Hablicsek László: A család kialakulása, a családformák történelmi változásai A család emberi közösség, a társadalmi együttélés alapsejtje, legkisebb egysége; a társadalom fejlıdésének függvénye, a rokonok kapcsolatának történelmileg változó formája, amely változásában követi a társadalmi viszonyok alakulását. Eredeti jelentése mellett sokfajta fogalomkör meghatározására is szolgál. Alapjelentése a mindennapi szóhasználatban: a szülı(k), a gyerek(ek) és legközelebbi hozzátartozóik közössége. Népies használata szerint a gyermeket is így nevezik; például „van két családom”. A mai, modern értelmezés ezen legtöbbször az ún. monogám családot érti, amely tartós együttélésre vállalkozó egyetlen férfi és egyetlen nı szexuális, gazdasági, érzelmi közössége, s az általuk, illetve valamelyikük által nemzett gyermek(ek) közössége. Ezt nevezik nukleáris családnak is (nucleus = sejtmag), amely magja a vérségi közösségnek. Magyarországon a 18. századtól kezdve ismertek olyan történelmi (pl. anyakönyvek, népességösszeírások) és néprajzi források, amelyek alapján a család fejlıdésérıl kép alkotható. Új családot a házasság megkötése hozott létre. A 18. században – és késıbb is – ez jórészt „csoportos döntés” volt, a társadalmi, foglalkozási csoport, a felekezet, illetve a helyi társadalom hagyományainak, normatíváinak eredményeként jött létre, s csak kevéssé függött a két fél személyes {II-188.} elhatározásától. A kezdetben kéttagú új család jelentette a társadalom legkisebb egységét. Megalakulásától kezdve berendezkedı csoportját jelentette, amelynek végsı célja utódok létrehozása és a felnevelésükhöz szükséges feltételek huzamos biztosítása volt. Ebben az idıben társadalmunkat a család, a rokonság bonyolult kapcsolathálózata szıtte át. A szakirodalom e korra vonatkozóan a család összetétele szempontjából sokszor élesen megkülönbözteti a kiscsaládot (házaspár gyermekkel, gyermekekkel), a törzscsaládot (két család, két generáció együttélése) és az ún. nagycsaládot, amely a rokonság köréhez tartozó családokból és egyéb személyekbıl álló, három–öt generációt felölelı családi kooperációként mőködött. Az újabb kutatások szerint a családirokonsági kapcsolathálózat ennél árnyaltabb lehetett. Bonyolultabb összetételő családok (nagycsaládok) elıfordulása viszonylag ritkább volt. Jelentıs különbségek voltak az eltérı életmódot folytató, más és más gazdasági alapokkal bíró parasztok, zsellérek, kézmővesek, a közép- és nagybirtokosok családjai, együttélési gyakorlata szerint. A család általában a rokonokkal való – hosszabb-rövidebb ideig tartó – együttélést is jelentette, – különösen a birtokos parasztság háztartásaiban – kiterjedt a rendszeresen foglalkoztatott cselédségre, zsellérségre is. Ebben az értelemben kétségtelen, hogy a családi-rokonsági kapcsolathálózat bonyolultabb volt, mint a 20. században. A családi együttélés szervezıdésében szerepet játszottak a Balkánról és Nyugat-Európából behozott együttélési minták is, amelyek keveredtek az itt élı magyar és szlovák népesség háztartástípusaival. A polgárosodás, a kapitalizmus fejlıdése a családok, háztartások fejlıdésére nézve sem volt hatástalan. Annak következtében, hogy a családdal együtt élı szolgák, a cselédség és rokonság aránya igen lényegesen lecsökkent, s a többgenerációs családi együttélési formák lassan megszőntek, az ún. kiscsalád (nukleáris család) egyre inkább elterjedtté vált. Ez egyben azt is jelentette, hogy a család és a háztartás mindinkább összemosódott. A nık tömeges munkába állása következtében s azzal egy idıben a család számos funkcióját (pl. gazdasági, szociális, egészségügyi, öreggondozási) különbözı intézmények vették/veszik át. A nık önálló munkavállalása, önálló jövedelemhez jutása a családon belüli helyzetüket is megváltoztatta, a család struktúráját, mőködését a házasfelek egyenjogúsága irányába mozdította. A változások a 19. század végére, a 20. század közepére az európai országokban többé-kevésbé végbementek. A 19. század végén már felmerült: vajon a technikai-gazdasági fejlıdés nem teremti-e meg fokozatosan azokat a feltételeket, amelyek között az emberek a családon kívül szabadabban fejlıdve jobban kibontakoztathatják képességeiket, nem lenne-e a társadalom mőködése zavartalanabb, ha nem kellene megbirkózni a családok tradíciót ırzı hatásával. A család intézményének történetiségébıl azt a következtetést lehetett levonni, hogy a monogám család megszokott formája nem marad fenn tartósan; a férfi-nı kapcsolat és a gyermeknevelés új típusai jöhetnek létre. Minthogy e felfogás elıterében a családon belüli hatalmi viszonyok, közelebbrıl a férj feleség feletti uralma állott, a 19–20. század fordulóján elsısorban a feminista mozgalmak karolták fel, a nık politikai és családjogi egyenjogúságától várva a család belsı hatalmi szerkezetének átalakulását. A 20. század elsı felében a családszociológiai kutatások (Sorokin, C. C. Zimmerman, W. Ogburn és mások), egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a család jövıjének elırevetítésére. Ehhez a család mőködészavarait jelzı demográfiai adatok is hozzájárultak (a születésszám {II-189.} csökkenése, a válások számának növekedése stb.). De más változásokra is fel kellett figyelni. Ilyen például a törvényes házasságkötések számának csökkenése, a házasságkötés nélküli együttélés, az élettársi kapcsolat terjedése – a nyugat-európai, fıként a skandináv, késıbb más országokban is. Az 1960-as években – elıször Észak1
Amerikában, késıbb Európában is – más, a monogám családot radikálisan tagadó együttélési formák (kommuna, csoportházasság) is megjelentek, s mozgalmak indultak az azonos nemő személyek közötti élettársi, esetleg házassági kapcsolatok teljes egyenjogúsításáért. Lényeges változás a szándékos gyermektelenség kívánása és megvalósítása is, ami a nıi egyenjogúságért folytatott mozgalmak újraéledésével függenek össze. E változások azonban egyelıre a népességnek csak kis hányadát érintik a fejlett országokban. Az emberek többsége ma is a monogám családot választja élete keretéül, az életcélok között messze megelızve valamennyi mást, a család vezet. Egyelıre nem becsülhetı fel, hogy a hagyományos családi életformában jelentkezı változások visszafordíthatatlan folyamatot jelentenek-e. A 20. század végén az a legvalószínőbb, hogy bár a család a múlthoz képest kétségtelenül veszített funkcióiból, számos alapvetı funkciója változatlanul fennmarad, olyanok, amelyeket mind az egyén, mind a társadalom szempontjából a család tud legjobban ellátni. Ezt hosszú idıre tartósíthatja az állam tudatos társadalompolitikája, a családok támogatása is.
A család funkciói A család alapvetı funkciója a reprodukció, biológiai-utódnemzı és társadalmi értelemben egyaránt. A család emellett alapvetıen gazdasági, valamint érzelmi és kulturális-szellemi közösség is. Gazdasági funkciójára ma legáltalánosabban a fogyasztási-anyagi szükségletek kielégítése jellemzı, de termelési, szolgáltatási egységként is mőködhet. Az érzelmi szükségletek kielégítése magában foglalja a családtagok egymás iránti megértését, gondoskodását, áldozatvállalását, szexuális és szeretetigényét. A munka utáni pihenés, regenerálódás terepe is alapvetıen a családi otthon, vagyis az egyének erejének naponkénti újratermelése is itt történik. A családban valósul meg a gyermek(ek) szocializációja, önálló családi életre való felkészítése. A nevelés, szocializáció, a családok értékadó tevékenysége révén valósul meg a társadalom rétegeinek reprodukálása, s a státusok reprodukciója is. A családban történik a betegápolás és az idıs családtagok ápolása, gondozása. A család e feladatai a megelızı korok családfejlıdése során alakultak ki. Elsısorban az ún. kiscsalád (házaspár gyermek(ek)kel általánossá válásával, a nık tömeges munkavállalásával, nem utolsósorban a társadalmi-gazdasági fejlıdéssel függ össze, hogy e funkciók számottevı részét a fejlett országokban meghatározott intézmények látják el. A családi funkciók azonban különbözı formákban mégis fennmaradtak, sıt a tapasztalatok arra mutatnak, hogy közöttük vannak olyanok, amelyeket mind az egyén, mind a társadalom szempontjából a család tud leghatékonyabban ellátni. A család biológiai-utódnemzı funkciója. A biológiai reprodukció, a társadalom megırzése, továbbvitele az utódok által, minden történelmi korban a család legelsı, nélkülözhetetlen funkciója. Ezért az állam különbözı törvényekkel, jogi és egészségügyi szabályozásokkal is igyekszik irányítani, befolyásolni. Ez azonban nem könnyő feladat, mert a gyermekvállalás a családok, a házaspárok, az egyének intim szférájába tartozó egyéni döntés. Különösen azóta, amióta a védekezés, a fogamzásgátlás, a családtervezés {II-190.} módszerei széles körben elterjedtek. A fejlett társadalmakban már hosszabb ideje csökken a termékenység. Néhány évtizede Európában ez az egyszerő reprodukciós szint alatt tartósul, amelynek következménye a népesség elöregedése, hosszabb távon pedig a népességszám jelentıs csökkenése. A demográfiai és szociológiai kutatások szerint ez a népesség „demográfiai válasza” a társadalomban végbemenı változásokra, amelyek elsısorban a társadalom alapegységeit, a családokat érintették. A családi életforma vonzerejének visszaesése, a házasságon kívüli együttélési formák terjedése, a párkapcsolatok stabilitásának csökkenése – olyan jelenségek, amelyek az 1970-es években terjedtek el a nyugat-európai országokban, majd a tengerentúli fejlett társadalmakban is, és a termékenység csökkenését eredményezték. Hazánkban még nem jellemzı az akaratlagos gyermektelenség, a családok kívánnak legalább egy, legfeljebb két gyermeket. Ugyanakkor jelentıs változás, hogy az 1990-es évek közepére az összes gyermekszülésnek – a korábbi 90%-ost meghaladó arányhoz képest – már csak mintegy 80%-a történt házasságban; századunk folyamán még nem volt ilyen magas a házasságon kívüli szülések hányada. Az 1990-es évek elsı felében 100 nınek átlagosan 190 gyermeke van befejezett termékenysége idején (40– 45 éves korában). A felnıtt nemzedék utánpótlásához viszont 210–215 gyermeknek kelleni születnie. Az egyszerő reprodukció biztosítása nélkül nincs kilátás a népességcsökkenés hosszú távú megállítására. A társadalmi státus reprodukciója, mint családi funkció. A különbözı társadalmi rétegekhez tartozó, különbözı életfeltételek között élı, más-más státusú családok státusuk, helyzetük megırzésére törekszenek. A korábbi történelmi korokban ez elsıdlegesen a családban valósult meg; az utód általában a családi vagyon ırzıje, a családi mesterség folytatója lett. A család gazdasági-termelési egység jellegének megszüntetésével, illetve csökkenésével ez ma már nem olyan természetesen megvalósuló folyamat. A státus reprodukciója az iskolarendszerrel kiegészítve, az iskolarendszer közremőködésével történik. Bár a 2
család szerepe meghatározó az egyéni életcélok kialakításában, a kulturális tıke átadása és képzése fontosságának felismerésében, ez a hatás a szülık társadalmi helyzetétıl, iskolázottságától, kulturáltságától függıen a gyermekek iskoláztatásán keresztül érvényesül. A szülık és gyermekeik iskolázottsága között pozitív kapcsolat van. Az iskolai teljesítmény eredményességét erısen meghatározza a családból hozott kulturális tıke. Az ezzel szerényebb mértékben rendelkezı családok gyermekei a versenyben lemaradnak, s – akár a szülık tudatos törekvése ellenére is – helyzetük nem jut tovább a szülıi család státusánál. Magyarországon – az 1990. évi népszámlálás adatainak elemzése szerint – az általános iskolával nem rendelkezı szülık gyermekei közül kerülnek ki nagy eséllyel azok, akik nem jutnak el még az alapfokú végzettség megszerzéséhez sem. E nagyon hátrányos csoport másik forrását a befejezett általános iskolával rendelkezı szülık gyermekei jelentik. A befejezetlen és befejezett általános iskolai, valamint a szakmunkásképzıt végzett szülık legjellemzıbb törekvése, hogy gyermekeik a szakmunkásképzı iskolát elvégezzék. A középiskolát végzett szülıi háttér határozott javulást jelent a gyermekek iskolázottságában. Ez alapvetıen az általános iskola utáni továbbtanulás irányának változásában jelenik meg. Ekkor domináns végzettséggé a középiskola válik a gyermek(ek) körében, és növekszik a felsıfokú iskolát végzettek aránya. Felsıfokú {II-191.} végzettségő szülık esetén a változások még sokkal határozottabban jelentkeznek, ekkor sokkal nagyobb az esély arra, hogy a gyermek is felsıfokú iskolát végezzen. Mindent egybevetve, a gyermekek iskolázottsága szempontjából kulcskérdés az általános iskola utáni továbbtanulás iránya. Ezen a ponton határozottan elkülönülnek az alacsonyabban és a magasabban képzett szülık gyermekeinek esélyei és ezzel a további életpálya lehetıségei. Ez részben adódik a szülık társadalmi helyzetébıl, szemléletébıl, részben pedig abból, hogy az iskolai oktatás nem tudja ellensúlyozni az alacsony iskolázottságú szülıi háttér negatív hatását. Ily módon a társadalmi státusok szerinti reprodukció legfıbb meghatározója a család marad, a társadalmi intézmények, s köztük elsısorban az iskola csak módosítani képesek ezt a domináns hatást. A kulturális háttér mellett az egyének helyzetét, az életpálya alakulását, azt, hogy valaki felnıttkorára milyen helyzetet foglal el a társadalmi egyenlıtlenségi rendszerben, a gyermekkori származási család más elemei is meghatározzák. Ilyen például a munkamegosztási háttér, vagyis a szülık munkamegosztási pozíciója, a gyermekkori anyagi körülmények, lakáskörülmények, a fogyasztás színvonala, s nem utolsósorban a települési háttér, hiszen a településnagyságból, régióhoz tartozásból adódó különbségek a családok számára esélyegyenlıtlenséget teremthetnek a státusszerzés legkülönbözıbb szféráiban, a foglalkoztatási, iskoláztatási és jövedelemszerzési lehetıségekben egyaránt. A család gazdasági funkciója. A szakirodalomban sokszor megfogalmazódik az az állítás, hogy a család a 20. század folyamán fokozatosan elveszíti gazdasági funkcióit. Ez a tétel csak részben igaz; valóban lecsökkent azoknak a családoknak a száma, amelyek valamennyi családtag teljes munkaerejét igénybe véve mint termelési egységek funkcionálnak, és ugyancsak ritka az olyan család is, amely tagjai anyagi szükségleteinek ellátásáról egyedül gondoskodna. Azonban ma sem jelentéktelen azon családok aránya, amelyek termelı funkciót is ellátnak, és a család tagjainak fogyasztása nagyobbrészt a családi háztartás kereteiben történik. Kétségtelen, hogy a házastársak, a családok vagyona, gazdasága ma más szerepet játszik a családban, mint egykor, a korábbi történelmi korokban. Régebben a házasságok többsége – szinte a magántulajdon megjelenésétıl kezdıdıen – mindig az egyenlı vagyonok egyesítésére törekedett valamennyi társadalmi rétegben. Ezért is volt általánosan jellemzı, hogy a házasságkötés sokkal inkább „csoportos döntés” volt, s csak kevéssé függött az érintett felek egyéni elhatározásától: a házasfelek, illetve azok szülei – a helyi társadalom tradícióinak megfelelıen – az azonos értékek cseréjére törekedtek. A jövedelem, a vagyon ma is fontos családi kötıelem. Az adott kereseti struktúra mellett az a tény, hogy a családnak egy vagy két tagja folytat-e keresı tevékenységet, lényeges különbséget teremt a családi jövedelem nagyságát illetıen. Magyarországon az esetek túlnyomó többségében a házasságkötés idején mindkét fél keresı tevékenységet folytat. Ez marad a helyzet az elsı gyermek születéséig, azután lecsökken a keresı asszonyok száma. A házasságot kötı nık többsége a nyugat-európai országokban és Észak-Amerikában is keresı; a házasságkötés után azonban számuk erısen megcsappan, a gyermekszüléskor pedig egészen lecsökken. Ezekben az országokban csak a gyermekek iskolás korúvá válása után kapcsolódnak be újra a nık a gazdasági életbe, és válnak családjaik újra „kétkeresıssé”. Két keresıvel a család hamarabb tudja megvalósítani elképzeléseit anyagi körülményeinek alakításában. Az azonban, hogy a {II-192.} férj és a feleség is keres, nemcsak a család jövedelme szempontjából meghatározó, hanem nagy jelentısége van a család belsı életének alakulására is. A családi szerepmegosztás, a család döntési mechanizmusa, a családtagok tevékenységstruktúrája ettıl függıen alakul. Ún. szisztematikus családtípus ott alakul ki, ahol a férj és a feleség egyaránt keresı munkát végez, és a házastársak egymás foglalkozását ugyanúgy értékelik, mint a sajátjukat. A családi gazdálkodásnak – kevés kivétellel – elsırendő célja az önálló otthon megteremtése, saját lakás szerzése. A lakás és a vagyon megszerzése – bármily szerény mértékő is az – gyakran egy egész élet munkájának eredménye, ami fontos kötıelemet jelent, s számtalan családot – az érzelmi elhidegülés ellenére is – együtt tart. 3
A család gazdasági funkciói közé sorolható a jövedelemmel való gondos és tervszerő gazdálkodás megvalósítása, a bevételek és kiadások egyensúlyban tartása a család közös és az egyes családtagok személyes fogyasztási szükségleteinek figyelembevételével. A gyermekek nevelése szempontjából is fontos a háztartás gazdálkodásának, a pénz kezelésének elsajátítása. A szerény jövedelmő családok gazdasági funkcióinak teljesítését a társadalom is elısegíti különbözı juttatások, szociális támogatások formájában. A család érzelmi szükségleteket kielégítı funkciója. Minden egészséges ember természetes igénye, hogy intim kapcsolatban éljen, beleértve a tartós és megbízható szexuális kapcsolatot, a szeretet, a gondoskodás, az áldozatvállalás, a bizalom kölcsönösségét, az együttes élmények átélésének igényét csakúgy, mint a szabad idı, a pihenés, a rekreáció intim társas közösségben való eltöltését. Ennek hiánya súlyos személyiségkárosodást is okozhat. Az érzelmi szükségletek kielégítésének legmegfelelıbb terepét a családi együttélés, a családi környezet biztosítja. A család e funkciójának napjainkban egyre nagyobb jelentısége van; a házasfelek közötti érzelmi kötelék megszőnése esetén a többség ma már értelmetlennek tartja a házasság fenntartását, ami váláshoz, a család felbomlásához vezet. Az érzelmi szükségletek szerepe a házasságon belül a 20. század polgári társadalmában olyan erıvel jelent meg, mint a megelızı társadalmakban soha. A családi szerepek a társadalmi munkamegosztás következtében úgy alakultak, hogy a családi harmónia fenntartása, ápolása a nı, az anya hivatása volt, hiszen az esetek nagy részében nem dolgozott, önálló jövedelemmel sem rendelkezett, s így a család ezt tekintette a fı feladatának. Ennek hagyománya részben még ma is megtalálható, bár az ún. szimmetrikus (kétkeresıs) családmodell elterjedése révén egyre nagyobb hangsúlyt kap az érzelmi szükségletek kölcsönös biztosítására törekvés. Valamennyi családon belül kialakulnak domináns, tipikus érzelmi viszonyok. Közülük többnyire az anyagyermek közötti kapcsolat a legerısebb, s talán ez a legtartósabb érzelmi együttlét. Alapvetı érzelmi viszonyok: a férfi és nı, vagyis az apa és anya között kialakuló kapcsolat, az apa és gyermeke közötti viszony, a testvérek közötti kötelék, valamint a nagyszülık és az unokák kapcsolata. Ezek bonyolult hálózata, a közöttük meglévı interakciók teszik mőködıképessé a családot az érzelmi szükségletek biztosítására. Ha valamely interperszonális kapcsolatban bármely érzelmi viszonyban zavar áll be, azt a család érzelmi egyensúlya megsínyli. A 20. század végére a fejlıdés, a modernizáció felgyorsulása következtében a családi együttélésben újfajta értékek jelentek meg. Ilyen többek között az egyéni vágyak kielégítésének igénye a családtagok iránti kötelezettségekkel szemben, {II-193.} a szülıi tekintély kisebb súlya, a családi élet szigorú állandósága helyett egy újra törekvı, kísérletezı magatartás követése; igény mutatkozik tehát egy olyan családi életvezetés iránt, amely nagy teret hagy az egyéni autonómiának, az individuum kiteljesedésének. Ezek a változások a család érzelmi szükségleteket kielégítı funkciójára nézve sem hatástalanok. A család, mint intim közösség jelentheti azt a biztonságos érzelmi támaszt, amely a családtagok céljait, törekvéseit a kölcsönösség, az együttérzés, az egymásért érzett felelısség alapján segítik elı. Az öreggondozás, mint családi funkció. A nagyszülık, dédszülık nem tartoznak ugyan szorosan a nukleáris családhoz, s a velük való állandó együttélés, a közös háztartás is egyre ritkább, az öreggondozás azonban jórészt a családok feladata. Az idıs és fiatal generációk közötti tartós érdekkapcsolat régtıl fogva meghatározza a család e funkcióját. Az idıs emberek tisztelete, megbecsülése a civilizálatlan társadalmakban is megtalálható, hiszen minél alacsonyabb szinten van egy közösség, annál inkább arra kényszerül, hogy az öregek tapasztalatokra épülı tudását hasznosítsa. A magántulajdonon alapuló civilizált társadalmakban a generációk közötti érdekkapcsolat fıképp abban nyilvánult meg, hogy az idıs emberek szinte mindvégig kezükben tartották vagyonukat, amelynek a halál utáni felosztását törvények és szokások szabályozták. Ha az apa egészségének megromlása miatt már nem volt munkaképes, a rendelkezésre álló családi vagyont részben vagy egészében elosztotta gyermekei között. Arra is volt példa, hogy ez még munkaképes életszakaszában megtörtént. A vagyont ekkor úgy osztották meg, hogy annak hasznából a szülık is megéljenek. Többnyire a legkisebb fiú „örökölte” a családi házat, aminek fejében szülei eltartásáról életük végéig gondoskodott. A teljesen magukra maradt, család, gyermek nélküli, vagyontalan öregek esetében a család öreggondozó funkcióját a társadalom, a helyi közösség vette át (szegényház, adományok stb.). A tulajdonviszonyok változása és a modernizáció felgyorsulása következtében új helyzet alakult ki. Magyarországon a 20. század végére az idıs generáció meghatározó része aktív életkorában munkavállaló volt, és saját jogú (vagy özvegyi) nyugellátásban részesül, anyagilag tehát nem szorul rá feltétlenül gyermekei támogatására. Az idıs családtagok eltartása így jórészt közösségi, társadalmi feladattá vált. Az elmúlt évtizedekben lezajlott nagymértékő társadalmi mobilizáció következtében az idısebb (vagyis nagyszülıi) és a fiatalabb generáció nagyrészt területileg is elszakadt egymástól. Ez az arra rászoruló, magányosan élı idıs emberek család által történı mindennapi gondozását nem teszi lehetıvé, így
4
ugyancsak társadalmi szintő megoldási formákat igényel (szociális elhelyezés, családsegítı szolgálat rendszeres látogatása stb.). A család azonban mégis teljesít ma is olyan funkciót, amely a generációk közötti erıs, kölcsönösségen alapuló köteléket erısítik. Az idıs, sokszor házastársát már elveszített, magára maradt szülı számára lelki, szellemi egészségének fenntartásához nélkülözhetetlen a fiatal generációval való rendszeres kapcsolat. S minthogy az életkor elırehaladásával megfogyatkoznak a barátok, ismerısök, egyre nagyobb szerepe lesz a család, a gyermek, az unokák életében való érzelmi részvételnek. A generációk közötti kapcsolat sokszor ma is a kölcsönösségen alapul. Gyakori, hogy a fiatal családok még hosszú ideig nem tudják nélkülözni a szülık segítségét, például az unokák gondozásában, felügyeletében, a ház körüli napi teendık ellátásában, sıt a szociológiai vizsgálatok tanúságai szerint jelentıs a nyugdíjas szülıktıl kapott {II-194.} anyagi támogatás is. Az idıs emberek számára mindez nem áldozat, hanem éppenséggel lelki szükségletet elégít ki, mivel megszünteti bennük a magányosság, a feleslegesség érzését. Az öreggondozás legnehezebb fázisa a családok számára az idıs szülı teljes leépülése, a halál közeledése. Ebben a fázisban különösen nagy szükség lenne a család fizikai és érzelmi együttmőködésére, a családban történı ápolásra, gondozásra. Ez azonban csak kivételes esetekben valósulhat meg, részben a lakáskörülmények, részben a fiatalabb családtagok lekötöttsége (munka, tanulás), részben anyagi okok (pl. fizetett házi ápolás igénybevétele), nem utolsósorban pedig az otthon bekövetkezı haláltól való idegenkedés miatt. Pedig az intézményes hálózat (szociális otthon, kórházak ún. elfekvı osztályai) ma még nem alkalmas arra, hogy az élet befejezését a lehetıségek szerint lelkileg is megkönnyítse. A családok és a társadalom anyagi-gazdasági körülményeinek lényeges javulása és a fiatal generáció toleranciaszintjének növekedése szükséges ahhoz, hogy a család öreggondozó funkciója e tekintetben is optimális módon teljesüljön.
Családi szerep, családi munkamegosztás A szerep az ún. interakcionalista családszociológia alapfogalma, amely a családot „olyan, egymással interakcióban álló személyek együtteseként értelmezi, akiket e társadalmilag definiált szerepek betöltésére való törekvés irányít” (Burgess). Társadalmilag meghatározott tehát, ahogy a családtagok – a férj és a feleség, az apa és az anya, a fiú és a leány, a fivér és a nıvér – családon belül betöltött szerepei alakulnak. A családkutatások a családi szerepeket – legalábbis az apából, anyából és gyermekekbıl álló családstruktúrákban – többnyire adottnak tekintik, abból kiindulva, hogy a férfiak ún. instrumentális, a nık pedig expresszív szerepet töltenek be. Az instrumentális, vagyis férfias szerepek technikai jellegő feladatok, a végrehajtó és ítélkezı, döntı funkciók betöltését jelentik, míg az expresszív, nıies szerepek a támogató, összhangteremtı, feszültségoldó feladatok ellátásában nyilvánulnak meg. A családi szerepek elsajátításának elsıdleges színtere maga a család, amely a gyermekekre áthagyományozza a különbözı szerepekhez, mindenekelıtt a nemi szerepekhez kapcsolódó magatartásmintákat. A szereptanulást a külsı környezet, a külvilág is elısegíti, mivel a magatartásminták követését társadalmilag elfogadott, helyeselt normák erısítik. A családi szerepek az életkor elırehaladásával értelemszerően változnak, módosulnak: a családi státus megváltozása korábbi szerepek elveszítésével jár és újabb szerepek betöltését jelenti (pl. nagyszülıi szerep). A családi szerepet szokásos megkülönböztetni a családi funkcióktól, családi feladatköröktıl. Az ún. alapszerepek – az apa, anya, fiúgyermek, leánygyermek, nagyapa, nagyanya szerepe – kijelölése a családtagok biológiai és pszichológiai sajátosságai alapján rendezıdik el. A feladatkörök a család tevékenységeit rendezik, annak céljai, eredményei szerint. Ilyen feladatkört jelenthet például a család státusának képviselete, a család pénzügyi, anyagi ellátása, a háztartás vezetése, a gyermekgondozás, gyermeknevelés, a betegápolás stb. A szerepek és a feladatkörök jellegzetesen kapcsolódnak egymáshoz; vannak olyan feladatkörök, amelyek hagyományosan a nı, az anya, s vannak amelyek hagyományosan a férfi, az apa szerepéhez kötıdnek. Különösen érvényes volt ez azokban az idıkben, amikor a nık számára az egyetlen közösség, amelyhez tartozhattak, a család volt; a nık nem vettek részt a társadalmi-politikai döntések meghozatalában, s érdekeiket {II-195.} családjuk férfi tagjai képviselték. A feladatkörök hagyományos felosztása rendkívül tartósnak bizonyult. A nık jogi egyenlıségének megvalósulása után is hosszú ideig jellemzı maradt – nem ritkaság napjainkban sem – az ún. egykeresıs család, amelyben az apa a keresı, a családfenntartó. De a kétkeresıs családokban is többnyire a férj, az apa az, aki több és jobban fizetett munkát végez, mint a feleség, így a családi feladatok nagyrészt a feleségre hárulnak. Ez azonban nem törvényszerő, sok olyan családi feladatkör van, amelyet bármely alapszerep képviselıi elláthatnak. A nık munkavállalásának elterjedése a családi élet alakulását is jelentısen befolyásolta. Magyarországon a változások viszonylag gyorsan mentek végbe: míg 1949-ben a gazdaságilag aktív korú nıi népességnek 5
kereken harmada, az 1980-as évek végére már 80% feletti aránya vált keresıvé. Közöttük a férjes, illetve családos asszonyok voltak/vannak többségben, akik számára a családi és munkahelyi feladatok ellátása sokszor konfliktusokkal telített. Különösen nehéz periódust jelentett az 1950-es évek hivatalos ideológiájaként deklarált, voluntarista egyenjogúságelv. Ez a nık biológiai sajátosságait, valamint a gyermeknevelésben és a családi életben betöltött szerepét háttérbe szorította, s az egyenjogúságot, mint a férfiakkal minden tekintetben „egyformaságot” értelmezte. Késıbb a kisgyermekes anyák már különbözı kedvezményekben részesültek (ilyen volt például a hároméves gyermekgondozási szabadság, a gyermekápolási táppénz bevezetése). A nımozgalmak emellett erıteljesen kezdeményezték egy olyan családi munkamegosztás elterjesztését, amelyben a családi, háztartási feladatokat „igazságosabban” osztják meg, abban a férj és a gyermekek is nagyobb részt vállalnak. Ez azonban csekély eredménnyel járó törekvésnek bizonyult. Az 1980–1990-es években végzett szociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy a férfiasnak, illetve nıiesnek tartott munkák hagyományos értelmezése nem sokat változott. Igaz, a nık többsége már akkor is vállalna keresı tevékenységet, ha férje el tudná tartani a családot. Ezt iskolai végzettségük emelkedése érthetıvé is teszi. De nem szívesen adnák át azokat a családi, háztartási feladatokat sem más családtagoknak, kivált férjüknek, amelyek szorosan kapcsolódnak az anya, a feleség szerepéhez. A valódi konfliktust tehát nem az jelenti számukra, hogy a munkahelyi és a családi feladatok ellátása idıbeosztás szempontjából és fizikailag is nehéz, hanem ha az anya, a feleség biológiai és pszichológiai sajátosságok alapján elrendezıdött szerepének – ami a nık természetes, belsı igénye – kevéssé tudnak eleget tenni. Ezért a megoldást fıképp a rövidebb, ún. részidıs munkavállalás lehetıségeinek kibıvülésében látnák. A magasabb iskolai végzettségre, szakmaszerzésre törekvés tömegessé válása a gyermekek családi szerepét és családi feladatait sem hagyta érintetlenül. Gyakorlatilag megszőnt a gyermek, mint korán jövedelmezı munkaerıforrás szerepe, a tanulási idı 18–22 éves korig történı meghosszabbodása pedig számottevıen megnyújtotta a „gyermekstátusban” töltött idıszakot. A gyermekeknek a tanulásra kell koncentrálniuk, így kevéssé vesznek részt a családi munkamegosztásban. Ez egyben a szülıi szerepek és feladatok meghosszabbodását is jelenti. A gyermek, mint örömforrás, s mint a szülıi gondoskodás tárgya is hosszabb ideig tölti be e szerepét, s egyre általánosabb, hogy olyan „presztízsnyújtó” szereppel is rendelkezik, amely alkalmas arra, hogy a szülık, a család kifelé, a külvilág felé jó képet mutasson fel magáról, mint olyan családról, amely a gyermeket gondosan neveli, jó szakmát {II-196.} ad a kezébe. De a szülıi feladatkörök oly módon is meghosszabbodnak, hogy a tanulmányaikat befejezı, pályaválasztás és családalapítás elıtt álló fiatalok nagy része egy ideig még továbbra is a szülık segítségére szorul. A feleségek, anyák munkavállalása következtében új feladatkörökkel gazdagodott a nagyszülıi szerep is. A nagyszülıknek jelentıs részt kell vállalniuk a gyermekek gondozásában, felügyeletében, nyaraltatásában, többnyire érzelmileg, pszichikusan és a gyermekkel kapcsolatos kisebb-nagyobb döntések meghozatalában is magukra vállalva egyfajta szülıi szerep betöltését. A családi élet egyensúlya, harmóniája szempontjából ennek hatása többféle lehet: az életkorukból adódóan nehézkesebb, aggodalmaskodóbb és tradicionálisabb felfogású nagyszülık és a modernebb életvezetést követı szülık között konfliktusok támadhatnak a gyermeknevelés kérdéseiben. Az aktív nagyszülıi szerep betöltése mégis alkalmat nyújt a generációk közötti együttmőködés hosszú ideig történı fenntartására, ami az idıs emberek lelki, szellemi egészségének egyik legfıbb biztosítéka.
Családi szocializáció, családi életre nevelés A szocializáció a tanulási folyamat, amelynek során az ember megszerzi azt a tudást, azokat a gyakorlati ismereteket és készségeket, amelyek birtokában többé-kevésbé hatékonyan képes részt venni az egész társadalom, illetve egyes társadalmi csoportok életében. Az emberek gyermekkorukban tanulnak meg egyes, konkrét, felnıttkorukban betöltendı szerepeket, s ezek hatnak saját családi életük alakítására is. Családjukban sajátítják el az ún. nemi szerepeket, amelyek késıbb saját családjuk struktúráját is meghatározzák. A szülıi család alapján fejlıdnek ki azok a készségek, amelyek párkapcsolataik szempontjából alapvetıek lesznek. A családi szocializáció meghatározó módon utánzás alapján megy végbe: a gyermek követi a modellként szolgáló szülı viselkedését. Az utánzás szerepe különösen fontos az egész életen át ható magatartási minták elsajátításában. A gyermek általában azonosul is azzal, akit utánoz. Van olyan felfogás, amely szerint az azonosulás megelızi az utánzást, feltétele annak; más irányzatok szerint az utánzás az azonosulás után jön létre, vagyis a gyermek annak a személynek a viselkedését kezdi utánozni, akivel azonosul. Ez különbözı mértékő lehet, attól függıen, hogy a szülı – anya vagy apa – magatartása mennyire konzekvens, következetes, rendszeres, vagyis mennyire teremtıdik meg az a légkör, amelyben erıs azonosulás jöhet létre.
6
A szülıi viselkedési minták belülrıl szabályozzák a gyermek magatartását, tartósan elraktározódnak, interiorizálódnak, s késıbb a felnıttkori cselekvést irányítják. Mindezek következményeképpen a gyermekek olyan magatartásokat is megtanulnak a szülıi családban, amelyekre tudatosan nem tanítják ıket, felhasználásukra a szülıi családban nincs is lehetıségük, hanem csak jóval késıbb alkalmazhatják az elraktározott mintákat. A házastársi és a szülıi szerep tanulása a szülıi családban már egészen korán megkezdıdik. De míg a házastársi szerep tanulásakor a gyermek csupán megfigyelıje a férj és feleség interakcióinak, a szülıi szereppel kapcsolatos akcióknak a gyermek maga is aktív résztvevıje, sıt bizonyos – szülıi szerephez hasonló – tevékenységeket kisebb testvéreivel való együttmőködéseiben maga is betölthet. A családi szerepek elsajátításával együtt folyik az ezeknél általánosabb jellegő nemi szerepek megtanulása is. Ennek a késıbbiekben nagy jelentısége lesz, mivel az a tény, hogy a jövendı házastársaknak {II-197.} azonos elképzelései vannak-e a férj-apa és a feleség-anya szerepérıl, alapvetıen meghatározhatja a házasságra lépık családi életét, egymáshoz való adaptálódását. Sokszor az válhat házastársi konfliktusok forrásává, hogy a házasfeleknek más és más tapasztalatai, elképzelései vannak a nemi, családi szerepekrıl, minthogy szocializációjuk folyamán más és más családi mintákat követtek, s ezen egymás kedvéért sem képesek változtatni. A család jelentısége a családi szerepek átadásában a társadalom fejlıdésével, átalakulásával együtt maga is változhat. A 20. század második felében az tapasztalható, hogy az életformák gyorsabb változása miatt a családi példákat a fiatal házasok kevésbé tudják alkalmazni, mint ahogyan szüleik vagy nagyszüleik tudták. A külsı hatások, a családi élet problémáinak nyíltabb tárgyalása, a tömegkommunikáció nagyobb lehetıséget ad többfajta minta megismerésére, és arra, hogy a fiatalok új utakat keressenek. A gyermekkori szocializációnak a házastársi, szülıi szerepekre gyakorolt hatása tehát bármennyire lényeges és tartós is, nem végérvényesen meghatározó. A felnıttkori szocializáció gyökeres átalakulást hozhat a családdal kapcsolatos értékelésben, érzelmi viszonyulásban, szerepmodellek követésében, egyedi viselkedési formák alkalmazásában. Míg a nemi és a családi szerepek elsajátítása az utánzás, az azonosulás, az internalizálódás folyamataiban szinte spontán módon megy végbe, a családi feladatok ellátására való felkészítés a szülık – kisebb mértékben az iskolai oktatás – tudatos törekvéseinek eredményeként valósulhat meg. A régebbi idıkben a gyermekek hagyományos munkamegosztásban való részvételének eredménye volt az, hogy a leányok az anyától sajátították el a háztartási teendıket, kisebb testvéreik mellett gyakorolhatták a gyermekgondozási feladatokat, a fiúk pedig az apa mellett a „férfias” teendık ellátását, nem ritkán a szakma megtanulását is, amelyet – családi mintára és ösztönzésre – késıbb maguk is folytattak. A családi életben bekövetkezett változások, fıképpen a nık, az anyák gazdasági aktivitásának terjedése és a gyermekek tanulási idejének meghosszabbodása azonban egyre kevésbé tette lehetıvé, hogy a családi feladatkörök ellátásához szükséges ismereteket a gyermekek kizárólag otthon, a családban sajátítsák el. Márpedig ezen ismeretek hiánya a családi életben ugyancsak konfliktusokat eredményezhet. E hiányt részben pótolhatja, ha a legfıbb ismeretek elsajátítását az iskolai nevelés elısegíti. A II. világháború elıtt az ún. elemi, illetve polgári iskolák oktatási programja a háztartástan-tantárgyat is magában foglalta. Az 1950-es évektıl azonban ez – mint feleslegesnek ítélt „polgári hagyomány” – kimaradt az iskolai oktatásból. Mögötte a nıi egyenjogúság erıltetett, voluntarista ideológiája állt, amely szerint a nık csak akkor válhatnak a férfiakkal teljesen egyenjogúakká, ha ugyanúgy dolgoznak, mint a férfiak. Az elképzelés szerint a háztartási és gyermeknevelési feladatokat különbözı szolgáltatásoknak kellett volna ellátniuk. Azonban már az 1970-es években és a késıbbiekben készített felmérések is azt mutatták: a lakosság, a szülık nagyon is igényelték volna, hogy az iskola nagyobb részt vállaljon a fiatalok családi életre való felkészítésébıl. A kívánatosnak tartott tematikán belül igény mutatkozik a szexuális élettel, párválasztással, házasélettel kapcsolatos ismeretek oktatására csakúgy, mint a gyermeknevelés, a betegápolás, a takarékoskodás, a kisebb-nagyobb háztartási tennivalók megtanítására. A családi életre fordítható idı szőkülése ugyanis ma csak kevés lehetıséget biztosít arra, hogy ezen ismereteket a szülık adják át a gyermekeknek. Viszonylag {II-198.} új problémaként jelent meg a fiatalok korai életkorban (serdülıkorban) megkezdett szexuális életének terjedése, ami a szülıket különösen nehéz feladat elé állítja. A szülık tisztában vannak ugyan azzal, hogy a gyermekek szexuális felvilágosítása elsısorban az ı feladatuk, de gyakran maguk sem rendelkeznek kellı szakismerettel és gyakorlattal ahhoz, hogy gyermekeiket megfelelı tanácsokkal lássák el a szexuális életre és a védekezés módjára vonatkozóan. Az 1990-es években jelentıs kísérletek indultak meg mind a szexuális, mind az ún. háztartási ismeretek iskolai oktatásának bevezetésére. Ez nagyon fontos, mivel a szexuális élettel és a családi feladatkörökkel kapcsolatos ismeretek megtanulása hatékonyabbá, eredményesebbé teheti a spontán módon elsajátított családi szerepek gyakorlását.
7
Családi konfliktusok A konfliktusokat általában olyan társadalmi helyzetekként vagy folyamatokként értelmezhetjük, amelyekben két vagy több személy, vagy csoport között érdekellentét van, ami érzelmi és/vagy szándékbeli ellentétben, idınként ellenséges interakciókban is kifejezıdhet. Ez az általános megállapítás érvényes a családi, házastársi konfliktusokra is. Attól az idıtıl kezdve, amikor a házasságkötés elsıdleges motívuma már nem a partnerek gazdasági érdeke, hanem érzelmi szükségleteik kielégítése, a házasságra lépık céljai között kiemelt helyen szerepel a harmonikus családi életet megteremtése, amelyben az egyetértés, az értékek közössége, a célok azonossága jellemzı. A tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy a házasságok jelentıs részében idıvel megszőnik az egymás iránti érzelmi igény, s a további együttélés alapja az lesz, hogy mindegyik fél egyéni érdekeinek érvényesítéséhez elfogadható keretnek tekinti házasságát, amelynek fenntartása elınyösebb számára, mint annak megszüntetése. Ez a folyamat kisebb-nagyobb konfliktusok és megegyezések közepette megy végbe. A konfliktusok természetével foglalkozó szociológiában nem ismeretlen az a felfogás, amely szerint a konfliktus éppúgy része a házastársi kapcsolatnak, mint azok az elemek, amelyek összetartják azt. Gyakorlatilag, nincsen olyan házastársi kapcsolat, amelyben ne lépne fel érdekellentét a házastársak között. Ez érthetı is, mivel a családi, házastársi kapcsolat kihat a részt vevı felek életének egészére. Azonban ez azt is jelenti, hogy a konfliktusok, érdekellentétek nem vezetnek feltétlenül a házasság, a család felbomlásához. Nem ritkaság, hogy még ha az ellentétek már olyan fokra emelkedtek is, amelynél nagy valószínőséggel válással, a család szétesésével lehet számolni, a kapcsolat mégis átvészeli ezt az idıszakot és fennmarad. A konfliktusok, érdekellentétek visszavezethetık a házastársak szerepeire, ezek összeütközésére, de kialakulásukban és menetükben fontos a családi közösség, a házastársi viszony fejlıdésének belsı dinamikája és a házastársak személyisége is. A házastársak lehetséges érdekellentéteinek fı területeit a család funkciói jelölik ki. E funkciók történelmi korszakok szerint, de a családi életciklus egymást követı szakaszaiban is változnak. Ennek megfelelıen változik az is, hogy egy adott történeti idıpontban vagy a családi életciklus meghatározott szakaszában, amely ellentétek a legnagyobb jelentıségőek. A konfliktusok, ellentétek fıbb csoportjaira, területeire a válások alakulásából is következtetni lehet. Ilyen területek lehetnek az anyagi természető, a jövedelemmel, a jövedelem felhasználásával kapcsolatos, az önálló lakás hiánya miatt keletkezett viták; a gyermek miatt, gyermeknevelési elképzelésekkel kapcsolatos ellentétek; a szabad idı eltöltésével, baráti kapcsolatokkal {II-199.} összefüggı ellentétek; az alkoholizmus miatti házastársi konfliktusok. Amennyiben elfogadható az az állítás, miszerint gyakorlatilag nincsen olyan házastársi kapcsolat, amelyben ne lépnének fel érdekellentétek a házastársak között, maga a konfliktus sem nevezhetı egyértelmően negatív jelenségnek; elıfordulhatnak a párkapcsolat szempontjából elınyös következmények is. Az érintett felek feloldhatják ellentéteiket, és kapcsolatukban újra felülkerekedhetnek a nyereségek; ekkor az ellentétek pozitív funkciója az, hogy a megoldás kereséséhez és megtalálásához segítik hozzá a házasfeleket. A házasságok egy kisebb hányadában – amelyek végül is válással végzıdnek – a konfliktusok ébreszthetik rá a partnereket arra, hogy párválasztásuk elhibázott volt, meggyorsíthatják az értelmetlen viszony felszámolását, ami lehetıséget ad újabb párkapcsolat megteremtéséhez. A házastársi konfliktusok helyes értelmezése elısegítheti azt, hogy azok kibontakozásának, megoldásának e pozitív elemei, hatásai kerüljenek elıtérbe. Ennek eszköze a konfliktusok nyílt, megbeszélése a családon belül. Általános tapasztalat azonban, hogy a konfliktusok kezelésére az érdekellentétbe kerülı házastársak nem mindig rendelkeznek kellı eszköztárral. Gyakori, hogy kisebb, kezelhetı konfliktusok megoldására is a válás gondolata merül fel. Ezt kétségkívül elısegíti a házasságok felbomlásával kapcsolatos bírósági gyakorlat megkönnyítése is, csakúgy, mint a közvélemény változása, amely a válást ma már korántsem tekinti elítélendınek. Ma már számos országban alakult ki olyan intézményhálózat, amely hivatásos szakemberek, pszichológusok, pedagógusok, jogászok részvételével – ún. családterápia formájában – nyújt lehetıséget a konfliktusok kezelésének elsajátítására. A család egészséges mőködésében alapvetıen meghatározó a házastársak, a férj és feleség, az apa és az anya közötti viszony, így érthetı, ha a családi konfliktusok sorában elsısorban a házastársi konfliktusokról esik szó. A család összetétele, létszáma, életciklusa függvényében azonban értelemszerően a család más tagjai, szereplıi közötti konfliktusok, érdekellentétek is részét képezhetik családi konfliktusoknak. Ezeken belül elsı helyen a generációs ellentétek említendık: a gyermekek – serdülıkorba majd ifjúkorba kerülve – fokozatosan szakadnak el a szülıktıl, életükben mind nagyobb szerepet töltenek be a kortárscsoportok, a külsı hatások saját érdek- és értékstruktúrát alakítanak ki bennük, ami kritikus esetben szembekerülhet a szülık értékrendjével, normatíváival, nevelési elveivel és a gyermek jövıjére vonatkozó elképzeléseivel. A generációs ellentétek másik pólusát a szülık és nagyszülık konfliktusa jelenti, amelyben ugyancsak a tradicionálisabb életvezetési elvek, a nagyszülıi generáció szerepvesztéssel járó frusztrációi és a középsı szülıi generáció értékrendjének ellentéte játszik
8
szerepet. Kiélezett helyzetekben ezek ugyancsak a család felbomlásához, széteséséhez vezethetnek, megoldásukban ugyancsak nagy szerepe lehet a külsı szakértıi segítségnek. A családi, házastársi konfliktusok kezelésére való felkészítés elsıdleges színtere optimális esetben a család. A gyermekek számára az lenne kívánatos, ha a szülık viszonylag hamar bevonnák ıket mindennapi problémáik megvitatásába, döntéseik meghozatalába. Ez alkalmat adna arra, hogy megfigyeljék: miként törekszenek a szülık egymás álláspontjának megértésére, hogyan módosítják saját álláspontjukat, s hogyan jutnak közös döntésekre. A mai általános nevelési gyakorlat azonban az, hogy a szülık igyekeznek problémáikat elleplezni a gyermekek elıl, és olyan családi életet felrajzolni elıttük, amelyet összetartás, {II-200.} harmónia jellemez. A gyermekek a konfliktusokról már csak akkor szereznek tudomást, amikor azok eszkalálódnak, és a nyílt családi viszályok már nem tarthatók titokban. Így késıbb, saját családjukban felmerült konfliktusaik megoldására is a szülıi házban megtanult módszert választják. A családi szocializáció folyamatában sajátítható el az egyéb családi konfliktusok kezelésének módszere is. A szülık és gyermekek közötti ellentétek nyílt és ıszinte feltárása, a szülık törekvése arra, hogy gyermekeik kortárscsoportját megismerjék, az egymás iránti kölcsönös bizalom kialakítása a gyermekek számára olyan viselkedési minta, amely a generációk közötti egészséges együttmőködést a késıbbiekben saját felnıtt életükben is megkönnyíti.
Családi értékek A kutatásokban az értékek fogalmát a legegyszerőbben úgy szokás meghatározni, hogy megvizsgálják: milyen dolgokat tart valamely társadalom, réteg vagy kisebb közösség fontosnak, míg másokat kevésbé fontosnak. Lehetséges például, hogy valaki olyan környezetben, közösségben él, amelyben nagyobb fontosságot tulajdonítanak az egyéni célok, ambíciók megvalósításának, mint annak, hogy ezeket a családi kötelezettségeknek alárendeljék, vagy jobban elismerik a vagyongyőjtést, mint a karitatív tevékenységeket stb. Ezek az alternatívák, illetve a közöttük történı választások különbözı magatartási szabályokban, normákban fejezıdnek ki. A magatartási szabályok, normák annak következtében alakulnak ki, hogy az emberek többnyire igyekeznek úgy viselkedni, hogy az lehetıleg minél jobban megfeleljen a környezete támasztotta írott és íratlan szabályoknak. Vannak olyan, általános érvényő, elemi értékek és normák, amelyeket közgondolkodás egyértelmően elfogad. Ilyen például a becsületesség, az igazságosság – ezek elutasítása már szinte deviáns magatartásnak minısül. Számos olyan, általában rokonszenvvel fogadott érték is van azonban, amelyekben a népesség egyes rétegeinek, csoportjainak álláspontja a közgondolkodással – vagy egymással – szembekerül. A hagyományok követése vagy a vallásosság például a fiatal generáció számára kevésbé jelent fontos értéket, mint a közvélemény egészében, s nagyon eltér az idıs generáció értékválasztásaitól. Az értékstruktúra változása világszerte foglalkoztatja a szociológusokat; az 1960–1970-es években elkezdıdött és azóta is lendületben lévı értékszociológiai kutatások nemegyszer az értékek válságára hívták/hívják fel a figyelmet. A családi élettel foglalkozó kutatások egyrészt azt támasztják alá, hogy a család szerepe az értékek közvetítése szempontjából igen jelentıs, másrészt pedig azt, hogy bizonyos demográfiai jelenségek – például a házasságkötés, a család gyermekszámának megtervezése stb. – olyan egyéni, családi szándékoknak, döntéseknek a következményei, amelyek ugyancsak nem függetlenek az adott népességben, népességcsoportban meglévı értékek, ízlések, preferenciák természetétıl. A fejlett országok demográfiai jelzıszámai már hosszabb ideje a termékenység csökkenésérıl, a házasságkötési szándékok lanyhulásáról, a válások számának növekedésérıl, az élettársi kapcsolat, mint életforma terjedésérıl tudósítanak. E folyamatok – bár némi késéssel – egyre inkább érzékelhetık hazánkban is. A családi élet mindezen változásai sokfajta társadalmi, gazdasági tényezıvel vannak összefüggésben. A modernizáció felgyorsulása – ami nem marad hatás nélkül a lakosság, a közgondolkodás értékrendjét, életmódját, a szokásait szabályozó normatívákra sem – a családi életformák alakításában fı szerepet játszó {II-201.} fiatal korosztály életvezetését, gondolkodását sem hagyja érintetlenül. A 20. század elsı felére jellemzı családi normák még a korábbi idıkre nyúlnak vissza, és a szülıi családok adták ıket tovább, támogatva a vallási tanoktól, világi ideológiáktól és intézményektıl. A legfıbb követelmények, amelyek megfogalmazódtak bennük, a következıkben foglalhatók össze: a család rendjét meg kell ırizni, mert ez mindenkinek az érdeke; kerülni kell minden kísérletezést a családi életben, megfontoltan mérlegelve kell a döntéseket meghozni; e döntések alapja a közös érdek, amelyért a család egyes tagjainak áldozatokat is kell hozniuk. A tradíciók, az elfogadott tekintélyek segítenek bennünket a helyes döntések meghozatalában. Kifelé a családnak – az esetleges konfliktusok ellenére – harmóniát, egységes képet kell mutatnia.
9
Az utóbbi évtizedek kutatásai a nyugati országokban arra utalnak, hogy ezeknek a normáknak a hatása erısen meggyengült, s olyan új normák terjedtek el, amelyek összhangban vannak a megváltozott családi magatartásokkal és az individualizáció irányába mutatnak. Magyarországon is megfigyelhetı, hogy a fiatal és középkorú felnıtt népességben terjedıben van – de még csak egy kisebbségre jellemzı – a tradíciókkal való szembefordulás. E korosztálynak mintegy negyede-harmada a családi élet tervszerősége, a tradicionális normák helyett elınyben részesíti a spontaneitást, a kísérletezést, az új élmények keresését, illetve az egyéni, privát szféra megırzését még a házastárssal szemben is. Ugyanakkor elveti azt a felfogást, hogy a sikeres gyermeknevelésben a szülıi tekintélynek nagy súlya van, és hajlamos támogatni a családtagok egyéni vágyainak elıtérbe állítását, még olyan esetekben is, ha annak a családi életre gyakorolt következményei esetleg negatívak. Nagy kérdés, hogy a hagyományos családi együttélés stabilitásának gyengülése lassítható-e, van-e mód annak megállítására, netán visszafordítására. A nemzetközi szakkutatások nem adnak erre egyértelmő választ. Van olyan felfogás, amely szerint a hagyományos családi életforma a maga gazdasági, jogi, morális, konvencionális kötöttségeivel már nem képes kielégíteni a fiatal generáció nagyobb egyéni autonómiát igénylı, individuális igényeit, és ez szükségszerően gyorsítja a hagyományos keretek szétfeszülését. Vannak azonban másféle álláspontok is. Az 1980-as évek nosztalgiahulláma olyan országokban is jótékonyan hatott a házasságkötésekre, amelyek korábban élen jártak annak mellızésében. Arra is van példa, hogy a nık családi és munkahelyi feladatai közötti konfliktusok enyhítésére tett jelentıs erıfeszítések kedvezıen befolyásolják a családok gyermekvállalási szándékait. Nem jelenthetı ki tehát egyértelmően, hogy visszafordíthatatlan folyamatról van szó. Annál is inkább nem, mert a családi együttélés hagyományostól eltérı normáinak, értékeinek terjedése nem jelenti azt, hogy vele együtt magának a családnak az értéke is csökkenne. Ez nem csak a hazai közgondolkodásra érvényes. A család, a gyermek megkülönböztetett elsıbbsége olyan országokban is kimutatható, amelyekben a törvényes házasság mellett a családi életközösségek más – kötetlenebb – formáinak jelenléte már megszokottabb. A nyugati vizsgálatok egyik fontos megállapítása, hogy a változások kiterjedtek arra is, ahogyan az emberek megítélik a gyermekszülést, a gyermekvállalást. Míg a 20. század elsı felében ez egyik alapvetı célja volt a házasságkötésnek, vagy legalábbis magától értetıdı velejárója, mára kialakult egy olyan szemlélet, amely tudatosan elutasítja a gyermekvállalást. Ennek az attitődnek az alátámasztására részben a jövı iránti bizalmatlanságot {II-202.} hozzák fel, részben a gyermek nevelésével, gondozásával járó szükségszerő áldozathozatalt, amely az önmegvalósítást akadályozza. Bár ez a szemlélet sehol sem vált még dominánssá, van ahol a prokreatív korú népesség mintegy ötöde vallja. Magyarországon nem tapasztalható még a gyermektelenség, mint ideálisnak vélt állapot elfogadása. A házasságkötés elıtt álló párok családtervei – és a lakossági közvélemény-kutatásokkal vizsgált közmegítélés – szerint általánosnak mondható az a szemlélet, hogy a családokban átlagosan két gyermek kívánatos; a fiatal házasok alig egy-két százaléka részesítené csak elınyben a gyermektelenséget. A család általában a tágabb családot, a rokoni kapcsolatokat is magában foglalja. A vizsgálatok szerint a fiatal és középkorú felnıttek meghatározó többsége tart rendszeresen kapcsolatot tágabb családjával, rokonaival, a gyermekes családok döntı többsége számíthat különbözı természető családi, rokoni segítségre is. Ez a család értékét nagymértékben erısíti, egyben cáfolva azt a feltételezést, hogy a mai modern életben a családi kapcsolatok elhidegülnek, leépülnek. Magyarországon a családi életformák alakításában fı szerepet játszó generáció gondolkodásmódját, értékválasztásait a 20. század végéhez közeledve még inkább a hagyományok követése jellemzi, de kétségtelenül jelen van már a tradicionális együttélési normákkal való szembefordulás is. Csak e változásokat rugalmasan követı és a különféle társadalmi szervezıdések, közösségek aktív közremőködését élvezı családpolitikától várható el, hogy a modernizáció felgyorsulására a családok ne olyan választ adjanak, amelyek stabilitásukat gyengítik, funkcióik feladását eredményezik. A családra vonatkozó szemléletmód sokfélesége korunkban természetes, normális állapot. A családpolitikai döntéseknek világosan meg kell határozniuk, hogy milyen fajta szemléletmódot preferálnak, de tartózkodniuk kell minden olyan döntéstıl, amely a más szemlélető családi életet büntetı jellegő intézkedésekkel próbálná visszafordítani.
A magyar családok jellemzıi Magyarországon az 1990. évi népszámlálás adatai alapján a lakosság 81%-a él családban. Bár ez valamivel alacsonyabb, mint 20 évvel korábban (1970-ben 86% volt az arány), a család ma is a társadalom alapegységének tekinthetı. A családi életforma azonban hazánkban is – Európa számos országához hasonlóan – elindult a változások útján. A változások a családok összetételét jelzı statisztikai adatokban is tükrözıdnek: 1970 óta növekedett az ún. egyszülıs családok száma, a házaspárok esetében pedig jelentısen megemelkedett a gyermek nélkül 10
élı házaspárok aránya. Ez utóbbiban nemcsak a termékenység csökkenése játszik szerepet, hanem az is, hogy egyre több olyan idıs házaspár van, akiknek gyermekei már kiváltak a szülıi családból és saját családot alapítottak. A gyermekszám csökkenése miatt fokozatosan visszaesik a családok nagysága. Míg 1949-ben 100 családra 339 családtag jutott, 1990-ben már csak 292. Ez a sokgyermekes családok erıs csökkenésének a következménye. Legszembetőnıbb a kétszemélyes családok növekedése (1949–1990 között arányuk 33%-ról 44%-ra nıtt), amit a gyermek nélküli házaspárok, valamint az egy szülıbıl és egy gyermekbıl álló családok emelkedése okoz. Ezt a családok gyermekszám szerinti megoszlása is megerısíti: 1949 óta a száz családra jutó gyermekek száma 152-rıl 100 körülire esett vissza, vagyis egyharmadával kevesebb, mint közel fél évszázaddal ezelıtt. 46. táblázat. Családok a családtagok száma szerint, 1949–1994 Év
2
3
4
5
6
7–
Összesen
családtaggal Családok száma 1000-ben 1949
787
692
475
221
105
102
2385
1960
1083
808
538
196
75
57
2757
1970
1170
895
595
151
46
33
2891
1980
1305
860
686
131
28
18
3028
1990
1289
782
660
130
24
12
2896
1994
1298
836
734
106
11
6
2991
Családok megoszlása %-ban 1949
33,0
29,2
19,9
9.3
4,4
4,3
100,0
1960
39,3
29,3
19,5
7,1
2,7
2,1
100,0
1970
40,5
31,0
20,6
5,2
1,6
1,1
100,0
1980
43,1
28,4
22,6
4,3
0,9
0,6
100,0
1990
44,5
27,0
22,8
4,5
0,8
0,4
100,0
1994
43,4
28,0
24,5
3,5
0,4
0,2
100,0
Családban élık száma (1000 fı) 1949
1573
2089
1899
1106
627
799
8092
1960
2167
2425
2151
979
447
439
8608
1970
2341
2686
2381
753
279
258
8697
1980
2610
2580
2743
653
169
143
8898
1990
2578
2345
2641
648
144
90
8446
1994
2596
2508
2936
530
66
48
8684
Családban élık megoszlása %-ban 1949
19,4
25,8
23,5
13,7
7,7
9,9
100,0
1960
25,2
28,2
25,0
11,4
5,2
5,1
100,0
1970
26,9
30,9
27,4
8,7
3,2
3,0
100,0
11
46. táblázat. Családok a családtagok száma szerint, 1949–1994 Év
2
3
4
5
6
7–
Összesen
családtaggal Családok száma 1000-ben 1980
29,3
29,0
30,8
7,3
1,9
1,6
100,0
1990
30,5
27,8
31,3
7,7
1,7
1,1
100,0
1994
29,9
29,1
33,6
6,1
0,8
0,5
100,0
Minthogy Magyarországon a termékenység csökkenése jóval korábban kezdıdött {II-203.} el, mint számos európai országban, a családépítkezés szokásainak megváltozása nem (vagy nem csak) nyugati minták hatásának tulajdonítható. A nyugat-európai országokban a visszaesés elsı jelei az 1970-es években mutatkoztak, és azokkal a társadalomban végbemenı változásokkal hozhatók összefüggésbe, amelyek elsısorban a társadalom alapegységeit, a családokat érintették. Ennek kísérı jelenségei a hagyományos – házassági kötelékben történı – családi életforma vonzerejének visszaesése, a házasságon kívüli gyermekvállalás általánossá válása, a párkapcsolatok stabilitásának csökkenése. Ezek a jelek hazánkban csak az 1980-as évek elején kezdtek jelentkezni és ezzel együtt járt a gyermeküket egyedül nevelı szülık számának emelkedése (egyben {II-204.} a szociális problémák), növekedése is. A családi életforma változását elıidézı okok sokrétőek, s azok hatásai nem teljesen azonos módon érvényesültek Magyarországon és a nyugat-európai országokban. Míg az 1950-es években és az 1960-as évek elsı felében Magyarországon – de több más, volt szocialista országban is – a családok mőködési zavarai és instabilitása tapasztalható, addig a nyugat-európai országokban a családok népszerőségének növekedése, eredményes funkcionálása volt megfigyelhetı. A fordulat az 1960-as évek közepén jelentkezett Európában. A változás sem az országok, sem a család szerkezete, funkciói tekintetében nem egyszerre történt. Az 1960-as évek második felétıl eltelt három évtized alatt jelentıs gazdasági és társadalmi változások zajlottak le Európában, amelyekkel a családok szerkezetének és mőködésének módosulása összefüggésbe hozható. Véget ért a II. világháborút követı gazdasági fellendülés és ismételt recessziók ingatták meg az emberek bizalmát abban, hogy sikerült megtalálni a jóléti állam modelljét, amely mellett a családok életszínvonalának, fogyasztási szintjének folyamatos emelkedésére lehet számítani. A társadalmi változások között a legjelentısebb a nık keresı tevékenységében következett be: egyrészt többszörösére emelkedett a keresı nık száma, másrészt kiemelkedtek a szakképzetlenségbıl, és mind nagyobb hányaduk szerzett olyan végzettséget, ami versenyképessé tette ıket a férfiakkal, így partnerükkel szemben is, s ezáltal nem fogadták el többé a nekik kijelölt hagyományos szerepeket a családban. Mindez egyre inkább újfajta családi értékeket alakított/alakít ki, amelyek közt kevesebb szerep jut a tradícióknak, a szülıi minták követésének, a tekintély tiszteletének, s nagyobb azoknak, amelyek az egyéni autonómia megvalósítása, az individualizáció irányába mutatnak. Ezek a változások a magyar családokat sem hagyják ma már érintetlenül. A változások tendenciáját jelzı adatok azt mutatják tehát, hogy a társadalom egy része Magyarországon is kezd elfordulni a hagyományos magyar családmodelltıl, és elindul az Észak- és Nyugat-Európában már kialakult családmodell irányába. Valószínő, hogy néhány évtized múlva a magyar viszonyok sem fognak túlságosan eltérni a többi európai család helyzetétıl.
12
