Nálam csak norvégok vannak. Érti? Csak norvégok ... 158

Majd hirtelen elváltozott az arca, és bizalmatlanul így folytatta: - Különben van valami gyanús a maga históriájában. Hogy lehet az, hogy egyedül indult el ennek a fogolynak a keresésére? - De hiszen nem vagyok egyedül, kapitány úr! - felelte az rmester, és a kutyára mutatott, aki mellette ülve, fülét hegyezve várakozott. A kapitány Laddie-re nézett. - Szavamra - kiáltott fel -, tréfál velem! Még ha rend rkutyáról lenne szó ... - Kapitány úr, ez valóban nem rend rkutya, ez luxuskutya. De vezetett el idáig, és neki köszönhetem majd, ha megtalálom azt a foglyot. A tiszt megvet en elnevette magát. - Ez a história mindenképpen sántít - mondta. Mindenesetre megtiltom, hogy az embereim munkáját megszakítsák. Ha a jelenleg itt dolgozó norvégok személyazonosságát akarja ellen rizni, akkor vár, amíg befejezik a napi munkájukat. - De kapitány úr. . . ! - kezdte az rmester. - Elég! - vágta el szavát a kapitány. Ebben a pillanatban Laddie, aki pár perc óta már fokozódó türelmetlenséget mutatott, felugrott, és teljes erejével pórázát feszítve, türelmetlen, boldog ugatásban tört ki. A tiszt meglep dött, egy pillanatig gondolkozott, majd kijelentette: - Engedélyezem, rmester, hogy kísérletet tegyen ezzel a kutyával. De csak azzal a feltétellel, hogy nem zavarja meg a munkásaimat. Jól megértette? Nem t röm, hogy egy percet is veszítsenek! - Igenis, kapitány úr! - válaszolta Schmidt elégedetten. 159

Villámgyorsan lehajolt, és lecsatolta a pórázt a kutya nyakörvér l. Laddie, végre szabadon, habozás nélkül el revágtatott, az rmester pedig utána. A kapitány rövid habozás után az altiszt után indult. A készül építkezéshez érve Laddie megállt, és sietség nélkül behatolt a munkások közé, sorban végigszaglászva ket. A norvégok meglep dve néztek rá. - Szép kutya! - vélte az egyik. - És nem látszik harapósnak - mondta a másik. - Kicsit más, mint a fritzek rend rkutyái! Joe, lehajtott fejjel, látszólag elmerült munkájába. De Anton a szeme sarkából figyelte a collie jövését-menését. Hirtelen odasúgta: - Vigyázat, Joe, itt van! És a fiatal angol hirtelen megingott a lábán. Hatalmas, vörös-fehér bunda ugrott a nyakába, nagy, meleg nyelv nyaldosta a nyakát, kezét, er teljes mancsok kapaszkodtak a vállába. Szeretett volna kibújni, szerette volna messze lökni ezt a remeg testet. De Laddie apró vinnyogásokat hallatva, ellenállt er feszítéseinek, és egyre hevesebben simult hozzá. Anton, kétlépésnyire t lük, szenvtelen arccal, de szívében halálraváltan nézte a jelenetet. Egyszerre megkönnyebbült sóhajt hallatott. Joe, félig kiszabadítva magát, a földre esett csákánya után nyúlt Végre megragadta. Amikor azonban már emelte a feje fölé, mit látott? Két jól ismert szembogarat, két bizalommal és gyengédséggel teli szemet. És elfelejtett mindent: a végképp füstbe ment menekülést, a súlyos helyzetet, amelybe gyengesége Antont és Joannát sodorhatta - és leejtve csákányát, kitárta karjait, és a felindulástól fojtott hangon felkiáltott: 160

- Laddie! A kutya gazdája mellére vetette magát, és hirtelen lecsillapodva, mozdulatlan maradt. Néhány méternyire innen a kapitány bosszúsan figyelt. Észrevette, hogy a norvégok, felhasználva a történteket, abbahagyták a munkát, eléjük ugrott hát, és ordítani kezdett: - Munkára! Azután gyors léptekkel elvonult a terepr l. Ahogy egy pillanat múlva Joe felemelte a fejét, Schmidt rmestert látta maga el tt. Ez csíp re tett kézzel nézte a fiatal angolt. Hegyes fogai kivillantak diadalmas mosolyra húzott ajkai között. Milyen megható kép! mondta maró gúnnyal. Két lépéssel odébb Anton állt némán, belül tajtékozva a düht l. Különben szép kutya - folytatta Schmidt. - A magáé, igaz? - Úgy van - válaszolta Joe megvet en. - Fogadja elismerésemet! Csodálatos kutyája van, a maga nemében egyedülálló ... Schmidt nem sietett, színlelte, mintha a szavakat keresné ... - Igen folytatta -, csodálatos állat, egészen különleges ... Joe a földre helyezte Laddie-t. - A kutyám képességeit jobban ismerem, mint maga - válaszolta. - De fejezzük be: Joe Carraclough szökött fogoly vagyok. Nem mond vele újat - mondta Schmidt, és mézédes hangon folytatta: - Nagyon téved, Carraclough, ha minden németet hülyének gondol. Megállt, könnyedén felsóhajtott, és hozzátette: - Hát igen, azt hiszem, itt már nincs több dolgunk. Utolsó szavai közben hátrafordult, és meglep dve 163

látta, hogy a kapitány elment. Csalódott arccal végigsimogatta az állát, és tekintetével követte a német tiszt távolodó alakját. Joe szívér l hatalmas k gördült le. A maga részér l elvesztette a játszmát, ez már biztos, de Anton megmenekült! A sikerét l mámoros Schmidtnek eszébe se jutott, hogy kikérdezze az legközelebbi szomszédját ... Érezve, hogy legjobb, ha nem hagy gondolkodási id t az rmesternek, Joe megkérdezte: Kész vagyok követni, mire várunk hát? Schmidt hirtelen kizökkenve elmélkedéséb l, karon ragadta Joe-t. - Mehetünk, indulás! És a sziklafalat a hegyekkel összeköt fennsík felé indította foglyát. Hirtelen, mintha új ötlete támadt volna, elengedte Joe-t, és vigyorogva mondta: Különben nem is kell fognom magát! Most már úgysem szökhet el t lem. Mert - tette hozzá, megsimogatva a derékszíján függ b rtokot - itt van ez a remek pisztoly. A legkisebb szökési kísérletre lövök, magának is, a kutyájának is vége. Megértette? - Hogyne - mondta Joe. - Számíthat rám és Laddiere is ... - Ez hát a kutyája neve? - Igen. A terepen Anton az ásójára támaszkodva nézett a távolodó angol és a német alakja után, arra gondolva: „Végül is talán még nem zárult le teljesen ez az ügy..."

164

XVIII. FEJEZET AKI TÚL MAGABIZTOS...

Schmidt és foglya némán meneteltek. Laddie vígan kocogott el ttük. Hova mennek? Nem érdekelte. Hisz végül is megtalálta a gazdáját! Minden megpróbáltatás feledve volt. Er snek, vidámnak, nyugodtnak érezte magát. Most már semmi kellemetlen nem történhet vele. Biztos volt benne, mostantól fogva eleget kap majd enni, nem kell többé szabad ég alatt hálnia, ezentúl mindig mellette lesz az az emberi lény, aki nélkül nem tudott szinte létezni sem. Micsoda szép nap! Bizonyára a legszebb nap életében ... Joe közben magában rágódott: „Micsoda pech! Hogy ilyen közel a célhoz hagyjam magam elcsípni!..." A német élvezte gy zelmét. „A táborparancsnok és a hadnagy nagyot néznek majd - mondta magában. - Meg voltak róla gy dve, hogy eredménytelenül térek vissza!" A táj csodálatos volt. A tenger fel l jöv fuvallatoknak sós íze volt. A Yorkshire hangamez it végigsöpr szelekre emlékeztetett; mennyi vidám sétát tettek a puszta partokon Laddie-vel és anyjával, az öreg Lassievel!... „Milyen boldog ... - gondolta a fiatalember, kutyáját nézve. - Ha közben tudná, mit csinált! Nélküle a fritzek nem kaptak volna el ... Végül is valami jó azért talán minden szerencsétlenségben van, így legalább újra összetalálkoztunk, hiszen már azt hittem, soha nem látom viszont ... Másrészt, úgy látszik, a németeknek 165

nem jutott eszükbe, hogy végigkutassák a falut, és megkeressék, ki adhatott nekem szállást. Anton és Joanna ezek szerint nyugodtan alhatnak ..." Laddie ekkor megállt, a gazdája felé fordult. Miért lépeget Joe lehajtott fejjek tele szomorúsággal? Nem értve a dolgot, a kutya visszafordult, és néhány bakugrás után a fogoly elé került. Megállt el tte, a mells lábait szétvetette, a testét kifeszítette, a tekintete mintha ezt mondta volna: - Gyere hát játszani! Már olyan régen nem futottunk együtt! Joe elérzékenyülve hirtelen el remutatott. Laddie, régi szokásnak engedelmeskedve, ugrott egyet hátrafelé, és teljes iramban nekieredt. Joe egy pillanatig követte tekintetével. Aztán szórakozottan a körülötte emelked hegyekre nézett. A távolság ellenére a tenger moraja még idehallatszott. A szíve összeszorult. „Milyen kár! - gondolta. - Ebben a pillanatban Anton csónakjában kellene lennem, talán épp egy halat emelnék le a horogról. Nyugodtan halászgattunk volna, míg az éjszaka leszáll. Azután az adott id pontban eloltott lámpákkal eljutottunk volna a találkozó helyére. Ott átszálltam volna egy angol hajóra ... és aztán el re, Anglia felé!" Erre a gondolatra hirtelen vad düh fogta el, egészséges harag, mely egyszerre elsöpörte kétségeit, gyengeségét, aggodalmait. „Nem, hiszen nincs még minden veszve - mondta magában. - Még nem gy ztek le, nem vagyok hajlandó feladni! Az els menetben vesztettem, de a játszma még nincs befejezve!" Órájára nézett. Négy óra. A találkozó pedig éjfélkor lett volna. Ki tudja? Talán még van egy lehet sége ... A szeme sarkából rabtartójára pillantott, és összeszorított fogakkal gondolta: „Szemét! Nagyon magabiztosnak látszol, de én még nem mondtam ki az utolsó szót!" 166

Ugyanakkor Schmidt így gondolkozott: „A kezeim között van! Ha szökni próbál, habozás nélkül lelövöm! De azért jobb szeretném élve vinni a táborba. Micsoda siker lenne! És ez után a teljesítmény után talán kineveznének törzs rmesternek! Schmidt törzs rmester nem is hangzik rosszul." Joe hirtelen megkérdezte: - Hova megyünk, rmester úr? A német elképedt. - Hogy hova megyünk? Bolondozik velem? - Eszem ágában sincs. - És újra megkérdezte: - Hova megyünk, rmester úr? - Természetesen a táborba! - Melyik táborba? - Oda, ahonnan megszökött! Ez talán meglepi? - Nem ... - Természetesen zárkába fog kerülni. Érthet , ha ezek után jobban vigyáznak majd magára. Ezt akarta tudni? - Igen, köszönöm. - Azt képzelte talán, hogy Angliába viszem magát? - kérdezte Schmidt. Majdnem nyájas hangon tette fel ezt a kérdést. Joe egy pillanatra megrémült. „Ismerné vajon Anton tevékenységét? Nem, ez elképzelhetetlen. Nem várt volna mostanig, hogy értésemre adja ..." Megnyugodva, nevetésben tört ki, és így válaszolt: - Angliába? Nem, rmester úr, soha nem képzeltem, hogy ilyen szívességet akarna nekem tenni ... Mivel Laddie közben visszatért hozzá, Joe lehajolt, felvett egy követ, és messzire hajította. A collie teljes erejéb l ugatva a k után vetette magát, elkapta épp, amikor az ugrott egyet a földön, aztán elejtette, és nyugodtan leült, nyelvét lógatva. 167

- Elég rosszul van idomítva ez a maga állata! mondta a német gúnyosan. Joe nem válaszolt. Gondolkozott. El tte a terep enyhén lejtett. „Remek! - mondta magában. - Most már nem láthatnak bennünket sem a készül állásokból, sem a sziklafalról ..." A válla fölött óvatosan hátranézett. Nem tévedett. A lejt mögöttük függönyfélét alkotott, teljesen elszigetelte ket a háttért l. Laddie, még mindig ülve, várta gazdáját. - Maguknak, angoloknak - kezdte újra Schmidt -, nem jó a módszerük. Maguk szelídséggel akarnak valamit elérni az állatoknál. Nézze meg az eredményt! A kutyája ostoba! Még egy követ sem képes visszahozni. Joe vállat vont. Nyilvánvaló - mondta -, a németek a kemény kéz módszerét kedvelik. De elért eredményeik nincsenek mindig arányban várakozásukkal ... - Micsoda tévedés! A mi juhászkutyáink, a mi rendrkutyáink nem a legjobbak a világon? - Igen, igen. De az igazat megvallva, nem a kutyákra céloztam. Schmidt tátott szájjal nézte. „Micsoda hülye! Olyan, mint minden honfitársa. Ezek az emberek képtelenek bármit megérteni!" - gondolta Joe. Észrevette, hogy a fennsík most meredek sziklafalban végz dik, melynek mentén ösvény vezet végig. Ez az ösvény erd s völgybe vitt le, ahonnan egy zuhatag vagy egy folyó vizének csobogása hallatszott. „Nem látszik egyetlen ház, sehol egyetlen emberi lény - állapította meg magában Joe. - Remek! Nincs más dolgom, mint meséléssel elaltatni a fritz gyanakvását. Ha sikerülne valahogy elterelni a figyelmét ..." 168

Meneteltek tovább; Schmidtnek láthatóan fúrta valami az oldalát. - Mit akart azzal mondani, hogy „nem a kutyákra céloztam"? - kérdezte végül. Joe jónak látta meglepetést színlelni. - Én? - kérdezte. - Már nem is emlékszem, mit akarhattam mondani. Csak odavetett megjegyzés lehetett, nem érdemes tör dni vele. De hogy visszatérjünk a maga juhászkutyáira és rend rkutyáira, azt azért el kell ismernie, hogy nem k jöttek a nyomomra. Laddie nélkül most is szabad lennék! - Igen, de ne felejtse el, az én ötletem volt, hogy ráállítsam a maga nyomára! - felelte a német, felfújva magát büszkeségében. Majd megvet en folytatta: - Maguk, angolok, gyengék és naivak. Nem tudják, egy német mire képes, ha valami célt akar elérni! Joe hallgatott. „Folytasd csak, vén fajankó, folytasd! - gondolta. - Ami késik, nem múlik! Majd meglátod, egy perc múlva mit kapsz, ha beérünk a völgybe!" - Nem katonák, nem igazi katonák - folytatta a német. - Látja, az el bb is: nem volt magában elég er . Ha ott, az építkezésnél, egy jót rúgott volna ebbe a kutyába, felhagytam volna a dologgal. A kapitány kigúnyolt volna, és maga nélkül kellett volna visszamennem. Igen, aludttej folyik az ereikben, nem vér! Joe közönyös arccal fütyörészni kezdett. - Mondjon valamit! - csikorgatta Schmidt a fogát. - Nem érti, hogy magához beszélek? Vehetne annyi fáradságot, hogy rám figyeljen! - És ha épp nincs hozzá kedvem? - kérdezte Joe nyugodtan. A német magánkívül hörögte: - Fogja be a száját! Nagy nehezen lenyelve indulatát, hozzátette: - Egyet pedig vegyen tudomásul: az 169

élete a kezem között van! Hogy miért? Mindjárt megmagyarázom. Ha éppen arra támad kedvem, hogy kinyírjam magát, senki nem fog érte szemrehányást tenni. Egyszer en annyit kell mondanom, hogy újra megpróbált megszökni, vagy hogy meg akart támadni. Igen, azt fogom mondani, hogy meg akart támadni. Ez lesz a legjobb ... - És így - mondta Joe továbbra is nyugodt hangon - semmi kellemetlensége nem lehet, igaz? - Természetesen semmi. Laddie közben, mintha meglepte volna, hogy a zöld ruhás ember egyre emeltebb hangon beszél, abbahagyta az ugrándozást, és most szorosan gazdája mellett lépegetett, fülét hegyezve. - Nyilvánvaló - folytatta a német -, hogy most kifinomultabbnak, emberségesebbnek, civilizáltabbnak képzeli magát nálam, mert nem volt képes belerúgni a saját kutyájába. De mi az a civilizáció? Rossz vicc! Csak az er számít! Mi, németek, csak az er t ismerjük el. És hála a saját er nknek, rövidesen egész Európa urai leszünk, majd az egész világ urai, ahogy jelenleg én is ura vagyok magának! Ezzel megállt. Joe kénytelen volt szintén megállni. És most szemt l szemben álltak, a német teljes nagyságában kihúzva magát, Joe meggörnyedt vállakkal, alázatosságot színlelve, de mindenre készen, a megfelel pillanatot várva. Schmidt fakó arca elfehéredett. Vonásai nemcsak eredeti barbárságát tükrözték, de irigységét, bosszúvágyát, gy löletét is - a gy löletét, mely most vörös fényeket gyújtott szemében. Az rmester hirtelen mozdulattal lecsatolta a derékszíján függ b rtokot, rövid, fekete pisztolyt vett ki bele, felhúzta, és így szólt: 170

- Ebben a kis tárgyban van az er m! Ezzel, ha a legkisebb mozdulatot teszi ...! Elnémult, és fájdalmasan felordított. Laddie a combjába mélyesztette agyarait. A német félfordulatot tett, Joe pedig villámgyorsan megcsavarta a csuklóját. A pisztoly leesett, de zuhantában ravasza egy k be ütközött, és a lövés eldördült, hangja sokszorosan visszaver dött a környez hegyek sziklafalairól. Schmidt le akart hajolni, hogy felvegye fegyverét, Joe azonban nem hagyott rá id t. Oldalába rúgva kényszerítette a németet, hogy felegyenesedjék. - Donnerwetter! - káromkodott az rmester. A fiatal angol öklei az orra el tt táncoltak, el renyomultak, visszahúzódtak, mögöttük egy borostás, szakállal borított, de ujjongó örömt l sugárzó arc. Vigyázz, készülj! - kiáltotta Joe. A német ügyetlenül felemelte ökleit. Olyan magas lehetett, mint Joe, de sokkal súlyosabb, és bizonyára sokkal er sebb is. Arcszíne most egyenruhájáéval vetekedett. Leszegett fejjel támadott. Joe egy oldalugrással kitért, és az állkapcsára mért jobbegyenessel nagyobb el vigyázatosságra kényszerítette. A harc kezdetét vette. Laddie kicsit távolabb ülve, a nyelvét lógatva, türelmesen várakozott. Néhány eredménytelen összecsapás után Joe felfigyelt rá, hogy ellenfele nehezen lélegzik. Még gyorsabban záporoztak ütései, leszerelte Schmidt védekezését, öklével gyomrát, máját, arcát bombázta. A német szemöldöke már felhasadt, vér csordult le az arcán, a nyakába, zubbonyára csöpögött. Az rmester elvesztette hidegvérét, a leveg t csépelte, hatalmas káromkodásokat hallatva. Akkor Joe gyors csellel arra kényszerítette, hogy ügyetlenül védekez 171

karját lejjebb tartsa, és az állára mért két hatalmas horogütés formájában megadta neki a kegyelemdöfést. Schmidt kitátotta száját, mint a fuldokló, élettelen tömegként, keresztbe dobott karral hanyatt vágódott, és nem mozdult többet. Joe melléje térdelt, kitapintotta a szívverését, és így szólt magában: „Ezzel legalább félórára el van intézve. Félóra alatt, ha szerencsém van, már messze járok." És meglátva az altiszt szuronyáról lógó ezüstbojtot, gyors mozdulattal leszakította, és a zsebébe tette, emlékül. Azután felemelte a pisztolyt, és Laddie-nek mutatva, így szólt: Látod, Laddie, Schmidtnek igaza van: ilyen játékszer birtokában az ember mindig er sebb, feltéve, hogy van ideje használni. Nagy szolgálatot tettél nekem, hogy belemartál ebbe a vadállatba. Enélkül nem tudom, hogy másztam volna ki a csávából. De végeredményben tartoztál nekem vele, mert jórészt a te hibádból kerültem a pácba. De azért légy nyugodt, éppúgy szeretlek, mint azel tt. Néhány pillanatig még várt, megsimogatta a kutyát, azután felegyenesedett, és így szólt: - Most aztán igyekezzünk! Egy pillanat veszteni való id nk sincs! És gyors léptekkel elindultak egymás mellett a völgybe vezet ösvényen.

172

XIX. FEJEZET LADDIE, A KATONAKUTYA

Amikor eldördült a lövés, a sziklafalon dolgozó norvégok összerezzentek, és magukban így tanakodtak: „Mi történhetett? Vajon ki l tt?" Úgy t nt, a dörrenés a fennsík széle fel l jött, vagyis abból az irányból, amerre röviddel azel tt a német és foglya elindultak. Egyik munkás megkérdezte a szomszédját: - Ez a fogoly angol volt, igaz? - Igen, azt hiszem - felelte a másik, csákányával csapkodva a talajt. - Talán fegyvere volt ... - Mindenesetre az rmesternek, aki elvitte, eszébe se jutott, hogy átkutassa ... Anton nagyon nyugtalan volt, tudta jól, hogy Joenak nem volt fegyvere. „Úgy látszik, meg akart szabadulni a némett l - gondolta -, és az valószín leg védekezett. Szegény Joe ... - De hirtelen reménykedni kezdett: - Csak egyetlen lövés hallatszott ... Lehet, hogy ez azt jelenti, a fritznek nem volt többre ideje. Ha Joe ráugrott ...! Sokért nem adnám, hogy tényleg így történt volna a dolog!" A készül állásoktól nem messze egy német rállomás volt, parti felügyeletet teljesített ezen a részen. Ott is hallották a dördülést. Fejvesztett z rzavar támadt. A fritzek olyan kevéssé érezték magukat biztonságban ebben az átkozott országban! A katonák minden irányba szétszaladtak. - A partizánok! - kiáltotta az egyik. 173

- Támadnak! - kiáltotta a másik. A bunkerásást irányító kapitány fergetegként rohant az rség parancsnokához, egy hadnagyhoz, odakiáltva: - Adjon nekem tíz embert! Azonnal! - Mi történt, kapitány úr? - kérdezte a fiatal tiszt, vigyázzba vágva magát. - Hogyhogy? Nem hallotta a lövést? - Igenis, kapitány úr, hallottam, de ... - Azonnal meg kell vizsgálni, mi történt! Az imént egy rmesterünk érkezett, hogy egy szökött angol foglyot letartóztasson, és abba az irányba vitte - mondta a fennsík felé mutatva. - Arra kell gondolni, hogy az rmester, mivel megtámadták, használta a pisztolyát. Ebben az esetben az ügy nem érdekes többé, és legfeljebb egy angollal kevesebb van. De ha a szerepek felcserél dtek? Ha az angolnak sikerült lefegyvereznie az rmestert? Amellett, harmadik lehet ségként, a lövést partizánok is leadhatták. Parancsolom tehát, hogy haladéktalanul cselekedjen! Jelöljön ki tíz embert, és el re! Én is magukkal megyek. Pár perccel kés bb tíz állig felfegyverzett ember helyezkedett el egy teherautóban. - Merre induljunk, kapitány úr? - Az ösvényt kövessék - válaszolta a kapitány -, majd térjenek rá a völgybe levezet útra. Joe elérkezett a völgyhöz. Laddie-vel a sarkában sietve tört el re a fák között, arra gondolva: „Egy kis szerencse, és meg vagyok mentve. A part nincs messze. Mindenáron el kell érnem! Csak el ne tévedjek! A folyó medrét kell követnem, azét, amely, azt hiszem, ebben a völgyben folyik. De hát hol is az a folyó?" Pár perccel kés bb a bozót függönyén keresztül meglátta a folyót, és akkor jött rá, hogy ez inkább zuhatag 174

már, a medréb l sziklák, a partokról kiszakított, kiszáradt fák álltak ki, mint a sündisznó tüskéi. A rohanó víz hevesen vágódott neki az útjában álló akadályoknak. Itt-ott örvények kavarogtak, tölcsérük kifürkészhetetlen mélységeket sejtetett. Joe eltöprengett: „Igen, egyetlen megoldás e zuhogó partját követni. Ha a fritzek meghallották a lövést, nem a fjord irányában fognak keresni. Azt fogják képzelni, a hegyek felé menekültem. És id be kerül nekik, amíg rszemeket állítanak fel az utakra ..." Amilyen gyorsan csak bírt, nekiindult. Viszonylag biztonságban érezte magát, mert a partot ellep bokorés bozóttömeg csaknem olyan magas volt, mint maga. Laddie gondtalanul ügetett a sarkában. A fiatalember hirtelen hatalmas, szürke tömböt pillantott meg, amely mintha a víz fölött függött volna. Hogy jobban lássa, közelebb ment a parthoz. A zuhatagos folyó hirtelen fordult ezen a ponton, és egy sötétszürkére festett fémhíd ívelt át fölötte. „Nézzük csak! - mondta magában Joe. - Ha itt híd van, akkor útnak is kell lennie, és ha van út, a németek nyilvánvalóan gondoskodnak az rzésér l. Én viszont nem látok senkit. Azért jó lesz szétnézni alaposan, igazán buta dolog lenne még egyszer hagyni, hogy elcsípjenek ! Laddie-hez fordult, és halkan mondta: Egészen szorosan mellettem maradsz. Értetted? A kutya értelmes tekintettel nézett vissza rá, és egész szorosan melléje húzódott. Joe még óvatosabban újra elindult, és vagy harmincméternyire a hídtól hirtelen megállt. Mi ez a berregés? Nem motorzúgást hall? Néhány pillanat múlva valóban teherautó jelent meg a híd feléje es végénél, és megállt. Joe hirtelen lehajolt, 175

Laddie-t a karjaiba vette, és egy bokor mögé bújt. Err l a megfigyel helyr l könny volt megállapítania, hogy a teherautó vagy tíz német katonát hozott és két tisztet. A tisztek egyike az a kapitány volt, aki az ásási munkákat irányította, a másik, a fiatalabb, mintha hadnagy lett volna. A katonák és a tisztek sietve ugráltak le a teherautóról. Az el bbiek felsorakoztak, és figyelmesen hallgatták a kapitány utasításait. Az eligazítás sokáig tartott, Joe mérgel dött magában. „Mit vacakolnak? Remélem, nem akarnak estig itt maradni! - Órájára nézett. Öt óra! Feltétlenül el kell érnem azt a helyet, ahol ez a zuhatagos folyó a fjordba ömlik, és eljutni Antonhoz." Most látta, hogy a katonák szétszélednek. Kettejük leereszkedett a partra, a hídnál valamivel lejjebb, két másik feljebb, vagyis épp Joe irányába. A többiek felmentek a hídra, nyilván hogy a szemben lev partot átvizsgálják. Joe összeráncolta a homlokát, majd hirtelen mosoly derült az arcára: végül is a helyzet nem is olyan rossz, mint amilyennek látszik. Megsimogatva Laddie fejét, halkan mondta: - Az a lényeg, öregem, hogy ravaszabbak legyünk náluk. Meg kell gondolnunk, milyen taktikát kövessünk ... Most tehát el kell távolodnunk a parttól, amíg a felénk tartó két fritz elmegy mellettünk, aztán vissza a vízpartra, és a felé a két fritz felé indulunk, akik lejjebb jár röznek. De vigyázat! Találkozhatunk rszemmel az úton, amikor át akarunk rajta menni vagy épp a hídon. Akkor két dolog lehetséges: vagy én ugrom rá, és csendben elintézem, vagy ... A mindenségét, itt vannak! Valóban, nyers hangzásáról könnyen felismerhet beszéd hallatszott, nem is a partról, de az erd l. És a 176

fák között Joe hamarosan zöld egyenruhás alakokat pillantott meg. Laddie-t magához szorítva várakozott, gondolkozva. „Ez az a két fritz, akik az el bb felénk jöttek. Úgy látszik, vargabet t csináltak. Szerencse, hogy nem a part mentén folytatták tovább az útjukat. Különben a s bozótban a zuhatag zajától bizonyára nem vettük volna észre ket idejében. Laddie-nek talán lett volna ideje megmenekülni, de nekem befellegzett volna. Börtön, haditörvényszék, és mivel leütöttem a dics séges német hadsereg egy rmesterét, tízévi fegyház vagy talán egyenesen a kivégz osztag ..." Egy pillanat múlva fellélegzett. A két katona folytatta útját az erd ben, nyugodtan társalogva távolodtak. Hamarosan hangjukat sem lehetett már kivenni. Joe néhány percig még várt, majd bokortól bokorig osonva, kúszni kezdett el re a folyó mentén, egészen az utat hordozó töltésig, addig a pontig, ahol az a hídhoz ért. Laddie-t továbbra is a karjaiban tartva, el rehajolt, és nekilódult a töltés oldalának, de azonnal visszah költ. Vagy húszméternyire t le egy németet látott, aki a híd korlátjára támaszkodva, háttal állt neki. Joe Schmidt pisztolyára gondolt, de rögtön így szólt magában: „Nem, semmi ostobaságot! Ha lövök, az öszszes fritz meghallja, és a nyakamra jön. De valami módot mégis találnom kell, hogy áttörjek." Laddie szemébe nézve suttogta: Figyelj, Laddie, leteszlek a földre. De okos légy! Nehogy ugass! Értetted? A kutya a farkát csóválta, és ahogy Joe lerakta a földre, mozdulatlan maradt. Ebben a pillanatban a német kiegyenesedett, elhagyta a korlátot, és lassú léptekkel visszaindult az út felé. Azután újra a híd karfájára könyökölt, és a vízesés lát177

ványába merült. Joe majdnem egész alakban látta. Magas ember volt, arca kifejezéstelen a sisak alatt. Puskáját nem a kezében tartotta, ahogy a legelemibb el vigyázatosság követelte volna, hanem szíjánál fogva lógatta. Miután Joe felmérte e váratlan ellenség elképzelhet súlyát és erejét, így szólt magában: „Most pedig lássunk neki!" Roppant óvatosan mászni kezdett a töltésen felfelé. Ahogy egy meglazult k legurult a lejt n, megállt, viszszafojtott lélegzettel várt, amíg szükségesnek látszott. Laddie árnyékként követte. A fiatalember végre fölért a töltésre. A híd végénél az út szélén álló határk mögé lapult. A német nem mozdult. Úgy látszott, mélyen gondolataiba merült. Mire gondolt vajon? Legközelebbi szabadságára? A jó káposztára, amit majd otthon eszik? Erre az átkozott háborúra, melynek szerencsés kimenetelében, mint honfitársai legtöbbje, az els gy zelmek esztelen, részeg öröme után kezdett már titkon kételkedni? Talán arra gondolt: „Hej! Csak túl kemény bosszút ne álljanak a népek, akiket leigáztunk!" Most felemelkedett, elengedte a korlátot, és hatalmasat ásítva nyújtózkodott. E pillanatban hatalmas súly zuhant a vállaira, igyekezett hátradönteni. A német azonban rendkívül izmos volt, sikerült el rehajolnia, és vállai er teljes mozdulatával megszabadulnia attól a tömegt l, mely a földre akarta dobni; ezzel visszanyerte egyensúlyát. És mit látott maga el tt? Egy civil ruhás férfit, arcát sz ke borosta borította, szeme kéken világított, és az ember mögött egy nagy, vörös és fehér kutya ugrált fogait vicsorítva. A német kinyitotta száját, hogy segítségért kiáltson, és puskája után kapott. De nem volt ideje sem hangot kiadni, sem fegyverét megkaparintani. Villámgyorsan 178

két pontos, kemény ütés zuhant az állkapcsára, fejét hátralökve, és amikor arcát védve felemelte karját, a gyomorszájába egész sor ökölcsapást kapott, melyek elvágták lélegzetét, és t az álmok országába küldték. Joe kicsit kifulladva, fájó ujjait dörzsölgetve, m vét szemlélte: a tagbaszakadt germánt, aki most a híd szélén feküdt, csukott szemmel, feldagadt ajakkal és orral. „Hát bizony - gondolta a fiatal angol -, ezek a fritzek nem tudnak bokszolni!" Körülnézett. A híd még mindig néptelen volt. Hirtelen elhatározással lehajolt, csizmáinál megragadta a németet, a híd végéhez vonszolta, és legörgette a bal oldali töltés lejt jén. „Így a többi nem találja meg túl hamar, talán lesz annyi id m, hogy kijussak a t en g er r e . . . " - gondolta. De ahogy épp rá akart újra lépni a hídra, mennydörhang üvöltött rá: - Állj! Joe megtorpant. A híd túlsó végén két német alakja jelent meg. A fiatalember így szólt magában: „Hasztalan minden! Nyugodtnak kell mutatkoznom, mert ha futni próbálok, ezek azonnal lel nek ..." Megbizonyosodva róla, hogy Laddie követi a korlát mentén, nyugodt, egyenletes léptekkel közeledett a két némethez. Ezek, meglep dve, hogy nem is próbál menekülni, figyelmesen nézték. Egyikük így szólt: - Nem ez lehet az a szökött fogoly, az nem sétálna így felénk, hanem már elrohant volna ... Egyszer csak látták, hogy az ember megáll, a kutyáját a karjaiba kapja, aztán meglep gyorsasággal átbújik a korlát két keresztvasa között ... Rádöbbenve, hogy kijátszották ket, felrohantak a hídra, és áthajoltak a korláton. Senki! Hova t nhetett

179

ilyen rövid id alatt ez az ember, akit még a magához szorított kutya is akadályozhatott a mozgásában? A híd másik végén közben újabb német katonák jelentek meg, és odakiáltottak: - Mi történt? Az els kett felelte: - A szökött fogoly! Kibújt a korlát vasai között, és máris elt nt! Hogy is gondolhatták volna a németek, hogy Joe-nak Laddie-vel az ölében, sikerült végigmásznia néhány méteren át a hídmez alatt végigfutó párkányon, majd lesiklani a hidat tartó pillérhez? Most a gerendákba kapaszkodva hallgatta a fölötte futkosó fritzek lábdobogását. Lábainál a zuhatag víztömege kavargott, örvénylett, tajtékozott, majd félelmetes sebességgel vágtatott tovább. Mit tegyen? A fiatalember habozott. Megadja magát? Ez azt jelentené, hogy szörny büntetésnek teszi ki magát. Beugorjon a zuhatagba? Nem a csaknem biztos halált választja ezzel? Joe egy szempillantás alatt döntött. „Gyávaság lenne megadnom magam - mondta magában. - Küzdeni kell, küzdeni mindvégig, még ha minden jel arra mutat is, hogy a játszma elveszett!" És Laddie-t még szorosabban magához fogva, mély lélegzetet vett, és összeszorított lábakkal bevetette magát a víz sodrába. A tajtékzó víz egy másodperc alatt elnyelte.

180

XX. FEJEZET A ZUHATAG

A kapitány és a hadnagy a korlát fölé hajolva fürkészték a vizet. - Azért ez mégiscsak furcsa - mormogta a kapitány -, ez az ember meg a kutyája úgy elt ntek, hogy a legkisebb nyom sem maradt utánuk! - Semmi meglep nincs benne, kapitány úr - válaszolta a hadnagy. - Nyilván beugrottak a zuhogóba, remélve, hogy így megmenekülnek. De az ár sodra, ezek az örvények elnyelhették ket. - De hogy t nhettek el ilyen gyorsan, egyetlen kiáltás nélkül? Hiszen mégiscsak van létfenntartási ösztön! - Bizonyára, kapitány úr. De lehet, hogy sziklára estek, és azonnal szétzúzták magukat. Vagy ha a vízbemerülést túl is élték, hogyan vészelnék át a vízesést? Nézzen csak le! A kapitány a hadnagy által mutatott irányba nézett. Valóban, a hídtól pár száz méternyire az ár sodra hihetetlen er vel zuhanó vízesések meredek lépcs jévé változott. - Igaza van - mondta a kapitány. Tényleg nem tudom, hogyan úszhatták volna meg mindezt. Ez legalább megnyugtató. Egy angollal kevesebb! Nem vesztegettük el a napunkat. - Engedje meg, kapitány úr - mondta jeges hangon a hadnagy -, hogy megjegyezzem, nem osztom teljesen a véleményét. A kapitány meghökkent. - Miért? 181

- Valójában, kapitány úr, nagyon szívesen lemondtam volna err l a kis kirándulásról. Itt vagyok most egy emberrel, aki bambán hagyta magát leütni, és akinek legalább egy hét kell, hogy talpra álljon. Természetesen jelentést kell tennem err l a körzet parancsnokságának, és ugyanakkor el kell majd mesélnem ezt a siralmas kiruccanást is. A kapitány arca bíborvörös lett. - No de - morogta - egy szökött foglyot mégse hagyhattunk csak úgy világgá menni! Mindenkinek megvan a maga felel s beosztása - mondta hidegen a hadnagy. Ön, kapitány úr, terveket rajzol, er dítményeket épít és állásokat az ütegek számára. Én a partra felügyelek. A fogolyra egy külön speciális katonai szervezet ügyel fel. - De hiszen amit mond, esztelenség! - Egyáltalán nem, kapitány úr. Jelenleg nem itt kellene lennem. Partvédelmi támaszpontomon kellene tartózkodnom. - Ez lehetséges felelte szárazon a kapitány. - De én kiadtam egy parancsot. Amikor engedelmeskedett, a kötelességét teljesítette. És ha szükséges, meg fogom védeni a fölöttesei el tt. Majd néhány pillanatnyi töprengés után hozzátette: - Egyébként az egész cirkuszért egyvalaki felel s csak: az a barom rmester, aki egész az állásaimig jött, hogy elkapja ezt a foglyot, aztán meg hagyta, hogy ez az angol lefegyverezze! Mert csak így történhetett, igaz? - Kétségtelenül. - Véleménye szerint hova lehetett az rmester? - Ó, kapitány úr, azt hiszem, csendben visszaindult a tábora felé. És úgy képzelem, nem fog dicsekedni ezzel a kalanddal. Majd szépen annyit mond csak, hogy nem 182

találta meg a foglyot. Részér l az ügy ennyiben is marad majd. De velünk, önnel, kapitány úr, és velem, más a helyzet. A környék összes norvégja rajtunk fog röhögni. A hadnagy pár perc múlva összeszedte az embereit, és amikor mindnyájan elhelyezkedtek a teherautón, gyors iramban indultak vissza a part felé. Joe-nak szerencséje volt, sikerült mély vízbe zuhannia. Ha pár méterrel odébb köt ki, szétzúzta volna magát a zuhogó medréb l kimered sziklákon. Amikor, Laddie-t továbbra is magához szorítva, feljutott a felszínre, a víz sodra nagy iramban ragadta magával. Hagyta magát vitetni az árral, míg a hídon álló két katonatiszt, megb völve az alattuk kavargó örvények látványától, azt a helyet figyelték mereven, ahol elképzelésük szerint a menekül beugorhatott a vízbe. Nemsokára Joe úgy érezte, valamivel nyugodtabb vizekre jutott, kicsit kiemelte fejét a hullámokból, és szétnézett. Mekkora utat tett meg ilyen rövid id alatt! Már legalább háromszáz méternyire volt a hídtól. Mivel egészen közel sodródott a parthoz, szabad kezével er teljesen evezve, arra úszott, üggyel-bajjal feltornászta magát egy sziklára, és elrejt zött mögötte. Laddie örült, hogy ez az els megpróbáltatás véget ért, teljes erejéb l megrázta magát, és gazdája mellé feküdt, és nézte t, mintha ezt akarta volna mondani: „Kedves Joe, kemény próbákat kell kiállnunk, igaz? De most, hogy veled vagyok, semmi sem számít! Kész vagyok meghalni is, ha ezzel segíthetek neked!" Joe kidugta fejét a szikla mögül, és a hidat figyelte. A németek még mindig ott voltak, a katonák fel-alá futkostak. A híd korlátjára könyökl két tiszt láthatólag élénken vitatkozott. 185

Úgy ítélte, hogy még nem alkalmas az id , hogy viszszatérjen az útra, a másik irányba fordult hát, amerre a víz folyt. Félelmetes látvány tárult a szemei elé. Az ár a vízeséses szakasz felé rohant, és fülsiketít robajjal zuhogott lefelé a meredeken. Helyenként azonban furcsa módon az örvények valahogy kiestek a folyó sodrából, és nyugodt tükrök módjára lassan forogtak maguk körül, majd a part mentén eloszlottak. A nap már hanyatlóban volt. Joe töprengett. „Kijutok-e idejében ebb l a darázsfészekb l? Ha a fritzek soká téblábolnak a hídon, lemondhatok arról, hogy Antonhoz még ma este elérjek ..." Pár percig még várt, azután a szikla széléhez siklott. Csodálkozva látta, hogy a híd már üres. A németek elmentek! De miért nem hallotta a teherautó berregését? „Ugyan - mondta magában -, nyilván a víz zúgása nyomta el a hangot. És most újabb veszedelemre számíthatok. A fritzek nyilván riadót rendelnek el, mert lehetetlen, hogy holtnak higgyenek. És hamarosan újabb rjáratokat kapok a sarkamba ... Mit csináljak? Menjek tovább a parton? Nem, ez rültség lenne ... Akkor hát?" Újra el renézett. „Egyszer már sikerült kisiklanom a fritzek kezei közül azzal, hogy belevetettem magam az árba. Miért ne kövessem tovább ezt a módszert? Csakhogy ezek a vízesések ..." Még pár pillanatig töprengett, majd Laddie-hez fordult. - Ide figyelj, öregem, megmondom, mit fogunk csinálni. Újra belemerülünk az árba. Nyugodj meg, meg se fogunk próbálni leúszni ezeken a vízeséseken. A part mentén fogjuk magunkat vitetni, addig a vastag fáig, amit ott lejjebb látsz. Ott kimászunk a partra, és csak 186

akkor ereszkedünk vissza a vízbe, ha már túljutottunk a veszélyes helyen. Remélem, hogy a parton nem ütközünk fritzekbe. Aztán újra a vízbe, és el re, a szabadság felé! E szavakkal ismét karjaiba vette Laddie-t, és sodortatta magát a vízzel. Pár pillanat múlva a félig vízbe lógó nagy fához ért, melyet megállóhelyül t zött ki. De túlbecsülte erejét, a víz olyan sebességgel sodorta, hogy képtelen volt lassítani, és a szó szoros értelmében nekivágódott az el tte álló akadálynak. Laddie rémülten próbált kiszabadulni az ágak tömegéb l, ahova bevágódott, és olyan hevesen kapálózott, hogy kicsúszott gazdája fogásából. Az utánakapott, de kés n! Az ár már a vízesések felé vágtatott a kutyával. Joe felkiáltott, és inkább ösztöneire, mint a józan észre hallgatva, továbbsodródott az árral. Egy pillanat múlva utolérte Laddie-t. A collie tátott szájjal, rémült tekintettel igyekezett az ár ellen úszni. Joe-nak sikerült megfogni és újra melléhez szorítani. Felnézve akkor, folyékony falfélét látott maga el tt, valami ördögi er l korbácsolt, tajtékozó, fehér hullámok függönyét. Hogy kikerülje, le akart bukni. De egy örvény elkapta, lesodorta a mélybe, míg a hullámok mennydörg robajjal összecsaptak a feje fölött. A saját tengelye körül forgott, sziklákhoz csapódott, hol világosabb zónákon siklott keresztül, hol olyan szakaszokon, ahol teljes sötétség uralkodott. Már alig bírta leveg nélkül. A vér dobolt halántékán, és magában ezt mondogatta: „Csak Laddie el ne kezdjen viaskodni!..." És amikor már úgy érezte, vége, egy másik örvény felkapta, és a felszínre vágta. Teljes tüd vel nyelte a levet. Most már szabad ég alatt úszott. Hamarosan rájött, 187

hogy a víz egyre sebesebben, de egyenetlen tempóban viszi tovább. Ahol most úszott, sok volt az örvény, az ár sodra meg-megtört, és számos, mellékáramlásra oszlott; természetesen mind ugyanabba az irányba vitt, de id nként összetalálkoztak, újra szétváltak, összeolvadtak. Joe keményen küzdött, hogy oda ne csapódjék a sziklákhoz. Kezével taszította el ket, hagyta magát gurítani a vízeséseken keresztül, lebukott, újra a felszínre került, védekezett, amennyire tudott, közben folyton arra gondolva: „Ebb l már nem jutunk ki élve!" Ahogy felbukva egy minden eddiginél hosszabb alámerülésb l, hirtelen felnézett, nem tudott elfojtani egy rémült kiáltást. El tte a zuhatag medre összesz kült, kicsit távolabb két szikla torlaszolta el látszólag teljesen; úgy álltak egymáshoz támaszkodva, mint két ellenség, akik halálos küzdelemben akaszkodtak össze. „Csapdába kerültünk? - döbbent meg a fiatalember. - Itt végdik hát ez a fantasztikus utazás?" A zsákutcaféle felé sodródva, baloldalt hirtelen viszonylag csendesebb kis medencét pillantott meg. Sikerült megközelítenie, és mikor odaért, felkapaszkodott egy lapos sziklára. Laddie-t elengedve, így szólt hozzá: - Öregem, pihennem kell kicsit. Aztán újra megfoglak. A kutya sokkal kevésbé fáradt ki, mint gazdája, nyugodtan tocsogott mellette. Joe, amint kicsit kifújta magát, vizsgálni kezdte a zsákutca végét. Akkor látta meglep dve, hogy az egymáshoz támaszkodó két nagy szikla alul ki volt vájva, boltívfélét képezett, alatta a víz alagúton folyt keresztül. Pár másodperc alatt elhatározta magát: megkísérli a lehetetlent! Hát nem ezt csinálta folytonosan az óta a távoli nap óta, hogy gépe szétzúzódott a norvég partokon? 188

Újra magához szorította Laddie-t, és belemerült a sodró árba. - Szegény öregem! - suttogta kutyájának. - Azt hiszed talán, hogy vége ennek a komédiának? Súlyosan tévedsz. Még egy jó adagot megitatok veled. Reméljük, hogy ez az utolsó lesz már ... Pár méternyire volt már csak a szikláktól. Ekkor teleszívta tüdejét, és lebukott a boltív irányában. Szabad karját csápként maga elé nyújtotta, hogy ezzel próbálja meg kikerülni az akadályokat, melyeket nem láthatott, és hogy szét ne zúzza koponyáját a furcsa alagút oldalait és mennyezetét képez sziklákon. Meddig tart még ez a megpróbáltatás? Harminc, negyven másodperc ... talán egy perc ... És akkor, csodálkozva, hogy még életben van, Joe hirtelen szabad leveg re érkezett. Karjaiban Laddie köpködte a lenyelt vizet, szuszogott, mint egy fóka. El ttük a vízesés keskeny, nyugodt folyóvá szelídült. Mögöttük már halkult a zuhatagok moraja. - Megmenekültünk, most már megmenekültünk! suttogta Joe elragadtatva. - Ami még hátravan, már csak séta lesz! Majd úszás közben kutyájára nézett, és így szólt: - Drága Laddie! Nagyszer voltál! Igazán méltó fia vagy az öreg Lassie-nek!

189

XXI. FEJEZET MEGMENEKÜLTEK!

Amikor a két barát egy köves, kavicsos partrészen szárazföldet ért, az este már leszállt. Laddie els dolga volt prüszkölve kirázni a bundáját. Joe, amennyire tudta, kicsavarta a zubbonyát, és karjára vette. Bár már benne voltak a télben, nem érzett hideget. Mintha a délután óta folytatott heves és roppant veszedelmes testgyakorlatok más embert csináltak volna bel le, az id járás zordságaival szemben alaposan megedzett embert. - És most hol vagyunk? - kérdezte, néhány lépést téve a köveken. - És hány óra lehet? Milyen kár, hogy az órám megállt! De nem is csoda, ekkora fürd után! A nap utolsó sugarai bágyadt fényt vetettek a két sötét sziklafal között kitáruló tágas víztükörre. Semmi sem háborította a kés esti táj magányát, csöndjét. Joe valami támpontot, ismertet jelet keresett, amelynek segítségével tájékozódni tudjon. Sehol egy fény, egy ház, még egy csónak körvonalai sem voltak kivehet k sehol. „Hogy jutok Anionhoz? - tépel dött a fiatalember. - Nyilvánvalóan a fjord mélyén vagyunk, és a vízesés, amelyen keresztül ideértünk, nem más, mint amit vagy tíz napja megláttam, amikor a táborból szökve itt a sziklafal tetején megálltam, hogy megcsodáljam a tájat. Egyetlen lehet ségem, hogy a jobb partot kövessem, amíg megtalálom Anton kis kiköt jét. De mekkora távolságot kell még megtennem? Csak ne érkezzem túl kés n, csak vízre tudjunk még szállni!" Kis ideig töprengett, aztán útnak indult a most már 190

csaknem tökéletes sötétségben, azt az ösvényt követve, mely a sziklafal szélén a fjord jobb partján vonult végig. Egy félóra múlva már kezdte érezni a fáradtságot. Lába fájt, kezei sajogtak, egyrészt a délután kiosztott ökölcsapásoktól, másrészt a zuhatag szikláival való számos ütközést l. Csüggedten leült egy k re, mozdulatlanul, gondolatok nélkül, elbágyadt akarattal. „Soha nem érem el a falut! - mondta magában. - Ezek a fjordok néha nagyon mélyen belenyúlnak a szárazföldbe. Mi lesz velem, ha még kilométereket kell megtennem? És ha német rszemmel találkozom?... A helyzet igazán nem látszik rózsásnak! Viszontláthatom-e még valaha Angliát?" Homlokát kezébe temetve, egy percig ülve maradt, a reménytelenség súlya alatt szinte összeroskadva. Amikor, még mindig tanácstalanul, felemelte a fejét, fehér foltot vett észre a lábánál. Laddie! - Szegény öregem! - suttogta. - Egészen elfeledkeztem rólad. Ez nem igazság, ugye? Rólad; aki mindent elkövettél, hogy megtalálj, rólad, aki csak rám számítasz? Nem, igazán nincs jogom elcsüggedni. Bármi történik, folytatnom kell, folytatnom mindvégig. Ki tudja? A nehezén talán már túl vagyok ... - Megsimogatta a kutyát, aztán nagy nehezen felemelkedve, rászólt: Gyere, megyünk. Laddie vidáman el reiramodott az ösvényen, gazdáját maga után vezetve. Jó órát meneteltek így. Az ösvényt ekkor hirtelen egymásra halmozott sziklák torlaszolták el, mintha a fjordba akarnának legurulni. Vajon vissza kell most menniük, és más utat keresniük, hogy követni tudják a partot? De amint felkapaszkodott a sziklákra, a homályban halványan egy rakpart vonalát vette ki és kicsit távolabb egy alvó falu sziluettjét. Anton faluja! 191

Vad örömében rohanni akart, de aztán er t vett magán, így gondolkozva: „Nyugalom! Nem szabad ostobaságot csinálnom! Ha a németek folytatják a keresésemet, nagyon lehetséges, hogy magában a faluban is csapdát állítottak. És a rendes rjáratukra is számítani kell ..." Óvatosan haladt tehát el re, a rakpart mentén. Id l id re megállt egy-egy kötélcsomó mögött, és fülelt, majd újra el reosont vagy ötven métert, majd ismét megtorpant, ezúttal egy öreg, elhagyott bárka mögött. Bal oldalán néhány csónak ringatózott a kis kiköt medencéjében. Jobbra sötét homlokzatú házak sorakoztak. A kiköt höz érve, mozdulatlanul megállt. Mit csináljon? Menjen, és kopogtasson Anton ajtaján? És ha súlyos veszélynek teszi ki ezzel norvég barátját és feleségét? „De ha semmit nem csinálok, mit ér, hogy meglógtam a németekt l? Nem, nem! Akárhogy is van, továbbra is cselekednem kell, még ha ezzel Anton élete veszélybe kerül is. Végül is Anton is harcol, akárcsak én ... " Pár pillanatig nem mozdult. Micsoda csönd! A fjord száján túl elterül tenger távoli morajlása is mintha elhallgatott volna. A rakpart néptelen volt. Hány óra lehet? Laddie illedelmesen üldögélt a gazdája mellett. Joe ekkor végre elhatározta magát. Átvág a rakparton, kopog Anton ajtaján ... És hirtelen, amikor már néhány lépésnyire eltávolodott a kiköt l, megtorpant. Nem valami halk hívást hallott a medence fel l? Megfordult, és most újra hallatszott: - Hé! Pszt! - Majd rögtön utána: - Joe, te vagy? Csaknem futólépésben sietett a rakpart szélére, és te192

kintetével próbált áthatolni a sötétségen. És lassan-lassan kivette, hogy egy sötét tömeg közeledik feléje, rajta pedig egy jobbra-balra hajladozó árnyalak. A többinél nagyobb bárka ... és egy férfi, óvatosan mozgatva eveit. A hajót Joe szinte azonnal felismerte, er s testér l, mely elöl jobban kiállt a vízb l, mint szomszédjai. Anton hajója! És az ember, aki a hajó farában ül ... de hiszen ez maga Anton! Ahogy a rakpart széléhez siklott, a norvég letette eveit, a hajó orrába lépett, és felszólt Joe-nak: - Fogd meg a kezem! Joe bal karjával felnyalábolta Laddie-t, és a feléje nyújtott kéz segítségével a bárkába ugrott. Egy pillanat múlva a két ember és a kutya már a hajó fenekén kuporgott. Joe magánkívül volt örömében. - Anton - suttogta -, hogy lehet, honnan tudtad?! - Csodálkozol, hogy itt találsz, igaz? - mosolygott a norvég. - Igen, mi tagadás ... - Nos hát rögvest elmagyarázom. Ma délután, amikor az építkezésnél meghallottam azt a lövést a fennsík fel l, azt mondtam magamban: Joe-nak sikerült megszabadulnia a fritzt l. Értsd meg, puszta megérzésr l volt szó, mert hiszen tudtam, hogy nem neked volt fegyvered, hanem az rmesternek. De tudod, vannak az emberben néha ilyen megérzések, ezek néha er sebbek a józan észnél is ... Szóval ahogy a németek elengedtek minket, igyekeztem haza, ahogy a lábam bírta. Elmeséltem Joannának, mi történt veled ... hogy egy német rmester letartóztatott, és hogy pár perccel kés bb elhangzott az a nevezetes lövés ... is teljesen az én véleményemen volt: másodszor is sikerült megszöknöd. „Nem gondolod, hogy ide fog visszajönni?" - kérdez193

tem t le. Azt válaszolta: „Teljesen biztos vagyok benne. Tengerre akar majd szállni a megbeszélt id ben." Így hát elhatároztam, hogy beülök a csónakomba, és lesem a visszaérkezésedet. Ahogy kimentem, az egyik szomszédomtól megtudtam, hogy a németek hirdetményt ztek ki a községházára: a halászok ma este nem szállhatnak vízre. Rögtön rájöttem, hogy ez a tilalom a te szökéseddel van összefüggésben. Mit csináljak hát? Amint leszállt az este, a csónakomba lopakodtam, és itt vártalak. És most örülök, hogy nem tévedtem: valóban visszajöttél. - De hát hogy fogunk kijutni a kiköt l? kérdezte Joe. Mert ha itt rjáratok cirkálnak ... - Kett már elment erre - válaszolt Anton. Jól ismerve a németek szokásait, szerintem a következ pár perc múlva megy végig a rakparton. És még egy lesz majd, utoljára: éjfélkor. De akkor már messze leszünk! - Hány óra van most? - Öt perc múlva tizenegy. - Máris? És gondolod, hogy a mondott id ben ott lehetünk a találkozás helyén, vagyis éjfélkor? - Mindenképpen, feltéve persze, hogy nem ragadunk itt. De én bizakodó vagyok ... Hirtelen megragadta társa karját, és teljes erejéb l megszorította, suttogva: - Figyelj! És vigyázz a kutyádra! Nehogy elvakkantsa magát! Joe magához szorította Laddie-t, és orrát jobb kezébe fogta, a fülébe suttogva: - Csend legyen, Laddie! Értetted? De Laddie-nek nem volt szüksége ilyen intelmekre. Mióta megtalálta gazdáját, sok mindent megértett. És aki meg akar rizni egy szeretett lényt, annak kicsire kell összehúzódnia az oldala mellett ... 194

- Hallod? - kérdezte újra Anton. Valóban, jellegzetes lépések döngtek végig a rakparton. - Ketten vannak ... - suttogta a norvég. Nem tévedett. A két német megállt a kiköt bejáratánál, és csevegtek, mintha egyszer sétálók lennének. Dörmög hangjukról ítélve, meglettebb korú emberek lehettek, azokból a tartalék egységekb l valók, melyeket a német hadsereg vezérkara a kevésbé jelent s helyekre küldött, míg a fiatalabb emberekb l álló ezredeket az orosz fronton tizedelték, vagy éppen semmisítették meg ... - Ha arra gondolok, Klaus - mondta az egyik -, hogy holnap kellett volna szabadságra indulnom! Most már hiába, gondolni se lehet rá ... - Nem ez a legnagyobb baj, kedves Horstom - válaszolta a másik. - Jókat mondasz! Lennél csak az én helyemben! - Félreértesz - mondta Klaus. - Persze, sajnálom, hogy nem mehetsz szabadságra. De szerintem sokkal súlyosabb dolog, amit itt velünk csináltatnak. Annak idején, az els világháborúban - akkoriban még nagyon fiatal voltam a jár reink legalább négy vagy öt emberb l álltak. Most már olyan kevesen vagyunk, hogy kettesével csináljuk az rjáratokat, ahogy most is. Tudod, milyen kockázatos ez? A partizánok beszivárognak a falvakba. Bármely pillanatban megtámadhatnak, lehetnek bennünket ... egy sötét zugban ... egy utcasarkon. És itt vannak a szökött foglyok is, ezek az elszánt fickók, akik mindenre készek, hogy újra szabadok lehessenek. Gondolj csak arra az angolra, aki ma délután kikészítette Schmidt rmestert, aztán meglépett azzal az átkozott kutyájával! - Ami az angolt illeti - mondta Horst -, nem kell ag195

gódnunk. Tudom, hogy f leg miatta riasztottak most bennünket. De én biztos vagyok benne, hogy megfulladt a vízesésben. - Ne felejtsd el, hogy a holttestét nem találták meg! A fölötteseinknek minden okuk megvan azt hinni, hogy még mindig szabadon szaladgál, és megpróbál eljutni valahol a partra. Veszedelmes fickó lehet. Persze, mivel kett t közülünk leütött, Schmidt rmestert a fennsíkon, és Klein káplárt a hídon, elég sok van a számláján. Ha sikerül újra elkapnunk, haditörvényszék elé kerül, és nyilván agyonlövik. De kérdés, elfogják-e valaha? - Mindenesetre - mondta Horst, nyugtalan pillantást vetve maga köré - ha meglátom közeledni, én nem tétovázok: lövök! Az ilyen mindenre elszánt alakok esetében nevetséges volna az el írásokat fontolgatni. Az utolsó szavak hallatán a norvég megbökte Joe-t, és a foga közt sziszegte: - Hallod, Joe, milyen nagyra tartanak? H stetteid alaposan megmozgatták a fritzek fantáziáját, mind rettegnek t led ... Horst hangja azonban a szavába vágott. A német dühösen kiáltott fel: - Klaus! Oda nézz! - Donnerwetter! - szitkozódott Klaus. A két német futólépésben távozott, kórusban üvöltve: - Fény! Fény ! Joe és Anton kidugták a fejüket a hajócska keskeny fedélzeti lejárójából. Mi történhetett? Hirtelen megértették: a rakpart szélén sorakozó házak közül az egyik homlokzatán egy kitárt zsalujú ablakból úgy d lt a fény, hogy szinte reflektorként sugárzott! A németek minden megszállt országban életbe léptették az elsötétítési rendeletet: ha leszállt az este, az emberek kötelesek voltak egész Európában elsötétíteni ab196

lakaikat. Azt remélték, hogy így a szövetséges repül gépek nem tudnak majd tájékozódni, és bombázáskor nem lesznek képesek célpontjaikat eltalálni. - Fény! Fény - üvöltötte a két német, csizmájukkal rugdalva a ház ajtaját. Az végre kinyílt, és egy asszony jelent meg a küszöbön. - De hiszen ez Joanna! - suttogta Joe. - Igen, az - bólintott Anton. - Nem értem. Felhívhatja ránk ennek a két baromnak a figyelmét! - Mindjárt megmagyarázom - mondta Anton. Egyel re ne mozdulj innen, és vigyázz a kutyádra is! Ha ugatni kezd, minden elveszett. És miközben Joe, Laddie-t újra karjaiba véve, visszahúzódott rejtekébe, a norvég a fedélzetre osont, és kezdte eloldozni a kiköt oszlopról a rögzít kötelet. A rakpart másik oldalán Horst hangja harsogott: - Megbolondult maga?! - Mi bajuk, uraim? - kérdezte Joanna. - Hát nem látja? Az ablak! - ordítozott Klaus. Joanna nyugodt léptekkel kiment az utcára, szembefordult házával, és csíp re téve kezét, a kivilágított ablakra nézett. Végül megszólalt: - Valóban, uraim, igazuk van. Tökéletesen elfelejtettem, hogy nyitva hagytam a zsalukat ezen az ablakon. - Vegye tudomásul, megvádolhatjuk, hogy jelt ad az ellenségnek! - kezdte Horst. Ez még sokba kerülhet magának! - Igazán? - ámuldozott Joanna. - Természetesen - felelte Klaus. - Az ilyenfajta tréfák általában tízévi börtönnel járnak. - Tíz év börtön! - kiáltott Joanna csúfondáros ámu-

197

lattal. - Megyek, becsukom a zsaluimat. Jó éjszakát, uraim ... és további jó sétát kívánok. És több szót nem vesztegetve, visszament házába, és teljes er vel bevágta az ajtót a két német orra el tt. Ezek még egy-két percig vártak a ház el tt. Amikor becsukódtak a zsaluk, és kialudt a fény, lassú léptekkel újra elindultak a falu másik vége felé. Ez a jelenet jó öt percig tarthatott. Anton bárkája eközben a rakparttól eloldozva, halkan siklott a fjord kijárata felé. A hajó farán a norvég tengerész a deszkára térdelve, könny , er teljes mozdulatokkal evezett. A falu házai már beleolvadtak a sötétségbe. Még egy kis szerencse, és a többi már gyerekjáték ... A hajó mellett kétoldalt a sziklafalak fokozatosan távolodni látszottak, és hirtelen eléjük tárult a tenger. Er sebben hullámzott, mint a fjord védettebb vizei, a szél élénkebben fújt itt kint. Anton bevonta evez it, és a lejárathoz hajolva, leszólt Joe-nak: - Most már el jöhetsz. Laddie-t vezetve, az angol fiú feljött a fedélzetre, és körülnézett. A fjord bejárata már csak sötét, alig kivehet tömbnek látszott. A norvég föld percr l percre távolodott t lük. Joe ekkor a nyílt tenger felé nézett, és így szólt: - Most már értem, miért világította ki Joanna az ablakot. - Jól sikerült, igaz? - nevetett Anton. - Persze a kockázat elég nagy volt, hiszen két vadállattal is összeakadhatott volna, annyi ilyen van a németek között! Istennek hála, nem így történt. Megállapodtunk, hogy ha a fritzek a rakparton kószálva akadályoznák az indulást, kitárja az egyik ablak zsaluit, és felgyújtja az összes lám-

198

pát, hogy elterelje a figyelmüket ... Végül minden úgy ment, mint a karikacsapás ... - Csodálatos emberek vagytok ti, norvégok! - Csodálatosak nem vagyunk - mondta szerényen Anton. - De hát látod, mióta az ellenség leigázott minket, megtanultunk túljárni az eszén. A háborúban, Joe, a furfang épp olyan hathatós fegyver, mint a bátorság. Rövid hallgatás után Joe megkérdezte: - És te hogy fogsz most visszajutni a kiköt be? Hisz a fritzek megtiltották az összes halásznak a vízreszállást! - Miattam ne nyugtalankodj. Egy-két napot a szomszéd kiköt ben töltök majd, aztán nyugodtan hazamegyek. Joanna tud róla - mondta, beindítva motorját. - Gondolod, hogy idejében odaérünk a találkozó helyére? Anton órája világító számlapjára nézve válaszolt: - Fél tizenkett . Igen, pontosak leszünk. Egyébként meglátod majd: kit motorom van. Joe leült a fedélzeten. Laddie fejét simogatva hallgatta a motor berregését, és míg a hajó eloltott lámpákkal siklott el re, hazájára gondolt, mely valahol messze a látóhatár fekete vonala mögött terült el.

199

XXII. FEJEZET MEGÉRKEZTEK A FIAINK!

Joe szülei már vagy egy hete hivatalosan értesültek fiuk elt nésér l. Egy reggel, Greenall Bridge-i kis házában reggelijénél ülve, Sam Carraclough szomorúan gondolta: „Vajon megtudjuk-e valaha, mi történt vele? A tengerbe veszett? Ellenséges földön l tték le? - És mivel gondolataiban Laddie képe összekapcsolódott Joe-éval: - És Laddie, vele mi lehetett?" Gazdája lábánál az öreg Lassie szunyókált. Néha remegés futott keresztül testén, és lábait mozgatta, mélyet sóhajtott, mintha álmodna. A konyhából sült szalonna és tojás étvágygerjeszt illata szállt. A t zhely szélén, háromlábú állványáról függve, a teáskanna rotyogott. Sam hátratolta székét, majd felállt. Lassie azonnal utánozta. A reggeli séta ideje jött el! - Gyere hát, menjünk - mondta Sam az ajtó felé indulva. E szavak hallatára Lassie vidáman felugrott, és követte gazdáját. Kint a leveg hideg volt, az ég felh tlen. A hangás pusztán a téli szélt l itt-ott megdöntött ritkás f még csillogott a dért l. Lassie Sam el tt ügetett. Néha-néha megállt, hogy bevárja, s amint közeledni látta, újra vidáman nekieredt. Itt-ott fényl , púpos hátú, hatalmas, szürke állatok-

200

hoz hasonló sziklák szakították meg a hangavidék felületét. Sam megállt, az egyik nagy k el tt, és leült. Lassie, látva, hogy már nem követi tovább, megfordult, és odasietett hozzá. Fejét gazdája térdére hajtotta. Az szórakozottan megsimogatta, el vette dohányzacskóját, és tömni kezdte a pipáját. Az öreg kutya azonban hirtelen felugrott, fülét hegyezte, és eliramodott. Sam utánanézett, és látta, hogy egy n alak felé rohan, aki gyors, határozott léptekkel közeledett. „Nézd csak - mondta magában -, Priscilla kisasszony!" Pár pillanat múlva a fiatal leány odaért. Néhány udvarias szó után hallgatva ültek le egymás mellé. Végül Priscilla megkérdezte: - Gyakran jön ide, Sam? - Igen - felelte az öreg -, Lassie-vel nagy sétákat szoktunk tenni a hangamez kön ... - Olyan szép ez a mi vidékünk!... - suttogta a lány. Másról szerettek volna beszélni, egyetlen név körül forogtak a gondolataik ... De Sam félt, hogy elérzékenyedik. És Priscilla nem merte a mély és még annyira friss sebet érinteni. Végül Sam, összeszedve bátorságát, habozva megszólalt: - Joe is szeretett itt sétálni a hangáson. Amikor kicsikorában elt nt otthonról, mindig itt találtunk rá, Lassie társaságában. Az öreg Lassie feszült figyelemmel nézte gazdáját. Mintha azt mondta volna: „Nem vesztettél el mindent, én itt vagyok neked, megingathatatlan h ségemmel, odaadásommal ..." 201

- Derék, h séges Lassie! - mondta Sam halkan, kezét a kutya fejére téve. De hirtelen felegyenesedett. - Hallgassa csak!... Motorzúgás hallatszott, egyel re még gyengén, a látóhatár szélér l. - Repül k - mondta Priscilla. - Igen - bólintott Sam. - Ezért is szoktam erre sétálni, a hangásra. A bevetésr l visszatér ben a legtöbb raj errefelé száll el a táborba, oda, ahonnan Joe is elindult ... nézze, ott vannak! Valóban, több kis fekete pont t nt fel az égen. Sam számolta ket: - Tizenöt ... tizennyolc ... tizenkilenc ... Priscilla arra gondolt, vajon annyian vannak-e, mint induláskor ... És szemei könnyel teltek meg a gondolatra. A gépek hamarosan már a két sétáló fölött zúgtak el. Világosan ki lehetett venni jelzésüket, a királyi légier k színeit: vörös, fehér, kék. Sam tekintetével követte ket, amíg elt ntek a láthatáron. - Íme, visszajöttek a fiaink - mondta szilárd hangon. Priscilla érezte, hogy ez a nyugalom, ez a látszólagos higgadtság éles fájdalmat rejt, és megkérdezte: - Sam, remélem, még nem vesztette el minden reményét? - Minden reményemet? - válaszolta. - Nem, az még korai volna. De ... Hangját ebben a pillanatban elnyomta Lassie hangja. A mindig olyan nyugodt kutya rült ugatásban tört ki. - Mi ütött beléd? - csodálkozott Sam. 202

Lassie elhallgatott. De k vé meredve állt, a teste megfeszült, a szeme mereven figyelt. - Valamit látott vagy hallott - mondta Sam. - Pedig senki nincs itt a hangamez kön - vélte Priscilla. - Nem, nincs itt senki. De tudja, Priscilla kisasszony, a kutyáknak van valami olyan érzékük, ami bel lünk hiányzik. Megértenek olyan nyelvet is, amib l mi semmit nem fogunk fel. Számukra jelent sége lehet olyasminek is, amit mi nem látunk. - Igen, tudom - suttogta a fiatal lány. - Az állatok meg tudják fejteni a láthatatlant. A kutya újra ugatni kezdett. Aztán nekiiramodott, és vad vágtában t nt el a hangáson. - Lassie! - kiáltott utána Sam. Majd egy pillanatnyi töprengés után megszólalt: - De hát mi történhetett? Ne menjünk megnézni? És az id s férfi és a fiatal lány elindultak egymás mellett. Hirtelen megálltak. A távolban egy kutya, egy nagy, fehér-vörös szín kutya jelent meg, és vágtatott Lassie irányába. Priscilla a felindulástól remeg hangon suttogta: - Mintha egy collie lenne! A két kutya egymásnak rohant, és a lendülett l felborulva hemperegtek a f ben. Csakhogy nem marakodás volt ez, hanem vad, örömteli hancúrozás. Azután szétváltak. Lassie továbbsüvített az úton, el re, a jövevény pedig Sam és Priscilla felé vágtatott. Sam szája megnyílt, de nem bírt megszólalni. Nagy er feszítéssel mégis fojtott kiáltás tört el a torkából: - Laddie! A kutya ágyúgolyóként vágódott a karjaiba, farka tébolyultan verdesett. Priscilla szeme könnybe lábadt. 203

- De hát ... ha Laddie él ... Joe ... - És abba az irányba fordult, amerre Lassie elvágtatott. Vagy ötvenméternyire t lük, hatalmas szikla mellett, egy férfi állt mozdulatlanul, keze az öreg kutya fején. Magas ember volt, fedetlen f vel, sz ke haját a parti szelek cibálták. A fiatal lány Samre nézett. is látta ... Lassan, megindult arccal a földre tette Laddie-t. És várakozva megállt, halkan suttogva: - Joe ... fiam ... kisfiam ... ! Amikor Joe odaért, a két férfi összeölelkezett. Aztán csak álltak szótlanul, képtelenek voltak szavakba önteni érzéseiket. Végül, miután a fiú hosszasan szorongatta Priscilla kezét - a lány szeme könnyekt l csillogott -, apja megkérdezte: Miért nem értesítettél? Nem volt rá id m - felelte Joe. - Amint partra szálltam ... mert egy gyorsnaszád hozott át Norvégiából ... - Gyorsnaszád? - ámult Sam. - Igen. Kés bb majd mind elmesélem a kalandjaimat. Csak azt akartam mondani, hogy amint partot értem, egyetlen gondolatom volt: viszontlátni benneteket. Így hát felugrottam az els katonai teherautóra, amely Greenall Bridge felé jött. Priscilla, aki közben kissé hátrább lépett, nem akarván tolakodni, közelebb jött, és így szólt: - Annyira boldog vagyok, Sam, hogy visszajött! De most itt hagyom magukat. Majd átjövök ebéd után. Nézték, amint alakja távolodik, majd Sam folytatta: - Az édesanyád! Hogy fogja elviselni a hirtelen örömet! Ha akarod, talán én el reme ... hogy el készítsem. - Igen, jobb lesz így - mondta Joe. 204

Útnak indultak. A két kutya körülöttük hancúrozott. Joe itta tekintetével ezt a szívének olyan drága, vad hangamez t. - Holnap reggel jelentkeznem kell a táborban, az egységemnél. Remélem, még aznap vissza tudok jönni, talán kapok kissé hosszabb szabadságot ... Laddie-t magammal viszem. Nevét hallva Laddie abbahagyta a játékot, és Lassie mellé állva, tiszta, szeretetteljes tekintetet vetett a gazdájára. - Igen - mondta Joe. - Magammal viszem. Azt akarom, hogy minden bajtársam megismerje, mert amit véghezvitt, csodálatos volt. H ségben, bátorságban méltó fia Lassie-nek. És sietség nélkül, minden beszédnél ékesebben szóló csendben elindultak a családi otthon felé, melynek zsúpteteje, napfényben fürd , fehér falai már messzir l integettek feléjük.

TARTALOM

I. fejezet Egy derék kiskutya .............................................. II. fejezet Lassie méltó fia................................................... III. fejezet Szegény Laddie!.................................................. IV. fejezet A repül raj visszaérkezése................................... V. fejezet Légi t zkeresztség ........................................... VI. fejezet Norvégiában........................................................ VII. fejezet Ellenségek és barátok ........................................... VIII. fejezet Laddie elhagyja barátait ...................................... IX. fejezet Laddie viszontlátja barátait ............................... X. fejezet Kés !.................................................................. XI. fejezet A légitámadás ..................................................... XII. fejezet A hegyek között ...............................................

5 10 17 26 34 42 50 60 70 81 93 104

XIII. fejezet A menedékház .................................................... XIV. fejezet Hívatlan vendégek ............................................ XV. fejezet Egy kutyabarát.................................................... XVI. fejezet Dagály idején ................................................... XVII. fejezet Laddie újra felt nik ........................................... XVIII. fejezet Aki túl magabiztos.............................................. XIX. fejezet Laddie, a katonakutya ..................................... XX. fejezet A zuhatag .................................................... … XXI. fejezet Megmenekültek! .............................................. XXII. fejezet Megérkeztek a fiaink! .............................. .........

111 120 130 147 155 165 173 181 190 200

Tíz éven felülieknek ISBN 963 11 2727 3 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felel s kiadó: Szilvásy György igazgató Alföldi Nyomda (.1110.66-15-1) Debrecen, 1982 Felel s vezet : Benk István igazgató Felel s szerkeszt : Tótfalusi István A szövegh séget ellen rizte: dr. Závodszky Ferenc szaki vezet : Haás Pál Képszerkeszt : Szecskó Tamás szaki szerkeszt : Beszédes Natasa 65000 példány. Terjedelem: 12,05 (A/5) ív. IF 4283