Használat és hatás: újabb eredmények a magyarországi pragmatikai kutatásokban

Csatár Péter* – Németh T. Enikő** – Vecsey Zoltán***

Használat és hatás: újabb eredmények a magyarországi pragmatikai kutatásokban 1.

Használat és hatás

A Magyarországon folyó pragmatikai kutatások szélesebb körű eredményeiről magyarul elsőként az Általános Nyelvészeti Tanulmányok 20. kötete tudósított 2003-ban (Németh T.−Bibok 2003a), illetve ezen eredményeket az Acta Linguistica Hungarica 2004. évi 3−4. száma és a 2005. évi 1−2. száma vitte ki nemzetközi színtérre. Az Általános Nyelvészeti Tanulmányok 20. kötetének szerkesztői bevezetése a kötetben megjelent tanulmányok diverzitására alapozva nagyon általánosan tudta meghatározni, mivel is foglalkozik a pragmatika diszciplínája: „A pragmatika a nyelvnek különböző kontextusokban és különböző célok elérése érdekében való használatát vizsgálja elsősorban nyelvészeti megközelítésben” (Németh T.−Bibok 2003b: 5). Ugyanez az általános pragmatikaértelmezés tekinthető a magyar pragmatikai kutatások második tanulmánygyűjteményében, a Magyar Nyelv 2013. évi 2., pragmatikai tematikájú számában megjelent írások közös nevezőjének. Ebben a tematikus számban Németh T. és Tátrai (2013) tanulmányában rövid áttekintést nyújt a magyarországi pragmatikai kutatások történetéről. Kiemelik, hogy a magyarországi kurrens pragmatikai kutatások reflexió tárgyává teszik a nemzetközi pragmatikai diskurzust meghatározó különböző kutatási irányzatokat és megközelítéseket, tematikailag rendkívül sokszínűek, módszertanilag nemzetközi összehasonlításban is megállják a helyüket. A 2013-ban megjelent tematikus szám után a magyarországi pragmatikai kutatások tovább haladtak a fejlődés és az intézményesülés útján. * Debreceni Egyetem, Germanisztikai Intézet, Német Nyelvészeti Tanszék. ** Szegedi Tudományegyetem, Általános Nyelvészeti Tanszék. *** MTA-DE Elméleti Nyelvészeti Kutatócsoport.

7

Pragmatika_4.indb 7

2016.02.07. 21:22:47

Csatár P éter – Németh T. Enikő – Vecsey Z oltán

Megalakult a Pragmatika Centrum Országos Kutatóközpont, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Pragmatikai Tagozata, elindult egy új konferenciasorozat Újdonságok a szemantikai és pragmatikai kutatásokban címmel a Pragmatika Centrum Országos Kutatóközpont és a Szegedi Tudományegyetem Általános Nyelvészeti Tanszéke szervezésében, valamint egy új online folyóirat, a Jelentés és Nyelvhasználat (http://www.jeny.szte.hu) szintén a Pragmatika Centrum Országos Kutatóközpont és a Szegedi Tudományegyetem Általános Nyelvészeti Tanszéke gondozásában. Sorra születnek a pragmatikai tárgyú folyóiratcikkek, monográfiák és szerkesztett kötetek. Ebbe a sorba illeszkedik szervesen az a kötet, amelyet az olvasó most a kezében tart. A jelen kötetben megjelenő lektorált tanulmányokhoz a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának 100 éves fennállása alkalmából 2014. október 8–9-én rendezett ünnepi konferenciasorozat részeként, Használat és hatás címen szervezett workshop előadásai szolgáltatták az alapanyagot. A workshop célkitűzése az ünnepi konferencia címében – A kulturális örökség és a humán tudományok innovációi a 21. században – jelzett témával összhangban az volt, hogy körképet nyújtson a legújabb hazai pragmatikai kutatások sokszínűségéről, ezáltal is hozzájárulva ahhoz, hogy a pragmatika mint nyelvészeti diszciplína tovább erősödjön, a társdiszciplínákkal egyenrangúvá váljon, és további publicitáshoz jusson Magyarországon. Az előadások reprezentálták azt a jelenlegi tendenciát is, amely a hagyományosnak tekinthető nyelvészeti-filozófiai alapokon nyugvó pragmatikát ötvözni kívánja más, a nyelvtudományhoz közeli diszciplínák nézőpontjaival és módszereivel. Ennek megfelelően az előadások során betekintést kaphattunk a pragmatika szociokognitív, lexikográfiai, pszicholingvisztikai, neurolingvisztikai, valamint kultúraközi alkalmazási lehetőségeibe. A workshop szervezői a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kara, a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéke, valamint az MTA-DE Elméleti Nyelvészeti Kutatócsoportja voltak. A kötetben megjelent tanulmányok szerzői, illetve a tanulmányok lektorai a legfontosabb hazai pragmatikai műhelyeket képviselik: Debreceni Egyetem, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Pécsi Tudományegyetem, Károli Gáspár Református Egyetem, MTA Nyelvtudományi Intézete. Örvendetes, hogy ez a publikációs összefogás végig kíséri a hazai pragmatikai kutatások alakulását. A Használat és hatás: újabb eredmények a magyarországi pragmatikai kutatásokban című jelen kötetünk bevezető írásunk után hét tanulmányt tartalmaz. Ezek a tanulmányok szintén igazodnak az Általános Nyelvészeti Tanulmányok 20. kötetében megfogalmazott, fentebb idézett nagyon általános pragmatikafelfogáshoz. 8

Pragmatika_4.indb 8

2016.02.07. 21:22:47

H asználat és hatás: újabb eredmények a magyarországi pragmatikai kutatásokban

Az idézett pragmatikaértelmezés magában foglalja a használat terminust, amely jelen kötetünk címében is szerepel. Kötetünk címének másik kulcsfogalma, a hatás pedig a különböző kontextusokban a különböző célok teljesülésének vizsgálatára vonatkozik, ami szintén lényegi része az idézett pragmatikafelfogásnak. A hét tanulmány kevés ahhoz, hogy nagy tematikus blokkokba rendezzük őket, ugyanakkor tárgyukat, megközelítésmódjukat, illetve az alkalmazott elméleti kereteket tekintve lehet szorosabb kapcsolatokat találni közöttük, ami alkalmas arra, hogy egy tematikai szempontból magától kínálkozó sorrendben adjuk közre őket. Andor József és Simon Gábor tanulmánya egyfajta pragmatikai szempontú korpuszvizsgálaton alapszik: Andor újságszövegeket, Simon lírai szövegeket vesz górcső alá. Ugyanakkor a tanulmányukban alkalmazott módszerek a kísérletekre is nagyon hasonlítanak, ezért a kötetben írásaikat Csatár Péter és Tóth Enikő valódi kísérletet bemutató tanulmánya, majd Kertész András és Rákosi Csilla tanulmánya követi, amely a valódi kísérletek és a gondolatkísérletek státuszával és egymáshoz való viszonyával foglalkozik. A gondolatkísérletek a filozófiai pragmatika kedvelt eszközei, Kertész és Rákosi éppen ezért választott egy klasszikus searle-i gondolatkísérletet elemzése tárgyául. Nemesi Attila László a humor pragmatikájának tárgyalásakor szintén számba veszi a filozófiai pragmatika eredményeit, ezért Kertész és Rákosi tanulmányát az ő cikke követi. A humor egyik eszköze a nem szó szerinti jelentések használata, másképpen fogalmazva a nem szó szerinti jelentések hatása lehet humoros megfelelő kontextusokban. Komlósi Boglárka tanulmánya szintén egy nem szó szerinti jelentésfajtával, nevezetesen az iróniával foglalkozik, ezért következik Nemesi írása után. Végül a tanulmányok sorát Árvay Anett cikke zárja, aki interkulturális közegben vizsgálja a pragmatikai hatásokat.

2.

A kötet tanulmányainak rövid összefoglalója

Andor József A kulcsszavak koherenciateremtő szerepéről az írott média nyelvezetében címmel a kulcsszó fogalmának nyelvészeti eszközökkel történő megragadhatóságát állítja tanulmánya középpontjába. Kiindulásképpen bemutatja több nyelvészeti diszciplína szemszögéből a kulcsszó fogalmának különféle meghatározásait, kiemelve a megközelítések eltéréseit. Rámutat arra, hogy míg a szövegnyelvészeti szakirodalom például alapvetően a szövegkoherenciát biztosító elemek között tartja számon a kulcsszavakat, addig a korpusznyelvészet – statisztikai gyakoriságon alapuló vizsgálatokra alapozva – kulcsszói státuszt azoknak a szövegelemeknek tulajdonít, amelyeknek magas az előfordulási gyakorisága. A gyakoriság azonban sem nem elégséges, sem nem szükséges előfeltéte9

Pragmatika_4.indb 9

2016.02.07. 21:22:47


le annak, hogy egy kifejezés kulcsszóként funkcionáljon, ezért – módszertani előnyei ellenére – a gyakoriságvizsgálatok csak kevéssé lehetnek segítségünkre a kulcsszavak azonosítása során. Andor arra is felhívja a figyelmet, hogy nemcsak módszertani, hanem elméleti, azaz definíciós probléma is nehezíti a kulcsszavak azonosítását. A különféle szövegtípusokban ugyanis más-más értelemben szokás kulcsszavakról beszélni. A definíciós probléma megoldására Andor tanulmánya egy részletes, a jelenséget a maga heterogenitásában és dinamikájában is megragadni képes meghatározást javasol, amely elsősorban a keretszemantikai kutatások eredményein alapszik (Lakoff 2004, 2008; Gamson 1989; JohnsonCartee 2005). A kulcsszó problematikájának elméleti feltérképezése után Andor tanulmányának második részében egy kérdőíves kísérlettel teszteli a kulcsszó általa javasolt meghatározásának alkalmazhatóságát írott újságszövegek elemzésében. A vizsgálat szöveganyagát négy, azonos híranyagot tartalmazó magyar nyelvű újsághír jelentette, amelyek négy különböző napilapban jelentek meg. A kísérletben részt vevő 30 egyetemi hallgatónak két feladata volt. Egyrészt rangsorolniuk kellett egymáshoz képest a négy cikket aszerint, hogy mennyire tetszettek nekik, valamint írásban meg is kellett indokolniuk pozitív és negatív címszavakkal a döntésüket. Másrészt pedig – előzetes tréning – után meg kellett adniuk írásban, hogy mely szavak, szókapcsolatok játszanak kulcsszerepet az egyes cikkekben. Andor azt figyelte meg, hogy a szöveg makroszintjének sikeres szerveződése erőteljesebben nyomott a latba a cikk tetszési indexében, mint a mezoszinthez tartozó jellegzetességek. Ezt a feltevést támasztja alá az is, hogy a kísérleti alanyok makroszintű kulcsszavakat adtak meg. Andor kísérleti eredményei tükrében amellett érvel, hogy a tudáskeret-előhívó szerepű kulcsszavak alapvető fontosságúak a szövegprodukció és -megértés folyamataiban. Simon Gábor Megszólalás és megszólítás – az interszubjektivitás mintázatai lírai diskurzusokban című tanulmánya az interszubjektivitás lírai diskurzusokban megmutatkozó formáit vizsgálja, részben a korábbi elméleti hagyományokhoz kapcsolódva. Tanulmányának bevezető soraiban Simon rámutat arra, hogy Jakobson (1960/1969) eredeti, funkcionalista felismerései a kortárs nyelvészet megújult nyelvezetén megfogalmazva is érvényesnek tekinthetők. Amikor azt kutatjuk, hogyan bontakoznak ki a jelentés különböző formái és rétegei a lírai alkotások nyelvezetében, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a költői megnyilatkozások kontextuális meghatározottságait, azaz a pragmatika területére lépünk. A funkcionalista értelmezés a költői nyelvhasználatot a társas megismerő tevékenység egyik módjaként tartja számon. Ezért a költői megnyilatkozásokat olyan interszubjektív kontextusokként jellemzi, amelyekben a jelenté10

Pragmatika_4.indb 10

2016.02.07. 21:22:47


sek a résztvevő felek kölcsönös tevékenységének eredményeképpen jönnek vagy jöhetnek létre. Ez az értelmezés igen közel áll Bahtyin (1953/1988) elképzeléséhez, aki úgy vélte, hogy a nyelv dialogikus természetéből következően minden egyes nyelvi megnyilatkozás valamiféle válaszra vár. Noha a költői és a hétköznapi nyelvhasználat a funkcionalitás szempontjából nem mutat jelentős különbséget, a lírai alkotásokra jellemző interszubjektivitás egy lényeges ponton mégis eltér a hétköznapi megismerő tevékenység interszub jektivitásától. A hétköznapi nyelvhasználat megszokott kifejezései és fordulatai ugyanis átpoetizálódnak a lírai művek szövegvilágában. Simon kifinomult fogalmi apparátussal és körültekintő érveléssel mutatja be az átpoetizálódás diszkurzív jelenségét. Szerinte a poetizálódás folyamatához a szerző és a befogadó önreflexiói is hozzájárulnak. Ennek a reflexív karakterű önértelmezési folyamatnak vannak olyan vonatkozásai, amelyek túlmutatnak a funkcionalista és a pragmatikai elméletek határain. Simon úgy látja, hogy a fenomenológiai esztétika néhány meglátása hozzájárulhat ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk a poetizálódás általános, mentális feltételeiről. Tanulmánya utolsó részében Simon egy részletesen kidolgozott esettanulmánnyal szemlélteti, hogy a szövegelemzés gyakorlatában az eltérő intellektuális hagyományban gyökerező szemléletmódok harmonikusan és sikeresen egymáshoz illeszthetők. Csatár Péter és Tóth Enikő Az indexikális főnévi mutató névmások kontextuális használata című kísérletes pragmatikai tanulmánya a főnévi mutató névmások kontextuális használatának leírásához kíván új eredményekkel hozzájárulni. Vizsgálódásaik a nemzetközi pragmatikai szakirodalomban újabban körvonalazódó vita részét képezik, amelynek tárgyát a mutató névmások deiktikus használatát befolyásoló tényezők képezik. E vita során többen is megkérdőjelezték a sztenderd felfogást, amely szerint a távolság az a döntő faktor, amely meghatározza a mutató névmások használatát, és alternatív tényezőket javasoltak (pl. elérhetőség). Csatár és Tóth arra hívja fel a figyelmet, hogy e vita során mindezidáig kevés figyelmet szenteltek a kutatók annak, hogy milyen jellegű az a diskurzuskontextus, amelyben lezajlik a demonstratívum rámutatással kísért használata. Tanulmányukban a főnévi mutató névmások rámutató gesztussal kísért használatát veszik szemügyre, és azt az alapvető kérdést vizsgálják, hogy milyen viszonyban áll egymással a főnévi mutató névmások indexikális használata és a kontextus. A szerzők alapfeltevése szerint egy beszélő adott kontextusban soha nem önkényesen választ a két főnévi mutató névmás között, hanem pont ellenkezőleg: választása mindig a szóba jöhető két demonstratívum jelentésétől, illetve a kontextuális faktorok összjátékától függ (Enfield 2009: 32). A kísérletek fogal11


2016.02.07. 21:22:47


mi keretét egy neo-grice-i differenciált kontextusfogalom (Levinson 2004), valamint Chafe (1994) kontrasztivitásdefiníciója alkotják, amelyek alapján Csatár és Tóth bevezetik a neutrális és a kontrasztáló kontextus fogalmait. Kísérletükben neutrális kontextusban három nyelvben (magyar, angol, holland) tesztelték, hogy a távolság, illetve az elérhetőség befolyásolja-e a főnévi mutató névmás megválasztását. Továbbá azt is megvizsgálták, hogy neutrális és kontrasztáló kontextusban eltérő-e a névmások eloszlása. A kísérleti eredmények igazolták, hogy neutrális kontextusban a távolság döntő szerepet játszik az indexikális főnévi mutató névmások használatában. Ugyanakkor kontrasztáló kontextusokban, amikor a beszélőhöz közel elhelyezkedő entitásokra utalt a beszélő, megváltozott a választott mutató névmások eloszlása, mégpedig megnőtt a távolra mutató névmások használati aránya. Ez pedig arra utal, hogy kontrasztáló kontextusban a távolság nem képes önmagában meghatározni a mutató névmások használatát. Csatár és Tóth tanulmányának záró részében azokkal a szóba jöhető tényezőkkel foglalkozik, amelyek kontrasztáló kontextusokban relevánsan befolyásolhatják a demonstratívumok megválasztását. Kertész András és Rákosi Csilla Gondolatkísérletek és valódi kísérletek a pragmatikában: két esettanulmány című tanulmánya két különböző, de egymással szorosan összefüggő nézőpontból közelíti meg a gondolatkísérletek pragmatikai elméletalkotásban betöltött szerepét. Az első, szűkebb nézőpontból megfogalmazott kérdés arra irányul, hogy a kortárs pragmatikai kutatások képviselői hogyan vélekednek a gondolatkísérletek és a valódi kísérletek egymáshoz való viszonyáról. Még pontosabban, Kertész és Rákosi azt a kérdést veti fel, hogy a pragmatika tudományága milyen értelemben tekinti adatforrásoknak a kísérletek e két válfaját. A második, tágabb nézőpontból megfogalmazott kérdés a pragmatika tudományelméleti alapjaira irányul. A kérdés ez esetben az, hogy létezik-e a pragmatika jelenlegi szakirodalmában olyan kellő alapossággal kidolgozott metaelméleti álláspont, amely képes tudományos reflexió tárgyává tenni a gondolatkísérletek során alkalmazott érvelési technikákat. A tanulmány gondolatmenete első lépésként egy több elemből álló hipotézist fogalmaz meg, amelynek hátterében a Kertész és Rákosi (2012) által kidolgozott metaelméleti koncepció, a p-modell áll. A p-modell egyik jellegzetes vonása, hogy a plauzibilis érvelés fogalmával leírható, ciklikus és prizmatikus folyamatnak tekinti a nyelvészeti elméletalkotást. A p-modell téziseire támaszkodva feltételezhető, hogy (i) a pragmatika gondolatkísérletei és valódi kísérletei között az teremti meg az alapvető szerkezeti hasonlóságot, hogy mindkét kísérlettípus a plauzibilis érvelés jellegzetes ismertetőjegyeit mutatja, (ii) a gondolatkísérletek és a valódi kísérletek egyaránt a hipotézisek visszamenőleges, többfé12


2016.02.07. 21:22:47


le perspektívát alkalmazó újraértékelésén alapulnak, és (iii) egyik kísérlettípus sem eredményezhet olyan magas plauzibilitású adatokat, amelyeket teljes bizonyossággal elfogadhatnánk. A gondolatkísérletek és a valódi kísérletek között ugyanakkor nyilvánvaló procedurális különbségek is fennállhatnak. A tanulmány két részletesen kidolgozott pragmatikai esettanulmányt is bemutat a kiinduló hipotézis alátámasztására. Az első esettanulmány Searle (1969) egyik klasszikus gondolatkísérletét elemzi, míg a másik esettanulmány azt a valódi kísérletet értékeli, amelyet Holtgraves és Ashley (2001) végzett el Searle eredeti gondolatkísérletéhez kapcsolódva. Az eredmények összhangban állnak a p-modell legalapvetőbb tudományelméleti meglátásaival. Mindez arra utal, hogy a nyelvészeti elméletalkotást plauzibilis érvelési folyamatként felfogó metaelméleti modell a pragmatika módszertanát és a pragmatikai kutatás alapjait érintő vitát is új belátásokkal gazdagíthatja. Nemesi Attila László tanulmányának már a címe is − Melyik pragmatikaelméletnek van a legjobb „humorérzéke”? − arra utal, hogy a szerző célkitűzése a különféle pragmatikaelméletek alkalmazhatóságának összevetése a humorkutatás területén. Nemesi kritikusan ismerteti a humor szemantikai elméleteit (Raskin 1985; Attardo 1994), valamint a klasszikus és kurrens pragmatikaelméletek (Austin 1962/1990; Searle 1969; Grice 1975; Sperber−Wilson 1986/1995) téziseit, majd játékfilmeket, kabaréjeleneteket és irodalmi műveket példaanyagként elemezve ad számot a pragmatikai elméletek humorfelfogásáról. A tanulmányban olvasható kritikai elemzések alapján világosan kirajzolódnak az egyes elméletek erősségei és gyengeségei, így az Attardo és Raskin nevéhez köthető klasszikus szemantikai humorelméletek alapvető problémája a humorosság elégséges és szükséges feltételeinek, vagy az Austin és Searle nevéhez köthető beszédaktusok sikerességi feltételeinek a kielégíthetőségét illetően. Ugyanígy nehezen tudja megragadni a beszédaktus-elmélet a humoros szövegek többrétegű kontextusépítő technikáit, és inkább csak a humor esélyét tudja megjósolni egy adott szituáció elemzésekor. Ezzel szemben a tanulmány a grice-i elmélet meritumaként emeli ki, hogy az képes megragadni azokat a faktorokat (elsősorban a különböző maximákra támaszkodva), amelyek kiváltják a humoros hatást, az azonban már egy fogalmi probléma Grice elméletében, hogy vajon mi is a státusza a humoros hatásnak. Nemesi a sperber−wilsoni relevanciaelmélet kapcsán viszont kiemeli, hogy az képes a kontextusépítés árnyalt leírására, ugyanakkor nem képes számot adni arról, hogy miből származhat humor. Nemesi tanulmánya lezárásaként nyitva hagyja a kérdést, hogy lehetséges-e egy általános humorelmélet, és arra szorítkozik, hogy egy példa révén megmutassa az egyes elméleti modellek használhatóságát. 13


2016.02.07. 21:22:47


Komlósi Boglárka tanulmánya, amelynek címe Az ironikus hozzáállás: út a szemétkosártól Jane Austen felé, irónián egyfelől azt az alakzatot érti, amely gondolkodói vagy költői eszközként végigkíséri az európai kultúra történetét, másfelől úgy fogja fel, mint szociokognitív képességek komplex együttműködési folyamataként előálló képességet, amely a nyelv- és kultúraelsajátítással együtt fejlődik ki. Az iróniahasználat modellálására pedig egy általa bevezetett szociokognitív elméletet, az ironikus hozzáállás modellt javasolja tanulmányában, amelyet példaelemzésekkel illusztrál. Komlósi iróniamodelljének két alappillérét a szociokognitív képességek, valamint az iróniát jelző kulcsingerek alkotják. Az előbbi a Tomasello (2003) munkájában található szándékolvasó és mintataláló képességek fogalmaira épül, míg a kulcsingerek fogalmát Komlósi − saját kutatásaira alapozva − nyelvi forrásokra vezeti vissza. Komlósi modellje az iróniát mint kognitív műveletet, amely bizonyos kulcsingerek létrehozására és/vagy feldolgozására irányul, végső soron egy relevanciaelméleti keretben összegzi, amely az osztenzív-következtetéses kommunikáció Németh T. (2013) által módosított fogalmán alapszik. Tanulmányának második felében Komlósi az elméleti fejtegetésekhez szervesen kapcsolódó példaelemzéseken keresztül mutatja be a modell működőképességét. Árvay Anett Az interkulturális pragmatika szerepe a magyar mint idegen nyelv oktatásában című tanulmánya az interkulturális pragmatikai kutatásoknak arról a vetületéről ad áttekintést, amely a magyar mint idegen nyelv oktatásában a mindennapok szintjén gyakorlati problémaként is megjelenik: milyen tényezőket kell figyelembe venni egy megnyilatkozás megalkotásakor egy idegen nyelven, azaz mitől függ az, hogy ki, kinek, mit, mikor és hogyan mondhat. A tanulmány az interkulturális pragmatika alapfogalmainak és mintegy 70 éves múltra visszatekintő történetének rövid ismertetésével indul, majd − a nyelvi udvariasság példáin keresztül − megmutatja, hogy a pragmatikai kompetencia tudatosítása, azaz a nyelvtanulók nyelvhasználati és kulturális szenzibilitásának fejlesztése a magyar mint idegen nyelv oktatásában is fontos szerephez kell, hogy jusson. Az ide tartozó jelenségeket az interkulturális pragmatika egyes kutatási irányai önállóan is vizsgálják, ezért Árvay tanulmánya külön-külön tárgyalja az intralingvális, az interlingvális, valamint a köztesnyelvi pragmatikai kutatásokat, illetve ezek nemzetközi és magyar reprezentánsait. Míg az intralingvális kutatások általában az egy-egy nyelven belül fellelhető nyelvhasználati stratégiákat igyekeznek feltérképezni (pl. a kérés és a bocsánatkérés nyelvi eszközei, l. Blum-Kulka–House–Kasper 1989; Szili 2004/2013; Mászlainé Nagy 2007; Koczogh 2012; Bándli 2013), addig az interlingvális kutatások az egyes nyelvek közötti eltérésekre koncentrálnak (Suszczyńska 1999, 2003; Óvári 2007). A köz14


2016.02.07. 21:22:47


tesnyelvi pragmatika abból a feltevésből indul ki, hogy a nyelvtanulók az idegen nyelv tanulása során kialakítanak egy sajátos nyelvi rendszert, amely nemcsak az anyanyelvből és az elsajátítandó idegen nyelvből tartalmaz elemeket, hanem még azokból az idegen nyelvekből is, amelyeket a tanuló korábban már tanult. Árvay áttekinti ennek a kutatási iránynak a főbb kérdésfelvetéseit és módszereit is, és bemutatja azokat a teszteket, amelyekkel például az indirekt kritikai észrevétel megértéséről igyekeztek megbizonyosodni a tesztkészítők. Árvay ös�szegzése kitér arra, hogy ezeknek a pragmatikai kutatásoknak nemcsak, vagy nem is elsősorban elméleti hozadéka van, hanem sokkal inkább olyan gyakorlati haszna, amely az idegen nyelvet tanulók és az azt oktatók számára egyaránt nagy jelentőséggel, valamint kihasználható didaktikai potenciállal rendelkezik. *** E kötet szerkesztői köszönetet mondanak mindazoknak, akik hozzájárultak a könyv elkészítéséhez. Először is a Használat és hatás címen szervezett workshop rendezőinek, előadóinak és hallgatóságának. Bár a workshop nem minden előadása nyert írásos változatot, a kötetben nem szereplő előadók előadásai is hozzájárultak a kötetben szereplő tanulmányok megformálásához, akárcsak a konferencia többi résztvevőjének kérdései és hozzászólásai. Köszönet illeti a kötet szerzőit példás együttműködésükért, a lektorokat alapos és konstruktív bírálatukért. Hálásak vagyunk az MTA-DE Elméleti Nyelvészeti Kutatócsoport eszmei és anyagi támogatásáért, valamint a Loisir Kiadó Pragmatika című sorozatának kötetünk befogadásáért. Külön megköszönjük Nemesi Attila László sorozatszerkesztői gondozását és Gáspár Miklós technikai munkáját.

Felhasznált irodalom

Attardo, Salvatore 1994. Linguistic theories of humor. Berlin, Mouton de Gruyter. Austin, John L. 1962/1990. Tetten ért szavak. Budapest, Akadémiai Kiadó. [Első megjelenés: How to do things with words. Oxford, Oxford University Press.] Bahtyin, Mihail 1953/1988. A beszéd műfajai. In: Kanyó Zoltán − Síklaki István (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Budapest, Tankönyvkiadó, 246−280. Bándli Judit 2013. Az egyet nem értés pragmatikája. Magyar Nyelvőr 13/1: 97−110. 15


2016.02.07. 21:22:47


Blum-Kulka, Shoshana – Juliane House – Gabriele Kasper (szerk.) 1989. Cross-cultural pragmatics: requests and apologies. Norwood, Ablex. Chafe, Wallace L. 1994. Discourse, consciousness, and time: the flow and displacement of conscious experience in speaking and writing. Chicago, University of Chicago Press. Enfield, Nick J. 2009. The anatomy of meaning: speech, gesture, and composite utterances. Cambridge, Cambridge University Press. Gamson, William A. 1989. News as framing. American Behavioral Scientist 33/2: 157–161. Holtgraves, Thomas – Aaron Ashley 2001. Comprehending illocutionary force. Memory and Cognition 29/1: 83–90. Grice, H. Paul 1975. Logic and conversation. In: Peter Cole – Jerry L. Morgan (szerk.): Syntax and semantics, vol. 3: speech acts. New York, Academic Press, 41–58. [Magyarul: Társalgás és logika. In: Herbert Paul Grice 1989/2011. Tanulmányok a szavak életéről. Budapest, Gondolat, 27–42. Más fordításban: A társalgás logikája. In: Pléh Csaba – Síklaki István – Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés I. Budapest, Tankönyvkiadó, 1991, 233–250.] Jakobson, Roman 1960/1969. Nyelvészet és poétika. In: uő: Hang – Jel − Vers. Budapest, Gondolat, 211−257. Johnson-Cartee, Karen S. 2005. News narratives and news framing. Lanham (MD), Rowman and Littlefield. Kertész András – Rákosi Csilla 2012. Data and evidence in linguistics: a plausible argumentation model. Cambridge, Cambridge University Press. Koczogh Helga Vanda 2012. The effects of gender and social distance on the expression of verbal disagreement employed by Hungarian undergraduate students. Doktori disszertáció. Debrecen. Kézirat. Lakoff, George 2004. Don’t think of an elephant! Know your values and frame the debate: the essential guide for progressives. White River Junction (VT), Chelsea Green. [Magyarul: Ne gondolj az elefántra! A progresszív gondolkodás nélkülözhetetlen zsebkönyve. (Ford. Pálvölgyi Lídia.) Budapest, Napvilág, 2006.] Lakoff, George 2008. The political mind. New York, Viking Press. Levinson, Stephen C. 2004. Deixis. In: Laurence R. Horn – Gregory Ward (szerk.): The handbook of pragmatics. Oxford, Blackwell, 97–121. Mászlainé Nagy Judit 2007. A bocsánatkérés pragmatikája a kisiskolások körében. Argumentum 3: 65–84. 16


2016.02.07. 21:22:48


Németh T. Enikő 2013. Intenciók és nézőpontok a nyelvhasználatban. In: Kugler Nóra – Laczkó Krisztina – Tátrai Szilárd (szerk.): A megismerés és az értelmezés konstrukciói. Tanulmányok Tolcsvai Nagy Gábor tiszteletére. Budapest, Tinta Kiadó, 112–126. Németh T. Enikő − Bibok Károly (szerk.) 2003a. Általános Nyelvészeti Tanulmányok 20. Tanulmányok a pragmatika köréből. Budapest, Akadémiai Kiadó. Németh T. Enikő − Bibok Károly 2003b. Szerkesztői bevezetés. In: Németh T.–Bibok (szerk.) 2003a: 5–9. Németh T. Enikő − Tátrai Szilárd 2013. Pragmatikai kutatások Magyarországon. Magyar Nyelv 109/2: 129−137. Óvári Valéria 2007. Magyar–török bocsánatkérési stratégiák. THL2 3/1–2: 32–42. Raskin, Victor 1985. Semantic mechanisms of humor. Dordrecht, D. Reidel. Searle, John R. 1969. Speech acts: an essay in the philosophy of language. Cambridge: Cambridge University Press. Sperber, Dan – Deirdre Wilson 1986/1995. Relevance: communication and cognition. Oxford, Blackwell. Suszczyńska, Malgorzata 1999. Apologizing in English, Polish and Hungarian: different languages, different strategies. Journal of Pragmatics 31/8: 1053−1065. Suszczyńska, Malgorzata 2003. A jóvátevés beszédaktusai a magyarban. In: Németh T.−Bibok (szerk.) 2003a: 255−294. Szili Katalin 2004/2013. Tetté vált szavak. Budapest, Tinta Kiadó. Tomasello, Michael 2003. Constructing a language: a usage-based theory of language acquisition. Cambridge (MA), Harvard University Press.

17


2016.02.07. 21:22:48

Használat és hatás: újabb eredmények a magyarországi pragmatikai kutatásokban

Recommend Documents