MÛANYAG- ÉS GUMIHULLADÉKOK
5.2
Használt autógumit kezelő programok Tárgyszavak: abroncshulladék; hulladékkezelés; pénzügyi háttér; előnyök; hátrányok; USA.
Amerikában a használt autógumi újrahasznosítása terén nagy haladást értek el az utóbbi 10 évben. 1991-ben a leselejtezett autógumik 11%-át hasznosították valamilyen módszerrel. 2001-ben ez az arány már elérte a 78%-ot. Az elismerésre méltó eredmények mögött az egyes államok által finanszírozott programok állnak. A Gumigyártók Szövetsége által közzétett anyagban az szerepel, hogy mind a 48 állam rendelkezik valamilyen a használt gumikra vonatkozó jogszabállyal. A programok célja nemcsak a nagy mennyiségben felhalmozódott használt autógumik felszámolása, hanem piacteremtés az újrahasznosított gumi számára. A sokféle program között pénzügyileg jól felépített rendszerek és különböző nehézségekkel küszködő programok is megtalálhatók. A jól működők közül érdemes kettőt alaposabban megismerni és összehasonlítani. Mindkettőben közös, hogy a forgalmazóktól beszedett pénzt egy alapba gyűjtik. A továbbiakban azonban más utat követnek.
Louisianai modell Új autógumi vásárlásakor minden egyes darab után illetéket kell fizetni, ennek nagysága személy- és kisteherautók esetén 2 USD, közepes teherautó gumi után 5 USD és 45 kg-nál nehezebb gumikra 10 USD. A befolyt összeget a használtautógumi-kezelő alapba helyezik, amiből a kifizetés kétféleképpen történik. A gumigyártóknak 1,5 USD-t fizetnek az államban összegyűjtött minden 9 kg (ez kb. 1 db személyautó gumi tömege) olyan használt gumi után, amelyet a forgalmazóktól, feldolgozóktól vettek át. Az állam az illegálisan lerakott autógumik begyűjtéséért is fizet a feldolgozóknak, amit versenytárgyalás keretében bonyolítanak le. A rendszer működése az 1. ábra alapján jól követhető. Bár mind az öt louisianai gumigyártó rendelkezik a részvételhez szükséges tanúsítvánnyal, tevőlegesen azonban csak négyen vesznek részt a programban.
állampolgár 2 cent díj új gumi feldolgozó használt autógumi 40–60 cent
eladás esetén 1,5 USD
piac
forgalmazó nem fizet a használt gumiért
szállító
2 cent díj
állam
a hatóság 50 centet megtart
probléma: más államból érkező használt gumi
-adminisztráció -illegális lerakók felszámolása -piackiépítés
1. ábra A louisianai használt autógumit kezelő program A louisianai program egyik sajátossága, hogy a szállítónak addig nem fizet, amíg az nem igazolja, hogy a gumikat átadta egy feldolgozónak. A program lényeges eleme az illegális lerakás megakadályozása. A legtöbb államban az autógumi-forgalmazók a szállítóknak azért fizetnek, hogy vigyék el tőlük a használt gumikat. A gyakorlatban ez azt eredményezte, hogy a szállítók nem a feldolgozóknál vagy a hatósági engedéllyel rendelkező telepeken adták le szállítmányukat, hanem illegális lerakóhelyekre vitték. A louisianai program szerint a szállító csak akkor kapja meg a neki járó pénzt, ha a gumikat valamelyik államon belül működő gumifeldolgozónak adja át. A program 1995-ben indult. Az eltelt idő alatt több mint 41 M USD-t fizettek ki a gumigyártóknak. Ennek 71%-át (29 M USD) fordították feldolgozásra, a fennmaradó összegből az illegális lerakókat számolták fel. A kifizetések nagyobb részét 1998 után eszközölték, miután a jogszabályok arra kötelezték a gyártókat, hogy értékesítsék az általuk feldolgozott használt autógumikat, mert
csak ebben az esetben fizet az alap. 1994-ben 857 illegális lerakót tartottak nyilván, ahol 8,8 M darab autógumit tároltak. Jelenleg a hivatalos jelentés szerint valamennyit felszámolták, mindössze hat kisebb telepen kb. 500 db használt gumi van. A gyakran végzett auditálás segíti a program sikerességét. A Department of Environmental Quality (Környezetminőségi Minisztérium) módszere a következő: nyomon követi az autógumi útját a kereskedőtől a feldolgozóig és értékesítésig, ezzel ellenőrzi a teljesítés valódiságát. A forgalmazók a náluk öszszegyűlt díjakat beküldik a központba, ha eltérés mutatkozik a forgalom és az annak megfelelő összeg között, akkor a központ erről számlát küld a forgalmazónak. A gumigyár a feldolgozott mennyiségről ugyancsak beszámolót készít. Az újrafeldolgozott és értékesített gumi mennyisége alapján kérvényezi az ennek megfelelő összeg átutalását. 1997 óta 1,5 M USD kifizetetlen díjat állapítottak meg, amiből több mint 1,2 M USD folyt be az alapba. Az előirányzott auditokon felül évente további 100 auditot végeztek, 3400 ellenőrzésre került sor, ami 375 végrehajtást eredményezett. Egyetlen kirívó példa akadt, amikor egy feldolgozót 650 E USD-re büntettek meg. Az érintettek elégedettek a rendszer működésével. Minden gyártó megtalálta az általa újrahasznosított gumiból előállított termék piacát, ami elsősorban autógumiból nyert fűtőanyag és útépítési segédanyag.
Virginiai modell Virginia államban minden eladott gumira 50 cent adót vetnek ki. A pénzt az állam a forgalmazóktól szedi be. A forgalmazó költségei fedezésére ebből 5%-ot (2,5 cent) megtarthat, autóguminként 47,5 cent folyik be a központba. A befizetett összeg egy központi alapba gyűlik, ebből fedezik az illegális használtgumi-lerakók felszámolását, támogatják a helyi gumibegyűjtést és az újrafeldolgozást. A rendszer a végső hasznosítónak téríti meg a visszagyűjtés teljes költségét. A rendszer alapelve a következő: a forgalmazó egy nyilatkozatot állít ki annak a szállítónak, aki egy rakomány használt gumit elszállít tőle. Ebben szerepel az átadott mennyiség. A nyilatkozat négy példányos, kétoldalas formanyomtatvány, amelynek első fehér színű példányán négy aláírás számára van hely: egy a forgalmazó, egy a szállító, egy a begyűjtő (ha szükséges) és egy a feldolgozó részére. Amint a nyilatkozat a forgalmazótól a feldolgozó felé halad, egyre gyűlnek az aláírások a nyilatkozat első példányán, a másolatból pedig egy-egy példány az illetőnél marad. Miután valamennyi aláírás összegyűlt, akkor az a program által meghatározott értéket képvisel. Ez az érték a gumi forgalmazójától származó gumi esetén tonnánként 22,5 USD-t jelent, a hatósági engedéllyel rendelkező államon belüli lerakóról származó gumi esetén pedig 50 USD-t.
A komplett nyomtatványt csak a végső felhasználó nyújthatja be a Department of Environmental Quality-n belül működő használtgumi-kezelő alaphoz. Az alap készpénzzel fizet. Ugyanakkor a feldolgozó – a nyomtatvány utolsó aláírója – különbözőképpen használhatja fel az összeget, akár meg is oszthatja a folyamat résztvevőivel. Így előfordulhat, hogy a feldolgozó ösztönzi a végső felhasználót az újrafeldolgozott gumi alkalmazására. A két állam használt gumira kidolgozott programja között több lényeges különbség van, ezek között egyik legfontosabb az, hogy a louisianai programban résztvevők száma korlátozott, a virginiai mindenki előtt nyitott, aki megfelel a program feltételeinek. A részvétel előfeltétele, hogy a használt gumi igazoltan Virginia államból származzon. Egy Baltimore-i székhelyű és több államban telephellyel rendelkező gumifeldolgozó vállalat eredményesen vett részt a programban. Módszere a következő volt: az előírásoknak megfelelően kitöltött nyomtatvánnyal új piacot nyitott, és miután a végső hasznosító megerősödött, kilépett a rendszerből. Ezzel a módszerrel sikerült elterjeszteni a gumidara alkalmazását a szennyvízcsatorna-építésben. A virginiai modellben kevesebb auditot végeznek. Évente egyszer felülvizsgálják valamennyi résztvevő nyilatkozatát és tömegkimutatását, így ellenőrzik a feldolgozott gumik számát és eredetét. Az 1994-es induláskor a résztvevők között egy helybeli gumifeldolgozó és két végső hasznosító volt. 2002-re a feldolgozók száma elérte a kilencet, ebből öt szomszédos állambeli, a végső hasznosítóké 53. 1995 óta 788 kérvényre 14 875 604 USD-t fizettek ki. Az újrafeldolgozott gumi 61%-át útépítésnél hasznosították (lerakók ideiglenes lefedése, szennyvízelvezető cső), 31%-ából fűtőanyagot állítottak elő, a fennmaradó mennyiséget különböző termékek előállításánál használták fel.
Joghézagok megszüntetése A két autógumi-hasznosító rendszer előnyei mellett hiányosságairól is szólni kell. A louisianai rendszer kifejezetten ösztönzi a más államok használt gumi importját azzal, hogy a szállítóknak fizet. A program egyéb erőssége következtében a szállítóknak megéri, hogy rakományukat az illegális lerakók helyett az újrahasznosítóknak adják át, akik fizetnek ezért. A minél nagyobb bevétel reményében szívesen vállalják más államok autógumi-hulladékainak átszállítását Louisiana államba. Ezek után nem meglepő, hogy 2001 novemberében még 3 462 789 USD többlettel rendelkezett az alap, de annak következtében, hogy a kifizetések üteme gyorsabb volt, mint befizetések üteme, 2002 végére kiürül az alap. 2001 februárjától havonta átlagosan 241 602 USD-vel többet fizettek ki a bevételnél. A pénzügyi nehézséget az is előidézte, hogy kezdetben 9 kg autógumi után 1 USD-t fizettek, amit időközben felemeltek 1,5 USD-re.
A tapasztalatok alapján megszigorították az átvétel rendjét, és komoly pénzbüntetéssel sújtják azokat a cégeket – szállítókat, begyűjtőket, feldolgozókat, végső hasznosítókat -, akik idegen államból származó autógumit vesznek át vagy dolgoznak fel. A büntetés 500 USD-nél kezdődik, a legsúlyosabb büntetés 10 évi kényszermunka. Úgy tűnik, hogy a szigorítással sikerült megállítani a kedvezőtlen folyamatot, és az alap pénzügyi helyzete 1 M USD körül stabilizálódott. A virginiai program hasonló pénzügyi gondokkal küzd. A forgalmazó az eladott gumik után 50 cent adót fizet az államnak, ugyanakkor a vásárlóknak 1,5–2,0 USD összeget számít fel „hulladékkezelési díj” címén. A forgalmazó a szállítónak 80 cent–1 USD közötti összeget fizet minden egyes elszállított gumi után, a fennmaradó összeget megtartja. Ezek után nem csoda, hogy bírósági ügy lett a dologból, amelyet a floridai vagy texasi illetőségű lakosok indítottak, mivel az ún. hulladékkezelés díj címén beszedett összeg meghaladta a forgalmazó összes tényleges kiadását. Az ügyek még bírósági szakaszban vannak. A Gumigyártók Szövetsége szerint minden támogatáson alapuló rendszer összeomlik, ha megszűnik a támogatás. Jobb megoldásnak tartanák azt, ha az állam egyszeri támogatást nyújtana a végső hasznosítónak, aki az összeget berendezések vásárlására vagy bármi olyan fejlesztésre fordíthatná, amit a hasznosítás érdekében szükségesnek tart. Ezzel szemben áll az a vélemény, amely szerint a befizetett díj nem tekinthető támogatásnak. Ez az egyéb kommunális szolgáltatásokért fizetendő díjak kategóriájába tartozik, mint pl. a szemétszállításért fizetendő díj. A másik érv a díjfizetés mellett, hogy ma még sok végső hasznosító nem erősödött meg annyira, hogy állni tudná a piaci versenyt. Ezeknek támogatást kell nyújtani, amíg megállják helyüket a gazdaságban. A támogatás ellen szól az is, hogy minden előre kifizetett támogatás csak növeli a támogatott étvágyát, és mindig talál indokot, amire hivatkozva újabb támogatást igényel. A jó megoldás az, ha utólag fizetnek a ténylegesen feldolgozott vagy felhasznált mennyiség után. Továbbá számításba kell venni még azt is, hogy a támogatással tisztességtelen piaci előny szerezhető. Erre vannak is példák, pl. a kaliforniai program esetében. A díjfizetés vitathatatlan előnye, hogy a pénz oda jut, ahol a feladatot ténylegesen elvégzik. Díjak, támogatások, kölcsönök, adók vagy ún. szabadpiaci megközelítések mind egy célt szolgálnak, nevezetesen, hogy megoldást találjanak a használt autógumik kezelésére. Az államok különböző programjai minden hibájuk és hiányosságuk ellenére egy új piac megteremtését törekszenek elősegíteni.
Javaslatok a jól működő program kidolgozásához – Egy olyan tanácsadó testület felállítása, amelyben valamennyi gazdasági szereplő képviselteti magát: hatóság, forgalmazó, feldolgozó és
végső hasznosító. A figyelem középpontjában a probléma a maga teljességében álljon, és ne különböző részmegoldások keresése. – Minden eladott új gumi után díjat fizet a vásárló. Ennek nagysága: személyautó gumira 2,5 USD, teherautó gumira 10 USD és a 222 kg-nál nehezebb gumikra 20 USD. A díjat ugyanaz a szervezet gyűjti be, ahol az egyéb díjakat is kezelik. Az összeget egy külön erre a célra létrehozott alapba helyezik. – A résztvevőknek annyit fizetnek, amennyivel hozzájárulnak az újrahasznosítás folyamatához. A forgalmazó bizonyos százalékot kap azért, hogy jelentést készít, és azt megküldi a hatóságnak. Az a hatóság, amelyik az alapot kezeli, és az ezzel kapcsolatos adminisztrációt végzi, az illegális lerakók felszámolása jogcímén szintén megtart egy bizonyos összeget. A feldolgozó 150 USD-t kap az átvett használt gumi tonnájáért (ebből fedezheti a szállítási költségeket). Amennyiben a feldolgozó egyéb tevékenységet is végez, pl. gumiőrlés vagy egyéb térfogatcsökkentés, akkor további 50 USD illeti meg. A végső hasznosítónak, aki az újrahasznosított gumit értékesíti, 35 USD-t fizetnek. A programon belül lehetőséget kell adni a panaszok kivizsgálására. – A szabad piaci elvet vallók számára a javaslat a következő: – Meghatározott határidejű díj és alap létesítése, amelyet az állam a gépkocsi regisztrálásakor szed be. Az összeg egy erre a célra létesített alapba folyik be. – Az alapból támogatják a piac kiépítését, az illegális lerakók felszámolását és a szemléletformálást, képzést. – A hatályos törvények végrehajtása. – A résztvevőknek, pl. szállítóknak, feldolgozóknak licencdíjfizetés. (Haidekker Borbála) Bell, M.: A tale of two tire programs. = Scrap, 59. k. 4. sz. 2002. júl./aug. p. 42–49. Kawakami, S.: Recent trends of tire recycling. = SEN-I Gakkaishi, 58. k. 3. sz. 2002. márc. p. 84–87.
Egyéb irodalom Nicholson, S.: Sustainability appraisal of waste local plans. (Hulladéktervek jóváhagyása fenntarthatóság szempontjából.) = Wastes Management, 2003. ápr. p. 48–50. Colyer, E.: Recycling and waste minimisation. Perfect plastics. (Reciklálás és hulladékcsökkentés. Tökéletes műanyagok.) = Wastes Management, 2003. ápr. p. 36–39.
