Hangátvitel csomagkapcsolt hálózaton (VoIP - Voice over IP) A távközlés és ezen belül a hagyományos hangátvitel (telefónia) egészen a 90-es évek közepéig konzervatív iparágnak számított. A magas rendelkezésre állási követelmények, a szoros reguláció, sok cég esetében az állami tulajdon és a versenytársak hiányának – és nem utolsó sorban az igények változatlanságának – eredményeképpen a hálózatok és a technológiák lassan változtak. Az utóbbi években az új hangátviteli módszerek gyors terjedése viszont átrendezte a piacot. Graham Bell híres, 1876-os kísérlete után világszerte gomba módra kezdtek szaporodni a telefonhálózatok. Az első kísérleti rendszerek még központ nélkül működtek, de Puskás Tivadar 1877-re már kidolgozta telefonközpontját, amely lehetővé tette a használható és kereskedelmileg is életképes telefonszolgáltatás beindítását. Ezek a központok még nem voltak önműködőek, a kezelők kézzel végezték el a kapcsolást. A következő lépés az önműködő Rotary központok és az őket vezérlő tárcsás telefonok kifejlesztése volt 1892ben, ezek már a kezelő beavatkozása nélkül kapcsolták a kívánt előfizetőt. 1938ban fejlesztették ki az első crossbar központokat, amelyekben a kapcsoló és vezérlőrendszer már külön volt választva. E központok egészen a 60-as évek végéig uralták a hálózatokat. A crossbar központokban mind a vezérlés, mind az előfizetők közti kapcsolat elektromechanikus elven valósult meg. Ekkor jelentek meg az első elektronikus központok, amelyekben a vezérlés
már
elektronikus
volt,
de
az
összeköttetések
még
mindig
elektromechanikus úton – reléken keresztül – épültek fel. A következő áttörés 1972-ben következett be. Ekkor jelentek meg a tárolt programvezérlésű (azaz számítógéppel vezérelt) központok, majd 1978-ra kifejlesztették a teljesen digitális központokat is, amelyek immár nem az analóg jelet kapcsolták, hanem digitálisan dolgozták fel a hangot. A hagyományos kapcsolástechnika fejlődése 1
ezzel lényegében befejeződött, az utóbbi 25 évben e rendszerek tökéletesítése folyik, miközben az elv változatlan maradt. A
kapcsolóközpontok
fejlődésével
párhuzamosan
a
központok
összekapcsolását is meg kellett oldani. A feladat: sok beszélgetés egyidejű továbbítása, nagy távolságra és olcsón. Kezdetben minden egyes beszélgetés külön-külön réz érpáron haladt. Meglepő, de erősítők nélkül, speciális kábelek használatával már 1982-ben is 800 kilométeres távolságot tudtak áthidalni. 1914-től kezdték bevezetni az erősítőket a távolsági vonalakba, így ezután már tetszőleges távolságra lehetett telefonálni. A következő fázis a koaxiális kábelek és a frekvencia-multiplexelés használata volt. Ezek a rendszerek a mai kábeltévé-hálózatokhoz hasonlóan, különböző frekvenciákon vitték át egy vezetéken a beszélgetéseket, így csökkentve le az adatátvitelhez szükséges vezetékek számát. A kapacitás további növelése érdekében a multiplexelt jeleket hasonló módszerrel újra egyesítették, s így egy kábelen akár 600 beszélgetést is lehetett továbbítani. A 40-es, 50-es évektől a koaxiális kábelek mellett drótnélküli mikrohullámú hálózatokat építettek ki, majd a 60-as évektől már műholdakat is használtak a jelek továbbítására. A digitális átvitel megjelenésével a frekvencia-multiplexelést felváltotta az idő alapú multiplexelés (Time Division Multiplexing, TDM). A telefontechnikában az analóg jelet 8 kHz-es frekvenciával mintavételezik, és minden mintát 8 biten ábrázolnak. Ebből 64000 bit/s-os (64 kbps) sebesség adódik, amely máig a legtöbb adatátviteli technológia alapegysége. Ezeket a csatornákat többszörösen multiplexelik, az európai szabvány szerint 2, 4, 8, 34 és 140 Mbit/s sebességű csatornákká. Később ezt a PDH (Pleisochronous Digital Hierarchy) technológia egészítette ki, amely teljes mértékben szinkron módon működik, több szolgáltatást nyújt, nagyobb sebességet tesz lehetővé és teljesen szabványos.
2
Ne feledkezzünk meg arról, hogy ezek a „történelmi” technológiák a világ számos országában máig működnek. Budapesten 1999-ben szerelték le az utolsó, 1949-ben telepített Rotary központot, de az utolsó vidéki kézikapcsolású központ kiváltása is már a rendszerváltás után történt.
A Voice over IP fejlődése A történelmi bevezetőből is látható, hogy a hagyományos hálózatok a több mint százéves fejlődés után kitűnően ellátják feladatukat. Kérdés tehát, hogyan tudta a VoIP ilyen gyorsan ennyire megszorongatni 100 éves riválisát. A VoIP nem nyújt jobb minőséget, mint a hagyományos megoldás, semmivel sem megbízhatóbb annál, és egyszerűbbnek is csak erős elfogultsággal nevezhető. Tulajdonképpen minden paramétere azonos vagy picit rosszabb a hagyományos megoldásénál. Egyetlen területen jobb látványosan, a költségek terén, ez azonban elegendő volt térhódításához. A hangátvitel és főleg a távhívások sokáig a monopolhelyzetben lévő távközlési
cégek
fejőstehenei
voltak.
Az
extraprofitból
jutott
a
berendezésgyártóknak is, így nem volt igazi ösztönzés a költségek csökkentésére. Ennek volt köszönhető, hogy a távhívások költségei évtizedeken keresztül magasak maradtak. A kapcsolt vonalnál (telefon) fajlagosan sokkal olcsóbb a bérelt vonal, így a nagy forgalmat lebonyolító cégek jó ideje telefonálásra és adatátvitelre használták a bérelt vonalakat. Telefonközpontjukat régen analóg, később digitális bérelt vonalakkal kötötték össze, de ez még megegyezett
a
telefontársaságok
által
használt
technológiával,
csomagkapcsolásról szó sem volt. Elvétve ekkor is használtak tömörítő algoritmusokat, de az akkori szerényebb számítási kapacitás miatt kevésbé hatékonyakat, mint ma. A számítógépek és hálózatok elterjedése nyomán a 90es évek közepétől egyre több cég épített ki saját számítógépes hálózatot. Természetesen már előtte is léteztek főleg nagyobb cégeknél - országos és 3
világméretű számítógép-hálózatok, de ezek zárt technológiákra épültek, és kapacitásuk sem volt összemérhető a maiakéval. Mára a számítástechnikai kapacitás már elég olcsó lett ahhoz, hogy a jó minőségben és nagy tömörítési aránnyal dolgozó tömörítő algoritmusok elterjedhessenek. Ezek után csak számolni kellett. Ha egyszerre két beszélgetést kell átvinni két alközpont között, hagyományos esetben egy 128 kbit/s sebességű bérelt vonalra van szükség. Ha csomagkapcsolt technológiát alkalmazunk, akkor egy tömörített beszélgetés tipikusan 13 kbit/s sávszélességet igényel, vagyis egy 64 kbit/s sebességű vonalon négy beszélgetés is átvihető, egy 128 kbit/s sebességű vonalon pedig a 2 beszélgetés mellett még 100 kbit/s kapacitás marad a számítógépes alkalmazások számára. Más megközelítésből a meglévő 128 kbit/s-os, számítógépes célra használt kapcsolat 25 százalékának felhasználásával "ingyen" oldható meg a telefonálás. Ezt
a
lehetőséget
többen
is
felfedezték,
és
megkezdődött
a
csomagkapcsolt hálózatokon hangátvitelt lehetővé tévő berendezések és szabványok fejlesztése. A csomag- illetve cellakapcsolt hálózaton való hangátvitel először az ATM technológia kifejlesztésekor merült fel komolyan, amikor az egyik követelmény a hang- és videojelek jó minőségű átvitele volt. Az ATM, mint hangátviteli médium, sohasem terjedt el igazán, de kijelölte az utat a többi csomagkapcsolt hangtechnológia, a Voice over Frame Relay és főként a Voice over IP (VoIP) előtt. Ahogy az IP-alapú kommunikáció egyre inkább egyeduralkodóvá válik, a többi csomagkapcsolt hangátviteli protokoll kikopik a piacról, így várható, hogy a VoIP alkalmazása a belátható jövőben csak növekedni fog.
A VoIP alkalmazásai A Voice over IP kifejezés - azaz hang az IP-n - nagyon kifejező. Pár szóban megfogja a technológia lényegét, ám annak különböző alkalmazási 4
területeit más nevekkel is szokás illetni. A terminológia sajnálatos módon azonban nem egységes. A három tipikus alkalmazási terület a következő: Voice over IP, Voice over Internet és IP telefónia. Voice over IP. Ezt a megnevezést ma már rendszerint abban az esetben használják, ha a hangátvitelre ellenőrzött hálózaton kerül sor, ahol az üzemeltető biztosítani tudja, hogy a paraméterek megfelelőek lesznek, és így toll quality, vagyis az előírásoknak megfelelően jó minőségű telefonösszeköttetést létesíthet. Ezt a megnevezést főként a távolsági hívások kiváltásánál alkalmazzák. Nemcsak végfelhasználók építenek ki ilyen rendszereket saját hálózatukon belül, költségeik csökkentésére, hanem egyes szolgáltatók is használják a technológiát, hogy kedvező árú távhívási szolgáltatásokat nyújthassanak. Voice over Internet. Ezt a kifejezést a nyilvános interneten való hangátvitelre
alkalmazzák.
A
technológiák
és
szabványok
nagyrészt
megegyeznek a Voice over IP-nél használtakkal, de itt nem garantált a minőség, mert az Internet működése nem befolyásolható, és általában a hagyományos telefonhálózatba való átjárás sem megoldott. Alkalmazása így elsősorban magáncélokra történik. IP telefónia. A három alkalmazási terület közül ez a legújabb. E kifejezést akkor használjuk, amikor nem kiegészítjük, hanem - lehetőleg végponttól végpontig IP-alapú megoldást használva lecseréljük a klasszikus telefonhálózatot. Egy ilyen rendszer az irodán vagy telephelyen belüli kisközpont és telefonhálózat teljes kiváltására is képes. A telefonkészülékek helyét
Ethernet-hálózaton
IP-protokollal
kommunikáló,
telefon
formájú
eszközök veszik át, a telefonközpontét pedig egy Ethernet switch (kapcsoló), s egy, a telefonközpont intelligenciáját adó szerver helyettesíti.
5
Szabványok, protokollok és codecek A Voice over IP legegységesebb szabványa az ITU-T, a nemzetközi telekommunikációs szövetség H.323 nevű protokollcsaládján alapszik. A H.323 hang-, video- és adatkonferenciát tesz lehetővé csomagkapcsolt hálózatokon. A protokollcsalád ma legfontosabb felhasználási területe a Voice over IP, de jó tudni, hogy a komolyabb videokonferencia-rendszerek és a legtöbb internetes hang- és videochat rendszer is a H.323 protokollon alapul, vagy legalábbis kompatibilis azzal. Ennek következménye, hogy egy megfelelően konfigurált, szabványos H.323 alapú VoIP hálózatba akár egy Microsoft NetMeeting klienssel is be lehet lépni. A H.323 több protokoll és szabvány gyűjteménye, amely rugalmasan bővíthető. A legérdekesebb és legfontosabb résszabványok az alábbiak. RTP. A Real Time Protocol-t különféle multimédiás tartalmak valós idejű átvitelére fejlesztették ki. Követelmény volt, hogy a csomag tartalmazzon szinkronizációs információkat (hányadik csomag, mikor keletkezett), lehetővé tegye a különböző adatfolyamok multiplexálását (például videokonferenciánál a hang és a kép egyidejű átvitelét), valamint a hibajavítást. Az internet hagyományos átviteli protokolljai - a TCP és az UDP önmagukban nem alkalmasak ezekre a feladatokra. A TCP megbízható kommunikációt valósít meg, de lehetetlen vele valós idejű adatfolyamokat átvinni. Az UTP, mint datagram alapú protokoll, megfelelő lenne, de nem biztosítja a szinkronizációs és multiplexálási információk átvitelét. Az
RTP
protokoll
az
UTP-csomagokat
bővíti
ki
ezekkel
az
információkkal. Ez azt jelenti, hogy minden RTP-csomag olyan UTP-csomag, amely további, az RTP szabvány által meghatározott vezérlő információkat tartalmaz. Ezekből megtudható, hogy milyen multimédia-információk vannak a csomagban, ha több (például hang és kép) van benne, akkor hogyan helyezkednek el, és mikor kell őket lejátszani. 6
Az RTP igen sikeres és elterjedt protokoll, nem csupán a VoIP rendszerek, de a RealAudio/Video is ezen alapszik. Codecek és vezérlés. Az RTP csak az adatfolyamok átvitelét végzi, a tartalmukkal nem foglalkozik. Arról, hogy a hangból miképpen lesz adatfolyam és viszont, nem szól a szabvány. A hang kódolását és tömörítését az úgynevezett codecek végzik. A codec szó a kóder/dekóder angol rövidítése, ugyanúgy keletkezett, mint a modem (modulátor/demodulátor) szó. A codec analóg jeléből digitális jelet állít elő, majd a digitális jelet visszaalakítja analóg jellé. A kifejezés a multimédiából lehet ismerős, az MPEG, MPEG-2, DIVX, MP3 technológia is codeceket használ. A G.722-es codec 64 kbit/s-os, tömörítetlen PCM jelfolyam, amely gyakorlatilag megegyezik a hagyományos távközlés által használt formátummal. Mivel nem tömörít, nem lép fel minőségvesztés, feldolgozása minimális kapacitást igényel. Ott használják, ahol bővében vannak a sávszélességnek, például irodai hálózatokban. Az alap H.323 szabvány a G.723.1, G.728 és G.729 tömörített codeceket definiálja. A G.723.1 5,3 és 6,3 kbit/s-os, a G.728 és a G.729 pedig 16 és 8 kbit/s-os átviteli sebességet igényel. E sebességek nettó értékek. Mire az IP/UDP/RTP fejlécekkel megnövelt csomagok a hálózatra kerülnek, sávszélesség igényük megnő. A G.723.1 codec 6,3 kbit/s-ából például 13 kbit/s lesz. Ez még mindig közel ötszörös tömörítés a 65 kbit/s-hoz képest. Az említett protokollok megoldják a hang tömörítését és a hálózaton való átvitelét, de a hívásvezérléssel nem foglalkoznak. A H.225.0 protokoll (az ISDN-hálózatok Q.931 szabványának egyszerűsített változata) szabályozza a hívásfelépítést és lebontást, a H.245 pedig arra szolgál, hogy a végpontok egyeztessék
az
átvitel
módját,
vagyis
hogy
mekkora
sávszélességet
használhatnak, milyen tömörítésre képesek, videót tudnak-e továbbítani stb.
7
A H.323 alapú VoIP háló elemei A H.323 négy funkcionális egységet határoz meg. Terminálnak nevezzük azokat a végpontokat, amelyek a kommunikációt indítják vagy fogadják. Ez lehet egy hagyományos analóg vagy ISDN-telefon, H.323 kompatibilis IPtelefon, videokonferencia-végberendezés vagy egy számítógép a megfelelő szoftverrel. Amennyiben
különböző
protokollokat
használó
végpontokat
kell
összekötni, ezek között a konverziót a gateway végzi. A VoIP-nél az a leggyakoribb eset, amikor a H.323 szabványú hálózatot a hagyományos telefonhálózattal kívánjuk összekötni. A VoIP és a hagyományos hálózat közötti kétirányú átjárást biztosító gateway olyan doboz, amelynek egyik oldalán egy Ethernet-port, másik oldalán pedig analóg vagy ISDN-vonalak vannak. Két VoIP hálózat között is lehet gateway, például ha azok eltérő protokollokat használnak, vagy más-más menedzseli őket. A gatekeeper funkciója a hálózat vezérlése, azaz a hagyományos telefonközpont szerepét látja el. A terminálok regisztrálását, a hálózati címek és a telefonszámok egymáshoz rendelését végzi, valamint a sávszélesség-kezelést. A megfelelően konfigurált terminálok közvetlenül is képesek egymással felvenni a kapcsolatot. Mivel ehhez minden terminálba fel kellene venni az összes többi terminál címét, vagy az IP-címek alapján kellene próbálkozni a hívásfelépítéssel, és semmilyen központi menedzsment nem lenne lehetséges, összetettebb
hálózatok
esetén
a
gatekeeper
használata
gyakorlatilag
elkerülhetetlen. A negyedik egységtípus az MCU (Multipoint Control Unit), amely a kettőnél
több
résztvevős
kapcsolatokban
játszik
szerepet.
Ilyenek
a
konferenciabeszélgetések és a távoktatási alkalmazások. A négy komponensből bármelyik el is maradhat. Kis és egyszerű hálózatoknál nincs szükség gatekeeperre. Ha a hálózat csak belső célú, akkor felesleges a gateway, ha pedig 8
csak a távolsági hívásokat akarjuk kiváltani, akkor a hálózatot gyakran terminálok nélkül, csak gatewayekből építjük fel.
Végezetül A H.323-on kívül elterjedt még az SIP, amely a hívásvezérlést végzi. Támogatói szerint az Internet filozófiájába jobban illő, rugalmasabb és megbízhatóbb rendszer. Az MGCP/ MEGACO a hagyományos távközlési ipar szereplői által támogatott protokoll. Ezek - szemben a H.323-mal - nem definiálnak minden, a VoIP-hoz szükséges protokollt, de a H.323-hoz hasonló feladatokat látnak el.
9
