Határmunkálatok a tudományban

Határmunkálatok a tudományban

Tudománytörténet és Tudományfilozófia

2010. VII. évfolyam II. kötet

Szerkesztõk: Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor

A sorozatban eddig megjelent: Csörgõ Zoltán, Szabados Levente (szerk.): Szubjektív tudás – Objektív tudomány Tanács János: Ami hiányzik Bolyai Appendixébõl – és ami nem Binzberger Viktor, Fehér Márta, Zemplén Gábor (szerk.): Kuhn és a relativizmus Fehér Márta, Zemplén Gábor, Binzberger Viktor (szerk.): Értelem és történelem Láng Benedek, Zemplén Gábor, Fehér Márta (szerk.): Tudás az idõben


– Budapest 2010

A kiadvány megjelentetését az MTA Könyv- és Folyóiratkiadó Bizottsága támogatta. A kötet megjelenését az MTA II. Osztály Filozófiai Bizottsága és Tudomány- és Technikatörténeti Komplex Bizottsága, a BME GTK Filozófia és Tudománytörténeti Tanszéke, valamint az OTKA (K 72598, F 69249) támogatása tette lehetővé.

A szerkesztõség címe: Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Filozófia és Tudománytörténet Tanszék Sorozatszerkesztõ: Zemplén Gábor 1111 Budapest, Stoczek u. 2. Tel.: (06-1) 463-1181 Fax: (06-1) 463-1042 e-mail: [email protected] © Szerkesztõk, szerzõk, 2010 © L'Harmattan Kiadó, 2010

ISBN 978-963-236-239-7 ISSN 1786-3201

L’Harmattan France 7rue de l’Ecole Polytechnique 75005 Paris T.: 33.1.40.46.79.20 L’Harmattan Italia SRL Via Bava,37 10124 Torino-Italia T./F.: 011.817.13.88 A kiadásért felel Gyenes Ádám A kiadó kötetei megrendelhetõk, illetve kedvezménnyel megvásárolhatók: L’Harmattan Könyvesbolt 1053 Budapest, Kossuth L. u. 14–16. Tel.: 267-5979 [email protected]; www.harmattan.hu A nyomdai munkákat a Robinco Kft. végezte, felelõs vezetõ Kecskeméthy Péter. A kötet borítóját tervezte, a nyomdai előkészítés Kállai Zsanett munkája.

Tartalomjegyzék Bevezetõ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Határmunkálatok a pszichoanalízis történetében

Gyimesi Júlia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21

Irodalomelmélet és/vagy kultúrakutatás: szöveg, politika és etika az angolszász angoltanszékeken – áttekintés

Timár Andrea . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34

Szcientokutya versus popkutya, azaz tekinthetjük-e a kutyát „határtárgynak”?

Mund Katalin . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50

Intelligens Tervezés a kapuknál

Kertész Gergely . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64

Távol-Keleti orvoslás és a tudomány-tanulmányok poszthumanista fordulata

Zemplén Gábor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 82

Határmunkálatok a magyar szociológiában: burzsoá kontra marxista szociológia

Szabari Vera . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101

Megrendelõ, tulajdonos és bizalom a tudományban

Margitay Tihamér . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116

„Igenis hasznot hajtana…” Tudomány- és technológiapolitikai viták Magyarországon

Sallay Zoltán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 125

Hogyan értékelhetünk szakértõi véleményeket?

Kutrovátz Gábor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 148

Hitek, módszerek, megbízhatóság. Mit demarkál a kritérium?

Laki János . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 166

Szociológusok határmunkán

Némedi Dénes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 185

Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nemtudománytól: feszültségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban

Thomas F. Gieryn . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 200

„A tudós is ugyanolyan laikus”

Barotányi Zoltán interjúja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 226

Bevezetõ

1. A kötet elméleti kerete Mi köze a freudi szexualitásnak az okkultizmushoz? Hatással lehetnek-e a bölcsészek absztrakt vitái az egyetemek jövőjére? Hogyan kommunikál a kutyaetológus a gazdákkal, az állatokkal, és tudóstársaival? Tanítsunk-e biológiaórán vallási nézetekkel összeegyeztethető keletkezéstörténetet? Valóban átjárhatatlanok a nyugati és keleti orvoslási hagyományok közötti határok? Hogyan befolyásolta a politika a magyar társadalomtudományok kialakulását? Miként hat az üzleti szemlélet a tudományos teljesítmény megítélésére? Hogyan alakítják különböző intézmények a magyar tudomány finanszírozási rendszerét? Bevonható-e a nyilvánosság a társadalomtudományok művelésébe? Milyen alapon dönthetünk laikusként tudományos szakértők között? Elhatárolható-e a tudomány a nem-tudománytól? Bár a fenti kérdések látszólag függetlenek egymástól, mindegyikük ugyanahhoz a problémához kapcsolódik: ahhoz, hogy milyen határmunkálatok folynak a tudományban. A tudomány folyamatos viták és harcok színtere, amelyekben a nyilvános térben megnyilatkozó szereplők újra- és újrarajzolják a tudományterületek közötti és a tudományt körülölelő határokat. Míg kétszáz éve a teológia hatáskörébe tartozott az élet keletkezésének témája, addig ma tudósok laboratóriumi körülmények között vizsgálják a kérdést. Az ókorban rétorok tanulmányozták a verbális meggyőzés eszközeit, ma szociálpszichológusok foglalkoznak ugyanezzel a területtel, és míg néhány évtizede még pszichológusokat kérdeztünk a gyomorfekéllyel kapcsolatban, ma inkább a mikrobiológus-orvosok asztalára tartozik a probléma. Csakúgy, mint a világ politikai térképén, a megismerésben is új birodalmak jönnek létre és régiek esnek darabokra, és a tartományokat elválasztó határok folytonos mozgásban vannak. A politikai határokhoz hasonlóan a tudományterületek határai sem maguktól változnak, hanem emberek alakítják őket egy olyan társas tevékenység során, amelyik célok, érdekek és normák befolyása alatt áll, és ugyanakkor befolyást is gyakorol rájuk. Ezeknek a folyamatoknak a jellemzésére vezette be Thomas F. Gieryn szociológus a határmunkálatok (boundary work) fogalmát (Gieryn 1983), amellyel teljesen új megvilágításba helyezte a tudományfilozófiai hagyományban demarkációproblémának nevezett kérdést, vagyis a tudomány határainak problémáját. Míg a korábbi elemzések többnyire absztrakt szinten, főként módszertani kritériumok alapján és normatív igénnyel igyekeztek meghatározni a tudományt kitüntető ismérveket, addig Gieryn azokat az érveket vizsgálta, amelyek segítségével a tudósok a nyilvánosságot kívánták meggyőzni egy adott probléma bizonyos megközelíté-


7

8


seinek legitim vagy illegitim voltáról, igyekezvén társadalmi támogatást nyerni saját tevékenységük érvényességi tartományának kibővítéséhez (vagy támadások esetén azok megóvásához). Kötetünk tíz tanulmányát a Gieryn által felvetett szemléletmód kapcsolja össze, és bár a vizsgált területek egymástól távolinak tűnnek, a cikkeket olvasva meggyőződhetünk a közös módszertan általános alkalmazhatóságáról. Mivel a háttérben rejlő elméleti keret itthon még kevéssé ismert, a kötetben újraközöljük Gieryn eredeti tanulmányát, amely a Replika című folyóirat egy tematikus blokkjában jelent meg először magyarul (Gieryn 2006). A blokkot eredetileg azzal a céllal szerkesztettük, hogy a tudomány és áltudomány határaival foglalkozó modernebb megközelítések is ismertté váljanak (Kutrovátz, Láng és Zemplén 2006). Ugyanez volt a célunk egy – inkább a laikus olvasó számára írt – kötetünkkel, amelyben szintén a tudomány határainak problematikájával foglalkoztunk (Kutrovátz, Láng és Zemplén 2008). A tudomány határai című könyv elsősorban ismeretterjesztő munka volt, de már a kötet írása közben felmerült bennünk az igény, hogy a téma a tudományos elvárásoknak megfelelőbb feldolgozása is eljusson a hazai olvasókhoz. Ennek első lépéseként rendeztük meg a „Határmunkálatok a tudományban” című konferenciát 2008 májusában. A résztvevőktől azt kértük, hogy a Gieryn által létrehívott elméleti-módszertani keret ismeretében dolgozzanak ki saját szakterületükön esettanulmányokat vagy elméleti munkákat. Az eredmény minden várakozásunkat felülmúlta: örömmel láttuk az előadások koherenciáját és relevanciáját. A résztvevők egyéni stílusukat és módszereiket megtartva gyümölcsözően tudták alkalmazni egy hazánk-ban kevéssé ismert diszciplína megközelítésmódját – ha ez a tudományterület ismertebb lenne, úgy is fogalmazhatnánk, hogy Gieryn elméleti kerete „határtárgyként” tudott funkcionálni a különböző szakmák felől érkezők számára. E konferencián elhangzott előadások többségének írásos változatait gyűjti össze ez a kötet. Mivel azonban a tudománytanulmányok (science studies) újabb irányzatairól igen kevés szakirodalom jelent meg magyarul, röviden összefoglaljuk a kötet szempontjából releváns fejleményeket, mielőtt az egyes tanulmányok ismertetésébe fognánk.

2. Az elméleti keret helye a modern tudománytanulmányokban A tudományfilozófia klasszikus hagyománya filozófiai elköteleződéseinek jelentős részét a pozitivista irányzattól örökölte, beleértve ebbe azt a nézetet is, amely szerint a tudomány egységes ismeretrendszert alkot. A hagyományt megalapító Bécsi Kör egyik utolsó terve egy hatalmas munka, az „Egységesített tudomány nemzetközi enciklopédiája” kiadása volt, amely sok (14 vagy 26) olyan kötetet foglalt volna magába, melyek maguk is egyenként 10-10 önálló könyvnyi tanulmányból álltak volna össze (Morris 1960: 518). Ebből aztán csak az első két kötet valósult meg. Talán a

Bevezetõ

9

sors iróniája, hogy a második kötet második tanulmánya éppen az A tudományos forradalmak szerkezete Thomas Kuhntól (Kuhn 1962/2000a), amelynek közvetlen és közvetett hatását a klasszikus tudományfilozófiai hagyomány felbomlásában (vagy legalábbis erős jelentőségvesztésében) szokás látni. A kumulatív fejlődést posztuláló tudománytörténet számos alaptétele megkérdőjeleződött Thomas Kuhn nagy hatású könyve és az azt követő viták hatására (ehhez lásd Laki 2006). Ha magát Kuhnt nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy már A tudományos forradalmak szerkezetében is feladja az egységes tudomány koncepcióját: „a tudomány meglehetősen rozoga építmény, s különböző részei közt kicsi a koherencia” (Kuhn 1962/2000a: 61). Későbbi nézeteiben erősödik a tudomány széttagoltságának hangsúlyozása, ami kifejeződik például abban a metaforában, amely a tudományos diszciplínaképződést a biológiai fajképződés folyamatával rokonítja: ennek eredményeként elkülönült közösségek jönnek létre saját tudományos ‘lexikonokkal’ (Kuhn 2000b: 97-98). A kuhni forradalom nyomán kibontakozott tudománytanulmányok számára pedig nyilvánvaló alapfeltevés a tudományok sokfélesége, az egység hiánya (lásd pl. az erről szóló tematikus gyűjteményt: Galison és Stump 1996). De mit is értünk pontosabban a kötetünk írásaiban oly fontos szerepet játszó tudománytanulmányok alatt? A Kuhnt övező vitákat követően erősödött meg a részben mannheimi és durkheimi indíttatású tudásszociológia, és létrejött a tudásszociológia erős programja, amely ugyanolyan (szociológiai) típusú okokkal kívánta magyarázni mind az elfogadott (igaznak tartott) és elutasított (hamisnak tartott) tudást – a legfontosabb szövegekhez lásd (Fehér és Békés 2005). Emellett kialakultak és terjedni kezdtek azok az etnográfiai, antropológiai módszerek, amelyekkel a tudományos gyakorlat közvetlenül elemezhetővé vált (Latour és Woolgar 1979). Számos egyéb hatást is felsorolhatnánk persze, mint a mertoni tudományszociológiát (Merton 2002), vagy az újra felfedezett Ludwik Fleck szociologizáló írásait (Fleck 1980, 1983), de talán elégedjünk meg most ennyi bábával. Mindezek a folyamatok egy olyan szemléleti fordulatban összegződtek, amelyik a társadalomtudományi eszközök széles skálájának térhódítását eredményezte a tudomány vizsgálatában. A tudománytanulmányok (science studies) névvel fémjelezhető szakma születését a 70-es évekre tehetjük. Szemben a módszertani normákat előíró hagyományos tudományfilozófiával, vagy a múlt tudományos kutatásait vizsgáló tudománytörténettel, a tudománytanulmányok képviselői fő feladatuknak a mai tudomány működésének és a „tudás” kialakulási folyamatának vizsgálatát tekintették. A módszertan változásával változott a vizsgálat tárgya is: nem a tudományos tudás, hanem a gyakorlat vált központivá, és a tudomány ehhez kötődő tárgyiasultsága. Sokféle eredetének köszönhetően a szakma mindmáig erősen multidiszciplináris jellegű, amely egyrészt gyakori belső vitákat eredményez (az egyik fontos vitát elemzi Kutrovátz és Zemplén 2008), másrészt viszont termékeny és gyakran meglepő vizsgálatokat tesz lehetővé. A tudományfilozófia és tudásszociológia (kisebb mértékben a tudománytörténet és tudományszociológia) itt jellemzett nézetváltása természetesen kihatott

10


a határ fogalmával kapcsolatos gondolkodásra is. Az egységes tudomány koncepcióját előfeltételező kutatók számára – legyenek azok tudományfilozófusok vagy tudományszociológusok – a tudomány határainak problémája egybeesett az ún. demarkáció-problémával: hogyan húzhatjuk meg a határvonalat a tudomány körül, amely – ideális esetben – egybeesik az értelmest az értelmetlentől, vagy legalábbis a tapasztalatilag ellenőrizhetőt az ellenőrizhetetlentől elválasztó határvonallal (Vermeir 2006). Ha azonban magát a tudományt is át- meg átszövik a részterületeket egymástól elválasztó határok, amelyek ráadásul időben folyton változnak, akkor ez alapvetően átértelmezi a demarkáció problémáját. Ráadásul a tudománytanulmányok számára a tudomány nemcsak a diszciplináris széttagozódás tekintetében tűnik heterogén vállalkozásnak, hanem abban az értelemben is, hogy a politika, a gazdaság, a nyilvánosság, a technológia, és a kultúra megannyi további szférája összefonódik vele, amelyek felé mind-mind különböző határfelületeket képez. Mindezeknek a határoknak a vizsgálata másfajta eszközök alkalmazását igényli, mint a filozófusok által használt absztrakt és univerzális módszertani kritériumok, vagy mint a tudományszociológia klasszikus (mertoniánus) funkcionális szemlélete. Ugyanakkor a határok relativizálása nem feltétlenül jelenti a határok felszámolását. A tudománytanulmányok egyik klasszikus elméleti keretét, az ún. cselekvő-hálózat elméletet (actor-network theory) (pl. Latour 1987, 2005) talán éppen azért érte a legtöbb kritika, mert túl messze ment a hagyományos határok és megkülönböztetések diszkvalifikálásában. Latour kriptikus stílusában a kritikát úgy is fogalmazhatjuk, hogy a cselekvő-hálózat elmélet a heterogenitás megragadásához túlságosan homogén eszköztárat dolgozott ki. Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy ún. technotudomány egy olyan hálózatot alkot, amelynek minden eleme (a kutatótól a berendezéseken át a vizsgált objektumig) egyformán, aktívan részt vesz a cselekvés folyamatában, ugyanakkor minden elemközi kapcsolat egyformán fordítások és áttételek (transzlációk) terepe, akkor ez az értelmezési keret túl általánosnak tűnik ahhoz, hogy hatékony eszköztárat nyújtson a problémák és kontextusok széles tartományában. Az elmélet képviselői javaslatot tesznek a természet és társadalom, ember és nem ember közti, és más, alapvető megkülönböztetések felszámolására (természetesen elsősorban módszertani szempontból), ám helyenként felmerül a gyanú, hogy ezzel összemossák a határok problematizálásának értékes feladatát a határok egyszerű tagadásával. A tudománytanulmányokban azonban számos példát láthatunk arra, hogyan lehet korábban magától értetődőnek tartott megkülönböztetéseket úgy felülvizsgálni és hatékonyan átértelmezni, hogy közben nem vitatjuk el az elválasztás szándékának érvényességét. Ennek egyik első fontos eszköze a kötet elméleti keretét adó határmunkálatok fogalma. Alapkoncepciójának illusztrálásaként álljon itt egy mondat Gieryn cikkének kivonatából: „A »határmunkálatok« kifejezés egy olyan ideológiai stílust ír le, amely a tudósok azon törekvésében azonosítható, hogy a tudománynak a nyilvánosságban élő képét a nemtudományos intellektuális vagy technikai tevékenységekkel

Bevezetõ

11

szembeállítva kedvező színben tüntessék fel”(lásd e kötet 200. oldalát). Vagyis bár az eszköz valóban új (hiszen retorikai alakzatok vizsgálatát célozza a nyilvános diskurzusban), valamint újszerű a probléma értelmezése is (mivel a határokat nem magától értetődőként, hanem ideológiai tevékenység esetleges eredményeként értelmezi), az alkalmazási terület még a régi: a tudomány és nemtudomány közti határvonal vizsgálata a cél. Később azonban Gieryn olyan irányba fejleszti a fogalmat, amely érzékenyebbé teszi az eltérő kontextusokra, és még inkább hangsúlyozza a vizsgált jelenségek lokális jellegét. Könyvében (Gieryn 1999) a tekintély és az autonómia fenntartására vagy kiterjesztésére irányuló, elsősorban a politikai szféra hatása elleni törekvésekként értelmezi a határmunkálatokat, és a jelenséget a „kulturális kartográfia” metaforájával írja le. Az autonómia elérését célzó tevékenység sajátos és rendszeres erőfeszítése a tudománynak, amellyel autoritást szerez vagy tart meg különböző loká-lis területeken. Sheila Jasanoff (1990) kifejezetten tudománypolitikai kontextusban használja a fogalmat, és ezt a perspektívát Gieryn (1996) is megerősíti. David Guston (1999) annak igényét is felveti, hogy szükség van azoknak a „határszervezeteknek” (boundary organizations) a vizsgálatára, amelyek újonnan jönnek létre a tudomány és kormányzat igényeinek és céljainak koordinációjára (ezt a témát vizsgálja tovább a Science and Public Policy című folyóirat 2003/4. száma). Bár a „határmunkálatok” fogalmának használata ma leggyakrabban tudománypolitikai keretben valósul meg, önmagában véve (és Gieryn eredeti cikkének esettanulmányait tekintve) a fogalom ennél tágabb alkalmazási kört enged meg. Lehetőség nyílik például a különböző tudományos diszciplínák egymással, egymás ellen folytatott versengésének jellemzésére, ahogy Gieryn könyvének epilógusában elemzi a tudomány értelmezésének legitim jogáért a társadalomtudósok-bölcsészek és a természettudósok között folyó ún. tudományháborút (Gieryn 1999: 336-362), vagy ahogy Martin Kusch interpretálja a századfordulós filozófusok és pszichológusok között zajló ún. pszichologizmus-vitát (Kusch 1995: 269). De használható a fogalom akár a tudománytörénet-írás módszertanával kapcsolatos viták kontextusában is (Shapin 1992: 335). A jelen kötet igyekszik tág teret engedni a fogalomban rejlő lehetőségeknek. Ugyanakkor a tudomány különböző értelemben vett határainak vizsgálatára más fogalmi eszközök is megjelentek ez utóbbi idők kutatásaiban. Ezek egyike „határtárgy” (boundary object) fogalma, amelyet Susan Leigh Star és James Griesemer (1989) vezetett be. A határtárgyak olyan objektumok, amelyek különböző közösségek gyakorlatának metszéspontjában állnak: ezt az eredeti tanulmány egy állattani múzeum kiállított példányaival illusztrálta, melyek egyszerre hordoztak jelentést gyűjtők, kutatók, kurátorok, egyházi személyek stb. számára, ám ezek a jelentések lényeges eltéréseket mutattak a különböző közösségek perspektíváiból. A határtárgyak tehát olyan dolgok – és nem feltétlenül fizikai tárgyak, hanem lehetnek absztraktak is –, amelyek egyfelől elég rugalmasak ahhoz, hogy különböző lokális szükségletekhez igazodva eltérő identitást hordozzanak az egyes közösségek

12


számára, ugyanakkor elég stabilak ahhoz, hogy megőrizzenek egy, az egymással érintkező gyakorlatok sokaságának határain átívelő közös identitást, lehetőséget nyújtva a közvetítésre és egyeztetésre. (Ezért írtuk korábban, hogy a határmunkálatok fogalma határtárgyként funkcionált a kötet alapjául szolgáló konferencia résztvevői számára.) Geoffrey Bowker és Star (1999) az osztályozás klasszikus problémájára alkalmazta a fenti megközelítést, és bevezették a határinfrastruktúra (boundary infrastructure) fogalmát. Ezen olyan, mélyen intézményesült információs rendszereket értenek (pl. egy kórház információs rendszere), melyek határtárgyak hálózataira terjednek ki, és hidat képeznek nagyléptékű szerveződési formák és azok egyes alkotórészei, részcéljai között. A fogalom bevezetését az az igény motiválta, hogy leírhatóvá lehessen tenni a különböző, ám egymással kölcsönható gyakorlatoknak egy olyan koordinációját, amely a szervezett társas cselekvés minden összetettebb formájánál megvalósul – kiemelten olyan társas cselekvési formákról van szó, melyek tudományhoz és technológiához kötődő elemeket is tartalmaznak, és így a tudománytanulmányok érdeklődésére tarthatnak számot (Clarke és Star 2008). Ugyanez a probléma ösztönözte az antropológiai ihletésű „kereskedelmi zóna” (trading zone) fogalmának bevezetését, melyet eredetileg Peter Galison (1997) kezdett használni a tudományos szubkultúrák közti materiális és absztrakt cserefolyamatok leírására. Ahogy a kultúraközi kapcsolatok (elsősorban a gyarmatosítás hatására) különböző keveréknyelveket hoztak létre (pidgin, kreol stb.), úgy a tudományos kooperáció is kommunikációs és instrumentális gyakorlatok keveredési zónáit eredményezi. Ezt a fogalmat általánosítja Michael Gorman (Gorman 2002; Collins, Evans és Gorman 2007), aki a tudományos szakértők és a laikusok (vagy döntéshozók) közti interakció lehetőségeit vizsgálja, és ennek fajtáit osztályozza antropológiai jellegű szempontok alapján. Összességében azt láthatjuk tehát, hogy a tudománytanulmányok által integrált megközelítések sokszínűségének megfelelően számos fogalom kerül alkalmazásra a határok problémájának kezelésére. A szakma nagy utat tett meg a tudományfilozófia monolitikus (logikai-ismeretelméleti) érdeklődéséből fakadó egységes tudományképtől és az ezt elfogadó (vagy akár kiszolgáló) szociológiai elemzésektől az antropológiai, politikai, retorikai, és újabb típusú szociológiai szempontok érvényesítéséig, a valami körüli határ fogalmától a valamik közötti határok koncepciójáig, a határvonal metaforájától a határfelületek és a határterületek feltérképezéséig. A probléma természetesen nincs ezzel megoldva. Éppen ellenkezőleg: ez a gazdag megközelítésrendszer csupán lehetővé teszi azt, hogy a problémák egy összefüggő tartománya megfogalmazásra kerüljön és részletes vizsgálat tárgyává váljon. A munka még javában folyik – ez a kötet ehhez a feladathoz kíván hozzájárulni.

Bevezetõ

13

3. A kötet tanulmányai 3.1 Határmunkálatok a gyakorlatban A kötet szerkezete számos hasonló tanulmánygyűjteményével ellentétes irányban bontakozik ki. Ahelyett, hogy előbb olvasnánk az elméleti áttekintést arról, hogyan tolódott a hangsúly a valami körüli határ fogalmától a valamik közötti határok koncepciójáig, és utána megnéznénk, hogyan lehet mindezt a gyakorlatra alkalmazni, inkább először vetünk egy pillantást arra, hogyan is folynak határmunkálatok a valóságos tudomány körötti kommunikációban, és csak ezek után nézzük meg, mi is mindennek az általános előzménye, hozadéka és jelentősége. A Határmunkálatok a gyakorlatban blokk első tanulmánya éppen egy olyan tudományos vállalkozást, a pszichoanalízist vizsgálja, amelyik minden intézményes és klinikai beágyazottsága ellenére még ma is sokak számára a par excellence áltudomány. Gyimesi Júlia írása azonban nem a mai viták hadmozdulatait vizsgálja, hanem a pszichoanalízis első évtizedeinek izgalmas fejleményeit, azt a korszakot, amikor a diszciplína legitimálása körüli viták kimondottan hadmozdulat jelleget öltöttek. E harcban nem véletlenül élt Freud egy militáris hangzású metaforával, amikor a szexualitást az elmélete bástyájának nevezte, és akkori szövetségesét, későbbi árulóját, Jungot e bástya védelmére biztatta. Freudnak a szexualitás elméletére már csak azért is szüksége volt, hogy a tudattalan kissé misztikus fogalmát a természettudományban, a biológiában megalapozza, és így a külső határokat azzal védelmezze a támadásoktól, hogy maga elhatárolódik az okkulttól. Ebben a meglehetősen sikeres legitimációs hadmozdulatban Freud tudományos magyarázattal szolgált az emberben szunnyadó transzcendensnek és misztikusnak tűnő tudattalanra, míg Jung, aki spirituális értékeket engedett be az elméletébe, „árulónak” bizonyult. Tímár Andrea egy több mint fél évszázaddal későbbi, eredetileg az irodalomtudományon belül kibontakozó vitasorozatot vizsgál, amelyben az egymás legitimációjának kétségbevonására irányuló hadmozdulatok nem kevésbé indulatosak. A „kontinentális elmélet”, a dekonstrukció áll az egyik oldalon, míg a posztkoloniális, elsősorban angolszász kultúratudományok a másikon. A kultúrakutatás a dekonstrukciót túlságosan elméletinek, valóságtól elrugaszkodottnak, elitistának, ahistorikusnak tartja, és a dekonstrukciós elmélet képviselőinek „szenvtelenségével” saját politikai elkötelezettségét állítja szembe. Érdeklődésének interdiszciplináris körébe vonja a politikát, a társadalmi nemet, a fogyasztói társadalmat, a médiát és a posztkolonialitást, egy sor olyan dolgot, ami a dekonstrukció elmélete perspektívájából más területre tartozónak, vagy akár lényegtelennek tűnik. A harcot bonyolítja, hogy a vitába belépnek az elméletet egy „elmélet előtti” álláspontból kritizálók is, az „anti-teoretikusok”, akik számára az elmélet és a kultúrakutatás közös ellenség, mert amíg akár elméleti kérdésekkel, akár a kultúra egészével

14


foglalkoznak, elhanyagolják „magát” a szépirodalmat. A vitának gyakorlati vonatkozása is van annyiban, hogy mindhárom szereplő egyetért abban, hogy az angol tanszékeknek, tágabban pedig az egyetemeknek kellene reagálni a változásokra, abban azonban már a legkevésbé sem értenek egyet, hogy ennek hogyan kellene történnie. Az egyetem a három szereplő vitájában határtárggyá válik, amely a felek számára eltérő jelentést hordoz. Arra a kérdésre, hogy a diploma és cikkgyártás szempontjából rendkívül hatékonynak tűnő, de valójában szerepválságba került intézmény (amely teljesítményének mérhetőségéről Margitay Tihamér cikkében többet olvashatunk) hogyan nyerheti vissza erkölcsi jelentőségét, eltérő válaszok születnek, miközben a három szereplő közti világosnak tűnő határok is elmosódnak: ahogyan a politikailag elkötelezett kritikusok nyitnak az elmélet felé, úgy közelednek a dekonstruktőrök a politika felé. Míg Tímár Andrea tanulmányában az egyetem szerepelt határtárgyként különböző érdekcsoportok között, addig Mund Katalin cikkében az etológusok és az állatbarátok talán kedvenc állata, az „ember legjobb barátjaként” jellemzett kutya tölti be ezt a szerepet. A szerző Latour nyomán megkülönbözteti egymástól a Reálkutyát (vagyis a hús-vér állatot), a Scientokutyát (azaz a tudomány kutyáról alkotott képét), valamint a Popkutyát (a kulturális köztudatban élő kutyaképet), és megvizsgálja, hogy ezek milyen hatást gyakorolnak egymásra. A kutyákkal foglalkozó etológusok körében folytatott antropológiai, etnometodológiai jellegű tapasztalatai alapján arra a következtetésre jut, hogy a Popkutya jelentős befolyással van a Scientokutyára, vagyis a gazdák és általában a laikusok kognitív attitűdjei és sémái erősen hatnak a kutatók kognitív attitűdjeire és sémáira. Ugyanakkor ezt a hatást elleplezik az etológusok akkor, amikor saját kutatásaikat pozícionálják a tudományos közönség felé, hiszen az delegitimizációs eszközként szolgálhat az ellenük irányuló határmunkálatok során. Az etológusok szakcikkeinek és népszerű cikkeinek vizsgálatából látszik, hogy a tudományos munka meglehetősen heterogén tudástípusok összehangolását teszi szükségessé, és hogy a kutyáról alkotott tudást különböző, gyakran ellenmondó kognitív hagyományok együttesen formálják. Kertész Gergely tanulmánya egy olyan, Amerikában meglehetősen gyorsan terjedő, de Magyarországon is egyre inkább képviselt elképzelés, a kreácionizmus körüli vitákat vizsgálja, amely már a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását is kiváltotta. A cikk – sokak számára talán elfogadhatatlan módon – nem kíván állást foglalni afelől, hogy egy intelligens tervező vagy az evolúció eredménye-e földi jelenlétünk, hanem módszertani semlegességgel a kreácionizmust és az intelligens tervezést védő és elutasító érvek hatékonyságát elemzi. Gieryn határmunkálat kutatásait e kérdésre kiterjesztve azt vizsgálja, az egyes felek milyen eszközökkel és milyen célközönség megszólításával vívják e retorikai „fegyverkezési versenyt”. E megközelítés eredménye, hogy láthatóvá válik, mennyire gyenge érvekkel vagyunk hajlamosak védeni egy elméletet, amelynek erősségében (konfirmáltságá-

Bevezetõ

15

ban) egészen biztosak vagyunk. Hogy a helyzet még rosszabb legyen a tudomány szempontjából: az evolúciós elmélet elavult tudományfilozófiai alapon történő védelmezése valójában hatékony eszközt ad annak az ellenfélnek a kezébe, akit a tudomány képviselői éppen legyőzni és nem felfegyverezni akarnak. A túl egyszerű tudományvédelmezési stratégiák könnyen az evolúció ellen fordíthatók. Amíg a kreácionizmus és az intelligens tervezés esetében az élet eredete a kérdés, az orvostudományt körülvevő vitákban, ha úgy tetszik, az élet megőrzésének alternatív módjai váltanak ki vitákat. Zemplén Gábor az orvostudomány körüli, és az azon belüli számos lehetséges frontvonalból (Collins és Pinch 2007) egyet vizsgál, nevezetesen a nyugati típusú biomedicina és a távol-keleti orvoslási gyakorlat közt húzódót, amely, ahogy a szerző érvel, nem csak lövészárokként, hanem ismerkedési zónaként is értelmezhető. A tanulmány azonban (nyitva kissé a kötet második, elméleti blokkja felé) megközelítési és módszertani kérdésekben is állást foglal, és megmutatja, mire jutunk a fenti vita elemzésében egy hagyományos, „humanista” szociológizáló megközelítés, és egy újabb, a tárgyaknak ágenciát tulajdonító „poszthumanista” elemzési keret segítségével. Az első esettanulmányban, amely két, keletről átvett és a nyugati orvostudományba meglehetősen egyoldalú fordítás eredményeképp beemelt kémiai anyag sorsát vizsgálja, úgy tűnik, a hagyományos, Bloor nevével fémjelzett tudásszociológia kielégítően magyarázza a történteket, amikor a fordítás és intellektuális import kulturális elfogultságára mutat rá. A második esetben azonban, amikor a keleti akupunktúra nyugati módszerekkel való vizsgálatáról van szó, hasznosabbnak látszik egy olyan (részben Latourhoz és Pickeringhez köthető) értelmezési keret választása, amely nem csupán a társadalmi viszonyokból vezeti le a tudományos berendezkedés jellegét, hanem a tárgyaknak, az fMRI készüléknek, a tűknek és a vizsgált kísérleti személynek is olyan hatóerőt, ágenciát tulajdonít, amely az elfogadás-elutasítás dinamizmusában jelentőséggel bír. Ebben a Bloort meghaladó és kritizáló keretben nem a tudományos tudás, hanem a gyakorlat vizsgálata vált központivá, és megannyi esettanulmány témájává. Szabari Vera tanulmánya is a szociológiánál marad, de ami Zemplén Gábornál megközelítési keret volt, az most a vizsgálat tárgya lesz. A tanulmány közelebbi témája a szociológia tudományának magyarországi zászlóbontása, majd intézményesülése. Minthogy mindez a 40-es, 50-es, és 60-as évek politikailag terhelt erőterében zajlott, a diszciplína körüli határmunkálatoknak speciális bájt kölcsönzött az a tény, hogy a viták tétje nem csupán egy-egy módszer, megközelítési mód vagy kutatási program túlélése volt, hanem gyakran magának a tudósnak a túlélése is, de legalábbis az intellektuális vagy fizikai szabadságának megőrzése. Ebben az esetben még a kreácionizmus vitánál is inkább igaz, hogy egy szakmai érv sikerességének jelentős társadalmi és intézményes következményei vannak. A cikk ugyanakkor azt is megmutatja, illusztrálva ezzel Gieryn eredeti koncepcióját, hogy a társa-

16


dalomtudomány elméleti legitimitásáért és intézményes lehetőségeiért folytatott harc kimenetelét hogyan befolyásolta az a mód, ahogyan az egyes szereplők saját erőfeszítéseiket pozícionálták a történelmi helyzet ideológiai palettáján. 3.2 A határmunkálatok elméleti problémái Margitay Tihamér a bizalom szerepének változását vizsgálja a poszt-akadémikus tudományban. Ebben a (korunkat jellemző) időszakban az üzleti jelleg felerősödik, kutatás intézményei pedig vállalkozásokká alakulnak, amelyektől a társadalom egyre inkább gyakorlati problémák megoldását várja. A szerző amellett érvel, hogy a megrendelői és a tulajdonosi szemlélet, amelyet az üzleti jelleg magával hoz, aláássa a bizalmat, és hogy a tudomány elsősorban – ugyancsak az üzleti életre emlékeztető – mutatórendszerrel próbál úrrá lenni a bizalmatlanságon (e mutatók a publikációk számát vagy az idézettséget mérik a kutatók esetében, a kiadott fokozatok arányát a PhD ösztöndíjasokhoz viszonyítva egy doktori iskola esetében, az Oktatók Hallgatói Véleményezésén kapott pontszámot egy oktató esetében stb). A kívülállónak – aki sokszor megrendelőként vagy tulajdonosként lép fel, de sokszor egyszerűen csak egy távolabbi területen tevékenykedő kutató, vagy egy szomszédos tanszék oktatója – fel kell mérnie befektetésének költséghatékonyságát vagy kollégáinak szorgalmát, meg kell ítélnie, mennyire bízhat az egyes tudományos eredményekben. Az ő tájékoztatására kialakult mutatórendszer azonban legalább annyira problematikus, mint amennyire hasznos és nélkülözhetetlen. A mutatók hajlamosak a mutatott helyébe lépni, a kutatók pedig kutatás helyett a kutatás mutatóit szépítgetik, idézettséget és publikációs listát gyártanak. Paradox módon, bár a mutatók a bizalmat hivatottak biztosítani, közben maguk is a bizalmatlanság és az episztemikus függés termékei. Sallay Zoltán tanulmánya haditudósítás és egyben hadászati elemzés a tudománypolitika csatamezőiről: az elmúlt évek Magyarországának tudomány- és technológiapolitikai vitáit veszi szemügyre. A kormányzati szándékok és a tudományos intézmények közti érdekfeszültségek heves ideológiai vitákat, legitimációs harcokat, vagyis határmunkálatokat eredményeznek. Ugyanakkor e viták egyenesen a Margitay Tihamér tanulmánya által felvázolt problémakör sűrűjébe vezetnek, vagyis a tudomány társadalmi hasznosságának feszegetésével felvetik a piacorientált szemléletű bértudomány kérdését. Míg a hidegháborús korszak tudománypolitikai vitáinak középpontjában a nemzetbiztonság problémája állt, addig a mai, gyakran posztakadémikusként jellemzett korszakban ennek helyét a piaci versenyképesség kérdése vette át. Ez ahhoz vezet, hogy az alapkutatások intézményes és anyagi támogatása háttérbe szorulóban van az alkalmazott kutatásokéhoz képest, és a vezető tudományos intézmények képviselői nyilvános retorikai harcot vívnak ennek megakadályozása érdekében, míg a kormányzat részéről gyakran ellenkező

Bevezetõ

17

irányú ideológiai megnyilvánulásokkal kell szembenézniük. Sallay megvizsgálja az MTA képviselőinek rendelkezésére álló érvelési stratégiákat és a vitában alkalmazott konkrét lépéseket, és ezeknek módszertani reflexióján keresztül Gieryn határmunkálat-fogalmának dialektikai újraértelmezését sürgeti. A szakértőiség kérdése, amely a kortárs nemzetközi esettanulmányok érdeklődésének középpontjában áll, a témája Kutrovátz Gábor tanulmányának. A szerző bemutatja, hogyan vált a tudománytanulmányokban a szakértelem problémájának kezelése nélkülözhetetlenné. A kérdést kutatók nagyjából abból a konszenzusból indulnak ki, hogy a különféle tudományosságigénnyel fellépő területek közt a laikus nem tud tudományos műveltségére hagyatkozva dönteni (hiszen akkor szakértőbbnek kellene lennie a szakértőknél), inkább szociális készségeit kell csatasorba állítania, és annak eldöntésére kell eszköztárral rendelkeznie, hogy hogyan tájékozódjon ellentmondó szakértői vélemények szociális hálójában. A kérdéssel foglalkozó irodalom igyekszik tanácsot adni abban, hogy a szakértőktől való függésben milyen meta-kritériumok mentén tudunk helyes döntésre jutni (racionalitás, hitelesség, diplomák száma, publikációs tevékenység, korábbi sikerekről szóló anekdoták, érvelés megítélése stb.). Szakirodalmi áttekintésének végére érve Kutrovátz szkeptikusabb következtetésre jut, mint tárgyalt szerzői, és komoly problémákat vet fel azt illetőleg, hogy vajon a rivális tudományos (és áltudományos) területek közt dönteni nem tudó laikus valóban jó módszerekkel rendelkezik-e ahhoz, hogy a szakértők közt döntsön. Mindenesetre, csak akkor volna esélyünk a megalapozott döntésekre, ha az oktatás és a tudományos ismeretterjesztés a tudomány kész vagy késznek tűnő eredményeinek magabiztos tálalása helyett a tudomány működésének, a tudományos eredmény előállítási folyamatainak bemutatását is feladatának tekintené. Laki János tanulmánya a demarkáció kérdésének klasszikus filozófiai tárgyalásától indul, és bár nem egy hagyományos kritériumot (pl. Carnap vagy Popper kritériumát) – amely az utókor végletes leegyszerűsítésében mára már gyermekdednek tűnik – visszahelyez jogaiba, végül ő is arra jut, hogy a filozófusok kritériumai sorra alkalmatlannak bizonyultak a tudományos és nem tudományos vállalkozások elhatárolására. Mindig lehetett ugyanis mutatni olyan megismerésmódot, melyet intuitíve mindenképp vagy semmiképp sem tekintenénk tudománynak, miközben az adott kritérium kizárta vagy befogadta volna. Laudan nyomán a pusztán episztemikus alapú demarkáció divatjamúlttá vált, a kérdés normatív filozófiai válaszok helyett inkább leíró, szociológiai válaszokat kapott. Laki azonban más úton halad, és – a popperi érvelést csak felületesen ismerők számára meglepő módon éppen az ő írásaiból kibontva – normatív irányban mozdul el. Az érvelés az episztemikus kritériumok (igazság/igazoltság) helyett azonban a hitek előállításának és elfogadásának módjára helyezi a hangsúlyt, a demarkációs kritériumot pedig nem az individuális kutatókra, hanem a tudományra mint társadalmi intézményre értelmezi. Az ebben az irányban felépített erény-episztemológia (ami nem azért „erény-”, mert morális

18


alapokra helyezkedik, hanem mert a tudományos vélekedések helyett a tudóskutató tulajdonságait és a tudományos hitek előállításának folyamatát állítja a középpontba) egy sor csapdát elkerül, amely a hagyományos episztemológiai alapú demarkációkat elnyelte. Némedi Dénes írása a határmunkálatok egy speciális esetéből, a szociológiai elmélet és a közéleti-politikai gyakorlat szétválasztására vagy éppen összekapcsolására tett kísérletekből indul ki. Az ún. közszociológiai vitát a magyar közönség számára bemutató válogatás történetesen éppen abban a Replika-számban jelent meg (2006. október), amelyik egyben helyet adott a demarkáció-probléma újabb megközelítéseit illusztráló blokknak is, és ahogy Némedi tanulmányából kiderül, e véletlen egybeesés mögött akár komoly elméleti megfontolások is sejthetők. A határmunkálatok jellemzésekor Némedi nem magára a határmegvonásra, hanem a határellenőrzésre és határforgalomra helyezi a hangsúlyt, hiszen létfontosságú bármely diszciplína (pl. a szociológia) számára, hogy biztosítania kell egyfelől az autonómia megőrzését, vagyis a nyilvánosság kizárását, másfelől a támogatottságot és erőforrásokat, azaz a nyilvánosság bevonását. (Mund Katalin tanulmánya ennek világos példáját tárgyalja az etológia esetén.) Az erre a problémára javasolt elméleti megközelítések a fenti kettősségből származó paradoxonokkal terhesek. És bár a gyakorlatban kialakult egy intézményesen szabályozott egyensúly e folyamatok között, mára mindez átalakulóban van, a tudományban végbemenő (Margitay és Sallay tanulmányai által is vizsgált) lényegi átalakulásoknak köszönhetően. Kötetünkben a fent említett tanulmányokon kívül még két szöveg található. Az első Gieryn eredeti tanulmánya (Gieryn 1996), amelynek magyar fordítását az említett Replika számban közöltük korábban (Gieryn 2006). Mivel e klasszikus írás vezette be a kötetünk címéül választott fogalmat és az ehhez kapcsolódó elméleti-módszertani szemléletet, ebben a gyűjteményben is indokoltnak látjuk a szerepeltetését. Ezúton is köszönetet mondunk a folyóiratnak az újraközlési lehetőségért. Gieryn munkáján kívül hasznosnak láttuk megjelentetni annak az interjúnak teljes szövegét, amelyet Barotányi Zoltán készített A tudomány határai című könyv kapcsán, de amelynek – terjedelmi okokból – végül alig harmada jelent meg a Magyar Narancs c. folyóiratban (XX. évf. 43. szám, 2008. okt. 23). Neki is köszönjük az interjú közlésének lehetőségét, valamint felkészült és izgalmas kérdéseit, amelyek alkalmat adtak arra, hogy vállalkozásunk hátteréről is beszélhessünk, emellett reagálhassunk az addig megjelent reakciókra és recenziókra a könyvünk kapcsán. A szerkesztők

Bevezetõ

19

Hivatkozások Bowker, Geoffrey C. és Susan Leigh Star. 1999. Sorting Things Out: Classification and Its Consequences. Cambridge, MA: MIT Press. Clark, Adele E. és Susan Leigh Star. 2008. The Social Worlds Framework: A Theory/Methods Package. In The Handbook of Science and Technology Studies. Third Edition, szerk. Edward J. Hackett, Olga Amsterdamska, Michael Lynch és Judy Wajcman, 113–138. Cambridge, MA: MIT Press. Collins, Harry és Robert Evans. 2007. Rethinking Expertise. Chicago: The University of Chicago Press. Collins, Harry, Robert Evans és Mike Gorman. 2007. Trading zones and interactional expertise. Studies in History and Philosophy of Science 38: 657–666. Fehér Márta és Békés Vera, szerk. 2005. Tudásszociológia szöveggyűjtemény. Budapest: Typotex. Fleck, Ludwik. 1980. Entstehung und Entwicklung einer wissenschaftlichen Tatsache: Einführung in die Lehre vom Denkstil und Denkkollektiv. Ford. Lothar Schäfer és Thomas Schnelle. Frankfurt am Main: Suhrkamp. Fleck, Ludwik. 1983. Erfahrung und Tatsache: gesammelte Aufsätze. Ford. Lothar Schäfer és Thomas Schnelle. Frankfurt am Main: Suhrkamp. Galison, Peter. 1997. Image and Logic: A Material Culture of Microphysics. Chicago: University of Chicago Press. Galison, Peter és David Stump. 1996. The Disunity of Science. Stanford: Stanford University Press. Gieryn, Thomas F. 1983. Boundary-work and the demarcation of science from non-science: strains and interests in professional ideologies of scientists. American Sociological Review 48: 781–795. Gieryn, Thomas F. 1996. Boundaries of Science. In The Handbook of Science and Technology Studies. Second Edition, szerk. S. Jasanoff, G. E. Markle, J. C. Petersen és T. Pinch, 393–443. Thousand Oaks: Sage. Gieryn, Thomas F. 1999. Cultural boundaries of science: credibility on the line. Chicago: University of Chicago Press. Gieryn, Thomas F. 2006. Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nem-tudománytól: feszültségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban. Ford. Lukács Anikó. Replika 54–55: 173–194. Gorman, Michael. 2002. Levels of expertise and trading zones. Social Studies of Science 32(6): 933–938. Guston, David H. 1999. Stabilizing the Boundary Between U.S. Politics and Science: The Role of the Office of Technology Transfer as a Boundary Organisation. Social Studies of Science 29: 87–111. Jasanoff, Sheila. 1990. The Fifth Branch: Science Advisers as Policymakers. Cambridge, MA: Harvard University Press. Király Gábor. 2005. Hovatovább STS? Fejtegetések az értelmezési flexibilitás, a hiányzó tömeg, a kiborg és a demokrácia kapcsán. Replika 51–52: 25–56. Kuhn, Thomas S. 1962/2000a. A tudományos forradalmak szerkezete. Ford. Bíró Dániel. Budapest: Osiris.

20


Kuhn, Thomas S. 2000b. The Road since Structure. In The Road since Structure, 90–104. Chicago: University of Chicago Press. Kusch, Martin. 1995. Psychologism: A Case Study in the Sociology of Philsophical Knowledge. London and New York: Routledge. Kutrovátz Gábor, Láng Benedek és Zemplén Gábor. 2006. A határvidék felderítése – bevezető a tudományon innen és túl blokkhoz. Replika 54–55: 119–133. Kutrovátz Gábor, Láng Benedek és Zemplén Gábor. 2008. A tudomány határai. Budapest: Typotex. Kutrovátz Gábor és Zemplén Gábor Á. 2008. A Bloor-Latour vita: Egy tudományos vita érveléselméleti vizsgálata. In Láthatatlan nyelv (tanulmánykötet a Láthatatlan Kollégium diákjainak és tanárainak munkáiból), szerk. Gervain Judit és Pléh Csaba, 231–259. Budapest: Gondolat. Laki János. 2006. A tudomány természete: Thomas Kuhn és a tudományfilozófia történeti fordulata. Budapest: Gondolat. Latour, Bruno. 1987. Science in Action: How to Follow Scientists and Engineers Through Society. Cambridge, MA: Harvard University Press. Latour, Bruno. 2005. Reassembling the Social: An Introduction to Actor-Network-Theory. Oxford: Oxford University Press. Latour, Bruno és Steve Woolgar. 1979. Laboratory life: the social construction of scientific facts. Beverly Hills: Sage Publications. Merton, Robert King. 2002. Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Ford. Berényi Gábor és Balogh Zoltán. Budapest: Osiris. Morris, Charles. 1960. On the history of the International Encyclopedia of Unified Science. Synthese 12(4): 517–521. Shapin, Steven. 1992. Discipline and bounding: the history and sociology of science as seen through the externalism-internalism debate. History of Science 30: 333–369. Star, Susan Leigh és James R. Griesemer. 1989. Institutional Ecology, ’Translations’ and Boundary Objects: Amateurs and Professionals in Berkeley’s Museum of Vertebrate Zoology, 1907–39. Social Studies of Science 19 (4): 387–420. Vermeir, Koen. 2006. Újra a demarkációs problémáról. Ford. Koronczay Dávid és Zelei Borbála. Replika 54–55: 135–156.

Határmunkálatok a pszichoanalízis történetében Gyimesi Júlia Kétségtelen, hogy a pszichoanalízis rendkívüli hatást gyakorolt a modern ember önmeghatározására. Azzal a pszichologizáló attitűddel gazdagította önmagunkról alkotott tudásunkat, amely lépten-nyomon megkérdőjelezi éberségünket és tudatunktól idegen erőket sejtet érzéseink, gondolataink és tetteink hátterében. Egyfajta megosztottság ez, a disszociálódott1 lélek természetességének bevezetése, mégpedig egy olyan magyarázattal, amely alkalmasnak bizonyul arra, hogy gyökeret eresszen a közgondolkodásban. Bámulatra méltó a folyamat, ahogyan a pszichoanalitikus tanok megtermékenyítették a lélekről való gondolkodást. A pszichoanalitikus eszmerendszer maradványai ott rejtőznek mindennapi szóhasználatunkban, „tudattalanunkról” vagy „tudatalattinkról” való homályos feltételezéseinkben, vélt vagy valós „elfojtásainkban” és „komplexusainkban”. Lelki működésünkről alkotott hétköznapi elképzeléseink lényegüket tekintve tükrözik a pszichoanalízis szellemiségét; a háttérben szunnyadó nem-tudatos tartalmak feltételezését. Azt azonban kevesen tudják, hogy a pszichoanalízis térhódítása igen rendhagyó módon zajlott, mivel a pszichoanalízis mint tudomány kezdettől fogva valamiféle periférián mozgott. Ez részben abból következett, hogy a pszichológia mindig is igen fragmentált képet mutatott, és az egymással szembenálló pszichológiai iskolák állandó vetélkedésében a pszichoanalízis csupán az egyik nézőpontot képviselte a sok közül. Másfelől Sigmund Freud elméleteinek tudományos recepciója sem volt éppen zökkenőmentes; a pszichoanalitikus elmélet rendkívüli kritikákat váltott ki, és sokáig várattak magukra a pozitív reflexiók. Ez azonban nem szabott gátat a pszichoanalitikus tanok terjedésének, és éppúgy megtermékenyítették a filozófiát és a művészeteket, mint ahogyan a bontakozó tudományos pszichológiát. Sikerének hátterében egyfelől tartalma, másfelől képviselőinek kitartó következetessége állt, amely vonzóvá tette mondanivalóját a racionális kutató elme és a lelki működés titkát kereső romantikus gondolkodó számára egyaránt. A kritikák pedig, amelyek születése pillanatától napjainkig kísérik útját, meglepő módon nem tudták elnémítani a pszichoanalitikus gondolkodók szavát.

1

A lelki disszociáció a korai lélektani kutatásokban elterjedt kifejezés, mely szerint a lélek nem egységes, hanem több, minőségileg különböző részre bontható.


21

22

Gyimesi Júlia

A pszichoanalízis és kritikái E kritikák jóval nagyobb szerepet játszottak a pszichoanalízis történetében, mint amekkora jelentőséget bármikor tulajdonítottak nekik. A bírálók nem csupán módszertani kifogásokra vagy elméleti vitákra korlátozták magukat, hanem igen jellemző módon rendkívüli hevességgel igyekeztek félresöpörni a pszichoanalízis teljes felépítményét. Nem csupán előfeltevéseit, technikáját és tartalmát kérdőjelezték meg, hanem képviselői – leggyakrabban természetesen Freud – személyes és szakmai megbízhatóságát, erkölcsösségét, sőt józan eszét (pl. Crews 1995, Webster 2002). E heves ellenállás figyelemre méltó dinamikát vitt a pszichoanalitikus elmélet mindenkori recepciójába, és ha nem sikerült is egyszer és mindenkorra eldöntenie létjogosultságnak kérdését, mindenestre felhívta a figyelmet a lélekelemezés problémáira, mintegy száz éve állandóan napirendre tűzve a pszichoanalitikus elmélet kérdését. Mint ahogy a pszichoanalízis sem csupán a tudomány emberének szólt, úgy a kritikák is a tágabb – tudományos és nem tudományos – nagyközönséget célozták meg. Ebből következően mára a pszichoanalízis elméletével kapcsolatban számtalan népszerű elképzelés látott napvilágot, amelyekben keveredik a kritikusok által közvetített, többnyire némiképp torzított pszichoanalitikus tudás magával a bírálattal. Talán a legnépszerűbb elképzelés a pszichoanalízisről, hogy a pszichoanalízis mindent a szexualitással magyaráz. Legyen szó az álmokról, az érzésekről, a meggyőződésekről vagy akár a tünetekről, minden esetben a szexualitás vagy szexuális jellegű problémák állnak a háttérben. E kritika esetében a bírálók és az interpretálók közötti leggyakoribb tévesztés magával a szexualitás fogalmával kapcsolatos; általában háttérbe szorul a szexualitás pszichoanalitikus elmélete, és helyette a szexualitás igen változó személyes reprezentációja kerül a középpontba, amely legtöbbször meglehetősen messze áll a klasszikus freudi elképzelésektől. Természetesen vitathatatlan, hogy az emberi szexualitás alapvető jelentőséggel bír a pszichoanalízis rendszerében, az azonban korántsem mellékes, hogy hogyan határozza meg a pszichoanalízis ezt a szexualitást, és ennek megfelelően mit tekint szexuális tartalomnak vagy megnyilvánulásnak. E népszerű elképzelés gyakorta összekapcsolódik azzal a nem éppen ízléses (egyébként érdekes módon pszichoanalitikus elvekre támaszkodó) bírálattal, mely szerint a szexualitás túlhangsúlyozásának hátterében Freud saját szexuális problémái álltak. És minthogy a szexualitással való foglalkozás e feltétételezés szerint mindenkor szexuális problémákat, sőt perverziókat feltételez, Freud mellett szinte minden pszichoanalitikusról elmondható az előbbi összefüggés. Az igazsághoz talán hozzá tartozik, hogy a kritikusok minden igyekezete és a témában való számtalan kutatás ellenére, egyelőre nem sikerült bizonyítani, hogy Freud szexualitása különbözött volna bármely hímnemű kortársának szexualitásától, mi több pácienseivel sem folytatott szerelmi viszonyt, noha ez utóbbi sajnos időnként előfordult a pszichoanalitikus és más terápiákban egyaránt.

Határmunkálatok a pszichoanalízis történetében

23

A szexualitás elméletén alapuló kritikák mellett az utóbbi évtizedekben kiemelkedő népszerűségnek örvend az az elképzelés, miszerint a pszichoanalízis sikerének titka az volt, hogy nem tudományként, hanem vallásként funkcionált (pl. Webster 2002). Ha közelebbről megnézzük ezt a vallást, akkor a pszichoanalízis „mérgező” ideológiája mellett bizonyos szektariánusságot is felfedezhetünk, amelyet Freud, mint valamiféle messiás irányított. E kritika Freud szuggesztív hatalmával magyarázza a pszichoanalitikus eszmerendszer melletti elkötelezettséget, és őt – diabolikus megrontóként azonosítva – teszi felelőssé a pszichoanalízis talaján nyugvó vakhit felmérhetetlen pusztításaiért. Valamivel józanabb nézetet képvisel az az irány, amely a freudi elmélet diszkreditálását egyszerűen megoldja azzal, hogy kijelenti: a pszichoanalízis elavult, tudományos szempontból nem igazolható és nem érvényes elmélet. E nézőpont ezzel aztán befejezettnek is tekinti a pszichoanalízis létjogosultságáról szóló vitát, és könnyedén ignorálja azokat a világszerte működő pszichoanalitikusokat, akikhez érthetetlen módon nem jutott el ez az információ. Fontos megjegyezni, hogy a pszichoanalízis bizonyos szempontból valóban háttérbe szorult a modern pszichológiai elméletek és kutatások mögött. A lelki jelenségek minden szintjét és formáját felölelő elméletével, nehezen ellenőrizhető gyakorlatával valamint máig kérdéses hatékonyságával nehezen illeszkedik a modern lélektan kvantifikáló módszertanához, mely az objektivitás és a megbízhatóság oltárán igen hajlamos feláldozni a lelki jelenségek sokszínűségét, és a biológiai vagy másféle redukció eszközéhez nyúlni. A pszichoanalízis elmélete túlságosan szerteágazó és kategorikus, módszertanában pedig túl nagy súllyal esnek latba az érzelmi-intuitív elemek ahhoz, hogy illeszkedni tudjon napjaink időnként leegyszerűsítő, ám némiképp kontrolálhatóbb lélektani vizsgálódásaihoz. A pszichoanalízis ebben az összefüggésben természetesen nem definiálható tudományként sem, hanem sokkal inkább egy letűnt kor valamiféle úri kedvteléseként vagy a korai lélektani kutatások egy olyan zsákutcájaként, amely végül is bizonyos szempontból gyümölcsözőnek bizonyult az utókor számára (pl. Popper 1993). Az efféle megközelítések leggyakrabban elismerik a freudi elmélet egyik-másik vonatkozásának igazságát, ám ez az elismerés általában sokkal inkább a kérdéses vonatkozás pszichológiatörténeti jelentőségének szól, mint magának az elméletnek. E nézőpont képviselői a pszichoanalízist áltudományként azonosítják, melyben keveredik a teoretikus érvelés a művészi hajlamokkal és a mítoszgyártással. Természetesen a modern pszichológia széttöredezett világában van helye a pszichoanalízis mellett elkötelezett gondolkodók számára is. Ők általában gyakorlati szakemberek, akik a pszichoanalitikus elméletet némiképp átdolgozott formában alkalmazzák, és a legkülönbözőbb mélylélektani vagy neoanalitikus iskolákhoz tartoznak. A pszichoanalízis olykor igen eltérő interpretációján alapul metodikájuk, amelyben a közös pontot a megosztott psziché és a tudattalan feltételezése, valamint az analitikus módszer képezi. A pszichoanalízis mellett elkötelezettek egy másik csoportját alkotják azon irodalmárok, filozófusok és esztéták, akik a pszichoanali-

24

Gyimesi Júlia

tikus elméletben találtak inspirációt kutatásaikhoz, és érvelésük középpontjába a modern és posztmodern pszichoanalízist állították. A pszichoanalízisről tehát elmondható, hogy egy igen ellentmondásos, ám minden látszat ellenére napjainkig gyümölcsöző terület, amely azonban elméleti és technikai sajátosságaiból fakadóan meglehetősen kiszolgáltatott a tudományosságát megkérdőjelező támadásokkal szemben. Valóban nehéz ítéletet mondani a pszichoanalízis tudományosságáról/áltudományosságáról szóló vitában – a dolgozat célja nem is ez. A pszichoanalízis tudományosságának kérdését azonban merőben új megvilágításba helyezheti a diszciplína történetét kísérő demarkációs törekvések és határmunkálatok tanulmányozása pontosabban azon folyamat elemzése, ahogyan Freud megpróbálta elhatárolni „tudományát” bizonyos áltudományos törekvésektől, amelyek a pszichoanalízis rendkívül dinamikusan fejlődő rendszerében itt-ott – meglehetősen gyakran – felütötték fejüket. A pszichoanalízis demarkációs problémáit így a freudi életmű vetületében fogom bemutatni, mintegy fókuszpontként azonosítva a klasszikus freudi pszichoanalízist.

A pszichoanalízis bástyája: a szexualitás elmélete A gyakorta hangoztatott nézettel szemben, miszerint Freud nem tűrt semmiféle elhajlást vagy újító gondolatot tanítványai körében, a pszichoanalízishez való hűséget nem a Freud személyéhez való hűség, hanem a pszichoanalízis alapjaihoz – így a szexualitás és az Ödipusz-komplexus elméletéhez, valamint a tudattalan és az elfojtás tanához – való hűség jelentette. Ezen alapok igen határozott funkcióval bírtak az elmélet egészét tekintve, így azok megkérdőjelezése rendkívüli veszélyekkel fenyegetett. A pszichoanalízis alaptételei között kiemelkedő szerepet játszott a szexualitás elmélete, mivel lehetővé tette a tudattalan egyébként meglehetősen misztikus fogalmának biológiai lehorgonyzását, és az 1800-as évek végére uralkodóvá váló tudományos materializmus melletti elköteleződést. A szexualitás elmélete így teoretikus jelentőségén túlmutató szerepet játszott a pszichoanalízis történetében, mivel biztosította a freudi tudattalan tudományos legitimitását. Mindazonáltal a szexualitás elméletének e funkciója nem artikulálódott nyíltan a freudi életműben; csupán kétségbe vonása járt messzemenő következményekkel, és mindvégig megőrzött valamit abból a homályosságból, amit a tudattalan időnként misztikus fogalma is magáénak tudhatott. Ugyanakkor nem alaptalanok azok a vádak, amelyek szerint Freud szélsőséges tekintélyelvűséggel viszonyult tanához és követőihez. 1914-ben például a következő módon határozta meg a pszichoanalízishez való viszonyát: „…a pszichoanalízis az én alkotásom. Tíz esztendőn át én voltam az egyetlen, aki vele foglalkozott és minden visszatetszés, mellyel az új jelenség a kortársaknál találkozott, mint kritika az én fejemre zúdult. Úgy, gondolom, hogy még ma is, mikor már régen nem magam vagyok az egyetlen pszichoanalitikus, jogosult az az álláspontom, hogy nem tudhatja senki jobban, mint én, hogy mi a pszichoanalízis, miben különbözik a lélekkutatás más módjaitól és mit kell ezzel a névvel jelölni, illetve mit kell helyesebben másképp elnevezni.” (Freud 1990: 85).


25

Nem mellékes azonban, hogy Freud előbbi mondatai éppen nagyreményű tanítványával, Carl Gustav Junggal való szakításának emlékét őrzik és a harcuk lezárását, illetve Jung elutasítását nyomatékosítják. A Freud–Jung viszony a pszichoanalízis történetének kitüntetett felvonása, nem csupán azért, mert Jung analitikus alapokon nyugvó pszichológiája önállósult formájában a mélylélektan meghatározó irányzatává fejlődött, hanem azért is, mert szakmai nézeteltéréseik mögött a pszichoanalízis demarkációs problémái álltak. Jung ugyanis a freudi szexualitás elméletét kérdőjelezte meg a libidó fogalmának kiterjesztésével, és ezzel nem csupán mestere rendszerével helyezkedett szembe, hanem elszakította a pszichoanalízist és a tudományos materializmust összekötő szálakat is. Hogy mivel szemben szolgálta a szexualitás elmélete a freudi pszichológia védelmét, arra éppen Jung adja meg a választ: „Még élénken emlékeszem rá, amint Freud így szólt: ››Kedves Jung barátom, ígérje meg, hogy soha nem adja fel a szexualitás-elméletet. Ez a legeslegfontosabb. Tudja, dogmává kell tennünk, megrendíthetetlen bástyává.‹‹ Ezt olyan szenvedélyesen és olyan hangon mondta, mintha egy apa így szólna: ››Fogadj meg nekem egyet drága fiam: menj el minden vasárnap a templomba!‹‹ Némiképp csodálkozva kérdeztem: ››Bástyává – mi ellen?‹‹ Mire ő így felelt: ››A fekete szennyáradat – egy pillanatig tétovázott, majd kibökte –, az okkultizmus ellen‹‹.” (Jung 1997: 198) Noha Jung Freud tekintélyelvűségének igazolása érdekében említi az előbbi beszélgetést, rendkívül pontosan rámutat saját pszichológiájának gyenge pontjára is. Az 19. század második felében teret hódító modern okkultizmus2, amely az okkult jelenségekre – így például az asztaltáncoltatásra, telepátiára vagy a médiumi képességekre irányuló fokozott figyelemben öltött testet, valóban fenyegette a bontakozó pszichológia önmeghatározását, mivel ugyanazon lelki disszociáció képezte tárgyát, amely a pszichológia egyes irányzatainak alapjául is szolgált. E disszociáció mögött az okkultizmus jelesebb, olykor tudományos beállítottságú képviselői a freudi tudattalanhoz nagyon hasonló „küszöbalatti” vagy „tudatalatti” szférákat feltételeztek, amelyek az esetek többségében valamiféle spiritualitást is magukban hordoztak. A tudományos legitimáció érdekében célszerű volt elhatárolni a freudi tudattalant e spiritualitástól; ezt a feladatot látta el a szexualitás elmélete, amely a „szexuális ösztön” fogalmának előtérbe állításával biztosította a pszichoanalízis által leírt tudattalan biológiai színezetét, és ezzel elkötelezte az elméletet az említett tudományos materializmus mellett. Jung a szexualitás elméletének megkérdőjelezésével rendkívüli veszélynek tette ki a pszichoanalízis felépítményét, amelyet Freud minden eszközzel igyekezett megakadályozni. A freudi tudattalan nem tehetett szert spirituális vagy okkult jellegre; Jung pszichológiája azonban kiszolgáltatta volna a transzcendencia homályos tapasztalatának a pszichoanalitikus elméletet. Ferenczi Sándor, a budapesti pszi2

Jelen összefüggésben az okkultizmus szó használata nem pontos, mivel azt a pszichoanalitikusok sokféle természetfeletti jelenséget átfogó kategóriaként, a spiritizmus, pszichikus kutatás, telepátia, jövőbelátás stb. gyakorlatainak és jelenségeinek leírására alkalmazták. A pontatlanság ellenére – az eredeti szövegekhez való hűség érdekében – a továbbiakban követni fogom a pszichoanalitikusok szóhasználatát.

26

Gyimesi Júlia

choanalitikus iskola megalapítója és Freud leghűségesebb tanítványa, igen találóan jellemzi Jung attitűdjét, mikor a következőket írja: „Nota bene: végül rájöttem a jungi felfogás legtitkosabb értelmére. Ez nem más, mint az ő álcázott és tudományos formába burkolt okkult hitvallása. Az álmok megmondják a jövőt, a neurotikusok mantikus adottságokkal rendelkező emberek, akik az emberi nem jövőjét (haladás, a szexualitás elfojtása) előre megjósolják. A tudattalan tudja a jelent, a múltat és a jövőt, a »szimbólumokban« elárulja magát az emberiség jövendő sorsa (vagyis a »feladata«). Mindez Jung asztrológiai tanulmányaiból (?) származik. Az a kevés, amit »okkultnak« látott, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy pszichoanalitikus tudásának egész, nyilvánvalóan meglehetősen ingatag építményét ledöntse.” (Freud, Ferenczi 2000: 219.) Nem mellékes, hogy Jung okkultizmus iránti vonzalma nem pszichoanalitikus karrierje során bontakozott ki. Egyfajta családi örökség volt ez esetében; anyai ágról feltűnően sok titokzatos képességű, amolyan „halottlátó” családtaggal büszkélkedhetett, akik idejekorán meghatározták Jung világlátását. Disszertációját is „Az úgynevezett okkult jelenségek pszichológiájáról és pszichopatológiájáról” írta 1902-ben, melyben egy fiatal médiumot – valójában unokatestvérét, Hélène Prieswerket – vizsgált. A misztikus iránti vonzalma így végigkísérte pályafutását, Freuddal való szakítást követően pedig alkalma nyílt a szexualitás elméletét valamiféle spirituális kollektív energiára cserélni. Ez jóval nagyobb népszerűséggel kecsegtetett, hiszen a szexualitás freudi elmélete nem festett igazán kívánatos képet az emberről, így jelentőségének mérséklésével és a nagyközönség számára mindig népszerű misztikusabb lelki tartalmak bevezetésével Jungnak sikerült az általa módosított pszichoanalízissel meghódítani többek között az amerikai közönséget is, amely addig viszonylagos prüdériát mutatott a freudi szexualitás elméletével kapcsolatban, így a pszichoanalitikus tanokat sem fogadta be. De valóban az okkultizmus fenyegette-e a pszichoanalízist? Valóban azt a spiritualitást vagy misztikumot kellett-e elhatárolnia elméletétől, amelyet az okkult jelenségek feltételeztek? A pszichoanalízis és a modern okkultizmus3 összefüggései elsősorban azért bizonyulhattak fenyegetőnek, mivel mindkét irányzat tudatküszöb alatti történéseket feltételezett. Az okkultizmus és a korai lélektan együttműködése így egy ideig igen gyümölcsözőnek bizonyult (lásd alább), ám a populáris okkultizmus túlkapásai és leleplezett csalásai egy idő után nem vetettek jó fényt a pszichológia fiatal tudományára (Owen 1989, 2004, Treitel 2004). Az együttműködés így lassan megszakadt, ám a lelki disszociáció és a tudatküszöb alatti lelki tartalmak iránti közös érdeklődés bizonyos informális keretek között fennmaradt. Mivel a pszichoanalízis elmélete a személyiség heterogenitásán és a tudattalan feltételezésén alapult, különösen kiszolgáltatott volt a tudományos materializmussal szemben állást foglaló, általában

3

Fontos azonban megjegyezni, hogy az okkultizmus korabeli képviselői nem ritkán a tudomány eszközével fordultak az okkult jelenségek megértése felé, és korántsem elhanyagolható összefüggésekkel gazdagították a kor tudományát.


27

okkult színezetű tudattalan-koncepcióknak. Az okkultizmus azonban nem csupán Jung személyén keresztül kísértette meg a pszichoanalitikus gondolkodókat.

Pszichoanalízis és okkultizmus Maga Freud is komoly személyes érdeklődést mutatott az okkult jelenségek iránt (Erős 2005). Nem zárkózott el azok szakértő interpretációjától sem, és noha mindig meglehetős szkepticizmussal és a pszichoanalízis racionális elveinek szem előtt tartásával értékelte azokat, kétségtelen, hogy fantáziáját igencsak izgatták a gondolatátvitel vagy a jövőbelátás lehetőségei. 1921-ben például a következő sorokat írta az okkult jelenségek tudományos igényű tanulmányozásában jártas Hereward Carringtonnak: „Nem tartozom azok közé, akik a priori elutasítják az úgynevezett okkult pszichológiai jelenségek vizsgálatát, mint ami tudománytalan, megvetendő, sőt veszélyes. Ha tudományos karrierem kezdetén állnék, nem pedig ahogy most, a végén, akkor talán éppen ezt a területet választanám, minden nehézség ellenére.” (Idézi Fodor 1959: 12-13). Ferenczi Sándorra is hasonló módon nagy hatást gyakoroltak az okkultizmus egyes jelenségei (Ferenczi 1899). A pszichoanalitikus terápiában előálló áttétel és viszontáttétel dinamikájában látta meg a gondolatátvitel pszichoanalitikus értelmezésének lehetőségét, melyet aztán az áttétel jelenségének teljesebb megértése érdekében bontakoztatott ki. 1910-ben a következő szavakkal ecsetelte felfedezéseit egy Freudnak szóló levelében: „Érdekes újdonság az áttétel történetében. Gondolja csak meg, nagy jövendőmondó, illetve gondolatolvasó vagyok! (Szabad asszociációimban) olvasok a betegek gondolataiban. A pszichoanalízis jövőbeli módszerének hasznot kellene húznia ebből…Ez a módszer alkalmas arra, hogy működés során érjük tetten a beteg legaktívabb komplexusait. A módszer még tovább finomítható! Ha Bécsbe megyek, a ‘pszichoanalitikusok udvari asztrológusaként’ fogok bemutatkozni Önnek.” (Freud-Ferenczi 2000: 351-352. [kiemelés az eredetiben]). Noha Freud és Ferenczi egyaránt az okkult jelenségek racionális analízise mellett tört lándzsát, a természetfeletti iránti személyes érdeklődésük kétségtelenül megtermékenyítette az emberi lélekről való gondolkodásukat. Arra azonban gondosan ügyeltek, hogy az okkultizmus területén végzett „veszélyes expedíciójuk” ne tegyen szert jelentősebb publicitásra, és ne veszélyeztesse a pszichoanalízis jó hírnevét. E munkában ugyan kéretlenül, de kiemelkedő szerepet vállalt Freud életrajzírója, Ernest Jones, aki mindig éberen őrködött a freudi rendszer tudományossága felett, és életrajzíróként attól sem riadt vissza, hogy bizonyos összefüggéseket elhalványítson vagy éppen elhallgasson (Fodor 1934: 1971). Talán Ferenczi bizonyult a legkevésbé előrelátónak a pszichoanalízis imázsának megőrzése szempontjából – akit, mikor felvetette, hogy gondolatátviteli kísérleteinek eredményeit a soron következő pszichoanalitikus kongresszuson foglalná össze, a következő szavakkal térített el tervétől Freud: „Lebeszélném róla. Ne tegye. Az Ön tapasztalatai és kísérletei bizonyára nem átütőbb erejűek és kifogástalanabbak, mint az, amit a

28

Gyimesi Júlia

szakirodalomban erről írnak, s amit eddig el sem akartunk hinni. Az Ön előadásában tehát csak a személyes mozzanat lenne új, s a személyes hatás, amelynek belőle kellene fakadnia. Ezzel bombát vet a pszichoanalízis házába, amely biztosan fel is robban”. (Freud, Ferenczi 2005: 36.) A pszichoanalitikus gondolkodókra általánosságban jellemző volt a misztikus iránti vonzalom, amely leggyakrabban a gondolatátvitel iránti érdeklődésben, gondolatátviteli kísérletek végzésében és azok pszichoanalitikus elveken alapuló értelmezésében nyilvánult meg. Freudon, Jungon és Ferenczin kívül, Helen Deutsch, Fodor Nándor, George Devereux (eredeti nevén Dobó György) és Jule Eisenbud csupán néhány azon nagyhírű pszichoanalitikusok közül, akiket komolyan foglalkoztatott a gondolatátvitel lehetősége (Devereux 1973). Érdeklődésük magából a pszichoanalízisből fakadt, pontosabban a Freud által leírt, ám részleteiben csak Ferenczi által kidolgozott áttétel és viszontáttétel elméletéből. Nem véletlen, hogy Ferenczi már 1910-ben felhívta mestere figyelmét az áttétel és telepátia átfedéseire; az áttétel fogalma maga ugyanis a lelki tartalmak introjekcióján és projekcióján alapult, vagyis azon, ahogyan bizonyos érzések vagy képzetek észrevétlenül elhagyják tudatunkat és a külvilág vagy a másik ember tudatának tartalmaiként ismerjük fel azokat, miközben magunkba is hasonló módon olvasztjuk be a külvilágból felénk áramló lelki tartalmakat. A pszichoanalízis tehát valamiképpen integrálta az okkultizmus bizonyos hatásait, ám ezt minden esetben a pszichoanalitikus redukció célzatával, elméletének és módszertanának követelményeit szem előtt tartva tette. Ebben különbözött a történetét övező misztikusabb elképzelésektől, amelyek előszeretettel bontották fel a pszichoanalitikus elméleteket és fogalmakat annak érdekében, hogy spirituális tartalmakat vegyítsenek materialista érvelésébe. E materializmus ugyanakkor meglehetősen gyenge lábakon állt, hiszen elsősorban a fentebb említett szexualitás elméletéből táplálkozott, amelyet – az egyébként igen homályos – ‘ösztön’ fogalma kötött össze a matériával. A biológiai magyarázat valójában sokkal inkább ígéretként, mint valóban működő keretként funkcionált a pszichoanalízis történetében. Egyfajta látszólagos lehorgonyzás volt csupán ez, amely ugyan előrevetítette a majdani szomatikus magyarázat lehetőségét, ám a mindenkori jelen gyakorlatában mellőzte azt. Annál nagyobb teret kapott az enigmatikusság a pszichoanalízis nyelvezetében, amely elsősorban tárgyának, a tudattalannak sajátos megismerhetetlenségéből fakadt. A tudattalan ugyanis alaptermészetéből fakadóan megismerhetetlen, és csekély fantáziával is elképzelhető, hogy micsoda módszertani virtuozitásra van szükség ahhoz, hogy egy ilyen tárgy talaján empirikus tudomány jöjjön létre. A pszichoanalízis nóvuma nem is a tudattalan felfedezése volt – minthogy a filozófiában és a pszichológia egyes területein már korábban is ismert volt a fogalom –, hanem a módszer kidolgozása, amely által hozzáférhetővé válhattak egyes tudattalan tartalmak. A tudattalannak azonban csak töredékei lettek megismerhetővé a pszichoanalízisben, nagyobb részét továbbra is homály fedte, amelyet megőrzött a hozzá kapcsolódó beszédmód is.


29

A tudattalan így éppen határozatlanságából fakadóan vált alkalmassá arra, hogy ismeretlenségét irracionális, spirituális vagy okkult tartalmakkal ellensúlyozzák. A pszichológia területén ez utóbbi megoldással éltek mindazok, akik a materialista elvekkel szembeszegülve értelmezték küszöbalatti életünket. A freudi tudattalan karrierjét megelőzően jónéhány elmélet született tudatalattinkról, amelyek bizony nem haboztak összekapcsolni mélyebb szféráinkat a természetfelettivel vagy éppen az örökkévalóság tapasztalatával. A jeles amerikai filozófus és pszichológus, William James például az orvosi materializmus rendíthetetlen ellenzőjeként a vallásos tapasztalás gyökereként a tudatalattit jelölte meg (1982). Az általa lefestett tudatalatti világ mellőzi az emberi szexualitásról szóló reduktív elméleteket, ehelyett azonban megnyitja pszichénket a transzcendencia felé. Talán nem lényegtelen, hogy James a pszichológia sok más úttörőjéhez hasonlóan igen erősen érdeklődött az okkult jelenségek iránt, és hosszú éveken keresztül tanulmányozott egy bizonyos Leonora Piper nevű hölgyet, aki médiumi képességeivel kápráztatta el Jamest és gazdagította a pszichológiai kutatásokat. Leonora Piper egyébként különleges személyiség volt a pszichológia történetében, mivel szinte egyedülálló módon soha nem keveredett csalás gyanújába, így számos kísérlet megbízható alanyául szolgált (Cerullo 1982). Kevesen tudják, hogy a médiumok, vagy más természetfeletti képességékkel rendelkező személyek tudományos igényű vizsgálata milyen fontos szerepet játszott a korai pszichológiai kutatásokban. Az efféle vizsgálódások talán legjelentősebb fóruma az 1882-ben Londonban alakult Pszichikus Kutatás Társasága (Society for Psychical Research) volt, amely a tudomány eszközével igyekezett a médiumi képességek valódiságát igazolni. Kontrollált kísérletekben vizsgálták a médiumokat a telepátiát vagy éppen a jövőbelátást, és igen határozott ambíciókkal bírtak az okkult jelenségek valódiságának bizonyítása terén. Fontos feladatuknak tartották az okkult jelenségeket övező tudományos szkepticizmus megdöntését is, amellyel kapcsolatban a társaság elnöke, Henry Sidgwick, 1882-ben a következő módon nyilatkozott: „Nem várhatunk semmilyen döntő hatást elsődleges célunk tekintetében, sem az ember józan eszétől, sem bármilyen bizonyítéktól, bármennyire teljes is az. A tudományos hitetlenség oly régi és növekvő, és olyan sok és olyan erős gyökere van, hogy csak megölni tudjuk, ha egyáltalán képesek vagyunk megölni, élve eltemetve azt a tények tömege alatt… Tényt tényre kell halmoznunk és kísérletezést kísérletezésre, és azt mondom, hogy ne legyen egyetlen összetűzés a kételkedő kívülállókkal, hanem bízzuk a meggyőzést a bizonyítékok sokaságára.” (Sidgwick 1882: 12.) A Pszichikus Kutatás Társaságában a pszichológia számos kiváló képviselője helyet foglalt – William James például 1894 és 1895 között az elnöki tisztséget töltötte be, a tagok között pedig Sigmund Freud és Carl Gustav Jung is képviseltette magát. A társaság tagjai többnyire igen jelentős akadémikus tekintélynek örvendő tudósok voltak, akik között éppúgy megtalálhatók voltak a Nobel-díjasok, mint a Royal Society tagjai. A társaság elsődleges célja tehát az okkult jelenségek tudományos vizsgálata volt, amellyel a testtől, a fiziológiától és a neurológiától független lélek létezését

30

Gyimesi Júlia

kívánták igazolni. E törekvésük – eredményességük ellenére – az évek során visszaszorult, és fokozatosan átadta helyét a rendkívüli módszertani szigorúsággal jellemezhető, ám metafizikai fogalmakat általában nélkülöző parapszichológiai kutatásoknak. A freudi pszichoanalízis korában a társaság legjelentősebb képviselője, Frederic Myers, az előbbi elvekre támaszkodva alkotta meg az emberi lélekről szóló átfogó elméletét, amellyel nemcsak a brit lélektan történetébe írta be nevét, hanem igen sokat mondott az emberben szunnyadó rejtett lelki tartalmakról is. Myers „küszöbalattinak” (subliminal) nevezte el a bennünk rejlő tudattalan lelki instanciát, amely igen jelentős hasonlóságot mutatott a freudi tudattalan fogalmával. Lényeges különbség volt azonban, hogy míg Freud hisztériás betegek analízisére támaszkodva alkotta meg elméletét, addig Myers elsősorban a telepátiát tanulmányozva jutott következtetéseire. A későbbiekben sem szakadt el az elméletét támogató empíria világnézeti vonatkozásaitól, és integrálta spiritualista meggyőződéseit a tudományos igazolással. Ennek eredményeképpen elmélete megőrizte az okkult jelenségeket övező spiritualitást, és a küszöbalatti ént is ennek megfelelően határozta meg: „‘Tudatos Énünk’, ahogyan nevezzük – a magam részéről a tapasztalati, tudatküszöb feletti én kifejezéseket preferálom – nem foglalja magába a tudatosság egészét vagy ös�szes képességünket. Létezik egy jóval átfogóbb tudatosság, egy mélyebb hatalom, amely a földi élet során általában lappang, de amelynek a tudatosság és a földi élet képessége csupán egy oldala, és amely csak a halál felszabadító változása után teljesedik ki… a küszöbalatti én az én egy olyan része, amely általában tudattalan, és úgy gondolom, hogy e kvázi-független entitások között nem csak együttműködés, hanem sokféle személyiség kiemelkedése vagy váltakozása lehetséges, és ami egyszer vagy tartósan a felszín alá került, felülemelkedhet. Meg vagyok győződve arról is, hogy az általunk ismert Én valójában csak egy nagyobb Én töredéke, mégpedig oly módon, hogy felbukkanását azonnal korlátozza az organizmus, amely nem úgy van megalkotva, hogy elbírja annak teljes megjelenését” (Myers 1903). Myers küszöbalatti énről szóló elmélete egyes pszichológiai körökben igen jelentős népszerűségnek örvendett az 1900-as évek elején, e népszerűséget azonban hamar megdöntötte Freud elmélete egy jóval sötétebb és ösztönösebb tudattalanról. Sikerének hátterében feltehetően az állt, hogy ellentétben Myers megközelítésével, nem sejtetett misztikus erőket tudattalan működésünk mögött, hanem az emberi szexualitás dinamizmusait jelölte meg valamiféle eredetként. Ez tette lehetővé a pszichoanalitikus elmélet tudományos recepcióját, amelyet pszichikus kutatás jeles képviselője, T. W. Mitchell a következő szavakkal jellemzett: „Freud tudattalanja valójában nem nagyon különbözik Myers küszöbalattijától, de úgy tűnik, hogy sokkal elfogadhatóbb a tudományos világ számára, amennyiben az csupán a normális és abnormális jelenségeket érinti, és támogatóit nem teszi nyitottá a természetfeletti jelenségekben való hit implikációira” (idézi Cerullo 1982: 160.). A myersi elméletről természetesen Freud is hallott, és tisztában volt a veszéllyel, amelyet elképzeléseik hasonlatossága keltett. Ezért mikor a Pszichikus Kutatás Társasága 1912-ben felkérte Freudot arra, hogy legfontosabb folyóiratuk orvostudo-


31

mányi különszámába publikáljon, a következő szavakkal vezette be mondandóját: „Szeretném néhány szóban kifejteni, olyan egyszerűen, amennyire csak lehet, hogy mit jelent a ‘tudattalan’ kifejezés a pszichoanalízisben és csak a pszichoanalízisben.” (Freud 1997: 7.). Freud e tanulmányban igen határozott distinkciót tett saját elmélete és a myersi küszöbalatti között; eszerint Myers vizsgálódásaiban csupán a tudatelőttes tartalmait érintette, azokra támaszkodva hozta létre teóriáját, így a küszöbalatti én nem tekinthető a freudi tudattalan valódi alternatívájának. A tudattalan pszichoanalitikus elmélete hasonló módon győzedelmeskedett a pszichológia fiatal tudományában fel-felbukkanó, tudatküszöb alattiakat érintő elméleteken, mivel idejekorán megszerezte az elsőbbséget a tudattalan fogalmának tudományos legitimációja terén. Hiába beszéltek James, Myers és sokan mások Freudot megelőzően tudattalan tartalmakról, ha azok magyarázata kidolgozatlan maradt, vagy transzcendenciát sejtetett. A kulcsot a tudattalan átfogó elméletének tudományos recepciójához a materialista, biológiai lehorgonyzás jelentette. Freud e lépésével ugyanakkor igen figyelemreméltó dinamikát vitt a tudattalan mindenkori elméleteibe – kategorikusságával megnyitotta a tudattalan mibenlétéről szóló vitát, amelyben saját elképzelései ellenpontot képezve rendkívül inspirálónak bizonyultak a tudattalan spirituálisabb interpretálói számára. Ez utóbbiak kiemelkedő képviselője volt Jung, aki kollektív lelki tartalmakat és archetípusokat integráló misztikus elméletének sikerét jelentős mértékben Freudnak köszönhette, mivel leginkább annak – néhol korántsem eredeti – cáfolatára épült. A freudi pszichológia talaján, mely az önző ösztönélet előtérbe állításával elhomályosította egyediségünket és nagyságunkat, Jung szinte visszaadta az embernek, amit a freudi elmélet elvett tőle; spirituális értéket és jelentést adott tudattalanunknak. Ezzel Jung ugyan elszakadt a tudománytól, elméletének azonban már nem volt szüksége arra. Írásaiban figyelemreméltó módon kapcsolódtak össze a tudomány és Freud személyes és szakmai fogyatékosságai, amelyek gyakorta szolgáltak érvelése (negatív) kiindulópontjául. 1929-ben ez utóbbiakat a következő szavakkal ecsetelte: „A történelem kerekét nem szabad visszafelé forgatni, s az emberiség spiritualitás felé irányuló lépését – amely már a primitív törzsek beavatásaival elkezdődött – sem szabad letagadni. Az igaz, hogy a tudománynak nemcsak szabad, hanem kell is foglalkoznia a korlátozott feltevésekre épülő részterületekkel, viszont a lélek a tudat fölé rendelt egész, a tudat anyja és előfeltétele, ezért a tudomány is csak az egyik funkciója, amely soha nem fogja kimeríteni a lélek gazdagságát. A lelki élet orvosa nem ragadhat bele a kóros szemléletbe, és nem zárkózhat el görcsösen annak meglátása elől, hogy a beteg lélek is emberi lélek, amely betegségétől függetlenül tudattalanul részt vesz az emberiség lelki életében. Még azt is be kell tudni vallani, hogy az ego azért beteg, mert elszakadt az Egésztől, így elvesztette a kapcsolatot az emberiséggel és a szellemmel.” (Jung 2006: 342-343.) Világos, hogy a lélek racionális-logikus és irracionális-transzcendens elméleteinek versengése igen jelentős feszültséggel terhelte meg a tudományos pszichológia egyébként is meglehetősen széttartó iskoláit. A pszichoanalízis különleges szerepet játszott e dinamikában, és éppen a tudattalan fogalmával nyomatékosította a psziché megismerhetetlenségét. A tudattalanról szóló pszichoanalitikus diskurzussal, mely-

32

Gyimesi Júlia

ben a természettudomány keveredett a tudomány tárgyának enigmatikusságával, paradox módon még nagyobb teret engedett a tudattalan lelki tartalmakat érintő spekulációknak. Érdekes kérdés, hogy e spekulációk miért pont a modern okkult mozgalommal való együttműködésben formálódtak, és miért nem a hagyományos európai vallásokból eredtek. Talán azért, mert a tudományos igényű okkult elméletek és kutatások a lélektanhoz hasonlóan egy szekularizált lélek koncepciójára támaszkodtak, amely alkalmas arra, hogy kutatás tárgyát képezze, és magyarázattal kecsegtet. Ebben az értelemben sem álltak messze az okkultizmus kérdésfeltevései a lélektan kérdésfeltevéseitől; csupán módszertanuk, és az amögött megbújó „hinni akarás” teremtett különbségeket. Nem véletlen tehát, hogy az okkultizmus és a pszichológia explicit együttműködése oly sokáig gyümölcsözőnek bizonyult. Az elhatárolódást az egyre nagyobb teret hódító tudományos materializmus, és az okkult mozgalom előbbitől kétségtelenül nem független romló hírneve okozta, amely rövid időn belül a múlt egy befejezett felvonásává vagy meg nem történtté tette az egykor ígéretes kooperációt. A lélektan kvantifikáló módszertana, mely a freudi szexualitás elméleténél jóval meggyőzőbb módon szolgálta a pszichológia tudományosságát, már nem fért össze a metafizikai fogalmakkal és a testtől független lélek gondolatával. Ez utóbbi rövid időn belül el is tűnt a lélektani elméletek sokszínű palettájáról. A pszichoanalízis sajátos tárgya azonban híven tanúskodik a pszichológia történetének e korai felvonásáról. A freudi tudattalan így egyszerre idézi fel a lélek spirituális elméleteit és a psziché racionalizációjának feszültségeit. E racionalizáció a tudattalan esetében sikeresnek bizonyult, ám e sikert máig viszonylagossá teszik a pszichoanalízist övező viták sokasága. A pszichológia és az okkultizmus kölcsönhatásában a freudi elmélet azonban rendkívüli jelentőségre tett szert; beillesztette az emberben szunnyadó megismerhetetlent a tudományba, és ígéretet tett annak materialista alapokon nyugvó racionális analízisére. Ezzel nem csupán az okkultizmus „fekete szennyáradata” ellen védekezett, hanem az emberi lelket is elhatárolta a transzcendens, misztikus vagy vallásos magyarázatoktól. Helyükre a szexualitás elméletét és a tudattalan dinamizmusait állította, amelyek ugyan teret engedtek a lélek kifürkészhetetlenségének, ám átfogó magyarázattal és oksági összefüggésekkel kecsegtettek. A freudi rendszer alapját képező intrapszichés kauzalitás – mely szerint lelki jelenségeink hátterében mindig megtalálható a kiváltó ok, amely magából a psziché működéséből fakad – egyszer és mindenkorra elvágta a pszichoanalízist a természetfeletti lehetőségétől. Mindez döntő jelentőségűnek bizonyult a pszichoanalízis és a lélekről való gondolkodás történetében; egyszerre szolgált magyarázattal és kérdésekkel: átfogó racionális alapokon nyugvó elméletet kínált önmagunkról, ám természetessé tette önmagunk teljes megismerésének lehetetlenségét is, nyomatékosítva ezzel a modern ember önmagához való viszonyának elidegenítő bizonytalanságát.


33

Hivatkozások Cerullo, John J. 1982. The Secularization of the Soul: Psychical Research in Modern Britain. A Publication of the Institute for the Study of Human Issues, Philadelphia. Crews, Frederick. 1995. The Memory Wars: Freud’s Legacy in Dispute. New York: New York Review. Devereux, Georges, szerk. 1973. Psychoanalysis and the Occult. New York: IUP. Erős Ferenc. 2005. A pszichoanalízis “árnyéka”, a telepátia. Freud és az okkultizmus. Rubicon 2005/7: 43–49. Ferenczi Sándor. 1899. Spiritizmus. Gyógyászat 30: 477–479. Fodor Nándor. 1934. These mysterious people. London: Rider et co. Fodor Nándor. 1959. The haunted mind: a psychoanalyst looks at the supernatural. New York: Garrett. Fodor Nándor. 1971. Freud, Jung and, Occultism. New York, New Hyde Park: University Books. Freud, Sigmund. 1997. Megjegyzések a nem-tudatos fogalmáról a pszichoanalízisben. In Erős Ferenc, szerk.: Sigmund Freud Művei VI. Ösztönök és ösztönsorsok. 7–14. Budapest: Filum. Freud, Sigmund. 1990. A pszichoanalitikai mozgalom története. In Erős Ferenc, szerk.: Sigmund Freud Művei I. Önéletrajzi írások. 65–119. Budapest: Cserépfalvi. Freud, Sigmund, Ferenczi Sándor. 2000. Sigmund Freud – Ferenczi Sándor: Levelezés I/1. 19081911. Budapest: Thalassa Alapítvány, Pólya Kiadó. Freud, Sigmund, Ferenczi Sándor. 2005. Sigmund Freud – Ferenczi Sándor: Levelezés III/2. 19251933. Budapest: Thalassa Alapítvány, Pólya Kiadó. James, William. 1982. The Varieties of the Religious Experience. New York: Pinguin Books. Jung, Carl Gustav. 1997. On the Psychology and Pathology of So-Called Occult Phenomena. In Collected Works of C. G. Jung. Vol. 1. 3–17. Princeton: Princeton University Press. Jung, Carl Gustav. 1997. Emlékek, álmok, gondolatok. Budapest: Európa Könyvkiadó. Jung, Carl Gustav. 2006. Freud és Jung kontrasztja. In C. G. Jung összegyűjtött munkái IV. Freud és a pszichoanalízis. 335–345. Budapest: Scolar. Myers, Frederic. 1903. Introduction to Human Personality and its Survivalof Bodily Death. http://www.survivalafterdeath.org.uk/articles/myers/intro.htm Owen, Alex. 1989. The Darkened Room: women, power and spiritualism in the late nineteenth century England. London, Camden Town: Virago. Owen, Alex. 2004. The Place of Enchantement. British Occultis and the Culture of the Modern. Chicago and London: The University of Chicago Press. Popper, Karl. 1993. Következtetések és cáfolatok (részlet). In Erős Ferenc, Szummer Csaba, eds. Filozófusok Freudról és a pszichoanalízisről. 81–93.Budapest: Cserépfalvi. Sidgwick, Henry. 1882. Address by the President at the First General Meeting. Proceedings of the Society for Psychical Research: 7–13. Treitel, Corinna. 2004. A Science for the Soul. Occultism and the Genesis of the German Modern. Baltimore and London: The Johns Hopkins University Press. Webster, Richard. 2002. Miben tévedett Freud? Bűn, tudomány, pszichoanalízis. Budapest: Európa.

Irodalomelmélet és/vagy kultúrakutatás: szöveg, politika és etika az angolszász angoltanszékeken – áttekintés1 Timár Andrea Bényei Tamás az Alföld 2002/12-es számában megjelent „Dekonstrukció és narratológia (és Borges)” című tanulmányának első lábjegyzetében a következőképpen szabadkozik, amiért dekonstrukciós módszereket alkalmaz Borges elemzése során: „Talán különösnek hat, hogy az ezredforduló után valaki még mindig az angolszász nyelvterületen már körülbelül két évtizede, a kulturális fordulat óta elparentált és meghaladottnak tekintett dekonstrukcióval hozakodik elő” (48).

A lábjegyzet arra enged következtetni, hogy a dekonstrukciót az angolszász nyelvterületen „meghaladottnak” tekintik, s helyette manapság a kultúrakutatás (cultural studies)2 került előtérbe. Maga a dekonstrukció az amerikai egyetemi diskurzusban jórészt az „elmélet” szinonimájává vált, amennyiben elmélet alatt – a dekonstrukciót korántsem meghaladottnak ítélőkkel együtt – a szubjektum kritikáját értjük a nyelvre és a „másik” megszüntethetetlen alteritására való folyamatos reflexión keresztül (Redfield 2001: 5)3. A brit egyetemeken népszerűbb kultúrakutatás kezdettől vállalt politikai elkötelezettsége folytán önmagát „gyakorlatiasabbnak” tartja, s öndefiníciójában nagy szerepet kap, hogy a dekonstrukciónál több köze van a „valósághoz”. Miként Lawrence Grossberg, Cary Nelson és Paula A. Treicher a dekonstrukció egy korai szakaszát kritizálva fogalmaznak: „A kultúrakutatás sosem pusztán elméleti gyakorlat, még akkor sem, ha ez a gyakorlat a politika, a hatalom és a kontextus fogalmait is górcső alá veszi. A kultúrakutatás valójában híd az elmélet és a materiális kultúra között. […] Az értelmiségi munka befejezetlen addig, amíg nem vezet vissza a kulturális és politikai hatalom világába, amíg nem ad választ a történelem kihívásaira” (1992: 6).

A közelmúltban éles vita zajlott arról, hogyan egyeztethető össze elmélet, vagyis a dekonstrukciót máig jellemző folyamatos reflexió, és gyakorlat. Az elsődleges kérdés az volt, vajon a kultúratudományok épesek-e deligitimálni az irodalomelméletet 1 2 3

34

A tanulmány a 71770-as OTKA pályázat keretében készült. A „cultural studies” teminust kultúratudományoknak, vagy kultúrakutatásnak fordítom. A „‘másik’ megszűntethetetlen alteritása” kifejezés, jelesül a „másik” és az „alteritás” levinasi fogalmai, a dekonstrukció legújabb, etikai irányultságát hivatott hangsúlyozni.


Irodalomelmélet és/vagy kultúrakutatás

35

mint diszciplinát arra hivatkozva, hogy az elméletet művelő irodalomtudósok szenvtelensége, mondhatni érdek nélkülisége helyett a kritikusnak politikai és társadalmi szerepet kell vállalnia. Ahogy Sári B. László Alan Sinfield kulturális materialista álláspontját visszhangozva fogalmaz, a kritikusnak „azoknak a társadalmi csoportoknak vagy egyéneknek az érdekében kell szót emelnie, akiket a társadalmi ellentmondások legjobban sújtanak, akik az igazságtalanságot elszenvedik, s akik a kulturális és – velük összefüggésben az – anyagi javak elosztásakor hátrányt szenvednek” (2006: 232). Bényei idézett cikkében mintegy Sárit megelőlegezve, a dekonstrukcióval szemben „továbbra is használt szokatlanul, szinte hisztérikusan éles” retorikáról beszél, ő maga azonban a dekonstrukció mellett tör lándzsát azt állítva, hogy az elmélet „logikája, olvasásmódja elkerülhetetlenül beépült a nyelv és a szubjektum viszonyáról való gondolkodásba” (Ibid). Bényei érvelése azért figyelemre méltó, mert a dekonstrukciót az angolszász világban sem tekintik egyértelműen „múzeumi tárgynak” (Ibid). A kritikai kultúrakutatás, noha az irodalomelméletnek a „nyelvi fordulathoz” köthető felemelkedésétől függetlenül jött létre, soha nem tagadta, hogy az irodalomelmélet, jelesül a Derrida nevével fémjelzett dekonstrukció, hatással volt rá (Sári 2005: 14).4 Mindemellett fenntartja azon már jól ismert vádakat, hogy az elmélet önmagában 1. „elitista” (művelői a közember számára érthetetlenül beszélnek, tárgyát pedig kizárólag a magas kultúra „kanonikus” alkotásai képezik) 2. „ahistorikus” (figyelmen kívül hagyja mind saját, mind pedig vizsgálati tárgyának történelmi, politikai és társadalmi kontextusát) és 3. „elvont” (nincs köze a – politikai, történelmi, társadalmi – valósághoz és nem is akar rá hatni). Ezen kritikai észrevételek elsősorban a Jacques Derrida és Paul de Man hatását mutató, a 80-as éveket jellemző úgynevezett dekonstruktív olvasási módokat illették, annak ellenére, hogy de Man és Derrida már ekkoriban is nagy hangsúlyt fektettek nyelv és a politika elválaszthatatlanságára.5 Bár Sári remek összefoglalót ad a kritikai kultúrakutatásról a Helikon 51. 1-2. (2005) számában, érdemes talán újra felvázolni, melyek is azok a területek, amelyek az angolszász kultúratudományt foglalkoztatják. A Kultúrakutatás című 2008-as brit antológia (Ryan 2008) tartalomjegyzéke a követező tematika szerint csoportosítja a kötetben szereplő tanulmányokat: I. Politika és ipar. II. Hely, tér, földrajz. III. Társadalmi nem (gender) és szexualitás. IV. Ideológiák. V. Retorika és diskurzus. VI. Etnicitás. VII. Szubkultúra, életmód, identitás. VIII. Fogyasztói társadalom és divattudományok. IX. Zene. X. Médiatudományok és az Új Média. XI. Vizuális kultúra. XII. Közönség, előadás, híresség. XIII. Transz-nacionaitás, diaszpóra, poszt-kolonialitás. 4

5

Bár A Kultúrakutatás című 1992-es brit esszékötet szerzői például egyenesen azt állítják, hogy „noha a kultúratudományokban nincs tiltva a szoros szövegolvasás, nem is kifejezett elvárás” (Grossberg et al. 1992: 2). Ahogy például de Man is fogalmaz: „Az esztétikai politikai erőként érint minket mint az egyik leghatalmasabb ideológiai hajtóerő, amely a történelem valóságára hat” (de Man 1984: 264.)

36

Timár Andrea

A tudományterületek széles skáláját felvonultató tartalomjegyzék jól mutatja, hogy a kultúratudományok kultúra alatt mindenféle jelentésképző gyakorlatot értenek („the study of signifying practices” Easthope 1991: 174). Legfőbb erényüknek éppen az interdiszciplinaritást tartják, azt, hogy például egyetlen kultúrakutató sem tudná megmondani, miből is kéne állnia egy kultúratudománnyal foglalkozó dolgozat bibliográfiájának. A tartalomjegyzék ugyanakkor nem ad magyarázatot arra a kérdésre, miért tett szert óriási népszerűségre a kultúrakutatás az angolszász felsőoktatásban. A kultúrakutatás Raymond Williams nevével fémjelzett felemelkedése akkor kezdődött, amikor a második világháború utáni brit politika egyre szélesebb népcsoportokat vont be az oktatási rendszerbe, és az új értelmiség elkezdett szembeszegülni a kultúrának a magas kultúrával való azonosításával. Első megközelítésre a kultúratudományok legfőbb vonzereje ma is ez: látszólag nem szükséges „klasszikus műveltség” (elsősorban a nyugati filozófiai és irodalmi hagyomány értő ismerete), sem rendkívül komplex gondolkodásmód ahhoz, hogy valaki a populáris kultúra produktumai, a média, vagy a városi terek elemzését elvégezze, vagy hogy megvizsgálja, hogyan vannak reprezentálva a nők, a melegek vagy a színes bőrűek egy adott jelrendszerben. A kultúratudomány művelői ugyanakkor kezdetben joggal érezték úgy, hogy hasznos munkát végeznek: szemben azokkal, akik, szerintük (!), obskúrus elméleti okfejtéseken keresztül elemezték a magas kultúrának a való világ materialitása fölött állónak tekintett produktumait, mint az „egyetemes emberi” képviselőit,6 ők egy adott társadalmi csoport térbe és időbe ágyazott kulturális reprezentációit vizsgálva, és azt a kultúra kanonizált terébe beemelve az adott csoport igazságosabb politikai reprezentációját is elősegítik.7 Mivel a kultúrakutatás térnyerése tulajdonképpen az irodalomelmélet térnyerésével egy időben ment végbe, nem csodálkozhatunk rajta, hogy az irodalomelmélet képviselőit illető kritikák egy része egybeesik az elméletet egy „elmélet-előtti” álláspontból kritizálók vádjainak a kultúrakutatás felőli kritikájával. A kultúrakutatás ugyanis sokszor éppen olyan vádakkal illeti az 1920-as évektől virágzó „szoros olvasás” liberális humanista gyakorlatát, mint az „elméletet”. Hogy ezt a bonyolult helyzetet megértsük, érdemes először azt felelevenítenünk, milyen kritikával illetik manapság az „elmélet előtti” helyzet mintegy megszűntetve megőrzésére törekvő 6

7

A kultúratudományok felől érkező kritikát az „elmélet” azóta figyelembe vette, részlegesen asszimilálta, és újabb kritikával illette (erről lásd alább). Egy ilyen narratíva párhuzamot mutatna a regény 18. századi felemelkedésével: a 18. századi Angliában már az iskolázatlan, alsóbb néprétegek is megtanultak írni-olvasni (boltosok, nők, inasok, cselédek), s így megnőtt az igény az olyan művek iránt, amelyek befogadásához nem volt szükség a klasszikus szerzők ismeretére. A regény tehát az „alsóbb népcsoportok” kultúrájának része volt, s ezt az elit (analógiánk szerint: az „elmélet” képviselői) alsóbbrendűnek tekintette a költészet vagy a filozófia alkotásaihoz képest. Ugyanakkor a regényolvasás felforgató, szubverzív hatásától is tartottak. Hova jutna a világ, ha mindenki azonosulna például Robinson Crusoeval, és családját elhagyva csak a saját feje után menne, vagy épp Moll Flanders-szel, aki lopásból, prostitúcióból és házasságszédelgésből tartja fenn magát?


37

„anti-teoretikusok” az elméletet és a kultúrakutatást egyaránt. Sarbu Aladár a „Hanyatló angol? Kortárs aggályok” című írásában áttekintés nyújt ezen lehetséges kritikákról, elsősorban azon aggályokról, amelyek az angol irodalmi stúdiumok intézményes háttérbe szorulását illetik. Hazard Adams szerint például sajnálatos módon, „[a] kritikusok manapság nem az ‘irodalmi’ szövegek megvitatásával, hanem egymás elméleteinek megvitatásával töltik az idejüket” (idézi Sarbu 2008: 360). Az idézetből jól látható, hogy az anti-teoretikusok az irodalomelméletet és a kultúrakutatást egy kalap alá véve azt állítják, hogy a teória felemelkedése az „angol irodalom” hanyatlásának oka és okozata is egyben. Szerintük ahelyett, hogy folyamatos kritikai kérdések tárgyává tennénk a „szubjektum”, a „valóság” vagy a „szöveg” státuszát, ahogyan a dekonstruktorok teszik, vagy, miként a kultúrakutatók, a „magas kultúrába” tartozó „irodalmi szövegeket” marginalizálnánk a kultúra egészének kritikai vizsgálata érdekében, és egyáltalán, ahelyett, hogy ilyen kérdéseken vitatkoznánk, „magával” a szépirodalommal kellene foglalkoznunk. Az anti-teoretikusok legfőbb aggálya ugyanis az, hogy az angol irodalom egész egyszerűen el fog tűnni az angol tanszékekről, ha már nem tűnt teljesen el. Márpedig szerintük az irodalom nem csak hogy fontos eleme és eszköze a liberális humanista nevelésnek, hanem mivel a „művészetre való egyetemes emberi igényből” született, nincs is igazán szükség rá, hogy legitimáljuk. Az anti-teoretikus álláspont egyik érdekessége abban rejlik, hogy az irodalomelmélet művelőit, vagyis a teoretikusokat szintén azzal vádolták a kultúrakutatók, hogy kizárólag magas irodalommal foglalkoznak, és nem reflektálnak például arra, miféle intézményrendszerek hozták létre az „irodalmat”, és miféle ideológiai terhek nehezednek az irodalom és a liberális humanizmus intézményesülésének történetére.8 A kultúrakutatók azonban megegyeznek az irodalomelmélet művelőivel abban, hogy a szöveget, amely szerintük soha nem transzparens vagy azonos önmagával, folyamatosan kritikai kérdéseknek kell alávetnünk. És bár mindhárom tábor képviselői (az anti-teoretikusok, az irodalomelmélet iránt elkötelezettek és a kultúrakutatók) egyetértenek abban, hogy az angol tanszékeknek valamiféle morális funkcióval is rendelkezniük kéne (vagyis a Bildung eszményének egy a posztmodernnel számot vető változata mellett törnek lándzsát), a „hogyan” kérdésre eltérő válaszokat adnak. Paul Guillory intézmény-kritikájában még a kultúrakutatóknál is továbbmegy, amikor kánont átíró, vagyis a magas és a populáris kultúra produktumait egyaránt a vizsgálatuk tárgyává tevő kultúratudományt is az elit egyetemi ideológia foglyának tartja. Szerinte az irodalomelmélet hívei és a kultúratudományok hívei egyaránt újratermelik az osztálykülönbségeket azáltal, hogy az egyetemen keresztül szabályozzák a hozzáférést a kulturális tőkéhez. Guillory értelmezésében manapság a legnagyobb kihívást nem is a kanonikus (vagyis a magas kultúra kánonjába tartozó) és nem 8

Az angol irodalom intézményesülésének történetéről lásd: Sarbu 2008: 355-356, valamint „Introduction” in Waugh 2004. Az intézményesülés, valamint a liberális humanista eszmény ideológia-kritikájáról pedig, Eaglestone 1999.

38

Timár Andrea

kanonikus (vagyis a magas kultúra képviselői által figyelmen kívül hagyott) művekkel foglalkozók ellentéte jelenti, vagyis nem az elmélet és a kultúrakutatás képviselői állnak szemben egymással, hanem az alapvetően textuális tradíciót képviselő kultúr-értelmiség és a felemelkedő „szakértő-menedzser” osztály. A problémát ő abban látja, hogy a „szakértő-menedzser” osztály hatalmának megerősödéséről a kultúra egészének magasabbrendűségét hirdetők rövidlátóan megfeledkeznek. A témában a legnagyobb visszhangot keltő Bill Readings az egyetem egész rendszerére terjeszti ki a technokrácia ezen térnyerését. Szerinte a legnagyobb változást az jelenti, hogy a Kultúra Egyeteméből a Kiválóság Egyeteme lett: az egyetem manapság tulajdonképpen egy vállalat, amelynek terméke a diploma, és nem pedig a kultúra.9 Bonyolultabban fogalmazva: az egyetemek bürokratikusan szervezett, viszonylagosan autonóm (vagyis az államtól független), a fogyasztói igényekhez alkalmazkodó vállalatok, amelyek el akarják adni terméküket, a diplomát.10 The University in Ruins című nagy hatású könyvében a Kultúra Egyetemének eltűnését paradox módon éppen a kultúrakutatás térnyerésével hozza összefüggésbe. Érvelése szerint a globalizáció a nemzetállamok jelentőségének csökkenésével, és ezzel együtt a magas kultúra mint eminensen nemzeti kultúra jelentőségének csökkenésével járt együtt. Ezért az egyetem, amely a 18-19. század óta a kultúra letéteményese, szerepválságba került. A globalizáció például azt is nyilvánvalóvá tette, hogy egyetlen egyén sem állhat metonimikus viszonyban az egyetem intézményével. Egyetlen tanár vagy diák sem testesítheti meg az egyetem egészét, hiszen az egyén nemileg, fajilag, társadalmilag és politikailag egyaránt meghatározott. A „dereferencializált”, vagyis minden jelentésképző gyakorlatot tárgyuknak tekintő kultúratudományok felemelkedése tehát tulajdonképpen szimptómája az egyetem nagy narratívája megszűnésének, amely fénykorában a kultúra mint nemzeti magas kultúra propagálásával az egyetemesnek tekintett liberális, racionális, és humanista szubjektum kitermeléséért volt felelős. A nemzetállam és az univerzálisan emberi humanista kultúra eszményének ideológiáját váltotta fel az ideológiamentes és belső tartalom nélküli „kiválóság diskurzusa” (discourse of excellence), s az egyetemi teljesítményt ennek számszerű logikája szerint kezdték el mérni. A kultúrakutatás felemelkedése ezzel a folyamattal párhuzamosan ment végbe, miközben a globalizáció a politikai centrum és a politikai periféria ellentétét is kérdésessé tette. Ennek következtében viszont, paradox módon, a kultúrakutatás ethoszának tekintett képviseleti beszéd lehetősége is megkérdőjeleződött. 9 10

Lásd erről bővebben Margitay Tihamér cikkét a kötetben. (a szerk.) Readings szerint az egyetem marketingje is a vállalatokéhoz hasonlít. Példaként említi, hogy az egyetemek pólókat árulnak saját logójukkal, amely paradox módon a Kiválóság Egyetemének egy olyan marketingfogása, amellyel a már nem létező Kultúra Egyetemének tűnteti fel önmagát. Amikor ugyanis meglátunk egy Cambridge-es pólót, nem az jut eszünkbe, hogy Cambridge egy nagy piaci értékkel bíró diplomagyár, hanem hogy egy nagy tradícióval bíró, fontos kulturális értékeket közvetítő „egyetem” (1996: 11).


39

A kultúrakutatásnak a teoretikusok által gyakran populizmusnak bélyegzett popularitását Readings azzal magyarázza, hogy a kultúra fogalmának dereferencializálásával és a nemzetállamoknak a globalizáció nyomán bekövetkező hanyatlásával a kritikai kultúratudomány tulajdonképpen pontos replikájává vált annak az (immár globalizált) kultúrának, vagyis annak az egész rendszernek, amelynek ellenében eredetileg beszélni volt hivatott. Ez nyilvánvalóan azt is maga után vonta, hogy a kultúratudomány kritikai és politikai potenciálja üressé vált, vagyis a kultúratudományok egyre képtelenebbé váltak önnön (kultúr-) kritikai funkciójuk betöltésére. Mindemellett a kultúrakutatást nehéz lenne ennyivel elintézni. Noha képviselőik valóban valamiféle decentrált centrumba kerültek, eltávolodva attól a perifériától, amelyről, és amelynek nevében beszélnek, vagy amelynek alteritása, Readings globalizációs érvelése szerint, tulajdonképpen már el is törlődött, a kultúratudomány, Readings érvelését is alátámasztva, él és virul az angolszász egyetemeken. Érdemes tehát megvizsgálni, mivel rukkol elő a dekonstrukciós indíttatású elmélet, hogy önnön legitimitását visszaszerezze egy olyan egyetemi struktúrában, amelyben a hagyományos értelemben vett kultúra már nem jelent elégséges legitimációs alapot. Másképpen fogalmazva: miképpen vág vissza a dekonstrukció, vagyis a teória? Mielőtt azonban erre a kérdésre választ keresnénk, sort kell kerítenünk rá, hogy valamiféle előzetes geneológiát állítsunk fel a dekonstrukció és a kultúratudományok között. Tilottama Rajan, a dekonstrukció egyik jeles képviselője a dekonstrukciót és a kultúrakutatást egyaránt a posztstrukturalizmushoz köti, ám a három fogalmat élesen elkülöníti. A Deconstruction and the Remainders of Phenomenology című művében amellett érvel, hogy hiba lenne a dekonstrukciót a posztstrukturalizmussal összekeverni, amikor ez utóbbi valójában a kultúrakutatás alapját képezi. Maga a posztstrukturalizmus új alakot ad a dekonstrukciónak, ám annak kontinentális filozófiai, jelesül fenomenológiai gyökereit felülírva kizárólag az „eredményre”, a nyelv vagy a szöveg működésének beható vizsgálatára koncentrál. Amikor pedig a kultúratudományok magukba olvasztják a posztstrukturalizmust, egyszerűen megfeledkeznek a dekonstrukcióról, vagyis annak filozófiai gyökereiről. A dekonstrukció és a kulturális tudományok elkülönítésére, és a posztstrukturalizmushoz való eltérő viszonyuk tisztázása érdekében Rajan két terminust vezet be: a dekonstrukciót negatív posztstrukturalizmusnak hívja, a kultúrakutatást pedig az általa affirmatív posztstrukturalizmusnak nevezett tudományágból eredezteti. Rajan szerint maga a dekonstrukció eredetileg egy a fenomenológia irányából érkező ellenválasz volt a társadalomtudományok hatvanas években virágzó strukturalizmusára, mely utóbbi nyelvészeti alapokból táplálkozott. Tehát a dekonstrukció tulajdonképpen fenomenológiai modellek nyelvi modellbe történő átültetése, ám a strukturalizmussal ellentétben a fenomenológiai modellek ontológiai gyökereiből táplálkozik. Rajan úgy fogalmaz, hogy amikor Derrida a nyelvről beszél, tulajdonképpen a halálról beszél: a halál egy olyan ontológiát és etikát von maga után, amelynek pontosan

40

Timár Andrea

a nyelven keresztül megtapasztalható megfosztottsághoz van köze. (2002: 7).11 Márpedig ha megfeledkezünk a dekonstrukció fenomenológiai alapjairól, akkor, Rajan szerint, elválasztjuk a végesség analitikájától, pedig nyelvközpontúságának gyökere éppen ebben rejlik. A posztstrukturalizmus elutasítja a fenomenológiát, és kizárólag magát a struktúrát problematizálja, kérdésfelvetéseit pedig nyelvi modellekre összpontosítva artikulálja. Rajan a posztstrukturalizmus nyelvi fordulatát elsősorban Derrida 1966-os „Struktúra, jel és játék a humántudományok diskurzusában” című előadásához köti. Míg azonban a negatív, aszkétikus posztstrukturalizmus számára (Rajan ide sorolja Judith Butlert, Michel Foucault-t, Paul de Mant és Jean Baudrillard-t) a fenomenológiai gyökerek elvesztése nem egyenértékű a felejtéssel vagy a kitörlődéssel, hanem ez a veszteség, mint egy traumatikus mag, éppen hogy hozzájárul, hogy a negatív postrukturalizmus az legyen, ami, addig a pozitív posztstrukturalizmus felülírja, mi több, kitörli a fenomenológiai gyökereket. Mivel a dekonstrukciót puszta eszközként használja a struktúrák és a rendszerek ellen, működésére inkább a destrukció, mintsem a dekonstrukciós gondolkodás a jellemző. Magát a nyelvet és a szubjektumot tehát nem teszi beható kritikai vizsgálódás tárgyává, s így visszaszerzi, vagy legalábbis visszaköveteli magának azt az ágenciát (agency),12 amelynek elvesztése a nyelvben a posztstrukturalizmus negatív változatát foglalkoztatja. Ezért az affirmatív posztstrukturalizmus és a belőle eredő kultúrakutatás Rajan szerint az ellenállás reflektálatlan eszközévé válik. Saját hatóereje (agency) illuzórikus tudatában, és sokkal inkább a tartalomra, mintsem a nyelvre koncentrálva a kultúrakutatás szerinte pusztán a gondolkodás tartalmát és nem pedig a gondolkodás mikéntjét változtatja meg, vagyis az új témák és kutatási területek bevezetésével nem jár együtt a vizsgálódás alapstruktúrájának megváltoztatása. Henri Giroux kultúrakutató tanulmánya, amelyben a kultúratudományok az oktatásban betöltött szerepét vizsgálja, látszólag jól alátámasztja a dekonstrukció iránt elkötelezett Rajan érvelését. Giroux szerint ugyanis a „kultúratudományok kritikusabb verziója a központ és a periféria problémájára kérdez rá, különösképpen a faji, a nemi és az osztály kategóriákat illetően. Ezáltal lehetővé teszi az oktatók számára, hogy ellenálló módon olvassák a történelmet, vagyis a kultúratudományok dekonstruálják a történelmi tudást azért, hogy bizonyos alárendelt csoportok identitását visszaszerezzék” (1992: 202). Giroux kétség kívül félreértelmezi a dekonstrukciót, pontosabban a dekonstrukció terminust másra használja, mint amit jelent. Rajan megjegyzése, miszerint a kultú11

12

Derrida szavaival: a halál „az a szupplementáris sorozatoknak adott név, amely a nyelvet metonímiai helyettesítések folyamataként mozgásban tartja.” Vagy: „A halál a különbség mozgása annyiban, amennyiben ez a mozgás szükségszerűen véges” (Idézi Rajan 2002: 7) Az „agency” az angolban bevett szakirodalmi terminus: a cselekvő szubjektumot, vagy a hatások és változások aktív eredőjét jelöli. A teoretikusok jó része megkérdőjelezi az ágencia lehetőségét, ugyanis a szubjektumot magát nyelvi, társadalmi, politikai, történelmi, kulturális stb. konstrukciónak tekintik.


41

ratudományok az ellenállás reflektálatlan eszközévé válnak, ugyanis többek között azt jelenti, hogy a kultúratudományok a 90-es években nem tették kritikai vizsgálat tárgyává például az identitás fogalmát. Az pedig, hogy a kultúratudományok további célja annak megértése, hogy „hogyan vethetjük fel újra a szubjektummal kapcsolatos kérdéseket úgy, hogy ne töröljük el az egyéni és társadalmi ágencia (agency) lehetőségét” (ibid.) két okból is figyelemre méltó. Egyrészt azért, mert jelzi ugyan, hogy Giroux „valahol” tisztában van az ágencia (agency) dekonstrukció általi megkérdőjelezésével, az ezzel kapcsolatos kérdést már nem akarja újra felvetni. Másrészt pedig azért, mert a Giroux által kritizált 80-as években napvilágot látott teóriák az ágencia lehetőségének folyamatos megkérdőjelezésével valóban megnehezítették a politikai intervencióról és a képviseleti beszédről való gondolkodást. A mondat teoretikus szempontból tehát mindenképpen árulkodó, ugyanis a dekonstrukció szubjektummal kapcsolatos kritikai kérdései többek között éppen a szubjektum ágenciájának problémáját érintették. Ahogy J. Hillis Miller, a dekonstrukció egy másik jeles képviselője fogalmaz: „Az identitás és az ágencia fogalmainak, valamint egy adott kultúra [csoport] homogenitásának elméleti megkérdőjelezését a kultúratudományoknak egyszerűen félre kellett söpörniük önnön fennmaradásuk érdekében” (idézi Wortham 2001: 89). 13 Anélkül, hogy szándékunkban állna felsorolni az összes dekonstrukciós érvet a kultúratudományokkal szemben, meg kell jegyeznünk, hogy a kultúrakutatás elméleti ellenzői, ahogyan azt a fenti példa is jelzi, elsősorban azzal támasztják alá saját „kritikusabb” álláspontjukat, hogy azt állítják, a kultúrakutatók azt képzelik, el lehet felejteni az egész kontinentális filozófiai hagyományt és, ezzel együtt, „át lehet ugrani” a szubjektum és a nyelv problémáját. Aki ugyanis egy kicsit jártasabb a filozófiában, ugyanúgy nem veheti készpénznek az identitás vagy a szubjektum, mint a referencia vagy a valóság fogalmát, de kérdésnek kell tekintenie az újhistoricista kultúratudósok által sokat emlegetett „kontextus” 14, vagy a feministák által sokszor reflektálatlanul használt materiális „test” fogalmait is. Hogy csak néhány, teljességgel kiragadott és nagyon leegyszerűsített elméleti irányultságú példát említsünk: a Rajan által a negatív (vagyis „jó”) posztstrukturalisták közé sorolt Foucault többek között úgy tesz kritikai vizsgálódás tárgyává olyan „természetesnek” vagy „evidensnek” tekintett fogalmakat, mint a szubjektum 13

14

Miller, csakúgy mint őt megelőzően Rajan, figyelmen kívül hagyja, hogy, többek között, Homi Bhabha és Gayatri Spivak hibriditás és mimikri elméletei, vagy Alan Sinfield „dissidence” fogalma, vagy a francia „elmélet” inspirálta feminizmus vagy a traumaelmélet már a kultúratudományban is felülírta az ellenállás (opposition) kritikátlan koncepcióját. Az említett kritikusokat és trendeket azonban kétség kívül az elit, „elméleti iskola” inspirálta (erről lásd alább). Az újhistoricizmus kontextus (szövegkörnyezet) orientáltsága egyfajta válasz a dekonstrució állítólagos textus (szöveg) orientáltságára. Az újhistoricisták, többek között, egy adott szöveg és annak (történelmi, politikai, társadalmi, kulturális) szövegkörnyezete közti kapcsolatot vizsgálják. Ez a „kontextus” természetesen nem azonos a (történelmi, politikai, társadalmi, kulturális) „valósággal”, ugyanis az újhistoricisták egyik legfontosabb alapfeltevése éppen az, hogy a „valósághoz” kizárólag közvetetten, szövegeken, jelrendszereken keresztül férhetünk hozzá.

42

Timár Andrea

vagy a test, hogy megmutatja, ezek valójában történelmi, diszkurzív formációk. Judith Butler pedig Foucault paradigmáját továbbgondolva arra is rákérdez, milyen pszichológiai mechanizmusok teszik lehetővé például azt, hogy elfogadjunk bizonyos kulturálisan meghatározott identitásformákat. Másfelől fenntartva, hogy a szubjektum, és ezzel együtt a test, egy olyan kulturális konstrukció, amely mintegy megszűnteti a („valós”) testet, azt is hangsúlyozza, hogy a („valós”) test mégis egyre kísérti a szubjektumot, lehetetlenné téve, hogy az valaha is teljes, vagy önmaga számára teljesen átlátható entitás legyen. Maga a test tehát egy olyan kulturális konstrukció, amely sosem azonos önmagával. Miller egy, a kultúratudományok és az irodalomelmélet kapcsolatát vizsgáló 2008-as írásában Derrida On Touching (Az érintésről) című művét emeli ki, mint egy olyan írást, amely eminensen a test materialitását problematizálja – többek között Arisztotelész, Kant, Hegel és Bergson szövegek olvasásán keresztül.15 Miller ebben az írásban tér ki arra is, hogy a szövegek történelmi és társadalmi kontextusára nagy hangsúlyt fektető újhistoricisták,16 legalábbis Miller értelmezésében, egyértelmű kapcsolatot tételeznek fel (hibásan) a szöveg és a kontextus között, vagyis a nyelvvel kapcsolatos alapvető kritikai kérdéseket megkerülve azt állítják, hogy a kontextus feltérképezhető és kimutatható hatással lehet az irodalminak nevezett szövegre. A dekonstruktor Miller azonban egyenesen „misztériumnak” nevezi ezt a kapcsolatot (2008: 7), olyasvalaminek, amit nehéz lenne empirikus úton kimutatni, már csak azért is, mert a kontextus, Derrida szavaival élve, soha nem lehet „telített” (Derrida 1977). Mégsem mondható [tehát] el általánosságban, hogy minden politikailag elkötelezett kritikus ellenszegül az elméletnek, vagy hogy minden elméleti irányultságú gondolkodó elzárkózik a politikától. Hogy csak a legismertebb neveket idézzük fel: a Rajan által is említett Michel Foucault-n és a posztfeminista Judith Butleren kívül a posztkolonialista Homi Bhabha vagy a feminista-posztkolonialista Gayatri Spivak is a politika és az elmélet határmezsgyéjén mozogva próbál meg egyszerre politikát és meta-politikát művelni. Foucault például pontosan a politikai ágencia kérdését járja körül, amikor azt hangsúlyozza, hogy az értelmiség maga is tárgya és eszköze annak a diskurzusnak amellyel szemben politikai erőként (agency) akar 15

16

Derrida, miután végigveszi, hogyan jelenik meg az érintés a nyugati filozófiában, az érintés szívében rejlő érinthetetlenségről, az érintés egyszerre lehetséges és lehetetlen voltáról, az érintésről való írás és beszéd lehetetlenségéről, és az érintés megérintésének lehetetlenségéről ír. „Mert mi a kontaktus?” – teszi fel a kérdést, „ha a kontaktus az, ami mindig belép két x közé?” [that always intervenes between two x’s] (idézi Miller 2008: 13) Itt Miller eminensen Stephen Greenblatt újhistoricista Shakespeare-kutatóra utalhat, aki szerint minden kulturális jelenség, így irodalmi mű is, a mindenkori kulturális vagy történelmi helyzet produktuma, maga az irodalmi mű pedig az adott hatalmi viszonyok stabilizálására irányul. Az adott kulturális és történelmi helyzetet hívja Greenblatt kontextusnak (ide tartoznak az ünnepek leírásai, az öltözködési szabályok, betegségekről és elhalálozásokról szóló jelentések, naplók, traktátusok, pamfletek, levelek, stb.), miközben fenntartja, hogy az irodalmi művek csak egy szövegfajtát jelentenek a sok közül.


43

fellépni (2000: 242).17 A társadalmi és biológiai nem performativitásának elméletét kidolgozó Butler pedig fenomenológiai alapokból kiindulva a társadalmi és biológiai nem performativitásban rejlő politikai lehetőségeket vizsgálja. Bhabha mimikri és hibriditás18 elméletét Derrida inspirálta, Gayatri Spivak ugyanakkor egy dekonstruktív kultúratudomány mellett érvel a „Dekonstrukció és kultúratudományok: érvek a dekonstruktív kultúratudományok mellett” című írásában (2000) – amellett, hogy legismertebb tanulmánya, a „Can the Subaltern Speak?” (1988) szintén a dekonstrukció elméletét ötvözi a posztkolonializmus politikai céljaival.19 A kérdés azonban még mindig az, „hogyan” ötvözhető magas elmélet és politikai gyakorlat: hogyan létezhet dekonstruktív képviseleti beszéd. Az elméletben jártas kultúrakutatók, valamint a politikailag elkötelezett dekonstruktorok egyaránt Derrida későbbi munkáit citálják, amikor elmélet és gyakorlat összekapcsolásának lehetőségeiről beszélnek. Derrida mindvégig fenntartja, hogy a dekonstrukció nem módszer, vagyis soha nem mondhatja meg nekünk, mit kell tennünk. Ez nem csak a szövegelemzési el(nem)járásaira, hanem politikájára is vonatkozik, amelynek etikája egybeesik a dekonstrukciós olvasás etikájával.20 Az pedig, hogy a dekonstrukciós olvasásnak etikája és politikája is van, sőt, hogy a dekonstrukciós olvasás már mindig eleve etikai és politikai gesztus, elégséges legitimációs alapot nyújthat a teóriának a kultúratudományok által uralt angol tanszékeken is. Tehát a teória és az anti-teória közti már vázolt (látszólagos) hasonlóságot cáfolva a kései Derrida kifejezetten az igazságosság politiko-etikai kérdésköre felé fordul, miközben álláspontja egyfajta olvasás-etika is egyben: „[n]incs ‘politika’, nincs törvény, nincs etika a döntés felelőssége nélkül, amely ahhoz, hogy igazságos legyen, nem elégedhet meg már létező normák vagy szabályok alkalmazásával, hanem vállalnia kell az abszolút kockázatot, minden egyes pillanatban, hogy újra igazolja önmagát, egyedül, mintha először tenné” (Derrida 1986: 167-8.) A dekonstrukció tehát igazságosság, az igazságosság pedig az eldönthetetlen21 megtapasztalása: igazságosnak lenni annyit tesz, hogy felismerjük végtelen felelős17

18 19

20 21

Foucault-t éppen azért szokták kritizálni, mert nem enged teret az ellenállásnak: hogyan szegülhetnénk ellen egy olyan rendszernek, amely már mindig eleve kijelölt számunkra egy pozíciót? Lásd: Bhabha 1994: 85-92 és 102-122. Mégis, szem előtt tartva a politikai aktivizmus szükségességét, Spivak az, aki bevezeti a „stratégiai esszencializmus” fogalmát, ami annyit jelent, hogy bár elméleti síkon tisztában vagyunk a szubjektum hibriditásával, a szubjektum fogalmának kérdését nyitva hagyva mégis kénytelenek vagyunk „nőkről”, „színes bőrűekről”, vagy „melegekről” beszélni, ha politikai célunk például a törvény előtti egyenlőség kivívása. Erről lásd a Helikon c. folyóirat „Etikai kritika” számának bevezetőjét (Bényei-Kovács 2007) „Az eldönthetetlenséget egyáltalán nem állítom szembe a döntéssel, inkább azt mondanám, nem lenne döntés, a szó erős értelmében, az etikában és a politikában, nem lenne döntés, és ezért nem lenne felelősség az eldönthetetlenség előzetes megtapasztalása nélkül” (Derrida 1999a: 66, idézi Hall 2002: 152).

44

Timár Andrea

ségünket a szinguláris másik iránt, amiről vagy akiről végső soron nem dönthetünk. Derrida etikája a döntés őrületének Kierkegaard-i elemén nyugszik, minden döntés egy ugrás a hitbe, amelyet a kontextus szingularitása határoz meg. Szerinte az igazságosságnak ez a megtapasztalása hajt minket előre a politika felé, vagyis az eldönthetetlenségből a döntés irányába, a kierkegaard-i döntés őrületébe.22 Joggal tehetjük azonban fel a kérdést: hogyan egyeztethető össze a derridai szingularitás, a szinguláris döntés a politikában elengedhetetlen képviseleti beszéddel. És egyáltalán, mi lenne a derridai etika tartalma? Hogyan adhatna választ arra a kérdésre, mi a teendő? Levinasszal együtt, aki a „másik” iránti végtelen felelőséget hangsúlyozza, Derrida is egy pusztán formális etika mellett látszik letenni a voksát (lásd még erről Critchley 1999: 278.)23 Ezzel kell szembesülnünk akkor is, amikor fenntartja, a tartalmi kérdést nem megkerüli, hanem, miként Adieu to Emmanuel Levinas című művében, azt állítja, hogy „amire szükségünk van, az egy másik nemzetközi törvény, egy másik határpolitika, egy másik humanitariánus politika, sőt, egy humanitárius elköteleződés, amely hatékonyan működik a nemzetállam keretein kívül” (Derrida 1999b: 176). Simon Critchley értelmezésében ez annyit tesz, hogy az etikai imperatívusz által meghatározott demokratikus folyamatoknak a demokratikus állam keretein túl, azok mellett és azok felett kell működniük, folyamatos nyomást gyakorolva a demokratikus államra, egy olyan emancipatorikus szándéktól vezérelve, amely a politika folyamatos tökélesedéséért, a létező demokrácia folyamatos jobbításáért küzd (Critchley 1999: 281). Mielőtt kitérnénk rá, mit is jelent ez a fajta politikai-etikai elkötelezettség a „gyakorlatban”, és különösképpen az egyetem mint intézmény gyakorlatában, fontos 22

23

Lásd erről Critchley, 1999: 100. Critchley, csakúgy, mint a Levinas etikájára nagyobb hangsúlyt fektető William Simmons a „le tiers”, „a harmadik” megjelenését is fontosnak tartja Derrida Levinas inspirálta filozófiájában. Az igazságosság ugyanis Levinas filozófiájában a „harmadik” megjelenésével válik el az etikától: a harmadik az, aki rákényszerít, hogy különböző etikai felszólítások között válasszunk, emlékeztetve rá, hogy, miként Critchley fogalmaz, az etikai reláció már mindig eleve egy szocio-politikai kontextusba ágyazott. (1999: 100). Simmons értelmezése szerint: „A ‘Harmadik’ megjelenésével, egy csomó új kérdés merül fel. Hogyan lehet az ego végtelenül felelős többért, mint az egyetlen Másik? Melyik Másik érdemel figyelmet?...” A „Harmadik” megjelenésével az alteritás etikai perspektívájából óhatatlanul a totalitás ontológiai perspektívájába jutunk. A harmadik megjelenése tehát a Másik iránti anarchikus felelőséget a mondás világából ki- vagy átterjeszti a mondott világába, siettetve ezzel a nyelv, az igazságosság és a politika születését (Simmons 1999: 11) A döntés kierkegaard-i-derridai őrületét tehát úgy tűnik, a „Harmadik” megjelenése hívja elő, a politika ugyanis azt jelenti, hogy nem csak a szinguláris másikért, hanem az egész emberiségért, a közösségért is felelősek vagyunk. A Másik irányából érkező és a végtelen felelősségre vonatkozó eredendő kér(d)és ugyan megmarad, de teljesíteni nem lehet. Az igazságosság tehát felülír(hat)ja az etikai felelősséget, moderál(hat)ja azzal, hogy egy harmadik, vagy egy negyedikkel kapcsolatos relációra is gondolnunk kell (lásd: Simmons 1999: 12-14). Az sem véletlen, hogy a derridai etika iránt elkötelezett Critchley, nyilván a kanti formális etikát visszhangozva, azzal fejezi be könyvét, hogy ha „az etika politika nélkül üres, akkor a politika etika nélkül vak” (1999: 283).


45

megemlítenünk, hogy maga Derrida, minden politikai elkötelezettsége ellenére, a többi dekonstruktorhoz hasonló lenézéssel nyilatkozott a kultúrakutatásról. Amikor arról beszél, hogy miképpen újfajta politikára, úgy újfajta bölcsészettudományokra is szükség van, nem kifejezetten a kultúratudományok és a dekonstrukció összekapcsolása mellett érvel. Épp ellenkezőleg: „Az új, eljövendő bölcsészettudományok átszelik majd a tudományterületek határait, de anélkül, hogy a tudományterületek specifikumait eltörölnék, anélkül, hogy abba a zavaros ‘interdiszciplinaritásba’ süppednének, amelyet manapság a semmitmondó ‘kultúrakutatás’ fogalommal szoktak illetni” (Derrida 2002, idézi Herbrechter 2004: 1) Derrida tehát éppen azt a dereferencializálódást kéri számon a kultúratudományokon, amelyre az oly büszke: a kultúrakutatás tárgya minden jelölő gyakorlat, s ezért feljogosítva érzi magát rá, hogy reflektálatlanul magába olvassza a szociológiát, a pszichológiát, a politika- és történelemtudományt, vagy épp az antropológiát. A kultúrakutató Stefan Herbrechter Derridával szemben mégis azt állítja, hogy amikor Derrida ezen új bölcsészettudományok eljöveteléről beszél, valójában épp a kultúratudományokról beszél. Szerinte a jó kultúrakutatás már mindig eleve dekonstrukció, és az „új, eljövendő kultúrakutatás” a kultúra és az interdiszciplinaritás kérdését, jó dekonstruktor módon, mindig is nyitva fogja hagyni. És első megközelítésre mégis úgy tűnik, Herbrechternek igaza van. Vagyis nem egészen világos, hogyan lehetne a dekonstrukció interdiszciplinaritását az önmagát kérdésként felvető kultúratudományokétól elkülöníteni. Derrida „A hivatás jövője, avagy a feltétel nélküli egyetem” című tanulmányában például így ír: „az új bölcsészettudományok (Humanities, sciences humaines) foglalkoznának az ember történelmével, az ‘emberi’ alakzataival és fogalmával (azon ellentétek nem-véges sorával, amelyek az embert meghatározzák, különösképpen az emberinek és az állatinak nevezett létforma hagyományos ellentétével” (idézi Peters 2004: 44). Derrida itt minden bizonnyal a bölcsészettudományok angol és francia megfelelőiben megtalálható „emberi” (human, humain) fogalmára utal, melynek kritikai vizsgálata elengedhetetlen ahhoz, hogy egyáltalán kérdéseket tehessünk fel a bölcsészettudományokkal kapcsolatban. Ugyanakkor, mintegy a dekonstrukció állítólagos euro-centrizmusát, hovatovább euro-centrikus emberképét ellensúlyozva hangsúlyozza, hogy az új bölcsészettudományok feltétele, hogy „hozzáférést biztosítson más kultúrákhoz , vagy fordítva: az egyetemhez más kultúrák számára” (Idézi Peters 2004: 54). Mégis felmerül a kérdés, mennyiben tekinthető Derrida messianisztikus gondolkodása egyszerű eszképista utópianizmusnak – ahogyan ezt számos kultúrakutató állítja. A Derridát a dekonstrukció felől, vagyis saját eszközeivel kritizáló Herbrechter a „más kultúrák” kérdéskörében a fordítás és a fordíthatatlanság problémáját emeli ki. Ugyanis, mint mondja, a globalizáció ellenére még messze vagyunk attól, hogy maga a kultúratudomány többnyelvű, nemzetközi, multikulturális vagy kozmopolita legyen. A fordítás „szinguláris eseményét” (Derrida), amely a lehetőségek pluralitása közül egyet kell, hogy válasszon, vagyis azt, hogy az eldönthetetlenség fenntartása

46

Timár Andrea

után szinguláris döntésnek kell születnie, nem tartja megoldásnak. Mert bár szép gondolat a fordítás problémáját aporiaként felvetni, a kultúra nyelve, akárhogy is vesszük, még mindig az angol. A kérdés tehát az, mi lesz például az „új, eljövendő bölcsészettudományok” nyelve? Vagy netán megoldást jelenthet az, hogy a kultúratudományok „eredményeit” más nyelvekre ültetik át – és teszik ezt egy olyan korban, amikor az „univerzálisan emberi” fogalma már régen megkérdőjeleződött? Ez a kérdésfelvetés jóval túlmutat azon a dekonstrukció inspirálta elképzelésen, hogy a szövegeket ideális esetben mindig eredeti nyelven kellene olvasniuk azoknak, akik egy adott kultúrával, netán elmélettel (gondolhatunk itt a dekonstrukció francia „eredetijére” is) foglalkoznak. Herbrechter ugyanis nem csak azzal vet számot, hogy a nyelv elválaszthatatlan a gondolattól, hanem azzal is, hogy a nyelv már mindig eleve, Derrida kifejezésével, több mint egy (plus d’un). Herbrechter azt javasolja, hogy a kultúrakutatásnak meg kell próbálnia profitálni a poszthumanizmusból24 (az univerzálisan emberi fogalmának tarthatatlanságából), az eldönthetetlenségből, abból, hogy mindig egynél több van (plus d’un). Hiszen a poszthumanizmus éppen a fordítás lehetetlensége folytán teszi lehetővé azt, hogy a kultúratudományok megőrizzék helyüket egy mindenkori „kívüliségben”. Márpedig a kultúratudományoknak mindig eleve máshonnan kell beszélniük, mint ahonnan (bármely) domináns kultúra, vagy épp szöveg beszél. Readings fent vázolt érvelésével szemben Herbrechter tehát azt állítja, hogy kultúratudományok éppen a poszthumanizmusnak, a globalizmusnak és a fordíthatatlanságnak köszönhetően őrizhe-tik meg, Kristevával szólva, idegenségüket önmaguktól (Kristeva 1991). Az új bölcsészettudományok eljövetelének kérdése ugyanakkor politikai szempontból elválaszthatatlan az egyetem intézményével kapcsolatos kérdésektől. Simon Morgan Wortham a dekonstrukció szemszögéből arra keresi a választ, hogyan lehet tanítani egy olyan kulturális pedagógiai térben, amely már leszámolt a kommunikáció, az identitás és az ágencia hagyományos fogalmaival. Derrida „adomány” (gift) fogalmát felelevenítve amellett érvel, hogy a pedagógia dialogikusan konstituált, s következésképpen a „másik”által lehetővé tett kötelezettségek (obligations) hálója, amelynek feladata nem az „igazság” megtanítása, hanem problémák felvetése. Ez a dialógus ugyanakkor nem valamiféle habermasi kommunikatív racionalitáson nyugszik, amely megegyezéshez, konszenzushoz vezethet. Inkább egy olyan meg nem egyezésen, disszenzuson, vagy, tehetjük hozzá, azon a lyotard-i différand-on, melynek következtében a résztvevők a beszélgetésből sem teljesen kilépni, sem abban teljesen benne maradni nem tudnak, miközben maga a beszélgetés lezárhatatlanná válik. A tanítás terét kötelezettségek és kapcsolatok hálója szövi át, az etika és a felelősség problémáit mégis kérdésként kell nyitva hagyni: a tanítás

24

A fogalom Zemplén Gábor e kötetben közölt írásában is szerepet játszik. (a szerk.)


47

eseménye semmi esetre sem fokozható le autonóm szubjektumok racionális diskurzusává.25 Peggy Kamuf, Derrida egyik fordítója és tanítványa, hasonlóképpen értelmezi az új bölcsészettudományok gondolatát, ám az egyetem politikai szerepvállalása tekintetében Worthemnél jóval továbbmegy. „Az egyetem a világban, amelyet elgondolni próbál” című 2004-es tanulmányában feltehetően Gerald Graff Professing Literature című nagy hatású könyvével vitatkozik, amelyben Graff az egyetemet valamiféle semleges, zárt helyként írja le, amely bár konfliktusok tere, egy közös alapot képez, s ez a közös alap a konfliktusokat végső soron egy konszenzusban stabilizálja (Graff 1987). Kamuf szerint az egyetem soha nincs elzárva a társadalom „valós” politikai vagy kulturális terétől. Akárcsak a dekonstrukció, feltétlen jogot vindikál magának, hogy kritikai kérdéseket tegyen fel, nem csak az emberről, de a kérdések autoritásáról, a kérdezésről magáról is. És mivel az egyetem legfontosabb feladata (akárcsak a dekonstrukcióé, miként ezt Critchley is kiemelte) a feltétlen ellenállás mindenfajta szuverenitásnak, ennek kell a változás és az átalakítás terévé válnia.26 Ha tehát a dekonstrukció politikai etikája egybeesik a dekonstrukciós olvasás etikájával, akkor az angol tanszékek talán a szövegek kritikus, szoros olvasásán keresztül, és az erről való lezárhatatlan, kritikai beszélgetésen keresztül válhatnak akár a politikai változás terévé is.

Hivatkozások Anderson, Amanda. 2005. The Way We Argue Now. A Study int he Cultures of Theory. Princeton: Princeton University Press. Bényei Tamás és Z. Kovács Zoltán. 2007. Az etikai kritikáról. Helikon 2007/4: 469–498. Bhabha, Homi K. 1994. The Location of Culture. London: Routledge. Bényei Tamás. 2002. Dekonstrukció és narratológia (és Borges). Alföld 2002/12: 34–49. Critchley, Simon. 1999. Ethics–Politics–Subjectivity: Essays on Derrida, Levinas and Contemporary French Thought. London: Verso.

25 26

Lásd még ehhez: Anderson 2005. Pozitív példaként, egy lábjegyzetben (!), az amerikai Bard College-ot említi, ahol Thomas Keenan, az összehasonlító irodalomtudomány professzora, egy emberjogi projekt bevezetetését kezdeményezte a BA képzésben. A képzés az emberi jogok filozófiai alapjaira és politikai mechanizmusaira összpontosít, és célja, hogy kapcsolatot teremtsen az emberjogi mozgalmak és az egyetemi világ között -- aktivisták, tanárok és hallgatók részvételével. A Bard College példája Kamuf érvelésében több szempontból is példaértékű: a dekonstrukció inspirálta teoretikusokra jellemző módon a konkrét, gyakorlati példa pusztán egy lábjegyzetben kerül említésre. Ugyanakkor a példa valóban az elmélet és a gyakorlat, vagy az elmélet és a politika összekapcsolását mutatja meg egy aktuális, megvalósulóban lévő politikai intervenció lehetőségén keresztül.

48

Timár Andrea

De Man, Paul. 1984. Aesthetic Formalization in Kleist’s ’Über das Marionettentheater’. In The Rehetoric of Romaniticism. New York: Columbia UP. Derrida, Jacques. 2002. The University Without Condition. In Without Alibi, szerk. és ford. Peggy Kamuf. Stanford: Stanford University Press. Derrida, Jacques. 1977. Limited Inc. Baltimore: The John Hopkins University Press. Derrida, Jacques. 1986. But, beyond… (Open Letter to Anne McLintock and Rob Nixon). ford. Peggy Kamuf. Critical Inquiry 13 (1):167–8. Derrida, Jacques. 1999a. Hospitality, Justice and Responsibility: A Dialogue with Jacques Derrida. In Questioning Ethics: Contemporary Debates in Philosophy, szerk. Richard Kearney és Mark Dooley. London and New York: Routledge. Derrida, Jacques. 1999b. Adieu to Emmanuel Levinas, ford. Pascale-Anne Brault és Michael Naas. Stanford, CA: Stanford University Press. Eaglestone, Robert. 1999. Doing English: A Guide for Literature Students. London: Routledge. Easthope, Antony. 1991. Literary into Cultural Studies. London: Routledge. Foucault, Michel. 2000. Nyelv a végtelenhez, szerk. Sutyák Tibor. Debrecen: Latin Betűk. Giroux, Henry A. 1992. Resisting Difference: Cultural Studies and the Discourse of Critical Pedagogy. In Cultural Studies, szerk. Lawrence Grossberg, Cary Nelson, Paula Treichler. 199–212. New York: Routledge. Guillory, John. 1993. Cultural Capital, The Problem of Literary Canon Formation. Chicago: University of Chicago Press. Graff, Gerald. 1987. Professing Literature: An Institutional History. Chicago: University of Chicago Press. Grossberg, Lawrence, Cary Nelson és Paula A. Treichler, szerk. 1992. Cultural Studies. New York: Routledge. Hall, Gary. 2002. Culture in Bits: the Monstrous Future of Theory. Continuum: London and New York. Herbrechter, Stefan. 2004. Plus d’Un: Deconstruction and the Translation of Cultural Studies. Culture Machine, 2004. vol 6. http://www.culturemachine.net/index.php/cm/article/ view/4/3 Kamuf, Peggy. 2004. The University in the World it is Attempting to Think. Culture Machine, 2004. vol 6. http://www.culturemachine.net/index.php/cm/article/view/3/2 Kamuf, Peggy. 2005. Katakrézis és intézményesítés. In Intézményesség és kulturális közvetítés, szerk. Bónus Tibor, Kelemen Pál és Molnár Gábor Tamás. 138–152. Budapest: Ráció. Kristeva, Julia. 1991. Strangers to Ourselves. ford. Leon S. Roudiez. New York: Columbia University Press. Miller, J. Hillis. 2008. Crossroads of Philosophy and Cultural Studies: Body, Context, Performativity, Community. In Philosophy and Culture, szerk. Rei Terada. Praxis Series. http://www.rc.umd. edu/praxis/philcult/index.html. Peters, Michael A. 2004. The University and the New Humanities. Arts and Humanities in Higher Education 3 (1):41–57. Rajan, Tilottama. 2002. Deconstruction and the Remainders of Phenomenology: Sartre, Derrida, Foucault, Baudrillard. Stanford: Stanford University Press. Readings, Bill. 1996. The University in Ruins. Cambridge MA: Harvard University Press.


49

Redfield, Marc. 2001. Introduction: Theory, Globalization, Cultural Studies, and the Remains of the University. Diacritics 31 (3):3–14. Ryan, Michael, szerk. 2008. Cultural Studies: an Anthology. Oxford: Blackwell. Sarbu Aladár. 2008. The Study of Literature. Budapest: Akadémiai Kiadó. Sári B. László. 2006. A hattyú és a görény: kritikai vázlatok irodalomra és politikára. Pozsony: Kalligram. Sári B. László, szerk. 2005. A kritikai kultúrakutatás. Helikon 51 (1–2). Simmons, William. 1999. The Third: Levinas’ theoretical move from an-archical ethics to the realm of justice and politics. Philosophy & Social Criticism 25 (6):83–104. Spivak, Gayatri. 2000. Deconstruction and Cultural Studies: Arguments for a Deconstructive Cultural Studies. In Deconstructions: A User’s Guide, szerk. Nicholas Royle. 14–43. Houndmills: Palgrave. Spivak, Gayatri. 1988. Can the Subaltern Speak? In Marxism and the Interpretation of Culture, szerk. Nelson Grossberg. Chicago: Chicago University Press. Wortham, Simon. 2001. Teaching Deconstruction: Giving, Taking, Leaving, Belonging, and the Remains of the University. Diacritics 31 (3):89–107. Waugh, Patricia. 2004. Introduction. In Literary Theory and Criticism: an Oxford Guide, szerk. Patricia Waugh. Oxford: Oxford University Press.

Szcientokutya versus popkutya, azaz tekinthetjük-e a kutyát „határtárgynak”? Mund Katalin 1. A kiindulópont Susan Leigh Star és James R. Griesemer klasszikus tanulmányukban (1999) – amelyben a kaliforniai egyetem állattani múzeumának (Berkley Museum of Vertebrate Zoology) megalapítását elemzik, és azt vizsgálják, hogy a korai időszakban miként dolgoztak együtt a különféle laikusok és szakértők – vezették be az ún. „határtárgy” (boundary object) fogalmát. A határtárgy olyan entitás, melyről a különféle közösségek eltérő információval rendelkeznek. Mindegyik közösség sajátosan a maga szempontjai szerint értelmezi az információkat, amelyek azonban mégis rendelkeznek valamiféle állandó és közös értelemmaggal ahhoz, hogy a tárgy integritását fenntartsák. A következőkben azt járom körül, hogy tekinthetjük-e a kutyát „határtárgynak”. Jelen írásom doktori disszertációm alapját képező kutatásomon alapul. 2005 és 2007 között három évet töltöttem az ELTE TTK Etológia Tanszékén, ahol tudományszociológiai szempontból vizsgáltam az etológusok kutyákkal végzett kutatásait. A kutya kutatása szociológiai szempontból többek között éppen azért érdekes, mert szépen példázza, miként alakítják tudásunkat a kutatók mellett a laikusok (gazdák), a kultúra, a tudomány számos területe, valamint a hagyományok. Vagyis úgy tűnik, a kutya különféle tudástípusok metszéspontjában helyezkedik el. Hol is kezdődjön a történet? Bruno Latour írt egy ironikus tanmesét (1993/1997), amelyben egy képzeletbeli tudományszociológus azt igyekszik kideríteni, hogy a dinoszauruszokról származó tudásunk pontosan honnan is ered. A valódi, egykor élt, hús-vér dinoszauruszt Reálszaurusznak, a tudósok által róluk alkotott képet Scientoszaurusznak, a népszerűsítő könyvekben, képregényekben és filmekben szereplő lényt pedig Popszaurusznak nevezte. A kérdés tehát: vajon tényleg a Reálszauruszból származik a Szcientoszaurusz, és belőlük a Popszaurusz, ahogyan azt logikusnak véljük? A mesebeli szociológus ennek épp az ellenkezőjére jut kutatásai során: „Minden úgy alakult, mintha valójában Reálszaurusz származnék Popszaurusztól, és senki sem tudott egyetlen olyan vonást sem felfedezni az elsőben, amely ne a másodiktól származott volna. Ez nemcsak az analfabétákra volt érvényes, hanem a paleontológusokra is. A Crystal Palace-ban az iguanodon termét 1853-ban nyitották meg: az iguanodonok valamilyen mértékben emlékeztettek a „tudományos” iguanodonokra, de a valóságos iguanodonok nagymértékben a róluk kialakult népszerű képzetekhez igazodtak.”(Latour 1993/1997: 190)

50



51

Latour nyomán felvethető a kérdés: vajon az etológusok kutyaképét mennyiben befolyásolják azok a közkeletű nézetek, amelyek a kutyáról mindnyájunkban élnek? Megkülönböztethetjük-e egymástól a Reálkutyát, a Szcientokutyát és a Popkutyát? Látszólag könnyebb a helyzetünk, mint a paleontológusoknak és a mesebeli szociológusnak, mert míg arról, hogy milyenek is voltak valójában a dinoszauruszok, csak a töredékes csontmaradványok alapján alkothatunk fogalmat, a hús-vér kutyákkal nap mit nap találkozunk. Mégis, úgy tűnik, koránt sincs könnyű dolgunk, ha a Reálkutya nyomába eredünk. Habár mindannyian ismerni véljük a kutyákat, a kutyáról alkotott fogalmunkat ugyancsak nagyban befolyásolja a Popkutya képe. A Popkutya okos, intelligens, kedves, az ember legjobb barátja, szemben áll a vadállattal. Olyan filmek és könyvek főhőse, mint a Lessie hazatér, az Éneklő kutya, Kutyám, Jerry Lee, Rex felügyelő, Fekete fülű fehér Bim vagy Kántor. Nyilvánvalóan egészen más ez a kutyakép, mint ami például Pavlov fejében élhetett anno, amit akár a Szcientokutya ideáltípusának is tekinthetünk. De létezik-e, megismerhető-e a Reálkutya? S vajon az etológusok melyik kutyát kutatják? Elválasztható-e a tudományos kutyakép a népszerű kutyaképtől?

2. Az etológusok tudományos önbesorolása Az etológusok többsége maga is gazda, aki saját kutyájára többnyire gazda-szempontból tekint, tudományos munkájában is óhatatlanul mindig belevegyül saját előzetes tudása a kutyákról. Ráadásul a tesztekben rendszerint saját kutyáikat is lemérik, jóllehet, inkább csak az előzetes „pilóta-kísérletekben”, a későbbi tényleges kísérlet kidolgozása során, amikor is még csak annyit kell eldönteni, hogy alapvetően működni fog-e a kísérlet. Ha ugyanis már a saját kutyát sem sikerül rávenni egy feladat végrehajtására, avagy ha a saját kutya is „ügyetlenkedik”, akkor érdemes átgondolni az egészet még egyszer. (Persze ha ebben a bevezető szakaszban a saját kutyával működni látszik egy kísérlet, még akkor sem biztos, hogy a többi kutyával is működni fog. Viszont ez esetben legalább értelme van tovább folytatni a pilótakísérleteket más kutyákkal is.) Ha a kutatómunka eredményeként megszülető publikációkat összevetjük a kutatás során megfigyelhető tényleges történésekkel, könnyen tetten érhetjük azt a feszültséget, ami az etológusok saját, személyes érdeklődése és a szakmai-tudományos szempontok között feszül. Lássunk egy példát: az ún. „idegen helyzet teszt” (Ainsworth et al. 1978) során a kutya hét különböző egymást követő helyzetben többször találkozik idegen személlyel, elválasztják a gazdájától, majd egyedül találja magát az idegen helyen, aztán újra találkozik a gazdájával ill. az idegennel. A teszt eredetileg a kisgyermek anyjához való kötődését volt hívatott vizsgálni a fejlődéslélektan szempontjából, ám az etológusok átdolgozták, hogy a kutya és gazdája közötti kötődés vizsgálatára alkalmazzák. Az eredeti gyermekpszichológiai kísérlet közvetlen célja a kötődés-típusok megállapítása volt, illetve tágabb kontextusban a gyermek

52

Mund Katalin

fejlődési rendellenességeinek kiszűrése, gyógyítása. Az etológusok az eredmények publikálásakor egy egészen más értelmezési keretbe illesztették kísérletüket: Miután megállapították, hogy a kutya gazdához való kötődése hasonlóképp osztályozható, mint a kisgyermeké, a jelenség evolúciós okait, kialakulásának hogyanját és miértjét kezdték boncolgatni (Topál 1998). Vagyis a cikk alapján úgy tűnik, hogy számukra nem a kutya mentális fejlődése az érdekes, mint a pszichológusok esetében a gyermeké, hanem hogy miért alakulhatott ki ez a jelenség, és egyáltalán miért maradhatott fenn. Következésképpen a cikk diszkussziójában miután leszögezik, hogy megtalálták a jelenséget, kijelentik, miszerint „a felnőtt kutyák kötődési viselkedése feltételezhetően a tízezer éves domesztikáció eredménye. Ezalatt az idő alatt a kutya függőségét mesterséges szelekcióval növelték (…)” Másik lehetséges magyarázatként említik, hogy az emberek azokat a kutyákat válogatták ki, amelyek szociális helyzetekben az emberhez, elsősorban is a gyermekekhez hasonlóan viselkedtek (Topál 1998, 225-226). Még beszédesebbek a később született cikkek: „A családi és menhelyi kutyákon, valamint farkasokon végzett vizsgálatok eredményének összevetése alapján a kutya-gazda kötődési viselkedés hátterében olyan specifikus genetikai változásokat feltételezhetünk, amelyek a függőségre és az ember iránti kötődésre irányuló szelekció hatására a kutya evolúciója során a faj szociális viselkedésének, sőt egyes elképzelések szerint a viselkedésszerveződési rendszerének átalakulását eredményezték. Eredményeink világos különbséget tettek a kutyáknál evolúciós léptékű genetikai változások hatásaként megjelenő kötődési viselkedés és a farkasok esetében megvalósuló szocializációs folyamat, a szelídítés viselkedési megnyilvánulása között.” (Gácsi 2006: 150) Az etológiai értelmezési keret, vagyis az evolúciós okokra alapozó magyarázat azonban csak a cikk megírásakor került előtérbe. A laboratóriumi munka során az egyes etológusokat (főleg mint gazdákat) valójában sokkal jobban érdekelték a pszichológiai jellemzők és következmények, mint az evolúciós okok. Sőt, a hipotézis megfogalmazásakor, valamint a protokoll kidolgozásakor szóba sem kerültek a klasszikus etológiai kérdésfelvetések. A kísérletezés során a gazdákról is igyekeztek minél többet megtudni, akikkel emiatt kérdőíveket is kitöltettek. Úgy gondolkodtak ugyanis, hogy a gazda és kutyája egyetlen szerves egységet alkot, ahol a kötődés típusának kialakulásában mindkettő egyformán fontos szerepet játszik. A cikk megírásakor azonban már kizárólag a kutyára fókuszáltak, a gazdákról semmiféle információt nem közöltek. A pszichológiának nyoma sem maradt, viszont a cikkekben szokatlanul nagy teret kapott az etológiai módszerek részletezése. Ebből megtudhatjuk, hogy habár a teszthelyzeteket nagyjából átvették, a kapott eredményeket nem azzal a módszerrel dolgozták fel, amivel a gyermektesztben a pszichológusok dolgoztak, hanem a hagyományos etológiai eszközök segítségével. A kamerával rögzített jeleneteket utólag elemezték ki a kutya viselkedési jellemzőinek kódolásával. Habár az etológia lényege az állatok viselkedési jegyeinek összegyűjtése és magyarázása, az Etológia Tanszék publikációiban ritkán fordítanak ekkora figyelmet a módszertani leírás-


53

ban arra, hogy konkrétan milyen viselkedési elemeket figyeltek a kísérletek során, illetve ritka, hogy a vizsgált viselkedési elemeket pontosan definiálnák.1 Az idegen helyzet teszt esetében azonban kínosan ügyeltek arra, hogy etológia-módszertani szempontból kifogástalan cikkek szülessenek, amikben a bevezető sorokon kívül – amikor megemlítik a kutatás pszichológiai előzményeit – semmi nem utal arra a másik tudományos hagyományra, amiből az ötletet merítették. Az eljárásban nem az az érdekes, hogy egy tudomány művelői átvesznek egy másik diszciplínától egy módszert, vagy módszertani elemet, és azt alkalmazzák, ill. adaptálják a sajátjukéhoz, hiszen ez gyakori jelenség a tudományban. Szempontunkból inkább érdekes, hogy a kutatások során nyert számos tudásról voltak kénytelenek lemondani azért, hogy a publikációban az etológia határain belül maradhassanak. Más szóval, a természettudományos publikáció készítésének műhelyszabályai – ill. tágabb értelemben a szakma által megszabott határok – miatt a megszerzett ismeretek jelentős része elveszett, pontosabban: olyan hallgatólagos tudássá2 vált, ami legfeljebb újabb kísérletek, kigondolására inspirálja őket. Az etológusok publikálási stratégiái egy a határmunkálatok szempontjából jóval általánosabb problémára is rávilágítanak, nevezetesen saját tudományos önbesorolásukra. A munka, amit végeznek, a kísérleteik, a gyakorlataik és hipotéziseik alapján úgy tűnhet, hogy az etológia voltaképpen a társadalomtudományokhoz áll (viszonylag) közel. Hiszen a pszichológiából átvett személyiségteszteket és gyermekteszteket alkalmazzák a kutyára, és a szociológiából átvett kérdőívek segítségével igyekeznek a gazdákról és a kutyákról pontosabb képet kapni. Ugyancsak a szociológiához sorolhatjuk őket abból a szempontból is, hogy milyen pontos megfigyeléseik vannak a kutyákat tartó gazdákról és mindazokról a társadalmi körülményekről, amik a kutyatartásnak kedveznek. Mindazonáltal, amikor publikálásra kerül sor, az etológusok stratégiája megváltozik. Hirtelen a legszigorúbb értelemben vett természettudósként jelennek meg. A természettudományos cikkeknek pedig kialakultak a szigorú strukturális és irodalmi (ezen belül stiláris) szabályai. Vagyis, amikor az etológusok dolgoznak, akkor egy másfajta hagyomány keretein belül gondolkodnak, mint amikor publikálnak. A kétféle hagyomány részint inspirálóan hathat egymásra, hiszen kitágítja a gondolkodási kereteket, másrészt – épp a publikálás esetében – gátló tényezővé válhat.3 A természettudományos publikációs hagyománnyal kellene szembeszegülnie a tanszék kutatóinak, ha őszintén akarnának mindarról beszélni, amit valójában tettek és gondoltak a kutatómunka során. Ezzel viszont a cikk megje1

2

3

A pontos viselkedési kategóriák megadására lásd például: “Exploration (in the presence of the owner and stranger): any activity directed towards non-movable aspects of the environment, including sniffing, distal visual inspection (staring or scanning), close visual inspection or oral examination.” (Topál et al. 2005: 1369.) A „hallgatólagos tudás” kifejezést kvázi terminusként, miként az a főszövegből egyértelműen kiderül, a Polányi Mihálytól ismert fogalomnál tágabb értelemben használom, jobb híján. Ehhez hasonló folyamatok elemzése megjelenik Zemplén Gábor tanulmányában e kötetben. – szerk.

54

Mund Katalin

lenését tennék kockára. Nem csak arról van szó tehát, hogy a természettudományos cikkek irodalmi stratégiája megköveteli, hogy a kutatók másként tárják olvasóik elé az eseményeket, mint ahogyan az a valóságban történt, hanem a két kultúra közötti eltéréseket kell elkendőzniük, illetve a társadalomtudományi gondolkodási keretet háttérbe szorítva a természettudományos érveket, gondolkodásmódot kell előtérbe állítaniuk, sőt minden módon hangsúlyozniuk.

3. A tudományos tudás és a népi hiedelmek A tanszéken megjelenő, ott szakdolgozni kívánó hallgatók többsége imádja a kutyákat. Nem is annyira az etológia iránt érdeklődnek, mint inkább a kutyák iránt. Az ő fejükben élő kép szerint a kutya egy értelmes és barátságos állat, akit szeretgetni lehet, sőt számomra úgy tűnt a témavezetőkkel készített interjúk és saját megfigyeléseim alapján, hogy voltaképpen sokan közülük azért is választják szívesen ezt a szakdolgozati terepet, mert a tudományos munka itt kellemes időtöltésnek tűnik, ahol mást sem kell csinálni, mint ezeket a kedves jószágokat kényeztetni. Természetesen az ilyen indíttatású szakdolgozókat ki kell ábrándítani, hiszen egy szakdolgozat megírása komoly tudományos munkát igényel. Mégis, a kedves és barátságos kutyáról élő kép olyannyira meghatározza a tanszék munkáját, hogy évekig nem is vizsgáltak agresszív kutyákat. Voltak ugyan tesztek, melyekben az agresszióról kívántak ismereteket szerezni, ám ezek hosszú ideig azért nem voltak különösebben sikeresek, mert csupa szelíd jószágon próbálták az agresszív viselkedési jegyeket megfigyelni. Fajták egész sora maradt így ki a vizsgálódásból. A valóban agresszív kutyákat messzire elkerülték, s ha véletlenül egy agresszív kutya gazdája jelentkezett a tanszéken, hogy szívesen részt venne valamilyen tesztben, rendszerint eltanácsolták. Persze praktikus megfontolás is húzódott e gyakorlat mögött, hiszen a kísérletvezető nem akarta magát felesleges kockázatnak kitenni. Viszont legalább ennyire fontos tényező volt az a kutya-kép, amibe az agresszív kutya nem fért bele. Úgy tűnt a számomra, mintha az agresszív kutyát nem is igazán tekintenék kísérletezésre érdemes, „igazi” kutyának, a gazdáikat pedig felelős (azaz „valódi”) gazdának. Ugyanakkor az etológusok fontos feladatuknak érzik, hogy különválasszák a kutyáról kialakult évszázados népi hiedelmeket a tudományos tényektől. Így például épp az agresszív kutyák kutatása kapcsán jegyzi meg Miklósi (2007: 59), hogy sokan próbálták már fajtára, méretre, korra és nemre tekintettel meghatározni, melyek is a harapós kutyák, a kutatások azonban ellentmondásos eredményekre jutottak. Habár a tanulmányok többsége például egyetért abban, hogy inkább a nagyobb kutyák harapósak, az eredményt eltorzíthatja az a népi hagyomány, ami a pici kutyák harapásait nem veszi olyan komolyan. A gazdák hiedelmei egy-egy kutyafajtát illetően további súlyos módszertani problémát okoznak, amikor az etológusok munkájuk során kérdőíves adatfelvételt


55

alkalmaznak, mert a válaszokat gyakorta eltorzítják a gazdák prekoncepciói. Vannak olyan kutyafajták, amelyeket a hagyomány jól képezhetőnek tart, másokat viszont kevésbé. Valószínű azonban, hogy a jól képezhetőnek tartott kutya gazdája már eleve nagyobb erőfeszítéseket fog tenni a kutya kiképzése terén, minthogy talán éppen azért választotta az adott fajtát, mert azt tudja róla, hogy jól képezhető. A hagyomány szerint kevésbé jól képezhető kutyával viszont ugyanígy előítéletek – illetve az ebből eredő esetleges választás – révén már eleve kevesebbet fog a gazdája foglalkozni. Vagyis két vagy több kutya teljesítménye közötti különbség nem feltétlenül a fajták sajátosságaiból adódik, hanem a gazdák eltérő hozzáállásának az eredménye is lehet. Ugyancsak megtévesztheti a kutatót a néphagyomány, ha a kutya intelligenciájára kíváncsi. Erről ugyanis igencsak megoszlanak a vélemények. Sokan például az engedelmes kutyát tartják intelligensnek, mások viszont az önálló kutyákat. Sokan pedig különféle képességeket hangsúlyoznak, így például intelligensnek a jól apportírozó kutyát tartják. Belátható tehát, hogy az egy-egy partikuláris tulajdonságot kiragadó meghatározás milyen eltérő intelligencia-sorrendet fog eredményezni. Konkrétan: egy husky soha nem fog olyan jól teljesíteni az agility pályán4, mint egy border collie, másrészt a border collie-t soha nem lehetne olyan jól szánhúzásra használni, mint egy huskyt, és így tovább. Olykor kifejezetten nagy nehézségekbe ütközik a tudományos és a hagyományos kutyakép különválasztása. Leglátványosabban a fajtabesorolások esetében. Nem lehet ugyanis a hivatalos kutya-standardok leírásából kiindulni. Bizonytalan, hogy egyes kutyafajták milyen kereszteződések révén jönnek létre. A hivatalos besorolások zöme mítosz. Így például a Fáraó kutyának semmi köze az ókori Egyiptomban élő jószághoz, egy új keverék, amit úgy hoztak létre, hogy lehetőleg hasonlítson a korabeli rajzokhoz. A történeti megbízhatatlanság egy másik szép példája a fehér németjuhász standard esete. A fehér németjuhász kutyát ma svájci havasi kutyának hívják. A kutya leírásában semmiféle utalás nincs a németjuhász fajtára, ehelyett a svájci havasokban keletkezett csodálatos kutya történetét olvashatjuk. Miközben lehet tudni, hogy most is születnek teljesen véletlenül fehér németjuhász kutyák, melyeket általában azon nyomban megölnek, mert nem felelnek meg a standardnak. A fehér kölykök közül néhány kikerült Kanadába ötven-hatvan évvel ezelőtt, ahol nagyon népszerűek lettek. Kanada nem FCI-ország5, tehát ott nem kellett betartani a németjuhászra vonatkozó szabályokat, s így szépen felszaporodhattak. Időközben Európában is felfigyeltek a kanadai kutyára. Sokaknak megtetszett. Felmerült, hogy FCI-fajtát kellene csinálni belőle. Ehhez szükséges egy fajtagondozó ország. Nem lehet azt mondani, hogy kanadai fajta, ugyanis Kanada nem FCI-tag. Egy másik, 4

5

Az agility versenyen a kutyáknak különböző típusú akadályokból összeállított akadálysoron kell időre végighaladniuk a gazda irányításával, segítségével. A sport célja a kutya taníthatóságának, irányíthatóságának, ügyességének, együttműködő készségének vizsgálata. FCI: Federation Cynologique Internationale; nemzetközi kutyaszervezet.

56

Mund Katalin

FCI-országnak kellett felkarolnia a fajtát, ami történetesen Svájc lett. Az utolsó lépésben, amikor a fajta leírása elkészült, és benyújtották az új standardot, abból ki kellett iktatni minden németjuhászra utaló nyomot, hogy meg ne sértődjenek a németjuhászosok. Tehát a hagyományos kutyakép sokszor teljesen hamis, de nehézséget jelent ellenébe menni, nehogy megsértődjenek a kutyatartók, kutyatenyésztők, s emiatt ne járuljanak hozzá, hogy állataikon a kísérleteket elvégezzék. A hagyomány sem következetes azonban, amikor a kutyákat valamely fajtába sorolja, a különböző nemzetközi fajtabesorolások között eltérések szerepelnek. Amikor az etológusok az egyik tesztben genetikai különbségek után kutattak, újra végig kellett gondolniuk, mi alapján csoportosítsák a kutyákat: A: Három csoportot hasonlítottam össze. (…) Tehát volnának keverékek, volnának kooperatív munkakutyák, amiket én nem gondolok semmilyen kutyás szervezet fajtacsoportjának, hanem az eredeti tenyésztési céllal fogom megindokolni, hogy miért gondolom, hogy ilyenek. Ide tartoznak a gun dogok és a juhászkutyák. (…) Ide tartoznak azok a kutyák, amik nem önállóan mennek a vad után, és nem kerülnek ki a gazda kontrolja alól. És vannak nem kooperatív, vagy független munkakutyák, ilyenek a terrierek. Ide nem azokat vettem be, amiknek az a neve, hogy terrier, hanem csak olyan kutyákat, amelyek, úgy tűnik, hogy valóban vadász terrierek, méghozzá a föld alatt dolgozókat. Tehát olyan terrierek, amik nem tudnak kommunikálni az emberrel, mert konkrétan nem látják. Tehát nincs benne az orosz fekete terrier, meg a yorkshire terrier sincs benne, semmi olyan terrier nincs benne, amiről nem lehet pontosan tudni, hogy mennyire terrier az a terrier. Ezek természetesen – ezt hozzáteszem – nagyon szubjektív dolgok attól, hogy én azt gondolom, hogy így van, meg sokan azt gondolják, mert ezzel bárki bármikor el tud kezdeni vitatkozni. Ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Próbáltam inkább szélsőségesen leszűkíteni ezeket a kategóriákat. Minél kevesebb támadási felületet adni. Persze meg lehetne kérdezni, hogy miért nincs benne akármi. De ha én olyat nem mértem, akkor nem mértem. Ez ellen senki nem tiltakozhat. B: Miért nincsenek benne a társasági kutyák? Á: Azért nem, mert én azt nem tudom, hogy pontosan mit jelent. A társasági kutyában nagyon sok minden van. A társasági kutya az megint egy olyan kategória, ami az FCI fajtacsoportban ott van, de én nem tudom értelmezni. A Westie az egy rókavadász kutya. Az egy rövid lábú terrier. Az nem társasági kutya. Tudod mi egy társasági kutya? A pincsi, a papillon. C: A dalmata? A: A dalmatát az FCI az előző tíz évben három különböző dobozba rakta, és mindig megfogják, és arrébb hajítják, mert gőze nincs senkinek, hogy mi az. Ugye úgy néz ki, mint egy vizsla, de ugyanakkor nem vizslaszerű sem a viselkedése, sem a munkája. De ugyanakkor tűzoltóautókat kísérgetett. Ezt tudjuk róla legbiztosabban, ami meg egy elég nehezen behatárolható dolog. Nem veszek be olyan fajtákat, amiknél én magam is bele tudok kötni. Tehát a yorki az egy kifejezetten kemény patkányvadász kutyája volt az angol bányászoknak. A bajom a yorkival egyedül az, és az a westie-nél is bejön, egy westie-m van, és örömmel kidobom a mintából, hogy már az utolsó ötven évben – de lehet, hogy csak harmincban – valóban társasági kutyák, de ezt nem tudom megmondani. (…) D: Honnan tudod, hogy az a munkakutya, amit te lemértél, az elmúlt húsz évben nem ölebként funkcionált? A: Ne haragudj E, mondod te, aki a nevedet adtad ahhoz a cikkhez, amiben a retrievert és a belga juhászt összehasonlítottuk, és azt mondtuk, hogy a juhászkutya bizalmatlanabb az idegenekkel, mint egy dán dog. Mindenki ezt teszi. Én abban biztos vagyok, hogy egy ostoba klasszifikáció,


57

mert ha megnézed az angol, az amerikai csoportbeosztásokat és az FCI-t, akkor ahányan, annyiféleképpen értelmeznek, amiből egyetlen biztos dolog következik, hogy nincs adat vagy biztos tény mögötte. Ettől kezdve ez engem annyira nem érdekel, hogy éppen melyik őrült ott Brüsszelben hova dugná a fajtát. Akkor lenne igazad, ha ott volna a mintámban az orosz fekete terrier, és utólag úgy döntenék, hogy még sem veszem be, mert azt mondanám, hogy az nem is jó terrier. De én nem ezt tettem. Nekem nem esett a kezem ügyébe az orosz fekete terrier. Nem kellett eldöntenem. Nem veszem be.”

Miután hosszas viták során megállapodnak egymással egy viszonylag logikus rendszerben, újabb problémát jelent ennek a rendszernek az elfogadtatása a folyóiratok bírálóival. Nem csupán a hagyományos publikálási nehézségekről van itt szó. A kutya kutatása ugyanis hosszú ideig tabutémának számított az etológiában. Részint megbízhatatlan kísérleti alanynak tekintették, mert az állati viselkedés vizsgálatának kezdetén az újságokban rendszeresen jelentek meg beszámolók a legkülönfélébb képességű, beszélni és számolni tudó csoda-kutyákról. Ezekről az állatokról azután, ha laboratóriumi körülmények között megvizsgálták a képességeiket, rendszerint kiderült, hogy általában a gazdáik tudattalan testi jelzéseit használják a mutatványuk során. Másrészt a kutyát a háziasítás során kialakított speciális helyzete tűntette fel etológiai vizsgálatok számára alkalmatlan alanynak. Az etológiát ugyanis – definíciója szerint – az állatok természetes környezetben történő viselkedésének vizsgálata érdekli. Sokáig tartotta magát az a nézet, miszerint a kutya egyfajta „mesterséges állat”, minthogy csak az ember környezetében él, a természetben egyáltalán nem található meg. Az általam vizsgált kutatócsoport két vezető kutatója hívták fel a figyelmet arra egy programadó cikkükben (Csányi és Miklósi 1998), hogy a kutya épp úgy vizsgálható természetes környezetében, mint a többi állat, a kutyának ugyanis az emberek szociális közege a természetes környezetük. Azóta egyre gyorsuló fellendülés jellemzi a tudományágat, de még így is, a bírálók a legritkább esetben kutya-etológusok, vagyis a kutyákról legfeljebb annyi tudásuk van, mint egy átlagos gazdának. Őket tehát nagymértékben befolyásolja az a hagyományos kép, ami a kutyáról a köztudatban él. Az idézetben jól látszik, miként igyekszik a kutató elkerülni az esetleges buktatókat. Inkább nem tesztel bizonyos kutyafajtákat, csak a bírálók ne köthessenek bele az általa alkotott rendszerbe. Nem fűz majd indoklást a cikkben ahhoz, hogy miért hagyott ki kutyafajtákat, egyszerűen a véletlen művének tünteti fel azt, ami nagyon is tudatos döntés eredménye. Munkájuk során az etológusok rendszerint óvatosabban járnak el, ugyanis valamilyen hagyományos kutyaképből indulnak ki, amit minden gazda elfogad, és magáénak vall, és ennek tudományos megalapozására törekednek a kísérletekkel. Például minden gazda „tudja”, hogy a kutyája kötődik hozzá, vagy hogy a kutyával könnyű kommunikálni. Ha az etológusok kísérletek során ezeket az ismert jelenségeket támasztják alá tudományos módszerekkel, kevésbé kell attól tartaniuk, hogy már pusztán a témája miatt elutasítanák a folyóiratok a cikkeket. A publikációkban mindazonáltal explicit formában nem jelenik meg, hogy a leírtak

58

Mund Katalin

valamilyen közismert népi tudásra alapoznak, de a témák – mondhatni – „önmagukért beszélnek”.

4. Szakcikk és népszerûsítõ irodalom Bruno Latour és Steve Woolgar „irodalmi műfajuk” alapján különböztetik meg a publikációkat (1979: 72-73), amelyek voltaképpen megértési szinteket reprezentálnak. Az általuk vizsgált laborban a cikkek öt százaléka például a laikus közönségnek szólt, olyanoknak, akik a Scientific Americant és más tudománynépszerűsítő folyóiratokat olvasnak. Ezek a cikkek hosszú távon közpénzeket nyerhetnek meg a kutatás számára. A publikációk második típusa (27%) olyan tudósok számára íródott, akik nem a szűken vett szakterületen munkálkodnak. Ezek a cikkek számolnak be az adott tudomány állásáról, foglalják össze az elért eredményeket, s ezekből tanulnak a diákok is. E szakcikkeket a laikus közönség nem érti, az adott terület tudósai számára viszont érdektelenek. A harmadik típusba tartozik a cikkek többsége, ezek az ún. „hagyományos” szakcikkek, melyek csak a szakterület legszűkebben vett kutatóihoz szólnak, mindenki más számára érthetetlenek. Ezeket a cikkeket általában sok szerző jegyzi és neves szaklapokban jelennek meg. Csupán ezek tartalmaznak újdonságokat a szakma számára. Az etológusok publikációi között ilyen éles különbségeket nem tudunk felfedezni. Bár létre lehetne hozni hasonló statisztikai adatokat az alapján, hogy egy adott cikket hol publikáltak a szerzők – minélfogva besorolhatnánk azokat a fenti három kategóriába –, ám ezek a kategóriák sokkal kevésbé feleltethetők meg a Latour és Woolgar által felvázolt megértési szinteknek. Az etológusok szakcikkeinek zöme ugyanis olyan írás, amit a laikusok is könnyedén megérthetnek. A tanszék dolgozói ráadásul nem csupán tudományos folyóiratokban publikálnak, hanem a Nemzetközi Kutya Magazinban is. A Magazin főszerkesztője, továbbá a szerkesztőbizottság tagjainak többsége is a tanszéken dolgozó kutató. A doktoranduszok és kutatók időről-időre egy-egy cikkben összegzik a nagyközönség számára kutatásuk mikéntjét és addigi eredményeit. A cikkek nem csupán „kis színesként” funkcionálnak a magazinban, hanem reklámot is jelentenek a tanszéknek, valamint – hol nyíltan, hol burkoltan – gazdáknak szóló felhívások is egyben, a következő kísérletekhez szükséges újabb alanyok begyűjtése végett. Kétségtelenül vannak azonban stiláris különbségek az etológusok népszerűsítő cikkei – amit magazincikknek is nevezhetünk – és szakpublikációi között. Gilbert és Mulkay (1984) részletesen elemzi, miféle stiláris elemek jellemeznek egy tudományos szöveget, miben tér el egy tudományos cikk a köznapi beszélgetésektől. Elemzésükből kiindulva – sőt, azt jócskán kibővítve – hasonlítottam össze, miben különböznek az etológusok tudományos publikációi a népszerűsítő cikkeiktől.


59

♦♦ Mindkét cikktípusra jellemző az általános alany, a személytelen hangvétel. Ugyanakkor egy tudományos publikációt rendszerint számos szerző jegyez, míg a magazin cikkeinek egy-egy írója van, még ha az író hivatkozik is a tanszékre, mint háttérintézményre, a magazin cikk inkább azt a tudományos mítoszt támasztja alá, mintha a tudomány magányos, elszigetelt kutatók tevékenysége volna. ♦♦ Bár mindkét iromány címe igyekszik a figyelmet felkelteni, a tudományos publikáció inkább az értelemre, a magazincikk címe viszont inkább az érzelmekre kíván hatni. Míg a tudományos publikáció címe minél pontosabban próbálja megragadni a cikk tartalmi lényegét, a magazinban megjelenő cikk címe inkább csak valamilyen (kedves, érzelmes) hangulatot közvetít. (Lásd pl. „Gazdi segíts!” (Lakatos 2003a) vagy „Itt a piros, hol a piros” (Lakatos 2003b) versus „A comparative analysis of animals understanding the human pointing gestures” (Miklósi és Soproni 2006).) ♦♦ A tudományos publikációban hemzsegnek a hivatkozások, külön irodalomjegyzék is szerepel a cikk végén, a népszerűsítő cikkekben ellenben általában nem szokás hivatkozni senkire, nincs bibliográfia. Ez viszont azt a tudományos mítoszt támasztja alá, miszerint a kutató magányos zseni, akinek a fejéből hirtelen kipattannak az ötletek. Elfedi, hogy valójában a kutató egy nemzetközi tudományos közösségbe tartozik, s munkáját igen erősen befolyásolják mások korábbi munkái. ♦♦ Míg a tudományos cikkben rendszerint szerepel az „ellenfél” is, noha eljelentéktelenítve, a magazincikkben a kutatócsoport munkája egyedülálló, ellenfélről, rivális laborokról rendszerint nem esik szó. ♦♦ A tudományos publikációban a kutató személyes elköteleződése kevésbé látható, a magazinban viszont a lelkesedésnek, elköteleződésnek jóval nagyobb szerep jut. ♦♦ A tudományos publikációban jóval óvatosabban fogalmaznak a kutatók, mint a népszerűsítő írásokban. A népszerűsítő cikkekben a megfogalmazás határozottabb, a kutató tudatosabbnak tűnik. A cikkek hangvétele általában személyesebb, olykor humoros. A népszerűsítő irodalomban nagyobb hangsúlyt lehet fektetni a szabatos megfogalmazásra, mint a tudományos publikációban, ahol például korántsem mindegy, hogy az egyébként a köznyelvben szinonimaként kezelhető szavak melyikét választja a szerző. ♦♦ A tudományos publikációban grafikonok, táblázatok szerepelnek, amelyekről leolvasható az eredmény, a magazincikkben nincsenek „tudományos ábrák”, az eredményeket csak szabatos mondatokban ismertetik. ♦♦ A tudományos cikkben igyekeznek minél pontosabban leírni a kísérletben használt módszereket egy külön alfejezetben („Methods”), míg a magazinban a módszertani leírás jóval felszínesebb, ugyanakkor színes fényképeken mutatják be a kísérleti elrendezést. A tudományos publikációkban rendszerint nem szerepelnek fényképek.

60

Mund Katalin

Minthogy a kutya-kutatás olyan tényeket produkál, amit a szélesebb nagyközönség is könnyedén meg tud érteni, sőt, amiről a kutyatartók gyakran ugyancsak sokat tudnak, hiszen saját kutyájukon alkalomadtán megfigyelhették a kísérletben vizsgált jelenséget, felmerülhet a kérdés: Előnyt jelent-e az etológusok számára a kutyával foglalkozni, amihez mindenki érteni vél, vagy inkább hátrányt? A gazdáknak szóló népszerűsítő írások a tanszék hasznára vagy kárára válnak-e? A kérdés egy esettanulmány kapcsán merült fel bennem, amit Collins és Pinch jegyzett le (1993: 1-25) James McConell memória-kutatásiról. A kutató laposférgeket stimulált különféle ingerekkel, például enyhe áramütést adott, miközben fényt is felvillantott. A férgek egy idő után „megtanulták”, hogy a fény és az áram együtt jár, így pusztán a fény felvillanása is kiváltotta belőlük az összerándulást. Később a tréningezett laposférgeket megetette nem tanult társaikkal, és azt tapasztalta, hogy a tréningezett állatot evő férgek másfélszer érzékenyebbekké váltak az ingerre naiv társaiknál. Az, hogy a memóriát ily módon át lehetne vinni egyik lényből a másikba, hatalmas vitát robbantott ki a tudóstársadalomban. A vitát elemző esttanulmányban felsorakozó érvek közül jelen kontextusban kettő különösen érdekes lehet. McConell nem volt szokványos tudós, némiképp cinikusan tekintett a tudományra. 1959-ben megalapította a The Worm Runner’s Digest című folyóiratot, ami nem csupán tudományos eredményeket közölt, hanem karikatúrákat és tudomány-paródiákat is. Ráadásul középiskolásokat is arra buzdított, hogy hasonló kísérleteket végezzenek férgekkel, akiknek eredményeit is leközölte a lap. Nos, Pinch kiemeli, hogy nem volt szerencsés középiskolásokkal megismételtetni a kísérleteket, mert ettől azok súlytalanná váltak. Ráadásul nehezen lehetett elkülöníteni a lapban megjelenő tudományosan megalapozott kísérleteket az inkompetens diákok által végzettektől. Vagyis ha valaki azt akarja, hogy komolyan vegyék – vonta le a következtetést az esettanulmány írója – nem szerencsés az eredményeket egy vicces hírlevélben publikálni. 1967-ben aztán a folyóirat kettévált. Az egyik felét átnevezték a jóval komolyabb hangzású The Journal of Biological Psychology-ra, ám a vele egybekötött másik rész megőrizte eredeti címét, és ezt a felet visszafelé kellett olvasni. Vagyis a lapnak két címoldala volt, mintha két külön lapot egymás háta mögött összefűztek volna. És habár a lap első fele éppúgy referált cikkeket jelentetett meg, mint más, „rendes” tudományos folyóiratok, mégis, az itt megjelenő cikkeket a tudományos közösség továbbra sem vette komolyan. A tudományos tények elfogadtatásánál ugyanis nagyon fontos, hogy az illető miként prezentálja eredményeit. (Persze a memória-átviteli kísérletek végül is egyéb, „tudományosabb” okok miatt zárultak le, ugyanis részint nem sikerült maradéktalanul megismételni a kísérleteket, részint pedig nem sikerült megtalálni azt a kémiai vegyületet, ami a memória átvitelért volna felelős az agyban.) Láttuk már, hogy mennyire fontos a tanszék számára, hogy a kísérleteiket minél népszerűbbé tegyék, és a gazdákat is minél inkább bevonják a kutatásba. Miként a The Worm Runner’s Digest-ban, a Kutya Magazinban is megjelent a felhívás, miszerint a kísérletek otthon is elvégezhetők. (Ld. többek között Miklósi 2000: 30):


61

„Ha valaki maga szeretne a dolog végére járni (bár nem ígérhetem, hogy teljesen megnyugtató választ kap majd), akkor végezze el kedvencén a következő teljesen ártalmatlan kísérletet.”) Az Etológia Tanszék dolgozói azonban (egyelőre) nem esnek McConell hibájába. Többek között talán azért sem, mert megóvja őket magyar mivoltuk. Az etológusok ugyanis – a hazai tudósok többségéhez hasonlóan – a kisnéphez tartozás miatt, ill. a provinciális viszonyok következtében rákényszerülnek egyfajta „kettős karrier” építésére. Ahhoz, hogy a fennmaradáshoz szükséges erkölcsi tőkéhez és anyagi erőforrásokhoz jussanak, itteni ismertségre és népszerűségre kell szert tenniük. Ahhoz pedig, hogy „valódi tudósokként” legyenek számon tartva, nemzetközi reputációra van szükség. E kettő azonban nemhogy nem segíti, inkább gátolja egymást. Már a kutatási téma kiválasztását is befolyásolja ez a feszültség, miként azt az alábbi interjúrészlet is szépen példázza: „Illetve arra jöttem még rá, hogy nem lehet kutyából eladni semmiféle Csányi-féle módszert külföldön, mert nem adnak rá pénzt. Nem adnak pénzt arra, hogy valaki az emberi evolúciót akarja modellezni. Az egyedüli módszer az, ha a kutyát saját jogán adjuk el, mint egy biológiai modellt. És akkor bele kell menni olyanokba, mint a kortizol szint mérése, ami a Csányi szempontjából unalmas, és senkit nem érdekel. Kifejtette nekem, hogy így a magyar tudományos életből ki fognak golyózni. Vagy nem fognak befogadni, mert én kutyás leszek. Bezzeg, ha humán evolúcióval foglalkoznék, és mellette éhen halnék, akkor befogadnának. Erre nem mondtam neki, hogy a magyar tudományos élet annyira nem hiányzik nekem. Minthogy úgysem kapok egy fillért belőle.” Ahhoz, hogy az etológusok idehaza elismertek legyenek, alapvető fontosságú, hogy a magyar tudományos közéletben, ill. a tudománypolitikai térben minél nagyobb kapcsolati tőkére tegyenek szert. Ehhez azonban az önmenedzselés különféle formái segítik őket hozzá, melynek szerves része a magazinok, és tévé-rádióműsorok nyújtotta népszerűség. Ez azonban nemhogy semmit nem jelent a nemzetközi megítélés szempontjából, de még energiát is elvon a komolyabb tudományos munka elől. Ráadásul, mint azt McConell esete is jól példázza, nem biztos, hogy a külhoni kollégák pozitívan értékelnék az ilyen, „komoly tudóshoz méltatlan” tevékenységet. A „kétnyelvűség” azonban segít elválasztani a tudományos szférát a nem tudományostól: Az etológusok szakcikkeiket angol nyelven publikálják, míg népszerűsítő írásaikat magyarul. Az előbbiek olyan nemzetközi folyóiratokban jelennek meg, amelyek magyar közkönyvtárakban nem hozzáférhetők, így igen kicsi az esélye annak, hogy e cikkek a hazai közönséghez eljussanak. Ám ami ennél fontosabb: az ismeretterjesztő írásokat garantáltan nem fogja elolvasni egyetlen nyugati tudós sem, sőt, még csak tudomást sem szerez róluk – minthogy azok magyarul íródtak. Talán némi iróniával elmondhatjuk, hogy a nyelvi-nemzeti korlátok minden hátrányuk mellett egyfajta védelmező funkcióval is bírnak.

62

Mund Katalin

5. Összegzés Mint azt tehát a fentiekből láthatjuk, a tudományos munka meglehetősen heterogén tudás-típusok összehangolását teszi szükségessé. Tudásunkat a kutyáról laikusok, azaz a gazdák, a kutatók, a (nép)hagyomány együttesen formálja, vagyis bizonyos szempontból valóban tekinthetünk a kutyára úgy, mint „határtárgyra”. Az etológusok feladata, hogy e sokszínű tudástípust összeegyeztessék, a belőlük összeálló képet a tudomány számára értelmezhető formába öntsék, és az adatokból megbízható következtetéseket vonjanak le. Ez azonban nem könnyű feladat, mivel a kutyáról kialakított összkép bővelkedik ellentmondásokban. Ráadásul, minthogy az etológusok többnyire maguk is gazdák, akik saját kutyájukra inkább a laikus gazda szempontjából tekintenek, az egyes etológus fejekben is könnyen összekeverednek, összemosódnak a tudományosan megalapozott ismeretek a laikus vélekedésekkel. Vagyis nem csupán arról van szó, hogy különböző közösségek léteznek, melyek mindegyike kialakította a maga képét arról, mi is a kutya, s ezek a vélekedések történetesen egy állatfajban valamiképpen összeérnek, hanem egyugyanazon etológus tagja különböző közösségeknek. Így a kutatók maguk hozzák létre azt a sajátos fogalmi egyveleget, amit azután kutyaként definiálnak. Mindazonáltal e sokféle tudástípus egyidejű jelenléte inkább segíti a kutatókat, semmint gátolja, amikor a kérdésfelvetésről, a kísérletek kiötléséről van szó. A tanszéken van olyan kutató, akik él-hal a kutyáért, szabadidejében kutyaiskolát működtet, és jóformán mindent tud az állatokról, ami a hétköznapi életben tudható róluk. Ő az, aki azonnal átlátja a kísérleti forgatókönyvek hiányosságait, és azonnal azonosulni tud a kutya szempontjaival is. A kísérletek tervezésekor az ő tudása sokkal hasznosabb, mint azon kutatóké, akik, bár kitűnően ismerik a szakirodalmat, a kutyákról mégis keveset tudnak, mert csupán elméleti problémák érdeklik őket. Megfogalmazhatjuk azt a paradoxont, miszerint ahhoz, hogy a kutyával tudományosan foglalkozni lehessen, nem elegendő a szakirodalom alapos ismerete, a hús-vér kutyáról kell már mindent tudni. Ezt a gyakorta nem is tudatos, mondhatni zsigerivé vált tudást kell a kísérleti forgatókönyvben oly módon tematizálni, hogy az egy egyszerű kísérletben ellenőrizhetővé váljon. A konklúziók levonásakor, a szakcikk elkészítésekor viszont már háttérbe kell szorítani a tudományos tudáson kívül eső ismereteket. A határmunkálatok az etológiában tehát nagyon sajátos módon jelennek meg, hiszen az etológusoknak nem csupán a külvilággal szemben kell definiálniuk tudományuk határait, hanem elsősorban saját elméjükben kell különválasztaniuk a tudományos és a nem tudományos ismereteket, kérdésfeltevéseket. Ráadásul mindezt olymódon, hogy a nem tudományosan megalapozott érdeklődésüket és ismereteiket tudományos munkájuk szolgálatába állíthassák.


63

Hivatkozások Ainsworth, Mary D. Salter, Mary C. Blehar, Everett Waters, és Sally Wall. 1978. Patterns of Attachment: A Psychological Study of the Strange Situation. Hillsdale, N. J.: Erlbaum. Collins, Harry, és Trevor Pinch. 1993. The Golem: What Everyone Should Know about Science. Cambridge: Cambridge University Press. Csányi Vilmos és Miklósi Ádám. 1998. A kutya mint a korai emberi evolúció modellje. Magyar Tudomány 9: 1043–1054. Gácsi Márta. 2006. A kutya mint az emberi kötődési viselkedés modellje? Egy sajátos interspecifikus kapcsolat: kötődés a gazdához. Magyar Tudomány 2: 141–150. Gilbert, G. Nigel, és Michael Mulkay. 1984. Opening Pandora’s Box. A Sociological analysis of scientists’ discourse. Cambridge: Cambridge University Press. Lakatos Gabriella. 2003a. Gazdi segíts! Kérnek-e segítséget a kutyák és a macskák egy számukra önállóan megoldhatatlan helyzetben? Nemzetközi Kutyamagazin 5: 30–31. Lakatos Gabriella. 2003b. Itt a piros, hol a piros? Értik-e gesztusainkat házi kedvenceink? Nemzetközi Kutyamagazin 7: 30–31. Latour, Bruno. 1993/1997. A három kis dinoszaurusz avagy a szociológus rémálma. Ford. Némedi Dénes. Szociológiai Figyelő 1-2: 185–190. Latour, Bruno, és Steve Woolgar. 1979. Laboratory Life: The Social Construction of Scientific Facts. Beverly Hills: Sage. Miklósi Ádám. 2000. Vajon van-e az én kutyámnak tudata. Nemzetközi Kutyamagazin 5 (7): 30–31. Miklósi Ádám. 2007. Dog Behaviour, Evolution and Cognition. Oxford: Oxford University Press. Miklósi Ádám, és Soproni Krisztina. 2006. A comparative analysis of animals’ understanding of the human pointing gesture. Animal Cognition 9 (2): 81–93. Star, Susan Leigh, és James R. Griesemer. 1999. Institutional Ecology,”Translations”, and Boundary Objects – Amateurs and Professionals in Berkeley’s Museum of Vertebrate Zoology. In The Science Studies Reader, szerk. Mario Biagioli, 1097–39. New York: Routledge. Topál József, Miklósi Ádám, Dóka Antal, és Csányi Vilmos. 1998. Attachment Behavior in Dogs (Canis Familiaris): A New Application of Ainsworth’s (1969) Strange Situation Test. Journal of Comparative Psychology 112: 219–229. Topál József, Gácsi Márta, Miklósi Ádám, Virányi Zsófia, Kubinyi Enikő, és Csányi Vilmos. 2005. The effect of domestication and socialization on attachment to human: a comparative study on hand reared wolves and differently socialized dog puppies. Animal Behaviour 70: 1367–1375.

Intelligens Tervezés a kapuknál* Kertész Gergely

A darwini evolúcióelmélet híveinek és a teremtéselmélet híveinek konfliktusa, egyesek számára talán meglepő módon, A fajok eredete megjelenésének 150 éves évfordulóján még mindig aktuális témának mutatkozik. 2005-ben az Egyesült Államokban zajlott az elsősorban az élet keletkezésének magyarázatára vállakozó, ún. Intelligens Tervezés (Intelligent Design, ID) elméletének az állami iskolákban, biológiaórán való taníthatóságát tematizáló doveri iskolaszék kontra Kitzmiller per. Az ott született ítélet alapvetően vallási jellegűnek ítélte az ID nézeteit, és megtiltotta azok oktatását a körzet állami iskoláinak természettudományos óráin az Egyesült Államok alkotmánya első kiegészítésének az állam és egyház szétválasztásáról rendelkező cikkelyére hivatkozva.1 Az elméletet képviselő mozgalom, egyfajta szellemi importfolymat eredményeképpen, hazánkban is követőkre talált. 2001-ben megalakították az ÉRTEM (Értelmes Tervezettség Mozgalom) nevű magyar szervezetet, akik könyvek kiadásával és internetes megjelenésen keresztül igyekeznek propagálni eszméiket.2 Az említett mozgalom és tudomány képviselői közötti vitának legalább 40 éves hagyományai vannak az USA-ban, de a vita teljesebb megértéséhez jóval korábbi történetek felidézése is szükséges, ugyanis az evolúcióelmélet és a kreacionista tanok konfliktusa – bár általában a darwini tanok és a vallás közötti háború, vagyis a tudomány és a vallás háborújának történeteként kerül megjelenítésre – visszanyúlik a darwininizmus születése előtti időkre. A konfliktus társadalmi jelentőségének megértését segíti, ha felidézzük, hogy 1793-ban a francia forradalom égisze alatt megalapított új intézmény, a Muséum National d’Histoire Naturelle (Francia Természetrajzi Múzeum) célkitűzései között szerepelt a racionális biológia megteremtése, amely képes volna tükrözni a francia forradalom racionalista eszmeiségét, vagyis leszámolást jelent az ancien régime-et tudományos szempontból meghatározó, még arisztoteliánus alapokon álló biológiával. Az evolucionizmussal kapcsolatos első komoly, jelentős publicitást kapott viták a Múzeum falai között zajlottak a forradalmat követő évtizedekben. * 1

2

64

A tanulmány megírásához szükséges kutatást az OTKA támogatta (OTKA K72598). A bírói indoklás szövege megtalálható itt: http://www.pamd.uscourts.gov/kitzmiller/decision.htm. A per leirata megtalálható itt: http://www.talkorigins.org/faqs/dover/kitzmiller_v_dover.html. A legjelentősebb hazai publikációk a témában (Tasi 2004: 2007). Az elmélet köré szerveződött hazai mozgalomról, az ÉRTEMről itt tájékozódhatunk: http://www.ertem.hu



65

A viták két meghatározó, emblematikus figurája Jean Baptiste Lamarck, akinek 1809-es Philosophie Zoologique (Állattani Filozófia) című műve az élővilág kialakulását és fejlődését természetfeletti okok feltételezése nélkül igyekezett magyarázni, valamint Georges Cuvier, akinek a neve mellett általában a kihalási események tényként való elfogadtatását, az összehasonlító anatómia és paleontológia tudományának megalapozását szokás megemlíteni, valamint azt, hogy vitában állt korának evolucionista, Lamarck nyomdokain haladó gondolkodóival. Az már kevésbé közismert vele kapcsolatban, hogy a teremtéselv egy speciális formája mellett tört lándzsát az élővilág és az annak összetételében tapasztalt változások magyarázataként. Szerinte a kihalási eseményeket okozó katasztrófákat követően a megüresedett életterek isteni beavatkozás eredményeképpen kerülnek benépesítésre. (Depew 1996) Cuvier azonban nem csak kritizálta az evolucionistákat, egészen a 30-as évekig egyértelműen ő volt a tudományos viták győztese! Ezeket a vitákat pedig nem egyszerűen a tudományos igazság kiderítésért folyó küzdelem tette érdekessé a kor közönsége számára. A szélesebb publikum érdeklődésére azért is számot tarthattak, mert Lamarck nézeteiben a felvilágosodás politikai eszméit láthatták tükröződni, Cuvier nézeteiben ellenben a régi rend eszmeiségét, majd a Bourbon-restauráció támogatására alkalmas elemeket fedezhettek föl.

1. Kik vitatkoznak, mikor és hol? Ebben a néhány vonallal megrajzolt történeti felvezetésben részben azt kívántam érzékeltetni, hogy a kreáció-evolúció vita története már legalább 200 éves és hogy ebben a történetben mindig is nagy volt a társadalmi tényezők jelentősége. Ez nem változott a mai napig sem. Ami viszont jelentős változást mutat, az az, hogy kik azok, akik vitatkoznak, a felek milyen társadalmi pozíciókat foglalnak el. A tudomány és a vallás intézményeinek viszonya kognitív tekintélyük, publikus elfogadottságuk tekintetében egyaránt jelentősen megváltozott a tudomány javára. Azonban nem csak a két ágens külső viszonyai változtak meg. Egyfelől változás mutatkozott abban, mi tartozhat a tudomány és mi a vallás illetékességi körébe, kinek mekkora és mire terjed ki az intellektuális territóriuma. Másfelől változott az is, mik az elfogadható gondolati eszközök és magyarázóelvek egyik vagy másik fél számára. Mint a bevezetőből az látható volt, a teremtéselv erényei a 19. század elején, a lamarckisták és Cuvier vitáiban még a tudományon belül kerültek megvitatásra, és akkoriban a bizonyítás kényszere még egyértelműen a fajok transzmutációját, változását valló, naturalista tudósokon volt. Ma ez utóbbi számít bevett nézetnek a tudományon belül. A vele szemben álló nézet már a 19. század végére az intézményen kívül rekedt. Az élet eredetének kérdésköre korábban a vallás fennhatósága alatt állt. A 20. századra a téma a tudományos intézményrendszer felügyelete alá került.

66

Kertész Gergely

A határok azonban a mai intellektuális ökoszisztémában sem megmásíthatatlanok. Határvillongások az intézmények és társadalmi csoportok között továbbra is vannak, a konfliktus nincs véglegesen lezárva. Egyes keresztény fundamentalisták, valamint más, főleg kisegyházak képviselőinek szemében a vallás és a tudomány „továbbra is ugyanazért a trófeáért küzd.” (Gieryn 2006: 177, jelen kötet 205) A pozíciók változásával természetesen szorosan összefügg az is, hogy a feleknek milyen retorikai pozíciókat érdemes kialakítaniuk annak érdekében, hogy egy vitában ügyüket sikerre vihessék. Azt gondolhatnánk, hogy ma szinte minden előnyös kártya a tudomány képviselőnek paklijába került. Az előnyük valóban jelentős, de a helyzet közel sem egyértelmű. Mára, ahogy azt a későbbiekben meg fogom mutatni, úgy fordult a világ, hogy sok laikus és nem csak laikus szemében a tudomány vált az elnyomó, autoriter intézmény prototípusává és az azzal szembehelyezkedő tradíciók képviselői, asztrológusok, kreacionista biológusok, homeopaták jelenhetnek meg a szabadgondolkódó szkeptikus jelmezében. Ez a tanulmány az USA-ban a 70-es évektől napjainkig újra és újra fellángoló kreacionizmus-evolució viták, perek és médiaanyagok vizsgálatára koncentrál. A speciálisan amerikai Kreacionista Tudomány (Creation Science, CS), majd a sokkal inkább nemzetközivé vált ID mozgalma által igénybe vett és a hivatalos tudomány képviselői által alkalmazott érvelési stratégiákat, határmunkálatokat elemzem Thomas Gieryn nyomdokain haladva. Először egy rövid módszertani kitérőt teszek tisztázandó a vizsgálat elméleti hátterét és célját. Ezután a kreacionizmus körüli viták történetének rövid bemutatásán keresztül rámutatok, hogyan változtak a felek alappozíciói a 20. század harmadik harmadáig bezárólag, majd pedig rátérek a mai viták néhány aspektusának elemzésére.

2. Módszertani kérdések A tanulmány elemzésének egyik oszlopa a Gieryn által bevezetett határmunkálat (boundary-work) fogalma. A tudomány határaival kapcsolatos viták tartalmi és retorikai elemzése alapvető eszköz lehet a tudomány mint intézmény tanulmányozásához. A tudomány és az alternatív, szintén kognitív autoritásra igényt tartó tradíciók találkozása manapság mindennaposnak mondható. A homeopátiától kezdve, a különböző keleti orvoslási módokon át, sok eljárást próbálnak legitimálni a tudomány részeként vagy azt kiegészítő vállalkozásként a laikusok és a politikai döntéshozók figyelmétől kísért, kisebb-nagyobb publicitást kapott vitákban. Minden helyzet, amikor a tudomány kognitív autoritását egy ágens nyilvános vita tárgyává teszi, legitimálja vagy kétségbe vonja azt határmunkálat. Ahogy Gieryn fogalmaz: „a határmunkálatokat a ‘nyilvános tudományra’ jellemző olyan általános retorikai stílusként elemzem, amellyel a tudósok a nyilvánosság és politikai hatalom számára írják le a tudományt, olykor anyagi és szimbolikus


67

erőforrásaik bővítése vagy szakmai önállóságuk védelme reményében.” (Gieryn 2006: 174, jelen kötet 201) Gieryn a határmunkálatok lehetséges céljaiként a következőket azonosítja: (1) A hatáskör és szakértelem kiterjesztése új területre. (2) Kirekesztés általi monopolizálás. Itt az ellenfelet kívülállóként, áltudományosként, vagy egyéb deviánsként bélyegzik meg. (3) A tevékenység autonómiájának védelme. Ez elsősorban a tudományos tevékenység hosszútávú etikai következményei alól való felmentést célozza. Bár Gieryn saját klasszikus munkájában foglalkozik a tudósok és a tudományon kívüli ágensek közötti konfliktusokkal, mint például a vallás és tudomány közötti, a 19. században lezajlott vitákkal, csak a tudósok, vagyis az intézményrendszeren belüli ágensek retorikai stílusát elemzi. Megközelítésmódja azonban nyugodtan alkalmazható dolgozatom elsődleges tárgyára, a tudományon kívülről érkező támadások és alternatív tradíciók védelmére irányuló törekvések elemzésére is. A határmunkálatok az intézményi határok megvonásának általánosnak mondható eszközei. Ahogy Gieryn maga is megjegyzi, mivel ezek a viselkedések általánosan jellemzőek a „‘professzionalizációkra’, nem meglepő, hogy a határmunkálatok stílusát felfedezhetjük művészek és kézművesek, valamint orvosok ideológiáiban is.” Mint ahogy ugyanez „kétségtelenül hasznos a diszciplínák, szakterületek vagy elméleti irányzatok tudományon belüli ideológiai elhatárolásához” is. (Gieryn 2006: 190, jelen kötet 219) Az itt vizsgált esetekben a határmunkálatok három fő céljával fogok foglalkozni. (i) A tudományon kívüliek hatáskörének kiterjesztésével a tudomány által birtokolt területre. (ii) A tudomány tárgyának kirekesztés általi monopolizálásával. (iii) A saját tábor elkötelezettségeinek, attitűdjeinek megerősítésére, vagyis a legitimáció fenntartására irányuló stratégiákkal. A (iii) kategória alá tartozó jelenségek leginkább, politikai párhuzammal élve, a „szavazótábor” megőrzését szolgálják a feszültség fenntartásán keresztül. Az utóbbi kategória, mint a határmunkálatok egy lehetséges célja Gierynnél nem került tematizálásra. Én azonban úgy gondolom, hogy akár a közélet más területein, ez is fontos funkciója lehet a tudósok és ellenfeleik által végzett meggyőzési munkának, a többi már Gieryn által is említett funkció mellett. Az érvek általi meggyőzésnek (Fahnestock 2003: 8) szerint a következő általános céljai lehetségesek: (a) Új attitűdök kialakítása egy tárggyal kapcsolatban. (b) Meglévő attitűdök megváltoztatása. (c) Meglévő attitűdök intenzitásának erősítése vagy gyengítése. Az (a), de különösen (c) eset valójában sokkal gyakoribb és könnyebben sikerre vihető célja a meggyőzésnek, mint (b) a meglévő attitűdök megváltoztatása. Egy ügyvédnek legitim célja lehet a védence elleni vád gyengítése, egy politikai erő számára nagy fontosságú szavazói elkötelezettségének fenntartása, ezért újra és újra

68

Kertész Gergely

olyan akciókba kell kezdenie, amelyek fenntartják a hívek figyelmét és szimpátiáját. Hasonlóan fontos cél lehet az ún. „bizonytalanok” megnyerése vagy otthon tartása is. Ezekkel párhuzamos kommunikációs aktusok, ahogy a későbbiekben ezt példákon is megmutatom, megfigyelhetőek a tudomány vagy éppen a tudósok vitapartnereinek oldalán is. Elemzésem a vitában résztvevők stratégiai manővereivel kapcsolatban normatív következtetéseket is meg kíván fogalmazni, de nem foglal állást az igazság kérdésében. Az elemzés tehát módszertani relativista abban az értelemben, hogy mindkét fél igazságigénnyel fellépő állításainak igazságértékét zarójelbe teszi. Nem célja megállípítani, hogy a vita tartalmilag, episztemikus normák alapján, hogyan minősíthető. Amivel foglalkozik, az a viták során elfoglalt pozíciók minősítése azok célszerűsége szempontjából az adott kontextusban vizsgálva. Arra vagyok kíváncsi, milyen okok húzódnak meg az egyes stratégiák sikerének, működőképességének hátterében. A cél elérése érdekében a kreacionista és a tudományvédő stratégiák elemzésekor nem szorítkozom tisztán szociológiai szempontok felhasználására. A publikus térben zajló határmunkálatok során használatos különböző retorikai manővereket fogom értékelni, azok tényleges és várható hatékonysága felől nézve egyaránt. Ezt a szituációk dialektikai helyzetként való rekonstrukcióján keresztül igyekszem megvalósítani. A sztázisz, az ügy, az álláspontok prezentálásának módja egy adott erőtérben lesz az a kiindulópont, ami alapján egy adott szituációt értelmezni, értékelni fogok. Ebben alapvetően Prelli iránymutatását követem. Ő úgy fogalmaz, hogy az ilyen vizsgálat „semmit sem mond a végső igazságról, vagy a diskurzus bármely oldalának etikusságáról, racionalitásáról. [...] a retorikai invenció általam adott analízise és értékelése láthatóvá teszi azokat az invencióval kapcsolatos döntéseket, amelyek működtek és amelyek elbuktak, ahol a kulcskérdés az volt: Ebben az esetben tudománnyal van dolgunk?” (Prelli 1989: 235). Végig szem előtt fogom tartani, hogy az elemzendő viták és megnyilatkozások, alapvetően törvényszéki tárgyalási típusú szituációkban jelennek meg, ahol az érvelő fő célja a laikus közönség, esetleg bírák és/vagy esküdtszék jóindulatának elnyerése. Ezek a közönségek nagyban meghatározzák a retorikai invenció lehetőségeit, azokat prezentálási módokat, ahogyan akár a kreacionizmus, akár a tudomány ügyei egyáltalán védhetőek, „eladhatóak” lesznek. Mielőtt rátérnék a kreació-evolúció viták történetére még röviden ki kell térnem arra, hogy mi az eredete annak a retorikai sokféleségnek, változatos, sokszor inkonzisztens eszköztárnak, amivel a határmunkálatok során az ágensek dolgoznak. Ennek vizsgálata nélkül, az elemzés relativizmusa miatt, az ideológusok tevékenysége könnyen úgy tűnhet föl, mint ami egyszerűen az adott csoport érdekérvényesítő gátlástalansága által határozódik meg, vagyis csak a siker számít az eszközökben nem válogatnak. Gieryn maga is foglalkozik a tudomány és vallás között a 19. századi Angliában végbement határmunkálatokkal. A 19. század brit tudománymenedzserének, John


69

Tyndallnak a munkásságát elemezve arra igyekezett rámutatni, hogy különböző kontextusokban a tudomány eltérő, egymásnak időnként ellentmondó tulajdonságai jelennek meg retorikájában. Az ideológia attól függően változik, hogy az ellenfél éppen a vallás vagy a mérnöki szakma. Ez a tendencia azonban nem egyszerűen Tyndall opportunizmusából táplálkozik. Gieryn tézise szerint a retorika tartalmi és stilisztikai változatossága, az ideológiák ambivalenciái egyfelől magyarázhatóak azzal, hogy az ideológusok az önkép konzisztenciájának megőrzése végett a társadalmi élet ellentmondó, versengő elvárásainak, vagyis elkerülhetetlen kettősségeinek feloldására törekednek, másfelől viszont valóban az ideológia mögött meghúzódó szakmai érdekek motiválják (Gieryn 2006: 175, jelen kötet 202). Nem érdemes ugyanakkor az ideológusokat emiatt automatikusan rosszhiszeműséggel, cinizmussal vádolni, a közönséget irreálisan hiszékenynek tartani. A tudomány mint intézmény, ahogy Gieryn Mertonra hivatkozva állítja, „potenciálisan ütköző normapárok mentén rajzolódik ki” (Gieryn 2006: 191, jelen kötet 220), az ebből keletkező feszülségek vezetnek az alternatív retorikai repertoárok megjelenéséhez. A tudomány ilyen is, olyan is. Teoretikus és empirikus, tiszta és alkalmazott, demokratikus és elitista is. Bármelyik attribútum igaz módon állítható róla, az ambivalenciák tehát elkerülhetetlenek. Persze egy adott szituációnak lehet helyes leírása az, hogy az ideológus ténylegesen rosszhiszemű módon állítja olyan tulajdonságok meglétét, amelyekkel az adott intézmény nem, vagy kevéssé rendelkezik, vagy éppen tagadja olyanok létezését, amelyekkel rendelkezik. Az ilyen jelenségek felismerésének egyébként jelentős szerepe lehet magukban a határmunkálatokban is.

3. A vita rövid története Visszatérve az evolúció-kreáció vita történetére először rámutatok, hogy a kontextus, történelmi szituáció változásának milyen szerepe volt a pozíciókra és a vita tematizálásának lehetőségeire. Gieryn a vallás és tudomány konfliktusának jelentős fejezeteként hivatkozik Darwin és a darwinizmus angliai színre lépésére. Mivel a dolgozat későbbi részében én is hasonló elemzést kívánok bemutatni a kreacionista retorikák esetében, a történeti összefogalalót Gieryn esettanulmányának összefoglalásával kezdem. John Tyndallnak komoly része volt abban a harcban, amit a 19. században angliában a biológia tudományának nagyobb társadalmi megbecsüléséért vívtak. A korban az éppen intézményesülő tudomány előtt álló egyik akadály a vallás, ami a viktoriánus korban hatalmat gyakorolt az oktatás fölött és betöltötte a legnagyobb kognitív tekintély szerepét. Gieryn Tyndall retorikájában négy fő, a tudománynak a vallással szembeni felsőbbségét alátámasztani szándékozó érvelési irányt azonosít: 1. a tudománynak gyakorlati haszna van, anyagi és techonológiai szem pontból.

70

Kertész Gergely

2. a tudomány empirikus, tények által ellenőrizhető, míg a vallás metafizikus. 3. a tudomány szkeptikus, csak a természet tényeit tiszteli, a vallás tekintélyelvű. 4. a tudomány torzításmentes, objektív ismeretet hoz létre. Az ezekre az érvekre épült kampánynak az volt a célja, hogy a kialakulófélben lévő tudós szakma számára hozzáférhetővé tegye azokat a társadalmi, gazdasági erőforrásokat, amelyekkel akkor még nem rendelkezett. A korban a vallás és tudomány viszonyát a tudomány ideológusai egyfajta háborús küzdelemként kezdték konceptualizálni, amelyben a vallás a maradi, a tudomány pedig a haladó értékek képviselője. Ez a kép leegyszerűsítő és ennyiben hamis is, ahogy arra tudománytörténi kutatások fényében már hazai szerzők is rámutattak (Zemplén 2006: 24-25). Az én elemzésem szempontjából azonban az a fontos, hogy az ekkoriban kialakult sztereotípiák és az olyan érvelési módok, mint Tyndallé mind a mai napig nagy hatást gyakorolnak a tudomány-vallás viszonyról való gondolkodásra. A 20. század elejére a tudomány pozíciói megerősödnek. A darwini evolúcióelmélet is elfogadott, intézményesült tudományos diszciplínává válik, azonban, különösen Amerikában, továbbra is alacsony a társadalmi elfogadottsága. A tudományos kutatás és világkép ezen az egyébként némileg még ma is ingoványosnak számító, bár az utóbbi évtizedekeben látványosan fejlődő területén kerül látványosan összeütközésbe más, rendszerint vallási világnézetekkel (Kutrovátz et al. 2008: 159). Ezért van az, hogy a viták mind a mai napig olyan sok embert mozgatnak meg, különösen olyan területeken, ahol a lakosság jeletős része vallásos. A 20. században a konfliktus középpontja az Egyesült Államok, ahol már hagyománya van az evolúció–kreáció pereknek (Bleckmann 2006). A vitának az USA-ban jelentős hatása van/volt a közéletre és az oktatásra egyaránt. A mai napig a lakosság jelentős része támogatja a kreacionizmus képviselőit. Egy 1981-es nemzeti NBC szavazáson még az amerikaiak 76%-a támogatta a kreacionizmus egyenlő elbírálását az oktatásban. Egy 1986-os felmérés szerint a természettudományt oktató középiskolai tanárok 45%-a vélekedett hasonlóan (Taylor 1996: 135). Ezek a számok mára legalábbis megfeleződtek, de még így is jelentős befolyással rendelkező társadalmi csoportok, közönségek állnak a háttérben. Mindamellett a viták áttételesen, a gazdasági nyomáson keresztül, nagy hatást gyakoroltak a tankönyvek, és az oktatás szerkezetére. A keresleti igényekre reagálva sok könyvből kikerült az evolúció témája, máshol erősen redukálták a vele foglalkozó szövegrészek hosszát, hogy szélesebb körben eladhatóvá váljanak a termékek. A vitának tehát társadalmi értelemben komoly tétje van. A perek története a híres, 1925-ös daytoni majomperrel kezdődik. Amikor a tennessee-i képviselőház 1925-ben az evolúcióelmélet tanítása elleni törvényt fogadott el, az Amerikai Polgárjogi Unió (American Civil Liberties Union, ACLU) a törvény megtámadásában lehetőséget látott a szólásszabadság, a kisebbségi vélemény védelmének képviseletére és önként vállalkozót keresett a tennessee-i tanárok közül egy próbaper lefolytatásához. A szerepet John Scopes vállata fel.


71

A per ügyésze Bryan Jennings, korábbi külügyminiszter számára Tennessee állam új törvénye, mivel a választók többségének akaratát fejezte ki, legitimnek számított. Maga is harcos antidarwinita volt. Az elméletet alapvetően etikai következményei miatt utasította el. Félelme a németek háborúbeli viselkedésének magyarázatára is gyakran felhasznált, a korban populárissá vált szocialdarwinista elméletek népszerűségéből is táplálkozott. Az egykorú elképzelések szerint Darwinnak az erőszakos, versengést propagáló eszméi áttételesen, Nietzschére gyakorolt hatásukon keresztül hatottak a német lélekre, harci kedvre, előidézve az első világháború kegyetlenségeit. Bryan a kereszténység intellektuális életben bekövetkezett térvesztésért is okolta a darwinizmust. A pert az ACLU eredetileg saját demokrácia-felfogásának védelmében vállalta fel és nem annyira a vallás és a tudomány vitájaként tekintett a perre, inkább két demokrácia-felfogás csatájaként látták. A perben az alperes végül vesztett és 100 dollár pénzbüntetésre ítélték. Az esemény utólagos recepciója, elsősorban az Aki szelet vet című hollywoodi filmen keresztül, a pert a 19. században kialakított narratívának megfelelően, a vallás és a tudomány közötti háború egy emblematikus csatájává varázsolta. Fontos, hogy a per idejében az állami iskolákban, különösen biológiaórán nem tanítottak vallási tanokat, hiszen az egyház és az állam szétválasztása ezt már akkor sem tette lehetővé. A próbaper célja az lett volna, hogy szembeszálljon egy a darwinizmus oktatását tiltó lokális állami törvénnyel, hogy az evolúció eszméje megjelenhessen az oktatásban. Ebben a perben még a tudomány próbálja kiterjeszteni társadalmi befolyását, bár a hivatalos tudományos intézményekben már megnyerte a csatát. A 20-as években meghozott, lokális állami szintű törvényekről 1968-ban az USA Legfelső Bírósága kimondta, hogy azok alkotmányellenesek, sértik az akadémiai szabadságot. A jogi környezet megváltozásával a Dayton után, a 70-es, 80-as években lezajlott perekben már nem az evolúció elméletének oktathatósága volt a téma, hanem az, hogy tanítható-e a kreacionizmus valamilyen formája a biológiaórán. Az evolúció tanításának megjelenésével a kötelező oktatásban a kreacionisták érdeke az oktatáson belüli „egyenlő bánásmód”, „azonos idő” megszerzése lett. Ehhez pedig vagy a teremtéselvet kellett tudományként legitimálni, vagy az evolúció tudományos státuszát kellett megkérdőjelezni, hogy a két elmélet mintegy azonos szintre kerüljön. 1981-ben Louisianában és Arkansasban vezettek be egyenlő elbánást szavatoló törvényt. A törvényeket az ACLU aktivistái 1982-ben lokális szinten, majd a 1987ben a Legfelső Bíróságon támadták, mely végül kimondta, hogy a helyi törvények alkotmányellenesek, mivel vallási tételeket promotálnak az állami iskolákban. A 80-as évek végétől a vita színtereként főként az iskolai tanácsok jelentek meg, melyekben a szülők nagy súllyal képviseltetik magukat. A kortárs vitákban az Intelligens Tervezés elméletét képviselő irányzat éppen az 1987-es CS-el kapcsolatos döntésre adott reakcióként értelmezhető. A teremtés-

72

Kertész Gergely

elvet már az ID mozgalmának aktivistájaként propagáló szerzők, az olyanok mint Philip Johnson, vagy Michael Behe tanultak abból, hogy a korábban Duane Gish és Henry Morris vezetése alatt szerveződött CS mozgalom által megjelenített Bibliai literalizmus túlságosan sok könnyen támadható feltevést tartalmazott. A mozgalom legtöbb képviselője az ún. Fiatal Föld Kreacionizmus (Young Earth Creationism, YEC) híve volt, és többek között azt tartották, hogy a Föld alig 6000 éves.3 Az ID mozgalom kidolgózói ezért változtattak retorikai stratégiájukon, elméletüket bármely a teremtés fogalmát felhasználó nézettel kompatibilis módon igyekeztek megfogalmazni, ami így egyfelől sok különböző vallási szekta, egyéb nézetrendszer híveit volt képes egyesíteni egyetlen zászló alatt, másfelől újrapozícionálta az ügyet és könnyebben védhetővé tette a nyilvánosság előtt. Az ügy prezentálásának módja tehát erősen függ a történeti szituációtól, a jogi környezettől, de olyan még nem tárgyalt tényezőktől is mint a közönség elvárásai, a műveltség, a tudományról kialakított kép aktuális állapota. Ezekre a későbbiekben mutatok példát.

4. Állóháborúk a tudomány frontján, a kreáció-evolúció vita retorikai szempontból A tudomány és a vallás között már a 19. században kialakult egy sajátos fegyverkezési verseny, ami a kortárs, 70-es évek utáni vitákban különösen élessé válik. Jellemző, hogy felek az ellenfél érveit igyekeznek ellene fordítani. Ennek egyik oka valószínűleg az, hogy az „egyenlő elbánás” lett jogi értelemben a kreacionisták egyetlen esélye. Az egyenlő bánásmód mellett két módon lehet érvelni: vagy az evolúció sem felel meg a tudományosság standardjainak, vagy a kreacionizmusról is be kell mutatni, hogy megfelel nekik. Ez utóbbi startégia a gyakoribb. Lássuk ennek a retorikai fegyverkezési versenynek néhány jellemző fordulatát! 4.1 Hogyan népszerûsíthetõ hatékonyan a tudomány? Vajon mennyiben használ ezekben a vitákban a tudomány ügyének, ha Richard Dawkins példáját követve, úgy okoskodunk, hogy kár időt vesztegetnünk az állítólagos alternatív nézetek terjesztőire. Dawkins egy, az evolúció elméletét propagáló könyvről írt recenziójában, melyet az ID képviselői is gyakran idéznek, a következő diszkriminatív, fenyegetésre apelláló, személyeskedő érvelés olvasható: 3

A YEC híveinek sok nehéz kérdés elé kellett nézniük. Miért nem vitt magával Noé növényeket a bárkára és ha nem vitt, azok hogyan élték túl az áradást? Hogyan jutottak el a wombatok az Araratról Ausztráliába ilyen rövid idő alatt? Miért találunk delfin- és cápa-fosszíliákat egészen eltérő mélységben a föld alatt, ha mindig is körülbelül együtt éltek közel azonos élőhelyen? (Kitcher 2001: 258-261)


73

„Ha találkozol valakivel, aki azt állítja nem hisz az evolúcióban, teljes nyugalommal állítható, hogy az illető tudatlan, ostoba, vagy őrült (vagy gonosz, de ezt inkább nem föltételezem)” (Dawkins 1989: 34.).

Az érv agresszív, valószínűtlen, hogy elősegítse a vitázó felek közötti kommunikációt, hiszen a másik fél leíró pszichológiai értelmezése teljességgel lehetetlenné teszi a normatív, racionális vitát. Mi lehet akkor a funkciója egy ilyen kijelentések? Ha nem az ellenfél meggyőzése, akkor nyilván a közönségnek szól. De vajon a közönség mely részének? Nos, ha azoknak, akik nem evolúciópártiak, akkor a nyílvessző itt biztosan célt téveszt. Így maradnak azok, akik alapvetően evolúciópártiak, esetleg bizonytalanok. A retorikai cél minden valószínűség szerint az, hogy ezekben a körökben erősítse az evolúcióellenes nézetekkel szembeni negatív attitűdöket. Dawkins, bár eredetileg biológus nem csak az evolúcióelmélet mellett kampányol. Ő a Charles Simonyi által Oxfordban alapított tudománynépszerűsítő, Public Understanding of Science tanszék professzora is. A tudomány / nem tudomány demarkációs vonal általában legalább ennyire fontos a számára. A demarkáció kérdése pedig nála egybeesik a vallás és misztikum, valamit a tudomány és értelem világa közötti elhatárolás problémájával is, ami mitegy megerősítéseként szolgál az evolúcióelméletet védő stratégiának. Mutatja ezt az is, hogy a vele készült interjúkból összeállított DVD nemrégiben a The Enemies of Reason (Az Értelem Ellenségei) címen jelent meg. A tudomány képviselőinek kommunikációja tehát rendszerint durván elutasító az alternatív tradíciók felé. Ez – kiegészülve a tudomány intézményének kognitív tekintélyéből következő, ex cathedra állításokban fogalmazó kommunikációs stílussal – könnyen válik visszatetszővé a tudományra kívülről tekintő laikus szemében. A 70-es évektől szerveződő kreacionista mozgalom, majd az ID, világosan felismerni látszik a retorikai szituáció jelentőségét és azt, hogyan fordítható ez a saját javukra. Az utóbbi néhány évtizedben egy jól megtervezett demarkációs retorikát dolgoztak ki. A mozgalom a tudomány intézményét egy dogmatikus, ortodox képződményként jeleníti meg, ami nagyon emlékeztet arra a modern tudomány mítikus eredettörténeteiben megfestett késő középkori egyházra, amely ellen a modern tudomány mítikus hősei, Galilei és mások is küzdöttek. A tudományt képviselők fent idézett, durván elutasító, autoriter megnyilatkozásai pedig hatékonyan hitelesítik ezt a narratívát. Richard Turner kreacionista ügyvéd például megjegyzi: „úgy viselkednek, mintha csak az életükre törtek volna. [...] Nagyképűek és arrogánsak, éppen olyanok, mint akik elleni védelmünkre az Alkotmány Első Kiegészítése íródott” (Taylor 1996: 152). Hogy a középkori egyház tekintélyelvűségével vont párhuzam mennyire része a kreacionista retorikának azt jól mutatja egy hazai példa is. A Magyar Tudomány című folyóirat 2008/12-es, Csányi Vilmos által szerkesztett, az „Az ‘értelmes tervezettség’

74

Kertész Gergely

hiedelmének boncolgatása” alcímet viselő tematikus számát egy hazai ID-s blogger „evolúcióelmélet-didaktikai válság-enciklika”-ként jellemezte.4 4.2 Ki a hiteles kommunikátor? Mind a CS, ID, mind a tudományvédők retorikájára jellemző, hogy az ellenfelet intellektuális tisztességtelenséggel, csalással vádolják. Itt most nem foglalkozom azokkal az esetekkel, ahol konkrét bizonyítékok, fosszilis leletek meghamisításával kapcsolatban merültek fel vádak. Amint mások már rámutattak, az egyes alátámasztó evidenciák hitelességére vonatkozó kritikák is vég nélküli vitákhoz vezetnek a felek között (Kutrovátz et al. 2008: 181-182). Itt inkább arra az általános tendenciára szeretnék rámutatni, hogy mindkét fél hajlamos egy szélesebb értelemben tisztességtelenséggel vádolni a másik felet, azt feltételezve, hogy az esetleg szándékosan nem mutat együttműködő viselkedést a viták során és esetleg annak tudatában állítja elmélete igazságát, hogy valójában nincs igaza. A kreacionisták, ha tehetik elismert tudományfilozófusoktól, tudósoktól igyekeznek érveket meríteni, növelve ezzel érveik hitelességét. Duane Gish például Feyerabendhez fordul támogatásért, amikor a tudomány ideologikus, nem objektív volta mellett érvel. Gish Feyerabendet egy másik szerzőtől idézve azt mondja a tudományos ideológiákról: „úgy kell olvasni őket mint a tündérmeséket, amelyeknek sok érdekes mondanivalójuk van, de amelyek rosszindulatú hazugságokat tartalmaznak” (Gish 1995: 9). Szerinte a darwinizmust is így kell kezelni és ha közelebbről megvizsgáljuk, az derül ki róla, hogy „ideologikus dogma, inkább mint természeti törvény, amint azt hívei elhitetni szeretnék velünk”. Nem sokkal lejjebb írja: „maga az evolúció a legnagyobb megtévesztés, ami valaha elterjedt tudományos körökben.” Elismeri ugyanakkor, hogy a megtévesztés lehet szándékolatlan is, mert lehetséges, hogy a tudósok is „be lettek csapva, vagy magukat csapták be, hogy olyasmiben higgyenek, ami teljességgel hamis.” (Gish 1995: 12) Ez a fajta kommunikáció mindkét fél részéről megfigyelhető. Más kérdés, hogy van-e bármelyik félnek bizonyítéka arra nézvést, hogy a másik valamilyen értelemben csalna, vagyis a pszeudo-science (áltudomány) kifejezés etimológiájának megfelelően „magát tudománynak feltüntető nem tudomány” volna (Vermeir 2006: 141). A 2005-ös Dover-Kitzmiller perben Barbara Forrest filozófiaprofesszor, az ID Wedge (Ék) stratégia címen elhíresült kampányanyagát elemezve, az ID-t tanúvallomásában vallási és nem tudományos kutatási célokat megvalósító mozgalomként azonosította5. A Wedge dokumentum, mint az ID mozgalom célkitűzéseit megfogalmazó egyik legfontosabb irat, nem egy kutatási programot, inkább egy agresszív 4 5

http://konzervativok.blogspot.com/2009/01/tudomnyos-frontrl-jelentjk-summary.html A per aktuális szakaszának leirata: http://www.talkorigins.org/faqs/dover/day6am2. html#day6am539


75

PR stratégiát vázol fel az ID népszerűsítésére, és explicit céljai között első helyen a következő szerepel: „Legyőzni a tudományos materializmust és romboló erkölcsi, kulturális és politikai örökségét.”6 A Wedge dokumentum explicit célkitűzése egy általános teisztikus világértelmezés promóciójának programja is (Forrest 2001: 14). Forrest tanuvallomása nagy súllyal esett latba az ítélethozatal során. A bírói indoklás r. pontja szerint: „Az alperesek semmilyen meggyőző bizonyítékkal nem szolgáltak arra nézve, hogy bármilyen érvényes világi cél által voltak motíváltak”7. Az ID fő ideológusai által összeállított dokumentum vizsgálata tehát független evidenciával szolgált az ID-sek motívumairól. Azt mutatta, hogy az ID alapvető célja nem kutatási pénzek megszerzése, pozíciónyerés a tudományos piacon, hanem sokkal inkább oktatási pozíciók elnyerése, elsősorban a középszintű oktatásban, valamint – részben ezen keresztül – a teista ideológia kulturális, közéleti befolyásának megtartása, kiterjesztése. Ez pedig, ahogy a legutóbbi perben erre a felperes tanuja rá is mutatott, ellentétben áll az ID mozgalom tudományos jellegét illető kijelentésekkel. A Wedge dokumentum készítői ezeket a vádakat egyébként visszautasították az általuk alapított Discovery Institute egy újabb programadó írásában8. Úgy gondolom a dokumentum értelmezése valóban vitatható, de itt nincs helyem a vita ezen aspektusának további boncolgatására. Nem is tartom feladatomnak, mivel elsősorban arra kívántam rámutatni, hogy az intellektuális tisztességtelenség vádja vég nélküli nyilatkozatháborúkat eredményez. A fent említett ritka esettől eltekintve, ezek a megnyilatkozatok is elsősorban a saját tábor feltüzelésére szolgálnak. 4.3 A retorikai szituáció A kreacionisták és az ID által felépített ideológia, önkép és tudománykép, a modern társadalom erőterében és a Dawkins-i érvekkel operáló tudományideológiával szemben, nagyon hatékony fegyvernek bizonyulhat. Charles Taylor a korai CS mozgalom retorikájának, pontosabban tudományképének legfontosabb elemeiként a következőket azonosítja (Taylor 1996: 140-145): a. Egyfajta leegyszerűsített baconi filozófia az ideál, ami a szoros empirikus megfigyelésből levezett tudás ideálját tartja szem előtt. b. Elköteleződik a common sense realizmus, az érzékekből származó tapasztalat megkérdőjelezhetetlen bizonyossága, infallibilis jellege mellett. c. Episztemikus demokráciát hirdet, miszerint a tudomány állításainak ellenőrzésére, megértésére mindenki képes, aki birtokában van a józan észnek. 6

7 8

A forrás megtalálható a http://www.antievolution.org/features/wedge.html webcímen, a „Governing Goals” címszó alatt. A forrás a http://www.pamd.uscourts.gov/kitzmiller/kitzmiller_342.pdf webhelyen található. Lásd ehhez: http://www.discovery.org/scripts/viewDB/filesDB-download.php?id=349

76

Kertész Gergely

Az ezek alapján rekonstruálható nézet egybeesik azzal az „empirista népi ismeretelmélet”-tel, amit a megismerés módszertanait illető általános tájékozatlanság hoz létre. Ezt a tájékozatlanságot, vagy félretájékozottságot azonban az oktatáson és a tankönyveken keresztül közvetített, a megismerés folyamatait, a tudomány valós működését kevéssé tükröző, ideologikus tudománykép idézi elő. Ahogy arra Thomas Kuhn is felhívja figyelmet, a tankönyvek kontextus nélküli örök igazságokat közvetítenek a diákok felé (Kuhn 2000: 142). A tankönyvek perspektívájából nézve nemcsak, ahogy Kuhn fogalmaz, a forradalmak válnak láthatatlanná, a módszertani elkötelezettségek és problémák legalább annyira homályban maradnak. A CS és később az ID képviselői ezért ezen a terepen elég szabadon manőverezhetnek. Az alapvetően fundacionalista, csak a közvetlen megfigyelésekre alapozó ismeretelmélet elfogadása a kreacionista retorikában a hivatalos tudomány episztemikus tekintélyét hivatott gyengíteni. Ez kölcsönöz erőt a tudományt – egyébként a valóságnak megfelelően – kontingens, mégis ezoterikus igazságok termelőjeként bemutató, de ezért azt el is marasztaló CS narratívának. Az CS ezzel szemben, Rorty kifejezését kölcsönözve, „a természet tükre”-ként ábrázolja saját tevékenységét, aminek eredményeként koherens, ugyanakkor minden jelenségre kiterjedő magyarázatot ad a természeti jelenségekre. Meg kell itt említeni, hogy 19. század közepétől az intézményrendszer megszilárdulásával a tudomány egyre erősebben eltávolodott a hétköznapi gondolkodástól. Darwin főműve például éppen ebben a változó időszakban jelenik meg és ez a körülmény hatást gyakorol a fogadtatására is. A 19. század elejének tudósai még problémamentesen hivatkozhattak a józan észre, Darwinnak A fajok eredete lapjain már mentegetőznie kellett, hogy bizonyos kérdésekben a laikus számára elérhetetlen tudományra hivatkozik, amelynek elveit nem magyarázhatja el minden olvasója megelégedésére. A kreacionista retorika azonban úgy ábrázolja a tudományos tudást, mintha az továbbra is mindenki számára egyaránt hozzáférhető volna, hozzáférhetőnek kellene lennie. Ezt figyelembe véve világossabbá válik, hogy a hivatalos tudomány képviselőinek elitista kirohanásai miért válhatnak visszaigazolásaivá a tudományról a kreacionisták által festett negatív, dogmatikus képnek. Az episztemikus demokrácia értékének hangsúlyozásával a közönség bevonhatóvá válik a vitákba. Az elv kompetensként kategorizálja a laikusokat, akik többé nincsenek alárendelve a szakértők diktatúrájának, maguk is részesei lehetnek a döntési folyamatoknak. Az episztemikus demokrácia is része a tudományos forradalom korszakában megfogalmazódott, a mai napig is ható ideológiának. Szerves része például Bacon és Descartes ideológiájának is. Legyenek tehát a fenti elvek (a., b., c.) bármennyire megkérdőjelezhetőek is filozófiai, ismeretelméleti szempontból, a tudomány képviselője azzal, hogy a modernitás eszméi, ideológiái elterjedtek és dominánssá váltak, egy erősen megváltozott kontextusban szólal meg. Ezt erősítik a 19. századi, többek között Tydall által kidolgozott ideológiák is, melyeknek a tudomány az akkori sikereit köszönheti, de


77

amelyek konzerválódva nagyrészt alkalmatlanná váltak a tudomány pozícióinak védelmére. A tudóst ma már nehéz a felvilágosodás szellemétől áthatott, a tekintélyelv, a sötét középkor árnyai ellen küzdő hősként bemutatni, hiszen ma a tudományé az a társadalmi tekintély, ami valaha az egyházé volt. Ma az alternatív tudományos nézetek képviselői jelenhetnek meg a tudomány szkeptikus héroszainak pozíciójában, vagyis a laikus nyilvánosság előtt ma az ID sokkal meggyőzőbb módon használhatja fel a korábban rekonstruált, a 19. századi és a tudományos forradalom időszakát idéző tudományideológiákhoz közeli narratívát, mint a tudomány képviselői. 4.4 Aki másnak Popper, maga esik bele A tudomány védelmére választott elméletek közül a legtöbb problémát valószínűleg a popperi filozófia okozta. A 60-astól a 80-as évek vitáiban gyakori volt Popper falszifikációs kritériumára hivatkozva állítani, hogy az akkori kreacionista tan nem tudományos elmélet. Popper filozófiája abban az időszakban, különösen a tudósok köreiben ismert volt és széles elfogadottságnak örvendett. Popper felhasználására a legjobb példa az 1982-es Arkansas-i perben tanuskodó Michael Ruse tanuvallomása. Overton bíró kérdésére öt pontban foglalta össze a tudomány jellegzetességeit: 1. természeti törvényeken alapszik. 2. a természeti törvények segítségével kell magyarázatot nyújtania. 3. tesztelhető az empirikus világgal szemben. 4. konklúziói tentatívak, ami annyit tesz, hogy nem jelentik az utolsó szót az adott kérdésben 5. falszifikálható Ezzel Ruse, bár ezt explicit módon nem mondta ki, a popperi elveket propagálta a tanuk padjából. A bírói indoklás tanúsága alapján Ruse vallomásának a bíróra tett hatása megkérdőjelezhetetlen, mégis egyes elemzők szerint az eset alapvetően nem ezen a vallomáson dőlt el. Sokkal inkább múlt azon, hogy a felperesek elérték, a per központi kérdése az legyen, hogy tudományos elmélet-e a CS, valamint, hogy a választ először mertoni keretek között, szociológiai szempontok figyelembe vételével pozícionálták, meggyőzve a bírót, hogy a CS képviselői nem tartják be a kommunalitás normáját, vagyis nem publikálnak tudományos folyóiratokban, nem tesznek közzé valódi kutatási adatokat (lásd ehhez: Prelli 1989: 218-228). Azt az érvet, miszerint ideológiai okokból nem közlik a folyóiratok a kreacionista írásokat, azzal hárították el, hogy kimutatták, az az elenyésző mennyiségű cikk, amit kreacionisták egyáltalán megpróbáltak publikálni, elemi publikációs követelményeknek sem felelt meg. Mindamellett az aktuális helyzetben a popperi filozófia ismertsége még bizonnyal segítségére volt a felperesnek. Kérdés mennyire volt célravezető a popperi kritériumok felhasználása a diskurzusra gyakorolt hosszabb távú hatásuk szempontjából?

78

Kertész Gergely

Már Gish és a CS egyes hívei is szívesen hivatkoztak popperi tekintélyére, mivel a falszifikációs kritérium legalább olyan jól használható volt az evolúcióelmélet elleni érvelésekben, mint a mellette szólókban. Sőt, valójában mivel Popper maga is rossz véleménnyel volt a Darwinizmus tudományos státuszával kapcsolatosan (ld.: Popper 1998), a marxizmussal és freudizmussal, az áltudományok számára paradigmatikusnak számító példáival párhuzamosan tárgyalta, valójában hitelesebb volt az evolúcióelmélet elleni érvelésben való felhasználása, mint a mellette szóló érvelésekben. Gish szerint az evolúcionisták, olyan „ügyességgel szerkesztették meg elméletüket, hogy azt nem is lehetséges falszifikálni. Az elmélet annyira rugalmas, hogy bárminek a magyarázatára képes” (Gish 1995: 6). Ugyanakkor a CS által képviselt YEC elméletet falszifikálhatónak tartotta, kivéve, hogy magát a teremtési aktust nem tartotta megfigyelhetőnek, ellenben mind a föld korára, mind a fosszíliák kronológiájára vonatkozó téziseket tesztelhetőnek tartotta, egyébként nem kevesebb joggal, mint bármely tudományosnak tartott elméletet. Philip Johnson a későbbi ID mozgalom egyik prominense használta ki a leginkább a popperi filozófia elfogadottságában és tekintélyében rejlő lehetőségeket. Darwin on Trail című könyvében, ami az ID egyik programadó írása, megkérdezi: „hogyan boldogul a darwinizmus, ha a darwinisták gyakorlatát Popper maximái alapján ítéljük meg?” (Johnson 1991: 149). Hangsúlyozta, hogy Popper szemével nézve egy biológus vagy egy fizikus is lehet dogmatikus vagy törekedhet arra, hogy elkerülje a falszfikáló evidenciákat, mivel Popper kritériumának érvényessége nem függ az adott terület tárgyától, csak a tudósnak a kritikai hozzáállással kapcsolatos attitüdjétől. Azt állította, hogy az „evolúciós tudomány a konfirmáló evidenciák keresésévé és a negatív evidenciák kimagyarázásának tevékenységévé változott (Johnson 1991: 150). A cáfolhatósági kritériumot a tudományfilozófus szakma valójában már régóta nem tartja kielégítőnek. Michael Ruse tanuvallomása ezért is kapott annyi támadást a szakma irányából az Arkansas-i pert követő években. Larry Laudan például azt állította, hogy helyesebb lett volna inkább amellett érvelni, hogy a CS egyszerűen rossz tudomány, mondván állításainak jelentős része ellentmond jelenlegi ismereteinknek, egy jobbára megcáfolt elméletről van szó. Nem kívánok döntést hozni ebben a vitában, csupán két dolgot szeretnék megjegyezni. A per után valóban megerősödött a popperi filozófiára hivatkozó, az evolúcióelmélet tudományos státuszát hatékonyan támadó kreacionista irodalom. Másfelől sem a 80-as években, sem a 2005-ös doveri perben nem került kipróbálásra a Laudan által javasolt eljárás, miszerint „az elérhető evidenciákoz képest kellett volna összemérni a kreacionizmust az evolucionizmussal.” Prelli érvelése szerint azonban ez önmagában nem is volna elég, mégpedig két okból. Egyfelől a jogi kontextus miatt, hiszen az USA-ban csak a vallási motívációjú tanok tanítását lehetséges alkotmányellenesség okán egyértelműen kizárni az oktatásból, így az ügy pozícionáláának szempontjából a felperes nem járt volna jól azzal, ha akárcsak a


79

gyenge, vagy a rossz tudomány státuszt megengedhetőnek mutatja a kreacionizmus számára. Másfelől a kreacionisták sokkal jobban tudnak érvelni a rossz tudomány pozíciójáról indulva, akár a evolúcióelmélet gyengeségeinek támadásán keresztül, mivel a laikus közönség könnyebben befolyásolható tartalmi szakkérdések kapcsán, mint az inkább intézményi kritériumok mentén (Prelli 1989: 229-230). 4.5 A tautológiaprobléma Amivel az ID képviselői a leginkább előnyt tudtak kovácsolni szorult helyezetükből az az úgynevezett tautológiaproblémára való hivatkozás volt. Popper szerint, mint már említettem a darwinizmus sem jobb elmélet, mint az általa negatív példaként újra és újra megidézett marxizmus, vagy freudizmus. Az utóbbiak immunisak a cáfolatra. Véleményét a darwinizmus esetében arra alapozta, hogy a természetes szelekció princípiuma tautológikus, így nem rendelkezik empirikus tartalommal. Hiszen kik élnek túl? A legrátermettebbek. Kik a legrátermettebbek? Akik túlélnek. Vagyis akik túlélnek, azok túlélnek (Popper 1998: 152-153). Ebből következően Johnson pl. joggal érvelhetett úgy, hogy bár az ID elmélete is problematikus, egy a tudósok számára egyébként mérvadó és sokat hivatkozott tekintély szerint az evolucionisták sincsenek sokkal jobb helyzetben, két, igaz eltérő értelemben nem tudományos elmélet áll szemben egymással (Johnson 1991: 20-21). A tautologikusság azért jelent problémát, mert a tautologikus elméletek nem mondanak semmit a tapasztalati világról. Popper szerint belátható, hogy a darwini elmélet semmilyen előrejelzésre sem képes. Képzeljük el például, hogy a Marson felfedezzük az élet egy alternatív formáját, de összesen csak három fajt sikerül azonosítanunk. Nem mondanánk azt, hogy ez cáfolja a darwini elméletet, pedig Popper szerint a szelekciós elmélet az elővilágban megfigyelhető diverzitást, a fajok nagy számát és változatosságát kellene, hogy magyarázza. Az elmélet mégis tökéletesen összeegyeztethetőnek tűnik három faj megfigyelésével is. (Popper 1998: 154) Popper később, a 70-es évek végén, Michael Ruse (Ruse 1977) és más filozófusok, biológusok érveinek engedve visszavonta a darwinizmus tautologikus jellegére vonatkozó megjegyzéseit (Popper 1998). A kritikusok is megegyeznek abban, hogy a darwini elméletének vannak tautologikus állításai. Ezek egy esete a fitnesz tulajdonság definíciója, aminek egy elfogadott meghatározása így szól: „X jelleg fittebb Y jellegnél, akkor és csak akkor, ha X nagyobb valószínűséggel marad életben és/vagy nagyobb a várható reproduktív sikeressége, mint Y-nak.” (Sober 1999: 71) Ez a definíció azonban csak akkor használható fel a gyakorlatban, ha függetlenül bizonyítható, hogy egy adott esetben a populációkban mért fitneszváltozások9 valóban természetes szelekció eredményei és nem genetikai sodródás, vagy egyéb random folyamatok hozták létre őket. Ez pedig azt jelenti, hogy egy tulajdonságnak egy 9

A rátermettség mértékében megjelenő változások.

80

Kertész Gergely

populációban való gyakoriságváltozását csak bizonyos empirikus feltételek fennállása mellett tekintjük fitneszváltozásnak, a definíció csak ezzel együtt működik10. A mai szakirodalomban (pl. Sober 1999) A tautológiaprobléma már megoldott és meghaladott kérdésnek számít, de valójában már a 80-as évek elején szakmai konszenzus született a megoldással kapcsolatban. Ettől függetlenül azonban, mivel Popper elmélete, művei továbbra is a leginkább ismert metaelméletek közé tartoznak, a tautológikusságra hivatkozó érv hatásossága mit sem változott és valószínűleg nem is fog változni addig, amíg a tudomány természetével kapcsolatos reflexiókat az oktatásban a popperihoz hasonló konzervatív elméletekre és más, már említett, 19. századi ideológiákra alapozzák. A tautologikusság-érv történetének tanulsága, hogy egy elmélet védelmezőjének stratégiailag meg kell válogatnia a védelem eszközeit, akár a hivatkozott tekintélyeket, különben a hivatkozások könnyen kétélű fegyverré válhatnak. A tautológiaérv egyébként, a biológiafilozófusok minden erőfeszítése ellenére túlélte a 70-es éveket, Philip Johnson az ID mozgalom legnagyobb hatást kifejtett művét alapozta rá. Bár a filozófusok ma már megegyeznek abban, hogy az érv hibás, ez nyilván kevéssé csökenti annak hatásosságát a laikus olvasók szemében.

Hivatkozások Bleckmann, Charles A. 2006. Evolution and Creationism in Science: 1880-2000. Bioscience 56/2. Depew, David J., Weber, Bruce H. 1996. Darwinism Evolving: Systems Dynamics and the Genealogy of Natural Selection. Cambridge, MA: The MIT Press. Dawkins, Richard. 1989. „Put Your Money on Evolution”, Review of Johanson D. & Edey M.A., „Blueprints: Solving the Mystery of Evolution”. New York Times, April 9, 7. Fahnestock, Jeanne , Secor, Marie. 2003. A Rhetoric of Argument. New York: McGraw-Hill. Forrest, Barbara. 2001. The Wedge at work: How intelligent design creationism is wedging its way into the cultural and academic mainstream. In Intelligent Design Creationism and Its Critics, edited by Robert T. Pennock. Cambridge, MA: MIT Press. Gieryn, Thomas F. 2006. Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nem-tudománytól: feszültségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban. Replika 54–55: 173–194. Gish, Duane. 1995. Evolution: the fossils still say no! Dallas: Institute for Creation Research. Johnson, Phillip. 1991. Darwin on Trial. Westmont: InterVarsity Press. Johnson, Philip. 2001. Evolution as Dogma. In Intelligent Design Creationism and Its Critics. edited by Robert T. Pennock. Cambridge, MA: MIT Press. Kitcher, Philip. 2001. Born-again Creationism. In Intelligent Design Creationism and Its Critics. edited by Robert T. Pennock. Cambridge, MA: MIT Press. Kuhn, Thomas. 2000. A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Osiris Kiadó. 10

A probléma összefogalalását és korszerű tárgyalását lásd: (Weber 1996).


81

Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor. 2008. A tudomány határai. Budapest: Typotex Kiadó. Pennock, Robert. 2001. Naturalism, Evidence and Creationism. In Intelligent Design Creationism and Its Critics. edited by Robert T. Pennock. Cambridge, MA: MIT Press. Prelli, Lawrence J. 1989. A rhetoric of science: inventing scientific discourse. Columbia, South Carolina: University of South Carolina Press. Popper, Karl. 1997. A tudományos kutatás logikája. Budapest: Európa Kiadó. Popper, Karl. 1998. A darwinizmus mint metafizikai kutatási program. In Szüntelen keresés. Budapest: Áron Kiadó. Ruse, Michael. 1977. Karl Popper’s philosophy of biology. Philosophy of Science 44: 638–661. Sober, Elliott. 1999. Philosophy of Biology. Boulder, Colorado: Westview press. Tasi István. 2004. A tudomány felfedezi Istent. Budapest: Aeternitas Irodalmi Műhely. Tasi István. 2007. Mi van, ha nincs evolúció? Intelligens tervezés: egy életrevaló elmélet. Budapest: Kornétás Kiadó. Taylor, Charles A. 1996. Defining Science: A Rhetoric of Demarcation. Madison: University of Wisconsin Press. Vermeir, Koen. 2006. Újra a demarkációs problémáról. Replika 54–55: 135–156. Weber, Marcel. 1996. Fitness made physical: The supervenience of biological concepts revisited. Philosophy of Science 63: 411–431. Zemplén Gábor. 2006. Kreacionizmus pro és kontra. Világosság, 47(6-7): 23–39. Zemplén Gábor. 2009. Putting Sociology First—Reconsidering the Role of the Social in ‘Nature of Science’ Education. Science and Education 18:525–559.

Távol-Keleti orvoslás és a tudománytanulmányok poszthumanista fordulata* Zemplén Gábor Mindezideig a kínai orvoslás van a legközelebb ahhoz, hogy „alternatív tudománynak” nevezhessük. (Lei 1999: 326)

1. Határmunkálatok az orvoslásban Az orvoslás vizsgálata az egyik legjobb lehetőség a tudomány határmunkálatainak bemutatására. Az elfogadott orvostudományon belül is számos példát találunk, ahol a szakmai érdekcsoportok határmunkálatok révén őrzik kiharcolt jogosítványaikat és a fennhatóságuk alá tartozó területet (pl. hogy milyen jelenségcsoportot kik hivatottak vizsgálni). Ezekről a folyamatokról szerencsére már magyarul is olvashatunk (Collins és Pinch 2007, Zemplén 2009). A laikus számára leglátványosabb határmunkálatok azonban nem az elfogadott orvostudományon belüli viták, hanem az elfogadásért küzdő hagyományok és az elfogadott, tudományos orvoslás közötti összecsapások. Jelen kötet szerkesztői is elemeztek egy ilyen vitát, az akupunktúra amerikai elfogadtatásáért vívott, a hetvenes években kezdődő küzdelmet (Kutrovátz, Láng és Zemplén 2008). Tanulmányomban két eseten keresztül mutatom be (2.2 és 2.3), hogy a hasonló határmunkálatok még az alternatív orvoslási hagyomány „szülőföldjén”, a TávolKeleti országokban is megjelennek. Ezt követően azonban arra koncentrálok, hogy megmutassam, nem csak a harc, küzdelem és háború metaforáival lehet a tudomány határainak felállítását, lebontását és áthelyezését vizsgálni (3.). A harmadik, legrészletesebben ismertetett eset a közeledés, ismerkedés történetét rekonstruálja, amelynek eredményeként – valószínűleg mérföldkőnek tekinthető – tanulmány jelenhetett meg 1998-ban az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának lapjában (Cho et al. 1998). Az esettanulmányok ismertetése egyben alkalmat ad az igen izgalmas, de hazánkban kevéssé ismert elemzési módszerek bemutatására. A tágabban az ún. poszthumanista tudomány-tanulmányok által alkalmazott módszertanok lehető*

82

A kutatást Bolyai János posztdoktori ösztöndíjasként írtam, a munkát támogatta az OTKA K72598. Külön köszönöm Gecser Ottónak és Fehér Mártának a hasznos megjegyzéseket a kézirat kapcsán, valamint Hudy Róbert segítségét.



83

ségeiről és korlátairól is szól tehát ez a tanulmány, miközben az alternatív orvoslási hagyományok és a biomedicina közeledésének lehetőségeit és korlátait vizsgálja. Ahhoz azonban, hogy az esettanulmány és a módszer érthetővé váljék, mindkét esetben némi bevezetés szükséges (2.).

2. A tudomány-tanulmányok kihívásai és a Távol-Keleti orvoslás vizsgálatának problémái 2.1 A tudásszociológiától a mángorlóig A Bloor nevével fémjelzett tudásszociológiai „Erős Program” a szociológiai okokkal még elsősorban a tudást kívánta magyarázni. Bloor szerint „a szociológus számára a tudás nem igaz vélekedés – vagy esetleg igazolt igaz vélekedés – hanem mindaz, amit az emberek tudásnak tekintenek. […] Tartsuk fenn a »tudás« szót mindarra, amit kollektíve jóváhagyunk, és az egyedit vagy idioszinkretikusat tekintsük puszta vélekedésnek” (Bloor 1991: 5). Ezzel ugyan szakított a hagyományos tudományfilozófiai hagyománnyal – és ezért sok támadást is kapott – de a vizsgálat fókuszában megtartotta a hagyományos explanandumot, a tudást. A bloori programot követő – és azt sok ponton meghaladó – hagyomány azonban nemcsak módszerét, hanem tárgyát tekintve is továbblépett a korábbi megközelítéseken. Nem a tudományos tudás, hanem a gyakorlat vizsgálata vált központivá, és a tudomány ehhez kötődő tárgyiasultsága. Ennek hatására nemcsak „kívülről”, a tudományfilozófia felől támadták a szociologizáló megközelítéseket, hanem „belülről” is. A külső kritikák jobban ismertek, és az ún. tudomány-háború révén hazánkban is hozzáférhetőek, így ezeket itt nem ismertetem (Gross és Levitt 1994; Kutrovátz 2003; Labinger és Collins 2001; Sokal és Bricmont 2000). De milyen módon támadták a hagyományos szociologizáló megközelítéseket belülről? A kötet bevezetőjében az ún. tudomány tanulmányok vázlatos fejlődését tárgyaltuk, ezért itt csak a klasszikus, bloori Erős Programhoz köthető tudásszociológia egyik, szakmán belül megjelenő alternatíváját ismertetem a számos irányzat közül. A legfontosabb belső kritikákat összefoglalva Pickering (2008) a klasszikus szociologizáló megközelítések magyarázó erejének problematikusságát hangsúlyozza. Azokat nem tartja kielégítőnek, mivel a kutatások nemcsak okai, hanem okozatai is azoknak a társadalmi szerepeknek és kapcsolatoknak, amelyeket csak a magyarázathoz használ fel a klasszikus szociológia. (Ez főleg a durkheimi szociológiai magyarázatok ellen irányzott kritika). Hogyan vehetők figyelembe a tudomány vizsgálatánál a gépek, tárgyak és eszközök, amelyek nyilvánvalóan alapvetőek a kutatásban, de a hagyományos megközelítésekkel nem „beszámoltathatók”? A tudomány tárgyi kultúrája nem redukálható sem a tudásra, sem a társadalmi viszonyokra. A tudományos gyakorlat megértéséhez így ágenciát kell tulajdonítanunk mind a humán, mind a nem humán faktoroknak (erről az alábbiakban bővebben is

84

Zemplén Gábor

írunk.) Ezért Pickering saját megközelítését „poszthumanista” jelzővel illeti, szemben a hagyományos „humanista” megközelítésekkel. Ennek a belső kritikának crescendója a kölcsönös vádaskodásokba fulladó ún. „episztemológiai nyuszik” (epistemological chicken) vita volt, ahol a klas�szikus szociológiai megközelítést védő Harry Colins és Steven Yearley csapott össze Michel Callonnal és Bruno Latourral (a vita szövegeit lásd Pickering 1992). A vita tétje részben ontológiai volt, hiszen megkérdőjeleződött, hogy milyen létezőket kell vizsgálni a tudomány elemzésekor. Míg a szociológia megkérdőjelezte az internalista tudományfejlődés alapmodelljét és a tudás létrejöttében ágenciát tulajdonított a társadalmi tényezőknek, a vádak szerint „nyuszik” maradtak és nem mertek elég messze menni, ágenciát tulajdonítani a tárgyi dimenziónak.1 Latour magyarul is olvasható kötete (Latour 1999b) jól tükrözi a radikális álláspontot, amely szakítani kíván a társadalmi és a természeti közötti „modern” felosztással. A vita eredményeként megerősödtek és kikristályosodtak azok az irányzatok, amelyek szerint a tudomány kultúráját csak mint az anyagi és a társadalmi hibridjét érthetjük meg. A későbbiekben is használt Pickering-i megközelítés ezt a keveredést a „gyakorlat mángorlójaként” próbálta leírni (Pickering 1993). A metafora talán megvilágító erejű, hiszen a mángorló fizikailag gyakran brutális eljárás során állítja elő a sokféle bemenő anyagból az egységes felületű készterméket, éppúgy, ahogy a tudományos gyakorlat a társadalmi erőktől, fogalmi hagyományoktól alakítva, bonyolult és sokszor érdekeket, vélekedéseket sértő módon hozza létre a tudományos munka végeredményét, a kész tanulmányt, modellt, vagy módszertant – és a következő generáció kutatóinak tárgyi világát is. Mivel azonban a magyarítás talán csak egy fokkal szerencsétlenebb az eredeti kifejezésnél („the mangle of practice”), a következőkben mindkettő használatát kerülni fogjuk. A létrehívott megközelítésmód első látásra meglepőnek tűnik, mind azoknak, akik még hisznek a tudományfejlődés internalista (tisztán belső hatóerők révén fejlődő) modelljében, mind azoknak, akik azt gondolják, hogy a tudomány szociológiai okokkal magyarázható (azokra redukálható). A társtudományok fejlődését nézve azonban Pickering megközelítésmódja nem tűnik szokatlannak. A hagyományos tudományfilozófiában is előtérbe került az utóbbi évtizedekben a gyakorlat, nem kis mértékben Ian Hacking hatására, aki kiemelt szerephez juttatta kísérleti realizmusában a manipulálhatóságot (Hacking 1983). A korábbi redukcionista tudományfilozófiák háttérbe szorulásával egyre elterjedtebb lett a nem-egységes tudomány elfogadása (Dupré 1993; Galison és Stump 1996), ami tovább erősítette az egyedi esettanulmányok jelentőségét, hiszen ha sokféleképp lehet tudományt művelni, akkor sok módszert és gyakorlatot kell megismerni, hogy megértsük vizsgálatunk tárgyát. 1

A hagyományos szociológiai megközelítéseket gyakran redukcionista igények is jellemezték (lásd Bloor és Latour vitáját 1998-ban, ill. erről Kutrovátz és Zemplén 2008).


85

A tudománytörténeten belül még több irányzat köteleződött el a radikális tudomány-tanulmányokhoz hasonló elemzési keretek mellett. Elég itt Hans-Jörg Rheinberger ún. „episztémikus tárgy” felfogására utalnunk, ahol a tudomány fejlődése leírható a már ismert (ún. technikai) tárgyak olyan manipulációjaként, amely során más (ún. episztémikus) tárgyak működési szabályszerűségei feltárhatók, így ezek a későbbiekben már technikai tárgyakként felhasználhatók új episztémikus tárgyak vizsgálatához (Rheinberger 1997). De hozzávehetjük ehhez a technológiai és tudományos szférát összemosó „techno-tudomány” karrierjét is, amely szintén kiemelten kezeli a tárgyakat a tudomány vizsgálatánál (Special Issue: Technoscientific Productivity 2005; Latour 1996), vagy a művészettörténettől is kölcsönző tárgykutatás terjedését (Daston 2004). 2.2 A tudomány-tanulmányok és a Távol-Keleti gyógyászat leírása: a Ma huang A módszertani sokféleség, amellyel a tudomány-tanulmányok az elmúlt évtizedekben a nyugati tudományos hagyomány gyakorlatát vizsgálták, némi késéssel a távol-keleti tudományos gyakorlat és így orvoslás elemzésében is megjelent. A távol-keleti orvoslás elemzésében sokáig a legitimációs narratívák domináltak: a távol-keleti gyógyászatot vagy a nyugati tudományosságtól eltérő anomáliaként, vagy többezer-éves, megalapozott és elfogadható hagyományként bemutatva. A szociológiai megközelítések révén komplex módon feltárhatóvá váltak a keleti és nyugati orvoslás kapcsolódásának folyamatai, amelyek eredményeképp a hagyományos kínai terápiák „tudományos” módon elfogadásra vagy elutasításra kerülnek. A „humanista” szociológiai megközelítésekkel felderíthetők azok a társadalmi tényezők, amelyek meghatározzák, hogy a hagyományos világkép és gyakorlat mely elemei tudtak nemzetközivé válni. Az ilyen vizsgálatok jellemzően azt mutatják, hogy a kultúrák találkozásakor a dominanciaviszonyok nagymértékben befolyásolják, hogy mely kulturális elemek tudnak megmaradni a fordítás során és melyek nem. Ezt jól mutatja a kínai materia medica két alább bemutatott híres esete, a Ma huang és a changsan (Lei 1999). Az efedrin tartalmú Ma huang2 kémiailag aktív összetevőét már 1885-ben azonosították, és 1887-ben a tiszta alkaloidot is előállították (amelyet 1888-ban a híres E. Merck is ellenőrzött). Ezt követően a nagy adagokban adott anyag toxicitását felismerve leginkább pupillatágításra használták, bár a hagyományos kínai gyógyászatban sokkal több tünetegyüttesre, például légzési problémákra bevett javallat volt. A biomedicina számára azonban csak az 1915 körül megkezdett (és a Rockefeller Alapítvány által támogatott) kutatások eredményeként vált elfogadottá 2

Magyar neve csikófark, hazánkban élő faja (Ephedra distachya) fokozottan védett, fő tenyészhelyei a homokpusztagyepek (pl. a káposztásmegyeri lakótelep környéki védett gyepek).

86

Zemplén Gábor

a Ma huang hatásossága az asztma kezelésében. Több száz tanulmány vizsgálta az efedrin alkalmazhatóságát3. Bár a későbbiekben kínai orvosok is részt vettek a kutatásban (Chen és Schmidt 1930), a hagyományos kínai orvoslási (HKO) háttér teljesen eltűnt a fordítás során. A keleti hagyomány alapján a nyugati tudósközösség nem fogadta el az évszázadok óta használt gyógyszer hatásosságát, azt le kellett „fordítani” a biomedicina nyelvére. A „fordítás” jelentős része a HKO eredményeinek figyelembe vétele nélkül történt, a hagyományos orvosok kirekesztésével. Ennek a kirekesztésnek egyik következménye az volt, hogy a nyugati orvoslás csak sok évtizedes (egyes terápiás alkalmazásoknál, mint például a légúti problémáknál majdnem évszázados) késéssel „fedezte fel” azt a gyógyhatást, amit a HKO-ban századok óta ismertek. A „fordítás” eltávolította eredeti környezetéből a Ma huang-ot, és azt egyre gyakrabban növényi fogyasztószerek alapanyagaként kezdték használni. A biomedicina által is vizsgált Ma huang koffeinnel és aszpirinnel közösen nagyon hatásos súlycsökkentőnek tűnt (Daly et al. 1993; Mowrey 1994). A szer az egyik legkeresettebb táplálék-kiegészítővé vált az USA-ban. Miután azonban az FDA (Az USA hivatalos táplálék- és gyógyszerellenőrzési hivatala) számos mellékhatásról (több ezer betegtől) valamint (100 fölötti) halálesetről értesült, 2004-től táplálék-kiegészítőként való forgalmazását betiltotta4. Eddig a kínai orvosok saját diagnózisuk alapján fel tudták írni a több száz éve használt szert, betegeik pedig hozzáférhettek a Ma huang-hoz mint táplálék-kiegészítőhöz. Mivel azonban az efedrin más „nyugati” szerekkel kombinálva olyan egészségügyi kockázatot jelentett, amely a fent tárgyalt betiltáshoz vezetett, így azt ma már a HKO saját javallataira sem lehet használni. A táplálék-kiegészítő szerek bevizsgálása gyógyszerként pedig olyan vizsgálatokat igényel (ma az USA-ban csak akkor írható fel egy szer, ha hatásossága és ártalmatlansága bizonyított), amelyekhez a hagyományos kínai orvosok sem eszközökkel, sem forrásokkal, sem szakértelemmel nem rendelkeznek. Jól látszik ebből a példából, hogy a „fordítási” folyamatban a HKO szempontjai nem érvényesültek. A Ma huang felfedezésének története a klasszikus nyugati ismeretelméleti minta alapján történt: a kémiai elemzés és a hatóanyag azonosítása után annak mesterséges szintézise következett, majd ezt követően az állatkísérletek, végül a klinikai tesztek. A mesterséges szintézist a kémiai szerkezet tudatos változ-

3

4

A tanulmányokat összefoglaló és értékelő Mayo klinika adatbázisa szerint az efedrin kísérletileg alátámasztottan alkalmazható fogyásra (A), a bronchusok tágítása révén asztma ellen (B), allergiás orrtünetekre (B), alacsony vérnyomásra (C), valamint nők szexuális vágyának fokozására (C). A betűk A-tól (erősen alátámasztott) F-ig (bizonyítottan nem működik) osztályozzák az javallatok megbízhatóságát (http://www.mayoclinic.com/health/ephedra/NS_patient-ephedra). A rendelkezést (http://www.fda.gov/oc/initiatives/ephedra/february2004/) 2005-ben Utah államban felfüggesztették, de még abban az évben újra érvénybe lépett.


87

tatása követte5, amely eredményeképp immár szabadalmaztatható vegyületekhez jutott a biomedicina. 2.3 A changsan és a HKO autonómiája Érdekes ezt a folyamatot összevetni a changsan karrierjével, amely a malária ellen használt kínai gyógynövénykoktél receptjének egyik összetevője. Az évszázadok óta használt receptet a biomedicinára áttérő Kínai Népköztársaság növekvő gyógyszerhiánya következtében kezdték először alkalmazni, majd ezt követően vizsgálni a negyvenes években. Mivel még Kínában is kulturális autoritása volt a biomedicinának – és így a malária kininnel való kezelésének –, amint a „tudományos” vizsgálatok megkezdődtek, a kutatást a nyugati típusú orvoslás dominálta, és kikerült a hagyományos szemléletet képviselő orvosok kezéből (Lei 1999). A gyógyszert azonban eleve hatékonynak feltételezve a farmakológiai és biokémiai vizsgálatokra az embereken való tesztelés után került sor! Az anyagot már gyógyszerként alkalmazták, mielőtt a biomedicina azt „autorizálta” volna. A terápiás gyakorlatban azelőtt használták a szert, mielőtt a biomedicina számára egyértelmű lett volna, hogy melyik növényről van szó. Ahogy azt Lei részletesen elemzi, a korai kutatásokat főként japán tudósok végezték, de utólag kiderült, hogy még a changsan növényrendszertani besorolása is problematikus volt. A japánok által changsannak tartott növény (az Orixa japonica) farmakológiai leírása már létezett, de ennek hatóanyagai a malária kezelésében hatástalanok voltak, és ez tovább növelte a nyugati orvosok kételyét (Lei 1999: 339). A kínai terápiában bízóknak így nem csak arról kellett meggyőzniük a nyugatot, hogy a changsan hatékony, hanem arról is, hogy egy másik növény (Dichroa febrifuga). Csak mikor a bizonyítás a biomedicina felé teljessé vált – tehát a kérdéses növény gyökérmetszetét és a gyógyszerként árult anyag mikroszkopikus képét összevetették, és amikor a klinikai tesztek a szer hatásosságát mutatták – válhatott az addig is sikeres gyógymód a biomedicina számára is elfogadhatóvá. Szemben az előbb bemutatott Ma huanggal, a changsan esetében a HKO részben megőrizte az autoritását „fordítás” után is. A klinikailag hatásosnak bizonyuló szer Kínában termett, a HKO eljárásait alkalmazták a gyógyszer előállításakor. Így a HKO megkerülhetetlenné vált a biomedicina számára is – legalábbis addig, amíg nem sikerült a farmakológiailag aktív összetevő azonosítása. Mivel ez igen hosszú folyamat volt, szemben a Ma huang efedrinjének azonosításával, a HKO jutott ahhoz a szerephez, amelyhez általában a nagy farmakológiai cégek jutnak: a felfedezésben kulcsszerepet játszó Chen Goufu egy hegyi farmon ipari méretekben kezdte termeszteni a növényt, és a hatóanyagot tartalmazó növényhez a Jingfo hegyi 5

Volt aki metamfetamin szintézisre használta (Allen és Rinser 1987), de számos egyéb, kevésbé pszichoaktív vegyület is előállítható az efedrinből.

88

Zemplén Gábor

ültetvényen, kórházon és laboron keresztül tudott a biomedicina hozzájutni (Lei 1999: 346). A changsan kínai termesztésével létrejött egy „fekete doboz”6, amely a biomedicina elől elzárta a növényt, szemben a Ma huanggal, ahol a farmakológiai kutatás a HKO számára tette elérhetetlenné a beavatkozást a folyamatba. 2.4 Etikai és fordítási kérdések A két esettanulmány összevetése megmutatja, hogy a határmunkálatok során a dominanciaviszonyok még etikai kérdéseket is érintenek. Ha a HKO gyakorlata nem elfogadott, úgy a HKO által használt terápiák sem vizsgálhatók a farmakológiai vizsgálatok és állatkísérletek előtt klinikai tesztekben. Így ebben az esetben a biomedicina felől szükségessé válik a teljes fordítás és így dominancia, mint a Ma huang esetében. Ha azonban a HKO gyakorlatát legalább empirikusan sikeresnek tartjuk, akkor nem kell feltétlenül a farmakológiai vizsgálatokkal és állatkísérletekkel kezdeni, és nem etikátlan a gyógyszerek klinikai kipróbálása. Így azonban a teljes dominancia elérése is nehezebb, ahogy azt a changsan esetében láttuk. Az eredmény is gyökeresen eltérő: a gyógyszer új, ha a HKO gyakorlatát megbízhatatlannak tartjuk, és csak attól válik elfogadhatóvá a több száz éves gyakorlat, ha a biomedicina legitimálta azt. Ha bízunk a HKO-ban, a gyógyszer nem új, és a biomedicina csak megerősíteni tudja a bevett gyakorlat jogosságát. Bár a HKO legitimitását a két helyzet máshogy határozza meg, egy valami közös a két esetben. Ahogy Lei nagyon érzékenyen kifejti, a fordítási folyamat aszimmetrikus a HKO és a biomedicina között (Lei 1999: 347). A tudósok („definíciószerűen”) monopolizálják a tudományos fordítást, amelyet teljes fordításnak tekintenek, vagyis mindent, ami fordításra érdemes lefordíthatónak tekintenek saját nyelvükre. A fordítás továbbá egyirányú: a folyamat során a HKO nyelve megváltozik, a kínai orvosoktól is elvárjuk, hogy máshogy tekintsenek a „lefordított” gyógyszerekre, de a biomedicina nyelvében nem várunk olyan változást, amely a kategóriarendszert megváltoztatná. A fordításnak továbbá megvan az a különlegessége, hogy amíg részleges, addig legitimálja a nyugatitól idegen gyakorlatot, amint azonban teljes, felszámolja, eltünteti és 6

A tudomány fejlődésének fontos állomása, amikor egy kísérleti eljárás, egy adott módszertan, stb. többé már nem a vizsgálódás tárgyát képezi, hanem kiszámíthatóvá és megbízhatóvá válik: ilyenkor beszélhetünk – Latour nyomán – egy fekete dobozról, mely eszközzé válik a további kutatásokhoz (Latour 1987). Ennek során „a tudományos és technikai munka sikeressége miatt láthatatlanná válik. Amikor egy gép jól működik, egy ténykérdés tisztázódik, már csak a bemenetre és kimenetre kell figyelni, a belső komplexitásra nem. Így, paradox módon, minél sikeresebb a technotudomány, annál kevésbé átlátható” (Latour 1999a). Hasonló folyamatot ír le Rheinberger, akinek „episztémikus tárgy” fogalmát már ismertettük (Rheinberger 1997). Mindkét esetben megfordítható a folyamat. Ha például úgy tűnik, hogy a fekete doboz működésének leírása hibás volt, anomáliák lépnek fel a használatkor, a doboz újra kinyitható és tartalma újabb vizsgálat tárgyát képezheti. Egy technikai tárgy is válhat ismét episztémikus tárggyá. Ilyen esetekben azonban megkérdőjeleződnek az adott fekete dobozt / technikai tárgyat felhasználó kutatások.


89

szükségtelenné teszi azt. Nem véletlen, hogy ezeket a folyamatokat a posztkoloniális helyzettel és a kizsákmányolással is kapcsolatba hozzák (Adams 2002). Felelevenítve a 2.1 részben már megemlített különbséget a tudománytanulmányok megközelítésmódjai között, érdemes az esettanulmányok még egy jellemzőjét megemlíteni. Bár a gyógynövények mindkét esetben komplex társadalmi hálózatok által meghatározott tárgyakként kerültek értelmezésre, és a tudományos munka tekinthető ezen tárgyak átértelmezésének folyamataként, a tárgyaknak nincs közvetlen hatásuk a kutatásra, nincs „ágenciájuk” a narratíva készítője számára. Lei és a határmunkálatokat vizsgáló legtöbb szerző – a humanista hagyományhoz illeszkedően – a társadalmi folyamatokra koncentrál. Hogy megmutassuk, a poszthumanista tudomány-tanulmányok aktívabb szerepet is tudnak a tárgyaknak szánni, térjünk át az 1990-es évek már említett, a határok átlépéseként is értelmezhető kutatásaira, amelyekben a HKO és a modern képalkotó eljárások kutatói közösen próbálták a távol-keleti orvoslás eredményeit értelmezni.

3. A hibridek születése egyben a határok elmosódása? Szokatlannak tűnhet, de az esettanulmány ismertetését szubjektív megjegyzéssel kell kezdenem. Amikor először olvastam a Zang-Hee Cho vezetésével kaliforniai radiológusok és koreai meridianológusok közös szerzőségében megjelent munkát, amely nagyon jó fMRI módszertant használt, de a kísérleti alanyok jellemzésénél megjelent a HKO jin-jang kategorizációja (Cho et al. 1998), a kutatás azonnal felkeltette az érdeklődésemet, bár akkor nem volt időm vele foglalkozni. Amikor 2005-ben egy beszélgetésben ezt a tanulmányt Andrew Pickeringnek említettem (mint ígéretes esettanulmányt módszerének felhasználásához), meglepetésemre azt válaszolta, hogy ismeri, egy doktorandusza pont ezzel a kísérlettel foglalkozik, és nemsokára megírja PhD disszertációját. Így kerültem kapcsolatba a koreai-amerikai Dzsungjon Kimmel, aki több hónapot töltött abban a szöuli kórházban, ahol a kutatásokat végezték, és aki a kutatások laborjegyzőkönyveit is tanulmányozta, valamint számos interjút készített a résztvevőkkel. Mivel a tanulmány engem is érdekelt, sok részletről kértem információt, illetve adtam visszajelzést a különböző munkafázisú tanulmányokról. Ezt követően a kutatást vezető Choval is váltottam leveleket. A következő elemzés ezekre a forrásokra épül, amelyek egy része nyomtatásban is elérhető (Kim 2006). 3.1 Egy rossz lépés - A kutatás kezdetei Zang-Hee Cho, a modern képalkotó eljárások egyik legnagyobb tekintélyű szakértője egy 1992-es koreai kiránduláson rosszul lépett és legurult egy domboldalról. Másnap az Amerikába tartó repülőút alatt annyira felerősödtek fájdalmai, hogy a repülő szé-

90

Zemplén Gábor

kéből sem tudott felállni. Családja javasolta, hogy menjen el a közeli akupunktőrhöz, hogy csillapítsa fájdalmát, amit ő kezdetben elvetett. Nyugati szemléletű kutató volt, aki az akupunktúrába vetett hitet ellentétesnek tartotta a művelt ember fogalmával. Végül azonban engedett a család nyomásának, és legnagyobb megdöbbenésére azt tapasztalta, hogy a tűszúrásokat követően fájdalma megszűnt. A különös jelenség megértésének vágya vezette arra, hogy 1996-97 során Koreában töltött kutatószemesztere alatt elkezdjen kísérletezni egy doktorandusza, Soon-Cheol Chung segítségével az akupunktúra során mérhető agyi aktivitás-változások mérésével. Az akupont–agy–szervek/izmok háromszög ezen oldala ugyanis még teljesen ismeretlen volt. A biomedicina régóta mindkét irányban kutatta az agy kapcsolatát a szervekkel és izmokkal, míg a hagyományos távol-keleti orvoslás évezredes tapasztalatokat összegzett az akupontok és a szervek/izmok kapcsolatáról. Az akupontok és az agy kapcsolata azonban szinte teljesen ismeretlen volt. Elemzőként azt gondolhatjuk, hogy ha valahogyan empirikus alapokon valódi, mély megértést lehet szerezni a két orvoslási hagyomány kapcsolatáról, az valamilyen módon e tengely vizsgálatából származhat. A Kim által vizsgált laborjegyzőkönyvek arról tanúskodnak, hogy a kutatóknak kezdetben szinte semmi ismeretük nem volt sem a hagyományos akupunktúráról, sem a korábbi évtizedek kutatásairól. A kezdeti kérdések közt ilyenek voltak: „A biomedicina megerősíti az akupontokat és meridiánokat? Publikáltak nyugati folyóiratok az akupunktúráról?” (Kim 2006: 2965). A kísérletekhez kezdetben a koreai kézakupunktúrát próbálták használni: Cho doktorandusza hegyes fapálcikával böködte kézhátát, remélve, hogy az fMRI mérések agyi aktivitás-változást mutatnak. Semmi értelmesnek tűnő hatást nem tudtak mérni. 3.2 A társadalmi dimenzió: a kutatás folytatódik Cho és Chung a kezdeti sikertelen kísérletek után fel is adhatta volna a kutatást. Vitatott jelenségek esetében nem ritka, hogy a kezdeti negatív eredményeket publikálják, így „bizonyítva”, vagy legalábbis sejtetve, hogy a kérdéses jelenség nem is létezik (lásd Pamplin és Collins 1975 munkáját a parapszichológiáról). Cho azonban személyesen átélte az akupunktúra hatékonyságát, így számára a jelenség stabilizálása, a mechanizmus feltárása volt a cél7. A kísérleteket a nyugati tudományos hagyományon belül kezdte meg, majd a negatív eredmények láttán felvette a kapcsolatot a koreai Kyunghee Egyetem keleti orvoslási technikáival foglalkozó 7

A kísérletekkel kapcsolatban még ma is élő mítosz, hogy azok elsődleges szerepe az elméletek tesztelésében áll. Ez a tévképzet nem kis részben a tudományfilozófiának köszönhető. A tudomány-tanulmányok egyik legfontosabb területe a kísérletezési kultúrák elemzése és megértése, emellett mind a tudományfilozófia, mind a tudománytörténet felől nőtt az igény a kísérletezés sokszínűségének feltárása.


91

Meridianológia Tanszékkel, ahol Dr. Hye-Jung Lee és kutatócsoportja örömmel fogadta a megkeresést. Bár a keleti és nyugati orvoslás kapcsolatában általában a rivalizálást hangsúlyozzák, az utóbbi évtizedekben egyre több kutató számára a közeledés és kölcsönös megismerés vált kívánatossá. Lee az akupunktúra fájdalomcsillapítási mechanizmusával foglalkozott, és nagyon jó lehetőségnek tűnt az elismert fMRI kutatóval végzett közös munka. A sikeres együttműködés saját kutatói karrierjének biztosításán túl a keleti orvoslás legitimálását is megkönnyítette volna Koreában, ahol a biomedicina autoritása megnehezítette az alternatív hagyományok térnyerését. A kutatócsoport tagjai 1997 tavaszán szemináriumokon mutatták be szakterületüket és közösen kezdték megtervezni az új kísérletet. A radiológusok és akupunktőrök közös munkájához később csatlakozott Prof. Byung-Il Min, aki az akupunktúra neurofiziológiai hatását kutatta és így mindkét területen valamennyire otthonosan mozgott. A reciprok oktatás számos ponton változásokat eredményezett a kísérleti megközelítésben. Bár a kézakupunktúra elterjedt, maguk az akupunktőrök sem egyértelműen bíztak az alig pár évtizedes technikában, így e helyett a klasszikus Sárga Császárnak tulajdonított igen korai leírás alapján tervezték a kísérletet. A közös munkában minden fél érdekelt volt, hisz egy jól megtervezett és pozitív eredménnyel járó kutatás minden résztvevő számára komoly sikert igért8. A megbeszélések eredményeképp a különféle szembetegségek esetén gyakran kezelt hólyag-meridián egyik pontjának ingerlése mellett döntöttek. A kísérlet felállítása és a pozitív eredmények megszerzéséig tartó út azonban nem redukálható az érdekekre és sokkal gazdagabb magyarázati modellt igényel. 3.3 A tárgyak ágenciája – materiális hatások a kutatásokban Bár nehéz különbözőbb modelleket házasítani, mint az fMRI működésének elméleti háttere és a több ezer éves kínai testmodell, amely a testet behálózó meridiánrendszerre épül, a kutatás során nem ez volt a legkomolyabb probléma. A nyugati tudomány felől érkezők egy létezőnek tartott jelenséget akartak vizsgálni, bízva a feljebb (2.4) jellemzett teljes fordításban és remélve, hogy az a keleti testmodell segítségével elérhető. A keleti orvosok a keleti testmodellt alapvetően elfogadták, „valóságosnak” tartva a modell által feltételezett létezőket. Az általuk kevésbé ismert nyugati tudományban lehetőséget láttak saját, tudományosan már részben megerősített elméleteik további igazolására (a részleges fordításra). 8

Míg a szociológiai magyarázatok gyakran kapnak kritikát az érdekek hangsúlyázása miatt, amely látszólag a tudomány kognitív célját, a tudás megszerzését hátráltatják, nyilvánvaló, hogy az érdekek fontosak a tudomány fejlődésében. Ezek lehetnek egyéni érdekek, lehetnek egy-egy nézet legitimálásához kötődőek, amelyek már nehezen választhatók el kifejezetten kognitív céloktól. A kutatócsoport együttműködése magyarázható az érdekekkel – de ez csak egy feltétel, amely révén lehetővé vált a közös tudományos munka.

92

Zemplén Gábor

A terminológiai és „nyelvi” nehézségek nem jelentettek komoly problémát – hiszen a közös munka bizalomra épült9. Mint az utóbbi évtizedek elméleti munkái megmutatták, a közös bizalom és az ezt szükségessé tevő episztémikus függés a modern tudomány természetes velejárója (Hardwig 1985; Knorr-Cetina 1999; Shapin 1994; ill. Margitay és Kutrovátz tanulmányai a jelen kötetben). A legkomolyabb problémákat a kutatás tárgyának manipulálhatóvá tétele vetette fel. Az fMRI erős mágneses terében például nem lehetett a hagyományos akupunktúratűket használni – különleges, nem mágnesezhető ötvözetből készült tűket kellett alkalmazni. A kísérletben szemproblémák esetén szúrt akupont által kiváltott agyi aktivitási mintázatokat vetettek össze vizuális ingerek (felvillanó fények) által kiváltott mintázatokkal. A vizsgált meridián a fejtől a háton át a láb hátsó oldalán futott le a boka felé. A használt fMRI készülékben azonban a háton kellett a kísérleti személynek feküdnie, mert hason fekve a koponya mozgott ki- és belégzés közben és így a kép elmosódott, értékelhetetlen lett. A fejen és a háton a készülék és a személy pozíciója miatt nem lehetett a tűket alkalmazni, így a kísérletezők csak a lábfejen található aku- és nem akupontok ingerléséhez fértek hozzá. Végül a kislábujj oldalán található BL 67 pontot ingerelték, remélve, hogy az agyi aktivitási mintázatok hasonlók lesznek a vizuális ingerlés során mérthez. A csoport semmilyen értelmes eredményt nem kapott, de a negatív eredmény elfogadása helyett megpróbálták kiküszöbölni a kísérleti rendszer további zavaró tényezőit, amelyek műtermékeket eredményeztek. Az fMRI készülék zajos volt, így különleges füldugót kellett készíteni, hogy ezek a hangok ne okozzanak zavaróan nagy agyi aktivitást. A kísérlet során az agyi aktivitást kellett mérni – a kísérlet tárgya az ember volt –, de az akupunktúrához nem szokott személyek a tűszúrás hatására gyakran önkéntelenül is megmozdultak. Ez lehetetlenné tette a pontos képalkotást. Eddig a pontig az fMRI készülékbe a nyugati szemléletű orvosok feküdtek be, de úgy tűnt, így nem lehet a hatást kimutatni, csak az lehet kísérleti alany, aki már megszokta az akupunktúrát. A nyugati orvosok által kezdeményezett kutatásban ezután a keleti orvoslást képviselők már nem csak az akupunktúratűket kezelték, hanem a kísérleti személyek is közülük kerültek ki10. Először így sikerült hatást elérni, és így kezdődhetett meg a szisztematikus kísérlet tervezése. A kísérlet során a használt eszközök, a kísérlet

9

10

Itt nem foglalkozom a hagyományokat átívelő közös kutatási munka lehetőségével. Még a nyugati tudományon belül is úgy tűnik, hogy a szigorú fordítás helyett csak a fogalmak kölcsönös „csereberéjére” van lehetőség egy „kereskedelmi zónában” (Galison 1997). A nyelv helyett gyakran csak a tárgy közös, és ezeken a „határtárgyakon” (boundary object) keresztül hangolható össze a különböző csoportok működése (Star és Griesemer 1989, lásd Mund tanulmányát is a kötetben). Az akupunktúrában eleve lehetetlen kettős vak kísérletet végezni, hiszen az orvosnak tudnia kell, hogy pontosan mit is szúr. A mérés sajátosságai miatt itt az alanyt sem lehetett véletlenszerűen kiválasztani, de a „csí megragadása” (de qi) hatása miatt gyakran nem tapasztalt páciens számára is érezhető az akupont és nem-akupont szúrása közötti különbség.


93

tárgyai hatottak a kísérlet tervezésére, befolyásolták a kutatást, a poszthumanista szociológia terminológiájában ágenciájuk (agency) volt. A hagyományos szociológiai beszámolókban nem jelenik meg a tárgyak ágenciája, így a kutatás fontos elemeit nem tudják megragadni. Az eset azonban megmutatja, hogy e nélkül nem értelmezhető, hogy a domináns helyzetben levő nyugati kutatók miért adták fel több ponton pozícióikat a kísérlet során. Ha a jelenség iránt kevésbé elkötelezett nyugati kutató képes lett volna az aku- és nem akupontok ingerlésére, ha képes lett volna mozdulatlanul tűrni a szúrásokat, a kísérlet megmaradt volna a nyugati tudományok területén. A kísérlet sikeres elvégzése érdekében azonban a keleti hagyomány ismeretére, az akupunktőri gyakorlatra, sőt még az akupunktúrával kezelt páciens rutinjára is szükség volt. Ez nyilvánvalóan támadhatóbbá tette a kísérleti paradigmát, hiszen mindkét résztvevő elfogultnak volt tekinthető, azonban ezek nélkül nem sikerült megfigyelni a jelenséget. Ráadásul a kísérletben használt tárgyak, az acél (ill. nem acél) tűk, az fMRI készülék, a lélegző, háton fekvő ember is befolyásolta a kísérlet elvégezhetőségét. Ez az, amire a tárgyak „ágenciájaként” utaltunk, és amelynek vizsgálata a humanista tudomány-tanulmányok eszköztárával nem megoldott. Ha azonban a kutatást a szociális, a kulturális és a tárgyi tényezők komplex egymásra hatásaként elemezzük (ahogy azt Pickering, vagy az őt követő Kim teszi), lehetségessé válik a gyakorlat hibridjeinek feltárása. 3.4 A hibrid kutatástól a publikációig A sikeres próbák után a kutatócsoport akupunktúrával már kezelt önkénteseken végzett kísérleteket. Az eredmények nagyon meggyőzőek voltak: minden egyes esetben az agyi aktivációs mintázatok a vizuális és az akupont inger esetében igen hasonlóak voltak, és jelentősen eltértek a nem akuponton végzett ingerlés hatásától. A kísérletet részletesen nem elemzem (Cho et al. 1998), mindössze néhány fontos elemet szeretnék kiemelni. A kutatócsoport mind a keleti, mind a nyugati testmodellt felhasználta az eredmények eléréséhez. Mindkét hagyomány gyakorlata és manipulációs technikája szükséges volt a publikálható eredmények létrehozásához. A közös cél érdekében a kutatócsoport tagjai elfogadták a másik hagyomány számos elemét. A sikeres kísérlet után azonban a felek ellenérdekeltté is váltak, hiszen a publikációban más jelentőséget szántak a saját és az idegen hagyománynak. Lee és kutatócsoportja az eredményeket a távol-keleti meridiánelmélet legitimálására kívánta felhasználni, de Cho csak az akupont ingerlésének neurális korrelátumait kívánta dokumentálni. Bár a gyakorlatok, eszközök és elméletek közösen kerültek alkalmazásra a kísérlet során, a végeredmény nem tükrözte ezt a hibridizációt. Cho az akupunktúra fent elemzett teljes fordításának első lépéseként tekintett a kísérletre. Sikerült társait

94

Zemplén Gábor

meggyőznie, hogy így színvonalasabb helyen publikálhatnak11. A keleti elemektől megtisztított leírást a nyugati tudományosság egyik vezető folyóiratában, az USA tudományos akadémiájának lapjában publikálták. Úgy tűnik, mintha a kísérlet elvégzése után visszajutottunk volna az első két esettanulmány következtetéseihez. A társadalmi okok, az autoritás, a publikációs lehetőségek különbségeinek hatására a hibrid kutatócsoport eredményei a biomedicina nyelvén lefordítva jelentek meg. 3.5 Fordítás vagy szintézis? Bár a kísérleti eredményekben főként a nyugati tudomány terminológiája jelent meg, a kész cikkben sem tűnt el nyom nélkül a hibridizáció. A cikk (Cho et al. 1998) 1. táblázatában a vizsgált kísérleti személyek mindegyikénél jól látszik az erős korreláció a vizuális és az akupont-inger hatására jelentkező agyi aktivitási mintázatok között (a kontroll az akuponttól 0,5 cm-re levő nem akupont ingerlése volt). Különös módon azonban a személyek egy része „yin” másik része „yang” típus a tanulmány szerint, attól függően, hogy az akupont ingerlés hatására a vizuális ingerlésnek megfelelő, vagy azzal ellentétes volt a jel erősségének változása. Ez a felosztás nyilvánvalóan nem a nyugati testmodellből származik. A kutatást vezető Cho kérdésemre egyik levelében azt válaszolta, hogy a yin-yang kategorizáció elfogadása mellett azért döntött, mert „keleti származásúként először látva az eredményeket, annyira meg voltam győződve arról, hogy a több mint 4000 éves és sok ezer ember által bizonyítottan működő hagyomány minden része tudományosan megmagyarázható, hogy [a yin-yang kategóriákat] pusztán korreláltam a kapott eredményekkel”. A kapott eredmények alapján tehát a vizsgálati alanyok két csoportja – más, független vizsgálat nélkül – be lett osztva az ősi kategóriapár valamelyikébe. A bizalom tehát, ha nem is látványosan, de túlmutatott a kísérletben való részvételen. Bár Cho nem úgy kívánta értelmezni az eredményeket, ahogy a keleti orvoslási hagyományt legitimálni vágyó kollégái, mégis bízott annyira az – általa alig ismert – keleti hagyományban a kísérlet végére, hogy annak kategóriáit használja. Igaz, hogy a keleti hagyományban ez az értelmezés problémás, hiszen a yin és yang nem merev kategóriák, hanem aspektusok, amelyek egymáshoz való viszonya a döntő, a lépés mindenesetre jelentős. A nyugati tudomány autoritása és publikációs hagyománya ugyan kiszorította a keleti orvoslás legtöbb fogalmát a kész tanulmányból, a kísérleti eredmények értelmezéséhez azonban ugyanennek a hagyománynak fontos fogalmai is fel lettek használva. 11

Jelenleg úgy tűnik, hogy egy folyóirat veszít befolyásából, ha a keleti tudományosság fogalmi rendszerét „beengedi”. Mivel a távol-keleti hagyományban dolgozó kutatók is egyre nagyobb nyomás alatt állnak, hogy referált folyóiratokban publikáljanak (Kim 2007), ahol saját hagyományuk nem jelenhet meg, érdekeltté váltak, hogy saját maguk végezzék el a teljes fordítást, miközben a kevésbé jelentős lapokban továbbra is a keleti hagyomány terminológiáját használják.


95

Ha a tudomány fejlődésében a nagy hagyományok – paradigmák (Kuhn 2000), kutatási programok (Lakatos 1997) – valóban annyira meghatározók, ahogy a század nagy tudományfejlődés-elméletei posztulálták (ezek bemutatásához lásd Fehér 1979, 1983), akkor a hagyományok közötti kapcsolódások csak ritkák és felszínesek lehetnek. Ma már ez a feltevés azonban tévesnek tűnik. A kutatási gyakorlatok elemzése az utóbbi évtizedekben rámutatott a kapcsolódások gyakoriságára és a hagyományok sokszínűségére. Sem a nyugati tudományos hagyomány, sem a távolkeleti nem tekinthető egységesnek (Knorr-Cetina 1999; Scheid 2002). Ha a nagy hagyományok nem homogének és mégis lehetséges a közös munka, miért ne lehetne ez meg a különböző hagyományok között? A fenti esettanulmány jól mutatja, hogy még a radikálisan eltérő keleti és nyugati testmodell is létrehozhat kísérleti hibrideket. A labormunka elemzései hasonló keveredési folyamatokat tárnak fel kevésbé meglepő kutatási szimbiózisoknál is. A Cho vezette kutatócsoport esetében pusztán markánsabban látszik ez a hibridizáció – és még a kész publikációban is megjelent, kérdésessé téve a „paradigmák” merev elválaszthatóságát.

4. A határok ismét állnak és állni fognak… 4.1 A nemzetközi helyzet fokozódik A tanulmány az alternatív orvoslási hagyományok határmunkálatait, és az azokat leíró szociológiai modelleket vizsgálja esettanulmányok bemutatásán keresztül. Az évtizedek óta hangoztatott, leginkább „karosszékszociológiai” lecke felmondása mellett – vagyis, hogy a társadalmi tényezők hatnak a tudományra és befolyásolják a formálódó tudományos tudást – az újabb tudomány-tanulmányok tapasztalati tanulságait is figyelembe véve hangsúlyozta a kutatási gyakorlat jelentőségét is. Szemben a realista tudományfelfogással (azért ilyen a tudományos tudásunk, mert ilyen a világ) és a módszertanilag relativista szociologizálással (azért ilyen a tudományos tudásunk, mert a társadalmunk ilyen), az utolsó példa egy gazdagabb, mindkét pólust figyelembe vevő elemzést mutatott be. Ez a módszertan, amelyet Andy Pickering munkájának bemutatásával vázoltam fel, az utóbbi években látványosan segítette a lokális hagyományok leírását, a tárgyak ágenciájának feltárását, és így olyan beszámolókat eredményezett – nem utolsó sorban a távol-keleti orvosoláshoz kapcsolódó kutatásokról –, melyek mind a természeti világ, mind a társadalmi rendszerek hatását fel tudják tárni a tudás létrehozásában12. 12

Természetesen a pickeringi felfogás több ponton jogosan kritizálható – nem utolsósorban amiatt, ahogy a szakterület egyéb megközelítésit eltorzítva jellemzi, hogy saját előnyei jobban kidomborodjanak. Mindezek ellenére a gyakorlati esettanulmányok készítéséhez nagyon hasznos és felszabadító keretet ad, amely a tudomány-tanulmányok ellen intézett kritikák jelentős részét ki tudja kerülni – ezért foglalkozom vele ilyen kimerítően a tanulmányban.

96

Zemplén Gábor

Természetesen a laborok és a nyilvánosság világa sokszor más képet mutat. Míg az akupunktúra-kutatás egyik úttörő cikkének létrehozásában a hibrid kutatócsoport tagjai közösen érték el az eredményt, érdekeik az eredmények elérését követően már különböztek. A nyilvánosság felé a nyugati tudomány szempontjai érvényesültek, megkezdődött a keleti hagyomány fordítása, még ha bizonyos elemek (a yin-yang kategóriapár) be is csempésződtek a végleges cikkbe. A sikeres kísérletet számos másik követte, amely megpróbálta reprodukálni az eredményeket, ill. hasonló eredményeket próbált elérni (Gareus et al. 2002; Siedentopf et al. 2002). Megszületett egy új kísérleti paradigma, az apróbb változtatások után azonban számos probléma lépett fel13. Az újabb kutatások a kísérleti személyek közötti különbségeken túl az egyes személyek reakcióinak vizsgálatok közt mutatott variabilitását is kezdték feltárni, amelyek alapján szükségessé válhat az alanyok ismételt vizsgálata (Kong et al. 2007). Ez a keleti testmodell alapján teljesen érthető, hiszen a meridiánok (és szervek) aktivitása egy napon belül is változik, azokat érzelmi hatások, táplálkozás, időjárás, stb. mind befolyásolni tudja. Ez a biomedicina mai fogalmi rendszerére történő fordítást tovább nehezíti (sőt, szkeptikusok szerint lehetetlenné teszi). Ugyanez a helyzet az akupontokkal, hiszen a keleti orvoslás ezeket nem anatómiai képletekként kezeli, és helyzetük a meridiánoktól függően változhat, lokalizációjuk problémás lehet, kiterjedésük, ingerelhetőségük nem állandó. Az egyéni variabilitáson kívül problémák merültek fel a tűszúrás módjával kapcsolatban is. Az akupunktúrás kezelések nem standardizáltak, sok lokális hagyomány létezik (főleg a Távol-Keleten), amelyek tűkezelési technikáikban is eltérnek (Scheid 2002). A technikák elsajátítása több éves gyakorlást igényel, ráadásul a kezelt állapota is befolyásolja, hogy milyen szúrást alkalmaz az orvos. Így ennek a heterogén gyakorlati hagyománynak a kísérletezéshez történő alakítása számos problémát rejt. A technikák azonban csak részben írhatók le, hiszen míg a nyugati szaklapokban elvárják az fMRI készülék pontos megadását, de az akupont-ingerlés sajátos technikájának leírását ritkán tolerálják (pl. a de qi, a csí megragadásának módját). Emiatt újabb kutatások ismét felvetették annak a lehetőségét, hogy az empirikusan sok szempontból alátámasztott (Kaptchuk 2002) akupunktúra-kezelés hátterében pszichoszociális tényezők is állhatnak (Liu 2008). Ilyen értelmezések már a hetvenes években is gyakoriak voltak (Kutrovátz, Láng és Zemplén 2008, 246-248), de a placebo megértése iránt az utóbbi években növekvő kutatói érdeklődés (Cziboly és Bárdos 2003; Moerman és Jonas 2002; Nicholas 2002) lehet, hogy a biomedicina szótárának radikálisabb átalakítását teszi szükségessé. 13

A továbbiakban az elemzett cikk „utóéletét” vizsgálom vázlatosan, azon munkák alapján, amelyek Cho megközelítésére építve folytatták kutatásaikat. Nem elemzem azoknak a módszertani problémáknak a hatását, amely például abból származik, hogy a gyógyszerkísérletekkel szemben ezen a területen nem lehet kettős vak kísérletet végezni, sőt egyszeresen vakot sem nagyon (az orvosnak tudnia kell, hogy mit szúr, a beteg pedig gyakran érzi, ha jó helyen szúrták meg).


97

4.2 A visszavonás A laborban létrejött hibridekhez a nyilvánosság felé különféle csoportok más-más módon viszonyulnak – a közösen elért eredmények is eltérő értelmezéseket kaphatnak a határmunkálatok során. Így történt ez Cho és társai cikkével is. A nyugati szemléletű tudós, aki a nyugati tudomány egyik vezető folyóiratában publikál az akupunktúráról, különösen hatásos érvet adott a keleti tudományt legitimálók kezébe. Míg az ellenérdekeltek könnyen állíthatták be elfogultként a keleti orvoslási hagyományban szocializálódó tudósok cikkeit – hiszen ezek a szerzők hittek annak a hagyománynak a hatásosságában, amelyikről írtak –, a nyugati tudós cikke objektív volt, mivel bizonyosan nem a legitimációs szándék vezette. Cho tehát azzal, hogy ellenállt a legitimációs nyomásnak Lee és munkatársai felől, sokkal erősebb érvet adott a legitimálásért küzdők kezébe, mint gondolta. A keleti és a nyugati orvoslást elválasztó határ lebontásában nagy jelentőségű tanulmányt a megjelenést követően azok is felhasználták, akik a határok fenntartásában és áthelyezésében voltak érdekeltek. A cikk a határmunkálatok részévé vált. A polemikus célra felhasznált tudományos eredményt követő kutatások – lásd az előző pontot (4.1) – is problematikussá tették Cho helyzetét. Egy kollégája tanácsára így 2006-ban visszavonta az eredeti, 1998-as cikket14. Kérdésemre azt válaszolta, hogy ebben a fő motivációja az volt, hogy a kísérlet óta megváltozott az elképzelése az akupunktúra agyi korrelátumainak vizsgálhatóságáról. Az eredményeket nem tartotta hibásnak, vagy jelentéktelennek, de ráébredt, hogy a stabil reprodukálhatóság még sok év megfeszített kutatómunkát igényelt volna, és jobban érzi magát, amióta „kikerült a dzsungelből” („I am happy that I am out of the jungle which would take many years to resolve.”). Cho már a visszavonás előtt más típusú kutatásokba kezdett, de tanulmányát a témaváltás ellenére is jelentősnek tartja. Talán a cikk sikere lehetett az oka annak, hogy a hibrid kutatócsoport három tagja nem is egyezett bele a cikk visszavonásába – ismét jól mutatva, hogy az érdekek közösséget is éppúgy tudnak teremteni, mint különbséget. A cikk utóéletéhez tartozik, hogy a visszavonás óta eltelt időben is gyakran utalnak rá, nem ritkán nyilvánvalóan a keleti hagyomány legitimálásának céljából (Mashelkar 2008).

14

Ahogy az eredeti cikk, úgy a visszavonás is vitákat váltott ki – nem elsősorban a terület aktív kutatói között, hanem a határmunkálatokban érdekeltek közt. Magyar példához lásd a jelen kötet cikkeinek bemutatására rendezett konferenciával kapcsolatban kibontakozó vitát: http://szkeptikus.blog.hu/2008/06/19/hatarmunkalatok_a_tudomanyban_beszamolo_egy_ konferenciarol

98

Zemplén Gábor

5. Összegzés Tanulmányomban felvázoltam három esetet a Távol-Keleti orvoslási hagyományok határmunkálataiból. A történetileg is érdekes folyamatok bemutatásán túl azonban célom volt a tudomány-tanulmányok eltérő felfogásainak illusztrálása is. A hagyományos „humanista” szociológiai megközelítéseket illusztrálta a changsan és a Ma huang „felfedezésének” története. Az ilyen feldolgozásokat – hazánkban is – gyakran éri kritika, mivel ezek a kritikusok szerint nem kellőképpen veszik figyelembe a természeti világ hatását a kutatások eredményeire. Így a tudomány nem tűnik többnek „retorikánál”, „érdekek harcánál”, „pusztán szociológiai folyamatnál”, és a tudományos tudás relativizálása miatt – ismét a kritikusok szerint – annak kitüntetettségét tagadják meg a tudomány-tanulmányok követői. Bár a módszertani relativizmus védhető és a vádak jó része nem megalapozott (Kutrovátz, Láng és Zemplén 2008), megmutattam, hogy vannak olyan módszertani iskolák, amelyek kutatásaiban fel sem merülhet az „anyagi világ” jelentőségének elhanyagolása. Pickering (és mások) poszthumanista felfogásában a vizsgálat tárgyai és műszerei éppúgy befolyásolják a kutatók munkáját, mint elődeiktől örökölt tudományos elméleteik és társadalmi helyzetük, ahogy ezt Cho és munkacsoportjának munkája mutatta. A tudomány világunkat próbálja leírni. De hogy melyik leírás a jó leírás, azt már nem a világ, hanem a tudósok döntik el, és ezek a döntések újra és újrarajzolják nemcsak a tudomány, hanem a világ térképét is.

Hivatkozások Adams, Vincanne. 2002. Randomized Controlled Crime: Postcolonial Sciences in Alternative Medicine Research. Social Studies of Science 32 (5-6): 659–90. Allen, A.C. és W. O. Rinser. 1987. Methamphetamine from Ephedrine: 1. Chloroephedrines and Aziridines. Journal of Forensic Science 32: 953–82. Bloor, D. 1991. Knowledge and social imagery. 2nd ed. Chicago: University of Chicago Press. Chen, K.K. és C.F. Schmidt. 1930. Ephedrine and related substances. Medicine 9: 1–117. Cho, Z. H. , S. C. Chung, J.P. Jones, J. B. Park, H. J. Park, H. J. Lee, E. K. Wong és B. I. Min. 1998. New findings of the correlation between acupoints and corresponding brain cortices using functional MRI. Proc Natl Acad Sci U S A 95 (5):2670–73. Collins, H. M. és Trevor Pinch. 2007. Dr. Gólem: útmutató az orvostudományhoz. Budapest: Scolar Kiadó. Cziboly Ádám és Bárdos György. 2003. A placebo fogalma, története, alkalmazása, valamint számos magyarázó elméletének áttekintése. Magyar Pszichológiai Szemle 58:381–416. Daly, P. A., D.R. Krieger, A. G. Dulloo, J. B. Young és L. Landsberg. 1993. Ephedrine, caffeine and aspirin: safety and efficacy for the treatment of human obesity. International journal of obesity and related metabolic disorders: journal of the International Association for the Study of Obesity. 17 (Suppl 1): S73-S78.


99

Daston, Lorraine. 2004. Things that talk: object lessons from art and science. New York: Zone Books. Dupré, John. 1993. The Disorder of Things: Metaphysical Foundations of the Disunity of Science. Cambridge, MA: Harvard University Press. Fehér Márta. 1979. A tudományfejlődés elméletek története. A filozófia időszerű kérdései 38. Fehér Márta. 1983. A tudományfejlődés kérdőjelei. Budapest: Akadémiai Kiadó. Galison, Peter. 1997. Image and logic: a material culture of microphysics. Chicago: University of Chicago Press. Galison, Peter és David J. Stump. 1996. The Disunity of science: boundaries, contexts, and power, Writing science. Stanford, CA: Stanford University Press. Gareus, I., M. Lacour, A. Schulte és J Hennig. 2002. Is there a BOLD response of the visual cortex on stimulation of the vision-related acupoint GB 37? Journal of Magnetic Resonance Imaging 15: 227–32. Gross, Paul R. és N. Levitt. 1994. Higher superstition: the academic left and its quarrels with science. Baltimore: Johns Hopkins University Press. Hacking, Ian. 1983. Representing and Intervening. New York: Cambridge University Press. Hardwig, John. 1985. Epistemic Dependence. The Journal of Philosophy 82: 335–49. Kaptchuk, Ted J. 2002. Acupuncture: Theory, Efficacy, and Practice. Annals of Internal Medicine (American College of Physicians–American Society of Internal Medicine) 136 (5): 374–383. Kim, Jongyoung. 2006. Beyond paradigm: Making transcultural connections in a scientific translation of acupuncture. Social Science & Medicine 62: 2960–72. Kim, Jongyoung. 2007. Alternative Medicine’s Encounter with Laboratory Science – The Scientific Construction of Korean Medicine in a Global Age. Social Studies of Science 37 (6): 855–80. Knorr-Cetina, K. 1999. Epistemic cultures: how the sciences make knowledge. Cambridge, MA: Harvard University Press. Kong, Jian, Randy L. Gollub, J. Megan Webb, Jiang-Ti Kong, Mark G. Vangel és Kenneth Kwong. 2007. Test-retest study of fMRI signal change evoked by electro-acupuncture stimulation. Neuroimage 34 (3): 1171–81. Kuhn, Thomas S. 2000. A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Osiris. Kutrovátz Gábor. 2003. Tudományfilozófia és tudományháború. Szakdolgozat, Budapest: ELTE. Kutrovátz Gábor, Láng Benedek és Zemplén Gábor. 2008. A tudomány határai. Budapest: Typotex. Kutrovátz Gábor és Zemplén Gábor Á. 2008. A Bloor–Latour vita – Egy tudományos vita érveléselméleti vizsgálata. In Láthatatlan nyelv (tanulmánykötet a Láthatatlan Kollégium diákjainak és tanárainak munkáiból), szerk. Gervain, J. és Pléh, C. 231–259. Budapest: Gondolat. Labinger, Jay A. és Harry Collins, szerk. 2001. The One Culture? A Conversation about Science. Chicago: Univesity of Chicago Press. Lakatos Imre. 1997. Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Budapest: Atlantisz. Latour, Bruno. 1987. Science in action: how to follow scientists and engineers through society. Milton Keynes: Open University Press. Latour, Bruno. 1996. Aramis, or The love of technology. Cambridge, MA: Harvard University Press.

100

Zemplén Gábor

Latour, Bruno. 1999a. Pandora’s hope : essays on the reality of science studies. Cambridge, MA: Harvard University Press. Latour, Bruno. 1999b. Sohasem voltunk modernek – szimmetrikus antropológiai tanulmány. Ford. Gecser, O., Horror metaphysicae. Budapest: Osiris Kiadó. Lei, Sean Hsiang-lin. 1999. From Changshan to a New Anti-malarial Drug: Re-networking Chinese Drugs and Excluding Traditional Doctors. Social Studies of Science 29 (3): 323–58. Liu, Tao. 2008. Acupuncture: What Underlies Needle Administration? Evidence-Based Complementary & Alternative Medicine 2008 (0:nen002v1-nen002):doi:10.1093/ecam/ nen002. Mashelkar, R. A. 2008. Second World Ayurveda Congress (Theme: Ayurveda for the Future)– Inaugural Address: Part II. Evidence-Based Complementary & Alternative Medicine 5: 243–45. Moerman, Daniel E. és Wayne B. Jonas. 2002. Deconstructing the Placebo Effect and Finding the Meaning Response. Annals of Internal Medicine (American College of Physicians–American Society of Internal Medicine) 136 (6): 471–76. Mowrey, D. B. 1994. Fat Management: The Thermogenic Factor. Lehi, UT: Victory Publications. Nicholas, Humphrey. 2002. Great expectations: The evolutionary psychology of faith-healing and the placebo response. In The Mind Made Flesh: Essays from the Frontiers of Evolution and Psychology, szerk. Nicholas, H. 255–288. Oxford: Oxford University Press. Pamplin, B. R. és H. M. Collins. 1975. Spoon Bending: An Experimental Approach. Nature 257 (8 [4 September]). Pickering, Andrew. 1993. The Mangle of Practice: Agency and Emergence in the Sociology of Science. American Journal of Sociology 99 (3): 559–589. Pickering, Andrew. 2008. Culture, Science Studies, and Technoscience. In The SAGE Handbook of Cultural analysis, szerk. Bennett, T. és Frow, J. 291–310. London: Sage. Pickering, Andrew, szerk. 1992. Science as practice and culture. Chicago: University of Chicago Press. Rheinberger, Hans-Jörg. 1997. Toward a History of Epistemic Things: Synthetizing Proteins in the Test Tube. Stanford: Stanford University Press. Scheid, Volker. 2002. Chinese Medicine in Contemporary China: Plurality and Synthesis. Durham, NC: Duke University Press. Shapin, Steven. 1994. A social history of truth: civility and science in seventeenth-century England, Science and its conceptual foundations. Chicago: University of Chicago Press. Siedentopf, C., S. Golaszewski, F. Mottaghy, C. Ruff, S. Felber és A. Schlager. 2002. Functional magnetic resonance imaging detects activation of the visual association cortex during laser acupuncture of the foot in humans. Neuroscience Letters (327): 53–56. Sokal, Alan D. és Jean Bricmont. 2000. Intellektuális imposztorok. Ford. Kutrovátz, G. Budapest: Typotex. Special Issue: Technoscientific Productivity. 2005. Perspectives on Science 13 (2). Star, Susan Leigh és James R. Griesemer. 1989. Institutional Ecology,”Translations”, and Boundary Objects – Amateurs and Professionals in Berkeley’s Museum of Vertebrate Zoology, 1907-39. Social Studies of Science 19: 387–420. Zemplén Gábor Á. 2009. Harry Collins és Trevor Pinch: Dr. Gólem – útmutató az orvostudományhoz (Szemle). BUKSz 21 (1): 76–78.

Határmunkálatok a magyar szociológiában: burzsoá kontra marxista szociológia Szabari Vera Akár a klasszikus, akár a modern tudománykutatásokra gondolunk, vizsgálódásaik terepe szinte kizárólag a természettudomány. Még a modern tudományelemzések megállapításai is, amelyek szakítanak ugyan a tradicionális természet-társadalom, vagy társadalom-tudomány elválasztással, a természettudományokra vonatkoznak. Triviális ez, hiszen a klasszikusok meghatározni, a modernek pedig megkérdőjelezni igyekeztek azokat a demarkációs kritériumokat, amelyek érvényességéről a társadalomtudósok, így a szociológusok többsége is rég lemondott saját tudománya tekintetében. Mert ki állítaná, hogy például a durkheimi vagy a weberi koncepció lenne a társadalom egyetlen és igaz megismerési módja, hogy a szociológia területén tartósan nem létezhetnek egymásnak ellentmondó módszerek és értelmezési keretek? Igaz, kialakulásakor a szociológia alapítóatyái a természettudományokhoz hasonló, a tények megfigyelésén alapuló és abból egyetemes törvényszerűségeket meghatározó tudomány kidolgozásán fáradoztak, ez azonban nem valósult meg, a szociológia sohasem vált paradigmatikus tudománnyá. Köztudott, hogy a szociológián belül a rivális elméletek a vitáig (se) jutnak el, egymás „paradigmájának” kétségbe vonása pedig szinte ismeretlen jelenség. Még az alapvető fogalmak tekintetében is meglepő engedékenység mutatkozik, számtalan fogalom és meghatározás létezik egy-egy jelenségtípusra.1 A tudománykutatásban fordulópontot jelentő Erős Program (Bloor 1976) azon célkitűzése, hogy nem csupán a hamisnak bizonyult tudományos vélekedések, hanem a bevett állítások tekintetében is (ugyanolyan típusú) magyarázatra szorul egy állítás elfogadása, szintén nem rázta fel a társadalomtudományok elméletalkotóit, illetve tudománytörténészeit. Bár az Erős Program a természettudósok körében még napjainkban is radikális ellenérzéseket vált ki, a társadalomtudományok, így a szociológia elmélettörténetében is régóta bevett gyakorlat, hogy egy elmélet kialakulását és megszilárdulását társadalmi és történeti körülményekkel, ún. tudományon kívüli tényezőkkel magyaráznak. Beszélhetünk például nemzeti szociológiákról, vagy politikai nézethez kapcsolódó szociológiai irányzatokról (Somlai 1999: 19). Az sem ritka, hogy egy-egy elmélet megszületését (vagy meg nem születését) az elméletalkotó élethelyzetének, élettörténetének következményének tulajdonítják. Habermas demokráciaelméletét például a nürnbergi per és a koncentrációs táborokról szóló beszámolók közvetett hatásaiként értelmezhetjük (Felkai 1993: 7), vagy 1

Lásd Némedi Dénes tanulmányát a kötetben. (a szerk.)


101

102

Szabari Vera

Parsons biologizáló szemléletének viszonylag kései megjelenését tudománypolitikai stratégaiként azonosíthatjuk (Pál 2004: 104). A magyar szociológia történetére pedig kizárólag tudományon kívüli, elsősorban történelmi-politikai hatások eredményeiként tekintünk, és fel sem merül, hogy saját tudományunk történetét tudománytörténetként írjuk meg. Úgy vélem, hogy a modern, elsősorban az externalistainternalista dichotómiával szakító tudománykutatások perspektíváit felhasználva a hazai szociológiatörténet jelenleginél pontosabb képét rajzolhatjuk meg. E tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy az 1945 után újrainduló hazai szociológia történetét tudományszociológiai eszközökkel elemezzem, elsősorban a résztvevők határmunkálataira fókuszálva. Kijelenthető, hogy kizárólag az adott történelmi-társadalmi körülmények, a megkerülhetetlen előzmények és a különböző hálózatok ismeretében térképezhető fel a hazai szociológiát alakító határmunkálatok egész sora, amelyek lehetővé tették, hogy egy mindig újra és újra konstruált tudomány a korabeli tudományos és társadalmi közeg sajátos szereplőjévé váljon.

1. Elbukott próbálkozások Magyarországon többször történt kísérlet a szociológia intézményesítésére. Mindenekelőtt meg kell említeni az 1900-ban elindított Huszadik Század című folyóirat körül szerveződő csoportot és a hozzá szorosan kapcsolódó Társadalomtudományi Társaság megalapítását. Igaz ugyan, hogy a TT deklarált célja a szociológia hazai megteremtése volt, fáradozásaik ellenére („a szociológiai képzés és tanszék ügyével a Huszadik Század első évfolyamaiban több közleményben is foglalkoztak, s a képzésnek ezt a hiányosságát még parlamenti interpelláció is szóvá tette”, Saád 2001, 3), akkori formájában – pontosabban a századelő gondolkodóinak megfogalmazásában – a szociológia túlságosan heterogén és progresszív volt ahhoz, hogy a korszak zárt egyetemi rendszerében önálló diszciplínává válhasson. Elsőként 1942-ben, a századelő légkörétől jelentősen különböző, egy igencsak antidemokratikus társadalmi-politikai közegben, az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán hoztak létre társadalomtudományi (szociológia) tanszéket. Ennek vezetésére Dékány Istvánt nevezték ki, aki az intézményesülés lehetőségét – az externalista magyarázatokkal szemben nem csupán politikai kapcsolatai révén, hanem – egy, a századelő heterogén szemléletétől jelentősen eltérő szociológia magalkotásával teremtette meg. A dékányi szociológiát az 1920-ban megjelent Társadalomalkotó erők: Bevezetés a társadalomelméletbe című könyve vetítette előre, amelyben – a korabeli európai gondolkodóhoz képest csupán kis késéssel – a szociológia diszciplináris megalapozására, elsősorban a történetfilozófiától való elhatárolására, egy ún. „tiszta szociológia” megrajzolására vállalkozott. Dékány célkitűzése szerint a szociológia „reális” áttekintést ad „az életmozdításra alkalmas erőkről” (Dékány 1920: 1-2), és a probléma-idegen történetfilozófia helyett,


103

a probléma-orientált közgazdaságtanhoz közelít (Dékány 1920: 5). Ezzel szemben könyve túlnyomórészt társadalomelméleti munka, amelynek nem volt gyakorlati hozadéka. Azt azonban egyértelművé tette, hogy az általa képviselt szociológia nem alkalmas a századelő progresszív elképzeléseinek befogadásra. Vagyis nem csupán Dékány személye, politikai attitűdje, hanem e radikális társadalomújító jellemzőktől megfosztott szociológia bizonyult befogadhatónak a konzervatív és zárt egyetemi rendszer számára is. Dékány István intézményesítési „sikerének” fontos összetevője az a körülmény, hogy az 1920-30-as években a Huszadik Századhoz tartozó csoport vezéralakjai már elhagyták az országot vagy belső emigrációba vonultak, így megszűnt az a közeg, amely kritikai észrevételeit, vagy egy más típusú szociológia iránti igényét megfogalmazhatta volna. 1945-ben azonban a megváltozott politikai-társadalmi körülmények hatásai a szociológia helyzetét sem hagyták érintetlenül: elkezdődött a küzdelem a szerepek és pozíciók újbóli felosztásáért. A szociológiát is érintő átalakulás legfontosabb jellemzője nem magyarázható egyszerűen a politikai determinizmus által, sokkal inkább egy olyan új színtér létrehozásával, amely a politika és a tudományos közeg felett állt: ez volt a fasizmus elleni harc tere, ahol a tudomány addigi legitimációs elvei csődöt mondtak.2 A fasizmus elleni harc legitimmé válása lett az alapja az ideiglenes kormány 1945. január 4-i rendeletének, amely előírta az igazoló bizottságok magalakítását, melyek a tudomány területén is megkezdték vizsgálataikat (Magyar Közlöny, Debrecen, 1945 (I.sz) jan. 4.). Bár az eljárások helyszíne elvileg az egyetem volt, a küzdelem kikerült a „tisztán” tudományos (ha egyáltalán létezik ilyen) terü-letről. A korabeli napilapok azt mutatják, hogy a vezetésre törekvő pártok majd mindegyike beszállt a tudomány korábbi képviselői ellen indított, sokszor durva és megalapozatlan vádaskodásokba.3 Ugyanakkor a politikai szereplők nem csupán áttolták a tudomány problematikáját a politikai és közélet színtereire, hanem komoly energiát fektettek a tudósokkal, az egyetemmel és mindenekelőtt az értelmiséggel való kapcsolatuk kiépítésébe a tudomány terein belül is, vagyis egy olyan színtér kialakításán fáradoztak, ahol a tudomány határai feloldódnak.4 A későbbi, pl. a lentebb elemzésre kerülő 1960-as vitákban a történelmi materializmus színterének kialakítása látszott alkalmasnak erre a feladatra.

2

3

4

Például a Szociáldemokrata Párt Központi lapja, a Népszava 1945. április 21-i számának szerző nélkül megjelent cikke nyílt támadást intézett Dékány 1943-as munkája ellen. A korabeli, sajátos retorikát jelzi, hogy az érvelés kizárólag a könyv állítólagos fasiszta szemléletének hangsúlyozására épült. A társadalomtudósok közül többek között Hajnal István, Mályusz Elemér és Kornis Gyula is a támadások célpontjává vált. Erre utal, hogy 1945 júniusában a budapesti egyetem bölcsészkarán a pártok vezetőinek (Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás, Erdei Ferenc, Moór Gyula, Teleki Géza, Tildy Zoltán, Veres Péter) részvételével előadássorozat indult a demokráciáról.

104

Szabari Vera

Dékány István – annak ellenére, hogy kompromisszumkéssége nem volt kétséges –, kikerült a tudományos elitből, bár 1949-ig még az Akadémia tagja maradt, 1945 után nem jelent meg munkája. Az a hálózat, amely Dékány szociológiáját is fenntartotta elsősorban a Horthy-korszak konzervatív értelmiségi rétegéből rajzolódott ki, amely 1945-ben jelentősen átalakult és elveszítette addigi erőforrásait. A csatározások következményeként 1946-ban új szereplőkkel ismét egy újabb szociológia indulhatott útjára egy olyan közegben, ahol a tudomány határai legfőképp a közélettel vagy politikával szomszédos határterületeken igen képlékenyek voltak. Az 1946-47-es tanévben a társadalomelméleti tanszék vezetésével Szalai Sándort bízták meg (ELTE Lt., 8/a 50. kötet, 2-3 p). Dékány nyugdíjazásának és Szalai kinevezésének körülményei azt mutatják, hogy a hazai szociológia újabb állomása nem az egyetemi struktúrához vagy a diszciplína belső fejlődéséhez kapcsolódó esemény volt.5 Sokkal inkább arra példa, hogy új szereplők követeltek helyet maguknak az addig viszonylag zárt, javarészt a két világháború alatt kiépített tudományos közegben. E közeg átalakítására pedig remek lehetőséget biztosított az 1945-ben kialakult történelmi helyzet, amikor a tudomány és a politika közötti határ elmosódott, a korábbi legitimációs elvek érvényüket vesztették. (Bár ne feledjük, e határ Magyarországon mindig is áttetsző volt.) Szalai kinevezésekor azonnal hozzálátott tudománya és intézménye kereteinek felépítéséhez. 1946-os könyve amellett, hogy deklarálta marxista elkötelezettségét, az új szociológia (szak)tudományos, ideológiáktól mentes, gyakorlati, „a tényleges kutatómunkára” épülő, objektív jellegét hangsúlyozta (Szalai 1946: 18-21). Érvelésének ezen eleme az 1960-as évek vitáiban ismét előtérbe került, s alapot szolgáltatott arra, hogy Szalai szociológiáját polgárinak minősítsék, és ezáltal korlátozzák érvényesülését.6 Hogy mennyire nem nyújtanak kielégítő magyarázatot az externalista elméletek, láthatóvá válik az egyes határmunkálatok elemzése kapcsán. Szalai első, 1946-os szociológia kézikönyvről hét, nagyon heterogén ismertetés jelent meg, mely már önmagában is jelzi a szociológia iránti társadalmi és tudományos érdeklődés intenzitását. A szociológia diszciplináris helyzete, illetve a burzsoá kontra marxista diskurzus szempontjából minden bizonnyal Lukács György recenziója emelkedik ki, aki szintén az 1945-ös átszervezések nyomán lett egyetemi tanár, majd a Filozófiai Intézet igazgatója. Lukács az aktuális tudományos-politikai térben pozícionálta Szalai könyvét, egyszerre teremtve meg a filozófia és szociológia, illetve a két (kommunista és szociáldemokrata) párt között kialakított és ezáltal manifesztáló5

6

Szalai Sándor kinevezésekor nem rendelkezett jelentősebb tudományos, illetve oktatási háttérrel – leszámítva a Munkás Akadémián végzett tevékenységét –, viszont több szálon kötődött a századelői és a korabeli magyar haladó és baloldali szellemi körökhöz. Az objektív, szaktudomány jellegű szociológia megteremtésére irányuló törekvések gyökerei Szalai tudományszemléletéből fakadtak. Még az 1970-as években is büszkén emlékezett vissza a középiskolai matematikai versenyeken elért eredményeire: „ebben az időben kezdett különösen izgatni engem a társadalomtudományok és az élő természet problémáinak matematikai megközelítése” (Kardos 1976: 187–188).


105

dott elméleti és ideológiai harc színterét. Lukács, aki írásában a filozófia mellett a kommunista pártot is képviselte, örömmel nyugtázta, hogy Szalai „hozzálát annak a relativizmusnak és agnoszticizmusnak a felszámolásához, mely a kantianizmus és machizmusnak behatása nyomán a szocialista ideológiára olyan káros befolyást gyakorolt” (Lukács 1946: 676), hogy bírálja a polgári szociológia társadalomelméleteit, melyekben „a struktúra elfedi a fejlődést”, de szemére vetette, hogy nem alkalmazta elég következetesen a marxi szemléletet. Akkor ugyanis – Lukács szerint – egyértelmű lenne, hogy a szociológiára mint önálló tudományra nincs szükség (Lukács 1946: 678). A támadás ellenére Szalai 1947-ben még az általa felépített – és az 1960-as években is képviselt – szaktudományos szociológiaképnek megfelelően képes volt megszervezni az ún. Láng-gyári kutatást, és az egyetemi dokumentumok alapján úgy tűnik, hogy a bölcsészkart érintő átfogó reform sem ingatta meg Szalai pozícióját, sőt még az 1949-es évi átszervezéseket is átvészelte. Az 1949-es miniszteri határozatot követően sorkerült az összevonásra, az így létrehozott intézetet Filozófiai Intézet-nek nevezték el, igazgatója Lukács György, az igazgatótanács másik két tagja pedig Szalai Sándor és Fogarasi Béla lett.7 Ugyanakkor az 1949-es átszervezés, a „reform” már jelezte a szociológia felszámolásának kezdetét (Hazay 1988: 59): Szalai akkor még ott volt, és Tőke-előadást tartott, de nekünk már a Közgazdasági Egyetemre, Bereihez kellett átmennünk tervgazdálkodásra, és Nagy Tamáshoz politikai gazdaságtanra. […] Szociológiáról ekkor már szó sem volt; Szalairól se a 49-50-es tanév második felében. Akkor már egy Pityercev nevű szovjet tanár tartott nekünk politikai gazdaságtant a Lenin Intézetben.

Szalai hiába vett részt mind az Akadémia, mind az egyetem átszervezésében, vállalta azt, hogy a Társadalomtudományi Intézet névlegesen eltűnjön, határai és legitim jogköre feloldódjon a marxista-leninista intézet keretein belül, az 1940-es évek szociáldemokrata értelmiségeinek sorsát nem kerülhette el. 1950 decemberében koholt vádak alapján tudományos kémkedésért életfogytiglani fegyházra ítélték. Az általa meghatározott szociológia nem volt elég szilárd ahhoz, hogy az ötvenes évek társadalmi-politikai közegében Szalai személye nélkül esetleg más vezetésével fennmaradhasson, amihez hozzájárult az is, hogy ez a közeg fokozatosan számolta fel azokat a hálózatokat, amely új jelentkezőket biztosíthattak volna erre a feladatra, és azokat is, amelyek befogadták volna az új kezdeményezéseket. Talán az 1956-os forradalom kitörése előtti pillanatokban Szalai számára úgy tűnhetett, lehetőség nyílik a korábbi intézet újraélesztésére. Szalai Sándor 1956 márciusában szabadult, ősszel – a szociáldemokraták közül is későn – rehabilitálták, így visszakapta egyetemi tanári, illetve akadémiai levelező státuszát és már ez év decemberében eljutatta követeléseit a kar vezetéséhez. Levelében kérte, hogy hat 7

„A tudományos kutatás céljára egyesülnek a filozófiai, társadalomtudományi intézetek is, amelyek így marxista-leninista kutató intézetté válnak.” (ELTE Lt., 8/b 2088/1948–49).

106

Szabari Vera

éve szüneteltetett – most társadalomfilozófiai és szociológiai névre keresztelt – tanszéke újbóli működéséhez szükséges anyagi, tárgyi és személyi feltételeit biztosítsák. (ELTE Lt., 8/d 139/1957): Ami a tanszék elnevezését illeti, megjegyzem, hogy tanszékem, mint a III. filozófiai tanszékből alakult társadalomtudományi tanszék, hagyományosan kettős funkciót töltött be, amennyiben mindenkor részt vett a filozófiai oktatásban, annak bizonyos ágait művelve, másrészt szűkebb értelemben vett szociológiai kutatómunkát folytatott. Ez a jövőben is így lesz, nem is kívánatos másként: a puszta tényfelvételező, filozófiai elméleti megalapozás nélküli szociológia épp oly kevéssé felel meg a meggyőződésünknek, mint az a társadalomfilozófia, amely puszta doktrínaként létezik és nem gyökerezik a társadalmi valóság tényeinek kutatásában.

Szalai a hat évvel korábbi helyzet folytatását hangsúlyozta, ugyanakkor a szociológia és filozófia közötti határ feloldására is kísérletet tett, tevékenysége azonban eredménytelenül zárult. Pozíciója az 1945-ös időszakhoz képest jelentősen meggyengült, 1957-ben bekövetkezett eltávolítására jó alkalmat kínált az akadémián folytatott, egyébként nem túl fenyegető 1956-os forradalmi tevékenysége (Pótó 2006). A legutolsó, ma már talán tartósnak tekinthető intézményesítési hullám az 1956 és 1963 közötti időszakban zajlott le. A következő részben ez utóbbi periódus egy mozzanatát és annak néhány következményét ismertetem.

2. A marxista szociológia megszületése A szociológia legutolsó magyarországi létrehozása az MTA Szociológiai Kutatócsoport 1963-as megszervezéséhez köthető. A szociológia „sikere” az 1956 utáni és az 1960-as évekbeli társadalmi, gazdasági és politikai változások, illetve a szereplők hatékony demarkációs tevékenységének együttes következményeként értelmezhető. Az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején a szociológia hiánya nyomán keletkezett űrt elsőként bürokratikus eszközökkel próbálták betölteni és kijelölni a szociológia szűkre szabott területét. A Szigeti József által vezetett MTA Filozófiai Intézetében létrehoztak egy szociológiai részleget. A részleg munkatársai Szántó Miklós és Márkus Mária voltak. Mindketten csekély szociológiai ismerettel, de annál megbízhatóbb politikai háttérrel rendelkeztek. A részlegvezető Szántó Miklós lett, lojalitását illegális kommunista és munkaszolgálatos múltja alapozta meg. Révai József népművelési minisztériumában a filmügyek felelőse volt, és a bizalmi állásnak számító Magyarok Világszövetsége által kiadott lap, a Magyar Hírek főszerkesztői tisztét is ellátta. Elhivatottságát azonban mindezek mellett a Köztársaságtéri ostromban való részvétele és feleségének az eseményekhez fűződő tragikus halála tette megkérdőjelezhetetlenné. Ebben az időszakban azonban már több szereplő érdeklődését is felkeltette a szociológia létrehozásának lehetősége. Egy igencsak szűk csoport számára a szo-


107

ciológia újradefiniálását, határainak kijelölését az MTA Filozófiai Főbizottsága és Filozófiai Intézete által megszervezett és kontrollált 1960. július 30-i tanácskozás tette lehetővé. A vita látszólag az akkor már folyó szociológiai kutatásokról, azok feladatairól és a szociológia fő elméleti-módszertani problémájáról folyt. Az explicit módon is megfogalmazott kérdés azonban a szociológia és a történelmi materializmus viszonyára vonatkozott (Szántó 1960, 615), implicite pedig alkalmas volt az egyes szociológiához közeli csoportok, illetve tudományterületeket (filozófiát, történelemtudományt, közgazdaságtant, néprajzot és statisztikát) képviselők álláspontjainak és kötődéseinek feltérképezésére, illetve ezek nyilvános megjelenítésére. A vita tétjét jelzi a megszólalások átgondolt és kiszámított jellege, melyek közül most három, a beszámolókban is markánsan elkülönülő álláspontot emelek ki.8 A vitaindító beszédet Molnár Erik akadémikus, az MTA Történelemtudományi Intézetének igazgatója tartotta, aki így egyben tematizálta is a vitatható kérdések körét. Molnár két határvonal kijelölésével próbálkozott, egyrészt, hogy a „szociológiát meg kell-e különböztetnünk a történelmi materializmustól, avagy a kettőt egynek vehetjük”, illetve „hogy a történelmi materializmus a filozófiai tudományok közé tartozik-e vagy sem” (Szántó 1960: 615). Vagyis a legfontosabb kérdésként nem a szociológia helyzetének, hanem a történelmi materializmus rendszertani meghatározásának problémáját tüntette fel, amely területen jelentősebb erőforrásokkal rendelkezett, mint a szociológia akkori „önjelölt” képviselői. Álláspontját pedig azzal támasztotta alá, hogy „[a] marxista tudományok rendszerezése, helyes osztályozása, valójában előfeltétele a tudományos munkának” (Szántó 1960, 615, kiemelés a szerzőtől). A Molnár által definiált szociológia azonossá vált a történelmi materializmussal, vagyis egy olyan tér kialakításán fáradozott, ahol a történelmi materializmus és a szociológia egybecsúszik, és ahol saját kompetenciái mindenekfelett érvényesülhetnek (Szántó 1960: 616): [A] történelmi materializmus nem filozófiai tudomány, de ugyanakkor a történelmi materializmusban egységbe olvad a marxizmus filozófiája, a dialektikus materializmus és a társadalomtudomány. Másodszor a történelmi materializmus szociológia és a történelmi materializmus nem más, mint a marxizmus szociológiája.

Látható, hogy Molnár egyrészt kísérletet tett az általa képviselt történelmi materializmus határainak kitolására, ezáltal eliminálva az önálló szociológia létreho8

A megszólalások a Magyar Filozófiai Szemlében megjelent, Szántó Miklós által készített beszámoló alapján kerültek elemzésre. Úgy vélem, hogy ez esetben a másodforrásra, azaz Szántó publikált beszámolójára való hivatkozás megengedhető, egyrészt, mert a hivatalos jegyzőkönyvet is ő készítette, így a megszólalások mindenképpen általa rögzültek, másrészt az elemzés lényege épp azon alapul, hogy a megszólalások sokkal inkább egy csoport álláspontjának kinyilatkoztatásaként, nem pedig az egyes egyének személyes érdekeként értelmezhetők, szerepük pedig abban rejlett, hogy az a közeg, amelyben elhangzottak, milyen jelentést tulajdonított nekik.

108

Szabari Vera

zásának kérdését, és egyben „bejelentette” e terület feletti ellenőrzésének igényét is. A történelmi materializmus „[m]int általános szociológia, előfeltétele az összes társadalomtudománynak és módszertanául szolgál az összes társadalomtudományokhoz” (Szántó 1960: 616–617). Ugyan elismerte az akkor már létező és legitim tudományok, a történelem és a gazdaságtörténet mellett a szociográfia (nem pedig a szociológia) létjogosultságát is, de ez utóbbit azonnal segédtudománnyá is minősítette: „anyagot gyűjt, anyagot készít elő feldolgozásra, amit aztán a történelmi materializmus mint szociológia általánosít” (Szántó 1960: 617). Egyértelműen Molnáréval szemben helyezhető el Szalai Sándor álláspontja, aki csupán annyiban alkalmazkodott a Molnár által felállított tematikához, hogy a történelmi materializmus és a filozófia kapcsolatának elemezésével kezdte hozzászólását. Szalai azonban Molnár álláspontját felülírva, a történelmi materializmus filozófiai jellegét emelte ki, ezzel próbálva kizárni e kérdést, és így Molnár erőforrásait, a szociológiát érintő további vitából (hiszen épp Molnár Erik ismertette azt a – számára természetesen elfogadhatatlan – véleményt, amely szerint „a történelmi materializmus filozófiai tudomány és ennélfogva nem lehet társadalomtudomány, ennélfogva különbözik a szociológiától”). Ugyanakkor, az adott keretek között azt Szalai sem cáfolhatta, hogy a történelmi materializmus a társadalomtudományok általános módszertanát nyújtja, ugyanakkor Molnárral azonos kiindulópontból egészen más következtetésre jutott és a szociológia egy új definícióját nyújtotta a hallgatóság számára (Szántó 1960: 618, kiemelés az eredetiben): „[ebből] semmiképpen sem következik az, hogy azonos volna a szociológiával – értsd: a marxista szociológiával – hiszen a szociológia nem a társadalomtudományok általános módszertana, hanem egy sajátos munkaterülettel rendelkező szaktudomány”.

Szalai a segédtudományi jelzőre a történelemtudomány legitimitását megkérdő-jelezve vágott vissza: „ilyen alapon a történelemtudomány is csak valamiféle segédtudománynak tekinthető” (Szántó 1960: 618), majd tompítva előző állítását amellett érvelt, hogy természetesen mindkettő önálló tudomány, a státuszuk közötti különbség csupán a marxista szociológiai irodalom csekély számával indokolható. Szalai tehát egy olyan tudományos hátteret rajzolt meg, melyben „a marxista szociológia ma még csak törekvéséként van meg – feladatként, amely előttünk áll, de amelynek megoldását a legkülönbözőbb konkrét tényezők sürgetik” (Szántó 1960: 619). A korszakban oly sokat alkalmazott retorikát használva, Lenint és Engelst – mint a végső igazság forrásait – idézve nyomatékosította, hogy a szocio-lógia szükséges, mert a társadalmi viszonyok konkrét tanulmányozása alapján lehet megoldani a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet feladatait. Végezetül, a problémát némiképp távolítva és saját korábbi szerepét nem említve, a szociológiai oktatás hiányára és annak 1950-ben történt megszűntetésére (!) utalt, sürgetve, „hogy – ha már nem egyetemi keretben, akkor legalább a megfelelő munkaközösségek létrehozásával – módot nyújtsunk a szociológiai szakmai ismeretek elsajátítására” (Szántó


109

1960: 619). Azzal, hogy Szalai a szociológia oktatásának kérdését bevonta a vitába, egyrészt a szociológia egyetemi oktatójaként korábban megszerzett erőforrásainak elismerését is megalapozta, illetve, ami talán e vitában még lényegesebbnek tűnik, a szociológia szaktudományi jellegét erősítette. Hegedüs András közvetlenül Szalai után kapott szót, akkor még az MTA Közgazdaságtudományi Intézet munkatársaként. Hegedüs megszólalásában először is kijelentette: „[a] kiindulópont az én elgondolásomban ugyanaz, ami Molnár elvtársnál volt”, illetve, hogy „[t]eljes mértékben helyes az a lenini kiindulópont, hogy a marxista szociológia egyenlő a történelmi materializmussal”. Szakmai tájékozottságát és politikai elkötelezettségét azzal a megjegyzésével is alátámasztotta, hogy utalt Lenin erről szóló írásainak ismeretére, majd egy huszárvágással, a szovjet példára hivatkozva egyszerűen új témát nyitott (Szántó 1960: 620). „A tudományok fejlődnek, differenciálódnak és a tudományok fejlődése során új ágazatok lépnek fel” (Szántó 1960: 620). Taktikusan nem cáfolta a történelmi materializmus és a marxista szociológia közötti megfeleltetést, hanem azt a múltra vetítette (ami még Lenin idejében igaz volt), jövőképként pedig – a fejlődést hangsúlyozva – a marxista szociológia tudománycsoporttá válását vázolta fel. Hegedüs retorikája jól illeszkedett ahhoz az 1960-as évektől egyre erőteljesebb szerepet játszó diskurzushoz, amelyben a fejlődés a nyugattal szembeni verseny legfontosabb terepéként jelent meg és a modernizáció alapvető érvként szolgált szinte minden területen. Hozzászólásában még azt is megkockáztatta, hogy a történelmi materializmust a szociológia tudománycsoport egyik, igaz prioritást élvező tagjává minősítse. Hegedüs csak ezután tért vissza a Molnár által megalkotott kiindulóponthoz, a történelmi materializmus osztályozásának kérdéséhez, amelyben a két korábbi megszólalóhoz képest a középutat, azaz annak filozófiai és szociológiai jellegét is megengedő álláspontot választott. Hegedüs érveléstechnikájának jelentősége, hogy – részben a marxista közgazdaságtan mintájára hivatkozva – megalapozta a marxista szociológia mint létező „tudománytani” kategória kereteit, amelynek kidolgozását és fejlesztését további feladatként definiálta, illetve kijelölte a szociológia szaktudományi jellegét, mely szerinte sem azonos a szociográfiával, vagyis nem leíró jellegű, hanem a „konkrét társadalmi jelenségek és társadalmi viszonyok kutatására” alkalmazható (Szántó 1960: 620). Hegedüs nem hagyott kétséget afelől sem, hogy szerinte milyen irányokba kell az ún. marxista szociológiának fejlődnie, így pl. az üzemszociológiát, az agrárszociológiát vagy a jogszociológiát emelte ki.9 A fenti megszólalások több szempontból is elemezhetők. Legkézenfekvőbb talán olyan demarkációs stratégiákként tekinteni rájuk, amelyek a megszólalók céljait és 9

Az 1960-as évben Hegedüs már három cikket publikált „üzemszociológiai” témában, Szalai szintén ezen a területen végzett kutatást az akkori Medicor gyárban a két- vagy többműszakos munkára való áttérés társadalmi következményeiről, illetve a jogszociológia területén a vitán ugyancsak résztvevő Kulcsár Kálmán folytatott kutatásokat, aki szintén a marxista szociológia szaktudományi jellegét hangsúlyozta.

110

Szabari Vera

érdekeit fejezik ki (Gieryn 2006: 173). Ugyanakkor a puszta érdekszempontokon túl hasznos lehet a megszólalásokat egy szélesebb perspektívából, az egyes szereplők társadalmi-politikai és tudományos helyzetének, eltérő világértelmezések függvényében értelmezni. Molnár Erik egész életpályájából következik, hogy a marxista felfogás, valamint a kommunista párt iránti elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen volt. 1914-ben hívták be katonának, majd az orosz frontról 1917-ben hadifogolytáborba került, ahol megismerkedett a szocialista forradalomért küzdő internacionalistákkal. A Tanácsköztársaság bukása után Ázsián keresztül érkezett haza, Kecskeméten telepedett le, majd befejezte jogi tanulmányait. Kezdetben az SZDP tagja volt, majd viszonylag korán, 1928-ban bekapcsolódott az illegális Kommunista Párt munkájába. Az 1920-as és 1930-as években állandó munkatársa volt különböző legális és illegális lapoknak (100%, Társadalmi Szemle, Gondolat, Korunk), amelyekben álneveken publikált.10 Írásaiban behatóan foglalkozott a magyar társadalmi fejlődés problémáival, mindenekelőtt az agrárkérdéssel, és a marxizmus-leninizmus tanításait a magyar viszonyokra alkalmazta. A második világháború után politikai karrierje felfelé ívelt, volt népjóléti miniszter, tájékoztatási miniszter, külügyminiszter és Magyarország moszkvai nagykövete. 1950-ben azonban a történészvitaként ismert eljárásban az MDP történeti munkaközössége A magyar társadalom története az Árpád-kortól Mohácsig című könyvét, elsősorban annak módszertana és pártszerűtlensége miatt keményen bírálta. A vita célja Molnár lojalitásának ellenőrzése mellett az elvárások egyértelművé tétele volt a teljes történész szakma felé. Molnár önkritikát gyakorolt, hosszú időn keresztül kizárólag filozófiatörténeti, azon belül is a történelmi materializmussal kapcsolatos kutatásokat folytatott. Mindezek alapján kijelenthető, hogy Molnár Erik joggal tekinthette magát a történelmi materializmus hazai képviselőjének, és szakmai kompetenciája mellett intézményi státusza is arra predesztinálta, hogy a Történelemtudományi Intézet igazgatójaként ne támogassa a rivális társadalomtudomány önállósulási kezdeményezését. A történelmi materializmus szempontjából nézve álláspontja védhető, amely szerint a szocializmus keretei között, ahol a termelőeszközök állami és közösségi tulajdonának túlsúlya megvalósult, nem létezhetnek kirívó társadalmi egyenlőtlenségek, így olyan társadalmi problémák sem, amelyek a történelmi materializmus által biztosított elméleti keretben nem lennének értelmezhetők. Épp ezért nincs is szükség külön szociológiára. Szalai Sándor életpályája egészen másképp alakult.11 Bár lojális volt a szocia10

11

Az 1933 és 1937 között született munkái 1945-ben Dialektika címmel jelentek meg. E kötet alapvető elméleti megközelítést nyújtott a korabeli kommunista csoportosulások számára (Kutrovátz 2008). Családi kapcsolatai révén kötődött a századelő progresszív értelmiségi köréhez, anyai nagyapja Ignotus Pállal, édesapja, Szalai Emil Ady Endrével volt közeli barátságban (Kardos 1976: 184–185), illetve rokoni szálak fűzték a baloldali mozgalomhoz, másod-harmad unokatestvére


111

lista rendszerhez, családi háttere, szociáldemokrata múltja, tudományos előélete és az ötvenes években börtönévei nyomán egészen már habitussal rendelkezett. A korabeli szociológia mintájára, autonóm és elsősorban empirikus jellegű társadalomtudományt, szaktudományt kívánt létrehozni, amely átveszi a nyugaton ekkor már kidolgozott és sikerrel alkalmazott módszertani elveket, fogalmakat és kategóriákat. Egy későbbi cikkében például nélkülözhetetlennek minősítette azokat a technikai és módszertani eljárásokat, melyeket az amerikai szociológia kidolgozott (Szalai 1961). Erre azonban nem volt lehetősége – korábbi tudományos és politikai pályafutása ellenére, vagy éppen azért –, Szalai Sándor 1960-as évek elején nem rendelkezett erős intézményi, elsősorban egyetemi pozícióval. Egészen eltérő demarkációs stratégiát alkalmazott Hegedüs András. A vita során elismerte Molnár Erik, illetve a történelmi materializmus meghatározó jelentőségét, sőt kijelentette, hogy „a marxista szociológia egyenlő a történelmi materializmussal” (Szántó 1960: 620). Ugyanakkor a fejlődés természetes velejárójaként kezelte a szociológia, „[h]elyesebben a marxista szociológia” kifejlődését és ezzel megteremtette az esélyt egy újabb típusú szociológia létrehozására (Szántó 1960: 620). A marxista szociológia a polgári szociológia ellenében nyert értelmet, amely vele szemben áltudománynak vagy ideológiának minősült, mivel – érveltek – nem veszi figyelembe a társadalom gazdasághoz fűződő viszonyát, és az elnyomó osztály hatalmát védelmezi. (Ekkor azonban már szó sem volt a Szalai 1946-ös könyvében megjelent álláspontról, amely képes volt saját kötődését is ideológiaként értelmezni.) Hogy miért éppen Hegedüs András képviselte, képvisel(het)te e sikeres álláspontot, nehéz lenne minden kétséget kizáróan tisztázni. Az, hogy részese volt a marxista szociológia megkonstruálásának, szorosan köthető világlátásához. Szociológiája nem a marxista ideológiát, értékrendszerét vagy a szocialista rendszer ideológiáját tagadta. Hegedüs András a két korábbi megszólalóhoz képest is – 38 éves kora ellenére –, rendkívüli karriert és egyedülálló életutat tudhatott maga mögött. Középbirtokos parasztcsaládban született, 1941-ben iratkozott a budapesti József Nádor Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára, a német megszállás alatt a Békepárt aktivistája és a Kommunista Ifjúsági Szövetség Titkárságának tagja volt. 1945 januárjában az akkor alakult MADISZ (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség) vidéki titkára, később országos szervezőtitkára lett. 1947 végétől Gerő Ernő szakreferense volt volt Friss István, Péter György. Családja baráti köréhez tartozott a Szociáldemokrata Párthoz közel álló Vámbéry Rusztem, illetve Fényes László, a Népszava bécsi tudósítója, akinél maga Szalai is többször vendégeskedett. Szalai politikai aktivitása korán elkezdődött, 1930-ban lépett be a Szociáldemokrata Pártba, 1936-tól a Népszava külső munkatársa és a Munkás Akadémia társadalomtudományi szakának vezetője volt. 1945-ben, a bori munkatáborból való hazatérése után 1948-ig a Szociáldemokrata Párt Központi Bizottságának tagja, először a külügyi, majd a sajtó és az értelmiségi osztály vezetője volt. 1945-ben népügyészként részt vett Bárdossy László egykori miniszterelnök népbírósági tárgyalásán (Süküsd 2000).

112

Szabari Vera

mezőgazdasági kérdésekben, illetve az MKP KV Mezőgazdasági és Szövetkezeti Osztály helyettes vezetőjeként, később vezetőjeként dolgozott. 1950-től már az MDP KV Titkárság tagja lett, 1955 áprilisa és 1956 októbere között pedig Magyarország Minisztertanácsának elnöke volt. Az 1956-os forradalom után moszkvai emigrációba kényszerült és csak 1959-ben térhetett vissza Magyarországra, ahol saját visszaemlékezése szerint tudományos munkát akart végezni (Hegedüs 1988: 326). 1960-ban már megjelent egy szociológiai tárgyú írása (Hegedüs 1960), és ekkor már előkészületben volt A modern polgári szociológia és a társadalmi valóság című könyve is (Hegedüs 1961). Élete végéig baloldalinak vallotta magát, de 1956 és az azt követő kényszerű moszkvai emigráció jelentős traumát és változást hozott szemléletében. Munkásságának jelentős része arra irányult, hogy a szocialista ideológia perspektívájából, a marxi keretek között konkrét társadalmi problémákra mutasson rá. Vagyis a marxizmussal összeegyeztethető, kritikai jellegű szociológiát művelt. A kritikája azonban nem a szocialista rendszer ellen irányult, hanem éppen a rendszer meg nem valósulását kérte számon a „valóságon”. Az általa javasolt megoldás ellenőrizhetővé tette a szociológiát, amely nem szabadul fel teljesen a marxizmus kontrollja alól, de lehetőséget teremtett a szociológia újbóli alapjainak letételére. Hegedüs sikerét jelzi, hogy 1961-ben – ekkor még Molnár Erik elnöksége alatt – az MTA Szociológiai Bizottság titkárává, illetve a KSH elnökhelyettesévé nevezték ki, 1963-tól pedig az MTA Szociológiai Kutatócsoport igazgatójaként és a Valóság főszerkesztőjeként dolgozott. A Hegedüs képviselte szociológia éppen azért, mert nagyon sérülékeny határral rendelkezett mind a történelmi materializmussal, mind a polgár szociológiával szemben, és a határok könnyen mozgathatók voltak a megszólalók stratégiáinak megfelelően, számos további következményt eredményezett. Így például a szociológia hatvanas évekre jellemző állandó legitimációs kényszere, a marxi elméleti keret kitűntetett szerepe, vagy a polgári szociológiai elméletek kizárólag „kritikai” átvétele is erre vezethető vissza. A sajátos szakmai nyelvezet és értelmezési keret hiánya, melyek a szaktudományok nélkülözhetetlen elemei, valamint a kritikai szerepvállalása segítette a szociológia és a közélet, a közszociológia határsáv jellegű színterének kiépítését és meghódítását (Burawoy 2006: 39-41). Ennek következtében a hazai szociológiai munkák tematikáikban, módszereikben, retorikáikban elsősorban nem magát a szociológiát, hanem a kritikai álláspontot képviselték, t.i. nem a tudományosság kritériumainak betartását tartották szem előtt (ami nem tudatos torzítást jelentett), hanem egy-egy írás vagy kutatás társadalmi és politikai hatását. Épp e közszociológiai jellegéből adódóan a szűkebb szakmai közeg helyett képes volt az államszocializmus keretei között létezett nyilvánosságban párbeszédet, közbeszédet kialakítani (Kuczi 1991). A szociológia e közszociológiai szerepe következtében egészen az 1960-as évek végéig nem vált szaktudománnyá. A nehézségek ellenére az 1960-as években jelentős fejlődés ment végbe a szociológia területén, így amikor a közélet és a szociológia között kialakult és mindaddig


113

életteret jelentő határsávot a hatalom oldaláról is szűkíteni igyekeztek – például Hegedüs Andrást 1965-ben eltávolították a csoport éléről –, a szakma belső szabályainak megfelelően is fokozatosan professzionalizálódott, amely egyben azt is jelentette, hogy egyre inkább bezárkózott saját határai közé. Ennek következtében egyre szakszerűbbé ugyanakkor kevésbé közérthetővé vált.

3. Összegzés A magyarországi szociológia történetének feldolgozása nehezen kerülheti el a politikai determinizmus perspektíváját. Nem vitatom, hogy e tudományterület számára meghatározó volt a politikai hatalomhoz való viszonya, elsősorban annak antidemokratikus jellege miatt. Mindezek ellenére írásomban arra próbáltam rávilágítani, hogy a szociológián belül megfigyelhető változásokat nem lehet kizárólag politikai okokkal megmagyarázni, nem állíthatjuk, hogy a diszciplína területén megfigyelhető változások sematikus képet mutatnak, hogy a szereplők egyszerű bábként mozogtak volna. A magyar szociológia egyetlen mozzanatának rövid elemzésén keresztül is láthatóvá válik, hogy a szociológia kialakításában részt vevők sajátos motivációkkal, világnézettel rendelkeztek, melyeknek megfelelően – elsősorban a tudományos térben mozogva – próbálták megvalósítani a számukra leginkább elfogadható eredményt. A fent bemutatott demarkációs munkálatok és a szereplők valóságészlelés-perspektíváinak figyelembevétele nélkül a „marxista” szociológia csupán egy üres és ma már értelmetlen kategória, a szociológia megszűntetése és újraalakulása pedig pusztán direkt politikai döntések következményeként értelmezhető. Ezt támasztja alá az is, hogy természetesen ma nem beszélhetünk polgári vagy marxista szociológiáról, nem léteznek ezek a kategóriák. Fontos azonban megmutatni, hogy az 1960-as évek szereplői ezeket létező entitásokként kezelték és ezek alapján osztották meg a társadalomtudományok egészét. A distancia alapját pedig kizárólag a marxizmushoz való viszony homályos elve képezte. Mindemellett nem szabad megfeledkezni arról, hogy részben a marxista kontra burzsoá szociológia szembeállítás tette lehetővé a hazai szociológia intézményi és személyi bázisának kialakítását, egy olyan közeg és közösség létrehozását, amely idővel képes volt kiépíteni sajátos szaktudományi kompetenciáit is. A határok megszilárdulásával pedig a marxista jelző feleslegessé vált, amely csupán addig létezhetett, amíg a hazai szociológia nem vált elég szilárddá és önállóvá, hogy e megkülönböztetés nélkül is legitimálja státuszát.

Források Jegyzőkönyv a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának 1946. évi szeptember hó 9-én tartott I. rendes üléséről. ELTE Levéltár 8/a 50. kötet, 2–3.

114

Szabari Vera

Dr. Szalai Sándor tanszékvezető egyetemi tanár előterjesztése a Bölcsészettudományi Karhoz hat éven át szünetelt tanszéke működésének újrakezdésével kapcsolatban. ELTE Levéltár 8/d 139/1957. A Bölcsészkari intézetek összevonása és elrendezése tárgyában a miniszter rendeletéből Dr. Szabolcsi Miklós ügyosztályvezető levele a Pázmány Péter Tudományegyetem Tanácsának, Budapest, 1949. július 12. ELTE Levéltár 8/b. 1948–49. „Végleg meg kell törni a fasizmus uralmát” szerző nélkül, Népszava, 1945. április 21. (szombat), 3. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletei a közigazgatás ideiglenes rendezéséről, a közalkalmazottak igazolási kötelezettségéről és a közbiztonság helyreállításáról. Magyar Közlöny, 1945. január 4. Debrecen.

Hivatkozások Bloor, David. 1976. Knowledge and Social Imagery. London: Routledge. Ennek egy részlete magyarul: A tudásszociológia erős programja. In Tudományfilozófia szöveggyűjtemény, szerk. Forrai Gábor és Szegedi Péter. 427–445. Budapest: Áron, 1999. Burawoy, Michael. 2006. Közérdekű szociológiát! Replika 54–55: 35–66. Dékány István. 1920. Társadalomalkotó erők: Bevezetés a társadalomelméletbe. Budapest: K. ny. is. Felkai Gábor. 1993. Jürgen Habermas. Budapest: Áron Kiadó. Gieryn, F. Thomas. 2006. Határmunkálatok és a tudomány elhatárolódása a nem tudománytól: Feszültségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban. Replika 54–55: 173–194. Hazay Lújza. 1988. Szociológiáról akkor már szó sem volt… Mozgó Világ (3): 50–62. Hegedüs András. 1960. Mikroszociológia és társadalmi valóság. Valóság (4): 72–78. Hegedüs András. 1961. A modern polgári szociológia és a társadalmi valóság. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Hegedüs András. 1988. A történelem és a hatalom igézetében. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. Kardos István. 1976. Magyar tudósportrék. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. Kuczi Tibor. 1991. Magánnyelv – szociológia – közbeszéd. Replika 2–3: 68–80. Kutrovátz Gábor. 2008. Lakatos’ philosophical work in Hungary. Studies in East European Thought 60 (1–2): 113–133. Lukács György. 1946. Szalai Sándor: Társadalmi valóság és társadalomtudomány. Társadalmi Szemle 1 (8–9): 676–680. Pál Eszter. 2004. Talcott Parsons: Rendszerelmélet és organicizmus. In Kötő-jelek, 2003, szerk. Némedi Dénes és Szabari Vera. Budapest: ELTE Társadalomtudományi Kar. Pótó János. 2006. 1956 az Akadémián. Történelmi Szemle (1–2): 53–90. Saád József. 2001. A magyar szociológia centenáriuma. Szociológiai Szemle (3):3–18. Somlai Péter. 1999. A szociológia születése a tizenkilencedik században. In A szociológia kialakulása, szerk. Felkai Gábor et al. Budapest: Új Mandátum. 13–21 Süküsd Mihály. 2000. Bárdossy: Mártír vagy háborús bűnös? Mozgó Világ 26 (1), http://www. mozgovilag.hu/2000/01/januar10.htm.


115

Szalai Sándor. 1946. Társadalmi valóság – társadalomtudomány. Budapest: Új Idők Irodalmi Intézete, Singer és Wolfner. Szalai Sándor. 1961. A szociológia helyzete Magyarországon. Élet és Irodalom május 17., 9–10. Szántó Miklós. 1960. A hazánkban folyó szociológiai kutatások helyzete és időszerű problémái. Magyar Filozófiai Szemle 4 (4): 615–630.

Megrendelõ, tulajdonos és bizalom a tudományban* Margitay Tihamér 1

A bizalom legalább két alapvető értelemben játszik szerepet a tudományban. Egyfelől egy antiszkeptikus attitűdöt jelent: a tudományos kutatáshoz bízni kell abban, hogy van valami, ami a kutatás által megismerhető. Másfelől az episztemikus függés miatt meg kell bízni a kutatókban. (Polanyi 1951, Polányi 1997) Ez utóbbi egyrészt azt jelenti, hogy egy kutató csak akkor tud dolgozni, ha elfogadja a többiek eredményeit. Másrészt pedig a kívülállónak meg kell bíznia a tudományos intézményrendszerben, illetve az intézményrendszer által szolgáltatott eredményekben. Azt vizsgálom, hogy az intézményrendszerbe, illetve annak eredményeibe vetett bizalom milyen változáson megy keresztül a poszt-akadémikus tudomány üzleti jellegének kialakulásával és megerősödésével. Amellett fogok érvelni, hogy a megrendelői és a tulajdonosi szemlélet, amelyet az üzleti jelleg magával hoz, aláássa a bizalmat, és hogy a tudomány elsősorban – ugyancsak az üzleti életre emlékeztető – mutatórendszerrel próbál úrrá lenni a bizalmatlanságon.

1. A posztakadémikus tudomány üzleti jellege A tudomány feladata kettős. Egyrészt tudást, azaz eszméket, eljárásokat, módszereket, értékeket és esetenként speciális termékeket ad nekünk, másrészt ezzel összefüggésben, erre épülve magasan kvalifikált szakembereket és tudósokat képez. A tudomány Ziman (2000) és mások szerint (Gibbons et al. 1994) új fejlődési szakaszba érkezett, a posztakadémikus fázisba. A tudomány továbbra is a társadalom legfontosabb tudástermelő intézménye, de a tudástermelés mikéntje változik a korábbi, a többé-kevésbé mertoni elveken (Merton 2002) nyugvó és döntően állami mecenatúrából finanszírozott működéshez képest. Vegyük szemügyre a posztakadémikus tudomány két jellegzetességét: a tudás intenzívebb hasznosítására való törekvést és a tudományban megjelenő vállalkozói magatartást! A tudás intenzívebb hasznosítása azt jelenti, hogy a tudományos intézményektől egyre inkább gyakorlati problémák megoldását várja a társadalom, de legalábbis azt, hogy a tudomány eredményei belátható időn belül legalább áttételesen valamilyen formában hasznosíthatók legyenek, azaz járuljanak hozzá a jóléthez és a gazdasági *

116

A tanulmány elkészítését támogatta az OKTA (K 72598).



117

versenyképesség javulásához, segítsék a társadalmi, gazdasági, egészségügyi, műszaki, kulturális stb. problémák megoldását. A tudomány üzleti jellege részben ezzel függ össze. A kutatás intézményei vállalkozásokká alakulnak. Egymással versengve kínálják szakértelmüket és kutatási szolgáltatásaikat a szellemi termékek piacán, részben éppen a fenti gyakorlati problémák megoldására tesznek ajánlatot. Az adott kutatási feladatra szerveződött alkalmi projektszervezetek, de a nagyobb kutatási intézmények is, mint a kutatóintézetek és az egyetemek, vállalkozókká válnak, amelyek megrendelésekért, kutatási megbízásokért versengenek egy szolgáltatási piacon. Sokan elemzik (pl. Ziman 2000, Gibbons et al. 1994, Nowotny et al. 2001), hogy milyen következményekkel jár a kutatási tevékenységre, a kutatókra, a kutatás intézményeire és eredményére nézve, hogy a kutatást adott feladatra vállalkozó multidiszciplináris kutatócsoportok végzik. Most nézzük meg ugyanezt a jelenséget a másik oldalról! Az új helyzetben a kívülállók (értsük a továbbiakban mindig ide a felsőoktatásban résztvevő hallgatókat is), a társadalom úgy tekint a tudományos intézményekre, mint a többi szolgáltatóra, amelytől bizonyosfajta szolgáltatásokat lehet vásárolni. A diákok az egyetemeken oktatást vásárolnak, a cégek kutatási-fejlesztési megbízásokat adnak a kutatóknak, és ugyanígy jár el az állam is: akadémiákon, kutatási alapokon keresztül kutatási megbízásokat ad kutatócsoportoknak. A témákat részben – egyre kisebb részben – maguk a kutatók határozzák meg, ezek azok, amelyeket a kutató közösség tart érdekesnek, de a megbízók, közöttük az állam (és az EU) is kiír konkrét kutatási feladatokat, amelyekkel bizonyos kutatási szerveződéseket megbíz. Az állam ezen kívül tulajdonosként is fellép az általa fenntartott intézményekkel szemben, hasonlóan, mint a magán kutatóintézetek tulajdonosai. Milyen hatással van a tudományra – közelebbről a tudományba vetett bizalomra – az, hogy a kívülállók megrendelőként és tulajdonosként lépnek fel a tudománnyal szemben?

2. Mecénás, megrendelõ, tulajdonos Az akadémikus periódusban a kívülállók viszonyát a tudományhoz a tudomány tekintélye iránti tisztelet határozta meg. A tudomány érdemei tekintélyt szereztek neki, és ez alapján tartott igényt tiszteletre és bőkezű mecenatúrára. A kívülállók viszonyát a tudományos intézményrendszerhez és annak eredményihez egy általános, de nem univerzális, és egy mély, de nem vak bizalom jellemezte. Az akadémikus tudomány működéséhez alapvetően az állami és a magán mecenatúra biztosítja a pénzt. A mecénás bízik a tudományban (legalább az általa támogatott részében), és éppen azért ad neki pénzt, mert nagyra becsüli. A mecénás is aggódik a pénzéért, és azt kérdezi, vajon jól használják-e fel. Ennek biztosítására megbízható és hozzáértő testületeket kér fel, hogy gondoskodjanak a pénz elosztásáról (pl. ösztöndíjak esetében), vagy közvetlenül bizonyos célokra adja a pénzt (pl. egy új egyetemi épület építése), vagy olyan intézménynek, amelyekben megbízik

118

Margitay Tihamér

(pl. egykori egyetemének). Így vagy úgy, de a mecénás alapvetően és átfogóan bízik a tudományos intézményekben, és nyílván azért ad, mert bízik az általuk produkált eredményekben is. A megrendelőnek azonban egészen más a viszonya a tudományos intézményekhez. A megrendelő kérdése egy piacgazdaságban az, hogy hol kapom a legjobb, legtöbb szolgáltatást, árut a pénzemért? A megrendelő legfeljebb abban bízik, hogy a vállalkozó képes elvégezni a feladatot. Az üzleti életben a korábbi kapcsolatokból kialakuló bizalmi viszony annyit tesz, hogy szótértünk egymással, számítok a másik együttműködésére, és feltételezem, hogy a vállalkozó képes elvégezni a feladatot. Megrendelőként legfeljebb a cégben/márkában bízunk, ha már van kedvező tapasztalatunk, a termékkel, szolgáltatással szemben viszont mindenképpen kritikusak vagyunk, és gyanakszunk, hogy valóban jót kapunk-e, és valóban jó áron kapjuk-e. Hiszen tudjuk, hogy a szállító legalább részben ellenérdekelt, neki az az érdeke, hogy a lehető legmagasabb áron adjon el, és akkor is eladja az árut, ha az nem a legjobb a piacon. Az üzleti életben azonban, különösen szolgáltatások estén, a megrendelő általában ennyire sem bízik a vállalkozóban. Szeretné azt is ellenőrizni, hogy képes-e a kitűzött feladatot elvégezni, hogy képes-e határidőre dolgozni, hogy pénzügyileg stabil-e stb., ezért referenciákat, korábbi mérleg- és eredményadatokat stb. kér. A megrendelő szeretne jó partnertől, jó áron, jó árut kapni, de ebben nem bízhat, ezért kritikus, ezért versenyeztet, ezért garanciákat kér. (Persze, amikor megrendel, akkor már többé-kevésbé bíznia kell, mert különben nem írná alá a megrendelést.) Ennek alapján tehát aki megrendelőként lép fel a tudománnyal szemben, az alapvetően bizalmatlan mind az intézménnyel, mind pedig az intézmény szolgáltatásával szemben. Kivéve azt az esetet, ha már volt hasonló megrendelése, mert ebben az esetben legalább abban bízik, hogy az adott intézmény képes az adott feladatot elvégezni, és tisztességesen együttműködik. Nézzük végül a harmadik kategóriát, a tulajdonost! A tulajdonos manapság alapvetően befektető, aki pedig azt kérdezi, hol hoz a legtöbbet a pénzem? A befektető legfeljebb abban bízik, amikor befektet, hogy profitot hoz a befektetése. Nem kell sem a cégben, sem annak termékében semmilyen értelemben bíznia. Sőt gyakran éppen arra spekulál, hogy bizonyos cégek rosszul fognak teljesíteni. De a nem spekulációs célú befektetésekben is csak két dolog érdekli a befektetőt: az eredmény és a cég értékének növekedése. Az ipari kutatóintézetek tulajdonosai alapvetően ilyen befektetők. Egy gyógyszergyár szigorú költség-haszon elemzés alapján hoz létre egy laboratóriumot. A beruházásnak a termékértékesítésben és a cég értékének növekedésében kell pénzt hoznia. Elvileg nem sokban különbözik ettől az állam sem. A tudományba fektetett pénznek részben a tudományos eredmények társadalmi hasznában, részben pedig az ország K+F potenciáljának növekedésében kell megtérülnie. A gyógyszergyár befektetésének haszna általában sokkal könnyebben mérhető, bár még ez is nehéz. De az utóbbi időben az államok, régiók, helyi közösségek is megpróbálják ezt a logikát követve értékelni a tudományos intézményekbe történő befektetések hasznát. (Lásd például azokat az eseteket, amikor


119

városok járulnak hozzá helyi egyetemi beruházásokhoz!) Az állam ennek ellenére alapvetően megrendelőként viszonyul a tudományos intézményeihez, és nem közvetlen vagy áttételes pénzügyi nyereséget váró befektetőként. A tulajdonosi mivolta abban azonban egyre erőteljesebben megjelenik, hogy elvárja és ellenőrzi, hogy a lehető leghatékonyabban működtessék a tulajdonát: a lehető legolcsóbban a lehető legnagyobb teljesítményt produkálják a tudományos intézmények. Itt nyilván nem hagyatkozhat az intézmények vezetőinek nyilatkozatára, hogy az adott intézmény nagyon költség-hatékonyan, nagyon jól teljesít. Valahogyan meg kell állapítani a teljesítményt és a költségeket, ez alapján képes értékelni az intézményt, és persze azon belül az egységeket és az embereket. A magántulajdonban lévő kutatóhelyek tulajdonosai és az állam mellett a posztakadémikus tudományban megjelenik egy harmadik, tulajdonosként fellépő szereplő is: maguk a kutatók. Az önigazgatással rendelkező tudományos szervezetek tagjai bizonyos helyzetekben részvényesként kezdenek viselkedni. Az ilyen szervezetek sok tekintetben hasonlítanak a partnerségre alapuló cégekre, anélkül, hogy a kutatóknak valódi tulajdoni hányada lenne az intézményben. Az egyetemi szenátusokban és a kari tanácsokban ma már egyre erőteljesebben figyelik a szervezeti egységek egymás hatékonyságát, és egyre határozottabban számon kérik egymáson a minőséget, mert a szereplők arra gondolnak, hogy az egész egyetem minőségén és hírnevén (is) múlik az, hogy mennyire sikeresek az oktatási és a kutatási piacon, és végső soron ezen múlik az állásuk. Ezek persze idealizált mecénások, megrendelők és tulajdonosok. Lehetett egy száz évvel ezelőtti mecénás is kritikus, egy vevő pedig lehet feltétlen bizalommal a sarki hentes iránt, és egy pékség tulajdonosát is érdekelheti a termék, például legfőbb büszkesége lehet a messzeföldön híres jó kenyere. De mint társas-gazdasági szerepek ezek alapvetően a fentiek szerint működnek. Ezzel összefér az is, hogy a megrendelő és a tulajdonos üzleti szempontból nem mindig racionális (pl. Hawkins et al. 2008, Pring 1995).

3. Tudás és mutatók: A mutatószámok episztemológiája Nos mit tesz a megrendelő, ha bizalmatlan, és ki akarja választani a legjobb ajánlatot, illetve, ha bizalmatlan, de csak jó terméket akar átvenni? Az üzleti életben elsősorban mutatókat alkalmaz, pénzügyi és nem pénzügyi teljesítménymutatókat. Ugyanezt teszi a tulajdonos is, amikor meg akar győződni a befektetés megtérüléséről, illetve arról, hogy megfelelően működtetik-e a tulajdonát. Hogyan képes a megrendelő vagy a befektető mutatók segítségével tájékozódni?12 Hogyan mutatják azt, amit kellene nekik? 1

Érdemes kiemelni, hogy a mutatókat csak ebből a szempontból elemzem és nem, mondjuk, az empirikus társadalomkutatásban való alkalmazhatóságukat.

120

Margitay Tihamér

Nézzünk egy kereskedelmi példát! Olyan fényképezőgépet szeretnék, amelyik jó családi fényképeket készít. Ilyent nem árulak, és ha ilyen címke alatt árulnának is, akkor se hinném el, hogy ez kell nekem, mert azt gondolnám, hogy csak marketingfogás. Árulnak gépeket bizonyos paraméterekkel (felbontás, zoom, fényerő, ár, garancia, stb.). Ezekre kell lefordítanom a fenti szempontot. Persze nem lehet egyértelműen, de valahogy mégis megteszem. Ezután viszont a vásárlásomat a megapixelek, zoomok, a menürendszer, ár stb. határozza meg. Vagyis innentől nem családi fényképezőgépet, hanem megapixelt stb. keresek és vásárolok, azaz nem terméket, hanem mutatókat veszek. Ezeket a mutatókat persze műszakiak állítják össze, akik függetlenek lehetnek az egyes gyártóktól, de nem függetlenek a fényképezőgép-ipar egészétől. Nagyon kétséges, hogy a mutatók mennyiben tükrözik a gép számomra érdekes paramétereit, és segítségükkel, hogyan fogom megtalálni a családi fényképezőgépet. Szerencsére vannak olyan mutatók is, amelyeket profi felhasználók állítanak össze, és használnak a terméktesztekben. Nyilván ezek is csak bizonyos értelmezés után használhatók a vásárlási problémám megoldásában. Végül mindenképpen mutatókra kell hagyatkoznom, már csak azért is, hogy megtudjam, hogy melyik a legjobb gép a pénzemért. Ezzel a vársárlási szituációval szembeállítható a szőlő vásárlása a piacon. Látom a kínálatot: ez nem friss, ez apró szemű, ez jónak tűnik, és megkérdezem, hogy megkóstolhatom-e. Megkóstolom, és aztán magabiztosan tudok dönteni. Az alapvető különbség a két helyzet között, hogy a szőlő esetében rendelkezem a szükséges tudással (vagy könnyedén meg tudom szerezni azt), hogy meg tudjam ítélni, az adott termékre van-e szükségem. A mutatók tehát az összehasonlíthatóságot és az értékelést hivatottak biztosítani, amikor nem rendelkezünk az összehasonlításhoz és az értékeléshez szükséges tudással. A mutatók a bizalmatlanság és az episztemikus függés termékei. Azonban a mutatók esetében is erős az episztemikus függés, és szükség van bizalomra. Nem ismerem a fényképezőgépeket, és nem tudom összehasonlítani őket. A szakértőkben (azaz a fejlesztőkben) nem bízom, mert elfogultnak tartom őket, ezért használom a mutatókat, és ezért meg kell bíznom abban, hogy a mutatók jól reprezentálják a termék releváns tulajdonságait, és hogy a termék tényleg tudja azokat a paramétereket. Ezeket persze semmivel sem tudom jobban magam megítélni, mint azt, hogy a gép jó családi fotókat fog készíteni. Hasonlóan alkalmaznak teljesítmény-mutatókat a tudományban. A mutatók legszélesebb körére gondolhatunk: publikációk száma, idézettsége, impakt faktor, PhD fokozatok száma, a kiadott fokozatok aránya a PhD ösztöndíjasokhoz viszonyítva, Oktatók Hallgatói Véleményezésén kapott pontszámok, elnyert kutatási pályázatok száma, egy pályázatban a teljes kutatási idő viszonya a pályázat összköltségéhez, a Nature-ben megjelent publikációk száma, Nobel-díjasok száma az intézményben stb.


121

Ezek részben a mennyiséget, részben a minőséget, részben pedig a költséghatékonyságot reprezentálják. Vannak olyanok közöttük, amelyek a külvilágnak szólnak és olyanok is, amelyek a belső megrendelőknek, illetve a menedzsmentnek. Ezek a mutatók a tudomány megrendelői számára hasonlóan működnek, mint a fényképezőgép műszaki paraméterei az előbbi példában. Három különbséget azért érdemes kiemelni: 1, A fényképezőgépnél sokkal keményebbek és világosabbak a termékre vonatkozó – a mutatóktól független, a megrendelő által közvetlenül értékelhető – kritériumok: egyszer ugyanis fényképeket kell készíteni a géppel. 2, Sokkal világosabb, hogy mi a mutató, és mit kell(ene) reprezentálnia, mutatnia. Ezért sokkal könnyebb ezek között megfeleltetést találni, vagy az eltérést kimutatni. 3, Részben ezek következtében is, a fényképezőgép esetében a mutatók elkülönülnek a terméktől. Nem lehet mutatót gyártani fényképezőgép helyett. Az elsőhöz nem szükséges kommentár, a másodikat és a harmadikat pedig közelítsük meg onnan, hogy hogyan képesek a mutatók a mutatott helyébe lépni! A mutatók egy mérési utasítással mérhetők, és így jellemeznek egy absztrakt tulajdonságot, például a tudományos teljesítményt. A mutató és a vele jellemzett fogalom kapcsolata kétféleképpen olvasható. Egyfelől tekinthetjük ezt a kapcsolatot Wittgenstein szellemében. A mutató nem szükséges és nem is elégséges feltétel az absztrakt jellemző meglétéhez. A nagy tudományos teljesítmény és a publikációk száma, valamint a rájuk való hivatkozások nagy száma között jó korreláció van, de a sok publikáció és sok hivatkozás nem is szükséges, nem is elégséges a kiemelkedő tudományos teljesítményhez. Két külön dologról van szó. Valaminek a meglétét más valaminek a jelenléte jelzi. Másrészt azonban tekinthetjük a mutatókat és a hozzájuk tartozó mérési utasításokat az absztrakt jellemző operacionális definíciójának, és ekkor a tudományos teljesítmény az, amit például a publikációs lista hossza és az SCI (= Science Citation Index) mér. Valójában nincs két dolog, csak egy. Nincs tudományos teljesítmény egyfelől, valamint publikáció és hivatkozás másfelől. A kettő ugyanaz. Az operacionális definíció megmondja, hogy az absztrakt jellemzőt így és így értjük. A tudományos teljesítmény publikáció és hivatkozás. Valójában a gyakorlat egyre inkább erre hajlik. Például az egyetemi kinevezésekhez szükséges pályázatok, még legalább a publikációk bibliográfiai adatait tartalmazzák, a döntéshozók elé kerülő anyagok azonban már csak az összesített publikációs adatokat. De hogy ez nem csak egy gyakorlat pongyolasága, amely mögött semmiféle elvi álláspont nincs, arra álljon itt egy nagy hatású elméleti állásfoglalás Solla Price-tól: „ … a publikáció semmiképpen nem kiegészítője (surrogate) vagy kísérő jelensége (epiphenomenon) az elvégzett munkának; a legszorosabb értelemben a kutatás végterméke (product)” (Solla Price 1978: 80-81). Másutt pedig arról beszél, hogy a tudományos kutatás „végterméke (output) a tudományos dolgozatok világ-korpusza” (Solla Price 1978: 81). A következő nyilvánvalónak tűnő lépés pedig az, hogy a publikáció jellemezhető néhány egyszerű mutatóval. (Példának okáért Solla Price az idézett cikkben (1978: 91) egyetértően említi a kutatási költség indexet, amelyet az egy kutatóra, illetve az egy cikkre jutó teljes kutatási költségként definiál.)

122

Margitay Tihamér

A mutatókkal kapcsolatban további veszély adódik abból, hogy azok nem csak mutatnak, hanem ösztönöznek is – és még ha jól mutatnak is, akkor is lehet, hogy rosszul ösztönöznek. Példa erre az az eset, amikor az egészségügyben az orvosok, illetve a szervezeti egységek munkateljesítményét az ellátott betegek számával, azaz az orvos-beteg találkozók számával mérik. Talán ez valóban jól jelzi az elvégzett munka mennyiségét, de nem arra ösztönöz, hogy mindenki egészséges legyen, vagy legalábbis, hogy a beteg mihamarabb meggyógyuljon, jóllehet ezek lennének az egészségügyi rendszer céljai, hanem arra, hogy a beteg minél tovább keringjen az egészségügyi rendszerben. Tehát ha jól reprezentál a mutató, még akkor is lehet nagyon káros, amennyiben az intézmény céljával ellentétes teljesítményekre ösztönöz. Végül is mást kapunk, mint amit akartunk, és aminek a mérésére a mutatót végső soron létrehoztuk. Tegyük hozzá, hogy mindennek tetejében a mutatók még általában fokozzák a bürokráciát is. Hiszen például nem csak a terméket kell előállítani, hanem még az arról szóló jelentéseket és mutatókat is. Igaz, ez általában sem a megrendelőket, sem a tulajdonosokat nem szokta érdekelni, de itt is arról van szó, hogy maga a mutató más teljesítményre késztet, mint amit az intézménynek produkálnia kellene, és mint amit a mutatónak mérnie kellene. Ahhoz tehát, hogy bízzunk abban, hogy a mutatók használhatók a tudomány szereplői teljesítményének a mérésére, meg kell bíznunk abban, hogy a fenti problémák kezelhetők. A bizalom kockázatos és nagyon költséges lehet, de mint a mutatók fenti felületes elemzése mutatja, a bizalmatlanság sem kevésbé az, legalábbis ha szintén kockázatos mutatókkal akarunk úrrá lenni rajta. A mutató használatához is bizalomra van szükség, ezért úgy tűnhet, hogy a mutató használatát létrehozó bizalmatlansági problémát nem sikerül megoldani. Nem bízom a vállalkozóban és a termékben, ezért mutatókat alkalmazok, hogy meg tudjam ítélni őket, de a mutatókhoz még több bizalomra van szükség, és azokat még kevésbé tudom megítélni. Nem irracionális ezek után mutatókat használni? Nem! Méghozzá négy okból. Egyrészt a megrendelő a szállítóban okkal nem bízik, mert az ellenérdekelt. Viszont szokásos esetben nincs hasonló oka kételkedni a mutatók készítőiben és számítóiban, hiszen ők általában nem ellenérdekeltek. A bizalom előbb van, mint a bizalmatlanság, és ha nincs ok kételkedni a mutatók gyártóival szemben, akkor bízhatunk bennük. A mutató így képes az ellenérdekelt félbe vetett bizalmat semleges félbe vetett bizalommá transzformálni. Másodszor, a mutatók képesek a bizalmat elosztani, és így a bizalommal járó kockázatot is elosztani – legalábbis sok mutató, és a mutatók sokasága együtt így működik. Ahelyett, hogy a megrendelő a szállítóba, egy személybe, egy intézménybe bízna nagyon, sokba kell bíznia egy kicsit. Például egy kutató teljesítményének megítélésekor ahelyett, hogy csak a kutatóban, az általa adott anyagokban, és a saját tudásomban bíznék, kiegészítésként bízhatok azokban az értékelőkben, akik a


123

korábbi pályázatait értékelték, akik méltónak tartották arra, hogy olvassák a cikkeit és hivatkozzanak rá, azokban, akik tudományos tagságokra megválasztották, akik kinevezték őt bizonyos beosztásokba stb. Ha ezek közül külön-külön bármelyik tévedett vagy hazudott, akkor csak keveset változik meg a teljesítményéről kialakult kép. Persze mindez csak akkor igaz, ha a források függetlenek! És éppen ez az, ami sajátosan a tudományban nem feltétlenül teljesül. Egy szűkebb szakmákban az összes mutatót képes egy, néhány emberből álló csoport generálni valamen�nyi csoporttag számára. Néhányan hivatkoznak egymásra, ugyanazok alkotják a szakmai testületeket, és ítélik oda a díjakat, kutatási pénzeket, majd ezek alapján történnek kinevezések stb. Harmadszor, sokkal kevesebb munkával használhatók a mutatók, mint ami kell a dolog értékeléséhez szükséges tudás megszerzéséhez, és azután magához az értékeléshez. Negyedszer, a mutatók biztosítják az összehasonlíthatóságot a tudományos teljesítmények között. Ez egyébként nagyon fontos tulajdonságuk az üzleti életben is. Pusztán a tartalmi értékelés alapján az összehasonlítás gyakran nagyon bizonytalan. Mindezek azt mutatják, hogy a bizalmatlanság és a megismerésbeli függés körülményei között is hasznosak lehetnek a mutatók, még akkor is, ha további bizalmat feltételeznek, és további függést eredményeznek. Végül pedig ne feledkezzünk el arról, hogy a mutatók használata nem zárja ki a tudományos eredmények, gondolatok, eljárások stb. közvetlen vizsgálatát, nem zárja ki például azt, hogy elolvassuk a publikációkat. Vagyis a mutató tekinthető a tartalmi vizsgálatok kiegészítőjének és nem a helyettesítőjének. Más kérdés, hogy a gyakorlatban nem kiegészítő, hanem helyettesítő. A mutatók mellett a megrendelői bizalmatlanság kezelésének egy másik módjával találkozhatunk tanácsadási jellegű szolgáltatások esetén az üzleti életben, amely a tudományban is megjelenik. A projekt során a megrendelő és a vállalkozó szakemberei együtt dolgoznak a feladat megvalósításán. Ilyenkor a megrendelő és a vállalkozó szakemberei egyaránt értenek az adott területhez, így a megismerésbeli függés nem jelentős. A megrendelő szakemberi nyomon tudják követni a projekt alakulását, és meg tudják ítélni a vállalkozó teljesítményét. A megrendelő vezetőinek szóló jelentések azonban az episztemikus függés miatt ekkor is ugyanolyan mutatókra épülnek, mint amikor a vállalkozó egyedül végzi a munkát, de kiegészülnek a megrendelő saját munkatársai által adott beszámolókkal. Hasonló lehetőség felmerül a kutatási projektek esetében is.23 A megbízó is delegál szakembert a projektbe, aki segíti, és folyamatosan értékeli az előrehaladást. A beszámolókban a mutatókat ebben az esetben is kiegészítik a megrendelő által delegáltak jelentései.

2

Köszönöm Hronszky Imrének, hogy felhívta a figyelmemet erre a lehetőségre.

124

Margitay Tihamér

4. Összegzés Látható, hogy már önmagában az a tény, hogy a tudomány az üzleti élet mintájára szerveződik, abból a szempontból, hogy vele szemben a kívülállók megrendelőként és tulajdonosként lépnek fel, elegendő, hogy a tudománnyal szembeni bizalmat aláássa. Mert a megrendelő és a tulajdonos is alapvetően bizalmatlan. (Továbbá, úgy tűnik, a megrendelő és a tulajdonos megjelenése fontos szerepet játszik a tudomány üzleti jellegének kialakulásában, abban, hogy a tudományos intézmények az üzleti vállalkozások mintájára kezdenek szerveződni és viselkedni.) Az akadémikus tudomány feladata az igazság kutatása volt, és az igazság – az akadémikus tudományban – önmagáért beszélt, most a mutatók beszélnek helyette. Legalábbis a gyakorlat errefelé halad, és ez egyben fontos elméleti álláspontot is tükröz. A tudomány kritikátlan csodálata átadta a helyét a mutatók kritikátlan csodálatának. Jóllehet az utóbbi nem kisebb bizalmat tételez fel, mint az előbbi! Régen az érdeklődők Newton gondolatait próbálták népszerűsített formában megérteni, és ezeket csodálták, ma a Newtonra való hivatkozások számát, vagy azt, hogy Newton megjelent a Nature-ben, vagy más magas impaktfaktorú folyóiratban. (Ha ugyan megjelenne.)

Hivatkozások Gibbons, Michael, Camille Limoges, Helga Nowotny, Simon Schwartzman, Peter Scott, és Martin Trow. 1994. The New Production of Knowledge. London: Sage. Hawkins, Delbert I., David L. Mothersbaugh, és Roger J. Best. 2008. Consumer Behavior. New York: McGraw Hill. Merton, Robert K. 2002. Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Ford. Berényi Gábor és Balogh Zoltán. Budapest: Osiris. Nowotny, Helga, Peter Scott, és Michael Gibbons. 2001. Re-Thinking Science. London: Polity Press. Polányi, Mihály. 1951. The Logic of Liberty. Chicago: University of Chicago Press. Polányi Mihály. 1997. Tudomány, Hit és Társadalom. In Tudomány és ember, Három tanulmány. Ford. Beck András és Bánki Dezső. 7–101. Budapest: Argumentum. Pring, J. Martin. 1995. Investment Psychology Explained:Classic Startegies to Beat the Market. New York: John Wiley & Sons. Solla Price, de Derek. 1978. Toward a Model for Science Indicators. In Toward a Metric of Science, The Advent of Science Indicators, szerk. Yehuda Elkana, Joshua Lederberger, Robert K. Merton, Arnold Thackray, és Harriet Zuckerman, 69–95. New York: John Wiley & Sons. Ziman, John. 2000. Real Science, What it is and what it means. Cambridge: Cambridge University Press.

„Igenis hasznot hajtana…” Tudomány- és technológiapolitikai viták Magyarországon

Sallay Zoltán Az elmúlt években több olyan, a tudomány intézményrendszerét illető vitának lehettünk tanúi Magyarországon, amelyekben a társadalmilag hasznos és megfelelően menedzselt tudomány különböző koncepciói csaptak össze egymással. A kormányzat 2005-ben kísérletet tett a tudományos kutatás és fejlesztés költségvetési tételeinek átcsoportosítására, ami heves tiltakozást váltott ki az érintettek körében, és a minisztérium eredeti terveinek jelentős korrekciójával zárult. Nap mint nap a tudomány és a politika számos „hivatásos” szereplője és nem hivatásos érintettje definiálja újra és erősíti meg a két terület valamilyen értelmezését, elhatárolását, egymástól való függését vagy függetlenségét. Ezen határmunkálatok retorikai és tartalmi elemzése a Gieryn (1983/2006) által a nyolcvanas évek közepén kijelölt programnak megfelelően alapvető eszköz lehet a tudomány tanulmányozására. Bár a leglátványosabb példákkal – az itt vizsgált eseményekhez hasonló – nyílt konfliktusok szolgálnak, a határmunkálatok nemcsak a szomszédos területek szembenállását, hanem kooperációját is elősegíthetik: a legitimáció biztosításának és a befolyás kiterjesztésének ellentmondó szempontjai sajátos dinamikus, szimbiotikus viszonyt tartanak fenn tudomány és politika között (vö. Jasanoff 1990 tanulmányaira alapozva Gieryn 1995: 434-439). A határmunkálatok fogalmát középpontba állító elemzésemnek közvetlen mintául szolgál Thomas Gieryn sok szempontból hasonló, nyílt konfliktussal járó esetet feldolgozó esettanulmánya, amelyben az Egyesült Államok kormányzatának tudományos nyilvánosságot korlátozó lépéseire adott reakciókat elemzi (Gieryn 1983/2006: 186-189, jelen kötet 215-219). Mind az amerikai, mind a magyar esetben a politikusok részéről a tudományos intézményrendszer autonómiáját fenyegető intézkedéseket és azokra adott reakciókat láthatunk. A párhuzamot erősíti, hogy mindkét vitában fontos szerepet kapott az alap- és alkalmazott kutatás kategóriáinak szelektív és értéktelített használata. Közelebbről vizsgálva azonban az alap- és alkalmazott kutatás kategóriáinak a vitákban betöltött szerepét, azt láthatjuk, hogy a két említett esetben eltérő értékek kapcsolódnak ezekhez a fogalmakhoz. Ennek a változásnak a nyomába eredve a két esettanulmány bemutatása és összevetése után kitérek a viták tágabb kontextusára, az „alapkutatás” és az „alkalmazott kutatás” fogalmainak történetére. Zárásként pedig a határmunkálatok – kevéssé kidolgozott – módszertanával kapcsolatban szeretnék néhány kritikai megjegyzést tenni. A metodológiai problémák kortárs – az elemzés írásakor még zajló – határviták esetében válnak jól láthatóvá:


125

126

Sallay Zoltán

ilyenkor nehezen értelmezhető a retorikai „sikeresség” mértéke. A határmunkálatok elemzésének mindenképpen egy árnyalt történeti narratívára kell támaszkodnia, korábbi viták és koncepciók eredményeként kell felvázolni azt a fogalmi erőteret, amelyben az álláspontok stratégiailag értékelhetők. A publikus kijelentések retorikai helyett dialektikai keretbe való helyezése pedig az „erősség” értelmezhetősége révén lehetővé teszi a határvita normatív értékelését is.

Autonómia vs. nemzetbiztonság Markáns átfogalmazását adta 1983-ban Thomas Gieryn a demarkáció problémájának, amellyel a tudománytörténet és a tudományszociológia területén már jó ideje jelen lévő konstruktivista törekvésekhez kapcsolódott: a tudomány jellegzetességeit nem belső sajátosságnak vagy potenciálisan egyedinek tekintem, hanem a tudósok ideológiai erőfeszítésének részeként vizsgálom, amellyel igyekeznek megkülönböztetni saját munkájukat és annak eredményét a nemtudományos intellektuális tevékenységektől (Gieryn 1983/2006: 174, jelen kötet 201).

Ennek az „ideológiai erőfeszítésnek” a retorikai formáját határmunkálatoknak nevezte el,1 és – Clifford Geertz nyomán – azok stiláris és tartalmi elemzését tűzte ki célul. Későbbi megfogalmazásában a boundary work kategóriája alá sorol minden olyan mozzanatot, amelynek során a tudomány kognitív autoritása bárki által vita tárgyává válik, illetve amikor megerősítik vagy kétségbe vonják azt (Gieryn 1995: 405). Ennek ellenére példáiban és tipológiáiban is elsősorban arra koncentrál, hogy a tudósok – akik magukat sikeresen a határvonal belső oldalára helyezik – milyen szándékkal és stratégiával lépnek fel. Első cikkében Gieryn a tudósok szakmai ideológiáiban megnyilvánuló határmunkálatok három főbb motivációját emeli ki, egy-egy példán keresztül bemutatva: (1) a tekintély, hatáskör és szakértelem kiterjesztését, (2) kirekesztés általi monopolizálását, (3) valamint a tevékenység autonómiájának védelmét. A harmadik kategóriába tartozik az a hidegháború idején lezajlott határvita, amikor a Reagan-kormányzat – a tekintélyes állami költségen előállított tudományos-technológiai információk szovjet kézre kerülésétől tartva – bizonyos területeken a tudományos nyilvánosság korlátozására tett kísérletet (Gieryn 1983/2006: 186-189, jelen kötet 215-219). 1982-ben az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia (NAS) tanulmányt készített az ügyben, amelynek gondolamenetét Gieryn a következő négy érvben foglalja össze: ♦♦ a tudomány „magja” megkülönböztethető az alkalmazásától, és az előbbi nem veszélyezteti a nemzetbiztonságot, mert a természetről, és nem knowhow-ról értekezik; 1

Saját visszaemlékezése szerint az elnevezést Steve Woolgar javasolta (Gieryn 1995: 1. lábjegyzet).

„Igenis hasznot hajtana…”

127

♦♦ a technológia rossz kezekbe kerüléséért nem a publikációk és a konferenciák, hanem a kémkedés, a fegyverkereskedelem és más törvénytelenségek a felelősek; ♦♦ a nyílt tudományos kommunikáció korlátozása veszedelmes hatásokkal járna (a szakterület, sőt az egész gazdaság visszaesésével, és a szovjetek lépéselőnyével); ♦♦ a teljesítményalapú biztonság jobb nemzeti stratégia: ez a tudomány vitalitásának fenntartását jelenti, ami pedig nagyobb anyagi forrásokat igényel. Ebben az esetben az alap- és az alkalmazott kutatás közötti határ megvonása egyetlen tanulmány keretében is ellentmondásosan történt: amikor „káros mellékhatásokról” volt szó, akkor eltávolították és élesen elválasztották az „alaptól” annak felhasználását, amikor pedig az alapkutatás hasznáról és a források növeléséről, akkor pedig az alkalmazásokban megjelenő technológiai fölény szolgált indoklásul, miközben „a határvonal homályba borul” (Gieryn 1983/2006: 189, jelen kötet 218). Gieryn 1983-as elemzésében az alap- és alkalmazott tudomány ezen megkülönböztetésének, és a kettő viszonyának célzatos, a lehetséges összefüggések közötti választásokban megnyilvánuló jellemzésének hatékonyságát még nem lehetett megítélni. Rövid távon a „politika történései a tudományos közösség aggodalmára” adhattak okot, jegyezte meg egy kiegészítő lábjegyzetben, hiszen az első fejlemények a nemzetbiztonsági cenzúra fokozódását mutatták (Gieryn 1983/2006: 189, jelen kötet 219). Évtizedes távlatból már tudjuk, hogy a konfliktus a hidegháborús fenyegetéssel együtt oldódott fel, és a publikáció szabadságának megerősítésével zárult.

Autonómia vs. versenyképesség Az általam elemzett magyarországi konfliktus2 alaphangját Kóka János gazdasági miniszter adta meg, amikor a fiatal közgazdászok 2005. április 2-án tartott országos találkozóján a következő kijelentéseket tette: „Az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak”, valamint „A magyar tudósokkal az a gond, hogy akik meghatározók, vagy alkottak valami marandót, már nem élnek.” A kijelentésekről felvétel nem készült; hír egy hónappal a történtek után lett az ügyből, amikor „egy felháborodott közgazdász” a Magyar Nemzetnek írott levelében3 számolt be az esetről. A Gazdasági és Közlekedési Minisztérium szóvivője igyekezett tompítani az elhangzott mondatok élét; „szerinte” Kóka „arra utalt”, hogy „kár finanszírozni az MTA hálózatának azon részeit, amelyek nem a versenyképességet 2

3

A vizsgált időszak 2005 tavaszától 2006 tavaszáig tart; az elemzés során kizárólag sajtóban megjelent anyagokra támaszkodtam. Forrás: http://www.mno.hu/portal/281270, valamint http://index.hu/belfold/koka0502 (2009.02.15.).

128

Sallay Zoltán

szolgálják, ezért a forrásokat át kell csoportosítani a haladóbb területekre”, valamint hogy „nem lehet mindig a régi nagy tudósokra hivatkozni, szükség van a maiak értő menedzselésére is”. Kóka János másnap, május 2-án telefonon bocsánatot kért az MTA elnökétől a magyar tudósokat érintő félreérthető kijelentéseiért. Vizi E. Szilveszter „nagyon reméli”, hogy a jövőben a kormányzat tagjai nem nyilatkoznak meg félreérthetően:4 Nagyon remélem, hogy a kormányzat tagjai közt nincs olyan, aki a kutatás-fejlesztést, az alapkutatást feleslegesnek tartja, vagy nem tartja fontosnak. (…) Minden olyan kérdésben, amelyben akár tudatosan, akár véletlenül az ország gazdasági növekedését károsító nézetek jelennek meg, mint például ebben az esetben, akkor fölemeljük a szavunkat.

Látható, hogy nyilatkozatában az elnök szorosan köti a kutatás-fejlesztést az alapkutatáshoz, és a gazdasági miniszterrel szembehelyezkedve kel a gazdasági növekedés védelmére. A versenyképességre gyakran történt hivatkozás abban a fél évvel később kirobbant vitában is, amit a megszavazott 2006-os költségvetési keretszámok váltottak ki. A versenyképesség nevében hajtották végre azt az átcsoportosítást, aminek következtében az OTKA5 forrásai a négy évvel korábbihoz képest 1,2 milliárddal, mintegy 37%-kal csökkentek, a közvetlenül a gazdasági minisztérium felügyelete alá tartozó NKTH6 kerete pedig nőtt. A vita 2005. december elején csúcsosodott ki a nyilvánosság előtt, miután elküldték a miniszterelnöknek azt a közel 2400 aláírást tartalmazó petíciót, amely az OTKA forrásainak csökkentése miatt tiltakozik. A levél7 úgy fogalmaz, hogyha nem egészül ki az alap a szükséges egymilliárddal, „jóvátehetetlen károk” keletkeznek az ország számára, hiszen „jelenleg Magyarországon (…) az életben maradás a kérdés”. A kutatók levele számos általános, tudománnyal kapcsolatos érvet felsorakoztat: „a nemzeti kincs, a »szürkeállomány«, a tudományos teljesítőképesség veszélyben van”; „a csak Magyarországon, magyar kutatók által elvégezhető kutatásokat ellehetetlenítik”; „a magas színvonalú alapkutatás (…) forrása a nemzeti büszkeségnek”. 4 5

6

7

Forrás: http://hvg.hu/itthon/20050502kokaj.aspx (2009.02.15.). Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok – az MTA külön költségvetési fejezetéhez tartozó, elsősorban alapkutatást finanszírozó program. Bár az OTKA egyértelműen az alapkutatás kiegészítő támogatására jött létre, ma már – a honlapon önmagáról adott jellemzés szerint – „a támogatott kutatások több mint negyede olyan, hogy sikeres kutatás esetén a belátható időben az eredmények hasznosíthatók”. Forrás: http://www.otka.hu/index.php?akt_menu=3504 (2009.02.15.) Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal; küldetése szerint „az új tudás és az új technológiai ismeretek létrehozásának, terjesztésének és hasznosításának előmozdításával, a kutatás-fejlesztés, az innováció és az együttműködés ösztönzésével, az érdekek nemzetközi képviseletével az NKTH szerepe meghatározó abban, hogy Magyarország nemzetközileg elismert, magas technológiai fejlettségű országgá váljon”. Forrás: http://www.nkth.gov.hu/hivatal/hivatal-strategiaja/intezmenyi-strategia (2009.02.15.). A petíció szövege megjelent a Magyar Tudomány 2006. évi 1. számában (106. oldal).


129

Az igazán érdekes azonban az, hogy ezek mellett a kutatók is a versenyképességre hivatkoznak, amikor a költségvetés ellenkező irányú korrekcióját követelik: Indokolható-e, hogy miközben a gazdaság jól működik, az innovációs lánc első, hosszú távon megtérülő elemét, az alapkutatást visszafejlesztik? Indokolható-e, hogy a hosszú ideje a nemzetközi versenyben nagy hatékonysággal, jól teljesítő kutatóhelyektől megvonják működésük elemi feltételeit? (…) A magas színvonalú alapkutatás egyszerre fontos eleme a hosszú távú gazdasági versenyképességnek és forrása a nemzeti büszkeségnek.

Hírösszefoglalójában a Népszabadság is azt hangsúlyozza, hogy a petíció szerint „Magyarországnak versenyképességi szempontból is szüksége van a magas színvonalú alapkutatás megőrzésére”.8 A hozzászólások alapján tehát közel teljes az egyetértés abban, hogy a tudományos szektorral kapcsolatban a versenyképesség, illetve annak fokozása központi kérdés. Rögtön feltűnik azonban, hogy a fenti idézetekben a gazdasági és a tudományos versenyre is történik hivatkozás. A versenyképesség értelmezése és mérése ráadásul a kutatás-fejlesztés területére szűkítve sem egyszerű és egyértelmű feladat: ráfordítási arányok, szabadalmak, publikációk száma és még sok más mutató számos kombinációja is tekinthető alkalmas indikátornak.9 A lényeges frontvonal annak mentén rajzolódik ki, hogy a tágan értelmezett tudományos szektor mely teljesítménye lényeges a „versenyképesség” általános céljainak szempontjából. És a legfőképp annak mentén, hogy a cél érdekében szükséges változtatások mely intézményeket milyen mértékben érintsenek. A vita súlypontja ezért a versenyképesség árnyaltabb értelmezése vagy különféle összetett indikátorok keresése helyett mindjárt az elejétől fogva az alap- és az alkalmazott kutatáshoz való viszonyára helyeződött. A minisztériumi álláspont és támogatói szerint a versenyképesség céljait az alkalmazott kutatás tudja közvetlenül szolgálni, míg az alapkutatás csak e prioritás megfelelő támogatása után következhet. A nemzetgazdaság számára közvetlenül realizálható hasznok lényegesebbek, mint a l’art pour l’art tudományos versenyben való helytállás. Az alapkutatás ilyen luxusként való értelmezése domborodik ki a Magyar Hírlap „Tudományos kapitalizmus” című, 2005. december 8-i, szerző nélküli glosszájában: A tágan értelmezett piaci erők a tudomány világában is működnek, és ha úgy tetszik, az alkalmazott tudományok terén még „anyagi erővé is válnak”. (…) Ostobaság lenne kétségbe vonni az alapkutatások szükségességét. Olyan országban azonban, ahol kevés a közpénz, nem lehet vele bármilyen céllal szabadon gazdálkodni. Ha az alkalmazott tudományok megteremtik a gazdasági alapokat, (…) akkor majd az állam is több pénzt adhat a hosszú távra szóló alapkutatásokra. 8 9

Forrás: http://www.nol.hu/archivum/archiv-386800 (2009.02.15.). Részletes áttekintést ad a kérdésről Török (2006). A versenylogika elharapódzásának veszélyeit vizsgálja kötetünkben Margitay Tihamér cikke.

130

Sallay Zoltán

A Hírlap állásfoglalását támogatandó a lap tulajdonosa, Széles Gábor nagyvállalkozó is nyilatkozott ebben a számban (mint a Magyar Természettudományi Egyesületek Szövetségének elnöke): Magyarországon tizenöt évvel a rendszerváltoztatás után sem tudták megváltoztatni a több mint fél évszázaddal ezelőtt, a Szovjetuniótól átvett és megörökölt akadémiai struktúrát. A mai napig nem állt helyre az egészséges egyensúly az alapkutatás és az alkalmazott kutatás között. Normális esetben az alapkutatásra és az alkalmazott kutatásra szánt összegek aránya körülbelül 1:5 arányú.

Itt világosan nyomon követhető, hogy miként kapcsolódik össze az alapkutatás az Akadémiával (és áttételesen a Szovjetunióval is). A kutatási formák „normális” aránya éppúgy indoklás és bővebb kifejtés nélkül marad, mint Fábri György, az MTA kommunikációs igazgatója egy héttel korábban tett kijelentése:10 a korszerű kutatásfelfogás szerint a k+f források mainál nagyobb részét kellene az alapkutatásokra fordítani, az elosztásban intézményesítve a tudományos elit részvételét – természetesen rugalmas, a helyenként fellelhető teljesítmény- és menedzsmentidegen kövületektől megszabaduló és minőségorientált kutatásszervezeti működés megkövetelésével, lehetővé válásával.

Az aláírók, és általában a vita során nyilatkozó kutatók is az alapkutatás fontossága mellett szólaltak fel. Ellenlábasaik láthatóan ilyen reakciókra számítottak, amikor az Akadémia akadémikusságát hangsúlyozva az alapkutatás negatív jelentéstartalmakkal való szoros összekapcsolását választották stratégiaként (ismét a Hírlap glosszájából idézve): Az MTA kutatóhálózata elavult, központosított, csak belülről átlátható rendszer. Túl sok benne a feudalizmus, a tekintélyelvűség, és érződik a bezártság dohos levegője. Programjaira pillantást vetve szinte egyetlen olyan „forró témát” sem találni, amely ma – itt és most – foglalkoztatja a világot. A kutatóhálózat és az Akadémia, éppen múltbéli szerepe, tekintélye megőrzése érdekében, megkésve, de rendszerváltásra és átalakulásra vár.

Ebben az olvasatban az alapkutatás luxus, amit ráadásul pazarló módon és gyenge minőségben űznek az Akadémia intézeteiben. Az eset kapcsán megszólaló tudósok természetesen elismerik az alkalmazás fontosságát, azonban szinte kizárólag úgy tekintenek rá, mint ami „az innovációs lánc első elemére”, az alapkutatásra épül. A petíciót megfogalmazó Kertész János akadémikus így nyilatkozott a Magyar Hírlapnak (december 6.):

10

Forrás: „Indul végre az igazi k+f vita?” Világgazdaság 2005. november 24. Online: http://www. vg.hu/index.php?apps=cikk&cikk=106444 (2009.02.15).


131

– Nagy hiba szembeállítani egymással az alap- és az alkalmazott kutatást. A kettő ugyanis elválaszthatatlan, utóbbi az előbbire épül. Érdemes megnézni, hogy a világ leggyorsabban fejlődő távol-keleti országai mennyit költöttek és költenek most is az alapkutatásra. – Nem volna egyszerűbb a kutatási eredményeket megvásárolni tőlük? – Az alapkutatás nemcsak a később hasznosítható eredmények szempontjából, hanem az egyetemi oktatás és a fejlesztéshez szükséges fogadókészség miatt is nélkülözhetetlen. Hiányában hosszú távon csak alacsony hozzáadott szellemi értékű termelésben vehetünk majd részt, és másodosztályú országgá válunk Európában.

Mivel a vita intézmények egymáshoz képesti súlyát érintő kormányzati tervek kapcsán robbant ki, nem lehet kétségünk afelől, hogy az alap- és alkalmazott kutatás viszonyáról szóló érvek sokszor (nem ritkán explicit módon) erre az intézményi szintre vonatkoztathatók: az alapkutatás az OTKA és az Akadémia, az alkalmazott kutatás és a fejlesztés pedig az NKTH és a vállalkozások finanszírozói-kutatói tevékenységével azonosul.11 A legtöbb résztvevő nem kérdőjelezi meg ezt az azonosítást, hanem ideológiai szinten, a tudomány társadalmi szerepével, művelésének módjával kapcsolatosan érvel. Az összecsapás rövid távú tétje pedig az, hogy a nagyjából rögzített állami K+F-keretből kell minél nagyobb részt megszerezni a preferált elosztó intézmény részére. A felek a konkrét költségvetés-technikai megoldást is ezen a „virágnyelven”, a kutatási formák elsőbbségére való hivatkozással adják meg. A nyílt levél aláírói szerint „tekintettel az alap- és alkalmazott kutatások finanszírozási stratégiáiban az utóbbi években észlelhető eltérésre, úgy véljük, hogy a forrás ebben a körben keresendő” – vagyis az NKTH növekvő keretéből kellene átcsoportosítani az OTKA apadó számlájára. Ennek ellenében Széles Gábor a „normális” arányokról szóló kijelentése után a következő költői kérdést teszi fel: „Nálunk az alap-, alkalmazott és fejlesztő kutatásokra fordított összegek nagyságrendileg megegyeznek. Akkor most az alkalmazott kutatásra kellene háromszor annyi pénzt kérni, vagy az alapkutatásokra szánt kereteket kellene a felére csökkenteni?” A következő napok nyilatkozatai, cikkei és olvasói levelei további erőteljes jellemzésekkel és jóslatokkal gazdagították a vitát. Egyik oldalról a „technológiai félgyarmati sorral”12 és az agyelszívással való riogatás volt hallható, a másik oldalról pedig a feudális viszonyok emlegetése – sőt, „Pénzéhes alapkutatók” címmel is olvasattunk hozzászólást.13 Az érvek és vádak egybetartozó csoportjait szinte minden résztvevő megerősítette. Úgy tűnt, hogy ebben a határháborúban véglegesen megmerevednek a frontok.

11

12

13

Egy ilyen azonosítással szemben mindkét oldalról könnyedén hozhatók fel példák; Vizi E. Szilveszter utal is ilyenekre (lásd alább). „Tudomány és materializmus”, hvg 2005/50. (december 14.). Idézet az OTKA elnökének nyilatkozatából. „Pénzéhes alapkutatók”, Magyar Hírlap 2005. december 8. Online: http://www.magyarhirlap. hu/levelezes/penzehes_alapkutatok.html (Megtekintve 2009.02.15.).

132

Sallay Zoltán

Az MTA elnöke azonban oly módon nyilatkozott,14 amivel összezavarta a tartósan összekapcsolódni látszó elemeket: „alapgondolatát tekintve jogosnak látja” a petíciót, nem ért egyet azonban azzal, hogy „az alapkutatás pénzhiányát az alkalmazott kutatások rovására kellene enyhíteni”. Viszont azt is javasolja, hogy az NKTH pályázati rendszerében jelenjen meg az olyan területek támogatása is, mint a társadalomtudományok. „Igenis hasznot hajtana a társadalomnak például az is, ha a gyors gazdasági fejlődés miatti társadalmi konfliktusokat fel lehetne tárni” – érvel az Akadémia elnöke. És a pénzhiány kezelésére is van javaslata: a megoldást az Akadémia radikális átalakításában látja, amelynek során „csak az alkalmazott kutatásban sikeres területekre kellene koncentrálni”. Mi is történik itt? Az MTA elnöke előtt két védekezési lehetőség áll: egyrészt elfogadhatja az ellenfél által felkínált szerepet, vagyis az Akadémiát kizárólagosan az alap/alkalmazott felosztás első tagjával összekapcsoló álláspontot. Ebben az esetben a retorikai feladat „újrafényezni” az alapkutatás fogalmát, amit folyamatosan „feketítenek” az ellenfelei: le kell választani a hozzákapcsolt haszontalan/hasznos, luxus/létszükséglet dichotómiák negatív oldaláról (ezt a stratégiát képviselik például a petíció írói is és sok más, a sajtóban megszólaló tudós). Ez az álláspont a leggyakrabban három érvre támaszkodik: ♦♦ az alapkutatás áll az értéklánc elején, megkerülhetetlenül; ♦♦ ha csupán átvenni próbálnánk gazdagabb nemzetektől az alapkutatás eredményeit, könnyen „technológiai félgyarmati sorba kerülhetünk”; ♦♦ ezek mellett pedig általában szerepel a kulturális jelentőséggel való érvelés. A másik stratégia szerint pedig – és ezt az utat választja az elnök – ki kell térni az MTA-t kizárólag az alapkutatással azonosító szerep elől. Ez két elmozdulást foglal magában: ♦♦ a hagyományosan alapkutatáshoz sorolt tevékenységeket alkalmazottként kell láttatni (ez rövid távon is szolgálhatja a plusz forrásokhoz való jutást); ♦♦ állítani, hogy az MTA intézeteiben (mind inkább) hasznosuló alkalmazott kutatások folynak (ezáltal lehet élét venni az MTA-t érő támadásoknak). Ez egyfajta de-dichotomizációs stratégia, az ellenfél által felkínált, polarizált vitaindító szituációra adott válasz (Barrotta és Dascal 2005). Dascal meghatározása szerint a de-dichotomizáció annak a megmutatása, hogy egy ellentétpár nem logikailag zárja ki egymást, hanem vannak (példákkal is alátámasztott) köztes alternatívák is (Dascal 2007: 301). Miután az alap- és az alkalmazott kutatási tevékenységek közötti határ nem pontosan az intézmények kapuinál húzódik, és eleve nem olyan éles, könnyebbé válhat az Akadémia pozíciójának védelme, hiszen nem kell általában az alapkutatás védelmével is foglalkozni. Nem lehet általánosságban megmondani, hogy melyik stratégia a célravezető 14

„Csak a ‘hungaricumokra’ lesz pénz az Akadémián”, Magyar Hírlap 2005. december 13. Online: http://www.mta.hu/index.php?id=944&tt_news=1955 (Megtekintve 2009.02.15.).


133

– ezt a kontextus és a szóban forgó dichotómia aktuális értékelésének a vizsgálata alapján lehet megmondani – erre teszek kísérletet a következő fejezetben. Ha csak a történet kifutását nézzük, kívülállóként megint csak kevéssé láthatunk bele abba, hogy a tudósközösség tiltakozása vagy Vizi E. Szilveszter stratégiája járult hozzá inkább ahhoz, hogy 2005. december végén Kóka János az OTKA-források 700 milliós emelését jelentette be (ebből 100 a gazdasági minisztérium, 300 az NKTH és 300 az MTA költségvetéséből került átcsoportosításra). A hazai, feszültségektől terhes intézményrendszer körüli viták mindenesetre nem csillapodtak a következő hónapokban, csak körülbelül fél év múltán állt be a fegyverszünet. Az viszont valószínűsíthető, hogy az MTA elnökének következetesen képviselt stratégiája kiemelt fontosságú volt az álláspontok közelítésében. Végezetül ennek a stratégiának még egy eddig nem említett elemét szeretném kiemelni: az elnök szerint az Akadémián valóban át kell vezetni egy reformot, amely visszaszorítja az archaikus elemeket, a kritikák valódi fogódzóit (a fenti elemzés fényében úgy is fogalmazhatnánk: nem lehet örökké csak „retorikával” hárítani, le is kell fegyverezni a támadókat). Erre most egyetlen példaként álljon itt a 2006. május 9-én, az MTA közgyűlése előtt tartott elnöki beszéd15 egy részlete, amelyben az alapkutatás hagyományaihoz ragaszkodó hallgatóságát igyekszik meggyőzni a reformok halogatásának veszélyeiről: Vagyis: a kérdés nem az, hogy van-e kedvünk belső reformokkal foglalkozni, hanem az, hogy vállaljuk-e az intézethálózat működőképességének és súlyának fenntartásáért, a hazai alapkutatás értékeinek megőrzéséért és a legjobb magyar tudósok, egyetemi kutatóműhelyek számára a kibontakozási lehetőségek megteremtéséért viselt felelősségünket? Ha nem vállaljuk ezt a felelősséget, akkor vegyük tudomásul, hogy mások cselekednek helyettünk – de ez az akadémiai kutatóhálózat és az akadémiai tudós testület intaktságának végét jelenti, annak minden szervezeti és financiális következményeivel!

Az alapkutatás haszna A fenti tanulmányokból is látszik, hogy az alap- és alkalmazott kutatás közötti határ áteresztő hártyának vagy tátongó szakadéknak is lefesthető. Úgy is gondolhatunk rájuk, mint az egységes tudományos tevékenység két aspektusára, melyeket a kutatók a külső elvárásoknak megfelelően domborítanak ki, de láthatjuk teljesen más motivációkkal, sőt akár szöges ellentétben lévő normákkal rendelkező tevékenységeknek is. A két bemutatott eset összevetésekor talán az a legfigyelemreméltóbb, hogy míg a nyolcvanas évek elején az alkalmazások éles leválasztása az alapkutatásról (a homályos ok-okozati viszony fenntartása mellett) Gieryn értelmezésében jó stratégiának 15

A beszéd elérhető az MTA honlapján: http://www.mta.hu/index.php?id=634&tt_news=2474 (2009.02.15.).

134

Sallay Zoltán

tűnt a tudósok szemponjából, addig a másodikként vizsgált vitában már inkább a de-dichotomizáció, a két kategória összefonódó bemutatása látszik annak. Mi indokolja ezt a különbséget? Az állításom az, hogy bár az egyesült államokbeli és a magyarországi kontextus is jelentősen eltér egymástól,16 az indokokat elsősorban a közben eltelt negyed század értékrendbeli eltolódásaiban kell keresnünk. Általában lett nehezebb az alapkutatás nevében, a tudomány autonómiája mellett érvelni. Egy vita stratégiai értékelése nem állhat meg önmagában, kontextusából kiragadva, hanem feltételezi a tudományos kutatás formáinak, intézményeinek, és az azokról tehető elfogadott kijelentések az ismeretét. Az elemzések során felhasználunk számos olyan implicit ismeretet, amik az adott kor érveinek értékelését segítik. Amennyiben tehát további indoklással szeretnénk szolgálni az értékeléssel kapcsolatban, ezt az implicit kordiagnózist kell minél alaposabban kifejtenünk. Kiindulásképpen a két kulcskategória történetéről, jelentésváltozásairól szóló kutatásokat tekintem át. Azok a fajta tevékenységek, amelyeket az „alapkutatás” kifejezés lefed, természetesen nem csak a legújabb kori tudományra jellemzőek. A „tiszta”, illetve később a „fundamentális” és „alap” szavak a tudomány és a kutatás jelzőiként17 azonban csak a 19. század utolsó évtizedeitől kezdve tett szert nagyobb jelentőségre, amikor a technikai alkalmazásoktól, később az alkalmazott tudománytól, alkalmazott kutatástól kellett megkülönböztetni. A technikatörténész Ronald Kline (1995) részletesen mutatja be a fogalomhasználat alakulásának társadalmi/retorikai dinamikáját az Egyesült Államokban 1880 és 1945 között. A 19. század derekától kezdve a tudomány társadalmi pozíciója megerősödött, többek között sikeresen határolódott el a – korábban nagy tekintélynek örvendő és igencsak sikeres – gyakorlati, „iparos” jellegű tudástól.18 A társadalmi 16

17

18

Mivel a magyarországi intézménytörténet és nyilvánosság sajátosságaira nem térek ki a továbbiakban, itt szeretnék megemlíteni egy lényeges különbséget. A rendszerváltás körüli években (1987 és 1992 között) a hazai K+F ráfordítások összetétele radikálisan megváltozott; miközben a statisztikai besorolás szerint az alapkutatások reálértékét költségvetési intervencióval sikerült szinten tartani, addig az alkalmazott kutatás és főként a kísérleti fejlesztés ráfordításai a feléreharmadára estek. Néhány év leforgása alatt az alapkutatás részesedése ebben a hármas felosztásban 10%-ról körülbelül egyharmadra nőtt. A fejlesztésből a privatizáció során jórészt kivonult vállalati szférát nem igazán sikerült arra ösztönözni, hogy ismét a K+F felé forduljanak, a magánszektor ráfordításai nemzetközi összehasonlításban is kirívóan alacsonyak. Mindezek gyengítik az alapkutatás mellett érvelők pozícióit. [A K+F statisztikákról elsősorban a KSH Kutatás és fejlesztés című, rendszeresen megjelenő füzeteiből tájékozódhatunk. Jó áttekintést ad a tendenciákról az INFOTársadalomtudomány 48-adik (2000. június), „A tudomány Magyarországon” című száma.] Az említett jelzők angolul: pure, fundamental és basic. Angol nyelvterületen ezek mind a science, mind a research megkülönböztetésére használatosak. Magyarul a bevett „alapkutatás” és „alkalmazott kutatás” kifejezések mellett még a „tiszta tudomány – alkalmazott tudomány” szembeállítás van használatban. A ritkábban előforduló „alaptudomány” inkább anglicizmus, vagy pedig itt vizsgálttól eltérő értelemben szerepel. Ebben játszottak fontos szerepet John Tyndall határmunkálatai is (lásd Gieryn 1983/2006: 177-183, jelen kötet 205-212; valamint 1999: 37-64). Tyndall Angliában, főként az 1870-es években vívta tudománypolitikai harcait. A Gieryn által kiemelt, Tyndall érveléseiben fontos szerepet játszó öt megkülönböztető tulajdonság előre vetíti a későbbi viták számos érvét. Ezek szerint a tudomány (1)


135

elismertségének csúcsára ért természettudomány új módon kezdett kapcsolódni a mérnöki tevékenységekhez: intézményesült a műszaki oktatásban, valamint nőtt a jelentősége az egyre szaporodó ipari kutatóintézetek, laboratóriumok munkájában is. A tudomány érdekmentes étoszának és egységének azonban számos védelmezője akadt, például a biológus Thomas H. Huxley, aki 1880-ban igen elítélően nyilatkozott az egyre felkapottabb „alkalmazott tudomány” kifejezésről, mivel szerinte csakis az egységes „tiszta tudomány” létezik, és annak különféle problémákra való alkalmazásai (idézi Kline 1995: 194).19 Ezen törekvések ellenére az évtized során az alkalmazott tudomány kifejezés is polgárjogot nyert. Ennek két oldalról is megadhatjuk az okát. Egyrészt maguk a természettudósok közül is sokan előszeretettel kezdték használni, miután egyre nagyobb hányadukat alkalmazták a növekvő jelentőségű egyetemi mérnökképzésben, a mérnöki tudás tudományos hátterének hangsúlyozása fontosabbá vált. Másrészt a professzionalizálódó, nagy létszámú mérnökszakma elitje számára is lényeges volt, hogy státuszuk növelése érdekében a tevékenységüket összekapcsolják a tudománnyal.20 A határháború ezáltal az alkalmazott tudomány értelmezésére tevődött át. Henry Rowland, a Johns Hopkins Egyetem fizikaprofesszora a 19. század utolsó évtizedeiben – sok más természettudóshoz hasonlóan – a tiszta motivációból fakadó tudomány morális felsőbbrendűségét hirdette, amit előadásaiban az elektromágnesség legújabb elméleti elméleteinek gyakorlati problémákra történő alkalmazásával kísért. A spektrum másik végén a korszak néhány vezető mérnöke állt, akik a mérnöki tudományok bizonyos mértékig autonóm tudásként való bemutatására törekedtek. Robert Thurstonnak, az Amerikai Gépészmérnökök Szövetsége első elnökének írásaiban az „alkalmazott tudomány” négyféle használatát különbözteti meg Kline: a tudományos (1) elméletek és (2) módszerek gyakorlati alkalmazásán túl (3) önálló tudásterületként, valamint (4) sajátos kutatási, oktatási és innovációs gyakorlatként jeleníti meg. Az alkalmazott tudományok autonóm (3 és 4) vagy legalább részlegesen autonóm (2) megjelenítése azonban összességében kisebbségben maradt – a mérnöktársadalom nagyobb része, a tudomány rohamléptekben növekedő népszerűségéből való részesedésért cserébe, megelégedett szakterületének többé-kevésbé alárendelt

19

20

a technológia forrása; sikerének kulcsa (2) a módszeres kísérletezés és (3) az elméleti absztrakció; morális fölénye (4) érdekmentességéből (ami egyben biztosítja az eredmények gyorsabb és szélesebb körű elterjedését is), valamint (5) az emberi kultúrához való hozzájárulásából fakad. Hasonlóképpen érvelt Tyndall is: „Nincs a tudománynak olyan része, amely jogosan viselhetné az alkalmazott tudomány nevet. Csak tudomány van, és a tudomány alkalmazásai, amelyek összetartoznak, mint a fa és gyümölcse” (idézi Gieryn 1999: 53–54). Itt érdemes megjegyezni, hogy Kline terjedelmes történeti vizsgálódása végén megkérdőjelezi Gieryn azon általánosnak szánt állítását, miszerint „a határmunkálatok hatékony ideológiai stílust kínálnak a szakmai autonómia védelmére: a tudósok határvonalat húznak a nyilvánosság előtt a tudományos ismeretek létrehozása és […] felhasználása közé” (Gieryn 1983/2006: 187). Kline szerint kontextustól függően mind az éles, mind a homályos határ szolgálhatja a mindkét oldalon állók autonómiatörekvéseit (Kline 1995: 221).

136

Sallay Zoltán

pozíciójával. A Thurston által is propagált „mérnöki tudományok” (engineering science) kifejezés sem tudott igazán elterjedni. Az első világháború során az Egyesült Államokban megerősödő ipari kutatásnak (industrial research) köszönhetően némiképpen átrendeződött a retorikai mező. Az európai (főként a német) kutatási eredmények hiányában az önálló amerikai kutatás és fejlesztés jelentősége felértékelődött, amelynek döntő hányada nagyipari vállalatok laboratóriumaiban folyt. A tiszta tudományt dicsőítő szólamok mellett megjelentek az ipari kutatást felmagasztaló hangok is. Az erőforrások többsége is ezeken a helyeken összpontosult, a legjobb tudósokat és mérnököket vonzva alkalmazott területre. A megkülönböztetés alapja többnyire továbbra is a kutatás motivációja maradt; a „tiszta tudomány” azonban nem állt meg az egyetemek kapuinál, hanem egyre több esetben használták az ipari laboratóriumokban folyó bizonyos tevékenységekre is. Az első világháborút követően ismét szűkülő anyagi források egyik következményeként sokan harcoltak az elsősorban műszaki oktatói körök által propagált „mérnöki tudományok” kifejezés ellen, mivel a tiszta tudomány nevével és presztízsével igyekeztek – vegyes sikerrel – kutatási pénzekhez jutni. Az iparban dolgozó tudósok a két háború között kezdték el használni tevékenységükre az alapkutatás (basic, ill. fundamental science/research) kifejezést, miután a „tiszta” jelző egyre kevésbé látszott alkalmasnak, hiszen az a „tisztátalan” oldalra sorolja a növekvő jelentőségű alkalmazási célú kutatást. A már széles körben használt fogalmakat a harmincas években Angliában J. D. Bernal és J. S. Huxley – a korábban említett T. H. Huxley unokája – kísérelte meg először statisztikai kategóriaként felhasználni.21 A második világháború nem annyira a tudomány eddig tárgyalt vonatkozásaiban, mint inkább politikai súlyában hozott változásokat. Az új éra sokat idézett alapművének, Vannevar Bush Science – The Endless Frontier-jének gondolatai és szóhasználata évtizedekre meghatározta a tudománypolitika kereteit.22 A Bush21

22

A kutatás osztályozásának és statisztikai mérésének történetéről, az „alapkutatás” kategóriaként való bevezetéséről és elterjedéséről lásd Godin (2003), valamint Godin (2005). A második világháború eseményeinek és Bush elgondolásainak sokszor tulajdonítanak olyan következményeket, amelyek nem állják ki az alaposabb történeti elemzés próbáját. Egy példa erre Frodeman és Mitcham (2004) rekonstrukciója, mely szerint a világháborút követő amerikai tudománypolitikai paradigma két meghatározó tapasztalaton és az azokra adott válaszon alapult. Az első a fasiszta és kommunista rezsimek korrumpáló hatása („árja tudomány”, „burzsoá genetika”), amire az autonómia-tézis volt a Nyugat reakciója: a tudományt minden áron meg kell óvni a politika befolyásoló és manipuláló törekvéseivel szemben. A második a tudomány eredményeinek háborút eldöntő hozzájárulása a győzelemhez. Ebből következett a linearitás-tézis, vagyis hogy alapvetően csak az erőforrásokat kell biztosítani a tudósok számára, hiszen ha érdeklődésüket szabadon követhetik, úgyis a demokratikus értékek mellett teszik le a voksukat, a befektetések pedig valahogyan – nem igazán világos vagy előre jelezhető módon, de – a társadalom javát fogják szolgálni. A két tézis jól ragadja meg a háború utáni tudománypolitika főbb vonatkozásait, hatókörüket és eredetüket illetően azonban pontosításra szorulnak. A tudomány autonómiáját hangsúlyozó Bush-tervezet fogadtatása ugyanis korántsem volt problémamentes. Truman elnök 1947-ben meg-


137

jelentés kanonizálta az alapkutatás megnevezést, és az innovációs folyamatnak az alapkutatásból kiinduló lineáris modelljét.23 Az alap- és alkalmazott kutatás bizonytalan kontúrú fogalmainak az elterjedését az véglegesítette, hogy a K+F-statisztikák alapkategóriáivá váltak (Godin 2003). Először az NSF, majd, az NSF statisztikai rendszerét jelentős részben átvéve, a 60as évek elején létrejött OECD24 rendszeresítette az ezekre alapuló adatfelvételeket. Az alap- és alkalmazott kutatás, valamint a kísérleti fejlesztés definíciói az 1963-as Science and the Policies of Governments című OECD-jelentés ajánlásain keresztül kerültek be a tagállamok statisztikai rendszerébe.25 A hatvanas években az önálló szakterületté váló tudománypolitikát elsősorban az ugrásszerűen megnövekedett volumenű kutatások, a Big Science által

23

24

25

vétózta a Bush által javasolt nemzeti kutatási alap létrehozását, arra hivatkozva, hogy közpénzek felett ennyire antidemokratikusan, a politika mellőzésével rendelkező kormányzati intézmény léte alkotmányellenes (l. Blanpied 1998). Az eredetileg vizionált, tudósokból álló, független, központi szerv sohasem valósult meg; a végül 1950-ben létrejött NSF (National Science Foundation, Nemzeti Tudományos Alap) csak árnyéka volt annak. A hidegháborús fenyegetettség következtében az ötvenes években – főleg a Szputnyik 1957-es fellövése által okozott sokk hatására – mégis felduzzadó kutatási források ehelyett egy diverz állami intézményrendszeren folytak keresztül. A végül megvalósuló, „állam által kontrollált alapkutatás” távol állt az autonómiának attól a fokától, amit Bush javasolt. A világháború előtti és utáni időszakok tudományos intézményeinek történeti folytonosságát – a korábbi bevett nézettel szemben – számos tanulmány vizsgálta az utóbbi két évtizedben; lásd pl. a Galison és Hevly (1992) által szerkesztett, Big Science – The Growth of Large-Scale Research c. kötetet. A lineáris modell alapjául szolgáló hierarchia, mint Kline (1995) fentiekben ismertetett elemzései is mutatják, legalább fél évszázaddal korábbról eredeztethetők (az innováció lineáris modelljének kialakulásáról lásd még Godin 2006). A tudomány technika feletti primátusának még mélyebb, kulturális gyökereiről ír Forman (2007); lásd alább. Mindazonáltal a tudomány és politika viszonyában egész biztosan döntő változások álltak be a háborús sikerek következtében. A tudománypolitika újkeletű érdeklődése a legtöbb ponton valóban a Bush-jelentés fogalmait, koncepcióit hangosította fel és merevítette ki legalább két évtizedre (Elzinga és Jamison 1995). A közvélemény szemében, és a tudósok önképében is új kérdésként merült fel a tudomány morális és társadalmi felelőssége (pl. C. P. Snow írásaiban), miközben a tudományos életformát a következő évtizedek során alapjaiban változtatta meg – „szuburbanizálta”, értelmiségi szakmunkává fokozta le – az állam megrendelői fellépése (vö. Kaiser 2004). Vannevar Bush évtizedekkel később úgy nyilatkozott, hogy a negyvenes években tudatosan választotta a basic science kifejezést a fundamental science helyett, hogy terveit jobb színben tüntesse fel az elméletellenesebb politikusok szemében (idézi Kline 1995: 219). A technikatörténészek azt is a The Endless Frontier szemére szokták vetni, hogy a tudományhoz képest alárendelt szerepben tünteti fel a technológiát és a mérnöki fejlesztőmunkát. Kline Nathan Reingold tanulmányaira hivatkozva azt hangsúlyozza, hogy Bush – aki maga is kutatómérnökként kezdte a pályáját – éppen azért választotta a technológia alkalmazott tudományként való bemutatását, hogy ezzel biztosítsa a mérnökök számára a későbbi NSF keretéből a forrásokat. Organisation for Economic Co-operation and Development (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet). Az OECD irányadó dokumentumainak jelentős szerepe volt az állami tudománypolitikák alakításában és összehangolásában, ezáltal a tudomány és politika változó viszonyának lényeges állapotjelzői. Elzinga és Jamison (1995) áttekintő tanulmánya is ezek alapján tagolja és jellemzi a tudománypolitika korszakait a hatvanas évektől kezdődően.

138

Sallay Zoltán

felvetett kérdések foglalkoztatták. A tudomány intézményrendszerének és költségeinek megnövekedésével együtt ismét élesen felmerült a koordináció kérdése: a Minerva című szakfolyóirat hosszú cikksorozatnak adott teret a tudományos kutatás célrendszerének kialakításáról (Shils 1969). A vita nem zárult megnyugtató eredménnyel: a Polányi-féle „tudomány köztársasága” elvi szinten nem tűnt összeegyeztethetőnek azokkal a „külső” társadalmi szempontokkal, amelyeknek a figyelembevétele mellett több neves tudós, köztük Alvin Weinberg is kardoskodott (Kitcher 2001: 146). Az általános társadalmi célokat kijelölő, hatalmas kutatási programokat finanszírozó kormányzati szervek mindazonáltal sokáig jól megfértek a tudomány logikájából fakadó problémákat követő és a peer-review-n alapuló belső minőségbiztosítást folytató tudóstársadalommal. Az összhang a hatvanas évek végére romlott meg. A civil mozgalmak a tudomány erőteljesebb társadalmi kontrollját követelték – ami részben találkozott a bürokratikus szervek törekvéseivel is –, és megkérdőjeleződött az a korábban szinte teljesen reflektálatlan alapfeltevés is, hogy a közpénzekből alapkutatásokra fordított összegek automatikusan megtérülnek a társadalom számára.26 Megkezdődött a tudomány és technika kapcsolatának közelebbi vizsgálata, és egyre inkább az innovációs folyamat elemzése és előmozdítása került a közpolitikai gondolkodás homlokterébe.27 A nyolcvanas évekre a legfejlettebb országokban az akkori paradigma és szóhasználat – közte az alap- és alkalmazott kutatás kategóriáival – egyre nyilvánvalóbb módon bizonyult alkalmatlannak a tudomány, a technika és a gazdaság összefüggéseinek a megragadására. Elméleti és empirikus munkák sora próbálta tematizálni a folyamatot, a legtöbbször normatív értékelés kíséretében. Ismert, de a szakemberek körén túl nem igazán elterjedt terminológiai újítás volt a stratégiai kutatás (strategic research) (Irvine és Martin 1984) és a felhasználás-orientált alapkutatás (use-inspired basic research) (Stokes 1997) kategóriáinak a bevezetése. A tudományos kutatás megváltozó gyakorlatát és motivációit sokan, sokféle elméleti keretben próbálták megragadni; a legismertebbek ezek közül a finalizációs tézis (Böhme et al. 1983), 26

27

Ismert mérföldkő ebben a folyamatban az amerikai védelmi minisztérium által a hatvanas évek közepén elvégzett Hindsight felmérés, amely a célorientált kutatások alapkutatással szembeni hatékonyságát mutatta ki. Az alapkutatást válaszképpen megvédő, NSF által finanszírozott TRACES projekt sem tudta megállítani a lineáris modell hanyatlását. De általában véve is megrendült a tudományba és a technikába vetett bizalom: 1967-től kezdve megállt az Egyesült Államok szövetségi K+F ráfordításainak a növekedése (Elzinga és Jamison 1995). Az innovációról való közgazdasági gondolkodást kezdetben – miután túlléptek azon, hogy fekete doboznak tekintsék – a lineáris modellek dominálták. A vita főként arról folyt, hogy az innovációs láncot „tolják” vagy inkább „húzzák”: a technology-push és a demand-pull koncepciók évtizedes harcából egyik modell sem került ki győztesen (habár időközben a policy-gyakorlatot az előbbi dominálta; lásd Marinova és Phillimore 2003). A nyolcvanas évek közepétől kezdve, és főként a kilencvenes évek elején jelentek meg a különböző szofisztikáltabb – visszacsatolásos, hálózati, rendszerelméleti és evolúciós – modellek (magyar nyelvű összefoglalót ad pl. Havas 1998). Az innovatív miliők kutatása a lokális kapcsolatokra helyezett hangsúlya révén pedig már egészen közel kerül azokhoz a nézetekhez, amelyek a tudástermelés új módozatairól beszélnek (l. alább).


139

a posztnormál tudomány (Funtowicz és Ravetz 1993), a Mode 2 (Gibbons et al. 1994), a posztakadémikus tudomány (Ziman 1996) és a Triple Helix (Etzkowitz és Leydesdorff 2000) fogalmait helyezték a középpontba. Ezek közül most csak a Mode 2 koncepciójára térek ki röviden.28 Michael Gibbons, a sussexi egyetemen működő Science Policy Research Unit akkori igazgatója és munkatársai az élvonalbeli tudományos-technikai kutatás gyakorlatát és körülményeit olyan mértékben látták újszerűnek az évezred utolsó évtizedére, hogy a tudás termelésének új szakaszát jelentették be (Gibbons et al. 1994). A Mode 2 néven nevezett szakasz talán legfontosabb jellemzője a korábbi (és még mindig nagy arányban jelen lévő) Mode 1-el szemben, hogy a tudás elsősorban az alkalmazás közegében (context of application) jön létre. A Mode 2 előképeit számos 20. századi mérnöki projektben felfedezhetjük (pl. vegyészmérnöki feladatok, számítástechnika), amelyekhez csak később, a sikeres alkalmazások után alakult ki a megfelelő tudományos diszciplína. A Mode 2 azonban már lényegét tekintve transzdiszciplináris, mivel (1) a megoldás a probléma fényében formálódik, nem beszélhetünk egy előzetes struktúráról, ami azután alkalmazásra kerül; (2) többek között ezért sem bontható elméleti és gyakorlati tevékenységre; (3) a tudás nem folyóiratok hasábjain keresztül adódik tovább, hanem a speciális tapasztalattal rendelkező tudástermelők hálózatain keresztül; (4) a problémák felmerülése nem jósolható meg a korábbi problémák és megoldások alapján; a sikeres résztvevők nem tudják egykönnyen elfogadtatni az eredményeiket diszciplináris keretek között (Gibbons et al. 1994: 3-8). Ezekből kifolyólag a Mode 2 munkacsoportok jóval heterogénebbek, és szervezetileg sokkal változatosabb képet mutatnak, mint a tudományos kutatás hagyományos intézményeiben. Részben a változatos összetétel következménye az is, hogy a tudástermelés alapvetően reflexív folyamattá válik, amely az elejétől fogva tudatában van társadalmi-környezeti felelősségének. A peer review elvén alapuló minőségbiztosítás eljárásai is „kinyílnak” egy sokdimenziós, szélesebb körű értékeléssé, aminek révén a minőségbiztosítás minősége alapvető kérdéssé válik. A Mode 2 tehát nem alkalmazott kutatás a szó eredeti értelmében, hiszen nincsen olyan már meglévő ismeret, amelynek egy adott problémára való alkalmazásáról beszélhetnénk. A szerzők több alkalommal is hangsúlyozzák, hogy az alap- és alkalmazott kutatást elválasztó határ elmosódik. Sőt, a Mode 2 nem is feltétlenül kutatást jelent: a „klasszikus” kutatásnál tágabban értelmezik a lehetséges megjelenésének formáit, ezért is beszélnek a tudás termelésének új formájáról. Az eddig említettek közül ez a koncepció kapta a legnagyobb nyilvánosságot, közte számos történeti, konceptuális és politikai kritikát is. Etzkowitz és Leydesdorff (2000) számára a történelmi újdonság hangsúlyozásával szemben az merül fel kérdésként, hogy minek az eredményeként állhatott elő a Mode 2 alakzatainál később 28

További magyar nyelvű áttekintésekért, reflexiókért lásd pl. Fehér 2002; Tamás 2002; Mosoniné et al. 2003.

140

Sallay Zoltán

megjelenő, a 19. század végén megerősödő Mode 1 ideológia, amelynek égisze alatt megerősödtek az alapkutatás sajátos, peer review-n alapuló intézményei. A tudománytanulmányok nagy öregje, Paul Forman (2007) legújabb, hatalmas anyagot felvonultató tanulmányában kifordítja a kérdésfeltevést: nem az okait keresi a tudomány technológiával szembeni elsődlegességének, hanem a modernitás definiáló erejű alapfeltevésének tekinti ezt a hierarchiát. Pontosan a modern kor végét (és a posztmodernitás kezdetét) jelzi az megfigyelés, hogy ez a több mint száz éven keresztül meg nem kérdőjelezett viszony megfordult: A posztmodern korból nézve ennek a rögeszmének [a lineáris modellnek] az abszurd naivitása éppolyan idegennek tűnik, mint az a kor, amelyik vallásos hitét gótikus katedrálisok formájában fejezte ki (Forman 2007: 33).

Forman számára épp ez az alapvető kulturális beállítódás az, ami a társadalmi cselekvések és történések hátterében áll. Ebből a szempontból kritizálja Kline (1995) fentebb végigkövetett elbeszélését, mivel az a technika (ön)alárendelését, alkalmazott tudományként való bemutatását a tudós- és mérnöktársadalom elitjének érdekeivel magyarázza. Az évszázados viszony megfordulását végül is sokkal alapvetőbb értékrendbeli és nézőpontbeli változások tették lehetővé. Forman a határt a 80-as évek legelejére teszi. Kimutatja, hogy még a tudomány vizsgálatával főállásban foglalkozók is gyakorlatilag észrevétlenül siklottak át ezen a korszakhatáron: egyszer csak a technika került az érdeklődésük középpontjába, és a tudomány már csak annak részeként jelent meg. Egyszer csak természetessé vált, hogy a tiszta tudomány közösségelvű ideájának a primátusa, számos más modernista előfeltevéssel együtt, már a múlté, és hogy immáron a technológia, azaz a tetszőleges célokhoz – kinekkinek a saját céljához – tetszőlegesen – kizárólag hatékonyságuk alapján – választott eljárások korát éljük.

Fogalmi zûrzavar Az ismertetett megközelítések között különböző dimenziók menti megkülönböztetéseket láthatunk, és egyaránt találunk a dichotómiát erősítő és csökkentő nézeteket is. Mi maradt vajon mindezek után az általunk vizsgált „alapkutatás” és „alkalmazott kutatás” kifejezésekből – mire vonatkoznak egyáltalán a használóik számára? Jane Calvert (2004) ötven, amerikai és angol kutatóval és tudománypolitikussal folytatott interjú alapján az „alapkutatás” kategóriájának hat, eltérő szempont szerinti meghatározását különítette el: a) episztemológiai b) intencionális c) az alkalmazástól való távolság d) intézményi


141

e) nyilvánosságbeli f) tudományterületi. Az első eseten belül – amikor a megszerzendő tudás természete szerint történt a besorolás – további négy hivatkozási alapot különböztetett meg: amikor a kérdéses ismeretek előreláthatatlansága, általánossága, elméletvezérelt, ill. redukcionista volta (is) szolgált a meghatározás alapjául. Volt tehát, aki a váratlan újdonságokat, mások pedig a kellően általános érvényességet tekintették az alapkutatás differentia specificájának; nyilvánvalóan nem osztották ezeket a nézeteket azok a kutatók, akik előre jól meghatározott, illetve partikuláris problémák megoldásán fáradoztak. Az elmélet is csak a válaszadók egy részének lehetett központi jelentőségű. Számos fizikus és molekuláris biológus hangoztatta a redukcionizmus jelentőségét, vagyis amikor „alacsonyabb szintű” entitásokra, elméletekre visszavezetve vizsgálnak egy kérdést. A szándék szerinti osztályozásnál is felmerül több probléma: ha nem is tekintjük azt, hogy a szándékok nem könnyen hozzáférhetőek, vagy hogy többrétűek is lehetnek, azt mindenképpen meg kell határozni, hogy kinek a szándékai a mérvadóak: az egyes kutatók, a finanszírozó(k) és az adminisztráció intenciói a legtöbb esetben nagyon is eltérőek. Az alkalmazástól való távolság megállapításával talán éppen az a legnagyobb probléma, hogy gyakran kerül összeütközésbe az előző két szemponttal (számos kutatás éppen az előreláthatatlansága okán a szándékolttól teljesen eltérő eredményekre vezethet). Az e) csoport új dimenziót hoz be: az eredmények nyilvánossá tételének, ill. szabadalmi védésének, titkosításának kérdését. A fennmaradó két csoport a besorolási probléma redukciójával próbálkozik, a kutatásnak helyet adó intézmény, illetve a diszciplínák közötti informális hierarchia segítségével (pl. az egyetemeken, vagy a részecskefizika területén végzett kutatás tekintendő alapkutatásnak). A válaszadók összességében legtöbbször az első két típusba sorolható definíciókat használtak. A természetttudósok az episztemológiai, a politikusok az intézményi meghatározásokat részesítették relatíve előnyben. Calvert a hivatalos OECD-meghatározást is elemzi a fenti szempontok szerint, ami szinte teljes összevisszaságot mutat: nagyjából fele-fele arányban tartalmaz intencionális és episztemológiai jellemzéseket, valamit egy utalást arra is, hogy az alapkutatás eredményei „általában publikációra, illetve a szakma nyilvánossága elé kerülnek”. A statisztikai kategóriák egyre kevésbé adekvát voltát jelzi az is, hogy egy 2001-es norvégiai egyetemi felmérésben a megkérdezettek 29%-a nem válaszolt a tevékenységének (alap, alkalmazott kutatás, ill. kísérleti fejlesztés kategóriájába való) besorolását firtató kérdésre, miközben húsz évvel korábban egy hasonló adatfelvétel során csupán 6% volt ez az arány.29 29

Ebből a felmérésből az a további tanulság adódik a számunkra, hogy a finanszírozó figyelembevétele sem egyszerűsíti a helyzetet. Noha az a korreláció világosan látszik, hogy a vállalatok által finanszírozott kutatások nagyobb arányban sorolódnak az alkalmazott kutatás területére (azok, akik valamilyen formában hozzájutottak vállalati forrásokhoz, mintegy 50%-a használta a saját kutatására az „alkalmazott” jelzőt, míg azok, akik az állami apanázsfinanszírozáson kívül nem

142

Sallay Zoltán

Mindezek után joggal merül fel a kérdés, hogy ha sem a tudomány elemzői, sem az indikátorok szakértői, sem maguk a kutatók már jó ideje nincsenek igazán megelégedve a felosztással, hogyan maradhatott az a mai napig forgalomban, sőt „hivatalos” pozícióban? Godin tömören így válaszol erre: „az alapkutatás fogalma azért létezik, mert a közösség ennek mentén definiálja magát, mert jelentős összegeket rendelnek hozzá, és mert egy (tudománypolitikai) cselekvési dimenziót jelöl ki” (Godin 2003: 57). Tehát mind a tudományos közösség, mind az állam részéről nagy tehetetlenséggel bír. Az utóbbi esetében ezt – Theodore M. Porter nyomdokában (vö. Porter 1997) – a statisztika „társadalmi tényeket” teremtő legitimáló és konzerváló erejével magyarázza. Az innováció lineáris modelljének fennmaradását segíti egyszerűsége is, valamint az, hogy az alternatív koncepciók még távol állnak attól, hogy mérhető adatokat produkáljanak (Godin 2006). A több évtizede, számos országban vezetett alap- és alkalmazott kutatási statisztika ezáltal retorikai erőforrássá válik: „a statisztika kikristályosítja a választásokat és az azokat támogató fogalmakat” (Godin 2005: 6). Mi indokolhatja a kutatók ragaszkodását a lineáris modell kategóriáihoz? Calvert interjúi során a tudósok a tudománypolitikusoknál jóval szkeptikusabban álltak az „alapkutatás” fogalmának használhatóságához. Sokan közülük aggodalmukat fejezték ki a tapasztalt folyamatok, a tudományra nehezedő, egyre fokozódó külső nyomás láttán. Ugyanakkor többen hangsúlyozták, hogy sok esetben könnyű idomulni a finanszírozók által támasztott relevanciaigényhez. Többen pusztán „kozmetikai” jellegűnek látják a változásokat: alkalmazottként is be tudják mutatni azokat a tevékenységeiket, amiket a maguk szemével továbbra is „a tudás kiterjesztéséért” végzett kutatásoknak élnek meg. A kategóriák fennmaradását támogató másik mechanizmus tehát – és ezzel visszatértünk a határmunkálatok vizsgálatának a jelentőségéhez – az éppen a definiálatlanság következtében előálló rugalmas használat lehetősége (Calvert 2004: 263-267).

Módszertani megjegyzések Thomas Gieryn másfél évtized alatt három jelentősebb publikációjában foglalkozott határmunkálatok elemzésével, kidolgozott metodológiát azonban egyik esetben sem mellékelt esettanulmányaihoz (Gieryn 1983/2006; 1995; 1999). Zárásként az ezekből kiolvasható koncepció kiegészítésével pontosabb jellemzését szeretném adni a határmunkálatok módszertanának. Gieryn 1983-as cikkének nagy érdeme, hogy felhívta a tudomány elemzőinek a figyelmét a bizonytalan határú és több, ellentmondásos attribútummal rendelkező jutottak semmilyen egyéb forráshoz, csak 25%-ban), ez az azonosítás korántsem teljes: az ipar által támogatott kutatók 40%-a ugyanis alapkutatásként jellemezte saját tevékenységét (Gulbrandsen és Smeby 2005).


143

fogalmak vitákban betöltött szerepére. Ilyen fogalom maga a tudomány, de ilyenek a már Gieryn által is vizsgált alapkutatás, alkalmazott kutatás kategóriái is. Ezek a kategóriák a pontos definíció hiányában sem válnak haszontalanná, sőt mint láttuk, éppen többféleképpen meghúzható határaik révén válnak alkalmassá arra, hogy sokféle módon, sokféle helyzetben szolgálják a kategóriákat használók érdekeit, közvetítsék értékeit. Amikor azonban elméleti és módszertani alapállásáról kíván számot adni, meglátásom szerint olyan pozíciót vesz fel, ami az elemzések kárára megy. A demarkáció problémájának átfogalmazása során Gieryn élesen elhatárolódik az esszencialista megközelítésektől,30 és egy hangsúlyozottan konstruktivista álláspontra helyezkedik.31 A konstruktivista elemzés nem a vizsgált fogalom vagy intézmény direkt jellemzésére vállalkozik, hanem hátrébb lép eggyel: „az esszencialisták részt vesznek a határmunkálatokban; a konstruktivisták megfigyelik, ahogyan az a társadalmi szereplők által végbemegy” (Gieryn 1995: 393). A szereplők eltérő nyelvhasználatának az eredője adja a fogalmak jelentésének történeti változásait, élesíti, illetve mossa el a kategóriák határait.32 A mi esetünkre alkalmazva azt mondhatjuk, hogy viták, beszédek, tanulmányok és pamfletek – megannyi határmunkálatként értelmezhető – sorozata alakítja ki azt az időben változó referenciakeretet, amelyben az „alapkutatás” helyiértéket kap. Az esszencializmussal való szembehelyezkedés és a határokra fordított kizárólagos figyelem következtében azonban a konstruktivizmus szélsőséges megfogalmazásához jut, amely a tudomány „körberajzolt üres tér” képzetét hívja elő: De mi is maga a ‘tudomány’? Semmi más, mint egy tér, amely pontosan azáltal tesz szert autoritásra, hogy állandó jelleggel vitatják rugalmas és kontextusfüggő határait és területeit. … A tudomány ‘lényegi jellemzői’ a sikeres határmunkálatok időleges és kontextuális eredményei (Gieryn 1995: 405-406).

30

31

32

Esszencialistának nevezhetünk minden olyan megközelítést, amely a tudományt sajátos episztemológiai vagy szociológiai jellemzői révén próbál meg megragadni. Gieryn (1995: 394–404) három példát hoz rá: Popper a falszifikálhatóság logikai követelményében, Merton a tudósok társas normáiban vélte megtalálni a tudomány kitüntető jegyeit, és némileg talán meglepő módon Kuhn is ebben a csoportba kerül, mivel álláspontja szerint – és ezt univerzális kritériumként fogalmazza meg – a tudományágak érett szakaszát egy sajátos történeti konszenzus, a paradigma megjelenése tette lehetővé. De idesorolhatjuk például Ziman (1998) beszámolóját is a posztakadémikus szakasz eljöveteléről; a rokonság még nyilvánvalóbb azáltal, hogy az új korszak vonásait a mertoni jellemzéssel szimmetrikusan szembeállítva mutatja be. Gieryn elhatárolódása az esszencialista megközelítésektől önmagában is egyfajta (módszertani) határmunkálatnak tekinthető, aminek révén a megcsappant népszerűségű esszencialistáktól próbál elhatárolódni az ígéretesebb programot felmutató szociálkonstruktivista megközelítések oldalán. Gieryn módszerének elméleti előzményei között említi a kulturális osztályozás antropológiai és történeti vizsgálatának azon felismerését, hogy „kétirányú a kapcsolat az intézményesült kategóriák és azon pillanatszerű, esetleges, diszkurzív és pragmatikus kategóriahasználatok között, amelyek a határmunkálatokat alkotják” (Gieryn 1995: 418).

144

Sallay Zoltán

A „térkép” azonban csak akkor nem válik túlegyszerűsített, érvénytelen metaforává, ha a térképek (reprezentációk) használatát, időleges stabilitását és módosításának protokolljait is bevonjuk a vizsgálandók körébe. Gieryn csak utal erre a nehezen megragadható elemzői feladatra: a határmunkálatok nem érthetőek meg a kor térképeinek alapos ismerete nélkül.33 Véleményem szerint a határmunkálatok módszertanának kifejtése során nagyobb hangsúlyt kellene adni a részletes, sok tényezőt figyelembe vevő narratívának.34 Közelebb állt ehhez Gieryn eredeti célkitűzése, ami szerint „egyaránt vizsgálja a tudósok szakmai ideológiáinak stílusát és tartalmát” (1983/2006: 175, jelen kötet 201). Tartalmi elemzés alatt a tudományhoz rendelhető eltérő és sokszor ellentmondásos attribútumok és szakmai célok kimutatását érti, amelyek lehetővé teszik a tudományról szóló „alternatív repertoárok” megjelenését. Nem fordított azonban kellő figyelmet arra, hogy az adott helyzetben felhasználható alternatívák nem egyenértékűek, a vitában elfoglalt pozíciók és előadott érvek erőssége különböző és nagy mértékben kontextusfüggő. A jelentések hangsúlyainak, de az aktorok feltételezett érdekeinek, értékeinek a feltárása is mélyrehatóbb történeti elemzést, a kontextus részletesebb leírását igényli, mint amire Gieryn az esettanulmányaiban vállalkozik. A történeti rekonstrukció elnagyoltsága összhangban van az általa javasolt retorikai elemzési kerettel: a retorika ugyanis arisztotelészi meghatározása szerint nem az érvek erejét, hanem a hatásosságát nézi. Gieryn (1983/2006: 189, jelen kötet 218) úgy fogalmaz, hogy az érvelés „meggyőző ereje a benne alkalmazott határmunkálatok hatékonyságán múlik”. A hatásosság pedig végső soron a sikerességgel egyenértékű, amit az érdekeknek való megfelelésből eredeztet: „A sikernek nincsenek általános feltételei a kulturális kartográfiában, de az nyilvánvalóan segít, hogyha valakinek a tudomány határairól adott leírása összhangban van a hatalommal rendelkezők érdekeivel” (Gieryn 1995: 406). Esettanulmányaiban azonban általában nagyon röviden hivatkozik az érdekekre – sokszor inkább az az érzésünk, hogy a határmunkálat értékelésekor a történeti távlatból ismert végeredményt vetíti vissza.35 A retorikai 33

34

35

„A tudomány határait támadók a határmunkálatok korábbi epizódjai közül válogatnak, kreatívan újraértelmezik azokat, és sokszor régi térképeket használnak a sajátjuk igazolására. […] Némelyik térképet könnyebb megvédeni a többinél” (Gieryn 1995: 406-407). Jan Golinski a konstruktivista tudománytörténet-írás egyik legfontosabb elméleti visszahatásának tekinti, hogy „a konstruktivizmus kezdeteire jellemző absztrakt megfogalmazásokat fokozatosan felváltotta egy olyan felfogás, amely sokkal inkább érzékeny a tudománynak mint az emberi kultúra termékének összetett jelenségeire” (Golinski 1998: xi). Gieryn szociológusként még a kilencvenes évek közepén is az absztrakt megfogalmazáshoz ragaszkodik. Az 1983-as cikk három esettanulmánya közül leginkább a középső, az edinburgh-i frenológusok pozícióvesztéséről szóló tanulmány esetében tűnik jól megalapozottnak az érvelés. A frenológusok a tudomány olyan változatát képviselték, amely számos korabeli érdeket sértett, nem felelt meg a még erős egyház és a tekintélyes anatómus professzorok tudománnyal szembeni elvárásainak, és általában is szembement a tudományfejlődés analitikus és ezoterikus tendenciával. Az első tanulmány inkább tűnik whig magyarázatnak: John Tyndall tudománypolitikai tevékenysége, amelynek során a tudomány vallástól és technikától való elhatárolását hangsúlyozta, hatékonynak mondható – hiszen tudjuk, hogy a tudományos intézményrendszer terjeszkedése és súlyának növekedése a


145

megközelítés tehát – megfelelő történeti analízis híján – könnyen anakronisztikus magyarázathoz vezethet. Az előbbi hiányosság szolgáltatja az egyik okot arra, hogy a publikus kijelentések retorikai helyett dialektikai keretbe helyezését javasoljuk: ha a szövegeket a vita kontextusában elemezzük, a kijelentésekre adott reakciók figyelembe vételén keresztül pontosabb képet kapunk a vizsgált kor jelentéseiről és értelmezéseiről.36 A vita dialektikai rekonstrukciója emellett egy további jelentős elméleti eszközt is adhat a kezünkbe: a vitában elfoglalt pozíciók stratégiai elemzése és az érvek erősségének értelmezhetősége révén lehetővé teszi a határvita belső szempontok alapján való normatív értékelését.37 Az általunk vizsgált eset dialektikai rekonstrukciójára itt csak részlegesen került sor; érdemesnek látszik – egy másik tanulmány keretében – ebben az irányban továbbhaladni.

Konklúzió Összefoglalásképpen két nagyléptékű folyamatot emelnék ki, amelyek a jelenlegi, Magyarországon folyó viták elemzésekor figyelembe kell venni: ♦♦ Alap- és alkalmazott kutatás kategóriáinak egyre nyilvánvalóbbá váló alkalmatlansága, kiváltképp a lineáris modell keretében; ♦♦ Az alkalmazás kontextusának, a technológia és a hasznosíthatóság szempontjainak korszakos előtérbe kerülése. Az utóbbi az, ami nyomásként nehezedik a nagy múltra visszatekintő tudományos intézményrendszerre. A változások kezdeményezői erős és legitim érvekhez juthatnak a társadalmi-gazdasági relevanciára, a tág értelemben vett alkalmazhatóságra való hivatkozással. Az ismertetett magyarországi vita azonban elsősorban az alap- és alkalmazott kutatás prioritási küzdelmeként jelent meg a nyilvánosság előtt – ilyen irányból érkeztek a támadások, amivel szemben a legtöbben az alapkutatás védelmében

36

37

19. század végét követően még hosszú időn keresztül folytatódott. Az elemzés hiánya leginkább a harmadik, kortárs esetről szóló tanulmánynál szembetűnő. Írásának idején a történet még nem zárult le, és a történelmi tanulságok hiányában Gieryn következtetései is gyengébbnek tűnnek. Úgy látja, hogy a tudomány autonómiájának megőrzése az alapkutatás és az alkalmazás sikeres (ám csak részleges) elhatárolásától függ. Ennek eredményessége azonban – mint azt korábban említettük – rövid távon is kétségesnek látszott (Gieryn 1983/2006: 189, jelen kötet 218-219). Utólag persze tudjuk, hogy a hidegháború végével a nemzetbiztonsági nyomás is megszűnt, de vajon jogosan könyvelhetnénk-e el ezt az akadémiai tanulmány retorikai sikereként? Hasonló konklúzióra jut Golinski is, amikor általában a retorika eszköztárának gyümölcsöző historiográfiai alkalmazásait vizsgálja. A történeti szövegek retorikai analízisét azzal tartja kiegészítendőnek, hogy a kortársak miként olvasták; vagyis a retorikát nem különálló technikai eszköznek, hanem „egy átfogóbb, hermeneutikai folyamat részének kell tekintenünk, az értelmezés aktusának, amely egyszerre irányul a szerző és a szöveg olvasói felé” (Golinski 1998: 119). A pragmadialektikai modell tudományos vitákra való alkalmazhatóságáról lásd Kutrovátz (2008), valamint Zemplén (2008). Dialektikai megközelítést választ kötetünk szerzői közül pl. Kertész.

146

Sallay Zoltán

szólaltak fel. Ezért mondható – az első pont alapján – retorikai szempontból sikeresnek minden olyan reakció, amely az intézményi pozíciók védelmét nem annyira az alapkutatáson keresztül, mint inkább általában az alkalmazások szerepének hangsúlyozásával kísérelte meg.

Hivatkozások Barrotta, Pierluigi és Marcelo Dascal, szerk. 2005. Controversies and Subjectivity. Amsterdam: John Benjamins. Blanpied, William A. 1998. Inventing US Science Policy. Physics Today 51 (2): 34–40. http:// www.nsf.gov/about/history/nsf50/science_policy.jsp (megtekintve: 2009. január 20.). Böhme, Gernot, Wolfgang van den Daele, Rainer Hohlfeld, Wolfgang Krohn, Wolf Schäfer. 1983. Finalization in Science: The Social Orientation of Scientific Progress. Dordrecht: Reidel. Dascal, Marcelo. 2007. Dichotomy in Debate. In Proceedings of the Sixth Conference of the International Society for the Study of Argumentation, szerk. Frans H. van Eemeren, J. Anthony Blair, Charles A. Willard és Bart Garssen, 299–306. Amsterdam: Sic Sat. Elzinga, Aant és Andrew Jameson. 1995. Changing Policy Agendas in Science and Technology. In Handbook of Science and Technology Studies, szerk. S. Jasanoff, G. E. Markle, J. C. Petersen és T. Pinch, 572–597. Thousand Oaks, CA: Sage. Elzinga, Aant. 2004. The New Production of Particularism in Models relating to Research Policy. A critique of Mode 2 and Triple Helix. Előadás a 2004. augusztus 26–28. között megrendezett 4S–EASTT konferencián. http://www.csi.ensmp.fr/WebCSI/4S/download_paper/download_ paper.php?paper=elzinga.pdf (megtekintve: 2009. január 20.). Etzkowitz, Henry és Loet Leydesdorff. 2000. The dynamics of innovation: from National Systems and ‘Mode 2’ to a Triple Helix of university–industry–government relations. Research Policy 29: 109–123. Fehér Márta. 2002. Tudományról és tudományfilozófiáról az ezredfordulón. Magyar Tudomány 2002/3: 297–305. A cikk lemaradt befejező része a 2002/5. szám 658–665. oldalán olvasható. Forman, Paul. 2007. The Primacy of Science in Modernity, of Technology in Postmodernity, and of Ideology in the History of Technology. History and Technology 23 (1): 1–152. Frodeman, Robert és Carl Mitcham. 2004. New Dimensions in the Philosophy of Science. Toward a Philosophy of Science Policy. In Toward a Philosophy of Science Policy: Approaches and Issues. A Philosophy Today különszáma, 3–14. Funtowicz, Silvio és Jerome Ravetz. 1993. Science for the post-normal age. Futures 25: 735–755. Galison, Peter és Bruce Hevly, szerk. 1992. Big Science. The growth of large-scale research. Stanford, CA: Stanford University Press. Gibbons, Michael, Camille Limoges, Helga Nowotny, Simon Schwartzman, Peter Scott és Martin Trow. 1994. The new production of knowledge: the dynamics of science and research in contemporary societies. London: Sage. Gieryn, Thomas F. 1983/2006. Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nem-tudománytól: feszültségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban. Replika 54–55: 173–194. Gieryn, Thomas F. 1995. Boundaries of Science. In Handbook of Science and Technology Studies, szerk. S. Jasanoff, G. E. Markle, J. C. Petersen és T. Pinch, 393–443. Thousand Oaks, CA: Sage.


147

Gieryn, Thomas F. 1999. Cultural Boundaries of Science: Credibility on the Line. Chicago: University of Chicago Press. Godin, Benoit. 2003. Measuring Science: is there ‘Basic Research’ without Statistics? Social Science Information 42: 57–90. Godin, Benoit. 2005. Measurement and Statistics on Science and Technology: 1920 to the Present. London: Routledge. Godin, Benoit. 2006. The Linear Model of Innovation: The Historical Construction of an Analytical Framework. Science, Technology, and Human Values 31 (6): 639–667. Golinski, Jan. 1998. Making Natural Knowledge. Constructivism and the History of Science. Cambridge: Cambridge University Press. Havas Attila. 1998. Innovációs elméletek és modellek. In Bevezetés az innovációmenedzsmentbe, szerk. Inzelt Annamária, 33–57. Budapest: Műszaki Könyvkiadó. Irvine, John és Ben Martin. 1984. Foresight in Science: Picking the Winners. London: Frances Pinter. Jasanoff, Sheila. 1990. The Fifth Branch. Cambridge: Harvard University Press. Kaiser, David. 2004. The Postwar Suburbanization of American Physics. American Quarterly 56 (4): 851‑888. Kitcher, Philip. 2001. Science, Truth, and Democracy. Oxford: Oxford University Press. Kline, Ronald. 1995. Construing ‘Technology’ as ‘Applied Science’: Public Rhetoric of Scientists and Engineers in the United States, 1880–1945. Isis 86 (2): 194–221. Kutrovátz, Gábor. 2008. Rhetoric of science, pragma-dialectics, and science studies. In Controversy and Confrontation, szerk. Frans H. van Eemeren és Bart Garssen, 231–247. Amsterdam: John Benjamins. Marinova, Dora és John Phillimore. 2003. Models of Innovation. In The International Handbook on Innovation, szerk. Larisha V. Shavinina, 44–53. Amsterdam: Elsevier. Mosoniné Fried Judit, Orisek Andrea és Tolnai Márton. 2003. Tudomány és társadalom: konstruktív párbeszéd. Világosság 2003/9–10: 9–22. OECD. 1963. Science and the Policies of Governments. Paris: OECD. Porter, Theodore M. 1997. The Management of Society by Numbers. In Science in the 20th Century, szerk. J. Krige and D. Pestre, 97–110. Amsterdam: Harwood. Shils, Edward A., szerk. 1969. Criteria for scientific development: public policy and national goals. A selection of articles from Minerva. Cambridge, MA: The MIT Press. Stokes, David E. 1997. Pasteur’s Quadrant: Basic Science and Technological Innovation. Washington: Brookings Institution Press. Tamás Pál. 2002. A megélt válság, avagy világképek a szociológiában. Szociológiai Szemle 2002/3: 135–149. Török Ádám. 2006. Stratégiai ágazat stratégia nélkül? A magyar kutatás-fejlesztés teljesítménye és versenyképessége nemzetközi összehasonlításban. Szombathely: Savaria University Press. Zemplén, Gábor A. 2008. Scientific controversies and the pragma-dialectical model. Analysing a case study from the 1670s, the published part of the Newton–Lucas correspondence. In Controversy and Confrontation, szerk. Frans H. van Eemeren és Bart Garssen, 249–273. Amsterdam: John Benjamins. Ziman, John. 1996. ‘Postacademic Science’: Constructing Knowledge with Networks and Norms. Science Studies 1: 67–80.

Hogyan értékelhetünk szakértõi véleményeket?* 1

Kutrovátz Gábor

„Az ilyen józan ember tehát mást sem tud megvizsgálni, aki azt állítja, hogy tud valamit: vajon valóban tudja-e, amit mond vagy sem, hanem, úgy látszik, csak annyit fog megismerni, hogy van valami tudománya, de hogy miféle tudománya, azt nem ismerteti meg vele a bölcs józanság. – Úgy látszik, nem. – Sem azt tehát, aki azt színleli, hogy orvos, de valójában nem az, nem tudja megkülönböztetni az igazi orvostól, sem más hozzáértõt a hozzá nem értõtõl.” (Platón 1984a: 85)

1. Bevezetõ A határmunkálatok fogalma annak a tevékenységnek a leírására irányul, amikor különböző szakértői területek képviselői kedvező megítélést próbálnak kialakítani riválisaikhoz képest a nyilvánosság előtt. A probléma azonban megfordítható, és vizsgálható a nyilvánosság szerepe az ilyen tevékenység megítélésében. E kötet szerkesztői könyvükben (Kutrovátz, Láng és Zemplén 2008) amellett érvelnek, hogy a tudomány és áltudomány közti választás problémaköre gyümölcsözően tárgyalható a különböző tudásigényekkel fellépő rivális szakértők közti választás problémájaként. Ennek egy lehetséges elméleti kontextusát találjuk a releváns tanulmányokat összegyűjtő Replika-blokk egyik cikkében (Gregory és Miller 2006), amelyik a „nyilvános tudományfelfogás” (public understanding of science) koncepcióit veti össze annak érdekében, hogy kimutassa: a laikus nem a készen kapott tudományos ismeretek passzív befogadásának igényével lép fel a tudománnyal szemben. Ehelyett a saját életének kontextusában megfogalmazódó kérdésekkel, aktívan fordul a tudományhoz, pontosabban a tudományos szakértőkhöz, akiktől választ vár. Többnyire olyan – egészségügyi, környezeti, csúcstechnológiát érintő – problémákra vár megoldást, amelyekre még nincsen konszenzuális válasz, és ilyenkor gyakran találja magát szemben ellentmondó szakértői véleményekkel. Az ezek közötti tájékozódás azonban nem tudományos műveltség kérdése (hiszen akkor szakértőbbnek kellene lennie a szakértőknél), hanem szociális készségeké: hogyan tájékozódjunk ellentmondó vélemények szociális hálójában. A jelen tanulmány ezt a problémát tárgyalja. *

148

A tanulmány megírásához szükséges kutatást Bolyai János Posztdoktori Ösztöndíj támogatta.



149

2. A szakértelem problémája Az írott nyugati filozófia történetének kezdetén, Platón dialógusaiban megismerkedünk Szókratésszel, a lelkes filozófussal, aki ismételt és állhatatos próbálkozásai ellenére sem képes megoldást találni a szakértőiség problémájára. Sorra járja korának híres szakértőit – pl. a vallás (Euthüphrón), a költészet (Ión), a hadviselés (Lakhész), a retorika (Gorgiász), vagy éppen a szofista vitaművészet (Euthüdémosz) és bölcselet (Prótagorasz, Hippiasz) területén –, hogy az egyes témák legtudósabb tudóinak segítségével megértse, mit jelent tudni valamit az adott szakterületen és általában, ám rendre kudarcot vall. Negatív konklúziója – miszerint senki sem tud semmit, beleértve önmagát is – azonban nem lezárása, hanem kezdete a nyugati bölcselet filozófiai, vagy tág értelemben ismeretelméleti problematikájának, amely egészen máig ível, újra és újra felvetve ugyanazokat az alapkérdéseket. A probléma ma sincs megoldva. Bizonyos szempontból ugyanott tartunk, mint a korai Platón-dialógusok Szókratésze: rászorulunk arra, hogy az élet számtalan specializált területén szakértőkre hagyatkozzunk, de hogy mit jelent szakértőnek lenni, és hogy miként azonosíthatók a megbízható szakértők, arra vonatkozóan nem ismerünk megnyugtató választ. Mindannak ellenére, hogy a modern bölcseleti hagyomány zöme az önálló gondolkodás és a saját tapasztalat szilárdságát állítja szembe a hagyományok, dogmák és ellenőrizetlen közlések megbízhatatlanságával, annak az információnak a túlnyomó többsége, amit tudunk vagy tudni vélünk a világról, másoktól származik. Jó esetben olyanoktól, akiket valamiért kiemelten képzettnek, tájékozottnak, megbízhatónak, vagyis szakértőnek tartunk a saját területén. És ez még csak az ismeretelméleti vetülete a problémának – a szakemberektől való függésünk ugyanis nemcsak „episztemikus”, hanem praktikus jelleget is ölt, amikor számtalan cselekedetet – az autószereléstől az egészségfelmérésig – specialistákra bízunk. Hogy a függés jelenségét jól ismerjük, azt bizonyítja az a jónéhány fogalom, amivel oly gyakran utalunk erre a viszonyra a hétköznapok során – szakértő, szakember, specialista, stb. És míg a „tudós” (scientist) szóhoz hasonlóan ez is a 19. században rögzült mai jelentésében – bár a latin expertus (tapasztalt) kifejezést már a középkorban is gyakran hasonló értelemben használták, az ebből képzett expert 1870 körül jelent meg a franciában, ahol a kézírás-eredetiség bírósági szakértőit illeték vele (Fuller 2006: 342), –, addig a szó által jelölt szerep ebben az esetben is sokkal régebbi, mint maga a fogalom. Ugyancsak Platón Szókratésze hangsúlyozza, hogy az athéni népgyűlés mindig csak szakembereket hallgat meg szakmai kérdésekben, és ha nem szakember kíván nyilatkozni, akkor azt kinevetik és rendőrrel vitetik el (Platón 1984b: 192). Az ókori Athén példája mellett elég csak arra gondolni, hogy a szakismeret-specifikusság alapján szerveződő céhek milyen fontos szerepet játszottak a középkori és koraújkori Európa arculatának alakításában. Akármennyire közhelyes is, de elkerülhetetlen az a megállapítás, hogy bármilyen összetettebb társadalomnak lényeges eleme a specializáció, a munka- és feladatmegosztás jelenségköre.

150

Kutrovátz Gábor

Az elmúlt években megsokszorozódott és egyben koncentrálódott a szakértelemre irányuló elméleti érdeklődés. „Egy tudományos kutatási terület fejlődése fontos mérföldkőhöz érkezik, amikor megérettnek találtatik arra, hogy megjelentesse első kézikönyvét” – ezekkel a szavakkal kezdődik a szakértelem témakörének első kézikönyve (Ericsson et al. 2006), deklarálva a szakterület legitimitását. A vaskos, 900 sűrű oldalnyi terjedelmű munka által összefoglalt, elsősorban pszichológiai jellegű kutatások mellett megjelent például filozófiai szempontokat képviselő szerkesztett kötet is a témában (Selinger és Crease 2006), természetesen a nagyobb számban megjelenő monográfiák és egyedi tanulmányok mellett. Sőt az elmúlt évtizedek egyik sikerterületén, a tudománytanulmányok (science studies) sokszínű vállalkozásában meghirdették a „szakértelem és tapasztalat kutatásának” programját (Studies of Expertise and Experience, „SEE”), egy olyan cikkben (Collins és Evans 2002), amely azóta a diszciplína egyik leggyakoribb hivatkozási alapjává vált. Az egyes megközelítések persze igen eltérő szakértő-koncepciókkal dolgoznak, és nagyon különböző kérdéseket fogalmaznak meg. A pszichológiai irodalom elsősorban azt próbálja megválaszolni, hogy milyen speciális készségekkel és képességekkel rendelkeznek a szakértők, és miben tér el a szakértői tudás jellege a laikus tudásáétól. A szociológiai hagyomány többnyire arra kíváncsi, hogy a társadalom bizonyos tagjai milyen módon tesznek szert szakértői státuszra, és mik a bizalmi mechanizmusok szerepei és funkciói. Egyes filozófusok azt vizsgálják, hogyan egyeztethető össze a tudás fogalma a lét társas dimenziójával, mások azt firtatják, milyen etikai és politikai problémákat vet fel a szakértők és a szakértői tudás társadalmi kitüntetettsége. Mindezek mellett ugyancsak más és más felfogással, kérdésekkel találkozhatunk a menedzsment, a kockázatelemzés, a mesterséges intelligencia kutatás, az oktatáselmélet, valamint az összes többi olyan diszciplína területén, amelyik támaszkodik a szakértők és a szakértelem fogalmára. Bár a jelenségkör vizsgálata divatos, egyáltalán nem beszélhetünk egységes elméleti hagyományról. Ez a tanulmány is csupán szűk szeletét vizsgálja a kérdéskörnek. Az alapprobléma a szakértőktől való függés szituációja: ahhoz, hogy tudással rendelkezzünk szinte bármivel kapcsolatban, rászorulunk specializált szakértők állításainak elfogadására. Nem vizsgálom, hogy mit jelent szakértőnek lenni, miben áll a szakértőiség sajátossága, sem azt, hogy miként azonosítjuk a szakértőket, sem azt, hogy mindez milyen következményekkel jár a társadalomra és kultúrára nézve. Abból a jelenségből indulok ki, hogy ha megalapozott véleményt akarunk formálni valamivel kapcsolatban, akkor gyakran feltételezzük, hogy léteznek a kérdésnek „szakértői”, akik – képzés és gyakorlat révén – a lehető legmegbízhatóbb (ha nem is tévedhetetlen) tudással rendelkeznek az adott területen, és ezért nekünk „laikusoknak”, akik nem rendelkezünk szakértői ismeretekkel az adott kérdésben, érdemes rájuk hagyatkoznunk. Ennek a ráhagyatkozásnak az élménye tökéletesen ismert és otthonos számunkra, és többnyire nem alárendeltségként vagy kiszolgáltatottságként éljük meg, hanem pozitív lehetőségként, tájékozódásunk és boldogulásunk egy fontos támaszaként. Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy vakon és reflek-


151

tálatlanul bíznánk a szakértőkben: hozzájuk fűződő viszonyunk nem mentes az értékelő mozzanatoktól. Annak érdekében, hogy az alapproblémát pontosabban behatároljuk, szükség van a téma további szűkítésére. Először is tegyünk különbséget elméleti – vagyis episztemikus, ismeret alapú –, illetve gyakorlati – vagyis praktikus, készség alapú – szakértők között. Ez a szembeállítás persze nem kívánja azt sugallni, hogy létezhet elméleti tudás a gyakorlati tudástól függetlenül, vagyis lehetséges „tudni, hogy” a „tudni, hogyan” nélkül. Az viszont védhetőnek tűnik, hogy vannak, akiknek – feltételezett vagy valós – szakértői voltát annak tulajdonítjuk, hogy képesek – képzés és tapasztalat révén – megválaszolni bizonyos kérdéseket, míg másoknál annak, hogy képesek – ugyancsak képzés és tapasztalat révén – elvégezni bizonyos feladatokat. Az elméleti szakértők feladata az, hogy egyes – a szakterületükre tartozó – kérdésekben meg tudják mondani, hogy hogyan vannak a dolgok, hogyan van a világ. A modern kultúrában az ilyen jellegű kérdések megválaszolásának társadalmi feladatát többnyire a tudomány intézménye látja el. Akik tudósként vagy tudományos kutatóként tesznek szert a szakértői szerepre, tudományos szakértőnek nevezhetők. Ez megint csak nem jelenti azt, hogy minden tudományos szakértő egyben elméleti szakértő is, hiszen a tudományos kutatás sokrétű és alapvető összefonódása a technikai-technológiai szférával azzal jár, hogy a tudomány működése gyakorlati szakértők sokaságát előfeltételezi. Ám a tanulmány vizsgálata elsősorban a tudományos elméleti szakértőkre irányul, és a továbbiakban a megszorítás nélkül használt „szakértő” kifejezés többnyire ezt fogja takarni. Ez a tanulmány tehát az ebben az értelemben tekintett szakértők értékelésének kérdését tárgyalja.

3. A szakértõk értékelésének problémája 3.1 Az értékelés lehetõsége Az ismeretelméleti alapproblémát az ismereti (vagy episztemikus) függés fogalma írja le, melyet John Hardwig egy klasszikus cikke (1985) vezetett be. (A problémát Laki János tanulmánya is tárgyalja e kötetben.) Hardwig abból a felismerésből indul ki, hogy ismereteink túlnyomó többségének forrása a tekintélyekre való hagyatkozás, méghozzá annál nagyobb mértékben, minél összetettebb kultúráról van szó. Az ismeretelméleti hagyomány viszont az ilyen hiteket nem tartja racionálisnak annyiban, amennyiben nem racionális bizonyítékok alapján fogadjuk el őket (hiszen mások közlése nem tűnik racionális bizonyítéknak). Azonban ha el akarjuk kerülni azt az abszurdnak tűnő állítást, hogy tudásunk és viselkedésünk nagy része irracionális (a társadalmi komplexitással arányosan), akkor Hardwig szerint két választási lehetőségünk van. Vagy „lehetséges ‘másodkézből’ tudni – vagyis anélkül, hogy rendelkeznénk annak bizonyítékaival, amit tudunk, és talán anélkül, hogy teljesen értenénk, amit tudunk” (ibid. 348), vagy pedig elfogadjuk,

152

Kutrovátz Gábor

hogy a „közösség a tudás elsődleges hordozója, és az egyéni tudás csak másodlagos” (ibid. 349), és lemondunk az intellektuális autonómia ábrándjáról (Hardwig ez utóbbi megoldással szimpatizál). Ha azonban ismereteink tekintetében alapvetően függünk a szakértőktől, akkor hogyan tudjuk megítélni a szakértői vélemények megbízhatóságát? Úgy tűnik, Hardwig eléggé kilátástalannak találja a problémát: ha a laikus éppen azért laikus, mert ismeretei terén a szakértőre szorul, akkor hogyan is lehetne képes elbírálni a szakértő véleményét? Persze ellenőrizhetünk egy szakértőt, sőt megpróbálhatjuk felállítani a szakértők egy rangsorát, ám ehhez további szakértők véleményére kell hagyatkoznunk (hiszen önállóan erre nem lennénk lépesek), és így nem szabadultunk meg episztemikus függésünktől, hanem csak áthelyeztük azt (Hardwig 1985: 341). Így aztán meg kell békélnünk alapvető ismereti alárendeltségünkkel, és vagy elfogadni kritikátlanul a szakértői véleményt, vagy ha kritizáljuk is, akkor elfogadni kritikátlanul a kritikánk szakértői megítélését (hiszen hogy helytálló-e a nem szakértőként megfogalmazott kritikánk, azt csak egy szakértő döntheti el) (ibid. 342). Így tehát a szakértői álláspontok megítélésének lehetősége csak akkor áll fenn, ha a laikusnak a szakértőktől való ismereti függése nem feltétlen függés. Vegyük észre azonban, hogy az ilyen megítélés lehet abszolút vagy relatív: az abszolút megítélés a szakértői álláspont önmagában való elfogadhatóságára irányul, míg a relatív megítélés a rivális szakértői álláspontok közti döntésre. Kiindulásként feltételezhetjük, Hardwiggal egyetértve, hogy az abszolút megítélés jogossága többnyire kérdéses és nehezen legitimálható. Ugyanakkor a relatív megítélés jelensége a köznapi társadalmi tapasztalatunk részét képezi, és számtalan alkalommal elkerülhetetlen, hogy rivális szakértői álláspontok között kell döntenünk akár elméleti kérdésekben (mint amilyen az élet keletkezésének kérdése a biológia és az intelligens tervezés közti konfliktusban – lásd erről Kertész Gergely cikkét a kötetben), akár a gyakorlatban (mint a rivális gyógyászati technológiák közötti választás esetén – lásd erről Zemplén Gábor írását). Az ilyen helyzetekben teljesen nyilvánvaló, hogy gyakorta kell ítéletet hoznunk szakértők megbízhatóságáról. Azoknak a szempontoknak, amelyek alapján mások kognitív tekintélyére vonatkozó ítéleteinket meghozzuk, egy jelentős része, feltehetőleg a többsége reflektálatlan és „ösztönös”. Ilyen például a szakértő éthoszának, vagyis megjelenésének, fellépésének, viselkedésének hatása (lásd később). A viselkedés kialakította benyomás és bizalom vizsgálata a szociálpszichológia körébe tartozik. Bármilyen fontos szerepet töltenek is be ezek a szempontok a meggyőzésben, erősen kérdéses, hogy hatásuk mennyire tudatosítható, illetve még ha tudatosítható is, mennyire felülbírálható. Ez azért lényeges kérdés, mert ha bármennyire is normatív szempontokat akarunk megfogalmazni a szakértők laikusok általi megítélésével kapcsolatban, akkor fel kell tennünk, hogy léteznek a kritériumok kezelésének olyan elemei, amelyek nem eleve adottak és reflektálatlanok, hanem tudatosan alakíthatók. A következőkben azokat a javaslatokat tekintem át és összegzem, amelyek a problémakör elsősorban filozófiai szakirodalmában megjelentek, és ebben elsősorban


153

Alvin Goldman és Scott Brewer cikkeire fogok koncentrálni. Röviden kitérek a tudománytanulmányok egyik releváns megközelítésére is. 3.2 Ismeretelméleti javaslatok Maga Hardwig is elismeri, hogy a szükségszerűen szolgai hozzáállásunk az esetek egy bizonyos típusában felfüggeszthető. Ezeket ad hominem eseteknek nevezi: „A laikus állíthatja, hogy a szakértő nem érdekmentes, semleges tanú, és hogy érdekei végeredményben elfogulttá teszik a véleményét. Vagy hogy nem jóhiszeműen jár el – például hazudik, vagy nem ismeri be nézetei hibás voltát, mivel ha ezt tenné, azzal aláásná saját szakértelmének jogosságát. Vagy hogy fedezi a kollégáit, vagy behódol más szakmabeliek szociális nyomásának, stb., stb.” (ibid.) Ezek az ad hominem, vagyis az érvelő körülményeire hivatkozó (és nem pusztán az érvek tartalmára alapozó) érvelések olykor hibásak ugyan, ám gyakran helytállóak és jogosan támasztják alá egy álláspont elutasítását. Ebben – és csak ebben – az esetben szerinte visszautasítható a szakértői véleményre hagyatkozás. De mielőtt túl gyakran így járnánk el, tudatában kell lennünk annak, hogy az ilyen esetek fontosabbnak és gyakoribbnak tűnhetnek a laikus szemében, mint amilyenek a szakértői diskurzusban, hiszen ott az elfogultság és rosszhiszeműség könnyen kiderül és kiküszöbölésre kerül (ibid. 343). Az esetek túlnyomó többségében nem marad más lehetőség, mint a kritikátlan elfogadás. A Hardwig érveinek tanulságait részletesen vizsgáló filozófiai hagyomány a „szociális ismeretelmélet”, amelynek története a Synthese c. vezető filozófiai folyóirat egyik számával (1987 október – 73/1) vette kezdetét. Ebben publikált Steve Fuller (1987), aki elsősorban a tudományt érintő vonatkozásokra összpontosítva ugyanebben az évben megalapította a Social Epistemology című folyóiratot, egy évvel később pedig megjelentette azonos című könyvét (Fuller 1988). Ugyanitt közölt egy írást az inkább filozófiai aspektusokra szorítkozó Alvin Goldman (1987), aki később, 2004-ben megalapította a terület másik alapvető folyóiratát (Episteme: a journal of social epistemology), és szintén könyveket publikált a témában (Goldman 1999, 2002). Hasonló felvetések jelentek meg később számos szerzőnél, elsősorban két területen: egyrészt a tudományfilozófia „szociologizált” változataiban (pl. Kitcher 1993, Solomon 2001, valamint feminista episztemológiák mint Longino 1990), másrészt az ún. „testimónium-problémát” tárgyaló filozófiai-filozófiatörténeti elemzésekben (pl. Coady 1992, Kusch 2002, Lackey és Sosa 2006). (Hogy a két terület persze erősen összefügg, az világos Shapin 1994 alapján, vagy a Studies in the History and Philosophy of Science című folyóirat 33/2. – 2002 júniusi – „Testimony” témájú számából.) Már ez a rövid, tartalmi ismertetéseket kerülő felsorolás is mutatja, hogy a problematika egy kiforrott és részben önjáró elméleti hagyománnyá nőtte ki magát. Míg a filozófusok érdeklődése komoly elméleti vitákat szült különféle kifinomult megkülönböztetések mentén a részletekben kidolgozott álláspontok között, addig

154

Kutrovátz Gábor

meglepően kevés konkrét javaslattal találkozhatunk a szakértők értékelésének problémáját illetően. Az egyik kivétel Scott Brewer egyik tanulmánya (2006), amely olyan szempontból közelíti meg a kérdést, ahol a kritikátlan elfogadás lehetősége kizárt, ugyanis a laikus kötelessége, hogy megítélje a szakértői véleményt: ez a bírósági tárgyalás esküdtszéki modellje. Az esküdtek laikusok, akiknek értékelnie kell a szakértői vélemények (és gyakran egymással szemben álló szakértői vélemények) elfogadhatóságát. A szerző szerint négy különböző lehetőség áll az esküdtek rendelkezésére, és ez egyben modellezi a laikusok általános, tárgyalótermen kívüli lehetőségeit is. Az első lehetőség a szakértők érveinek tartalmi megítélése, helytállóságuk megállapítása (ibid. 134-136). Ez elviekben nem jelenti azt, hogy a laikusnak éppolyan jól kellene érteni az adott szakterülethez, mint a szakértőnek – hiszen laikussága abban áll, hogy kevésbé ért hozzá –, de esetenként nem kizárható annak lehetősége, hogy a laikus megérti a szakértő érveit, és képes elbírálni azokat (még ha kevésbé megbízható mértékben is, mint más szakértők tennék). De persze ez a lehetőség ritkán valósul meg, és a laikus legtöbbször képtelen a szakértői érvek helytállóságának független megítélésére. A második lehetőség a racionalitás általános kánonjaira való hagyatkozás (ibid. 136-138). Ha ugyanis egy szakértői vélemény inkoherens (pl. önellentmondó), vagy összemos nyilvánvaló különbségtételeket (példája szerint az okozás és a nem megelőzés között), akkor a laikus számára is nyilvánvaló, hogy az megbízhatatlan. Persze csak akkor nyilvánvaló, ha az érvelés elég átlátható és világos ahhoz, hogy az ilyen hibák felismerhetőek legyenek, márpedig ez viszonylag ritka. (Még ha nem is annyira ritka, mint az előbb említett, tartalmilag megítélhető érvelések, hiszen itt a csupán a szerkezeti, nem pedig a tartalmi közérthetőséget kell megkövetelni, már amennyiben ezek egyáltalán elválaszthatók.) A harmadik lehetőség a szakértő viselkedésének, fellépésének, hitelességének (demeanor) megítélése (ibid. 139-141). Fel kell tudnunk mérni ugyanis, hogy a szakértő mennyire őszinte, magabiztos, jóhiszemű, pártatlan, stb. Mindez azonban a szakértő „éthoszának” része, ami kétségkívül nagy súllyal vesz részt a meggyőzésben, ám többnyire függetlennek tekinthető az episztemikus szempontoktól. Az amerikai bírósági gyakorlatban ez jól ismert tényező, és komoly piaca van a jó fellépésű, hitelességet sugárzó bírósági szakértőknek, függetlenül azok tudományos elismertségétől. A viselkedés tehát különösen megbízhatatlan szempont, főleg annak fényében, hogy jelentős befolyással van az ítéletalkotásunkra. Az utolsó lehetőség a képesítések, diplomák, oklevelek alapján történő megítélés, beleértve ebbe a hírnevet is (ibid. 141-148). Brewer szerint még ez a megoldás a leginkább megbízható, tekintve az eddigi lehetőségek megbízhatatlanságát vagy korlátozott alkalmazhatóságát. Ezt a megoldást, az ún. „kredencializmust” többen támogatják (pl. Kenny 1983), ám természetesen itt is fellépnek elvi nehézségek. Ilyen például a regresszus-probléma, mely szerint a látszólag hasonló diplomák közti rangsor megállapításához újabb szakértők bevonására van szükség, vagy a szelekciós


155

probléma, mely szerint annak megállapítása is további szakértőket igényel, hogy melyik a legitim tudományos diploma és melyik nem, vagy az aluldetermináltsági probléma, mely szerint gyakran nagyjából egyforma képesítései vannak a rivális szakértőknek, és így ez alapján nem lehet dönteni. Kétségeinek részletezésével Brewer világossá teszi, hogy a különböző diplomák értékének megállapításához a tudományos (és nem tudományos) kibocsátó intézmények megítélésének képességére volna szükség. Brewer megoldhatatlannak találja a problémát, ugyanis úgy tűnik, ez utóbbi képességet csakis a tudományos szakértők birtokában tudja elképzelni, és azzal a javaslattal hárítja el a megoldást, hogy a szakértők megítélésére irányuló laikus érvelések még hosszas további vizsgálatra szorulnak (ibid. 148). Nekem viszont úgy tűnik, hogy az intézményrendszer bizonyos mértékű ismeretéhez még nem szükséges az adott intézmények kötelékében állni, vagyis lehet valamekkora rálátásunk a tudományos képesítések kibocsátásának mechanizmusaira anélkül, hogy mi magunk is tudósok lennénk. Ahogy a későbbiekben részletesebben kifejtem, érdemes különbséget tenni tudományos műveltség és a tudománnyal kapcsolatos szociális műveltség között. Ám mielőtt levonnánk ennek tanulságait, vizsgáljunk meg egy újabb megoldási javaslatot a problémára, méghozzá a társas ismeretelmélet egyik központi figurájának, Alvin Goldmannak a javaslatát. Goldman (2006) öt lehetőséget kínál az olyan esetekre, amikor a laikusnak ellentmondó szakértői vélemények közül kell választania, vagyis amikor lehetetlen az egyszerű ráhagyatkozás a szakértői véleményre, hiszen nem tudjuk, hogy melyikre kellene. Az első az érvek megítélése (ibid. 21-24), amely kétféle módon történhet: tartalmi és formai szempontok alapján. Tartalmi (vagy direkt) megítélése egy érvnek akkor lehetséges, ha (mint Brewer első esetében) az érv megérthető a laikus számára, megfogalmazása exoterikus. A legtöbb szakértői terület azonban ezoterikus, így erre nincs lehetőség. Viszont ekkor is van mód az érvek indirekt megítélésére, az érvelő ún. dialektikus teljesítménye, vagyis a vitában szerzett fölénye alapján. Az ellenérvek kezelésében mutatkozó eltérések (könnyen vagy nehezen), a válaszadás gyorsasága és gördülékenysége (vagy nehézkessége) közvetett mutatói annak, hogy a szakértő mennyire felkészült és tájékozott az adott kérdés kapcsán. A második és harmadik lehetőség további szakértők bevonásában rejlik (ibid. 24-30): ez történhet úgy, hogy nem rangsoroljuk a szakértőket, hanem csakis a támogató szakértők relatív száma alapján ítéljük meg egy álláspont megbízhatóságát, vagy úgy is, hogy az újabb szakértőktől nem a vitában való állásfoglalást, hanem a vitázó szakértők viszonylagos érdemeinek megítélését várjuk. Goldman szerint az ún. meta-szakértők bevonása, vagyis a szakértők megbízhatóságának más szakértők általi megítélése nem sokban különbözik attól, ha csak a szakértők puszta számai alapján döntenénk, hiszen a meta-szakértők is a laikusok számára hozzáférhetetlen érvek alapján döntenek ugyanúgy, mint a szakértők. A szerző ebbe a kategóriába sorolja a képesítések és diplomák alapján meghozott döntéseket is, hiszen a képesítéseket és diplomákat éppen a meta-szakértők állították ki, ezáltal

156

Kutrovátz Gábor

kinyilvánítva azt a véleményüket, hogy a kérdéses szakértő megbízható tudással rendelkezik az adott területen. Újabb lehetőség a döntésre, amikor érdekeket és elfogultságokat azonosítunk a szakértő álláspontjában (ibid. 30-31). Mivel ez sokszor könnyebben megítélhető, mint az érvek vagy a képesítések, Goldman ennek számottevő jelentőséget tulajdonít (hasonlóan Hardwighoz), annak elismerésével, hogy persze gyakran megtörténik, hogy a rivális szakértők mindegyike hasonlóan érdekelt vagy elfogult, és ez lehetetlenné teszi, hogy ez alapján döntsön a laikus. Az utolsó lehetőség a listán a teljesítmények és referenciák (track record) használata (ibid. 31-34). Goldman ezt találja a legmegbízhatóbbnak, dacára számos elméleti és gyakorlati nehézségnek. Úgy véli ugyanis, hogy egy ezoterikus, a laikus számára érthetetlen szakterületnek is lehetnek olyan exoterikus, kívülről is érthető vonatkozásai, amelyek alapján egy kutató kognitív sikerei megítélhetők. Ha például egy szakterületen lehetséges bizonyos események előrejelzése, akkor a rivális szaktekintélyek kompetenciája megítélhető múltbeli előrejelzéseik sikeressége szerint. A fenti javaslatok elfogadhatóságának vizsgálatához szükség van a probléma tárgyalásának hátterében álló elméleti elköteleződések pontosítására. Ám mielőtt ehhez hozzálátnánk, érdemes mindezt röviden összevetni egy másik hagyományon alapuló megközelítés javaslataival. 3.3 Egy javaslat a tudománytanulmányok területérõl A hazai olvasóközönség elsősorban azokat az alapmunkákat ismeri a tudománytanulmányok, vagyis a science studies területén, amelyek főként a nyolcvanas (és részben a kilencvenes) években igyekeztek feltérképezni a tudományos ismerettermelés gyakorlatát társadalomtudományi eszközök segítségével – ide tartozik pl. a tudásszociológia ún. erős programja (pl. Barnes, Bloor és Henry, 2002), a tudomány „antropológiája” (pl. Latour 1987, Knorr Cetina 1981), a tudományos viták vizsgálata (pl. Shapin és Schaffer 1985), vagy a tudományos gyakorlat epizódjainak relativista elemzése (pl. Collins 1985). Ugyanakkor fontos változások mentek végbe a területen az elmúlt egy-két évtizedben (lásd pl. Király 2005): a hangsúly eltolódott a tudomány társadalmi beágyazottságának és érintkezési felületeinek vizsgálatára (a gazdasággal, a politikával, vagy a nyilvánossággal), és az elméleti elemzéseket nagyrészt felváltották a gyakorlati irányultságú kutatások. A szakértelem problémája ez utóbbi váltás kapcsán került előtérbe. A sokféle megfogalmazásban elterjedt alapprobléma Collins és Evans (2007: 8) szövegezésében így hangzik: „a politika sebessége meghaladja a tudományos konszenzusformálás sebességét” – vagyis a politikai döntéshozás üteme gyorsabb, mint a tudományos döntéshozás üteme. Míg a tudósoknak sokszor éveket vagy évtizedeket vesz igénybe, hogy egy-egy fontos, a nyilvánosságot vagy a gazdaságot is érintő kérdésekben konszenzusra jussanak, addig a politikai döntéshozóknak ennél


157

jóval gyorsabban kell reagálniuk. Ezt a helyzetet veszi alapul az ún. poszt-normális tudomány koncepciója (pl. Funtowitz és Ravetz 1993), amely szerint ma a tudományos-technikai döntéshozatal főként és tipikusan magas bizonytalansági és kockázati körülmények között történik, és ez a tudomány társadalmi szerepének átalakulásához vezet. Ebből következik az, amit Collinsék a legitimáció problémájának neveznek (Collins és Evans 2002: 237): hogyan lehetséges a technológiai döntéshozás az egyre növekvő társadalmi bizonytalanság mellett. Erre szerintük van megoldás, illetve kezelési mód, amely a „nyilvánosság részvétele a tudományban” fogalmához kötődik: világszerte lehetőségeket és módszereket próbálnak kidolgozni, amelyek a laikusok megnövekedett részvételét szolgálják a jelentős következményekkel járó tudományos-technológiai döntésekben (Bucchi és Neresini 2007). Ugyanakkor még nem megoldott az, amit a kiterjedés problémájának neveznek (Collins és Evans 2002: 237): meddig vonhatók be a laikusok a döntéshozásba, és hol kezdődik a szakértők kizárólagos kompetenciája. Elméletüket arra szánják, hogy ez utóbbi kérdésre nyújtson normatív javaslatokat. Collinsék vizsgálati keretében a szakértelem-fogalom alkalmazásának feltételei meglehetősen tágak, és a szakértelem fajtáit egyfajta „periódusos rendszer” szerint osztályozzák (Collins és Evans 2007: 14). Ennek megfelelően nem csupán a „specialista” szakértelem formáival foglalkoznak, hanem azokkal az ún. metaszakértelmekkel is, amelyek a specialista szakértelem megítélésére, értékelésére irányulnak. Egyfelől vannak olyan szakértők, akik szakmájuk részeként, képzés és specializáció eredményeként hivatottak más szakértők megítélésére: ilyenek a meta-tudományok képviselői (politológusok a politikusokról, irodalomkritikusok az irodalmárokról, stb.), a technikai döntéshozók, vagy akár az egymás érdemeit elbíráló kutatók. Másfelől mindannyian, laikusokként rákényszerülünk arra, hogy számtalan esetben tájékozódjunk a szakértők között, megítéljük szakértelmüket, hiszen a szakértőkre hagyatkozás kultúránk egy teljesen elterjedt és köznapi jelensége. Ez egyben azt is jelenti, hogy társadalmi létünkben mindnyájan elsajátítjuk a meta-szakértelem alapjait képező készségeket, „szociális intelligenciát”. Képesek vagyunk tehát technikai kérdésekben nem technikai ismereteink alapján dönteni, akár úgy, hogy személyes ismeretségünk alapján ítéljük meg a szakértőt („lokális ítélőképesség”), akár pedig úgy, hogy semmiféle személyes ismeretség nem áll rendelkezésre („globális ítélőképesség”). Ezen ítéletek meghozásában segítenek bennünket az ún. „meta-kritériumok”. Lehetőségünk van például arra, hogy a szakember hozzáértését képesítései, diplomái, oklevelei alapján minősítsük – már ha az adott szakterületen vannak ilyenek, ám mivel nagyon gyakran nincsenek (a tudományon kívüli szakértelem-formák többségében), ezért ezt Collinsék nem találják megbízhatónak (szemben Brewerrel, aki ezt találta a legkevésbé kockázatosnak). Ennél megbízhatóbb lehet a teljesítményekre, referenciákra alapozni (track record – lásd Goldman favorizált megoldását), de szerintük ezzel is az a probléma, hogy túl sok esetben nem áll rendelkezésre ilyen, amikor intézményen kívüliek szakértelmi formáiról van szó. A legmegbízhatóbb kri-

158

Kutrovátz Gábor

térium a szakértő múltbeli tapasztalata volna, ám sajnos az nem derül ki az elmélet kifejtéséből, hogy ez hogyan megítélhető a laikus számára. Ám akár a képesítések, akár a referenciák, akár a tapasztalat megállapításához olyan erőfeszítéseket kell tenni, amelyekre csak indokolt esetekben hagyatkoznánk. A leggyakrabban viszont ennél is általánosabb, kevésbé lokális kritériumok, egyfajta „szociális intelligencia” alapján hozunk ítéletet. Ennek segítségével eldönthetjük, „hogy egy tudományos állítás megfogalmazója vajon kellőképpen a tudós módjára viselkedik-e, és/vagy megfelelő pozíciót foglal-e el a tudósok szociális hálózatában, és/vagy nem fűzik-e állításához túlzott politikai vagy anyagi érdekek” (ibid. 45). Így – Collinsék szerint – tudjuk (laikusként), hogy az asztrológia nem tudomány, hiszen „asztrológusok standardjai és szociális-kognitív hálózatai nem esnek egybe a tudósok standardjaival és szociális-kognitív hálózataival” (ibid. 46), mint ahogy azt is tudjuk, hogy az emberes holdraszállások megtörténtek, hiszen szociális tapasztalataink alapján nem tartjuk hihetőnek, hogy „a résztvevő kutatók ezrei képesek volnának ilyen szervezetten, kitartóan és egybehangzóan hazudni” (ibid.), és ugyanígy tisztában vagyunk azzal, hogy a hidegfúzióra vonatkozó kutatások végül kiszorultak a tudomány területéről. Ezek a példák illusztrálják, hogy mit jelent a szociális és a technikai ítélőképességnek az a szembeállítása, amely lehetőséget teremt a szakértők laikusok általi megítélésére – márpedig erre szükségünk van minden olyan esetben, amikor laikusokként kell tájékozódnunk szakértői vélemények között. Ugyanakkor a példák meggyőző ereje erősen kétséges: úgy tűnik, nagyon sokan vannak azok (ha nem is feltétlenül a többség), akiknek nincs elegendő szociális ismerete annak eldöntéséhez, hogy az asztrológia tudomány-e (és persze itt nem a magazinok horoszkópjairól van szó, hanem a asztrológiáról „általában”) – ehhez ugyanis ismerniük kellene a tudomány szociális-kognitív hálózatait, például hogy vannak-e akadémikusan elismert asztrológiai kutatóintézetek, államilag akkreditált asztrológia tanszékek, tudományosként számon tartott asztrológiai folyóiratok, stb. Ugyancsak sokan vannak azok, akik igenis elképzelhetőnek tartanak egy több ezer embert érintő összeesküvést, mint amilyen a holdraszállás hamisítása volna, ha ehhez megfelelő anyagi érdekek párosulnak. És igen kis számban élhetnek olyan „legésszerűbben művelt tagjai” a társadalmunknak, akik szociális műveltségük alapján sikertelennek minősítenék a hidegfúziós kísérleteket (valójában azok sem lehetnek túl sokan, akik tudják, hogy egyáltalán miről van szó).

4. A meta-szakértelem elemei Az iménti példák elégtelenségének hátterében véleményem szerint az áll, hogy a mai átlagos laikus nagyon kevés ismerettel bír a tudomány szociális dimenziójáról. Vagyis ha rendelkezünk is szociális műveltséggel általában, ez a műveltség többnyire nem terjed ki a tudomány ismeretére, szemben az olyan társadalmi szférákkal,


159

mint a politika, a gazdaság vagy a sport, amelyek működésébe jobban belelátunk, és így megbízhatóbb szociális ítéleteket hozhatunk ezekkel kapcsolatban. Vagyis bár valóban érdemes lehet megkülönböztetnünk a szociális ítélőképességet a technikaitól, hiszen az előbbi tényleg jelentős szerepet játszik minden olyan ítéletben, amit laikusként szakértőkről hozunk, ugyanakkor megalapozatlan az a feltevés, hogy csak azért, mert társadalmi létünk során elsajátítunk valamiféle szociális ítélőképességet, ez az ítélőképesség egyenesen alkalmazható volna a tudományos szakértelmet érintő problémák esetén. Collinsék is elismerik, hogy ez az ítélőképesség „nagyon megbízhatatlan, mivel hajlamosak vagyunk túl sokat tulajdonítani a sztereotip megjelenésnek és sztereotip viselkedésnek” (ibid. 51). Ám azt gondolom, ez nem jelenti azt, hogy a tudományra vonatkozó szociális intelligencia az általános szociális műveltséggel együtt adott volna egyszer és mindenkorra, és ne volna képezhető vagy fejleszthető. Elvégre a „meta-szakértelem” kifejezés azt sejteti, hogy a szakértők értékelésének készsége maga is szakértelemnek tekinthető, és legyen ez bár a szakértelemnek egy könnyen elsajátítható és széles körben elterjedt formája, attól még szükség van a speciális tapasztalatra és erőfeszítésre ahhoz, hogy elsajátítsuk. Fontos megjegyezni, hogy ebben a kontextusban a „szakértelem” kifejezést – a SEE programjához hasonlóan – egy erősen gyengített értelemben használom: pusztán annyit kívánok jelezni vele, hogy a szakértők, különösen a tudományos szakértők megítélésének készségei fejleszthetők irányított képzés és tapasztalat segítségével. A köznapi intuíciónk azonban többet vár el egy szakértőtől: kiemelkedő képzettséget, gyakorlottságot, tapasztalatot. Ez a „kiemelkedő” teljesítmény felfogható egyrészt úgy, mint ami hosszas tanulási folyamat eredménye, és ennek a folyamatnak az elemzésére koncentrál például a SEE egyik bírálójaként is ismert Hubert Dreyfus, a mesterséges intelligencia neves kutatója és kritikusa (pl. Dreyfus és Dreyfus 2005). Ekkor persze a laikus és szakértő közti határvonal elmosódik, hiszen a szakértőiség a tapasztalat és gyakorlat fokozati kérdésévé válik – sokan ezért a „laikus” fogalma helyett a „kezdő” fogalmát használják, hogy jelezzék: a laikus és a szakértő egy folyamat két végpontján található (pl. Goldman 2006). A „kiemelkedő” jelző ugyanakkor értelmezhető úgy is, mint ami egy általános társadalmi környezethez képest azonosítható, vagyis a szakértői státusz a laikusok sokaságának hátterében rajzolódik ki. Ez utóbbi feltevés alapján azonban szakértőnek tekinthetünk olyasvalakit is, aki kevés tapasztalattal és gyakorlattal rendelkezik, ha az mégis több annál, mint amivel a legtöbben rendelkeznek. Például a lapos kavicsok vízfelszínen történő pattogtatása terén – ám a probléma itt az, hogy a „szakértelem” ezen formájának oly kicsi a társadalmi szükséglete, hogy az aláássa szakértelmi szerepét (lásd pl. Fuller 2007, aki a korlátolt elérhetőség mellett a társadalmi relevanciát nevezi meg a szakértelem kritériumaiként). Ugyanakkor jelentős gyakorlat és képzés is kevés lehet a szakértőiséghez, ha ugyanaz a gyakorlat és tapasztalat túl sokak számára elérhető. Az írás és olvasás készsége például irányított képzés és tapasztalat révén sajátítható el, mégsem szokás a szakértelem egyik formájának tekinteni, hiszen szinte

160

Kutrovátz Gábor

mindenki rendelkezik vele. Azonban nem volt ez mindig így, és bizonyos korokban és kultúrákban az írás-olvasás készsége komoly hatalmi potenciált, kulturális tőkét (Bourdieu 1997) jelentett – ami világosan illusztrálja, hogy ugyanaz készség hogyan nyerhet vagy veszíthet szakértelmi státuszt a kulturális kontextus függvényében. A szakértelem ugyanis éppen az ismereti (vagy akár a gyakorlati) függés relációjában jelenik meg, ám ha a szakértelmi forma túlságosan elterjedt, akkor azon a területen a függés társadalmi jelensége felszámolásra kerül. Bár néhányan elkötelezik magukat amellett, hogy a szakértőiség státuszának feltétele a korlátozott társadalmi elérhetőség (pl. Fuller 2007), mind a SEE koncepciója szembemegy ezzel az előfeltevéssel, amikor az anyanyelv használatát szakértelemként elemzi (Collins és Evans 2007: 15-18), mind a teljesen más perspektívából közelítő Dreyfus is ellentmond ennek az elvárásnak, amikor az autóvezetés készségének kifejlesztését használja egyik alappéldaként a szakértelem elsajátítására (Dreyfus és Dreyfus 2005). Ha tehát mi is megengedjük azt, hogy létezzenek széles körben elterjedt (vagyis gyengített értelemben vett) szakértelmi formák – azaz képzés és tapasztalat révén fejleszthető kompetenciák –, akkor a meta-szakértelem, legalábbis az általában vett szakértők megítélésének alapvető készsége is kétségkívül ide tartozik. Ugyanakkor korábban amellett érveltem, hogy a tudományos szakértőkkel kapcsolatos ítélőképesség birtoklása egyáltalán nem széleskörű jelenség. Ám azt gondolom, hogy ez is képezhető lenne, például az alábbiak figyelembevételével. A következőkben egy normatív összegzését és rendszerezését kívánom nyújtani a korábban ismertetett javaslatoknak, az eddig felmerült ellenvetések figyelembevételével. A normativitás itt annyit jelent, hogy – további érvelés nélkül – felteszem, hogy a szakértők értékelésének és kiválasztásának olyan tényezőit tárgyalom, amelyek várhatóan növelik a döntés megbízhatóságát, méghozzá ahhoz képest, amit az erre irányuló képzést nélkülöző általános döntési mechanizmusok eredményeznének. Így azt is gondolom, hogy társadalmi létünkben előnyünkre válna, ha széles körben törekednénk a tudományos szakértőkkel kapcsolatos ítélőképesség tudatos fejlesztésére, vagyis a kompetens állampolgárok kinevelését célzó oktatás részeként szükség volna olyan képzésre, amelyik felkészít a tudományos szakértők megítélésére. A meta-szakértelem elemeit két csoportba sorolom. Az elsőbe tartoznak az argumentatív érdemek, vagyis a szakértő érveinek megítélésére vonatkozó készségek. Nem sorolom ide azt a Brewer és Goldman által egyaránt tárgyalt lehetőséget, amikor az érvek tartalmának érdemi megítéléséről van szó: nem azért, mert lehetetlennek vagy praktikusan ritkának tartom, hanem mert az ilyen megítélés szakértelmet igényel a laikustól a szakértő területén, nem pedig meta-szakértelmi készségeket. Ugyancsak nem sorolom ide Goldman „dialektikus teljesítményét”, hiszen az érvelés gyorsaságának, gördülékenységének megítélése nagy mértékben az éthosz dimenziójába tartozik, és még ha összefüggésben is áll az érvelő kompetenciájával, ez gyakran észrevétlenül félrevezető lehet. Ám vannak olyan diszkurzív tényezők, amelyek közvetlenebb kapcsolatban állnak az érvek episztemikus erejével. Ilyenek például az olyan alapvető feltételek,


161

mint az érvek konzisztenciája (vagy ellentmondásossága), a kifejtés szerkezetének világos (vagy homályos) volta, a premisszák és a konklúzió összefüggésének (esetleg körkörös viszonyának) kérdése. Természetesen minél ezoterikusabb egy szakterület fogalmi hálója és módszertana, annál nehezebb a formai jellegzetességeket elkülöníteni a tartalmiaktól, ám mégis könnyebb lehet ezeket megítélni, mint az érvek tartalmi helytállóságát. Hasonlóan megítélhető például az, hogy a használt érvelési eszközök mennyire megbízhatók (többek között erre hívja fel a figyelmet Walton 2008). Az érvelést gyengítik például az érzelmekre apellálás különböző esetei, a rosszhiszemű ad hominem érvek, az irreleváns vagy félrevezető tekintélyérvek, stb. Ugyancsak informatív lehet a vitahelyzet kezelésének módja, a dialektikus attitűd (nem pedig teljesítmény): az olyan tudatos trükkök vagy tudattalan hibák, mint a szalmabáb-érvelés, az árnyékbokszolás, a bizonyítás terhének áthárítása, illetve a racionális vitahelyzet implicit szabályainak megszegése (ilyen szabályokat gyűjt össze pl. Eemeren és Grootendorst 2004: 190-196). Természetesen az itt felsorolt tényezők mindegyike olyan, hogy elsősorban a kétely megfogalmazására és a bizalom visszavonására ad alapot, nem pedig megerősítő szereppel bír, ám a negatív értékelés is egyfajta értékelés, amely döntő jelentőségű lehet a szakértők közti választás esetén. A lényeg egyfelől az, hogy ezek a tényezők olyan kompetenciák alapján nyújtanak segítséget az értékelésben, amelyek függetlenek a megítélt szakértők sajátos kompetenciáitól, és mező-függetlenségük igen széles körű alkalmazhatóságot tesz lehetővé (gyakorlatilag az elméleti szakértők minden formájára kiterjedve, ahol elvárjuk a racionális érvelés mintázatainak érvényesülését). Másfelől feltehető, hogy ezen tényezők tudatosításának és értékelésének készsége legalább részben fejleszthető, érveléstechnikai képzés és gyakorlat segítségével. A meta-szakértelem körébe utalható szempontok másik csoportját a szociális tájokozottság területére sorolom. Kétségtelen, hogy ezeknek egy része olyan, amelyre feltehetőleg szert teszünk társadalmi életünk és boldogulásunk során („globális ítélőképesség” Collinsék szerint) – például az érdekek vagy elfogultságok figyelembe vétele, vagy a jóhiszeműség általános kritériumainak megítélése – , ám éppen ezért ezek nem szorulnak további képzésre vagy speciális fejlesztésre. Azonban vannak olyanok, amelyek kifejezetten az elméleti szakértők, és azon belül is a tudományos szakértők megítéléséhez kapcsolódnak, és ezen a területen még sokat tanulhat az átlagos laikus. Alapvetően a tudományos tevékenység társas dimenziójának ismerete, pontosabban ennek hiánya a probléma. Bármennyi tudományos ismeretet is sajátítunk el az iskolában, arról például aligha esik szó, hogy milyen intézményes keretek között folyik a kutatás, vagy hogy a státuszok, képesítések, fokozatok milyen rendszere tagolja a tudományos szakma szociális hálóját. Ám ahhoz, hogy Kenny vagy Brewer kredencialista javaslatát, a szakértők megbízhatóságának képesítések alapján történő megítélését elfogadjuk, laikusként tisztában kell lennünk a képesítések értékével és jelentésével. Emellett kellene valamekkora rálátással rendelkeznünk a tudományos kommunikáció formáira és szokásaira is, hogy meg tudjuk ítélni, mit jelent az,

162

Kutrovátz Gábor

ha egy tudományos szakértő hivatkozik valamire – például hogy „a brit tudósok kimutatták” kezdetű média-hírek nem feltétlenül tükröznek konszenzuális, vagy akár komolyan felmerült álláspontot, hanem a hír értéke a kommunikációs szokásrendszerben betöltött pozíció alapján ítélhető meg (ezt részletesebben tárgyalja Kutrovátz, Láng, és Zemplén 2008 13. fejezete). A tudománytanulmányok korábban idézett klasszikus művei például gyakran éppen azzal a céllal születtek, hogy feltárják a tudományos ismerettermelés szociális dimenzióját a nyilvánosság számára (lásd kifejezetten a Gólem-sorozatot: Collins és Pinch 1993, 1998, 2007). E tanulmány osztja a hagyomány azon előfeltevését, hogy a tudományos kutatás szociális gyakorlatának szakszerű, ugyanakkor közérthető leírása (mit jelent kutatni, hogyan működik a tudományos munkamegosztás, mik a diszciplináris és lokális kooperáció formái, milyen szociális folyamatok vezetnek az adatok felvételétől az eredmények megfogalmazásáig és elfogadásáig) hasznára válik a nyilvánosságnak egy olyan kultúrában, amely oly sok szempontból függ a tudománytól. Ám lehetséges, hogy jogtalan lenne elvárnunk, hogy a nyilvánosság érdeklődése spontán módon forduljon a tudomány felé. Úgy gondolom azonban, hogy az informáltság foka szervetten is növelhető, legalább az alábbi három területen. Az első és legnyilvánvalóbb terület az oktatás. A fentiek alapján megkockáztatható az a tézis, hogy a nagyarányú tudományos oktatás mellett (és gyakran helyett) meta-tudományos oktatásra is szükség volna. Ha az oktatott ismeretek hasznosíthatóságának szempontját és a kompetens állampolgári attitűd kialakításának célját tartjuk szem előtt, akkor kijelenthetjük, hogy a tudománnyal kapcsolatos történeti, szociológiai témák legalább annyi (ha nem több) releváns információval szolgálnak a tudományról, mint a tudományos tények, hiszen tájékozottságot adnak egy olyan szociális világ kapcsán, amelynek lényeges elemét képezi a mindennapokba beszüremkedő tudomány. Amennyiben a tudomány szociális hálójának ismerete alapvető a tudományos szakértők állításainak megítélésében, ahogy Collinsék állítják, akkor elengedhetetlennek tűnik, hogy e háló tulajdonságaival mindenki megismerkedjék, aki bármit is megalapozottan gondolni kíván a tudományról. Az oktatási koncepció fejlesztésével egyébként nemcsak a szociális, hanem az argumentatív elemei is alakíthatók a tudományra irányuló meta-szakértelemnek. A kulcsszó a probléma-centrikus oktatás, vagyis a problémamegoldó viták, a racionális elemzésre és konszenzuális döntések meghozatalára irányuló eljárások gyakoroltatása: a nem annyira tekintélyelvű, mint inkább argumentatív „életformákba” szocializálás törekvése. Ez a törekvés jelenleg elég távol áll a mai magyar oktatás valóságától, ám talán kevésbé tűnhet utópisztikusnak a nemzetközi szinten korszerűnek tartott oktatási koncepciók és irányelvek, vagy akár a Nemzeti Alaptanterv elvárásainak fényében. A második releváns területet a tudományos ismeretterjesztés és tájékoztatás nyújtja. A tudománytanulmányok szakmai szempontjai alapján elgondolt tájékoztatás (pl. Gregory és Miller 1998) érzékeny arra a társadalmi kontextusra, amelyik döntően árnyalja és értelmezi a hírt, és egyszerre tartja szem előtt a tudomány és a


163

nyilvánosság igényeit. A tudomány elterjedt „hősi mítoszainál” reálisabb kép kialakítása azért is sürgető lehet, mert az ennek megfelelően megfogalmazott elvárások kevésbé ütköznének az egyébként gyakran megcáfolt tapasztalattal (a tudomány tökéletlenségének jegyei az elvárt hibátlansággal szemben), márpedig a torz elvárások sorozatos sikertelenségének élménye alááshatja a tudományba vetett társadalmi bizalmat. Ráadásul a szokásos tájékoztatási formák éppoly érzéketlenek a tudomány gyakorlatára és társadalmi dimenziójára, mint a jelenlegi tudományos oktatás, és képtelenek árnyalni a nyilvánosság amúgy is elégtelen képét a tudományról. A harmadik fontos területet a társadalmi cselekvés szervezett formái kínálják. Mint arra korábban utaltam, ma egyre növekszik az érdeklődés a részvételi demokrácia olyan lehetőségei iránt, amelyek megnövekedett társadalmi aktivitást eredményeznek a tudományos-technikai döntéshozatal területén (public engagement with science). Ha a nyilvánosság érdekeltté tehető a tudományos problémákkal kapcsolatban – akár annak tudatosításával, hogy a tudományt részben az adófizetők pénzéből finanszírozzák, és ez konkrét társadalmi döntések sokaságát igényli, akár a jelentős társadalmi vonatkozású kutatásokra irányított figyelemmel és diskurzussal – , akkor elképzelhetővé válik a tudományos szakértőkre vonatkozó tájékozott-ság kialakulásának alulról szerveződő modellje. Mivel a tudomány autonómiájának ideálját ma fokozatosan felváltja a politika- és piacvezérelt koncepció (Ziman 1994, lásd még Margitay Tihamér és Sallay Zoltán írásait a kötetben), kívánatossá válik a nyilvánosság aktív szerepvállalása.

5. Konklúzió A fentieket összefoglalva elkülöníthetünk három megközelítést a szakértőiség problémájához, és ezek megfeleltethetők a tudománytanulmányok főbb orientációs törekvéseinek (lásd pl. Woodhouse et al. 2002: 311). Az első a „teoretikus”: adott az ismereti függés társadalmi-kulturális alaphelyzete, és keresendők ennek elméleti következményei – a klasszikus akadémikus stílusban és az intellektuális megértés céljával (pl. társas ismeretelmélet). A második megközelítés „politikai” jellegű, és a társadalmi-gazdasági döntéshozatal minőségének javítását célozza szakértők bevonásával egy olyan helyzetben, amikor a tudomány társadalmi-gazdasági jelentősége kinövi a klasszikus szerepeket és episztemikus lehetőségeket (pl. poszt-normális tudomány) – ennek kommunikációja gyakran a döntéshozók felé irányul és jellegében hozzájuk igazodik. A harmadik, az „aktivista” megközelítés a laikusok bevonását célozza, arra irányul, hogy tájékozottabbá, felelősebbé és érintettebbé tegye a nyilvánosságot a mindennapokat formáló tudományos-technológiai folyamatokkal kapcsolatban, és aktív részvételét sürgeti a szakértők világában. Ez a tanulmány elsősorban az utóbbi megközelítést képviselte, ám kiküszöbölhetetlen összefüggésben a másik két problematikával. A szakértelem problémájának kezelése nélkülözhetetlen a mai, tudománytól átszőtt világban.

164

Kutrovátz Gábor

Hivatkozások Barnes, Barry, David Bloor, John Henry. 2002. A tudományos tudás szociológiai elemzése. Budapest: Osiris. Bourdieu, Pierre. 1997. Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke. In Angelusz R., szerk.: A társadalmi rétegződés komponensei. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó, 156–177. Brewer, Scott. 2006. Scientific Expert Testimony and Intellectual Due Process. In Evan Selinger, Robert Crease, 2006: 111–158. [Full version in: The Yale Law Journal 107 (1998): 1535– 1681] Bucchi, Massimiano, Federico Neresini. 2007. Science and Public Participation. In E.J. Hackett et al., eds.: The Handbook of Science and Technology Studies (Third Edition). Cambridge MA: MIT Press, 449–472. Coady, Tony C.A.J. 1992. Testimony. Oxford: Oxford University Press. Collins, Harry M. 1985. Changing Order: Replication and Induction in Scientific Practice. Chicago: University of Chicago Press. Collins, Harry. M., Robert Evans. 2002. The third wave of science studies: Studies of expertise and experience. Social Studies of Science 32/2: 235–296. Collins, Harry. M., Robert Evans. 2007. Rethinking Expertise. Chicago: The University of Chicago Press. Collins, Harry. M. , Trevor J. Pinch. 1993. The Golem: What You Should Know about Science. Cambridge: Cambridge University Press. Collins, Harry. M., Trevor J. Pinch. 1998. The Golem at Large: What You Should Know about Technology. Cambridge: Cambridge University Press. Collins, Harry. M., Trevor J. Pinch. 2007. Dr. Gólem: útmutató az orvostudományhoz. Budapest: Scolar kiadó. Dreyfus, Hubert.L., Stuart E Dreyfus. 2005. Peripheral Vision: Expertise in Real World Contexts. Organization Studies 26: 779–792. Eemeren, Frans H. van, Rob Grootendorst. 2004. A Systematic Theory of Argumentation: The Pragma-dialectical Approach. Cambridge: Cambridge University Press. Ericsson, K Anders, Niel Charness, Paul J. Feltovich, Robert R. Hoffman, eds. 2006. The Cambridge handbook of expertise and expert performance. Cambridge: Cambridge University Press. Evetts, Julia, Harald A Mieg, Ulrike Felt. 2006. Professionalisation, Scientific Expertise, and Elitism: A Sociological Perspective. In Ericsson et al., 2006: 105–123. Fuller, Steve. 1987. On regulating what is known: A way to social epistemology. Synthese 73/1: 145–183. Fuller, Steve. 1988. Social Epistemology. Bloomington: Indiana University Press. Fuller, Steve. 2006. The constitutively social character of expertise. In Evan Selinger, Robert Crease. 2006: 342–357. International Journal of Expert Systems 7/1: 51–64. Funtowicz, Silvio, Jerome Ravetz. 1993. Science for the Post-Normal Age. Futures, 25/7: 735– 755. Goldman, Alvin I. 1987. Foundations of social epistemics. Synthese 73/1: 109–144. Goldman, Alvin I. 1999. Knowledge in a Social World. Oxford: Oxford University Press.


165

Goldman, Alvin I. 2002. Pathways to Knowledge: Private and Public. Oxford: Oxford University Press. Goldman, Alvin I. 2006. Experts: which ones should you trust? In Evan Selinger, Robert Crease. 2006: 14–38. Philosophy and Phenomenological Research 63/1: 85–109. Gregory, Jane, Steve Miller. 1998. Science in Public: Communication, Culture, and Credibility. New York & London: Plenum Trade. Gregory, Jane, Steve Miller. 2006. Kereszttűzben? A nyilvánosság szerepe a tudományháborúban. Replika 54–55: 195–205. Hardwig, John. 1985. Epistemic dependence. The Journal of Philosophy 82: 335–349. Kenny, Anthony. 1983. The expert in court. Law Quarterly Review 99: 197–216. Knorr Cetina, Karin. 1981. The Manufacture of Knowledge. Oxford: Pergamon Press. Király Gábor. 2005. Hovatovább STS? Fejtegetések az értelmezési flexibilitás, a hiányzó tömeg, a kiborg és a demokrácia kapcsán. Replika 51–52: 25–56. Kitcher, Phillip. 1993. The Advancement of Science. Oxford University Press. Kusch, Martin. 2002. Knowledge by Agreement. Oxford: Oxford University Press. Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor. 2008. A tudomány határai. Budapest: Typotex. Lackey, Jennifer, Ernest Sosa, eds. 2006. The Epistemology of Testimony. Oxford: Oxford University Press. Latour, Bruno. 1987. Science in Action. Cambridge, MA.: Harvard University Press. Longino, Helen E. 1990. Science as Social Knowledge. Princeton: Princeton University Press. Platón. 1984a. Kharmidész. In: Platón összes művei. Budapest: Európa, I. kötet, 55–95. Ford. Papp János. Platón. 1984b. Ptótagorasz. In: Platón összes művei. Budapest: Európa, I. kötet, 173–266. Ford. Faragó László. Selinger, Evan, Robert Crease, eds. 2006. The philosophy of expertise. New York: Columbia University Press. Shapin, Stephen. 1994. A Social History of Truth. Chicago: University of Chicago Press. Shapin, Stephen, Simon Shafer. 1985. Leviathan and the Air-Pump: Hobbes, Boyle, and the Experimental Life. Princeton: Princeton Univesity Press. Solomon, Miriam. 2001. Social Empiricism. Cambridge MA: MIT Press. Walton, Douglas. 2008. Witness Testimony Evidence. Argumentation, Artificial Intelligence, and Law. Cambridge: Cambridge University Press. Woodhouse, Edward, David Hess, Steve Breyman, Brian Martin. 2002. Science Studies and Activism: Possibilities and Problems for Reconstructivist Agendas. Social Studies of Science 32/2: 297–319. Ziman, John M. 1994. Prometheus Bound: Science in a Dynamic Steady State. Cambridge: Cambridge University Press.

Hitek, módszerek, megbízhatóság. Mit demarkál a kritérium?* Laki János A tudomány demarkálásának hagyományos problémája A tudományos és nem tudományos megismerésmód megkülönböztetése a tudományfilozófia régóta megoldatlan és olykor (a nyugati orvostudomány és az alternatív orvoslás közötti választásnál szó szerint) húsbavágó következményekkel járó problémája.1 A filozófusok kritériumai sorra alkalmatlannak bizonyultak, mert mindig lehetett mutatni olyan megismerésmódot, melyet intuitíve mindenképp vagy semmiképp sem tekintenénk tudománynak, de az adott kritérium kizárta, illetve bevonta e körbe. Laudan aztán világosan ki is mondta, hogy a vállalkozás reménytelen: „A hagyományosan tudományosnak tekintett vélekedések és eljárások nyilvánvaló episztemikus heterogenitása arra figyelmeztet, hogy a demarkáció episztemikus verziójának keresése hiábavaló.” (Laudan 1983/1996: 221 – kiem. L. J.) A kudarcok következtében, a múlt század nyolcvanas éveitől egyre elfogadottabbá vált az a nézet, hogy e probléma nem normatív filozófiai, inkább leíró, szociológiai válaszokat kíván. A demarkációs kísérletekre visszatekintve, úgy látom, a filozófusok sikertelensége legalább részben annak tudható be, hogy a javasolt kritériumokat hívek és bírálók nemegyszer a komikusság határáig egyszerűsítették. Ez történt Carnappal, akinek azt az abszurditást szokás tulajdonítani, hogy az „értelmes” jelzőt kizárólag a tudományos nyelvnek tartotta fönn. E tévedés a verifikációs kritérium indokolatlan megfordításából ered, ami azt a látszatot kelti, mintha nemcsak azt mondaná ki, hogy „minden tudományos állítás értelmes”, hanem azt is, hogy „minden értelmes állítás tudományos.” Így a tudományosság szükséges feltételét megfogalmazó verifikációs elv értelmességének feltétele, hogy maga is verifikálható legyen, aminek – lévén előírás és nem leírás – nem tud megfelelni, ezért önmegsemmisítővé válik.2 * 1 2

166

A tanulmány megírásához szükséges kutatást az OTKA támogatta (OTKA K72598). A kérdés részletes áttekintéséhez ld. Kutrovátz–Láng–Zemplén 2008. Carnap különbséget tett kognitíve szignifikáns és inszignifikáns állítások között, s a verifikációs kritérium érvényét az első csoportra korlátozta. Az etika, mítosz, teológia vagy az irodalom által használt nyelv nem verifikálható állításokból, hanem életérzést, felszólításokat vagy érzelmeket kifejező mondatokból áll, de korántsem értelmetlen. A metafizikával akkor van baj, ha ahelyett, hogy megmaradna az életérzés kifejezésénél, úgy akar tenni, mintha kognitíve szignifikáns állításokat tenne, azaz leírná, hogy milyen a valóság. Heidegger metafizikája ezért értelmetlen, Nietzsche, a költői nyelvhasználat keretein belül maradó Zarathustrája viszont, jóllehet metafizikai tartalmat



167

De nem járt jobban (a carnapi kritérium félreértelmezésében ártatlannak nem nevezhető3) Popper sem. Az ő falszifikációs kritériuma a filozófiai köztudatban az elméletek empirikus cáfolhatóságának ezer sebből vérző követelményévé egyszerűsödött, míg végül Laudan reductio ad absurdum típusú ellenérve „megsemmisítette”. „Popper kritériuma értelmében” – így Laudan – a „laposföldológusoktól” az „,urigelleristákon” át a „Bermuda-háromszög-hívőkig”, „perpetuum-mobiliánusokig” és tovább, a legobskurusabb áltudományok is „tudományosnak minősülnek, amint hajlandók megadni valamilyen – mégoly valószínűtlen – megfigyelést, mely (ha létrejönne) elgondolásuk módosítását eredményezné” (Laudan 1983/1996: 219). De vannak más típusú érvek is. A kritérium a priori voltából az a kellemetlen következmény adódik, hogy könnyűszerrel találhatók esetek, amikor a tudósok ténylegesen nem adták föl empirikusan cáfolt elméletüket, inkább bevezettek egy segédhipotézist, s épp ennek köszönhetően jutottak fontos eredményre4. A falszifikálhatóság emellett előföltételezi az empirikus–teoretikus dichotómiát, amely az utóbbi 40-50 év kognitív tudományának fényében aligha magától értetődő. A legzavaróbb azonban az, hogy a falszifikációs kritérium ütközik a Duhem-tétellel, mely elég meggyőzően mutatja meg, hogy a tudományban nincsenek izoláltan cáfolható hipotézisek. Ilyen érvek eredményezték, hogy „…a demarkáció-problémának a falszifikálhatóságot előíró popperi megoldását szinte mindenki elutasította” (Dupré 1993: 222). De mi magyarázza a demarkálhatóságot egész életében az ismeretelmélet egyik alapproblémájának (Popper 1963: 254) tekintő filozófus ilyen totális kudarcát? Először is szögezzük le, hogy bár szép számmal idézhetők ilyen értelmű mondatok tőle, Popper demarkációs kritériuma mégsem azonosítható minden további nélkül az empirikus falszifikálhatósággal. A (Gyimesi Júlia tanulmányában részletesen is vizsgált) pszichoanalitikus elméleteket kétségkívül azért minősítette áltudományosnak, mert egyszerűen ellenőrizhetetlenek, cáfolhatatlanok. Nem gondolható el olyan emberi viselkedés, mely ellentmondana nekik” (Popper 1963: 37). Az efféle elméletekkel az a baj, hogy empirikusan nem specifikáltak, így bármely tapasztalattal összeegyeztethetők. „Más csoportba tartozik” azonban az asztrológia vagy a marxizmus. Ezek konkrét előrejelzéseket tesznek, a tapasztalatok cáfolják is azokat, de: „Az asztrológusokra oly nagy hatással vannak a konfirmálónak tekintett adatok, hogy tudomást sem vesznek az elméletük számára kedvezőtlenekről. Mi több, értelmezéseik és próféciáik elég homályosra fogalmazásával, képesek kimagyarázni bármit, ami cáfolat lehetne (…) A falszifikáció elkerülése érdekében megszüntetik elméletük ellenőrizhetőségét.” Hasonlóképpen, „…a cáfolatok elfogadása helyett, Marx követői újra-interpretálták az elméletet és az adatokat, hogy így megfelelésbe hozzák őket” (i. h.). Itt nem az elméletek empirikus meghatározatlanságáról van szó, hanem arról,

3 4

közvetít, nem (vö. Carnap 1931/72: 89–92.). Maga a verifikációs elv norma, így nem ugyanazok az értelmességi feltételei, mint a leíró állításokéi. vö. Popper 1932: 427. Ilyen pl. a Neptunusz felfedezésének esete.

168

Laki János

hogy képviselőik tudatosan ellenállnak a falszifikáló evidenciáknak: ahelyett, hogy elvetnék, kissé módosítják az elméletet, hogy előrejelzései összhangban legyenek a tapasztalatokkal. Alkalmazzák a Duhem-tézist, amivel szemben Popper mintegy morális követelményként fogalmazza meg, hogy noha tisztán logikai-ismeretelméleti értelemben menthető lenne az elmélet, a tudomány fejlődése érdekében hagyni kell falszifikálódni: „Bármely elmélet mindig immunizálható a kritikával szemben (…) Ez vezetett a módszertani szabályok és a kritikai hozzáállás alapvető fontosságának gondolatához; olyan hozzáálláshoz, mely mentes az elméleteink cáfolattal szembeni immunizálásának gyakorlatától” (Popper 1979: 30). A követelmény, hogy a tudományt művelők ne alkalmazzanak konvencionalista stratégiát, Popper minden fontos írásában megfogalmazódik (Popper 1934/1997: 104-107; 1963: 36), de a tudománytörténeti és tudásszociológiai esettanulmányok tükrében, egy ilyen morális imperatívusz nem tűnik többnek jámbor óhajnál. Kell bizonyos naivitás ahhoz, hogy demarkációs kritériumként elfogadjuk, s Popperről nem állítható, hogy idealizált képe lett volna a tudósokról. Az immunizálás tilalmát kimondó, imént idézett szövegrész megfogalmazása előtt majd’ 30 évvel úgy nyilatkozott, „…kétségtelen, hogy mindannyian saját előítéleteink (…) rendszerének nyomása alatt állunk; és mindannyian számos dolgot annyira magától értetődőnek tekintünk, hogy kritikátlanul elfogadjuk őket, sőt azzal a naiv és önelégült meggyőződéssel, hogy a kritika tökéletesen szükségtelen; a tudósok nem jelentenek kivételt e szabály alól…” (Popper 1943/2001: 389 – kiem. L. J.). A kérdésre, van-e Poppernek komolyan vehető demarkációs kritériuma, vagy a működésképtelen empirikus cáfolhatóság és a naiv moralizálás között kell választanunk, nem a falszifikációról, hanem az objektivitásról szóló szövegrészek adnak választ. A demarkáció-probléma összefüggésében valahogy kevés figyelmet kapott, hogy valódi és áltudomány mellett, Popper különbséget tett „kinyilatkoztatott” és „nyilvános tudomány” között is. Előbbire két példát említ: a látnokot, aki révületben ír könyvet, melyet abban az időben (fontos felfedezések hiányában) tudós még nem írhatott volna meg; és Robinsont, aki teljesen szabályos laboratóriumi kísérletekre és empirikus megfigyelésekre alapoz ugyanilyen elméletet. A tudomány a későbbiekben pontosan ugyanezekre az eredményekre jut, de Popper szerint sem a látnokról, sem Robinsonról nem mondhatjuk, hogy annak idején tudományos művet alkotott (id. mű 390). A mások számára hozzáférhetetlen kognitív képességekre hivatkozó látnok esetében ez könnyen belátható, de Popper szerint Robinson látszólag tudományos eljárásai sem jobbak. A múlt század negyvenes éveiben igencsak szokatlan álláspontja ugyanis az, hogy a tudományosság kérdése „…szorosan összefügg a tudományos módszer társadalmi aspektusával, azzal a ténnyel, hogy a tudomány és a tudományos objektivitás nem származik (és nem származhat) az egyes tudósoknak abból a törekvéséből, hogy ‘objektívek’ legyenek, a tudományos objektivitás ugyanis sok tudós együttműködéséből alakul ki.” (id. mű 389). Az, hogy Robinson a későbbi tudománnyal egyező belátásokra jutott, „majdnem annyira véletlenszerű és csodálatos, mint a látnok esetében. Ugyanis rajta kívül senki más


169

nem ellenőrizhette eredményeit; csak ő korrigálhatta azokat az előítéleteket, amelyek sajátos szellemi fejlődésének elkerülhetetlen következményeiként jelentkeznek; senki nem volt segítségére abban, hogy megszabaduljon attól a különös vakságtól, amely a saját eredményeinkben rejlő lehetőségekkel kapcsolatban elfog bennünket” (id. mű 390-1). A nyilvános kritika, ellenőrzés, korrekció és az észre nem vett előítéletek föltárásának elmaradása megfosztja az elméleteket tudományos státuszuktól, s a misztikus sejtések szintjére süllyeszti azokat. Ezek szerint, tudományos és nem tudományos elképzelések között nem a falszifikálhatóság, nem is az elméletek igaz vagy hamis volta (ti. minden elmélet „még nem cáfolt hipotézis”), hanem az előállítási-elfogadási processzus jellege tesz különbséget. A valódi tudomány „társadalmi intézménye[i]” (id. mű. 389) gondoskodnak a tévedések azonosításáról és korrigálásáról, ezért Popper nem kényszerül a dogmatizmusmentes, elméleteit készségesen elvető, alázatos tudós sciento-giccséhez folyamodni. Mivel a demarkáció igazi kritériuma nem az „engedd falszifikálni hipotézisedet” erkölcsi parancsa, könnyű szívvel elismerheti, hogy „Ha a tudományos objektivitás az egyes tudósok elfogulatlanságán és tárgyilagosságán alapulna (…) akkor örökre búcsút inthetnénk neki” (id. mű 388). Az objektivitás, s ezzel a valódi tudomány „…a tudományos módszer társadalmi vagy nyilvános jellegének a terméke; az egyes tudósok elfogulatlansága, ha ez egyáltalán létezik, nem forrása, hanem következménye a tudomány társadalmilag és intézményesen szervezett objektivitásának” (id. mű 391 – kiem. L. J.). Popper valódi demarkációs kritériuma nem véletlenül maradt észrevétlen. A tudományfilozófia sokáig kísérletezett kissé naiv empirizmussal, föltételezve, hogy az elméletek elfogadásánál semmi más nem játszhat szerepet, csakis az empirikus adatok és logikai következtetések, a hitek megalapozottsága pedig kizárólag a rendelkezésre álló konfirmáló adatok mennyiségével arányos. Demarkációs kritériumai rendre tarthatatlannak bizonyultak, mivel az empirikus adatok nem rendelkeznek az egyértelmű verifikálásához vagy falszifikálásához szükséges függetlenséggel és episztemikus erővel, az objektivitás és racionalitás pedig a történeti és szociológiai vizsgálatok fényében nem bizonyult egyértelmű fogalomnak. Sikertelenek voltak a módszertani előírásokra5 épülő kritériumok is, mivel nem sikerült megmutatni, hogy ezek betartása valóban igazzá/igazolttá teszi a tudósok hiteit, sőt, abban sem sikerült egyetértésre jutni, hogy mely szabálykészlet alkotná (valamennyi) tudomány történetileg változatlan metodológiáját. Amikor pedig a tudománytörténészek és tudásszociológusok dokumentálták, hogy a tudósok számos esetben figyelmen kívül hagynak elemi módszertani szabályokat, ignorálnak falszifikáló adatokat, elfogultan interpretálnak, sőt néha csalnak, ez a tudomány kitüntetett kognitív értékének kétségbe vonását eredményezte.

5

Ilyen volt, egyebek mellett, az indukció, a kísérleti eljárások, a kauzális magyarázat, a redukcionizmus stb.

170

Laki János

Az episztemológiai keret A következőkben azt szeretném megmutatni, hogy a demarkációs kritérium keresése jórészt azért volt sikertelen, mert inadekvát az az a priori ismeretelméleti keret, melyet a tudományfilozófia a módszertan megalapozásához, vagy a hitek igazolásához használni próbál, de ha e keretet megfelelően módosítjuk, a demarkáció problémája a tudomány gyakorlatában megoldottnak mutatkozik. A javasolt módosítás fő iránya egybevág a popperi kritérium által sugallttal: 1) az igazság/igazoltság helyett, a hitek előállításának és elfogadásának módját kell döntőnek tekinteni, és 2) a demarkációs kritérium nem individuális kutatókra, hanem a tudományra mint társadalmi intézményre épül. Ahhoz képest, hogy a „tudás”, „igazság”, „igazolás” fogalmai mennyire központi szerepet játszanak a tudományfilozófiában, művelői viszonylag kevés figyelmet szentelnek az ismeretelmélet újabb fejleményeinek. A következőkben szeretném megmutatni, hogy az 1980-as évektől kibontakozó erény-episztemológia6 a vélekedések igazságát/igazoltságát szem előtt tartó hagyományos evidencializmusnál sokkal alkalmasabb kerete lehet a tudományos megismerés értelmezésének. Mint elnevezése is mutatja, az erény-episztemológia alapgondolata a morálfilozófiából származik, ahol a cselekedetek normatív tulajdonságait vagy a külső imperatívuszokkal való összhangból származtatjuk (deontológia), vagy fordítva, a cselekvő normatív tulajdonságaiból, erényeiből vezetjük le (erény etika). Előbbi esetben a cselekedetek morális helyessége alapján tekintjük a cselekvőt erényesnek, utóbbi esetben a cselekvő erényességét örökli a cselekedet. Ugyanígy, a hagyományos episztemológiában egy hit akkor számít tudásnak, ha rendelkezik a szükséges episztemikus tulajdonságokkal (igaz és igazolt), míg az erény-episztemológia a hitek normatív tulajdonságait az intellektuális erényekből, azaz az előállítási folyamat vagy a kognitív ágens normatív tulajdonságaiból vezeti le. Szögezzük le, ezek a normatív tulajdonságok nem szükségképpen morális jellegűek, az erény-episztemológia és az erény-etika közötti analógia abban áll, hogy a cselekedetek/vélekedések helyett, mindkettő a cselekvő/megismerő tulajdonságait állítja a középpontba. Az erény-episztemológia mentes az evidencializmus nehézségeitől (az indukció régi és új problémái, aluldetermináltság, holizmus, a tények státusza stb.): az erény stabil és sikeres diszpozíció, velünkszületett képesség vagy kialakított szokás, amely lehetővé teszi, hogy megbízhatóan elérjünk valamely célt (a megismerés esetében ez igazolt hitek kialakítása) (Sosa 1980: 8). Az intellektuális erény úgy definiálható, mint a megismerés szempontjából értékes kognitív karakterjegy (Sosa 1980)7 vagy eljárás, vagyis az erény-episztemológia fölfogható Goldman megbízhatóság-elmé-

6 7

Pontosan 1980, azaz Sosa programadó tanulmányának megjelenése óta (Sosa 1980). Sosa olyan kognitív képességeket említ, mint az éles látás vagy a jó memória.


171

letének8 egyik fajtájaként, mely szerint egy hit státusza létrehozásának és fönntartásának függvénye. Pontosan úgy, ahogyan Popper Robinson-példájában, a nem megfelelő módon9 formált hitek akkor sem igazoltak, ha lenne megfelelő mód, mely e hiteket igazzá tenné (Goldman 1976/2002: 100). Mivel az igazoltságot a hitalkotó folyamat megbízhatósága adja, az igazolás csak akkor jó, ha megfelelő kikötéseket tartalmaz erre az eljárásra vonatkozóan. Az elmélet attributív, nem azt akarja megmondani, miben áll egy hit igazoltsága, hanem azt, milyen alapon tulajdoníthatunk igazoltságot bizonyos hiteknek: „…az episztemikus értékelést végző mentálisan tárolja a kognitív erények és vétkek készletét vagy listáját. Amikor megkérik, hogy értékeljen egy tényleges vagy hipotetikus hitet, a hit előállításának folyamatát veszi szemügyre, s veti össze az erények és vétkek listájával. Ha a folyamatban csak erényeket talál, a hit igazoltnak minősül, ha azonban vétkek is vannak benne, akkor igazolatlannak” (Goldman 1992: 157). A megbízhatóság-elméletnek két változata ismeretes. A hitalkotási folyamat megbízhatósága mellett, létezik a kognitív ágens megbízhatóságát alapul vevő megközelítés is. Greco szerint, „egy p hitnek pozitív episztemikus státusza van S számára, ha S p hite az S kognitív karakterét alkotó stabil és megbízható diszpozíciókból származik” (Greco 1999: 287-8). A kognitív karakter részben velünkszületett képességekből, részben szerzett, kialakított diszpozíciókból áll össze, s mint ilyen, legalább részben formálható. Az, hogy az erény-episztemológia az előállított hitek episztemikus tulajdonságai helyett a hitalkotó folyamatra, illetve az ágens tulajdonságaira koncentrál, módot ad a tudomány kognitív kitüntetettségének a hagyományostól eltérő definiálására. Az igazolás kontextusára irányuló hagyományos ismeretelmélet eszközeivel nem sikerült bizonyítani, hogy a tudomány más megismerési módoknál több igaz vélekedést állít elő, az azonban, hogy rendkívül komplex tudástermelő és minden más intellektuális formánál szigorúbb ellenőrző rendszert épített ki, szemmel látható. Javaslatom az, hogy a tudomány demarkációs kritériumát − módszertani szabályok helyett − a vélekedéseket előállító és ellenőrző kognitív ágens diszpozíciói, azaz a tudomány intézményrendszerének kognitív karaktere, a tudásigények előállításának és fönntartásának, a tévedések elkerülésének speciális értékrend és szabálykódex által előírt eljárásrendje segítségével definiáljuk. Ha a történetileg kialakult és csiszolódott kognitív karaktert beépítjük a demarkáció definíciójába, az így nyert kritérium nem lesz reménytelenül a priori jellegű, s a tényleges gyakorlat intuitíve tudománynak minősülő részeit nem minősíti nem tudománynak. Az erény-episztemológia azt a kérdést teheti föl, milyenné kell formálni a hiteket előállító ágenst, hogyan kell megszervezni a tudástermelés folyamatát ahhoz, hogy a végeredmény 8

9

Goldman igazoltnak tekint egy hitet, ha azt olyan folyamat állította elő, mely általában megbízhatónak számít. Ezzel a hit episztemikus státuszának megítélése az igazoló evidenciákról a hit kialakításának és fönntartásának pszichológiai folyamataira (az észlelés, emlékezés, gondolati műveletek megfelelő végrehajtására és körülményeire) tevődik át. Poppernél: individuálisan, Goldmannál: zavaros érveléssel, vágyálmok által, puszta megérzéssel, találgatással kialakított hitek.

172

Laki János

igazoltnak számítson. Az ágens megbízhatósága döntően attól függ, milyen kognitív aktusokat hajt végre, milyen választásai és döntései vannak a kutatás során, ezeket pedig jelentős részben a tudomány intézménye által létrehozott stabil diszpozíciók határozzák meg. Ebben az értelemben a tudomány kognitív ágense maga a tudástermelés folyamata, azaz az ágens- és folyamat-megbízhatóság egybeesik.

Erényes tudomány? Nem magától értetődő, beszélhetünk-e a tudománnyal kapcsolatban erény-episztemológiáról, hiszen el kell ismerni, hogy a tudósok gyakran nem erényesek, s ha azok, azt nem annyira morális tulajdonságaiknak, mint inkább külső kényszereknek kell betudni. A zavart tovább fokozza az erény-episztemológia kollektivizált változata, hiszen ez kategória-hibát sejtet: individuumok lehetnek erényesek, de intézmények nem. A kézenfekvő válasz az, hogy az ismeretelmélet teoretikus problémákkal, jelen esetben az „igazolt hit” definiálásával foglalkozik. Azt írja le, milyen feltételeknek kell eleget tennie egy hit előállításának, s az „erény” ugyanúgy konceptuális szerepet játszik e definícióban, mint a hagyományos megközelítésben pl. az „empirikus alátámasztottság”: az, hogy konkrét megismerők valóban beszerezik-e az összes empirikus bizonyítékot, ugyanúgy nem befolyásolja a definíció érvényességét, mint az, hogy a hitek előállításának folyamata egyes esetekben nem erényes. Ez a megoldás védhető, de túl könnyű lenne. A tudomány és nem tudomány elválasztása ugyanis jelentős részben gyakorlati kérdés: meg kell különböztetni az orvost és a kuruzslót, a törvényszéki szakértőt és a sarlatánt, a valódi és áltudományt. Nem szükséges feltétele-e ennek a tudósok erényessége? A második válaszom e kérdésre az, hogy igen, de az erényesség itt nem morális értelemben szerepel. Az erény-episztemológia az arisztotelészi ergon-areté fogalompárra10 megy vissza: előbbi hozzávetőlegesen „funkciót”, utóbbi az e funkció ellátásában mutatott „kiválóságot” jelenti (ebben az értelemben bármi, akár élettelen dolog is lehet erényes: a balta „erénye” pl. az, hogy jól vágja a fát). Arisztotelész az érzelmeinken való uralkodást és adott helyzetekben megfelelő viselkedést lehetővé tevő morális erényektől megkülönbözteti az intellektuális erényeket, melyek segítségével eljuthatunk az igazsághoz. Az intellektuális erények (tudomány, mesterség, okosság, ész, bölcsesség) nem tartoznak a szó ma használatos értelmében vett morális kiválóságok közé, csak közvetve kapcsolódnak az erkölcsös cselekvéshez. Harmadik válaszom az, hogy a tudományról szólva, az „erény” (a kollektivista episztemológia szellemében) nem individuális tulajdonságokra referál. A tudomány megbízhatósága (kiválósága) egy rendszer évszázadok óta csiszolódó működésmódja. Ez az, ami igazolttá teszi az általa előállított és elfogadott hiteket. Egyáltalán 10

vö. Nikhomakhoszi etika I. kv. 6. (1098a).


173

nincs azonban kizárva, hogy miközben a közösség egészének valamilyen kognitív karaktere van, bizonyos kutatók eltérjenek ettől. A hagyományos ismeretelméleti keretben keletkezett módszertani előírások az egyes kutatók kognitív tevékenységét próbálják uniformizálni, ezért algoritmust adnak a tudás előállításához, vagy legalább igazolásához. Ez a próbálkozás (egyebek mellett a tudósok individuális és társadalmi-kulturális sajátszerűségei következtében) nem teszi lehetővé a tudomány és nem-tudomány megkülönböztetését. Az erény-episztemológia ehelyett a tudomány intézményének működését magyarázza. Ahogy „államgépezetről” vagy „az igazságszolgáltatás gépezetéről”, s működésének tökéletesítéséről (vö. pl. „fékek és ellensúlyok rendszere”), úgy beszélhetünk „a tudomány gépezetéről”, mint sajátos társadalmi intézményről, melynek működése megbízható (erényes), amennyiben kiszűri a normasértéseket, s az így keletkezett hitektől megtagadja vagy visszavonja az akkreditációt.

Az intézmény megbízhatósága Az eddigiekben óvatosan „kognitív ágenst” emlegettem, most azonban föl kell tenni a kérdést, mi is a státusza a tudomány gépezetének? A hagyományos ismeretelméletre támaszkodó tudományfilozófia az igazolás kontextusában individualista és internalista elveket alkalmazott, holott a tudomány kognitív ágense inkább egy speciális közösség. A stabil diszpozíciók és kognitív karakter nem az individuális kutatók, hanem a rendszer egészének jellemzője: az formál, ellenőriz és fogad el hiteket, választ és dönt a kutatási folyamatban. Ez természetesen ahhoz a metafizikai kérdéshez vezet, kinek a tulajdonsága a megbízhatóság, nem vagyunk-e kénytelenek valamilyen „csoport-elmét” föltételezni? E veszély kétségkívül reális, ha az ágens megbízhatóságát naturalista módon fogjuk föl, s azt veleszületett képességeknek (éles érzékek, jó memória stb.) tulajdonítjuk. Azonban, ha a megbízható diszpozíciók szerzett készségek, kialakított szokások, akkor egy közösségnek lehet társadalmi folyamatok során létrejött, s kiképzés, mintaadás által örökített kognitív karaktere (nyílt szellemű, kritikus, dogmatikus, kooperatív stb.), anélkül, hogy ez csoport-elme föltételezését implikálná. Bár a kérdés ennél bonyolultabb, a továbbiakban a tudományos közösség „kognitív karaktere” kifejezést szummatív (a legtöbb csoporttag rendelkezik bizonyos diszpozíciókkal, melyeket az esetek nagy részében érvényesülni enged) értelemben használom. Ennek megfelelően módosítom Goldman definícióját: „… az igazolt hit fogalmát az intellektuális erények (…) alkalmazásával nyert hit fogalmával azonosítjuk. Az ‘erényes’ pszichológiai folyamatok láncolata által előállított (vagy fönntartott) hitek minősülnek igazoltnak…” (Goldman 1992: 157). A tudomány kognitív ágenséről, s ezzel összefüggésben a tudomány és nem tudomány közötti demarkációs vonalról szólva, az utóbbi mintegy 300 év intézményesült tudományára gondolok, s pszichológiai helyett társas hitképzési folyamatokról beszélek. A megbízhatóság-elmélet kollektivista változata a tudomány mint kognitív

174

Laki János

gépezet működési elveit, a tudományos tudás előállítási, ellenőrzési és akkreditálási folyamatait megszabó procedurális szabályait írja le. Ezek a szabályok különböznek mind a hitek igazolását célzó módszertani szabályoktól, mind a tudományos ethosz mertoni normáitól. Előbbiektől abban, hogy a hitek normatív tulajdonságai helyett az ágens szerzett tulajdonságaira és tudás-előállítási folyamatra vonatkoznak, utóbbiaktól abban, hogy nem „az értékeknek és normáknak olyan érzelmi színezetű komplexumá[ról]” szólnak, „amelyet a tudomány embere kötelezőnek tekint a maga számára” (Merton 1942/2002: 635). A mertoni normák ténylegesen nem irányítják a tudósok viselkedését,11 ezért a morális előírások nem alkalmasak a tudomány sikerének magyarázatára. Emellett, a tudomány Merton óta jelentősen megváltozott, egyre nagyobb része kerül át az alkalmazott kutatások közé (Ziman 2000), mely vagy kiiktatja, vagy jelentősen korlátozza a normákat stb. Bár az alábbi öt procedurális szabály mertoni hangzású, nem morális, hanem ismeretelméleti előírásokat fogalmaznak meg. 1. Objektivitás: az evidencialista ismeretelmélet gyakran értelmezte az objektivitást a vélekedések ismerettárgy általi meghatározottságként. E „tárgyszerűség” biztosítása érdekében, a megismerő közreműködését a naturalista észlelés-felfogás, alázat, előítélet- és érdekmentesség követelményeivel korlátozta, s amikor kiderült ezek teljesíthetetlensége, kénytelen volt lemondani az objektivitásról. A kollektivista erény-episztemológiában hasznosíthatóbbnak látszik Popper definíciója: „a tudományos állítások objektivitása abban áll, hogy interszubjektíven ellenőrizhetőek” (Popper 1934/1997: 55). Míg a tárgyszerű objektivitás a hitek tulajdonságainak egyike (ti. igazolásukban csak a külvilág és a megismerő metafizikailag rögzített tulajdonságai játszanak szerepet), az interszubjektivitásként értelmezett objektivitás az előállítás folyamatából származik. A hitek akkreditálásának procedúrája azért személytelen, mert az idioszinkráziákban megnyilvánuló individuális szubjektivitást kollektív kritika, versengés, nyilvános ellenőrzés, korrekció és kiegészítés zárja ki, a közös standardok interszubjektív konszenzust állítanak elő. 2. A tudománygépezet működésének második fontos jellemzője az univerzalizmus. Bármily anakronisztikusan hangzik is ez relativista korunkban, a második világháborút követően globális szubkultúrává vált tudomány mércéi egyetemesek. A „globális szubkultúra” oximoron mindkét tagját komolyan vehetjük: a tudomány „kultúra”, azaz szokások, metafizikai nézetek, viselkedés- és gondolkodásminták, normák és értékek, tekintély és hagyomány által összetartott, a gyakorlatban működőképesnek bizonyuló rendszere. „Szub”-kultúra, azaz a társadalom izolált, s a tág értelemben vett kultúrától jól elkülönülő részrendszere, mely ugyanakkor „globális”, mivel az egész világon ugyanazok a szabályai. A standardok relatív voltának meggyőző példái túlnyomó részben a tudomány történetéből vagy a kul11

A magyarázatokhoz „ellennormákat” is be kellett vezetni; a tudósok gyakran mindkét halmazt figyelmen kívül hagyják; a normák nincsenek intézményesítve, mivel az elismerésrendszer nem a normáknak megfelelő viselkedést, hanem az eredményeket jutalmazza stb.


175

turális antropológiából származnak, s alig találni kortárs tudományos paradigmák összemérhetetlenségét demonstráló elemzést. Ez egyáltalán nem véletlen: ahhoz ugyanis, hogy különböző kultúrák alakuljanak ki, elszigetelt csoportok, cselekvésmódok és nyelvjátékok kellenek, s ilyenek a mai alapkutatásban12 nincsenek. A nemzetközi (s egyre gyakrabban transzkontinentális) kutatásokban részt vevők társadalmi háttere, életvilága, kulturális hagyományai gyakran erősen különbözők, de a tudomány azonos gyakorlati és intellektuális közeget teremt számukra. Évente több tízezer kínai diák tér haza a nyugati egyetemekről, nyugati típusú egyetemek és kutatóintézetek jöttek és jönnek létre Japántól Szingapúron át Teheránig és Dél-Amerikáig. A University of Haiti orvosi fakultásán nem woodoo, hanem nyugati orvoslást tanítanak, Irán és Észak-Korea tudósai ugyanazokat a (nyugati) elméleteket, fogalmakat és módszereket használják az atomenergia hasznosítására irányuló erőfeszítéseikben. Lehetnek az erkölcsi eszmények, vallási meggyőződések, politikai ideológiák, a mindennapi életet uraló szokások és hagyományok mégoly különbözők, a tudományos elméletek értékelése egységes. Egy komoly szakfolyóirathoz benyújtott cikkben nem számít érvnek a szerző lokális hagyománya: azt, hogy mi számít tudományos elméletnek, az adott területtel foglalkozó, a világ bármely részén élő tudósok konszenzusa határozza meg. Aki ebben az értékelési térben el akar foglalni egy pozíciót, annak diskurzusba kell bocsátkoznia a kortársakkal, az ő normáik szerint meggyőző érveket kell felhoznia, valamennyiük számára releváns empirikus adatokra kell hivatkoznia. A globális tudomány standardizált: ugyanazt az irodalmat olvassa, ugyanazokat a műszereket használja, ugyanazokra a (máshol előállított) empirikus adatokra hagyatkozik, ugyanazokon a konferenciákon vesz részt, internetes levelezőlistákhoz és fórumokhoz csatlakozik, ugyanannak a közösségnek ír mindenki. A mai tudományban nincsenek egyidejűleg fönnálló, összemérhetetlenségig különböző racionalitástípusok, az igaz-hamis címre jelölt állítások körét egészen másként meghúzó intellektuális stílusok, mert a kialakulásuknak nincs társadalmi háttere, s ez a szinkron relativizmust kizárja. Egyetérthetünk Shapinnel: „a tudomány történetileg szituált társadalmi tevékenység, amely azokhoz a kontextusokhoz viszonyítottan értelmezendő, melyekben megjelenik” (Shapin 1996, 9), de tudnunk kell, hogy a jelenkori tudomány történeti szituáltsága azt jelenti, hogy bár standardjai kontingensek, mégis a világ minden részén azonosak. Ez, magától értetődően, nem azt jelenti, hogy nincsenek egyidejűleg rivális hipotézisek, viták és egyformán jó érvekkel és adatokkal alátámasztott alternatív elméletek, hanem azt, hogy az alapvető ellenőrzési-igazolási módszerek, evidenciális bázisok, magyarázat- és eljárásmódok az egész világra kiterjedő konszenzus által meghatározottak. Nem 12

Kissé más a helyzet az ipari, katonai megrendeléseket teljesítő alkalmazott kutatásokkal, ahol a titkosság időszakosan elszigetelt csoportokat teremt, de az itt dolgozók is szocializáció, utánzás, begyakorlás és autoritás által meghatározott kiképzés során, nyilvános egyetemeken szerzik meg kompetenciájukat és vele a tudomány általános standardjait.

176

Laki János

azért, mert ezek racionalitását, objektivitását és hiteit tértől és időtől független gondolkodási szabályok és semleges tapasztalatok garantálják, hanem mert ez a jelenlegi, szociológiailag leírható helyzet. 3. A standardok univerzalitása teszi lehetővé az adott terület összes tudósa számára a vitát, kooperációt, kritikát és versengést. Az pedig, hogy a rendszer globális, diverzifikálja az érdekeket, elfogultságokat és a hatalmi centrumokat, s ezzel csökkenti az egyoldalú interpretációk kizárólagossá válásának és a kritika elhallgattatásának lehetőségeit. A mertoni „érdekmentesség” a globális tudományban az érdekek, torzulások kölcsönös egymást-kioltásának és kiegyenlítődésének jelenségét írja le. Kétségtelenül léteznek erős befolyással bíró, egy-egy diszciplínát uraló személyek vagy iskolák, de ezek dominanciáját korlátozzák a más kontinensen dolgozó, más erőforrásokra támaszkodók, akik számára annál nagyobb presztízst ígér a tekintélyes elméletek kritikája, minél egyhangúbb az ezeket övező egyetértés.13 Nem azt állítom, hogy az ilyen viták aztán egyértelmű döntésekhez vezetnek, de azt igen, hogy a tudomány nyilvános terein, közös kritériumok figyelembevételével zajlanak, s legalább jelentősen csökkentik egy-egy terület monopolizálásának veszélyét. A tudomány-gépezet működése a fallibilitás tudatára épül, de nem arra a következtetésre, mint az individuális ismeretelmélet, mely szerint „…a fallibilitás egyértelmű következménye, hogy nincs különbség tudás és vélekedés között…” (Laudan 1983/1996: 213). Ez a tétel, s az a további konklúzió, hogy ezért nincs mód különbséget tenni tudomány és nem tudomány között, csak a hitek episztemikus státuszát szem előtt tartó, hagyományos episztemológiában érvényes. Az erény-episztemológia felől közelítve, a helyzet épp fordított: mivel az igazolás a hitet előállító és elfogadó ágens megbízhatóságából származik, a tudományos és nem tudományos hitalkotási folyamat megkülönböztethetőségéből következik az igazolt hitek és puszta vélekedések megkülönböztethetősége. Előbbieket megbízható folyamat állítja elő, utóbbiakat nem. A megbízható hitalkotási folyamat prototípusa pedig épp azért a tudomány, mert eljárásai és követelményei az emberi fallibilitás maximális figyelembevételét tükrözik. 4. Ez mutatkozik meg a folyamatszerű szkepszis elvének a gépezetbe való beépítésében: a hitalkotás és értékelés folyamatai és ágensei jól elkülönülnek és nyíltvégűek. Az elfogadás sohasem végleges, a kritika bármikor újra kezdhető, s nem ritka, hogy egyszer elismert elméleteket később mégis elvetnek, vagy megfordítva. A kutatók olykor tévednek, elfogultak, dogmatikusak, néha kozmetikázzák az adatokat vagy vakká válnak a cáfoló adatok iránt, de a rendszer úgy van fölépítve, hogy minden elmélet, kísérleti- vagy mérési adat ki legyen téve más részek 13

Az érdekek versenye az alkalmazott kutatásokban is megjelenik: nem rendelhet minden további nélkül saját termékeinek kiválóságát alátámasztó kutatásokat egy-egy nagyhatalmú lobbi, mert más lobbik esetleg más intézeteket bíznak meg, s azok esetleg ellentétes eredményeket hoznak ki. A közpénzből finanszírozott tudomány pedig nemcsak az eredményeket vonhatja kétségbe, de arra is vannak eszközei, hogy kimutassa a kutatások tendenciózusságát (ld. alább, az önreflexivitásról szóló részt).


177

általi ellenőrzésnek. Taxatíve elő vannak írva az eredmények publikálásához és tudományos tudáselemként való elfogadásához teljesítendő feltételek: nem elég az eredményeket publikálni, ezek előállításának mikéntjét is nyilvánosságra kell hozni, csakúgy, mint a már elvégzett ellenőrzések eredményeit, a használt berendezések működési elvét, a konkrét kísérleti körülményeket, hozzáférhetővé kell tenni a laboratóriumi jegyzőkönyveket stb. Ennek ellenére előfordul, hogy egyes tudósok és elméletek indokolatlan presztízsre tesznek szert, de ezt hosszú távon fönntartani nem képesek: a rendszer hosszabb távon kiszűri a jelentéktelen Nobel-díjasokat éppúgy, mint a tévedéseket és csalásokat. Bár a meggyökerezett, vagy tekintélyes szerzők által képviselt elméleteket, empirikus adatokat nehéz kétségbe vonni, Galilei ejtési kísérleteitől Newton korpuszkuláris fényelméletéig számos példa bizonyítja, hogy ez mégis megtörténik, s a maguk korában joggal hatalmas tekintélyek elméletei is megkérdőjelezhetők. Némi popperi reminiszcenciával (bár a falszifikáció és konvergens realizmus mellőzésével) azt is mondhatnánk, ha a tudománygépezet intellektuális erényei az igaz hitek elérését nem is, legalább (hosszabb távon) a tévedések elkerülését elősegítik. A szkepticizmust és kritikai attitűdöt nem pusztán az igazság iránti elkötelezettség, hanem az érdekek sokfélesége is motiválja. Ennek jellegzetes formái a tudományban az alábbiak: 4. a) Az episztemikus függőség: a specializáció következtében mindenki csak a maga szűk területén kompetens, s kénytelen átvenni mások eredményeit. Mivel a hibás vagy csaláson alapuló eredmények a rájuk épülő elméleteket is megfertőzik, a minél sokrétűbb ellenőrzésben éppúgy, mint a retorziók szigorúságának fönntartásában mindenki érdekelt. A bizonyított hanyagság (nem beszélve a csalásról), egyszer s mindenkorra véget vet egy tudós szavahihetőségének és karrierjének (Hull 1988: 311 skk.). 4. b) A verseny, mely a megszerezhető presztízs ígéretével a riválisok vagy egyszerűen a nagy jelentőségű elméletek felülvizsgálatára ösztönöz. 4. c) A koherencia-igény: erős társadalmi elvárás, hogy a tudomány kognitív disszonanciáktól mentes, egységes világképet szolgáltasson. Ez az elvárás kritikát indukál a bevett elméletekkel összeegyeztethetetlen, a gyanúsan gyöngén vagy épp túl jól alátámasztott elméletekkel, statisztikákkal és kísérletekkel kapcsolatban. Hosszabb-rövidebb idő alatt nemhogy a direkt csalások, de az adatok kiigazítása vagy a nem elég gondos eljárás is kiderül, ezért a tudomány megbízhatósága tekintetében nem perdöntő az a néhány eset, melyben dokumentálhatóan csalásból származó elméletet fogadtak el tudományosként. Azt ugyanis, hogy az adatok észrevétlenül maradt fabrikálása tömeges és rendszeres lenne, kizárni látszik a redukált mirákulum argumentum14. Individuális tudósok lehetnek esendők, de ha a felderítetteknél (s ez a kutatások és kutatók tömegéhez képest drámaian kicsi 14

Az érvet Putnamnak a tudományos realizmus mellett fölhozott „mirákulum argumentuma” mintájára konstruálom (Putnam 1978: 18-22).

178

Laki János

szám) sokkal több csalást, észrevétlenül maradt tévedést, visszaélést feltételeznénk, akkor csodának kellene minősítenünk a tudomány tagadhatatlan kognitív és technikai sikerességét. 5. Ezek a működésmódok a tárgy-szinten fejtik ki hatásukat, vagyis az empirikus adatok és elméletek előállításának és akkreditálásának mikéntjét írják elő. Van azonban a tudománynak egy olyan sajátossága, mely semelyik másik megismerésmódban sincs ilyen szisztematikusan kiépítve, s ez a rendszer önreflexivitása. Léteznek (sőt szaporodnak) az olyan diszciplínák, mint a tudománytanulmányok, tudás- és tudományszociológia, ismeretelmélet, szcientometria, tudományantropológia stb., melyek magának a rendszernek a működését teszik kritika tárgyává. Azok az esettanulmányok, melyek megmutatják, hogy a tudomány nem olyan, amilyennek a szcientista mítosz leírja, a hagyományos episztemológia kontextusában tudományellenesnek tűnnek föl, mivel azt dokumentálják, hogy a tudományos hitek néha nem rendelkeznek a nekik tulajdonított episztemikus értékkel. Az erény-episztemológia kontextusába illesztve ez sokkal inkább a tudomány megbízhatóságának jele. E vizsgálatokat ugyanis szabályos egyetemi tanszékek és kutatóintézetek, tudományos minősítésekkel és dokumentált habitussal rendelkező kutatók végzik, referált folyóiratokban publikálják, s munkájukhoz ugyanolyan pályázatokból nyernek támogatást, mint bármely más tudós, azaz maga a rendszer tartalmazza az önnön működésének kritikáját végző alrendszereket. Az egyes kutatók szándékos vagy szándéktalan torzításait a rendszer egésze föltárja és helyesbíti, sőt, nem pusztán föltárja, de elrettentésül újra meg újra a közösség elé tárja: akarva, akaratlanul, tudósnemzedékek sora találkozik morális példázatként, mondjuk, a piltdowni lelet manipulálásának esetével.

Igazság versus morális bizonyosság Természetesen ahhoz, hogy egy tudástermelő rendszert megbízhatónak minősítsünk, szükséges valamilyen konkrét mérce. Goldman szerint tudni annyi, mint megbízható eljárás segítségével igaz hiteket állítani elő, és megbízható az az eljárás, mely számottevően több igaz, mint hamis hitet produkál (Goldman 1986: 26). Ezzel az igazságarány definícióval szemben döntő érv, hogy fölösleges kritériummal próbálkozik. Zagzebski arra hívja föl a figyelmet, hogy ha az igazság fogalmát kell fölhasználni a hit-alkotó folyamat megbízhatóságának meghatározásához, akkor a megbízhatóság már nem tesz hozzá ehhez semmit: „Ha egy hit igaz, ezen nem változtat, hogy megbízhatatlan hit-alkotó forrásból származik” (Zagzebski 2003: 13). És van még egy, többek által is fölhozott kifogás, miszerint a megbízhatóságnak „igazság-elősegítőként” (truth-conducive) való definiálása ugyanúgy nem erény-episztemológia, ahogyan a konzekvencializmus nem erény-etika (vö. Zagzebski 1996: 29-51). Az igazság-arány fogalma ugyanis a keletkezett hitek episztemikus tulajdonságaiból határozza meg a megbízhatóságot, azaz visszavezet a hagyományos episztemológiához.


179

Tegyünk e kettőhöz egy harmadik nehézséget: a tudománytörténet (a maguk korában igaznak tekintett elméletek sorra hamisaknak bizonyulnak, ezért könnyen lehet, hogy jelenleg igaznak vélt elméleteink ugyancsak hamisak) és a realizmusvita egyik fontos, közös tanulsága, hogy a tudományos elméletek igazságáról nem tudhatunk bizonyosat. Vegyük észre, hogy bár ugyancsak a hitek igazsága és a megbízhatóság közötti kapcsolatra vonatkozik, ez utóbbi ellenvetés más következményt von maga után, mint az előző kettő. Azok arra a konklúzióra jutottak, hogy a megbízhatóság-elmélet (1. állapítsd meg, melyik folyamat termel igaz hiteket, 2. nevezd ezt a folyamatot megbízhatónak, majd 3. a „megbízható folyamat” fogalmával definiáld a hitek igazoltságát) redundáns, mivel az első után következő lépések teljesen fölöslegesek, így vagy visszatérünk az igazolás hagyományos fogalmához, vagy egészen másféle erény-episztemológiát dolgozunk ki15. A harmadik érvből viszont nem következik, hogy a tudomány megbízhatónak minősítéséhez szükséges lenne az elméletek igazságának megállapíthatósága. A demarkáció nem annyira teoretikus definíciót, inkább gyakorlati megoldást igényel, s a hiteknek a tudomány-masina általi előállítása és akkreditálása az emberileg kivitelezhető legmegbízhatóbb folyamatnak látszik (lehetőség szerint ki vannak zárva az elhamarkodott általánosítások, sejtések, megalapozatlan állítások, a naturálisan adott észlelőképességet és memóriát műszerek, adatbázisok és könyvtárak erősítik stb. Minthogy értelmezésünk már eddig is arisztoteliánus keretbe illeszkedett, ha az eddigiekhez hozzávesszük, hogy gyakorlati problémát kívánunk megoldani, kézenfekvő az arisztotelészi gondolat, hogy gyakorlati döntésekben nem kell megkövetelni az ilyen esetekben elérhetetlen demonstratív bizonyosságot, megelégedhetünk a morális bizonyossággal. Ennek mibenlétét jól szemlélteti az igazságszolgáltatás, mely (nem véletlenül) ugyanúgy gépezetként működik, mint a tudomány. Bár itt is elsőrendű fontosságú lenne az igazság megismerése, a morális bizonyosság a legtöbb, ami elérhető. Az ítélet kialakításán itt is számos, egymással együttműködő ember munkálkodik, s tevékenységüket procedurális szabályok által előírt szerepek határozzák meg. Van olyan szereplő (ügyész), aki a hipotézist verifikáló, s van (ügyvéd) aki az azt falszifikáló tényeket gyűjti, s vannak szakértők (nyomozók és igazságügyi szakértők), akik mindkettőjüktől (de nem abszolút értelemben) független tényeket szállítanak. A konfirmáló és diszkonfirmáló adatok és interpretációk mérlegelésének befejeztével, az ítéletet egy a társadalom tagolódását reprezentáló összetételű testület hozza (esküdtek), a büntetést pedig egy specialista (a bíró) szabja ki. Mint minden emberi tevékenységnek, az igazságszolgáltatás korrekt működésének is fontos kelléke a működtetők lelkiismeretessége, elfogulatlansága, az igazság iránti elkötelezettsége, alapossága és hasonló morális tulajdonságok, de az ítélet korrektsége nem pusztán ezekre van alapozva. Szabályok biztosítják a tanúk elfogultságának (haragosok, rokonok, perben állók) csökkentését, a tárgyi bizonyítékok anonim 15

Számosan (Zagzebski, Montmarquet, Code, Kvanvig) az utóbbi lehetőséget választották, megteremtve az erény-episztemológia felelősség-etikai (responsibilist) változatát.

180

Laki János

kiértékelését, a nyomozást végzők összeférhetetlenségének kizárását, a bizonyítékok óvatos kezelését stb. A rendszerbe be van építve, hogy a mégoly alapos vizsgálat eredményeként előállt ítélet sem zárja ki a tévedés lehetőségét. Mivel empirikus vagy logikai bizonyításra nincs mód, mindig fönnáll annak lehetősége, hogy az egyszer igazoltnak elfogadott hit később hamisnak bizonyul. A folyamat ezért nem zárul le az első ítélethozatallal, a fellebbezés után a per egy más személyekből álló, esetleg új szempontokat mérlegelő, a törvényt másként értelmező másodfokú bíróság előtt folytatódhat. S a folyamat még ennek ítéletével sem zárul le végérvényesen: törvénysértés esetén felülvizsgálatot lehet kezdeményezni, új, fontos adatok napvilágra kerülése pedig perújrafelvételt indokol. Mindez azonban nem kérdőjelezi meg az egyes ítélethozatalok idején fönnállt morális bizonyosságot, ha azok valóban azon alapultak, hogy a szereplők számba vettek minden akkor ismert körülményt, meghallgattak minden tanút és szakértőt, utánajártak minden nyomnak, következetesen alkalmazták az ártatlanság vélelmét, a bíró mérlegelése elfogulatlan és előítélet-mentes volt stb. A morális bizonyosság ugyanis nem több, de nem is kevesebb, mint az emberileg lehetséges maximum: az értelmes kétely lehetőségének kizárása. Ezt az biztosítja, hogy az ítélet meghozatalában közreműködők az ésszerűség határain belül mindent megtesznek a tévedés elkerülésére, eredményeiket tőlük független szereplők ellenőrzik és opponálják, vagyis a bizonyosság nem az így létrejövő hitek episztemikus tulajdonságaiból, hanem a létrehozó folyamat alaposságából származik. Ahogy az uralkodói judíciumon alapuló ítélkezéssel szemben az intézményes igazságszolgáltatás, úgy a tudomány más megismerő eljárásokkal szembeni fölényét is a tudástermelő folyamat megbízhatósága, az emberileg lehetséges legszigorúbb, legalaposabb eljárásokat alkalmazó masinéria működtetése biztosítja. Nem ismerünk másik olyan megbízható ágenst, mely adott kognitív szituációban, ahol a tudomány p hitet állítja elő, ugyanolyan, vagy hasonló megbízhatósággal nem-p-t állítana elő. Vannak nem-p-t előállító csoportok, s olyanok is, melyek szerint nem olyan fogalmakban kell gondolkodni, melyek p-t vagy nem-p-t eredményezik, de egyik sem használ olyan kiépült, önreflektív, önkorrektív, kollaboratív rendszert, mint a tudomány. Ez lehet kontingens történelmi, társadalmi fejlemény, de a demarkáció gyakorlati problémáját megoldja. A morális bizonyosság nem olyan erős kritérium, mint az igazságarány, de – ellentétben azzal – működőképes.

Konklúzió Végezetül tekintsük át, mit várhatunk, s mit nem várhatunk el a javasolt demarkációs kritériumtól. 1) A kritérium érvénye időben korlátozott, leginkább a II. világháború utáni fejleményekre alkalmazható.


181

2) Nem zárja ki individuális kutatók csalását, előítéletes, tendenciózus értelmezéseit, a tudomány egészére mint tudástermelő, ellenőrző és akkreditáló gépezetre érvényes. 3) Lakatossal szólva, a gépezet nem „instant” módon működik, hanem hosszabb távon. 4) Az így meghatározott tudománymasinéria még hosszú távon sem tekintendő hibátlanul működő szerkezetnek, csupán az emberileg lehetséges legszigorúbb feltételeket támasztó tudástermelési módnak. E kétségtelen tökéletlenségek mellett, a kritériumnak számos előnye is van. 1) Az erény-episztemológia normatív, értékelő megközelítést tartalmaz, nem elégszik meg olyan leíró attitűddel, hogy „tudomány az, amit annak tekintenek.” 2) A megbízhatóság nem a priori, spekulatív kritérium, hanem a tudomány kialakult intézményének jellemző működésmódjából származtatott. 3) Egységes kritériumot alkalmaz valamennyi tudományra. Ez egyébként a demarkáció kérdésének szemérmes hallgatással kezelt vonatkozása: tudunk-e olyan kritériumot találni, mely a tudományosság bástyáin belüli, ámde módszertanilag, instrumentális értékét, matematizáltságát, kísérleti alátámaszthatóságát tekintve jelentősen különböző diszciplínákat egyaránt tudománynak ismeri el. Szigorúan módszertani szabályokkal nem azonosítható minden tudományos tudásszerző stratégia (hogyan méri a „hatást” a fizikus, s hogyan a művészettörténész?), de morális bizonyosság elérése érdekében alkalmazott eljárások vizsgálatával igen (tekintetbe vettek-e minden hozzáférhető adatot; vannak-e nem vitatható dogmák, kinyilatkoztatások; többnek tekintik-e a nem igazolható föltevéseket pillanatnyilag lehetséges legjobb magyarázatnál; működtetnek-e önreflexív mechanizmusokat stb.). Ha nem megfelelően művelik, a fizika sem tudomány, ha kellő szigorúsággal, akkor akár a parapszichológia is. Bármily különbözőek is vizsgált tárgyaik metafizikai jellemzői, az ebből támadó episztemikus és metodológiai heterogenitás nem zárja ki a procedurális homogenitást. 4) A javasolt demarkációs kritérium fokozatokat különít el. A tudomány nem fajtájában különbözik más megismerésmódoktól, hanem az ellenőrzés, elfogadás szigorúságában. A fent megadott normák némelyike más intellektuális rendszerekben is megtalálható, a demarkációt az adja, hogy a tudományban valamennyi együtt érvényes. Nem kell tehát azt a merev (és ellenpéldákkal cáfolható) álláspontot elfoglalnunk, hogy a nem tudományok egyáltalán nem hasonlítanak a tudomány működésmódjára, elég azt megmutatni, hogy nem annyira megbízhatóak, hogy elérnék a morális bizonyosságot. Ugyanakkor nem kell arra az abszurd álláspontra helyezkedni, hogy kizárólag a tudomány biztosít tudást, elfogadhatjuk, hogy „[m] ivel nincs olyan diszciplína vagy kutatási mód, mely egyetlen, ‘a tudomány valamely részére jellemző vonást’ sem mutatna, egyértelműen tudománytalan diszciplínák nem léteznek” (Reisch 1998: 335). 5) A fokozat-jelleg jól alkalmazhatóvá teszi definíciónkat a probléma pragmatikus vetületére (orvoslás-választás, bírósági szakértők stb.), mert a legkisebb kockázat

182

Laki János

elvének alkalmazását teszi lehetővé: minél nagyobb a kockázat, annál szigorúbb morális bizonyosság-igény támasztható. A demarkáció szigorúsági követelményei attól függenek, hogy milyen célra akarjuk használni (pl. a gyógyszerek validálása több gondosságot igényel, mint a cipőpasztáké – vö. Resnik 1999). 6) Végül, ez a demarkációs kritérium visszájára fordítja Laudan tanulmányának fő konklúzióját, miszerint kizárólag egy hit empirikus és konceptuális megalapozottsága fontos, az, hogy tudományos vagy sem, legföljebb érzelmi kérdés, mely inkább politikusok és (…) tudásszociológusok, semmint empirikus kutatók számára érdekes (Laudan 1983/1996: 222). A két kérdés azonban nem azonos típusú, így nem képeznek diszjunktív párt. Az empirikus és konceptuális megalapozottság elméleti (s mindeddig megválaszolatlan), a demarkáció ellenben gyakorlati probléma. Ha az első kérdés eldöntéséhez használható eszközeink lennének, a második is megválaszolt lenne: tudományos az a hit, mely empirikusan és konceptuálisan megalapozott. A hitek tudományossága épp azért lett fontos kérdéssé, mert a megalapozottság nem dönthető el, így azzal próbálták helyettesíteni, hogy bizonyos hitek azért elfogadandók, mivel tudományosak. Ezt a viszonyt csak akkor tehetné egyetlen mozdulattal félre Laudan, ha megoldaná a megalapozás problémáját. Erre azonban – a már említett episztemikus heterogenitás miatt – ő maga sem lát esélyt. Azt hiszem, a nehézség még ennél is súlyosabb. Ha nincs specifikálva, különböző intellektuális hagyományokban mást és mást jelent a „jól megalapozott”: ősi iratokban olvasható, zsinatokon kanonizált, beavatottak által hitelesített, mágikus próbáknak alávetett stb. Önmagában a jól megalapozottság predikátuma nem jelöl ki egyetlen hitet, csak akkor, ha mellé kerül a „tudományosan” jelző, s ezzel visszajutunk ahhoz a problémához, hogy hitek igazoltságát vagy a tudományos megalapozásukat végző intézmény megbízható működését tekintsük-e demarkációs kritériumnak. Annál is inkább, mert ha valahogy sikerülne a hitek megalapozottságát kimutató, episztemikus demarkációs kritériumot találni, az gyakorlati okokból nem tenné szükségtelenné a „tudományosság” megállapítását. A megalapozottság követelménye ugyanis: 1) Végtelen regresszust eredményezne, mert minden hitet, az azokat megalapozó hiteket s.í.t. mindig mindenkinek egyenként meg kellene vizsgálnia. 2) A tudomány specializálódása következtében mindenki csak a saját szakterületén rendelkezik a megalapozottság megállapításához szükséges kompetenciával. E két tényből az következik, hogy a tudományosság megállapítása nélkülözhetetlen, mert erre hagyatkoznak ama hitek kiválasztásánál, melyeket a rendszer más részei anélkül fogadnak el, hogy megalapozottságukat esetről esetre megvizsgálnák. Ellentétben a „megalapozottal”, a „tudományos” jelző állítástípust választ ki, melynek elemei megbízhatóan ellenőrzöttek, s nem igényelnek egyedi megalapozást. A fentiek alapján a megbízható állításokat nevezzük „tudományosnak”, megadva így e terminus emocionálison túlmenő, pragmatikus értékét. Azt nem lehet minden egyes hittel kapcsolatban ellenőrizni, hogy jól megalapozott-e, de annak megvannak az indikátorai, hogy átment a megfelelő akkreditálási folyamaton (ki terjesztette elő, milyen folyóiratban, mely kiadónál jelent meg stb.). Nincs jobb


183

eszközünk annál, hogy ráhagyatkozunk az erre specializálódott, legmegbízhatóbb társadalmi intézményre.

Hivatkozások Arisztotelész. 1987. Nikhomakhoszi etika. Budapest: Európa Könyvkiadó. Carnap, Rudolf. 1972 (1931). A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül. In A Bécsi Kör filozófiája, szerk. Altrichter Ferenc. 61–92. Budapest: Gondolat. Dupré, John. 1993. The Disorder of Things. Metaphysical Foundations of the Disunity of Science. Cambridge, MA: Harvard University Press. Goldman, Alvin. 2002 (1976). Mikor igazolt egy hit? Ford. Farkas Katalin. In Mikor igazolt egy hit? Ismeretelméleti szöveggyűjtemény, szerk. Forrai Gábor, 93–111. Budapest: Osiris – Láthatatlan Kollégium. Goldman, Alvin. 1986. Epistemology and Cognition. Cambridge, MA: Harvard University Press. Goldman, Alvin. 1992. Epistemic Folkways and Scientific Epistemology. In Liaisons. Philosophy Meets the Cognitive and Social Sciences. 155–175. Cambridge, MA: MIT Press. Greco, John. Agent Reliabilism. Nous, Supplement: Philosophical Perspectives 33: 273–296. Hull, David. 1988. Science as a Process. An Evolutionary Account of the Social and Conceptual Development of Science. Chicago: University of Chicago Press. Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor. 2008. A tudomány határai. Budapest: Typotex. Laudan, Larry. 1996 (1983). The Demise of the Demarcation Problem In Beyond Positivism and Relativism. Theory, Method, and Evidence. 210–222. Boulder, Co: Westview Press. Merton, Robert. 2002 (1942). A tudomány és a demokratikus társadalmi struktúra In Robert Merton, Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. 634–644. Budapest: Osiris. Popper, Karl. 1932. Ein Kriterium des empirischen Characters theoretischer Systeme. Erkenntnis 3 (December): 426–427. Popper, Karl. 1997 (1934). A tudományos kutatás logikája. Ford. Petri György és Szegedi Péter. Budapest: Európa Könyvkiadó Popper, Karl. 2001 (1943). A nyitott társadalom és ellenségei. Ford. Szári Péter. Budapest: Balassi Kiadó Popper, Karl. 1963. Conjectures and Refutations. The Growth of Scientific Knowledge. London: Routledge and Keagan Paul Popper, Karl. 1979. Objective Knowledge. An Evolutionary Approach. Oxford: The Clarendon Press. Putnam, Hilary. 1978. Meaning and the Moral Sciences. Boston: Routledge and Kegan Paul. Reisch, George A. 1998. Pluralism, Logical Empiricism, and the Problem of Pseudoscience. Philosophy of Science 65 (June): 333–348. Resnik, David. 1999. A Pragmatic Approach to the Demarcation Problem Studies in History and Philosophy of Science 31 (2): 249–267.

184

Laki János

Shapin, Steven. 1996. The Scientific Revolution. Chicago: University of Chicago Press. Sosa, Ernest. 1980. The Raft and the Pyramid: Coherence versus Foundations in the Theory of Knowledge. Midwest Studies in Philosophy 5: 3–25. Zagzebski, Linda. 1996. Virtues of the mind. An inquiry into the nature of virtue and the ethical foundations of knowledge. Cambridge: Cambridge University Press. Zagzebski, Linda. 2003. The Search for the Source of Epistemic Good. Metaphilosophy 34:1–2, 12–28. Ziman, John. 2000. Real Science. What it is, and what it means. Cambridge: Cambridge University Press.

Szociológusok határmunkán Némedi Dénes

A véletlen (vagy rejtve maradt szerkesztői számítás) tette egymás mellé a Replika 54-55. számában a Közszociológia és a Tudományon innen és túl blokkokat. Az első jól olvasható úgy, mint illusztráció a másodikhoz. De ne gondoljuk, hogy csak illusztráció: közelről megfigyelve a szociológiai blokkban elmondottak több új szempontot adhatnak a tudománykutatás által felvetett kérdésekhez.

1. A régebbi szociológia sokszor másból sem állt, csak határmunkálatokból. A határmunka a szociológia történetében mindig jelentős szerepet játszott. A szociológusok sokat foglalkoztak azzal, miként lehet az egyes tudományokat egymástól megkülönböztetni, és a szociológiának azt a nyugodt helyet biztosítani, ahol végre legitim birtokosnak tekintheti magát. Tudományunk névadójának, Auguste Comte-nak a legjelentősebb teljesítménye nem szorosan vett szociológiai teorémák megfogalmazása volt, hanem egy differenciális tudományelmélet megalkotása, azaz egy olyan tudományklasszifikáció kialakítása, amely egyszerre veszi figyelembe a tudományok egységét és módszertani-elméleti különbözőségüket (Lásd Heilbron 1995, Némedi 1999). Durkheim ez irányú fáradozásai annyira ismertek és egyértelműek, hogy alig igényelnek kommentárt (Durkheim 1978: 25). …a ‘társadalmi’ jelzőt többnyire minden közelebbi meghatározás nélkül használják. Gyakorta alkalmazzák szinte minden olyan jelenségre, amely a társadalmon belül létezik, s amelynek valamennyire is általános érvényűnek tűnő, társadalmi érdekessége van. Igen ám, csakhogy úgyszólván egyetlen olyan emberi esemény sincsen, amelyet ilyen alapon minősíthetnénk társadalminak. … Ha tehát e tények társadalmiak volnának, a szociológiának nem is volna saját tárgya, s kutatási területe összemosódnék a biológia és a pszichológia területével.

Ezt az összemosódást elkerülendő Durkheim arra törekedett, hogy kijelölje a ‘társadalmi’ speciális területét, ezzel körül határoljon egy olyan területet, amely a szociológia illetékességébe tartozik.


185

186

Némedi Dénes

Simmel is invenciózus határmunkás volt, annyit emlegetett formális szociológiájának egyetlen értelme a szociológia megmentése az elnyeletéstől (Simmel 1973: 184-185). „Mi lehet azonban az a sajátos és új tárgy, amelynek kutatása a szociológiát önálló és pontosan meghatározott korlátokkal rendelkező (grenzbestimmten) tudománnyá teszi?” A válasz: „… új módon rendszerezi a már eddig is ismert tényeket”, azaz a társadalmi forma szerint. Az egyik esetben egy terület megjelöléséről, a másik esetben egy szemlélet meghatározásáról van szó. Noha a két álláspont kizárja egymást – vagy inkább: egymásra ‘merőleges’ –, közös mindkettőben a határok keresése. Az új diszciplína létrejöttének a pontosan elhatárolt, meghatározott tárgy a feltétele. A szociológia története bizonyos fokig úgy is leírható lenne, mint ingadozás e két koncepció között. Nem kevésbé fontos az a határmunka, amely a szociológia közéleti-politikai önállóságát igyekezett megvédeni. Max Weber sokat idézett módszertani tanulmánya a társadalomtudományi megismerés önállóságát a gyakorlati szempontok irányító befolyásának kiküszöbölésétől várta. Nem tagadva e szempontok fontosságát azt a véleményt tette magáévá, hogy „tapasztalati tudománynak sohasem lehet a feladata, hogy kötelező normákat és eszményeket dolgozzon ki, hogy azután belőlük recepteket vezethessen le a gyakorlat számára.” (Weber 1998: 9) Nem kell mondani, hogy (különösen ma) nem annyira a gyakorlat szorul rá arra, hogy megóvják a társadalomtudomány befolyásától, inkább fordítva. E tekintetben Durkheim sem volt más véleményen. A szociológia számára veszélyt érzett abban, hogy a vizsgált jelenségekre vonatkozóan az okoskodás már a tudomány megjelenése előtt megkezdődött. (Durkheim 1978: 39) A gyakorlati okoskodás … úgy fonódik egybe a tudománnyal, hogy ennek fejlődését akadályozza … A tudományos gondolkodás ugyanis csak azért bontakozik ki, hogy eleget tehessen bizonyos létszükségleteknek. Így teljesen természetes módon fordul a gyakorlat felé. Azok a szükségletek, amelyeket ki kell elégítenie, mindig égetőek, s ezért gyors eredmény elérésére sarkallják. Nem magyarázatot követelnek, hanem orvoslást.”

Ezeknek az igényeknek a teljesítésétől kell óvakodni – el kell határolódni a megalapozatlan várakozásoktól. Ugyanez az aggodalom szól a Közszociológia magyar vitája egyik hozzászólásának már a címéből (A szociológia integritásáért (kiemelés a szerzőtől), Lengyel 2006) is. Úgy gondolom, nincs szükség arra, hogy további idézeteket hozzak arra nézve, hogy a szociológia történetében is fontos szerepet játszott a demarkációs probléma. Inkább arra szeretnék kitérni, amiben a közszociológiai vita tanulságai hozzátehetnek valamit a tudománykutatásból kiinduló gondolkodáshoz.


187

2. A határ lényege nem az elhatárolás, hanem az átjárás ellenõrzése. Érdemes egy pillanatra megállni a ‘határ’ (boundary) metaforájánál. Félreismerhetetlen a szó politikai-jogi jelentéstartománya. A határ az újkori európai gondolkodásban és gyakorlatban politikai-jogi illetékességeket választott el egymástól: az állam az általa birtokolt, körülhatárolt területen belül rendelkezett joghatósággal, ez a joghatóság a határvonalon véget is ért, s rajta túl már egy másik jog és joghatóság érvényesült. Ebben az értelemben határolta körül Comte az egyes tudományokat, s ezen az alapon mondta azt, hogy az egyes módszertanok jogosultsága is véget ér a határoknál (ezért gondolta azt, hogy a matematikai módszerek használata illegitim a szociológiában). Így akarta Durkheim is meghatározni azt a területet, amely a társadalmi tényeké, így akarta Simmel körülírni azt a szemléletet, amely a szociológia joghatóságát jellemzi. Úgy érzem, hogy a határ újkori európai politikai-jogi metaforája mélyen áthatja a demarkációs vitát is. Ahogy a Replika-válogatás centrumát képező cikk címe is megfogalmazza, úgymond elsősorban az aggasztja a tudósokat, miként határolható el a tudomány a nem-tudománytól, áltudománytól (Gieryn 2006) – vagyis az a kérdés, hogy nem illetéktelenek gyakorolnak-e joghatóságot a saját felségterületen. Más megfogalmazásban: „Legáltalánosabb formájában a demarkációs problémát úgy értelmezhetjük, mint ami a tudományt próbálja elkülöníteni a nem tudománytól. Konkrétabb formájában azonban a demarkáció a tudományok és az áltudományok megkülönböztetésének problémájára vonatkozik.” (Vermeir 2006: 141) A határmunkálatokban nem pusztán az ebben az értelemben vett demarkációról van szó. Határmunkával nemcsak a tudomány foglalatoskodik. Minden társadalmi szereplő, intézmény, csoport foglalkozik azzal, hogy definiálja saját megszólalásainak legitimitását, meghatározza a megengedett és kizárt tématerületet stb. A nyilvánosság mindig határkérdés is – ahogy erre vissza fogok térni. A szociológia körüli konfliktusok egyik terepe is éppen az, hogy társadalmi csoportok és intézmények illetéktelen behatolásnak, határsértésnek érzik azt, ha a szociológus kijelentéseket tesz működésükről, s megpróbálják ellenőrzésük alá vonni a határsértő csoportokat. Fleck Zoltán (feltehetőleg saját, a jogszociológiai kutatásaival kapcsolatos vitákra gondolva) írja, hogy „minden autoritással rendelkező intézmény folyamatosan igazolásra kényszerül”, éppen ezért ellenőrzése alá próbálja vonni a társadalomtudományos elemzőt is, s ezért tartja fontosnak „a társadalomtudományi elemzés autonómiájának és kritikai potenciáljának” megőrzését (Fleck 2006: 115) – vagyis azt, hogy az elemző tudomány és a tárgyát képező gyakorlatok közti forgalmat maga a tudomány ellenőrizze. Hiszen a Fleck által említett esetekben a viszony más, mint a tudományokkal-áltudományokkal kapcsolatos elmélkedésekben: nem a társadalomtudományos elemző az, aki elszántan védelmezi határait a benyomuló kókler vagy csak inkompetens áltudósokkal szemben, hanem a tudományon kívüli aktor

188

Némedi Dénes

az, aki a tudomány területi illetékességét kétségbe vonja, és beleszólási igyekezetét le akarja szerelni. A szociológia és általában a társadalomtudományok helyzete kétségkívül különbözik a természettudományokétól. Ennek elsősorban az az oka, hogy azok, akikkel kapcsolatban a határvédelem problémája felmerül, egyben a tudományos vizsgálat tárgyai is. De a laikus életterületek védekezése a tudományos beleszólással szemben nemcsak a társadalomtudományok kapcsán figyelhető meg. Gondoljunk az alternatív medicina eljárásainak a térhódítására, a magas fokon műszerezett és kemizált ‘igazi’ medicinával szemben.1 A határ-metafora pregnáns és kézenfekvő, de – az előbbieket meggondolva – nem félrevezető-e? A Replika demarkációs blokkjának szerkesztői is érezhették ezt, amikor tanulmányuknak A határvidék felderítése címet adták (Kutrovátz et al. 2006). A határvidék, a frontier az az állandóan mozgó sáv, amelyen túl a bizonytalanság kezdődik, ismeretlen veszedelmekkel és kiaknázatlan, potenciálisan jelentős erőforrásokkal. De talán még találóbb a limes metaforája: a valaha a római limesen felsorakozott légiók és segédcsapatok feladata nem pusztán a határ (többnyire természetes határ!) ellenőrzése volt, hanem a határ előtt elterülő vidék ellenőrzése, felderítése, ha szükséges, a zavarok eloszlatása és a befolyásos barbár vezetők megnyerése. A határmunka feladata összetett: nem csak arra kell figyelni, hogy a csempészáru ne jusson át az őrzött vonalon, hanem szövetségeseket is kell szerezni a határon túl, és meg kell próbálni kiaknázni a határon túli erőforrásokat is. A határmunka a védelem kiépítését jelenti, de a csere megszervezését is. Ez a csere a tudományos és nem-tudományos diskurzus között kockázatos, de elkerülhetetlen.

3. Burawoy az általa professzionális és kritikai szociológiának nevezett aspektusok tekintetében nem sok figyelmet szentel a határoknak – a társadalomtudományi diszciplinaritás kérdésességének. Burawoy – az ő cikke indítja a Replika közszociológia-blokkját – tudománymodellje kiindulást jelenthet ezeknek a kérdéseknek a végiggondolásához.2 Vegyük kiindulásnak szociológia-modelljét, és az ott megkülönböztetett négyféle szociológiát (vagy inkább: a szociológia négy dimenzióját) (Burawoy 2006: 44). 1 2

Részletesebben tárgyalja a témát Zemplén Gábor írása e kötetben. (a szerk.) A cikkhez kapcsolódó szociológiai vita keveset használt ki a lehetőségekből. Nem nagyon viszi előre a gondolkodást a nagy visszhangot kiváltó írás rossz szakdolgozatként való minősítése (Hadas 2006), de az sem, ha valaki a szociológiatörténeti monográfiák pontosságát kéri számon rajta (Bognár 2007). Az az elégtételünk persze meglehet, hogy okosabbak vagyunk nála.


189

Tudományon belüli közönség

Tudományon kívüli közönség

Instrumentális tudás

Professzionális

Közpolitikai

Reflexív tudás

Kritikai

Köz (public)

Amennyire kézhez álló heurisztikus eszköz a fogalmi tárgyak dimenzióelemzésében a kereszttábla, annyira félrevezető is lehet. Míg a szociológia (és néhány más társadalomtudomány) esetében a sajátos hagyomány kézenfekvővé teszi a ‘professzionális’ és ‘kritikai’ aspektus megkülönböztetését, ez feltehetőleg számos más tudományban nem vihető végig. Ezért a következőkben ezt a két aspektust nem is veszem külön szemügyre. Mindkettőben a lényegi tevékenység az elméletek kidolgozása, ellenőrzése, a tudományos tapasztalat megszervezése, a tényleges tapasztalás. Ezek azok a dimenziók, amelyekben a közlések ezoterikusak, mert tudományon belüli közönségnek szólnak, amelyekben a nyilvánosság korlátozott szakmai nyilvánosság – de sokszor nem csak az adott szakma nyilvánossága. Itt zajlanak a tudományok közötti határviták és háborúságok. Burawoy maga nem szentel túl sok figyelmet a tudományos közönségnek, pontosabban a szociológia nem szociológus tudományos közönségének, illetve a nem-szociológiai tudomány szociológus közönségének. Ezek a professzionális/kritikai dimenzió határproblémái. A sokat tárgyalt inter-, transz- és posztdiszciplinaritásról van szó, vagyis a tudomány-tudomány cserekapcsolatokról. Az utóbbi két évszázadban az egyes tudományokat elválasztó mezsgyéken jelentős határmunkálatok történtek. Csakhogy amilyen sok példát találhatunk a sikeres demarkációra, a társadalomtudományok történetében legalább annyit lehet találni sikeresebb vagy sikertelenebb határfeloldásra is. Az a Parsons, aki olyan vehemensen harcolt a szociológiának a közgazdaságtantól való függetlenségéért, ugyanilyen vehemensen (és eredménytelenül) próbálkozott a szociológia, a pszichológia és az antropológia közös elméleti mag köré való szervezésével. A strukturalizmus is, a racionális döntéselmélet is a társadalomtudományok egységes metodológiája köré próbált egységes társadalomtudományt szervezni – az illeszkedni nem képesek vagy kívánók kizárása útján. Maga a tudománykutatás jó példa arra, hogy a diszciplináris jellegű demarkáció egyre kérdésesebbé válik.3 Ez azt jelenti, hogy a tudományoknak a határmunka új módozatait kellett kialakítani. Adott esetben éppen a határátlépés lehetősége válik védelmezendő eljárássá – a kérdés a határőrizetről áttevődik a határforgalomra.

3

Személyes – a szociológia és a társadalomtudományok történetére alapozott – véleményem az, hogy a diszciplináris tudományosság kétszáz éves történetének a végén járunk.

190

Némedi Dénes

4. A közpolitikai (policy) és a köz (public) dimenzióban is folynak a jellegzetes határmunkálatok: határmegvonás, határellenõrzés és határforgalom. Közpolitikai az a szociológia (és tudomány), amely ‘hasznos’ és ‘gyakorlatias’ kíván lenni. Ebben az értelemben itt éppen nem a demarkációról, a hatékony határvédelemről, hanem a határok hatékony átjárásáról van szó: a ‘barbárokat’ be kell engedni a limes mögé, a piacokra, mert cserélni akarunk velük. Latourral szólva: a terepet – megszelídítve – be kell hozni a laboratóriumba, ha tudni akarjuk, hogy milyen tényezők játszanak szerepet abban a gyakorlati problémában, amelynek a megoldására minket felkértek, másrészt a laboratóriumot ki kell vinni a terepre, ha a problémát hatékonyan meg akarjuk oldani (a lépfenéről és Pasteurről volt szó) (Latour 1984). A modern empirikus szociológia a piackutatás, a politikai közvéleménykutatás kérdésfeltevéseit, eszköztárát importálta a professzionális tudományosságba, majd ezt az eszköztárat használja – mai napig –, hogy a professzionális tudományosság által generált kérdéseket megoldja (vagy a megoldásukat megkísérelje). Paul Lazarsfeld, a modern empirikus szociológiai kutatás ‘atyja’ éppolyan mestere volt a terep és laboratórium közti mozgásnak – azaz a professzionális és kontrollált határátlépésnek –, mint valaha Pasteur (Converse 1987). A kulcskérdés Pasteur és Lazarsfeld esetében is az volt, hogy kinek az ellenőrzése alatt marad a kutatási folyamat. Lazarsfeld – több-kevesebb sikerrel – azzal kísérletezett, hogy a kontrollt az egyetemhez (a Columbiához) kapcsolódó, az egyetemi professzorok által felügyelt, de az egyetemi struktúrán kívül álló Bureau of Applied Social Research kezében tartsa, vagyis egy olyan intézmény kezében, amely mintegy közvetítő szerepet játszik a tudomány és a megrendelők között, a tudomány szempontjairól meg nem feledkezve.4 Kérdés, hogy ezt az egyensúlyt Lazarsfeld utódainak mennyire sikerült megőrizni. A burawoy-i közpolitikai dimenzióban, az ‘alkalmazott’ tudás és környezete közötti limes-en keresztül tehát mindig élénk forgalom zajlott. Mind Pasteurnek, mind Lazarsfeldnek komoly erőfeszítést kellett tennie, hogy ezt a forgalmat a kívánt keretek közt tartsa. A szociológia mindig rákényszerült erre a ‘határmunkára’. Helyzetét az tette különösen kényessé, hogy a határon kétféle és olykor nehezen elkülöníthető forgalom zajlott: egyrészt megfelelő távolságot és kapcsolatot kellett kialakítania 4

A BASR vezetésében Lazarsfeld társa Robert K. Merton volt. Híres, „Manifeszt és látens funkciók” című tanulmányában arra inti a szociológusokat, hogy ne csak a manifeszt funkciókkal foglalkozzanak, azaz ne csak azt (de persze azt is!) tekintsék problémának, hogy a szervezetek sikeresen elérik-e bevallott célkitűzéseiket. Ha így lenne, az „értékelés feltételeit a gyakorlat nem elméleti beállítottságú emberei által feltett kérdés” szabná meg számukra. Ebben az esetben a határforgalom ellenőrzése a szociológus kezéből átkerülne a vizsgálat tárgyának (és sok esetben megbízójának) a kezébe. (Merton 2002a: 147) Nem más ez, mint a közpolitikai szociológia által elérni kívánt kényes egyensúly ideológiája.


191

a tárgyát képező társadalommal és az érdekeket artikulálni képes társadalmi csoportokkal, amelyek pozícióik védelme érdekében tiltakoztak az ellen, hogy kutatás tárgyává tétessenek, másfelől a megbízó, a kutatás anyagi fedezetét biztosító (és egyes korokban például a kutatás ideológiai ellenőrzésére törekvő) intézményekkel kellett tárgyalni. A kérdés mindig az, hogy milyen egyensúly alakul ki a kutatást közvetlenül vagy közvetve megrendelő gazdasági és politikai aktorok és a határfenntartó szakszerű kutatás között. Ha a limest alkotó intézmények jól működnek, a csere lehet kiegyensúlyozott. A tudományosság ‘hagyományos’ alkalmazott módja sok esetben képes volt arra, hogy a határfenntartást és a határ átjárhatóságát egyszerre biztosítsa – erre éppen Pasteur és Lazarsfeld működése a jó példa. A határok és a cserék máshogy működnek a XX. század végén. Ez az a tudományosság, amelyet egyes kutatók ‘második alakúnak’ (mode 2) neveznek (Gibbons et al. 1994, Nowotny et al. 2004).5 A ‘második alak’ – Helga Nowotnyék ábrázolásában – a diszciplináris határok átlépését, az interdiszciplinaritáson keresztül a transzdiszciplinaritáshoz való eljutást jelenti. Ez csapódik le egyrészt intézményesen az egyetemi struktúrák fellazulásában. Másrészt úgymond megnő a kutatásban és a tudással kapcsolatos tevékenységekben foglalkoztatottak száma, ezért a kutatók csoportja már kevésbé privilegizált. Harmadrészt maga a társadalom is átalakul, ‘tudástársadalommá’ válik, ami azt jelenti, hogy a tudás kontextusa is kibővül, a tudás egyre több társadalmi, gazdasági és kulturális vonatkozásba szövődik bele. Ezzel együtt a ‘megrendelők’, a politikai, gazdasági és társadalmi aktorok közvetlenebbül és sokoldalúbban kapcsolódnak a kutatáshoz. Szerepük több már, mint az autonóm módon termelt tudás puszta befogadóié. Határokról van szó, a cserék megváltozásáról, amiből a határőrizeti rend módosulásának kell következnie. A barbárok áttörték a limes gondosan kiépített vonalát? A ‘határmunka’ Gieryn-féle koncepciója erre a változásra még nem reflektált, és Burawoynak sincs róla mondanivalója. Úgy vélem, ez az a pont, ahol elengedhetetlen valamifajta újragondolás. A tudományos/tudósi identitás megváltozásával kell számolni. A tudományosság feltételezett új rendje hasonlít ahhoz, amit Boltanski és Chiapello ‘projektrendnek’ neveznek (Boltanski és Chiapello, 1999). Nem diszciplínáknak és autonóm módon kidolgozott problémáknak megfelelően épül fel a kutatás tudományos folyamata (ahogy a XIX. századi kutatás ideális modellje elképzelte), hanem gyakorlati vállalkozásoknak és hatalmi érdekeknek megfelelően szerveződnek több területet átfogó vállalkozások. Minthogy a projektrendben alkalmazásorientált tudásról van szó, amely transzdiszciplinaritása révén különös súlyt ad a hálózatépítésnek, amely inkább a tudás rekombinálására törekszik, ezért „…a ‘második alakban’ olyan fórumok vagy platformok generálódnak, amelyek az intellektuális vállalkozások számára sajátos gyújtópontokat képeznek, és teljesen mások, mint a hagyományos diszciplináris struktúrák.” (Nowotny 2003) 5

A tudomány e formáját tárgyalják Margitay Tihamér és Sallay Zoltán írásai a kötetben (a szerk.).

192

Némedi Dénes

A projektrend a szociológia megtépázott identitását is tovább bontja. Történelmi igazságtétel az, hogy a szociológia, melynek neve a diszciplináris tudományosság egyik első klasszifikációs rendszere melléktermékeként született, diszciplináris identitásában együtt inog meg a tudományos rendszer egészével?

5. Feltételezzük, hogy a nyilvánosság egyaránt fontos a társadalom demokratikusabbá és ésszerûbbé válása szempontjából és a tudomány mûködése szempontjából. Mindkét vonatkozásban paradox eredményre jutunk, s ezek a paradoxonok összefüggnek a határproblémákkal. Burawoy figyelme elsősorban a közpolitikaitól megkülönböztetett közszociológiára irányul, vagyis arra, ahogy a szociológia kommunikál a ‘civil társadalommal’. Míg a közpolitikai (policy) szociológia és tudományosság megrendelés- és alkalmazásorientált, azokhoz szól, akik speciális politikai, gazdasági és társadalmi erőforrások birtokában vannak, addig a köz (public) szociológia egy diffúzabb és kevesebb hatalmi erőforrással rendelkező közeghez fordul: azokhoz, akikről a szociológia ‘szól’, s őket kívánja segíteni abban, hogy meg tudjanak ‘szólalni’. Burawoy is említi, hogy a ‘civil társadalom’ összetett képződmény, a szociológiai tudományosság számára éppúgy jelenthet erőforrást, mint veszedelmet. Minthogy ezzel a kérdéssel részletesebben foglalkoztam (Némedi 2006), itt most csak egy részét emelem ki a problémának. A Burawoy által elképzelt közszociológiának az lenne a hivatása, hogy egyfelől bevonja a köz, a nyilvánosság, a civil társadalom erőforrásait a társadalomtudományba, ilyen értelemben ‘demokratizálja’ a tudományt a laikusok meglátásait hasznosítva, másfelől a civil társadalmat, a demokráciát ‘intellektualizálja’. Ez új kommunikációs formákat kívánna a tudomány és a ‘köz’ között – mindenekelőtt a nyilvánosság átalakulását. Ehhez kapcsolódnak megjegyzéseim. Gierynnek a határ problémáját tematizáló cikkében a példa, amellyel elemzéseit alátámasztja, a tudomány nyilvános önábrázolásával kapcsolatos: a viktoriánus tudomány, vallás és technika önábrázolásairól szól. E nyilvános vita tétje a tudomány presztízse volt: Gieryn cikkének a főszereplője, Tyndall például (a viktoriánus kor tudományhívőinek ma már némileg komikus módján) felvetette, hogy kísérletileg vizsgálják meg a nyilvános ima hatékonyságát – értelemszerűen összevetve a tudományos orvoslás hatékonyságával (Gieryn 2006: 178-179). A szándék nyilvánvalóan kettős volt: egyfelől a ‘valódi’ tudomány megbízhatóságát, szavahihetőségét kívánta demonstrálni, másfelől e ‘kísérlet’ azt is szolgálta volna, hogy a közönség, a nyilvánosság racionálisabb, felvilágosultabb legyen. A két oldal nem választható el: éppen ez mutatja, hogy ha a tudománynak a nyilvánosság ‘felé’ meghúzott határairól van szó, akkor nem pusztán e határok védelméről, hanem a határokon keresztül folyó cseréről is szó van. Az adott esetben azt is mondhatnánk, hogy a tudomány az


193

elismerésért cserébe ésszerű megfontolásokat ‘szállít’ a nyilvánosságnak. Az ideális modell szerint mindketten nyernek a cserén: a tudomány nemcsak elfogadottabb lesz, de problémaérzékenysége is nő, képes lesz relevánsabb kérdések megfogalmazására, a nyilvánosságban megszólaló közönség pedig nemcsak ésszerűbb lesz, hanem az a képessége is gyarapszik, hogy hatékonyan és meggyőzően fogalmazza meg érdekeit és problémáit. A nyilvánosság vitathatatlanul valami ‘jó’ dolog – de a „‘nyilvánosság’ rejtélyes dolog …” (Gregory és Miller 2006: 195). Miben áll a rejtélyessége vagy paradoxona? A nyilvánosság – legalábbis a szociológiában és politikatudományban – legnagyobb presztízzsel bíró normatív modellje, a habermasi feltételezi, hogy az ‘okoskodó közönség’ körében időlegesen felfüggeszthetők az előítéletek és a társadalmi pozíciókhoz kapcsolódó érzékelési korlátok, hogy a ‘jobbik érv’ ereje érvényesülhet, mert – s ez a későbbi gondolatmenet szempontjából fontos lesz – az általános hozzáférés elve ezt garantálja (Habermas 1971). Fontos feltevés, hogy ez a modell csak a politikai hatalmat, a magánszférába tartozó gazdaságot és a magánautonómiára támaszkodó polgárokat, a közönséget ismeri. A polgárok a gazdaságban gyökerező magánautonómiájuk révén rendelkeznek kellő idővel és az alapvető kognitív készségekkel ahhoz, hogy a hatalom eljárásait okoskodó kritika alá vessék. Nem számol a modell sem azzal, hogy a jog szerint polgárok – egyebek mellett – kognitív felszereltségük tekintetében is igen egyenlőtlenek, sem azzal, hogy létezne a szakértelmet monopolizáló tudomány mint intézmény. Jól értsük: a modell nem számol ezzel – Habermas, a szerző nagyon is, többek közt éppen ezért mondja azt, hogy a nyilvánosság modellje „a fennállót utópikus módon … önmaga fölé emeli” (Habermas 1971: 130). Absztraktabb megfogalmazásban tér vissza ugyanez a probléma A kommunikatív cselekvés elméletében. Habermas feltételezte, hogy minden nyelvi megnyilatkozás – egyszerűen nyelvi minőségénél fogva – igényt támaszt a ténybeli igazságra, a normatív helyességre és az őszinteségre, és ezek az igények a kommunikációban bármikor felülvizsgálhatók, vagyis a közlő – hogy közlését megértesse – adott esetben kénytelen érveket felhozni igaza mellett (vagy megszakítani a kommunikációt, ezzel kilépni a beszéd teréből) (Habermas 1981). Az állítás nem az, hogy a résztvevők mindig eleget tesznek az ideális igazság-, helyesség- és őszinteségigényeknek és ezért mindig racionálisan megalapozott, kényszertől mentes egyetértésre fognak jutni – mert ez empirikusan cáfolható állítás lenne. Arról sincs szó, hogy a valós kommunikációban a résztvevők azonos képességekkel rendelkeznének, hogy ugyanolyan ‘jól’ és megalapozottan tudnának érvelni. Az állítás az, hogy a kommunikációban lehetőség van a racionális egyetértés felé való haladásra, olyan immanens energia rejlik a kommunikációban, amely a résztvevőket akaratlanul is a megalapozott megegyezés felé hajtja. Minthogy empirikus tény, hogy mások közléseit megértjük, s ha igaz az, hogy a megértés elvi előfeltétele az említett érvényességi igények beválthatósága, van alapja annak a feltevésnek, hogy a nyilvános kommunikációban győzhet a ‘jobbik érv’. Más szavakkal: a nyilvános kommunikációban racionalizációs

194

Némedi Dénes

és intellektualizáló potenciál rejlik. (A továbbiakban ezeket a megfontolásokat összefoglalóan nyilvánosság-elvnek fogom nevezni.) Egyértelmű, hogy ezen az általánossági szinten a nyilvános diskurzus alapelvei nagyon hasonlítanak a tudományos diskurzus feltételezett elveire. Ha megmaradunk ezen az általánossági szinten és a beszélőket potenciális, de e lehetőségnek tudatában nem levő tudósoknak tekintjük, akkor nem lehet probléma a tudományosság és a nyilvánosság határain. A tudományos diskurzus és a nyilvános diskurzus határán nem lehet ‘törés’, nem lehet arról szó, hogy a kompetencia-különbségek miatt a beszélők érvelési lehetőségei eltérőek, valamint arról sem, hogy az érvek az eltérő pozíciójú résztvevők számára eltérő meggyőző erővel rendelkeznek. A modell azonban nem áll meg ebben az egyszerűségében. Még ha el is fogadjuk a nyilvánosság-elvet, különbséget kell tennünk a kommunikatív racionalitás lehetősége és a kommunikatív racionalitás elért foka között. Ha a nyilvánosság-elv nem egy ideális, de elérhetetlen normát jelent, hanem a társadalmi gyakorlatban érvényesülő tendenciát, akkor a valóságos kommunikatív racionalitás foka nem megkerülhető kérdés. A lehetséges és tényleges kommunikatív racionalitás közti különbségtétel elve benne rejlik Habermas evolucionista elképzelésében is (pl. Habermas 1981: 283). Arról beszél ugyanis, hogy a társadalmi élet reprodukciójában a kommunikatív cselekvésben rejlő lehetőségek az egyes cselekvésterületeknek megfelelő módon intézményesülnek, s ez az intézményesülés történetileg a nyilvánosság-elv korlátozott megvalósulását jelenti. Specializált intézményi kommunikációs formák jönnek létre: a jogi kommunikáció például nem csupán a laikusok mindennapi, életvilágbeli kommunikációjával vagy a politikai-közéleti nyilvánosság kifinomult formáival szemben specializálódik, hanem a morális, a szorosabb értelemben tudományos vagy a művészeti kommunikációval szemben is. Ez az önállósulás a feltétele annak a jogi diskurzusnak, amely a modern demokráciák intézményesülésének is feltétele. Ugyanígy a tudományos érvelés intézményeinek kiképződése és önállósulása a kognitív racionalitás szintjének az emelkedését jelenti. Önmagában mindegyik intézményen belül érvényesülhet a nyilvánosság-elv, ugyanakkor – az önállósulás és a belőle eredő kompetenciakülönbségek miatt – a kommunikáció számos pontján sérülhet az egyenlő hozzáférés, a megszólalás egyenlő lehetősége. A civil társadalmi nyilvánossággal kapcsolatban Habermas mintegy mellékesen maga is utalt egy másik paradoxonra, anélkül, hogy a konzekvenciáit kifejtette volna (Habermas 1992: 437). Arról szólt, hogy a nyilvánosság megkívánja olyan társadalmi terek kommunikatív létrehozását, amelyek mindenki előtt nyitva állnak. Ezek a kommunikációs médiumok által teremtett virtuális terek lekapcsolódnak a meghatározott egyénekhez kötődő tartalmakról és kényszerekről, az érvek pontosabb kibontását kívánják meg, ugyanakkor a szakértő beszédtől – éppen a hozzáférhetőség biztosítása miatt – elvárják a speciális kódok feladását. A partikuláris helyzetekről és kommunikációs eljárásokról való leválás intellektualizálódást jelent, a speciális kódokról és kommunikációs formákról való leválás pedig a kognitív differenciálódás csökkenését. Ha így van, a nyilvánosság paradox: érvényesülése egyaránt jelenti


195

az intézményes tudományosságban kidolgozott érvelési módok korlátozott benyomulását a civil társadalomba, s ezzel egyidejűleg az elért racionalitási fok bizonyos csökkenését. Emlékezzünk arra, hogy a kommunikatív cselekvés elmélete azon alapult, hogy a beszédben lehetőség van a közlések érvényességi igények szerint differenciált megvitatására. A racionalizálódás Habermas szerint nem is jelent mást, mint az ezen érvényességi igényeknek megfelelő érvelések, eljárások elkülönülését. Ugyanakkor a nyilvánosság – a specializált tudományos diskurzusok és a civil társadalom érintkezési felületén – egyszerre ösztönzi és fékezi ezt a racionalizálódást. Ezt jelenti a nyilvánosság Habermasnál csak mellesleg említett paradox hatása, az intellektualizálódás és dedifferenciálódás párhuzamossága. Alkalmazzuk Burawoytól kölcsönzött problémánkra a laikus orientáció, a vele járó intellektualizálódás és dedifferenciálódás paradoxonát. A közszociológia (és minden hasonló, a köz felé orientálódó tudományos kommunikáció) porózusabbá teszi a határt, könnyebb átlépést biztosítva a külső hozzászólóknak. Ez csak akkor teljesül, ha a megszólalók közti kognitív és jogosultsági különbségek leépülnek, ebben a tekintetben a kommunikálók köre homogénebbé válik. Ez a homogenizálódás megfelel a nyilvánosság-elvnek: mindenkinek egyenlő joga van a megszólalásra. A szakmai kompetencia-különbségeknek megszólalási jogosultságokká való átalakítása sértené a résztvevők egyenlőségét. Ebben az értelemben a közszociológia (és minden a közönség felé orientálódó tudományos kommunikáció) a nyilvánosság-elv érvényesülését segíti elő. A kompetenciák leértékelődése viszont ahhoz vezet, hogy a megnyilatkozások érvényességi igényét nem lehet következetesen felülvizsgálni. A nyilvánosság-elv azonban azon alapult, hogy bármely érvényességi igény alávethető kritikai vizsgálatnak. Amennyiben a tudományt Habermasszal úgy fogjuk fel, hogy az a ténybeli igazságra vonatkozó érvényességi igények felülvizsgálatára specializálódott eljárás, akkor a megszólalási lehetőségek egalizálódása ezt a specializálódást csökkenti. Minthogy viszont a nyilvánosság-elv azt jelenti, hogy minden érvényességi igény elvileg felülvizsgálható, a laikusokra is kiterjedő nyilvános kommunikáció a kommunikáció racionalizálódási fokának csökkenéséhez vezet. A nyilvánosság-elv érvényesítése következtében a nyilvánosság-elv nem tud érvényesülni (a kommunikációs differenciálódás csökken). A differenciálódás a tudományos kommunikáció lényeges előfeltétele volt: a modern tudományosság azon alapult, hogy kialakultak olyan kommunikációs csatornák (folyóiratok, tudományos tanácskozások), amelyek erős belépési feltételekkel rendelkeztek, nem voltak nyitva a laikus nagyközönség előtt (mint ahogy a XVIIXVIII. században a művelt közönség még részese volt a tudós kommunikációnak – például az akkori tudományosság szempontjából fontos szalonok világának).6 6

Shapin, amikor az ‘igazság társadalomtörténetéről’ írt (Shapin 1994), ennek a fordítottjáról beszélt: a tudomány rászorult arra az intellektuális kultúrára, amely az angol úriemberek világában alakult ki. A megállapítás meg is fordítható: a XVII. századi tudományosság nem különült el teljesen az úriemberi nyilvánosság világától. A XX. század végi laikus úriember a már csak látogatóként, kísérettel tekintheti meg a laboratóriumot. Beleszólása nincs, tanúskodása a kísérleti eredmények

196

Némedi Dénes

Ha a tudomány közirányú (public) és közpolitikai elkötelezettségei miatt a laikus nyilvánosság felé fordul (és ez például ökológiai, az életvitellel és az emberen végzett kísérletekkel összefüggő orvosi kérdésekben elengedhetetlen), akkor visszavesz valamit a klasszikus differenciálódásból. A laikus orientálódású kommunikáció ugyanakkor intellektualizálódási folyamatot indít el a köz képződményeiben – azaz közelíti is a tudományos, szakszerű és laikus kommunikáció mintáit. Az intellektualizálódás viszont specifikus kommunikációs módok kialakulását jelenti. Habermas idézett művének kontextusában arra kell gondolnunk, hogy a nyilvánosság finomabb megkülönbözetésekkel dolgozó politikai diskurzushoz, a jog kifinomultabb értelmezéséhez vezet. A nyilvános beszéd már önmagában is paradox, mert egyszerre kívánja meg a differenciák leépítését, tehát a határvédelem enyhítését, másfelől differenciák kiépítését, kifinomult kommunikációs technikák alkalmazását. A tudományos nyilvánosság paradoxonának van egy másik oldala is. A jó határvédelemmel ellátott tudomány kommunikációjába való belépésnek igen erős feltételei vannak, s ezek a feltételek maguk a kommunikációban nem felülvizsgálhatóak. A határmunka értelme éppen az, hogy védetté tegye a szükséges előfeltételeket – míg másfelől a tudományon belüli kommunikáció ideálja éppenséggel a szabad vita. Nem véletlenül mondták a habermasi modellről, hogy az a teoretikus vitát veszi alapul, ahol a résztvevők egyenrangú partnerként lépnek fel, s nincs olyan állítás, amelynek a megkérdőjelezése ki lenne zárva – kivéve azokat a keretfeltételeket, amelyek magát a teoretikus vitát konstituálják. Az a feltevés, hogy a tudomány racionális, nem azon alapul, hogy a tudósok racionálisak, hanem azon, hogy a tudományos kommunikáció szabad módja biztosítja a jobbik érv győzelmét. Ezt az ideológiát a tudomány ethoszáról senki nem fogalmazta meg szebben, mint Merton: univerzalizmus, kommunizmus, pártatlanság és szervezett szkepticizmus – mindmind a nyilvánosság-modellből levezetett feltevések (Merton 2002b), de mögöttük az a premissza áll, hogy mindez csak egy védett (a laikus közönség közbeszólásától óvott), tehát szélesebb értelemben nem nyilvános térben érvényes. A habermasi feltevések szerint egy erős belépési feltételekkel védett vita viszont nem szabad, nem felel meg a kommunikáció immanens érvényességi kritériumainak. A tudományos nyilvánosság tehát paradox, mert egyfelől a szabad vita a tudomány legitimálásának fontos eleme, másfelől minden határmunka arra irányul, hogy elválassza a legitim beszélőket és hozzászólásokat az illegitimektől, kialakítsa azt a zárt teret, amelyet az illetékes hozzászólások képeznek. Csak ez a zárt tér garantálhatja, hogy valóban csak a racionális hozzászólások hangoznak el – de ha a tér zárt, honnan lehet tudni, hogy minden racionális hozzászólás elhangzott? A tudomány erejét a nyilvános kommunikációból veszi, de a tudományos kommunikáció nem lehet a szó teljes értelmében nyilvános. igazsága mellett abszurditás lenne. Régen viszont a nyilvános kísérletek a tudomány fontos igazoló eljárásai voltak.


197

A határmunka egyfelől arra az elvre támaszkodik, hogy a tudomány immanens racionalitása, a jobbik érv ereje révén kompetens a kérdések eldöntésére, másfelől pedig arra a másik elvre, hogy akik manifeszt módon képtelenek a tudományosan meghatározott racionalitásra, azok kizárandók a vitából.7

6. A nyilvánosság-elv önmaga paradox, mert egyszerre kívánja meg a határok megvonását és a határok átlépését. Ez a határprobléma és a határmunka lényege. A társadalomtudományok esetében kézenfekvő a kommunikációs eljárások, a nyilvános stratégiák különbségét azzal magyarázni, hogy mindenképpen el akarják kerülni azt, hogy ‘tárgyuk foglyul ejtse őket’ (Luhmann 1990). A nyilvánossággal azonban nem csak a társadalomtudósoknak van problémája. Mindenképp kettős feladatot kell megoldani: egyfelől biztosítani kell a kommunikáció zártságát, az illetéktelenek kizárását, másfelől erőforrásokat kell szerezni a ‘határon’ túl is, szövetségeseket kell gyűjteni.8 A (köz)politika vonatkozásában Burawoy ezt így fogalmazza meg (Burawoy 2006: 52): Azon igyekezetünk közben, hogy megvédjük saját területünket a tudomány világában, érdekünkben áll a mások számára hozzáférhetetlen tudás monopolizálása … Másrészről a közpolitikai szociológia túl gyakran esik a megrendelők áldozatául … A közszociológia épp olyan könnyen válhat külső erők túszává, mint a közpolitikai szociológia. Nagy a csábítás, hogy a népszerűség kedvéért a közszociológia közönsége cinkosává váljon és kedvében járjon, veszélyeztetve ezzel szakmai és kritikai kötelezettségeit.

Az utolsó mondat szerint a közszociológia sem adhatja fel tudományos státusát a nyilvános sikerek kedvéért. Ez a nyilvánosság paradoxona: a tudomány biztosított és kivételes státusa – amely a racionalizálódás feltétele – egyértelműen szemben áll a nyilvánosságelvben feltételezett egyenlőséggel, azaz azzal az elvvel, hogy mindenkinek azonos lehetősége van beszédaktusok elvégzésére. A nyilvánosság paradoxona a racionalitás-követelmények inkoherenciáját eredményezi. Az önleírás repertoárjainak Gieryn (2006: 177) által említett a váltogatása, vagyis az, hogy a tudósok a speciális helyzethez igazodó és abban a legnagyobb nyereséget ígérő módon ábrázolják önmagukat a nyilvánosságban – hol szkeptikus 7

8

Lehet, hogy e fejtegetések nagyon körmönfontak, hiszen minden tudós, aki próbálkozott a nyilvános beszéddel tudja, hogy amilyen mértékben meg tudta nyerni közönségét a tudományos érvelés szépségének, abban a mértékben le kellett egyszerűsíteni (‘dedifferenciálnia’) a beszédét. Talán nem ártott ezt az életvilágbeli tapasztalatot ‘differenciáltabban’ előadni, s így határmunkát végezni. Ezt illusztrálja Mund Katalin e kötetben közölt írása az etológia esetén. (a szerk.)

198

Némedi Dénes

szakértőként, hol az ügy lelkes harcosaiként –, következik ebből az inkoherenciából és egyben kísérlet is az inkoherencia ellenőrzésére. A nyilvánosság-probléma jellegzetes határprobléma (és ez maga paradox megállapítás, mert a határ – legalábbis részben – zárást jelent, a nyilvánosság pedig határtalanságot). Természetesen, minden nyilvános kommunikáció küszködik azzal a problémával, hogy egyszerre akar nyitott és a lehetséges hozzászólók számát tekintve zárt lenni. Ez mindennapi tapasztalatunk. Tagsági elvek, a napirend meghatározása, az idő kezelése közismert technikák a feloldhatatlan probléma megszelídítésére. A nyilvánosságban állandó harc folyik ezeknek a technikáknak és határoknak az ellenőrzéséért (Heller és Rényi 1996). Ez a harc jól leírható olyan modellekkel is, amelyek puszta ideológiának tekintik a nyilvánosság-elvet (Bourdieu 1997). Ezzel a megközelítéssel csak éppen az érthető olyan nehezen, hogy miért küszködik majd mindenki azzal, hogy a nyilvánosságban szavahihetőnek, őszintének és igazmondónak látszódjon – noha nem az. A tudományban is a nyilvánosság-elv paradoxona csak azért annyira nyomasztó, mert a belső, manifeszt értékelési kritériumok feltételezik a nyilvánosság-elv érvényesülését. Ezért olyan problematikus az egész határ-kérdés, amely – legalábbis részben – feltételezi a nyilvánosság-elv tagadását vagy relativizálását is.

Hivatkozások Bognár Bulcsu. 2007. „Vissza a gyökerekhez”: A kritikai szociológia és a szaktudomány megújhodásának burawoyi víziója. Replika 60: 165–179. Boltanski, Luc, és Eve Chiapello. 1999. Le nouvel esprit du capitalisme. Paris: Gallimard. Bourdieu, Pierre. 1997. A közvélemény nem létezik. Szociológiai Figyelő (1–2): 136–145. Burawoy, Michael. 2006. Közérdekű szociológiát! Replika 54–55: 35–66. Converse, Jean M. 1987. Survey research in the United States: Roots and emergence, 1890–1960. Berkeley: University of California Press. Durkheim, Emile. 1978. A szociológia módszertani szabályai. In A társadalmi tények magyarázatához. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 21–158 Fleck Zoltán 2006. Kritikai mérnökösködés. Replika (54–55): 113–116. Gibbons, Michael, et al. 1994. The new production of knowledge: The dynamics of science and research in contemporary societies. London: Sage. Gieryn, Thomas F. 2006. Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nem-tudománytól: feszültségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban. Replika 54–55: 173–194. Gregory, Jane, és Steve Miller. 2006. Kereszttűzben?: A nyilvánosság szerepe a tudományháborúban. Replika 54–55: 195–205. Habermas, Jürgen. 1971. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása: Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Budapest: Gondolat.


199

Habermas, Jürgen. 1981. Theorie des kommunikativen Handelns. Handlungsrationalität und gesellschaftliche Rationalisierung első fejezete. Frankfurt am Main: Suhrkamp. Habermas, Jürgen. 1992. Faktizität und Geltung: Beiträge zur Diskurstheorie des Rechts und des demokratischen Rechtsstaats. Frankfurt am Main: Suhrkamp. Hadas Miklós. 2006. Sok hűhó semmiért: Burawoy esete a szociológiával. Replika 56–57: 229– 244. Heilbron, Johan. 1995. The rise of social theory. Cambridge: Polity Press. Heller Mária, és Rényi Ágnes. 1996. A nyilvános kommunikáció szociológiai modellje. Jel-Kép 15 (4): 3–19. Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, és Zemplén Gábor. 2006. A határvidék felderítése. Replika 54–55: 119–133 Latour, Bruno. 1984. Les microbes: Guerre et paix (suivi de Irreductions). Paris: Métailié. Lengyel György. 2006. A szociológia integritásáért: Hozzászólás Michael Burawoy írásához. Replika 54–55: 105–112. Luhmann, Niklas. 1990. Die Wissenschaft der Gesellschaft. Frankfurt am Main: Suhrkamp. Merton, Robert K. 2002a. Manifeszt és látens funkciók. In Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, 98–166. Budapest: Osiris. Merton, Robert K. 2002b. A tudomány és a demokratikus társadalmi struktúra. Társadalomelmélet és társadalmi struktúra, 634–644. Budapest: Osiris. Némedi Dénes. 1999. Auguste Comte: A szociológia megalapítója? In: A szociológia kialakulása, szerk. Felkai Gábor. 224–247. Budapest: Új Mandátum. Némedi Dénes. 2006. A civil társadalom és a társadalomtudományok: Megjegyzések Burawoy közszociológiai programjához. Replika 54–55: 97–103. Nowotny, Helga. 2003. The Potential of Transdisciplinarity [online], [letöltés 2009.10.08-án] Elérhető: . Nowotny, Helga, Peter Scott, és Michael Gibbons. 2004. Wissenschaft neu denken:. Wissen und Öffentlichkeit in einem Zeitalter der Ungewißheit. Weilerswist: Velbrück Wissenschaft. Shapin, Steven. 1994. A social history of truth: Civility and science in seventeenth-century England. Chicago: University of Chicago Press. Simmel, Georg. 1973. A szociológia problémája (1894-1908). In Georg Simmel: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok, szerk. Somlai Péter. 181–216. Budapest: Gondolat. Vermeir, Koen. 2006. Újra a demarkációs problémáról. Replika 54–55: 135–156. Weber, Max. 1998. A társadalomtudományos és társadalompolitikai megismerés „objektivitása”. In Max Weber: Tanulmányok, 7–69. Budapest: Osiris.

Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nemtudománytól: feszültségek és érdekek a tudósok szakmai ideológiáiban1 Thomas F. Gieryn A tudomány más intellektuális tevékenységektõl való elhatárolását – amelyet a filozófusok és szociológusok régóta analitikus problémaként kezelnek – a következõkben mint a tudósok gyakorlati problémáját fogom vizsgálni. A tudomány és a nemtudomány különféle változatai közt meghúzott határ hasznos a tudósok számára, amikor szakmai munkájukat végzik: intellektuális tekintélyre és karrierlehetõségre tesznek szert; megtagadják e forrásokhoz való hozzáférést az „áltudósoktól”; és megvédik a tudományos kutatás függetlenségét a politika beavatkozásától. A „határmunkálatok” kifejezés egy olyan ideológiai stílust ír le, amely a tudósok azon törekvésében azonosítható, hogy a tudománynak a nyilvánosságban élõ képét a nemtudományos intellektuális vagy technikai tevékenységekkel szembeállítva kedvezõ színben tüntessék fel. Azok a különbözõ tulajdonságkészletek, amelyekkel a tudományt ideologikusan fel lehet ruházni, az intézményen belüli ambivalenciát vagy feszültséget tükrözik: a tudományt leírhatjuk tapasztalatinak vagy elméletinek, tisztának vagy alkalmazottnak. Az egyik vagy a másik fajta leírásra annak alapján eshet a választás, hogy melyik mentén lehet a tudományt legjobban elhatárolni oly módon, hogy az igazolni tudja a tudósok tekintélyre vagy erõforrásokra vonatkozó igényeit. Eszerint a „tudomány” nem egységes és egyedi dolog: határait rugalmas, történetileg változó és olykor nem egyértelmû módon húzzák meg és rajzolják át.

Tudományfilozófusok és -szociológusok már hosszú idő óta küzdenek a „demarkáció problémájával”: hogyan lehet azonosítani a tudomány egyedi és lényegi jellemzőit, amelyek elkülönítik másfajta intellektuális tevékenységektől. Comte megkülönböztette a pozitív tudományt a teológiától és a metafizikától: háromstádiumos fejlődési törvényében azt állította, hogy csak a tudomány alkalmazza az „értelmet és megfigyelést” a célból, hogy felállítsa az „egymásra következés és a hasonlóság” törvényeit ([1853] 1975: 72). Popper a „falszifikálhatóságot” ajánlotta a demarkáció kritériumaként: ha egy elméletet elvileg nem lehet empirikus adatokkal falszifikálni, azaz megcáfolni, akkor az nem nevezhető tudományosnak (1965: 34, 41 [1997: 40]).2 Merton szerint a modern tudományok részben sajátos társadalmi normák (kommunizmus, univerzalizmus, érdekmentesség, szervezett szkepticizmus) 1

2

200

Forrás: Boundary-Work and the Demarcation of Science from Non-Science: Strains and Interests in Professional Ideologies of Scientists. American Sociological Review 48(6): 781–795. © American Sociological Association, 1983. Hungarian translation © Replika. Ahol lehetett, az eredeti hivatkozásoknál szögletes zárójelben megadtuk a magyar nyelvű kiadás oldalszámait is. (A szerk.)


Határmunkálatok és a tudomány elhatárolása a nemtudománytól

201

intézményesülésének köszönhetően képesek bővíteni az „igazolt” tudást (1973: 13. fejezet [2002: XVIII. fejezet]). Ugyanakkor az újabb elemzések azt mutatják, hogy a tudomány elhatárolására tett kísérletek kudarcba fulladtak (Bohme 1979: 109), a tudományos és az egyéb ismeretek közti határvonal létének feltételezése elégtelen kiindulópont a tudományszociológia számára (Collins 1982: 300). Azon jellegzetességek, amelyeket korábban a tudománynak a nemtudománytól való megkülönböztetésére javasoltak, olyan intellektuális tevékenységekre is jellemzőek, amelyeket rendszerint nem tartunk tudományosnak, vagy pedig nem tipikus vonásai a valóságban művelt tudománynak (pl. Knorr és mások 1980; Elkana 1981: 41; Broad és Wade 1982: 8-9). Egyesek ezért „álproblémának” tartják, és elutasítják a demarkáció kérdését (Laudan 1983: 29). A tudomány és a nemtudomány elhatárolásának lehetőségéről vagy kívánatosságáról szóló folytonos viták bizonyos értelemben ironikusak. Miközben szociológusok és filozófusok a tudománynak az intellektuális tevékenységek közötti különleges helyzetéről vitáznak, a demarkáció rendszeresen megtörténik a mindennapi gyakorlatban: oktatásügyi hivatalnokok olyan tanmeneteket dolgoznak ki, amelyek tartalmazzák a kémiát, de kirekesztik az alkímiát; a National Science Foundation által alkalmazott kritériumok alapján fizikusok kaphatnak támogatást, parapszichológusok viszont nem; a folyóiratok szerkesztői egyes kéziratokat tudománytalanságuk okán utasítanak el. Hogyan megy végbe a tudomány elhatárolása ezekben a gyakorlati esetekben, amelyek távol állnak egyes kutatók azon – szemmel láthatólag hiábavaló – kísérleteitől, hogy meghatározzák a tudomány lényegének és egyediségének mibenlétét? A demarkáció nem csupán analitikus probléma: mivel az anyagi eszközök és a szakmai lehetőségek jelentős részével csak a „tudósok” élhetnek, nem pusztán elméleti kérdés, hogy ki foglalkozhat tudománnyal és ki nem. Ez a dolgozat a demarkáció problémáját fogalmazza újra: a tudomány jellegzetességeit nem belső sajátosságnak vagy potenciálisan egyedinek tekintem, hanem a tudósok ideológiai erőfeszítésének részeként vizsgálom, amellyel igyekeznek megkülönböztetni saját munkájukat és annak eredményét a nemtudományos intellektuális tevékenységektől. A tudósok hatámunkálataira fogok koncentrálni: arra, ahogyan a tudomány intézményét (azaz a tudomány művelőit, módszereit, a felhalmozott tudást, értékeket és a munka szervezését) kiválasztott jellemzőkkel ruházzák fel azzal a céllal, hogy társadalmi határvonalat képezzenek, amely egyes intellektuális tevékenységeket „nemtudományként” különböztet meg. A határmunkálatokat a „nyilvános tudományra” (Turner 1980: 589; vö. Mendelsohn 1977: 6) jellemző olyan általános retorikai stílusként elemzem, amellyel a tudósok a nyilvánosság és a politikai hatalom számára írják le a tudományt, olykor anyagi és szimbolikus erőforrásaik bővítése vagy szakmai önállóságuk védelme reményében. A tanulmány egyaránt vizsgálja a tudósok szakmai ideológiáinak stílusát és tartalmát, ahogyan az három példában megjelenik: az első John Tyndall – egy hatékony „tudományos államférfi” a késő viktoriánus Angliában – nyilvános előadásai és népszerű írásai; a második

202

Thomas F. Gieryn

a frenológia tudományos státusáról szóló viták a 19. század eleji Edinburghban; a harmadik pedig egy 1982-ben keletkezett politikai jelentés, amelyet az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia készített a tudományos kommunikáció és nemzetbiztonság tárgyában.

Az ideológia szociológiai elméletei Az ideológia szociológiai tanulmányozása területén két elméleti irányzat uralkodik, melyek szépen azonosíthatók a foglalkozási vagy szakmai ideológiákra irányuló kutatásokban (vö. Carlton 1977: 24-28; Geertz 1973: 201 [2001: 35]). A feszültségelméletek Parsons nevével fonódtak össze: az ideológiák lehetővé teszik az „értékelő integrációt” a társadalmi élet ellentmondó követelményei, versengő elvárásai és elkerülhetetlen kettősségei dacára (1967: 139-165; 1951: 331-354). Tünetei – ugyanakkor szimbolikus feloldásai – a szerepfeszültségnek, az ellentmondásnak és az egyensúlyvesztésnek (White 1961; Sutton és mások 1956; Johnson 1968). Az érdekelméleteket Marxtól (pl. [1846] 1976: 28-30; vö. Seliger 1977) és Mannheimtől (1936) eredeztetik; az ideológiák „társadalmi ösztönzők”, „emelők” vagy „fegyverek”, amelyeket az egyes csoportok arra használnak, hogy a hatalomért és haszonért folyó egyetemes küzdelmek közepette saját politikai vagy gazdasági érdekeiket érvényre juttassák. Az ideológia eszmékkel való manipulálás, célja az emberek meggyőzése, hogy az ideológus hasznára gondolkodjanak és cselekedjenek (Birnbaum 1960; Winter 1974). Vegyük példának okáért az üzleti élet vezetőinek ideológiáját: ennek létezik olyan magyarázata, amely az „üzleti szerep feszültségeiből”, mint például „az adott pozíció által támasztott kívánalmak és a társadalom általános értékei közötti konfliktusból” eredezteti azt (Sutton et al. 1956: 11, VII); más értelmezés szerint a vezetők ideológiái a „vállalkozásvezetők arra irányuló kísérletei, hogy az anyagi érdekek célszerű racionalizálásán keresztül igazolják privilégiumukat” (Bendix 1963: XI, 449). Ezt a két elméletet olykor egymást kölcsönösen kizáróként és egymással versengőként mutatják be: Sutton és szerzőtársai (1956: 12) „elutasítják” azt a teóriát, amely szerint „az ideológiák egyszerűen visszatükrözik… a gazdasági önérdeket”, míg Seider (1974: 812) úgy véli, a „marxi–mannheimi elmélet… használhatóbb volt Sutton szerepfeszültség-elméleténél arra, hogy tartalmi előrejelzéseket tegyen az üzleti vezetők nyilvános politikai ideológiáival kapcsolatban”. A feszültség- és érdekelméletek hatékonyságát gátolja az „elméleti esetlenség” (Geertz 1973: 196 [2001: 29]), amelynek oka részben „a nyelvi különbségek anarchiája” (Oakeshott 1980: VIII; az ideológia különböző definícióiról lásd Mannheim 1936; Birnbaum 1960; Lichtheim 1967; Gouldner 1976; Larrain 1979). A két elmélet közt lényegében egyetértés van: az ideológiákat mindkettő szimbolikus reprezentációként látja (eszmék, hiedelmek, értékek, vágyak, tudatok, vagy akár világnézetek készletei); mindkettő állítja, hogy az ideológiák szelektíven torzítják


203

a társadalmi „valóságot”; egyaránt feltételezik, hogy kielégítő értelmezésükhöz szükség van az ideológiai állítások társadalmi kontextusának vizsgálatára, különös tekintettel az eszmék strukturális forrásaira és funkcionális következményeire. Hogy teljessé tegyük a zavart, Parsons követői elismerik, hogy az érdekek „bizonyosan fontos meghatározói az ideológiai reakciónak” (White 1961: 9), míg Marx az ideológia eredetét az uralkodó osztályok azon vágyában találta meg, hogy elrejtsék a termelőeszközök és a társadalmi termelőviszonyok közti ellentmondásokat (vö. Larrain 1979: 45-61). Geertz két lépést tett az ideológia szociológiai elméleteinek tisztázása felé. Először is, helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy a feszültség- és érdekelméletek nem összeegyeztethetetlenek: egy ideológia egyszerre képes elsimítani a következetlenségeket és képviselni az érdekeket (Geertz 1973: 201 [2001: 35]). Másodszor, azt ajánlja, hogy a szociológusok foglalkozzanak az ideológiai állítások retorikai stílusával (vö. Dibble 1973). Mind a feszültség-, mind pedig az érdekelméletek az ideológiák társadalmi funkcióira irányítják a figyelmet, miközben nagyrészt figyelmen kívül hagyják az ideológusok szimbolikus megfogalmazásainak és képes nyelvének mintázatait. Geertz az ideológiák megkonstruálása során alkalmazott „stilisztikai eszközök” tanulmányozását javasolja: hogyan használják az ideológusok a metafora, hiperbola, irónia, szarkazmus irodalmi, vagy az antitézis, inverzió és ismétlés szintaktikai eszközeit? (Geertz 1973: 212-213 [2001: 44]). Ilyenformán Geertz ideológiafelfogásunk két hiányosságát nevezi meg: az egyik annak tartalmával, a másik előadásának stílusával áll kapcsolatban. Először is, ha mind a feszültségek, mind pedig az érdekek hatást gyakorolnak az ideológia tartalmára, átfogóbb elméletre lesz szükség, amely képes leírni e kettő interakcióját az ideológiai állítások konstrukciójában. Vajon a feszültségek és az érdekek eltérő szerepet játszanak az ideológiák létrejöttében? Másodszor, mire vezethető vissza az ideológusok retorikájának stilisztikai változatossága? Meg tudunk-e határozni olyan sajátságos társadalmi feltételeket, amelyek között egy ideológia várhatóan ilyen vagy olyan stilisztikai formát ölt? A tudósok szakmai ideológiáinak itt következő elemzésével annak látunk neki, hogy bepótoljuk ezt a két hiányosságot. Ideológia és tudomány A „tudomány” és „ideológia” kapcsolatát igen különböző módokon írták le (vö. Larrain 1979: 13-14). A klasszikus pozitivista hagyományban a tudományos ismeret „biztos” igazsága az egyetlen eszköz az ideológiai torzítás és a dolgok „valósága” közötti ellentmondások felfedezésére (pl. Comte [1853] 1975: 72; Durkheim 1938: 31-33; Parsons 1967: 153). A rövid életű „ideológiavége”-vita (Bell 1962) során tudományt és ideológiát olykor egymást kizárónak tekintették, oly módon, hogy „a tudományos kritériumok fokozott alkalmazása a politikai irányvonal kijelölésénél az egyéb politikai kritériumok és az ideológiai gondolkodás rovására” megy (Lane

204

Thomas F. Gieryn

1966: 649). A naiv pozitivizmustól számos irányba történt visszalépés. Egyesek felvetik, hogy mivel az ideológia elkerülhetetlenül behatol a tudományos ismeret megkonstruálásába – a társadalomtudományban (pl. Zeitlin 1968) és a természettudományban (pl. MacKenzie 1981) egyaránt –, a tudományos igazság és az ideológiai torzítás közti határvonal helyét nehéz megállapítani. Mások szerint a tudomány nyelvét nyilvánvalóan ideologikus kijelentések legitimálására használják fel: Braverman Taylor „tudományos menedzsmentjét” a „tudomány álarcába bújtatott” ideológiaként írja le (1974: 86). Megint mások a tudományt magát definiálják ideológiaként (Marcuse 1964); Habermas szerint a tudományos ismeret formája magában foglalja saját értékeit, az előrejelezhetőséget és az ellenőrzést, és ennek következtében átveheti a „megdöntött burzsoá ideológia” szerepét az uralom és az elnyomás struktúráinak legitimációjában (1970: 115). Végül – hogy bezárjuk a Comte pozitivista hitétől induló kört, amely szerint a tudomány képes elválasztani az igazságot a politikai indíttatású torzítástól – az ideológia a tudomány alól való felszabadulás forrásává válik: „az ideológiák egyik lényegi társadalmi feladata, hogy a tudományon kívül maradjanak, elutasítsák a tudomány mint különálló terület eszméjét”, és hogy leleplezzék „a tudomány egoizmusát, barbarizmusát és korlátait” (Gouldner 1976: 36). A tudomány és ideológia kapcsolatának különböző megközelítéseit egy közös szál fűzi össze: valamennyi feltételezi, hogy a tudomány saját intellektuális tekintéllyel bír. Annak érdekében, hogy a tudomány leleplezze az ideológiai torzítást, vagy hogy legitimálja az uralom kapitalista struktúráit, fontos, hogy a tudományos ismeretet mint a természeti és társadalmi valóság leírásainak kitüntetett igazságát általánosan elfogadja a társadalom. Ugyanakkor egyik megközelítés sem teszi fel azt a kérdést, hogyan tesz szert a tudomány erre az intellektuális tekintélyre. E messzire vezető kérdésre részben a tudósok szakmai ideológiáival foglalkozó kutatások adnak választ: milyen képet festenek a tudósok a tudományról annak érdekében, hogy a tudás kijelölt területein megerősítsék tekintélyüket? Különös módon a tudomány ideológiái csak szórványosan keltették fel a szociológia érdeklődését (Daniels 1967; Greenberg 1967; Reagan 1969; Tobey 1971). Mulkay ígéretes programot ajánl: Merton négy normáját nem a tudósok magatartásának kényszereként, hanem a tudomány ideológiai leírásának „szókészleteiként” elemzi (Mulkay 1976; 1979: 71-72; 1980: 101). Főként abban az esetben, ha a tudósok szembekerülnek a nyilvánossággal vagy a politikusokkal, olyan válogatott tulajdonságokkal ruházzák fel a tudományt, amelyek elősegítik a szakmai érdekek érvényesülését. A tudósok számos „kulturális repertoárral” rendelkeznek, amelyek segítségével ideologikus önleírások konstruálhatók: ide tartoznak Merton normái, de például az olyan állítások is, hogy a tudomány hasznot hoz a technológiai haladás, a győztes hadviselés vagy a pártatlan politikai döntéshozatal terén. Mulkay azonban csak a programot jelöli ki: az még empirikus kimutatásra vár, hogy a tudósok miként váltogatják rugalmasan az önleírás repertoárjait különböző nyilvános helyzetekben.


205

Más szavakkal: hogyan konstruálnak a tudósok ideológiát olyan stílussal és tartalommal, amely jól szolgálja szakmai tekintélyük növelését vagy védelmét?

Tudomány, vallás és technika a viktoriánus Angliában Manapság a tudományt gyakran úgy fogják fel, mintha az „intellektuális ökoszisztéma” egy megkülönböztetett niche-ének egyetlen lakója lenne (Boulding 1980). A többi tudástermelő tevékenységet, mint például a vallást, a művészetet, a politikát és a folklórt inkább a tudomány kiegészítőjének, mintsem vetélytársának szokás tekinteni. De a tudománynak nem volt mindig saját niche-e, és a mostani niche határai sem állandók. Az intellektuális ökoszisztéma az idők során számos „különálló” intézményi és szakmai niche-re tagolódott, ez pedig a folytonos határmunkálatok következménye, amelyek a célok, módszerek, képességek és az érdemi szakértelem világos elkülönítését célozzák. A határviták ma is folynak: a „kreácionizmusról” szóló újabb pereskedés azt sugallja, hogy egyes keresztény fundamentalisták szemében vallás és tudomány továbbra is ugyanazért a trófeáért küzd. A zsákmány a győzteseké: ők taníthatják saját meggyőződésük szerint az élet eredetét a biológiát hallgatóknak az arkansasi állami iskolákban (Nelkin 1982). A hasonló határviták hosszú története során a tudósok gyakran kerültek ki győztesen: „a modern társadalmakban a tudomány a kognitív tekintély szinte kizárólagos forrása: ha valaki a természet magyarázójaként azt szeretné, hogy higgyenek neki és bízzanak benne, meg kell szereznie a tudományos közösség jogosítványát (Barnes és Edge 1982: 2). Ezt a tekintélyt bőséges anyagi forrásokra és hatalomra lehet beváltani: a tavalyi évben az amerikai egyetemeken körülbelül egymilliárd dollárnyi adójövedelmet fordítottak a tudományos alapkutatások támogatására; a bíróságok és a kormányzati vizsgálóbizottságok „szakértő” tudósokat hallgatnak meg, hogy vélhetően igaz és megbízható kontextust szolgáltassanak a döntéshozatal számára; a tudományos képzés a modern tantervek integráns része, és ez szinte minden egyetemen és iskolában álláslehetőséget nyújt a tudósok számára. A tudósok e szakmai előnyökre gyakorta határviták során tesznek szert; a velük versengő nemtudományos intellektuális tevékenységek pedig e viták következtében veszítenek tekintélyükből és erőforrásaikból. John Tyndall (1820-1893) előadásaiból és népszerű írásaiból sok minden megtudható arról, hogyan folytak e határmunkálatok a viktoriánus Angliában (életrajzáról l. Eve és Creasey 1945; MacLeod 1976a; Burchfield 1981). Tyndall először professzori, majd igazgatói állásban Michael Faradayt követte a londoni Királyi Intézetben. Feladata az volt, hogy laikus és szakmai közönség számára előadásokat tartson a tudományos ismeretek fejlődéséről. A brit tudósok karrieresélyei és kutatási lehetőségei akkoriban nem voltak fényesek (MacLeod 1972; Turner 1976; Cardwell 1972). Thomas Henry Huxley, Tyndall barátja és Darwin „buldogja” 1874-ben azt panaszolta, hogy „a biológiatudomány

206

Thomas F. Gieryn

semmilyen mértékű ismeretét sem lehet »kenyérre és sajtra váltani«” (Mendelsohn 1964: 32). Tyndall arra használta befolyásos pozícióját a Királyi Intézetben, hogy változatos ideológiai érveket sorakoztatott fel amellett, miért jogos a tudósok igénye a nagyobb társadalmi támogatottságra. Két akadállyal szembesült: az egyik a viktoriánus vallás intellektuális tekintélye, a másik a viktoriánus mérnöki szakma és technikai gyakorlati eredményessége. Tyndall tudomány érdekében folytatott kampánya a határmunkálatok retorikai stílusát alkalmazta: válogatott tulajdonságokkal ruházta fel a tudományt, amelyek hatékonyan választották el a vallástól vagy a technikától, és ezzel a tudósok felsőbbségét támasztotta alá a kiválasztott intellektuális és technikai területeken. A tudósok harca a tekintélyért Vallás és tudomány végeérhetetlen konfliktusa Darwin A fajok eredete című munkája megjelenése (1859) utáni évtizedben új lendületet kapott. Turner (1978: 357) ezt nem annyira a természetrajz két „elmélete” közötti tudományos vitaként, hanem inkább „a tekintélyért és presztízsért” folyó „szakmai” küzdelemként ábrázolja (vö. Turner 1974a). A régóta fennálló vallásos hitek intellektuális tekintélye, amely minden vasárnap megerősítést kapott a szószékekről, igyekezett ellenállást ébreszteni a természeti jelenségek tudományos magyarázatával szemben. Tyndall például belekeveredett az imádság próbára tétele körül zajló vitába; a vita egy 1872-ben megjelent újságcikk nyomán bontakozott ki, amely a nemzet keresztényeit az imádság fizikai hatásosságát tesztelő kísérletre szólította fel. A korabeli szokás szerint a brit miniszterelnök vagy a Titkos Tanács kérhette fel az anglikán egyház egy magas rangú tisztviselőjét, hogy a nemzeti válságok leküzdésére hirdessen nemzeti imádságnapot. 1865-ben a marhapestis, 1866-ban a kolerajárvány, 1871-ben az ifjú Edward herceg hastífuszának elmúlasztása reményében hirdettek nyilvános imádságot. Tyndall számára a nyilvános imádság „a babona egy konkrét formáját jelentette, amelynek révén az egyház állami beleegyezéssel akadályozhatta a természeti jelenségek tudományos magyarázatainak terjedését, vagy önmagának tudhatta be a tudományos módszerekkel leküzdött természeti problémák felszámolását…” (Turner 1974b: 48). (Amikor az ifjú herceg felgyógyult a tífuszból, a klerikusok az ország imádságának hatásosságát hangsúlyozták.) Tyndall kísérletet javasolt, amelyben a nemzeti imádság célpontját egy kiválasztott kórház képezné, a könyörgés előtti és utáni halálozási rátákat pedig összehasonlítanák. A kísérletet sohasem végezték el, de a javaslat által előidézett dühödt viták jól érzékeltetik, hogy a tudományos diszciplínák mennyire „igényelnék a társadalmi és kulturális presztízst és elismertséget, amely korábban teljesen, akkoriban pedig még mindig nagy mértékben az egyháznak járt” (Turner 1974b: 64). Az egyház az oktatási intézmények fölött is gyakorolta hatalmát, amelyet arra használt föl, hogy halogassa a természettudomány bevezetését a tanmenetbe. 1874-


207

ben – a Brit Társaság a Tudományos Haladásért elnöke ekkor Tyndall volt – a katolikus egyház szülőhazájában, Írországban elutasította a laikusok egy kérelmét, amellyel a fizikai tudományokat szerették volna felvetetni a katolikus egyetem tanmenetébe. Talán erre volt válasz Tyndall elnöki beszéde Belfastban, amelyben egyértelműen visszautasította a vallásos hit természeti jelenségek feletti autoritását, és „oly merészen szólalt fel a modern tudományos kutatás szellemi uralma érdekében” (Turner 1981: 172), hogy sok egyházi személy és tudós felháborodott. A viktoriánus mérnökök és technikusok másfajta akadályt képeztek a tudományos tekintély és erőforrások kiterjesztése útjában. A viktoriánus kézművesek találmányai – gőzgépek, távírók – majdhogynem annyira késleltették a tudomány egyetemekre való belépését, mint az egyház obstrukciós taktikája. Számos brit gondolta úgy, hogy az ipari forradalom során bekövetkező technikai fejlődés nem függ a tudományos kutatástól; egyesek, mint például William Sewell, azt tartották, hogy a tudomány gátolja a gyakorlati technika virágzását: „Az elmélyült gondolkodásnak nincs helye a vasutak és gőzhajók, nyomdák és fonógépek világában” (idézi Houghton 1957: 114). Sokan osztották volna az író Samuel Smiles véleményét, aki így fogalmazott 1874-ben: „Az egyik legfigyelemreméltóbb dolog az angol mérnökszakmával kapcsolatban, hogy legfőbb eredményeit nem természetfilozófusok és nem is matematikusok érték el, hanem alacsony sorú férfiak, a legtöbb esetben autodidakták… A nagyszerű technikusok… műhelyükben szedték össze, kétkezi munka során szerezték meg gyakorlati tudásukat” (idézi Robinson és Musson 1969: 1). Amennyiben a technológiai haladás leválasztatik a tudományos kutatásról, a brit nyilvánosság és a politikusok nem méltányolják többé a tudósok nagyobb mértékű anyagi támogatásra és a kibővített tudományos képzésre vonatkozó igényét. Ráadásul, ahogyan a mérnökök „professzionalizációja” megindult azzal, hogy szakértőként léptek fel bizonyos technikai kérdésekben, olykor szembekerültek azokkal a tudósokkal, akik saját technikai tekintélyüket igyekeztek biztosítani. 1866-tól 1882-es (tiltakozása jeléül benyújtott) lemondásáig Tyndall a kereskedelmi minisztérium „tudományos” tanácsadója volt abban a kérdésben, hogy miként lehet a legjobban kivilágítani Britannia világítótornyait. Bár a világítótornyok működése hagyományosan mérnökök asztalára tartozott, Tyndall azt állította, hogy a minisztériumnak tanácsot adó mérnökök „elzárkóztak a kívülről érkező találmányok elől”, és „bizalmatlanságot mutattak az új tudományos eszmék irányában” (MacLeod 1969: 31, 15). Tyndall úgy vélte, a tájékozott politikai döntéshozatal alapvetőbb kutatásokat igényel, míg a mérnökök szemlátomást megelégedtek azzal, hogy a már meglévő tudás alapján hozzanak döntéseket. Végül nem Tyndall javaslatait vették figyelembe, hanem a mérnökökét, akik „már amúgy is nagyfokú tekintélynek örvendtek… A gyakorlati emberek, akik szembeszálltak a természet nyers erejével, hogy kőből és habarcsból oszlopokat készítsenek, erős ellenérzésekkel viseltettek az eszmék spekulatív embereivel szemben” (MacLeod 1969: 15).

208

Thomas F. Gieryn

A tudomány, mint nemvallás Mivel a vallás és a technika (különböző módokon) akadályozta Tyndall erőfeszítéseit, hogy gyarapítsa a tudósok tekintélyét és erőforrásait, gyakran állította őket szembe a tudománnyal, amikor a nyilvánosság számára tudományos ideológiákat konstruált. Tyndall a következő megkülönböztető jegyeket hangsúlyozta, amikor határt húzott a tudomány és a vallás közé: (1) A tudománynak gyakorlati haszna van azáltal, hogy ösztönzi a technológiai haladást, és így javítja a nemzet anyagi körülményeit; a vallás „haszna” – ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni –, hogy érzelmi kérdésekben nyújt segítséget és vigaszt. Egy 1866-ban keletkezett, a hősugárzásról szóló értekezésében Tyndall azt állítja, hogy „a tudás, amelyet a tudomány prófétái, papjai és királyai hoznak el számunkra, úgynevezett »hasznos tudás«; ezt felfedezéseik diadalmas alkalmazása bizonyítja” (Tyndall 1905a: 102, vö. 365). A vallás haszna más területeken ragadható meg: a vallásos gondolkodás „a költészet és az érzelem világában biztosít belső teljességet és méltóságot az embernek” (Tyndall 1905b: 209). (2) A tudomány empirikus, mivel az igazsághoz vezető útja a természet megfigyelhető tényeivel való kísérletezés; a vallás metafizikus, mivel igazságai spirituális, láthatatlan erőktől függenek, amelyeket bizonyítás nélkül fogadunk el. Az „imádság próbára tétele” vita során Tyndall megállapította, hogy a tudományban „az elmélet igazolásához csupán össze kell vetnünk a belőle levonható következtetéseket a megfigyelt tényekkel… De míg a tudomány szívesen aláveti magát e próbának, az elméleteik igazolására lehetetlen olyan módot találni, amely ne keltene haragot a teológusokban. Nem arról van-e szó, hogy míg a tudós ember öröme az elmélet és a tények harmóniájának bizonyításában teljesedik ki, addig a vallásos ember számára a legnagyobb élvezetet már a bizonyítást megelőző imádkozás aktusa jelenti, és bármely, a bizonyítás irányába tett erőfeszítés békéjének puszta megzavarása volna?” (Tyndall 1905b: 47-48). (3) A tudomány szkeptikus, mert nem tisztel más tekintélyt, csak a természet tényeit; a vallás dogmatikus, mivel idejétmúlt eszmékhez és azok kitalálóinak tiszteletéhez ragaszkodik. „A siker első számú feltétele [a tudományban] a türelmes iparkodás, az őszinte fogékonyság és a hajlandóság arra, hogy elvessük a számunkra mégoly kedves előfeltevéseket is, ha ellentmondanak az igazságnak” (Tyndall 1905a: 307). A teológusoknak tulajdonított dogmatizmus a fő témája Tyndall a szombat megtartása elleni támadásának: „a vallási gondolkodás vezetői által elkövethető legvégzetesebb hiba az, ha olyan elképzeléseket igyekeznek saját korukra erőltetni, amelyek felett már eljárt az idő, és amelyek már korábban természetes halált haltak… Az esztelenség a legenyhébb jelző, amellyel azon törekvést illethetjük, hogy egy zsidó törvényhozó ediktumait kényszerítsék rá a tudomány korára” (Tyndall 1898: 33, 36). (4) A tudomány objektív ismeret, érzelem-, önérdek-, előítélet- és torzításmentes; a vallás szubjektív és érzelmi. Tyndall véleménye szerint a Teremtés könyvét „köl-


209

teményként, és nem tudományos értekezésként” kell olvasni. „Az első olvasatban mindig csodálatos; az utóbbiban pusztán a fejlődést gátló és ártalmas volt és lesz. A tudás szempontjából negatív értékkel bír…” (Tyndall 1905b: 224). A csodák és a gondviselés témáját vizsgálva Tyndall így ír: „Ha a vallás tüzét kell felgyújtani a lélekben, minden körülmények között az érzelmeket hívjuk segítségül… [Azonban] a természeti tények bizonyságul hívása mit sem ér, ha szenvedélyek övezik; a legmegfontoltabb szubjektív igazság ily módon egy szintre kerül a legsúlyosabb objektív tévedéssel” (Tyndall 1095b: 19-20). Tyndall egy katonai metaforája azt sugallja, hogy ezek a határmunkálatok számára többet jelentettek filozófiai spekulációnál: „Amikor az érzelmek az objektivitás álruhájába bújnak, vagyis idealista és poétikai fogalmak keverednek a tények és a pozitív tudás világába: a tudomány hadba száll” (Tyndall 1905b: 393). A tudomány, mint nemtechnika Amikor Tyndall tudomány és technika közé húz határvonalat, a tudományt másfajta jellemzőkkel ruházza fel, összhangban azzal, hogy a technikai vívmányok, illetve a mérnökök és iparosok tekintélye eltérő akadályokat képvisel. Szembetűnő, hogy a tudománynak ezúttal tulajdonított jellemzők nem mindig vannak összhangban azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel Tyndall a tudomány és vallás elhatárolása során ruházta fel a tudományt. (1) A tudományos kutatás a forrása annak a tudásnak, amelyre a feltalálók és mérnökök által képviselt technológiai haladás támaszkodik. „Mielőtt a gyakorlati emberek megjelentek volna a színen, már felfedezték az erőt, vizsgálták és megbizonyosodtak törvényeiről, a legteljesebb tudás birtokába jutottak a jelenséggel kapcsolatban – sőt mi több, kimutatták a telegráf céljaira való alkalmazhatóságát. Olyan emberek érdeme ez, akiknek fáradozásaiért csak a kutatás nemes izgalma, a természeti igazság felfedezésének öröme szolgált jutalomként” (Tyndall 1901: 221-222). „A meggyőződéses haszonelvű ember… csodálja a virágot, de fogalma sincs, hogyan növekszik… Az úgynevezett gyakorlati ember tekintsen azokra, akik gondolkodásuk termékenységével hívták életre őt és a hozzá hasonló ezreket. Kezdeti kutatásaikat talán az ösztönözte, hogy számoltak azok hasznosságával? Egyikük esetében sem” (Tyndall 1905a: 312). (2) A tudósok a természettel való módszeres kísérletezés segítségével szereznek tudást; minthogy a technikusok és mérnökök a puszta megfigyelésre, a józan észre támaszkodnak és próba szerencse alapon haladnak, gyakorlati sikereiket vagy kudarcaikat nem tudják megmagyarázni. Tyndall e megkülönböztetést akkor tette, amikor 1876-ban Glasgow-ban az erjedés tudományáról és a serfőzés mesterségéről tartott előadást: „Azt mondhatjuk, hogy egészen a mai napig nem létezett alapos és tudományos számvetés a serfőzés során működésbe lépő hatóanyagokról… Ez ideig a serfőzés mestersége és gyakorlata az orvoséra hasonlított, mivel mindkettő

210

Thomas F. Gieryn

empirikus megfigyelésen alapul. Ez a tények puszta megfigyelését jelenti, tekintet nélkül az azokat megmagyarázó elvekre, amelyek lehetővé teszik, hogy az elme ellenőrzése alá vonja őket. A serfőző megannyi kísérletéből a siker feltételeit, nem pedig okait tanulta meg… Munkája gyakran hasztalannak bizonyult: söre megsavanyodott vagy megrohadt, és szörnyű veszteségeket kellett elszenvednie anélkül, hogy képes lett volna megmondani ezek okát” (Tyndall 1905b: 267). (3) A tudomány teoretikus. A technikusok nem tudósok, mivel nem lépnek túl a megfigyelt tényeken, hogy felfedezzék az oksági elveket, amelyek a mélyen rejtőző láthatatlan folyamatokat irányítják. „A tudomány nem szolgálna rá nevére és hírére, ha megállna a tényeknél – bár ezek gyakorlati szempontból hasznosak –, és nem foglalkozna azokkal a törvényekkel, amelyek a jelenségeket kísérik és irányítják” (Tyndall 1905a: 95-96). „A fizika tudományának egyik legfontosabb feladata…, hogy a természet érzékelhető folyamatainak segítségével képessé tesz bennünket a nem érzékelhető megragadására” (Tyndall 1905a: 80). A két következő részlet szóhasználata különösnek tűnik egy olyan szerző tollából, aki másutt a naiv empirizmus nyelvén beszél: „A tudomány a látható világot egy láthatatlan világ szimbólumává fordítja le. Nem magyarázhatjuk a tapasztalat tárgyait anélkül, hogy a tapasztalat hatókörén kívül eső tárgyakat segítségül ne hívnánk” (Tyndall 1883: 33). „Az elmélet a ténytől az elvre való visszakövetkeztetés; valami olyan dolognak a feltételezése vagy előrevetítése, amely a tények mögött rejtőzik, és amelyből a tények szükségszerű rendben következnek” (Tyndall 1894: 141-142). (4) A tudósok célja a tények felfedezése önmagában; a technikusok a személyes haszon növelése reményében tesznek felfedezéseket. Tyndall a következőket jegyzi meg az elektromos világítással kapcsolatban: „Ennek kifejlesztésében az értelem két osztálya vett részt: az első a kutató és felfedező, akit pusztán tudományos célok mozgatnak, és akit a gyakorlati eredmény nem foglalkoztat túlságosan; a második a gyakorlati technikus, az ő célja elsősorban az iparhoz kapcsolódik… Az egyik tudást kíván szerezni, míg a másik pénzt akar keresni…” (Tyndall 1905b: 472-473). A technikusok haszon iránti vágyakozása közismerten hátráltatja a technikai fejlődést: „Az a lassúság, amellyel a találmányok elterjednek a munkások körében… köszönhető többek között a vagyonra, a monopóliumra irányuló vágynak, a manufaktúrákra jellemző titkos ármánykodás szellemének” (Tyndall 1898: 136). Ezek a tulajdonságok a tudósokat nem jellemzik: „A tudomány épületét olyan emberek emelték, akik rendíthetetlenül követték az igazságot, ahogyan az a természetben megtalálható; ennek során gyakran föláldoztak olyan érdekeket, amelyek általában hatalommal bírnak a világon” (Tyndall 1905b: 403). (5) A tudománynak nem kell igazolnia magát a technikai felhasználására hivatkozva, mivel a tudomány, amely a szellemi művelődés eszköze és az emberi kultúra foglalata, nemesebb haszonnal bír. Tyndall felteszi a kérdést: „Vajon szükség van-e arra, hogy a tudós munkáját annak esetleges gyakorlati alkalmazásával teszteljük? Mi Homérosz Iliászának gyakorlati értéke? Önök mosolyognak, és talán azt gondolják, hogy Homérosz Iliásza esetében elegendő annyi, hogy kulturális értékkel


211

bír. Ez itt a bökkenő. Azok, akik a gyakorlati hasznot kérik számon a tudományon, elfelejtik vagy nem tudják talán, hogy a tudománynak is hatalmas kulturális értéke van, hogy csodálatos világegyetemünk ismerete már önmagában is hasznos, és művelésének igazolásához nincs szükség gyakorlati alkalmazásra” (Tyndall 1901: 217, 245). Amerikai közönségéhez pedig így szól: „főként azért ajánlom a tudomány állításait figyelmükbe, mert üdvösnek vélem nemcsak a tudás forrásaként, hanem a művelődés eszközeként is… Arra kérem Önöket, hogy a tudományt ne Mammon szolgájaként fogadják szívükbe, hanem mint az emberi elme megerősítőjét és felvilágosítóját” (Tyndall 1901: 217, 245). Ez utóbbi ismertetőjegy különösnek tűnik. Ha a tudományos kutatás fokozott támogatásának igazolására gyakran hozzák fel a tudomány hasznosságát, Tyndall mégis miért festi meg a magaskultúra és az intellektuális művelődés hordozójaként értékelendő „tiszta” tudomány képét is? Tyndallnak két oka volt a pusztán gyakorlatias technikus és a gyakorlati szempontokon túllépő tudós elkülönítésére. Először is, ha a tudományt csak az ipar területén esetlegesen elérhető eredmények igazolnák, a kormányzati hivatalnokok azzal érvelhetnének (ahogyan Gladstone, aki e korban hosszú ideig miniszterelnök volt, gyakran meg is tette), hogy a tudomány által ösztönzött felfedezések azoknak a gyárosoknak a költségeit térítik meg, akik befektettek a tudományos kutatásba. Annak hangsúlyozásával, hogy a tudomány a gyakorlati hasznon felül kulturális értékekkel bír – olyan értékekkel, amelyeket a profitra utazó gyárosok nem értékelnek és nem támogatnak –, Tyndall egy „alternatív érvet” kínált fel a tudósok állami támogatása mellett. Másodszor, Mendelssohn (1964) azt hangsúlyozta, hogy a tudomány ipari szempontból való praktikus voltának bemutatása bizonyára nem győzte volna meg az oxfordi és cambridge-i egyetemeket, hogy kibővítsék természettudományos tantervüket. A brit kulturális és politikai elit tanulmányaiba illeszkedő természettudomány kevésbé volt vonzó, ha pénzkereseti eszközként, mint ha az igazság felfedezőjeként, a szellemi művelődés egyik forrásaként tekintettek rá. Tyndall nem alaptalanul állította szembe a vallást és a technikát a tudománnyal: a viktoriánus Angliában mindkettő korlátozta a tudomány növekedése számára alapvetően fontos állami támogatás, finanszírozás és oktatás lehetőségeit. Tyndall elhatárolta a tudományt e két ellenlábasától, de a tulajdonságok, amelyekkel védelmének tárgyát felruházta, különböztek a két határvonal esetében: a tudományos ismeret empirikus, amikor a vallás metafizikai tudásával kerül szembe, viszont teoretikus, amikor a technikusok józan észen alapuló, gyakorlati megfigyeléseivel állítja ellentétbe; a tudományt gyakorlati haszna igazolja, ha a vallás tisztán költői megnyilvánulásaival kerül szembe, a mérnöki mesterséghez mérve azonban egy nemesebb haszon kerül előtérbe: a tudomány ekkor a „tiszta” kultúra és művelődés eszköze. A tudósok ideológiai önképének megrajzolásához Tyndallnak több különböző eszközkészlet állt rendelkezésére: az ezek közötti választást kétségtelenül az befolyásolta, hogy melyik milyen mértékben volt képes hozzájárulni a határvonal

212

Thomas F. Gieryn

meghúzásához, amely igazolta a tudósok nagyobb tekintélyre és állami támogatásra vonatkozó igényeit. Ugyanakkor Tyndall nem csalt, amikor az egyik kontextusban a tudomány „gyakorlati hasznát” hangsúlyozta, míg máshol „tiszta kultúraként” írta le. Leegyszerűsítenénk a valóságot, ha egy szakmai ideológia ellentmondó elemeit puszta fikcióként értelmeznénk, amelyet Tyndall a tudósok érdekeinek szolgálatában talált ki. A tudományban feloldhatatlan feszültség van az alap- és az alkalmazott kutatás, valamint a vizsgálódás empirikus és elméleti aspektusai között. Tyndall „nyilvános tudománya” ezt az alapvető ambivalenciát aknázza ki azáltal, hogy a tudományt más és más tulajdonságkészlettel ruházza föl aszerint, hogy mely tulajdonságok a leghatékonyabbak a tudománynak egyrészről a vallástól, másrészről a technikától való elhatárolásában. Ez az ideológia – legyen bár ellentmondásos vagy tökéletlen –, úgy tűnik, javított a tudomány helyzetén a Tyndall halálát (1893) követő évtizedekben. A tudósok „szilárdan megvetették lábukat az oktatási rendszer minden területén, és egyházi beavatkozástól mentesen kutathattak és taníthattak” (Turner 1978: 376); az állam 1914-re mintegy 2 millió fontot fordított civil tudományos kutatásra, ami a civil kiadások korábban példátlanul nagy részét, 3,6%-át jelentette (MacLeod 1976b: 161, vö. 1982).

Frenológusok és anatómusok Edinburghban a 19. század elején A határmunkálatok ideológiai stílusa abban az esetben is haszonnal kecsegtet, amikor néhány tudós megpróbálja kisajátítani a szakmai tekintélyt és erőforrásokat azáltal, hogy másokat „áltudósként” rekeszt ki (vö. Mauskopf 1979; Wallis 1979; Collins és Pinch 1982). A frenológiáról folytatott vita jól illusztrálja, hogy tudósok egy csoportja miként húz határvonalat egy másik, magát szintén tudományosnak tartó csoport kirekesztése céljából. A frenológia története a késő 18. században kezdődött; alapítója az anatómus és orvos Franz Joseph Gall, aki három alapvető elvet fektetett le (Cantor 1975: 197): az agy a gondolkodás szerve; az agy különálló szervekből áll, amelyek mindegyike más-más mentális képességgel áll összefüggésben; a szerv mérete a hozzá kapcsolódó mentális képesség erejének mértéke. A képességek között voltak érzelmi jellegűek, mint például a harciasság, az önbecsülés, a jóindulat, a tisztelet, és voltak értelmi képességek, mint az utánzás, a rendérzék, az idő-, a szám-, a zenei érzék és a szellemesség. Ha valakinek az érzékiségért felelős szerve nagy, várhatóan nagy a „fizikai szerelem” iránti étvágya is. A frenológusok állításuk szerint a koponyadudorok vizsgálata révén meg tudták ítélni az illető mentális karakterét: a homlok kidudorodása intellektuális érdemeket jelez, mivel itt helyezkednek el a gondolkodás szervei. A frenológiának a komoly tudománytól a vásári szemfényvesztésig megtett útja azoknak a határmunkálatoknak volt köszönhető, melyeket a frenológusok és


213

tudományos ellenfeleik folytattak; ez a vita a 19. század első éveiben Edinburghban érte el a csúcspontját. A skót vitát egy 1803-ban az Edinburgh Review-ban megjelent cikk lobbantotta föl, amely a frenológiát a következőképpen írta le: „durva tévedések, túlzó abszurditások keveréke”, „valódi tudatlanság, valódi képmutatás”, „szemét, alávaló ócskaság”, amelyet „két, magát tudományos kutatónak valló férfi” terjeszt (idézi Davies 1955: 9-10). Edinburgh értelmiségi elitje – köztük a város tekintélyes orvosi iskolájának anatómusai – osztotta ezt a véleményt. Ugyanakkor a neves edinburghi frenológusok – a Gall-tanítvány Johann Spurzheim, és legzajosabb követője, George Combe – legitim tudósként legalább 1820-ig általános elismerésnek örvendtek. Az anatómusok a tudomány olyan képét tárták a közvélemény elé, hogy azáltal Combe-ot és a frenológiát eredményesen szorították a tudomány határain kívülre. Combe ezzel szemben egy olyan alternatív leírást adott, hogy úgy tűnjék, igazságtalanul száműzték, és ugyanolyan jogon burkolózhat a tudomány palástjába, mint az anatómusok. A tudomány alternatív képei A repertoárok három tárgyban különböztek: (1) Az anatómusok azáltal igyekeztek lejáratni a frenológia tudományos hitelességét, hogy leleplezték politikai és főként vallási ambícióit, amelyek véleményük szerint rontották a frenológusok képességét, hogy objektíven ítéljenek tudományos kérdésekben (vö. Shapin 1979: 140). Ezzel szemben Combe a tudományt lényegében határtalannak mutatta be: szerinte a frenológiai tudomány megbízható alapot nyújt vallási és politikai kérdések eldöntéséhez. A 19. század elejének tudósai az egyházzal való békés együttélés mellett voltak, amit a tudományos és vallási kérdések alapos elhatárolásával gondoltak megvalósítani (vö. DeGiustino 1975: 50, 104; Cannon 1978: 2). Az edinburghi anatómusok talán azt az önteltséget érezték fenyegetőnek, hogy a tudomány az egyetlen igazságot kínálná: Combe azt állította, hogy „a frenológia az összes ismeret kulcsát kezében tartja, a kereszténység igaz vizsgálatához pedig filozófiai alapot biztosít” (Cantor 1975: 204). Amikor a frenológusok „tudományos” elméletet dolgoztak ki a vallásosságról, amelynek mértéke szerintük az egyén „tisztelet”-szervének méretétől függ, szükségszerűen megsértették a vallás területét (Cooter 1976: 216). Az anatómusok arra hívták fel a figyelmet, hogy mivel Combe egy valójában vallásos küldetést helyezett a természeti jelenségekre vonatkozó tudás tárgyilagos kutatása elé, kilépett a tudomány területéről. Talán arról is meggyőzték a jelentős hatalommal rendelkező skót egyháziakat, hogy a frenológia betolakodása a vallásba nem a jóhiszemű tudósok műve. (2) Combe úgy látta, hogy a frenológia a többi tudományhoz hasonlóan empirikus módszerekre támaszkodott: „Egyedül a tapasztalat ítélheti meg megfigyelésünk és következtetésünk helyességét vagy helytelenségét” (idézi Cantor

214

Thomas F. Gieryn

1975: 211). A kritikusok szerint azonban a frenológia elméletei olyannyira tágak, hogy nem lehetett őket „megfelelő” empirikus tesztelés tárgyává tenni. Francis Jeffrey, Combe ellenfele nem talált logikus magyarázatot arra, hogy miért nincs szerve a „lovak szeretetének” a „gyerekek szeretetére” magyarázatot adó szerv mellett, és arra a következtetésre jutott, hogy a frenológia „bővelkedik a mellébeszélésben, amely segítségével gyakran kibújhat az egyenes cáfolat alól… [Nem egyéb] egy sor puszta kibúvónál és indokolatlan feltételezésnél” (idézi Cantor 1975: 213; vö. Young 1970: 43). William Hamilton filozófus kísérletei nyilvánvalóan ellentmondtak Combe elméletének, amely szerint a szexuális aktivitást a kisagy szabályozza, amely a férfiaknál nagyobb, mint a nőknél. Hamilton épp az ellenkezőjét tapasztalta; Combe azonban nem hátrált meg, hanem védelmébe vette a frenológiát, amely „becslésen alapuló”, nem pedig „egzakt” tudomány. Combe nem törődött Hamilton számításaival, mivel a frenológia „a mennyiségek körülbelüli meghatározásával foglalkozik, különösen a koponya körvonalának méretével, ahogyan azt a frenológus érzése szerint megbecsüli…” (idézi Cantor 1975: 214-215). Hamilton számára ez a szubjektivizmus elég volt ahhoz, hogy áltudományként utasítsa el a frenológiát: „addig, amíg a frenológia két hipotetikus mennyiség összehasonlításának tudománya – amely meghatározott standardok és mértékegységek lerögzítése nélkül arányokat állapít meg –, …haszontalannak tartom a vitát egy olyan törvény alkalmazásáról, amely nem definiál jelenségeket, és egy olyan hipotézis igazságáról, amelynek nincs elfogadott alapja” (idézi Cantor 1975: 215). (3) Az anatómusok azzal vádolták a frenológusokat, hogy elméleteiket a közvélekedésre alapozzák, ugyanakkor nem veszik figyelembe a tudományos „szakértők” véleményét. Hamilton felszólította Combe-ot, „mutasson egyetlen gyakorló anatómust, aki kockára tenné hírnevét” a frenológia igazságáért (idézi Cantor 1975: 216). Combe azt válaszolta, hogy a „szakértők” nem lehetnek a frenológia elfogulatlan bírái, hiszen legtöbbjük már korábban kifejezte megvetését azzal szemben. Combe kiállt a tudományos populizmus mellett, amikor 1818-ban a következőképpen fordult hallgatóságához: „Figyeljék meg maguk a természetet, és többszöri saját megfigyeléssel bizonyítsák a frenológia igaz avagy hamis voltát” (idézi Shapin 1975: 236). Hamilton ellenkezett: „céltalan volna, ha a vitatott kérdéseket a tudatlan és véleményének hangot adni képtelen tömeg elé tárnánk, amely nem képes tisztán látni a vita tárgyát képező finomabb részleteket” (Cantor 1975: 216). Mindkét oldal magát tekintette „tudományosabbnak”. Combe Galilei, Harvey és Newton mellé helyezte magát, mivel először az ő igazságukat is elutasították az elfogadott „tudományos” szakértők. Az anatómusok szerint azonban csak a megfelelően képzett és kellő készségekkel rendelkező személyek tudják megítélni az agy szerkezetéről és funkciójáról tett technikai kijelentések igazságát. Miért rekesztették ki az anatómusok a frenológusokat a tudományból? Először is, a frenológia megkérdőjelezte az ortodox elméleteket és módszereket, és az anatómusok veszíthettek volna szakmai hírnevükből és lehetőségeikből, amennyiben Combe


215

sikeresen elfogadtatta volna magát tudósként (Shapin 1979: 169). A frenológusok állítása, amely szerint „az övék volt az egyedüli teljes embertudomány” (Cooter 1976: 214), fenyegette az egyetemen belüli hagyományos munkamegosztást (az anatómusok tanulmányozták a test felépítését, a morálfilozófusok pedig a mentális működést és a viselkedést). Másodszor, Combe demokratikus eszméje, hogy az igazságot a közvélemény hitelesíti, kétségbe vonta a tudományos szakértők tekintélyét. Harmadszor, ahogy láttuk, a frenológusok szerették volna összeolvasztani a tudományt és a vallást, és ez a többi tudós elleni vallásos reakciót válthatott volna ki, egy olyan korszakban, amikor a vallás inkább magáénak tudhatta a közvélemény szimpátiáját, mint a tudomány. Ezenkívül Combe-nak részben azért volt szüksége a tudományos legitimációra, hogy azzal támassza alá a frenológia által ösztönzött társadalmi és politikai reformjavaslatait (vö. Shapin 1975: 233). Sikeresen lobbizott egy rabok számára indítandó rehabilitációs program érdekében, azt állítván, hogy a rabokat a velük született képességeiknek megfelelő foglalkozásra kellene felkészíteni (melyet a fejen lévő dudorok tudományos érzékelésével kellett volna megállapítani). Az anatómusok azonban sikerrel húzták meg tudományuk és a frenológia közti határvonalat: Combe nem kapta meg a logika tanszéket az Edinburghi Egyetemen; a frenológusok nem használhatták az Edinburghi Bölcsészeti Iskola előadótermeit; koponyatani problémák ritkán kerülhettek a tudományos viták igazi fóruma, az Edinburghi Királyi Társaság elé; nem engedélyezték, hogy Combe „frenológiai szekciót” alapítson a Brit Társaság a Tudományos Haladásért kebelén belül (Parssinen 1974: 9; Shapin 1975: 229). Gall bizonyos frenológiai eszméi bekerültek az orvosi pszichológia elfogadott tudományába (vö. Boring 1957: 13; Smith 1973: 86-87), viszont ezzel nem járt együtt Combe befogadása a tudományos közösségbe, így hárították el az edinburghi anatómusok a szakmai tekintélyüket és erőforrásaikat fenyegető veszélyeket. Combe tudományideológiája (mint amely vallásos kérdésekre is kiterjeszthető, amelynek módszertana becslésen alapult és szubjektív volt, és amelyről nem szakértők is véleményt alkothattak) eszközként szolgált ahhoz, hogy kizárásra kerüljön az – anatómusok által másképpen meghatározott – tudományból. Az anatómusok és frenológusok határvitájának az volt a tétje, hogy ki nevezheti magát tudósnak, és ki ruházhatja fel meggyőződését tudományos legitimációval. A frenológia veszített: a „tudomány” olyan határokat alakított ki, amelyek közt nem maradt hely a frenológia számára.

„Nemzetbiztonság” és a modern tudomány autonómiája Amikor a tudósok elegendő intellektuális tekintélyt halmoznak föl, és azt társadalmilag támogatott kutatási programmá alakítják át, a szakma egy újfajta problémával szembesül: hogyan lehet úgy megőrizni az ellenőrzést ezen anyagi erőforrások felett, hogy a tudomány közben ne kerüljön a kormány és az ipar ellenőrzése alá? A társadalom és a politika gyakorta azon a címen szabályozza a tudományt, hogy

216

Thomas F. Gieryn

elégedetlen annak gyakorlati eredményeivel: a tudósok vagy nem képesek megoldást találni egy aktuális technológiai problémára, vagy pedig olyan technológiai lehetőségeket teremtenek, amelyeket az emberek félelmetesnek találnak, vagy amelyektől idegenkednek. A határmunkálatok hatékony ideológiai stílust kínálnak a szakmai autonómia védelmére: a tudósok határvonalat húznak a nyilvánosság előtt a tudományos ismeretek létrehozása és azok nem tudósok (mérnökök, technikusok, üzletemberek, kormányhivatalnokok) általi felhasználása közé. Céljuk annak kivédése, hogy a tudományos ismeretek nem tudósok általi felhasználásának nemkívánatos következményeivel őket vádolhassák. Mindezt egy 1982 szeptemberében keletkezett, A tudományos kommunikáció és a nemzetbiztonság címet viselő jelentés kapcsán illusztrálom, amelyet az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia Tudomány-, Mérnök- és Közpolitikai Bizottsága készített (NAS 1982). Egyes amerikai kormányhivatalnokok aggódtak, hogy a szovjet katonai erő gyors növekedése részben az amerikai tudomány és technológia kiaknázásának volt köszönhető. A Reagan-kormányzat tagjai ezért a tudományos és technológiai ismeretek szabad áramlásának szigorúbb ellenőrzésére tettek javaslatot, és időnként a gyakorlatban is alkalmazták ezt.3 A korlátozások a tudóstársadalom tiltakozását váltották ki, ahogyan azt a Science egyik szerkesztőségi cikkének címe mutatja: „A tudomány bilincsben” (vö. Culliton 1983). A tudományos tudás áramlásának ellenőrzését fokozni kívánó kormányzati lépésekre válaszul létrejött a Nemzeti Tudományos Akadémia Tudományos Kommunikációt és Nemzetbiztonságot Vizsgáló Bizottsága, amelynek feladata a következő kérdés vizsgálata volt: „Milyen hatást gyakorol a nemzetbiztonságra, hogy a szabad tudományos kommunikáció eszközeivel, a tudományos irodalmon vagy a személyes kommunikáción keresztül technológiákat adunk át rivális nemzeteknek?” (NAS 1982: 91). A bizottság munkájában a tudomány, az ipar és a kormányzat képviselői vettek részt. Hogy ajánlásai mennyiben szolgálják a nemzetbiztonság legfontosabb érdekeit, annak megítélése a nyilvánosságra és a döntéshozókra tartozik. Mindazonáltal úgy tűnik, jól szolgálták a tudomány szakmai érdekeit, mivel a jelentés valójában úgy foglalt állást, hogy a tudományos kommunikációnak túlnyomórészt mentesnek kell maradnia a kormányzati korlátozástól, és hogy a nemzetbiztonságot nem a tudomány ellenőrzésével, hanem autonómiájának megőrzésével és erőforrásainak kibővítésével lehet hatékonyabbá tenni; ezek segítségével az amerikai tudomány és technológia képes lesz megtartani kiemelkedő pozícióját. Az ajánlások igazolására a bizottság négy érvet hozott fel: (1) A jelentés a tudományos tudás termelését annak felhasználásától leválasztva 3

A Védelmi Minisztérium nemrégiben a Fotóoptikai Mérnökök Társaságának 26 éves találkozóján, San Diegóban előadandó 626 értekezés közül 150-et nem engedélyezett (1982. augusztus). Arra hivatkozva tették ezt, hogy a lézerkommunikációban alkalmazott optikai technológiával foglalkozó tanulmányok között voltak olyan (szövetségi támogatást élvező, de nem „titkosított”) kutatások, amelyeket potenciálisan katonai célokra is fel lehetett használni, a találkozón pedig szovjet és kelet-európai tudósok is részt vesznek (NAS 1982: 12, 1. jegyzet).


217

jelöli ki a tudomány „magját”. A tudományt különböző tulajdonságokkal ruházza fel annak érdekében, hogy elválassza technikai alkalmazásaitól: a tudományos munkának főként az egyetemek adnak otthont, nem pedig ipari vállalatok vagy kormányzati képviseletek; a tudomány célja az önmagáért való, nem pedig az anyagi termelést szolgáló tudás létrehozása, terjesztése és értékelése; a nyitott tudományos kommunikáció a természetről közvetít elméleti és empirikus ismeretet, nem pedig olyan „know-how”-t vagy „recepteket”, amelyeket azonnal gépi berendezések gyártására lehetne felhasználni (NAS 1982: 45, 62). (2) Az egyetemeken folyó tudományos „alapkutatásnak” ez a magja nem jelentős annak a „technológiai transzfernek” a szempontjából, amely a szovjet katonai erő hasznára lehet, ezért „az egyetemi kutatás egyetlen területén sem szabad olyan korlátozásokat bevezetni, amelyek akadályoznák a hozzáférhetőséget vagy a kommunikációt…” (uo. 49). „Míg a katonai célokra közvetlenül alkalmazható amerikai technológia különböző forrásokból széles körben jutott el a Szovjetunióba, teljes az egyetértés abban, hogy a tudományos kommunikáció, ideértve az egyetemi közösség kommunikációját is, csupán elenyésző szerepet játszott ebben…” (uo. 13-14). A probléma forrását másutt kell keresni: „a legális fegyvervásárlás, a nyílt kémkedés, egyének és cégek törvénytelen magatartása a nemzetközi kereskedelemben, a legális vagy illegális átvevőkön keresztül történő közvetett információátadás az Egyesült Államok ellenségei számára” (uo. 41). (3) A nyílt tudományos kommunikáció kormányzati ellenőrzése veszedelmes mellékhatásokkal járhat. Először is, a tudósok visszariadhatnak a katonai szempontból releváns területeken végzett kutatásoktól, ez pedig gátolná az amerikai erőfeszítéseket saját innovatív katonai eszközök előállítására (uo. 45). Másodszor, ha az ellenőrzés korlátozná az amerikai és szovjet tudósok tapasztalatcseréjét, az amerikai tudomány fejlődése megtorpanhatna azokon a területeken, amelyeken a szovjetek különösen erősek, ilyen például a plazmafizika, a kondenzált anyagok fizikája és az anyag alapvető tulajdonságai (uo. 25). Harmadszor, az amerikai tudomány fejlődése általánosságban is kárt szenvedne: „A tudósok közti szabad információáramlás a tudományos haladás lényegi tényezőjének tekinthető. Az ilyenfajta kommunikáció teszi lehetővé, hogy a legfontosabb új találmányokat és elméleteket mások azonnal és szisztematikusan megvizsgálják, és így igazolják vagy cáfolják azokat” (uo. 24). Negyedszer, a tudományos kommunikáció korlátozása mind a katonai, mind a civil technológiai innováció növekedési ütemét lassítja: „Az Egyesült Államok technológiai vezető szerepe nem kis részben a tudományos alapzaton nyugszik, amelynek életképessége a tudósok közötti, valamint a tudósok és mérnökök közötti hatékony kommunikációtól függ” (uo. 43). (4) Az amerikai katonai felsőbbrendűséget – a high-tech fegyverkezés korában – nem a tudományos kommunikáció korlátozásával, hanem inkább a tudósok erőforrásainak és lehetőségeinek bővítésével lehet megteremteni. „A szigorúbb ellenőrzés hívei ma egy titoktartáson alapuló biztonsági stratégia mellett állnak ki. A bizottság nézőpontja szerint a teljesítményalapú biztonság mint általános nemzeti stratégia ennél

218

Thomas F. Gieryn

többet nyújthat. Az Egyesült Államok hosszú távú biztonsága nagyrészt gazdasági, technikai, tudományos és intellektuális vitalitásától függ, ez pedig az élénk kutatási és fejlesztési erőfeszítésen alapszik, melyeknek kedvez a nyitottság” (uo. 45). A bizottság nem mulasztja el, hogy a tudomány kormányzati támogatásának elégtelenségét is felvesse: „Az egyetemek szövetségi támogatásának fix összege mintegy 15 évvel ezelőtt került megállapításra, ennélfogva a közelmúltban csak csekély növekedésre volt lehetőség a rendszerben, ez pedig megnehezíti az elavult felszerelések cseréjét és új, költségesebb vállalkozások elindítását…” (uo. 23). Ebben az esetben kifinomult és összetett határmunkálatokkal állunk szemben: a bizottság egyfelől kijelenti, hogy az egyetemi tudományos kutatás inkább „alap-”, mintsem „alkalmazott” tudást eredményez; másrészt azt állítja, az egyetemi tudományos kutatás elengedhetetlen a technológiai fejlődés szempontjából. A két állítás nem feltétlenül mond ellent egymásnak: az „alaptudásból” lehet „alkalmazott tudás”, és idővel katonai és ipari termékeket eredményezhet. Szociológiai szempontból ez a következő miatt érdekes: a bizottság világos határvonalat húz az alap- és alkalmazott tudomány között, amikor meg akarja védeni a „tudományt” (azaz az egyetemeken folyó alapkutatásokat) a kommunikáció kormányzati ellenőrzésétől; de ugyanez a határvonal homályba borul, talán el is tűnik, amikor a bizottság arra kívánja emlékeztetni a döntéshozókat, hogy még az alap tudományos kutatás is jelentősen hozzájárul a technológiai fejlődéshez. A bizottság megjegyzi: „számos területen, a tudomány határterületein az alap- és alkalmazott kutatás közötti különbség fontossága csökkent” (uo. 101-102). De máshol lényegesnek és lehetségesnek tartja, hogy megkülönböztesse az alapkutatást annak technológiai felhasználhatóságától, és kifejtse, hogy a szovjetek a tudományos ismeretek nemtudományos alkalmazásából merítenek katonai szempontból fontos információkat. Tyndall óta „a tiszta tudomány gyakorlati haszna” ideológiát rendszeresen használták a tudományos kutatás társadalmi támogatásának igazolására. Mivel a Reagan-kormányzat az amerikai National Science Foundation költségvetésének csökkentésére tett javaslatot, politikailag megint célszerű lehet a tudomány létjogosultságát hasznosságával igazolni. Ugyanakkor a „nemzetbiztonság” kontextusában talán nem vezet jóra ennek túlhangsúlyozása, a tudományos kommunikáció kormányzati korlátozásának elkerülése érdekében érdemes némi távolságot tartani az alap- és az alkalmazott tudomány között. Így a tudományos ismeret termelése és felhasználása közötti határ homályos marad a jelentésben, de ez a tudósok két különböző szakmai törekvése, az autonómia és az állami támogatás megszerzése szempontjából voltaképpen hasznos. A jelentés meggyőző ereje a benne alkalmazott határmunkálatok hatékonyságán múlik. Ha a bizottság sikeresen határolja el az egyetemi alaptudományt annak technológiai felhasználásától és alkalmazásától, van esély, hogy a döntéshozók elfogadják következtetéseit és kövessék ajánlásait. Mivel a katonai célokra használható technológia Szovjetunió számára történő kiszivárogtatásáért nem a tudomány, hanem egyes személyek vagy cégek tehetők felelőssé, akik vagy amik kívül esnek az


219

amerikai egyetemek tudósközösségén, a tudományos kommunikáció kormányzati ellenőrzése kevésbé tűnik szükségesnek. A tudományos autonómia megőrzése ezen ideológia hatékonyságán múlhat.4

Konklúzió: a „tudomány” bizonytalan határai Első pillantásra Tyndall buzdítása a tudomány köztámogatására távolinak tűnik az edinburghi frenológiai vitáktól vagy a tudományos ismeretek katonai célú felhasználásától, legalábbis addig, amíg a „határmunkálatok” fogalmát be nem vezetjük. A tudományideológiák e három példájának retorikai stílusa közös: a tudomány intézményét bizonyos tulajdonságokkal ruházzák fel, hogy társadalmi határ megvonásával megkülönböztessék a „nemtudományos” intellektuális vagy szakmai tevékenységektől. Geertz javaslata az ideológusok „stilisztikai eszközeinek” vizsgálatára gyümölcsözőnek bizonyult: a „határmunkálatok” fogalma a szociológiában megfelel annak, amit az irodalomtudomány „kontraszt esetnek” (foil) hív. Ahogyan az olvasók jobban megismerik Holmest az ellentétével – Watson – való összehasonlítás révén, a nyilvánosság is jobban megismeri a „tudományt” a „nemtudománnyal” való szembeállításán keresztül. Ezen túlmenően, az elemzés során körvonalazódtak azok az esetek, amelyekben a határmunkálatok egy szakma vagy foglalkozás ideológusai számára stilisztikai forrást jelenthetnek: (a) amikor a cél a tekintély vagy a szakértelem kiterjesztése olyan területekre, amelyeket más szakmák vagy foglalkozások követelnek magukénak, a határmunkálatok kihangsúlyozzák a riválisok közötti ellentétet, miáltal az ideológusok tábora jobb színben tűnik fel; (b) amikor a cél a szakmai tekintély és az erőforrások monopolizálása, a határmunkálatok a riválisokat kirekesztik a szakmából: kívülállóként definiálva őket, az „ál-”, „deviáns” vagy „amatőr” címkéket aggatva rájuk; (c) ha a cél a szakmai tevékenység autonómiájának védelme, a határmunkálatok felmentik a tagokat a munkájuk következményeiért vállalható felelősség alól azáltal, hogy a kívülálló bűnbakokat hibáztatják. Mivel a terjeszkedés, a monopolizálás és az autonómia védelme általánosan jellemző a „professzionalizációra”, nem meglepő, hogy a határmunkálatok stílusát felfedezhetjük művészek és kézművesek (Becker 1978), valamint az orvosok (Freidson 1970; Starr 1982) ideológiáiban is. A határmunkálatok haszna nem korlátozódik a tudomány és nemtudomány elhatárolására. Ugyanez a retorikai stílus kétségtelenül hasznos a diszciplínák, szakterületek vagy elméleti irányzatok tudományon belüli ideológiai elhatárolásához. Kohler nemrégi4

A közelmúlt politikai történései a tudományos közösség aggodalmára adhatnak okot: a Science (1983. február 4.: 473) arról számol be, hogy a Reagan-kormányzat „felsőbb szinten felmérést indított arról, miként lehet ellenőrzés alá vonni bizonyos nem titkosított, de katonai szempontból fontos adatokat tartalmazó tudományos értekezések publikálását… A felmérés nem arra vonatkozik, szükséges-e az ellenőrzés, hanem hogy miként lehet megvalósítani”. A határmunkálatok nem mindig sikeresek, bár ebben a kérdésben még nem született döntés (Vö.: Chalk 1983).

220

Thomas F. Gieryn

ben napvilágot látott biokémiai tárgyú tanulmányában megjegyzi: „A diszciplínák politikai intézmények, amelyek elhatárolják a tudományos szakterületeket, meghatározzák a szakértelem privilégiumait és felelősségeit, valamint strukturálják az erőforrások iránti igényeket” (1982: 1). Ezen ideológiák tartalmi elemzése azt mutatja, hogy a „tudomány” nem egy egységes, egyedi dolog: a tudománynak tulajdonított ismertetőjegyek igen változatosak lehetnek a „nemtudományként” leírt specifikus szellemi vagy szakmai tevékenységtől, illetve a határmunkálatok sajátos céljaitól függően. A tudomány határai nem egyértelműek; rugalmasak, változnak a történelem folyamán, az adott helyzet igényei szerint elmozdíthatók, egymáshoz képest következetlenek és olykor vitatottak. Ezeknek a többértelműségeknek számos strukturális forrása van. Először is, a tudománynak tulajdonított ismertetőjegyek néha összeegyeztethetetlenek egymással, mivel a tudósoknak eltérő határvonalakat kell húzniuk ahhoz, hogy leküzdjék a tekintélyért és erőforrásokért vívott küzdelmük különböző akadályait. Tyndall szerint az empirikus és hasznos tény a tudománynak mint nemvallásnak a kulcsa, ugyanakkor az elvont és tiszta elmélet a tudománynak mint nemtechnikának a kulcsa. Másodszor, a határokat olykor különböző szakmai ambíciókkal rendelkező tudósok alakítják. Az edinburghi anatómusok a szakértelemre és tekintélyre vonatkozó igényüket védve úgy érveltek, hogy csak a specialisták értékelhetik a tudományosnak szánt kijelentéseket; Combe azzal érvelt, hogy a tudományos állítások érvényességét bárki igazolhatja, így kísérelte meg „tudományként” eladni a frenológiát, és részben vallási és politikai reformjait „tudományos” legitimációval körülbástyázni. Harmadszor, a homályosság onnan is eredhet, hogy egymástól különböző szakmai célok egyszerre vannak jelen, és ezek mindegyikének más és más módon meghúzott határvonalra van szüksége. A Nemzeti Tudományos Akadémia Tudományos Kommunikációt és Nemzetbiztonságot Vizsgáló Bizottsága a tudományon „belülre” helyezi a technológiai eredményeket, amikor célja a tudomány állami támogatásának alátámasztása, de ugyanezek az eredmények a határvonalon kívül rekednek, amikor a tudósok autonómiáját veszik védelmükbe a kormányzati szabályozással szemben. Mind a „feszültségek”, mind pedig az „érdekek” segítenek megmagyarázni, miért többértelmű a tudósok ideológiáinak tartalma. Merton ([1963] 1976: 33) szerint a tudomány – a többi társadalmi intézményhez hasonlóan – „potenciálisan ütköző normapárok mentén rajzolódik ki” (vö. Mitroff 1974). A tudósok nem kerülhetik el az ambivalenciát: példának okáért „eredetinek” kell lenniük (küzdenek, hogy egy jelentős felfedezést elsőként jelentsenek be), de egyúttal „szerénynek” is (amennyiben a felfedezést több kutató is bejelenti, nem harcolnak saját elsőbbségükért). A normák és ellennormák egymás mellé helyezése, amellett, hogy „belső konfliktusokat szül a tudósok körében, akik mind a kettőt magukévá tették” (Merton [1963] 1976: 36), ahhoz is vezet, hogy az ideológusok számára a tudomány megközelítésének alternatív repertoárjait nyújtja. A tudós mibenlétével kapcsolatos ellentmondó elvárások különféle ideológiai forrásokat kínálnak a határmunkálatok számára.


221

A három bemutatott példa számos ellentmondást fedett fel a tudomány intézményén belül: a tudomány egyszerre teoretikus és empirikus, tiszta és alkalmazott, objektív és szubjektív, egzakt és becslésen alapuló, demokratikus (mindenki részt vehet igazolásában) és elitista (csak a szakértők igazolhatják), határtalan és körülhatárolt (a tudás bizonyos területeire korlátozódik). Ha a „feszültségek” alternatív repertoárok megjelenéséhez vezetnek, az „érdekek” egyik vagy másik, a nyilvánosság előtt bemutatandó repertoár kiválasztásában játszanak szerepet. Az ideológusok képesek arra, hogy a szakmai és intézményi cél eléréséhez éppen szükséges tulajdonságokkal ruházzák fel a tudományt, és megváltoztathatják azokat, amennyiben a körülmények ezt indokolják. Ennek ellenére senki sem vádolhatja rosszhiszeműséggel Tyndallt, az edinburghi anatómusokat, vagy az NAS-bizottságot: a tudomány egyszerre tiszta és alkalmazott, teoretikus és empirikus. Amennyiben az ideológiákat a szakmai érdekek szolgálatára kiagyalt illúzióvá redukáljuk, a közönséget irreálisan hiszékenynek, a tudományos közösséget pedig cinikusnak és pusztán instrumentalistának fogjuk látni. Ugyanakkor, ha az ideológiákat visszavezetjük feszültségek tudatosítására és feloldására, elfeledkezünk arról, hogy a tudósok is küzdenek a tekintélyért, a hatalomért és az erőforrásokért. Önmagukban sem a feszültségek, sem pedig az érdekek nem magyarázzák a tudomány sikeres ideológiáit. Ez a tanulmány kivezető utat ajánl a láthatóan végeérhetetlen vitából, amely a tudománynak a tudástermelő tevékenységek közötti különleges helyzetéről és felsőbbségéről folyik. A demarkáció legalább annyira a tudósok gyakorlati, mint a szociológusok és filozófusok elméleti problémája. A tudomány kiemelkedően szavahihető, hasznos, objektív vagy racionális vállalkozásként való leírásai leginkább ideológiaként elemezhetőek: a tudomány tökéletlen és többértelmű ábrázolásai ezek, amelyek mindazonáltal a tudósok tekintélyre és anyagi erőforrásokra való törekvése szempontjából is hasznosak. Fordította Lukács Anikó

Hivatkozások Barnes, Barry és David Edge (szerk.) (1982): Science in Context. Cambridge: MIT Press. Becker, Howard S. (1978): Arts and Crafts. In American Journal of Sociology 83: 862–889. Bell, Daniel (1962): The End of Ideology. New York: Free Press. Bendix, Reinhard (1963): Work and Authority in Industry. New York: Harper and Row. Birnbaum, Norman (1960): The sociological study of ideology (1940-1960). In Current Sociology 9: 91–172. Bohme, Gernot (1979): Alternatives in science – alternatives to science. In Counter-Movements in the Sciences. Sociology of the Sciences Yearbook, Vol. 3. H. Rose (szerk.). Boston: D. Reidel, 105–125.

222

Thomas F. Gieryn

Boring, E. G. (1957): A History of Experimental Psychology. New York: Appleton. Boulding, Kenneth (1980): Science: our common heritage. In Science 207: 831–836. Braverman, Harry (1974): Labor and Monopoly Capital. In New York Monthly Review Press. Broad, William és Nicholas Wade (1982): Betrayers of the Truth. New York: Simon & Schuster. Burchfield, Joe (1981): John Tyndall – A biographical sketch. In John Tyndall: Essays on a Natural Philosopher. W. H. Brock, N. D. McMillan és R. C. Mollan (szerk.). Dublin: Royal Dublin Society, 1–13. Cannon, Susan Faye (1978): Science in Culture: The Early Victorian Period. New York: Science History Publications. Cantor G. N. (1975): The Edinburgh phrenology debate: 1803–1828. In Annals of Science 32: 195–218. Cardwell, D. S. L (1972): The Organization of Science in England. London: Heinemann. Carlton, Eric (1977): Ideology and Social Order. London: Routledge. Chalk, Rosemary (1983): Commentary on the NAS report. In Science, Technology and Human Values 8: 21–24. Collins, Harry (1982): Knowledge, norms and rules in the sociology of science. In Social Studies of Science 12: 299–309. Collins, Harry és Trevor Pinch (1982): Frames of Meaning: The Social Construction of Extraordinary Science. Boston: Routledge. Comte, Auguste ([1853] 1975): Auguste Comte and Positivism: The Essential Writings. Gertrud Lenzer (szerk.). New York: Harper & Row. Cooter, R. J. (1976): Phrenology: the provocation of progress. In History of Science 14: 211– 234. Culliton, Barbara J. (1983): Science and secrecy. In Science 220:1257. Daniels, George H. (1967): The pure-science ideal and democratic culture. In Science 156: 1699–1705. Davies, John C. (1955): Phrenology, Fad and Science: A 19th Century American Crusade. New Haven: Yale University Press. DeGiustino, David (1975): Conquest of Mind: Phrenology and Victorial Social Thought. Totowa, NJ: Rowman & Littlefield. Dibble, Vernon K. (1973): What is and what ought to be: a comparison of certain characteristics of the ideological and legal styles of thought. In American Journal of Sociology 79: 511–549. Durkheim, Emile (1938): The Ruler of Sociological Method. New York: Free Press. Elkana, Yehuda (1981): A programmatic attempt at an anthropology of knowledge. In Sciences and Cultures. Sociology of the Sciences Yearbook, Vol. 5. Everett Mendelsohn és Yehuda Elkana (szerk.). Boston: D. Reidel, 1–76. Eve, A. S. és C. H. Creasey (1945): Life and Work of John Tyndall. London: Macmillan. Freidson, Eliot (1970): Professional Dominance: The Social Structure of Medical Care. New York: Atherton. Geertz, Clifford (1973): The Interpretation of Cultures. New York: Basic. Az idézett fejezet magyarul (2001): Az ideológia mint kulturális rendszer. In Az értelmezés hatalma. Budapest: Osiris, 26–71. Gouldner, Alvin W. (1976): The Dialectic of Ideology and Technology. New York: Seabury.


223

Greenberg, Daniel S. (1967): The Politics of Pure Science. New York: New American Library. Habermas, J. (1970): Toward a Rational Society. Boston: Beacon. Houghton, Walter E. (1957): The Victorian Frame of Mind. New Haven: Yale University Press. Johnson, Harry M. (1968): Ideology and the social system. In International Encyclopedia of the Social Sciences Vol. 7. New York: Macmillan, 76–85. Knorr, Karin; Roger Krohn és Richard Whitley (szerk.) (1980): The Social Process of Scientific Investigation. Sociology of the Sciences Yearbook, Vol. 4. Boston: D. Reidel. Kohler, Robert E. (1982): From Medical Chemistry to Biochemistry. New York: Cambridge University Press. Lane, Robert E. (1966): The decline of politics and ideology in a knowledgeable society. In American Sociological Review 31: 649–662. Larrain, Jorge (1979): The Concept of Ideology. Athens: University of Georgia Press. Laudan, Larry (1983): The demise of the demarcation problem. In The Demarcation Between Science and Pseudo-Science. Rachel Laudan (szerk.). Blacksburg: Center for the Study of Science in Society, Virginia Tech, 7–35. Lichtheim, George (1967): The Concept of Ideology and Other Essays. New York: Vintage. MacKenzie, Donald (1981): Statistics in Britain 1865–1930: The Social Construction of Scientific Knowledge. Edinburgh: Edinburgh University Press. MacLeod, Roy (1969): Science and government in Victorian England: lighthouse illumination and the Board of Trade, l866–1886. In Isis 60: 5–38. MacLeod, Roy (1972): Resources of science in Victorian England: the Endowment of Research Movement, 1868–1900. In Science and Society 1600–1900. Peter Mathias (szerk.). Cambridge: Cambridge University Press, 111–166. MacLeod, Roy (1976a): John Tyndall. In Dictionary of Scientific Biography Vol. XIII. C. C. Gillespie (szerk.). New York: Scribners’, 521–524. MacLeod, Roy (1976b): Science and the treasury: principles, personalities, and policies, 1870–85. In The Patronage of Science in the 19th Century. G. L’e. Turner (szerk.). Leyden: Noordhoff, 115–172. MacLeod, Roy (1982): The ’Bankruptcy of Science’ debate: the creed of science and its critics, 1885–1900. In Science, Technology and Human Values 7: 2–15. Mannheim, Karl (1936): Ideology and Utopia. New York: Harcourt. Magyarul (1996): Ideológia és utópia. Budapest: Atlantisz. Marcuse, Herbert (1964): One-Dimensional Man. Boston: Beacon. Magyarul (1990): Az egydimenziós ember. Budapest: Kossuth. Marx, Karl és Friedrich Engels ([1846] 1976): The German Ideology. In Marx–Engels Collected Works Vol. 5. New York: International. Magyarul (1976): A német ideológia. In Marx és Engels művei, 3 kötet. Budapest: Kossuth. Mauskopf, Seymour (1979): The Reception of Unconventional Science. Boulder: Westview. Mendelsohn, Everett (1964): The emergence of science as a profession in 19th century Europe. In The Management of Scientists. Karl Hill (szerk.). Boston: Beacon, 3–48. Mendelsohn, Everett (1977): The social construction of scientific knowledge. In The Social Production of Scientific Knowledge. Sociology of the Sciences Yearbook, Vol. 1. E. Mendelsohn, P. Weingart, R. Whitley (szerk.). Boston: D. Reidel, 3–26.

224

Thomas F. Gieryn

Merton, Robert K. (1973): The Sociology of Science. Chicago: University of Chicago Press. Magyarul (2002): Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest: Osiris. Merton, Robert K. ([1963] 1976): Sociological Ambivalence and Other Essays. New York: Free Press. Mitroff, Ian I. (1974): Norms and counter-norms in a select group of Apollo moon scientists: a case study of the ambivalence of scientists. In American Sociological Review 39: 579–595. Mulkay, Michael J. (1976): Norms and ideology in science. In Social Science Information 15: 637–656. Mulkay, Michael J. (1979): Science and the Sociology of Knowledge. London: Allen & Unwin. Mulkay, Michael J. (1980): The sociology of science in the West. In Current Sociology 28: 1–184. NAS (1982): Scientific Communication and National Security. Washington, DC: National Academy of Sciences Press. Nelkin, Dorothy (1982): The Creation Controversy. New York: Norton. Oakeshott, M. J. (1980): Preface. In The Form of Ideology. D. J. Manning (szerk.). London: Allen & Unwin, vii-viii. Parsons, Talcott (1951): The Social System. New York: Free Press. Parsons, Talcott (1967): Sociological Theory and Modern Societies. New York: Free Press. Parssinen, T. M. (1974): Popular science and society: the phrenology movement in early Victorian Britain. In Journal of Social History 8: 1–21. Popper, Karl R. (1965): The Logic of Scientific Discovery. New York: Harper & Row. Magyarul (1997): A tudományos kutatás logikája. Budapest: Európa. Reagan, Michael D. (1969): Science and the Federal Patron. New York: Oxford University Press. Robinson, Eric és A. E. Musson (1969): James Watt and the Steam Revolution. New York: Kelley. Seider, Maynard S. (1974) American big business ideology: a content analysis of executive speeches. In American Sociological Review 39: 802–815. Seliger, Martin (1977): The Marxist Conception of Ideology. New York: Cambridge University Press. Shapin, Steve (1975): Phrenological knowledge and the social structure of early 19th century Edinburgh. In Annals of Science 32: 219–243. Shapin, Steve (1979): The politics of observation: cerebral anatomy and social interests in the Edinburgh phrenology disputes. In Roy Wallis (szerk.). On the Margins of Science: The Social Construction of Rejected Knowledge. Sociological Review Monograph No.27., 139–178. Smith, Roger (l973): The background of physiological psychology in natural philosophy. In History of Science 11: 75–123. Starr, Paul (1982): The Social Transformation of American Medicine. New York: Basic. Sutton, Francis X., Seymour E. Harris, Carl Kaysen és James Tobin (1956): The American Business Creed. Cambridge: Harvard University Press. Tobey, Ronald C. (1971): The American Ideology of National Science. Pittsburgh: University of Pittsburgh Press. Turner, Frank M. (1974a): Between Science and Religion: The Reaction to Scientific Naturalism in Late Victorian England. New Haven: Yale University Press.


225

Turner, Frank M. (1974b): Rainfall, plagues, and the Prince of Wales: a chapter in the conflict of religion and science. In Journal of British Studies 13: 46–95. Turner, Frank M. (1978): The Victorian conflict between science and religion: a professional dimension. In Isis 69: 356–376. Turner, Frank M. (1980): Public science in Britain, 1880–1919. In Isis 71: 589–608. Turner, Frank M. (1981): John Tyndall and Victorian scientific naturalism. In John Tyndall: Essays on a Natural Philosopher. W. H. Brock, N. D. McMillan és R. C. Mollan (szerk.). Dublin: Royal Dublin Society 169–180. Turner, G. L’E. (1976): The Patronage of Science in the Nineteenth Century. Leyden: Noordhoff. Tyndall, John (1883): Heat: A Mode of Motion. New York: D. Appleton. Tyndall, John (1894): Faraday as a Discoverer. London: Longmans, Green. Tyndall, John (1898): New Fragments. New York: D. Appleton. Tyndall, John (1901): Six Lectures on Light Delivered in America in 1872–1873. New York: D. Appleton. Tyndall, John (1905a): Fragments of Science, Part One. New York: P. F. Collier. Tyndall, John (1905b): Fragments of Science, Part Two. New York: P. F. Collier. Wallis, Roy (szerk.) (1979): On the Margins of Science: The Social Construction of Rejected Knowledge. Sociological Review Monograph No. 27. White, Winston (1961): Beyond Conformity. New York: Free Press. Winter, J. Alan (l971): Elective affinities between religious beliefs and ideologies of management in two eras. In American Journal of Sociology 79: 1134–1150. Young, Robert M. (1970): Mind, Brain and Adaptation in the 19th Century: Cerebral Localization and its Biological Context from Gall to Ferrier. Oxford: Oxford University Press. Zeitlin, Irving M. (1968): Ideology and the Development of Sociological Theory. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall.

„A tudós is ugyanolyan laikus” Az interjút készítette Barotányi

Zoltán

Magyar Narancs: A könyv* olvastán kénytelenek vagyunk belátni, mennyire naivan vélekedünk a tudomány felől. Ahogyan sokszor maguk a tudósok is – módszertani, filozófiai értelemben – kissé naivan próbálják meghúzni a határokat: meddig tudomány valami s mikortól kezdődik valami más. Ennek kapcsán felmerül: mikortól kezd el reflektálni önmagára a tudomány, s mikortól kezdi látni és láttatni a saját helyzetéből fakadó dichotómiát?1 Kutrovátz Gábor: Szerintem legalább két összetevője van a témának. Azzal, hogy valaki tudós, és a tudós az, aki megmondja, hogyan működik a világ, rögvest jár egyfajta kognitív tekintély is. Ilyen értelemben mindig volt valamiféle elválasztási igény, már az ókori görögöknél is lehet találni effajta érveket. A modern korban azonban, amikor intézményesül a tudomány, a tudós egyfajta szakmaként jelenik meg. Ez olyasféle juttatásokkal, díjazással jár, ami csak a tudóst illeti meg – aki kívül áll a tudomány keretein, nem is részesülhet belőle. Ez egy másik, modernebb forrása az elválasztási igények megjelenésének, ami a kognitív tekintély mellett intézményes kitüntetettséget is jelent. Azt gondolom, hogy a legtipikusabb elválasztási igények, amikor ezek programszintre emelkednek, a XIX. század második felében jelennek meg a pozitivista filozófiában, amikor is – részben a romantikára adott ellenreakcióként – próbálták elhatárolni egymástól a pozitívnak tekintett, megbízható, örök biztos tudást az egyszerű vélekedésektől. Tulajdonképpen a tudományfilozófia, mint szakma is ennek az elválasztásigénynek az örököse. MN: A tudományfilozófia története is nagyon tanulságos: először művelői is nagyon szigorú kritériumokat állítanak fel és szinte lehetetlen elvárásokat támasztanak magukkal szemben: precíz határkijelölés, a nyelv megtisztítása, ahogy Carnap elképzelte. Hogyan jut el odáig a dolog, gyakorlatilag egy fél évszázad leforgása alatt, hogy sokak számára a demarkáció filozófiai problémája értelmét veszti? KG: Pontosan azért vetjük fel a kérdést egy más szemszögből, mivel mi a tudományfilozófián belülről nézzük ennek a problémának a történetét. Innen úgy tűnik, hogy a demarkáció kérdése centrális problémaként indult, de hamarosan kiderült, hogy *

226

Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor: A tudomány határai. Budapest: Typotex, 2008.



227

azok a kritériumok, amelyeket a tudományfilozófusok megpróbáltak a tudósokkal szemben, amolyan előíró módon megfogalmazni, túl szigorúak, tarthatatlanok, így sorra vissza kellett őket vonni. A XX. század végére odáig jutottunk, hogy a tudományfilozófus közösség belátta: nincsenek ilyen időben változatlan, örök érvényű kritériumok, amelyek egyszer s mindenkorra, mintegy szükséges és elégséges feltételek formájában, megkülönböztetik a tudományos tudást a tudás egyéb formáitól. Ezért kezdtünk el egy más típusú vizsgálódást, ahol nem filozófusként, hanem egy új szakma felől közelítjük meg ezt a kérdést. Zemplén Gábor: Leegyszerűsítve három momentumot lehet említeni, ahol megjelenik az elválasztás problémája. Először a klasszikus görögségben, ahol a filozófiai iskolákban már kérdésként jelenik meg, hogy jó módszerrel jutottunk-e valamilyen felismeréshez vagy sem. A második korszak a XVII. század, amikor a modern tudományhoz hasonló módszerek vagy legalábbis azon eszköztár kezd kialakulni, amely a modern tudományt azzá teszi, ami. A harmadik pedig, ahogy Gábor is mondja, a XIX század közepe tája, amikor a tudomány már úgy intézményesül, mint a hatalommal sok ponton összefonódó, tudástermelési rendszer. Láng Benedek: Én is a XVII. századot látom fordulópontnak – ha ugyanis megnézzük, hogy az előtt mi volt a helyzet a ma áltudománynak nevezett tradíciókkal... MN: Például a hermetikus tradícióval? LB: ...közülük is azokkal, melyeket éppen elutasítottak, akkor azt látjuk, hogy a XVII. század előtt a kérdés sokkal inkább az, hogy jó vagy rossz az adott diszciplína, kártékony, erkölcstelen vagy helyes. Ehhez képest a XVII. századtól kezdve már sokkal inkább az igaz vagy hamis kérdése merül fel. Ma a tudomány, legalábbis az érvek szintjén, azért utasít el egy csomó mindent, amit áltudománynak nevez, mert nem tartja igaznak, ellenőrzött, hiteles módszernek – és nem azért, mert Istennek nem tetszik, vagy mert az adott áltudomány erkölcstelen. Természetesen egy második körben már szerepet játszanak etikai megfontolások is – ezt nem akarom tagadni. De nagyjából a XVII. század az a fordulópont, amikortól kezdve már a tudomány szempontjából kevésbé merül fel az a kérdés, hogy Istennek tetsző tevékenységről van-e szó. MN: Egy a könyvben is felhozott mai példa szerint bizonyos érvek és megfontolások azért tovább élnek: egy egyházi személy elvetheti azért is az áltudományokat, mert nem működnek és így nem tudományosak, s kárhoztathatja őket azért is, mert bár „működnek” – de valami démoni erő hatására. LB: Pontosan! A középkorban, de még a XVI. században is az az érv: rendben van, ez tudásforma működik, de olyan eszközöket használ...

228

Interjú

MN: ...amelyek a gonosztól valók. ZG: Az előbb általad említett könyvbéli példa pontosan azt a célt szolgálta, hogy megmutassa, hogy az a kérdés, hol húzhatók meg a tudomány határai, még olyan típusú kérdéseknél is fontos lehet, amelyek látszólag nem is érintik a tudomány felségterületét. Például a mai magyar közéletben azon keresztény íróknak, akik munkáikban elkülönítik az elítélendő mágiát és az Istennek tetsző tevékenységeket, szükségük van egy megfelelő tudománydefinícióra. Mindez arra is példa, hogy a tudomány önmagáról alkotott és a társadalomban kialakult képe még ilyen távoli területeken is használható a jó és a rossz elhatárolására – ez itt, ahogy Benedek mondta, megint egy erkölcsi kategória. MN: Hogyan lehetne ezt az általatok művelt, fent körvonalazott szakmát definiálni – egyáltalán van rá magyar meghatározás? LB: Science studies-nak hívják a szakirodalomban, de ez ott is egy öszvérkategória, amely magában foglal némi tudományfilozófiát, némi antropológiát, tudománytörténetet és nagyon erősen szociológiai eszközökkel működik. Erőteljesen érdeklődik az aktuálisan művelt tudomány iránt, szemben mondjuk a klasszikus tudományfilozófiai iskolákkal, melyeket nem az érdekelte, hogy egy adott laborban milyen tudományos tevékenység folyik, sokkal inkább az, hogyan kéne működnie a tudománynak. KG: A helyzet iróniája abban rejlik, hogy bár ez a diszciplína harminc éve gőzerővel működik, magyar neve még mindig nincsen, ami annak köszönhető, hogy nem honosodott meg nálunk, alig vannak magyar képviselői. Mi részben azzal a céllal kutatunk, s írtuk meg ez könyvet, hogy érvényesítsük ennek a szakmának a szempontjait konkrét témákkal kapcsolatban. ZG: Azt gondolom, mindhárman fontosnak tartottuk, hogy ezzel a megközelítésmóddal értelmesen lehet beszélni a tudományokról, kikerülve mind a buta, jogtalan szcientizmust, mind a kevés jó döntésre vezető, parttalan relativizmust. Ám itt rögvest tapasztalunk egy kettősséget is. Egyrészt úgy véljük, hogy mindez szakmailag fontos, másrészt úgy gondoljuk, hogy mindannyian laikusok is vagyunk, egyszerű állampolgárok, és fontos lenne megértenünk azokat a folyamatokat, amelyek révén a tudomány pénzeszközökhöz jut. Fontos lenne megértenünk, hogy miért nem jutnak más területek efféle köztámogatáshoz. Tudnunk kell, melyek a jó, melyek a rossz tudománypolitikai döntések – ráadásul az akadémiai szférán belül mozogva úgy véljük, hogy ma a tudomány számára is fontos, hogy új és érthető módon tudjon az állampolgárokkal kommunikálni – ez már egy harmadik szempont.


229

MN: Úgy tűnik, eme új diszciplína körül most is zajlik a vita - akadnak tudósok, tudománynépszerűsítők vagy konzervatív tudományfilozófusok, akik a science studies-t is a relativizmus képviselőjének tekintik, amely kikezdi a tudomány tekintélyét és túlzott engedékenységgel bánik a nem-tudománnyal. ZG: Egyáltalán nem baj, ha kikezdi a tekintélyt, elvégre a tudomány arról szól, hogy ne a tekintély alapján fogadjunk el álláspontokat. KG: Ugyanakkor érdekes, hogy akár a régi tudománytörténet akár a tudományfilozófia abból a pozitivista igényből született meg, hogy elkülönítsük a jó tudást a rossz tudástól, s e törekvés szolgálólánya volt az összes ilyen diszciplína. A hagyományos megközelítés az, hogy valamiképpen meg kell mutatnunk, mi a jó és mi a rossz tudás. Különösen ez a helyzet a tudósokkal, hiszen ők – amikor a tudományról beszélnek – nyilvánvalóan elfogultak, nem próbálnak teljes mértékben semlegesnek maradni saját tárgyukkal kapcsolatban, elvégre elemi érdekük fűződik ahhoz, hogy a tudományt jó színben tüntessék fel. E szemlélet szerint az oktatás során a tudományt népszerűsíteni is kell – amellett hogy ismertetjük eredményeit. Ez az új szakma arra vállalkozik, hogy ne egyszerűen népszerűsítse a tudományt – a puszta reklámhoz a tudománynak megvannak a saját, megfelelő emberei – hanem hogy megpróbálja leírni, semleges módon. Ez a fajta semlegesség, amelyből hiányzik a megszokott pozitív értékelés, gyakorta tűnik megalázónak nagyon sok tudós szemében. LB: Minden szociologizáló megközelítés magában hordja annak lehetőségét, hogy egy külső szemlélő félremagyarázza. Amikor a morálisan elítélendő tetteket, pl. a náci bűnöket próbálja magyarázni, megérteni azt, hogy emberek hogyan kerülhettek a tömeggyilkos pozíciójába, akkor mintegy a mentegető, s ezzel az erkölcstelen tudomány szerepébe kerül, amikor pedig egy nagyszerű vállalkozást, a tudományt teszi vizsgálódása tárgyává, ráadásul semleges, elfogulatlan módon, akkor viszont, ahogy említetted, a tudományos tekintély aláásásáért kárhoztatják. Éppen ezért az ilyen megközelítések képviselőit gyakran tekintik árulónak. ZG: Az a vicces, hogy észrevettük: mi éppen a tudomány határait próbáljuk esettanulmányokon keresztül vizsgálni és a határ két oldalán általában ellenérdekelt felek találhatók. Nagyon vegyesek a reakcióik. Mindkét oldalon megfigyelhető egyfajta elutasítás – akadt, akitől személyes beszélgetésben olyan kritikát kaptunk, hogy „figyeljetek, ennél sokkal rosszabb a tudomány, miért nem szidjátok eléggé?”. A tudomány oldaláról (pl. a könyvünkre érkezett recenziókban) pedig konkrét érvek híján is elvárás, hogy jobban dicsérjük a tudományt. Másrészt viszont tapasztaljuk, hogy az általunk felvázolt esettanulmányokat, az ott használt érveket mindkét fél megpróbálja a saját érdekében kamatoztatni. Nagyon izgalmas az a helyzet, amikor az

230

Interjú

ember semleges haditudósító akar lenni, de megpróbálják berángatni a lövészárokba, azzal, hogy „gyere már, itt van egy puska, lőjél a másik oldalra!” LB: Az az érdekes, hogy – a saját szempontunkból – ott követtünk el hibát, amikor véletlenül becsúsztunk a lövészárokba – a vádak viszont azzal kapcsolatban érnek minket, amikor nem csúsztunk be eléggé. MN: Mikor éreztétek, hogy az elemzésetek már nem kellően semleges? Például a könyv alapján úgy tűnik, hogy a kreacionizmus vs. evolúció vitában jobban elmarasztaltátok az előző oldalt... LB: Igen, talán ott, vagy az alternatív történetírás kapcsán, de meg tudjuk magyarázni... ZG: Azt gondoljuk, hogy ez kicsit olyan, mint amikor egy hadtörténész elemzi a csatákat. Mi úgy gondoljuk, semleges módon kezdjük meg ezt vagy azt az elemzést – de vannak esetek, amikor a végén azt látjuk, hogy hát igen, így és így áll a csata, s van, amikor feltűnik, hogy az egyik oldalon nagyon rosszak a stratégák. Ahol mi belecsúszunk a lövészárokba, ott az egyik álláspontot ténylegesen gyengébbnek találjuk. Ahogy a hadtörténész is meg tudja azt mondani: igen, ebben a hadműveletben rosszul döntöttek. LB: Fontos, hogy ilyenkor gyengébbnek találjuk a megvizsgált fél érveit, stratégiáját a sajátszempontjai szerint – nem erőltetünk rá külső mércéket, nem mondjuk például, hogy a kínai orvoslás sokkal rosszabb európai mércékkel mérve, mint az európai. Inkább megpróbáljuk feltérképezni az adott vállalkozás saját törvényszerűségeit, s annak függvényében próbálunk ítélkezni. KG: Azért érdekes mindez, mivel a „csatában”, a vitában résztvevő felek nem tudják megtenni, hogy a másik szempontjai alapján ítéljék meg a másik érveit. Az a szempontrendszer, amit használunk, s amely alapján egy-egy nézetet, irányzatot el is marasztalunk a könyvünkben, nem azonos azzal, amely alapján a tudósok elítélik az áltudományokat. Mi nem tudományos érvek alapján állítjuk, hogy valami úgymond áltudományos, hanem a saját szakmánk szempontjából ez vagy az a fél nem azt a játékot akarja játszani, amit az eszköztára számára lehetővé tesz. ZG: Ilyenre volt példa a kreacionizmus. Azt gondoljuk, hogy ez teljesen legitim társadalmi probléma... MN: Például abban áll, hogy milyen oktatást kapnak a világnézetileg elkötelezett adófizetők a saját pénzükért cserébe


231

ZG: Így van, például arról van szó, hogy az állampolgárok pénzén fenntartott intézmények taníthatnak-e olyan ismereteket, amelyek ellentétesek az állampolgárok világnézetével. Ebben az esetben elmarasztaljuk a kreacionizmust abban, hogy nem társadalmi, hanem tudományos problémának próbálja feltüntetni magát. Itt viszont ki lehet mutatni, hogy tudományos álláspontként sokkal gyengébb, mint vetélytársa, az evolúciós elmélet. LB: Kicsit más a helyzet a holokauszttagadás esetén, bár az eltérés ott is jelen van. Ott pedig azt állítjuk, hogy nem arról van szó, hogy egyfajta új módszertant, új paradigmát definiálnak a holokauszttagadók, amelyben védhetők az állításaik, hanem a leghagyományosabb történetírást művelik. Akkor viszont alkalmazhatók rá eme történetírás szabályai és ezen a próbán bizony a holokauszttagadók elbuknak. MN: Külön nóvum a könyvetekben, ahogy kimutatjátok: nem létezik az a képzeletbéli skatulya, amelybe a hivatalos tudomány rekesztené konkurenseit, ellenfeleit, a kvázitudományokat, „áltudományokat” KG: Valóban: nem létezik olyan egységes kategória, hogy áltudomány, s úgy érzem, emellett erős érveket tudunk felhozni. De még ennél is érdekesebb, hogy a tudomány, mint egységes halmaz, is csak fikció – mondjuk a kísérleti fizika és az elméleti szociológia nagyon messze áll egymástól. Ilyen szempontból is fontos kimutatni a sokszínűséget. Ráadásul mi amellett próbálunk érvelni, hogy az áltudományokkal szembeni megfelelő társadalmi hozzáállás nem biztos, hogy a tudományos műveltségtől függ. Nagyon sokan állítják: azzal lehetne a problémát megoldani, hogy rengeteg tudományt okítunk az iskolában, így a gyerek művelt lesz és automatikusan elítéli az áltudományt. Ám ez az álláspont nem tartható – olyan sokféle különböző szakértelemre van szükség ahhoz, hogy a különböző áltudományok esetén kimutathassuk a problémákat. Mondjuk a kreacionizmus esetében evolúcióbiológiai ismeretek, a homeopátiás szerek esetén biokémiai szakértelem szükségeltetik – minden érintett terület megfelelő mélységű ismeretére pedig senki nem képes. Azért írtuk ezt a könyvet, mert úgy gondoljuk, mi magunk is laikusok vagyunk, sőt, egy-két részterületet leszámítva a tudós is ugyanolyan laikus az életét érintő legtöbb kérdésben, mint bárki más. ZG: Ahogy Gábor utalt is rá, az elemzéseink szimmetrikusak. Ezek alapján az a tapasztalatunk, hogy sokszor ugyanazok a retorikai alakzatok, ugyanazon vulgarizált tudománykép jelenik meg mindkét oldalon. És ha meg lehet mutatni, hogy egy bizonyos érvelés nem tud jó döntésekhez vezetni, illetve hogy az a vulgarizált tudománykép, amelyet mindkét oldal képvisel, helytelen, akkor ennek nyomán joggal gondoljuk, hogy mindkét oldalon akadnak feltárható problémák. Ez visszavezet ahhoz a kérdéshez, hogy ki hivatott a tudományról nyilatkozni. Azt gondoljuk: nem triviális, hogy egy tudományelemzőnek automatikusan joga van ezt tenni, de

232

Interjú

jelenleg Magyarországon úgy jelenik ez meg, hogy aki tudós, az rögvest tud magáról a tudományról is nyilatkozni. Miközben ő nem az általában vett tudomány, hanem egy nagyon is konkrét szakterület művelőjeként kap nap mint nap komoly visszajelzéseket, kritikát, bírálatot. KG: Ezt talán úgy lehet megvilágítani, hogy rengeteg olyan szakma van, ahol elválik egymástól azok csoportja, akik nyilatkoznak róla, s akik konkrétan művelik. Az irodalom esetén sem azonos a költő és a műelemző személye, de gondolhatunk a katona és a hadtörténész, esetleg egy sorozatgyilkos és a kriminológus esetére. MN: A fent kritizált elgondolás szerint minél több tudást töltünk a gyerek fejébe, annál kevesebb hely jut az áltudományoknak – viszont a hivatalos tudománnyal szembehelyezkedő irányzatok képviselői, vezetői között sokan rendelkeznek egyetemi, tudományos fokozattal. Ez akkor hogy is van? ZG: A parapszichológia bizonyos részei komoly tudósok körében is elfogadottságot élveznek – már ha mindezt egyedi kérdőívek alapján vizsgáljuk. A tudományos intézmények viszont nyilvánosan elítélik az effajta nézeteket és képviselőiket. KG: Az alternatív gyógymódokról kapcsán is elmondható, hogy az akadémia és a megfelelő tudományos intézmények elítélik őket – ezzel szemben a gyakorló orvosok nagyon sok esetben elfogadják, népszerűsítik, s maguk is praktizálnak ezek alapján. ZG: Magyarországon is változik a gyakorlat. Amerikában például ötven-ötven százalékban megoszlik az az idő amit a páciensek a hivatalos biomedicina és az alternatív orvoslás képviselőivel (csontkovácsokkal, manuálterapeutákkal, stb.) töltenek. Ez az eltolódás a fejlett országokban, így nálunk is elkezdődött, miközben nincs meg hozzá az az elméleti háttér, amely szükséges ahhoz, hogy mindenki jól érezze magát a bőrében, amikor döntéseket hoz. Azt gondoljuk, hogy emiatt sokszor rosszabb döntésekre kényszerül egy laikus, mert nincs skálázva, hogy az alternatív terápiák közül melyik az, ami már eléggé elfogadott, mi az ami kevésbé, s mi az ami teljesen kísérleti állapotban van. MN: Nálunk minden mellérendelten jelenik meg, ami nem biomedicina - az akupunktúrától a homeopátiáig... LB: Ugyanúgy, ahogy az áltudományok összecsúsznak, ezt teszik az alternatív gyógymódok is. A tévén keresztül pálcával gyógyító vajákos egy kategóriába esik a homeopátiával vagy az akupunktúrával, amelyeknek teljesen más az elméleti háttere.


233

KG: Egy olyan világ felé haladunk fokozatosan, ahol nem az a helyzet, hogy van egy nagy, kerek tudományos intézmény és az megmondja nekünk, hogy néz ki a világ, hanem adottak szakértők és nekünk el kell döntenünk, milyen szakértőhöz fordulunk. Nem attól függ majd a döntésünk, hogy ő az MTA tagja-e vagy sem – egész más szempontok alapján döntünk, főleg az egészségügyben. S mivel ezeket a döntéseket tudományos műveltség alapján nem tudjuk meghozni, ezért nekünk laikusoknak valamiféle szakértőiséget kell elsajátítanunk, amely például abban áll, hogy értsük, hogyan működik a tudomány. Ez az, amiben a leginkább elmarasztalható a tudománynépszerűsítés hagyománya, mert naiv képet sugall a tudományról, ami alapján nem lehet szakértők között dönteni. ZG: Azt lehet mondani, hogy ma létezik egyfajta Szent Tehén-szerű tudománykép. Ezt egyrészt felhasználják legitimációs célokra, másrészt mások – mivel e tehén korántsem szent – éppen arra használják fel e naiv képet, hogy általa támadják magát a tudományt. Ha ennél egy cizelláltabb, igazabb és sok szempontból izgalmasabb tudományképünk lenne, akkor azzal a tudománynak is segítenénk, de elsősorban a laikusnak jelentene mankót ahhoz, hogy jobb döntéseket tudjon hozni. LB. Azt állítjuk, hogy ami első pillanatra támadásnak tűnik, valójában bizonyos fokú védettséget is jelenhet a tudománynak. Ha a gimnáziumban nem olyan idealizált tudományképet oktatnának, aminek azután nyilvánvalóan nem tud megfelelni, akkor kevesebb lenne a csalódás. Hiszen ezerszer látjuk, s az előbb te is utaltál rá, hogy az áltudományhoz fordulás sokszor a tudomány valamilyen fokú ismerete és az abból való kiábrándulás nyomán következik be. ZG: Itt persze felvetődik a média szerepe is: például a tudomány néha egyértelműen fel akarja használnia médiát (lásd: Mindentudás Egyeteme) – s itt az a deficitmodell érvényesül, amit a könyvben is elemzünk: mi most itt megtanítjuk, hogy milyen a világ. Amikor pedig nem egyértelmű szolgálóleány a média, akkor nagyon komoly kritikák érik. Márpedig ahhoz, hogy megértsük a tudomány, a társadalom és a média kapcsolatát, meg kell értenünk ezen rendszerek működését. Eddig Magyarországon nagyon kevés elemzés született arról, hogy médiának milyen belső logikája van, ami törvényszerűen megszabja, hogyan keletkeznek pl. a tudományos hírek. Márpedig ez segítheti az interakciót a média és a tudomány között, felkészítheti a médiát, hogy jobban kiszolgálja a közembert, akik mi is vagyunk, és segít eloszlatni jó néhány, ma is fennálló előítéletet. MN: Én két dolgot látok. Egyrészt, ahogy a könyvetek egyik frappáns példája állítja, a tudomány nem olyan mint egy iskolai fizikaóra – sima levezetés és a végén kijön képlet. Sokkal inkább olyan kaotikus, ahogy a biomedicina működik: próbálkozunk, kísérletezünk s valami csak beválik. Ez nagyon kevéssé jön át a médiából. A másik persze a szenzációhajhászás, amely miatt hajlamos a sajtó félkamu dolgokat felkapni.

234

Interjú

LB: Lehet hibáztatni a médiát, hogy nem korrektül adja elő a tudományos eredményeket az összes unalmas részletükkel együtt, s csak a szenzációra csap le. Viszont hogyha megnézzük, más területeken is ugyanúgy működik a média, például a politikai híreknél – ha ezt megérti a tudós, akkor nem fogja magát átverve érezni. MN: Visszatérve a kvázitudományokhoz, meddig tudja elviselni a nyugati orvoslás, hogy együtt kell élnie például az akupunktúrával, amelynek ugyan van saját tradicionális, több ezer éves elmélete – ez viszont inkonzisztens a mi tudományos világképünkkel, s ahogy írtátok, eddig nem is sikerült lefordítani, illetve a transzláció nyilvánvalóan téves? ZG: Sokan állítják, hogy a távol-keleti gyógyítás a legjobb példa arra, hogy létezik alternatíva a mi nyugati felfogásunkhoz képest. Én azt hiszem, egy rendkívül izgalmas folyamatnak lehetünk tanúi – komoly vizsgálatok (pl. fMRI) folynak annak érdekében, hogy meg lehet-e ejteni ezt a fordítást. Itt komoly szemantikai problémák is akadnak: pl. az a leírás, hogy a májnak sok a tüze, nem jól feleltethető meg azzal, hogy valaki agyérgörcsöt kapott. Az, hogy ez a fordítás miként fog megtörténni – hibrid nyelv jön létre, vagy alapvetően le lehet fordítani ezt a hagyományt a biomedicina terminológiájára – nagy mértékben ezekben az években dől el. Olyan tanszékeken, kutatólaboratóriumokban, ahol együtt dolgoznak a biomedicina és a hagyományos, távol-keleti orvoslás művelői. Ráadásul a politikai-hatalmi viszonyok is tükröződnek a készülő konszenzusban, ami – nyíltan bevallhatjuk – ma még nincsen meg. Rendeztünk egy konferenciát, ahol kifejezetten ezt vizsgáltuk lokális példákon, ennél némileg szakmaibb módon, a pszichoanalízistől a parapszichológián át az alternatív orvoslásig, sőt még a magyar tudománypolitikai vitákig is. (E konferencia anyagát éppen a jelen kötet tartalmazza – szerk.) MN: Márpedig nagyon sokan remélik, hogy ha létrejön ez a fordítás, az afféle archimédeszi pont lesz, amelynek segítségével ki lehet forgatni a sarkából a most uralkodó tudományos világrendet. A kvázitudományok hívei szerint ez a mostani, domináns világkép alapvetően elhibázott és téves, s ha erre a fordítás, az alternatív tudás beemelése nyomán ráébred a világ és a tudósközösség, akkortól kezdve az ő világképük lesz az uralkodó hagyomány és rájuk emlékeznek, mint alapító atyákra. LB: Igen, csak ez azt feltételezi, hogy létezik egy végleges leírás a világról, s ennek nyelvére előbb-utóbb minden mást is le tudunk fordítani. Én valószínűbbnek tartom, hogy sok olyan különböző világleírás létezik, melyek továbbra sem lesznek egymásra lefordíthatók. Ráadásul ha mindannyian egy keleti típusú modellben gondolkodnánk és kutatnánk, akkor is rengeteg csalódás érne bennünket és máris rokonszenvesebb volna nyugati biomedicina. Azt látjuk az akupunktúra, de akár a homeopátia esetén is, hogy ezeknek az alternatív tudományoknak az állításai jól védhetők a saját tudományterületükön belül, míg ha megpróbáljuk lefordítani


235

őket a biomedicina nyelvére, akkor pont a lényeg veszik el. A homeopátia például gyakorlatilag nem létező dolog a biokémia eszközeivel vizsgálva. KG: Ugyanakkor minden olyan esetben, amikor kultúrák találkoznak és ezt lokálisan, kis kultúrák esetén is lehet érteni, mindig létrejön valamilyen fordítás. Ebben az esetben is ez fog történni – de ezután sem várhatjuk el, hogy beismerjék: a keleti medicina gondolkodásmódja megtermékenyítette a nyugatit. Ez már számtalanszor megtörtént a nyugati orvoslás történetében, hogy mást ne említsek, ott van a frenológia, a XIX. század elején dívó irányzat, amely a koponyák dudorait vizsgálta. Először tudományos elméletnek ígérkezett, de fokozatosan kiszorult a tudományból – ugyanakkor tett olyan állításokat, melyek bekerültek a tudományba, mégsem hivatkozik senki a frenológiára, s Franz Joseph Gall nevét sem szokták emlegetni komoly tudósok. De az az állítás, hogy az agy lenne a gondolkodás és a mentális funkciók szerve, s hogy ebben különböző területek lokalizálhatók, melyek egyes mentális funkciókhoz tartoznak, a frenológiából származik, mégsem szokták ezt az agykutatók lehivatkozni. Könnyen lehet, hogy a nyugati biomedicinába be fog kerülni számos olyan módszer, amit az alternatívok szeretnének, csak éppen az ő nevük nem lesz megemlítve. ZG: Igazából mi is a hiteinkről és a reményeinkről beszélünk. De azt látjuk, hogy még a nagyjából egy hagyományon belüli kapcsolódások sem eredményeznek közös nyelvet. Peter Galison írja a Manhattan-terv kapcsán, hogy a mérnökök és fizikusok, amikor közösen kellett dolgozniuk, nem tudtak közös nyelvet használni – szótárt kellett készíteniük, hogy kommunikálni tudjanak. A science studies utolsó húsz évének tapasztalatai alapján rendkívül izgalmasak ezek a fordítási folyamatok – de legritkább esetben vezetnek konszenzusra. Ha kicsit filozófiaibb vizekre evezünk, a társas episztemológia számos képviselője szerint ez nem is baj, mert lehet, hogy ezeket tényleg nem lehet közös síkra hozni, de addig, amíg empirikusan egyaránt alátámasztott, akár homlokegyenest ellenkező elméleteink vannak, még mindig jobb a sokféleség, mintha csak egyet akarnánk közülük megtartani. Valójában a világleírásunk gazdagabb, még ha nem is konzisztens, mint egy konzisztens, de egy csomó empirikusan megerősített tényt figyelmen kívül hagyó leírás. MN: Érdemes tehát az ördög ügyvédjének lenni, mert lehet hogy abban is ott rejlik az igazság, amit egyébként kihajítanánk a szemétre... ZG: Én azt gondolom, hogy jelenleg ezek a harcok ideológiai síkon folynak, habár nekünk laikusoknak a legritkább esetben számít ez az ideológia. Legtöbbször pusztán jó döntésre akarunk jutni, s a jó döntéseknél sokkal többet ér egyfajta gyakorlati racionalitás, mint hogy tényleg öt elem van-e a világban. Előfordul, hogy az archaikus tudásrendszerek empirikusan bizonyítottan adekvátak, pl. sok százezer műtétet végeztek akupunktúrával, mégsem tudjuk ezt a mi nyugati tudományos

236

Interjú

nyelvünkre lefordítani. Én azt mondom, hogy ha nekem egy műtétnél választani kell egy potenciálisan veszélyes altatás és egy veszélytelen, de működő akupunktúra között, akkor az utóbbit választom. Könyvünk a racionalitás fogalmát is érinti, mivel azt gondoljuk, hogy mostani viták arról szólnak, hogy valami igaz-e, hamis-e – márpedig laikusként az az elsődleges, hogy működik-e vagy sem. MN: Az sem mindegy, sőt nagyon is jellemző, hogy milyen disputák zajlanak egy bizonyos társadalomban. A Magyar Narancs hasábjain nemrég intenzív vita zajlott a homeopátia orvos és nem orvos hívei és hivatalos biomedicina és a tudomány képviselői között. De beszivárgott Magyarországra is kreacionizmus-vita – importált érvekkel, alacsony intenzitáson, keveseket megérintve, különösebb tét nélkül. LB: Kapcsolódik ez ahhoz, amit Kutrovátz Gábor az elején mondott: itt erőforrások körül zajlik a vita. Egyetemi katedrákról, doktori programokról, támogatásokról van szó – ahol vitának nagyobb a tétje, ott a hangnem is túlfűtöttebb. Ezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy tudósok csak a pénztárcájukat féltik, amikor vitatkoznak – a homeopátiát kritizálók nagyon komolyan hisznek abban, hogy a homeopátia megalapozatlan és sehová nem vezet. ZG: A viták jellegében is hatalmas különbségek vannak. Akadnak szinte teljes mértékben ideologikus viták: a kreacionizmus-vitának szinte semmilyen közvetlen hatása sincs a tudomány folyására nézve – senki nem így teszi fel a kérdéseket a tudományban. Itt adott egy társadalmi csoport, amely elsősorban nem is a tudományt, hanem az oktatást akarja megváltoztatni. A homeopátia-vita azért kicsit izgalmasabb, mert első pillantásra ez is úgy néz ki, mintha az igazságról szólna, valójában mindkét oldalon nagyon komoly gazdasági érdekek is vannak. Nem kell azt gondolni, hogy ami alternatív, az szegény és támogatásra szorul – a homeopátia oldalán ugyanúgy nagy profitot termelő, jelentős gyógyszergyárak bírnak érdekeltségekkel. Eközben pedig látszólag egy ideológiai vita zajlik arról, hogyan működik a test. Hogy mást ne mondjunk, a feltörekvő Kína államilag is hatalmas összegekkel támogatja a hagyományos kínai orvoslás tudományos megalapozását, nem lehet azt gondolni, hogy e mögött ne állna egy jelentős gazdasági-politikai érdek. MN: A homeopátia melletti érvek között felbukkant az is, hogy „csak nem képzeljük, hogy komoly gyógyszergyárak hajlandók lennének jelentős összegeket beruházni egy olyan termékbe, amely tökéletesen hatástalan?” Mindebben visszacseng a „komoly”, a biomedicinának dolgozó gyógyszergyártók önképe és önlegitimációja: ha már egyszer dollármilliókat öltünk egy új hatóanyag kifejlesztésébe és tesztelésébe, akkor az biztosan hatni is fog. ZG: Külön izgalmas a tapasztalat alapú gyógyítás, az evidence based medicine kérdése. Azzal ugyanis hogy a gyógyszergyárak ennyire a teszteltséget helyezik előtérbe,


237

valójában nagyon komoly versenyelőnybe hozzák magukat, ugyanis csak nekik van annyi pénzük, hogy bizonyos termékeket vizsgáljanak. Az általános egészségmegőrzés szempontjából bízvást állíthatjuk, hogy a fokhagyma jót tesz, elég bizonyos, hogy a brokkoli sem rossz, illetve hogy a cukor káros. Viszont a jelenlegi felállás szerint soha nem lesz elegendő pénz azon olcsó szerek hatásának tapasztalati alátámasztására, amelyek nagyon sokat tudnának segíteni azon, hogy a közegészségügynek eleve kevesebb problémája legyen. Csak azon gyógyszereknél van megfelelő kutatás, ahol ahhoz mért profittal ellensúlyozhatók a költségek. Ezáltal abba a faramuci helyzetbe jutunk, hogy a relatíve olcsó (nem profitábilis) szerekről nem is tudjuk, valójában mennyire működnek. Úgy véljük, itt az állampolgároknak és az őket képviselő államnak kellene felemelniük a szavukat. KG: A gyógyászat pontosan az a terület, ahol a lehető legkisebb szerepe van annak az érvnek, hogy ez vagy az a módszer tudományos-e. Ahogy az előbb is mondtad, ebben a vitában is a tudományosság zászlajába próbálnak burkolózni – márpedig az emberek többsége nem az alapján vesz meg egy terméket, hogy az tudományos-e vagy sem, hanem hogy működik-e. S ezzel vissza is kanyarodtunk ahhoz, hogy az embereket nem az érdekli, hogyan van a világ, s hogy mit mondanak a tudósok, ez csak amúgy másodlagosan vetődik fel. Sokkal inkább foglalkoztatja őket az, hogy miként tudnak dönteni olyan helyzetekben, amelyek alapvetően érintik az életüket. Pontosan ennek szempontjából próbáltuk újrafogalmazni tudomány és áltudomány határait. LB: Ezzel most vissza is tértünk az eredeti módszertani problémához – az utóbbi tíz válaszban ugyanis már szó sem esett arról, mi igaz, és mi nem igaz. Mi sem ezt vizsgáltuk, hanem azt, hogy milyen stratégiák mentén, milyen érvekkel próbálnak különböző tudományos, nem-tudományos, féltudományos érdekcsoportok meggyőzni másokat arról, hogy az ő termékük, vagy az ő általuk művelt tudomány az értékes. Egyrészt tehát érveket vizsgáltunk, másrészt gazdasági és szociológiai érdekeket, és itt látható, hogy aki abban hisz, hogy egy adott gyógyszer a hatékony és az igazi, a homeopátia pedig csúnya dolog, az egy ilyen megközelítést nyilvánvalóan támadásnak vesz. MN: Ti is azzal kezditek a könyvet, hogy sorra veszitek a tudomány mellett felhozott szokásos érveket, mint a sikeresség, a fejlődés, az eredményesség, módszeresség, s kiderül, hogy ezek filozófiai, érveléselméleti eszközökkel támadhatók. Azaz ilyen érveléssel nem feltétlenül bizonyosodik be a nyugati tudomány fölénye a nem tudománnyal szemben. KG: Alapvetően úgy gondoljuk, hogy ezek a gyakran használt kategóriák, hogy a tudomány objektív, racionális vagy sikeres, egyszerű filozófiai, sőt hétköznapi érvekkel is támadhatók, s gyorsan kiderül, hogy ezek afféle naiv fogalmak, melyek nagyon sok

238

Interjú

esetben megkérdőjelezhetők. Mindannyian, ha szabad így fogalmazni, hívei vagyunk a tudománynak: azért kezdtük el vizsgálni a tudományt, mert szeretjük azt, mert van tudományos hátterünk, részt vettünk tudományos képzésben. Ugyanakkor azt gondoljuk, nem szabad naiv módon isteníteni a tudományt, s nem szabad elvárni az emberektől, hogy olyan érvek alapján bízzanak a tudományban, amelyek valójában nem megalapozottak. Mert ha csalódnak, és kiderül, hogy ezek az elvárások (objektív, racionális, stb.) nem jönnek be, akkor elfordulnak a tudománytól. ZG: Ez nem azért van, mert olyan lelkesek vagyunk a mostani tudomány, vagy annak legitimációja irányában, hanem mert azt gondoljuk, hogy ha a tudomány társadalmi szerepét nézzük, akkor ez egy intézményrendszer, amelynek az a célja, hogy jó, megbízható tudást adjon nekünk a világról, és erre szükségünk van. Nyilvánvaló, hogy ebbe iszonyú sok pénz folyik – azt szeretnénk, hogy jól működjön. Jelenleg azt látjuk, hogy egy csomó ponton nem tudok megbízni abban, amit a tudomány mond – de emiatt még nem akarom elfogadni azt, hogy a tudomány eleve rossz. Viszont azt szeretném, hogy a tudomány jobban szolgálja döntéseimet és kevesebb ideológiai harc jelenjen meg ezen a területen. KG: Nem azt gondoljuk, hogy a tudomány az jó vagy rossz – a tudomány az van: olyan, amilyen. És valóban elfogadjuk, hogy ez ama intézményrendszer, amelyet iszonyú pénzekért működtetnek azért, hogy megbízható tudást állítson elő. Ehhez képest se nem kritizáljuk, se nem dicsőítjük, csupán szeretnénk az átlagember számára átláthatóvá tenni az ezt fenntartó mechanizmusokat. ZG: A könyvben azért megpróbáltuk elválasztani ezeket a dolgokat: a jó része leíró, deskriptív jellegű, s arról szól, hogyan látjuk a tudományt, s annak bizonyos területein ezeket a határharcokat. Amiről most beszélgetünk, az egy normatív igény: azt gondoljuk, jeleznünk kell, ha problémára akadunk, s persze szeretnénk, hogy itt javuljon a helyzet. Azt gondolom, ez meg is jelenik abban kettősségben, hogy szakemberként igyekszünk jól leírni ezeket az eredményeket, de eközben állampolgárok vagyunk és bizonyos pontokon laikusok, akik azt szeretnék, hogy ez az intézményrendszer jól működjön. KG: Ahol normatívok vagyunk, azok nem a tudományos kérdések, hanem a tudománynépszerűsítéssel és a tudomány publikus megértésével kapcsolatos problémák. MN: Nem csak a természettudományban léteznek határviták - mi a helyzet a nálunk is oly népszerű „alternatív” történetírókkal, sumer-magyarológusokkal, őstörténetkutatókkal, Illig- és Dan Brown-követőkkel?


239

LB: A történelemtudomány eredményeit, mint tudjuk, nagy könyvekben találjuk meg, ezeket csak le kell venni a polcról elolvasni őket és írni belőlük egy újabbat. Természetesen csak ironizáltam – de gyakorlatilag ezt a módszert követik az „alternatív” történetírók, teljesen függetlenül attól, mi az általuk utánozni kívánt történettudomány módszertana, ami persze nem is feltétlenül látható kívülről. Természetesen tudjuk, sokféle alternatív történetírás van – olyan iskolák, amelyek más módszertant definiálnak és más kérdéseket tesznek fel. Ezek virágoznak, hatalmas konferenciákat szerveznek köréjük – ám ezt a nagyközönség nem látja. Amit a nagyközönség lát, az az „alternatív” magyar őstörténet – honnan származunk?, tényleg mi írtuk a Bibliát, építettük a piramisokat? No és ott van még a Dan Brown-féle alternatív történelemmagyarázat, nagy összeesküvés-elméletekkel, vagy az Illig-féle kitalált középkor. Ezek azonban, bár lehet hogy itt belecsúszok a történelemtudományt védelmező történész szerepébe, valójában nem alternatív módszertanok mentén íródtak, hanem egy hagyományos, nagyon egyszerű felfogás alapján. Vannak a tények, a tényekről egyértelmű módon tájékoztatnak minket és ezeket egyszerűen megismételjük. Az kérdés, hogy lehet-e ezen könyvekről, szerzőkről belső kritikát gyakorolni? Ehhez megpróbálom elfogadni az ő játékszabályaikat, feltérképezni, hogy ezek valóban különböző játékszabályok-e vagy csak a hagyományos történetírástól kölcsönözték őket. De annyiban mégiscsak hasonló a helyzet más területekhez, hogy ez is egy társadalmi kérdés, néha – mint Dan Brown esetében – a gazdasági érdek is jól megfogható. Dan Brown sok pénzt akar csinálni a könyvéből, és ha azt írja, hogy „haha, ez egy jó vicc, de én se gondolom komolyan”, akkor könyve néhány millióval kevesebb példányban megy el. ZG: Szerintem annyit érdemes talán hozzátenni, hogy van még egy nagyon erős hasonlóság. Ahogy az áltudományok egyfajta vulgarizált tudományképet használnak, az alternatív történetírók ugyanúgy kihasználják azt, hogy az akadémia milyen tudományképet ad az embereknek. Ez egy szép nagy narratíva, ahol csaták és királyok vannak, de valójában nem látja azt egy laikus, pl. amikor gimnáziumban tanul róla, hogy miből is áll maga a történetírás, ez pedig jól kihasználható. Ilyen szempontból megint egy tudományterület kifelé mutatott képével van a gond. LB: Borzasztó naiv képet mutat magáról a történettudomány. Van egy nagy narratíva, amelynek az elején van Szent István király, a végén Horthy vagy valamely kortárs miniszterelnök, és közben zajlik a sztori. A történettudomány nem mutatja be, miként dolgozik, hogy van ezer forrásom, azokat próbálom így vagy úgy értékelni, összerakni belőlük egy jobb-rosszabb történetet, amelyben bizonyos dolgok léte, mint például Mátyás király személye, viszonylag stabil, nem valószínű hogy meg fog dőlni, de más dolgok nagyon is instabilak. S ha az átlagember értené, hogyan keletkezik a történeti tény – a tény tudniillik mesterséges képződmény – akkor kevésbé csalódna abban, hogy van néhány dolog, amit nem tudunk, másoknál meg időnként megváltozik a tudásunk. Így kevésbé adna hitelt olyan „alternatív”

240

Interjú

történeti munkáknak, amelyek igazából pusztán destruktívak, mert csak arra mutatnak rá, hogy mi nem stimmel a történettudományban, vagy pedig körben forgó összeesküvés-elméleteket tartalmaznak, amelyekben mindet lehet bizonyítani és semmit nem lehet cáfolni. MN: Kapnak azon is, amikor meghallják, hogy a történelemtudomány is afféle kirakós játék – csekély számú forrás, gyér régészeti leletek, ebből adódik néhány puzzle-darab s ebből kell kirakni az egész képet. Jé, ez nekem is megy, gondolják kissé gyermeki módon. LB: Ma már csak titokban szerveznek ősmagyar konferenciákat, mert a valódi kutatók félnek, hogy a dilettánsok szétbeszélik az egészet. MN: Ismert az az érv, hogy hülyékkel nem szabad vitatkozni, mert akkor lemegyünk a szintjükre s ott a saját fegyvereikkel, szabályaikkal megvernek minket. Mások viszont kifejezetten élvezik a közelharcot. LB: Ez kapcsolódik ahhoz, amit mi a könyvben is írunk, hogy akik a frontvonalon állnak, néha egész életükben azzal foglalkoznak, hogy legitimálják magukat. Akik a tudományt művelik, azok a tudományt művelik munkaidőben és mintegy másodállásban próbálják népszerűsíteni s megvédeni azt. Ebből következik, hogy alkalmasint kevésbé felkészültek, mint amennyire lehetnének, de az is következik belőle, hogy kevesebb energiájuk van rá és könnyen belefáradnak. MN: Magyarországon a tudománynak mindig is különleges, szimbolikus pozíciója volt – a haladás, a modernizáció jelképe, erre lehettünk büszkék, sorolhattuk a Nobel-díjasokat, a tudományos sikereket, miközben más nem nagyon maradt, legfeljebb a sport, az is csak mostanáig. ZG: Magyarország azért is van különleges helyzetben, mert itt hagyományosan a tudomány játssza a Szent Tehén szerepét, amelynek a tőgyéből olyan tej folyik, amelynek minden cseppjét fel lehetett használni a nemzetállam felemelkedésére. Aki pedig a tudományt támadta, az a haladást is támadta, azaz önsorsrontó módon viselkedett. Az a helyzet, ami fejlettebb nyugati területeken már több száz éve adott, hogy igenis tudni kell legitimálnom a tudományt, mert ez egy a versengő megközelítésmódok között, nálunk egyszerűen nem alakult ki, mert a rendszerváltásig soha nem volt komoly kihívója. Azóta van, mert a piaci alapú médiában nyilvánvalóan meg tud jelenni egy csomó alternatíva, miközben a tudomány nem alakította ki azt az eszköztárat, amelyet ilyenkor, versenyhelyzetben bevethetne. Sok tudóssal beszélgettünk, akik hihetetlen dühvel távoznak egy nyilvános beszélgetésről, mert azt érzik, bár tudják, hogy igazuk van, a másik mégis felkészültebbnek tűnik a vitában, hiszen ő sokkal tudatosabban készült rá. Márpedig mi azt gondoljuk, a tudóst is fel lehet és fel kell készíteni (ahogy az áltudóst is, ha van ilyen kategória).


241

Azt szeretnénk, hogy javuljon a viták színvonala, hogy jobb érveket halljunk, mert ekkor könnyebben tudunk jó döntést hozni. Nyugaton nem csak hogy több száz éves hagyománya van a tudomány legitimációjának, hanem komoly működő struktúrák is támogatják – gondoljunk csak a Dawkins által „bitorolt” „A tudomány publikus megértése” című oxfordi tanszékre, még ha fő feladatának nem is a tudomány megértését, hanem egy naiv tudomány-ideológia terjesztését látja.

Határmunkálatok a tudományban

Recommend Documents