Háy János: A Gézagyerek Debreceni Csokonai Színház előadása Szűcs Katalin, kritikus, a versenyprogram válogatója: A Gézagyerek volt azon előadások egyike, amit megnéztem és rögtön úgy éreztem, hogy itt kell lennie a fesztiválon. Egészen ritka összhangja, harmóniája a drámának, a drámai formának és a színpadi előadás formájának. Egy kitűnő dráma kitűnő előadását láttuk, egyébként ez a fajta harmónia és összhangzat nem egyedülálló Pinczés munkásságának történetében. Az Ibusár előadása volt ehhez hasonló élményem annakidején. Azt is itt Pécsett láttam az akkori találkozón, ami hasonló élmény és gyönyörű egymásra érzése volt a két alkotónak. Szörnyű földhözragadtság és lenyűgöző költészet ez a dráma. Filozófia és hétköznapiság. Tulajdonképpen egy kóreset A Gézagyerek, ennek a kórnak az egyik jellemzője a monotónia, a folyamatos ismétlődés. Ez a monotónia, ez az ismétlődés válik a dráma egyik szervező elvévé. Gyönyörű találmánya az előadásnak számomra a díszlet. Ez a hihetetlenül egyszerű megoldás, ami nyilván megint csak a drámából adódik, és arra egy nagyon jó megoldást jelent a snittek váltakozása, nagyon szellemesen használva a képkivágásokat, pl. amikor a kocsmapult alá látunk. Tényleg egy egész kivételes összhangja ez a formáknak. Ami nekem nagyon nagy élmény volt - nagyon nehéz az élményről beszélni, mert hihetetlenül összetett -az Maday Gábor (Gézagyerek - a szerk.) alakítása, aki nem egy kórleírást ad, hanem meg tudja csinálni azt, hogy miközben természetesen ott van maga a kór a figurában, aközben ez a Gézagyerek ebben a közegben az egyetlen, aki igazán kísérletet tesz a körülötte lévő világ értelmezésére. A körülötte lévő világ, ez a kis mikroközösség éli a maga kis életét, és a maga módján persze próbálja értelmezni a világot - ez is egy gyönyörű disszonanciája a darabnak, a kétféle szint - az együgyű gyerek, aki sokkal magasabb szinten nézi az életet és foglalkozik az élet nagy kérdéseivel, az élet értelmével, a világ működésének problémájával, az ok-okozati összefüggésekkel. Ugyanakkor a maguk módján az itt élő emberek próbálják ugyanezt a világot másképp értelmezni. A visszatérő mozzanatok, az ismétlődések gyönyörű poézise határozza meg az élményt a kétdekástól a tokaszalonnáig, az állandó rákérdezés; - "Mit hoztál?" - tényleg szívfájdító mozzanata, miközben nagyon ironikus is ez a kép. Amikor láttam, hangulatában a Hrabal művek jutottak eszembe, ahol a legborzasztóbb dolgokon tudunk nevetni, miközben az embernek megszakad a szíve. Ez az előadás is ilyesfajta érzést keltett bennem. Miközben ez a patikamérlegen kicentizett forma nagyon erősen kordában tartja az egészet és nagyon erősen működteti. Nagyon szépnek éreztem azt a környezetrajzot, ami meg tudott szólalni egy-egy villanásban, egy-egy picike szösszenetben. Például a boltban a kislány ahogy egy egész kapcsolatot fel tud vázolni néhány villanásban, vagy imádtam a sofőr jeleneteit. Egy teljes ember benne van abban, ahogy a sebváltót kezeli. Olyan finomságokat mutat föl ez az előadás, ami egészen kivételes.
Radnóti Zsuzsa, dramaturg: Ünnepélyes estében volt részem, a színház ünnepében, több szempontból is, és ezt próbálom most elmondani. Egy különleges hangú drámaírói pálya indulásának lehettünk tanúi, és egy olyan előadást láttunk, amely a szöveg minden értékét, szöveg alattiját kibontotta, sőt speciális rendezői, színpadi eszközökkel megnövelte annak színpadi hatásfokát. Ez az előadás is bizonyítja, hogy mekkora a felelőssége az ősbemutatónak. Ha Pinczés István és nagyszerű színészei nem filozofikus létdrámának fogják fel a szöveget, hanem naturalista életkép sorozatnak, egy szociodrámának, és ráadásul harsány felszínességgel játsszák el, amire roppant hajlamos a színházi közbeszéd, akkor a szöveg minden vagy majdnem minden értéke, újdonsága, költészete, metafizikája elsikkadt volna, vagy jó esetben megmaradt volna egy színvonalas irodalmi szövegnek. Pinczés azonban remek rendezői érzékkel mozgatta meg a szöveget és talált rá a darabban rejtőző színházra. Ezzel a különleges filmes technikával kitágította, dinamikussá tette a drámai teret. Ezekkel a különleges "álperspektívákat" előidéző tér kivágatokkal egyszerre a kereteken belül szuperközeli arcra fókuszálásokat tudott előidézni, és a kereteken kívül pedig láthatatlan tértávlatokat tudott sejtetni. Képváltási és képkivágási technikája segítségével csak a legszükségesebb valóság szegmentekre fókuszált és így megmaradt a játék valóság közelisége, nem lett steril a tér, és mégis súlyos és erős távlatokat kapott. Erre mondjuk azt, hogy megemelt realizmus. Így a szó konkrét és szimbolikus értelmében is távlatos előadás született, olyan, amelyik távlatossá teheti Háy János drámaírói pályáját annál is inkább, mert már megszületett a következő opusz is, amelyet most szerdán felolvasószínházi formában is megismerhetünk. A Gézagyerek hagyományt folytató és hagyományt megújító írás - véleményem szerint. Van drámairodalmunknak egy roppant erőteljes vonulata, úgy nevezném, hogy naturalista köntösbe bújtatott létdráma. A boldogtalanok, amely az egzisztencialista végzetdráma erejével szól Füst Milántól, Csáth Janikája, amely a szöveg felszíne mögötti tragikus groteszket szólaltatja meg, és közbevetőleg mondom - sokáig naturalista darabnak olvastuk mind a kettőt. Székely Gábor és Fodor Tamás nagyszerű előadása és Kézdy György csodálatos alakítása mutatta meg a szolnoki színházban, hogy Csáth Janikája mögött és benne micsoda mély, filozofikus és hihetetlenül erős drámai és egzisztenciális mélységek vannak.
A későbbiekben aztán a közelebbi, Spiró Csirkefej-e és Parti Nagy Lajos Mauzóleuma pedig a jelenünk létezési nyomorúságait szólaltatta meg feketehumorral és groteszk lírával. Ezt a hagyományt viszi tovább és formálja tovább egészen eredeti módon A Gézagyerek. Ez a darab is az alullevőket, a megalázottakat és a megnyomorítottakat szólítja meg. Az autista Gézagyerek - Dosztojevszkij még félkegyelműnek nevezte - a tudatos létezés nullpontjáról indul el egyfajta groteszk emberré válás gyötrelmes, mégis örömöket és energiákat adó útján, hogy végül egy rosszul sikerült, durva tréfa visszalökje őt az autista lét tompa mozdulatlanságába. Körülötte a leszakadottak, a mai magyar valóság és a létezés legalján vegetálók, az
istentől elhagyott tájon élők, a rejtett autisták. A Csirkefej, a Mauzóleum után úgy éreztük nincs tovább a leépült tudatvilág, a nyelvi és tudati szegénység ábrázolásában. Háy János repetitív, gyakran önmagukba visszatérő helyzetei, és minimalista szövegei, dialógusai, amelyek rafinált módon néha prózaversként szólalnak meg, megmutatták, hogy a mélységnél is van még mélyebb. A másik különbség - ami az előzőektől megkülönbözteti őt - az talán az alcímben rejtőzik: istendráma két részben. Az "isten hiány", a metafizikai perspektívák nélküli fizikai lét nyomasztja a szereplőket, sokkal tudatosabban talán, mint az előzőekben említett darabokban, s az ezzel a hiánnyal való erőteljes és gyakori szembesülés kicsit nagyképűen mondva; a semmi érzete - Beckett világát juttatja eszünkbe. Elnézést, hogy ennyi nevet mondok, de tényleg nagyon szerettem volna betájolni azokat a jelentős műveket, amelyeket én annak érzek, s természetesen amit Kati mondott: a Hrabal-i világ, amire most térnék rá. Mindehhez járul Háy János egészen sajátos humora, amely nem távolságtartó, hanem együttérző. Gyengéd és helyenként erősen filozofikus, és az a furcsa, hogy gyakran a magyar kabaré legjobb hagyományai jutnak az eszünkbe: például a Hacsek és Sajó páros; csak nem a pesti kávéházban, hanem a vidéki kocsmai ivóban. Nem csak nálunk, hanem korunk általános trendje a drámairodalomban ez a minimalizálási folyamat; a történetben, a szereplők megfogalmazásában, a helyzetekben és a nyelvben. És ez nagyon megnehezíti a színházcsinálók dolgát. Ezért tartom roppant jelentősnek Pinczés István és egészen kiváló színészeinek munkáját, a kiemelkedő érzékenységű Maday Gábort, a frenetikus párost: Miske Lászlót (Banda Lajos - a szerk.) és Kóti Árpádot (Herda Pityu - a szerk.) és természetesen mindenkit. Mert minden közhelyesség nélkül produkáltak egy olyan világábrázolást, egy olyan életábrázolást, amit elvben nagyon sokszor kellett hogy lássunk. És ők nem reprodukáltak valami sokszor látottat, hanem a szó szoros értelmében sorsokat teremtettek. Hogy ez sokkal gyakoribb legyen, ehhez kellenének a régi nagyhírű és egyre újabb és újabb műhelyek. Hogy sorozatban jöhessenek létre ilyen teljesítmények, de még a régiek is veszélyben vannak. Lásd Schillingéket és lásd a debreceni műhelyt, amely már régóta joggal Pinczés műhelyének neveződött, vagy legalábbis neveztük mi a szakmában. És emlékezzünk a remek magyar ősbemutatókra: Darvasi, Garaczi, Parti Nagy előadásokra. De azt hiszem, mindnyájan tudjuk, Pinczés István ősztől már nem tagja a színháznak. Szűcs Katalintól tudom, hogy a színház ezt az előadást nem is ajánlotta a találkozóra. Így hát nem fejezhetem be a szokásos megnyugtató közhellyel: Csak így tovább! meg: Sok ilyen munkát kívánunk! - mert itt és most, illetve ott Debrecenben ilyen formában és jövőtől nincs tovább.
Lőrinczy Attila, író: Elfogultságomat nem kell bejelentenem, mert megjelenése óta elfogult híve vagyok ennek a darabnak. Tandori Dezső szép mondatával élve: kétféle könyv van - amelyik segít élni, meg amelyik nem segít. Szerintem A Gézagyerek azon kevés, vagy nagyon ritkán található művek közé tartozik, amelyek nagyon segítők. Egészen személyes leszek. A darab elolvasásakor a vége felé az utolsó jeleneten bizony
elkönnyeztem magam, hát tegnap is elég közel kerültem ehhez. Mindenki aki ott volt, azt hiszem érezhette, milyen megrázó este volt ez. Tulajdonképpen nagyon sok mindent elmondtak az előttem szólók, nem is hiszem, hogy nagyon vitázni lehetne erről a darabról. Annyira szépen, látszólagos egyszerűséggel, olyan tiszta formában adja ki az értékeit - főleg egy ilyen érzékeny előadásban -, ahogy Háy Janó rajzai is a szomorú pingvin-embertől az érzelmes férfiig és a családrajzokig. A szomorú pingvin-ember kifejezetten Maday Gábor portréjának tűnt nekem, vagy tűnik tegnap óta. Bizonyos indulatokat is kavart bennem a tekintetben, hogy szerintem elég erősen érzékelhető nálunk egy ilyen Berlin-New York tengelyű "trendy cool", nemcsak a színházban, hanem a filmben is: a bestialitás, a perverzitás és az extremitás jegyében. Ehhez képest Háy Jánosnak szó szerint vett drámai eseményként elég egy kőomlásban elhullott véres kutyatetem ahhoz, hogy katartikus hatást érjen el. Eszembe jutott, hogy tulajdonképpen. Gézagyereket akár a maga profanitásában még egy Wittgenstein parafrázisnak is lehet tekinteni. Komárom-Esztergom megyei Wittgenstein, aki hihetetlen makacssággal és következetességgel próbálja feltenni a létezésnek azokat az alapkérdéseit, amiket láthatóan már senki nem tesz fel. Gyönyörű képek maradnak az emberben az előadásról. Az anya már-már "mater dolorosa"-i figurája a keskeny ajtórésben vagy Gézagyerek a megfordított ágyban. Azt gondolom, hogy ez a darab már-már remekmű gyanús, és egy nagyon szép előadásban láttuk tegnap.
Miske László, színész: Az egyik előadásunkon megkeresett egy úr, aki azt mondta, hogy ő Szobról jött, és rögtön elsírta magát. Ez engem annyira felkavart, mert nem értettem mi az, ami őt könnyekre fakasztotta. Akkor elmondta, hogy annyira elkapta az előadás azt a világot amiből ő jött, és ahova ő visszamegy, hogy ez benne ilyen érzéseket keltett, és kénytelen volt bejönni és elmondani, hogy milyen megrázó, megrendítő volt számára, mert a bőrén, a lelkében, a szívében érezte, amit látott. A szomszédaira, önmagára, a családjára és a saját világára talált. Fábri Péter, író: Én is a dicsérők kórusába tartozom. Éppen ezért csak két aprósággal akarok vitatkozni. Radnóti Zsuzsa mondta, hogy "durva tréfa" - ezt a kifejezést használtad erre a kutyatetem ügyre -, én pedig úgy éreztem, hogy itt az író mindenkit szeret. Ezek az emberek tulajdonképpen nem durva tréfát akarnak elkövetni ezzel a fiúval, hanem szeretnék, ha végre egy kicsit értelmét látná annak, amit csinál. Ez egy rendkívül fontos pont. Azért örültem, hogy Hrabalt emlegettétek, mert én ezt a darabot komoly fordulatnak látom az utóbbi 10 év magyar drámairodalmában. Hogy a lent levőket nem azzal a sivár szemlélettel ábrázolja valaki, hogy minden reménytelen, hogy mindennek vége,
minden értelmetlen. Hanem ennyi szeretettel, bájjal... - hát nem véletlen, hogy nevettünk. Nem kínosan nevettünk, szeretettel nevettünk. Azt éreztük, hogy ilyen embereket látunk sokfelé, és milyen jó, hogy valaki meglátja azt hogy szerethetőek. Persze voltak kevésbé szerethetők, például a hajcsavarós feleség figurája kicsit kevésbé szerethető mint a Hacsek és Sajó páros. Ehhez kapcsolódik a másik megjegyzésem is. Azt is mondtad Zsuzsa, hogy ez a minimalizáló szöveg nehéz helyzetbe hozza a színházat. Én azt hiszem, a dráma és színház viszonya egy dialektikus viszony, és a jó darab mindig a saját kora színházának lehetőségeiből születik, és azokat tükrözi. Ezért is olyan nagyon fontos, hogy a rendezők írassanak, és a színigazgatók bemutassanak új és új kortársi darabokat, mert hiszen a saját emlékművüket építik valójában. Molnár Ferenctől tudjuk, hogy milyen volt a Vígszínház 1910-ben, és nem leírásokból. Most például azt gondolom, hogy Háy János szövegéből fogjuk tudni, hogy hogyan rendezett 2002ben Pinczés István. Ezzel azt akarom mondani, hogy ezt a minimalizálást bizonyos értelemben a színházi divatok kényszerítették ki. Ebben az előadásban egy fordított dolgot látok. Azt, hogy az író és a rendező feje tetejére állították ezt a helyzetet, és a minimalizálást valóban a repetitív zenéhez hasonlóan egy nagy kompozíciós elvvé változtatták. Ezt tartom a dolog nagyon nagy értékének, de szeretném hangsúlyozni, hogy ezt a minimalizálást azok a színházak kényszerítették ki, amelyek agyonhúzzák, átírják, földre rántják a szárnyaló költészet szövegeit, és akkor tényleg egy olyan wittgensteini fordulat kell, hogy valaki a nagyon piciben meg tudja mutatni a nagyot. Bóka B. László, a Vidám Színpad igazgatója: Én is a dicsérők kórusához tartozom. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de én bizony a versenyprogramot roppantul untam eddig, és ez volt az első előadás, amit kifejezetten nagyszerű dolognak éreztem, az előadást és a szöveget is. Most kiadom Pinczést. Az a díszlet, amit tegnap láttunk, az már egyszer volt. Tegnap este nem hagyott békén a gondolat, hogyan is fejlődik a színház. Valamikor az 1980as évek végén Szikora megcsinálta a Nemzeti Színházban a Zsivágó doktort, ezt a díszlet megoldást - nem is nagyon működött a Nemzeti Színházban, mert Szikorának a film volt fontos. Egyfolytában az járt a fejében, hogy a filmet hogyan tudja megcsinálni színházul. Én meg tegnap azt láttam, hogy Istvánnak az volt fontos, hogy a darab hogyan tud színházul megszólalni, és valahogy így lett a dolog filmes. A nagy különbség az, hogy Istvánt nem az mozgatta, hogyan tudja ezt a mai trendnek megfelelően lebontani filmessé. Hasonlóan a Németh Ákos féle Autótolvajokhoz, ez is kis staccato jelenetekből áll. Nagyon nehéz ezekkel a darabokkal megküzdeni, és mégis sikerült megtalálni azt az autentikus színházi formát, ahogy ezt sikerül elmondani. Volt egy időszak, amikor a színházban az volt a fontos, hogy próbáljunk meg hasonlítani a filmre. Nem is jött össze. Most meg az volt a fontos, hogy a lehető legautentikusabb, legkifejezőbb színházi formát találják meg. Ez persze film, mégis a világ legzseniálisabb színházi és díszletmegoldása. Upor László, dramaturg: Én vagyok az egyik ember, aki a magyar színházban bűnös azért, hogy ez a BerlinNew York tengely erősebben működik, mint ahogy kellene. És egyet is értek abban,
hogy bizonyos értelemben anti-autentikusan működik a mai magyar színház. Nem gondolom azt, hogy ennek a fajta extremitásnak - amit ezzel a tengellyel jeleztél nincsen helye. Nagyon is van. Nincsen helye azonban a nem valóságos megjelenésének. Azt gondolom, annak a típusú extremitásnak, amiből néha elegünk van a színházban, az a baja, hogy a közönségnek nincs hozzá valóságos köze. És van egy olyan véglet, ami szintén hamisan van jelen általában a színházban. Az érzelmesség túlhajtása, amitől mindannyian ódzkodunk, az, amit szentimentalizmusnak hívunk. Azt gondolom, hogy az extremitás - a durvaság, a kegyetlenség, a piszkosság, a perverzió extremitása -és az érzelmi hajszoltság, a néző érzelmességére való hatásnak a túlhajtása ugyanabból fakad. Olyan határokig próbál vinni valamit, amit nézünk, hogy ez a valami nagyon erős érzelmi vagy szellemi állapotba hozza a nézőt, és valóban nagyon hatásos is. Tehát ömlik a könny vagy nagyokat sóhajtanak az emberek: "Isteni, én ilyent még nem láttam és nem hallottam!" A valóságos művek minden szinten, az irodalomban és a színháznak minden szeletében ennél kicsit közelebb vannak a nézőhöz. Nem kizsákmányolják a mi érzelmeinket és a tudatunkat, nem srófolnak túl egy fél fordulattal, hanem olyanfajta tapasztalásokra épülnek, amelyekhez van valóságos köze annak, aki csinálja és aki nézi. Amikor Háy János darabját néztem Debrecenben, akkor bizony erősen meghatódtam és elérzékenyültem. Meghatódni, elérzékenyülni mindannyian vagy titokban vagy nyilvánosan szeretünk, de igazából olyan dolgokon, amiket a maguk tisztaságában mutatnak meg nekünk. Mint ahogy szeretünk felháborodni bizonyos szélsőségeken, ha úgy érezzük, hogy azoknak az igazsága megvan. Azt hiszem, hogy valahol ott van az eb elhantolva, amire Háy János és Pista és az összes gyönyörűségesen játszó színész rácsodálkozik, van valami eszközük, amit egy kicsit majdnem ismerünk, de természetesen az író, a rendező és a színészek tovább látnak, mint mi. Segítenek bennünket odáig ellátni ameddig ők ellátnak, de azt érzem minden pillanatban, hogy idáig tulajdonképpen és is elláthatnék, ha a jó szemüvegemet vettem volna föl. Beleránt valamibe, amibe szívesen megyek vele, és tudok is vele menni. Ott ültem a szerző mellett, és éreztem a lélegzetvételén, hogy teljesen együtt lélegzik ezzel a társasággal, és a társaság amikor negyedszer jött ki meghajolni, egyszer csak kézen fogta Jánost, és János ugyanolyan meghatottan állt ott velünk szemben, mint amilyen meghatottan mi ültünk ott. Abban a pillanatban igazolódott az, hogy itt nem egy kérges szívű üzletember ült az íróasztala mögött és számította ki, hogy milyen hatásokkal tudja a mi könnyeinket előcsalogatni, hanem valamire rácsodálkozott, és hagyott bennünket rácsodálkozni. Lengyel Nagy Anna, rádióriporter: Egyszerűen fogalmam sincs, illik-e olyasmit kérdezni egy ilyen fórumon, mint amit szeretnék. Összehasonlítottuk itt teljesen jogosan a Mauzóleummal, a Csirkefejjel, ezekhez képest itt először éreztem azt, amit mágikus vagy varázsos realitásnak hívnak. Tehát a borzalmat és a gyönyörűséget és a trivialitást és a varázst és a költészetet együtt. Csodás este volt. A kérdés pedig az, hogy én egy egyszerű néző
vagyok, nem színházi ember. Egyszerűen hogy lehet az, hogy én ezt és a többi néző ne láthassa jövőre? Itt a legfontosabb nekem az, hogy létezik-e, hogy remekműveket és remekművek alkotóit valamiféle adminisztráció beszüntessen?
Gárdos Péter, író, a Csokonai Színház művészeti vezetője: Nagyon sokáig gondolkodtam, hogy megszólaljak-e itt ma. A Gézagyereket zseniális, egyedülálló és fantasztikus dolgozatnak érzem. Azt hiszem, amit most fogok mondani, az belepiszkítás ebbe a levesbe. Volt két előadásunk a stúdióban: az egyik ez volt, a másik a Macska a forró bádogtetőn. Nagyon sokáig gondolkoztunk, melyiket nevezzük. Én azt gondolom, hogy egy színház, amelyik két ilyen előadást fel tud mutatni egy évadban, az büszke lehet. Hosszas gondolkodás után úgy éreztük, hogy a debreceni színház művészei nagyon sokszor nem kerülhetnek a közfigyelem központjába. Soha nem gondoltam volna - egy másik szakmából jőve -, hogy Debrecen ennyire fehér folt a magyar színházi térképen, hogy ennyire nem figyelnek oda az előadásainkra, hogy ennyire kívül esik az európai útvonalon. Itt bizony szembekerültem azzal a tényezővel, hogy egy ilyen országos színházi találkozónak kell alávetnünk mindent, mert egyébként a kritikusok nem jönnek Debrecenbe, országos szaklapban nem lehet olvasni az előadások többségéről, ráadásul a darabok 80-90 %-át nem is látják az ún. szakkritikusok. Amikor nem János darabját neveztük a fesztiválra, hanem a Macska a forró bádogtetőn-t - amit Kelemen József rendezett- a színházi fesztiválra, akkor azt gondolom, nem követtünk el bűnt. Nagyon kérem az itt lévőket, ha lesz még rá lehetőség, nézzék meg azt a darabot is. Egy lehetőségük biztos van, mert Gödöllőn a stúdiószínházi fesztiválon jelen lesz, nézzék meg, hogy melyik előadás a jobb. Mondom - büszkék vagyunk rá, hogy két ilyen előadást tudtunk produkálni egy év alatt. A másik: úgy tűnik, mintha a debreceni színház valami oknál fogva meg akarná szüntetni a stúdiószínházát, és el akarná venni a lehetőséget ilyen és ehhez hasonló darabok előadásától. Nagyon vázlatosan, néhány szóban a helyzet ezzel szemben a következő. Egy pályázaton - amelyet még Lengyel György igazgatása idején Pinczés István nyújtott be, a debreceni színház nyert egy a színházba beépíthető videó-stúdiót, amelynek az a funkciója, hogy a színház előadásait valamilyen módon segítse és különböző módon lehessen a próbafolyamatokat analizálni. Miután nem volt módja a színháznak arra, hogy beépítse ezt a valóságos nagyszínház épületébe, és a japánok különböző diplomáciai pressziókkal kényszerítették a színházat arra, hogy még ebben az évadban, de legkésőbb szeptemberig építse be a 4 kamerát - ezek fixen beépített kamerák, fixen beépített pultok -, ezért kénytelen voltunk, nem éppen tisztességes módszereket felhasználva, kivédeni ezt a kötelezvényt: beépül a debreceni színház stúdiószínházába a 4 kamera. Ezáltal lehetetlenné válik az ott játszás. Úgy tűnik, hogy ez szeptemberben valóban megvalósul, vagyis szeptembertől kezdve nem lesz Debrecennek stúdiószínháza. Ezt a dolgot úgy előadni, mintha a színház gátat emelne a stúdiószínházi előadásoknak, és megszüntetné azt a valóban fantasztikus hagyományt, ami évek óta remekül működik, enyhén szólva is csúsztatás. Még egyszer mondom, kész helyzet van, méghozzá diplomáciai helyzet van, ebben a helyzetben egyetlen dolgot tehetett a
színház vezetése: ameddig lehetett, megpróbálta eltolni ezt a dolgot, egyébként már a múlt év közepén be kellett volna építeni ezt az átkozott japán videotechnikát. Úgyhogy most csak abban reménykedtünk, hogy különböző engedélyek nem érkeznek meg, és még lehet egy-két hónapig húzni az időt. A távoli lehetőség pedig az, hogy 10 hónap múlva elkészül a színháznak a Moaz egyik környező utcában egy stúdiószínháza 100 milliós befektetéssel, tehát 10 hónap intermezzo után megint lesz Debrecennek stúdiószínháza. Szerintem sokkal jobb terű, sokkal több lehetőséget adó, mint a korábbi volt. Szűcs Katalin: Akkor mégsem ez a probléma, tehát akkor lesz ez a stúdiószínház, csak Pinczés nélkül. Gárdos Péter: Ez nem így van. Pinczés rendezni fog jövőre. Szűcs Katalin: Miért? A Pinczés leszerződött? Vagy leszerződtették? Gárdos Péter: Neki szerződése van. Egy angol és egy magyar nyelvű előadásra. Úgy tervezzük, hogy ezeket az előadásokat minden kedden és szerdán fogjuk játszani. A magyarnak most lesz a bemutatója június 14-én, az angol pedig október elején. Szó sincs arról, hogy ne rendezne. Miért ne rendezne? Nagyon tehetséges, nagyon értékes, és a debreceni színházért nagyon sokat tevő szakember. Nem értem sem a kérdést, sem a felvetést. Szűcs Katalin: Annyit azért szeretnék elmondani, nem volt Debrecen fehér folt a magyar színházi életben, az egyik legjelentősebb műhely hosszú-hosszú évek óta, amely kortárs magyar szerzők műveit sikerre vitte. Itt felsoroltattak azok a művek, amelyekre máig emlékszünk. Azt gondolom, hogy természetesen a színház azt tervez, amit akar, a Macska a forró bádogtetőn - én ezt le is írtam - egy igen szép előadás. Itt azonban született egy új dráma, egy ősbemutató, ami rendkívül fontos eseménye a magyar színházi életnek, a magyar szellemi életnek. Az, hogy az ember furcsállja, hogy ezt nem nevezik, az szerintem indokolt. De nem most furcsálltuk először, hogy nem nevezték. Ott volt ősszel a Vidéki Színházak Találkozója. Legnagyobb döbbenetünkre ez az előadás nem mutattatott meg a budapesti közönségnek. Nem hogy az országos találkozóra nem nevezték, Budapestre sem hozták el, ahova azt hoztak amit akartak. Ott nem volt válogatás, nem volt semmi. Ezt az előadást nem megmutatni... Amikor Debrecenben láttam, egészen megdöbbentem, hogy nem volt ott ősszel.
Radnóti Zsuzsa: Én azért óvatosan fogalmaztam. Úgy érzem, hogy a stúdió valóban egy épület, egy játszóhely, és én tudtam ezt az egész japán történetet. Viszont a műhely - úgy érzem - egy szellemi tény. Egy szellemi műhely anélkül az ember nélkül, aki ezt évtizedek
óta vezette ... ha ez megszakad, akkor az nagyon nagy baj. Tényleg ne támadjuk itt egymást, valóban jó lenne, ha nyíltan meg tudnánk beszélni, hogy mi történhetett. Pinczés egy "ős" embere volt a debreceni színháznak, és az egyik legalapvetőbb meghatározója. Nagyon szomorú dolog, hogy ez a szellemiség amit ő képviselt, megszakad. Egy stúdiót, egy műhelyt lehet csinálni az előcsarnokban is. Gárdos Péter: Hogy szakadna meg? Én nem mondtam, hogy megszakad. Margitai Ági, színművész: Muszáj ehhez hozzászólni. Én is hiányolom azt, hogy az újkori darabok nem kapnak olyan teret a színházakban mint amit kéne. Ugyanis élő színház akkor születik - ezt láthatjuk azokról a szép darabokról, amit számosan játszunk - amikor teret adnak neki. A színházi élet akkor tud megújulni, ha a kortárs magyar darabjainknak teret adunk. Ha 80 jó előadásunk van, de valami a magyar színjátszást elősegíti, akkor annak prioritása van. Ez egy szemléleti dolog. Valóban, amit elmondtál, sérelmes. Nem mennek le Debrecenbe megnézni előadásokat... közlöm veled, máshová se. Régen lementek. Fizették őket. Most nem mennek le. Minket se néznek meg. Más vidéki színházat sem. Ez a színház figyelmet keltett pontosan az új fajta műhelyével, az új magyar darabokkal. Olyannyira, hogy én például elmentem a Merlinbe, és megnéztem Garaczinak a Csodálatos vadállatok című darabját. Fantasztikusan jó volt. Megkérdeztem, ki rendezte? Hát egy debreceni színész. Kiváló volt. Itt valóban él valami, amit úgy érzem, hogy a legrosszabb körülmények között is ezerrel taposva kellene segíteni. Gárdos Péter: Ez persze hogy így van. Annyira így van, hogy Háynak ezt a zseniális darabját a hónom alatt vittem le tavaly június végén Debrecenbe. Azt mondtam, hogy az első darab lesz, amit meg kell csinálnunk. Annyira szerettem, annyira fontos volt nekünk, nekem.
Nánay István, kritikus: Nekem sok vitám volt, van és lesz Szűcs Katival különböző dolgokban. De azt most megköszönöm neki ebben a körben, hogy ez a fesztivál talán az első, ahol ilyen tömegben magyar bemutatók láthatók. Kortárs magyar darabok - kapásból három. Ha hozzáteszem a Szent Györgyöt, akkor olyan vonulatot láthatunk ezen a fesztiválon, ami borzalmasan fontos, és én anélkül, hogy élezném az itt kialakult helyzetet, úgy gondolom, más fórumon mindenképpen tovább kellene élezni. Tovább szeretném vinni azt, amit Ági elkezdett. Ez a színházkultúra, ami Magyarországon van - olyan, amilyen. Ahhoz, hogy egy kicsit más legyen, hogy valóban a mienk legyen, hogy ne kilencvenhetedszer kelljen megnéznem egy Rómeó
és Júliát, annak egyetlen záloga van: az, hogy a színház vállalja fel a kortárs magyar drámát. Őrületesen fontosnak és nagyon-nagyon jónak tartom azt, hogy a Nyílt Fórum amelyik bábája volt ennek az ügynek és ma is az - ide került. És nemcsak hogy ide került, hanem kibővült azzal, hogy olyan drámák is bekerülnek a forgalomba, mint amit a felolvasószínházban hallhatunk és megismerhetünk. Úgy gondolom, van egy nagyon fontos kezdeményezés, van egy nagyon fontos vonal, amit meg kellene erősíteni. Tehát: én üzenni szeretnék a színházigazgatóknak, így természetesen a debreceni színház igazgatójának, művészeti vezetőjének is, hogy nagyon kevés ettől fontosabb dolog van. Valóban van még egy-kettő, ami prioritást kell hogy élvezzen, de mindenképpen ez az egyik. A másik a gyerekeknek szóló színház. Én azt látom, hogy a színházak pontosan nem efelé mennek. A debreceni színház sem efelé megy. Akkor sem, ha Gárdos 50-szer fogja elmondani, hogy ő vitte le hóna alatt János darabját, és akkor sem, ha a Kegyencet bemutatták. Egy csapnivaló, rossz előadásban, és nagyon rossz névjegyet adott le a színház azzal az előadással. Ezek után borzalmasan nehéz kiválasztani, hogy abból a keretből amiből egy szerkesztőség vidéki színházakat meg tud nézni, hova menjen le. Lementünk megnézni A Gézagyereket. Nem mentünk le megnézni azt az előadást, amiben nem látni azt a szellemi izgalmat, amiért érdemes lemenni, amiért érdemes azt a kis keretet erre fordítani. Mellesleg: igencsak erős csúsztatás az, hogy a debreceni színház olyan borzalmasan rossz helyzetben van. Bizonyítható, hogy például azokon a fesztiválokon, amelyeket én valamilyen formában gondozok, a debreceni színház szinte minden ilyen alkalommal ott volt - azokkal az előadásokkal, amelyek arra alkalmasak. Alig volt olyan Soros-fesztivál, amelyiken ne lett volna debreceni előadás. A stúdiószínházi fesztiválokon alig volt olyan, amelyiken ne lett volna, méghozzá pontosan azokkal az előadásokkal, amelyek ősbemutatónak számítottak, amik a magyar dráma ügyét vitték előre. Felhívom figyelmét a debreceni direkciónak, hogy a stúdiószínházi találkozó nem Gödöllőn van. Azt viszont nagyon határozottan szeretném üzenni, a magyar színházi igazgatóknak: tessék szíves lenni magyar drámát játszani. Van magyar dráma, s akkor lesz is magyar dráma. Olyan darab mindenképpen van, amit érdemes színpadra tenni, s érdemes megküzdeni azokkal a problémákkal, amelyek ezekben a darabokban vannak. Az előbb arról volt szó, hogy milyen munka folyik a Madách Kamarában. Akkor én erre azt mondom, hogy ahhoz, hogy megújuljon egy színházi nyelv, nagyon jó Molnár Ferenc, de bizony nagyon-nagyon jó lenne kortárs drámák megszólaltatása.
Pinczés István, rendező: Inkább beszéljünk a darabról. Miután olyan sok dícsérő szót kapott a darab, az előadás, a díszlet, a színészi, a rendezői munka, egy kicsit zavarban is vagyok. Sokszor hasonló vagy ennél is nagyobb energia bedobással küszködünk magyar vagy nem magyar, kortárs vagy klasszikus darabok színpadra állításán. Hasonló tehetséggel és felkészültséggel, fesztiválon vagy sima bemutatón nem mindig történik meg ez a kegyelmi állapot, ez a színházi csoda, hogy a befektetett munka
egymást erősítve, megsokszorozva valóban mágikus, katartikus, szép hatású, közönséget megérintő produkcióvá válik, mint most, az irodalmi alapanyag erőssége, tehetsége, a színészi alkatok, színészi tehetségek összefogása eredményeként. Két név hangzott el, többek között Hrabal és Beckett - és ez szimbolikus is, hogy tavaly rendeztem egy Hrabal előadást, amibe ugyanúgy nagyon sok energiát kellett fektetni, de az nem nyert ilyen jó visszhangot. Beckett neve hangzott még el. Éppen Hrabal és Beckett között rendeztem Háy János darabját, mert éppen folyamatban van Debrecenben egy Godot-ra várva előadás, amit még az idei közalkalmazotti jogviszonyom keretei között rendezek, és nem kaptam jövőre semmiféle rendezői szerepet, nincs szerződés a kezemben. Péter, ezt nem ellenségesként mondom. Arról beszéltünk, hogy a Godot-ra várva című előadásnak lesz egy angol és egy magyar nyelvű változata. A magyar nyelvű bemutató meglesz most, sem dátumokról, sem konkrétan szerződésről nem tárgyaltunk Csutka István igazgató úrral. Jó két-három héttel ezelőtt, Péter aki valóban elejétől fogva nagyon szerette, nagyon támogatta az előadást, mindenütt kiemelte, hogy ez a Csokonai Színház egyik legjobb előadása ebben az évadban és szeretné a színház igazgatósága ezt a következő évadban is játszani - azzal a módosítással, hogy 5 színész kollégámnak a szerződését nem hosszabbítják meg, illetve nem dolgoznak majd a Csokonai Színházban. És beszéltünk arról is, hogy a következő évben - szeptembertől - ha a társulat munkája beindul, az újonnan odaszerződő tagok közül melyik szerepre kit tudnánk beállítani. Én ezt így gondoltam, hogy ez egy gesztus a színház igazgatósága részéről, hogy ezt az értékesnek bizonyuló produkciót a következő évadban játszani fogjuk. Zubor Ági - aki nem tagja a színháznak, a nyíregyházi színház tagja - említette, hogy ő megkérdezte, lesz-e ez az előadás jövőre egyeztetés miatt -, s állítólag ő úgy tudja, hogy nem lesz. Visszatérve az irodalmi alapanyagra: Radnóti Zsuzsával találkoztunk tavaly egy Szabó Magda darab kapcsán beszéltünk, s január-február környékén - miközben telefonált -egy pillantást vetettem az íróasztalára, és Háy János A Gézagyerek című darabjából írt tanulmányának a kézirata feküdt ott. Megkérdeztem, hogy: - "Csak nem rokona Háy Gyulának?" - és akkor Zsuzsa említett néhány dolgot róla. Épp most jelenik meg majd a Színház című folyóiratban egy darabja. Én elkértem ennek egy fénymásolatát. El is olvastam. Amikor Péterék április vége felé odakerültek - tehát az új vezetőség a Csokonai Színház élére -, akkor leültünk és beszéltünk arról, hogy a stúdiószínházban elsősorban ők is magyar darabot szerettek volna. Én ennek nagyon örültem. Hamvai Kornél: Hóhérok hava merült fel elsősorban. Elolvastam, Péterékkel leültünk, én nagyon sok szereplősnek tartottam, és inkább ráterelődött a figyelem a Péter által is említett kéziratra, amit én korábbról már ismertem. Annyit érdekességként hadd mondjak el - talán a rendező szemszögéből nézve -, hogy a visszajelzések azért mutatják, hogy nagyon bonyolult, annak ellenére hogy nagyon természetesnek látszik a szöveg. Nagyon természetesnek tűnik a világ amiben a figurák mozognak, az összes filozófiai, stiláris, nyelvi és lélektani bravúr ami a darabba bele van írva, mind-mind borzasztóan taszítóan hatott rám, mint rendezőre - hiszen nem találtam az előadás lebonyolíthatóságának biztosítékát a darabban. Nem számoltam meg, de kb. 60-80 között van a jelenetek száma, és egyszerűen nem láttam magam előtt, hogy hogyan lehet ezt stúdiószínházban, forgószínpad, süllyesztő, trükkök, díszletváltozó mechanizmusok nélkül megcsinálni. Egészen addig, amíg ki nem találódott bennem ez a bizonyos fekete doboz előtt
mozgó rekesz, amivel a néző figyelmét tudom irányítani, részben a színészek arcára a szöveg tartalmának megfelelő koncentrálással. De nem ez volt a célom, annak ellenére, hogy most már örülök, hogy ilyen sokféle asszociációt hoz a televíziós, a dokumentarista kamera, a kamerás ráközelítési, tér tágítási - szűkítési lehetőség. Miután a fiú - a szerző szándékai szerint - autisztikus (nem autista) jegyeket felmutató, sérült személyiségű, idegenszerű fiú, Kicsit utána olvastam az autizmusnak és találtam egy kórtörténeti anyagot, ami egy autista tehén viselkedését vizsgáló orvosi leírás volt. Észrevették, hogy egy autista tehén akkor érezte jól magát, ha egy három oldalú nagyon szűk falú karámba behátrálhatott. Ha be tudott hátrálni, be tudott menni egy minden oldalról zárt börtönfülkébe, mert ott biztonságban érezte magát. Megnyugodott, megindult a tejelválasztása, stb. Ezt aztán felhasználták az autisták "gyógyítására", hiszen az orvostudomány és az ideggyógyászat nem betegségnek kezeli, tehát nem is tartja gyógyíthatónak az autizmust, ami a fehér idegzaj fokától függ - ha jól tudom. Amikor ezt a fülke dolgot megtaláltam, akkor indult el bennem ez a dolog, hogy ezeket a jeleneteket kicsi fülkékbe kell berakni úgy, hogy a Zsuzsa tanulmányában ismertetett stiláris jegy - ez a magyar népszínmű jelleg - valahogy furcsán retusálva rajta maradjon a díszleten. Népszínművet gyerekkoromban úgy láttam, hogy festett hátterek előtt, álságosan teátrális hátterek előtt, szép színes ruhában mozognak emberek, és furcsán népiesen beszélnek. Az volt a célom, hogy ugyanilyen stílust hozzak létre úgy, hogy a hátteret feketére retusáljuk a hátuk mögött, úgy, ahogy egy autista fiú a világból csak annyit érzékel, amennyi a számára ezen az ingerküszöbön belül befogadható. Később jöttek ezek az ötletek: három szimultán doboz, ami akkor és ott nyílik, és olyan szélességig, hogy az összes szélesvásznú film, mozi, a szuperplánig szűkülő blendenyílás és a totálig táguló széles kameraállás is megvalósítható legyen benne úgy, hogy közben elöl legyen az anya és a Gézagyerek otthoni fészke. Beckettnél még annyit említhetünk, hogy nekem nagyon sok hasonlóságot mutat ez a darab a Godot-val. Az abszurd drámában ilyen rövid félreértéseken alapuló vígjátéki eszközöket, félreértéseket, nyelvi humort is magában foglaló, de nagyon filozofikus töltéseket és szójátékokat is alkalmazó dialógus technika működik. Szerintem közelebb áll Jani dialógustechnikájához, mint a Hacsek és Sajó, ami persze szintén stimmelő párhuzam. A szöveg borzasztóan természetesnek hangzik a színészek szájából, de nagyon sokat küszködtünk vele. Hiszen végül is egy stilizált, természetellenes szöveg, ami az irodalmi nyelv beszédváltozata - egy csökevényesebb irányba lecsupaszított, monoton, ismétlős változata. Nagyon nehéz volt megtanulni a színészeknek. A Gézagyereknek különösen nehéz volt megtanulni, sokat küszködött, de végül is elértük a természetesség hatását. Még annyit szeretnék elmondani, hogy ez a feje tetejére állított világ bennem is pontosan bennem volt, ez volt az oka annak, hogy a kamera fordított állásában mutattuk a második felvonás elején Gézagyereket, aki fejjel lefelé állva alszik az ágyban. A videostúdióról mondanék még egy mondatot: három évvel ezelőtt valóban megpályáztuk ezt a japán-magyar kormányközi egyezményen alapuló, hat kamerás, digitális videostúdiót, ami akkor már egy tizedik éve működő japán-magyar kormányközi egyezményen belül működött. Mindenféle olyan dolgot lehet pályázni,
amit a Sony gyárt, és elektrotechnikai eszköz. Egy évvel korábban a Kodály Intézet nyert Kecskeméten egy 36 csatornás digitális zenei könyvtárat, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem nyert nyelvi labort, múzeumok nyertek elektro-mikroszkópokat. Amikor ezt megpályáztuk Lengyel igazgató úr ösztökélésére, magunk sem bíztunk a sikerben, hiszen nagyon sok intézmény pályázott. Végül is mi nyertük meg, a berendezés megérkezett. De már közben is voltak arra törekvések, kísérletek, hogy ez valahogyan ne csak a Csokonai Színházé legyen, mert a város vezetése akkor úgy ítélte meg, hogy ez van olyan nagy formátumú befektetés, és olyan kapacitású technikai berendezések érkeznek, amit színházon kívüli célra is lehetne használni. A pályázat szerint ez egy színházi videotechnikai berendezés, komplex vágópulttal, mindennel együtt, ami elsősorban színházi, másodsorban színházon kívüli kulturális munkára, kulturális értékek megörökítésére, színházi előadások tévéjátékszerű feldolgozására, előzetesek belső készítésére használható. Hiszen azt tapasztaltuk korábban, hogy a városi televíziók ha rögzítenek is egy-egy előadást, rutinszerűen, kamerapróbák nélkül, ad hoc jelleggel teszik ezt, rossz vágásokkal, rossz kameraképekkel, a darab világát nem a legtökéletesebben megjelenítve. Ez volt az oka, hogy annak idején megpályáztuk. Volt kísérlet arra, hogy a Debreceni Városi Televízióval közös tulajdonba, közös működtetésbe kerülhessen, de körbejártuk ezt a kezdeményezést, nem volt lehetséges. A pályázati kritériumok szerint ezt csak költségvetési intézmény nyerheti meg, és csak a pályázó intézmény tulajdonában lehet. A Csokonai Színházban a harmadik emeleten van egy helyiség, amit összenyitni kívántunk, a japánok helyszíni szemlékkel több szűrőn ezt jóváhagyták, tavaly szeptemberben elindult a hajó Japánból. És amikor már egy hete tengeren volt a szállítmány, a kormányközi egyezmény összes kritériumának eleget téve, akkor engem felhívtak Japánból, majd utána a minisztérium külügyi osztályáról, hogy a polgármester úr és Csutka István igazgató úr most küldött egy telefaxon érkező levelet, melyben az egészet visszamondja. Ebből egy diplomáciai feszültség támadt a két ország között. Japán egyébként 52 országgal áll kapcsolatban. Ezek másod-, harmad vonalbeli, de magyarországi szemszögből nézve még mindig nagyon jó, technikailag korszerű digitális videokamerák, ezeket gyakorlatilag úgy pályáztuk meg, hogy nem kell beépíteni a Csokonai Színház nézőterére. Egy vezérlőtermet kellett volna kialakítani. Ennyit erről. Október 17-én megérkezett a Csokonai Színházba, bepakolták az alagsorba és az új vezetés úgy döntött, hogy a stúdiószínházunk helyére - ami egy 90-100 m2-es, nagyon alkalmas tér - építik be, s majd a stúdiószínház egy időre megszűnik, és talán lesz majd valahol. Csak sok ilyen ígéret volt már korábban is. Például a kamaraszínházunkat bezárták. Egy éve az új művészeti vezetés meg mi is attól szenvedünk, hogy nincs kamaraszínházunk. Annak ellenére, hogy ezt az új vezetésnek megígérték. Csutka István igazgató úr valamelyik nap azt nyilatkozta, hogy a színház épületében lesz a nézőtéri büfé fölött. Énszerintem minden olyan dolog, amit az önkormányzat nem ad meg támogatásként a színháznak korábbi ígéretei ellenére, elég komoly roncsolást végez a színház művészi munkájában, hiszen ha nincs kamaraszínház és stúdiószínház, nem tudnak olyan színes műsortervet teremteni a nagyszínházban, ahol 2 operát illik játszani, egy musicalt vagy egy operettet is illik játszani, és akkor már csak 2 prózai bemutatóra marad lehetőség a nagyszínházban. Kevesebb a munkalehetőség a színész kollegáknak, kevesebb a közönség élvezete, hiszen az évi 330-350 előadás helyett lényegesen kevesebb előadást tudnak tartani, és kevesebb ember kevesebb jó munkát kapva kevésbé lesz elégedett, és a közönség is kevesebbet kap talán.
Elnézést, hogy ilyen hosszan beszéltem. Még egyszer magamra visszatérve: én úgy tudom, hogy jövőre a Csokonai Színházban új darabot nem rendezek. Úgy tudom, készen van a színház új műsorterve, és úgy tudom, én ebben nem szerepelek mint rendező. Stuber Andrea, kritikus: Jól értettem én azt, ha ezt tovább fogják játszani, akkor 5 szereplőt le fognak váltani ebből az előadásból? Akkor ezen a ponton azért azt szeretném kinyilvánítani, hogy milyen kiváló színészi alakításokat láttunk, hogy nagyszerűek voltak szinte valamennyien, azt meg már rég elhatároztam, hogy jegyzőkönyvbe fogom mondani, hogy milyen dermesztően nagyszerű volt az a lány, akinek nem tudom a nevét, de mindjárt megtudom és megtanulom: aki a kocsmai nőcskét játszotta. Pinczés István: Szoták Andreának hívják és éppen állástalan színész. A másik kislány, a Földeáki Nóra, pedig a színművészeti főiskolára nyert felvételt épp néhány nappal ezelőtt.
Háy János, költő, író: Sosem gondoltam volna, hogy A Gézagyerek kapcsán a japán-magyar nemzetközi kapcsolatokról is szót ejtünk. Ez egészen új konzultációs tere a darabnak. Meg kell mondjam, nem osztom meg részletesen a személyes élményeimet. A hivatallal való szembesülés nem volt felhőtlen nekem, mint első drámaírós szerzőnek, viszont a színészekkel, a rendezővel, az érdemi munkával egyszerűen felemelő volt és igazi nagy élmény volt. Egy olyan összhang alakult ki abban a team-ben aki dolgozott ezen a darabon, hogy tényleg a legjobb színben tűnjön fel az a szöveg, amit írtam. Én mindenkinek, tényleg az egész stábnak csak köszönetet tudok mondani, mert olyan vagyok, mint egy dilettáns szerző: meghatódom saját magamtól. Tényleg rám is tudott hatni. Én azt hiszem, hogy egy nagyon finom, nagyon visszafogott rendezés és előadás volt, és tényleg nagyon boldog voltam, hogy velük dolgozhattam. Adja isten, hogy ezt a darabot játssza még akár a debreceni vagy bármely más színház. Végül is azt hiszem arról van szó, hogy műalkotások szülessenek, és az úgy legyen belevágva az emberek szívébe, hogy az akár hasadjon is szét.
