Hármas befutó Hank Wukovich 2013 Publio kiadó Minden jog fenntartva!
Hármas befutó Liza a konyhaablak előtt áll. Mindkét kezével a párkány peremét markolja. Most igazán nagy szüksége van valami megbízható támaszra! Mondjuk egy darabka deszkára, ha már erre a márciusi estére egyéb, eleven fogódzója nem maradt! Utolsó erejével ugyan őrülten kapaszkodik, de az mit sem ér, ha a következő pillanatban máris elájul! Azt gyanítja, ha ő maga is leülne, vagy sokkal inkább leroskadna a konyhaasztalhoz, mint azt Tamás is tette néhány perccel ezelőtt, talán elmúlna ez a borzalmas szédülés. Ennek ellenére nem teszi. Tomi azt akár gyengeségnek is tarthatná. Egyetlen bíztató jel van csupán. Agya még mindig serényen dolgozik. Emlékeket villant fel előtte, melyek mindegyike egymástól jól elkülöníthető érzéseket kelt lelkében. Az apja tekintete megnyugvást, ölelése biztonságérzetet sugall. A próbatétel az, hogy mára mindkettő csak emlék. Az anyja mindig ideges, kétségbeesett arckifejezése ellenben nagyon is jelenvaló! Még szerencse, hogy nem élnek együtt! Aztán a legjobb barátnőre gondol. Elfogadni egymást olyannak, amilyenek vagyunk! Ez a mondanivaló! A többi mind csak maszlag! Sorjában, ellenállhatatlanul tör felszínre a többi kép is. Iskolák lányokkal, fiúkkal, botrányokkal, veszekedésekkel, és persze újra és újra nagy kibékülésekkel. Egy gyorsteszt is felbukkan még az
érettségi előtt. Az eredmény pozitív! Lassanként ennek is van már vagy három éve. Aztán az esküvő, ahol új remények és formálódó anyai ösztönök mondatták ki a szót. Igen, az valóban valami újnak volt a kezdete! Valaminek, amit mindhalálig tervezett, de ezekben a pillanatokban ér véget… Ekkor azonban elszakad a film. Nem pereghet le előtte az élete! Akkor sem, ha e percben nem maradt más, csak a remegő lábak és egy könnycsepp a szempilláin egyensúlyozva. Mintha szúnyog csípné meg, úgy törli le egy villámgyors mozdulattal. Erős szeretne lenni, vagy legalábbis annak látszani! Végtére is akad még valaki, akiért továbbra is felelősséggel tartozik! Az élet meg úgyis kíméletlenül megy majd tovább. Addig is itt van még a támasz, amitől elrugaszkodhat, hogy szembenézzen a valósággal! Igaz, hogy csak egy fehérre mázolt deszka, de reszkető végtagjai most ezt is megköszönik. Ekkor határozottan, de nem túl gyorsan - hogy legyen ideje összeszedni eddig ide-oda csapongó gondolatait – megfordul, és miközben vádló tekintetét Tamásra szegezi, hirtelen kifakad: - Mondd, miért hülyítettél eddig? Azt hitted, én majd csak kussolok, te meg közben az aktuális ribancoddal játszadozol? Feleségül vettél, gyerekünk van! Miért teszed tönkre az életünket? – értelmes választ azonban nem vár és nem is remélhet. Elkeseredésében akár még káromkodna is egyet, valami azonban meggátolja benne. Talán egy rég elfeledettnek hitt, bölcs tanács lehet. A nehéz pillanatokban a legfontosabb, hogy higgadtan tudjunk gondolkodni! Ezerszer hallotta már gyermekkorában. Most - huszonegy évesen - először fogadja meg. Nem hezitál rajta, miért? Tudja jól, hogy a szelepeket most ki kellene nyitni! Sikítani, őrjöngeni kéne hosszú percekig, hogy belső feszültsége némiképp oldódjon! Ellenben ő azt szeretné, hogy az apja végre büszke lehessen rá! Mert most fentről figyeli, ez egészen biztos! Meg akar felelni az egyetlen férfinek, akinek még számít a véleménye! Tomié
már tizenöt perce nem érdekes… Hosszú szünetet tart, Tamás azonban képtelen kihasználni a kínálkozó alkalmat. Tisztában van vele, hogy bármit is mondana, az csak olaj lenne a tűzre. Mereven, kényszeredetten bámulja a konyha egyik sarkát. Nem mer, nincs ereje a nő szemébe nézni. Három év hosszú idő. Jól ismeri a lányt. Tudja, hogy ebből visszafelé már nem jöhet ki. Ez eldöntetett. Liza a másodperc töredéke alatt felméri, hogy férje megsemmisült. Most beledöngölhetné a porba, megalázhatná, mint egy kutyát! Ha nem is egy életen át, de jó ideig azért biztosan emlékezne még az útravalóra! Valószínűtlenül könnyűnek találja, hogy mégsem teszi meg. Vajon az imént felidézett intelem teszi, netán csak annyi az oka, hogy fegyvertelenekre képtelen élvezettel tüzelni? Szíve szerint azonnal odadobna egy puskát Tominak, aztán az utóbbi dilemmát ki is lehetne pipálni! Akkor nyugodt lelkiismerettel lőhetné szitává! Lassan kihúz egy széket, miközben nagyot sóhajt, aztán a férfivel szemben lerogyik az étkezőasztalhoz. Hangneme szelídebbre és egyben gyakorlatiasra is vált: - Látom, menekülnél, de nagyon sok mindent meg kellene még beszélnünk! Itt a lakás, valamit kezdenünk kell vele! Egyedül nem tudom a rezsit fizetni. Hogy menjek el dolgozni? Virág még csak két éves… Tamás igyekszik valahogy összekaparni a pincéből maradék önbecsülését, majd fejét lassan felemelve a másodpercek óta kérdőn rámeredő Liza szemébe néz. Tekintetében a most tudatosuló, őszinte fájdalom tükröződik. A saját hülyeségének fájdalma, amivel - jól tudja - már nem fogja meghatni a lányt. Nagy levegőt vesz, és belenyugvón azt mondja: - Te maradj itt Virággal, én majd megoldom valahogy…
- Megoldod valahogy? Miért, a rib… - itt hirtelen elakad, nagyot nyel, azután nekifut még egyszer – Az a nő csak lakik valahol? - Vera… - mormolja alig hallhatóan Tamás – és albérletben lakik, nem vihet fel oda senkit. Na, végre! Füle-farka behúzva, de a balek, a címzetes ökör egy balgaság erejéig azért csak kidugta a fejét a bozótból! Liza nem is képes visszafogni magát. Hangjában a gúny és a fájdalom valamiféle furcsa, össze nem illő kettősségével, harsányan felnevet: - Mekkora hülye vagy te! De tudod mit? Ne akarj nekem lelkiismeret furdalást okozni! Visszaköltözöm a gyerekkel anyámhoz, úgysem tudnám a lakbért kifizetni. Ezek után meg már nem is tudnék ebben a lyukban élni. – és maradék erejét összeszedve kimondja a visszavonhatatlant - Aludj a nappaliban, reggel meg tűnj el! Nem érdekel hová, de itt ne lássalak! - Inkább elmegyek most… Ez a legszörnyűbb perc. Nem tartóztatja, és egyéb mondanivalója sincs. A szavak alkalmatlanok arra, hogy általuk akár csak felületesen is kifejezhesse, amit legbelül érez. Inkább feláll, és ismét a párkányhoz lép. Arccal az ablaknak, háttal az ajtónak. Így legalább nem kell végignéznie, amint Tomi kilép az életéből! Meg aztán megint szükség lehet a deszkára…
*
A fülsiketítő zaj lassan csendesedni kezd. A metró fékez. Liza feláll, és az ajtó felé indul. A tömeg észrevétlenül sodorja el a mozgólépcsőig. Kényszerpályán van. Mihelyst kezét a gumikorlátra teszi, tekintetét felemeli. Már van ereje hozzá, jóllehet, a mélység felé haladó férfiak közül többen is megbámulják, ez pedig az utóbbi
két hónapban felettébb idegesíti. Végre a felszínre ér! Most már a saját tempójában haladhat! Talán öt perc, és ott is lehet a következő címen. Nyilván ide is feleslegesen jött el, de kénytelen próbálkozni! Napokon belül muszáj lesz valami állást találnia! A tipikusan lekezelő, tuskó személyzetis csak koszos munkát tud ajánlani, azt viszont legalább burmai bérért, és az is kitűnő hír, hogy a város túlsó végén! Oszt, szoroz… ez is egy nagy szar! Mindegy, ha már erre jár, vesz egy újságot. Visszafelé a metrón megpróbálja kicsit átfutni a hirdetéseket, de nincs ülőhely, úgy meg nem könnyű. Egyébként is utálja, ha mások belebambulnak abba, amit olvas. Inkább összehajtja, és elteszi a táskájába. Elvégre otthon is ráér átnézni, ha Virág már elaludt. A franciaágy magányában azután egészen addig elmélkedhet majd az átkos jövendőről, míg el nem nyomja egyetlen hűséges társa, a jótékony álom. Manapság ő az egyetlen, aki utat enged vágyainak! Minden kívánságát azonnal teljesíti. Olyankor van saját lakása, kocsija, és legfőképp mindent megadhat a gyereknek, amit csak szeretne! Mert van hozzá pénze! Sok pénze! Vagy inkább nagyon sok!
*
Már több mint egy órája próbálja összekapni magát. Sehogyan sem sikerül a sminkelés végére érnie. Virág még nem látja át az ügy fontosságát. Folyamatosan mozgásban van. Hol a játékait pakolja szanaszét, vagy a padlón csúszik-mászik, meg persze időről-időre beszalad a fürdőszobába is, hogy kicsit megcibálja Liza szoknyáját. - Ne csináld már, Kicsim! Most nem érek rá veled foglalkozni. Majd a nagyit nyúzhatod kedvedre! – és lepillantva kedvesen a
kislányra mosolyog, aki persze most is a lába mellől néz fel rá. Nem hazudik. Most valóban nincs ideje a gyerekre. Egy súlyos kérdéssel kell megküzdenie. Még mindig nem döntötte el véglegesen, hogy ez a szoknya maradjon-e rajta, mely láttatni engedi formás lábait, vagy menjen inkább elegánsan? Emlékszik rá, van egy világos nadrágkosztümje, ami már legalább egy éve nem volt rajta. Kissé zavarja, hogy Tomitól kapta néhány hónappal a szülés után. Ez volt az ajándék, amiért hamar visszanyerte eredeti alakját. Legalábbis majdnem. Mert a feneke még formásabb is lett. Folytatja a szemceruzával. Azzal is időt nyer. Addig még rágódhat a dolgon. Szíve szerint inkább ízléses akar lenni, mint kihívó. Végre elkészül. - Egészen jó! Nem túl agresszív. – közli elégedetten a tükörrel, és azonmód dönt is – Kosztüm! Sietve az órájára pillant. Már nyolc is elmúlt. Kilencre az anyjánál kell lennie a gyerekkel! Jó, az csak öt perc, de rendszerint hülye kérdésekkel és kényszeredett válaszokkal megfűszerezve. Villámgyors mozdulattal előkapja a kiválasztott ruhadarabot az akasztós szekrényből. Nincs nehéz dolga. A kis kétajtós csak kevéske értéket rejt. Néhány szoknyát, blúzt, az egyetlen normális farmernadrágját és persze a télikabátot. Műszőrme, de egészen mutatós. Arra gondol, nagy kár, hogy épp nincs szezonja! Május vége van. Egy pillanatra elgondolkodik. Már hetvenegy napja annak, hogy Tomi elköltözött. Csak áll, és nézi a szekrényt. Félig van tele, de ő félig üresnek látja. Próbálja megfejteni, hová vihette ez a szerencsétlen balek a ruháit? Talán egy régi barátjához? Netán a szüleihez? Esetleg talált már mást, aki nem albérletben lakik? Érzi, azonnal be kell csuknia ezt az ajtót, különben vége a sminkjének! Lezárja magában a témát. Megoldotta valahogy…
Úgy emlékszik, gyermekkorában nagyon szeretett villamoson utazni, de mióta Virággal közlekedik, nem kedveli igazán. Idegesíti, hogy kislánya folyton az ablakhoz nyomja az orrát, és közben az üveget nyalogatja. Legalább vehetne egy saját autót! Azt nem tüsszögné össze minden idegen ember! Mindegy, öt megállót kibír valahogy anélkül, hogy rászólna. Most nem akarja az egyfolytában fegyelmező anya szerepét játszani. Mára elég lesz szegénynek a nagyanyja állandó sipítozása. Pár perccel később már gyalog sietnek a külvárosi mellékutcán. Máskor hagyni szokta, hogy Virág a nagyi házáig saját maga diktálja a tempót. Erre azonban most nincs idő! Felkapja, és ölben viszi tovább a rövidke, néhány száz méteres szakaszon. Hamar oda is érnek az öreg, csikorgó, zöld vaskapuhoz. Festése még ütött-kopottan is arról árulkodik, valaha férfi is lakott itt. Eszébe jut az apja. Mióta meghalt, senki sem csinált errefelé semmit. A ház és a kis kert is szörnyen lepusztult. Ha ideköltözne, nem sajnálná rá az időt, hogy kicsinosítsa! Arra gondol, milyen jól érezné itt magát a gyerekkel. Kettesben! Mert az anyjával semmi gusztusa sincs együtt lakni! Már kisgyermekként sem értette, az apja miért nem ment inkább világgá? Természetesen vele együtt! Belépnek a házba, egyenesen a konyhába. A bejárati ajtótól jobbra kis előszobafal jelzi, hogy itt milyen helyiségnek is kellene lennie. Leteszi a gyereket. Mostantól menjen a saját lábán! Ő már megérkezett. Erzsike épp az ebédet főzi. Vagy ki tudja, mit csinál? A lényeg, hogy reggeltől estig képes ebben az egy helyiségben múlatni az időt anélkül, hogy pillanatnyi ténykedésének célja kibogozható lenne. Lizának ez már kislány korában is az idegeire ment. Nem tudta felfogni, mi értelme lehet így az életnek? Persze más is volt, ami nem fért a fejébe. Például, hogy miért kellett neki is ezt a nevet kapnia? Úgy gondolja, harminc éve nem neveztek el így újszülött kislányt húszezer főnél nagyobb településen. Ezt az egyik
vitájuknál egyszer - amúgy mellékesen - odavágta az anyjának is. Aztán rögtön meg is bánta. Az apja kezdte el őt már óvodás korában Lizának szólítani. Még ezt is neki köszönheti! - Szia, Drágaságom! Hát eljöttél a nagyihoz? – kiáltja el magát a házigazda fülsértően magas hangján. Szíve szerint Liza már ettől kifordulna az ajtón, de nem teheti. Végtére is ő kért szívességet… Virág a nagyanyjához szalad, aki kitárt karokkal várja, jobb kezében egy véletlenül ottfelejtett konyhakéssel. Liza szeme szikrát szór, mégsem szól semmit. Rég tudja, hogy teljesen felesleges. Megint indul a túlélő tábor… Már csütörtök van, hétfőre ki kell költözniük a lakásból. Aznap estétől itt fognak élni. A gondolattól is a hideg futkos a hátán! De legalább újra lesz életcélja. Elmenekülni innen! - Szia, Anyu! Köszi, hogy vigyázol rá! Én rohanok, mert már így is késésben vagyok! – vágja ki gyorsan az elcsépelt szöveget. Egyrészt, mert nem is hazudik nagyot, másrészt meg, mert érzi, kezd egyre feszültebbé, idegesebbé válni, feleslegesen feltett sablonkérdésekre pedig most nemigen szeretne válaszolni. - Milyen állás is ez, Kislányom? Remélem, jól fizetnek, mert sok ám itt a rezsi, ha nem vesznek föl, fogalmam sincs, hogy tudunk megélni! Ez nem jött be… Arra gondol, ha a vasút ilyen kiszámítható lenne! Szerencsére felkészült a menetrendszerű siránkozásra, és azonnal rá is vágja a jó előre megszerkesztett választ: - Titkárnő leszek. Persze, csak ha felvesznek. A fizetést meg ma fogják közölni velem, majd délután megtudod, hogy mennyi. De most már tényleg mennem kell! Sietek vissza! – mondja, miközben keze már a kilincsen van, annyit azonban még hozzátesz – Azért két krumpli között a gyerekre is nézz majd rá légy szíves! Kissé tétován jut el a kiskapuig, de amint az utcára ér, belül új
lendületet érez, és sietősre fogja lépteit. Már jön is a jól ismert, öreg villamos. Mintha tudná, hogy most nem szabad időt hagyni neki! Hétköznap délelőtt van. Szinte üresen érkezik a külvárosi végállomásról ide, az első megállóhoz. Liza felszáll és leül az ablak mellé. Valami - számára is megfoghatatlan - belső késztetéstől hajtva egy menetiránynak háttal felszerelt ülőhelyet választ. Pedig gyerekkora óta inkább le sem ült, ha nem nézhetett előre! Amint zötykölődve elindulnak a kimustrált sínpáron, előtör belőle a bizonytalanság. Ezt nem szabad! Most már tudna, de nem akar gondolkodni! Azt csak hideg fejjel, céltudatosan szeret. Gyors lendület, és máris a szemközti ülésen van. Csak előre! Újra erősnek, bármire képesnek érzi magát! Mikor befordul a sarkon, felnéz a házfalra. Mintha áramütés érné, úgy tudatosul benne: mindjárt ott lesz! Beindul az agya. Akarata ellenére, gőzerővel gyártja a zavarosabbnál zavarosabb gondolatokat. Meg sem próbál úrrá lenni rajtuk, csak megy, megy tovább, mint egy robot. A kapu előtt azután hirtelen kitisztul a feje. - Mit keresek én itt? A helyzet egy csapásra mindennél egyszerűbb és nyilvánvalóbb. Most kell megfordulni, azután el innen, de szélsebesen! Minél gyorsabban és minél messzebbre! Tud ő jól is dönteni! Lelki szemei előtt már látja, amint egy órát sétálgat a belvárosban, a kirakatokat nézegeti, talán egy kávéra is beül valahová, aztán irány az anyjához! Gyorsan hazudik neki valamit, miközben Virág már az ajtóban toporzékol. „Menjünk már, Anyu!” - Ezt fogom tenni! – összegzi gyors elhatározással. Kristálytisztának érzi a logikáját. Büszke magára! Megint jó döntést hozott! A nehéz pillanatokban mindig helyén van az esze! Lelke - mintegy varázsütésre - megnyugszik. Lassan felemeli a kezét. Földszint kettő. Azzal megnyomja a gombot…
Arra eszmél, hogy berregni kezd a mágneszár. Belöki a kaput. Nehezen nyílik, de annál gyorsabban csapódik be mögötte. Hangos csattanása nagyot visszhangzik a szűk, belső udvaron. Lelki szemei előtt még megjelenik, amint kirakatokat nézeget a belvárosban, talán egy kávéra is beül valahová, hazudik valamit az anyjának, aztán hazamegy Virággal… végtére is van még öt-hat lépés az ajtóig. A falon nagy piros gomb. A csengő. Boldog érzés önti el. Kezében a döntés, és ő még nem nyomta meg! Alig hallhatóan kattan a zár. A kulcs elfordul, és nagyon lassan, szinte sejtelmesen feltárul az ajtó. Mögötte, a kívülről sötétnek tűnő lakásban egy női sziluettet vél felfedezni. - Gyere beljebb! – invitálja kedvesen az erősen rekedtes hangú, középkorú hölgy. Liza azonnal felismeri. Semmi kétség! Vele beszélt telefonon! Apró momentum, mégis nyújt annyi bátorítást, ami már elegendő, hogy lélegzet visszafojtva belépjen a titokzatos félhomályba. Szinte lábujjhegyen követi házigazdáját az előszobának is kinevezett konyhán keresztül. Mintha az anyjánál lenne. A helyet ellenben közel sem találja annyira nyomasztónak. Igyekszik mindent alaposan szemügyre venni. Azt már látta, hogy a hosszú, keskeny, inkább folyosóra emlékeztető konyhából jobbra is, balra is egy-egy helyiség nyílik. Vendéglátója azonban a konyha túlsó végén lévő ajtóhoz megy, nagy lendülettel kitárja, majd kedvesen így szól: - Fáradj be! Lizát elvakítja a váratlanul rátörő napfény. Orrát kellemes virágillat hatja át, arcán pedig érzi a lágy, kora nyári szellő lelket ápoló simogatását. - Még be sem mutatkoztunk. Én Terike vagyok! – mondja a hölgy egy átsuhanó mosollyal az arcán, miközben a kezét nyújtja. - Jó napot! Liza vagyok! – a válasz magabiztosnak indul, de
végül kissé mégis megremeg a hangja. Terike hellyel kínálja, így hát engedelmesen lehuppan a kanapéra. Táskáját maga mellé helyezi, térdeit szorosan összezárja, két kezét összekulcsolja ölében, majd lassan a nőre emeli tekintetét, aki a szemközti fotelben máris otthonosan elhelyezkedett. - Nincs nagy huzat? Csak ilyenkor tudok szellőztetni, amikor még nincsenek itt a lányok. Tudod, bérház, a falnak is füle van! – kezdi Terike amolyan felvezetésnek szánva a témát – Meg aztán ez a szoba nyílik csak a hátsó udvarra, egyedül ezt érdemes kinyitni. - Köszönöm, pont kellemes. – válaszolja a lány, és felettébb örül neki, hogy képes volt mellé egy bizonytalan félmosolyt is elereszteni. - Nem dolgoztál még máshol, ugye? – vágja ki azonnal Terike. Lizát váratlanul éri a kérdés. Nem is igazán érti, hisz a telefonban már mondta, hogy otthon van a gyerekkel. Terike gyorsan kapcsol, és noha már tudja is a választ, azért pontosít kicsit: - Úgy értem, ilyen helyen… - Nem, még soha. A lány hangjában az ismeretlentől való félelem és a kíváncsiság egyenként is jól felismerhető. Terike azonban az első találkozó alkalmával még nem szeretne mélylélektani kérdésekben elmerülni. Feleslegesen nem óhajtja koptatni a száját. Most egyszerűen csak nagy levegőt vesz, mint aki mindenről egy szuszra akarja kiokítani a lányt, és amolyan „essünk túl rajta” stílusban belekezd megszokott mondókájába: - Akkor nem lesz olyan egyszerű, de megpróbálom gyorsan elmondani a legfontosabbakat. Nincs sok időnk, nemsoká nyitunk,
előtte már jönnek befelé a lányok, onnantól már nem tudunk nyugodtan beszélgetni. Először is, nem tudom, átgondoltad-e, hogy mire vállalkozol? – majd választ sem várva így folytatja – Ez nem könnyű kenyér, de valamit valamiért! Itt jól kereshetsz, sőt, nagyon jól! Ha a vendégek meg vannak veled elégedve, egymásnak adják majd a kilincset. Van itt olyan lány, aki három éve itt dolgozik. Ebből is láthatod, nem vagyok emberevő. Mi egy kis család vagyunk. A vendégeink java része visszajár ide, van, aki csak havonta egyszer, de olyan is van, aki minden másnap. Hétköznap délelőtt tizenegykor nyitunk, de az nem azt jelenti, hogy nektek öt perccel előtte kell beesni! Ti fél tizenegyre jöttök, hogy legyen időtök elkészülni. Zárás este tízkor, kilenc után már nem fogadunk új vendéget. Tudod, bérház, a falnak is füle van! Most fogyott ki a levegő, és talán el is akadt a lemez, de szép teljesítmény volt, főképp az ő korában! Sokáig mégsem tart a szótlanság, mert rövid gondolkodás után kérdezni kezd: - A Liza az igazi neved? A lány őszinte büszkeséggel vágja rá a választ: - Hát persze! – majd félénken hozzáteszi – Baj? - Dehogy baj, Aranyom! – folytatja Terike immár bizalmaskodón – Csak tudod, nálunk, meg általában a szakmában a lányok nem a saját nevükön futnak. Valami művésznevet kéne választanod, na, érted? Ami nincs benne a személyidben, olyat! - Ez nincs benne. – feleli bátortalanul – Csak mindenki így szólít. - Na, jó, akkor Liza is maradhatsz, de tőlem lehetsz akár Klotild is, csak gyorsan el kéne dönteni, mert utána már mindenki úgy fog megismerni! Aztán ha újra jönnek, már a Klotildot fogják keresni. Liza elmereng ezen. Az jár a fejében, miért pont ezt a hülye nevet kellett példaként említeni, amit mindenki azonnal
megváltoztatna, amint betöltené a tizennyolcat? Nem tud tőle elvonatkoztatni, elszakadni a gondolattól, hogy ő nem Klotild. Ő Liza! Nem fog egy ilyen aprósággal szembehazudni senkit! Sehol, még itt sem! - Akkor inkább maradnék Liza! - Jól van, akkor ezt megbeszéltük! A másik a ruházat. Hozz be magaddal szép fehérneműt, harisnyát, ne egyet, sokat! Meg valami jó cipőt vagy papucsot is, lehetőleg magasat, és egy-két szexisebb ruhát, amiben azért látszik is belőled valami! Félre ne érts, ez nagyon szép, elegáns, ami rajtad van, de gondolom, nem így akarsz dolgozni? – és noha most sem várna választ, Liza sietve kihasználja az újabb levegővételnyi szünetet: - Persze, majd nézek valamit! Megpróbál visszaemlékezni, mit rejt a fehérneműs fiók, a cipős szekrény és a kis kétajtós, de képtelen ilyen hirtelen felmérni. Csak annyit tud, hogy nem sok mindent. Mindegy, a hétvégén úgyis kiderül. Csomagolni, költözni kell! Akkor majd azonmód külön sporttáskába gyűjt mindent, amit be kell hoznia. Terike lassan föltápászkodik a fotelből, ezzel is jelezve, hogy most már nem igazán ér rá. Liza is feláll, minthogy már igencsak szabadulna. - Akkor én mennék is… - és épp arra gondol, nem is volt ez olyan szörnyű, mint hitte, amikor a házigazda váratlanul nekiszegezi a kérdést: - Most végül is miben maradtunk? Mikortól tudsz jönni? Úgy érzi, egész teste megremeg. Azzal próbálja nyugtatni magát, hogy ez még nem döntés! Ez csak egy lehetőség. Felötlik benne az apja. Nem, ezt nem teheti meg vele! Soha! Már rágondolni is hiba volt, idejönni meg egyenesen bűn! Eszébe jut
Virág. Neki mit mondana, ha majd nagyobb lesz? És a rokonai, ismerősei? Senki sem állna vele szóba soha többé! Komolyan elgondolkodik rajta, hogy egy hanyag „még nem tudom, majd telefonálok” nagyon átlátszó lenne-e, mielőtt behúzza maga mögött az ajtót? Ilyen hirtelen kell válaszolni? Ez élete eddigi legnehezebb döntése! Lehet, hogy egy meggondolatlan lépéssel ő is tönkretesz mindent, mint Tomi? Igaz ugyan, hogy meggondolatlan lépések nélkül is tönkreteheti az életét. Sőt, még a körülötte élőkét is! Elrettentő példának mindjárt ott is van az anyja! Ekkor - mint aki attól fél, nehogy megint elbizonytalanodjon - szinte hadarva rávágja: - Kedden. – majd új erőt merít abból, hogy volt bátorsága kimondani – Hétfőn még nem érek rá. Akkor költözöm. Arra eszmél, hogy időközben már a bejárati ajtó kilincsét markolja. Ekkor üt szöget a fejébe egy korántsem mellékes kérdés. A titkárnők általában nem dolgoznak este tízig. Sebaj! Akkor pultos lesz, az lesz a jó! - Jaj, majd elfelejtettem, Aranyom, vagy akarom mondani Liza, – kap a fejéhez Terike a nevét úgy megnyomva, mintha valami idegen nyelven tanult volna egy új szót – hogy a sminkjeidet se felejtsd otthon! Tudod, itt sokat kell használni! Tusfürdőt, törölközőt, ágyneműt én adok, de minden másra neked kell gondolni! Na, akkor kedden várlak! És időben! – azzal, kezével finoman megérintve a lány hátát kitessékeli a lakásból. Megint bevágódik mögötte a kapu. Újra kint van az utcán! A legfontosabb mégis az, hogy még mindig él! Egészen felszabadultnak érzi magát. Van állása! Megmondhatja az anyjának! Igaz, hogy csak annyit ajánlottak, ami a borravalóval együtt épp szűkösen elég… Az órájára pillant. Még csak tíz van. Gondolatai igyekeznek hűen megidézni Terike szavait. „Ez nem könnyű kenyér…” „Itt jól
kereshetsz, sőt, nagyon jól!” - Valamit valamiért… - suttogja maga elé. Már döntött. Másik lakást kell nézni! Meg valakit, aki vigyáz Virágra! Nincs elvesztegetni való ideje! Nagy levegőt vesz, sóhajtva kiengedi. Csak öt nap! Ekkor határozott léptekkel megindul a villamosmegálló felé. * Van egy visszatérő álma. Körülbelül tizenhárom éves lehet. Az apjával autózik a városban. Már nem emlékszik, honnan hová igyekeznek, de arra határozottan, hogy a körúton megállnak egy pirosnál. Mellettük, a sarkon nagyjából tízfős hölgytársaság álldogál. Először tétlennek, céltalannak tűnnek számára, ahogy sehová sem tartva, többnyire miniszoknyában, tűsarkú cipőben téblábolnak. Közülük többen mély dekoltázsukkal külön is felhívják a figyelmet vonzó kebleikre. Retiküljeiket szokatlanul feltűnően lóbálják, és az egyik valamit még ordenáré módon rikoltozik is. Válogatás nélkül próbálják megállítani a mellettük elhaladó férfi járókelőket, de vajmi kevés sikerrel. Azok többnyire nagy ívben kísérlik meg elkerülni őket, ennek ellenére néhánynak utána lépve még a vállát, karját is megragadják. Ezek azután még inkább menekülni igyekeznek a kéretlen találkozás, a durva provokáció elől. Egyvalaki azonban határozottan, tudatosan feléjük tart. Odalép az egyik – a kissrác számára is talán legizgalmasabb domborulatú – lányhoz, és beszélgetésbe elegyedik vele. Nem tudja levenni róluk a szemeit. Már nem ura a tekintetének. Ez egy egészen más világ, mint amit eddig megismerhetett. Gusztustalanul érdekesnek találja. Megdöbbent arckifejezését látva apja érzi, ez azonnali magyarázatot követel! - Ezek rosszlányok. Már nem úgy rosszak Ricsikém, hanem
hogy… Itt azután elakad. Keresi a megfelelő szót, ami magyarul is van, kifejező is és nem is trágár. Fogalma sincs, mivel folytassa. Gondban van, de egyben szerencsés is. A fia rajong érte, és mivel a napnál is világosabb, hogy Apu bajban van, rögvest segít is neki: - Oké, értem, hallottam már róluk. Ezek a kurvák. – és miközben kimondja, a lámpa zöldre vált. Talán kétszáz méter, és már csak békés, unalmas, szürke járókelőket lát. Rájuk már nem érdemes odafigyelnie. Tíz perccel később át is hajtanak a hídon. Nézi a folyót, ahogy lustán hömpölyög alattuk. Nem izgalmas, és nem is tűnik veszélyesnek. Inkább végtelenül megnyugtató. Aztán fel a dombra! Ez az ő világa! A néhány perccel korábbi események már csak halványuló képek csupán. Kis idő múltán nem is fog emlékezni rájuk. Szeret felébredni. Felkelni sokkal kevésbé. Egész eddigi életét napról napra végigkíséri az e körüli vívódása. Agya percről percre intenzívebben dolgozik, egyre sűrűsödő egymásutánban kínálja fel az újabb és újabb opciókat, de egyik sem elég meggyőző ahhoz, hogy akárcsak a lábfejét is kidugja a takaró alól. Most már illene betelefonálni a céghez, hogy a főnök még él, dolgozzanak hát serényen! Jólesne most egy rántotta! Vagy egy kávé három cigivel! Mind le vannak tojva! Esetleg Juli? Ezt azonnal törli. Ő már rég a munkahelyén van. Megint feleslegesen áll a farok. Majd, mint az isteni szikra, úgy jön a megvilágosodás. Pisilni kell! Feltápászkodik, és elindul a mellékhelyiség felé. Azután a megszokott mozdulatsor. Előredől, jobbal megtámaszkodik a falon, mialatt másik kezével megpróbálja lefeszíteni a péniszét. Amint elkezdik elhagyni a tegnap esti, baráti sörözgetés utolsó emlékei is, úgy válik egyre könnyebbé a művelet. A végén már fel is egyenesedhet. Lenéz a padlóra. Az eleje az most sem sikerült tökéletesen. Lassú mozdulatokkal felmossa. Legalább nagyjából,
ahol a papok táncolnak. Közben arra gondol, milyen jó, hogy Juli már elment! Ezzel cseszegetné egy órán át. Meg azzal, hogy miért nem pisil ő is ülve? Hová, a saját köldökére? Kibotorkál a konyhába, és a faliórára pillant. - Már tíz múlt, de nálam még csak most lett fél hat. – mormogja maga elé, miközben felteszi a kávét. Irány a fürdőszoba! Mire végez, a fekete is lefő. A borotvahab kellemes illatánál egy megfáradt arc tükörképe néz vissza a kissé még imbolygó testet keresve. Szemének még bántó az erős lámpafény, de lelke már kezdi megszokni. Új remények ébrednek. Van élet az álmokon túl! Gombnyomásra indul a nap. A redőnyök lassan, méltóságteljesen engednek egyre tágasabb utat a napsugárnak. Nem volt olcsó, de imádja! Kávét és cigit szorongatva kilép a teraszra. Pompás érzés! Szokás szerint a korlátnál állva issza meg az első kortyot. Ilyenkor úgy érzi, birtokol mindent és mindenkit. A szürke, nagyvárosi tömeget innen, fentről csak hangyabolynak tekinti, akiket ha megpiszkálna egy bottal, szerteszét szaladnának. Ő csak úgy hívja őket: a Massza. Ahová egyszer odakenik ezeket, ott száradnak el. Nincs önálló akaratuk, nincsenek céljaik, vagy amelyiknek mégis, az képtelen véghezvinni, elérni, megvalósítani azokat. Alatta az egész város! Agya percről-percre egyre gyorsabban pörög. Kezdi rendszerezni a gondolatokat, problémákat, melyektől a takaró néhány órára megóvta. Egyre csak lapoz közöttük. Keresi, kutatja, mi az a plusz, ami megédesítheti ezt a máris nehéznek tűnő napot? És akkor hirtelen a munka, az őt mindig megtaláló csúcsforgalom, a politikusok baromságai, a folyamatos alkalmazkodás és fárasztó lázongás felszínen kavargó érzéseinek egyvelegéből egy csapásra előbukkan a mindent felülírni képes megoldás! Vera! Idegessége a másodperc töredéke alatt izgatottságba megy át. A problémák
háttérbe szorulnak. Mostantól csak az élmény az, ami ebből a napból még fontos a számára! Szeret az autóból, telefonon elintézni mindent, amit csak lehet. Két legyet egy csapásra! Intézkedik, és közben halad is valahová. A titkárnőjét is innen hívja most fel. Nemsoká bent lesz, de már délben el kell majd mennie. Halaszthatatlanul sürgős dolga van! A mibenlétét jótékony homály fedi. Nem kell a beosztottaknak a főnök minden lépéséről tudniuk. Csak fordítva! Nehogy már a marha fejje meg a gazdáját! Még néhány telefon, az ügyvéd, a könyvelő, végül a banknál a csinos kis szőke ügyintéző. Ő mindent elintéz neki, még azt is, amit nem szabadna. A mobilszámát is megadta már rég. Nagyon tetszik neki Ricsi. Na, meg a Range Rover is… Menetrendszerűen elkapja a rádió által is beígért, jól megérdemelt dugót. Kissé felhúzza magát, de legbelül mégis nyugodt marad. Már dolgozik a narkotikum. Az élmény ma is az övé lesz! Ugyanúgy, ahogy tegnap, tegnapelőtt és azelőtt is mindannyiszor, amikor megfogadta, hogy az lesz az utolsó! Most is határozottan tudja, hogy holnap már nem kell. De ma még egyszer, utoljára ki kell rúgnia a hámból! Ennyi neki is jár! A cégnél ugyan próbál a munkára figyelni, de gondolatai folyvást elkalandoznak. Másodpercekre ugyan vissza-visszazökken a rendes kerékvágásba, azonban újra és újra azon kapja magát, hogy beosztottai csak tátognak körülötte. Mindannyian eléggé jól ismerik már, ez pedig kissé zavarja. Tudják, hogy ilyenkor igazából nincs is itt. Az irányába kevés empátiát hazudók nemes egyszerűséggel csak hülyének nézik. Ez a jobbik eset. Ők legalább nem izélgetik az idióta kérdéseikkel, hogy „mi bántja, Főnök?” meg ehhez hasonlók. A jóindulatúnak mutatkozók részéről leplezetlen sajnálatot és megértést tapasztal. Nyilván ezernyi gondja lehet. De bármelyikük is mit gondolna, ha tudná, hogy ez nála nem a betegség tünete, csupán az orvosság mellékhatása? Legalábbis úgy
hiszi. Az órájára pillant. Elmúlt dél. Ekkor jön csak igazán izgalomba! Miről marad le? A most még tökéletesnek képzelt lány meg már csak rá vár! Annak ellenére feszült, hogy jól tudja, az idő neki dolgozik. Csak az vele az egyetlen baja, hogy túlságosan lassan! Még egy fél órát végigszenved valahogy, azután – bár dolog még volna elég – nem bírja tovább. Végtére is ő a főnök! A titkárnőjét, Rékát - hogy irtó fontosnak érezze magát – megkéri, amíg távol van, bátran intézkedjen helyette! Lelkére köti, hogy csak akkor hívja fel a mobilon, ha feltétlenül muszáj! Csak akkor! Kifelé menet a küszöbről még fennhangon visszaszól: - Remélem, zárás előtt visszaérek! – de mielőtt még becsukná maga mögött az ajtót, hallja amint Réka jó hangosan visszakérdez: - Úgy, mint tegnap? Ricsi úgy tesz, mintha nem hallaná, és habár kedvelik egymást, most azért szívesen elküldené őt a picsába! Ez azonban egyrészt nem lenne az ő stílusa, másrészt pedig már most is sejti, kinek lesz ismét igaza. Mindent elintézett, amit meg nem… Holnap is lesz egy nap. Indítózik, a motor felbőg. Még egy tekintélyt parancsoló gázfröccs, és már gurul is az autó. Végre egyedül van! Előkapja a mobilját, közben elkezd kattogni az agya. Vera mezítelen teste villan fel előtte, pedig csak a névjegyzéket böngészi. Miközben kiválasztja a számot, maga elé képzeli a lányt kicsit pontosabban, részletgazdagabban is. Szíve egyre hevesebben dobog. Kell a vér a szürkeállománynak! Csak egy másodperc, nem több, míg lefut a program. Igen, Vera! Már egy hete nem járt nála, ennyi idő után pedig szüksége van rá, hogy birtokolja! Amint a telefon kicseng, ideges sietségét fokozatosan a vágy izgalma váltja fel. - Halló! Tessék! – szól bele egy rekedtes hang.
- Szia, Terike! Ricsi vagyok. Vera dolgozik? - Szia Ricsikém! Persze, hogy dolgozik! Mikor jössz? Főzhetem a kávét? – kérdi őszinte lelkesedéssel. Tényleg örül neki, hisz nagyon kedveli a férfit. A legjobban minden vendég közül. Talán mert ő a legjobb vendég. - Húsz perc múlva ott vagyok! Ma nem sietek sehová, ihatunk egyet. Közben meg beszélgethetünk kicsit, a csajok úgyis ráérnek estig. – válaszolja kedvesen, és mivel a terített asztal már várja, türelmetlen agresszivitással furakodik előre a nagyvárosi forgalomban. Talán negyedóra sem kell, és befordul a szűk mellékutcába. Már csak száz méter, de le is kellene parkolni, hely pedig nincs túl sok, pláne egy ekkora autónak! Ma ebben is szerencséje van. Épp a kapu előtt tud megállni. Kiszáll, laza mozdulattal becsapja az ajtót. A bejárathoz lép és kétszer, röviden megnyomja a kaputelefon gombját. Ez a jel, hogy nem valami idióta jött, hanem személyesen ő. Már be is lökné a kaput, de egy örökkévalóság, mire végre berregni kezd a zár. Legalább öt másodperc volt! Határozott mozdulattal taszít rajta egyet. Benn is van! Sietős léptekkel a belső udvar felé indul. Alig várja, hogy a szokásos lendülettel bevágódjék mögötte a kapu. Na, végre! Zene füleinek! Megérkezett! Mire az ajtóhoz ér, az már résnyire nyitva. Kellemes érzés árasztja el. Már várják! Kávé, cigi, punci. Az ő hármas befutója! - Nem mondod, hogy eszedbe jutottam? – vágja oda üdvözlés helyett sértetten Vera. Hát… korántsem az elképzelt fogadtatás, de az ilyen apróságok Ricsinek sosem szegik kedvét. Persze azért utálja, amikor mai kiszemeltje az érzékeny szűzlányt játssza. Úgy gondolja, több szempontból sem áll jól neki.
- Neked is szia! Előtted még kávézom egyet Terikével. Ma nem sietek. – válaszolja a legnagyobb nyugalommal, azután a lány arcához hajol, mintha a megszokott, gépies puszi következne, és a fülébe súgja - Szép próbálkozás volt, de most zökkenj vissza a valódi szerepedbe, és felhőtlenül örülj, hogy ma téged dobott ki a gép! – és ezzel a felelősségre vonási kísérlet diszkréten, mégis csírájában lett elfojtva. - Jól van, ne haragudj! Már küldöm is neked Terikét! Ha kell, gyorsan hangnemet tud váltani ez a lány. Néhány másodperc, és túlteszi majd magát ezen a megaláztatáson is. Megpróbálja a dolgok jó oldalát nézni. Ma őt dobta ki a gép! E pillanatban Terike jelenik meg a nappali ajtajában. - Szia, drága Ricsikém! Vera engedett be? Ne haragudj, csak éppen ágyat húztunk Bettikével a kisszobában! – és két karját szélesre tárva siet kedvenc vendége felé, hogy végre üdvözölje. - Szia, Terike! Hiányoztál! – hangzik a válasz, amint átölelik egymást. Két hatalmas puszi is csattan az erősen ráncosodó arcon. - Ülj le, én már adom is a kávét! Van új hírem is, veled osztom meg először! – mondja, miközben előveszi a csészéket. Ekkor váratlanul Betti lép elő a nappaliból. Leszegett fejjel, egyik kezében egy törölközőt, másikban lepedőt szorongatva, határozott léptekkel közeledik. Tekintetét is mintha csak véletlenül emelné a most érkezőre, szinte összerezzen a szemkontaktustól: - Jaj, szia, Ricsi! Hát itt vagy? - és egyik kezével, mintegy futólag átölelve a férfi nyakát, gyors puszit nyom a szájára, majd bemegy a fürdőszobába. Ricsi - miközben leül a konyhaasztalhoz - ösztönösen végigpásztázza a testét. Úgy, ahogy mindig is szokta. Alulról felfelé. Elsőként a szexi cipőre pillant, mely csodásan kiemeli Betti amúgy
is szép bokáját, és alsó lábszárának nőiesen feszülő izmait. A vádliján lévő nonfiguratív tetoválás máris új értelmet nyer. Bujaságot, kéjvágyat, azonnali befogadni akarást, és az álszent erkölcsi normák pimasz semmibevételét sugározza. A fenekét, melyet aprócska miniszoknya takar, még elcsípi tekintetével, mielőtt a lány eltűnne az ajtó mögött. Fél másodperc hiányzott még, hogy meglegyen! Talptól tetőig. Arra gondol, hogy nem így kellett volna történnie! Máskor mindig Terike nyit ajtót. Ez az ő privilégiuma! Olyankor kicsit anyáskodik, beszélgetnek egy negyedórányit, amúgy meg tényleg jó kávét is főz. Élvezet az élvezet előtt! Az előjáték előjátéka! Eközben a lányok a nappaliban várják, hogy végre sorra kerüljenek. De most, hogy már látta Verát és főleg Bettit teljes életnagyságban, topban és miniszoknyában, vadító tűsarkúban, és beindult a fantáziája… Vége! Nem kétséges, ebből másodperceken belül merevedés lesz! Ezen a téren kifogástalan az önismerete. Rádöbben, erről a pontról már csak előrefelé tud menekülni. Ezért utálja, ha a dolgok nem a megszokott koreográfia szerint zajlanak. A Terikével készülő, jó kis kávézós, cigizős beszélgetéshez már csak Vera… mégsem, inkább Betti testén keresztül vezet az út. A program felülírva. Mindig csak az utolsó mentés az, ami számít! Itt és most őt dobta ki a gép! Félve Terikére pillant, aki épp most készül letenni a kávéscsészéket az asztalra. Azzal próbálja nyugtatni magát, hogy a feketének akkor is mennyei lesz majd az illata, ha egy óra múlva a mikróban újra felmelegíti. Késlekedés nélkül lép a tettek mezejére: - Ne haragudj, de ma kivételesen felcserélném a szokásos programot! Kicsit beindultam erre a lányra. – mondja, miközben ujjával a fürdőszobából épp kilépő Betti felé bök. - De hát most meleg a kávéd, Angyalom! – erősködik Terike kissé csalódottnak tűnő hangon, aztán gyorsan hozzáteszi – Persze
végül is megvár, meg aztán én sem megyek sehová! – majd hangosan felkacag rekedtes hangján, és azon melegében Bettihez fordul - Na, Drágám, hallottad! Vedd gyorsan kezelésbe a kedves vendégünket! – és újra nevet egy nagyot, miközben cinkosul a férfire kacsint. Betti csodálkozó tekintettel a fiúra néz. Két kezét csípőre teszi, és valami olyasféle pózban, mintha egy kifutón készülne megfordulni, zavarba ejtően tettetett meglepetéssel megkérdezi: - Te nem Verához jöttél? – majd szemöldökét kissé összeráncolva hosszan, mélyen Ricsi szemébe néz. Kész! Máris fájdalmasan szűk lett a farmer. Nem csoda, elvégre igen profi módon provokálja a kis ribanc! Persze tisztában van vele, hogy az egész színjáték sokkal ütősebb volna, ha Vera is a tanúja lehetne. Ő azonban abban a tudatban várakozik a nappaliban, hogy ma övé a farok, és vele a pénz! - Már nem. Időközben felülíródott. – mondja csendesen, majd egy halvány mosoly kíséretében visszakérdez – Zavar, hogy ma nagyon utálni fog téged? Betti erre lassan, kimérten odalép hozzá, lehajol, érzékien belenyal a fülébe, azután odasúgja: - Az zavar, hogy még nem vagy tövig bennem! – és máris eltűnne a mellettük nyíló kisszobában, ha Ricsi egy villámgyors mozdulattal el nem kapná a kezét. - Nem megyünk inkább a másikba? Tudod, ott már felhúztátok a tiszta lepedőt! – és sokatmondó pillantását elcsípve a lánynál rögtön leesik a tantusz. - Tényleg, igazad van! Kövess a szentélybe! – azzal keményen megragadja a férfi egyik karját, és olyan büszkén húzza maga után a nappaliból nyíló hálószoba felé, mint egy frissen elejtett prédáját
cipelő nagymacska.
*
Amit eleddig a nap csúcspontjának gondolt, elmúlt. Csőlátása a múlté. Agyában már lejátszódtak a kedvező kémiai folyamatok. Betti jóvoltából újra képes racionálisan, kreatívan, de legfőképp szerteágazóan gondolkodni. Jól tudja, hogy ez gyorsan múló állapot. Sietve igyekszik rendszerezni tennivalóit. Addig, amíg csőlátása még a múlté! Eszébe jut, hogy fel kellene hívnia Julit! Ma még nem is beszéltek. Henrik is kereste délelőtt. Állítólag valami fontosat akart mondani. Őt is vissza kell hívnia! És a titkárnőjét is, hogy a tárgyalásnak vége, most már tájékoztassa, történt-e valami érdemleges, mióta házon kívül van? Kezébe veszi a mobilját. Gondolkodik, kivel is kezdje? Legyen Henrik! Napközben ritkán keresi, biztos fontos lehet. Egyébként is órákkal ezelőtt megígérte neki, hogy visszahívja. - Halihó! - Halihó! Bocs, hogy csak most, de diliház volt bent! Mi a pálya? Őszintén furdalja a kíváncsiság, mit akarhat mondani a legjobb barát? Talán sikerült megvennie a koncertjegyeket? Vagy házibuli lesz valahol a hétvégén? Henrik azonban tőle szokatlan komolysággal vág bele mondandójába: - Ki tudnál jönni valamikor egy órára hozzám, hogy dumáljunk egyet? – majd csendesen hozzáteszi – Nagyon megköszönném! Ricsi szinte könyörgést érez a hangjában. Most már tényleg veszettül kezdi érdekelni, miről lehet szó? Gyorsan az órájára pillant. Három múlt.
- Négy körül jó lesz? – válaszolja készségesen. - Ma? - Persze hogy ma! – vágja rá, miközben hatalmasat korog a gyomra, úgyhogy sietve hozzá is teszi – Addig rendelj pizzát is, légyszi! Ma még semmit sem ettem. Én fizetem! - Jó, rendelek! Akkor várlak! - Vágtatok, királyi barátom! – azzal kinyomja a telefont. Ez most jó program lesz. Irány a zöldövezet! Kiülhetnek a teraszra, beszélgethetnek a jelenről, felidézhetik a múltat, tervezgethetik a jövőt. Talán még naplemente előtt meg is válthatják ezt az elcseszett világot! Nem mellékes az sem, hogy még jól is lakhat közben! Rágyújt a nagy dugás utáni második cigarettára. Az elsőt még Bettivel, az ágyban elterülve, meztelenül szívták el. Az kurva jó volt! Az egész az volt az első perctől az utolsóig! Gyorsan kikeresi Juli számát. Most már tényleg kezd kellemetlen lenni, hogy még mindig nem hívta fel! Számolja a csengéseket. Az ötödik után mindig kinyomja, akárkit is próbál hívni. Most azonban van egy kis lelkiismeret furdalása, ezért úgy dönt, vár még kettőt. Jó elhatározás, mert a következő után a lány végre felveszi: - Szia, Rómeóm! Az utóbbi huszonnégy órában kicsit megfeledkeztél rólam! Csak nincs valami gond? - Szia, Málna! Miért lenne? Hacsak az nem, hogy reggel meg sem próbáltál felébreszteni. Úgy állt a farkam, hogy majdnem áthívtam a szomszédasszonyt… - de nem tudja befejezni a parázsnak szánt, ám rég elcsépelt poént, mert a lány már kívülről fújja a szöveget. - Tudom, a nagymellű, szopósszájút, aki meztelenül napozik a
medencénél és maffiózó a pasija. Addig jó neked! A fiúja még neked is nagy falat lenne! – majd gyorsan komolyra fordítja a dolgot – Arra válaszolj légy szíves, hogy ma átmenjek-e éjszakára, vagy megint hajnalban érsz haza? Mert filmet nézni otthon is tudok, ahhoz nem kell a dombra mennem. - Ma nem tudom, mikor leszek otthon. Meg kell látogatnom Henriket. Nem mondta, mit akar. Eléggé titokzatos volt. – aztán gyorsan felkínál egy másik opciót – Gyere inkább holnap! Hatra tuti otthon leszek! - Az nekem nem lesz jó. – hangzik a merev elutasítás - Holnap péntek. Csajos buli, pletykák, miegymás. Tudod, azt még a pompás farkadért sem hagynám ki! - Jó, akkor buli után fogj egy taxit, gyere fel, és figyelmeztetés nélkül ülj a fejemre! A málnaillatú puncid garantáltan felébreszti majd az alvó oroszlánt! – és ennek a szívélyes invitálásnak Juli már tényleg nem tud, és nem is akar ellenállni. - Rendben Rómeóm! Szombat hajnalban málnás nyalókával a szájában fog ébredni. Na, szia! És puszilom Henriket meg Editet is! Ricsi ezt szereti benne igazán. A humorát, az életvidám hozzáállását, a szélvészgyors észjárását. Ez volt az, ami kiemelte nála ezt a vonzó, intelligens megjelenésű lányt a tucatnők szürke halmazából. Az összkép messze az átlag fölé repítette. Olyannyira, hogy életében először, harmincöt évesen az első komolyabb kapcsolatába is belevágott, nehogy elveszítse! - Ezzel Málnaillatú Punci szombat hajnalig letudva. – közli elégedetten a szélvédővel. Mostantól már gondtalanul haladhat Henrik és a megváltó pizza felé. Gépiesen vezet. Ez jól megy neki. Tudja, hová tart, ilyenkor pedig rendszerint mélyen elmerül a gondolataiban. Csak akkor szokott feleszmélni, mikor megáll az úti célnál. Általában nem is emlékszik, hogyan jutott oda.
Elmosolyodik. Maga előtt látja Vera megkövező tekintetét. Valósággal szemmel verte őket, amint egy szál törölközőt magukra csavarva, kielégüléstől megkönnyebbült, kissé meggyötört arccal a fürdőszobába tartottak, maguk után húzva buja testnedveik illat kavalkádját. Megérte a pénzét a kiscsaj! De nem volt ez mindig így. Eszébe jut élete első próbálkozása. Annak lassanként már húsz éve. Az még az utcán történt. Évek óta várt arra a pillanatra. Végre megkapta élete első fizetését! Azelőtt soha nem volt még egyszerre annyi pénz a zsebében. Eleinte nyugodt magabiztossággal gyalogolt a metrótól a hírhedt tér felé. Tudta, hogy nemcsak mindenki őt nézi, de felettébb irigylik is. Szabadnak, egy csapásra sikeres embernek érezte magát. A pénz birtoklásának tudata egy másik, addig ismeretlen dimenzióba helyezte. Most akár azt is megteheti, amit akar! Élénken él benne az emlék, miként is ért célhoz. A nyugodt magabiztosság elszállt. Köddé vált. Csak egy kiszáradt torkot és kíváncsisággal teli félelmet hagyott maga után. A hely még idegen volt. Az egyik üzlethelyiségben fényt pillantott meg. A kirakat párás-koszos üvegén keresztül is látta, hogy egy igazi, köpködős kocsma előtt áll. Utcafrontja alig négy-öt méter lehetett, de mélységében jóval hosszabb volt, és úgy látszott, mozgás is van odabenn. Átfagyott tenyere máris a kilincset markolta. Fasza srác ő, még ide sem fél bemenni! A pillanat töredéke elég volt ahhoz, hogy az egész vendéglátó-ipari egység figyelme rá irányuljon. Kínosan ügyelt, hogy mereven csak a lába elé nézzen, de tudta, most aztán tényleg minden szempár rátapadt! Az ilyen helyeken szokásos, összemosódó zsivajt is azonnal néma csend váltotta fel. Nyilván próbáltak megbarátkozni a gondolattal, hogy most aztán tényleg itt vannak a földönkívüliek! Volt egy üres asztal a félhomályban, a helyiség hátulsó végében.
Gyors léptekkel odament, és leült. A beszélgetés zaja – mintegy varázsütésre – újra feltámadt. Ettől sokkal jobban érezte magát. És még fűtöttek is! Eszébe jutott, miért is járja itt ezt a kanosszát. Szerencséje volt, ugyanis emlékezetes belépője után véletlenül kitűnő helyre menekült. A félhomályból nagyszerű kilátás nyílt a pult előtt ácsorgó három prostituáltra. Már abban az időben is csak egy másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy kiválassza közülük a tuti befutót. Azt, aki vállára omló, hullámos, szőke hajával, hosszú, világos szőrmebundájában és fekete lakk csízmájában úgy állt Ricsinek háttal a lepukkant kocsma közepén, mint egy bálkirálynő. A lány néhány pillanattal később a válla fölött hátranézett, egy lesajnáló pillantást vetett a fiúra, majd amint tekintetük összetalálkozott, levonta a konklúziót: a kissrác kurvázni jött ide! Valószínűleg csak megszokásból lendült támadásba. Nyilvánvalóan egy lyukas garast sem adott azért, hogy üzletet fognak kötni. Lassan letette poharát, majd egy laza, nemtörődöm mozdulattal ellökte magát a bárpulttól, és lendülete ki is tartott a fiú asztaláig. Ricsinek hirtelen a torkában dobogott a szíve. A lány – mintha csak felsőbbrendűségét akarta volna éreztetni - csípőre tett kézzel megállt előtte, majd hanyagul odavetette: - Engem akarsz? Ricsi nagyot nyelt. - Igen. – válaszolta izgatottan. Közben a nő szétnyíló bundájának köszönhetően a hosszú combokat bámulta. Nem kínálta hellyel, azzal megfosztotta volna magát a látványtól. Inkább várt, de a szőke - mintegy azt üzenve, hogy ingyen nincs bámészkodás - annyit mondott: - Kilencszáz. – és már sarkon is fordult volna, ha Ricsi pillanatnyi gondolkodás nélkül rá nem vágja: - Jó!
A józanész és a tesztoszteron küzdelmét már akkoriban is fölényesen az utóbbi nyerte. - Gyere! – utasította a szőke úgy, mintha ő vette volna meg a fiút, nem pedig fordítva. Pár száz métert kanyarogtak a viharvert bérházakkal zsúfolt mellékutcákon, majd befordultak egy ócska, lerobbant kapualjba. A körfolyosón csak a lány csizmasarkának ütemes kopogása törte meg a tökéletes csendet. Sietős lépteivel még Ricsinek is fárasztó volt tartani a tempót. Kisvártatva egy mázolatlan, félig-meddig már szétrothadt, helyenként feszegetés nyomaitól durván megsérült ajtóhoz értek. A szőke a kulcsa után kotorászott. Beléptek a lakásnak nem nevezhető, kopott falú helyiségbe. Csak egyetlen heverő volt benne, az is nagyon igénytelen.
