GYÜLEKEZETI HÍRLEVÉL. Érd-parkvárosi Református Gyülekezet december

 GYÜLEKEZETI HÍRLEVÉL





Érd-parkvárosi Református Gyülekezet 2010. december

 --------------------------------------------------------------------





„A szeretetben nincsen félelem” (1 Jn 4,18) (Részlet Vassné Baki Ilona lelkipásztor 2010. augusztus 29-én elhangzott igehirdetéséből)

Alapigénk szeretetet és félelmet kapcsol öszsze… „A szeretetben nincs félelem”. A teljes szeretet kiűzi a félelmet. A félelem gyötrelemmel jár, és aki fél, az nem lett teljessé a szeretetben. Mi jellemzi a félelmet? Az ige összefüggésében ez a szó túlmegy a szokásos félelmeken és aggódásokon, van egy speciális vonatkozása is, mégpedig „a rabszolga félelme”. Egy rabszolga mindig félhetett az ura haragjától, bosszújától, az erejét meghaladó feladatoktól, a rá kiszabott büntetéstől. A félelem: rabszolgasors. Olykor mi is így éljük meg a helyzetünket: a félelmek, az aggódások, a szorongások kiszolgáltatott rabszolgái vagyunk. Gúzsba kötnek bennünket, meghatározzák a mozgásterünket. Az első kérdés, amivel ma szembe kell néznünk: Hogy vagyunk most? Mi van most a szívünkben? Az ige nemcsak az átlagos, „hétköznapi” félelmeinkről beszél: mit hoz a holnap, hogy birkózunk meg a feladatainkkal, mi lesz velünk… Nemcsak ezekről a félelmekről van szó. Az ige istenfélelemről beszél, a bíró előtt való megállás, az ítéletre készülés félelméről. Isten elé kerülni rettegés és félelem tárgya. A ma emberét általában nem nagyon érdekli, mit szól életéhez az Úristen. Van Isten? Nincs? Nem foglalkoznak ezzel. A hívő embert viszont nagyon is foglalkoztatja, hogyan minősíti őt az Isten, hogyan adjon számot neki napjairól, életéről. Lehet élni Isten nélkül, úgy, hogy nem veszünk róla tudomást. De lelkipásztori tapasztalatom: meghalni viszont nem könnyű nélküle… Hogyan ad az Úr ebből szabadulást? Mi az Ő terápiája? Isten szeretet. „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el a világba, hogy éljünk általa” (1Jn 4,9).

Mi sokszor azt várnánk, hogy az életünk bővölködjék kedvünkre való sorsfordulókban, és ebből derüljön ki az Isten szeretete. Ha nem így történik, fel vagyunk háborodva, sőt, azt gondoljuk, hogy nincs Isten. Azt szeretnénk, hogy a saját életünk színterén, eseményeiben, fordulataiban legyen nyilvánvalóvá az Isten. Magunkkal mérjük, önmagunkkal minősítjük az Urat. Az ige szeretné most megtisztítani a látásunkat. Másféle optikával kellene nézni önmagunkat. Az Isten szeretetének egyértelmű megjelenési helye nem az életünk kedvező fordulataiban van, hanem abban, hogy elküldte egyszülött Fiát erre a világra, a mi bűneinkért. Ugyanakkor ez a szeretet természetesen megnyilvánul az egyéni sorsunkban is. Így kerülünk kapcsolatba az Ő szeretetével. Nem a mi életünk az a burok, amelyben Isten szeretete megje-lenik, hanem egy sokkal tágabb, határtalan valóság: Krisztus eljövetele, Krisztus élete. Isten gondolata, üdvterve szabadítás és mentség az ember számára. Az igazi szeretet, Isten szeretete sokkal tágabb ölelésű, mint ahogy mi látjuk és méricskéljük. … A félelem: rabszolgasors. A félelem: büntetés. Maga a félelem a büntetés. Ez történt az első bűnesetben a Biblia hitvallása szerint. Az elbukott ember fél. Azzal kezdődik a félelem, hogy megtörik az Úrral és egymással való kapcsolatunk, megszűnik a világgal való békés harmóniánk. Szörnyűsé-ges következménye van a bűnnek. De hát feloldozást kaptunk, van mentségünk a Krisztusban! … Ő, a világ világossága, a világért elégett. Mi pedig a világ világosságának fénysugarai lehetnénk. Lehet szabadulni a félelmeinkből, örömre találni, fényre és életre találni a Krisztusban…



Legfontosabb hírünk:  Az angyal pedig ezt mondta a pásztoroknak: „Ne féljetek!” (Lk 2,10)





„Ne félj!”

Csendesnapok 2010. aug. 27-28-29.

A megfáradás, kiégés, csalódás lélektana

 Vassné Baki Ilona

A címben megnevezett lelkiállapotoknak van pszichológiai leírása és értelmezése. Ezeket fogjuk sorra venni, bibliai példákkal megvilágítva. A végén kezdem: Isten emberére is érvényes lehet ez az állapot. Bármelyikünkkel megeshet, hogy megfáradunk, kiégünk, csalódunk. A lélektani szakirodalomban leírt jelenségek ránk is vonatkoznak. A hívő ember is ismeri a belső harcot, viaskodhat önmagával: lelkében elfáradt, nem bír imádkozni, Bibliát olvasni. Ilyenkor azt kívánnánk, hogy hagyjanak békén, nem érdekelnek az emberek, se a család, se a gyülekezet. Túl sok és túl nehéz a teher, kezdjük feladni a küzdelmeket. Belefáradtunk a teendőinkbe, a családunkba, nem bírunk szembenézni a körülményeinkkel, a helyzetünkkel. Ha becsületesen végiggondoljuk, azt hiszem, mindahányan ismerjük ezt az állapotot. Van olyan, hogy túl jutunk rajta, de baj, ha ez nem sikerül. A pszichológia csak 1974 óta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Akkor jelent meg egy tanulmány, amely a megfáradás, kiégés állapotával foglalkozott. A szerző meghatározása így szólt: „emocionális nagy megterhelések, stresszek nyomán fellépő mentális kimerülés állapota, amely a reménytelenség és az inkompetencia érzésével, célok és ideálok elvesztésével jár; amelyet a saját személyre, munkára, illetve mások személyére vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek”. Mit jelent ez hétköznapi nyelven? A kiégés erős érzelmi megterheléssel, fokozott lelki feszültségekkel jár együtt. Ezek juttathatják el az embert a belső, lelki kimerülés állapotába. Ezt az állapotot jellemzi a reménytelenség és az alkalmatlanság érzésének eluralkodása. Felismerem, hogy nem tudok megfelelni annak a feladatnak, amire vállalkoztam. Nem vagyok igazán illetékes abban, ami az én dolgom lenne. Ez az érzés egyben az eddig kitűzött életcélok, a feladataimra vonatkozó elképzelések, eszmények elvesztését is jelenti. A céljaim messze kerültek tőlem, érzelmileg már nem érintenek, csalódtam abban, amit a rám bízott munkáról gondoltam. Negatív, elítélő véleményem van a saját személyemről, megváltozott a hozzáállásom ahhoz, amiért valaha lelkesedtem. Teljesen betöltött egy feladat, lelkileg azonosultam vele, de mostanra már belefáradtam, érzelmileg távol kerültem tőle. A kiégés állapota tehát olyan helyzet, amelyben minden iránt közömbös lettem, mindent feladok, ami korábban érdekelt. Szembe kerülök önmagammal és másokkal is. Lelki egészségünknek alapszükséglete az, hogy úgy éljük az életünket, úgy végezzük a munkánkat, hogy abban eredményesek, sikeresek legyünk. Mi keresztyének nem szeretünk erről beszélni, néha talán túl szemérmesek vagyunk, pedig ez alapvetően ránk is érvényes. Mi is arra vágyunk, hogy sikeresek legyünk abban a munkában, feladatban, amire vállalkoztunk. Elvárásunk van önmagunkkal szemben, szeretnénk jól csinálni, amit végzünk. Emlékezzünk csak, a tanítványok mekkora lelkesedéssel újságolták Jézusnak, hogy még az ördögök is engedelmeskedtek nekik! (Lk 10,17) Vállalnunk kellene, hogy a magunk helyén mi is sikeresek akarunk lenni. Akkor kezdődik a baj, ha a felállított mércének nem bírunk megfelelni. Ez az állapot lelki feszültséget okoz. Nem úgy mennek a dolgok, ahogyan elvártuk magunktól. Mindenfajta kiégésnek ez a lelki gyökre. A kiégettség azonban nem egyszerre szakad rá az emberre. A kiégés: folyamat, amely fokozatosan, több lépcsőben zajlik. A lélektani szakirodalom 12 ilyen „lépcsőt” különböztet meg. Ezeket szeretném most sorra venni. Arra is kitérek, milyen segítségre van lehetőség az egyes fokozatokban. 1) Az első lépcső a bizonyítani akarástól a bizonyítás kényszeréig vezet. Mindannyian úgy indulunk, hogy van egy elképzelésünk, „ideálunk” arról, amit tenni akarunk. Az idealizálás korszakában elgondolunk valamit egy feladatról. Mit jelent például házastársnak, szülőnek, nagyszülőnek lenni? Mit szeretnénk elérni azon a pályán, amelyen elindultunk, abban a munkakörben, amelyet ránk bíztak? Szeretnénk helytállni, tökéleteset alkotni abban a szerepben, amelyet elvállaltunk. Ráadásul még szeretjük is a munkánkat, van elképzelésünk arról, hogyan fogjuk végezni. Érzelmileg is azonosulunk a feladattal. Aztán jön az első probléma: több szerepünk is van, különböző rétegekből áll össze az életünk. Van családunk, munkánk, gyülekezetünk, vannak személyes vágyaink. Megpróbáljuk ezeket összeegyeztetni, szeretnénk mindegyikben tökéletesek lenni, de kiderül, hogy ez nem megy. Nem bírjuk minden szerepkörünkben a maximumot kihozni magunkból. Ez a felismerés a kiégés első lépcsője. Kiderül, hogy valamit meg kell változtatni, meg kell állapítani a helyes sorrendet. Ebben ráadásul mindenki csak maga dönthet. Melyik az első, legfontosabb feladat az életemben? Melyik „szerepem” kerülhet az első helyre? Kell egy rangsor. Lesznek kiemelt és lesznek kevésbé lényeges területek az életemben. Egy példa: nekem nem az az első, hogy minden katonás rendben legyen a lakásunkban…

2

2) A második lépcső: fokozott erőfeszítés a feladatok elvégzésére. Mindent szeretnék tökéletesen megcsinálni, mindent szeretnék teljes erőbedobással végezni: mosást, főzést, takarítást, munkát, gyereknevelést stb. Ennek az a kísértése, hogy ha mindenben szeretnék 100 %-os lenni, előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor összecsapnak a hullámok a fejem felett, nem vagyok képes megfelelni a magam támasztotta elvárásnak. Állandóan fáradtnak, kizsigereltnek érzem magam, meghaladja erőmet a sokféle tennivaló. 3) A harmadik lépcsőben azután kialakul a személyes igényeink elhanyagolása. A szerepeim mindent betöltenek a lelkemben, nem érek rá önmagammal foglalkozni. Megszűnik, vagy nagyon erősen háttérbe szorul a magánéletem. Ha minden feladatban mindenestül benne kell lennem, akkor már nem számít, hogy én közben hogy érzem magam. A harmadik fokozatban egyre hátrébb kerülök „én”. Mi segíthet ebben a kóros maximalizmusban? Csak az, ha merünk nagyon tudatosan „önzők” lenni, merjük magunkat is szeretni. Meg kell tanulnunk szétválasztani, hogy mi az igazán fontos, és mi a magunk érdeke. Az énem visszaszorítása nem megoldás. Önmagam elhanyagolása előbb-utóbb az énem összetöréséhez vezet. Csak az segít, ha a magam érdekeit legalább olyan fontosnak tartom, mint különféle felvállalt szerepeimet. 4) A negyedik lépcső: vágyaink, személyes belső konfliktusaink elfojtása. Először csak nem veszek róla tudomást, hogy én is vagyok a világon, nekem is vannak vágyaim, érdekeim. Hadd mondjak el egy személyes példát! Annak idején, amikor ez még országos eseménynek számított, nagyon szerettem volna megnézni Sütő András darabját, az Ádvent a Hargitán-t. Háromszor is megvolt rá a jegyem, de egyszer sem sikerült elmennem. A személyes igényeim lenullázódtak, mert mindig adódott valami más, halaszthatatlan gyülekezeti tennivaló. (Azóta sikerült a TV-ben megnéznem.) Mindenki megvizsgálhatja, mi az az életében, ami a saját személyének leradírozásához vezet. Bár időnként jelez a szívünk, már nem is akarjuk tudomásul venni a saját érdekeinket. Nem vezet jóra, ha mindig a „nyakára lépünk” a magunk kívánságainak. Az „elfojtás” nem azonos a belátással. Ezért van, hogy ilyen esetben jelentkezni kezdenek a testi tünetek: fáradtság, megnövekedett alvásigény, felpörgetettség, hajszoltság, egyre erősebb nyugtalanság. Ugyanakkor egyre gyengébbnek bizonyulunk ennek az állapotnak az elviselésében. Emberi kapcsolatainkban is megjelenik a feszültség, türelmetlenség. Amit magunktól elvárunk, azt ugyanolyan maximálisan megköveteljük másoktól is. Ha nekem fontos, legyen neked is! Házassági konfliktusaink egyik leggyakoribb forrása éppen ez. Nehezünkre esik felismerni és megtanulni, hogy a másik nem ugyanazokkal az igényekkel éli az életét, mint mi. Ami rám nézve igaz, nem feltétlenül igaz a másikra is. Ő az ő maga életét éli. Mi segíthet ilyen helyzetben? Elsősorban a probléma tudatosítása, a szembenézés. Ez fájdalmas lelepleződéssel jár, de meg kell tennünk. Ki kell derülnie, kinek mi a személyes elvárása önmaga iránt. 5) Ötödik lépcső: az értékrendünk megváltozása. Egyre inkább megéljük a korlátozottságunkat. Belső konfliktusaink elfojtása rengeteg energiát emészt fel, egyre kevésbé tudunk gazdálkodni a saját szellemi, lelki, fizikai erőnkkel. Egyre távolabb kerül tőlünk, egyre inkább nehezünkre esik az a feladat, amelyet valaha szívesen vállaltunk. Nehézzé, idegenné válik az addig szeretett munka elvégzése is. Az önmagunkkal való küzdelem és az egymással való konfrontálás is nagy erőfeszítést igényel. 6) Az előbbihez szorosan kapcsolódva megjelenik a fellépő problémák tagadása. Olyan „nem fordulhat elő”, hogy én már nem szeretem a munkámat. Ami pedig nem fordulhat elő, az nincs is. Ennek a folyamatnak közvetlen következménye az elmagányosodás. A szerepeink megélése egyre több energiát igényelne, feladataink egy részét át kellene adnunk valakinek. Lemondani valamiről azonban nem is olyan egyszerű. Sokszor úgy gondoljuk, hogy csak az jó, csak úgy jó, ahogyan mi csináljuk. Senki más nem képes erre. Görcsösen ragaszkodunk a szerepeinkhez. A kérdés ebben az, hogy hogyan látjuk magunkat, a magunk szerepeit, a magunk vélt „tökéletességét”. Engedjük-e, hogy más is szóhoz jusson, meg tudjuk-e osztani a feladatainkat másokkal? Ha pedig magunkat felértékeljük, másokat meg leértékelünk, akkor könnyen kialakulhat bennünk a cinizmus, ennek következtében pedig rohamosan romlanak a kapcsolataink. Édesanyám szerint gyerekkoromban gyakran mondtam, hogy „majd én magam!”. (Attól tartok, ez felnőtt koromra is megmaradt.) Ez a hajlam mások lebecsülésében, megítélésében is megnyilvánulhat. Ingerült és türelmetlen leszek másokkal, rossz véleményem van róluk. Mi segíthet ebben a helyzetben? Általában a család és az a baráti közeg, amelyben élünk. Nem elég hozzá a saját belső világunkkal való szembenézés. Nagy szükségünk van olyan emberekre, akik kirángatnak, „kiszeretnek” bennünket ebből az állapotból. Óriási segítséget jelenthet a közeg, ahol élünk, a

3

családtagok, a barátok, a testvéri közösségek. Különösen sokat jelenthet ebben a házastársunk támogatása. 7) Hetedik lépés: a visszahúzódás és az apátia. (Az utóbbi érzelmi kiüresedést jelent.) Ebben a szakaszban már a szeretett feladattal szemben is közömbösek vagyunk. Nem érdekel! Innentől kezdve egyre nehezebb a helyzet. Saját, legszemélyesebb feladatainkra is megvonjuk a vállunkat. Elkezdünk tőmondatokban beszélni. „Csinálj, amit akarsz!” „Lesz, ami lesz!” Nem probléma. A vállalt feladattól egyre messzebb kerülünk, egyre inkább önmagunk körül forog a világ. Bezárkózunk önmagunkba. Nagy szükségünk lenne ilyenkor a belső értékrendünk újraépítéséhez való segítségnyújtásra. Különböző pszichotechnikai tréningek léteznek erre a célra. Megpróbálnak csoportosan körbejárni egy feladatot, megkeresni benne az „én” helyét. Hol vagyok én? Hol rontottam el? Miért vagyok bezárva önmagamba? Mi az, ami innen kisegíthet? Hogyan csinálják ezt mások? Ebben a szakaszban mindenképpen szükség van külső támogatásra, megbeszélésre, személyes konzultációra. Egyrészt rá kell mutatni, hogy hol a baj, másrészt meg kell keresni a kiutat. Ez csak segítséggel lehetséges. 8) A nyolcadik lépésben megváltozik az ember magatartása. Más lesz az egymáshoz való viszonyunk, a viselkedésünk is. Egyre több rosszindulat születik a szívünkben, egyre kötözködőbbé válunk. Szembe kerülünk a saját feladatainkkal, és kritikussá válunk a körülöttünk élőkkel is. Állandóan megsértődünk, mindenért megharagszunk, egyre gyakrabban „beszólunk”, bántó megjegyzéseket teszünk. Végül már szinte csak ilyen megnyilvánulásaink vannak. Mi az, ami segítséget jelenthet? Talán az, ha valaki nagyon tapintatosan, nagyon mély együttérzéssel megpróbál szembesíteni önmagunkkal. Szeretet és türelem, semmi fölényesség! Ez az egyetlen, ami visszafordítást eredményezhet a kiégéshez vezető úton. 9) A kilencedik lépcsőfok az elszemélytelenedés. Nehéz állapot ez. Idegenné válunk önmagunk számára, idegennek tűnik a tulajdon testünk is. Nem értjük önmagunk reagálásait, nem tudunk egyetérteni magunkkal, nemcsak a lelki megnyilvánulásainkkal, hanem a testiekkel sem. Agyoneszem vagy agyoniszom magam. Tudom, hogy ez nincs rendjén, mert valami elől futok és menekülök, de nincs kiút. Belekerültem a mókuskerékbe, idegen lett a szívem, elidegenedtem önmagamtól. Személytelenné válik számomra a világ. Erre a szakaszra jellemző, hogy egyre több testi, úgynevezett pszichoszomatikus tünet is megjelenik. A lelkünk betegségéből fizikai (pszichoszomatikus) tünetek adódnak. Ezek egyre inkább betöltik, meghatározzák az életünket. Ugyanakkor egyre inkább elszemélytelenedünk. Az ilyen ember tele van elszánással, szeretné ezt vagy azt megcsinálni, de amikor lépnie kellene, akkor valahogy mindig vagy beteg lesz, vagy hirtelen más sürgős dolga támad. Mi az, ami itt valamennyire segíthet? Ismét csak a helyzet tudatosítása. Ez a fokozat már betegség, orvosi gyógykezelésre is szorul. Nem elég a lelki terápia, nem elég az emberi szeretet. A testi tüneteket (például a magas vérnyomást, a hirtelen hízást vagy fogyást) kezelni kell. A rák egyik kiváltó oka is lehet ez az állapot. Valaki nem bír megfelelni a túlzott elvárásoknak, megpróbálja elfojtani a feszültségeit, és erre a szervezete testi betegséggel válaszol. Ettől kezdve kénytelen lesz önmagával törődni. A pszichoszomatikus betegségek orvosi, ideggyógyászati kezelést igényelnek. 10) A tizedik fázis a pszichoszomatikus reakciók állandósulása. A tünetek krónikussá válnak, a lelki megfáradás testi bajokban jelentkezik. Ilyen például a pánikbetegség: a beteg leizzad, remeg, fél emberek közé menni. Ilyenkor egyértelműen orvosi segítségre van szükség. 11) A kiégés folyamatának tizenegyedik lépcsőfoka a depresszió. E téren mi magyarok, sajnos, igen előkelő helyen állunk a világstatisztikákban. Félelmetes, hogy ugyanez elmondható az alkoholizmusra, a válásokra, az öngyilkosságra vonatkozó statisztikákról is. A depresszió lelki bezáródást jelent. Nehezemre esik fölkelni, megmosakodni, a saját testemet ellátni. A világon semmi nem érdekel, csak ülök és nézek ki a fejemből. Semmihez nincs se kedvem, se erőm. Még az a jobb eset, ha ülök, és nem fekszem, ha nem esz meg a kosz, és nem borít el a rendetlenség. Ez az állapot is feltétlenül orvosi segítséget igényel. A depressziónak kétféle oka lehet, ezek közül csak az egyik a lelki kimerültség. Előfordul azonban úgynevezett endogén (belső eredetű) depresszió is, amikor egy bizonyos anyag, egy enzim hiányzik a szervezetünkből. Ezt gyógyszerrel lehet és kell is pótolni. Erre valók az úgynevezett antidepresszánsok. A depresszió mindkét változata esetében szükséges a szakorvosi ellátás, de ugyanakkor a hosszabb távú pszichoterápiás kezelés is. Ilyenkor szokták a beteget, ha mód van rá, hosszabb időre szanatóriumba küldeni. 12) Végül az utolsó, legelőrehaladottabb fázis a teljes kiégettség. Ez a depresszió legsúlyosabb fokozata, amely évekig, akár évtizedekig is elhúzódhat. Végképpen nem érdekel semmi, halálosan

4

fáradt vagyok mindenhez, megmozdulni sincs erőm. Tartósan ebben az állapotban létezem. Kórházi kezelés nélkül semmi esély a gyógyulásra. Szólnunk kell még a kiégés kiváltó okairól is. Először is: az önmagammal és a világgal szemben támasztott irreális elvárások. Kellő önismeret hiányában túlzottan magasra helyeztem a mércét, nem bírok megfelelni a különféle szerepeimnek, nem bírok úgy élni, ahogyan elgondoltam. Másodszor: a hiányos teljesítménymérés. Nagyon sok munkakörben nehéz eldönteni, ki mennyire jól végzi a munkáját. Mitől lesz valaki jó tanár, jó lelkész vagy jó ápolónő? Hogyan lehet ezt mérni? A fizikai teljesítményt könnyebb értékelni: valaki létrehozott egy tárgyat, vagy felásott egy kertet. A legtöbb munka részletfeladatait azonban nem lehet objektív módon mérni vagy megítélni. A tisztázatlan elvárások pedig elbizonytalanodáshoz vezetnek. Harmadszor: hozzájárul a kiégéshez a visszajelzés hiánya. Az ember nem kap se jó szót, se biztatást, se egy elismerő ölelést vagy kézszorítást. Gyakran a családon belül is elmaradnak a pozitív viszszajelzések. Nem mondják, hogy „köszönöm”, vagy hogy „finom volt az ebéd”. A házassági válságoknak is ez az egyik sarkalatos pontja. A másik megnyilvánulásaira vagy egyáltalán nem, vagy egyből elutasítással reagálunk. A jó dolgokat észre sem vesszük. Meg kellene változtatni az „optikánkat”, hogy meglássuk azt, ami jó a másikban. Meg kellene tanulnunk, hogy jelzéseket adjunk arról, ami jó. Nem jó, ha ilyen dolgokban túl szemérmesek vagyunk. A keresztyén ember ezt még azzal is tetézi, hogy „Istené a dicsőség”, tehát ne is dicsérjük egymást. Ostobaság! Mindahányunknak szükségünk van a visszajelzésre, a megbecsülésre. Ha ezt huzamosan nem kapjuk meg, előbb-utóbb megfáradunk és kiégünk. Negyedszer: a kiégés oka lehet a különleges, „extra” igénybevétel. Túl sok teher nehezedik ránk, túl sok dologban akarunk megfelelni. Például olyan munkakört töltünk be, ahol felfokozottan nagy felelősségünk van. Azoknak, akik emberek között, emberekkel dolgoznak (például orvosok, lelkészek, szociális munkások), ez gyakori, súlyos gondja. Hozzájárulhat a kiégéshez az elégtelen külső támogatás is, amikor nincsenek meg a szükséges munka- és életkörülmények. Az ember ilyenkor nem képes tartósan jól érezni magát. Valós példát mondok: ablak nélküli helyiségben zajlik a járóbeteg-rendelés, napi 8-10 órában. Nincs levegő, nincs természetes fény. Embertelen! Egy ilyen helyzet nem marad lelki következmények nélkül. Végül kiváltó ok lehet az együttérzés, a szolidaritás elmaradása. Megértésre, együttgondolkodásra, a problémák tisztázására mindenkinek szüksége van. Kik a veszélyeztetettek? Mindenekelőtt azok, akik úgynevezett humán területen működnek, közvetlenül emberekkel foglalkoznak. Közülük is leginkább azok, akikre az átlagosnál nagyobb felelősség hárul. Nem mindegy, hogy adott esetben hogyan dönt egy tanár, egy orvos, egy lelkész, egy ápolónő, egy rendőr, egy bíró vagy egy pszichológus. Egyetlen döntésével akár egy másik ember életét határozhatja meg. Van, aki fokozott mértékben átéli ezt a felmérhetetlen személyes felelősséget. Veszélyeztetettebbek a nők, mint a férfiak. Ennek az az oka, hogy a nők érzelmileg erősebben vesznek részt mindabban, ami történik. A férfiak általában jobban tudnak távolságot tartani. Ez volt a kiégés kérdésének pszichológiai oldala. Nézzük most ugyanezt keresztyén szemmel! Tudomásul kell vennünk, hogy a keresztyén ember is ember, rá is érvényesek az emberlétre vonatkozó törvények, még ha tudja is, hogy élete a Krisztusé. Sok évvel ezelőtt hallottam valakitől, hogy „a keresztyén ember soha nem lehet szomorú, sőt, mindig mosolyognia kell”. Ez nem így van. Maga Jézus is tudott sírni és szomorkodni (Mt 26,38). Tudunk Isten embereinek, a Biblia és az egyháztörténet kiemelkedő alakjainak megfáradásáról, kiégettségéről is. Egyszer így számolt be valaki egy hozzátartozójának temetéséről: „olyan volt, mint egy esküvő, tele voltunk örömmel”. Azt mondtam neki, hogy a temetés a gyász, az összetörés, a sírás alkalma, nem az örömé. Megvan az ideje a sírásnak és a nevetésnek, a gyásznak és a táncnak is (Préd 3,4). Van keresztyén reménység, öröm, de van keresztyén szenvedés, fájdalom is. Jézus vércsöppeket izzadt a Getsemáné-kertben. Szüksége volt angyali segítségre. Van az életünkben összeroppanás, összetörés, csalódás, kiégés. Merjük ezt elfogadni! A legjobb terapeuta azonban számunkra maga az élő Isten. Ő alkotott bennünket, tökéletesen ismer és ért minket, ki tud hozni ebből az állapotból is. Ő rendelhet mellénk emberi segítőket, társakat, keresztyén testvéreket, orvosokat is. Kell a testvéri beszélgetés, kell az elfogadó, gyógyító közösség. Éppen ez a mi különleges esélyünk a gyógyulásra. A türelmes, megértő testvér, a befogadó gyülekezet vezethet viszsza bennünket legfőbb gyógyítónkhoz és szabadítónkhoz, az élő Úrhoz.

5

Jeremiás megfáradása (Jer 20 – 21.)

Sánta Ibolya

Csendesnapjainkon a megfáradás, kiégés, csalódás állapota, valamint az ezekből való kiutak keresése a téma. A cím egy befelé és egy kifelé irányuló mozgást érzékeltet: megyünk befelé a sötétségbe, de a végén a világosságba érünk. Illő lenne, hogy ilyenek legyenek azok a konkrét bibliai példák is, amelyekről szó lesz az előadásokban. Jeremiás útja azonban nem egészen ilyen. Más kiégett, csalódott bibliai személyekhez képest Jeremiás annyiban fordított utat járt be, hogy míg a többiek középszinten kezdik, lendülettel, öntudattal, prófétai tekintéllyel vívják a harcot, állják a csapásokat, és csak később zuhannak a mélységbe, addig Jeremiás lentről kezdi, nagyon sokat van mélyen, hosszú ideig viaskodik Istennel és az elhívásával, azzal a helyzettel, amelybe született. Csak küzdelmei végén emelkedik fel. Csak nagyon személyesen tudok beszélni Jeremiásról. Számomra ő a legotthonosabb, a hozzám legközelebb álló ószövetségi alak. Fiatal koromban nyomasztott a személye. A prédikációkból és a keresztény közbeszédből úgy éreztem, hogy egy kellemetlen, sötét alak. Elgondoltam, hogy csontos, sovány, összevont szemöldökű, ellenséges kinézetű, egyáltalán nem barátságos. Hallottam siralmairól, a jeremiádokról. A fiatalok nem szeretik a rideg, szomorú dolgokat. Az a világkép, amely Jeremiásnál megjelenik, egyáltalán nem olyan, amilyent magunknak álmodunk. Aztán, ahogy telt az idő, rájöttem, hogy meg kell érni különböző helyzetek, személyiségek elfogadásához, megkedveléséhez. És főleg: sokat kell olvasni. Amikor aztán úgy hozta az élet és a lelkipásztori kötelesség, akkor sokat kellett beszélnem róla, és belsővé lett számomra a személye. Felfedeztem valamit: a történet kezdetén ő éppen olyan fiatal volt, mint akkor én. Ez a tény közel hozta hozzám. Sőt, már túlkoros is voltam hozzá képest. Szinte még kamasz fiú volt, amikor Isten megszólította, és felnőtteknek való feladatokat terhelt rá. Ha engem fiatalon nyomasztott, amit róla hallottam, akkor őt hogy ne nyomasztotta volna! Ő ott volt a kor sűrűjében. Nem csoda, hogy nem kapott az elhívás után. Nagyon nehezen, sok belső vívódással, lelki csatározással nőtt fel a feladathoz. Annyival még nehezebb volt a helyzete, hogy akkoriban a magasabb életkor növelte a kimondott szavak súlyát, tekintélyt biztosított. Még Pál is azt írta Timóteusnak, hogy „Senki meg ne vessen ifjú korod miatt, hanem légy példája a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tisztaságban!” (1Tim. 4,12.) Az én időmben már megfordult a helyzet: a fiatalokról feltételezték, hogy többet tudnak. Jeremiásnak nehéz dolga volt. A másik, amit megértettem: Jeremiás korának a történelmi súlya. Nagy történelmi váltás időszaka volt ez: egy birodalom tűnt el a süllyesztőben, és új nőtt a helyében. Nincs még egy olyan próféta, akinek a története ennyire világpolitikai távlatot nyerne. Jeremiásnak nemcsak a saját népe, hanem az egész térség sorsával, jövőjével kellett szembenéznie. Úgy kellett átlátnia a maga világát, mint Isten történeti működésének centrumát. Ilyen távlatokban kellett gondolkodnia. Olyan korban nőtt fel, amikor volt egy jó király, Jósiás, aki megpróbálta visszavezetni a népét Istenhez. Reformokat vezetett be, de az előző király romboló tevékenysége miatt ezek nem sikerültek. Nem volt rá esély, hogy megmenekedjenek az ítélettől. Jósiás halála után sűrűn követték egymást az újabb királyok, zűrzavarosak voltak a hatalmi viszonyok. Bizonytalan, remény nélküli korban élt Jeremiás. És még egy, ami számunkra sem ismeretlen: közben mindent szépnek és jónak hazudtak. Volt egy látható, működő rend, egy politikai mechanizmus, mögötte pedig a rothadás… A próféta nagyon nyíltan ír a kizsákmányolásról, kifosztásról, az igazságszolgáltatás botrányairól. Mindez az Isten ítélete alá került. Azt is meg kellett értenem, hogy a történelmi párhuzamokkal nem kell visszamennünk a török időkig. Éppen ez a nagyon erős történelmi vonatkozás, amelyben Jeremiásnak helyt kellett állnia, megengedi nekünk az olyan párhuzamokat, amelyek segítenek megérteni Jeremiás korát. Ilyenek: Trianon, a második bécsi döntés, a diktatúrák kora, a közelmúlt tényeket hamisító hazugságai. Jeremiás szinte kettészakad, szétfeszül egy kereszten, mert a népet, amelyet szüntelenül ostoroz, halálosan szereti. Ugyanezt élte át Jézus, amikor siratta Jeruzsálemet. Jeremiás könyörög azért a népért, amely elüldözte, amely elvitatta tőle a prófétai küldetést. Népéért dobog a szíve, de Isten pártjára kell állnia. Dühös rájuk, fáj neki a viselkedésük, de Isten a beteljesedő ítélet igéit adja a szájába. Azt is tudtára adja, hogy nem neki kell alkalmazkodnia a néphez, hanem éppen fordítva: „Akkor lehetsz velük, ha ők is ide jönnek, az én oldalamra.” Még egy dolog hozta nagyon közel hozzám Jeremiást: az a megkapó közvetlenség, ahogyan a vívódásairól beszél. Nincs még egy olyan bibliai személy, aki egyes szám első személyben, olyan nyíltan és leplezetlenül beszélne arról a sok fájdalomról, keserűségről, lázadásról, kétségről, ami benne hullámzik, nemcsak népével, hanem Istennel szemben is. Jeremiás nem játssza el az „élhívőt”. Kezdő lelkész koromban ez nagyon sokat jelentett nekem. Jó volt rájönnöm, hogy nem kell mindenben töké-

6

letesnek látszanom a gyülekezetben. Ha Jeremiás lehetett ennyire őszinte a legszélesebb nyilvánosság előtt, akkor ez az Úr minden szolgájára (nemcsak a lelkészekre) érvényes. Ebben is nagyon „modern”. Személyes, magán kapcsolatot tart fenn Istennel. Csak a zsoltárokban találkozunk hasonlóval. A mai kereszténység felől nézve ez már nem látszik rendkívülinek, de abban a korban páratlan újdonságnak számított. Ez a felismerés a Jeremiásról alkotott vizuális képemet is megváltoztatta: képzeletemben a csontos, szikár, zsémbes öregúrból vékony, szelíd, kissé lányos külsejű fiatalember lett. Egy kicsit költői alaknak is látom, és ezt megerősíti, hogy valóban szép költői részletek vannak a könyvében. Hogy bánnánk mi egy hasonló sorsú és alkatú prófétai személyiséggel? Szeretnék felolvasni egy szakaszt a 12. részből (1-6): „Igaz vagy, URam, ha perlek is veled. Hadd beszéljek veled mégis az igazságszolgáltatásról! Miért szerencsés a bűnösök sorsa? Miért boldogulnak mind, akik csalárdul élnek? Elültetted őket, gyökeret is vertek, fejlődnek, gyümölcsöt is hoznak. Közel vagy a szájukhoz, de a szívüktől távol. Te ismersz engem, URam! Látod, mert megvizsgáltad, hogy tied a szívem. Válaszd külön őket, mint levágni való juhokat, és készítsd el őket az öldöklés napjára! Meddig gyászol még a föld, meddig marad száraz a mező füve? Lakóinak gonoszsága miatt elpusztul állat és madár.” Mit válaszolnánk egy ifjú embernek, aki így kitárulkozik előttünk? Mit mondanánk neki keresztény testvéri beszélgetésben? Talán valami kedves, simogató anyai vigasztalást. És mit válaszolt Isten? „Ha gyalogosokkal futva is kifáradsz, hogyan fogsz lovakkal versenyezni, ha csak nyugodt földön érzed biztonságban magad, mit csinálsz a Jordán sűrűjében?! Testvéreid és rokonaid is alávaló módon bánnak veled, tele torokkal kiabálnak a hátad mögött. Ne higgy nekik, még ha szépen beszélnek is veled!” Nagyon messze járunk attól az elképzeléstől, hogy „Jeremiás a pszichiáternél, a lelkigondozónál”. És mégis: amit hallottunk, az a lehetséges „kiutak” közé tartozik. Isten nagyon keményen bánik ezzel a fiatalemberrel. Ez nem anyai, hanem apai beszéd! Istennek van kedves, gyengéd, anyai arca is, de Ő mégis Isten, és olykor nagyon következetes „apai” kezelési módjai vannak. A Jeremiásnak nyújtott atyai kezelés azért is megdöbbentő a számunkra, mert a mai közgondolkozásunk inkább az érzelmes, engedékeny anyai elképzelés felé tolódott. Látnunk kell azonban, hogy Isten nem korfüggő. Ha a Biblia más mintát mutat, mint a mai divat, akkor nyilvánvalóan nekünk kell kiigazítani a látásunkat, nekünk kell Isten útját jónak és egészségesnek látni. Szeretném a Jeremiásról alkotott képet még egy kissé kitágítani. A 14. rész végén a próféta az egész nép nevében imádkozik: „Elismerjük, URam, gonoszságunkat, atyáink bűnét is: vétkeztünk ellened. A te nevedért kérünk, ne utálj meg, ne engedd, hogy meggyalázzák dicső trónodat! Gondolj ránk! Ne bontsd fel a velünk kötött szövetséget!” (14,20-21) A 15. részben az Úr így válaszol: „Ha maga Mózes és Sámuel állna is elém, akkor sem esne meg a szívem ezen a népen. Kergesd el, menjenek előlem! Ha pedig megkérdezik tőled, hogy hová menjenek, ezt válaszold nekik: Így szól az ÚR: Aki halálra méltó, a halálba, aki fegyverre méltó, a fegyver elé, aki éhínségre méltó, az éhínségbe, és aki fogságra méltó, a fogságba!” Majd ismét Jeremiás: „Jaj nekem, anyám, mert arra szültél, hogy perlekedjem és vitázzam az egész országgal! Nem adtam és nem kaptam kölcsönt, mégis mindenki átkoz engem. … Te ismersz, URam! Gondolj velem, és fogd pártomat, állj bosszút üldözőimen! Ne légy tovább türelmes, mert elfognak engem! Tudd meg, hogy érted szenvedek gyalázatot! … Ha eljutott hozzám igéd, én élveztem, igéd vidámságot szerzett nekem és szívbeli örömöt, hiszen rólad neveztek el engem, URam, Seregek Istene. … Magamra maradtam, mert kezed rám nehezedett, bánattal töltöttél el.” Erre így szólt az ÚR: „Ha megtérsz, megengedem, hogy újból szolgálatomba állj. Ha értékes dolgokat beszélsz értéktelenek helyett, akkor szószólóm lehetsz. Nekik kell hozzád térniük, nem neked hozzájuk. Bevehetetlen ércfallá teszlek ezzel a néppel szemben. Harcolni fognak ellened, de nem bírnak veled, mert én veled leszek: megsegítlek és megmentelek - így szól az ÚR. Megmentelek a gonoszok kezéből, megszabadítlak hatalmukból.” Nehéz elfogadnunk, hogy egy próféta, egy ember, aki ilyen őszintén feltárja a szíve fájdalmát Istennek, akinek az egész élete az Úr szolgálatában áll, azt kapja az Úrtól, amit Jeremiás. Mi lesz akkor, ha megtérsz, és értékes dolgokat beszélsz? Akkor – továbbra is teheted azt, amit eddig, amibe belefáradtál… A legmegrendítőbben a 20. részben tárul fel a próféta lelkiállapota: „Rászedtél, URam, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél! Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki. Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy erőszak és elnyomás uralkodik. Az ÚR igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap. Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam. Hallom, hogy sokan suttogják: Iszonyat mindenütt?! Jelentsétek föl! Föl is jelentjük! Akik jóakaróim voltak, mind a bukásomra várnak:

7

Talán rá lehet szedni! Hatalmunkba ejtjük, és bosszút állunk rajta! De az ÚR velem van, mint erős vitéz. Ezért elbuknak üldözőim, nem bírnak velem. Igen megszégyenülnek, kudarcot vallanak, gyalázatuk soha nem megy feledésbe! Ó, Seregek URa, aki megpróbálod az igazat, aki belelátsz a lelkekbe és a szívekbe, hadd lássam bosszúdat rajtuk, hiszen eléd tártam peremet! Énekeljetek az ÚRnak, dicsérjétek az URat, mert kiragadja a szegény ember életét a gonoszok hatalmából! Átkozott az a nap, amelyen születtem, ne legyen áldott az a nap, amelyen anyám szült! Átkozott az az ember, aki hírül vitte apámnak, hogy fiúgyermeke született, és nagy örömet szerzett neki! Úgy járjon az az ember, mint a városok, melyeket földúlt az ÚR szánalom nélkül: reggel jajkiáltást halljon, délben harci zajt! Miért nem öltek meg anyám méhében, hogy anyám lett volna a sírom, méhe örökre terhes maradt volna! Minek is jöttem ki anyám méhéből, ha csak gyötrelmet és szenvedést látok, és napjaim szégyenben érnek véget?!” (20,7-18) Isten már megszületése előtt elhívta Jeremiást: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” (Jer 1,5) Amikor a próféta megátkozza a születése napját, akkor nemcsak a személyes megszületését kérdőjelezi meg, hanem egész létét, létének értelmét, isteni küldetését. Megtagadta, megcáfolta Istentől való kiválasztottságát. Azzal vádolja Istent, hogy fiatalon, tapasztalatlanul elcsábította. Az elhívás pedig így szólt: „Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!” (1,10) Isten a kijelentéseivel formálta Jeremiás életét, gondolatait. Többször megígérte, hogy megszabadítja, megmenti. Ezzel szemben tudjuk, hogy a prófétát újra és újra megverték, ciszternába dobták. Kétségtelen, hogy életben maradt. Ezt jelentette számára a megmenekülés. Mi hát az ellentételezése mindennek? Mit ad Isten cserébe? Jeremiás sok jóban részesült az Úrtól. Isten szava „szívbeli örömet” jelentett számára. Üdvígéretet kapott népének. Amikor már minden elveszett, akkor közölte vele Isten, hogy új szövetséget köt velük, visszahozza őket arra a földre, amelyet örökségül adott nekik. Az ítélet után valami nagyon jó következik. Érdemes földet venni ott, ahol most semmi sincs. Van ellentételezése mindannak a kínnak, amelyet Jeremiásnak el kellett szenvednie. A 20. rész után megszűnnek a panaszok. Jeremiás legkeserűbb vádjaira, születésének megátkozására Isten nem válaszolt. Ez talán szörnyűbb, mint a korábbi kemény válaszok. Jeremiás felnőtt, megerősödött. Igaz lett az, amit Isten mondott: „bevehetetlen ércfallá teszlek”. Harcolni fognak ellened, de nem bírnak veled. Arról olvasunk, hogy az ellenség elfoglalja Jeruzsálemet, minden összeomlik, de Jeremiás, akinek működéséről az ellenség is tud, egy különleges ajánlatot kap. A hadvezér felajánlja neki, hogy vele mehet Babilonba. Bekerülhet a legnagyobb hatalom udvarába. A másik lehetőség: ott marad a helyén. Ő az utóbbit választotta. Az ok: arra kérik, hogy könyörögjön értük Istenhez. Az újabb isteni üzenetet azonban most sem fogadják el tőle, most is ellene fordulnak. Jeremiás nyugodtan és határozottan válaszol: becsaptatok engem. Miért imádkozzam értetek, ha úgyis azt teszitek, amit akartok? Elhurcolják Egyiptomba. Őt, aki azt hirdette, hogy itt kell maradni. Még egy kör van hátra Jeremiás és a nép között: egy sajátos hitvita. A bálványok szerint kell-e élni, vagy továbbra is az élő Isten szerint? A nép így gondolkozik: „Most már itt vagyunk Egyiptomban. Akkor kezdődött minden rossz, amikor Jósiás király végrehajtotta a reformokat. Vissza kell térni ahhoz a vallási gyakorlathoz, amiből gazdasági hasznot húztunk.” A vitában Jeremiás bölcsen, éretten, higgadt határozottsággal foglal állást, holott minden ellene szól. Felnőttként néz szembe mindazzal, ami történik. Amikor a férfiak, az asszonyok és az egész nép szembe fordult vele, ő ezt mondta a népnek: „Éppen ezt a tömjénezést nem tudta elfelejteni az ÚR: azt, hogy Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin tömjéneztetek ti, őseitek, királyaitok, vezetőitek és az ország népe, és ezt vette szívére! Nem tűrhette tovább az ÚR gonosz tetteiteket és utálatos szokásaitokat, amelyeket követtetek. Ezért lett országotok rommá és pusztasággá, gyalázatossá és lakatlanná! Mivel tömjéneztetek, vétkeztetek az ÚR ellen, és nem hallgattatok az ÚR szavára, nem éltetek az ő törvénye, rendelkezései és intelmei szerint, azért ért utol benneteket ez a veszedelem.” (44,20-24) Közben pedig Jeremiás megedződött, acélossá vált. Isten kemény kezű apai nevelése célba ért. Néhány további kérdés mégis felvetődik. Miért bánt így vele az Isten? Ilyenkor érdemes végiggondolni az ellenkezőjét, és akkor az ember átlátja a helyzetet. Mi lett volna, ha Isten anyai gyöngédséggel simogatta volna Jeremiás lelkét? Gondolom, hogy azt a lelki terhet vette volna le róla, attól óvta volna meg, hogy egy legyen a népével. Talán kaphatott volna egy külön bejáratú lelki utat, de vajon alkalmas maradt volna-e a feladatra? Isten elvehette volna tőle a fájdalmakat, mint egyes középkori legendák szerint a vértanúktól. A valóság azonban más volt. Isten nem vette el a fájdalmakat a szentektől

8

sem, Jézustól sem. És ha Jeremiástól mégis elveszi? Vajon nem vált volna-e érzéketlen ítélethirdetővé? A fájdalmai vajon nem éppen a szolidaritását segítettek megőrizni az ítélethirdetés közben? Azt is kérdezhetnénk, miért éppen egy ilyen valakit, egy ilyen lelki alkatú embert választott Isten erre a feladatra. Nem tudjuk. Azt viszont tudjuk, mit lehet megtanulni Jeremiás útjából. Végül: tipikus-e Istennek ez a kemény módszere? Ha Jeremiással így bánt, nem fenyeget-e minket is? A 45. fejezet ad erre választ. Jeremiás íródeákja volt Báruk. Az ÚR, Izráel Istene, Jeremiás közvetítésével, ezt mondta neki: „Te így beszélsz: Jaj nekem, mert az ÚR kínnal tetézi fájdalmamat! Belefáradtam a sóhajtozásba, nem találok nyugalmat! Ezt feleld neki: Így szól az ÚR: Nézd csak, amit építettem, azt most lerombolom, és amit ültettem, most kigyomlálom az egész országban. És neked nagy kívánságaid vannak? Ne legyenek! Mert most veszedelmet hozok minden emberre - így szól az ÚR -, de te életedet ajándékul kapod, bárhová mégy.” (45,2-4) Ezer év: hihetetlen munka, nevelés, csodák sorozata, ígéretek! Amit Ábrahám óta építettem, most leromolom. Ez az én dimenzióm. Amit ültettem, kiirtom. És neked nagy kívánságaid vannak? Ne emberi mértékkel mérj! Illeszkedj bele az én távlatomba! Ezt üzeni Báruknak az Isten Jeremiás által. Jeremiás pedig felnőtt ahhoz, hogy egy ilyen üzenetet átadjon. Mennyire tipikus Istennek ez az eljárása? Hadd mondjam el: életemnek egy nagyon nehéz időszakában hallottam meg ezt az igét. Nem volt könnyű Isten válaszaként értelmeznem. Mennyire tipikus, hogy Isten így bánik velünk? Szerintem sokkal gyakrabban, mint gondolnánk. „Légy bátor, és cselekedj!” (1 Krón 28.) „Lásd meg azért, hogy az ÚR választott ki téged, hogy házat építs szentélyül. Légy erős és készítsd el! (1Krón 28,10) … Ezek után Dávid azt mondta fiának, Salamonnak: Légy erős, légy bátor és cselekedj! Ne félj, és ne rettegj, mert az ÚRisten, az én istenem veled van, nem hagy cserben és nem hagy el, amíg be nem fejezed az ÚR háza szolgálatához szükséges valamennyi munkát” (1Krón 28,20). A „Ne félj!” igék többnyire csak a mondat egyik felét mondják el. A most felolvasott igeszakasz tovább megy: „Légy bátor és erős!” Az első biztatás inkább óvni szeretne valami rossztól. A második azt mondja: Juss el egy nyugvópontig! Kérj békességet, lépjen nyugalom a félelem helyébe! Az első várakozást jelent: Várj az Úrra, hogy Ő cselekedjen! A második átlép egy pozitív tartományba: aktivitásra, cselekvésre bátorít. Ne csak várj, hanem cselekedj! A „Ne félj!” vigasztalása is a hit jele, mégis megvan a veszélye, hogy tétlenségre, kényelemre csábít. A „Légy erős!” viszont életerőt mozgósít: Lépj oda, nézz a szemébe, birkózz meg, küzdj meg vele! Vedd fel a harcot azzal, amitől féltél! Ez az „agresszió” szónak az eredeti értelme. Határozott mozdulatra, odalépésre indít. Nem támadó szándékkal, de készen a harcra. Teológus koromban egyszer Gyökössy Endrétől hallottam egy furcsa kifejezést: „visszapingpongozzuk” a feladatot az Úristennek. Imádkozunk, kérjük az Urat ezért, azért, amazért, miközben Ő már rég ránk bízta a feladatot, és megígérte, hogy velünk lesz. Mire vársz? Miért postázod vissza a tennivalót? Mi még mindig rá várunk, mikor már régen cselekednünk kellett volna. Kereng egy legenda, hogy a Szentírásban éppen 365-ször fordul elő a „Ne félj!” A számítógépes utánaszámlálás ezt nem igazolja, de azért a ragozott és a rokon értelmű kifejezésekkel együtt így is találtam 157 ilyen adatot. A „Légy bátor és erős!” (valamint a „legyetek férfiak!”) alakváltozataiból is van vagy 75. Ez az arány arra int, hogy a második biztatással többet foglalkozzunk. Ha az egyikkel annyira szeretjük vigasztalni magunkat, akkor a másikból is jó lenne erőt merítenünk. Mi tart vissza ettől bennünket? Kényelmesség? Gyávaság? Egy bizonyos kegyességi hagyomány? Van egy érthető magyarázat: mi protestánsok szívesen hangoztatjuk, hogy „Soli Deo gloria”, egyedül Istené a dicsőség. De akkor hol a helye az én bátorságomnak? Nem tulajdonítunk túl sokat magunknak, ha nem egyszerűen csak ráhagyatkozunk hittel az Úrra, hanem összeszedjük a bátorságunkat, és nem félünk szembenézni a feladattal? A nyelv csodálatosan pontos: valóban „össze lehet szedni” magunkat innen-onnan, különféle zugokból. Ehhez még csak kereszténynek sem kell lenni. Nincs elég okunk rá, hogy ezt megtegyük? A bátorság, a küzdéshez, az „agresszióhoz” való erő is Istentől van: a teremtettségben kapott adomány. Egyáltalán nem áll ellentétben a hitünkben kapott békességgel és nyugalommal. Bátornak és erősnek lenni, határozottan cselekedni nem valami Istennel szemben álló dolog. Élünk azzal az adománnyal, amelyet tőle kaptunk. Valóban egyedül Istent illeti a dicsőség, de ez nem azt jelenti, hogy le kell tagadnom, amire képes vagyok. Sőt, ha nem teszem, amire Ő biztat, az engedetlenség. Ő mondja, hogy legyek bátor, és a szavának akkora hitele van számomra, hogy hallgatok rá, és engedelmeskedem.

9

Régóta zajlik a teológiai vita az isteni kegyelem és az emberi közreműködés viszonyáról. Az előbbiek alapján úgy gondolom, hogy Isten cselekvésre biztat, a gyermeki állapotból felnőttségre akar felnevelni. Az Újszövetségben is azt olvassuk, hogy Isten „a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra” akar minket elvezetni (Ef 4,13). „Kemény eledellel” kíván táplálni minket (1Kor 3,2), hogy ne riadt kisgyerekként várakozva bújjunk előle, hanem érett döntéssel és erővel cselekedjünk. Hogy van ez Jézusnál? Én olyannak ismertem meg a Szentírásból, mint aki határozott, sőt, provokatív. Mindent mozgósít az emberben, ami csak benne van. Gondoljunk a vihar lecsendesítésére! (Mt 14,24-27) Egész éjjel küzdenek a tanítványok, legalább négyen, tapasztalt halászok, és haladnak is vagy 8 kilométert. Már hajnalodik, és Jézus még mindig nem jön. Amikor viszont jön, akkor megijednek tőle. Jézus tovább edzi ezeket a kemény embereket. Vagy a farizeus vendéglátása. Meghívják Jézust, a rabbit. Dicséretre méltó cselekedet. Ő viszont kellő tapintattal ugyan, de kijelenti, hogy aki az első helyre akar ülni, az utolsó lesz. Úgy teszi helyre a dolgokat, ahogy nem várnák tőle. Szabályszerű, ha kell, de megvesztegethetetlen. Nem akárki (Nikodémus) jön azzal, hogy „Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél”. Ilyen bevezetés után nem illik csalódást okozni. Jézus azonban kijelenti: „Senki sem üdvözülhet, aki nem felülről született” (Jn 3,1-3). Jézus minden helyzetben egyenrangúan viselkedik. Gondoljunk Pilátusra! A római hatalom képviselője előtt ott áll Jézus leköpdösve, tépett ruhában. Pilátus fölényes: „Ha akarom, halálra ítéllek.” Jézus válasza: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked” (Jn. 19,11). A templom megtisztítása úgy jelenik meg előttünk, mint egyszeri esemény. Úgy gondolom, Jézus itt pontosan úgy cselekedett, ahogyan mindig is beszélt. A bárányra vonatkozó prófécia (Ézs 53,7-8) arra a helyzetre vonatkozik, amikor „eljött az Ő órája” (Jn 13,1). Akkor megverhetik, akkor gyengének mutatkozik, mert ez a küldetése. Ez azonban csak az utolsó 24 óra története. Minket róla neveznek krisztusinak, kereszténynek. És ahogyan az alázatban és a szelídségben, ugyanúgy másban is hasonlítanunk kell őhozzá. Nem baj, ha egy keresztény erős, bátor, okos, találékony, lekenyerezhetetlen; elég erős ahhoz is, hogy ha a helyzet úgy kívánja, akkor gyenge is tudjon lenni. Nem kell erőt hazudnia, amikor nincs (Jeremiás sem hazudta), de gyengeséget sem akkor, amikor erős. Jézus akkor volt a legerősebb, amikor gyenge volt. Elég erős volt ahhoz, hogy gyenge tudjon lenni. Hogyan bánt Jézus az emberekkel? Amit a kánaáni asszonyból előhívott, szinte vádló szavakkal… Amikor Pált úgy szólította meg, hogy belevakult… Mindig épített arra az erőre, amely az embernek teremtettségében kapott ajándéka. Nem beszélek azokról a gyógyító csodákról, amikor a meggyógyított „báránykákat” Jézus szinte beengedi a mély vízbe. Gondoljunk a vakon születettre! Néhány órán belül kiközösítik a gyülekezetből. Vagy Lázárra, akit Jézus szeretett. Feltámasztotta, visszahívta a halálból, és egy hét múlva már arról tárgyaltak a Nagytanácsban, hogy nemcsak Jézust, hanem Lázárt is el kellene tenni láb alól (Jn 12,10-11). Az apostolok nagyon értették, ismerték és természetesnek vették Jézusnak ezt az arcát, Istennek ezt a nevelő módszerét. Pálnál olvasunk arról, hogy dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy „a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által” (Róma 5,3-5). Péter pedig ezt mondja: „A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni” (1Pt 5,10). Végül Jakab: „Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez. Az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a cselekedetet, hogy tökéletesek és hibátlanok legyetek, minden fogyatkozás nélkül” (Jak 1,2-4). Mintha az apostolok egy húron pendülnének. Lehetséges volna, hogy az a Jézus, aki a vakon születettet meggyógyította, a halottat feltámasztotta, velünk szemben tehetetlen? Csak nálunk nem sikerül elérnie, hogy megalapozzon, megszilárdítson, erőssé, állhatatossá és tökéletessé tegyen? Még egy példát szeretnék elmondani. Két évvel ezelőtt a vízilabda-csapatunk aranyérmes lett. Megkérdezték az edzőt, hogy az utolsó mérkőzés előtt mit mondott a fiúknak az öltözőben. Mi volt az, amitől úgy szárnyra kaptak? A válasz: „Azt mondtam nekik, hogy az ezüst már megvan. Azért kár lemenni.” Az Újszövetségben gyakran találkozunk az olimpiai győztes képével. (A Jelenések könyvében: „Aki győz…”) Igen. Ha nem akarjuk, hogy Jézus gyengének bizonyuljon bennünk, akkor jó, ha nem felejtjük el az olimpiai bajnokok lelkesítő példáját.

10

Mózes megfáradása (2Móz 33,12 –23; 4Móz 11.)

Némethné László Tünde

Isten kiszabadította népét Egyiptomból, és Mózes vezetésével vándorolnak az ígéret földje felé. Ez a történet háttere. Sose felejtem Tóth Kálmán ószövetségi professzor mozdulatát, mikor ezt érzékeltette: a 40 év nem azt jelenti, hogy addig kóvályogtak a pusztában, hanem azt, hogy a saját hűtlenségük miatt kellett vándorolniuk. Nem bírták kivárni, hogy Mózes lejöjjön a hegyről Isten kőtábláival. Állandóan visszavágytak a húsosfazekak mellé. Ezzel nagy keserűséget okoztak Mózesnek. És – „megfáradnak a legkülönbek is” (Ézs 40,30). Mózes életében a legszélsőségesebb mozzanatok követték egymást. Édesanyja egy kosárba rejtette, és a Nílusba eresztette, így menekült meg a gyermekgyilkosság elől. Később apósának juhait őrizte, és megjelent neki az Úr egy égő csipkebokorban. Isten parancsára levetette saruját. Felfogta és átérezte, hogy rendkívüli esemény történik vele. Hallotta a hangot, és átjárta a szívét az isteni tűz. Nem értette a dolgot, de tudta, hogy szent az a hely, ahol áll, és különleges élményben részesül. Isten csodát tett vele. A „szent” azt jelenti, hogy a mindennapi, profán világtól elkülönített, Istenhez tartozó. Szent volt a templom, az oltár, a templomi berendezés. A kiválasztott próféták által Isten szólt a népéhez, megismertette magát mindazokkal, akiket erre kiválasztott. Megáldotta őket, és ígéretet adott számukra. Amikor Isten megszólította Mózest, azt parancsolta neki, hogy Izrael népe különítse el magát az egyiptomi és az egyéb pogány istenektől. Így kezdődik a törvény: „rajtam kívül nincs más Isten”. Mózest arra a feladatra választotta ki az Úr, hogy kihozza Izraelt az egyiptomi szolgaságból. Jó ezt tudni: mindig van valaki, akit Isten küldött és rendelt, hogy mellénk lépjen, hogy Isten erejével megszabadítson. Isten sokféle módon és formában teszi magát láthatóvá, hallhatóvá. Életem egy nagyon nehéz pillanatában egyedül voltam otthon, sírtam a sötétben, és egyszer csak tisztán hallottam egy hangot: „Ne félj!”. Belső hang volt, nem emberé. Istennek egy különleges biztatása volt ez számomra. Azóta hiszem, hogy Isten ilyen közvetlenül is szólhat hozzánk, mint Mózeshez. Nekünk is ad embert, aki segít kijutnunk a saját „szolgaságunk házából”. Szomorú látni, hogy mi inkább elfordulunk az emberektől. Van egy viccesnek szánt mondás: „Minél jobban megismerem, annál jobban szeretem – a kutyámat”. Sokat csalódtunk, megrabolták a legszentebb érzéseinket. Mégis tudnunk kell, hogy Isten embereken keresztül cselekszik. Isten arcát a másik emberben lehet felismerni, szeretetét a másik ember simogatásában lehet megtapasztalni. A történet szerint Mózes belefáradt a csalódások sorozatába: „Uram, nem bírom, nem szeretném tovább csinálni. Kicsi vagyok, alkalmatlan vagyok, beszélni sem tudok.” Hányszor hallottuk ezt a tiltakozást a próféták elhívatása kapcsán! „Uram, küldj mást!” Mózest közbenjárónak hívta el Isten az Úr és Izrael népe között. Tudhatta, hogy bárhová megy, vele van az Úr. Ez volt életének az egyetlen fogódzója. Rémülten tiltakozott, amikor Isten kijelentette: „nem megyek veled, mert kemény nyakú nép vagy, és elpusztítanálak az úton” (2Móz 33,3). Mózes látja, hogy Isten nélkül nem megy. Az életének voltak nagy magasságai és hatalmas mélységei. Mindezekben azonban vele volt az Isten ígérete. A „Ne félj!” biztatása volt számára az egyetlen menedék. Ennek az oltalmában kérhetett bármit az Úrtól, Isten mindig jelet adott arról, hogy vele marad. Ha egy kicsit magunkba nézünk, kétségeink és gyötrelmeink közepette is elmondhatjuk, hogy Isten mindig adott jelet magáról: „meghallottam imádságaidat” (2Kir 19,20). Hadd hozzam ide Teréz anya példáját! Megjelent vallomásaiból, levelezéséből tudjuk, hogy óriási vívódásai voltak (Jöjj, légy a világosságom! Vigilia Kiadó, 2008). Úgy ismerjük őt, mint Kalkutta szentjét. A szegények megmentője volt, áldozatos életével minden hívő embernek példát mutatott. Csak halála után derült ki, hogy milyen iszonyatos kínokat élt át. Ezt írta önmagáról: „Ha egyszer szentté avatnak, biztosan a sötétség szentje leszek.” Mégis, ahányszor újra igent tudott mondani az életére, a küldetésére, akkor mindig egyre tisztábbá, személyesebbé, bensőségesebbé vált az Istennel való kapcsolata. Minél inkább úgy érezte, hogy hite elhagyta, annál inkább tisztult az Isten iránti szeretetben. Egészen átadta magát Istennek, mert forró szeretettel szerette azt az Urat, aki a szolgálatra elhívta. Ezt látjuk Mózesnél is, és megtapasztalhatjuk a saját életünkben is. Bármilyen nehézségeink vannak, amikor valamennyire ki tudunk emelkedni, észre kell vennünk, hogy ezek is a javunkra váltak. Persze, amíg benne vagyunk egy helyzetben, ezt nehéz meglátnunk. Az Istennel való szeretetközösségben azonban megtapasztaljuk az igazi szabadságot, amelyet csak Ő adhat. A próféták hihetetlenül sok időt töltöttek az Istennel való közösségben. Ahhoz, hogy feladatukat betöltsék, időnként el kellett vonulniuk a nép elől. Mózes akkor hallotta meg az Úr szavát, akkor kapta meg a két kőtáblát, amikor távol került a mindennapok zajától. Mi sokszor Istentől kérjük számon a

11

magunk mulasztásait. El kellene gondolkodnunk azon, hogy mennyi időt szánunk a vele való együttlétre. Vannak-e óráink, akár napjaink, amikor félre tudunk vonulni, és megvizsgálhatjuk, milyen is az Istennel való kapcsolatunk? Saját magamra nézve úgy látom, borzalmasan kevés a neki szánt időm. Pedig a harcainkat csak úgy tudjuk megvívni, ha módot találunk, és időt szánunk rá, hogy bepillantsunk a saját lelkünk mélységeibe. Mennyi időnk van arra, hogy a bennünk lévő kétségeket, gyötrődéseket valahogyan tisztázzuk? Sok az elvárás, különben is mindent én tudok a legjobban, megyek, csinálom, igyekszem mindenkinek megfelelni. Nem így vagyunk? Benne vagyunk a mókuskerékben, és végül embergyűlölővé válunk. Isten elhívott emberei viszont – mint Teréz anya is – el tudtak vonulni, mert tudták, hogy a szív belső csendjében szólal meg az Isten. A csöndességben és a reménységben erőt adna nektek az Úr – figyelmeztette népét Ézsaiás (30,15). Egyesek szerint 2012. december 12-én lesz vége a világnak. Én nem hiszem, eddig is több világvégét jósoltak már. De megmondom őszintén: ha így lenne, nem bánnám. Nem bánnám, mert olyan szinten távolodtunk el Istentől, olyan sötétség és lelki zűrzavar van bennünk, körülöttünk, hogy az Isten tisztító tüzének bőven lenne mit megtisztítania. Jó, hogy vannak ilyen gyülekezeti alkalmak, ahol a csöndben felszakadnak a sebek, megindulhatnak a könnyek. Sok ilyen alkalomra lenne szükségünk, amikor a világ zajától elvonulva szembenézhetünk önmagunkkal és körülményeinkkel. Mózes elvonult, de a nép, ahelyett, hogy imádságos szívvel várta volna, elkezdett aranyszobrot formálni. Elhagyták az Urat, és – meghaltak. Mert a bűn zsoldja a halál. Mennyire vesszük ezt komolyan? Ha nincs bennünk bűnbánat, akkor belehalunk. Rengetegen halnak meg bűnben, a bűn terhe alatt. Családtagjaink, szomszédaink, munkatársaink körében is láthatjuk ezt. Ahol nincs bűnbánat és bűnbocsánat, ott halál van. Ahogy a próféták ismételték: „Ha meg nem tértek, meghaltok.” Isten megengedte, hogy az aranyborjú készítőit lekaszabolják! Ha nem lenne a földi életnek folytatása, akkor értelme sem lenne. Akkor akár fel is akaszthatnánk magunkat. Csak a halál utáni élet ad értelmet a földi életnek is. Miközben folyik az élet-halál harc, Mózes közbenjár Istennél a népéért: „Bocsásd meg bűnüket! Ha pedig nem, törölj ki engem is a könyvedből!” Hiszem, hogy ma is sok ilyen mózesi lelkületű szolgája van Istennek. Sok hívő ember tud könyörögni népéért, gyülekezetéért, az elveszett emberekért. És Isten meghallja a kiáltást, az állhatatos könyörgést. Mózes addig alkudozik, míg Isten megkönyörül a népén: „Megnyugszol-e, ha az én orcám veletek megy?” Erre már Mózes is teljes hittel tud igent mondani. Mózes nem bír Isten nélkül élni, de elég neki a kegyelem ahhoz, hogy végigmenjen az úton. Mi vajon el tudjuk-e képzelni, hogy Isten nélkül éljünk? Sajnos, nagyon sok ember elképzeli. Mózesnek ez iszonyatos csalódást okozott. Ő nem bírt volna Isten nélkül tovább menni, de a nép igen. Isten választott népe Isten nélkül menne tovább. Mózes egyedül maradt, még testvére, Áron is az aranyborjú mellett döntött. Ebbe fáradt bele Mózes. Sokszor mi is így vagyunk. Imáinkban benyújtjuk a számlát Istennek, és feltételül szabjuk, hogy ha nem cselekszik, megvonjuk tőle a bizalmat. Keresünk valami más utat-módot, más istent. Szeretjük azt gondolni, hogy kegyelmi állapotban vagyunk. De van nem kegyelmi állapot is. Van, amikor Isten nem tűr tovább, és elhallgat, kivonul az életükből. Van olyan helyzet, amikor Istennel már csak „a táboron kívül” találkozhatunk. Aki mégis beszélni akar vele, annak oda kell kimennie. Ilyenkor gyakran felháborodunk, és vádoljuk Istent. Nem vesszük észre, hogy a saját bűneink miatt jutottunk ide. Érdemes elgondolkoznunk: vajon mi miért vagyunk megfáradtak? Hol vannak az életünknek azok a pontjai, amelyeket látva Isten úgy dönt, hogy nem jön velünk tovább? Ha velem találkozni akarsz – mondja Isten – , akkor először gyere ki onnan, ahol most vagy! Tedd meg azt a pár lépést, amely kivezet a sötétségből, a nyomorúságból! Ha újra meg akarjuk találni Istent, akkor mozdulnunk kell! Mózes szeretné újra látni Isten dicsőségét, és Isten jelet ad neki. Egy kőszikla hasadékába állítja Mózest, hogy ne legyen bántódása, kezével betakarja, óvja, majd megengedi, hogy amikor dicsőségében elvonul, Mózes utána tekinthessen. A „VAGYOK, AKI VAGYOK” azt jelenti, hogy mindig jelen van, amikor szükség van rá. Mózes ezt a találkozást élhette át. Óriási volt a teher, amelyet el kellett hordoznia, de nem hagyta magára az Úr. Isten a maga Lelkéből adott Mózesnek, mégis voltak olyan pillanatai, amikor úgy érezte, nem bírja tovább, nem vállalja a küldetését. Amikor azonban népétől elfordult, akkor odafordult Istenhez. Nem egyszerűen hátat fordított nekik, hanem ahhoz fordult oda, aki megszólította, aki megbízta a nép vezetésével. Mi is ismerjük azt a lelkiállapotot, amikor keserűen kérdezzük: Uram, miért teszed ezt velem? Ilyenkor az a kérdés, hogy ebben a csalódott állapotunkban

12

kihez fordulunk. Hátat fordítunk az embereknek, vagy odafordulunk Istenhez? Amikor Mózes erőt kapott Istentől, akkor vissza bírt fordulni azokhoz is, akiket Isten rábízott. Isten nem azt mondta a megfáradt Mózesnek, hogy jó, ha te nem, majd lesz más. Isten válasza: adok neked a magam Lelkéből, és adok melléd hetven embert, akik veled együtt hordozzák a nép terhét. És Mózes elfogadja ezt a segítséget. Nem azt mondja, hogy „majd én, egyedül”, hanem meg tudja osztani a rá nehezedő terheket. Nem őrzi a hatalom látszatát, hanem elismeri, hogy roskadozik a súly alatt. Segítséget kér. Ismeri a maga erejének határait. Mi sokszor ott bukunk el, hogy nem ismerjük önmagunkat, nem bírunk magunkra figyelni. Miközben Mózes vívja a maga harcát, a nép továbbra is „csak a szépre emlékezik”: az egyiptomi húsosfazekakra. Feledésbe merült a korbács, a robot, a gyalázat. Elfelejtik, mit tett értük Isten. Van egy mondás: aki hátra néz, az hátrafele megy. Ez történt Isten népével a pusztában. Nem Isten ígéretére, a tejjel-mézzel folyó Kánaánra tekintettek, nem bírtak lemondani valamiről, hanem azonnali jólétet követeltek: adj, uram Isten, de mindjárt! Isten válasza: kaptok enni! Nem egy napig, hanem egy hónapig, de abba belepusztultok! Mi is sokszor megkérdezhetjük, hogy mire mentünk azokkal a vágyainkkal, amelyeket Isten beteljesített. Hányszor rá kell jönnünk, hogy nem ezt és nem így akartuk! Akik nem előre, hanem visszafelé tekintettek, azok megkapták ugyan a fürjeket, de meg kellett halniuk. Kéréseinkben, kívánságainkban, kereséseinkben, önmarcangolásunkban tisztul a látásunk, és amikor úgy gondoljuk, hogy Isten megfeledkezett rólunk, Ő akkor is ott van velünk. Mikor Márai Sándornak meghalt a felesége, nagyon mélyen átélte ezt az elhagyatottságot és keserűséget. Így írt erről: „Nem ellágyulás, merengés semmi, de harag, néha üvöltő harag, mert meghalt. Harag az orvosra, mert nem tudott segíteni. Harag az Istenre, ha van, mert nem segített, és harag az Istenre, ha nincs, mert miért nincs, amikor segítség kell. Harag az emberekre, mert nem segítettek, és magamra, mert nem tudtam többet tenni. Harag reá, mert meghalt.” Leplezetlen harag és óriási, mély fájdalom, iszonyatos megsemmisülés van Márai soraiban. Élete utolsó idejében, naplója utolsó bejegyzései között mindezeken túl mégis ez áll: „Minden Istenben van.” Ez a tisztulás, ez az elmélyült megtapasztalás vezethet bennünket is az Isten-hitben, míg egyszer majd színről színre látjuk Őt. „Szeretem Őt vakon, teljesen, egyedül Őt.” (1959 április) „Jézusom, Gyerekkorom óta hívtál egem, és magadénak tartottál – és most, amikor mindketten ugyanazt az utat járjuk – most, Jézusom, én rossz irányba megyek. Azt mondják, hogy a pokolban Isten elvesztése miatt szenvednek az emberek örök fájdalommal. – Ha egy kis reményük volna, hogy Istenhez tartozhatnak, minden szenvedést elviselnének. – Lelkemben az elveszettségnek ezt a borzalmas kínját érzem, – hogy Isten nem akar engem, – hogy Isten nem Isten, – hogy valójában nem is létezik (Jézus, bocsásd meg nekem ezt az istenkísértést, – de azt mondták, hogy mindent írjak le). Minden oldalról sötétség vesz körül. – Nem tudom lelkemet Istenhez felemelni, – lelkem nem érez világosságot vagy sugallatot. – A lelkek szeretetéről – Isten gyöngéd szeretetéről beszélek – a szavak keresztül jutnak ajkamon – és nagyon vágyódom arra, hogy higgyek bennük. – Miért fáradozom? Ha nincs Isten, – nem lehet lélek sem. – Ha nincs lélek, akkor Jézusom – Te sem vagy. – Mennyország, milyen üresség! – Mivel nincs remény – a Mennyországról semmi nem jut eszembe. – Félek megírni mindezt a sok borzalmat, ami a lelkemben van. – Biztosan megbántanak Téged. Szívemben nincs hit, – nincs szeretet, – nincs bizalom, – de olyan sok fájdalom van – a vágyakozás fájdalma, – annak fájdalma, hogy nem kellek. Lelkem teljes erejével kívánom Istent, – és mégis borzalmas szakadék van közöttünk. – Nem imádkozom többé, – a közösségi imák szavait nehezen mondom, – és minden erőmmel megpróbálom a szavak édességét megtalálni. – Az egyesülés imádsága azonban megszűnt. – Már nem imádkozom. – Lelkem nincs egységben Veled, – és mégis, amikor egyedül vagyok az utcákon, – órákig beszélek Hozzád, – arról, hogyan vágyódom Utánad. – Milyen bensőségesek ezek a szavak, – és mégis milyen üresek, mert messze vannak Tőled!”– (1959. szept. 3.) 

/ Szemelvények Kalkuttai Teréz anya (1910 – 1997) személyes írásaiból /



13

Illés megfáradása (1 Királyok 19.)

Fekete Ágnes

A témán elgondolkodva keresni kezdtem a „kiégés” szó jelentését. Az „égés” az evangéliumokban szinte kizárólag negatív jelentésű szó, Isten ítéletének kifejeződése. A Bibliában háromszor fordul elő a „kiég” ige, és mindhárom esetben a Szentföld, Izrael területének pusztulásával kapcsolatos. Az égés az ítélet jele azért, mert a nép elhagyta Istent. Ézsaiásnál, Jeremiásnál mindig Isten ítéletét jeleníti meg az égés. A nép hűtlensége miatt következik be a nagy pusztulás, amikor minden „kiég”. A magyar nyelv igekötői nagyon szépen kifejezik a különböző tartalmakat: megég, elég, leég, szétég, kiég. A „kiég” szóban megjelenik valami üresség. Ha valami „kiég”, akkor üressé, használhatatlanná válik. Ami „elég”, például a gyertya vagy a kályhában a fa, az fényt és meleget is ad. Ami viszont „kiég”, az elpusztul. Keresztelő János úgy beszél Jézusról, mint aki „a pelyvát megégeti olthatatlan tűzzel” (Mt 3,12). Megég a konkoly az aratás után (Mt 13,30); a király felégeti azok házait, akik nem mentek el a menyegzőre (Mt 22,7). Az égés mindenütt a megtisztítás és az ítélet velejárója. Egyetlen helyet találtam, ahol az égés pozitív értelmű: „Mert tűzzel sózatik meg mindenki” (Mk 9,49). Ez az ószövetségi áldozat sózására utal, és értéket, teljességet fejez ki. A tűz és a só így együtt az Istennek szenteltség jele, nem kiégésre, hanem elégésre vonatkozik. Az áldozat tüze nem értelmetlen pusztulás. Egy egészen friss, valós történetet mondok el, amely azonban bárkivel megtörténhetett volna. Adott egy asszony, akinek a családja éppen építkezik. Az asszony ebbe rettenetesen belefáradt. A teljes kiégettség jeleit mutatja, mindazt, amit Illés történetéből is ismerünk. A szomszédjában lakó nővére számára ez borzasztóan rossz érzés. Nem tud neki segíteni, nem találja a megoldást. Egy példa: kirándulásból hazajövet látta, hogy egy hatalmas földkupac köti össze a két telket, elborítva édesapjuk kedvenc körtefáját. Szó szót követett, kitört a veszekedés. Másnapra már az elhangzott mondatok is egészen eltorzultak. Az asszonynak minden ereje elfogyott, a nővére meg abba keseredett bele, hogy hiába próbálja szeretettel megbékíteni. Pattognak a labdák ide-oda… Illés története kapcsán néhány gondolatot szeretnék felvetni. Az első: van-e kinek elmondani azt, ami az ember szívét nyomja? Illés teljesen kiönti a lelkét. Isten pedig éppen ezt várja tőle. Nem kérdez semmit, türelmesen meghallgatja. Erre mindenkinek iszonyatosan nagy szüksége van. A legnagyobb tragédia, ha tényleg nincs senki, aki meghallgat. Kell valaki, kell egy „szemetesláda”, akinek az ember „kihisztizi magát”, mikor tele van a feje. A kiégett emberről általában kiderül, hogy sorozatosan nem akadt senki, akivel a helyzetét megbeszélhette volna. Kell egy meghallgató párbeszéd. Illés csak áll, és beszél, Isten pedig meghallgatja. Érdemes ezt a helyzetet magunkra is vonatkoztatni. Nem mindig az a dolgunk, hogy „segítsünk”. Van olyan, amikor elég meghallgatnunk a másikat, mert az életét nem tudjuk megoldani. Istenre kell bíznunk a megoldást. Rengeteget könnyít rajtunk, ha ezeket a nagyon kellemetlen és rossz helyzeteket őszintén és igazán megbeszélhetjük Istennel, mindent elmondhatunk neki, egészen kiönthetjük a lelkünket. De tegyük fel azt a kérdést is, hogy tudunk-e egymás számára is „szemetesládává” lenni. Felvállaljuk-e ezt a szerepet? Néha nehéz elfogadni, hogy amit hallunk, az úgy szól nekünk, mint egy kukának. Bemegy, és kész. Nem kell magunkra vennünk. Ez borzasztóan nehéz, különösen, ha már előre bosszantanak a visszatérő mozzanatok. („Mert engem mindig egyedül hagynak…) A második: a kiégett embernek mindig nagyon rossz az önértékelése. Illés azt mondja: Nem vagyok jobb az én atyámfiainál. Senki sem kérdezte, senki sem hasonlítgatta, de ő így érzi. Rossznak tartja magát: kicsi vagyok, képtelen vagyok, gyenge vagyok, nem tudom, nem bírom… Ebből nem lehet kiszállni. Nagyon nehéz úgy kezelni önmagunkban a feszültségeket, hogy ne billenjen ki az énképünk. Sokat segít, ha sikerül tudatosítani magunkban, hogy Isten mit kér tőlünk. Kedves gesztusa Istennek, hogy egészen konkrét dolgokat kér. Egy kiégett ember, mint Illés, egyszerűen nem képes rá, hogy magasztos célokat kövessen. Menj ide, tedd ezt, menj oda, csináld azt! – ilyen világos célokat állít Isten Illés elé. Mikor a kiégés miatt megbillen az önértékelésünk, nekünk is sokat segíthet, ha világosan megmondják, mi a dolgunk. Érdemes ezt végiggondolni. Az a dolgom, hogy megbántsam a többieket? Nem. Az, hogy tökéletes legyek? Nem, az sem. Az, hogy én legyek a legjobb valamiben? Nem az a dolgom. Az a dolgom, hogy egy bizonyos helyzetben igazságot tegyek? Nem. Az, hogy összevesszek valakivel? Nem. Kioktassam? Nem. Képes vagyok rá? Nem. Az, hogy hűséges legyek, és kitartsak? Igen. Az a dolgom, hogy betöltsem a keletkezett űrt, és pozitív, feszültségoldó impulzusokat keltsek. Adjak enni a gyerekeknek, ha éhesek. Ez a dolgom. Nagyon sokszor elmulasztjuk végiggondolni,

14

hogy igazából mi a mi dolgunk. Csinálunk valamit, és észre sem vesszük, hogy nem ezt kérte tőlünk a Jóisten. Érdemes ezt mérlegre tenni, és meghallani Isten konkrét és egyszerű üzenetét: menj oda, és tedd ezt, azt, amazt! Tedd, amit mondok! A harmadik dolog az, hogy Isten figyelmes. Tudja, hogy a kiégett embernek nem prédikációra van szüksége. Nem arra, hogy elmondja neki, mi az igazság, hanem arra, hogy egyék. Nekünk is az lenne a jobb, ha ilyenkor le tudnánk nyelni, amit mondani akarunk. Fel kellene fognunk, kivel állunk szemben, milyen állapotban van a másik. Lássuk meg, hogy ő most a legszélsőbb pontig feszült, neki most valami konkrét feladatra van szüksége. Ez az „evés” lehet akár ablaktisztítás vagy bármilyen megfogható, érinthető, tapintható dolog. A bajban lévőnek nem szövegekre van szüksége. Egészen csodálatos, ahogyan Isten oda küldi Illéshez a pogácsát és a vizet. Ez az Ő finom, kedves, tapintatos szeretetének a jele. Semmi számonkérő beszéd vagy jótanács. Mi emberek a legtöbbet a szájunkkal vétkezünk. A legtöbb bajunk abból adódik, hogy megszólalunk, amikor csöndben kéne lennünk, vagy nem azt mondjuk, amit mondanunk kellene. Meg kellene tanulnunk azokat az apró gesztusokat, amelyek tízezer prédikációnál többet érnek. A negyedik pont: a kiégett embernek meg kell találnia a pozitív kapaszkodókat. Úgy lehet fölépülni, kilábalni ebből a helyzetből, hogy az ember megtalálja azokat a pontokat, amelyek még mindig biztosak, amelyek igenis ott vannak még akkor is, amikor az ember már az összes reménységét elvesztette. Isten meghagyott Izraelben hétezer embert. Voltak, akik megmaradtak. Nem igaz, hogy minden és mindenki elveszett. Próbáld összeszámolni, hogy mennyi jó dolog történt veled! Nagyon gyengék vagyunk abban, hogy ezeket a kapaszkodókat megtaláljuk. Sajnos, nagyon sötéten tudjuk látni a dolgokat, könnyen elveszítjük a fejünket. Nemrég volt egy hátborzongatóan szép élményem. Van egy lány, aki még Garán hittanosom volt. Felnőtt mellettem, lelkész lett, és kikerült egy faluba. Elmentünk meglátogatni, és kérte, hogy vasárnap én prédikáljak. Jó volt arra gondolnom, hogy nem hiába húztam az igát, valami mégis lett belőle. Itt van ez a lány… Nagyon kellemes érzés töltött el. Isten egy kis áldáspontot adott nekem. Ő lelkész lett, és most ismét beszélhetek előtte. Nagyon szép vasárnap volt. Vannak ilyen időszakok az életünkben, amelyekben nem tudunk elszámolni nagy gyümölcsökkel, nem tudjuk megmondani, hogy mi volt az értelme. Sokszor megkérdezzük: mire volt ez jó, mi jött ki belőle? Isten nekünk is segít abban, hogy megtaláljuk a „hétezer embert”. Ilyen korszak talán még nem volt a világon, ahol ilyen iszonyatos mennyiségben, mint a Niagara vízesését, öntik ránk a rosszat, a szennyet, a rossz híreket és mindenféle borzadályt. Mindennél fontosabb, hogy megtaláljuk a kapaszkodókat. Ott van a Biblia, a gyülekezet, a prédikáció, azok a kis pontok, amelyekhez oda lehet menekülni, mert még nincs minden veszve. Nem igaz, hogy mindenkit kiirt az Úr, hogy semminek semmi értelme, hogy összedőlt a világ. Nem igaz! Érdemes gyakorolni ebben magunkat, hogy keressük meg ezeket a pontokat. Otthon is kérhetjük egymástól, ha kitör a vész: most mondj valami jót! Minden rossz után jöhet egy jó mondat. Ne spóroljuk el a jó mondatokat, vegyük észre a pozitív kapaszkodókat! Végül az ötödik mondanivaló: hogy életünk legmélyebb gödreiből, a kiégettség legsötétebb vermeiből sokszor a legnagyobb jó születik meg. Így alakul ki, hogy ki lesz Illésnek az utóda. Illés drámája végül az utódlás történetévé lesz. Úgy kezdődött, hogy egyedül marad, semminek nem látja értelmét. Teljes csődnek érzi az életét. A vége pedig az, hogy megtalálja azt az embert, aki folytatja a munkáját. Nem volt értelmetlen a vívódása. Kiderül, hogy elvégzett szolgálata folytatható, tovább adható ajándék volt. Nincs csodálatosabb felismerés, mint az, hogy az ember élete nem egy kis lefittyedt folt a világ nagy papirosán, hanem egy rendszerbe illeszkedő láncszem. Van értelme. Amikor az ember nagy mélységekben jár, akkor érdemes arra gondolni, hogy Isten sokszor ezekből hozza elő a legnagyobb ajándékot.

15

Keresztelő János megfáradása (Mt 11,1-6; Mk 6,14-29)

Jelényi László

Hogy jobban megértsük Keresztelő János megingását, megfáradását, hirtelen támadt válságát, emlékezzünk meg róla, ki is volt ő! Ő az advent prófétája. Hirdette a népnek, hogy eljött az a Messiás, akit már évezredekkel azelőtt megígért az Isten, és várt is a nép. Annyira biztos volt benne, hogy el fog jönni, hogy erre tette rá az egész életét. Önmegtartóztató életet élt a pusztában, böjtölt, csak sáskát és mézet evett, szinte önsanyargató módon. Arra a feladatra koncentrált, hogy neki hirdetnie kell a Megváltó eljövetelét. Amikor Jézus elkezdett prédikálni, ő akkor is biztos volt benne, hogy igen, itt van a Messiás, akit Isten megígért, akit vártunk. Ezt olyan erővel, határozottsággal és elszántsággal hirdette, hogy a korabeli vezetők szemébe is megmondta az igazságot. Tőlük sem félt, sőt, közülük egyeseket kígyók és viperák fajzatainak nevezett. Ismerve a kígyó bibliai szerepét, ez igen erős kifejezésnek számított. Ő azonban nem félt, mert tudta, hogy itt a Messiás. A konfliktust is vállalta. Amikor pedig találkozott Jézussal, így vallott róla: „arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem” (Mt 3,11). Ezért különös a mostani igeszakasz. Mintha nem is Keresztelő Jánosról szólna. Megkérdezi: – Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk? Akiről eddig határozottan hirdette, hogy Ő a várva várt Messiás, annak most üzenetet küld, és megkérdezi: Valóban benned bízzunk? Valóban te vagy az? Hihetünk benned? Mekkora kontraszt ez! Lehet, hogy a mi életünkben nem így szokott történni, hogy egyszer csak mindent megkérdőjelez az ember: talán már Isten sincs? Lehet, hogy ilyet ritkán tesz a keresztyén ember. Néha azonban nálunk is kevesebb lesz a bizalom. Mióta hitre jutottam, nem fordult elő velem, hogy kétségbe vonjam Isten létét. Az viszont többször is, hogy kevesebb bizalommal fordultam hozzá. Történt valami, vagy magam is egy kicsit lanyhultam, és már nem úgy mentem elé, nem úgy imádkoztam hozzá, mint azelőtt. Pál apostol figyelmeztet rá, hogy „aki áll, az vigyázzon, hogy el ne essék”(1Kor 10,12). Vigyázzunk, mert ami tegnap igaz volt ránk nézve, az nem biztos, hogy ma is az! Néha meg kell küzdenünk azért a bizalomért, amellyel az Úr elé mehetünk. Mi lehetett az oka Keresztelő János bizalomvesztésének? A kiégésnek, a megfáradásnak sokféle oka lehet. Van, hogy az ember úgy érzi, minden rendben van, már egyedül, Isten nélkül is boldogul, nem kell mindent elé vinnie. Közben elfelejti, hogy eddig is csak azért mentek a dolgai, mert Isten megáldotta. Ilyenkor szép lassan elhalványul benne a ragaszkodás, és egyszer csak azt veszi észre, hogy már nagyon messze került Istentől. Van egy másik változat is, és azt gondolom, Keresztelő Jánossal ez történt. Hirtelen történik valami váratlan esemény, és ez váltja ki az elbizonytalanodást. János börtönbe került, pedig éppen azt hirdette, hogy eljött a szabadító, a Messiás. Ha Ő a hatalommal felkent, akkor miért vagyok én börtönben? Neki szolgáltam, az egész életemet őrá tettem fel, az övé vagyok. Akkor hogy kerülhettem ide, miért történik velem mindez? Amikor az embert valami baj éri, az élet bármilyen területén, sokszor azt gondolja, hogy Isten bünteti ezzel, Ő tette ezt vele. Ha meg nem Ő tette, akkor miért engedte? Végül is: Isten a hibás, Ő tehet róla, hogy ez történt velem. De gondoljuk csak végig: ki tehet arról, hogy az ember „börtönbe kerül”? Néha nagyon egyszerű oka van. Tapasztaltuk már, hogy valaki kalapáccsal rácsap a kezére, és egy nagyot káromkodik. Kérdés, jó helyre címezi-e a felháborodását. Van, amikor az ember nyilvánvalóan saját magát keveri bajba. Keresztelő János azonban semmi olyat nem tett Heródes ellen, amiért börtönt érdemelne. Egy másik ember bűne miatt kerül ebbe a helyzetbe. Isten társas lénynek teremtette az embert. Ember voltunkat társadalmi kapcsolatokban tudjuk megélni. Amennyire ezek a kapcsolatok nagy áldássá lehetnek, ugyanannyi veszélyt is hordoznak. Ha valami ezekben a kapcsolatokban nem jól működik, megtörténhet, hogy az ember valaki más miatt szenved. Sokszor olyasmi is megtörténik, amire nem is gondolunk. Nemrég olvastam arról, hogy néha az ember nem is tudja, mi mindent eszik meg. A gyártók felelőtlensége, hogy milyen adalékanyagok vannak egy-egy termékben. Aztán csodálkozunk, hogy egészségesen éltünk, mégis betegek lettünk. Isten kapcsolatok közé, családba, társadalomba rendelt minket, ezért hatással vagyunk egymásra. Amilyen áldás lehet egy ilyen kapcsolat, ugyanúgy veszélyt is hordozhat magában. Keresztelő János nem Isten miatt került börtönbe, hanem egy embernek az istentelensége miatt. Naponta tapasztaljuk, hogy a bűneset óta az Istentől elszakadt világ nem úgy működik, ahogyan kellene. Része a betegség, a halál, mindenféle romlás. Nem Isten tette ilyenné a világot, hanem az ember. Ha viszont így van, Isten miért tűri, miért engedi? Miért nem jön, miért nem szabadítja meg Kereszte-

16

lő Jánost a börtönből? Ebbe a kérdésbe be tudjuk helyettesíteni a saját kérdéseinket. A valóság az, hogy Isten nem „engedi”. Ezért figyelmeztet, ezért szól mindenkinek, így Heródesnek is. A döntést azonban az emberre bízza. Isten nem akarta, hogy Keresztelő János börtönbe kerüljön. Ő minden életet, minden kapcsolatot úgy akar rendezni, hogy senkinek se váljék kárára, hanem áldássá legyen. Az embert azonban nem robotnak teremtette, hanem felelős döntésre tette képessé. Az ember hallgathat a hívásra, vagy sem. Miért nem teszi meg Isten legalább az övéivel, hogy kimenti őket? Keresztelő János is úgy gondolhatta: az emberek ölik, pusztítják egymást, de én a tiéd vagyok! Miért nem szabadítasz meg legalább engem? Itt van egy istentelen uralkodó. Miért nem vetsz véget a hatalmának? Keresztelő Jánosnak meg kellett értenie valamit. Jézus nem azért jött, hogy a bűnös elvesszen, hanem azért, hogy megtérjen és éljen. János később ezt felismerte, emiatt nem szapulja Heródest, hanem prédikál neki (Mk 6,18). János azt kívánta, hogy Isten igazságot tegyen. Hadd mondjak el valami személyes dolgot! Nem túl régen, mikor sérelem ért, még én is így voltam vele. Tudtam, hogy nem Isten tett valamit az életemben, hanem kimondottan egy emberen múlott a dolog, mégis zokon vettem, hogy akár Isten, akár legalább az egyház miért nem szól bele, miért nem tesz rendet. Aztán elgondolkodtam, hogy úgy húsz évvel ezelőtt hányan kérhették volna rám is ugyanezt: Istenem, szabadíts meg ettől a gyerektől, nem lehet tőle órát tartani, a barátait is csak viszi a hülyeségbe, hadd ne folytassam… Soha nem tudjuk, hogy ami konkolynak látszik, abból nem lesz-e mégis búza… Amikor már valaki nem azt az életet éli, amivel másoknak ártani akar, az mindig Isten kegyelméből történik. Még így is rengeteg olyan mulasztása lehet az embernek, amit fel sem ismer. Hát még, ha valaki nem úgy jutott hitre, hogy gyermekkorától kezdve úgy nevelték, hanem valami nagy fordulat történt az életében! Isten kegyelme az, hogy az ember most az, aki. Most ugyan Keresztelő Jánoshoz hasonlóan az Urat szolgálom, de volt, amikor rám is Heródesként tekintettek. Keresztelő János megérti, hogy Jézus nem fog most rendet tenni, mert az Ő szabadítása másképpen fog megmutatkozni. Jézus kegyelemmel és nem ítélettel jött, éppen ezért Keresztelő János ennek a kegyelemnek a meghirdetésében vesz majd részt, még a börtönben is. Isten nem ígérte Keresztelő Jánosnak, hogy semmi baj nem érheti. Nem ígérte, hogy minden egy csettintéssel megoldódik, mivelhogy az övéi is ugyanabban a világban élnek, amelyet az ember tett ilyenné. Ugyanott élnek, ahol minden más ember, ugyanolyan terhek nehezednek rájuk: betegségek, mások rosszindulata, saját hibáik következményei. Ezek alól nem lehet kibújni. De akkor hogyan szabadít a Szabadító? Egyfelől megígérte, hogy aki hisz benne, az mindenképpen megszabadul: az Ő országában teljesen, de itt e világban még nem feltétlenül. Pál apostol kiszabadult a börtönből, Keresztelő János nem. Mégis: ő is kapott reménységet, vigasztalást, erőt. Ezt abból látjuk, ahogyan a börtönben viselkedik. Már nem azt kérdezi, van-e még egyáltalán, akiben hihetünk, nem bizonytalankodik, hanem ismét teljes erővel és elszántsággal prédikálja a Krisztus, még Heródesnek is. Keresztelő János elbizonytalanodását az okozta, hogy úgy érezte, csalódnia kellett Jézusban. Volt-e erre valódi oka? Igazából neki nem Jézusban, hanem a saját Isten-képében kellett csalódnia. Elképzelt valami Jézusról, amit Jézus önmagáról nem mondott. Úgy gondolta, ha egyszer itt a szabadító, akkor az övéinek mindig igazságot szolgáltat, megvédi őket, ellenségeiket eltapossa. Jézus azonban nem ezt teszi. Jánosnak volt egy elképzelése a Megváltóról. Úgy érezte, csalódnia kellett a valóságos Krisztusban, pedig nem Krisztussal, hanem a saját elképzelésével volt baj. Eljött a szabadító, de ez nem azt jelenti, hogy ő akár nem kerülhet börtönbe. Lehet, hogy kiszabadul, lehet, hogy nem, de a Szabadító eljött, és ott a börtönben alakítja át a szívét, gondolkodását, ad neki új reménységet, új erőt. Keresztelő János megértette, hogy eljött a Szabadító. Nem sovány vigasz, hogy maradt ugyan a börtönben, de ettől kezdve másképpen viselte a rabságát? Végül csak meghalt, míg Heródes tovább élte világát. Nem az lett volna az igazi, ha kiszabadul? A 37. zsoltárban ez áll: „Ne irigykedj az istentelenek szerencséjére!” A Márk evangéliuma szerinti részletből kiderül, mi történt Heródessel és Keresztelő Jánossal, mi zajlott le bennük. Biztos, hogy Heródes volt a szabad, boldog ember, János pedig a szerencsétlen áldozat? Heródes fejedelem, szabad ember, hatalmi pozícióban van, és mégis miért zárja börtönbe Jánost? Mert fél. Fél attól, hogy János a szemébe mondja az igazságot. Jön a felesége is, elkezdi irányítgatni, az ő unszolására záratja be Jánost. Miért nem ölette meg? Mert félt. Tudta, hogy János szent és igaz ember. Amikor mégis megölette, miért tette? Mert félt. Tett egy esküt, és ha nem tartja be, elpártolhatnak tőle az alattvalók. Híre jár majd, hogy gyenge, gerinctelen uralkodó. Tetteit mindvégig a félelem irányítja. Fél másoktól, félti önmagát. Közben pedig kifordul emberségéből, és olyan dologra lesz képes, amely igazán nem emberhez méltó: tálcán hozatja be Keresztelő János

17

fejét. És közben milyen emberek veszik körül? A felesége hátulról mozgatja, csodálói csak félelemből és haszonlesésből vannak mellette, nem igaz barátok. Jánost megöleti, de továbbra sincs békessége. Hallja, hogy Jézus miket csinál, és rögtön az jut eszébe, hogy bizonyára János tért vissza a halálból, hogy bosszút álljon rajta. Szabad ember Heródes vagy nem? Ő nincs börtönben, neki van hatalma másokat bebörtönözni, mégsem szabad. Keresztelő János börtönben van, mert nem félt szólni, még a helytartónak sem. Nem félt kitartani a véleménye, meggyőződése, Isten igéje mellett. Nem félt a börtöntől, nem félt meghalni sem. Ő is irányított ember, de Ő Jézushoz ragaszkodott, és nem félelemből cselekedett. Közben pedig igaz ember maradt, nem fordult ki önmagából, hanem ugyanazt tette továbbra is, amire Istentől elhívást kapott. Értelmes életet élt a börtönben is. Azt folytatta, amiben az ember örömét találja, amitől úgy érzi, hogy helyén van az élete. Amikor prédikál, Heródes érdeklődéssel hallgatja, de sokszor zavarba jön. Milyen különös helyzet: a börtönbe zárt ember szól a fogvatartóhoz, aki zavarba jön, egy csomó félelemmel küszködik, míg a rab szabad lelkiismerettel teszi a dolgát, mondja azt, ami rábízatott. Valójában ki hát a szabad ember? Keresztelő Jánosnak történt valami az életében, ami hirtelen felborította a hitét. Úgy vélte, csalódnia kell Istenben. Amikor azonban Jézus válaszol neki, visszafordul, helyreáll a belső egyensúlya. A börtönben is szabad ember marad, szabadabb, mint Heródes. Mi okozta ez a fordulatot? Először is: ami rajta múlott, azt megtette. Amikor úgy érezte, hogy csalódott, hogy nem érti a dolgokat, akkor a tanítványaival üzent Jézusnak. Kérdez. Ez nagyon egyszerűnek látszik, de őszintén kérdezni néha nagyon nehéz. János megtehette volna azt is, hogy Jézusnak hátat fordítva elkezd pufogni: – Miért van így? Hogy lehet ez? Kezdhetett volna teóriákat gyártani. Biztosan azért, mert… Isten haragszik rám, meg akar büntetni. A mennyben talán kapok tőle valamit, de itt a földön nem biztos, hogy lehet rá számítani… János azonban nem ezt tette, hanem üzent Jézusnak, kérdezett tőle. Ha nem kérdezett volna, maradt volna minden ugyanúgy, és János ott a börtönben, magába gubózva várta volna ki a halálát, reményvesztett emberként. Ő azonban kérdezett, és a maga bizonytalanságát, kételyeit is oda merte vinni az Úr elé. Jézus pedig válaszol. Nem azt mondja, hogy „neked ezt tudnod kellene, mi az, hogy megkérdőjelezel engem”. Nem úgy válaszol, ahogy János várta volna. Olyan választ ad, amitől János erőre kap. Nem mondja el, mi az oka, hogy János börtönben van. Annyit üzen: – Mondjátok el neki, amit láttatok! A Messiás él, köztetek van: „vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium” (Mt 11,5). János ebből megérti, hogy annak ellenére, ami most vele történik, Jézus hatalma nem változott. A szeretete sem változott. Ő ugyan most börtönben van, de Jézus ugyanaz maradt. „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk általa” (1Jn 4,9). Ebben mutatkozik meg Isten szeretete, nem az életkörülményeinkben. Amikor a körülményeink nem olyanok, mint szeretnénk, az nem Istent minősíti, hanem az embert: olykor a körülöttünk élőket, olykor önmagunkat, olykor azt a világot, amelyet az ember tett olyanná, amilyen. Az első bűneset óta sok minden megváltozott Isten eredeti tervéhez képest. Azt azonban a megváltozott körülmények között is megtapasztalhatjuk, hogy Isten szeret. Bármi történik velünk, annak sohasem az az üzenete, hogy Isten levette rólunk a kezét. Ami történik, csak annyit jele, hogy emberek vagyunk, és ebben a világban élünk. Nem a körülményeink beszélnek Isten szeretetéről. Az Ő szeretetét az bizonyítja, hogy elküldte a Fiát. János nem a maga bűne, hanem egy másik ember istentelensége miatt került a börtönbe. Ettől azonban Jézus hatalma és szeretete nem változott meg. János kérdez, Jézus pedig válaszol. Ebben rejlik az erő és a szabadítás. Jézus válasza tisztázta azt, amit János nem látott, nem értett, amiben kételkedett. János kérdésére válaszul jött az ige. Amint a zsoltáros mondja: „Szólott egyszer az Isten, és ezt a két dolgot értettem meg: Istennél van az erő; nálad van, URam, a szeretet” (Zsolt 62,12-13). Isten hatalma és szeretete minden helyzetben velünk marad.

18

Tudósok a Teremtőről  „Az Isten alkotásainak értelmes vizsgálata révén néhány filozófus, több természettudós és matematikus eljutott addig, hogy léteznie kell egy „szuper-intelligenciának”, aki mindezt megtervezte, létrehozta.” Ezt egy évvel ezelőtt írtuk a Gyülekezeti Hírlevélben (Kit keressünk?). Most tudósok írásaiból vett idézetekkel, nyilatkozataikkal szemléltetjük a fenti állítást. ARISZTOTELÉSZ (Kr.e. 384-322); görög filozófus, természetkutató: „Isten, aki minden halandó lény számára láthatatlan, műveiben láthatóvá válik.” Marcus Tullius CICERO (Kr.e. 106-43); római államférfi, filozófus: „Az ég csillagai mutatják a legvilágosabban, hogy egy istenség vezérli őket.” Jean Jacques ROUSSEAU (1712-1778); francia filozófus: „A Bibliával összehasonlítva milyen szegényesek, megvetendők filozófusaink szavai minden ellentmondásaikkal. Lehetséges-e, hogy egy könyv, amely oly egyszerű és ugyanakkor olyan tökéletes, egyszerűen csak emberi mű lenne?” Johannes KEPLER (1571-1630); német csillagász, természetfilozófus: „Köszönöm neked, Úristen, Teremtőnk, hogy látni engedted az általad teremtett világban megnyilvánuló szépséget. Lásd, befejeztem a művet, amelyre elhívattam. Ehhez latba vetettem elmém minden erejét, amit te ajándékoztál nekem. Felfedtem műveid nagyszerűségét azok előtt, akik fejtegetéseimet olvasni fogják – már amennyit alkotásaid végtelen gazdagságából korlátozott értelmem fel tudott fogni.” Johann Heinrich MÄDLER (1794-1874); német csillagász: „Egy igazi természetkutató nem lehet istentagadó. Aki olyan mélyen bepillanthat Isten műhelyébe, mint mi, és olyan sok alkalma van, hogy megcsodálja mindentudását és örök rendjét, annak alázattal térdet kell hajtania a szentséges Isten művei előtt.” Sir Fred HOYLE (1915-2001); angol csillagász, kozmológus: „Egy szuperintellektus játszadozott a fizikával, ahogy a kémiával és biológiával is.… Vajon miért fantáziálnak a biológusok alaptalanul, és tagadják, ami oly nyilvánvaló, hogy … az élet nem keletkezhetett véletlen által?” Allan SANDAGE (*1926); amerikai csillagász, a modern kozmológia „atyja”, Crafoord-díjas (a Nobel-díj megfelelője): „Valószínűtlennek tartom, hogy ilyen rend létrejöhetett a káoszból. Kell lennie valamilyen szervező elvnek. … Az univerzum kutatása megmutatta nekem, hogy az anyag létezése olyan csoda, ami csak természetfeletti erőkkel magyarázható.” Charles FEHRENBACH (1914-2008); francia csillagász: „Olyan természeti jelenségeket látni, ami másoknak nem adatott meg … nos ez még inkább arra indít minket, hogy elcsodálkozzunk a Világegyetemen … Bizonyára mint csillagász Istent nem találom meg benne. Mégis csillagászként is hívő maradok.” Arra a kérdésre, hogy egyetért-e a bibliai idézettel: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét” (Zsolt 19,2), ezt felelte: „Ó igen, hiszek benne. Hozzá szeretném tenni, hogy az élet és ugyanúgy az atomok is az Ő dicsőségét hirdetik.” Justus von LIEBIG (1803-1873); német kémikus, a szerves kémia és az agrokémia megalapítója: „… a világ Teremtőjének nagyságát és végtelen bölcsességét csak az ismerheti meg, aki a természet végtelen könyvét olvasva megpróbálja megérteni Isten gondolatait. Minden, amit egyébként az emberek tudnak és mondanak róla, ehhez képest üres, hiábavaló fecsegés.” Blaise PASCAL (1623-1662); francia matematikus, fizikus, filozófus, a 17. század kiemelkedő gondolkodója: „Minden dolog Istenről beszél azoknak, akik ismerik őt, és felfedi őt azok előtt, akik szeretik, de elrejti azok elől, akik nem keresik és nem ismerik.” Isaac NEWTON (1643-1727); angol fizikus, matematikus, csillagász: „A nap, a bolygók és az üstökösök csodálatos elrendezései csak egy mindentudó és mindenható Lény terve és bölcsessége alapján jöhettek létre.… Aki csak félig-meddig gondolkodik, az nem hisz Istenben, de aki helyesen gondolkodik, annak hinnie kell benne.” Benjamin FRANKLIN (1706-1790); amerikai természettudós és politikus: „Sohasem kételkedtem Isten létezésében, sohasem kételkedtem abban, hogy ő teremtette és gondviselésével ő irányítja a világot.” André M. AMPÈRE (1775-1836); francia fizikus, matematikus: „Isten létezésének legmeggyőzőbb bizonyítéka azoknak az eszközöknek a szemmel látható összhangja, amelyek fenntartják a világmindenség rendjét, és amelyek révén az élőlények szervezetükben megtalálják mindazt, amire fennmaradásukhoz, szaporodásukhoz, valamint fizikai és szellemi képességeik fejlődéséhez szükségük van.”

19

James P. JOULE (1818-1889); angol fizikus: „Olyan jelenségek sokaságára bukkanunk, amelyek félreérthetetlen nyelven a természet Építőmesterének bölcsességéről és áldott kezéről beszélnek.” Albert EINSTEIN (1879-1955); német fizikus, Nobel-díjas: „Az a közkedvelt vélemény, hogy ateista vagyok, nagy tévedésen alapul. … Hiszek egy személyes Istenben …” W. Freiherr von BRAUN (1912-1977); német-amerikai fizikus és rakétamérnök, a NASA egyik vezető munkatársa volt: „Semmi sem igazolja azt a gyakran hallható véleményt, hogy az űrutazás korszakában már olyan sokat tudunk, hogy többé nincs szükségünk istenhitre.” Arthur H. COMPTON (1892-1962); amerikai fizikus, Nobel-díjas: „Számomra a hit azzal a felismeréssel kezdődik, hogy az univerzumot és az embert egy magasrendű intelligencia teremtette. Nem esik nehezemre ezt hinni, hiszen vitathatatlan, hogy ahol terv van, ott intelligencia is van – egy rendezett, kibontakozó univerzum tanúsítja a valaha kimondott legfontosabb állítás igazságát: ’’Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet’’.” Werner HEISENBERG (1901-1976); német fizikus, Nobel-díjas: „Az első korty a természettudomány poharából ateistává tesz, de a pohár alján Isten vár rád.” Max PLANCK (1858-1947); német fizikus, Nobel-díjas: „A vallás számára Isten áll minden gondolkodás kezdetén, a tudomány számára pedig minden gondolkodás végén. … Nem félek ezt a titokzatos Teremtőt ugyanúgy nevezni, ahogy a korábbi évezredek összes kultúrnépe: Isten!” Walter H. HEITLER (1904-1981); fizika professzor a Zürichi Egyetemen, a Brit Tudományos Akadémia tagja: „A természettudomány újra meg újra világosan utal az isteni cselekvésre, ami olyan erősen érezhető, hogy Kepler egyenesen azt merészelte mondani, hogy képes kezével megragadni Istent az univerzumban.” Derek H. R. BARTON (1918-1998); angol kémikus, Nobel-díjas: „Isten valóság. … A tudomány megmutatja, hogy Isten létezik.” John C. POLKINGHORNE (*1930); angol fizikus, a Brit Tudományos Akadémia tagja: „… az univerzum tudományosan megismert racionális rendje mögött egy isteni Szellem rejlik. Úgy hiszem, hogy tudomány azért lehetséges, mert a fizikai világot valaki megteremtette, és mert mi … olyan teremtmények vagyunk, akik hasonlatosak a Teremtő képéhez.” Stephen HAWKING (*1942); angol ateista fizikus, csillagász, a Cambridge-i Egyetemen professzora: „a fizika törvényeit eredetileg talán Isten alkotta meg.” Russel Lowel MIXTER (1906-2007); amerikai zoológus, a Wheaton College (Chicago) professzora: „A Biblia nem tudományos könyv, mégis a tudomány alapját alkotja. Számomra örökké világító és soha el nem hamvadó igazság, … tény, hogy a Biblia Istene és a természet Istene egy és ugyanaz.” Max HARTMANN (1876-1962); a Max Planck Biológiai Intézet igazgatója volt: „A természeti törvények ésszerűsége és tervszerűsége, ami összességükben kifejezésre jut, az ebben megnyilvánuló célszerűség, … mindez a kritikus természetkutató számára úgy tűnhet, mint Isten grandiózus megnyilvánulása a természetben.” Hans SPEMANN (1869-1941); német zoológus, Nobel-díjas: „…elismerem, hogy a kísérleti munkáim során gyakran az az érzésem, hogy párbeszédet folytatok valakivel, aki sokkal okosabb nálam. … E roppant valósággal szemben, amelyben létezünk, az öreg kutatót mindig ugyanaz az érzés fogja el, amely már fiatal kutatóként a természetbe csalogatta: a mély, félelemmel vegyes tisztelet érzése.” Werner ARBER (*1929); svájci genetikus, Nobel-díjas: „Egy Teremtő létezésének lehetősége számomra a probléma kielégítő megoldása.” Sir John C. ECCLES (1903-1997); ausztrál agykutató, Nobel-díjas: „Mivel a materialista megoldások csődöt mondtak, … énünk vagy lelkünk egyedülállóságát kénytelen vagyok természetfölötti, spirituális teremtésre visszavezetni. … Ez nem csak a transzcendens Isten megvallását jelenti – a mindenség Teremtője, az az Isten, akiben Einstein hitt – , hanem az immanensen (a lehetséges tapasztalaton belül; a szerk.) ható Isten megvallását is, akinek ittlétünket köszönhetjük.” John C. LENNOX; angol matematikus, tudományfilozófus, az Oxfordi Egyetem professzora: „… bizonyíték van arra, hogy az univerzum mögött van egy Elme, aki azt akarta, hogy mi itt legyünk. … Mert ami az univerzum mögött áll, az sokkal több, mint egy racionális elv: maga Isten, a Teremtő. … Isten, a Teremtő egy személy. … Isten nem része univerzuma anyagának.” Arthur SCHAWLOW (1921-1999); amerikai fizikus, Nobel-díjas: „Szerencsések vagyunk, hogy birtokunkban van a Biblia, különösen az Újszövetség, amely olyan sokat mond nekünk Istenről teljesen közérthető nyelven.”  Egybeszerkesztette Kólya Dániel

20

Fegyelem, önfegyelem, áldozat a családban  Megdöbbenve és megborzadva figyeljük az elmúlt idők gyermekekkel kapcsolatos híreit. Időnként gyermekek, diákok támadnak tanáraikra, és nem egyszer halljuk, hogyan zsaroltak meg és raboltak ki nagyobb iskolások – alsó tagozatos gyermekeket. Az utóbbi idők szörnyű híre egy apja által agyonvert gyermekről szólt. Az életem egyik felejthetetlen élménye volt, amikor egy édesanya a kb. 2-3 éves gyermekét földhöz vágta, ”engedelmeskedj nekem!” fölkiáltással. Mi úgy látjuk: gyermekeinket Isten ajándékul adta nekünk – szeretetből és örömforrásként: „izsákságra” (Izsák = nevetés ). Ugyanakkor tudatában vagyunk annak is, hogy az ÚR előtt is felelősek vagyunk a ránk bízottakért. Nevelői, szülői munkánk egyik legnehezebb kérdése a fegyelmezés. Megfigyelhetjük, hogy közösségenként, családonként más-más a fegyelem fogalma. Amit szabad egyik-másik közösségben, nem biztos, hogy szabad egy másik csoportban. Egyszer néhány óvónővel beszélgettünk a gyermekek délutáni alvásáról. Az egyik óvónő határozottan kijelentette: ”nálam olyan nincs, hogy nem alszik valaki”. Mindenkinek csendben kell lennie az ágyában … A felnőttkori mentális betegségek nagy része visszavezethető a gyermekkori bántalmazásokra. A gyerekkori túlzott fegyelem a későbbiekben súlyos problémákhoz vezethet. A fegyelem stresszet okoz, a stressz mentális rendellenességekhez vezet, ezért a stressz rossz. Csaknem minden cselekedet igazolható, ha a stressz csökkentése érdekében történik. A fegyelmezés korlátozza a gyermekeknek az autonómiához, az önrendelkezéshez való jogát. A fegyelem hiánya viszont bizonytalanságot szül, ami éppúgy lélekromboló, mint a túlzott fegyelem. Mi a fegyelem? A fegyelem szabályok, előírások betartását, eljárások ismeretét, mások jogainak tiszteletben tartását jelenti. Következménye a rend, a szervezettség, az egyértelműség, a kiszámíthatóság. A fegyelmezés: korlátok állítása és betartása – illetve betartatása. A fegyelmezés: életóvó, életmentő, az életet elősegítő szabályok kialakítása és ezekhez való igazodás. Magukról gondoskodni nem tudó, magukat megóvni képtelen kis gyermekekre nézve mindannyiunk előtt nyilvánvaló, hogy szükség van szabályokra és korlátokra. A fegyelem és fegyelmezés személyiségfejlődésünk elengedhetetlen része. Meg kell tanulnunk, hogy saját vágyaink, akaratunk beteljesítésében, céljaink elérésében határok vannak, nem lehet bármikor bármit kedvünk szerint megtenni. Meg kell tanulnunk várni és elfogadni a mások – vagy a körülmények – miatt állított korlátokat. A fegyelmezés alárendelt, ellenőrzés alatt álló személyek irányítása, egyoldalú függő helyzet, melyben a pozíciók nem cserélhetők föl. A fegyelmezés célja tehát egy közösség viselkedési szabályainak elsajátíttatása, megtanítása, elvárt magatartásminta kialakítása. A fegyelmezés: útbaigazítás és vezetés. A krisztusi szelídség mintájára és elvárására figyelve problémásnak tűnik a fegyelem és fegyelmezés kérdése. Mi mindannyian testvérül adattunk egymásnak, mindannyian az élő Jézus Krisztus szövetségeseként igyekszünk élni az életünket. Szülőként, nevelőként az a feladatunk, hogy ebbe a szövetségbe vezessük el a ránk bízottakat, Krisztus felé terelő útjelzőkké legyünk számukra. A fegyelem megélésére többféle indíték lehetséges, ezek a fegyelmezettség motívácói. Nagyon gyakran a tehetetlenség fölismerése és elfogadása, annak belátása, hogy nincsenek – vagy korlátozottan vannak – eszközeink a céljaink elérésében. Szeretnénk a velünk szemben támasztott elvárásoknak megfelelni: vagy azért, mert az elvárások célja számunkra is vonzó – és azonosulni tudunk vele – vagy épp ellenkezőleg: kényszerből és félelemből vagyunk fegyelmezettek. Tulajdonképpen a fegyelmezés fő motivációi e két dolog körül csoportosíthatóak: a jutalom várása: a fegyelmezettségért jutalom jár, vagy a félelem: a megtorlástól, a büntetéstől való félelem. A jutalmazás és büntetés a fegyelmezés két alapvető eszköze. A jutalmazással való fegyelmezés célja, hogy belülről is elfogadott, saját normává váljék a kívánt törvény vagy szabály, legyen igazodási ponttá, és később a megkívánt szabály követése az önfegyelem részévé lehessen. Családonként, közösségenként változik az is, hogy ki mit, milyen magatartást tekint jutalmazandónak és büntetendőnek. Jutalmazás és büntetés ígéretével vezette népét az Úr a pusztai vándorlás idején. Halála előtti búcsúbeszédeiben Mózes ezt az isteni akaratot tolmácsolja és erősíti meg (5Móz 28-30). Lényege: „Előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! Szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass szavára és ragaszkodj hozzá, mert így élhetsz és így lakhatsz hosszú ideig azon a földön, amelyet Istened az Úr esküvel ígért oda atyáidnak.”(30,19-20)

21

Mindkét fegyelmezési módnak vannak, lehetnek rossz következményei is. A jutalmazás kísértése, hogy lehet az elvárásoknak és szabályoknak megfelelően jól teljesíteni, és esetleg elég lehet a megkívánt látszatokra törekedni. Jézus és a farizeusok vitái erről szóltak. Mi a fontos: Isten tiszteletének látszata, vagy az ember szívének szándékai és tettei: a pohár és tál külseje – vagy belseje? A jobb belátás ellenére kialakított fegyelem olyan, mint az idomítás: csak az idomár jelenlétében működik. A kikényszerített fegyelem agressziót szülhet, és csak addig hatékony, míg a megfegyelmezett ember alárendelt helyzetben van. Az alárendeltségből való kilépés – ilyen háttérrel – nem egyszer újabb büntetendő tettet von maga után. A visszaeső bűnözők történeteinek egy része erről tanúskodik. Ki fegyelmezzen, milyen legyen a fegyelmező ember személye? Aki rendeleteket és szabályokat hoz: rendelkezzék hosszú távú gondolkodással, legyen képes elemezni az egyes történéseket és helyzeteket! Aki normák kialakítására és állítására vállalkozik, tudnia kell, hogy minek mi lesz a következménye, tudnia kell, hova vezet egy-egy út. A fegyelmet gyakorló embernek tekintéllyel kell rendelkeznie, hogy az általa képviselt normákat érvényre tudja juttatni. A tekintélynek többféle forrása lehet, ezek a család életében is jelen vannak. Tekintély alapja lehet, hogy ki „minek a mestere”, mihez ért jól – vagy jobban, mint mások. Egy-egy közösségben elfoglalt hely, státusz önmagában is jelenthet tekintélyt és lehetőséget a fegyelem gyakorlására. Családon belül talán a legfontosabb a bizalmon alapuló tekintély: a fegyelmet gyakorlónak sokszorosan kell(ett) bizonyítania, hogy a fegyelmezendő emberért, szeretetből állít szabályokat és kötelez azok betartására. A fegyelmező ember tehát mindenekelőtt legyen hiteles ember, akinek elvárásait megelőzi a szeretet-kapcsolat! Családon belül – a hitelesség mellett – döntő kérdés az apa és anya szerepe. Sokszor a családokban az apát tekintik a rend őrének, az ő tekintélye a fegyelmezés legfőbb eszköze. A Biblia családképében is az apa az Atya elsődleges megbízottja, elsősorban ő kellett közvetítse és megtanítsa az Úr szavát és törvényét. Így főként az édesapák feladata volt – szavaikkal és mintaadó viselkedésükkel – a normák kialakítása, a szabályok, törvények megtanítása és azok betartatása. Az Újszövetség a lelkület megtanítására és megmutatására is ugyanakkora hangsúlyt fektet: „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes… Ti pedig atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel!” (Ef 6,1+4.) Az édesanyák – általában – több empátiával vannak jelen a kapcsolatokban, ezért kevésbé korlátozóak, a nagyobb, erősebb érzelmekkel megélt kapcsolatoknak köszönhetően viszont sérülékenyebbek és megbánthatóbbak. A családban bárki fegyelmezzen is, elengedhetetlen a családtagok „szeretettankjának” töltögetése. Megtanulni, elfogadni bármit is csak akkor vagyunk képesek, ha pozitív érzésekkel viszonyulunk hozzá. A családi fegyelem megélése a fegyelmet gyakorlók közti megállapodások, kompromiszumok függvénye is, amelyek sokszor vitákban születnek. Viták közben is jó lenne tudatosan vigyázni, óvni egymás tekintélyét. Önfegyelem A fegyelmet kívánó és gyakorló embertől elvárjuk, hogy maga is fegyelmezett ember legyen, hitelessége az önfegyelmén is múlik. Önfegyelemről akkor beszélhetünk, ha az általunk helyeselt, megkívánt értékek beépültek az életünkbe, ha „belülről” a mienk, amit képviselünk. Ki mit tart önmagára nézve fontos szabálynak, és mit tesz érte, hogy érvényesíteni tudja – egyéni értékrend kérdése. Az önmagunktól elvárt célok elérése több-kevesebb önmagunkkal folytatott küzdelemmel, önmagunk kisebb-nagyobb legyőzésével jár együtt, de a kívánt cél megéri a lemondást. Az önfegyelem tudatos készülés önmagunk legyőzésére, mint a sportban az edzés. A test edzése, a nélkülözésekhez való szoktatása alkalmas eszköz az önfegyelemre nevelésben. Az önfegyelemben cselekedetek egész sorával igazodunk a célként megjelölt normák eléréséhez. Az önfegyelem stabil értékrend követésére épül, az önfegyelemmel rendelkező ember fölismeri saját értékeit, és szeretetből, Isten előtti felelősségből – a sáfár felelősségével – igyekszik a legjobbat kihozni önmagából. Pál így írt erről: „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgálatra alkalmassá teszem a testemet, hogy míg másoknak prédikálok, magam olyanná ne legyek, mint aki alkalmatlan a küzdelemre.” (1Kor 9,24-27) Gyakran bánkódunk családtagjaink vagy a világ hitetlensége, Krisztussal szembeni közönye miatt. Föl kell tennünk egy kérdést önmagunknak: önfegyelemmel élő Krisztus-követők, az Úr hiteles gyermekei vagyunk-e, tudva és ismerve, hogy legélesebb szemű bíráink a családunk tagjai? Az önfegyelem a szeretet igazodása az Úrhoz és egymáshoz.

22

Az önfegyelem speciális kérdése a böjt. A böjt megélése családon belül lehet egymás hitét, a család összetartozását, közösségét erősítő, testben megélt lelki gyakorlat. Lehet egymást segíteni az önfegyelem, a Krisztusért hozott áldozat átélésében. Jó lenne családon belül is tiszteletben tartanunk – a józanság határai között – egymás véleményét és böjt-gyakorlatát. Ugyanakkor lehet sajátos, akár életveszélyes terrorizmus is, mint ahogy nemrégiben egy család böjtje egy várandós édesanya halálával és egy gyermek életveszélyes helyzetbe kerülésével végződött. Az Ószövetség törvénye egyetlen napot rendelt a böjt napjául, ám idővel gyarapodtak a böjti napok Isten népének vallásgyakorlatában. Irányadó számunkra az Ézsaiás 58 tanítása: az Isten szerint való böjt a javaink megosztása. Ez is önfegyelmet és céltudatosságot kíván, az egymásért, a szűkölködőkért hozott áldozat része az istentiszteletünknek. Áldozatvállalás és áldozathozatal Az áldozatvállalás sajátos élet-válasz egy-egy élethelyzetre és állapotra, a szeretet megérlelt, tudatos döntése és reagálása. Nekünk, keresztyéneknek az áldozatvállalás saját életlehetőségeink között „Krisztus-imitáció”, Krisztus-kiábrázolás. Jézus az irgalmas samaritánus példázatában az embertársi, a felebaráti szeretet mintájává, normájává teszi az áldozathozatalt. Akkor és azzal szeretünk, ha erőnk és lehetőségünk szerint azt tesszük, amire a bajbajutott, szükséget szenvedő embernek gyógyulást, talpra állást jelent. Ezzel végső soron a bennünket önmagával megajándékozó, élő Jézus Krisztus szeretetére válaszolunk. Beteljesedik, amit Jézus mond: „amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek….” (Jn 13,15) Az áldozatvállalás elfogadása sem egyszerű, hiszen az elfogadó (bármiben való) kicsiségét, erőtlenségét tudatosítja és erősíti meg, és ez nagyon fájdalmas szembesülés önmagunkkal. A családon belül gyakran megtörténik, hogy dühből, szemrehányásból a segített ember fejére olvassák, hogy ki mit, mennyi áldozatot vállalt érte. Sajátságos fegyelmező mondatként nem egyszer elhangzik: „ezt és ezt tettem érted, te pedig így hálálod meg?” Ez az érzelmi leigázás és zsarolás még inkább megalázza a segítségre szorulót vagy a megsegítettet. Az Isten gyermekeinek van egy speciális áldozathozatali területe: életáldozatunk az Úrnak, aki életét adta értünk. Kálvin életáldozatának mondata: „Szívemet mint égőáldozatot az Úrnak szentelem!” Adja Isten, hogy legyen a család az a közösség, ahol megtaníthatjuk és megtanulhatjuk, mit jelent az életünk okos, logikus istentisztelete! (dr. Vassné Baki Ilona lelkipásztor Balatonfenyvesen, a nyári gyülekezeti családos héten alkalmából elhangzott előadásának kivonata)

„Boldogok a békességre igyekvők, Mert ők az Isten fiainak mondatnak.” (Mt 5,9) Bencze Péter bácsit, gyülekezetünk hűséges szolgálattevőjét, presbiterét 2010. augusztus 5én déli 12 órakor búcsúztattuk Budapesten, a Farkasréti temetőben. Szelíd tekintetére, kedves mosolyára, Isten és a gyülekezet iránti elkötelezettségére szeretettel emlékezünk.

 Gyülekezeti csendesnapok, 2010. aug. 27-29. Nyár végi csendesnapjaink programja az úgynevezett „Ne félj! - igék” jegyében alakult. Ezekről elmélkedtünk a napi nyitó és záró áhítatok idején és a vasárnapi istentiszteleten. Az előadások viszont a „megfáradás, kiégés” témakörét járták körül, Jeremiás, Ézsaiás, Mózes, Illés és Keresztelő János alakját felidézve. Az áhítatokat és az előadásokat Vassné Baki Ilona, Sánta Ibolya, Némethné László Tünde, Fekete Ágnes és Jelényi László lelkipásztorok tartották. Mostani Hírlevelünkben – többek kérésére – az elhangzott előadások némileg tömörített, szerkesztett szövegét adjuk közre. Ez magyarázza a szokottnál nagyobb terjedelmet. Az áhítatok, valamint a vasárnapi igehirdetés szövege is hozzáférhető templomunk előterében.

 Kirándulás a Csodák Palotájába Nagy izgalommal vártam a szombati napot, ugyanis Ili néni, a gyülekezetünk lelkésze és Andi néni, a hittan-tanítónk látogatást szerveztek a hittanos gyerekeknek a Millenáris parkba, pontosabban a Csodák Palotájába. Szeptember 11-én, szombaton reggel az Érdparkvárosi Református Templomnál volt a gyülekező, onnan indultunk több személyautóval. Régebben, még kicsi koromban, már jártam ott, és akkor is csodálattal töltött el az a sok, emberek által kitalált és megalkotott fantasztikus dolog, ami megragadta és felkeltette az érdeklődésemet. Elgondolkodtam azon, hogy a jó Isten egyes embereknek mennyi tehetséget, türelmet, szorgalmat és kitartást adott, hogy mindezt a csodálatos dolgot meg tudták valósítani. Délután anyukám jött értem, Ő kíváncsian kérdezett, és én lelkesen beszámoltam neki az ott tapasztaltakról, látottakról. Este szüleimmel még sokat beszélgettünk, hosszasan meséltem az élményeimről. Elalvás előtt imádkoztam, hálával gondoltam Ilona és Andi nénire, s eszembe jutott újra, hogy mi minden lehet a világban, amit mi földi halandók még nem ismerünk, és amit csak a Mindenható Teremtő tudhat. Horváth Ádám 5. oszt. tanuló

23

–– Lehetőségünk van rá, hogy jövedelemadónk 1-1 %-át a gyülekezetünk ifjúsági munkáját segítő Pro Iuventa alapítványnak, illetve a Magyarországi Református Egyháznak ajánljuk fel. A Pro Iuventa alapítvány mint kedvezményezett adószáma: 1866-2962-1-13. A Magyarországi Református Egyház mint kedvezményezett technikai száma: 0066.

–– Gyülekezetünk önfenntartó: a hittanórák szerény díjazását kivéve sem állami, sem egyházi forrásból nincs rendszeres bevételünk. Minthogy kiadásaink nem egyszerre, hanem havonkénti rendszerességgel esedékesek, a presbitérium arra kéri a testvéreket, hogy egyházfenntartói járulékukat több részletben, de legalább félévenkénti bontásban fizessék be. A megnövekedett közterhekre és a tovább emelkedő költségekre való tekintettel az alábbi összeg befizetését ajánljuk és kérjük a gyülekezet tagjaitól: aktív keresőknek személyenként, félévenként 9 000,- Ft, egész évre 18 000,- Ft; nyugdíjasoknak, diákoknak, otthon lévőknek félévenként 3 000,- Ft, egész évre 6 000,- Ft. Köszönjük. 



HÍREINK





Szept. 10-én a gyülekezeti férfikör mintájára megalakult az asszonykör is. Összejövetelüket minden második pénteken este ½ 8-tól tartják.  Szept. 12-én az Őrbottyáni Egészségügyi Otthon küldöttségét láttuk vendégül. Erdélyi László lelkipásztor hirdette az igét, az otthon lakói közül pedig többen is bizonyságot tettek életükről, hitükről.  Szept. 26-án családi napot tartottunk, mely egyben a nyári gyerekhét utótalálkozójául is szolgált. Meg-lepetésként a Vizsolyi Idegenforgalmi és Kulturális Központból érkezett vendégünk irányításával dramatizáltuk és eljátszottuk a „Vizsolyi Biblia” kinyomtatásának XVI. századi történetét.  Lelkipásztorunk, Vassné Baki Ilona több helyen tartott előadást az elmúlt félévben: okt. 4-én kórházlelkészeknek Berekfürdőn (A lelkigondozás csapdái), okt. 6-án és 7-én Mátraházán, a Parakletos-héten (A gyász és a Biblia, A szolgálat könnyei), nov. 6-án pedig a Harkányi Szabadegyetemen (A bibliai család).

24

 Okt. 17-én körzeti presbiteri találkozót rendeztünk templomunkban. Dr. Sándor Balázs ceglédi lelkipásztor tartott előadást az ősmagyar vallásról.  Gyülekezetünk jelentős összeggel járult hozzá a vörösiszap károsultjainak megsegítéséhez. Az okt. 17-i perselypénzen kívül néhányan személy szerint (név nélkül) is adakoztak.  Nov. 5-én, pénteken a férfikör összejövetele alkalmából, de minden érdeklődő számára dr. Falus András biológus tartott érdekes előadást „Hit és tudomány” címmel. A beszélgetésben elsősorban a teremtés és az evolúció kérdései kerültek terítékre.  Nov. 28-án az érdi Művelődési Ház nagytermében óriási érdeklődéssel kísért (teltházas) adventi koncertet adott a világhírű Bolyki Brothers („Bolyki Tesók”) együttes. Műsorukon egyaránt szerepeltek világi és egyházi jellegű dalok is. A szervezésben 5 érdi keresztény közösség vett részt: rajtunk kívül a tusculanumi római katolikus, a görög katolikus, valamint az érdligeti és a parkvárosi baptista gyülekezet. Az együttes egyik tagja elmondta: épp ez a testvéri összefogás volt az oka, hogy zsúfolt programjuk ellenére elfogadták meghívásunkat.  Dec. 5-én gyülekezetünk „Élővíz” együttese énekelt a délelőtti istentiszteleten és délután, az ökumenikus dicsőítő találkozó alkalmából is.  Dec. 12-én a már évek óta hagyományos adventi „lelki osztozkodás” új változatát valósítottuk meg: gyülekezetünk tagjainak saját készítésű munkáit állítottuk ki a templomban. A tárlatot énekes, zenés áhítattal nyitottuk meg. Ilka Gábor miniatűr szob-rocskái most is nagy sikert arattak, de sok egyebet is megcsodálhattunk: Ábrahám Aranka kalotaszegi varrottasait, Kelédi Anikó matyó hímzéseit és háncsbabáit, Kerecsányi Ibolya és Tóthné Erika gobelin-képeit, Kólya Saci szőtteseit, Sánta Ibolya és Sánta Judit korhű betlehemét, Somogyi Margit (Gigi) fazekasmunkáit, Szinyéri Judit „patchwork” (foltvarrásos) terítőit, Tillinger Ilonka kalocsai terítőjét, Tóth Zoltán Lászlóné portréit és rajzait, valamint az erdélyi Magyarvistáról érkezett Nagy-székely Katalin színpompás kalotaszegi babáit.  Postacímünk: 2030 ÉRD, Csurgói u. 4. Lelkipásztor: dr. Vassné Baki Ilona Telefon: 23/376-861 Honlapunk: http://parkvaros.parokia.hu/ Istentisztelet: vasárnap de. 10h-kor Úrvacsora: minden hónap utolsó vasárnapján Bibliaóra: szerdán de. ½ 10-kor



Érd-parkvárosi Református Gyülekezet „Ne félj!” Csendesnapok 2010. aug. 27 -28 -29.

Aug. 28. szombat délután:

Búza és konkoly (Mt 13,24-30)



Fekete Ágnes

Szeretném, ha ma mindannyian magunkkal vinnénk egy egészen egyszerű állítást: Isten nem azt szeretné, hogy tökéletesek legyünk, hanem hogy szentek. Újra és újra megküzdünk azzal a vággyal, hogy szeretnénk tökéletesek lenni. Nehezen tudjuk elfogadni a tökéletlenségeinket. Szeretnénk, ha azzal a léptékkel tudnánk létezni, amely számunkra elfogadott, és ezt gondoljuk tökéletességnek. Isten viszont azt szeretné, hogy szentek legyünk. Ez egy egészen más szint. A szentség: viszonyulás. Izrael számára az volt a „szent”, amit elkülönítettek, félretettek a Jóistennek. Az volt a szent állat, amelyet áldozatul odaszántak az Úrnak. A szentség nem léc, amelyet át kell ugrani, hanem bizalmi kapcsolat. Mi mégis sokszor azt gondoljuk, hogy tökéletesnek kellene lennünk. A búza és a konkoly példázatáról kétféleképpen szoktunk gondolkodni. Az egyik: én búza vagyok, akit Isten elvetett a maga szántóföldjébe. Az övé vagyok. De jó, hogy így van! A másik: én konkoly vagyok, rossz vagyok, nem illek bele a vetésbe. Gyenge vagyok, képtelen a jóra. Sokan így látják a világot: az ember vagy a jó vagy a rossz oldalon van. Nehéz megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egyszerre vagyunk búzák és konkolyok. Isten világában búza és konkoly is jut a vetőmagba. Meg kellene ezzel barátkoznunk, mert az életszentség nem azonos a tökéletességgel. Nem azt akarja Isten, hogy csak búza legyen a szívünkben. Isten úgy szeret bennünket és ezt a világot is, hogy van bennünk mind a kettő. A szentség éppen azt jelenti, hogy el tudjuk fogadni ezt a valóságot. A szívünk olyan búzatábla, amely nemcsak tiszta búzát terem. A szentség éppen ezért a szeretethez visz közelebb. A szeretetnek pedig lényegéhez tartozik az elfogadás. Bele kell gondolnunk abba, hogy a konkoly gaz. A gaz pedig olyan növény, amely nem a helyén van. Nem az a különbség, hogy vannak jó növények és rossz növények. A gaz lehet gyógynövény is. A kérdés az, hogy jó helyen van-e, és arra használják-e, amire való. Márpedig néhány növény nem ott van, ahol lennie kellene. Nem a jó és a rossz van összekeveredve a világban, és nem olyan a szívünk, hogy egyszer majd tökéletes lesz, és csak búzát terem. Ízlelgessük ezt a mondatot: Isten nem tökéletesnek szeretne látni bennünket, hanem szentnek. A tökéletesség néha idegesítő is tud lenni. Nem jó, ha valaki túl tökéletesnek akar látszani, vagy úgy érezzük, hogy túl tökéletes, törpék vagyunk hozzá képest. Jellemző ránk, magyarokra, hogy nagyon sötéten tudjuk látni az életet. Sokszor az egész világot és a magunk lelkét is konkolynak tartjuk. Isten világában azonban együtt él a konkoly és a búza. A közös növekedésből pedig a végére valami jó sül ki. A végére: amikor már ott a szétválogatás lehetősége, amikorra már kiderülnek a dolgok, amikor már a szívünkből is kirostálják, kiégetik a konkolyt. Azt kellene inkább megtanulnunk, ami talán a legnehezebb az életben, hogy a rossz dolgokból, a lehetetlen helyzetekből is, az összevissza kuszaságokból is születhet valami jó. Nehéz észrevenni, megtalálni ezeket a pontokat. Van egy kínai történet a lóról. Egy ember talált egy lovat. Dicsekedett vele mindenkinek. Milyen nagy szerencse! Egyszer azonban a fia fölült a lóra, leesett, és eltört a lába. Milyen szerencsétlenség! Még néhány ilyen kanyar után kitört a háború. Mekkora baj! A törött lábú fiút azonban nem hívták be katonának. Micsoda szerencse! Lehetne folytatni vég nélkül. Az, hogy mit látunk jónak vagy mit rossznak az életünkben, hogy mit látunk kitépendőnek és mit megtartandónak, az borzasztóan viszonylagos. Attól függ, milyen szemszögből nézzük. Isten sokkal inkább azt üzeni nekünk, hogy aki tökéletesnek akar látszani, azt Ő megalázza. Megpróbálja olyan helyzetbe juttatni, ahol már nem keresheti a tökéletességet. Ő éppen azzal tud kezdeni valamit, aki leesett a lóról. Így járt Pál apostol is. A farizeus és a vámszedő imáiból is az derült ki, hogy aki vállalja a tökéletlenségét, az sokkal közelebb áll a szentséghez, mint aki magát tökéletesnek tartja (Lk 18,10-14). A hit – ajándék. Isten azt akarja, hogy a hit szemével lássunk túl ennek a világnak a kuszaságán, tudjunk alázatban élni a búza és a konkoly keveredésében, és találjuk meg az Ő szentségét. Adja Isten, hogy le tudjunk mondani a tökéletesség iránti vágyunkról, amely sokszor kísértésként él a szívünkben. Inkább keressük Őt, ragaszkodjunk hozzá, próbáljunk szentségben élni a tőle ajándékul kapott, neki odaszánt életben.

 Érd-parkvárosi Református Gyülekezet

„Ne félj!”

Csendesnapok 2010. aug. 27-29. 

Aug. 28. szombat de. „Neveden szólítottalak!” (Ézs 43,1–5)

Némethné László Tünde

Az Ézsaiás 43,1-5 konfirmációi igém volt Monoron, 12 éves koromban. Vallásos családban nőttem fel, szerettem templomba járni. A konfirmációm után nem sokkal egyik tanárom úgy érezte, a kézimunka óra lesz a legalkalmasabb arra, hogy elmondja: a szüleim nem az igazi szüleim, hanem örökbe fogadott gyermek vagyok. Ettől kezdve nehéz időszak köszöntött a családunkra. Mindenki nehezen tudta ezt feldolgozni. Úgy is mondhatnám, hogy áldatlan helyzet alakult ki otthon. Nem kérdőjeleződött meg a hitem, de nagyon sokat szenvedtem lélekben. Ebben a gyötrődésben egyszer, amikor az íróasztalomat rendeztem, kinyitottam a bibliát, amelyet a templomban kaptam, és előttem volt a konfirmációi igém: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” Azóta sem tudok erre elérzékenyülés nélkül gondolni. Ahogy vasárnap is hallottuk: van egy nevünk! Isten ismer bennünket. Sokan elhagynak, eltávoznak tőlünk, de az a vigasztalásunk, hogy akkor is az Istenéi vagyunk. Ézsaiás hosszú időn át volt Izrael prófétája. Az ő ideje alatt három király is uralkodott Izraelben. Pályája elején az ország még szabad és független volt, a végére viszont a harcok veszteseként fogságba került. Óriási küzdelmek folytak, Izraelt leigázták. Milyen volt eközben Ézsaiás belső, lelki állapota? Igehirdetésének, próféciáinak kulcsszava a hit. Ez adhat számunkra is reményt, kiutat a lelki sötétségből. Azt a hitet állítja népe elé, amely nem a birodalmak erején és hatalmán alapul. Nem az egyiptomi fegyverek erejében, nem az áldozatok és a bálványok hatalmában hisz, hanem azt hirdeti, hogy hosszan tűrő és hűséges az Úr. Bibliai kulcsszavak sorakoznak a felolvasott igében: Isten formál, megvált, nevünkön szólít, megsegít és megszabadít. A 43,1 megadta az alaphangot: a próféta a küzdelmekbe belefáradt, csüggedt néphez szól. Erőteljes biztatást ad: ahol ellenség van, ott veszély van, de ahol veszély van, ott is ott van az Úr, aki teremető, formáló és megváltó Isten. Az övéi vagyunk. Abban a korban a megváltás egy jogi eljárást jelentett: rabszolgát lehetett pénzzel kiváltani, vagy földterületet birtokba venni. Meg lehetett váltani az eladósodott személyt. Már akkor is értették a hallgatók a szó mélyebb jelentését is: Isten kihozta népét Egyiptomból, kiváltotta a babiloni fogságból. Az első emberpár vétke óta mindannyian a bűn rabságában vagyunk. Istennek vissza kellett szeretnie, vissza kellett vásárolnia önmagának az embert. Azért váltott meg, hogy aki hisz benne, annak örök élete legyen (Jn 3,16). Ha pedig az övéi vagyunk, akkor senki és semmi nem szakíthat el tőle. A legsúlyosabb helyzetekben sem történhet velünk végzetes dolog. Az ember mindig szeretné ismerni a jövőt. Elképesztő a ma ránk zúduló sokféle jóslat, jövendőmondás, horoszkóp. Mit hoz a jövő? Mi keresztyének tudhatjuk: akármit hoz, abban a jövőben is velünk marad az Isten. Mi emberek különböző mélységeket és magasságokat élünk meg. Sokszor úgy érezzük, nagyobb tragédia már nem is érhet bennünket, mint ami megtörtént. Szeretünk panaszkodni, Magyarország a depressziósok országa. Egy pszichológus tanárom mondta valakinek: „Csak akkor panaszkodjon, ha jól érzi magát benne!” Ha ettől könnyebb lesz, hát tegye! De ha kellemetlen, nehéz, akkor jobb, ha felhagy vele. Szeretjük a dolgokat felnagyítani, szeretjük sajnálni magunkat. Pedig nincs olyan dolog, amiből Isten ki ne hozhatna. A probléma nem önmagában súlyos, hanem mi tesszük azzá. Óriási elvárásaink vannak önmagunkkal és másokkal szemben, közben pedig megnyomorítjuk magunkat. Álmatlanul forgolódunk, nem tudunk mit kezdeni az életünkkel. Felépítjük magunknak a rémálmok világát: mi lesz, ha nem lesz munkánk, egészségünk, nyugalmunk… Miért nem halljuk meg Isten szavát: ne félj, bármi lesz is, én ott vagyok veled, nem hagylak el!? Miért zárjuk ki a jövőnkből éppen őt? Ezékiás király idejében Sanhérib király levelet küldött Izraelbe. Az üzenetben ez állt: azt hiszed, hogy téged megment Istened az asszíroktól? (Ézs 37) A király fölmegy az Úr házába, és a gyalázkodó levelet leteszi az Úr elé. Nem esik pánikba, nem kezd el alkudozni a hatalmasságokkal, hanem közvetlenül oda fordul Istenhez. Leteszi a levelet. Ez a mozdulat minket is arra biztat, hogy ha nagyon nagy a baj, ha túl sok minden szorongat bennünket, akkor talán épp ma van itt az ideje, hogy letegyük az Úr elé. Tessék, Uram! És Ő válaszol, mint egykor a királynak: Meghallottam az imádat (38,5). A gőgös Sanhérib királyt pedig orvul leszúrják a fiai (37,38).De jó lenne, ha sokan ki tudnánk állni, és el tudnák mondani: Kiáltottam, és Isten meghallgatott. Nem kellett félnem, mert tényleg velem volt. Ő, aki csodákat tett a zsidó nép életében, minket is nevünkön szólít. Jézus készen áll, hogy együtt jöjjön velünk az úton. Mi vajon egyedül akarunk csámborogni a világban, vagy készen állunk rá, hogy megfogjuk a kezét?



Érd-parkvárosi Református Gyülekezet „Ne félj!” Csendesnapok 2010. aug. 27-29.

„A szeretetben nincsen félelem” (1 Jn 4,7–19)

Aug. 29.



Vassné Baki Ilona

Néhány évvel ezelőtt egy csecsemőkísérletről olvastam, ami nagyon megrázott és megdöbbentett. Két csoportra osztották a csecsemőket, mindkét csoportot mindennel pontosan ellátták, etették, tisztába tették, fürösztötték, gondozták annak rendje és módja szerint. A különbség csak az volt, hogy az egyik csoporttal beszélgettek is a gondozók, simogatták, becézgették őket. A másik csoporttal nem beszéltek, csak némán ellátták őket. A szükséges mozdulatokon túl nem is érintették meg őket. Néhány hónap múlva, amikor elkezdtek velük beszélgetni, az utóbbi csoportba tartozó csecsemők nem szólaltak meg. Testi, lelki, szellemi fejlődésükben elmaradtak. Megdöbbentő a kísérlet végeredménye. Arra figyelmeztet, hogy a szeretet életszükséglet, a szónak legteljesebb, legszorosabb értelmében. Szeretet nélkül az élet sorvad és pusztul, nem fejlődik. Alapigénk szeretetet és félelmet kapcsol össze, így kapcsolódik a csendesnapjainkat végig kísérő „Ne félj!” igék körébe. Azt olvastuk, hogy „a szeretetben nincs félelem”. A teljes szeretet kiűzi a félelmet. A félelem gyötrelemmel jár, és aki fél, az nem lett teljessé a szeretetben. Mi jellemzi a félelmet? Az ige összefüggésében ez a szó túlmegy a szokásos félelmeken és aggódásokon, van egy speciális vonatkozása is, mégpedig „a rabszolga félelme”. Egy rabszolga mindig félhetett az ura haragjától, bosszújától, az erejét meghaladó feladatoktól, a rá kiszabott büntetéstől. A félelem: rabszolgasors. Olykor mi is így éljük meg a helyzetünket: a félelmek, az aggódások, a szorongások kiszolgáltatott rabszolgái vagyunk. Gúzsba kötnek bennünket, meghatározzák a mozgásterünket. Az első kérdés, amivel ma szembe kell néznünk: Hogy vagyunk most? Hogy jöttünk ide? Mi van most a szívünkben? Az ige nemcsak az átlagos, „hétköznapi” félelmeinkről beszél: mit hoz a holnap, hogy birkózunk meg a feladatainkkal, mi lesz velünk a közeli és a távolabbi jövőben, milyen lesz a magam sorsa, az enyéimé, a nemzetemé, a világé. Nemcsak ezekről a félelmekről van szó. Az ige istenfélelemről beszél, a bíró előtt való megállás, az ítéletre készülés félelméről. Isten elé kerülni rettegés és félelem tárgya. A ma emberét általában nem nagyon érdekli, mit szól életéhez az Úristen. Van Isten? Nincs? Nem foglalkoznak ezzel. A hívő embert viszont nagyon is foglalkoztatja, hogyan minősíti őt az Isten, hogyan adjon számot neki napjairól, életéről. Lehet élni Isten nélkül, úgy, hogy nem veszünk róla tudomást. De lelkipásztori tapasztalatom: meghalni viszont nem könnyű nélküle. Mikor el kell engedni az életet, akkor mindenki szembesül azzal, hogy meg kell állnia Isten ítélőszéke előtt. Egy ilyen haldokló ateistát láttam közelről: kétségbeesetten, ordibálva halt meg. Megrázó élmény volt. Segítséget várt tőlem, megbocsátást, biztatást, mert sokféle zűr volt az életében. Még egy példa: a Kádár Jánosé. Halála előtt feldúltan kiabált papért. Szeretett volna felmentést kapni az életére, Istentől bocsánatot nyerni. Egy akkori, nagyon kedves érdi plébános, Imre atya, hűséges szolgája az Úristennek, megpróbált hozzá bejutni a szentségekkel. Nem engedték. Ki lehet hagyni az Urat az életünkből, lehet nélküle elköszönni, de ez rettegéssel jár. Ugyanakkor ez az ige arról is beszél, hogy nekünk, keresztyéneknek, Isten gyermekeinek, a vele való találkozás nem a félelem tárgya. Az a boldog üzenetünk és felismerésünk, hogy nem a félelem lelkét kaptuk, nem kell, hogy összeszorítsa a szívünket az Istentől való félelem. A félelem az ismeretlentől való félelmet is jelenti. Az fél az Úristentől, aki nem ismeri, akinek nincs köze hozzá. Aki találkozott Krisztusban az élő Istennel, az megismerte az Urat, megismerte a szeretetét is. Mit mond az ige a félelemről? A félelem szeretethiányos állapot. Az fél, aki nem kap szeretetet, vagy nem tud róla, hogy szeretik, és ő sem tud szeretni. A félelem éppen ezért gyötrelemmel, kínlódással jár. Hogyan ad az Úr ebből szabadulást? Mi az Ő terápiája? Isten szeretet. „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el a világba, hogy éljünk általa” (1Jn 4,9). Mi sokszor azt várnánk, hogy az életünk bővölködjék kedvünkre való sorsfordulókban, és ebből derüljön ki az Isten szeretete. Ha nem így történik, fel vagyunk háborodva, sőt, azt gondoljuk, hogy nincs is Isten. Mi azt szeretnénk, hogy a saját életünk színterén, eseményeiben, fordulataiban legyen nyilvánvalóvá az Isten. Magunkkal mérjük, önmagunkkal minősítjük az Urat. Az ige szeretné most megtisztítani a látásunkat. Másféle optikával kellene nézni önmagunkat. Az Isten szeretetének egyértelmű megjelenési helye nem az életünk kedvező fordulataiban van, hanem abban, hogy elküldte egyszülött Fiát erre a világra, a mi bűneinkért. Ugyanakkor ez a szeretet

természetesen megnyilvánul az egyéni sorsunkban is. Így kerülünk kapcsolatba az Ő szeretetével. Nem a mi életünk az a burok, amelyben Isten szeretete megjelenik, hanem egy sokkal tágabb, határtalan valóság: Krisztus eljövetele, Krisztus élete. Isten gondolata, üdvterve szabadítás és mentség az ember számára. Az igazi szeretet, Isten szeretete sokkal tágabb ölelésű, mint ahogy mi látjuk és méricskéljük. Nyilvánvaló, hogy egyikünk sem lenne itt, nem adhatná szívét az Úrnak, ha Ő rá nem talált volna. A kettő összeér, de nem ez az egyetlen lépték. Ha nem tapasztaltuk volna meg az Ő szeretetét, bizonyára nem ülnénk itt. Az Ő szeretete abban van, hogy elküldte a Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért. „Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, Ő bennünk marad, és az Ő szeretete teljessé lesz bennünk.” Istent soha, senki nem látta. Ennek a szónak van egy másik jelentése is: Istent soha senki nem látogatta meg. Nem ment oda hozzá. Nem úgy találkozott az Istennel, hogy felkereste. A legnagyobbak is, mint Mózes, Illés, Jeremiás, csak eltakarva láthatták, nem színről színre. Nincs út innen oda. Nincs út a mi világunkból az élő Isten közelébe, Krisztus közelébe. Fordítva van út. És ez a szeretet útja. Van út! A láthatatlan, elrejtett Isten eljött közénk látható, érzékelhető formában, Krisztusban, hogy megmutassa, nyilvánvalóvá tegye irántunk való érzését, indulatát, és leleplezze velünk kapcsolatos szándékát, tervét. Ilyen Istenünk van: Ő maga jött el hozzánk a földre. Mi magunktól hiába igyekeznénk, nem juthatnánk el őhozzá. Nem mi megyünk fel, hanem Ő jön le hozzánk, mint az angyalok a Jákób létráján. Az Úr jön közénk, Ő szólít meg: itt vagyok! Ez történt Krisztusban. A hozzánk érkezett Krisztus pedig folyamatosan bebocsátásra vár, zörget az ajtónkon. A mennyből a földre jött Krisztus az életünk mindennapi valósága. Az Ő szeretete teljessé lett bennünk. Befejezett és tökéletes az Isten szeretete, makulátlan és hibátlan. Ez a szeretet megérlelődött bennünk. Valamikor, mint pici magocskát, belénk ültette Isten a maga szeretetét. Ez volt a megtérésünk, a Krisztussal való találkozásunk. Elvettetett a mag, és nőtt, nőtt a szívünkben. Azóta is nő, mindhalálig, hogy egyszer teljessé legyen, érett gyümölcsöt teremjen. Ez a Krisztus élete, az Isten szeretete mibennünk. Ez azt is jelenti, hogy növekedésre, kiteljesedésre hívattattunk. Annyiszor ostorozzuk magunkat, gyötrődünk a magunk erőtlensége, elégtelensége miatt! Pedig növekedésre, gyümölcstermésre vagyunk rendelve. Jézus ezt mondta: „Az lesz az én Atyám dicsősége, hogy sok gyümölcsöt teremtek” (Jn 15,8). Növekedésre, teljességre, a Krisztussal való teljes egységre meghívott gyermekei vagyunk az Úristennek. „Azzal lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizodalmunk van az ítélet napjára” (1Jn 4,17). Egyszer mindahányunknak meg kell állnunk az ítélő Úr előtt. A kérdés az, hogy Isten gyermekei voltunk-e, a Krisztuséi voltunk-e. Mert Krisztus, a bíró, önmagára mérte a nekünk szóló ítéletet. Ezt hirdeti a Krisztus keresztje, erről beszél az úrvacsora. A szeretetben nincs félelem, sőt, a tökéletes szeretet kiűzi a félelmet. Krisztus magára vette az ítéletet, hogy megváltson a félelmeinkből, a sötétségeinkből. A félelem: rabszolgasors. A félelem: büntetés. Maga a félelem a büntetés. Ez történt az első bűnesetben a Biblia hitvallása szerint. Az elbukott ember fél. Azzal kezdődik a félelem, hogy megtörik az Úrral és egymással való kapcsolatunk, megszűnik a világgal való békés harmóniánk. Szörnyűséges következménye van a bűnnek. De hát feloldozást kaptunk, van mentségünk a Krisztusban! Az Ő szeretete kiűzi a félelmet. Meghívást kaptunk a félelem nélküli életre. Nem problémák és terhek nélküli életre. Nem igaz, hogy soha nem szorul össze a szívünk, vagy hogy nem fog összeszorulni, ha eljön az elköltözés ideje. De Krisztus teljessé lett szeretete győzött a félelmek fölött. Ő azért jött, hogy kigyógyítson a félelmeinkből, görcseinkből, szorongásainkból. Dicsérjük Őt ezért! Az Ő pásztorbotja arra való, hogy a ragadozókat távol tartsa tőlünk. A szeretet akkor lesz teljessé közöttünk, ha valóban meg tudunk gyógyulni. Krisztus ezt szeretné. Imádkozzunk a vele való közösségünkért! Igénk azt is a szívünkre csomózza, hogy aki már ismeri a félelmekből való menekülés útját, Krisztus teljes szeretetét, az ossza meg másokkal! „Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is” (1Jn 4,21). Aki azt mondja, hogy szereti Istent, de gyűlöli az atyjafiát, az hazudik. A láthatatlan Istennek szóló szeretetünk kifejeződik a dicsőítésben, az imádságban, az éneklésben, a róla mondott szavainkban. De ugyanilyen fontosak a tettek is! Úgy kell élnünk a világban, ahogyan Ő megmutatta, önmagát feláldozva értünk. Ő, a világ világossága, a világért elégett. Mi pedig a világ világosságának fénysugarai lehetnénk. Lehet szabadulni a félelmeinkből, örömre találni, fényre és életre találni a Krisztusban. Ámen.

2

Érd-parkvárosi Református Gyülekezet „Ne félj!” Csendesnapok 2010. aug. 27-29. „Ne félj!” (Sofóniás 3,14–17)

Nyitó áhítat (Vassné Baki Ilona)  Gyülekezetünkből kérte valaki, hogy nyári csendesnapjainkon a „Ne félj!” igékről beszélgessünk. Elgondolkoztam, hogy vajon miért. Aki ezt kéri, bizonyára abból a belső felismerésből teszi, hogy az életünk tele van szorongással, félelemmel. Tele van a szívünk a saját testi, lelki állapotunk miatti aggódással. Teli vagyunk a jövőtől való félelemmel: mit hoz a holnap, akár társadalmi, gazdasági tekintetben, akár a családok életében. Van mitől szorongani, mindahányunknak. Vannak dolgok, amelyektől összerándul a gyomrunk, amitől nyugtalanok az álmaink. Attól félünk, mi lesz, ha ez vagy az bekövetkezik az életünkben. Általában véve a jövőtől szorongunk, legyen az a ma este vagy a két vagy húsz év múlva bekövetkező állapot. Többnyire olyasmitől szorongunk, ami még nincs itt, még nem jött el. Nem tudjuk, hogyan fogunk helytállni egy következő életfordulóban, hogyan lépünk túl azon, amit a következő napok, hónapok, évek hoznak az életünkbe. Másfelől viszont sokszor a jelen állapotunk miatt is tele van a szívünk félelemmel, mert eszköztelennek látjuk magunkat. Körbenézünk, látjuk a magunk vagy a miéink helyzetét, bajait, de nincs eszközünk arra, hogy kivédjük a bajokat, megtartsuk az életünket. Nincs semmi a kezünkben, amivel szembe mehetnénk az előttünk tornyosuló veszedelmekkel. Szorongásaink ebből a tehetetlenségből is származnak. Akármelyik szintjét nézzük a félelmeinknek, ezek akkor uralkodnak el rajtunk, amikor kiderül, hogy csak magunkra számíthatunk. Mérlegeljük a magunk erejét, és kevésnek találjuk. Nem látunk tovább önmagunknál. Sofóniás könyve ugyancsak ilyen félelemről beszél, Izrael népének félelmét szeretné eloszlatni. A próféta pontosan tudta, hogy ítélet vár Izraelre. Meghirdeti Isten ítéletét, ettől fél, ettől félti a népet is. Az ítélet oka az északi szomszédtól, Asszíriából behozott bálványimádás, a bálványok szolgálata. Az északi országrész különösen hűtlen lett az élő Istenhez. Aztán eljött egy 8 éves gyermekkirály, Jósiás. Nagyanyja kiirtotta a családot, őt azonban elrejtette a főpap felesége. Király lett, és amikor önálló döntésre lett képes, 17 éves korában elrendelte a templom újjáépítését. A munkálatok során megtalálták a törvénykönyvet, Mózes könyveit. Ennek nyomán Jósiás radikális törvényeket vezetett be, megpróbálta népét visszatéríteni az Úrhoz. Akkoriban Asszíriának még erős befolyása volt Izraelre, de az asszír birodalom már gyengült. Még nem kezdődött meg a vallási kultusz megújítása, de már körvonalazódott a változás. Sofóniás arról prófétál, hogy az áldozóhalmokon, ahol a bálványoknak áldoztak, hamarosan a bálvány-papokat fogják kivégezni, az ő csontjaikat fogják elégetni. Néhány év múlva ez be is következett. Azokat az izraelieket is megölték, akik elősegítették a bálványok imádatát. Rendkívül szigorú intézkedésekre volt szükség ahhoz, hogy a nép megtisztulhasson, és ismét az Úré lehessen. Izrael népe számára ez valóban Isten ítéletének korszaka volt. Miért ne féljen hát Izrael? „Elveszi rólad az Úr az ítéletet, eltávolítja ellenségedet.” Én azt látom, hogy a ma embere már nem fél Isten ítéletétől. Az Isten nélküli ember nem fél, mert nem érdekli az Isten. A másik oldalon viszont az istenfélő ember tele van szorongással, állandó megfelelési kényszer gyötri. Ha állandóan csak görcsösen kutatom Isten akaratát, nem merek szabad lenni. Nekünk azonban tudnunk kell, hogy az Újszövetség emberének Krisztusban adatott ítélet. Krisztus keresztje az ellenünk szóló vádirat, de Isten Krisztus halálával eltörölte a vétkeinket, megbocsátott nekünk. Már nem kell félnünk, mert Isten Krisztusban megállította és legyőzte a legnagyobb ellenséget, a halált. Azon a napon, amikor Isten ítélete véget ér, már nem kell szégyenkeznünk tetteink miatt. Az Ószövetség törvénye szerint a bűnnel együtt a bűnöst is el kellett pusztítani. Krisztusban ez már nem így van. Isten a bűnt eltávolítja, az embert azonban megtisztítja, megújítja, és meghagy maradékul „egy szegény, nincstelen népet”, akik az Úr nevében keresnek oltalmat. Van ítélet, van kemény szembenézés, de ne félj, mert hagyok maradékot – mondja az Úr

népének. A „szegény és nincstelen” – éppúgy, mint a lelki szegénység Jézusnál – elsősorban nem vagyonbeli szegénységet jelent, hanem azokat, akik magukat kicsinek, elégtelennek látják, akik tudják, hogy maguktól nem igazulhatnak meg. Nekik szól a „ne félj!”. Elkészült a menedék, van mentség és bűnbocsánat azoknak, akik az Úr nevében bíznak. Jó lenne azt gondolni, hogy aki egyszer átélte az Úr közelségét, aki megtért, aki az Úré, ahhoz tényleg nem közelít semmi baj, nem keseredik meg az élete, nem éri semmi veszedelem. Az Ószövetség áldás-ígéretei (az 5 Mózes végén) éppen erről szólnak. A Jób könyve viszont abból a realitásból táplálkozik, hogy az Úr akkor is próbára tesz, ha szeret engem és én is szeretem Őt, akkor is, ha igaz vagyok előtte. Akkor is porig sújthat, elveheti vagyonomat, egészségemet, gyermekeimet, ha övé az életem. Hogy lehetséges ez? Hogyan biztathat akkor azzal, hogy „ne féljek”? Az az élettapasztalatunk, hogy akkor is bőven van félnivalónk, ha igyekszünk hűségesek maradni az Úrhoz. Akkor hát miért „ne félj”? Azért, mert veled van az Úr. Az eredeti szöveg itt azt is jelenti, hogy „benned van az Úr”. Annyira közel jön hozzád, hogy belülről erősít. Jézus így bírta ki a keresztet, így viselhették el az apostolok is a maguk szenvedését, így haltak olykor mártírhalált az első keresztyének. Nem kell többé félned a veszedelemtől. Izrael valóban megszabadult az asszír fogságtól, és mindaddig, amíg hűséges maradt az Úrhoz, mintegy 150 éven át, nem is érte semmi baj. Nyugalmas, szép időket élt. Aztán megint jött egy nagy fordulat: elfeledkeztek az Úrról, hátat fordítottak neki, és a próféták, Jeremiás és Ézsaiás, hiába ébresztették, figyelmeztették éveken át a népet, ők nem tértek meg, újra hűtlenné váltak, és nem kerülhették el a babiloni fogságot. Ez jelentett akkora megrázkódtatást Izraelnek, hogy leszoktak mindenféle bálványimádásról, durva istentelenségről. Ne félj, mert veled és benned van az Úr, Ő erős és megsegít, megtart és megszabadít, kilátástalan helyzetekben is! Izraelnek ez alapélménye volt a pusztai vándorlástól kezdve mindvégig. Azt hiszem, hogy mindahányunk életében vannak ilyen fantasztikus megtapasztalások. Amikor nincs semmi eszközöm és lehetőségem, amikor nem tudok tovább lépni, az Úr akkor is tovább visz. Erről szól meghallgatott imádságaink, Isten-élményeink jó része. Fölfedeztük, hogy mi ugyan gyengék vagyunk, de Ő erős és megsegít. Mi nem tudjuk, hogyan tovább, de neki van ötlete. Ugyanakkor az is igaz, hogy a prés nem tűnik el, nem szűnnek meg a nehézségek és megpróbáltatások. Csakhogy minden egészen más lesz, ha velünk és bennünk van az Úr. Másképpen lehet elhordozni a terheket, ha belülről van erőnk. Vajon számon tartjuk-e megszabadulásainknak, imameghallgatásainknak ezer féle csodáját? Ne félj, mert jó pásztorod Ő! Ismeri az éhségedet és szomjúságodat, az összetörtségedet és megfáradásodat, terelget és legeltet téged. Ne félj, mert van pásztorod, aki figyel rád, folyamatosan szemmel tart! Van, aki összegyűjti és hazahozza az övéit. A 42. zsoltár Ászáfnak, a hazájából fogságba hurcolt énekesnek a vallomása: „Miért csüggedsz el, lelkem, és miért nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az Ő orcájának szabadításáért!” Nem tudjuk, Ászáf és gyermekei visszakerültek-e hazájukba. Azt azonban tudjuk, hogy Isten beteljesítette ígéretét, visszavezette népét a fogságból. Vajon ránk hogyan érvényes a „ne félj!” biztatása? Hogyan állít helyre minket az Isten? A mi helyünk Jézus mellett van, az Isten országában. A „mennyben lakás” azonban itt kezdődik, a földön, az Úr közelségében. „Ne félj, Sion! Ne lankadjon kezed! Veled és benned van az Úr, Ő erős és megtart” (Sof 3,16-17). A felemelt kéz az imádság, az imádás mozdulata volt Izraelben. Ne félj, mert lesz erőd az imádságra, lesz esélyed átélni az Úr szabadítását! Örülhetsz neki, és örül Ő is neked. Az ige eredeti szava itt a szerelmesek bensőséges kapcsolatát jelenti. Így szeret minket Istenünk, így akar hozzánk tartozni, mindazzal együtt, amit tud rólunk. Ez a szeretet erős és hatalmas, gyógyít és talpra állít. Sebeket forraszt be, erőssé tesz a bajban, vigasztal és reménységet ad. Ne félj!