Gyertek, hallgassátok!

K O V Á C S L . P. B Á N K

E L M É L K E D É S E K 2. BÁNK ATYÁVAL A SZ ENTÍRÁSRÓL

Gyertek, hallgassátok!

K O V Á C S L . P. B Á N K

E L M É L K E D É S E K 2. BÁNK ATYÁVAL A SZ ENTÍRÁSRÓL

Gyertek, hallgassátok!

K� O� VÁ BÁ � �C � S� � L�. � � P� .� �� �N �K � BUDAPEST, ���� 2012

© KOVÁCS L. P. BÁNK, 2012 Minden jog fenntartva.

É VK . 1. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Sám 1,1-8; Mk 1,14-20 „Két felesége volt, az egyiket Annának, a másikat Fenennának hívták”. (1Sám 1,2)

„V

olt egy Ramátaim-Szófimból, Efraim hegységérôl való ember, akit Elkánának hívtak. Két felesége volt, az egyiket Annának, a másikat Fenennának hívták. Fenennánk voltak gyermekei, Annának viszont nem voltak gyermekei.” (1Sám 1,1-2) Elkána tehát Efraim törzsébôl származott. Efraim Józsefnek, Jákob (Izrael) tizenegyedik fiának volt a fia. Az a családi bonyodalom, amelyet a szentíró megpendített a mai bevezetô sorokban, már Jákobbal kezdôdött. Jákob nem egészen szabályosan kapta meg apjától, Izsáktól az elsôszülöttségi áldást (Ter 27), ezért iker-bátyja haragja elôl menekülnie kellett édesanyjának, Rebekkának a bátyjához, Lábánhoz költözött Ábrahám szülôföldjére, Háránba. Nagybátyja kedves volt hozzá, kedvére volt pontos munkája, de észrevette azt is, hogy kisebbik lánya, Ráchel tetszik unokaöccsének. Megegyeztek, hogy feleségül adja hozzá, ha elôbb hét évig juhásza lesz a kedves rokon. Amikor eljött a házasságkötés ideje, megtörtént az egybekelés, Ráchel helyett az idôsebb lány, Lia volt a vele hált asszony. A nagybácsi kevésbé szép lánya mellé egy hét múlva második feleségnek odaadta szebbik lányát is utólagos hét évi szolgálat fejében. Liának egymás után született négy fia, Ráchelnek viszont egy sem. Ekkor mindkét feleség egy-egy mellékfeleséget adott férjének, hogy Ráchel legalább a szolgálója révén mondhassa magát anyának. Tíz fiú volt már akkor Jákob mellett (6 + 2 + 2), amikor végre Ráchelnek is megszületett várva-várt kisfia: József. Ô az, akit testvérei okossága meg apjuk kitüntetô szeretete miatt gyûlöltek, eladtak rabszolgának Egyiptomba. Ott keserves sors után a fáraó helyettese, alkirály lett. Két fia született: Efraim és Manassze. Ôket Jákob unokasorsból fiainak fogadta. (Ter 48,1-5) A honfoglaláskor ôk saját nevükön örököltek törzsi vagyont. Efraim fiai közül való volt Elkána. Szeretett felesége nem tudott gyermeket szülni néki, ezért nôsült újra. Fenenna szülte a fiúkat urának, és bosszantotta a szeretettebb asszonyt magtalansága miatt. Elkána évente egyszer családjával együtt elzarándokolt Silóba, ahol a szentsátort éppen felállították. Az egyik reggel bemutatták az áldozatot Istennek. Az áldozati állat húsából az egész család részesült. Elkána elôször fiai és lányai anyjának, majd az ô gyerekeinek adott egy-egy részt. Fenenna látható kárörömmel mutogatta Anna felé az áldozati részek bôségét. Látta ezt a szomorú gyôzelmi mámort Elkána és Anna is. Fenenna szemébôl a szentsátor elôtt a gyûlölet izzott Anna felé: Íme, Isten bezárta a méhedet! De nézz meg engem gyerekeimmel! (6) „Ezt tette vele, és ingerelte ôt esztendôrôl-esztendôre, valahányszor eljött az idô, és felmentek az Úr templomába. Így ô csak sírt, és nem nyúlt az ételhez. Elkána a férje megkérdezte tôle: Anna, miért sírsz, miért nem eszel, és miért kesereg szíved? Nem érek-e én neked tíz 1

fiúnál többet?” (7-8) Igen, Isten rendelése, hogy elôbb a férjet szeresse az aszszony, de a boldogságához lényegesen hozzátartozik az édesanyaság. Ha természeténél fogva meddô egy asszony, azt is nehezen viseli, de ha önmagát teszi valaki meddôvé, azt késôbb nem gyôzi majd siratni. É VK . 1. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 1,1-6; Mk 1,14-20 „Ezekben a végsô napokban, pedig Fia által szólt hozzánk” (Zsid 1,2.)

A

tegnapi nappal befejeztük a karácsonyi ünnepkört. Ennek utolsó mozzanata: Jézus megkeresztelkedik a Jordán folyóban Keresztelô Szent János bûnbánati keresztsége szerint. Ôt Gábor fôangyal születése elôtt kilenc hónappal úgy jelentette be édesapjának, Zakariás papnak: „Nagy lesz az Úr elôtt; bort és részegítô italt nem iszik, és már anyja méhétôl fogva betelik Szentlélekkel. Izrael fiai közül sokakat fog Urukhoz, Istenükhöz téríteni. Illés szellemével és erejével fog elôtte járni, hogy az atyák szívét a fiakhoz fordítsa, a hitetleneket, pedig az igazak okosságára, s így alkalmas népet készítsen az Úrnak”. (Lk 1,15-17) Ez a János három éves korától a zsidó papok fiainak kolostorában nôtt fel. Ott készült imával, böjttel és az ószövetségi kinyilatkoztatást sokszor átelmélkedve küldetésére. Harminc évesen, férfivá érve el is kezdte hirdetni a Jordán partján: „Térjetek meg, mert elközelgett a menynyek országa”. (Mt 3,2) Ô volt az Ószövetség utolsó prófétája. Neki kellett bemutatnia a zsidó népnek az Isten megtestesült Fiát szóval és ujjával: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bûneit. Ô az, akirôl mondtam: Utánam, jön egy férfi, aki megelôz engem, mert elôbb volt, mint én, Én nem ismertem ôt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy ôt megismertessem Izraellel”. (Jn 1,29-31) Keresztelô Jánossal betelt az ószövetségi próféták sora. A többiek évszázadokon keresztül küldettek az Istentôl, hogy minden fontosat elmondjanak a jövendô Messiásról. Így akarta Isten biztossá tenni a választott népet arról, hogy az Ô küldöttérôl van szó, nem önjelölt szédelgôrôl: „Sokszor és sokféle módon szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végsô napokban pedig a Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki mivel az ô dicsôségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmas igéjével, miután a bûnöktôl megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban” (Zsid 1,1-3) A levél szerzôje tehát hangsúlyozza, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatás célja elôkészíteni a Megváltó Eljövetelét, félreérthetetlenül rámutatni, hogy ô teremtô Isten, mint az Atya tökéletes képmása születik Tôle szellemi születéssel, részt vesz a világ állandó létben, tartásában. Utána még folytatja Jézus istenségének bizonyítását: „Mert annyival kiválóbb az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Hiszen melyik angyalnak mondta valaha: Fiam vagy te, én ma szültelek téged? (Zsolt 2,7) és ismét: Én Atyja leszek, ô, pedig a fiam 2

lesz. (2Sám 7,14) Amikor pedig újra bevezeti elsôszülöttjét a földkerekségre, így szól: És imádja ôt Isten minden angyala” (MTörv 32,43G) É VK . 1. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 1,1-6; Mk 1,14-20 „Ezekben a végsô napokban, pedig Fia által szólt hozzánk” (Zsid 1,2.)

G

yerekkoromban még úgy tanultam, hogy a zsidókhoz írt levél is Szent Pál apostol mûve. Azóta szaktudósok vitatják ezt az ôsi állásfoglalást. De annyi bizonyos, hogy a szentírási kánonhoz tartozik. Tartalma, tanítása, ragyogó tanúságtétel Jézus Krisztus mellett. Annyit mindenki elfogad, hogy címzettje az egész zsidó nemzet. Azok is, akik nem fogadták el Jézust Megváltónak, azok is, akik az apostolok és a többi, zsidó származású elsô keresztény boldog csoportjához tartozik. Az elôbbieknek gondolatébresztô, sôt magas színvonalú hívó szó ez a levél. Az utóbbiaknak, pedig magasrendû eligazítás a vallásos élet tájékoztatásában, hogy az impozáns zsidó templomi külsôségek már nem jelentenek Isten által akart és elfogadott szertartást, mert a templom már nem rendelkezik törvényes áldozattal, ami a templomot templommá teszi. Az ószövetségi áldozatok ugyanis elôképek voltak, csak Jézus keresztáldozatára mutatva voltak érvényesek. Most bekövetkezett a valóság, értelmét vesztette az elôkép. Mindazonáltal nagyon helyesen állapítja meg a levélíró, hogy az Ószövetség idején is Isten adott kinyilatkoztatásokat a helyette beszélôk, görög nyelven próféták által. Ezek a választottak különbözô korokban, nagyon is változatos körülmények között láttak és hallottak isteni üzeneteket: „Sokszor és sok féle módon szólott hajdan Isten az atyákhoz a próféták által”. (Zsid 1,1) Mózes nyolcvan évesen kap küldetést a sínai pusztában – Egyiptomban – élô népéhez, hogy hitet ébresszen bennük, harcolja ki, hogy a fáraó engedje el ôket országából. Feladata volt az is, hogy a Sínai hegy lábánál ünnepélyes keretek között kösse meg Isten és a zsidó nép között a szövetséget, amely a zsidóságot Isten kiváltságos népévé avatja, biztosítja létüket, új hazát ad nekik, és ôk szülik világra a Megváltót. Izajás prófétát ötszáz évvel késôbb Jeruzsálemben hívja meg az Úr. Látomásban részesíti. Nem magát az isteni lényeget látja, de Isten fölségét érzékeli a templomot betöltô ragyogásban. Kicsit még az Újszövetség nagy titka is felsejlik elôtte abban, hogy az isteni udvartartás angyalai, hatszárnyú szeráfok kiáltották folyamatosan: „Szent, szent, szent a Seregek Ura” (Iz 6,3) Mi sejtjük, hogy a Szentháromság titka rejlik eme angyali énekben, hiszen az Újszövetség áldozatának közepén Egyházunk ôket idézi. Izajás szennyesnek érzett ajkát angyal tisztítja meg, hogy a szent Istenrôl szentül tudjon szólni tisztátalan ajkú népéhez. Másfél évszázad múlva Jeruzsálem végveszélye idején Jeremiást szólítja meg az Úr húszon évesen, és küldi bûnben megrögzött népéhez, hogy hirdessen bûnbánatot. Mondja meg nekik azt is, hogy ennek híján porig rombolják a szent várost a templommal együtt. 3

Ezekielt és Dánielt Babilonba hurcolt fogoly fiatalemberként választja ki Isten, hogy különbözô körülmények között legyenek az Úr kinyilatkoztatásának közvetítôi a sanyarú idôkben. Mindezek a nagyszerû tények azonban eltörpülnek a végsô napokban: „Ezekben a napokban, pedig a Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világot is teremtette, s aki – mivel az ô dicsôségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével, miután a bûnöktôl megtisztulást szerzett a Fölség jobbján ül a magasságban” É VK . 1. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 2,5-12; Mk 1,21-28 „Mert nem angyaloknak vetette alá Isten a jövendô világot” (Zsid 2,5)

M

ég a tegnap olvasott részben elénk tárta a levél szerzôje, hogy az Új szövetség sokkal fontosabb az Ószövetségnél, mert ennek a tanítását nem az Istentôl sugalmazott emberek adták, hanem maga az Isten Fia. Róla ugyanis ezt mondja már az Ószövetség: „Fiam vagy te, én ma szültelek téged” (Zsolt 2,7) és ebben a szócskában: „ma”, azt kell érteni, hogy Istenben nincs múlt és jövô sincs, Isten változatlan mában, tehát örökkévalóságban él, és a Fiúisten öröktôl fogva születik az Atyától. Ugyancsak tegnap idéztünk egy másik ószövetségi mondást is: „Én Atyja leszek, ô pedig a fiam lesz”. (2Sám 7,14) Ô az, aki az Újszövetségben Isten Országát hirdette nekünk, úgy, ahogyan már életében kifejtette a vele vitába szállt zsidóknak: „Aki felülrôl jön, fölötte van mindenkinek. Aki a földrôl való, az földi, és a földrôl beszél. Aki a mennybôl jön, feljebb való mindenkinél. Arról tanúskodik, amit látott és hallott. Az Atya szereti a Fiút, és mindent a kezébe adott”. (Jn 3,31-32.35) a mai részletben azt olvassuk: „Mert nem angyaloknak vetette alá Isten az eljövendô világot, amelyrôl beszélünk” (Zsid 2,5) Nem, hanem a Fiúnak, aki érettünk emberré lett. És ezt is már az Ószövetségben jelezte elôre az Úr: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla, s az ember fia, hogy meglátogatod? Kevéssé tetted kisebbé az angyaloknál, dicsôséggel és tisztelettel koronáztad, és mindent a lába alá vetettél”. (Zsolt 8,5-7), (Zsid 2,6-8) Ez a zsoltáridézet emlékeztethet az angyalok lázadását kiváltó feladatra. Akkor is imádni kell a Fiúistent, amikor megtestesül. Íme, megtörtént a megtestesülés. Az Isten Fia emberi alakban eljött. Mindent lába alá vetett Isten, mégpedig azért, mert engedelmes lett mindenben, alázattal elfogadta küldetését a szenvedésre. A Filippiekhez írt levelében Szent Pál ezt így fogalmazta meg: „Ezért Isten felmagasztalta ôt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsôségére”. (Fil 2,9-11) Itt pedig így fogalmaz talán ugyanaz a szerzô: „Mert azzal, hogy mindent alávetett, nem hagyott semmit sem, ami nem lenne alávetve neki. Most azonban még nem 4

látjuk, hogy minden alá van vetve neki”. (Zsid 2,8) a levél írója jól tudja, hogy nemcsak fizikai szemünkkel nem látjuk Jézusnak a megdicsôülését, hanem értelmével sem fogja fel mindenki, hogy ez a megdicsôülés Jézus megalázó szenvedésében született, amit a hitetlen zsidók és pogányok egyaránt lenéztek és elvetettek. Ezért írja: „Láttuk azonban, hogy Jézust, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsôséggel és tisztelettel koronázta, hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelje a halált. Mert illett ahhoz, akiért, és aki által minden van, s aki sok fiat akart a dicsôségbe vezetni, hogy üdvösségük szerzôjét szenvedés által vezesse el a teljességre. Mert aki megszentel, és akik megszentelôdnek, egytôl vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli ôket testvéreinek nevezni, amikor így szól: Hirdetem nevedet testvéreim elôtt; a közösségben dicsérni foglak téged” É VK . 1. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Sám 1,9-20; Mk 1,21-28 „Seregek Ura, ha letekintesz és meglátod szolgálód nyomorúságát” (1,11)

„M

iután ettek és ittak Silóban, Anna felkelt, és amíg Héli pap az Úr templomának ajtófélfájánál a székében üldögélt, Anna keseredett szívvel imádkozott az Úrhoz, és nagyon sírt. Fogadalmat is tett, és ezt mondta: Seregeknek Ura, ha letekintesz, és meglátod szolgálód nyomorúságát, ha megemlékezel rólam, nem feledkezel el szolgálódról, és fiúmagzatot adsz szolgálódnak, akkor az Úrnak adom ôt élete valamennyi napján, és borotva nem éri a fejét”. (1Sám 1,9-11) Anna sorsa fordulóponthoz érkezett. Betelt a pohár, a szenvedések, megaláztatások keserû italát mind kiitta belôle. Az ôsanya, Ráchel, férjéhez fordult hasonló lelki válságában, fiút kért tôle, de hallania kellett a józan választ: új életet csak Isten adhat. Anna ezt jól érezte, ezért Isten elé térdel, még sír, zokog, de lelkében már kész a megértés: Istennek komoly célja lehet az ô szenvedéseivel. Erre a betetôzésre várt eddig, amit ma élt át az áldozati oltár elôtt. És még valamire: Ha fiút ajándékoz neki az Úr Elkána közvetítésével, azt a fiút nem fogja görcsösen magához szorítani, védôpajzsként maga elé emelni a sokgyerekes vetélytársnô gúnyolódásainak kivédôjeként, hanem Istennek ajánlja szolgálatra, egész életére. Nazírt nevel belôle. Bort és részegítôt nem fog inni, fejét nem borotválja. Megérett az áldozatra és megtette felajánlását. Ehhez azonban mintegy papi pecsét kellett megerôsítésül Héli pap és bíró tanúságtétele. „Történt pedig, hogy amíg ô imádkozott az Úr elôtt sokáig, Héli egyre figyelte a száját. Mivel Anna csak a szívében beszélt, és csak az ajka mozgott, a szava pedig egyáltalán nem hallatszott, Héli azt gondolta róla, hogy részeg. Meg is kérdezte tôle: Meddig leszel részeg? Menj, emészd meg egy kissé a bort, amitôl elkábultál! Anna azt felelte: Nem, uram! Nagyon szerencsétlen asszony vagyok én, sem bort, sem más részegítô italt nem ittam, csak a lelkemet öntöttem ki az Úr színe elôtt. Ne tartsd szolgálódat Béliál leányai közül 5

valónak, mert bánatom és szomorúságom sokasága miatt szóltam mindeddig”. (12-16) Anna nem botránkozik meg Héli kemény bírálatán. Egyszerûen és szelíden védi meg magát. Hiszen ez az öregember Isten szolgája, aki itt ôrzi a szentsátort, és várja, hogy igénybe veszik szolgálatait. Akkor még mit sem sejtve Isten különös terveirôl, hogy azokban nekik, mindkettôjüknek nagyon komoly szerepet szánt az Úr, de megnyugodtak: érezték, hogy most történt valami sorsfordító kegyelemjárás, meg lehet nyugodnia ennek a szenvedô aszszonynak. „Héli erre azt mondta neki: Menj békével, és Izrael Istene teljesítse kérésedet, amelyet hozzá intéztél. Anna így válaszolt: Bárcsak kegyelmet találna szolgálód a szemedben!” (17-18) Elkána és egész családja visszatért Efraim hegyére. „Amikor aztán Elkána megismerte Annát, a feleségét, az Úr megemlékezett róla, és történt napok múltával, hogy Anna fogant és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert az Úrtól kérte ôt” (19-20) Sámuel ugyanis azt jelenti: Az Isten meghallgatott. Édesanyák! Drága kincsek vagytok nemcsak nekünk, a jó Istennek is. É VK . 1. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 2,5-12; Mk 1,21-28 „Mert nem angyaloknak vetette alá Isten az eljövendô világot” (Zsid 2,5)

A

Teremtô hiera arché-ba, szent alá-fölérendelésbe sorolta a teremtett lényeket. Az anyagvilág élettelen része áll legalul ebben a rendben. Ezek felett a hatalmas csillagok felett állnak az anyagból alkotott, de az élet máig ismeretlen csodálatos erejével megáldott élôlények következnek: halak, szárnyasok, szárazföldi állatok az elefántokig. A látható világ csúcsán áll az ember, akinek nemcsak igen finom testi szervezete van, hanem szellemi lelke is van, úgy mondjuk, hogy az ô lényege nemcsak testbôl áll, hanem lélekbôl is. Aztán a teremtett létezôk sorát befejezik az angyalok, a tiszta szellemek. Ez a teremtett világ az Isten alá van rendelve, aki teremtetlen valóság. Végtelen nagy létét három isteni Személy birtokolja: Atya, Fiú, Szentlélek. A teremtett világnak csak a szellemi része kapott olyan létet, amelyik örökéletû. Az anyagvilág Isten akarata szerint fel fog oszlani. Megsemmisül iszonyatos hôség kíséretében. Annyi marad meg belôle, amennyi az emberi testeket alkotja, és amennyi a gyönyörû anyagvilág formáiból és színeibôl az emberi test emlékeiben élhet majd örökké. A mai szentleckében arról beszél a levélíró, hogy „nem angyaloknak vetette alá Isten az eljövendô világot, amelyrôl beszélünk. Sôt, az egyik helyen valaki tanúságot is tett errôl: Mi az ember, hogy megemlékezel róla, s az emberfia, hogy meglátogatod. Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsôséggel és tisztelettel koronáztad, és mindent a lába alá vetettél”. (Zsolt 8,5-7) Mert azzal, hogy mindent alávetett, nem hagyott semmit sem, ami ne lenne alávetve neki. Látjuk azonban, hogy Jézust, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsôséggel és tisz6

telettel koronázta, hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelte a halált”. (Zsid 2,5-9) Az érthetôség kedvéért egy-két magyarázó szót vessünk közbe. „Az eljövendô világ” a világ vége után kialakult új világrendet jelenti. Isten mennyországában leszünk, nem a föld lesz már a hazánk. A jó angyalok, mellé oda vezeti az üdvözült embereket az ítélô Jézus: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta”. (Mt 25,34) Az „emberfia”, akit Isten kevéssel tett kisebbé az angyaloknál: Jézus. Tehát a megtestesült Második Isteni Személy. Aki felvette az angyaloknál kevéssel kisebb emberi természetet, és így, ebben a vonatkozásban, kisebb lett az angyaloknál. „a halál elszenvedéséért dicsôséggel és tisztelettel koronázta”: vagyis a megalázó kínszenvedés és halál, aminek láttán a Boldogságos Szûz Márián kívül minden más ember elvesztette a Jézus istenségébe vetett hitét: ezzel a megalázkodásával érdemelte ki a teljes dicsôséget, amit akkor fog megkapni. Ekkortól Jézus testvérei leszünk: „Mert aki megszentel, és akik megszentelôdnek, egytôl vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli ôket testvéreinek nevezni, amikor így szól: Hirdetem nevedet testvéreim elôtt; a közösségben dicsérni foglak téged” (Zsolt 22. 23), (Zsid 2,11-12) É VK . 1. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 2,14-18; Mk 1,29-39 „Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen” (Zsid 2,17)

I

sten Jézust tette a világ Urává, és alávetette neki az összes embert. Alázata és engedelmessége miatt megdicsôítette Ôt. Testvérek lettünk Vele és egymással is. Jézus a mi testünket és vérünket azért akarta magára venni, mert meg akart halni bûneink bocsánatáért: „Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és a vérnek, ô maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, akinek a halál fölött uralma volt, az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott”. (1415) Ezzel elénk tárja a levél írója, hogy az ördög egész életükben-félelemben tartotta az embereket, hogy fenyegeti ôket a testi elmúlás, a halál. Jézus istenségében nem tudta ezt a keserû sorsot vállalni, nem tudta Istenként szemléletesen bizonyítani, hogy annyira szeret minket, hogy még az ôsbûn miatt ránk nehezedô csapást, a halált is megosztja velünk. Nem szünteti meg a halált, mint büntetést, hanem vállalja értünk. De megadja példájával a reményt, hogy a test és a lélek elválása, vagyis a halál, nem örökös szétválás, a halál átmeneti állapot. Ezt a saját feltámadásával igazolta, hiszen harmadnapra feltámadt halottaiból. Igaz, ô rövid ideig volt a sírban, mások pedig a világ végéig testbenlélekben különváltan élve várják a feltámadást. Ha Jézus ezt is vállalta volna, vagyis ô is csak a történelem végén támadt volna föl, nem lehetne számunkra vigasztaló jel. A halálban vállalt közös sors másik mondanivalója, hogy a halál 7

okát, az irigy sátánt legyôzte Urunk. Ez a gyôzelem Jézusban megvalósult, a sátán már nem úr, nem ijesztô végállomás, hanem csak addig uralkodik az embereken, amíg majd egyszerre visszaállítja porainkból a testünket és egyesíti lelkünkkel, vagyis feltámaszt minden embert. Ezzel a testvériséggel minket, embereket ajándékozott meg, nem az angyalokat. Nekik nincsenek kísértéseik, ôk úgy estek át a próbán, hogy a testvéreikbôl lett ördögök nem tudják ôket elcsábítani. Minket a gôggel és a testi vágyakkal bûnre tud hangolni. Ezért kell nekünk, Jézus fôpapnak is, hogy ha elesünk, legyen, aki könyörög értünk: „Mert bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódait karolta fel. Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen és hûséges fôpap Isten elôtt, hogy kiengesztelje a nép bûneit. Mert ô maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud sietni azoknak, akik kísértést szenvednek” (16-18)

ten idôvel felveszi az emberi természetet is isteni természete mellé. Imádjátok-e Ôt ilyen formájában is? Az angyalok egy része természetesen vállalta, hiszen istenségét csorbítatlanul megôrzi, mondták. A kilenc karból sokan (Ef 6,10-12) fellázadtak: Az emberi nem alacsonyabb rangú mint mi! Miért nem angyali természetet vesz fel az Ige? „Ekkor nagy harc támadt az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az ôskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították”.(Jel 12,7-9) „Ezért mindenben hasonlónak kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas legyen, és hûséges fôpap Isten elôtt, hogy kiengesztelje a nép bûneit. Mivel ô maga is megtapasztalta a szenvedést és a kísértést, segítségükre tud lenni azoknak, akik kísértést szenvednek” (Zsid 2, 17-18)

É VK . 1. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 2,14-18; Mk 1,29-39

É VK . 1. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . 1Sám 3,1-10.19-20; Mk 1,29-39

„Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ô maga is hasonlóan részese lett ezeknek” (Zsid 2,14)

„Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (1Sám 3,10)

I

sten a teremtés megkezdése elôtt tökéletesen pontos tervet készített. A három isteni Személy nyilatkozik az emberek megalkotása elôtt „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön!” (1,26) Az állatok felett tehát Isten úrrá teszi az embert, ez is az isten-képiséghez tartozik. Isten azonban sokkal többet akar ajándékozni az embernek. Azt akarja, hogy Második Isteni Személy a történelem folyamán vegye fel isteni természete mellé személyi fôsége alá az emberi természetet, az embertestet és az emberlelket. Jézusnak ez a majdani emberi természete lett az anyag és szellemvilág ôsmintája. Ádám és Éva súlyos vétke miatt az egész emberiség elvesztette a megszentelô kegyelmet, tehát súlyos bûn állapotába került. Ki kellett váltani a sátán hatalmából. Erre utal a jelen levélrészlet: „Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ô maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, akinek a halál fölött uralma volt, az ördögöt, és megszabadítsa azokat,akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott” (Zsid 2,14-15) Már többször is utalt ez a levélrészlet arra, hogy „bizony nem az angyalokat karolta fel, hanem Ábrahám utódait karolta fel” (Iz 41,8-9; Zsid2,16) De már az angyalok teremtése és hûségpróbája idején is éreztette az Úr az emberek elônyét. Amikor ugyanis Isten megteremtette az angyalok kilenc karát, nekik nem adott több száz éves földi életet, hogy ennyi idô alatt döntsék el Istenhez való hûségüket, és biztosítsák az emberekhez hasonlóan érdemeiket az örök boldogságra. Ôk szellemi képességeik magasabb foka alapján egyetlen próbát kaptak: a Fiúis8

Ó

riási volt az öröme Annának, Elkána feleségének, amikor áldott állapotúnak érezte magát. Öröme aztán akkor lett teljes, amikor a kisbaba megszületett, és kisfiú volt. Tudta, hogy ezzel férjének is hatalmas örömöt szerzett, hogy kedvenc feleségétôl fiút kapott olyan hosszú várakozás után. Valóban illett rá a Samu-él név, vagyis Isten meghallgatott. Mint a zsidó édesanyák általában, ô is örömmel szoptatta kisfiát három éves koráig. Akkor elválasztotta az anyatejtôl, és teljesítette Istennek tett fogadalmát, elvitte ôt Silóba a szentsátorhoz. Boldogan mutatta be az idôs papnak: „Kérlek, uram! Életedre mondom, uram, hogy én vagyok az asszony, aki elôtted álltam, amikor itt az Úrhoz imádkoztam. Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amelyet hozzá intéztem. Ezért én is kölcsönbe adom ôt az Úrnak arra az egész idôre, amely alatt kölcsönben kell lennie az Úrnál. Ezután imádták ott az Urat”. (1Sám 2,26-28). Azután Anna gyönyörû és okos hálaéneket zengett Istennek. Ez az ének lett egyik mintája és forrása a Szûzanya hálaénekének, amelyben ô istenanyaságáért adott hálát ifjú szûzként szíve alatt az Istengyermekkel Ein-Karimban. Miután szülei hazamentek, a kis Sámuel szorgalmasan szolgált Héli mellett az Úr színe elôtt. Megkedvelték ôt a zarándokok is. Erre azért is szükség volt, mert Héli a saját fiaiban nem tudott méltó utódokat állítani papi szolgálatra. Isten angyalt küldött hozzá egykor (2,27), hogy figyelmeztesse fiai galád viselkedésére. Azok azonban már belecsontosodtak bûneikbe. Ebben az idôben történt a kis Sámuel kiválasztása Isten különös szolgálatára „Azokban a napokban, amikor a gyermek Sámuel Héli elôtt az Úrnak szolgált, ritka volt az Úr szózata, s nem fordult elô gyakran látomás. Történt azonban az egyik nap, amikor Héli, akinek a szeme elhomályosodott már és látni sem 9

tudott, a szokott helyén pihent. Isten mécsesét pedig még nem oltották ki, és Sámuel az Úr templomában aludt, ahol az Isten ládája volt, hogy szólította az Úr Sámuelt. Az felelt és így szólt: Itt vagyok! Aztán odafutott Hélihez és azt mondta: Itt vagyok, hívtál! Héli azt felelte: Nem hívtalak, menj vissza és aludj! Elment tehát és aludt”. (3,1-5) Mivel ez a szólítás még kétszer elhangzott, akkor az idôs pap megértette, hogy a kisfiút az Úr szólítja. „Ezért azt mondta Sámuelnek: Menj és aludj, s ha megint szólít, mondd neki: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Elment tehát Sámuel és aludt a helyén. Ekkor eljött az Úr, odaállt és szólította, ahogy elôbb is szólította: Sámuel, Sámuel! Sámuel erre azt felelte: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (9-10) „Sámuel aztán felnevelkedett, s az Úr vele volt, s ezekbôl a szavakból egy sem esett a földre. Meg is tudta egész Izrael Dántól Beersebáig, hogy Sámuel az Úr meghitt prófétája”. (19-20) Magyar édesanyák! Tudjátok ti is, hogy az édesanyás szeretet és szenvedés mekkora érték a Mennyei Atya szemében? Örök boldogságotok legbiztosabb alapja anyai hivatástok! É VK . 1. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 3,7-14; Mk 1,40-45 „Ma, amikor meghalljátok az ô szavát, meg ne keményítsétek szíveteket”

I

gen fontos figyelmeztetést ír nekünk is, nemcsak a zsidóknak, ez a mai szentlecke részlet: „Ezért, amint a Szentlélek mondja: Ma, amikor meghalljátok az ô szavát, meg ne keményítsétek szíveteket, mint a megkeseredésben, a kísértés napján a pusztában, ahol atyáitok megkísértettek engem a próbatételben, noha látták cselekedeteimet negyven éven át!” (Zsolt 95,8-10), (Zsid 3,8-10) a papi zsolozsmában naponta imádkoztatja velünk az Egyház ezt a 95. zsoltárt. Ezzel kell kezdenünk a napi zsolozsmát. Ez az imádságra hívás zsoltára. A hûséges imádkozó közösséget figyelmezteti most is a Szentlélek, mint ahogy tette az Ószövetség idején a templomban összegyûlt zsidókkal. Könnyû volt abban az ünnepélyes környezetben, vagy most a zsolozsmában áhítattal fordulni Istenhez, de az Úr a munkás vagy akár a családi életben próbára teszi lelkületünket, és akkor válik el, Isten dicsôségére türelmesek maradunk-e hozzá akkor is. A levél írója arra kér bennünket, ne lázadozzunk a próbatételekben, mint Mózes idejében tették Izrael fiai. Idézzük csak fel a régi történetet! Isten megszánta a fáraó birodalmában nyüglôdô zsidókat. Mózest küldte kiszabadításukra. Tíz kemény csapást mért a berzenkedô fáraóra és országára, míg végül belátta, hogy az igaz Istennel szemben nem érvényesülhet emberi hatalom. Majd megbánva elgyengülését, egész hadseregével a menekülôk nyomába eredt. A Vörös-tenger partján érte ôket utol. Volt foglyai reszkettek félelmükben. Isten azonban utat nyitott nekik a fallá merevített víz folyosón, az utánuk vágtató hadsereget pedig elárasztotta a tengerrel. A zsidók mindezt látták. Boldogok voltak. Aztán vándorolniuk kellett a sivatagban. A maguk10

kal vitt élelem elfogyott. Lázadozni kezdtek Isten ellen. Attól a naptól kezdve az Úr reggelente mannát hullatott bôségesen kenyér gyanánt, esténként pedig fürjhöz hasonló eleven madarakat terelt a magasból a táborra, hogy naponta jóllakjanak kenyérrel és friss hússal. A vándorlás következô pihenôhelyén azonban újabb probléma akadt. Nem volt ivóvíz. Isten persze jól tudta ezt elôre. Most is készen állt a segítséggel, de eddigi jótéteményei után ki akarta próbálni népe bizalmát. A kísérlet – sajnos – , igen rosszul sikerült. A szomjas nép egyre dühödtebben perelt, követelôzött, zúgolódott és fel is lázadt Mózes ellen. Kis híja volt, hogy megkövezzék. Mózest akkor odaküldte Isten a Hóreb sziklához, hogy koppantsa meg a botjával. Bôséges víz fakadt, ihatott az óriási néptömeg és állataik is. De a hely ettôl kezdve a Perlekedés nevet viseli. (Kiv 17,1-7) a történetet pedig késôbb belefoglalták a 95. zsoltárba ezzel a figyelmeztetéssel, amelyet fentebb olvashattunk: Isten próbára teszi szeretteit, és akkor válik el, kiben milyen mély a hit és erôs a szeretet. Minket, magyar gyermekeit ezer éven át védett itt a Kárpát medencében. Sokszor megpróbált bennünket, különösen a tatár- és a törökvészben, majd a XX. században a trianoni csúfságot is engedte bekövetkezni. Majd a nagyhatalmak eladtak bennünket ötven évre egy istentelen ideológiának. Most azt mondják rólunk régi kufárink, hogy szakadék szélén állunk. Mi is így érezzük. Népünk egy része sajnos, már lázadozva sem emlegeti Istenünket. Pedig ez a helyzet is próbatétel. É VK . 1. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . 1Sám 4,1-11; Mk 1,40-45 „A vereség igen nagy volt. Az Isten ládáját is elfogták, s Héli két fia, Ofni és Fineesz is meghalt” (1Sám 4,10-11)

E

lôzô elmélkedésünk arról szólt, hogy Isten a gyermek Sámuel délutáni álmát háromszor is megszakítva hogyan értette meg Hélivel, hogy a gyermek még nem ismeri Isten hangját, eszébe sem jut neki, hogy a világhatalmas, élô Istene szól az emberekhez, és hogy most éppen hozzá, a kisgyerekhez akar közvetlenül szólni. Hélinek kellett ráébrednie erre, és megmagyarázni ifjú tanítványának, milyen formában szólhat vissza Istennek. De Héli azt is megértette, hogy ô, aki negyven évig volt papja és bírája Izraelnek, ô volt a közvetítô Isten és népe között, most ezt a küldetést nem neki szánja az Úr, hanem ennek a tiszta, ártatlan kisfiúnak, Sámuelnek. Ezért a viselkedés szabályait közölve kötelezte Sámuelt, hogy Isten szavát jól jegyezze meg, és hiánytalanul minden szót mondjon majd el neki is. Sejtette, hogy az üzenet a népnek és az ô két fiának szól majd. Igen rossz sejtései keletkeztek. Ezért kötelezte tanítványát a becsületes hírközlésre, bármirôl legyen szó. A látomás éjszakája után Sámuel szokott munkájával foglalkozott. Kerülte Héli papot. Ô azonban odament hozzá, és kényszerítette, hogy mindent mondjon el ôszintén, amit Istentôl hallott. A fiú pedig elmondta a keserû üzenetet. A fôpap két fia fittyet 11

hányt Isten rendelkezéseinek, megszentségtelenítette az áldozatokat, botránkoztatta a híveket, apjuk pedig ezért csak erôtlen szavakkal, feddte meg ôket, kemény büntetés nélkül hagyta a súlyos vétkeket. Most Isten büntetése kegyetlenül lesújt rájuk és a népre is. Héli magába roskadtan válaszolt minderre: „Ô az Úr, tegye azt, amit jónak lát szeme” (3,18) Hamarosan hadba szálltak a zsidók ellen a filiszteusok. Az izraeliek felvonultak ellenük. Az elsô ütközetben a zsidók négyezer embert vesztettek. Ez súlyos vereség volt. Okát keresték, és úgy döntöttek, hogy Isten ládáját, amely a Szentek Szentjében ragyogtatta Isten dicsôségét, és senki más nem érinthette, csak a papok, el kell hozni Silóból a táborba. Ha Isten dicsôsége ott ragyog majd felettük, le tudják gyôzni ellenségeiket. Meg is érkezett hozzájuk a frigyszekrény. Óriási üdvrivalgással fogadták a harcosok. A filiszteusok ezt hallgatva nem értették, mi történt. Aztán amikor kikémlelték ellenségük táborát, igen megrémültek: „Isten jött a táborba!” (4,7) Másnap azonban Isten büntetése elérte népét. Harmincezer gyalogos maradt holtan a csatatéren. Meghalt Héli két fia is, Ofni és Fineesz, akik az Isten ládáját vitték. Óriási volt a gyász. A rossz hírt gyorsan megvitték Silóba. Az idôs, megvakult Héli pap fiai miatt is szörnyen érezte magát, de amikor meghallotta, hogy a frigyláda is a pogányok kezére került, és azok a bálványuk, Dágon templomába vitték, a szobor elé tették, így ünnepelték, hogy az ô istenük legyôzte a zsidók Istenét: Ezt nem bírta elviselni: hanyatt esett székébôl és szörnyethalt. Szülôk: a ti kötelességetek istenhitre és vallásos életre tanítani gyermekeiteket. Aki ezt elmulasztja, felelôs lesz bûneikért. Az ítélet egyszer igen keményen bekövetkezik. É VK . 1. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . 1Sám 8,4-7.10-22a; Mk 3,1-12 „Hallgass szavukra, és rendelj királyt föléjük!” (1Sám 8,22)

S

ámuelt igen nagyra becsülte a nép. Fiatal kora ellenére elfogadták, hogy ô közvetít Isten és a zsidó nép között. Az ô becsületéhez nem fért soha semmi kétség. Az egészen természetesnek tûnt, hogy amikor megöregedett, egyrészt kevésbé bírta a sokoldalú elfoglaltságot, másrészt ô is szeretett volna biztos állást adni két fiának. Meg is tette ôket maga helyett az ország bíráinak. Ez önmagában is kevésbé tetszett a népnek, de az is hamarosan kitûnt, hogy Sámuel fiai nem olyan tiszta jellemûek, mint az édesapjuk. Ezért is, meg a zsidókat régóta zavarta az a körülmény, hogy minden más népnek királya van, nekik meg a láthatatlan Isten a királyuk, aki végtelen okos, mindenható, de nem áll a seregek élére a háborúban, nincsen elôkelô udvartartása, nem fogadhat ezért színpompával idegen követeket. Ez is hiányzott nekik. Izrael vénei összegyûltek és megtárgyalták gondjukat. Elmentek azután Sámuelhez Ramátába, és elôadták kérésüket: „íme, te megöregedtél, s fiaid nem járnak útjaidon: rendelj királyt nekünk, hogy az bíráskodjon felettünk, mint ahogy minden 12

nemzetnél van”: (8,5) Sámuelnek nem tetszett ez a beszéd, és úgy vélte, Istennek sem válik kedvére: „adj nekünk királyt, hogy az bíráskodjon felettünk” Nagyon meglepôdött, hogy panasza nem háborította fel az Urat. Isten ugyanis így válaszolt neki: „Hallgass a nép szavára mindabban, amit neked mond, mert nem téged vetettek el, hanem engem, hogy ne én legyek a királyuk. Egészen úgy cselekszenek, ahogyan attól a naptól kezdve, hogy kihoztam ôket Egyiptomból, egészen eddig a napig cselekedtek: ahogy engem elhagytak, s más isteneknek szolgáltak, úgy cselekszenek veled is. Nos tehát hallgass csak szavukra, de figyelmeztesd ôket, s fejtsd ki elôttük, mihez lesz joga a királynak, aki uralkodni fog rajtuk”. (7-9) Sámuel engedelmeskedett Istennek. Visszament a küldöttséghez, közölte velük Isten döntését: kaptok királyt kéréseteknek megfelelôen, de tudomásul kell vennetek, hogy a királynak jogai lesznek felettetek. Fiaitokból katonákat szervez, akik fegyvert készítenek, megmûvelik a király földjeit, és háború esetén hadba vonulnak, harcolnak a királyért. Amikor jutalmat oszt nekik, a ti földjeiteket veszi majd el és adja nekik. Leányaitokat szakácsnônek, szobalánynak és kenetkészítônek alkalmazza. Egyszóval mindeneteket el fogja szedni, úgy uralkodik majd rajtatok. Kell ez nektek? A nép mindezt tudomásul vette, és így vetett véget Sámuel beszédjének: „Nem! Legyen csak király felettünk, s legyünk mi is csak olyanok, mint minden nemzet: királyunk bíráskodjon felettünk, ô járjon élünkön, s ô vívja harcainkat értünk”. (19-20) Isten tudomásul vette a nép döntését. Sámuel pedig egyelôre haza küldte a népet. Milyen jó nekünk, magyaroknak, hogy a Világ és a mennyország Királynéja a mi örökös királynénk, azaz Nagyasszonyunk. Fogadjuk vissza Ôt a tiszteletünkbe. Ô a mi örömünket szolgálja. É VK . 1. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 4,1-5.11; Mk 2,1-12 „Törekedjünk tehát bemenni abba a nyugalomba” (Zsid 4,11)

A

fölséges Isten megteremtette a mérhetetlenül nagy csillagvilágot. Ebben a csillagtömkelegben korunk csillagászai nem tudnak kellôképp eligazodni a legnagyszerûbb csillagászi felszereléssel sem. Minden csillag száguldozik a neki kijelölt pályán. Földünk másodpercenként harminc kilométert repül napkörüli pályáján. Napunk egész bolygórendszerével együtt óránként nyolcvanezer kilométert rohan egy távoli csillagkép felé, amit sosem fog elérni. Mi, a földlakók is szeretünk utazni, sokan száguldozni is, de azért nekünk a természetünkhöz tartozik, hogy hazaérjünk, otthoni kényelembe helyezzük magunkat és megpihenjünk. Az életbe belefáradva pedig végsô nyugalomra térünk. Legalább így gondoljuk. Így gondoljuk, mert Teremtônk így indította el ôsszüleink életpályáját: a betegség és baj nélkül leélt földi élet végén testben-lélekben érdemdúsan felkészülve vitt volna bennünket Atyánk „a világ kezdetétôl nekünk készített országba” (Mt 25,34), a mennyországba. Az ôsbûn után ezt a 13

remek befejezést sok más elônnyel együtt elvesztettük. Isten azonban megsajnálta ôsszüleinket és megígérte, hogy egyszülött Fiát emberi testbe öltöztetve a földre küldi, szenvedésével és halálával kiengeszteli súlyosan megbántott Istenatyánkat, és újra kinyitja mennyei országa kapuját. Alapvetôen visszaállt az eredeti rend, de minden embernek meg kell küzdenie az oda bejutásért. Ezt már ôsszüleinknek is elmondta az Úr. Amikor pedig Ábrahám utódaival többet foglalkozott az Úr, nekik ezt külön elmagyarázta. Azt is közölte, hogy itt a földön meg kell tartani a parancsait. Máskülönben az örök nyugalomba nem juthatnak el. Mivel tehát még hátravan az ô nyugalmába való bemenetelünk ígérete, féljünk attól, hogy közületek bárkit is késôn jöttnek találjanak: „Nem ismerték útjaimat, ezért haragomban megesküdtem. Nem mennek be nyugalmamba” (Zsolt 95,11) Mert a jó hírt kinyilatkoztatta nekünk ugyanúgy, mint nekik, de nekik nem szolgált javukra a hallott beszéd, mert nem egyesült a hit mindazzal, amit hallottak. Hiszen csak akkor megyünk be a nyugalomba, ha hiszünk, amint megmondta: „Amint megesküdtem haragomban: Nem mennek be az én nyugalmamba!” Akkor tudniillik, amikor a világ teremtésének mûvei befejezôdtek. Mert egy helyen így szól a hetedik napról: „És Isten nyugalomban töltötte a hetedik napot, nem alkotott. Törekedjetek tehát bemenni a nyugalomba, nehogy valaki az engedetlenségnek ugyanazt a példáját kövesse”. (11)

rendelte úgy, hogy Lévi törzsének egy tagja: Áron és az ô családja legyen papi ténykedésre, áldozatbemutatásra, áldásra, felszentelve. A Lévi- törzs többi tagja, a leviták a papok segítôtársai lettek. Ezek közül egy férfi, Koré és a Ruben-törzsbôl való Dátán és Abiron kifogásolták, hogy ôk nem végezhetnek papi ténykedéseket, holott az egész nép szent, tehát ôk is. Kétszázötven férfi csinált magának füstölôket, és oda álltak a papok mellé az esti istentisztelet elôtt. Parazsukra tömjént tettek, lóbálták a füstölôt. Dátán, Abiron és Koré sátraik elôtt álltak családjaikkal együtt. Mózes Isten parancsa szerint figyelmeztette a szomszédokat, hogy menjenek távolabb. Amikor a szentelt papok elkezdték a szertartásokat, megnyílt a föld, a három lázadó-vezért sátrastul, családostul elnyelte, majd bezárult fölöttük újra. „Leszálltak elevenen az alvilágba, s a föld befödte ôket, és így vesztek ki a közösségbôl”. (Szám 16,33) a kétszázötven önjelölt-papot pedig Isten tüze, vagyis villámcsapás ütötte agyon. (35) Vegyük mi is fontolóra, hogy Isten ránk vonatkozó terveit milyen lélekkel vállaljuk! „Mivel tehát még hátra van az ô nyugalmába való bemenetelünk ígérete, féljünk attól, hogy közületek bárkit is késôn jöttnek találjanak. Mert a jó hírt kinyilatkoztatta nekünk ugyanúgy, mint nekik; de nekik nem szolgált javukra a hallott beszéd, mert nem egyesült a hit mindazzal, amit hallottak. Hiszen csak akkor megyünk be a nyugalomba, ha hiszünk”. (Zsid 4,1-3)

É VK . 1. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 4,1-5.11; Mk 2,1-12

É VK . 1. hét szombat . . . . . . . . 1Sám 9,1-4.17-19.; 10,1a; Mk 2,13-17

„Csak akkor megyünk be a nyugalomba, ha hiszünk” (Zsid 4,3)

„íme, ez az ember, akirôl beszéltem neked; ez uralkodjon népemen” (1Sám 9,17)

A

levél írója ízig-vérig keresztény, vagyis Jézus tanítványa. Félti testvéreit. Óvja ôket a hitetlenségtôl és a keményszívûségtôl, ezért akarja bennük teljesen tudatosítani az Isten Országának alapjait, vagyis az igazságot és a szeretetet. A tegnapi elmélkedésben szerepelt emberek valamennyien az ószövetségi választott nép tagjai. Látták Isten csodáit Egyiptomban, majd tapasztalták jóságát és hatalmát a pusztában. Úgy tûnt, hogy hisznek Istennek. Amíg jól ment a sorsuk, nem is volt gond velük. De amikor kezdôdtek a próbatételek, elvesztették bizalmukat, pereltek Istennel és Mózessel is. Ezeknek esküdött meg Isten, hogy nem mennek be az ô nyugalmába. (Zsolt 95,11; Zsid 3,11) Három féle nyugalom is szerepel ebben a történetben: a heti pihenônap, a szombat, és az ígéret földje a nép zömének elérhetô volt. De a zsoltárban Isten nem ezekrôl beszél. Azt mondja: „Amint megesküdtem haragomban, nem mennek be az én nyugalmamba”. (Zsid 4,3) Ez a nyugalom az örök boldogság, amihez a megváltás elôtt hozzátartozott a pokol tornáca is. Erre vonatkozóan mondta Jézus: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik”. (Mk 16,16) De már a pusztában vándorló zsidók egy része sem volt méltó üdvözülni. Kinyilatkoztatott igazság ez. Több lázadás történt az ennivaló és a víz miatt, de egy alkalommal az ároni papság ellen kezdtek lázadozni. Isten 14

S

ámuel közölte tehát Izrael véneivel, hogy Isten hozzájárult kérésük teljesüléséhez: a nép kap királyt. Akkor még Sámuel sem tudta, hogy kicsoda az, akit királlyá kell majd kennie. Isten természetesen tudta, hiszen Istennél minden öröktôl fogva el van határozva, de nem adta tudtul Sámuelnek sem. A Gondviselés szálainak precíz bogozásával akarta mind Sámuelnek, mind a kiválasztottnak tudomására hozni választását. „Ekkor éppen elvesztek Kísnek, Saul apjának szamarai. Azt mondta azért Kís Saulnak, a fiának: Vedd magad mellé az egyik legényt, indulj el, menj, és keresd meg a szamarakat! Erre ôk bejárták Efraim hegységét és Sálisa földjét, de nem találták meg, majd bejárták Sálim földjét is, de ott sem kerültek elô, sôt Jemini földjét is, mégsem bukkantak rájuk”. (3-4): Ezek után Saul letett a szamarak megkerülésérôl, és azt mondta kísérôjének, hogy abbahagyják a keresést, mert apja már biztosan aggódik a fiáért. A szolga azonban jól ismerte ezt a vidéket, rámutatott az egyik városra: „íme, ebben a városban van Isten egyik embere; igen híres ember: mindaz, amit mond, kétségtelenül bekövetkezik. Nos tehát menjünk oda, talán mond nekünk valamit utunkra vonatkozóan, ami miatt eljöttünk”. (6-7) Saul beleegyezett, de közölte legényével aggályát, hogy üres a tarisznyája, sem15

mit nem tud ajándékozni az Isten emberének. Üres kézzel menjenek oda? A legény megnyugtatta, hogy nála van egy negyed sékel ezüst, az elég lesz. Az Isten embere, akit abban a korban még nem hívtak görög szóval prófétának [más nevében beszélô], hanem zsidóul „roéhnak” [látó], éppen otthon volt, mert áldozati lakomára készült fel a magaslatra. Ezt arra járó lányok mondták Saulnak. A városba érve éppen szembe kerültek az áldozatra induló Sámuellel. Ôt Isten elôzô nap értesítette Saul jövetelérôl, és akkor parancsolta meg neki, hogy fogadja és kenje királlyá. Most hogy már menni készült, éppen összetalálkoztak. „Amikor pedig Sámuel meglátta Sault, azt mondta neki az Úr: Íme, ez az az ember, akirôl beszéltem neked, ez uralkodjon népemen. Ugyanekkor Saul odalépett a kapuban Sámuelhez, és ezt mondta: Mondd meg, kérlek, nekem, hol van a látó háza? Sámuel ezt felelte Saulnak: Én vagyok a látó. Menj fel elôttem a magaslatra, s egyetek ma velem. Reggel aztán elbocsátalak titeket, s tudtotokra adok mindent, ami szívedben van. A szamarak miatt pedig, amelyeket harmadnapja elvesztettél, ne aggódj, mert megkerültek. Különben is, kié lesz Izraelnek minden java? Nemde tiéd, s apád egész házáé?” (17-20) Ennyi ember, ennyi esemény vadidegenek között ilyen precízen megrendezve nem egy színpadon, hanem negyedmegyényi tájon, próbák sora nélkül is a legkisebb zavar is kizárva, a mondanivalók helyben kitalálva: a modern ember azt mondaná: Ilyen nincs! Vagy legfeljebb a mesében létezik. Pedig ez nem mese, hanem isteni gondviselés. Hiszen királyra vár a nép, a történelmében igen fontos változás ez. Ilyet valóban csak Isten tud rendezni. De ne legyen kétségünk, a mi emberi sorsunk – mindenkié – ugyanígy van öröktôl fogva megrendezve. Másnap reggel pedig olajos korsójából Saul fejére öntve olaját, Izrael királyává kente ôt Sámuel. (10,1)

is. A Zsidókhoz írt levél éppen ilyen fejlesztô gyakorlatot mutat be az istenismeret terén: „Mert Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélû kardnál, behatol az értelemnek és a léleknek, az ízeknek és velôknek elágazásaihoz, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe elôtt, sôt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme elôtt, akinek elszámolással tartozunk”. (Zsid 4,12-13) Isten mindentudása a lélek bonyolult ismeretei és szándékai között is eltájékozódik, mint az anatómiát tanuló orvosnövendék is boncolja a holttestet, hogy megtanulja a jövendô orvos, mi minden van az emberi test belsejében. A lélek szintjén is vannak egészséges folyamatok az erények és kegyelmek világában, amelyek az üdvösséget szolgálják, és vannak torz jelenségek, bûnök, tévedések, amelyek Isten kegyelmeivel, szentségeivel és ismereteivel felfedezhetôk, gyógyíthatók. Szent Pál aztán rátér arra, hogy az ember és Isten kapcsolatában, tanításában, erôsítésében igen nagy szerepe van a papoknak, és azok vezetôjének, a legfôbb papnak, aki maga Jézus Krisztus. A papok közvetítôk Isten és ember között. Köztük a legfontosabb Jézus Krisztus, mert Ô egy személyben Isten is, meg ember is, mindkét természetnek ismerôje és Ura. „Mivel tehát olyan kiváló fôpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett. Mert nem olyan fôpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyengeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bûnt kivéve. Járuljunk ezért a bizalom trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas idôben való segítségre” (14-16)

É VK . 1. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 4,12-16; Mk 2,13-17

A

É VK . 1. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 4,12-16; Mk 2,13-17 „Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé” (Zsid 4,16)

orunk emberei igen hiszékenyek, mert nincs komoly hitük. A hit ugyanis olyannak mutatja Istent, amilyen: végtelen értelem és végtelen akarat. „Mindent tud: tudja azt, ami volt, ami van, ami lesz; sôt még azt is tudja, amit gondolunk és titokban cselekszünk”. (Kis katekizmus) Amikor rendszeresen kezdtem a hittant tanulni, azaz hatéves koromban, az iskolai hittanórán ezt a tényt megtanították nekünk a segesdi ferences atyák. Tényeket tanítottak meg nekünk tudományos okfejtés nélkül, mert a kis embereket nem érdeklik még a magyarázatok. Azt sem kívánják, hogy otthon az édesanyjuk elmagyarázza csöppnyi gyermekének, hogy miért kell rendszeresen enni, de elfogadja az ételeket, örül nekik, elfogyasztja, és szépen fejlôdik a teste. Nos, a felnôtt korban már bôvebb a kívánságlista az iskolában is, az étkezési szokások terén

z Ószövetségben Isten szövetséget kötött Izrael népével. Magához rendelte Mózest, Áront és két fiát, ezeken kívül hetven bölcs öreg férfit. Közülük Istenhez egészen közel csak Mózes mehetett. Ezzel jelezte az Úr, hogy végtelenül nagyobb ô, mint az egész világ, és óriási kiváltság, hogy egy néppel szövetséget köt. Aztán Isten elmondta Mózesnek a szövetség feltételeit, Mózes pedig közvetítette népének az Úr szavait Isten véres áldozatokat kért népétôl, hogy átérezzék a szövetség komolyságát. Az áldozatok vérével aztán Mózes meghintette a népet. A ruhájukra rászáradt vérfolt lett a szövetség örök pecsétje.(Kiv 24) Isten ezután állandó szolgálatra papokat rendelt. Az ô hivatásuk lett a napi áldozatokat bemutatni az Úrnak. Jézus szenvedése elôtt az utolsó vacsorán új szövetséget kötött az egész emberiséggel. Ezen a csodálatos szertartáson csak a kiválasztott apostolok vettek részt. Jézus nem állatok vérét ontatta ki, hanem a kehelybe öntött bort saját vérévé változtatta, és ezt ajánlotta fel az öszszes emberért, köztük Mózesért, Áronért és az Ószövetség minden tagjáért is. „A vacsora végén fogta a kelyhet, és azt mondta: Ez a kehely az új szövetség

16

17

„minden mezítelen és nyitott annak a szeme elôtt, akinek elszámolással tartozunk” (Zsid 4,13)

K

az én véremben, amely értetek kiontatik”. (Lk 22,20) Másnap pedig a kereszten feláldozta önmagát engesztelésül mindannyiunk bûneiért. Ilyen tökéletes áldozata csak a tökéletes fôpapnak lehetett. Jézus, ugyanis mint Fiú képviseli önmagában az Atyát, akinek áldozatul adja egész emberségét. De megjeleníti az összes embert is, hiszen a megtestesülés révén mindannyiunk testvére lett. Ismeri vétkeinket is: „Mert nem olyan fôpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyengeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bûnt kivéve”. (Zsid 4,15) Bûneink, gyengeségeink nyitott könyvként állnak elôtte: „Megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe elôtt, sôt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme elôtt, akinek elszámolással tartozunk” (12-13) Látja tehát mindenki gonoszságát és hálátlanságát is, mégis szenved és meghal értük is. Ezek után egészen természetes a levélíró ajánlása: „Mivel tehát olyan kiváló fôpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett” (14) Az Ószövetség fôpapjai Árontól kezdve gyenge emberek voltak. Különösen elmarasztalhatók a Jézus ügyében eljáró Annás és Kaifás, akik az Úr perében nem az igazságot keresték, hanem a maguk igazát, és mindent elkövettek azért, hogy Jézust keresztre feszíttessék. „Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas idôben való segítségre” (16) Ne próbáljuk úgy felfogni a magunk ügyét, hogy mi nem követtünk el bizonyos vétkeket, igyekeztünk némi jót tenni, nekünk tehát megjár az isteni jutalom. Az is kegyelem, hogy ha minket az Úr megóvott sok lehetséges rossztól. A kereszt trónján látott Krisztus alázata legyen a példánk, és irántunk tanúsított irgalma tegye tökéletesebbé bizalmunkat és hûségünket! [A ÉV]

✽

É VK . 2. vasárnap . . . . . . . . . Iz 49,5-6; 1Kor 1,1-3; Jn 1,29-34

„Én láttam, és tanúskodom arról, hogy ô az Isten Fia!” (Jn 1,34)

M

últ év november végén, advent 1. vasárnapján meghirdettem az új egyházi évre tervezett hithirdetô programomat. Jézusról akarok beszélni, a teremtés ôsmintájáról és az Isten országának helyreállítójáról. Az igazságot akarom ismertetni, mert az utóbbi évszázadokban azt próbálták behazudni az emberek gondolkodásába, hogy Ô egy igen ügyes, felvilágosult sarlatán, aki a kozmikus erôket kiválóan ismerte és alkalmazta elhíresült gyógyításaiban, vagy ha nem így volt, akkor egész csodás mûködése hazugság. Tudományos nagyképûséggel így fogalmazták meg hitrontó céljukat: „Más a történelmi Jézus és más a hit Jézusa”. Én pedig vallottam egész életemben és vallom Szent János apostollal: „Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ô dicsôségét, mint az Atya egyszülöttének dicsôségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal”. (Jn 1,14) A történelem végén pedig ezt hallotta tôle a Je18

lenésekben: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég”. (Jel 21,6) A mai szentmise olvasmányában Izajás próféta, akit megérdemelten nevezünk az Ószövetség evangélistájának, ezt írja róla: „Kevés az, hogy szolgám légy, s fölemeld Jákob törzseit, és visszatérítsd Izrael maradékát. A nemzetek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig”. (Iz 49,6) Izajás tehát Krisztus csodatételei elôtt nyolcszáz évvel csodákról beszél Jézus jövendô mûködésével kapcsolatban, amikor a zsidók már nyíltan bálványimádók voltak, a Szentírás sokat vádolja ôket a nap és a hold imádásával. Az igaz Isten megcsúfolásával lett volna egyenlô Izrael Szabadítóját ennek gyanújába keverni. A nemzetek vallásossága pedig csupa zûrzavar volt, orgiákkal és erkölcsi felelôtlenséggel tele. A nemzetek világossága lesz a Megváltó: a bûnök mocsarából kihúzni pedig csak mennyei erôvel lehet. Az evangélium a szövege pedig semmiféle kozmikus erôvel nem keverhetô össze. A bûnök megbocsátása kizárólag isteni erôvel történhet. Jézus plasztikusan rámutatott erre, amikor az inaszakadt beteget érintés nélkül kimondottan a bûnök érzékelhetetlen megbocsátásának látható jeléül cselekedte, (vö.Mt 9,1-8) Viszont Jézus Keresztelô Szent Jánostól éppen azt a nagy tanúságot várta el, hogy küldetése lényegének nézze a bûnök bocsánatát: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bûneit”. (Jn 1,29) János keresztelése nem szentség volt, nem Jézus rendelte kegyelemeszköz, hanem emberi jele annak, hogy a Messiás eljöttét készséggel elfogadja a vízbe merülô. János formálisan is megvallja ezt: „Én sem ismertem ôt, de aki küldött, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod, hogy rászáll a Lélek, és rajta marad, ô az, aki Lélekkel keresztel. Én láttam, és tanúskodom róla, hogy Ô az Isten Fia”. (1,33-34) [A ÉV]

✽

É VK . 2. vasárnap . . . . . . . . Iz 49,3.5-6; 1Kor 1,1-3; Jn 1,29-34

„íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bûneit”. (Jn 1,29)

J

ézus maga sem keresztelkedése alkalmával, sem nyilvános mûködése idején, nem mutatkozott be azonnal Istenként. Lassan ébresztette rá hallgatóit fenséges tanításával és hatalmas csodatetteivel erre a nagyon fontos igazságra. Szent Máté és Szent Lukács emberi születésével kezdik az evangéliumot. Máté csak az elsô fejezetben jegyzi fel Péter hitvallását: „Te vagy a Krisztus, az élô Isten Fia”. (Mt 16,16) Szent János viszont Jézus isteni személyiségével kezdi evangéliumát. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ô volt kezdetben Istennél”. (Jn 1,1-2) Ô az Atya tökéletes önismerete, aki az isteni értelem síkján születik. Kezdettôl fogva úgy akarta az Atya, hogy majd a világ teremtésekor már Ô legyen a teremtmények ôsmintája, de nem isteni alakjában, hanem a majdani emberi természetével: lelke a szellemek, teste az anyagok mintája. Aztán az emberiség történetének egy pontján a megtestesülés meg is történt: „Az Ige testté lett, és köztünk lakott, 19

és mi láttuk az ô dicsôségét, mint az Atya egyszülöttének dicsôségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal”. (Jn 1,14) János tehát gyönyörû nyitányt nyújt olvasóinak, hogy a krisztusi történet minden szavát ennek világosságában lássa és értse mindenki. János apostol elôbb Keresztelô János tanítványa volt. Valószínûleg ô is ugyanúgy gondolkodott, mint a többi ember: a Keresztelô bizonyára a Messiás. Aztán az ô megnyilatkozásaiból megtanulta az igazságot: „Ô megvallotta, és nem tagadta, és megvallotta: Nem én vagyok a Krisztus”. (Jn 1,20) Aztán így nyilatkozott: „a pusztában kiáltó szava vagyok: Tegyétek egyenessé az Úr útját!” (23) Mert „én vízzel keresztelek, de köztetek áll az, akit ti nem ismertek. Ô az, aki utánam, jön, akinek a saruszíját megoldani sem vagyok méltó”. (26-27) Aztán kifejti azt is, miért olyan nagy méltóság Ô: „Aki utánam, jön, megelôz engem, mert elôbb volt, mint én” (Jn 1,15) Ezt a mai szakaszban meg is ismétli: „Ô az, akirôl mondtam, utánam, jön egy férfi, aki megelôz engem, mert elôbb volt, mint én. Én nem ismertem ôt, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy ôt megismertessem Izraellel.” (30-31) Mit állít ezzel János? Hiszen ô már hat hónapos magzat volt, amikor Jézus fogantatott. Nyilván Jézus isteni személyére utal, aki öröktôl fogva van. Elfogadható mindenki számára a Keresztelô tanúságtétele? „János tanúságot tett és azt mondta: Láttam, hogy a Lélek, mint galamb leszállt az égbôl és rajta maradt. Nem ismertem ôt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, Ô az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ô az Isten Fia”. (32-34) Aztán negyven nap múlva Jézus arrafelé sétált. A Keresztelô pedig észrevette, és így szólt: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bûnét” (1,29) Ezzel meghirdeti, hogy beteljesedett az ôsevangélium, amit Isten a bûnbánó ôsszülôknek adott: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ô ivadéka közé. Ô széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod”. (Ter 3,15) Egykor a Fiúisten isteni alakjában gyôzött a sátánon, most pedig emberi alakjában, teste szenvedéseivel és halálával fog újra gyôzni. Mi pedig, most élô hívek, a Biblia évében János apostol gyönyörû nyitányának fényében boldogan olvassuk az egész Bibliát: minden sora Jézusról, az Isten Fiáról szól. Igaz! [B ÉV]

✽

É VK . 2. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Sám 3,3b-10.19;

magyar aggódik hazánk jelene és jövôje miatt. A történelmet nem emberek irányítják, hanem Isten. Istentelen emberek megpróbálják ugyan tönkretenni Isten gyönyörû mûvét, Ô azonban idôben közbelép, megleckéztet, helyrerakja az elrontott világot. Keresztelô János hirdette a bûnös emberiségnek: Köztetek, van már a Messiás! Ô azért érkezett a földre, hogy viszszaállítsa a jó viszonyt Isten és emberek között. Elveszi a világ bûneit, mert a bûnösök nem tudják, sokan nem is akarják a büntetések okát, bûneiket elhagyni és megjavulni. Jézus megkeresztelkedése után negyven napra Keresztelô János két tanítványával, Jánossal és Andrással beszélgetett. Arról volt szó, hogy a Megváltó nélkül nem javítható meg a bûnös világ. A Jordán partján egyszer csak feltûnt Jézus. A Keresztelô felujjongott: „Nézzétek, az Isten Báránya!” (Jn 1,36), aki „elveszi a világ bûnét!” (1,29) „Két tanítványa hallotta, hogy Jézus ezt mondta, és követni kezdte Jézust” (37). Micsoda hálátlanság, gondolhatná bárki. Az addigi mestert csak úgy faképnél hagyni egy új eshetôség miatt! Pedig a két tanítvány nem volt hálátlan, csupán ahhoz csatlakozott, aki segíteni tudott és akart is. A Keresztelô örült ennek, mert jót akart. Elérte célját. „Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: Mit kívántok? Azok azt felelték: Rabbi, hol laksz? Jöjjetek, nézzétek meg! – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak”. (38-39) Mindezt a Gondviselés irányította. A beszélgetést is. András is, János is elújságolta testvérének a nagy élményt. „Megtaláltuk a Messiást vagy más néven a Fölkentet, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett (András öccsére, Simonra), és így szólt hozzá: Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni”. (41-42) Jézus tehát azonnal elkezdte a megváltói küldetést, és legfontosabb segítôtársát, mûve folytatóját is kijelölte. A Keresztelô helyett most Jézus Egyháza beszél, ennek képviseletében, pedig én. Népem! Nagyon elhagytad Megváltódat. Sokan közülünk már nem is ismerik. Mások rémülten riogatnak: Jaj lesz nektek, ha visszatér! Meg kell tanulni és tartani az igazságot, és gyakorolni kell a szeretetet! Az ember akkor majd nem hazudhat szabadon, és nem rabolhatja el a másét! Nem enged gyûlölködni, szeretni, segíteni kell egymást. Ne Jézustól félj, hanem attól, aki Jézust nem szereti. Térj vissza hozzá! És maradj nála ne csak néhány órára.

1Kor 6,13c-15a.17-20; Jn 1,35-42

[C ÉV]

„Népem! Vissza Jézushoz!”

A

mikor Géza nagyfejedelem országa jövôje miatt tele volt aggodalommal, álmában meglátogatta a Mennyek Királynôje. Megvigasztalta, hogy fia születik, aki majd nem fejedelmi, hanem királyi rangban kormányozza népét. Igen sok jót tesz Mária Fiának, Jézusnak, és ezért a sok jóért a magyar népet örökre oltalmába veszi a Szûzanya. Ma minden józanul gondolkodó 20

✽

É VK . 2. vasárnap . . . . . . . . . Iz 62,1-5; 1Kor 12,4-11; Jn 2,1-11

„Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában” (Jn 2,11)

A

z Évk. vasárnapokon Egyházunk az Úr Jézust mint az Atyától küldött tanítómestert állítja elénk. Tanításának központjában a Mennyei Atya alakja állt, aki szeretetbôl szeretetre teremtette az embert, és azt akarja, hogy érezzük mindig, Ô boldoggá akar tenni minket. Ezért írja János evangélista mai 21

szakaszának zárószavaként: „Ezzel (ti. a kánai borcsodával) kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában…, s tanítványai hittek benne” (11) Ez az üzenet a mi népünknek mindig fontos volt, most pedig minden eddiginél ezerszer fontosabb. Ahány idegen foglalkozik velünk lélektanilag, mind azt bizonygatja, hogy depressziós nemzet vagyunk. Okunk éppenséggel lenne erre bôven: tatárok, törökök pusztítása, a három részre szakadt ország keservei százötven éven át, önpusztító vallási villongások, a II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharc sikertelensége, majd a Habsburgok elleni szabadságharc legázolása a behemót orosz hadsereggel, a gazemberül ránk zúdított Trianon, a második világháború, majd mindennek teteje: a nyugati hatalmak aljas árulása: eladtak bennünket ötven évre az istentelen Szovjetuniónak kényére-kedvére. Aztán hiába bámult ránk az egész világ, hogy leigázott kicsi népünk puszta kézzel neki mert menni a behemót rabtartónak, mivel ismét nem segített rajtunk senki, elfojtották forradalmunkat, és szörnyû volt a bosszú. Amikor pedig már magunk gazdáinak hittük önmagunkat, mint az ostoba diák, ész nélkül kezdtük írni jeles alkalmakkor a jövôrôl szóló dolgozatainkat. Asszisztáltunk a közelmúltban is ahhoz, hogy erkölcsi és gazdasági válság mélyére süllyedjünk. Mégse legyünk pesszimisták! Jézus a sátántól tönkretett világba született bele. Istenemberként egyedül látott hozzá a megváltáshoz. Elsô tanító mondata így hangzott: „Betelt az idô és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bûnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15) A mi édes anyanyelvünkön ez azt jelenti: Forduljatok Isten felé, és higgyétek el, hogy tanításom elfogadásával megszûnik a nyomor, testvéri szeretetben boldogan tud élni a világ, és örök boldogságra vezetlek benneteket. Szent István zseni volt: Jézushoz fordult egész szívvel, az Ô Édesanyjának adta országát és népét végrendeletileg. Hívjuk mi is Nagyasszonyunkat, szóljon Jézusnak: nagy a baj országunkban. Nem éppen a bor hiányzik, de nincs kenyérkeresô munka, se áldás, se békesség. Reméljük, Jézus most is röviden válaszol: Töltsünk tisztavizet a pohárba! Ne csak ôsi nyelvünket használjuk, hanem ôsi hitünket is! És szeresse magyar a magyart önzetlenül, mert aki nem önmagát szereti, az Jézus igaz barátjaként legyôzi még ezt a rusnya, gonosz világot is. [C ÉV]

✽

É VK . 2. hét vasárnap . . . . . . . Iz 62,1-5; 1Kor 12,4-11; Jn 2,1-11

„a lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele” (12,7)

I

stennek öröktôl fogva precíz terve van az egész világtörténelem minden mozzanatára. Nemcsak a korokat és azok történéseit szabja meg elôre, hanem az emberi közösség éppen élô tagjainak is meghatározza a tennivalóit, hogy együttesen úgy gondolkodjanak és cselekedjenek, hogy minden akkor élônek a javát szolgálja az egész társadalom. Ezt elsôsorban a természetes testi és lelki képességekkel tudja biztosítani az Úr. A személyek a szerint kapják 22

ezeket a természetes képességeket, hogy koruk szükségleteit mindenki javára ki tudják elégíteni. Az élet minden területén minden feladatra gondoskodik megfelelô testi és szellemi erôkrôl. Amikor a természetes erôk nem elégségesek, akkor külön lelki adományokkal, természetfeletti ajándékokkal, vagyis kegyelmekkel siet segítségünkre a Gondviselés. Szent Pál apostol észrevette, hogy a keresztények között is akadtak olyanok, akik ilyen kegyelmeket kaptak. Mivel ezek a kegyelmek nem mindenkiben voltak fellelhetôk, azért különös kegyelmeknek, görögül karizmáknak hívták ôket. A korintusiakhoz írt elsô levelében tisztázni akarja azt, hogy ezeknek nagylelkû osztogatója a Szentlélek, a harmadik Isteni Személy, akit azért küldött el a világba az Atya és a Fiú, hogy az Emberfia, Jézus által szenvedésével és kereszthalálával megszerzett kegyelmeket ossza szét az emberek javára. Az élet zavartalan boldogságára tehát az isteni Gondviselés vigyáz. „a lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a csodajelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz. A lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele”. (4-7) Tehát senki nem azért részesül sem a testi erejében, sem a lelkiekben, hogy önzô módon a saját céljait szolgálja velük. A birtokolt javakból a szeretet törvénye alapján másokat, a melléje rendelt embereket kell boldogítania mindenkinek. Ez isteni törvény. Ez a szeretet törvénye. Aki megérti, másokat boldogít, annak a boldogságát mások garantálják. Aki nem érti meg ezt az embereknek adott rendelkezést, az itt a földön önzô életet él, esetleg mértéktelenül meggazdagodik, a kincseit elveszíti: „Ne gyûjtsetek magatoknak kincseket földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyûjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be, és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is”. (Mt 6,19-21) Ha tehát valaki önzôn, netán mások súlyos kárát okozva arra használja fel testi vagy lelki adottságait, hogy ô gazdagodjék, mások, pedig ne kapják meg, amire szükségük lenne, és amit Isten az ô javukra rendelt, mindent el fognak veszíteni akár igazságszolgáltatás, akár a halál által. Ez Isten rendelkezése, és ez alól nem kivétel senki. Vallásos ember ezt jól tudja. Ne legyen senki bûnsegédje egyetlen rosszul gondolkodó, önzô embernek sem! Osszon nektek, Kedveseim, bôven bölcsességet a Szentlélek. É VK . 2. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 5,1-10; Mk 2,18,22 „Minden fôpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban” (Zsid 5,1)

A

z emberiség kialakulása lassú ütemben történt. Ádám és Éva mellé sorakozni kezdtek a gyermekeik. Így jött létre a családjuk. Aztán új házasságok keletkeztek, kialakult a rokonság, a nemzetség. Idôvel szétszóródtak, a nem23

zetségekbôl népek alakultak. Ezek a kis és nagyobbodó közösségek nemcsak egyéneikben, de közösségeikben is Istenhez tartoztak. Az Istentôl való függôségük, a vele való kapcsolatuk a családfôn, majd a nemzetségfôn keresztül valósult meg. Ôk voltak a család majd nemzetség papjai. Az ember Istentôl való függôségét nem kellett indokolni. A kezdet, az ember teremtett volta nagyon közel volt, szinte karnyújtásnyira. Ezért az ember a maga és családja létét, jólétét igyekezett megköszönni Teremtôjének. Átérezte, hogy önmagával, övéivel és anyagi javaival Istennek tartozik. A munkája gyümölcseibôl vett mintát adta hálája jeléül Urának. Ezt az ajándékot elégette, amint mondta: áldozatul adta. A Szentírás, mint az ôsszülôktôl átvett szokást mutatja be fiaik, Káin és Ábel áldozatában. (Ter 4) Az ember nem kényszeríthette Istent áldozata elfogadására. Isten jó Atyja volt akkor is övéinek, de az áldozat bemutató szívét nézte. Amikor Ábrahám családja néppé alakult, Isten szövetséget kötött vele. Akkor már ezt a közösséget fogadta el az Úr a maga családjának. A papi és fôpapi tisztségre Isten akarata adta a kinevezést, mint a minap már átelmélkedtük. „Mert minden fôpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy Isten elé vigye ügyeiket, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bûnökért. Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygôk iránt, mert ô maga is körül van véve gyöngeséggel, s így, miként a népért, úgy önmagáért is áldozatot kell bemutatnia a bûnökért”. (Zsid 5,1-3) a zsidó nép papi rendjét Isten egészen váratlanul Izrael harmadik fiának, Lévinek a törzsébôl választotta. A Messiás törzse a negyedik fiú, Júda törzse volt Jákob áldásának megfelelôen. Az már egy újabb szabad isteni döntés alapján történt, hogy a megváltás megtörténtével a fôpapi tisztséget is a Megváltó örökölte. Nem volt ez váratlan, hiszen Ábrahám korában az ô kortársát, Melkizedeket bemutatta Isten a maga akkor még szokatlan kenyér és bor áldozatával együtt, majd ezer év múlva újra felvillantotta a gondolatot Dávid zsoltárában, hogy a Messiás, Isten Fia lesz az örök fôpap Melkizedek rendje szerint. „Így Krisztus sem önmagát dicsôítette meg, hogy fôpappá legyen, hanem az, aki azt mondta neki: Fiam vagy te, ma szültelek téged (Zsolt 2,7). És ahogy más helyen is mondja: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint” (Zsolt 110,4) Nekünk tehát Jézus Krisztus az örök fôpapunk, és ezt már Isten nem változtatja meg soha. „Embereknek lehetetlen ez, de Istennek minden lehetséges” Tegnap olvastuk a dúsgazdag ifjú és az általa szimbolizált emberi többség különös viszonyulását az örök üdvösséghez. Mindenki tud róla, mindenkinek benne él a természetében, hiszen Isten a teremtéskor ezt a vágyat: örökké élni, beleoltotta az ember tudatába. Isten terve szerint az ember szépen, boldogan élt volna az elôre kiszabott ideig a földön, szeretetben és igazságban teljesítette volna Isten vele kapcsolatos terveit, és az Úr a földi küldetés lejártával bevezette volna a jutalom örök boldogságába. A csodálatos tervet az ördög hazudozására Éva majd Ádám tönkretette, az örök üdvösség lehetô-

ségét az összes leszármazottjuk kárára elvesztette. Ezért mondja Jézus a mai evangéliumi részletben, hogy az örök üdvösségre bejutni embernek lehetetlen. (26) Ô, az Istennek egyszülött fia, azért jött a földre vette fel a mi természetünket isteni természete mellé, hogy szenvedésével és kereszthalálával megszerezze nekünk az örök üdvösség lehetôségét. (Jób 42, 2) Ezért viszont az emberektôl feltételeket kíván. Jézus a gazdag ifjúnak feltárja a feltételeket: Tartsd meg a parancsokat! Ha teljes biztonságot akarsz az üdvösség dolgában, akkor állítsd vissza életedben a teremtéskor kiszabott rendet: állj az igazság és a szeretet önzetlen szolgálatába! (21) Az önzô ember ezt nehezen vállalja. A lehetôséget jó szívvel felajánló Jézusnak még s közelébôl is elkullog. Mennyire értették meg Jézust apostolai? „Ekkor megszólalt Péter és azt mondta nekik: Íme, mi elhagytunk mindent és követtünk téged. Mi lesz hát velünk? Jézus azt felelte nekik: Bizony mondom nektek, hogy ti, akik követtetek engem az újjászületés idején, amikor az Emberfia helyet foglal dicsôsége trónján, ti is tizenkét trónon fogtok ülni és ítélni fogjátok Izrael tizenkét törzsét” (27-28) Péterék nemcsak a családjuk és addig megszokott életük elhagyása címén kapják az üdvösség biztos birtoklását, hanem mert követték Jézust. Nem volt könnyû minden részlet vállalása. Gondoljunk az elsôbbségért vívott vetélkedésre (Mk 18,1-5) Jézus szenvedésének és halálának elfogadására (Mt 16,21-23) Igyekeztek megérteni és elvállalni mindent, még a halálveszélyt is, ahogy Tamás fogalmazta meg Lázár sírjának felkeresése kapcsán: „Menjünk mi is és halljunk meg vele együtt” (Jn 11,16) Jézus rámutat az emberiség közös gondjára: „És mindenki, aki elhagyja házát, testvéreit vagy nôvéreit ,apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjét az én nevemért száz annyit kap majd és örök életet fog örökölni” (29) Ami most történik világszerte az a gehenna útja: házastárs elhagyja házastársát és gyerekeit, de Nem Istenért, hanem újabb élvezetekért, a gyerek gondozatlanul magára hagyja öreg szüleit, pár forintért tisztességét, Istenét, Máriáját, anya eldobja újszülöttét, a nyûgössé vált beteg ápolása helyett ócska törvénnyel takarózva eutanázia után kiált. Ez nem hoz senkinek sem üdvösséget. Aki tisztes házasságért elhagyja kényelmes legény vagy leányéletét, aki le tud mondani az elômenetelrôl, hogy naponta rámosolyoghasson kisdedére, aki lemond játékról, kalandokról, hogy családjának apja, anyja lehessen, számíthat Jézus boldog ígéretére. Így lehet biztosítani az örök és a földi boldogságot.

24

25

É VK . 2. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Sám 16,1-13; Mk 2,23-28 „Kelj fel, kend fel, mert ô az!” (1Sám 16,12)

I

zrael igazi uralkodója, akitôl a fejedelmi méltóságot és a számonkérést is, eredeztették a zsidók, mindig a felséges Isten maradt. Saulnak volt olyan engedetlensége, amely miatt Isten megvonta tôle a kegyét. Nem fosztotta meg a méltóságtól, de tudtára adta, hogy kegyvesztett lett, és utódai nem követik

a trónon. Amit Saul kinevezésekor tett az Úr, most jó elôre mûvelte. Ifjú legényként választotta ki az új királyt, és apránként szoktatta hozzá a különleges feladatokhoz. Isten szólt Sámuelhez: „Meddig bánkódsz még Saul miatt, noha én elvetettem ôt, hogy ne uralkodjon Izraelen? Töltsd meg szarudat olajjal, s gyere, hadd küldjelek a betlehemi Izájhoz, mert annak a fiai közül szemeltem ki magamnak királyt”. (1) Sault különleges érdemek nélkül választotta ki Isten Benjamin törzsébôl. Termete ugyan mindenki más fölé magaslott, becsületes is volt: úgy beleillett abba az elképzelésbe, amelyet a nép álmodott meg. Isten az új király személyében saját elgondolását érvényesítette. Most sem mondta meg a választott nevét, csak a családfôét. A fiatal férfiaknak különösen apjuk neve volt számottevô, maguknak késôbb kellett hírnevet szerezniük. A régi király életében viszont kockázatos volt nyilvánosságra hozni az új uralkodó nevét, mert a régi nem könnyen engedte át a hatalmat. Látjuk ezt manapság is. Most ugyan nem állandó, hanem nagyon is szûkre szabott a választott fôméltóság, mégis foggal-körömmel kapaszkodik bele a teljesen alkalmatlan is. Sámuel is tudta, hogy a fejével játszik, ha új királyt felkenni indul valahová. Ezt siet is Istennek figyelmébe ajánlani. Ô azonban rögtön teljes biztonságot mutat gyámoltalan öreg prófétájának: Vezessen feltûnôen egy borjút, és ha kérdezik, hová megy, mondja meg, hogy Betlehembe, és ott ezt a szép állatot Istennek áldozza fel. Ez igaz és veszélytelen. Maguk a betlehemi vezetôk, az ottani vének, rohannak eléje, mert a próféták lakóhelyükön kívül gyakran mûvelnek valami különleges dolgot, amely a népnek nem biztos, hogy kellemes. Elôször Izáj is megretten, hiszen a próféta rendkívüli ember. De aztán örülni kezd, amikor a lényeget meghallja: az ô fiai közül kerül ki az új király. Sámuel sem tudja, ki a kiválasztott. Eléje vezeti Izáj szép szál fiát, az elsôszülöttet, Eliábot. Sámuelnek is nagyon tetszik az apa szemefénye. Isten szava lehûti a kedélyeket: „Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem ôt! Én nem a szerint ítélek, amire az ember néz; az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti”. (7) Hét fiát vezette Isten és Sámuel elé az édesapa, de egyik sem volt Isten jelöltje. Az apa megrémül: hát egyik sem tetszik az Úrnak? Sámuel érdeklôdik: Nincs több fiad? Izáj szól: „Hátra van még a legkisebbik, ô a juhokat legelteti. Azt mondta erre Sámuel Izájnak: Küldj érte, s hozasd el, mert addig nem telepszünk le, amíg ide nem jön. Érte küldött tehát, és elhozatta. Vörös volt, szépszemû és csínos külsejû. Azt mondta akkor az Úr: Kelj fel, kend fel, mert ô az! Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkente ôt testvérei közepette, és ettôl a naptól az Úr lelke Dávidra szállt”. (11-13)

É VK . 2. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 6,10-20; Mk 2,23-28

26

27

„ahová mint a mi elöljárónk, értünk lépett be Jézus” (Zsid 6,20)

A

levél szerzôje a ma olvasott résszel reményt, akar ébreszteni bennünk, hívekben, hogy a mennyei boldogságba eljuthatunk mi is, bár gyenge emberek vagyunk. A remény az egyik isteni erény. Segít bennünket, hogy erôsen bízzunk abban, hogy Isten megadja nekünk a mennyországot és az odajutáshoz szükséges kegyelmeket. A remény szimbóluma a horgony. A hajós kiveti horgonyát a kikötôbe érve, a horgony belekapaszkodik a tengerfenékbe, és nem engedi, hogy a szél vagy a hullámverés elsodorja a hajót. Mi reményünket vetjük Isten ígéretébe, amellyel elkötelezte magát üdvösségünkre. Tennünk kell azt, amit parancsol nekünk az üdvösség érdekében: ragaszkodnunk Isten igazságaihoz és gyakorolni a szeretetet, vagyis mások, a mellénk rendelt emberek boldogítását. De tapasztalatból tudja minden ember, hogy a kísértések között gyengeségeink miatt könnyen vétkezik az ember. Az élet hosszú, erônk, pedig ijesztôen kevés. Az író jó tanácsa: „Azt kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt a készséget tanúsítsa mindvégig, míg a remény be nem teljesedik, s hogy ne legyetek restek, hanem azok követôi, akik a hit és a béketûrés által örökösei az ígéreteknek”. (Zsid 6,11) Hivatkozik a levélíró Ábrahámra. Ô hatvan évesen ismerte meg az egy igaz Istent. Hitt neki. Kedvéért szakított a bálványimádással, hogy elnyerje az örök üdvösséget, a földön, pedig megkapja hô vágyának beteljesülését: fia szülessék. Isten mindkettôt megígérte neki. Az ígéret azonban lassan teljesedett be. Még évtizedekig kellett türelmesen várakoznia a fia születésére. Isten nagy idôközönként adott újabb bátorítást, mígnem elérkezett a boldog pillanat. Közben Isten esküvel is megerôsítette az ígéretet: „Bizony áldván áldalak téged, és sokasítván megsokasítalak… Ezért Isten, hogy annál inkább megmutassa az ígéret örököseinek terve változatlanságát, esküvel kötelezte magát, hogy két megmásíthatatlan dolog által, melyek tekintetében Isten nem hazudhat, igazán komoly vigasztalásunk legyen nekünk, akik törekszünk az elénk tárt remény elnyerésére. Ez a mi lelkünk biztos és szilárd horgonya, amely elér a kárpit belsejéig, ahová mint a mi elöljárónk, értünk lépett be Jézus, aki Melkizedek rendje szerint fôpap lett mindörökké”. (14.17-20) Jézus az utolsó vacsorán apostolainak és általuk nekünk is komoly ígéretet tett: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek” (Jn 14,1-3) Ezért az üdvösségért Jézus érdemesnek tartotta meghalni. Nyugodjunk meg tehát, Ô ennyire szeret minket, szavát megtartja. Csak az igazság és a szeretet szolgálatát vegyük mi is komolyan!

É VK . 2. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 6,10-20; Mk 2,23-28 „Az emberek önmaguknál nagyobbra esküsznek”. (Zsid 6,16)

A

Zsidókhoz írt szentírási levél hatodik fejezete érdekes megoldást választ írása logikájának magyarázatára: „Így tehát mellôzve Krisztus tanításának elemeit, a tökéletesebb dolgokra térünk át, s nem rakjuk le újra az alapot a holt cselekedetekbôl való megtérésrôl és az Istenben való hitrôl, a keresztségek tanításáról, valamint a kézfeltételrôl, a halottak feltámadásáról és az örök életrôl. Ezt is megtesszük majd, ha Isten megengedi. Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosodtak, megízlelték a mennyei ajándékot, részesültek a Szentlélekben és megízlelték Isten értékes igéjét és a jövendô világ erôit, az után mégis elestek, hogy mégis megújuljanak a bûnbánatra. Ôk ugyanis újra megfeszítik Isten Fiát, amennyire rajtuk áll, és csúfot ûznek belôle. Mert az a föld, amely beissza a gyakran hulló esôt, és alkalmas növényt terem azoknak, akik mûvelik, Istentôl áldást nyer; azt viszont, amelyik tövist és bojtorjánt terem, megvetésre méltó átok fenyegeti, s a sorsa a tûzben való megégetés. De tôletek, szeretteim, jobbat remélünk.” (Zsid 6,1-9) „Mert Isten nem igazságtalan, hogy megfeledkezzék mûvetekrôl és a szeretetrôl, amelyet az ô nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és szolgáltok. Azt kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt a készséget tanúsítsa mindvégig, míg a remény be nem teljesedik, s hogy ne legyetek restek, hanem azok követôi, akik a hit és a béketûrés által örökösei az ígéreteknek”. (10-12) Tehát nagyon fontos a felsorolt logikus érvelés a hit megértésére és a továbbiakhoz való alapvetésre, de még ennél is fontosabb, hogy a keresztény élet tennivalóit gyakoroljuk. Errôl szól Szent János apostol: „Fiacskáim! Ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!” (1Jn 3,18) Vagyis a keresztény élet alapigazsága: Tiszta ésszel keressük az igazságot, és teljes önzetlenséggel szeressük a mellénk rendelteket. Még hozzáveszi tanításához azt a meggyôzést, hogy Isten nagy ígéreteiben úgy biztosítja a gondolkodó embert, hogy ígéretei beteljesülnek: a szeretet bôséges jutalmazása a mennyei boldogságban, mert Isten megesküdött önmagára, a Végtelen Igazságra. É VK . 2. hét szerda . . . . . . . . . . . . 1Sám 17,32-33.37.40-51; Mk 3,1-6 „Az Úr fog megszabadítani engem e filiszteus kezébôl” (1Sám 17,37)

M

iután Sámuel királlyá kente Isten parancsára a betlehemi Izáj nyolcadik, fiát, Dávidot, a próféta hazament. Dávid, pedig visszatért a rétre apja bárányait legeltetni. Az élet látszólag visszatért rendes kerékvágásába Izáj portáján. De ez valóban a látszat volt, mert az isteni kenet nem maradhatott hatástalan. Saul hamarosan táborba vonult hadseregével, mivel a filiszteusok ismét megtámadták országát. Amikor a táborverés megtörtént, szokás szerint 28

felállt a két sereg egymással szemben. A harc azonban nem kezdôdött el a parittyások kôzáporával, nem folytatódott az íjászok nyilaival, mert a két arcvonal közötti üres térre egyszer csak kiballagott egy rendkívül magas filiszteus harcos. Ó egyedül kezdte becsmérelni a zsidókat, Saul királyt és a zsidók Istenét is, aztán párharcra hívta meg Izrael seregébôl azt a bátor harcost, aki ki mer állni vele életre-halálra. Ajánlatát azzal fejezte be, hogy ne öldössék halomra egymást, döntsék el ketten a harc sorsát. A gyôztes serege, pedig uralkodjék a másikon. Ezt a kihívást minden nap megismételte. Izáj néhány nap múlva élelemmel rakta meg Dávidot, és elküldte a Terebint völgybe, hogy nézze meg bátyjait meg a sereget, vigyen nekik élelmet. Amint odaért, a seregek már felfejlôdtek a harchoz, de megint csak a filiszteus Góliát ballagott ki a küzdôtérre mindennapos szövegelésével. Dávid odafigyelt. Aztán megkérdezte a közeli harcosokat, mit jelent gyakorlatilag ez a kiállás? És hogyan meri ez a pogány az igaz Istent és hadseregét így gyalázni? Aztán kiejtette száján szándékát, hogy ô kész lenne megvívni Góliáttal. Erre fogták ôt, Saul király elé vitték. Bemutatták. A hatalmas termetû király némi szánalommal figyelte a csinos fiatalembert, és megpróbálta józan belátásra bírni: „Nem bírsz te szembeszállni és megvívni ezzel a filiszteussal, mert te gyermek vagy, az meg harchoz szokott ember kora ifjúságától kezdve”. (33) Dávid azonban védte önmagát, és elmondta, hogy a bárányait megvédte a kost rabló oroszlántól és medvétôl. Kiszedte szájukból a zsákmányt. Góliáttól sem fél. „Az Úr, aki megszabadított az oroszlán mancsai meg a medve mancsai közül, Ô fog megszabadítani engem e filiszteus kezébôl. Azt mondta erre Saul Dávidnak: Eredj, s az Úr legyen veled”. (37) Saul saját páncéljába öltöztette Dávidot, fegyvereivel látta el. A nehéz vasöltözettôl azonban lépni sem tudott. Levetette, a kardot visszaadta. Aztán fogta a botját, öt alkalmas kavicsot keresett a patakban, azokat íja mellé tette tarisznyájába, aztán elindult. Amikor Góliát meglátta, kigúnyolta: „Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem?” Aztán a filiszteus megátkozta isteneivel Dávidot, és azt mondta Dávidnak: „Gyere csak ide hozzám, hadd adjam húsodat az ég madarainak, s a mezô vadjainak.” Dávid ekkor így szólt: „Te karddal, dárdával s pajzzsal jössz ellenem, én, pedig a Seregek Urának, Izrael hadainak Istene nevében megyek ellened, amelyeket te gyalázattal illettél a mai napon. Az Úr, pedig a kezembe fog adni téged, megöllek, leveszem rólad fejedet… Hadd, tudja meg az egész föld, hogy van Izraelnek Istene”. (43-46) – Nekünk csak szellemi harcot kell vívnunk, de azt Istenünk nevében! Gyôzünk a sátán ármádiái ellen!

29

É VK . 2. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 7,1-3.15-17; Mk 3,1-6

É VK . 2. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 7,1-3.15-17; Mk 3,1-6

„Melkizedek Szálem királya, a fölséges Isten papja” (Zsid 7,1)

„pap marad mindörökké” (Zsid 7,3)

A

A

pap közvetítô Isten és emberek között. Mivel az egyik fél Isten, azért a közvetítôt csak neki van módja kiválasztani és hatalommal felruházni a közvetítésre. Az emberi nemnek, pedig természetesen el kell fogadnia, akit Isten jelöl. A közvetítô hatalommal felruházott közvetítô. A pap, legfontosabb tennivalója az áldozat bemutatása. Pap és áldozat olyan szoros viszonylagosságban vannak egymással, mint a hegy és a völgy. Fölfelé menet hegy, ami lefelé menet völgy. A zalaiaknak van erre eredeti kifejezésük: löjtök és partok. A papokat Isten jelöli ki, hívja meg szolgálatra. Az ószövetségi papság elrendelése és a papok személyének kijelölése Istentôl ered. Ábrahám után mintegy nyolcszáz évvel rendelte el az Úr az Ószövetség megkötését, a szövetség sokféle hivatalos áldozatát, amikkel ôt tisztelni, imádni kellett, és a szövetségi papokat. De már sokkal korábban, Ábrahám idejében bemutatta az Úr neki, a Megváltó ôsének azt a fôpapot, aki az egyetlen igaz Istennek a fôpapja volt ismeretlen idôk óta. A találkozásuk nem véletlen volt, de Ábrahám részére igen nagy meglepetés. Ôt, Ábrahámot az Úr néhány évvel korábban szólította meg. Kiemelte a bálványimádók óriási tömegébôl. Elhívta egy ismeretlen vidékre, amely majd évszázadok múlva az ô utódaié lesz, és közölte vele, hogy itt születik majd meg az emberek Megváltója az ô késôi unokájaként. Aztán sok év elmúltával harcba kellett bocsátkoznia egyik unokaöccse, Lót kiszabadításáért négy kis király seregével. A gyôzelem után zsákmánnyal jól megrakva sátrai felé vonul emberei élén. Akkor jön eléje egy ismeretlen férfi nagy kísérettel. Melkizedek volt az ismeretlen a közeli Sálem, a késôbbi Jeruzsálem királya és az élô Isten papja. Szokatlan áldozatot mutatott be: kenyeret és bort áldozott fel mindkettôjük hatalmas Istenének. Ábrahám nem tudta, hogy kétezer év múlva Melkizedek városa, Sálem területén fogják halálra ítélni az ô unokáját, a világ Megváltóját, aki majd elôzô este kenyeret és bort vesz a kezébe, saját testévé és vérévé változtatja isteni hatalmával, megáldoztatja vele tanítványait, aztán népétôl elárulva, pogányoknak kiszolgáltatva keresztre feszítve hal meg mindkettôjükért: Melkizedekért is, ôsapjáért, Ábrahámért is. És Emmerich Katalin látomása szerint ugyanabból a kehelybôl isszák majd a tanítványai a megváltó vért, amely az ôsapa és a papságban ôse, Melkizedek mutatták be Jézus áldozatának prototípusát. A két fontos idôpont felezôjében, ezer körül Jézus másik ôsapja, Dávid király írja meg ezt a csodálatos titkot zsoltárában: „Megesküdött az Úr, és nem bánta meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110,4)

30

Zsidókhoz írt levél célja az volt, a zsidókból lett keresztényeket ráébreszsze arra, hogy a szerény szertartások ellenére is magasan fölötte áll az újszövetségi hit és vallásosság, mint a heródesi templom csodás épületei, ôsi szertartásai és a közös istentiszteleten lenyûgözô létszámban résztvevô tömegek. A levél okfejtésének tetôfokához érkeztünk a hetedik fejezettel. A levél szerzôje bemutatja, hogy az ószövetségi ároni papságnál sokkal értékesebb és fontosabb a Melkizedek rendje szerinti papság. Jézus, akit Dávid király zsoltáríró prófétaként születése elôtt ezer évvel már úgy mutat be népének és a történelemnek, mint aki Isten Fia: „Fiam vagy te, ma szültelek téged” (Zsolt 2,7), aki saját isteni Személye alatt egyesíti az isteni és emberi természetet, tehát a legtökéletesebb közvetítô tud lenni Isten és emberek között, olyan fôpap, aki Melkizedek rendje szerint örökölte fôpapságát: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110,4) a levélíró a mai szentleckében bemutatja érvelését. A zsidók büszkék ôsapjukra, Ábrahámra. Okosan teszik, hiszen vele, az ô hitével kezdôdik az ószövetségi választott nép közvetlen története. Életének egyik legnagyobb hôstette az volt, hogy legyôzte négy király hadseregét, akik öt királyon diadalmaskodtak néhány nappal korábban. (Ter 14) a gyôztes hôs nem király, semmi földje nincs, unokaöccse, Lót miatt szállt hadba. Háromszáztizennyolc szolgája volt. Ôket sorakoztatta fel és gyôzött velük, mert vele volt az Isten. E büszke és hôs ôs, visszavonulóban találkozik az ég élô Istenének fôpapjával, Melkizedekkel, aki Szálem királya is volt. Ábrahámot az ihlette meg, hogy ugyanazt az ÉL ELJON-t imádják mindketten, és hogy Melkizedek az Ô fôpapja. „Melkizedek, Szálem királya, pedig kenyeret és bort hozott eléje, mert a fölséges Isten papja volt. „Megáldotta ôt és így szólt: »Áldja meg Ábrahámot a fölséges Isten, aki az eget és a földet teremtette, és áldott legyen a fölséges Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet!« Erre ô tizedet adott neki mindenbôl” (Ter 14,18-20) Az érvelés így szól: Az a nagyobb, aki áld, mert Isten végtelen javaiból közvetít. A kisebb, pedig tizedet, tehát bizonyos adót fizet. Ábrahám szervezetében ott éltek azok a gének és kromoszómák, amelyeket a sokadik generációs Áron örököl. Az ôsapában ô is meghajol, áldást kap Melkizedektôl, és adót fizet neki. Elismeri, hogy fölötte áll. Elismeri, hogy majd egykor jön egy olyan fôpap, aki nem az ô testi leszármazottjaként örököl fôpapságot, hanem közvetlenül a Magasságbelitôl, mint Ábrahám idejében Melkizedek. Isten Ábrahám után ezer évvel Dávid királynak, Jeruzsálem [az egykori Szálem] királyságában Melkizedek utódjának elárulja, hogy a Dávid vérébôl származó Messiás király ugyanúgy fôpap is lesz, mint egykor maga Melkizedek. Abban is érvet lát a levélíró, hogy Melkizedek családfájáról semmit nem tudunk, napjainak számát nem ismerjük, mint ahogyan Jézusnak, a 31

Melkizedek rendje szerinti örök fôpapnak isteni születése is az örökkévalóság végtelenjében rejtôzik. Mi pedig ennek a Messiás-királynak vagyunk alattvalói, mint örök fôpapnak hívei. É VK . 2. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . Zsid 7.25-8,6; Mk 3,7-12 „Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek” (Zsid 7, 25)

D

ávid király zsoltáridézete alapján jelenti ki a levélíró: „Megesküdött az Úr és nem bánja meg: Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110,4) Föntebb már fejtegette kifejezése erôsítésére, hogy az esküt azért teszi az Úr, mert az emberi vitákat is így szokták lezárni. Esküdni annyit jelent, mint Istent tanúságul hívni, hogy igazat mondunk. Isten így természetesen magára esküszik, mint az abszolút igazságra. Isten tehát eltörölhetetlen végzéssel biztosítsa, hogy Jézus Krisztus örökre fôpap marad. Csodálatos érzés a sok emberi gyarlóság fölött biztosan tudni, hogy a mi fôpapunk kifogástalan jellem, tökéletesen megbízható: „Illô volt ugyanis, hogy ilyen fôpapunk legyen: szent, ártatlan, szeplôtelen, a bûnösöktôl elkülönített, és fölségesebb az egeknél; akinek nincs arra szüksége, hogy mint a papok, minden nap elôször a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, azután a nép vétkeiért, mert ô ezt egyszer s mindenkorra megtette, amikor önmagát föláldozta”. (Zsid 7,26-27) Végsô következtetésként kimondja Krisztus másságát, felsôbbségét az emberek közül való papokkal szemben: „a törvény ugyanis gyarló embereket rendel papokká; az eskü szava pedig, amely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút”. (28) Isten esküje tehát tiszta és félreérthetetlen. Újabb érvelés az örök fôpap minden más pap fölötti méltósága mellett: Az áronita fôpapok, Héli, az Úr kézzel épített sátra elôtt ültek, ôrizték azt, várták a hívô zarándokokat, meghallgatták panaszaikat, vigasztalást nyújtottak, áldást adtak (vö. 1Sám 1,12-18). Jézus viszont mennyei trónon ül: Mindabból azonban, amit mondani akarunk, ez a legfontosabb: olyan fôpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül az egekben (Zsolt 110,1), mint a szentély szolgája és az igaz sátoré, amelyet nem ember, hanem az Úr épített (vö. Szám 24,6G), (Zsid 8,1-2) Jézus tehát mennyei Atyja trónján ül. Ha a földön élne, nem lenne szükség más papokra. Neki azonban Atyja rendelkezése szerint vissza kellett mennie az égbe, amikor a megváltást befejezte: „Amikor Jézus mindezt elmondta, szemét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsôítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsôítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel ôt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet, pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsôítettelek téged a földön: befejeztem a mûvet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsôíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsôséggel, amely az enyém volt nálad, mielôtt a világ lett”. (Jn 17,1-5) „Mivel minden fôpapot 32

az ajándékok és áldozatok bemutatására rendelnek, ezért szükséges, hogy neki is legyen valamije, amit bemutat” (Zsid 8,3) Jézus önmagát adta áldozatul, és ezt a földön élô misézô papja teszi örökre jelenvalóvá. Úrfelmutatás után ezért emelik fel a szent Testet és Vért és mondják: „Ôáltala, Ôvele és Ôbenne a tiéd, mindenható Atyaisten a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsôség, mindörökkön örökké”. Jézus helyettesei, a földön élô felszentelt papok, imádságaikat mindig örök fôpapunkon keresztül küldjük Atyánkhoz a könyörgések záradékaival: „a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.” É VK . 2. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 7.25-8,6; Mk 3,7-12 „Így örökre üdvözítheti is azokat, akik általa Istenhez közelednek” (Zsid 7, 25)

A

zsidó történelemben a szövetség megkötésétôl Isten rendelése szerint Áron és leszármazottai voltak a fôpapok és papok. Akik Isten és az emberek között közvetítettek. De ha meghalt egy fôpap, annak a papi hatalma megszûnt. Új lépett a régi helyére, és végezte szolgálatát haláláig. Csak egyetlen lett volna kivétel: az, aki a kijelölt Messiás idejében viselte ezt a tisztséget. Neki ugyanis az volt a kötelessége, hogy miután megállapítást nyert a fôtanácsban a Messiás kiléte, le kellett volna térdelnie eléje, átadni részére a fôpapi tisztet. Ezután az új és örök fôpap szolgálata kezdôdött volna töréstôl mentesen. Mivel a Názáreti Jézus bírósági tárgyalásán a helyzet tisztázására lényegi kérdés nem hangzott el, csak az: „Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk! Ô azt felelte nekik: Ha megmondom nektek, nem hiszitek el; ha pedig kérdezlek titeket, nem feleltek. De mostantól fogva az Emberfia a hatalmas Isten jobbján fog ülni. Erre mindnyájan azt mondták neki: Tehát te vagy az Isten Fia? Erre azt felelte nekik: Ti mondjátok, hogy én vagyok. Azok erre így szóltak: Mi szükségünk van még tanúságtételre? Hiszen mi magunk hallottuk a saját szájából”. (Lk 22,66-71) „Ekkor a fôpap megszaggatta ruháit, és így szólt: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok? Erre azok mindnyájan halálra méltónak ítélték ôt” (Mk 14,63-64) „Illô volt ugyanis, hogy ilyen fôpapunk legyen: szent, ártatlan, szeplôtelen, a bûnösöktôl elkülönített, és fölségesebb az egeknél, akinek nincs arra szüksége, hogy mint a papok minden nap, elôször a saját vétkeikért mutasson be áldozatot,… A törvény ugyanis gyarló embereket rendelt papokká; az eskü szava pedig, amely a törvény után jött, az örökké tökéletes Fiút” (Zsolt 110,4-6), (Zsid 7,26-28) „Mindabból azonban, amit mondani akarunk, ez a legfontosabb: olyan fôpapunk van, aki a Fölség jobbján ül az egekben (Zsolt 110,1), mint a szentély szolgája és az igaz sátoré, amelyet nem ember, hanem az Úr épített (Szám 24,6G). Mivel minden fôpapot az ajándékok és áldozatok bemutatására rendelnek, ezért szükséges, hogy neki is legyen valamije, amit bemutat. Ha ô a földön volna, nem is volna pap, mert már vannak olyanok akik 33

a törvény szerint mutatnak be áldozatokat. Ezek a papok a mennyei dolgok képmásának és árnyékának szolgálnak, ahogyan Isten Mózesnek megmondta, mikor a sátrat készítette: »Nézd, – mondta – , készíts mindent arra a mintára, amelyet neked a hegyen megmutattam« (Kiv 25,40). Ô azonban most annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel kiválóbb szövetségnek közvetítôje, amely kiválóbb ígéreteken alapul”. (Zsid 8,1-6) É VK . 2. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . 1Sám 18,6-9; 19,1-7; Mk 3,7-12 „Ô nem vétkezett ellened, s cselekedetei nagyon hasznosak neked” (1Sám 19,5)

D

ávid gyôzelme a filiszteus Góliát ellen egy csapásra népszerûvé tette ôt. Csinos volt, fiatal, az asszonyokból és leányokból álló tánckar érthetô örömmel állt melléje. Amit énekeltek nem számszerûen volt igaz, hiszen ebben az ütközetben egyetlen embert gyôzött le Dávid, de amit ki akartak fejezni megállapításukkal, az megállta helyét. Saul már többször gyôzedelmeskedett a filiszteusok felett, ezer ellenségen bizonnyal diadalmaskodott. Dávid gyôzelme kiiktatta az ütközetet, a filiszteusok ugyan elmenekültek Góliát halálát látva, de elmaradt a tömeges öldöklés, és ez a zsidóknak kedvezett. Végsô sorban tehát igazat énekeltek. De az is lehet, hogy a nép megsejtette Dávid késôbbi karrierjét, és ezt elôlegezte meg legfrissebb kedvencének. Saul azonban már kapott figyelmeztetést Sámuel prófétától, hogy nem hajtotta végre pontosan Isten utasításait egy büntetôhadjáratban, érezhette, hogy Isten elfordult tôle. Bánthatta ez a súlyos megkülönböztetés királyi és férfiúi büszkeségét is, és hát a megsértett büszkeség igen rossz tanácsadó. „Szólt ezért Saul Jonatánnak, a fiának és minden szolgájának, hogy öljék meg Dávidot” (19,1) Nekünk, az Újszövetség népének ez igen meghökkentô fordulat. Senkinek nincsen joga életet elvenni féltékenységbôl. Tudjuk, hogy még legnagyobb ellenségeinket sem szabad megölnünk. A keresztényüldözés idején sem tehették meg a keresztények, hogy az üldözéseket, elrendelô császárokat megöljék, a tegnapi nap egyik szent vértanúja, Sebestyén, a császár testôrtisztje volt. Amikor kitudódott, hogy keresztény, fához kötözve több nyílvesszôt belelôttek a testébe, aztán holtnak vélték, és belelökték a város szemétgödrébe. Egy keresztény asszony azonban észrevette, hogy él, kihúzta és kiápolta sebeit. Ô aztán egészségesen visszament a császári palotába. A lépcsôház kanyarjában összefutott a császárral. Az elôbb halálra rémült a halottnak vélt tisztjét látva, amikor azonban tisztázódott a helyzet, és Sebestyén keményen szemébe mondta az igazságot, hogy a keresztények a legjobb alattvalói, ostoba dolog üldözni és kivégeztetni ôket, Sebestyént újra elfogatta és megölette. A tisztje még csak nem is védekezett. Saul azonban lelkifurdalás nélkül kiadta a parancsot Dávid meggyilkolására. Nem tudta talán, hogy a fia, Jonatán, testi-lelki jó barátja 34

Dávidnak, Jonatán aztán figyelmeztette Dávidot, aki keserûen panaszkodott barátjának és segítségét kérte. A király fia okos szóval kelt barátja védelmére: „Ne vétkezz, király, szolgád, Dávid ellen, hiszen ô nem vétkezett ellened, s cselekedetei nagyon hasznosak neked. Kockára tette életét, és megverte a filiszteust. Az Úr nagy gyôzelmet juttatott általa egész Izraelnek: láttad és örültél. Miért vétkeznél tehát ártatlan vér ellen, s miért ölnéd meg Dávidot, aki semmit sem követett el? Amikor ezt Saul hallotta, Jonatán szavára megengesztelôdött és megesküdött: Az Úr életére mondom, hogy nem fogom megöletni. Erre Jonatán elôhívatta Dávidot, és elmondta neki mindezeket a szavakat. Aztán Jonatán bevitte Dávidot Saulhoz, s ô ismét olyan volt elôtte, mint azelôtt”. (4-7) „Boldogok a békeszerzôk, mert ôket Isten fiainak fogják hívni” – mondja Jézus. (Mt 5,9) É VK . 2. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Sám 24,3-21; Mk 3,13-19 „Nincs kezemben gonoszság és hamisság, és nem vétettem ellened” (1Sám 24,12)

T

egnap a Szentírás alapján arról elmélkedtünk, hogy Saul király nagyon féltékeny volt Dávidra, és meg akarta öletni környezetével. Akkor fia, Jonatán, elmagyarázta neki, hogy Dávid nagyon önfeláldozóan vállalkozott a Góliát elleni párviadalra, jót tett a királlyal és a néppel is, nem szabad ôt megöletni, mert ártatlan. Saul akkor belátta fia szavainak igazságát, nem is bántotta Dávidot. A féltékenység azonban lappangott és növekedett benne. Fiának is többször kifejtette, hogy Dávid az ô ellensége, mert végül is elnyeri a trónt, ha nem végeznek vele, és akkor Saul fia és többi utódja nem lehet király Izraelben, sôt az a veszély fenyeget, hogy Saul egész családját kiírtja Dávid, ha hatalomra jut. (1Sám 20,30-34) Ez a borzalmas lelkiállapot állandóan növekedett Saulban. Úgy vélték jóakarói, hogy ezt a gonosz kísértést minden lehetô eszközzel vissza kell szorítani. Mivel Dávid nagyon szépen játszott hárfán, és ez Sault valóban nyugtatta, többször igénybe vette ezt a kis házi muzsikát. Egy ebéd utáni pihenô alkalmával Saul király szunyókálva hallgatta a hárfazenét, amelyet Dávid szolgáltatott neki az udvari kerítés mellett ülve. Megnyugvás helyett azonban Sault arra ösztökélte a gonoszlélek, hogy most itt az alkalmas idô, hogy végezzen családja ellenségével. Felkapta a fejénél lévô lándzsát és iszonyatos erôvel Dávid felé, dobta. Dávid éppen felpillantott, észrevette a lándzsát, lendítô kart, székérôl oldalt dôlt, így a fegyver teljes erôvel a kerítésbe vágódott Dávid szíve helyett. Az ifjú abban a pillanatban átugrott a kerítésen és elmenekült. (1Sám 19,8-10). Messze földön bujkált aztán Dávid, miközben Saul a filiszteusokat kergette az országban. Ezzel végezve hazatért, és jelentették neki, hogy Dávid Engaddiban rejtôzködik embereivel, a király háromezer harcost válogatott maga mellé, és nyomába eredt. Igen meredek sziklák közé kapaszkodtak fel. Az 35

egyik ott lévô barlangba betért a király, hogy pihenjen egy kicsit. Abban a barlangban, a belsô járatokban bújt meg Dávid az embereivel. Amikor a király mély álomba merült, emberei biztatták Dávidot: „Itt a nap, amelyrôl az Úr azt mondta neked: Kezedbe adom ellenségedet, hogy úgy tehess vele, amint szemednek tetszik. Dávid erre felkelt, s titokban levágta Saul köntösének csücskét. Utána azonban furdalta Dávidot lelkiismerete, hogy levágta Saul köntösének csücskét. Azt mondta azért embereinek: Legyen az Úr kegyelmes irántam, hogy meg ne tegyem azt a dolgot az én urammal, az Úr fölkentjével, hogy felemeljem kezemet ellene, hiszen ô az Úr fölkentje” (1Sám 24,5-7) Amikor aztán Saul felébredt és kiment a barlangból, Dávid is kilépett, utána kiáltott: „Uram, király! Amikor Saul hátratekintett, Dávid földig hajtotta arcát és leborult, és azt mondta Saulnak: Miért hallgatsz azoknak az embereknek a szavára, akik azt mondják, hogy Dávid rosszat forral ellened? Íme, ma saját szemed láthatja, hogy az Úr a kezembe adott a barlangban, s hogy eszembe jutott, hogy megöllek, ám szemem megkímélt téged, mert azt mondtam: Nem nyújtom ki kezemet uram ellen, hiszen az Úr fölkentje. Nézz csak ide apám, köntösöd csücske itt van a kezemben. Lásd be, hogy nincs a kezemben gonoszság!” (9-12) Saul belátta tévedését, csak annyit kért, hogy Dávid majd királyként ne irtsa ki az ô családját. Dávid erre szívesen megesküdött. É VK . 2. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 8,6-13; Mk 3,13-19 „Ô azonban annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel kiválóbb szövetségnek közvetítôje” (Zsid 8,6)

J

(Mk 16,15-16) Az evangélium egyértelmûen Jézus életét és tanítását jelenti, a körülmetélés testi jele helyett, pedig a vízzel és Szentlélekkel való megkeresztelkedés adja az Újszövetségbe történô belépést. A második szempont: az Ószövetség idôleges, az Új, pedig örök: „Mert ha az elsô kifogástalan lett volna, bizonyára nem lett volna szükség másikra. Ezért inti ôket és mondja: Íme, jönnek napok – mondja az Úr – , amikor új szövetségre lépek Izrael házával és Júda házával, nem a szerint a szövetség szerint, amelyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amelyen megfogtam kezüket, hogy kivezessem ôket Egyiptom földjérôl. Mivel ôk nem maradtak meg szövetségemben, én is megvetettem ôket – mondja az Úr – ”. (Zsid 8,7-9) Az elsô szövetség tanítása a kôtáblákon áll, a másodiké a szívekbe lesz írva: „Ez az a szövetség, amelyet Izrael házával kötni fogok azok után a napok után – mondja az Úr: – Elméjükbe adom törvényeimet, s a szívükbe írom azokat; én Istenük leszek, ôk pedig az én népem lesznek. Akkor senki sem fogja majd tanítani felebarátját, és senki sem mondja a testvérének: ‘Ismerd meg az Urat!’ mert mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtôl a legnagyobbig”. (10-11) Az Ószövetséget állatok vérével kötötték, az Újszövetség Jézus vérével köttetett. Az Újszövetség a bûnök eltörlésének drága ideje lesz: „S én megbocsátom gonoszságaikat és bûneikre többé már nem emlékezem”. (12), (Jer 31,31-34) Ez kizárólag Jézus érdeme: „Rendelkezéseivel az adóslevelet, mely vádolt minket és ellenünk szólt, eltörölte, eltette az útból, és a keresztre szegezte”. (Kol 2,14) Az Újszövetség megkötésével hatálytalanította a régit: „Amikor »új«-ról beszélt, az elôzôt elavulttá tette. Ami pedig elavul és megvénül, közel jár az enyészethez”. (Zsid 8,13)

ézusnak, az örök fôpapnak a méltóságát még jobban kiemeli az általa megkötött újszövetség rangja. A levélíró fel is sorolja a két szövetség fontos jellemzôit, hogy magában a kinyilatkoztatásban tudjuk mérlegelni a fentebbi megállapodás szempontjait. Az Ószövetség megkötése egy nagyon kis népet érintett. Ez a kis nép egy nemzetet, Ábrahám utódait foglalta magába. Idegen nép fiait is be lehetett fogadni, látszólag egyenrangúvá tette a megtérteket a körülmetélés vállalása, de maguk a fajta szerinti zsidók késôbb is megkülönböztették ezeket. Úgy hívták ôket: prozeliták. Az Újszövetség kitárta az Isten Országa kapuit. Jézus mindenkiért meghalt. Amint már a próféták látomásai is tükrözték, a világ minden tájáról özönlöttek Jeruzsálembe az idegen népek, hogy annak javaiban részük legyen. Ez a Jeruzsálem azonban nem a Sion hegyén épült város, hanem az új Jeruzsálem, amely a mennybôl szállt alá. Ennek kapuira a tizenkét Jákob-fiú neve volt írva, de az alapja, már a Bárány tizenkét apostola.(vö. Jel 21,9-14) Ôket Jézus bízta meg azzal, hogy ne egy-két prozelitát kutassanak fel a nagyvilágból, hanem Jézus így parancsolta nekik: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz elkárhozik”.

É VK . 2. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 8,6-13; Mk 3,13-19

36

37

„Amikor újról beszél, az elôzôt elavulttá tette” (Zsid 8,13)

A

világ ura Isten. Ô teremtette, tehát az övé. Még iskolába sem jártam, amikor már minden gyerektársam teljesen nyilvánvaló igazságként kezelte ezt az alaptörvényt. „Ki mit tesz, azé”. Fúrtunk, faragtunk, ez a törvény abszolút érvényû maradt. Senki nem is kérdôjelezte meg érvényességét. A magasabb régiókhoz akkor még nem értettünk. Ma már tudom, hogy vannak emberek, akik azt hiszik, hogy nekik mindig igazuk van, mindenkit ugráltathatnak, ahogyan éppen kedvük tartja. Engem egyedül Isten szava érdekel. A mai levélrészlet a Zsidókhoz írt levélbôl való. Jézus Krisztusról szól, aki a Második Isteni Személy, aki érettünk emberré lett, megváltott minket, tehát örökáron az övéi vagyunk. Ô már nyilvános mûködése idején megmondta tanítványainak, hogy új egyházat fog alapítani, amelynek sziklaalapja Péter apostol lesz, és az tartozik majd hozzá, aki elfogadja Ôt, Jézust, Megváltónak, elfogadja teljes tanítását igaznak, ennek igazolásául megkeresztelkedik, és úgy él, mint az Egyház tagja. Amikor ezeket kinyilatkoztatta (Mt 16,18) utána rögtön azt is közölte, hogy

az a közösség, amelynek születése következtében tagja, ki fogja ôt közösíteni (Dán 9,25-27), (Mt 16,21) Ô a feltámadása után fölmegy a mennybe, elküldi a Szentlelket, és ezzel elindítja saját Egyházát (ApCsel 1,1-8) De övéi úgy gondolkodnak, hogy halálával születik az Egyház abból az oldalsebbôl, amelyet a katona lándzsája nyitott, és amelyet Jézus a szegek nyomaival örökre megôrzött feltámadt testén is. Amikor Isten az Ószövetséget megkötötte Izrael népével, megmondta, hogy ennek jelét, a szent sátort a mennyei minta szerint kell megépíteni. Ezek az itt végzendô istentiszteletek „az égi dolgok képmásának és árnyékának szolgálnak, ahogyan Isten Mózesnek megmondta, mikor a sátrat elkészítette. Nézd, mondta, készíts mindent arra a mintára, amelyet neked a hegyen megmutattam”. (Kiv 25,40), (Zsid 8,5) Viszont Krisztus nem ehhez az árnyoldalhoz tartozik: „Ô azonban most annyival kiválóbb szolgálatot nyert, amennyivel kiválóbb szövetség közvetítôje, amely kiválóbb ígéreteken alapul. Mert ha az az elsô kifogástalan lett volna, bizonyára nem lett volna szükség másikra. Ezért inti ôket és mondja: Íme, – mondja az Úr – , amikor új szövetségre lépek Izrael házával és Júda házával, nem a szerint a szövetség szerint, amelyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amelyen megfogtam kezüket, hogy kivezessem ôket Egyiptom földjérôl. Mivel ôk nem maradtak meg szövetségemben, én is megvetettem ôket, – mondja az Úr – . Ez az a szövetség, amelyet Izrael házával kötni fogok azok után a napok után – mondja az Úr: – Elméjükbe adom törvényemet, s a szívükbe írom azokat; én Istenük leszek, ôk, pedig az én népem lesznek… s én megbocsátom, gonoszságaikat s bûneikre többé már nem emlékezem.” (Jer, 31,31-34) Amikor „új”-ról beszélt, az elôzôt elavulttá tette. „Ami pedig elavul és megvénül, közel jár az enyészethez”. (Zsid 8,6-13) Mi, hála Istennek, az újhoz tartozunk!

így voltak elrendezve, az elsô sátorba ugyan mindig beléptek a papok, hogy elvégezzék az áldozat szolgálatát, a másodikba azonban már csak évenként egyszer, egyedül a fôpap, és soha nem a vér nélkül, amelyet bemutat önmaga és a nép tévedéseiért. Ezzel azt akarta jelezni a Szentlélek, hogy a szentélybe vezetô út addig nem volt látható, amíg az elsô sátor fennállt. Ez jelképe a mai idôknek is, amikor olyan ajándékokat és áldozatokat mutatnak be, amelyek a bemutatót lelkiismeretben nem tehetik tökéletessé, hiszen ezek csak ételbôl, italból és különbözô mosakodásokból, azaz testi elôírásokból álltak, ezek a beteljesülés idejéig voltak rendelve. Krisztus, azonban mint a jövendô javak fôpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebbôl a világból való sátoron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére és az üszôk elhintett hamva a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplôtlen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektôl, és az élô Istennek szolgáljunk”. (6-14) Nyilvánvaló, hogy sem a szent sátor, sem a csodálatos salamoni majd a babiloni fogság után épített hatalmas templomok nem önmagukban jelentették az üdvösség eszközét, hanem a bennük felajánlott örök, szeplôtlen Bárány áldozatának jelenvalóvá tétele, a szentmise. É VK . 2. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . Zsid 9,2-3.11-14; Mk 3,20-21 „Krisztus, azonban mint a jövendô javak fôpapja jelent meg” (Zsid 9,11)

K

z Ószövetséget Isten azért kötötte meg Ábrahám egyik unokájának, Jákobnak leszármazottaival, hogy a pátriárka rendkívül nagy hite szentelje meg népe testét-lelkét. Ennek a népnek tizenhárom évszázados istenszolgálata, hôsies szentjei és emberi gyarlóságai készítsék fel önmagukat és az egész emberiséget Isten nagy küldöttjének, a Messiásnak eljövetelére és küldetése teljesítésére. A zsidó nép parancsot kapott Istentôl, hogy építsen olyan sátrat, amelyben Ura és Istene vele együtt lakik, hogy közel legyen hozzá, élje át jelenlétét, hogy vállalja sorsát, meghallgatja imádságait, elcsitítja peres ügyeit. „Voltak ugyan az elôbbinek is istentiszteleti törvénye és evilági szentélye, hiszen fölállították a sátrat, az elsôt, amelyben lámpás, asztal és kitett kenyerek voltak; ezt nevezték szentélynek. A második kárpit mögött pedig az a sátor van, melyet szentek szentjének neveznek.” (Zsid 9, 1-3) „Mivel pedig ezek

risztus sokkal jelentôsebb fôpap, mint az ószövetség fôpapjai. Ezt mutatja be a mai levélrészlet. Tulajdonképpen arra mutat rá a levélíró, hogy már az Ószövetség megkötése is igen komoly lépés volt az üdvtörténetben. Isten az ôsbûn miatt bezárt mennyországot megmutatta Mózesnek, és megparancsolta, hogy a mennyei szentély hû mását építse fel a zsidók tábora mellett. Belépni azonban tilos volt, jelezve, hogy a mennyország zárva van. A szent sátornak két szobája volt: az elsôt szentélynek nevezték, a belsôt szentek szentjének. Az elsô berendezése ez volt: az elválasztó függöny elôtt állt a hét karú mécses tartó, a jobbról az illatáldozat oltára, balról a kitett kenyerek asztala. Ide naponta kétszer, reggel és estefelé, bement a szolgálatos pap, és tömjént szórt az illatoltárra. Az Ószövetség fôpapjai nagy kiváltságként kapták a jogot ahhoz, hogy a földi szent sátor legfontosabb részébe, a szentek szentjébe is beléphettek. Igaz, ezt évente egyszer tehették meg, az engesztelés nagy napján, miután önmagukért és a rájuk bízott zsidó közösségért bemutatták a bûnért való áldozatot. A szentek szentjében állt a szövetség ládája. Fedôlapja aranylemez volt. Két angyalszobor állt rajta. Köztük mennyei fény ragyogott, a Kebód Jahveh, az Isten dicsôsége. Jézus soha nem lépett be a szent sátorba.

38

39

É VK . 2. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . Zsid 9,2-3.11-14; Mk 3,20-21 „mennyivel inkább fogja Krisztus vére” (Zsid 9,14)

A

Tartotta a törvényt, hogy oda csak az áronita papok mehetnek be. Viszont amikor a kereszten kilehelte lelkét, feláldozta önmagát: „íme, a templom függönye kettészakadt felülrôl az aljáig, a föld megrendült, a sziklák megrepedtek, a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek föltámadt a teste” (Mt 27, 51-52) Így jelezte Jézus, hogy halálával legyôzte a halált, kinyitotta a mennyországot, Ô majd ünnepélyesen bevonul oda, Atyja trónján foglal helyet. „Krisztus, azonban mint a jövendô javak fôpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebbôl a világból való sátoron át, Nem is a bakok és borjak vére által, hanem a saját vére által Ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett” (Zsid 9,11-12) Amennyivel nagyobb érték a mennyei szentély a földi másától, annyival rangosabb Jézus, az örök fôpap az áronitáknál. „Mert ha bakok és bikák vére, és az üszôk elhintett hamva a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplôtelen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektôl, és az élô Istennek szolgáljunk!” (13-14) Jézus engedelmes szenvedésével és halálával, túláradó érdemmel megfizetett azért, hogy bevonulhatott emberi testében az örök szentélybe, és ott emberként is elfoglalhatta trónját Atyjának jobbján. Halála ugyanígy örök megváltás lett minden ember számára, aki hitével és szeretetével igyekszik teljesíteni a mennyei Atya rá vonatkozó akaratát. É VK . 2. hét szombat . . . . . . . . 2Sám 1,1-4.11-12.19-23-27; Mk 3,20-21 „Sôt maga Saul, és Jonatán, a fia is meghalt” (2 Sám 1,4)

M

iután Saul és Dávid megbeszélték egymáshoz való viszonyukat, Saul nem üldözte tovább Dávidot, de igyekezett távol tartani magától. Ez nem volt okos dolog, mert Saul egyre nehezebben tudta féken tartani Izrael ellenségeit, Dávid viszont sikeres vezérnek bizonyult. Lehet, hogy nem akarta Dávid sikereit szaporítani, vagy esetleg újra megérni azt a kellemetlenséget, amit Góliát legyôzése után tapasztalt az ünneplô, táncoló asszonyok, lányok kórusának kíméletlen ítéletét: „Saul megvert ezret, Dávid, pedig tízezret”. Dávidot nyilván ilyen elgondolással küldte a király az amalekiták ellen harcolni. Ôt viszont a filiszteusok elleni harcra kényszerítették a körülmények. Sault rossz sejtelmek gyötörték. Megpróbálta megkérdezni az Urat a szokásokhoz híven, de Isten nem válaszolt neki, hogy mitévô legyen. Akkor rászánta magát, hogy a nem sokkal korábban meghalt Sámuelt megidézteti egy halottidézô asszonynyal. Ilyent persze nem volt könnyû találni az országban, mert Saul Isten. Parancsa szerint kiirtatta a halottlátókat és boszorkányokat. Környezetébôl azonban tudta valaki, hogy Endorban él még egy halottlátó asszony. Saul átöltözött egyszerû ruhába és két legénnyel elindult Endorba. Éjjel értek oda. Az asszony bizalmatlan volt az ismeretlenekhez, hiszen ô is éppen csak megúszta 40

a kivégzést. Saul azonban könyörgött neki, hogy idézze meg a kívánt halottat. Meg is mondta a halott nevét: Sámuel. Amint a halott kiemelkedett a földbôl, és Sámuel meglátta Sault, méltatlankodva kérte számon, miért nem hagyja már nyugodni a földben. Saul keserûséggel telve panaszolta, hogy ôt elhagyta Isten, nem válaszol a kérdéseire, pedig a filiszteusok rendkívül nagy erôvel vonultak fel ellene. Sámuelben bízik, segítsen rajta. A halott próféta azonban mit sem tudott tenni, hiszen az Úr minden jellel arra utalt, hogy levette Saulról a kezét. Azt is elárulta a királynak, hogy holnap ilyenkorra a fiával együtt követi ôt a halálba, Ezt a rossz hírt már nem bírta ki a király. A földre zuhant. A szerencsétlen halottidézô asszony közben már felismerte Sault. Megijedt a következményektôl. De azután vacsorát készített a királynak és legényeinek, hogy vissza tudjanak gyalogolni a táborba. Másnap a csatában a túlerôvel szemben összeroppant a zsidó sereg. Elesett Saul és Jonatán is. Amikor az amalekiták legyôzése után Dávid visszatért Izrael földjére, megtudta egy menekült katonától a történteket. Dávid embereivel együtt elgyászolták Sault, Jonatánt és az elesett harcosokat. [C ÉV]

✽

Évk. 3. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . . . . Neh 8,2-4a.5b.8-10; 1Kor 12,12-30; Lk 1,1-4.4,14-21

M

int tudjuk, Jézus Betlehemben született. Ez volt a gondviselô Isten akarata, amit hatszáz évvel korábban Mikeás próféta által közölt a zsidó néppel: „De te, Efrata Betlehemje kicsiny vagy ugyan Juda ezrei között, mégis belôled származik majd nekem Izraelnek jövendô uralkodója, származása az ôsidôkre, a régmúlt idôkre nyúlik vissza.” (Mik 5,1) Szûz Mária, Jézus édesanyja, Názáretben lakott, ott kereste fel az angyal, ott fogadta el Isten kitûntetô ajánlatát, hogy Ôt szemelte ki a Megváltó Édesanyjának. Válaszára: „íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38) megtestesült méhében a Szentlélek teremtô erejébôl az Isten Fia. Senki nem tudta ezt, sem a szülei, Joachim és Anna, sem a vôlegénye, József, aki késôbb angyali felvilágosításból értesült a nagy titokról. Mivel Augustus császár általános rendelete szerint mentek Betlehembe összeírásra, senkinek nem tûnt fel, hogy Mária és József elutazott, majd 4-5 év múlva jöttek vissza Názáretbe kicsi fiacskájukkal, aki aztán ott nôtt fel köztük, ott dolgozott késôbb, mint építôiparos. Úgy harmincévesen aztán ismét elment a környékrôl. Nem sokára jöttek a hírek, hogy neves szónok, rengeteg beteget meggyógyít mindenféle bajból. És most itt ül köztük a zsinagógában. Olvassa Izajás próféta könyvébôl a soron következô szakaszt, amit az imént én is felolvastam. Majd „összetekerve az írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegezôdött. Ô pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok”. (20-21) 41

Mi volt ez az írás? Nyolcszáz éves elôrejelzés, hogy a Messiás mûködése így lesz felismerhetô: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje” (18-19) Óriási a meglepetés: az eddig csendben, szegény iparosként dolgozó Jézus Messiásnak nyilvánítja magát. Állítja, hogy benne beteljesült Izajás, Mikeás és minden próféta messiási jövendölése. A názáretiek lassan ocsúdtak fel a meglepetésbôl. Azt gondolnánk, hogy tapsolni, ujjongani kezdenek, sorban gratulálnak, és örömmel összegezik: városunkból, de az egész Galileából sem származott soha még próféta sem, és most íme, itt ül köztünk népünk és az egész világ Megváltója! – Ám mégsem ez történik: „Ezeket hallva mindnyájukat düh töltötte el a zsinagógában. Fölkeltek, kidobták ôt a városból, és fölvitték annak a hegynek oldalára, amelyen a városuk épült, hogy letaszítsák ôt. Ô azonban áthaladt köztük és eltávozott.” (28-30) Késôbb a jeruzsálemi zsidók befejezték, amit a názáretiek kezdtek. Megölték, mert Isten Fiának mondta magát (vö. Jn 19,7) De Jézus Krisztus feltámadt, ma is él és uralkodik: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké” (Zsid 13,8) Ma is a szegényeket szereti, pártjukat fogja, az üldözöttek mellé áll, a betegek sorsát a Szívén viseli és az igazságtalanul elítélteket kiszabadítja. Igaz ezekért sokak elôtt ma sem kedves, szívesen kidobnák a történelembôl, nemcsak Názáretbôl és Jeruzsálembôl. Ma sem áll az istentelen és embertelen gazdagok közé. A Jelenések könyvébôl kiáltja ma is: „Ki innen a gyilkosokkal, a bálványimádókkal, és mindenkivel, aki a hazugságot szereti és cselekszi”. (Jel 22,15) [C ÉV]

✽

É VK . 3. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . . . . Neh 8,2-4a.5b.8-10; 1Kor 12,12-30; Lk 1,1-4.4,14-21

„az egész nép egy emberként összegyûlt a Víz-kapu elôtti téren”. (Neh 8,1)

„A

zokban a napokban, amikor a zsidók visszatértek a babiloni fogságból, az egész nép összegyûlt a Víz-kapu elôtti téren. Akkor Ezdrás pap a gyülekezet elé tárta a Törvényt, a férfiak, a nôk és mindazok elé, akik meg tudták érteni. A hetedik hónap elsô napja volt” A zsidó nép mögött keserves hetven esztendô állt. Éppen hetven éve történt meg a nagy csapás: Beteljesedett Jeremiás és próféta társai jövendölése: A népnek vezetôivel együtt meg kell bûnhôdnie azért, mert elhagyták atyáik Istenét, bálványokat imádtak, az Úr templomát megszentségtelenítették pogány szertartásokkal, a szegény embereket elviselhetetlen adókkal sújtották, akik fizetni nem tudtak, azoktól elvették földjüket, ahol addig megtermelték családjuk számára az ennivalót. Ha ez sem volt elég a törlesztésre, kilakoltatták ôsei házából. Isten akkor Babilon királyának, Nebukadnezárnak kezébe 42

adta a fôvárost. A gyôztes pogányok lerombolták a várfalakat, minden házat, az Isten házát is. A népet pedig rabszíjra fûzve Babilonba hajtották. Rabok voltak, szolgáltak a babiloniaknak. Isten a fogságban sem hagyta el népét. Két nagy prófétát rendelt melléjük: Dánielt és Ezekielt. Voltak más nagy embereik is, akik ôrizték atyáik hitét. Közben gazdacsere is történt: Babilont elfoglalták a médek és perzsák. Amikor a kiszabott hetven éves fogság lejárt, Isten a perzsa királyt, Círuszt hangolta arra, hogy hazaengedje a zsidó népbôl azokat, akik menni akartak fôvárost és országot építeni. Ezek a hazatértek jöttek össze a hetedik hónap elsô napján a romok mellé, az egykori Víz-kapu terére. A valamikor gyönyörû város romjain egy egészen új világot kellett létrehozniuk. Az a nép, amelyik visszatért, megokosodott a saját kárán. „Egybegyûlt az egész nép, mint egy ember”. (1) A romok felett nincs helye senkinek, aki az erôket szétforgácsolja. Egy akarattal késztették Ezdrást, a tudós papot, hogy hozza elô az addig elkészült Szentírást, az Isten Törvénykönyvét, és olvassa fel mindenki füle hallatára. Az alap: Isten törvénye. Ezdrás olvasott. Hallgatták. Majd a nehezebb részeket magyarázták. Sokan siratni kezdték ôseik vétkeit. Ezdrásék magyarázták: Most nem sírni kell! „Ez a nap az Úrnak, a ti Isteneteknek van szentelve. Ne szomorkodjatok hát és ne sírjatok!” (9) „Menjetek, tartsatok ünnepi lakomát! Küldjetek belôle azoknak is, akik nem készítettek! Ez a nap ugyanis szent a mi Urunknak. Ne szomorkodjatok, hiszen az Úrban való örvendezés a ti erôsségetek”. (10) A mi édes hazánk, Magyarország is hit és erkölcsi romokban áll, de nem különb a gazdaság helyzete sem. Annak van igaza, aki azt mondja: teljesen új alapokra kell helyezni hazánk sorsát. Ez a régi-új alap az istenhit, az önzetlen isten- és felebaráti szeretet, a család, a nemzet, a becsületes munka, a gyerekvilág és a fiatalság kemény felkészítése a komoly felnôttkorra. A mai szentlecke pedig még egy bölcs tanácsot ad: mindenkire szüksége van a közösségünknek, mert egyetlen szellemi testet képezünk, amelyben minden tag fontos, ha jól végzi a közösségért vállalt, rá esô tevékenységet. Vigyázat! Ami túlburjánzik, az rákos elváltozás! Édesanyánk, a Magyarok Nagyasszonya vigyen bennünket elôre az új úton! [B

ÉV ] ✽

É VK . 3. vasárnap . . . . . . Jón 3,1-5.10; 1Kor 7,19-31; Mk 1,14-20

„Az Úr másodszor is szólt Jónáshoz” (Jón 3,1)

A

mikor Isten elsô ízben szólt Jónáshoz, ezt mondta neki: „Kelj fel, menj Ninivébe, a nagyvárosba, és hirdesd benne, hogy gonoszsága felhatolt elém”. (Jón 1,1) Jónás nem mondott ellen az Úrnak, de azért kelt föl, hogy észak 43

helyett nyugatra meneküljön. Mert miért is avatkozna bele ô, a hithû zsidó, a pogány Ninive ügyébe. Gonosz, hát pusztuljon el! Nem jutott eszébe, hogy régebben Isten Ábrahámnak felfedte Szodoma és Gomorra égig érô gonoszságát, és ô ott azonnal könyörögni kezdett, mit könyörgött? Merészen alkudozott az Úrral, hogy az igazak kedvéért bocsásson meg a gonoszoknak is. Ötvenrôl lealkudta az igazak mentô-számát tízre. Nem rajta múlt, hogy mindössze négyen voltak az ártatlanok, és el kellett pusztulnia a két nagyvárosnak. – Jónás tehát nyugatra menekült a feladat elôl. Isten azonban kemény kézzel visszahozta csökönyös prófétáját, és újra, másodszor is szólt hozzá: „Kelj fel, menj el Ninivébe, a nagyvárosba, és hirdesd azt, amit majd mondok neked!” (Jón 3,2) Isten nem ember-módra gondolkodik, hiszen minden ember az Ô teremtménye, meg akarja menteni a pusztulástól. Ahhoz viszont a város lakóinak meg kell térniük, hogy bûneik bocsánatot nyerjenek. Isten ehhez mindig követeket választ és küld a helyszínre, hogy tudtára adja a bûnösöknek: következik a büntetés, ha nem tartanak bûnbánatot. Jónás zsidó, tehát Isten ószövetségi népéhez tartozik. Ennek a népnek ôsapja Ábrahám, akinek magyarázni sem kellett, hogy miért pont neki fedi fel Isten a büntetés tervét. Jónás már többet tud Isten jóságáról, azt is tudja, hogy a zsidóság szüli majd meg a Megváltót, aki elveszi a világ bûneit. Neki mégis dupla parancsra van szüksége, hogy végre elkezdôdjék a mentô akció. Pedig itt egy óriási városról van szó és annak rengeteg lakójáról. „Ninive nagyváros volt, három napba telt, míg az ember végigment rajta. Jónás bement a városba, megtett egy napi utat, és hirdetni kezdte: Még negyven nap, és elpusztul Ninive. Ninive lakói hittek az Istennek. Böjtöt hirdettek, nagyok és kicsinyek zsákruhát öltöttek. Amikor Isten látta, hogy letérnek gonosz útjukról, megkímélte ôket a büntetéstôl, amellyel fenyegette ôket”. (3-5.10) Most a globális világ, tehát az egész emberiség van nagy bajban. Elhagyták ôseik hitét még a keresztények is. XII. Pius pápa ötven éve figyelmeztette a kereszténység egykori központját, Európát, hogy gonosz útra tévedt, pogánnyá lett újra. Nem nyugodtak az egymás ellen harcoló, de egyformán istentelen csoportok, amíg hazánkat is tévútra vitték. A hitébôl kiforgatott népünk most szörnyû anyagi és szellemi romlásban szenved. Úgy tûnik, hogy gonosz erôk játékszere lettünk a kereszténység védôbástyája önmagát sem tudja már megmenteni. Csak Isten és a Magyarok Nagyasszonya lehet a menedékünk. Ki mondja ki ezt az igazságot? Elsôsorban nekünk, papoknak kell megtennünk, hiszen már nem próféták által szól az Úr, hanem Fia, Jézus Krisztus (Zsid 1,1-2) és az Ô papjai által közli beszédeit. A nagy romlásból csak általuk menekülhetünk meg. Imádkozzunk; hogy mennyei Atyánk adja vissza nemzedékünk istenhitét, Nagyasszonyunk ôsi tiszteletét, és azt a nagy kegyelmet, hogy végre tudjunk együtt gondolkodni és határozni, majd cselekedni is.

44

[A ÉV]

✽

É VK . 3. vasárnap . . . . . Iz 8,23b-9,3; 1Kor 1,10-15.17; Mt 4,12-23

„Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” (Mt 4,17)

M

eglehetôsen sok eseményt közölnek a hírközlô eszközök. Most egy egészen más hírforrásból kapunk üzenetet, amely 2000 éves már, de mindig érvényes, igaz és fölemelô. „Az elsô idôben megalázta Zabulon és Neftali földjét, de az utolsó idôben megdicsôíti a tengerhez vezetô utat, a Jordánon túli vidéket, a pogányok Galileáját”. (Iz 8,23) Jákobnak ez a két fia az Ígéret földjének északi részén kapott szállásbirtokot. Ezt vidéket nyolc másik törzzsel együtt Jeroboám elragadta Salamon fiától, Roboámtól, és Izrael néven itt alapította meg Izrael királyságát. Jeroboám nem engedte népét a jeruzsálemi templom ünnepeire, ezért két bálványtemplomot is építtetett országában. Ezt a vallási szakadást igen nagy bûnnek minôsítette az Úr, a tiszta egyistenhit meggyalázása volt. A lelki sötétség után jött a szociális és gazdasági nyomor is: a király és udvaroncai féktelen fényûzése miatt egyre súlyosabb adókat vetettek ki az egyszerû népre. Kénytelenek voltak adósságot felvenni, hogy fizetni tudjanak. A kölcsönzôk aztán sorra vették el földjeiket, házukat, majd önként eladták magukat rabszolgának a szerencsétlen lecsúszottak, hogy legalább sarujuk és ennivalójuk legyen. Végül Isten rászabadította Izrael királyságra az asszír hadsereget, és az 722-ben elfoglalta, romba döntötte és rabságba hurcolta a vezetôket és a lakosság nagy részét. Jézus korában ez a föld Galilea és Szamaria néven lett római birodalmi tartomány. Júda tartomány lakói lenézték Szamariát, mert lakosai fél-zsidó, fél-pogány származásúak voltak. De nem sokkal több becsületük volt a Júdeaiak szemében Galileának sem. Nemcsak a farizeusok nézték le, de Natanael is. Amikor Fülöp apostol hívta ôt, mondván: „Megtaláltuk azt, akirôl Mózes írt a törvényben és a próféták: Jézust, József fiát Názáretbôl. Natanael megjegyezte: Jöhet valami jó Názáretbôl?” (Jn 1,45-46) Más alkalommal a zsidók így becsmérelték Jézust: „Vajon nem helyesen mondjuk, hogy szamaritánus vagy és ördögöd van?” (Jn 8,48) Ez a sötétség Jézus felléptével eloszlott: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát”. (Iz 9,1) Ki ez a fény? Maga az Úr, Jézus Krisztus: „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta”. (Jn 1,4-5) „Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ ôáltala lett, de a világ nem ismerte fel ôt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be”. (Jn 1,9-11) Ezért kezdte Jézus a jó hírt ezzel a felszólítással: „Térjetek meg, mert elközelgett a menynyek országa”. (Mt 4,17) Mit üzen ma Jézus? „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Ez az igazság és a szeretet szellemiségét jelenti. Csak ez tudja kiszorítani hazánkból is a hazugság és a gyûlölet világát, vagyis a sátán országát. Ezt kell örömteli szívvel megfontolnunk, megvalósítanunk és akkor Isten áldása tölt el minket. 45

[A ÉV]

✽

É VK . 3. vasárnap . . . . . . . Iz 8,23b-9,3; 1Kor 1,13.17; Mt 4,12-23

É VK . 3. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 9,15.24-25; Mk 3,22-30

„Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa”. (Mt 4,17)

„Így tehát egy új szövetség közvetítôje”. (Zsid 9,15)

A

I

mai evangéliumban Szent Máté elmondja, hogyan kezdte el nyilvános mûködését. Miután a déli, az elôkelôbb Júdea tartományban elôfutára bemutatta a Messiást váró népnek és megkeresztelkedett általa a Jordán folyóban, negyven napos böjttel felkészült küldetésének kezdésére, elhagyta Júdeát. Visszatért az északi tartományba, ahol harminc éves koráig kemény fizikai munkával kereste a kenyeret. Most végleg elhagyta Názáretet, és a Genezáreti tó partján telepedett le. Az olvasmány indokolja döntését: „A nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál árnyékának országában laknak, azoknak nagy világosság támad. Nagy ujjongással töltöd el ôket, kitörô örömöt adsz nekik. Úgy örülnek majd színed elôtt, ahogyan aratáskor szoktak örülni, s ahogy akkor örülnek, amikor a zsákmányt osztják.” (Iz 9,1-2) Mit akar Jézus az akkori hallgatóinak mondani? Ez a vidék a honfoglaláskor is mostoha táj volt, a hetven éves babiloni fogság után pedig egyenesen megvetett terület. Saját rokon törzseik is megvetették ôket. Most ôk látnak nagy fényt, ôk élvezik legelôször Isten Fiát mint az örökké világító Igét. Törzsi szálláshelyük így felmagasztalódik. És mit mond nekünk, magyar népének ez a bevezetô? Ezer éve vezettelek benneteket ide, Európa közepébe, hogy hôs harcosaim legyetek, védjétek meg kegyetlen támadásoktól, tatártól, töröktôl az én keresztény népeimet. Két évszázada titeket pusztítottak kegyetlenül. Most én akarom fényemmel beragyogni a magyar borút. Bennem most az igazságtevôt várjátok: térjetek vissza hozzám egész szívvel, és a hûtlenné vált népeimet tanítsátok meg újra kereszténnyé lenni! De elôbb nektek is szól üzenetem: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” (Mt 4,17) Szent Pál is súlyos üzenetet küld; „Éljetek mindnyájan egyetértésben, és ne szakadjatok pártokra! Forrjatok egygyé ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban! Klóé hozzátartozói ugyanis azt a hírt hozták felôletek, testvérek, hogy pártokra szakadtatok. Arra gondolok, hogy akadnak köztetek, akik azt mondják: Én Pállal tartok, én meg Apollóval, én Kéfással, én meg Krisztussal”. (11,10-12) Mivel könnyû mindent ocsmányul félremagyarázni, újra mondom: Csak azzal a közösséggel szabad és kell összetartani, amelyiknek bevallottan Jézus Krisztus a Mestere, „Mert övé a hatalom, az igazság és a béke!”. Ellenségeié pedig igazság helyett az ideológia, vagyis a mellébeszélés, azaz a hazudozás. „Krisztus keresztje erejét rajtunk ne veszítse!” (1Kor 1,17)

46

sten a maga végtelen fenségével nem volt soha arra kötelezhetô, hogy teremtményének, az embernek, külön biztosítást nyújtson bizonyos teljesítmények után kapható jutalmakra, kitûntetésekre. Mondhatta volna nyugodtan: az én méltóságom elegendô garancia arra, hogy meg tudom adni, amit ígértem, és feddhetetlenségem megnyugtatóan igazolja a teljesítés biztonságát. Gyakorlatilag az ellenkezôre kellettek biztosítékok, ha az Úr teremtményeivel valami szerzôdést kötött. A teremtés kezdetén nem egy vállalkozást hozott létre az emberekkel, hanem rájuk bízta a föld kincseit. A pazarul kialakított oázist nem kicsi forrás csörgedezô erejére alapította, hanem négy hatalmas folyóval biztosította az öntözés lehetôségét. Nem kért bért azért, hogy az egész föld állatvilágát tulajdonul adta az elsô emberpárnak. Késôbb sem maga hasznára kötött különféle szerzôdéseket teremtményével, azzal az emberrel, aki a tiltott fáról azért evett, mert úgy tudta, hogy az Úr isteni mindenhatósága annak termésébe van elrejtve. Csak meg kell enni, és a lenyelt gyümölcsbôl az ember megszerzi az istenséget. Amikor pedig a bûn megjelent a földön, Isten volt az, aki a jóvátételt is azonnal magára vállalta, megígérve, hogy küldi a Megváltót, általa bünteti az emberek megcsalóját. A következô emberi bûnözönre ugyan mindent eltörlô vízözönt zúdított a föld sûrûn lakott tájára, el- és kipusztított minden embert, állatot és növényt, de amikor újra a szárazra léphetett a nyolc derék, bûntelen, engedelmes ember, nemcsak az élet újraélesztésére adott isteni áldást, de megígérte a megmentett családnak: „Íme, szövetséget kötök veletek és utódaitokkal, és minden élôlénnyel, amely veletek van, a madarakkal, a lábasjószággal és a mezô minden vadjával amely kijött a bárkából, s a föld minden állatával. Szövetséget kötök veletek, hogy nem pusztul el többé minden test az özönvíz által, s nem lesz többé vízözön, amely elpusztítja a földet”. (Ter 9,9-11) Látható jelét, az esô utáni szivárványt új jelentéssel gazdagítja: azt üzeni vele Isten: „Nem lesz többet vízözön”. (13-16) „Így tehát egy új szövetség közvetítôje ô [Jézus], aki halálával megszabadított az elsô szövetség alatt történt törvényszegésektôl, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökség ígéretét”. (Zsid 9,15) „Mert Krisztus nem kézzel alkotott templomba lépett be, amely a valóságnak csak jelképe, hanem magába az égbe, hogy most Isten színe elôtt megjelenjék értünk; nem is azért, hogy gyakran föláldozza önmagát, mint ahogy a fôpap évrôl-évre bemegy a szentélybe idegen vérrel; különben gyakran kellett volna szenvednie a világ kezdete óta; így pedig egyszer jelent meg az idôk teljességében, hogy áldozatával eltörölje a bûnt. És ahogyan el van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána következik az ítélet, úgy Krisztus is egyszer lett áldozattá, hogy sokak bûnét elvegye; másodszor pedig bûn nélkül fog megjelenni az ôt várók üdvösségére”. (24-28) 47

É VK . 3. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 9,15.24-28; Mk 3,22-30 „Ô, aki halálával megszabadított az elsô szövetség alatt történt törvényszegésektôl” (Zsid 9,15)

A

korábbi elmélkedésekben megfontoltuk, hogy az ószövetségi fôpap minden évben egyszer beléphetett a szent sátor Szentek szentjének nevezett, függönnyel elzárt titkos részébe. Ez az egyszeri belépés minden éven figyelmeztetés volt a választott nép számára, hogy jön majd az idôk teljességében a megígért Messiás, a Melkizedek rendje szerinti örök fôpap, aki egyetlen áldozatot hoz a nép bûneiért, a saját vérét ontja értük, és ezzel a minden más áldozatnál kiválóbb ajándékkal kiengeszteli Istent. Ezzel kiérdemli, hogy ne a zsidó szent sátor Szentek szentjébe lépjen be, amely az igazinak, a mennyei Istenházának elôképe csupán, hanem az eredetinek, a nem kézzel, hanem Isten teremtô erejével épített mennyei szentélyébe. A mai levélrészlet tovább viszi a gondolkodó ember lelkét a titkok megismerésének útján. „Mert Krisztus nem kézzel alkotott szentélybe lépett be, amely a valóságnak csak jelképe, hanem magába az égbe, hogy most Isten színe elôtt megjelenjék értünk; nem is azért, hogy gyakran föláldozza önmagát, mint ahogy a fôpap évrôl-évre bemegy a szentélybe idegen vérrel; különben gyakran kellett volna szenvednie a világ kezdete óta, így pedig egyszer jelent meg az idôk teljességében, hogy áldozatával eltörölje a bûnt”. (Zsid 9,24-26) Az Ószövetség kifejezetten elmondja ezt Dániel könyvében: „Gábriel, az a férfi, akit az elôbbi látomásban láttam, gyorsan hozzám repült és megérintett az esti áldozat idején. Hogy megmagyarázza, így szólt hozzám: Dániel, máris eljöttem, hogy megmagyarázzam neked a dolog értelmét. Amikor imádkozni kezdtél, elhangzott egy szózat, s én eljöttem, hogy tudtodra adjam, mert te kedvelt férfi vagy: figyelj tehát a szózatra és értsd meg a látomást. Hetven hét van kiszabva népedre és szent városodra, míg megszûnik a törvényszegés és véget ér a bûn, eltörlik a gonoszságot, és örök igazság támad, beteljesedik a látomás és jövendölés, s felkenik a Szentek Szentjét. Tudd meg tehát és értsd meg, annak a parancsnak kiadásától, hogy ismét felépüljön Jeruzsálem, a fölkent fejedelemig hét hét és hatvankét hét telik el, és viszontagságos idôkben ismét felépülnek az utcák és a falak. Hatvankét hét múlva megölik a felkentet, és népe nem lesz többé, amely megtagadja ôt”. (Dán 9,21-26) Krisztusnak ezt így kellett végbevinnie. Meg is tette: „És ahogyan el van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána következik az ítélet, úgy Krisztus is egyszer lett áldozattá, hogy sokak bûnét elvegye”. (Zsid 9,27-28) Jézus valóban így vállalt értünk minden elôírást: „isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlôségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a ke48

reszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta ôt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! Az Atyaisten dicsôségére”. (Fil 2,6-11) É VK . 3. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 10,1-10; Mk 3,31-35 „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem” (10,5)

A

levél írója a mai részletben tovább fejtegeti, hogy Jézusnak, a Melkizedek rendje szerint való örök fôpapnak kiválóbb küldetése van, mint az áronita papoknak. Ma arra mutat rá, hogy az ószövetség véres áldozatait meszsze felülmúlja Jézus egyetlen áldozata, amellyel Urunk eltörölte a világ összes bûnét. A törvényt mindennél jobban tisztelô régi zsidó rabbik valószínûleg megdöbbentek, amikor Dávid király súlyos bûnét siratta, és ezt írta: „Uram, nyisd meg ajkamat, hadd hirdesse szám dicséretedet! Hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égô áldozatot hozok, nem tetszik neked. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg”. (Zsolt 51,17-19) Úgy vélték, hogy Jeruzsálem pusztulása a bûnök büntetése ugyan, miatta rombolták le az áldozatok helyét, a templomot is, de ha újra felépítik, akkor Isten megint szívesen fogadja az ôsi áldozatokat, hiszen Ô rendelte el azokat a Sínai hegy alatt. Ezért Dávid zsoltárához hozzáfûzték: „Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban, egészen elégô áldozatokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”. (Zsolt 51,20-21) a Zsidókhoz írt levél szerzôje viszont kifejti: „Mivel tehát a törvényben a jövendô javaknak csak az árnyéka van meg, nem a dolgok valóságos formája, ugyanazokkal az áldozatokkal, amelyeket évrôl-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletesekké azokat, akik bemutatják. Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az áldozatok bemutatói egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, és nem volna többé bûntudatuk. De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik ôket minden évben bûneikre. Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bûnöket töröljön el. Ezért mondta, amikor a világba jött: Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égô- és engesztelô áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megtegyem, Istenem, a te akaratodat”. (Zsid 10,1-7) Ezek a gondolatok ellenkezni látszanak egymással: „Elôször azt mondja: az áldozatokat és ajándékokat, az égô- és engesztelô áldozatokat nem akartad, nem tetszenek neked, amelyeket a törvény szerint mutatnak be”. (8) Amikor Isten elrendelte ezeket az áldozatokat, akkor sem úgy gondolt rájuk, mint önmagukban értékes, bûntörlô eszközökre, hanem kezdettôl fogva elôképnek szánta valamennyit. Mind Jézus áldozatára mutatott rá, Ezért mondja 49

ki késôbb maga a megtestesülô Ige: „íme, eljövök, hogy megtegyem a te akaratodat. Megszünteti az elsôt, hogy a helyébe a következôt állítsa. Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által”. (9-10) Ha emberek álltak volna elô a történelem folyamán, hogy elég volt a zsidó szokásokból, mi majd szebbet és hatékonyabbat ajánlunk fel Istennek, nyilván tiltakozni lehetne ellene: Az Ószövetségben Isten rendelkezett az áldozatok formájáról, ezt késôbb emberi akarat nem írhatja felül. De a terv öröktôl fogva Istené, és az Atya meg a Fiú közös szeretetének nagy mûve az emberek tökéletes megváltása.

eme Zsidókhoz írt levél remek és igaz hitvallását: „Mivel tehát a törvényben a jövendô javaknak csak az árnyéka van meg, nem a dolgok valóságos formája, ugyanazokkal az áldozatokkal, melyeket évrôl-évre szünet nélkül bemutatnak, sohasem teheti tökéletessé azokat, akik bemutatják. Nemde felhagytak volna az áldozatok bemutatásával, ha az áldozatok bemutatói egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, s nem volna többé bûntudatuk? De éppen ezek az áldozatok emlékeztetik ôket minden évben bûneikre. Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bûnöket töröljön el.” (Zsid 10,1-4) Vannak, akik Jézust nem fogadják el Messiásnak. Csodálkoznak majd, ha immár másodszor jön el ítélni.

É VK . 3. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 10,1-10; Mk 3,31-35

É VK . 3. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 10,11-18; Mk 4,1-20

„Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által”. (Zsid 10,10)

„Mert minden pap naponta szolgálatban áll, és gyakran mutatja be ugyanazon áldozatokat” (Zsid 10,11)

S

A

okan vannak világszerte, akik most is az Ószövetség tanításában látják a világot megváltó eligazodást, és az ószövetségi áldozatokba helyezik a bûneiktôl való megszabadulás reményét. Pedig Dávid király, aki Isten titkaiban járatos próféta is volt, ezen kívül tehetséges költô, s e két hivatást egyesítve tudott istendicséretben és bûnbánatban elérni csodálatos magasságokat és mélységeket, amire mi, mûvelt XXI. századi gondolkodók is csak rábámulni tudunk. Hatvankilenc éve mondom a római katolikus Egyház napi zsolozsmáját. Ha nem is az ismerkedô évtôl, de nagyon korán rácsodálkoztam a negyvenedik zsoltárra: „Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égô és engesztelô áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat”. (Zsid 10,5-7) a zsoltár ezer évvel korábban íródott, mint a már keresztény levélíró idézi az elsô keresztény évszázadban. Az eredeti szöveg így olvasható: „Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égô- s bûnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”. (Zsolt 40,7-9) Gondolom, mennyire megbotránkoztak ezen a kijelentésen a Dávid korában élt zsidók. Amikor ô súlyos vétke, Úriás halálba küldése miatt (2Sám 11) szívbôl bûnbánatot tartott, a Szentírás legközkedveltebb bûnbánati zsoltárát ô így fejezte be: „hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égô áldozatot hoznék, nem vennéd szívesen. A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet Isten, nem veted meg”. (Zsolt 51,18-19) E végszót itt már nem fogadja el valamelyik buzgó zsidó, ezért hozzáfûzi: „Tégy jót, Uram, jóságodban Sionnal, hogy felépüljenek Jeruzsálem falai. Akkor majd kedvedet leled az igaz áldozatban, ajándékokban. Akkor majd fiatal bikákat tesznek oltárodra”. (51,20-21) Mi, mindenkori keresztények boldogan valljuk Dávid háromezer, 50

levél megállapítása a zsidó, tehát áronita papságra vonatkozik. Az áldozati ajándékokat a hívô zsidók vitték a szent sátorhoz, a késôbbi idôkben pedig a salamoni, majd a fogság után épült templomhoz. Ezekkel fejezték ki Isten elôtt hódolatukat, hálájukat, engesztelésüket. A szent helyen átadták a szolgálatban lévô papnak, az ô keze által Istennek. A pusztai vándorlás idején a papi szolgálatot Áron és fiai látták el. Késôbb a felnövô unokák örökölték ezt atyáiktól. Jézus korában már az egész ország területén elszórtan lakó papokat huszonnégy osztályba sorolták. Egész esztendôre megkapták egy-egy hétre szóló beosztásukat. Kellôen és idôben felkészülhettek és oda utazhattak. A fôpap a szent sátor, majd a templom közelében lakott. Így érthetô a Sámuel elsô könyvébôl ismert történet, hogy a gyermektelen asszony sokgyermekes asszonytársától meggyötörten keserû szívvel imádkozva magával a fôpappal találkozhatott. Felfedve elôtte szomorúsága okát, Héli fôpap megértette, megvigasztalta és meg is áldotta. Az áronita papok viszont a bûnöket nem tudták megbocsátani. A bûnért való áldozat sem volt erre képes. „Mert minden pap naponta szolgálatban áll, és gyakran mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem törölhetik el a bûnöket”. (Zsid 10,11) Ez érthetô, hiszen az ószövetségi áldozatok csak elôképek, a jövendô megváltói áldozatra mutatnak. „Jézus pedig csak egy áldozatot mutatott be a bûnökért, s örökké trónol Isten jobbján… Mert egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Tanúságot tesz nekünk errôl a Szentlélek is, mert miután így szólt: Ez pedig az a szövetség, amelyet kötni fogok velük azok után a napok után, – mondja az Úr – , a szívükbe adom törvényeimet, elméjükbe írom azokat, és bûneikre, s gonoszságaikra többé már nem emlékezem”. (12-17) Jézus áldozata nem úgy teszi tökéletessé híveit, hogy soha többé nem tudnak vétkezni, hanem megadja a kegyelmi védôpajzsot a kísértésekkel szemben, ha ennek ellenére elesik valaki, részesülhet Jézus húsvéti ajándékában, a papi föloldozásban. Ezt 51

pedig számtalanszor is elnyerheti az ember, amint Jézus Péternek megmagyarázta: „Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer”. (Mt 18,22) Itt utal a levélíró Jézus bûntörlô áldozatának örök jutalmára is: „Ô pedig egy áldozatot mutatott be a bûnökért, s örökké trónol Isten jobbján, arra várva, hogy ellenségeit lábai zsámolyává tegyék”. (Zsid 10,12-13) Ezt Dávid már ezer évvel korábban megírta: „Szól az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra, míg ellenségeidet lábaid zsámolyává teszem”. (Zsolt 110,1) a földön pedig beteljesül közben a mai szentlecke záró mondata: „Ahol pedig ezek bocsánatot nyertek, nincs többé bûnért való áldozat” (Zsid 10,18) Szentmisénk ugyanis nem új áldozat, hanem Jézus Krisztus keresztáldozatának jelenvalóvá tétele. É VK . 3. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . 2Sám 7,4-17; Mk 4,1-20 „Én megszilárdítom királysága trónját mindörökké” (2Sám 7,16)

D

ávid gyönyörû cédruspalotát építtetett magának élete delén. Amikor azonban beköltözött, és élvezte palotája elônyeit, eszébe jutott, hogy Isten dicsôségét még mindig az a szentsátor ôrzi, amit Isten parancsa szerint készíttetett Mózes kétszázötven évvel korábban. A vázat jelentô deszkák elkorhadtak, a több rétegû bôrborítás elöregedett. Nehéz megadni az Úrnak a méltó tiszteletet ilyen körülmények között. Dávid restellni kezdte, hogy errôl a szempontról megfeledkezett, és önzôen elôbb gondolt magára, mint Istenére, aki pedig ôt minden jóhoz hozzásegítette egyszerû, sokgyermekes család legifjabb tagjaként. Jó barátjának, Nátán prófétának el is mondta szándékát. Zsoltárban is megénekelte elhatározását: „Nem lépek a házam sátorába, nem megyek föl fekvôhelyem nyugalmába, s nem engedem szememet aludni, pilláimat szunnyadozni, amíg helyet nem találok az Úrnak, hajlékot Jákob erôs Istenének”. (Zsolt 132,3-5) Nem elsô ízben eset meg Dáviddal, hogy önmaga javát látta sürgetônek. De mindig rádöbbent fogyatékosságára, hogy Isten háttérbe szorult elgondolásában, és mindig ugyanilyen gyorsan igyekezett javítani elhamarkodott tettein. Isten nem sértôdött meg ebben az esetben kedvence figyelmetlenségén. Más okok miatt nem fogadta el Dávid jóakaratát. Nátán prófétának mondta el válaszát. Ebben hangsúlyozza, hogy Izrael negyven éves vándorútján együtt akart sátorban élni népével. Azután sem kért senkitôl szilárd építményt önmagának, pedig népének már kész lakóházakat, sôt jól felszerelt gazdasági épületeket ajándékozott. Elutasítása indokaként említette még azt is, hogy Dávid kezéhez sok kiontott vér tapad. Az Isten háza a megbékélés, kiengesztelôdés helye lesz. Ezért Dávid fiának adja majd meg ezt a kiváltságot, hogy Izrael Istenének házat építsen. Viszont nagyra értékelte Isten Dávid figyelmességét, ha az kicsit késve is jelentkezett. Ezért jutalmazta Dávidot azzal, hogy családját állandó uralkodóházzá teszi. Ez részben úgy valósul meg, hogy Dávidot közvetlenül fia követi majd a trónon, és utána sorban 52

unokái. Aztán eljön majd az idô, hogy elküldje az Úr a Messiást, Izrael és minden nép megváltóját. Ô is Dávid családjából származik majd. Ez annyira fontos ajándék Dávidnak, hogy az egész földön ismerik majd Dávid nevét általa. Ez lesz egyik örökös címe: Dávid Fia. Dávid reggel értesült barátja közvetítésével Isten rendelkezésérôl. Most is, mint mindig. Meghatotta szívét az Úr jósága, hogy eddig is sokkal többet adott neki, mint amit ô Istenért tenni vagy ajánlani tud. Kiemelte egy sokgyermekes család közösségébôl. Szinte csak gyôzelmes háborúi voltak ellenségeivel szemben. Ez az utóbbi ígéret pedig minden földi uralkodó fölé emeli ôt: a családja örökké uralkodóház marad a Messiás által. 1945-1946 fordulóján négy és fél hónapig a szülôfalum közelében félkörben állt az orosz front. Amikor ünnepélyes körmenetben a Szûzanya szobrával körmenetet tartottunk azért, hogy a faluban csak két öreg ház égett le, falunk akkori bírója tapintott rá az isteni jóságra: Isten a saját házát áldozta föl, azt engedte a kivonuló német seregnek felrobbantani, hogy a mi házainkat megmenthesse. Isten jósága nagylelkû és örök. É VK . 3. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 10,11-18; Mk 4,1-20 „Mert egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette a megszentelteket” (10,14)

A

z Úr rendelkezése az áldozatról, amelyet Izrael egész népének bûnéért mutatnak be a zsidó papok: „Ha Izrael egész közössége téved meg és tesz meg tudatlanságból valamit, ami az Úr tilalma ellen van, s azután rájön bûnére, mutasson be bûnéért egy fiatal bikát. Vigye a sátor ajtajához, s a nép vénei tegyék rá kezüket az Úr elôtt a fejére. Azután vágják le a fiatal bikát az Úr színe elôtt, s a felkent pap vigyen be a vérébôl a bizonyság sátrába, mártsa bele ujját, s hintsen hétszer a függöny felé. Azután tegyen ugyanebbôl a vérbôl annak az oltárnak a szarvaira, amely az Úr elôtt, a bizonyság sátrában van, a többi vért pedig öntse az égôáldozati oltár aljára, arra, amely a bizonyság sátrának ajtaja elôtt van… Úgy járjon el ezzel a fiatal bikával is, mint ahogy az elôbb említettel kell eljárnia; így könyörögjön értük a pap, s az Úr megbocsát nekik” (Lev 4,13-20) Erre az áldozatra és rengeteg más áldozatra utal a Zsidókhoz írt levél: „Mert minden pap naponta szolgálatban áll, és gyakran mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem törölhetik el a bûnöket; („Lehetetlen ugyanis, hogy bikák és bakok vére bûnöket töröljön el” 10,4), ô pedig egy áldozatot mutatott be a bûnökért, s örökké trónol Isten jobbján, arra várva, hogy ellenségeit lábai zsámolyává tegyék. (Zsolt 110,1) Mert egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette a megszentelteket”. (Zsid 10,11-14) Fentebb a Leviták könyvében (34,20) azt írta a Szent írás, hogy Isten megbocsát a bûnösöknek a bika feláldozása után, itt viszont az ellenkezôjét írja a levél szerzôje. Az egyik tehát nem mondhat igazat. Ez a Szentírásban nem lehetséges. Csak úgy lehetséges a két idézet igaza, hogy a súlyos bûnökért járó pokol 53

büntetését nem a bika vérének szétszórása engedi el, hanem Isten elfogadja az Ószövetségben is elôírt bánatot, az áldozattal, amely Jézus szenvedésére mutatott elôre, Isten egyelôre megelégszik, és a teljes bocsánatot elôlegezi a bûnbánóknak Jézus keresztáldozatának megtörténtéig. A keresztáldozatnak volt elôvételezett hatása is. Ezért üdvözülhettek és Jézussal együtt a mennyországba vonulhattak az ószövetségi szentek is mindannyian. Jézus egyetlen áldozata minden bûn eltörlôje. Az Ô kereszthalálának megtörténte után pedig a papi feloldozás olyan hatású, hogy annak megtörténte után Isten sem a külön ítéleten, sem a végítéleten nem veszi elô ôket. Nincsenek. É VK . 3. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . Zsid 10,19-25; Mk 4,21-35 „Mivel van fôpapunk Isten háza fölött, járuljunk hozzá igaz szívvel!” (Zsid 10,21)

A

zsidó közösségnek sok fôpapja volt Árontól Kaifásig. Ezerkettôszáz nyolcvan évet élt a zsidó vallási közösség az Ószövetség megkötésétôl Jézus kereszthaláláig. Ama nagypénteki reggelen, amikor az éjszaka elfogott, letartóztatott Jézus ügyét le akarták tárgyalni, hogy a húsvéti bárányvacsorát nyugodtan elfogyaszthassák a törvény elôírása szerint, sürgôsen összehívták a fôtanácsot. Kaifás fôpap elnökölt. Ô jól ismerte a törvényt: Az ószövetségi Szentírásban szétszórtan feljegyzett messiási jövendölések alapján meg kell vizsgálni, hogy a Názáreti Jézus valóban Messiás-e, ahogyan az emberek hiszik a tettei alapján, vagy csaló? Ha Messiásnak bizonyul, akkor beteljesedik Jeremiás próféta jövendölése: „íme, jönnek napok, – mondja az Úr – , amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával”. (Jer, 31,31) Jöttek a hamis tanúk, de nem tudtak ketten egyformán hazudni. A fôpap feltette a döntô kérdést: „Megesketlek téged az élô Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Jézus azt felelte neki: Te mondod… Ekkor a fôpap megszaggatta ruháit, és így szólt: Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok a káromkodást. Mit gondoltok? Azok azt felelték: Méltó a halálra!” (Mt 26,63-64) Ezzel véget ért az Ószövetség: „Azt a szövetségemet ôk bontották fel, pedig én voltam az Uruk,- mondja az Úr”. (Jer, 31,32) Pártatlan bíróság ítélete volt Pilátusé: „Semmi vétséget sem találtam ebben az emberben mindazok közül, melyekkel vádoljátok. Sôt Heródes sem, mert visszaküldte ôt hozzám”. (Lk 23,14-15) a kereszt alatt is gúnyolták nemzettársai. A százados pedig, és akik vele együtt ôrizték Jézust, a földrengés és a történtek láttán nagyon megrémültek és azt mondták: Ez valóban Isten Fia volt”.(Mt 27,54) ”és íme, a templom függönye kettészakadt felülrôl az aljáig, a föld megrendült, a sziklák megrepedtek, a sírok megnyíltak, és sok szentnek feltámadt a teste”. (Mt 27,51-52) Mi, az Újszövetség tagjai, „mivel bízunk abban, testvérek, hogy Jézus vére által bemegyünk a szentélybe, amelyet nekünk, mint új és élô utat 54

a függönyön, azaz a saját testén keresztül megnyitott, és mivel van fôpapunk Isten háza fölött, járuljunk hozzá igaz szívvel a hit teljességében, hintsük meg és tisztítsuk meg szívünket a rossz lelkiismerettôl, és mossuk le testünket tiszta vízzel. Tartsunk ki rendületlenül reménységünk megvallása mellett, – mert hûséges az, aki az ígéreteket tette,– és figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzduljunk, ne hagyjuk el összejövetelünket, mint némelyek szokták, hanem bátorítsuk egymást annál inkább, minél inkább látjátok a napot közeledni”. (Zsid 10,19-25) É VK . 3. hét csütörtök . . . . . . . . . . . 2Sám 7,18-19.24-29; Mk 4,21-35 „Most tehát, Uram Isten, tartsd fenn szavadat, amelyet szóltál szolgád házáról” (2Sám 7,25)

N

átán, Isten prófétája elmondta Dávidnak mindazt, amit a királyok közül senki más nem hallott csalhatatlan isteni üzenetként családja javára. Amit pedig messiási üzenetként hozott Dávidnak Nátán, hogy az ô családjából születik majd meg a Megváltó, ilyet más családfô nem is hallhatott. Dávid boldog volt nagyon. el is indult azonnal a szent sátorhoz. Ott akart imádkozni az Úr ládája, a szövetség szekrénye elôtt. „Ki vagyok én, Uram Isten, s mi az én házam, hogy engem ennyire felemeltél? Sôt még ez is kevésnek tûnt színed elôtt Uram, Isten, ki a messze idôre vonatkozólag is szóltál szolgád házáról, mert ez a törvénye az embernek, Uram, Isten!” (7,18-19) Igen, ha az embert Isten arra méltatja, hogy felemeli házát, szeretett gyermekeit, már ismert és majd eljövendô unokáit, az a törvénye Istennek, hogy ezt nagyon meg kell köszönni neki. Mert minden hatalom Istentôl jön, ezt az okos hatalomviselô tudja és megköszöni neki népe színe elôtt is. Az ostoba ember pedig, aki azt hiszi, hogy a hatalom neki kijár, sôt a hatalommal még azonosítja senki kis önmagát, az nagy szégyen. « L’état, c’est moi» [az állam én vagyok], mondta a fényben úszó francia király. Ha tudta volna, hogy utódait hogyan mészárolják le lázadó alattvalói, talán tudott volna normálisan gondolkodni: Istennek tartozunk köszönettel mindenért. „Örökre népeddé tetted ugyanis népedet, Izraelt, s te, Uram Isten, lettél az Istenük”. (24) Ebben a magasztos órában Dávid megköszöni az Úrnak, hogy Izraelt, a maroknyi népet tette meg saját népének. Nem engedte, hogy bálványt, fa- és kôdarabokat imádjanak Isten helyett. Mennyire szégyellte volna Dávid, ha Isten elôre mondja neki a gyalázatos tényt, hogy az ô késôi unokáját, a Messiást, az Isten megtestesült Fiát hogyan vádolják ezer év múlva Izrael akkori fiai saját fôtanácsuk elôtt, de a megszálló római helytartó színe elôtt is. (Mt 26,59-68;-27,11-26) Dávid ez után saját családjának felmagasztalásáért hálálkodik. „magasztalják nevedet mindörökké, és mondják: a Seregek Ura az Istene Izraelnek! – s akkor szolgádnak, Dávidnak a háza állan55

dó lesz az Úr elôtt.” (26). Milyen gondosan feljegyezte ezer év múlva ennek a jövendölésnek beteljesülését a nem zsidó, hanem görög evangélista, Lukács: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. (Iz 7,14) Nagy lesz ô, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ô atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége” (Lk 1,30-33) „Méltóztasd tehát megáldani szolgád házát, hogy fennmaradjon elôtted örökké, hiszen, Uram, Isten, te mondtad, és áldásod meg is fogja áldani szolgád házát mindörökké”. (29) Ezért köszönti Máriát Gábor fôangyal ezer év múlva imígyen: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled”. (Lk 1,28) Ezért kell kimondania Erzsébetnek Mária látogatásakor: „Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse!” (Lk 1,42) és ezért ismételjük naponta milliárdszor mi, rózsafûzért imádkozók, ugyanezt. Ha pedig jönne olyan átkozott kor, hogy ezt megszûnnének mondani, akkor a kövek fogják kiáltani (Lk 19.40) É VK . 3. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 10,19-25; Mk 4,21-25 „Jézus vére által bemegyünk a szentélybe” (Zsid 10,19)

T

egnap átelmélkedtük, hogy az áronita papok napi áldozatukkal nem tudták a bûntôl megtisztítani az embereket, Jézus viszont egyetlen áldozatával tökéletes tisztulást nyújtott minden bûnösnek. Ennek a megtisztulásnak köszönhetjük, hogy kinyílik számunkra a mennyország. Ezt ugyan egyelôre a bizalom, vagyis a remény által birtokoljuk, de ez éltetô erô: „Mivel tehát bízunk abban testvérek, hogy Jézus vére által bemegyünk a szentélybe, amelyet nekünk, mint új és élô utat a függönyön, azaz a saját testén át megnyitott” (1920), ez a remény nem csalhat meg. Jézus ugyanis az utolsó vacsorán kifejezetten állította: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. (Jn 14,1-3) Ehhez a saját testén át nyitott nekünk utat, mint ahogy az ószövetségi szent sátor függönyét is örökre kettészakította. Újabb hasonlattal is segít a titkot megérteni: Az ószövetségi fôpap évente egyszer belépett a szentek szentjébe az idegen vérrel, megmutatta népének a jövendô lehetôséget a hívôk belépésére is. Jézus minket már magával visz: „és mivel van fôpapunk Isten háza fölött, járuljunk hozzá igaz szívvel a hit teljességében, hintsük meg és tisztítsuk meg szívünket a rossz lelkiismerettôl, és mossuk le testünket tiszta vízzel”. (Zsid 10,21-22) Itt nyilván a hitrôl, a bûnbánatról és a keresztség szentségérôl van szó. Ezek a kegyelmek a földi életben érhetôk el, Jézus errôl beszélt apostolainak az Olajfák hegyén, 56

amikor mennybemenetele elôtt búcsúzott tôlük: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, az elkárhozik”. (Mk 16,15-16) a földi elôkészülethez tartozik továbbá a remény erényének gyakorlása. Reméljünk Jézus ígéretében, vagyis erôsen bízzunk a földi élet nehézségei között is abban, hogy Jézus kegyelmeivel erôt ad kitartani mellette, majd értünk jön életünk végén. Mindezt meg is kell külsôleg vallani az emberek elôtt: „Tartsunk ki rendületlenül reménységünk megvallása mellett, mert hûséges az, aki az ígéreteket tette”. (Zsid 10,23) a hit és a remény mellé sorakozzék a harmadik isteni erény is: „és figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzduljunk”. (24) Gondoljunk arra a nagy beszédre, amelyben Jézus az utolsó ítéletet ismerteti hallgatóival. A mennyországra hívottaknak felsorolja az irgalmasság cselekedeteit, amelyet az Ô kedvéért tettek földi életükben (vö. Mt 26,34-36) Különben is az emberi életet Isten az igazság és a szeretet gyakorlására rendelte. „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és az Isten ôbenne”. (1Jn 4,16) Ez a legbiztosabb mérce. Az örökké tartó boldogság megszámlálhatatlan sokaság közösségében lesz egyéni birtokunk. Ezért kell már a földi életben is biztosítani a vallásos életközösségi jellegét. Ennek formája a közös szentmise és más áhítatgyakorlatok. Ne hanyagoljuk el, mint ahogyan igen sokan teszik. Hazánkban katolikus testvéreink 80-85%-a vasárnaponként sem jár szentmisére. A mennyei boldogság nem bevezetô gyakorlatokból áll, hanem befejezése a földi életnek. É VK . 3. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 10,32-39; Mk 4,26-34 „a szenvedések kemény küzdelmét álltátok ki” (Zsid 10,32)

S

zent Pál a levél elôzô szakaszában már foglalkozott azzal a gondolattal, hogy az örök boldogságba való bejutásunk reményéért nehézségeket is kell vállalnunk. A mai elmélkedés anyagában viszont elsôdlegesen ezt a tanítást bôségesebben ki akarja fejteni: „Emlékezzetek vissza a hajdani napokra, amikor, miután megvilágosodtatok, a szenvedések kemény küzdelmét álltátok ki, s részint gyalázásokban és szorongatásokban látványul szolgáltatok, részint pedig azoknak, akikkel így bántak, társai lettetek”. (Zsid 10,32-33) a keresztény remény világába akkor kezd belépni az ember, amikor kegyelmet kap Istentôl, hogy az élete értelmérôl helyes fogalma legyen, vagyis megtudja, hogy a földi élet felkészülés, érdemszerzés az örök életre. Ezt nevezi a levélíró megvilágosodásnak. További kegyelmek segítik a remény útján: a hit, a bûnbánat és a beavató szentségek: a keresztség, a bérmálás és az Eukarisztia. Ez a lelki gyermekség kora, mondja Szent Péter: „mint a most született kisdedek, hamisítatlan szellemi tej után vágyakozzatok!” (1Pét 2,2) Amint aztán növekszik és ifjúvá serdül a gyermek, jönnek az erôfeszítések, lelki edzések, a ke57

mény küzdelmek. Így válunk teherbíró keresztény felnôttekké. Jönnek is a szenvedések, a gyalázások és a szorongatások, tehát az egyéni életben megtapasztaljuk, hogy Jézus nyomában fel kell vennünk a keresztünket: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem”. (Mt 16,24) De ez nem elég: a szeretet jegyében mások szenvedéseiben is részt kell vennünk. „Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét”. (Gal 6,2) a keresztényüldözések idején másokkal együtt is kellett szenvedést vállalni: „Mert részetek volt a foglyok szenvedésében, és javaitok elrablását is örömmel viseltétek, tudva, hogy jobb és maradandó javatok van”. (Zsid 10,34) Nagyon kell a remény erénye ezekbe a megpróbáltatásokban: „Ne veszítsétek hát el bizalmatokat, mert nagy lesz annak a jutalma. Béketûrésre vanszükségetek, hogy Isten akaratát megtegyétek, s elnyerjétek az üdvösséget”. (35- 36) A levélíró ószövetségi idézetekkel is megerôsíti okfejtését: „Mert még egy kis idô, (Iz 26,20) s az, aki eljövendô, eljön, és nem késik”. (Hab 2,3G) Ez az eljövetel vonatkozhat a Messiás születésére is, hiszen a remény ezzel már kézzel fogható bizonyságot nyer, még inkább a világvégi megjelenésére, amikor ténylegesen és mindenki szeme láttára invitálja üdvözült híveit a mennyországba. „Az én igazam a hit által élni fog, de ha meghátrál, a lelkem nem leli benne kedvét”. (Hab 2,4G) Ezzel figyelmeztet a próféta, hogy a jóban ki kell tartania mindenkinek legkeservesebb szenvedésekben is, különben elveszíti a megígért üdvösséget. Nagy szorongatás vár ránk a világon mindenütt. Nemcsak a múltban, napjainkban is százával gyilkolják a keresztényeket Indiában és Közép-Afrikában. Mi ennek ellenére is vállaljuk hitünket: „Mi azonban nem vagyunk a meghátrálás gyermekei a romlásra, hanem a hité az élet elnyerésére”. (Zsid 10,39) Ahogy Jézus tanítja: „Gyûlöletesek lesztek minden nemzet elôtt az én nevemért, de aki kitart mindvégig; az megmenekül”. (Mt 10,22)

és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kôsziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erôt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyekben is”. (17-20) Csodálatos percek! De eme boldogító kinyilatkoztatás után, hogy Jézusnak új egyháza lesz, ennek vezetôi, sôt alapja az apostolok lesznek, Jézus azonnal hozzáfûzi: neki „Neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektôl, fôpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia. Péter erre félrehívta ôt és kezdte lebeszélni: Távol legyen ez tôled, Uram! Ez nem történhet meg veled. Ô azonban elfordult, és azt mondta Péternek: Távozz tôlem, sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törôdsz, hanem az emberekével”. (21-23) Aztán azonnal kiterjeszti ezt a szenvedésvállalást minden követôjére: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem”. (24) Amikor Jézus már a mennyben volt, a megkeresztelteket levélírónk ugyanerre tanítja: „Emlékezzetek vissza a hajdani napokra, amikor, miután megvilágosodtatok, a szenvedések kemény küzdelmét álltátok ki, s részint gyalázásokban és szorongatásokban látványul szolgáltatok, részint pedig azoknak, akikkel így bántak, társai lettetek. Mert részetek volt a foglyok szenvedésében, és javaitok elrablását is örömmel viseltétek, tudva, hogy jobb és maradandóbb javatok van. Ne veszítsétek hát el bizalmatokat, mert nagy lesz ennek a jutalma. Béketûrésre van szükségetek, hogy Isten akaratát megtegyétek, s elnyerjétek az ígéretet. Mert még egy kis idô, s az, aki eljövendô, eljön, és nem késik. Az én igazam a hit által élni fog, de ha meghátrál, a lelkem nem leli benne kedvét”, írják a próféták. „Mi azonban nem vagyunk a meghátrálás gyermekei a romlásra, hanem a hité az élet elnyerésére”. (Zsid 10,32-39)

É VK . 3. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 10,32-39; Mk 4,26-34

É VK . 3. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . Zsid 11,1-2.8-19; Mk 4,35-41

„Miután megvilágosodtatok, a szenvedések kemény küzdelmét álltátok ki” (Zsid 10,32)

„A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk” (Zsid 11,1)

M

A

ilyen jó még olvasni is az evangéliumokban arról, hogy Urunk Jézus nyilvános mûködése kezdetén megszólított kemény munkában szorgoskodó férfiakat, pl. Simon Pétert és testvérét Andrást, kicsit odébb a tenger partján Jakabot és Jánost, majd a vámnál dolgozó Mátét, stb. s azok felkeltek, nekik is otthagyták családjukat, feladták kenyérkeresô munkájukat és követték Jézust. Boldogan vallották, hogy ôk a Názáreti Jézus tanítványai. Kicsit késôbb Jézus nekik is feltette a kérdést: „és ti kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élô Isten Fia”. (Mt 16,15-16) a kitûnô válaszra Jézus azonnal kitûnteti Pétert: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test 58

gondolkodó ember bizonyságot keres arra, hogy helyesen ismeri-e meg a dolgokat, helyesen ítéli-e meg a nehezebben érthetô problémákat. Nézzük meg, mit is jelent hinni? A fentebbi meghatározás nyilván igaz, hiszen szentírási szöveg. Megállja-e a helyét a filozófikus, kritikus gondolkodásban is? Az igazság megismerésének három útja van. Az elsô a tapasztalat. Az ismeretlen anyagi tárgyat, amely velem egy helyen van, biztosan megismerhetem az érzékszerveimmel: szememmel látom, fülemmel hallom, kezemmel tapintom, orrommal szagolom, nyelvemmel ízlelem. Az asztalról meg tudom állapítani, hogy fából készült. Ez a megismerési mód közös az állatokéval. A megismerés 59

második módja az elsôn nyugszik: ez a következtetés. Ez már szellemi síkon történik: az érzékszervekkel szerzett tapasztalatot felhasználva az értelmemmel megállapítom, hogy ha az asztal anyaga fa, akkor ugyanolyan anyag, mint az udvaron vagy erdôn álló fák. A következtetés is biztos ismeretet ad. A harmadik módra akkor van szükség, ha a megismerni kívánt dolog nincsen velem egy helyen, nem lehet megtapasztalni, így a következtetésnek nincsen alapja. Van viszont valaki, aki ismeri azt a dolgot, az illetô megbízható, megmondja nekem is, én pedig elfogadom igaznak az ô közlését. Ez a hit. Az egyszerû életben számtalanszor alkalmazzuk. Szinte minden ismeretünk erre épül, mert a legtöbb dolgot ezzel a módszerrel ismerjük meg. A földrajz, az írás-olvasás, történelem. hit nélkül elképzelhetetlen. Ha Isten bensô életérôl tudni akarunk valami biztosat, csak a hitre alapozhatunk. Ez „a hit alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk”. (Zsid 11,1) Ennek a hitnek ragyogó példáit sorolja fel a levélíró. Mindenek elôtt Ábrahám hitére csodálkozik és csodálkoztat rá minket is. Ábrahám bálványimádó volt, mint az akkori emberek zöme. Nem tapasztalhatta meg az élô Isten erejét, mint korábban Noé, akit felszólított az Isten a hajóépítésre, hogy megmeneküljön és megmentse családját meg az állatokat a vízbefulladástól. Hitt Istennek, de hite viszonylag rövid idô múlva igazolást nyert a vízözön beköszöntével. Ábrahámnak úgy kellett hinnie hatvan évesen, hogy majd valamikor születik fiad, tôle majd nagy nép származik, és még a Messiás is az ô családjának szülötte lesz. Felesége, Sára is hitében nyert erôt, hogy nagyon idôs asszony korában foganja és szülje meg a megígért fiút. (8-12) Úgy éltek és haltak meg, hogy az ígéretekbôl alig teljesült valami. A hívô Ábrahám ezért lett nemcsak a zsidó nép és a Megváltó ôsapja, hanem Isten ígérete alapján minden hívôé is, és „benne nyert áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Hite koronája pedig az az utolsó próbatétel volt, hogy felnôtt fiát, a várva-várt Izsákot egészen elégô áldozatul kérte tôle az Úr. Nemcsak az volt a súlyos próba, hogy mondjon le róla, saját kezével ölje meg, égesse hamuvá, hanem azt is el kellett hinnie, hogy ez a fiú holtából feltámadva is élni fog, betölti küldetését, hiszen Isten ezt így ígérte. Jutalmul jött az angyal, véget vetett a próbatételeknek. Ô pedig a hit hôseként ismert az egész világon. (17-19) Ezt a hitet várja tôlünk is Isten. É VK . 3. hét szombat . . . . . . . . . . . . 2Sám 12,1-7a.10-17; Mk 4,35-40 „Te vagy az az ember” (2Sám 12,7)

M

ár régen Dávid felesége volt Uriás özvegye, Betsabé, és Dávidnak olybá tûnhetett, hogy a nagy erkölcsi problémát, Betsabéval történt házasságtörését okosan eltussolta, az asszony férjének halálát hôsi halálnak álcázva remekül elrendezte, sôt már a kisbaba is megszületett, Isten akkor döbbentette rá tette gonoszságára. Dávid szerette Istent, és igyekezett igazságosan ural60

kodni. Ezen a téren indult el bûnének büntetése is. Egy napon barátja, Nátán próféta kereste fel. Felháborodva adta elô, hogy egy nagyon gazdag ember vendéget fogadott, és lakomáját a helység legszegényebb emberének kedvenc juhából fôzette meg. A keleti érzékletességgel elôadott igazságtalan cselekedet azonnali kemény ítélet meghozatalára ösztönözte a királyt: „Az Úr életére mondom, hogy halálfia az ember, aki ezt cselekedte. Négyszeresen térítse vissza a bárányt, mivelhogy ezt cselekedte és könyörtelenül járt el”. (6) Nátán erre azt mondta a barátjának: „Te vagy az ember. Ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Én felkentelek Izrael királyává, megszabadítottalak Saul kezébôl, neked adtam Saul házát, öledbe adtam urad feleségeit, s ha ez még kevés volt, sokkal többet is adtam volna neked. Miért vetted hát semmibe az Úr szavát, olyat cselekedve, ami gonosz az én színem elôtt” (7-9) Abban az idôben Isten elnézte még, hogy az emberek a házasságot ne Isten eredeti szándéka szerint vegyék, és többnejûségben éljenek. Ez akkor még gyengeségnek, éretlenségnek minôsült. Ahogyan azonban Dávid egy házasságban élô asszonyt elcsábított, majd a férjét az ostrom áldozatának tûntetve végeztette ki, ez már Isten szemében gonosznak minôsült. Súlyosan felelni kellett érte. A büntetés Dávid családját érte: „Ne távozzék tehát a kard sohasem házadtól, mivel semmibe vettél engem, s elvetted a hettita Úriás feleségét, hogy a te feleséged legyen”. (10) Ezzel Isten védte és védi az idegenbôl bevándoroltak természetes jogait. Kimondja azt is, hogy aki titokban cselekszik Isten akarata ellenére a házassági jog sérelmére valamit, Isten azt késôbb a család történetében nyilvánosan bünteti. Dávid, aki azt hitte, neki mindezt szabad volt megtennie, összeroppant Isten ítéletét hallva. Késôn ugyan, de bevallja bûneit és ezzel meg is nyeri Istentôl a bocsánatot a bûneire. De nem nyeri el a büntetések feloldását, amik a bûnökért járnak. Ide tartozik Betsabétól született kisfia betegsége, aminek ideje alatt Dávid szigorúan böjtölt, vezekelt, de az ártatlan kisded életét nem tudta megmenteni. Késôbb saját fia, Absalom, hajtotta végre apján és házán a többi büntetést. A mi társadalmunk nemcsak gonosz dolgokat mûvel a családokban Isten ellen, de bûneit belátni sem hajlandó. Ez a gonoszság elôbbutóbb nagyon kemény büntetésre számíthat. Ne feledje senki: Isten a bûnöket az elsô bocsánatkérô szóra megbocsátja, de a büntetéseket teljesen el nem engedi. Imával és vezekléssel viszont lehet könnyíteni azokon is. É VK . 3. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . Zsid 11,1-2.8-19; Mk 4,35-41 „A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk” (Zsid 11,1)

A

gondolkodó ember bizonyságot keres arra, hogy helyesen ismeri-e meg a dolgokat, helyesen ítéli-e meg a nehezebben érthetô problémákat. Nézzük meg, mit is jelent hinni? A fentebbi meghatározás nyilván igaz, hiszen 61

szentírási szöveg. Megállja-e a helyét a filozófikus, kritikus gondolkodásban is? Az igazság megismerésének három útja van. Az elsô a tapasztalat. Az ismeretlen anyagi tárgyat, amely velem egy helyen van, biztosan megismerhetem az érzékszerveimmel: szememmel látom, fülemmel hallom, kezemmel tapintom, orrommal szagolom, nyelvemmel ízlelem. Az asztalról meg tudom állapítani, hogy fából készült. Ez a megismerési mód közös az állatokéval. A megismerés második módja az elsôn nyugszik: ez a következtetés. Ez már szellemi síkon történik: az érzékszervekkel szerzett tapasztalatot felhasználva az értelmemmel megállapítom, hogy ha az asztal anyaga fa, akkor ugyanolyan anyag, mint az udvaron vagy erdôn álló fák. A következtetés is biztos ismeretet ad. A harmadik módra akkor van szükség, ha a megismerni kívánt dolog nincsen velem egy helyen, nem lehet megtapasztalni, így a következtetésnek nincsen alapja. Van viszont valaki, aki ismeri azt a dolgot, az illetô megbízható, megmondja nekem is, én pedig elfogadom igaznak az ô közlését. Ez a hit. Az egyszerû életben számtalanszor alkalmazzuk. Szinte minden ismeretünk erre épül, mert a legtöbb dolgot ezzel a módszerrel ismerjük meg. A földrajz, az írás-olvasás, történelem. hit nélkül elképzelhetetlen. Ha Isten bensô életérôl tudni akarunk valami biztosat, csak a hitre alapozhatunk. Ez „a hit alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk”. (Zsid 11,1) Ennek a hitnek ragyogó példáit sorolja fel a levélíró. Mindenek elôtt Ábrahám hitére csodálkozik és csodálkoztat rá minket is. Ábrahám bálványimádó volt, mint az akkori emberek zöme. Nem tapasztalhatta meg az élô Isten erejét, mint korábban Noé, akit felszólított az Isten a hajóépítésre, hogy megmeneküljön és megmentse családját meg az állatokat a vízbefulladástól. Hitt Istennek, de hite viszonylag rövid idô múlva igazolást nyert a vízözön beköszöntével. Ábrahámnak úgy kellett hinnie hatvan évesen, hogy majd valamikor születik fiad, tôle majd nagy nép származik, és még a Messiás is az ô családjának szülötte lesz. Felesége, Sára is hitében nyert erôt, hogy nagyon idôs asszony korában foganja és szülje meg a megígért fiút. (8-12) Úgy éltek és haltak meg, hogy az ígéretekbôl alig teljesült valami. A hívô Ábrahám ezért lett nemcsak a zsidó nép és a Megváltó ôsapja, hanem Isten ígérete alapján minden hívôé is, és „benne nyert áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Hite koronája pedig az az utolsó próbatétel volt, hogy felnôtt fiát, a várva-várt Izsákot egészen elégô áldozatul kérte tôle az Úr. Nemcsak az volt a súlyos próba, hogy mondjon le róla, saját kezével ölje meg, égesse hamuvá, hanem azt is el kellett hinnie, hogy ez a fiú holtából feltámadva is élni fog, betölti küldetését, hiszen Isten ezt így ígérte. Jutalmul jött az angyal, véget vetett a próbatételeknek. Ô pedig a hit hôseként ismert az egész világon. (17-19) Ezt a hitet várja tôlünk is Isten.

É VK . 3. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . Zsid 11,1-2.8-19; Mk 4,35-40

62

63

„A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonytéka annak, amit nem látunk” (Zsid 11,1)

H

a a legutóbbi évszázadokban hitrôl esik szó, egyes emberek arcán gúnyos mosoly jelenik meg. Sokan így sûrítik bölcsnek szánt nézetüket: „Én csak azt hiszem, amit látok”. Erre ki is húzzák magukat, mint akik már minden hiten túlléptek, ôk csak a szigorú természettudományos alapon hajlandók gondolkodni. Semmi vitába nem óhajtok belevágni, csupán egy-két komoly megjegyzésem van számukra. Az örök filozófia szerint az igazságot három módon lehet megismerni: Elsô: érzékeinkkel. Azt a fizikai testet, amely ott van, ahol én, egy vagy mind az öt érzékemmel megtapasztalom. Ez a mûvelet közös az állatokéval. – Második: a következtetés. Az érzékeimmel megismert fizikai tárgyból biztosan következtethetek pl. az eredetére. A fa asztalom anyagából következtetem le, hogy asztalom anyaga is földbôl nôtt fa volt. – Harmadik: A hit. Ha valamit szeretnék biztosan megismerni, de a tárgy nincs a közelemben, érzékeimmel el nem érhetem; következtetni sincs mibôl, de akad olyan valaki, aki jól ismeri, amit én ismerni szeretnék, és megbízható az illetô, szavára elfogadom igaznak a dolgot. Erre válaszolni lehet, hogy nincs biztosítékom a tanú becsületérôl. Válasz: az érzékeink is becsaphatók. Hányszor írják az újságok, hogy áruházak polcain sárga folyadék: ráírva: méz. Megvizsgálják: kotyvalék. – A hitnél, amely isteni igazságra vonatkozik, a garancia a csalhatatlan Isten. – Egyébként a tudományos ismereteink zöme is hit, mert azok szavára fogadjuk el igaznak, akik szaktekintélyek.Az a kijelentés pedig, hogy csak azt hiszem el, amit látok, zagyva ész szüleménye, mert a látás az érzékelés, nem hit. – A világ teremtett volta józan ésszel is kikövetkeztethetô. Az ember csak meglévô anyagból tud csinálni valamit, anyagot alakít át, ez a munka. Amíg semmi sem volt, nem lehetett belôle semmit sem kialakítani. Csak Istent nevezhetjük öröknek, akinek szükségképen öröktôl fogva léteznie kell, mert csak tôle származhat a teremtett világ. A szentlecke az okos hitre sok példát sorol fel. Az egyik legimpozánsabb Ábrahám hite. Isten szavára elhitte, hogy hazát kap tôle. Bár ekkor hatvan éves volt, még nem született fia, száz éves korában a szintén öreg felesége, Sára szülte meg a megígért gyermeket. Újabb hit-próbán kellett még átesnie, amikor a fia már legényke volt. Isten azt parancsolta neki, hogy vigye föl ôt egy távoli hegyre, ott építsen kôoltárt, ölje meg Izsákot és égesse hamuvá. Ábrahám vállalta, mert Isten parancsolta ezt, aki korábban azt ígérte, hogy Izsáknak rengeteg utóda él majd a földön, és a Messiás is tôle születik. Az apa erôs hittel hitte, hogy a fiát hamvaiból feltámasztja az Úr, de régebbi ígéretének valóra kell válnia. Ezt a próbát is kiállta. Jutalmul nem kellett a fiát feláldoznia, és minden beteljesült idôvel, amit Isten ígért neki.

[A ÉV]

✽

É VK . 4. vasárnap . . . . . Szof 2,3; 12-13; 1Kor 1,26-31; Mt 5,1-12a

„Jézus fölment a hegyre, leült, és így tanította ôket” (Mt 5,1-2)

S

zofóniás próféta Jozíja júdeai király uralkodása idején mûködött, tehát Jeruzsálem pusztulása és a babiloni fogság kezdete elôtti évtizedekben. Küldôje, a mindenható Isten egyértelmûen megmondja neki, hogy a balsors üzenetét bízta rá. Jeruzsálem ostroma hamarosan bekövetkezik. Isten csapása, kemény büntetése lesz ez, mert több próféta figyelmeztetése ellenére nem hagytak föl a zsidók a bálványimádással és a szegények sanyargatásával. A harag napján a pusztulástól csupán a szegények és az alázatosak menekülnek meg, mert ôk keresik Istent. „Meghagyom közöttetek a szegényeket és alázatosakat, akik az Úr nevében reménykednek: Izrael maradékát. Ôk nem mûvelnek többé gonoszságot, nem beszélnek hazugságot, nem lesz álnok nyelv a szájukban”. (Szof 3,12-13) Amikor pár évtized múlva Jeruzsálem elpusztult, ezeket az igaz Istenben bizakodó szegényeket nem hurcolták el Babilonba. Az Úr napja ôsi fogalom volt a zsidóknál. Kezdetben úgy vélték, hogy az a nap igazságszolgáltatás lesz, népük öröm és diadalünnepe. Késôbb pontosította az Úr ezt az elképzelést. Az Úr napja Isten igazságos ítéletét hozza, végül pedig az utolsó ítéletre vonatkoztatja a Biblia. Szofóniás most olvasott részében Jeruzsálem pusztulására vonatkozik. A szegények megmenekülésének oka az volt, hogy ôk keresték az igazságot, tartották Isten törvényeit, és alázatosak maradtak. (vö. Szof 2,3) „Meghagyom közöttetek a szegényeket és alázatosokat, akik az Úr nevében reménykednek: Izrael maradékát. Ôk nem mûvelnek többé gonoszságot, nem beszélnek hazugságot, nem lesz álnok nyelv a szájukban”. (Szof 3,12-13) Ugyanezeket az igéket halljuk az evangéliumban. Jézus „a tömeget látva fölment a hegyre. Leült, a tanítványai odajöttek hozzá, ô pedig szólásra nyitva ajkát így tanította ôket.” (Mt 5,1-2) Itt már nem próféta szólal meg, hanem maga a földre szállt, megtestesült istenfia a hegy méltó katedra. El is foglalja ünnepélyesen: leül. Aztán megnyitja száját: beszélni kezd. Országának alaptörvényeit fogalmazza meg, mint bölcs tanítómester. Elôször is pontosítja a szegénység fogalmát: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a menynyek országa”. (Mt 5,3) Nem a gazdagok által elnyomorított nincstelenekrôl van szó, hanem azokról, akik nem rabszolgái az anyagi jólétnek, nem rabjai a pénznek. Meg is érdemlik az Isten országát: itt a földön az igazság és szeretet közösségét, a túlvilágon pedig a mennyországot. „Boldogok, akik sírnak, mert ôk majd vigasztalást nyernek” (4) Mikor? Az isteni ítéletkor. „Boldogok a szelídek, mert ôk öröklik a földet”. (5) Azok,akik emberek maradnak, amikor ragadozó vadállattá lesznek a pénz megszállottjai. Nem ostobák ôk, csak nem akarnak Isten törvényei ellenére erôszakkal felelni a gazember jogtiprásra és hatalmi ügyeskedésre, amellyel elvették jogos tulajdonukat. Jogerôsen visszaszáll az rájuk, amikor a jog és igazság, vagyis Isten melléjük áll. Az Ószövetség64

nek és az Újszövetségnek ugyanaz a halhatatlan Isten a szerzôje. Kérdés csak az lehet: amit ostobán megszegtek az Ószövetségben és az Újszövetségben a hazug és gyûlöletkeltô sátán csatlósai, azt becsületes, kemény jellemmel, erôs istenhittel és isten- és emberszeretettel vissza akarjuk-e fordítani eredeti módjára? Vissza kell térnie népünk hitetlenné vált csoportjának az örök Istenhez, aztán meg kell fogni egymás kezét. Mikor? Most! Azonnal! Mielôtt eljön az Úr haragjának napja. [A ÉV]

✽

É VK . 4. vasárnap . . . . Szof 2,3; 3,12-13; 1Kor 1,26-31; Mt 5,1-12a

„Boldogok a szegények, mert övék mennyek országa” (Mt 5,3)

H

a a nyolc boldogságot, vagy annak csak az elsô pontját is nem Jézus Krisztus, hanem egy régi milliomos, vagy egy korunkbeli milliárdos fogalmazta volna meg, és tûzte volna programbeszédje élére, nem olvastam volna fel. Mint ahogy hosszú életemben soha nem éljeneztem meg annak a dúsgazdag dzsentrinek a nevét, akit az utolsó két évszázad zászlajára írt és a világ modern megmentôjének magasztalt, mert amíg felheccelte a szegények milliárdjait, maga nagyúri jólétben élt: gazdag családi örökség és a modernkor gyors meggazdagodásának eszköze, a gyár hizlalta nap, mint nap a saját jólétét. A nevét se leírni, se kimondani nem vagyok hajlandó, amikor a nyolc boldogság alapütemét kell és szeretném is megmagyarázni. Ezt a kijelentésemet egy mondattal indokolom: aki dúsgazdag, és arra hecceli a szellemiekben és anyagiakban szegény, sôt nyomorult proletárokat, hogy egyesült erôvel vegyék el a gazdagoktól mindenüket, de az ô dúsgazdagságához hozzányúlni ne merjenek, az a szegénység akadályához ne merjen hozzányúlni. Nem is érti, mirôl van szó. Jézus Krisztus, mint Második Isteni Személy együtt teremtette az eget és a földet. Ô tette dúsgazdaggá a földet, mert az embereknek szánta örökségül. Évmilliókig milliós nagyságrendben szaporította a növény- és állatfajokat, és csak akkor teremtette meg az embert, amikor már nem egy emberpár, hanem a mostani emberiség létszáma is dôzsölhetett volna rajta. Ez a Szentírás szövege: „Majd azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszómászón, amely mozog a földön. Meg is teremtette tehát Isten az embert a maga képre; Isten képére teremtette ôt, férfinak és nônek teremtette ôket. Isten megáldotta ôket, és azt mondta nekik az Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Ter 1,26) „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy mûvelje és ôrizze meg”. (2,15) Ez tehát Isten mûve. Jött a sátán, a hazugság és gazemberség atyja. Bebolondította Évát, hogy még drágább lehetsz: Istennô, a világ anyagi és erkölcsi úrnôje. A mi korunkban már azzal csábít: dolgozni sem kell: a rabszolgáink dolgozzanak, mi a bankokat szálljuk meg, tôzsdé65

zünk a dolgozók pénzével, mert ez a jó üzlet nekünk. Kiszorítjuk belôlük még az életet is! – Isten a föld urává tett minden embert: ne hagyd magad nyomorulttá tenni! Nézd, hogy ugrálnak és üvöltenek, ha valaki a lapjaikba lát. Jött a Megváltó. Szegény iparos családba született. Maga is nehéz munkával kereste kenyerét. Osztozott sorsunkban. Nem volt semmi vagyona. Éhezett, szomjazott, ingyen tanított, ingyen gyógyított. Végül becsületét, polgárjogait, utolsó ruhadarabjait, szabadságát és az életét is elvették. Pedig senkitôl nem vett el semmit, de ha kellett, tízezer embert is vendégül látott. Halála elôtt nekünk adta kenyér színe alá rejtve istenemberi Testét, vele isteni erejét. Ezt a Jézust elfogadom Mesteremnek, tanítását, jézusi szegénységét is önként. Vele, Benne boldog vagyok! [B ÉV]

✽

É VK . 4. vasárnap . . . . . MTörv 18,15-20; 1Kor 7,32-35; Mk 1,21-28

„Az Úr, a te Istened hozzám hasonló prófétát támaszt neked” (MTörv 18,15)

A

zsidók a Sínai hegy lábánál lettek Isten tulajdon népe. Egyiptomban, rabszolgasorsban éltek. Amikor Mózes visszatért a pusztából, és bejelentette a fáraónak, hogy Jahveh, a zsidók Istene úgy parancsolta, hogy népének ki kell vonulnia a fáraó országából és a pusztaságban Istennek áldozatot, kell bemutatnia, a fáraó hallani sem akart errôl. Sejtette, hogy a zsidók nem akarnak többé visszatérni. Keményen ellenállt: „Nem ismerem én az Urat, és nem engedem el Izraelt” (Kiv 5,2) a nép ettôl fogva sokkal nehezebb körülmények között végezte munkáját, mert a fáraó meg akarta mutatni, hogy ô az erôsebb, Egyiptomban ô az úr. Isten azonban tíz rettenetes csapással sújtotta az országot, míg a végén a fáraó elengedte ôket. De utána ment elvonult szolgáinak hadserege élén. A menekülôknek az Úr folyosót nyitott a tengerben, át is keltek a szemközti partra. A fáraó is belenyomult seregével együtt ebbe a folyosóba. Már elôre dörzsölte kezét a végsô gyôzelem reményében, amikor Mózes Isten parancsára botjával a tengerre mutatott, a víz összefolyt, s az egyiptomiak mind belevesztek. Megtanulták, hogy Istennel ujjat húzni reménytelen próbálkozás. A zsidók, pedig megértették, hogy az ô Uruk végtelen erôs. A szerzôdéskötés elôtt a Sínai hegy alatt azt kérték, hogy Isten velük is beszéljen, ne csak üzenjen Mózessel. Isten teljesítette kívánságukat. A hegytetôrôl hömpölyögni kezdett lefelé a sûrû felhô. Villám villámot, mennydörgés mennydörgést követett. Megreszkettek a térdek, a félelem marokra fogta a szíveket. Isten, pedig harsona zengésû szóval mondta el az emberi élet alaptörvényeit mindenki füle hallatára. Akkor a nép így szólt Mózeshez: „Te szólj hozzánk és meghallgatjuk! Ne Isten szóljon hozzánk, hogy meg ne találjunk halni. Mózes azt felelte erre a népnek: Ne féljetek! Isten azért jött, hogy próbára tegyen titeket, és legyen bennetek az ô félelme, hogy ne vétkezzetek!”. (Kiv 20,19-20) Amikor Mózes negyven év múlva búcsúbeszédét tar66

totta a honfoglalás elôtt, erre hivatkozik: „Az Úr, a te Istened hozzám hasonló prófétát támaszt neked a te körödbôl, testvéreid közül, ôrá hallgassatok. Hiszen ezt kívántad az Úrtól, a te Istenedtôl a Hóreb hegyén, az egybegyûlés napján, mikor azt mondtad: Nem hallgatom tovább az Úrnak, az én Istenemnek hangját, és nem nézem tovább ezt a hatalmas tüzet, nehogy meghaljak”. (MTörv 18,15-16) Nekünk szól Isten a katolikus Egyház és papja által. Nem ijesztegetni akar, de szükségesnek látja felhívni a figyelmet elmérgesedett helyzetünkre. A világ urai teljesen el vannak ragadtatva önmaguktól. Istent kihagyják abból az új okmányból, amelyet új alkotmánynak szánnak Európa részére. De sokkal súlyosabb istensértés, hogy Istent gyakorlatilag már régen kihagyta, sok országban kitiltotta a társadalom életébôl. A tíz parancsot eltussolják, nem tanítják, nem tartják, és nem tartatják meg. Az Isten nevében beszélô Egyházat félreállítják, kigúnyolják, hiteltelenítik. Aztán a fáraó gôgjét felülmúlva dölyfösen ordibálják. „Nem ismerem én az Urat, és nem engedem el Izraelt”, azaz nem hagyom szabadon szolgálni a hívôket Istenüknek, építeni az Ô országát, az igazság és a szeretet közösségét. Megvárjuk, amíg a hegyek ormáról újra villám villámot, mennydörgés mennydörgést ér? És a gyáva istentagadók összeesnek? Emeljük föl szívünket, és bátran valljuk: Hiszek… [C ÉV]

✽

É VK . 4. vasárnap . . . . Jer 1,4-5.17-19; 1Kor 12,31-13,15; Lk 4,21-30

„Ha szeretet nincs bennem, csak zengô érc vagyok vagy pengô cimbalom”. (1Kor 13,1)

M

últ vasárnap Isten azt üzente nekünk, hogy az egész népnek, a bajokkal bôven meggyötört magyar népnek teljes szívvel vissza kell fordulnia hozzá. Új életet, egészen új utakat kell keresnie, hogy gazdasági bajaiból talpra tudjon állni, és szabad, boldog, önálló nép legyen újra. Ma újabb nekünk szóló üzenetek hangzottak el a liturgia olvasmányos részében. Ahhoz, hogy Magyarország Isten országa lehessen, ennek a magasabb rendû szellemiségnek: az igazság és szeretet közösségévé kell válnunk. Szent Pál a 1Kor 12-13. fejezetében tanít minket a korintusi hívekkel együtt az örök igazságra: minden közösségnek a legfontosabb, hogy léte alapjául az igazságot és a szeretetet tegye meg. Lényegében mindkét erény gyakorlattal is elsajátítható, fontos, hogy természetes úton is törekedjünk kimunkálni ôket. De Isten szívesen „önti belénk”, vagyis adja meg természetfeletti ajándékként, ami a kegyelmeket jelenti. Az apostol egymás mellé állítja a két létfontosságú erényt, és lépésrôl-lépésre mutatja ki a szeretet elsôbbségét.. Az igazságot a szavak hordozzák. Ami igaz, azért igaz, mert megfelel az Istentôl megszabott fogalmának. pl. az embert Isten teremtette férfinak és nônek. Ketten együtt alkotnak egy tökéletes emberi szervezetet, a családot. Ahol szervezetrôl van szó, ott kell lenni alá és fölé rendelésnek is. Isten a férfit jelölte meg családfônek. Ez a vezetô szerep 67

azonban sajátságos értelmezést kap az asszony teremtésében: Az Úr Ádám oldalbordájából vett ki egy párat, abból alkotta az asszonyi testet, majd ugyanolyan szellemi lelket lehelt bele, mint Ádámba. Erre következtetett egy régi egyházatya: nem Ádám fejébôl vette Éva testének anyagát, hogy okosabb legyen, hanem oldalából, hogy szeresse ôt. íme: isteni szó vagyis igazság, és a szeretet együtt. A kettô viszonya: „Szóljak bár (mondjam az igazságot) az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengô érc vagyok, vagy pengô cimbalom”. (1) A közösségeknek fontos az isteni szó, a tudományok világa, a nagy, „hegyeket elmozdító hit”, de szeretet nélkül ezek sem érnek semmit.– „Szétoszthatom bár mindenemet a nélkülözôk között, odaadhatom a testemet is égôáldozatul: ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem”. (2,3) Szent Pál akár a mai társadalmi összképet is megfogalmazta: nincs szeretet, nincs boldogság. „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság gyôzelmében leli. Mindent eltûr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel”. (4-7) Próbáljuk ki, kedveseim, most a kényszerû nyomort felszámolni kívánva, ha ezeket megvalósítjuk, nem lesz-e könnyebb meggyôzni embertestvéreinket, hogy ki az, aki az igazságra és a szeretetre kívánja építeni a jövôt. Hinni csak annak szabad, sorsunk irányítását csak arra szabad bíznunk. [C ÉV]

✽

É VK . 4. vasárnap . . . . Jer 1,4-5.17-19; 1Kor 12,31-13,13; Lk 4,21-30

„és prófétául rendeltelek a nemzetek javára” (Jer 1,5)

A

próféta szó annyit jelent, mint más helyett beszélô. Ez a szó a szentírási használatban mindig az Isten helyett, Isten nevében beszélô embereket jelöli. Jeremiást a Kr. elôtti VII. század végén hívta meg szolgálatára az Úr. A meghívott szabadkozása arra enged következtetni, hogy nem volt még harminc éves ebben az idôben. Isten elmondja neki: „Mielôtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek, mielôtt világra jöttél volna, megszenteltelek és prófétául rendeltelek a nemzetek javára” (5) Isten tehát közli vele, hogy tulajdonképpen öröktôl fogva történt a kiválasztása. Mi volt a célja eme isteni rendelésnek? Isten úgy tervezte meg egész egyéniségét, úgy teremtette meg ôt, hogy a zsidó nép több évszázados súlyos bûnei miatt bekövetkezô isteni büntetésekre felhívja az élôk figyelmét. Hirdetnie kellett, hogy van még lehetôség a bûnbánatra, de ha az elmarad, Isten elpusztítja Jeruzsálemet és vele együtt a salamoni templomot is. Küldetése tehát elsôdlegesen a zsidókhoz szól, de Isten a „nemzetek javára” is rendeli. Szól tehát hozzánk, magyarokhoz, most élô magyarokhoz is. Különösen Isten ma élô küldöttei figyeljenek, akár papok, akár más kiválasztottak, 68

mert Isten szavát el nem mondani vagy meghamisítani iszonyú felelôsség, és Isten keményen kéri számon rajtunk az esetleges pusztulást. Isten tudja, hogy a hitükben megroggyant, bálványimádó és a szegények sorsát megkeserítô hatalmasok fellázadnak Jeremiás ellen, szóban és tettben minden gonoszságot elkövetnek ellene, ezért felkészíti fiatal megbízottját: „Azért hát övezd föl derekadat, kelj föl és mondd el nekik mindazt, amit parancsolok neked. Ne ijedj meg tôlük, különben én ijesztelek meg téged az ô szemük elôtt. íme, én a mai napon erôs várossá teszlek; vasoszloppá és ércfallá az egész országgal szemben: Juda királyai és fôemberei ellen. Harcolni fognak ellened, de nem gyôznek le, mert veled vagyok és megszabadítalak – mondja az Úr – ” (16-19) Országunk hivatalos katolikus vezetôi, püspökeink tavaly körlevélben figyelmeztettek bennünket, hogy hazánk rendkívül nehéz helyzetben van. Ezen csak úgy tudunk segíteni, ha Istentôl elszakadt magyar testvéreink visszatérnek hozzá, megjavítjuk életünket, legfôbb útmutatóink Isten törvényei lesznek. Meg kell valósítanunk magunkban Isten országát, az igazság és szeretet szellemiségét, és ezzel kiszorítjuk hazánkból a sátán szellemiségét, a hazugságot és a gyûlöletet. Imáinkkal kérjük vissza ôseink elvesztett hitét, ragaszkodását a Magyarok Nagyasszonyához, és esdjük ki sosem volt össznépi egyetértésünket! Ez a mai próféták súlyos felelôsséggel járó ország és nemzetmentô feladata. É VK . 4. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 11,32-40; Mk 5,1-20 „Mert számunkra Isten valami jobbat rendelt” (Zsid 11,40)

A

zsidó nép méltán volt büszke történelmi nagyjaira. Emberileg is kiváló egyének sorakoznak a Szentírás lapjain. Ami viszont ritka hôssé teszi ôket, az a kegyelem. A kegyelem, Isten természetfeletti ajándéka emeli föl kétezer éves történelmük során a választott nép hôseit nagy nemzetek kiválóságai közé és fölé. A levélíró szerint ezek azok a személyek, „akikre nem volt méltó a világ”. (Zsid 11,38) Ezt a dicséretet, pedig ugyancsak a levélíró szerint azért érdemlik, mert „ezeket hitük tanúságtétele igazolt”. (38) a szentíró rögtön elsônek említi a választottak sorában Gedeont. „Izrael fiai ismét azt cselekedték, ami gonosz az Úr színe elôtt, s azért ô hét esztendôre a mádiániták kezébe adta ôket. Ezek annyira megnyomorgatták ôket, hogy ôk a hegyekben lévô üregeket és barlangokat meg az erdôket használták fel maguknak oltalmul. Miután Izrael befejezte a vetést, feljöttek a mádiániták, s az amalekiták meg a többi napkeleti nép, s felütötték nála sátraikat, és ahogy a vetés állt, mindent elpusztítottak Gáza bejáratáig, s semmi élelmiszert nem hagytak Izraelben, sem juhot, sem marhát, sem szamarat. Nyájastul, sátrastul jöttek fel, és úgy elleptek mindent, mint a sáskák, nem volt se szeri, se száma embereiknek, tevéiknek, amit értek, elpusztítottak. Izrael, pedig nagyon elszegényedett 69

a mádiániták miatt. Ekkor az Úrhoz kiáltottak és segítséget kértek a mádiániták ellen”. (Bír 6,1-7) Isten prófétát küldött hozzájuk, aki figyelmeztette ôket a múltukra és mostani hûtlenségükre, de segítséget ígért. Angyalt küldött egy Gedeon nevû zsidó férfihoz, aki emberalakban jelent meg neki. Gedeon éppen a kis megmentett gabonáját csépelte ki és tisztította a sajtóban, hogy észre ne vegyék az ország rablói. Az angyal mellette termett, és így köszöntötte ôt: „Az Úr veled, hôs vitéz! Gedeon megkérdezte tôle: Kérlek uram, ha velünk van az Úr, miért ért minket mindez?” (12-13) Aztán felemlegeti Isten régi csodáit. Az angyal viszont felszólítja ôt, hogy menjen, ûzze ki az ellenséget! Gedeon nem tudja, kivel beszél, de érezte, hogy nem egyszerû ember a vendége. Hívô ember volt, okos is, ezért próbát kért, jelet, hogy valóban természetfeletti segítséget tud adni a vendég. Így szólt: Hajnalban, amikor bôséges szokott lenni a harmat, legyen udvaromon minden száraz, csak egy köteg kitett gyapjú váljék harmatossá. A kérése teljesült. Közben azonban eszébe jutott, hogy egy kis csomag gyapjút könnyebb harmatossá tenni, azért új próbát kért: Most hajnalban legyen az egész szérû harmatos, egyedül a gyapjú maradjon száraz. Amikor ez is teljesült, Gedeon hittel telve összegyûjtötte Izrael egy részét és a mádiániták tábora közelében ütött tábort. Most azonban Isten adott jelet: Küldd haza, aki fél! Eltávoztak huszonkét ezren. Ötszáz is sok, mondta az Úr. Vidd ôket a patakhoz, hogy lássam, ki hogyan iszik belôle. Aki nekifeküdt kényelmesen, azt küldd el. Háromszázan ittak tenyerükkel felkapva a vizet. Ez a háromszáz férfi kísérte Gedeont a következô éjjel. Egyik kezükben harsona volt, a másikban üres korsó, benne égô gyertya. Éjfélkor három oldalon körülfogták az alvó tábort, megfújták a harsonákat, összetörték a cserépkorsókat, és hangosan kiáltották: „Az Úrért és Gedeonért” (7,18) a felriadt ellenség egymást kaszabolta. Akik pedig továbbjutottak, azokat a Jordánnál várták Izraelita vitézek. Minden mádiánita meghalt. É VK . 4. hét hétfô . . . . . . . . . . . 2Sám 15,13-14.30.16,5-13a; Mk 5,1-20 Hátha „jóval fizet nekem az Úr a mai átokért” (2Sám 16,12)

D

ávid emberi gyengeségében vétkezett Isten hatodik parancsolata ellen. Az asszonyt és önmagát védve parancsával oka lett a sértett férj harctéri halálának. Isten ezért a súlyos vétekért kemény büntetést szabott ki rá. A bûnt magát az Úr Dávid bûnbánatára megbocsátotta, de a büntetéseket nem engedte el. Az egyik büntetést napokon belül végrehajtotta: a házasságtörésbôl fogant gyermek meghalt. A másik büntetés így szólt: „Ne távozzék tehát a kard házadtól, mivel semmibe sem vettél engem”. (2Sám 12,10) Dávid nagyon szerette családját. Legjobban vonzódott Absalom nevû fiához. Ez a fia annak ellenére, hogy apja kedves volt hozzá, egyik súlyos bûnét is megbocsátotta neki, nem gyôzte kivárni, hogy apja meghaljon, és ô örökölhesse a trónt, 70

összeesküvést szôtt ellene. Hadsereget szervezett, és apja, vele együtt a fôváros ellen indult. Amint Dávid errôl értesült, mindenét otthon hagyva gyalog menekült legszûkebb körével együtt a Jordán folyó gázlója felé. Menekülésérôl tudomást szereztek hûséges alattvalói is. Dávid mindenkit visszaküldött a fôvárosba. Saul király rokonságából egy Szemei nevû férfi elérkezettnek látta az idôt, hogy Dávidon bosszút álljon, mivel elvette Saul házától a királyságot. Amint Dávid és kísérete gyors léptekkel haladt felfelé az Olajfák hegyére, a közelükbe férkôzött, köveket és port szórt Dávid felé, és átkokkal keserítette a nagy bajban lévô királyt. Az egyik testôr undorral hallgatta, és engedélyt kért Dávidtól, hogy odamenjen a merénylôhöz, és örökre elhallgattassa. Dávid azonban így szólt hozzá: „Hagyjátok, hadd átkozzon, hiszen az Úr parancsolta neki, hogy átkozza Dávidot, s azért ki merné kérdezni, hogy miért cselekszik így.” (16,10) Dávid itt arra utalt, hogy Úriás kivégeztetése miatt érte ez a büntetés. Mivel a zsidóknál eléggé nyilvánvalók voltak még a királyok némely titkos ügyei is, megértették királyukat. Dávid, pedig meg is magyarázta kíséretének mostani nagy bajának okait: „íme, saját fiam, aki az én ágyékomból származott, tör életemre; mennyivel inkább Jemini fia? Hagyjátok, hadd átkozzon az Úr parancsa szerint, hátha megtekinti az Úr nyomorúságomat, s jóval fizet nekem az Úr e mai átokért”. (11-12) íme, milyen jól ismeri az Ószövetség kiváló képviselôje a büntetô Isten és a bosszút álló emberek közötti különbséget. Istenhez menekül mindkét ellensége esetében. Nem csalódott Urában, mert a büntetést végigszenvedô kedvenc fiát nem engedi erején felül bántani, viszont a túlbuzgó büntetés végrehajtók megkapják méltó büntetésüket. Tanuljuk meg Dávid bölcs tanácsát, amit más alkalommal fogalmazott meg: „Nagyon szorongok, de jobb nekem az Úr kezébe esnem, mert nagy az ô irgalmassága, mint az emberekébe”. (2Sám 24,14) É VK . 4. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 12,1-4; Mk 5,21-43 „Tekintsünk fel a hit szerzôjére és bevégzôjére, Jézusra” (Zsid 12,2)

A

hit kegyelem, tehát Isten természetfeletti ajándéka. Mivel ajándék, semmivel nem lehet kierôszakolni, megszerezni. Ôsszüleink megkapták ezt az ajándékot is, mint a többit, miután az Úr megteremtette ôket. Az Ószövetség nagy pátriárkája, Ábrahám, hivatást kapott Istentôl, hogy hagyja el a hamis bálványokat, fogadja el hittel az élô egy igaz Istent, és akkor elnyeri Isten áldását. „Mivel hitt, azért engedelmeskedett az, akit Ábrahámnak hívnak, hogy elköltözzék arra a helyre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elköltözött, bár nem tudta, hová megy”. (Zsid 11,8) Minket, az Újszövetség tagjait nagy, mély hitre ösztönöz a szentíró: „azért mi is, akiket a tanúknak ilyen nagy felhôje vesz körül, tegyünk le minden terhet és a minket, környezô bûnt, kitartással fussuk végig az elôttünk álló küzdôpályát”. (12,1) Írónk a keresztény életet 71

Istenért vállalt nagyszerû sportviadalhoz hasonlítja. Az isteni parancsok sem könnyûek, mint a sportpálya akadályait is csak nagy gyakorlottsággal, kitartással lehet eredményesen végigfutni. Szent Pál írja: „Mindent az evangéliumért teszek, hogy nekem is részem legyen benne. Nem tudjátok, hogy akik a versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! Az pedig, aki részt vesz a versenyben, mindentôl tartózkodik: ôk azért, hogy hervatag koszorút nyerjenek, mi pedig, hogy hervadhatatlant”. (1Kor 9,23-25) Ezután a Zsidóhoz írt levél szerzôje a sok emberi kiválóság után a csúcsra mutat: „Tekintsünk fel a hit szerzôjére és bevégzôjére, aki az elôtte lévô öröm helyett keresztet szenvedett, nem törôdve a gyalázattal, és Isten trónjának jobbján ül” (Zsolt 110,1), (Zsid 12,2) Van azonban ennek a zsoltárnak más fordítása is: „Jézus maga elé állította az örömöt, amely a szenvedésért jár, fellépett a keresztre. Ebben az esetben az tûnik ki óriási erôvel, hogy minden örömért meg kell ugyan szenvednünk, de azért az örömért szenvedni is érdemes. Gondoljatok tehát ôrá, aki a bûnösök részérôl maga ellen ilyen nagy ellentmondást szenvedett el,– hogy el ne lankadjatok, és lelketekben ne csüggedjetek. Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bûn ellen vívott harcban”. (Zsid 12,3-4) É VK . 4. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 12,1-4; Mk 5,21-43 „kitartással fussuk végig az elôttünk álló küzdôpályát” (Zsid 12,1)

A

levél írója gondolatban végig vezetett a zsidó nép történelmén. Bemutatta sok hôsüket, azok nagy küzdelmét, majd levonta a kellô következtetést: „Mindezek, akiket hitük tanúságtétele igazolt, nem nyerték el az ígéretet” (Zsid 11,39), mert nem érkezett el az ô idejükben a Messiás. Ez nekünk volt fenntartva: „Mert számunkra Isten valami jobbat rendelt, s ôk nélkülünk nem juthattak el a tökéletességre”. (40) Ez a jobb, amit mi megismertünk, hittünk benne, elfogadtuk és csatlakoztunk is hozzá, a beteljesült ígéret. Mi ismerhetjük az elôkészületet, és birtokoljuk a befejezést. „Azért mi is, akiket a tanúknak ilyen nagy felhôje vesz körül, tegyünk le minden terhet, és a minket, környezô bûnt, kitartással fussuk végig az elôttünk álló küzdôpályát”. (12,1) a tanúknak nagy felhôje kifejezés talán utalás a Sínai hegyet beborító hatalmas felhôre, amelyet a zsidók olyan rettegve figyeltek. Félelmük még erôsödött, amikor Isten hangja mennyei harsonaként sorolta fel nekik a hitünk alapját, jelentô tízparancsolatot. Nekünk már a szövetség tanúi segítenek Isten akaratának egyre teljesebb ismeretére eljutni. Nekünk is szakítanunk kell a minket fenyegetô bûnveszélyekkel, de minket már más fajta küzdôtér vár. A mi példánk, akit követnünk kell, már Jézus Krisztus. Ismerjük Ôt, tanítását és életét is. Fülünkbe cseng istenségének kinyilatkoztatása után elmondott intelme: „Ha valaki utánam, akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és 72

kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt”. (Mt 16,24-25) a mi dolgunk tehát sokkal könnyebb, mint ószövetségi példaképeinké. Mi az Isten megtestesült Fiára tekintünk, nem a zsidó fôpap mellén csillogó két drágakôre, az Urimra és a Tummimra, amelynek csillogásából kellett kiolvasniuk tennivalójukat. Mi „tekintsünk fel a hit szerzôjére és bevégzôjére, Jézusra, aki az elôtte levô öröm helyett keresztet szenvedett, nem törôdve a gyalázattal; és Isten trónjának jobbján ül”. (Zsid 12,2) a mi küzdôpályánk tehát a jézusi út: hitünk általános szabályai, az erkölcsi rend megtartása, emellett az egyéni sorsunk szenvedéseinek vállalása. Ennek a befejezése az örök üdvösség. A kereszténység általános biztonságot jelentett nekünk a történelem során. Ma azonban ezt vállalni nem mindig jelent megbecsülést. A levélíró bölcsen elôre jelezte: az áhított öröm és tisztelet helyett Jézus nyomában nekünk is vállalnunk kell szenvedést és gyalázatot is a hitünkért. Az öröm és boldogság a befejezés után következik. Mindez ellentmondásnak tûnik, hogy a szenvedés és gyalázat beteljesült örömöt terem. Ezért figyelmeztet a levélíró: „Gondoljatok tehát ôrá, aki a bûnösök részérôl maga ellen ilyen nagy ellentmondást szenvedett el, hogy el ne lankadjatok, és lelketekben ne csüggedjetek. Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bûn ellen vívott harcban”. (3-4) a mi nagy elônyünk, hogy Jézus példája mellett láthatjuk az elsô tanítványok meghívásakor mûködött óriási kegyelmeket. A Mester egyetlen hívó szavára otthagyta addigi életútját Péter és András, Jakab és János, és utánuk még nyolcan. Nem kell tehát attól tartanunk, hogy a magunk életútjának elsô, talán legnehezebb lépését bennünk nem követi a megfelelô kegyelem. É VK . 4. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . 2Sám 24,2.9-17; Mk 6,1-6 „Ám a nép megszámlálása után bántotta Dávidot lelkiismerete”. (2Sám 24,10)

A

keleti ember nem úgy gondolkodik, mint a nyugati. A mai történetet így vezeti be a Szentírás: „Majd ismét felgerjedt az Úr haragja Izrael ellen, s azért arra ingerelte közöttük Dávidot, hogy adja ki a parancsot: Eredj, számláld meg Izraelt és Júdát”. (2Sám 24,1) Itt a szöveghû magyar fordításban úgy érzékeljük, hogy Isten haragja ösztönözte a népszámlálást. Pedig fordítva történt: Isten haragja azért kelt föl Dávid ellen, mert ôt feszegette a gôg, hogy jó lenne pontosan tudni milyen nagy nemzetnek az uralkodója, vagyok; hány erôs vitézem van országomban, milyen büszkén gondolhatok arra, senki nem mer már megtámadni, mert nincsen esélye ellenem a gyôzelemre. Dávid tehát egyre jobban belelovalta magát saját királyi nagyságának fennhéjázó bámulatába. „Meg is hagyta a király Joábnak, serege vezérének: Járd be Izrael valamennyi törzsét Dántól Beersebáig és számláljátok meg a népet, hogy tudjam 73

a számát.” (2) a népszámlálást tehát serege fôvezérének kötelességévé teszi. Jól mutatja ez is, hogy elsô célja a katonaköteles, harcképes férfiak összeírása. Ôk számítanak igazi alapnak nagyratörô célok megvalósításához. A fôvezérnek nem kenyere a számolgatás. Ezért is tiltakozik a megbízatás ellen, meg azért is, mert sejti, hogy a király nem egyszerûen tudni akarja alattvalói számát, hanem dicsekedni, népiesebben hencegni akar önmaga és alattvalói, no meg ellenségei elôtt. „Azt mondta erre Joáb a királynak: Sokasítsa meg az Úr, a te Istened népedet, bármekkora is most, tegye meg százannyivá uram, a király színe elôtt, de mit akar uram, a király ezzel a dologgal?” (3) A király azonban nem változtatta meg szándékát, nem érezte meg, hogy trónja földi támasza is érzi, valami szokatlan vágy dagasztja Dávid keblét, aminek nem lesz jó vége. A parancs tehát él, a fôvezérnek és vezéreinek indulniuk kell. Északon, Dán törzsének birtokán kezdték a népszámlálást. Ezt a kezdeti mûveletet nagyon részletesen leírja a Biblia, de a közbülsô törzseket nem részletezi. Csupán Juda szállásbirtokának legdélibb vidékét említi, ezzel jelzi, hogy a király parancsának pontosan eleget tettek „Erre Joáb átadta a királynak a nép öszszeírásának eredményét, amely szerint Izraelben nyolcszázezer kardforgató erôs férfi, Júdában meg ötszázezer harcos akadt.”. (9) (Izrael állam tíz, Júda pedig két törzs szövetségét jelenti). Ekkor felébredt Dávid lelkiismerete. Rádöbbent, hogy hiúságának volt szüksége a népszámlálásra. A nép nem az övé, nem ô az igazi király, hanem Isten. Övé az egymillió háromszázezer harcos. Talán eszébe jutott kamasz önmaga, amikor eleven hittel mondta a hencegô filiszteus Góliátnak: „Te karddal, dárdával s pajzzsal jössz ellenem, én, pedig a Seregek Urának, Izrael hadainak Istene nevében megyek ellened, amelyeket te gyalázattal illettél”. (1Sám 17, 45) Egyszál egymaga gyôzte le Góliátot, és futamította meg a hatalmas filiszteus hadsereget. Másnap reggel Gád próféta hozta Isten üzenetét: Válassz: „Vagy hét esztendeig éhinségnek kell jönnie országodra, vagy három hónapig menekülnöd kell ellenségeid elôl, vagy pedig hám napig döghalálnak kell lennie földeden”. (2Sám 24,13) Dávid válasza: „Nagyon szorongok, de jobb az Úr kezébe esnem, mert nagy az ô irgalmassága, mint az emberekébe”. (14). Három napos iszonyú járvánnyal fizetett a nép királya gôgjéért. Most vajon mire számíthatnak istentelen vezetôink? Reméljük, helyettük nem a nép fizet!

zájukért egyedül is vállalták a véres harcot. Itt most bennünket, keresztényeket arra buzdít, hogy a bûn ellen vállaljuk a vérontásig menô harcot. Az elsô három keresztény évszázadban, a bûnben fuldokló pogány rómaiak ôrjöngve élvezték a gladiátorok egymás-gyilkolását, majd hamarosan halomra ölték cirkuszaikban a hitüket és erkölcseiket halálosan komolyan vevô keresztényeket. De másik figyelmeztetése is nagyon megfontolandó: „Elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz minden gyermekét, akit magához fogad!” (Zsid 12,5-6) a nevelés kérdése a legutóbbi idôkben nem háttérbe szorult, hanem egyenesen kiszorult még sok józan katolikus szülô eszköztárából is. Ilyen ostoba szirén-hangokra hallgatnak: szegény kisgyerek! Még azt sem tudja, miért kapott ki! A másik mellett így jajong a magát felvilágosultnak tartó szak-nevelô: A fizikai fenyítés, de még a korholás is örök sebet üt szegénykék érzékeny lelkén. Aki éppen elnáspángolt egy magánál évekkel fiatalabb és gyengébb testalkatú kicsit, azt védi az elôzô ostoba érv alapján némely „szakember”. Bölcs pedagógusprofesszoromtól tanultam: a gyerek nem kicsi felnôtt. Azért kell értelmesen beszélni vele, de ha ez nem használ, korához és bûnéhez mérten büntetni kell. Ezt, mint isteni alapelvet tanítja a Szentírás: „a fegyelemért szenvedtek. Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg?” (7) Indoklást is ad a szentíró: „a fenyítés a jelenben nem látszik ugyan örvendetesnek, inkább elszomorítónak. Késôbb azonban azoknak, akik általa megedzôdtek, az igazságosság békeszerzô gyümölcsét adja. Ezért tehát feszítsétek ki lankadt kezeteket és ingadozó térdeiteket, és lábaitokat szoktassátok egyenes járásra, hogy a béna tag ne ficamodjon ki, hanem gyógyuljon meg. Békességre törekedjetek mindenkivel és megszentelôdésre, mert e nélkül senki sem fogja meglátni Istent. Ügyeljetek arra, hogy senki se hanyagolja el Isten kegyelmét, nehogy a keserûségek valamilyen hajtása felnövekedvén zavart okozzon, és így sokan megfertôzôdjenek”. (11-15) Jól nevelt gyerekekbôl válnak könnyebben jó keresztények, de a kegyelem segít a késôbb érôknek is.

É VK . 4. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 12,4-7.11-15; Mk 6,1-6

A

É VK . 4. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 12,4-7.11-15; Mk 6,1-6 „Még nem álltatok ellen a vérontásig a bûn ellen vívott harcban”. (Zsid 12,4)

z elôzôkben a szentíró felsorakoztatta az Ószövetség hôsi képviselôit, akik vállalták nemzetükért a nemes harcot. Sokan közülük szüleik fogadalmát tartva nazírok lettek. Ôk sohasem borotválkoztak, hajuk is teljesen szabadon nôtt. Szeszt, egy cseppet sem fogyaszthattak, de még szôlômustot sem. A ha-

levél szerzôje figyelmeztet bennünket, hogy a bûn elleni harcban nem elég Isten és az Ô küldötte, a Melkizedek rendje szerinti örök fôpap kegyelme. Nekünk is alapos nevelésre van szükségünk, hogy alkalmasak legyünk a bûn elleni küzdelemben vállalni a ránk esô feladatokat. Ezt a szellemi küzdelmet a harctéri test- test- elleni párharchoz hasonlítja, ahol a vérontástól sem riadhat vissza a katona: „Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bûn ellen vívott harcban, és elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól”.

74

75

„Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bûn ellen vívott harcban” (12,4)

A

(4-5) a harcra készülô jövendô hôsnek át kell esnie a nevelés fáradságain és gyötrelmein. Nincs ez másként a bûn elleni harc dolgában sem. A harc Isten Országának gyôzelméért folyik. Isten Országa, pedig az igazság és szeretet szellemisége. A küzdelmet vállalónak tehát el kell sajátítania ezt a két erényt a lehetô legnagyobb mértékig. Tanulnia kell a kinyilatkoztatást, Isten igéjét, és teljes önzetlenséggel kell vállalnia, hogy önérdekeit háttérbe szorítva csak arra törekszik, hogy a rábízott emberek javát, boldogságát tartja szem elôtt. Ez bizony kemény önfegyelmet, izzadságos munkát, sôt vért izzadást kíván. A saját véresen komoly hozzáállását, a felkészülést a szülôk és más nevelôk segítik. Tudják, hogy a gyerek nem mindig lelkesedik a fegyelemért és lemondásért. Ha eddig nem tudták volna, mostani körülményeink elevenen megmutatják. A jó szülôk maguk sem engednek a lustaságnak és önszeretetnek. Követelményeket támasztanak, ezeket számon kérik, és ha kell, büntetik a nevelendôket. Ilyenkor jó, ha a gyermek a legfelsôbb tekintélyhez, Istenhez fordul eligazításért. Ô, pedig komolyan rámutat a megmásíthatatlan alapigazságra: „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz minden gyermeket, akit magához fogad”. (Péld 3,11-12), (Zsid 12,5-6) Ne hallgassatok emberi okoskodásokra! „a fegyelemért szenvedtek. Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg?” (7) Lássátok meg, mivé lesznek a neveletlen emberkék: „Ha kimaradtatok a fenyítésbôl, amelyben mindenki részesült, akkor korcsok vagytok és nem fiak” (8) a testileg edzetlen fiú nyápic marad, alkalmatlan az erôfeszítésekre. A szomszédba fut, hogy az asztalt tolja odébb valaki? Aki lélekben nyápic, de a teste erôs, az viszont elôbb-utóbb visszaél testi erejével, mások réme lesz. Világszerte ez a neveletlen állapot keseríti a józanok életét. „a fenyítés a jelenben nem látszik ugyan örvendetesnek, inkább elszomorítónak. Késôbb azonban azoknak, akik általa megedzôdtek, az igazságosság békeszerzô gyümölcsét adja”. (11) Az Isten Országának jól nevelt, okos, fegyelmezett és másokért élô felnôttekre van szüksége. Aki netán elmulasztotta a folyamatos felkészülést, annak üzeni a levél bölcs írója: „Ezért tehát feszítsétek ki lankadt kezeteket és ingadozó térdeiteket; és lábatokat szoktassátok egyenes járásra, hogy a béna tag ne ficamodjon ki, hanem gyógyuljon meg!” (12-13) Korunkban ellenpélda bôven van, ti, okos nevelôk tudásra és szeretetre neveljetek! É VK . 4. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . Zsid 12,18-19.21-24; Mk 6,7-13 „Ti ugyanis nem érinthetô hegyhez járultatok”. (Zsid 12,18)

A

z ember élete a fogantatással és az azt abban a pillanatban követô lélek- és személy megteremtésével kezdôdik, és nem fejezôdik be soha. Az érzékszervek is, a szellemi megismerô és vágyó tehetség is csak kezdeményes állapotban vannak. Még nincs, nem is lehet öntudata, sem tudatos ismerete. Nem 76

tudja azt sem, hogy hova került, mi fog történni vele ezután. De már mûködik a beléje oltott életösztön, keresi a neki kijelölt átmeneti szállást, ami mindenre tökéletesen elég. Aztán kilenc hónap múlva már tökéletesen kialakul minden a kis testben, megszületik a néki teljesen új világra, és kezdôdik egy ismeretlen életforma. Amikor a zsidók az egyiptomi rabszolgaságban sokasággá szaporodtak, szellemi síkon, fôként a vallásos téren embrionális állapotban éltek. Látták ugyan az egyiptomiak gyakorlatait, de hallották az idôsebbektôl, hogy ebben nem vehetnek részt, mert atyáikat az igaz, láthatatlan Isten vette maga mellé, és mint a családjára vigyáz rájuk. Neki köszönhették Mózest és Áront, akik érintkeztek ezzel a föld feletti Úrral. Ô hatalmas erôvel kimentette Egyiptomból népét az ismételt országos csapásokkal. A Sínai hegy lábához értek. Szemük láttára ereszkedett le egy óriási felhôben a láthatatlan Isten egészen a hegy derekáig. Állandóan cikáztak a villámok, folyamatosan zengett utánuk a mennydörgés. Kívánságukra Isten hangját is hallani kezdték, de annyira féltek tôle, hogy kérték, többé ne szóljon hozzájuk, csak Mózeshez. Erre az élményre utal a szentíró a szentlecke elsô mondatával: „Ti ugyanis nem érinthetô hegyhez járultatok, nem lángoló tûzhöz és forgószélhez, sötétséghez és fergeteghez, harsonazengéshez és szózatok hangjához. Akik ezt hallották, azért esedeztek, hogy ne szóljon hozzájuk az ige, mert nem viselhették el azt, ami parancsba volt adva. A látvány is olyan rettenetes volt, hogy Mózes is így szólt: Megrémültem és reszketek. Ti Sion hegyéhez járultatok, és az élô Isten városához, a mennye Jeruzsálemhez, sok ezernyi angyal seregéhez, az elsôszülöttek egyházához, akik fel vannak jegyezve a mennyben, és mindenki bírájához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az új szövetség közvetítôjéhez, Jézushoz, és a meghintés véréhez, amely hangosabban kiált, mint Ábelé”. (Zsid 12,18-19,21-24) Mi keresztények, valóban a mennyországhoz, a menynyei Jeruzsálemhez, és magához Jézushoz és az Atyához járulhatunk, hiszen Jézus visszaszerezte az istenfiúság kegyelmét. Amikor a próféták és a nemzetek körmenetileg járultak Jeruzsálemhez, ez nem a földi, hanem a mennyei Jeruzsálemet jelenti. É VK . 4. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . Zsid 12,18-19.21-24; Mk 6,7-13 „Ti Sion hegyéhez járultatok, és az élô Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez” (Zsid 12,22)

A

levél magyarázatában beszélek arról, hogy a szerzô törekedett meggyôzni a zsidó népbôl megtért keresztényeket, hogy vallásuk külsôségei sokkal szerényebbek, mint a zsidó templom színpompás szertartásai, de a tanítás és a tartalom messze felülmúlja az Ószövetséget. Az Ószövetség kezdetén Isten fenségét és mindenhatóságát mutatták meg a választott népnek az egész Egyiptomot megrázó csodák. A tíz csapás megrendítette a fáraót és országát. 77

A zsidó népet, pedig meggyôzte arról, hogy bátran rábízhatja magát Istenére, mert végtelen hatalmú úr a világ felett. A Sínai hegy alatt létrejött szerzôdéskötés körülményei viszont azt az üdvös félelmet keltették a népben, hogy az ô Istene népe felett is uralkodik, megközelíthetetlen fenség marad. Erre mutatott rá a hegy derekáig legomolygó sötét felhô, az állandóan cikázó villámok, a félelmetes mennydörgések, majd Isten még félelmetesebben zengô hangja. Reszketett a nép teste, rettegett a lelke, szeme elôtt álltak a hegy megközelítését halállal büntetô tilalom táblái. Ezt az élményt ébreszti fel a levélíró a zsidó-keresztények emlékezetében: „Ti ugyanis nem érinthetô hegyhez járultatok, nem lángoló tûzhöz és forgószélhez, sötétséghez és fergeteghez, harsonazengéshez és szózatok hangjához. Akik ezt hallották, azért esedeztek, hogy ne szóljon hozzájuk az ige, mert nem viselhették el azt, ami parancsba volt adva: Még ha oktalan állat érinti is a hegyet, kövezzék meg; s a látvány is olyan rettenetes volt, hogy Mózes így szólt: Megrémültem és reszketek”. (Zsid 12,18-21) Az Újszövetségben mennyire más minden! A végtelen nagy Istenatya hasonlóan végtelen nagy Fia jön el hozzánk. Egy aranyos fiatal lány szíve alá költözik, és ott él kilenc hónapig láthatatlanul elrejtôzve az emberek tekintete elôl. Egy aprócska hegy alján megbúvó barlangban születik meg. Ágy híján jászolba szénára fektetik. Barátságos angyalok jelennek meg kint a legelôn virrasztó pásztoroknak, Isten dicsôségét, emberek békességét zengik. Majd beküldik a pásztorok egyszerû népét a városba. Meg is találják Máriát, Józsefet, és kitörô örömmel fedezik fel a mindenható Istent pólyába takarva és jászolba fektetve. Csak az angyalok szavaiból tudják, hogy igaziból ki is ez a gyermek. Nekik és késôbb keresztény utódaiknak szól a levél folytatása: „Ti Sion hegyéhez járultatok, és az élô Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, sok ezernyi angyal seregéhez, az elsôszülöttek egyházához, akik fel vannak jegyezve a mennyben, és mindenki bírójához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az új szövetség közvetítôjéhez, Jézushoz, és a meghintés véréhez, amely hangosabban kiált, mint Ábelé”. (12,22-24) Mi két évezred távlatából még csodálatosabb örömmel mondjuk: Hála neked, Urunk, hogy mi a te újszövetségi néped lehetünk! É VK . 4. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 2,1-4.10-12; Mk 6.7-13 „Légy férfi! Tartsd meg, amivel az Úrnak, Istenednek tartozol!” (1Kir 2,2-3)

A

ki a Biblia régi kiadásait használja, nem leli benne Sámuel két könyvét, amibôl folyamatosan olvastuk a köznapi szentmisék olvasmányait. Ez a két könyv szerepelt Királyok 1-2. könyve címen volt található. Használhatóbbnak tûnt az a módszer, hogy a Bírák könyve után Sámuel próféta két könyvérôl beszéljünk, és Dávid halálával kezdôdjék Királyok 1-2. könyve a régebbi 78

3-4 helyett. Így könnyebben érthetô és rögzíthetô a bennük leírt idôszak. Sámuel az utolsó bíró a zsidó történelemben. Az ô mûködése után következik a nép által követelt elsô és második király, Saul és Dávid története. Ennek lényeges mozzanata volt, hogy Dávid ígéretet kap Istentôl, hogy háznépe királyi ház, dinasztia lesz, és amíg a zsidóknak saját királyaik lesznek, ebbôl a családból kerülnek ki a királyok. Árnyalja a képet az a tény, hogy Dávid elsô utódja, Bölcs Salamon király, élete utolsó szakaszában engedélyezte pogány feleségeinek bálványaik imádását. Ezért az ô halála után kettészakadt az ország: Dávid háza kezén maradt Júda és Benjamin törzse, mint Júda királysága Jeruzsálem székhellyel; a többi tíz törzs, pedig más származású bálványimádó királyok alatt élt Izrael királysága néven. A Királyok elsô könyve Dávid utolsó rendelkezéseivel és halálával kezdôdik. Elsô fejezetében leírja ez a könyv, hogy az élemedett korú Dávid Haggit nevû feleségétôl született fia, Adóniás szerette volna magát apja örökösének kikiáltatni. Dávid már régebben azt ígérte, hogy Betsabé nevû feleségének fia, Salamon lesz utódja. Nátán próféta ennek megfelelôen felhívta Betsabé királyné figyelmét, hogy fia trónöröklését veszedelem fenyegeti, Megbeszélték, hogy elôbb Betsabé, utána Nátán megy be a királyhoz megtárgyalni ezt a rendkívül fontos ügyet. Dávid azonnali hatállyal királlyá kenette Salamont.Az olvasmányban Dávid utolsó rendelkezéseit adja át az ifjú királynak. Elsô utasítása: „Légy erôs és légy férfi!” (1Kir 2,2) Az ószövetségi hatalomátadásnak ezek szertartásszerû szavai. A királynak vállalnia kell nemzete gondjait, nemcsak gazdasági, hanem honvédelmét is. Ezek férfias kiállást követelnek és kellô megfontoltságot. Aztán folytatja: „Tartsd meg, amivel az Úrnak, Istenednek tartozol, járj az ô útjain, tartsd meg szertartásait, parancsait, végzéseit s intelmeit, amint meg van írva Mózes törvényében, hogy így boldogulj mindenben, amit cselekszel, s mindenhol, ahová fordulsz, az Úr megvalósítsa szavát, amelyet rólam mondott: Ha fiaid megtartják útjukat,.s teljes szívükbôl, s teljes lelkükbôl járnak elôttem, nem fogy el ivadékod királyi székérôl”. (3-4) a zsidók jól tudták, hogy a hatalom Istentôl származik. A földi királyok csak Ôt helyettesítik, megjelenítik. Ez a feltétele jó uralkodásuknak. Az aktuális királynak van saját útja, amely különbözik elôdeinek útjától. Minden király más körülmények között él, az idô halad, ez az ô saját útja, amelyen meg kell valósítania az Úr akaratát. Dávid azután meghalt. Mauzóleuma most is látható az utolsó vacsora háza közelében. Szent Péter egyik beszédében hivatkozik is erre. (ApCsel 2,29-34) a modern államvezetôkre is állnak Dávid szavai: Az uralkodó csak Isten helyettese. Az ô tennivalóik már az Újszövetségben vannak rögzítve: Az igazság és a szeretet útját kell megtartaniuk, és következetesen megtartatniuk mindenkivel. Felelnek érte.

79

É VK . 4. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 13,1-8; Mk 6,14-29

É VK . 4. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 13,1-8; Mk 6,14-29

„a testvéri szeretet maradjon meg bennetek!” (Zsid 13,1)

„Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, és ma, és mindörökké” (Zsid 13,8)

M

J

a az Egyház a Zsidókhoz írt levél záradékát, kezdi olvastatni. Mit tesz az író, ha be kell fejeznie az elmondottakat? Összefoglalja a lényeget, kiemeli a tennivalókat. Itt is ez történik: a sok tanítás, az igazságok ismerete nehezebben összegezhetô, de a tennivalókkal együtt rögzíthetô: „a testvéri szeretet maradjon meg bennetek!” Szent János harmadik levelének záradéka az isteni igazságot és a szeretetet így foglalja össze: „Ne kövesd a rosszat, hanem azt, ami jó!” (3Jn 11) Majd részletezi is a szeretet lehetôségeit: „Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetrôl, mert általa egyesek tudtukon kívül angyalokat fogadtak be szállásra”. (Zsid 13,2) Ilyen eseményt olvashatunk Lódról, aki befogadta, sôt bekényszerítette azt a két angyalt, akik Szodoma sorsát eldönteni érkeztek az Ábrahámnál elköltött finom ebéd után. (Ter 18-19) Amikor az ifjú Tóbiásnak el kellett mennie fogságuk helyérôl (Asszíria) Médiába a húsz éve letétbe helyezett családi vagyonért, a piactéren munkát keresôk között találtak egy rokonszenves fiatalembert. Készségesen vállalkozott a nagyon hosszú útra. Tóbiást megmentette egy cápától (Tób 6,1-9), célba érve a ház nagylányát megszabadította az ördög kártevéseitôl (7, 9-8,17), visszaérkezve az agg és vak Tóbiásnak visszaadta látását, majd felfedte kilétét és visszament az égbe (12). A foglyokat ajánlja megsegítésre. Természetesen a múlt példáit idézi. Talán eszébe sem jutott, hogy a késôbbi történelem során is lehetnek fogolyejtések, kínzások, haláltáborok. Nekünk volt ilyen élményünk éppen elég a XX. században. A házasság tisztességét nem ok nélkül ajánlja a közös imádság tárgyának. A szeretet legkiemelkedôbb terepe Istenteremtô szándéka szerint a házasság: „holtomiglan-holtáiglan mindennemû bajában” vállalják boldogan az oltár elôtt a katolikus jegyesek. Bôséges és mindhalálig tartó kegyelem-szolgáltatást biztosít számukra a házasság szentsége. És mégis a megkötött házasságok nagyobb része még nálunk sem boldog, végül sokszor kínzókamrává válnak a lakások és jön a válás. Pedig a rendszeres ima, a szeretô béke-szolgálat biztosan megoldást hozhatna: ima, sok ima kell. Érdemes újra olvasni idônként az adósságcsapdába esett, általános szegénységbe került nyomorvilágban a szentíró következô sorait: „Legyen viselkedésetek fösvénység nélkül való, elégedjetek meg azzal, amitek van; mert ô mondta: Nem hagylak, el s nem távozom el tôled, ezért bizalommal mondhatjuk: Az Úr az én segítôm, nem félek, ember mit is tehetne ellenem?” (Zsolt 118,6G) „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik nektek Isten igéjét hirdették, nézzétek életük végét, és kövessétek hitüket! Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma mindörökké”. (Zsid 13,7-8)

80

ézus Krisztus Istenember. Személy szerint Isten, idôtlen, nincs múltja sem jövôje, örök jelenben van. Úgy, ahogyan Mózesnek kinyilatkoztatta az égô és el nem égô csipkebokor látomásban. A megtestesüléskor emberi természetet vett fel személyi fôsége alá, ami embertestbôl és lélekbôl áll. A test fogantatik, kilenc hónap alatt rohamosan növekszik, alakul az anyaméhben, hogy megszülethessen, és elkezdhesse önálló életét. A lélek nem nô, de ismeretben és akarásban változik. Iszonyú szenvedéseket élt át, majd a legmegrázóbb változáson esett át, amikor meghalt, vagyis lelke elhagyta a testét. Viszont harmadnap feltámadt. Ez azt jelenti, hogy testét tökéletesen meggyógyította a szegek, és a lándzsa ütötte sebek kivételével, egyúttal átalakította, és az óta nem változik, nem öregszik, az Eukarisztiában sem változik: Örök isteni akarata valósul meg benne. Testében tehát „tegnap” végbementek a szükséges változások, aztán bekövetkezett az örök „ma”, ami tart mindörökké. Az ember, még a keresztény is, alá van vetve a változásnak testében is, lelkében is. Fejlôdik, kiteljesül és megöregszik, meghal. Lelke megismeri a jót és a rosszat, állást foglal, dönt. Majd újra ismer, ismét dönt. A változás a halál pillanatáig fennáll a lélek mûködésében. Addig tud javulni, az igazság és a szeretet gyakorlásával tud egyre jobban hasonulni ahhoz a remek, isteni tervhez, amit az Atya a világ teremtése elôtt készített minden megvalósítandó ember számára. A levélíró megértette az egyetlen nagy kincset, amit alapvetôen minden embernek meg kell ôriznie: „a testvéri szeretet maradjon meg bennetek”. (13,1) Szent Pál a különféle lelki adományok (karizmák) lelkes gyûjtögetôinek írja: „a szeretet soha meg nem szûnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszûnnek, a tudomány elenyészik… Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három, de ezek közül legnagyobb a szeretet”. (1Kor 13,8,13) a szeretet, a mellénk rendelt emberek javának, boldogításának önzetlen szolgálata. A szeretet néhány nagyon fontos formáját sorolja fel ezután a Zsidókhoz írt levél. „Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetrôl, mert általa egyesek tudtukon kívül angyalokat fogadtak be szállásra”. (Zsid 13,2; Ter 19,1-3) Emlékezzetek meg a foglyokról, mintha ti is velük együtt foglyok volnátok, és azokról, akiket nyomorgatnak, mint akik magatok is testben vagytok”. (3) Külön gonddal említi az író a házasságot, mint a szeretet egyik legfontosabb formáját. A szerelem nagyon kívánatosnak tünteti fel két ember, egy férfi és egy nô örök és felbonthatatlan szövetségét: „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette ôt, férfinak és nônek teremtette ôket”. (Ter 1,27) Ezért elhagyja az ember apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek”. (2,24) „Tisztességes legyen a házasság mindenben, és szeplôtelen a házas ágy, mert a házasságtörôket megítéli Isten”. (4) a házasság 81

rengeteg áldozatot követel mindkét házastárstól, de ez a szeretet lényege: önzetlenül adom a másik félnek; ami ôt boldoggá teszi! Mivel a szeretet teljes önzetlenséget kíván, „legyen viselkedésetek fösvénység nélkül való!” (5) É VK . 4. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . Sir 47,2-13; Mk 6,14-29 „Mert mint a hájat elválasztják a hústól, úgy Dávid is kiválóbb volt Izrael fiainál” (Sir 47,2)

T

alán furcsának tûnik, hogy a királyokról elnevezett könyvek szövege között az Egyház egy bölcsességi könyvbôl veszi az olvasmányt. Pedig ez rendszeresen így történik, hogy nagyon fontos, hôs és szent életû zsidó kiválóságok életét lezárva a bölcsességi irodalomból idéz róluk szóló szent és költôi ihletésû dicshimnuszt. Ez történik Dávid király dicsértére is. Jézus, Sirák fiának könyve utolsó a bölcsességi irodalomban. Írója Kr.e. 132-ben költözött Egyiptomba, hogy ott fordítsa görög nyelvre nagyapja bölcsességrôl szóló írásait. Akarta ugyanis a görög bölcselet mûvelôi elé tárni az isteni bölcsességet. A görögök a kegyelem nélkül mûvelhetô legrangosabb tudományt, a bölcseletet tartották a legfontosabb, legrangosabb emberi mûnek, mivel a természettudományok rendszerezô tevékenységén túl az elvonással mûvelhetô matematikát is felül tudták múlni vele. Ezt a tudományágat már a mennyiség sem érdekelte, csupán a dolgok lényegére figyelt. A zsidó bölcsességi irodalom viszont a bölcsesség erényét gyakorolta, és mutatta be, mint Isten egyik fontos segítôtársát a teremtésben, Az emberek mindennapjában is olyan fontos tanácsadóként jellemzi, amely megkönnyíti a gondolkodó ember helyzetét, ellátja gyakorlati útmutatással, hogy hogyan lehet Istent leginkább szolgálni, és így az üdvösségre alkalmas érdemeket szerezni. A bölcsesség erénye ugyanis az az állandó készség, amellyel könnyen és gyorsan eldönthetô, tetteink miként szolgálják az üdvösséget, az örök célt. Dávid dicséretét zengi tehát Jézus, Sirák fia, azaz unokája. Elsônek kiemeli általános ítélettel, hogy Dávid különb volt minden más zsidónál: „Mert amint a hájat elválasztják a hústól, úgy Dávid is kiválóbb volt Izrael fiainál”. (2) Amit a zsidó nagyoknak hangsúlyozott Isten küldetésük kezdetén, amivel Dávid fiát és utódját a trónon elsôsorban biztatta, róla is ezt említi a késôi bölcs: Férfi volt, bátor és erôs: „Oroszlánokkal úgy játszott, mint bárányokkal, és medvékkel úgy bánt, mint a juhok kis bárányaival.” (3) Tehát nem ijedt meg a nagy és veszedelmes ragadozó állatoktól. Pedig tudjuk, hogy a magyar vaddisznó is milyen félelmetes ellenfél, ha egy ember kényszerül vele élet-halálharcra. Rendkívüli harckészségét dicséri ezután: „Már ifjúkorában megölte az óriást, és elvette népétôl a gyalázatot, amikor fölemelte a kezét, s a parittya kövével leütötte a gôgös Góliátot, mert segítségül hívta az Urat, a Mindenhatót, aki erôt adott jobbjának, hogy leterítse a bátor harcos férfit és felmagasztalja népe szarvát”. (4-6) Íme, a bölcs azt az alapvetô 82

tanítást is tudja Istennel kapcsolatban, hogy Isten nemcsak megteremtette a világot, hanem állandó isteni tevékenységgel tartja létbe, és ô adja az összes erônek a hatékonyságot is. A zsidó nép legkeményebb és állandó ellenségei a filiszteusok voltak. Dávid érdeme, hogy ezeket és a többi szomszédot véglegesen legyôzte, és népének békét teremtett: „Letiporta az ellenséget köröskörül, kiirtotta az ellenséges filiszteusokat mind a mai napig és letöre a szarvukat örökre”. (8) Legfontosabb tette azonban Isten közvetlen szolgálata volt. Az áldozatok bemutatásánál nemcsak jelen volt, de egész lélekkel dicsérte Urát, az ünnepeket külön fénnyel rendezte meg, és zsoltárait énekelték akkor és az óta is immár háromezer éve” Az Úr megtisztította bûneitôl, és felmagasztalta szarvát örökre”. (13) É VK . 4. hét szombat . . . . . . . . . . . . Zsid 13,15-17.20-21; Mk 6,30-34 „Általa mutassuk be, tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát” (Zsid 13,15)

A

z Ószövetség idején is ismert és kedvelt istentisztelet volt a zsoltáréneklés. Az égô és egyéb áldozatok mellett ezt az ajkak áldozatának tartották. Elônye az volt, hogy ehhez nem kellett a szent sátor, majd késôbb a templom területére zarándokolni, otthon is lehetett zengeni az imaórák idején. Erre buzdítja a keresztényeket a levél szerzôje. Maga Jézus is rendszeresen imádkozott, néha egész éjszakát is töltött el imában. Az utolsó vacsora végén, pedig zsoltárt énekelve vonultak ki Jeruzsálembôl az Olajfák hegyére. Az ajkak áldozata után következett az Újszövetség véres áldozata a kereszt oltárán. Az apostolok folytatták Jézus gyakorlatát. De átvették a késôbbi idôk keresztényei is az ajkak gyümölcsét termô zsoltározást. A remeték magányában naponta el szokták imádkozni a százötven zsoltárt. Késôbb, amikor megszületett a nyugati kereszténység elsô szerzetesi mozgalma, Szent Benedek rendje, naponta nyolcszor is összegyûltek a monostor templomába zsoltározni. Így hetente mondták el a százötven zsoltárt. Most négy hétre van elosztva ez a zsoltárkönyv a papi zsolozsmában. De sok más szent ének is hangzik el az Egyház szertartásában. „a jótékonykodásról, pedig és az adakozásról ne feledkezzetek meg, mert ilyen áldozatok tetszenek Istennek”. Lehet a jótékonyság és az adakozás is áldozat? Természetesen. Lemondok valami javamról, odaadom szegények, rászorulók megsegítésére. Magamtól megvonom a kényelmet, már ez is áldozat. A szeretet tüze, pedig Istenhez repíti adományunkat. Már az apostoli korban is voltak számosan, akik földjüket adták el, és osztották szét árát a szegényebb keresztények között. Aztán gyûjtést is rendeztek a rászorulók javára, olvassuk a szent könyvekben. Aki engedelmeskedik, az nem anyagi javakat von meg magától, hanem legjelentôsebb tehetségünk, akaratunk szabad gyakorlását korlátozza. A polgári vezetôknek 83

is engedelmeskedtek, nemcsak az egyháziaknak. Ezek az elöljárók voltak hivatva számot adni beosztottaikról. Végül áldással fejezi be jó tanácsait a levél szerzôje: „a békesség Istene pedig, aki a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát a halálból kivezette az örök szövetség vérében, tegyen tökéletesekké titeket minden jóban, hogy megtegyétek az ô akaratát. Azt munkálja bennünk, ami elôtte kedves Jézus Krisztus által, akié a dicsôség örökkön örökké. Ámen”. (20-21) É VK . 4. hét szombat . . . . . . . . . . . . Zsid 13,15-17.20-21; Mk 6,30-34 „Általa mutassuk be tehát a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ô nevét magasztalja”. (Zsid 13,15)

U

runk Jézus Krisztus az utolsóvacsora után tanítványaival együtt elhagyta azt a termet, amelyben élete nagy ajándékát, az Eukarisztiát megalapította, elmondván ezzel elsô szentmiséjét, pappá szentelte apostolait, és megtörtént az Egyház elsô elsôáldozása, az ó szövetséget lezárta örökre, saját vérében megkötötte az új és örök szövetséget. Megtisztult szégyenfoltjától, az áruló apostoltól a szent kollégium Azután kivonult Jeruzsálem falai közül. Tudta, mi vár rá. Egyik tisztelôje földjén akarta megvívni haláltusáját. Megmutatta, hogy Ô is egészen ember is, nemcsak Isten. Megízlelte a minden ember számára rettenetes órát, a haláltusát. Azt is jelezte ezzel, hogy Ô azért akart teljesen magára hagyottan gyötrôdni, mert így tudta kiérdemelni Atyjától a lehetôséget, hogy minden ember végsô órájában részt vehessen, felajánlhassa megbocsátását a legnagyobb gonosztevônek, a legelvetemültebb gazembernek is. Vele ment a hûséges tizenegy. Ebbôl még hármat külön feljebb vitt a hegyoldalban és tôlük kérte legjobban az imádságos együttérzést. A világ legarcátlanabb lénye, a sátán utolsó rohamára indult. Most vagy soha, de le akarom gyôzni az Isten Fiát, hagyja el Atyját, és álljon mellém. Szörnyû harc volt, engesztelés azok gyalázatos vétkéért, akik majd meg fogják tagadni. „Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre s hordozzuk az ô gyalázatát!” (14) Ez tehát Jézus óhaja, amit tolmácsol a szentíró. Hatvan évvel korábban is akadtak, sajnos magyarok is, akik állhatatosan kerülték a szentségi Jézust. Az utóbbi hatvan év pedig katasztrofális krisztustagadást eredményezett. A Európa, a kereszténység központja, vallástalan lett. Szakított Istennel, kivéve egy tiszteletreméltó kisebbséget. A hit és szeretet hûséges népét nagyon szólongatni kell, hogy ennek a gondolkodásmódnak határain kívül maradt Jézust mi keressük fel továbbra is ragaszkodó szeretettel. Jöjjünk továbbra is az Eukarisztia mellé szentmisékre, litániákra, szentséglátogatásra: „Általa mutassuk be tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ô nevét magasztalja” (15) 84

További ajánlások még befejezésül: „A jótékonyságról pedig és az adakozásról ne feledkezzetek meg, mert ilyen áldozatok tetszenek Istennek, Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak; és vessétek magatokat alá nekik, hiszen úgy ôrködnek ôk fölöttetek, mint akik számot fognak adni lelketekért, hadd tegyék ezt örömmel és ne sóhajtva, mert ez nem szolgálna javatokra. A békesség Istene pedig, aki a mi Urunkat, Jézus Krisztust, a juhok nagy pásztorát a halálból kivezette az örök szövetség vérében, tegyen tökéletessé titeket minden jóban, hogy megtegyétek az ô akaratát”. (20-21) É VK . 4. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 3,4-13; Mk 9,30-34 „Adj tehát szolgádnak értelmes szívet, hogy ítélni tudja népedet” (1Kir 3,9)

S

alamonnak sem volt könnyû elfogadtatni személyét a királyi trónon, mint ahogy apjának, Dávidnak is meg kellett harcolnia annak idején érte. Testvére, Adoniás Betsabét, az édesanyját környékezte meg, hogy olyan házasságra kérjen engedélyt neki, amelyet felhasználhatna arra, hogy igényelhetné a királyi trónt. Betsabé jámborul kérte is a fia hozzájárulását, ô azonban azonnal átlátott a szitán, és Adoniást, meg támogatóit is azonnal kivégeztette. Joábot, apja egykori fôvezérét is halállal büntette, mert nem melléje állt, hanem Adoniás pártjára. Neki is, volt más bûne is, amit újabb hûtlenség híján elnézett volna neki irgalmasan. Dávid halála elôtt megbízta fiát azzal, hogy Szemeit, aki menekülése alkalmával, kövekkel dobálta meg ôt, alkalmas idôben fenyítse meg keményen. Salamon ôt városban maradásra kötelezte, ma úgy mondanánk, házi fogságra, lakóhely el nem hagyásra ítéltette. Amikor Szemei egy idô múltán nem vette ezt komolyan, magához rendelte, és közölte vele, hogy egykori súlyos felségsértéseiért meg kell halnia. Ezek után Salamon feleségül vette az egyiptomi király lányát. Eme óvintézkedések után hozzáláthatott a vallási viszonyok rendezéséhez. Mivel a templomépítést még nem kezdhette el, ô is követte népe szokásait. A legkimagaslóbb hegyre ment fel tehát, Gibeonba. Ott ezer áldozati állatot mutatott be Istennek a régi áldozati oltáron. A következô éjszaka aztán megjelent neki az Úr és azt mondta neki: „Kérj, amit akarsz, s megadom neked. Azt mondta erre Salamon: Te a te szolgáddal, apámmal, Dáviddal nagy irgalmasságot cselekedtél, minthogy hûséggel, igazsággal s irántad egyenes szívvel járt színed elôtt; megôrizted iránta nagy irgalmasságodat, fiút adtál neki, s a ma az ô trónján ül. Nos, hát, Uram, Isten, te királlyá tetted szolgádat apám, Dávid helyett: de én kicsiny gyermek vagyok, s nem tudok kimenni-bejönni, s itt áll szolgád a nép között, amelyet kiválasztottál, e mérhetetlen nép között, amelyet sokasága miatt megszámlálni, s megolvasni sem lehet. Adj tehát szolgádnak értelmes szívet, hogy ítélni tudja népedet, s megkülönböztethesse a jót és a rosszat, hisz ki tudná ítélni e népet, ezt a te hatalmas népedet”. (1Kir 3,5-9) „Tetszett e beszéd az Úrnak, hogy ilyes85

mit kért Salamon. Azt mondta azért az Úr Salamonnak: Mivel ezt kérted, s nem kértél magadnak hosszú életet, sem gazdagságot, s nem kéred ellenségeid életét, hanem bölcsességet kértél magadnak, hogy igazságot szolgáltathass,: íme, szavad szerint cselekszem veled, s olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád hasonló sem elôtted nem volt, sem utánad nem lesz”. (10-12) De azért Isten nem hagyta ôt anyagi jólét nélkül sem, hihetetlen gazdagságot és dicsôséget is ígért neki. Bár napjaink hatalomra törô egyénei is ezzel a csodálatos kegyelemmel ékesen mennének el Isten házába, s kérnék buzgón, hogy a rájuk bízott népet szolgálhassák önzetlenül és tiszta szívvel. Ilyet csak azoktól várhatunk, akik istenhívôk, és hatalmas emberszeretet lakik szívükben. Az igazságosság is legyen ott kéréseik között! [A ÉV]

É VK . 5. vasárnap . . . . . . . . . Iz 58,7-10; 1Kor 2,1-5; Mt 5,13-16

vallás, ne járj hittanra, ne menj templomba, hanem inkább kocsmába, idd el a keresetedet, hiszen nem kell a gyerekeidet etetned, nem kell az öregeket gondoznod, feldúlhatod más ember családi boldogságát, ellophatod a vagyonát, hazudj neki, hogy mindent elvehetsz tôle. Jézus ezért tanította az embereket az igazságra és a jóságra, hogy tudják tanítani súlyosan becsapott emberek tömegeit az igazságra és a jóságra, mert a jobb világot csak ezekkel az isteni erôkkel lehet talpra állítani, ha ti lesztek újra a föld sója és a világ világossága. [B ÉV]

✽

É VK . 5. vasárnap . . . . . . . . . Jób 7,1-4.6-7; 1Kor 9,16-19.22-23; Mk 1,29-39

„Jézus kijött a zsinagógából, és elment Simon és András házába”. (Mk 1,29)

J

ézus nyilvános mûködése elején járni kezdte az északi zsidó tartomány városait és falvait. Nem Galileában született, hanem Júdeában, Betlehemben, de onnan el kellett menekülniük másfél éves korában, mert a napkeleti bölcsek látogatása után Heródes király halálra kerestette. Félt a csillagok által jelzett Messiáskirálytól. Heródes halála után angyal szólt Szent Józsefnek, hogy térjenek vissza Izrael földjére. Úgy döntött Szent József, hogy Jeruzsálemtôl távol, Názáretben telepednek le. Ott élt az Úr harminc éves koráig, és kemény építôiparos munkával kereste kenyerét. Csak édesanyjáék tudták, hogy Ô az Isten egyszülött Fia, aki érettünk emberré lett. Amint elérte a zsidótörvények szerinti nagykorúságot, „Jézus bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógáikban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden bajt a nép között. Eljutott a híre egész Szíriába, és odavitték hozzá mindazokat, akik rosszul voltak, akiket különféle betegségek és kínok gyötörtek, az ördögtôl megszállottakat, holdkórosokat és bénákat, ô, pedig meggyógyította ôket. Nagy tömeg követte ôt Galileából és a Tíz városból, Jeruzsálembôl, Júdeából és a Jordánon túlról”. (Mt 4,23-25) Akik Jézust megismerték, jóságát élvezték, azoknak mondta: „Ti vagytok a föld sója” (5,13) a só egészséges ízt ad az ételnek. Lelki értelemben egészséges életszemléletet, nyugodt, boldog közösséget hoz létre. Jézus isteni ereje sugárzik szét azokon keresztül a társadalomra, akik Jézusból merítettek friss erôt. Aztán újabb életminôséget ad nekik: „Ti vagytok a világ világossága”. (14) Ha nap süt, jól lát az ép szemû ember. Meglátja a bajok gyökerét: Isten mindent jónak teremtett. Honnan van a rossz? Jézus megmondja: A gonosz lélektôl. Ô hitette el Évával a paradicsomkertben, hogy Isten irigy, elveszi az emberektôl a lehetôséget, hogy ôk is istenek legyenek. Nosza, szegd meg a parancsolatát, te leszel az isten. Néhány száz éve, pedig azt hirdeti: nincs Isten! Ha pedig nincs, akkor nem kell a

ézus megkezdte messiási küldetését. Ennek keretében nem maradhatott a közösség imaházában, a zsinagógában, mert ott nem találkozhatott mindenkivel, akikhez küldetése szólt: az elveszett bárányokkal, a sántákkal, bénákkal, egyéb betegekkel, és az ördögtôl megszállottakkal. De volt más célja is a zsinagóga szomszédságában, álló házban: föl kellett készítenie tanítványait, különösen a jövendô elsô pápát küldetésére. Simonnak már elsô találkozásuk alkalmával új nevet adott: Kéfás, amely latinul petra-t, magyarul sziklát jelent. Mivel a petra nônemû szó, férfi személynévként Petrus formában volt alkalmazható. Ettôl kezdve Jézus sokoldalúan mutatta be választott utódjának majdani tennivalóit. Nem király leszel, aki palotában lakik, a széltôl is óvják, hanem viharvert szikla, aki messzirôl látható, a sodródó bajbajutott belekapaszkodik, hajókat lehet hozzá kötni, és viharverten is évezredeket vészel át. Terád és utódaidra épül majd a kortársak társadalma, te leszel az idôk eszmeváltozásaiban a változatlan alap, az igazság biztonsága. Jól figyelj tehát! „Simon anyósa betegen feküdt. Mindjárt szóltak is Jézusnak. Jézus odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette. Erre megszûnt a láza, és szolgált nekik”. (30-31) Péter anyósának meggyógyítása már jelzés értékû: Jézus visszahelyezi eredeti küldetésébe: a szeretetszolgálatba. „Amikor lement a nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lelkektôl megszállottakat. Az egész város ott szorongott az ajtó elôtt”. (32-33) Elôször a testi kínoktól szabadította meg a betegeket. Íme, egy tökéletes orvos, aki nem vizsgál, nem kérdez, nem szurkál, nem okoz újabb fájdalmakat, csak megérint kedvesen, és mindenki meggyógyul, aki eléje kerül. – Péter figyel, tanul: segíteni kell mindenkin. Késôbb majd társaival együtt megkapja a gyógyító erôt is. Nem sajátjaként, hanem Jézus nevében birtokolja. A gyógyításra végül szentséget alapít Jézus, hogy majd az utódok is segíteni tudjanak a betegeken. De gondol arra is, hogy minden bajnak a forrása a sátán. Ezért késôbb „magához hívja a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiûzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt”. (Mt 10,1) a

86

87

✽

„Ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13), „Ti vagytok a világ világossága” (5,14)

J

tanítványok akkor még nem sejtik, hogy Jézusnak ezekért a nagy ajándékokért szenvednie kell és meg is, kell halnia. De majd megtanulják, hogy Uruk a halált is legyôzi, és éltetô ereje örökös marad Egyházában is. „Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment a (házból), elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott”. (Mk 1,35) Atyjával megbeszéli küldetését, jelezve, hogy mindenkori tanítványai is csak Istennel kapcsolatban maradva tudnak eredményeket elérni az egyre betegebb világban. Aztán azt is jelzi, hogy nem marad Péteréknél huzamosabban, mert másoknak is hirdetnie kell az Isten jó hírét. Hatvan éve mai kényuraink mesterei azt hirdették: nem kell a betegek kenete! Vannak kiváló orvosaink és gyógyszereink. Ma: ne futkossatok orvoshoz, és ne egyetek annyi gyógyszert! Isten marad, Jézus marad, a papok maradnak, a szentkenet is marad. A pápaságot kétezer éve támadják önjelölt utánzatok. Ezek vagy eltûntek, vagy el fognak tûnni: Péter, pedig sziklaként él utódaiban. „Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!” [C ÉV]

✽

É VK .. 5. vasárnap . . . . . . Iz 6,1-2a.3-8; 1Kor 15,1-11; Lk 5,1-11

„Ne félj! Ezen túl emberhalász leszel.” (Lk 5,10)

A

mai három szentírási részlet külön-külön is nagyszerû üzenetet közvetít az üdvözítés nagy mûvérôl, így együtt azonban csodálatosan hatékony útmutatás minden idôk gyermekeinek, nekünk is: Az üdvösség egyedül Istentôl származik, Ô, pedig az elpártolt emberiséget küldöttei, által részesíti megváltó kegyelmeiben. Izajás próféta az Ószövetség gyermeke. Sok titkot tud az ószövetségi Szentírásból. Isten kiválasztotta, hogy Mózes népét, amely eltávolodott az egy igaz Istentôl, és a környeztében élô népek undok bálványimádásába süllyedt, próbálja meg Istenéhez, az egyetlen igaz Istenhez visszahívni. A mennyei templomban találja magát látomásában. Nem merev, anyagból készült bálványt talál benne, hanem az élô Istent. Még nincs fogalma a Szentháromságról, hiszen az Ószövetségben ezt senkinek nem mondta meg Isten, hogy a végtelen nagy Úr természete egy, de személye három. Viszont hallja, hogy a trón körül szolgáló kerubok állandó dicsôítése mindig hármas. „Szent, Szent, Szent a Seregek Ura Istene!” (Iz 6,3) Megrémül: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát”. (5) Isten elítéli népe tisztátalanságát. Az oltár tûzébôl parazsat küld, Izajást megtisztítja, majd üzenetvivôvé, prófétává avatja. Annyi mindent elmond a jövendô megváltóról, hogy az Ószövetség evangélistájának nevezi az Újszövetség népe. Elôkészíti Jézus megváltói tevékenységét, de nem ô lesz a Megváltó. Aztán eljött a Megváltó nyolcszáz évvel késôbb. A Genezáreti tó partján tódul hozzá a bûnös és beteg nép. Ô bele ül a nemrég meghívott Simon Péter bárkájába, és hosszú, szép szentbeszédben biztatja az embereket, hogy nincs elveszve semmi, a bûnös 88

ajkú néphez Isten elküldte most a saját egyszülött Fiát, aki emberré lett az emberekért, a végtelenül tiszta Isten van itt a szánalmas bûnösökért. Térjetek meg! Aztán abbahagyja a beszédet. Megkéri vendéglátóját, evezzen a mélyebb vízre, ott halásszon. Péter elmondja, hogy erre semmi hal sem volt az éjjel, de Jézus szavára megkísérli. Aztán annyi hal nyüzsög a hálóban, hogy kisegítôt kell kérnie. Majd döbbenten néz Jézusra: Uram! Ezzel a halfogással és velem neked valami nagy célod van. „Menj el tôlem, mert bûnös ember vagyok!”. (Lk 5,8) Jézus csak mosolyog: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” (10) Nem fogsz ugyan ki minden halat a tóból, de rengeteget. Nem tudsz üdvözíteni, vagyis mennyországba juttatni mindenkit, de mindenkinek utat tudsz mutatni oda. Aki igénybe veszi fáradozásodat, üdvözül. Aki el akar kárhozni, elkárhozik. Majd a történelemben meghívok majd új és még újabb emberhalászokat. Egy a sok közül a mai szentleckében jelentkezik is: „Én ugyanis az utolsó vagyok az apostolok között, és arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, mert üldöztem az Isten Egyházát. De Isten kegyelmébôl vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan” (1Kor 15,9-10) Péterrel, Pállal együtt mi, a nagy aposztázia idején élô papok, mit tudunk kezdeni az istentelenné vált emberiséggel? Jelesül magyar népünk egy részével? Mi is küszködünk, és Jézus bennünk is gyôzni fog! É VK . 5. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 1,1-19; Mk 6,53-56 „De mihelyt kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték ôt” (Mk 6,54)

A

z elsô csodálatos kenyérszaporítás után az apostolokat Kafarnaumba küldte Jézus a csónakjukon, ô, pedig a csoda helyén maradt. Fölment a közeli hegyre imádkozni. Az emberek, akiknek nagyon megtetszett a pompás vendéglátás, szívesen visszaállították volna a mózesi idôket a napi a mannahullással, az esti fürjsereggel, ezért gyorsan megbeszélték, hogy Jézust kikiáltják királlyá. Jézus ebbôl nem kért, elrejtôzött. Az emberek látták a tanítványokat csónakkal eltávozni. Aztán elpihent a sokaság. Jézus, pedig hajnal hasadtával rálépett a víztükörre, és nagy léptekkel sietett a hullámok miatt egy helyben veszteglô apostolok után. Ôk kísértetnek vélték, amint megpillantották. Csak akkor ismerték fel, amikor szólt hozzájuk: „Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!” (6,50) „Átkeltek a tavon és Genezáret földjére jutottak és kikötöttek. De mihelyt kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték, és körbefutva az egész környéken, elkezdték a betegeket ágyastól városokba, az utcákra tették a betegeket, és kérték ôt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették ôt, meggyógyultak”. (53-56) Mi, kétezer évvel késôbb élô, keresztény hitoktatásban részesült és keresztény hagyományokon felnôtt hívô emberek nagyon elcsodálkozunk mindezen. Nem azon, hogy az akkori 89

emberek vitték hozzá a betegeiket, hiszen értjük, hogy a mindenkit meggyógyító Jézushoz oda, mert menni a pénztelen szegény. Azon már inkább elgondolkodunk, hogy bárhol megjelent, rögtön felismerték. Még jobban elmerengek azon, hogy mi, akik tudjuk, hogy azért rendelte el az Eukarisztiát, hogy a szentmisében jelenvalóvá tegyék Jézus keresztáldozatát, annak végtelen kegyelmeiben részesedhessünk, gyógyuljunk érintése, sôt hozzá kapcsolódásunk által a szentáldozásban. Ott van éjjel-nappal minden katolikus templom oltárszekrényében teljes hatalmával az élô Istenember és vár. Várja a munkába sietôt, a fáradt hazatérôt, a játszadozó gyereket, a görnyedt beteget. A feszült légkörben ôrlôdô házastársakat, akik egymás fejéhez vagdalják aggodalmaikat, sérelmeiket, netán az apróbb berendezési tárgyakat is. Várja, hogy legalább lélekben odagondoljanak hozzá, aki feszülten figyeli nagyon szeretett testvéreit, akik ott álltak oltára elôtt szép szerelemmel csordultig telt szívvel, és várták áldását házasságukra, hogy a házasság szentségének sírig tartó erejével segítsen boldoggá lenni „holtomiglan, holtáiglan”. A sátán szôtte nyomor bugyraiból, ki segít kimenekülni, ha Ô nem? A modern kereszténység óriási szégyene, hogy állandó barátunk, orvosunk, jótevônk elfeledten él közöttünk. Uram, add vissza népünk nagy hitét! É VK . 5. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 1,1-19; Mk 6,53-56 „Átkeltek a tavon, és Genezáret földjére jutottak, és kikötöttek” (Mk 6,53)

A

z Egyház a liturgiában folytatja az ötödik vasárnapi evangélium misztikus vonatkozásainak bemutatását. A történteket leírja, elôadja az evangélista: Jézus csodálatosan szerette az akkori betegeket, de elbeszélése túlmutat idôn, tájakon, embereken, és elôre mutat a történelemjövendô századaira: ránk. Ugyanaz marad Jézus a mi számunkra is, mint volt földön jártában. Az elôzményekben Márk evangélista elmondja, hogy az Úr öt kenyérrel és két halacskával jóllakat tízezer embert a pusztában, mert éhesek voltak, és nem lehetett a környéken ennivalót venni. Megsajnálta a tömeget. Ezzel megmutatta nekik isteni jóságát és hatalmát. Másnap hajnalban a vízen járt. Tanítványainak bámulatán túl jelezte nekünk: hatalma van elvenni teste tömegét és súlyát: Annyira szaporítja testét, amennyire szükség lesz, hogy az Eukarisztiában mindenki magához vehesse Ôt magát a szentáldozásban, és ne kelljen kétségben maradnia a kutató értelemnek, hogy a pici ostyában az egész Jézust fogadta be szívébe az áldozó. Ugyanezt a célt szolgálja a ma olvasott történet is. Amikor Genezáret földjén kikötnek, kiszállnak, a ritkán lakott vidéken futótûzként terjed a híre: itt van a földükön a Názáreti Jézus! Vitték hozzá a betegeket, amerre csak járt-kelt. De Ô maga is felkereste a falvakat, tanyákat, meggyógyította betegeiket. Éltek is az alkalommal: „az utcákra tették a betegeket, és kérték ôt, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Mindazok, akik megérintették ôt, meggyógyultak”. 90

(56) Jézus jóakarata határtalan, de ragaszkodott ahhoz, hogy vele érintkezzenek a gyógyulni vágyók. Vajon miért? Mert jelezni akarta nekünk is, hogy Ô élete igen, nagy ajándékát készíti elô arra az idôre, amikor már látható alakban nem él a földön. A mindenkor élô, szenvedô, gyenge embereken akkor is saját testével akar segíteni, hiszen azzal örökre és elválaszthatatlanul össze van kötve isteni természete, és amint a megváltást isteni ereje a teste feláldozása révén vitte végbe, úgy adja a megváltás kegyelmeit is Testének titokzatos jelenlétével, amikor a szentáldozásban magunkhoz vesszük. Ott már nem tudja érzékelhetôen kezét nyújtani a gyógyításhoz, ruhája sincs, amit látványosan megérinthetnénk, de a szent színek, amik rejtik Ôt, érinthetôk akár a nyelvünkkel, akár tenyerünkkel fogadjuk magunkhoz. Nos tehát jönnek a világ minden tájára Jézus tanítványai. Nekik parancsba adta az utolsóvacsorán, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. (Lk 22,19) Azt is parancsolta, hogy „menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”. (Mk 16,15) Bárhová érkeznek, sem ôket nem ismerik, sem Jézust, akit hirdetnek. De elmondják az evangéliumot, hogy Jézus itt járt a földön, hozta az igazság és szeretet tanítását, árasztotta magából segítô kegyelmeit, szenvedett és meghalt értünk, aztán visszament az égbe. De titokzatosan itt maradt köztünk. Elrejtôzik a kenyér és bor színe alá, mert azt akarja, hogy ne csak megérintsük Ôt, hanem a szívünkbe akar költözni. Ennyire szeret titeket is! Minden jót megad nektek is, ha hisztek benne. Most is nagyon sok a beteg testben és lélekben is. Nekünk, Jézus híveinek és barátainak kell többet fáradoznunk, hogy elhíreszteljük: a Názáreti Jézus most is itt van köztünk, keressétek Ôt, és Ô meggyógyít benneteket, a sátánt pedig kiûzi határainkból. É VK . 5. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 8,1-7.9-13; Mk 6,53-56 „Azután egybegyûjtötték Izrael valamennyi vénét … Salamon királyhoz Jeruzsálembe”. (1Kir 8,1)

D

ávid álma beteljesült. Fia, az ifjú Salamon király teljesítette édesapja kívánságát. Ô szerette volna felépíteni Isten tiszteletére az új, kôbôl készült templomot, de az Úr nem fogadta el tôle, mert uralkodása idején sokat kellett háborúznia, népe békéjét és szabadságát ezekkel a harcokkal kellett biztosítania. A háborúk természetesen vérontással járnak. Ezért mondta Isten Dávidnak: Te sok vért ontottál. Fiad és utódod a te jó voltodból mindettôl megmenekül, majd ô megépíti nekem a templomot. Te az ötlettel, jó szándékkal és az anyagi elôkészületekkel járulsz hozzá a nagy mûhöz. Salamon király, mint minap már elmélkedtünk róla, Istentôl bölcsességet kért és kapott a Gibeon-hegyi óriási áldozatbemutatás után. Ez az erény nemcsak a peres ítéletek helyes meghozatalához volt jó és szükséges az ifjú királynak, hanem az építkezés tervezéséhez, a szakemberek kiválogatásához, a 91

templom épületének gyönyörû, mûvészi kivitelezéséhez is. Ilyen nagyszerû választás volt Hírám rézmûves felkutatása és alkalmazása. Ez a mester Tíruszban, tehát pogány vidéken lakott. Édesapja; tíruszi pogány volt, édesanyja azonban Neftali törzsébôl való izraelita asszony. A király hallott róla, kipróbálta tudását és jóindulatát, és megbízta az építéshez szükséges rézmûves munkák elvégzésével. Nem is csalódott benne. Amikor elkészült a templom, az izraelita vallás legfontosabb kincsét, Isten szekrényét ünnepélyes keretek között akarták átvinni Dávid városából, a Dávid parancsára készített és a Sion hegyén felállított új szentsátorból Jeruzsálembe az új templomba. Ez a láda Mózes idejében, a szövetség megkötése után készült Isten parancsa szerint. „Készítsetek akácfából egy ládát: két és fél könyöknyi legyen a hossza, másfél könyöknyi a szélessége, és ugyancsak másfél könyöknyi a magassága. Ezt aztán vond be színarannyal belülrôl, kívülrôl, és helyezz rá körös-körül aranyszegélyt. Önts ezen kívül négy arany karikát, és illeszd a láda négy sarkára: két karika legyen az egyik oldalon és kettô a másikon. Azután készíts rudakat akácfából, vond be azokat arannyal, és dugd be azokat a láda oldalán lévô karikákba, hogy hordozni lehessen velük a ládát, ezek legyenek mindig a karikákban, sohase húzzák ki onnan azokat. Ebbe a ládába tedd majd azt a bizonyságot, amelyet adni fogok neked. Azután készítsd el színaranyból az engesztelôhelyet! Két és fél könyöknyi legyen a hossza, másfél könyöknyi a szélessége. Készíts két kerubot vert aranyból az engesztelôhely két szélére. Az egyik kerub az egyik oldalon legyen, a másik a másikon, úgyhogy az engesztelôhely mindkét oldalát befedjék, terjesszék ki szárnyukat, és borítsák be az engesztelôhelyet Egymással szemben legyenek, és arcukkal az engesztelôhely felé forduljanak. Ezzel aztán fedd be a ládát, tedd bele a bizonyságot, amelyet majd adok neked. Onnan és az engesztelôhelyrôl fogok találkozni veled, és beszélni hozzád”. (Kiv 25,10-22) É VK . 5. hét hétfô Ezt a nagy kincset kellett most az új templomba átvinni, hogy Isten dicsôsége általa vonuljon be új lakóhelyére. É VK . 5. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 1,20-2,4a; Mk 7,1-13 „Szépen kijátsszátok Isten parancsolatait, hogy a magatok hagyományait megtartsátok” (Mk 7,9)

A

zsidók fôemberei mindig sanda szemmel figyelték Jézust, a Názáreti mestert, aki nagyon tudott minden igazságot, de gyanús volt a papok, írástudók és farizeusok szemében, mert nem tôlük tanult, és a zsidó hagyományokat nem olyan erôvel érvényesítette, mint az írástudók. Különösen a szombattal kapcsolatos hagyományokat nem volt hajlandó isten eredetûeknek elismer92

ni. Ezért áskálódtak ellene. Ilyen esetrôl szól a mai evangélium. „Ekkor köréje gyûltek a farizeusok és néhány írástudó, aki Jeruzsálembôl jött. Ezek azt látva, hogy tanítványai közül egyesek közönséges, azaz mosdatlan kézzel esznek kenyeret, morgolódtak”. (7,1-2) Morgolódásuk oka az volt, hogy ôk, a törvény és a szokások mesterei, gyakran kezet mostak, különösen, ha a piacról jöttek haza, és amikor étkezni akartak. Ez önmagában nem bûn, sôt a higiénia szerint ajánlatos is, mert sok koszos dologhoz hozzányúlhat az ember, és a kézfogás is jelenthet fertôzés veszélyt. Volt aztán istentiszteleti elôírás is az áldozatbemutatásnál. A fôpapnak és a papoknak többször is kezet kellett mosniuk az áldozatok szertartásai szerint. Nálunk, római katolikusoknál is elôírás, hogy a kehely felmutatása után a papnak kezet kell mosnia, egészen pontosan le kell öblítenie az ujjait. Ennek rituális tisztulás a célja, amit a hozzá fûzött ima is megmutat: „Mosd le, Uram. Bûneimet, és vétkeimtôl tisztíts meg engem”. Tulajdonképpen nem a gyakori kézmosás és a piacozás utáni fürdés volt Jézus kifogása ellenfeleivel szemben, hanem az, amit már a szombati hagyományok túlzó tisztelete kapcsán említettünk, és amit az Úr ebben az esetben említ: „Helyesen jövendölt rólatok Izajás, képmutatók, amint írva van: Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tôlem. Pedig hiába tisztelnek, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak. Mert Isten parancsát elhagyva az emberek hagyományait tartjátok, a korsók és poharak mosását, és sok egyéb ezekhez hasonló dolgot cselekedtek. Majd így folytatta: Szépen kijátsszátok Isten parancsolatát, hogy a magatok hagyományait megtartsátok. Mózes ugyanis azt mondta: Tiszteld atyádat és anyádat; és: Aki apját vagy anyját gyalázza, haljon meg! Ti, pedig azt mondjátok: Ha az ember azt mondja apjának vagy anyjának: Korbán, azaz fogadalmi ajándék az, ami tôlem neked járna, azon túl már nem engeditek, hogy valamit tegyen apjáért vagy anyjáért, s így érvénytelenítitek Isten szavát a ti hagyományotok kedvért, melyet tettetek; és sok más effélét cselekszetek”. (6-13) Isten parancsát semmivel sem lehet érvényteleníteni! Emberi törvényekkel sem! É VK . 5. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 1,20-2,4a; Mk 7,1-13 „Tanítványai közül egyesek közönséges, azaz mosdatlan kézzel esznek kenyeret” (Mk 7,2)

A

farizeusok a zsidók vezetô rétegéhez tartozó istenhívô emberek voltak. Imádkoztak, böjtöltek, bíztak az ígéretek beteljesülésében, remélték, hogy a földi élet zárultával Istenboldogító színe látására jut a lelkük, majd a végítélet után feltámad a testük is, és követi a lelküket az örök boldogságba. Az írástudók, pedig a Szentírás tanulmányozására és magyarázására szentelték életüket. Nekik kiválóan kellett ismerniük az ôsi anyanyelvet, a hébert, a Szentírás nyelvét. Az ô kezükben olyan írások voltak, amelyek csupán más93

salhangzókat rögzítettek, a magánhangzókat tudatosan kellett belegondolni és kiolvasni a szavakat. Ha másolták a Szentírás szövegét, vigyázniuk kellett a helyességre. Ezeket az embereket zavarta a tudat, hogy a Názáreti Jézus tanítványai mosatlan kézzel látnak az evéshez. Az a sok rituális kézmosás könyökig akkor is kötelezô volt a zsidóság hagyományai miatt, ha a kéz látszólag tiszta volt. „Mert a farizeusok és általában a zsidók, hacsak kezüket gyakran nem mossák, nem esznek, követve a régiek hagyományait. Ha a piacról jönnek, nem esznek, amíg meg nem fürdenek; és sok egyéb dolog van, amit hagyományaik miatt meg kell tartaniuk: a poharak és korsók, a rézedények és ágyak mosását”. (3-4) Ilyen neveltetés után természetesen megakadt a szemük a szegény sorban született és neveltetett apostolokon. Megütközésüknek hangot is adtak. Jézus, pedig tanítványai pártját fogta. Nem azért, mert ô nem szerette a tisztaságot, hanem azért, hogy egy sokkal fontosabb és nagyobb értékre irányítsa tekintetüket: a belsô tisztaságra és a hálás lelkületre. Tudja, hogy az akadékoskodók nagyon jól ismerik Izajás próféta könyvét. Ezért abból idéz: „Helyesen jövendölt rólatok Izajás, képmutatók, amint írva van: Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tôlem. Pedig hiába tisztelnek, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak”. (Iz 29,13), (Mk 7,6-7) Talán arra is utal az Úr, hogy amikor Izajás látta Isten dicsôségét a mennyei templomban, és hallotta a szeráfok állandóan ismételt hódoló énekét: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsôsége” (Iz 6,3), akkor a férfinak rögtön az villan eszébe: „Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim”. (Iz 6,8) a kenyeret, amelyet kezünkben tartunk és enni vágyunk belôle, mindenek elôtt szentnek, Isten szent ajándékának kellene néznünk, és arra gondolnunk, hogy méltók vagyunk-e a fogyasztására? Elmondtuk-e az asztali áldást? A kezet meg kell tisztítani, de az ajkat és a nyelvet még inkább! Újabb példával is megvilágítja tanítását: „Ha az ember azt mondja apjának vagy anyjának: Korbán, azaz fogadalmi ajándék az, ami tôlem neked járna, azon túl már nem engeditek, hogy valamit tegyen apjáért vagy anyjáért, s így érvénytelenítitek Isten szavát a ti hagyományotok kedvéért, melyet csináltatok; és sok más effélét cselekszetek”. (Mk 7,11-13) a szeretet parancsa legyen mindig a legfontosabb szempont, akkor helyes lesz a tett É VK . 5. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 8,22-23.27-30; Mk 7,1-13 „hogy meghallgasd szolgádnak, s népednek, Izraelnek minden könyörgését” (1Kir 8,30)

E

lkészült a remekmû, az igaz Istennek, az ég és föld Urának, teremtôjének, fenntartójának elsô temploma. Bálványtemplomok voltak már korábban is. A Bírák könyvében olvashatunk arról, hogy a filiszteusok, a zsidók legerô94

sebb és legádázabb ellenségei már korábban hatalmas templomot építettek Dágon [hal] nevû bálványuknak. Méreteirôl akkor szól a Szentírás, amikor Sámson fogságba ejtve a zsúfolt templom két belsô oszlopát egy mozdulattal összerántotta, leszakadt a tetô, és a templomban összezsúfolódott több ezer ember szörnyethalt. (Bír 16,29-30) a zsidók temploma kicsi volt, talán tizenöt méter hosszú lehetett. De abba a hívek nem térhettek be sem nézelôdni, sem imádkozni. Csak a szolgálatot végzô pap mehetett be a szentélybe reggelenként és esténként pár percre tömjénfüsttel imádni az Urat. Az egyharmadnyi belsô térbe, a Szentek Szentjébe, pedig évente egyszer léphetett be a zsidó fôpap az engesztelés nagy napján. Ott állt a frigyszekrény, az Isten ládája, ott ragyogott Isten dicsôsége a láda aranyfedele felett. A nép, pedig kint a templom szabadtéri udvarán állhatott. Ennek, három elkülönített része volt: legbelül a zsidó férfiaké, néhány lépcsôvel lejjebb a zsidó nôké, és még alacsonyabban a pogányok udvara. A templom és a férfiak udvara között állt az egészen elégô áldozatok oltára a papok udvarán. Ezt a hatalmas épületegyüttest is templomnak nevezték. Salamon itt mondta el templomszentelési imáját: „Majd odaállt Salamon Izrael gyülekezetének színe elôtt az Úr oltára elé, s kitárta kezét az ég felé és így szólt: Uram, Izrael Istene, nincs hozzád fogható Isten sem fenn az égen, sem lenn a földön! Te megtartod szövetségedet és irgalmasságodat szolgáid iránt, akik teljes szívükkel elôtted járnak”. (22-23) Tökéletes imádás a király részérôl: elismeri Istent egyedüli urának, végtelenül szentnek. Azután megköszöni Istennek Dávid királyt, kitüntetô kinyilatkoztatását háza örökké tartó fennállásáért. Az után hálát ad az Úrnak, hogy a csillagvilágnál nagyobb és fenségesebb Úr, akit semmiféle hely befogadni nem tud, mert végtelen, megengedte, hogy nevének házat építsen: „hiszen ha az ég és az egek egei sem tudnak befogadni téged, mennyivel kevésbé ez a ház, amelyet építettem. De tekints szolgád imájára s könyörgéseire, Uram, Istenem: hallgass e dicséretre és imádságra, amellyel szolgád ma elôtted imádkozik, hogy éjjel-nappal nyitva legyen szemed e ház felett, amelyrôl azt mondtad: ‘Ott lesz az én nevem’ – , hogy meghallgasd az imádságot, amellyel szolgád e helyen hozzád imádkozik, hogy meghallgasd szolgádnak s népednek, Izraelnek minden könyörgését, bármiért fognak imádkozni e helyen; halld meg azt lakóhelyeden, az égben, s ha meghallod, légy kegyelmes”. (27-30) a mi katolikus templomaink sem attól templomok, hogy nagy épületek, és torony mutatja szemnek és léleknek, hogy Isten odafönn az égben lakik, oda szállnak imádságaink, hanem hogy a püspök vagy általa megbízott pap Isten szolgálatára szenteli. Itt mutatjuk be az áldozatot, jelenvalóvá téve Jézus keresztáldozatát, imádkozzunk mindig nagy hittel és bizalommal, hiszen semmivel sem vagyunk kevésbé kedvesek elôtte, mint Salamon.

95

É VK . 5. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . Ter 2,4b-9.15-17; Mk 7,14-23

É VK . 5. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 10,1-10; Mk 7,14-23

„ami az emberbôl kijön, az szennyezi be az embert” (Mk 7,15)

„Áldott legyen az Úr, a te Istened, akinek megtetszettél” (1Kir 10,9)

A

S

zsidók gondolkodásmódja érdekesen alakult. Úgy vélték, hogy az ember önmagában érintetlen, jó. Nem tudom, mennyire ismerték a Szentírásból az anyagvilág egyes fajtájának létrehozása után az Úr miért mondta ki: És látta az Úr, hogy amit éppen megteremtett, a jó, vagyis a céljának tökéletesen megfelel. A világosságra ugyanúgy ez volt Isten ítélete, mint a csúszó-mászókra: Látta Isten, hogy jó. Amit pedig a teremtés szakaszaira egyenként kimondott, azt az ember teremtése után összefoglalva, az ember viszonylatában is újra kimondja: „Az Isten megáldotta ôket (az embereket), és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön. Majd azt mondta Isten: Íme, nektek adtam minden füvet, amely magot hoz a földön, minden fát, amelynek gyümölcsében benne van a magva, hogy legyen ennivalótok, a zöld növényzetet, pedig a föld minden állatának, az ég minden madarának és mindannak, ami mozog a földön, és amiben élô pára van, hogy eledelük legyen! Úgy is lett. És látta Isten, hogy amit alkotott, nagyon jó volt. És lett este és reggel: a hatodik nap”. (Ter 1, 28-31) Aztán még hozzátehetjük: minden fûbe, fa gyümölcsébe beleteremtette Isten a magját, hogy az ember el tudja vetni, és az éppen olyan jó lesz, mint amibôl a gyümölcs származott. Nem könnyû megérteni, hol és mikor és miért nyilvánította Isten némelyik füvet és állatot tisztátalanná, amelyet Isten népének fogyasztani tilos. Tény, hogy Jézus maga kimondja: „Hát ti is ilyen értetlenek vagytok? Nem látjátok be, hogy mindaz, ami kívülrôl megy be az emberbe, nem szennyezheti be ôt, mert nem a szívébe jut, hanem a gyomrába, aztán a félreesô helyre kerül. Ezzel megtisztított minden ételt. Hanem amint mondtam, ami az emberbôl kijön, az szennyezi be az embert. Mert belülrôl, az emberek szívébôl erednek a gonosz gondolatok. Paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. Mindez a rossz belülrôl származik, és beszennyezi az embert”. (Mk 7,18-23) Isten a kereszténység elsô éveiben Szent Péternek újra adott konkrét eligazítást, amikor a pogány Kornéliusz százados küldötteit kellett fogadnia, és háromszor szállt le elôtte a minden állatfajt összefogó óriás bugyor. Elhangzott három ízben a parancs: „Kelj föl, Péter, öld és edd! De Péter azt mondta: Távol legyen tôlem, Uram, hiszen sohasem ettem semmiféle közönségeset és tisztátalant. De a hang újból másodszor is szólt hozzá: Amit Isten tisztává tett, azt te ne mondd közönségesnek. Ez háromszor is megismétlôdött, aztán az edény felemelkedett az égbe”. (ApCsel 10,13-16) Vigyázzunk a fogalmaink tisztaságára. 96

ába országot nem nagyon ismer az ókor történelme. Az 1Királyok könyvében olvasott részletén kívül csak arra hivatkozhatunk, hogy asszír szövegek is említik. Földrajzi helyzetére vonatkozólag csak feltételezések állnak rendelkezésünkre. Ezek szerint Arábia északi szélén helyezkedhetett el. Nekünk azonban fontos, hogy a ténnyel találkozunk. A Biblia nyilvánvalóan nem idézné ezt az eseményt, ha nem történt volna meg. Ha pedig egyszerû politikai látogatás lett volna, vagy valami kulturális esemény, nem lenne igazán Bibliába való. Az sem érdekelné a szentírót, hogy Salamon mennyi fûszert kapott a konyhájára, milyen mennyiségû arany került Salamon király kincstárába. Nyilván volt sok más említésre méltó ilyenféle tény Salamon hosszú uralkodása alatt, amirôl nem készült a Szentírásban beszámoló. Önmagában érdekes megismerni, hogy az a bölcsesség, amelyet Salamon király kért és kapott Istenétôl, széles körben ismertté vált. A királynô beszámolójából kitûnik, hogy ô igen sokat hallott Salamon bölcsességérôl saját hazájában, de azt sem akarta elhinni, hogy van ilyen bölcs király a földön. Ezért indult el pazar ajándékokkal és megfelelô tekintélyû udvartartással erre a látogatásra, hogy a vele közölt tényeket ellenôrizze. Maga is uralkodó lévén, érdekelte Salamon udvartartása, ennek részleteire is kíváncsi lett. Az ételek, italok, ruhák, illemkódexmozgásban, társalgásban, a szolgák beosztása, a hadsereg minôsége: mindez a saját udvarának is vonzó példát nyújthatott, jó volt megismerni. Aztán ô is dicsekedhetett a maga gazdagságával, bôkezûségével. Ami azonban bennünket, hívô embereket igazán érdekel, hogy ez a nyilván pogány, bálványimádó uralkodónô. Már talán otthon is tájékozódott arról, hogy ez a nagyhírû bölcs király értelmi képességét nem csupán szüleiek, és ôseinek köszönheti, hanem Istenének. És amire következtetnünk lehet, bármennyire is tisztelhette háza vagy országa bálványait, rendkívül értelmes és érdeklôdô lény lévén, bizonyára annyit ki tudott következtetni a tapasztalati tényekbôl, hogy a bálványnak nemcsak esze nincsen, de élô teste sincs, amije pedig nincs, azt nem tudja adni. A szent szövegben idézett beszédje, amiben tapasztalatait közli Salamonnal és udvarával, erre enged következtetni: Salamon emberi intelligenciája nagyon sokat kapott Istenétôl: „Igaz az a beszéd, amelyet hallottam földemen a te dolgaidról s bölcsességedrôl, nem hittem, amikor nekem beszélték, amíg el nem jöttem magam és saját szememmel nem láttam, s meg nem gyôzôdtem, hogy felét sem mondták el nekem: bölcsességed és dolgaid felülmúlják a hírt, amelyet hallottam. Boldogok embereid, s boldogok szolgáid, akik elôtted állnak, s hallják bölcsességedet. Áldott legyen az Úr, a te Istened, akinek megtetszettél, s aki Izrael trónjára ültetett – mivel az Úr mindörökké szereti Izraelt – , s aki királlyá tett, hogy jogot és igazságot szolgáltass”. (6-9) Adja Isten, hogy 97

eljöjjön az idô hazánkban is, amikor azért jönnek hozzánk messzirôl idegenek, hogy istenáldotta népet találjanak, akitôl a szellem kultúráját leshetik el, és hitünk miatt áldják Istent, aki felkarolt, megsegített és boldoggá tett minket igazi szeretetben. É VK . 5. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 2,4b-9.15-17 Mk 7,14-23 „Semmi, ami kívülrôl megy be az emberbe, nem teheti ôt tisztátalanná”. (Mk 7,15)

A

tegnapi evangéliumi tanítással Jézus azt magyarázta meg a zsidóknak, hogy a hagyományos mosakodások elhagyása nem teszi tisztátalanná az embert. A hagyományok ápolása általában arra szolgált és szolgál ma is, hogy a környezetünket ne tegyük ki kellemetlenségeknek, pl. ne támadjon olyan érzésük, hogy a mosatlan kezû embertárs velem érintkezve megfertôzhet engem, mivel a mosatlan kezén megbújó vírusok vagy bacilusok átkerülve rám, beteggé esetleg örökké fertôzötté tehetnek engem. Ma arról szól Urunk, hogy anyagi dolgok elfogyasztása nem tehet bennünket erkölcsileg tisztátlanná. Az erkölcsi tisztátlanság azt jelentette, hogy nem vehetett részt az ilyen ember közösségi vallásos gyakorlatokban. Ezért túlkomplikálták az elôírásokat. Jézus viszont biztonságot akart ajándékozni mindenkinek. Az Úr magyarázata nagyon egyszerû: A tiltott étel feltûnést kelt, pedig semmi olyat nem tett, ami miatt maga vagy közvetlen környezete eltiltható lenne közös lelki kincsektôl. Magyarázata roppant egyszerû: amit megeszem, azt a nyál elôkészíti az emésztésre, majd a gyomornedvek bontják szét az ételt alkotóelemeikre. Ezek testünk táplálékai. Nélkülük nem élhet, nem dolgozhat a szervezet, és nem tudna regenerálódni. Az erkölcsi tisztátalanságot okozhatja isteni elôírás megszegése. Pl. ha zsidó belépett pogány házba, tisztátalanná lett, nem mehetett közös istentiszteletre. Az emberi szívet, hajlandóságot viszont állandó veszélyforrásnak minôsíti Jézus, mert „belülrôl, az emberek szívébôl erednek a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. Mindez a rossz belülrôl származik, és beszennyezi az embert”. (7,21-23) A szívünket kell tehát megjavítani, tisztává tenni. Az ember ezt a maga erejébôl megtenni nem tudja. Isten kegyelme kell hozzá. A babiloni fogságban élô zsidóknak Isten ajánlja fel az okos gyógymódot: ki kell mûtenie a szikla-szívet és új, húsvér szívet kell neki, a Teremtônek behelyeznie az emberek mellkasába: „Egy szívet adok nekik és új lelket öntök beléjük; elveszem testükbôl a kôszívet, és hússzívet adok nekik, hogy parancsaim szerint járjanak, és ítéleteimet megtartsák és megcselekedjék, és az én népemmé legyenek, én pedig az ô Istenük legyek”. (Ez 11,19-20) 98

Tudjuk, hogy ez valami miatt nem történt meg. A zsidók a fogság utáni idôkben sem lettek lényegesen jobbak. De nemcsak ôk, a többi nemzet sem változik meg érvényesen saját erejébôl. Urunk, Jézus ezért döntött úgy, hogy saját testének és vérének eleven, lüktetô energiáit adományozza nekünk a szentáldozásban. Ezek a látogatások lassan átformálják a gyarló embert. Ezért kaptuk a Jézus Szíve tiszteletet is. Mondjuk mindig nagy vággyal: Jézusnak isteni Szíve, alakítsd szívünket a te Szent Szíved szerint! „Tanuljatok tôlem, mert én szelíd vagyok és alázatos Szívû, és nyugalmat találtok lelketeknek”. (Mt 11,29) É VK .. 5. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 11,4-13; Mk 7,24-30 „Így szíve nem volt teljesen az Úrral, az ô Istenével”. (1Kir 11,4)

S

alamon igen bölcs ember, jó király volt fiatalabb korában. Viszont nem tartotta meg az Úr tilalmát, amelyet még annak idején Mózesnek adott a pogány lányokkal kapcsolatban: „Ne menjetek be lányaikhoz, s közülük se menjen be senki sem a ti lányaitokhoz, mert bizonnyal elfordítják szíveteket, hogy az ô isteneiket kövessétek. Ezekhez ragaszkodott Salamon forró szerelemmel”. (1Kir 11,2) Valóra vált Isten elôre mondott szava Salamon esetében. „Hétszáz királynôi rangban levô felesége és háromszáz mellékfelesége volt, és feleségei elfordították szívét az Úrtól. Amikor ugyanis már vén volt, feleségei arra csábították szívét, hogy más isteneket kövessen, s így szíve nem volt teljesen az Úrral, az ô Istenével, mint Dávidnak, apjának a szíve, hanem Astartét, a szidoniak istennôjét, s Molokot, az ammoniták bálványát tisztelte Salamon, és azt cselekedte Salamon, ami nem tetszett az Úrnak, s nem követte oly teljesen az Urat, mint apja Dávid.” (3-6) Salamonnak nemcsak Isten tilalma volt ismert, hanem népe bírák korából való kiválóságának, Sámsonnak a balsorsa is. Sámson Isten nazírja volt, Istennek szentelt férfiú gyerekkorától kezdve. Haját nem vágták soha, szeszes itat nem ivott. Ezért emberfeletti erôvel rendelkezett mindaddig, amíg bele nem habarodott egy filiszteus nôbe. Az népe vezetôitôl pénzt fogadott el, hogy kicsalja Sámson titkát. Addig kedveskedett, majd kellemetlenkedett Sámsonnak, amíg ôszintén el nem mondta titkát. Az asszony, pedig levágta Sámson hajfürtjeit. A filiszteusok könnyedén elbántak vele, és örökre harcképtelenné tették azzal, hogy mindkét szemét kiszúrták. (Bír 16,4-31) Kedvenc feleségei Salamon testi épségét ugyan nem bántották, de egymás után rávették, hogy az ô bálványuknak is építtessen templomot. A Biblia ugyan hangsúlyozza, hogy ô Jahveh-t tartotta a maga Istenének, de az Úr nem osztozik a szíveken: Salamon eljátszotta Isten kitüntetô barátságát. „Megharagudott erre az Úr Salamonra, hogy elfordult elméje az Úrtól, Izrael Istenétôl, aki kétszer is megjelent neki, s éppen azt parancsolta meg, hogy ne kövessen más isteneket, s ô mégsem tartotta meg, amit az Úr megparancsolt 99

neki”. (9-10) Tehát sem Mózes törvénykönyve, sem Sámson keserves szenvedése, sem az ô személyes találkozása az Úrral nem volt elegendô hatással rá. A saját híres bölcsessége nem volt elég. Isten tehát közölte vele, hogy kegyvesztett lett. A büntetése nagyon súlyos volt, az istenbántással arányos: Isten elvette országa nagyobbik részét, tíz törzset, és csak Júda meg Benjamin törzsei maradtak uralma alatt. Annyit adott még kegyelemként az Úr, hogy ezt a büntetést is csak halála után a fián, utódján, Roboámon teljesítette be Dávidra való tekintettel. Az újkori emberiség is könnyen lépre ment. Kikezdte a Teremtô parancsát, amivel a boldogság alapját vetette meg: egy férfi és egy nô között lehet igazán boldog családi élet. A korunkban tapasztalt teljes erkölcsi anarchia e téren nagyon sokat árt a mai emberek boldogságának, fôként istenhitének. É VK . 5. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 2,18-25 Mk 7,24-30 „Az asszony pogány volt, szír-föníciai nemzetiségû, és kérte ôt, hogy ûzze ki lányából az ördögöt”. (Mk 7,26)

S

zent János apostol utolsó nagy mûvében, a Jelenések könyvében ír egy megdöbbentô eseményrôl: „Ekkor nagy jel tûnt fel az égen, egy asszony, akinek öltözete a nap volt, láb a alatt a hold, és a fején tizenkét csillagból álló korona. Mivel áldott állapotban volt, vajúdva, a szüléstôl gyötrôdve kiáltozott. Aztán egy másik jel tûnt fel az égen: íme, egy nagy, tûzvörös sárkány, amelynek hét feje és tíz szarva volt, és a hét fején hét királyi korona. A farka lesöpörte az ég csillagainak harmadrészét, és a földre sodorta ôket. A sárkány a vajúdó asszony elé állt, hogy amint megszült, elnyelje fiát. Az fiúgyermeket szült, aki vasvesszôvel fogja kormányozni az összes nemzetet. De elragadták a fiát, és Isten trónjához vitték. Az asszony pedig a pusztaságba menekült, ahol Istentôl elkészített helye volt, hogy ott táplálják ôt ezerkétszázhatvan napig. Ekkor nagy harc lett az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az ôskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították… Örvendezzetek tehát, egek, és ti, akik bennük laktok! Jaj a földnek és a tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal, s tudja, hogy kevés ideje van!” (Jel 12,1-9.12) Gondoljunk csak arra, hogy az ördög is olvashatta Dániel próféta könyvét, megértette a 9,24-27-bôl, hogy mikor fog megszületni az ô hatalmas legyôzôje. Ezért sündörgött Keresztelô János körül, mert ô elmondta hallgatóinak, hogy a Messiás már a földön van. Ha a keresztelés alkalmával nem is volt jelen, de felfedezte a közeli barlangban imádkozó és böjtölô Jézust, és gyorsan gyôzni akart fölötte a hármas kísértéssel. Aztán rengeteg ember testét megszállta, vagyis birtokába vette. Rendszerint egy-egy ördög telepedett be egy ember 100

szervezetébe, de a gerázai sírbolt-lakóban légiónyi volt az ördög. (Lk 8,26-39) Jézus velük nem volt soha irgalmas, mint a szegény betegekkel: A megszálltak vagy rokonaik kérésére azonnal kiûzött minden ördögöt. A beteg sajnálnivaló, mert szenved: azonnal meggyógyított mindenkit, aki kérte. A sátán gonosz, ôsellenség, megtérni nem tud, nem is akar: ki kell ûzni, karmaiból ki kell ragadni szerencsétlen áldozatát, mert pokolba hajszolja áldozatát. Ezt a szegény, rimánkodó pogány édesanyát mégis miért szenvedteti meg ennyire? Ô maga indokolja egy közismert közmondással: „Hadd lakjanak jól elôször a gyermekek, mert nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és a kutyák elé dobni. De az csak kérlelte: Ez igaz, Uram! Csakhogy a kiskutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból. Mire ô ezt felelte neki: Mivel ezt mondtad, menj, kiment az ördög lányodból. Amikor hazaért, a kislányt az ágyon fekve találta, és az ördög már kiment belôle”. (Mk 7,27-30) Mostani édesanyák! Jézus köztünk van, a mienk! Segít, csak kérni kell! É VK . 5. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 11,29-32.12,19; Mk 7,31-37 „csak ôk ketten voltak a mezôn” (1Kir 11,29)

S

alamon király magára haragította Izrael Istenét azzal, hogy öreg korában pogány feleségeinek Istent súlyosan sértô kérelmét elfogadta, és bálványaik tiszteletére templomokat építtetett. Ezért az Úr tudomására hozta népe kegyvesztett királyának, hogy elveszi utódaitól Izrael tíz törzsét, és ellenlábasának adja, Dávid házának, pedig mindössze két hûséges törzse marad: Júda és Benjamin. Az olvasmány erre az átalakulásra készíti fel a figyelmes olvasót. Salamon továbbra is sokat építkezett. Dávid városában megépítette a Millót. Ezt az épületet vagy más mûtárgyat ugyan nem ismerjük, de ennek építésekor tûnt fel Salamonnak egy erôs és ügyes férfiú, aki Efraim törzsébôl származott. Mivel ügyesen és jól irányította a rá bízott munkákat, Salamon megbízta azzal, hogy József két törzsének, Efraimnak és Manasszénak a robotfelügyelôje legyen. A két erôs akaratú ember jó viszonya azonban idôvel megromlott. „Ebben az idôben Jeroboám kiment Jeruzsálembôl, s az úton találkozott vele a Sílóból való Ahiás próféta, akin új palást volt, és csak ôk ketten voltak a mezôn Ekkor Ahiás megragadta rajta levô új palástját és tizenkét darabra szakította és azt mondta. Jeroboámnak: Vegyél magadnak tíz darabot, mert ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Íme, én elszakítom a királyságot Salamon kezétôl, s neked adok tíz törzset – egy törzs azonban maradjon meg neki szolgám, Dávid miatt és Jeruzsálem városa miatt, amelyet kiválasztottam Izrael minden törzse közül”. (29-32) A próféta nyilván Isten gondviselô irányításával jött szembe Jeroboámmal, amikor senki más nem tartózkodott a mezôn. Akkor már megromlott Salamon és Jeroboám viszonya. Ha a király meglátta volna ôket beszélgetni, fôként, ha az új palást szétrepegetését nézte volna végig, és azt elmondta volna Salamonnak, 101

éles eszével azonnal visszaemlékezett volna Isten szavára: elveszem tôled a királyságot és ellenségednek adom. Jeroboámot nem mentette volna meg senki a haláltól. Meghalt Salamon. Rengeteg fia és lánya lehetett. Utódjának Roboám nevû fiát jelölte ki még életében. Az akkori szokásjog szerint azonban a törzsek véneinek is meg kellett erôsíteniük az új királyt. Roboám összegyûjtötte ôket tanácskozásra. Azt kérték, hogy csökkentse a nagyon felduzzadt adókat, amelyeket apja rakott a nép vállára, mert rengeteg felesége és gyereke eltartása, udvari pompája felemésztett minden pénzt. Roboám azt mondta, hogy megbeszéli tanácsadóival. Az öregek, apja tanácsadói, józannak látták az adók csökkentését. Roboám összehívta kortársait is. Azok azonban azt ajánlották, hogy keményen jelentse ki: inkább növeli az adókat. Az újabb értekezleten aztán bejelentette Roboám: „Apám súlyossá tette igátokat, de én még súlyosabbá teszem igátokat; atyám ostorral vert titeket, én meg skorpióval foglak verni benneteket”. (12,14) Ezt hallva, az északi tíz törzs otthagyta Roboámot és királlyá, választotta Jeroboámot Ahiás próféta jövendölése szerint. Az elviselhetetlen adókat könnyebbíteni kell. A vezetôk legyenek testvéreik szolgái, ne zsarnokai. É VK . 5. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 2,18-25; Mk 7,24-30 „Ezután továbbment onnan, és Tírusz és Szidon környékére ment” (7,24)

J

ézus folytatja evangelizáló körútját. Teljesíti az Atya akaratát, hogy mindenkinek hirdesse az üdvösség jó hírét: Nem vagytok árvák, emberek, szeret titeket az Atya! De azért azt is szem elôtt tartja, hogy üzenjen a jövônek, nekünk is: Ô nemcsak a zsidóké, a mi Messiásunk is. Erre szükségük volt az apostoloknak is, hiszen mindent a vérükbe kellett csöpögtetnie. Tírusz és Szidon vidéke nem Izrael földje. Jézus tudja, hogy van ott egy ördögtôl agyon gyötört pogány kislány. A sátánt neki leckéztetnie kell, ki kell vennie a kezébôl az ártatlan fiatalt. Ez a dilemma sokszor gyötri majd késôbbi segítôtársait, a papokat: ütköznek jogok és tennivalók, mi a helyes döntés? Odamegy tehát a határvidékre. Elmondja a zsidóknak adott kiváltságnak megfelelô rendelkezést: ne tudja meg a környékrôl senki, hogy ott tartózkodik. De tudja, hogy híre eljut az édesanya fülébe. Szívében bizonyára örül is neki. Örül, mert tiszta szeretettel van tele az a megváltói Szív. De ôszintén teljesítenie kell a kétezer éve Ábrahámnak adott ígéretet is: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,3) Ezt, pedig egyelôre mindenki úgy értelmezi, hogy a pogányoknak körül kell metélkedniük, ezzel zsidóvá lenniük, utána lehetnek a Messiás népévé és részesülhetnek javaiban. A zsidók már boldogok lehetnek: a Messiás megszületett, köztük él, csodákat mûvel, ûzi ki egymás után az ördögöket. Ezt annyira magabiztosan érzik, hogy már vitatkoznak is vele: Ne csak azt nézze, mi Isten üzenete, hanem azt 102

is vegye tudomásul, hogy a zsidó népnek vannak emberi erôvel kialakított hagyományai. Tisztelje ezeket is a Názáreti Mester! Jézus, pedig tartja magát az igazsághoz: Isten törvényét kell alapvetônek tekinteni, az emberi okoskodás, pedig csak utána jöhet. Nem Isten fog alkalmazkodni az emberi elképzelésekhez, hanem az embernek Istenhez. De egyelôre tartja magát a választott nép elôjogaihoz, amelyeket Istentôl kaptak a történelem folyamán. Aztán nyílik az ajtó, és belép a gyermekéért aggódó édesanya. Az akadály megkerülhetetlen. Kér: alázatosan a lábához borul, „és kéri, hogy ûzze ki a lányából az ördögöt. Ô azt mondta neki: Hadd, lakjanak jól elôször a gyermekek; mert nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és a kutyák elé dobni”. (Mk 7,26-27) Ez bizony kemény válasznak tûnik egy gyámoltalan idegen asszony számára. Még úgy is, hogy valószínûleg közmondás volt Jézus válasza. Az asszony, pedig nem kapja fel a fejét sértôdötten, érti Jézus dilemmáját, hiszen jól ismeri a zsidók felsôbbrendûségének tudatát. Újra kér, alázatosan, de igen talpraesetten: „Ez igaz, Uram! Csakhogy a kiskutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból”. Jézus a bajusza alatt nyilván jót mosolygott erre a válaszra. Így már nincs elôjogsértés, hiszen a kérelmezô elismeri a zsidók kiváltságát, dehogy akarja elvenni vagy megsérteni! Csak a gyermekéért könyörög. Ez, pedig szíve joga minden édesanyának. Erre Jézus azt felelte neki: „Mivel ezt mondtad, menj, kiment az ördög lányodból” (29) Senki más nem károsult, csak az ördög. Neki, pedig ott a jogos büntetés, amiért egy kevésbé talpraesett asszonyt annak idején becsapott. Jézustól kellene tanulnia a mi nemzedékünknek is! É VK . 5. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 3,1-8; Mk 7,31-37 „Mindent jól cselekedett; a süketeknek visszaadta hallásukat, és szóra bírta a némákat!” (Mk 7,37)

J

ézus rengeteget mozgott: Kereste az embereket, és az emberek is keresték ôt. Jézus beszélni akart a földön élô emberekkel, akik egész napon át tudtak beszélgetni önmagukról, környezetükrôl, munkájukról, terveikrôl, vágyaikról, de talán a legtöbb szó a nehézségekrôl, félelmeikrôl, szenvedéseikrôl ad hírt. Minden ember érték. Értékeit szeretné másokkal is közölni. Ki láttatni szeretné önmagát, ahogyan költônk fogalmazott: „szeretném magam megmutatni”. Néha azonban még annak sem sikerül kitárulkoznia, akinek ép a nyelve, tudna beszélni és beszélgetni is, de a közösségbe helyezett embert valami különös érzés némítja el. Ugyanaz a költônk más hangulatban így ír önmagáról: „sem boldog ôse, sem rokona, sem ismerôse nem vagyok senkinek. Vagyok, mint minden ember: fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény, lidérces messze fény”. (Ady Endre) Az ékes népdal a maga eszközeivel így fogalmazza a bensô szépség néma vágyait: „Két szál pünkösd-rózsa Kihajlott az útra: El akar hervadni, nincs, ki leszakítsa”. Jézus nemcsak a földi belsô 103

és külsô szépséget látja, érzi, éli át, hanem a csodaszép másvilág minden természetfeletti értékét is. A teremtett világ apró virágai és mérhetetlen csillagvilága kigondolóját, megtervezôjét, a végtelenül jó, igaz és szép forrását, a fölséges Istent is szeretné megmutatni mindenkinek. Szomorúan állapítja meg, hogy az ép hallású és látású emberek sem akarnak a hallott és látott igazság és szépség által Alkotójukhoz felemelkedni. Egy ilyen alkalommal, amikor rengetegen keresték, hallgatták, megsajnálták egyik közismert süketnéma polgártársukat. Ott állt a tömegben, látta a Jézusra figyelô arcokat, Jézus beszédén lelkesülô szemeket, félig nyílt ajkakat. Néhányan nem csak sajnálták, hogy süketnéma társuk semmit sem hall, semmit nem ért. „Ott oda vittek hozzá egy siketnémát, és kérték ôt, hogy tegye rá a kezét. Félrevitte ôt külön a tömegtôl, a füleibe dugta ujjait, köpött, megérintette a nyelvét, majd föltekintve az égre, fohászkodott és azt mondta: Effeta, azaz Nyílj meg! Erre azonnal megnyíltak a fülei, megoldódott nyelvének köteléke, és rendesen beszélt. Ekkor megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el. De minél jobban tiltotta nekik, annál jobban hirdették. Szerfölött csodálkoztak és mondták: Mindent jól cselekedett, a siketeknek visszaadta hallásukat, és szóra bírta a némákat”. (Mk 7,32- 37) Vigyünk a süketnémákat mi is szép szóra, kultúrára, de még inkább az Isten igéjére Jézushoz! É VK . 5. hét péntek . . . . . . . . . . . . . 1Kir 11,29-32.; 12,19; Mk 7,31-37 „csak ôk ketten voltak a mezôn”. (1Kir 11,29)

S

alamon király magára haragította Izrael Istenét azzal, hogy öreg korában pogány feleségeinek Istent súlyosan sértô kérelmét elfogadta, és bálványaik tiszteletére templomokat építtetett. Ezért az Úr tudomására hozta népe kegyvesztett királyának, hogy elveszi utódaitól Izrael tíz törzsét, és ellenlábasának adja, Dávid házának pedig mindössze két hûséges törzse marad: Júda és Benjamin. A mai olvasmány erre az átalakulásra készíti fel a figyelmes olvasót. Salamon továbbra is sokat építkezett. Dávid városában megépítette a Millót. Ezt az épületet vagy más mûtárgyat ugyan nem ismerjük, de ennek építésekor tûnt fel Salamonnak egy erôs és ügyes férfiú, aki Efraim törzsébôl származott. Mivel ügyesen és jól irányította a rá bízott munkákat, Salamon megbízta azzal, hogy József két törzsének, Efraimnak és Manasszénak a robotfelügyelôje legyen. A két erôs akaratú ember jó viszonya azonban idôvel megromlott. „Ebben az idôben Jeroboám kiment Jeruzsálembôl, s az úton találkozott vele a Sílóból való Ahiás próféta, akin új palást volt, és csak ôk ketten voltak a mezôn Ekkor Ahiás megragadta rajta levô új palástját és tizenkét darabra szakította és azt mondta .Jeroboámnak: Vegyél magadnak tíz darabot, mert ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Íme, én elszakítom a királyságot Salamon kezétôl, s neked adok tíz törzset – egy törzs azonban maradjon meg neki szolgám, 104

Dávid miatt és Jeruzsálem városa miatt, amelyet kiválasztottam Izrael minden törzse közül”. (29-32) A próféta nyilván Isten gondviselô irányításával jött szembe Jeroboámmal, amikor senki más nem tartózkodott a mezôn. Akkor már megromlott Salamon és Jeroboám viszonya. Ha a király meglátta volna ôket beszélgetni, fôként ha az új palást szétrepegetését nézte volna végig, és azt elmondta volna Salamonnak, éles eszével azonnal visszaemlékezett volna Isten szavára: elveszem tôled a királyságot és ellenségednek adom. Jeroboámot nem mentette volna meg senki a haláltól. Meghalt Salamon. Rengeteg fia és lánya lehetett. Utódjának Roboám nevû fiát jelölte ki még életében. Az akkori szokásjog szerint azonban a törzsek véneinek is meg kellett erôsíteniük az új királyt. Roboám összegyûjtötte ôket tanácskozásra. Azt kérték, hogy csökkentse a nagyon felduzzadt adókat, amelyeket apja rakott a nép vállára, mert rengeteg felesége és gyereke eltartása, udvari pompája felemésztett minden pénzt. Roboám azt mondta, hogy megbeszéli tanácsadóival. Az öregek, apja tanácsadói, józannak látták az adók csökkentését. Roboám összehívta kortársait is. Azok azonban azt ajánlották, hogy keményen jelentse ki: inkább növeli az adókat. Az újabb értekezleten aztán bejelentette Roboám: „Apám súlyossá tette igátokat, de én még súlyosabbá teszem igátokat; atyám ostorral vert titeket, én meg skorpióval foglak verni benneteket”. (12,14) Ezt hallva, az északi tíz törzs otthagyta Roboámot és királlyá választotta Jeroboámot Ahiás próféta jövendölése szerint. Az elviselhetetlen adókat könnyebbíteni kell! A vezetôk legyenek testvéreik szolgái, ne zsarnokai! É VK . 5. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 3,1-8; Mk 7,31-37 „Mindent jót cselekedett; a süketeknek visszaadta hallásukat, és szóra bírta a némákat”. (Mk 7,37)

A

szír-föniciai asszony kérésére kiûzte Urunk kislányából az ördögöt. A kislány meggyógyult. A kiûzött sátán eszerint okozott a leánykában valami betegséget is. Ebbôl persze nem következik, hogy minden betegség a sátán mûködésének rovására írható. A ma felolvasott evangélium egy olyan emberrôl szól, akinek súlyos hátrányokat okozott két fogyatékossága: süket és néma volt. Ez az ember ott állt a tömegben, amelyik Jézus tanítását hallgatta. Otthon is irigyelhette családja tagjait, amikor látta, hogy mozog az ajkuk, és nyitott szájukból valami árad a másikak felé, akik arcukkal, szemükkel elárulják, hogy az elôbb még mozgó szájból valami derûs vagy komoly, vidám vagy szomorú élmény fakadt, ami elevenen hatott rájuk. Aztán fordult a cselekvés, amitôl a beszélôk gazdagabbak lettek, ô meg kiszorult ebbôl az élménybôl. Itt, Jézus mellett, pedig óriási tömeg arcáról sugárzott valami titokzatos öröm, amíg hall105

gatták a Mester beszédét. Bizonyára sóvárgott ez a szegény süket, hogy neki a többiek örömébôl semmi sem jutott. Gondolhatta valaki, akinek ez a jézusi beszéd sokat jelentett, hogy szólni kellene a Mesternek, „tegye rá a kezét erre a szegény süketnémára”. (Mk 7,32) Ha sántákat, bénákat, leprásokat meg tud gyógyítani, miért ne tudná ezt az általános képességet megadni, vagy visszaadni, hiszen láthatólag meg van a füle és a nyelve ennek a szegény atyafinak. Jézus, pedig nem kérette magát. „Félrevitte ôt külön a tömegtôl, a fülébe dugta ujjait, köpött, megérintette a nyelvét, majd föltekintett az égre, fohászkodott, és azt mondta neki: Effeta! Azaz: Nyílj meg! Erre azonnal megnyíltak a fülei, megoldódott nyelvének köteléke, és rendesen beszélt”. (33-35) Jézus szerényen titokban akarta tartatni a történteket. Az emberek viszont boldogan hirdették mindenfelé: „Mindent jól cselekedett: a süketeknek visszaadta hallásukat, és szóra bírta a némákat”. (37) Nem tudom, hazánkban hány süketnéma gyermek és felnôtt élhet napjainkban. Gondolom, nem kevés, hiszen az országházban külön tolmácsot alkalmaznak azért, hogy a beszélt nyelv áldását valahogy biztosítani próbálják. Látják a szónokot, kedves vagy durva arcát, nyugodt vagy feldúlt mozdulatait, és ezekhez járul a szélsebesen mozgó jelsorozat, a jelbeszéd. Így bizonnyal hatásosabb az élményük, mintha csak betûket látnak akár kivetítôn, akár újságokban. De a hallást és a normális hangú beszédet igazán nem tudja helyettesíteni semmi. Beszéljünk mindig szépen szépet, hogy gyönyörû élményekkel legyen tele magunk és embertestvéreink füle, ne rikácsolással, undorító zajjal! Hallgassunk remek zenét vagy madárcsicsergést: az emberi fül erre van teremtve! Az igazság és a szeretet szavai legyenek ajkunkon, hogy Jézushoz hasonlóan bennünket is megdicsérhessenek: mi sem hallást, sem nyelvet nem tudunk adni, de legalább azt ne tegyük tönkre, amit Istentôl kaptunk!

berek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak”. (Jn 3,16-19) Kétszer is fel akarta hívni az emberiség figyelmét a Fiú megtestesülésének fontosságára. Ezt a mérhetetlen csillagvilágot a Fiú jövendô emberi testének mintájára fogja készíteni a Teremtô. Ezt a tényt Szent Pálnak mondta el Jézus, amikor külön képezte ki a pusztában az apostoli küldetésre (Kol 1,15-16) Aztán azt is elhatározta, hogy, majd ha a világban megjelent emberrôl gondoskodnia kell, ezt bôkezûen megteszi: mindenbôl pazar mennyiséget teremtett, aztán az emberi munkával tette lehetôvé, hogy ne ócska konzervvel táplálkozzék az emberiség, hanem mindig friss ennivalóval. Azt is Pállal mondatja el, hogy amikor bûne miatt az ember kiszorult a mennyországból, Fiát már nemcsak a teremtés befejezôjeként, hanem megváltóként küldi közénk a földre. Mivel pedig az embert elvakította a sátán sötétsége, a Fiú az isteni jóság világosságaként járt közöttünk. Beszédeivel és isteni tetteivel mutatta meg, hogy Ô az Isten Fia, csak gondolkodni kell a tanításán és a tettein, akkor megnyílik elôtte a hit világa és az üdvösséget maga Jézus, szerzi meg nekünk szenvedésével, halálával és feltámadásával. Figyeljünk fel minderre, ne hagyjuk, hogy a sátán hazugsága és gyûlölete elsötétítse elménket. Üdvözülni akarjunk! É VK . 5. hét szombat . . . . . . . . . . 1Kir 12,26-32; 13,33-34; Mk 8,1-10 „Ne járjatok fel többé Jeruzsálembe; íme, itt vannak isteneid, Izrael” (1Kir 12,28)

A

öbbször elgondolkodtam már azon, miért vendégelte meg Jézus két ízben is a szegény emberek tömegét? Újapátos újabb csoportokat akart részesíteni jóságában, hogy felismerjék benne a mennyei Atya Fiát, a Teremtôét, aki az ember megteremtése elôtt mai számításaink szerint több millió évig készítette lakhelyünket, mert végtelen szeretettel szerette a mi fajtánkat. Ezt Jézus fogalmazta meg körültekintôen: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki ôbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az máris ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében. Az ítélet, pedig ez: A világosság a világba jött, de az em-

mikor aztán meghallotta egész Izrael Jeroboám visszatértét, a történt, hogy érte küldtek, s elhívták az összegyûlt gyülekezet elé, s egész Izrael királyává tették; Dávid házát senki sem követte az egy Júda törzsén kívül” (1Kir 12,20) Beteljesült tehát az az isteni üzenet, amelyet az Úr adott Salamonnak. Isten megfenyítette Salamont a fiában. Kész tényként kellett ezután elfogadnia fiának, Roboámnak, hogy a saját ostobasága is közrejátszott az ország eme kettészakadásában. Adva volt számára a lehetôség, hogy belássa apja bûneit, a bálványozást, bûnbánatot tartson apja helyett, lerombolja a Jeruzsálem köré épített bálványtemplomokat. Ezek után neki magának is, komolyan gondolkodnia kellett volna azon a kérésen is, amelyet a tizenkét törzs vénei terjesztettek eléje apja túlzó adópolitikájának csökkentésére vonatkozólag. Az elsôt nem tette meg, mert apja elfeledte ôt olyan vallásosan nevelni, mint Dávid a családjával tette. Pedig Isten megengesztelôdött volna megalázkodása láttán. A törzsek véneivel, pedig tisztelettel kellett volna bánnia, meghallgatni ôket, elgondolkodni a szegény nép sirámain. Egyszerûen meg kellett volna néznie, milyen dôzsölve él az ô családja, és hogyan nyomorognak az egyszerû emberek. A hetykén odavetett adóemelés helyett némi megfontoltság láttán a vének szívesen választották volna mind a tizenkét törzs királyává, hiszen józanésszel gondolkodtak,

106

107

É VK . 5. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 3,9-27; Mk 8,1-10 „Ha étlen bocsátom haza ôket, elgyöngülnek az úton” (Mk 8,3)

T

tudták, hogy a megosztott nép ereje elaprózódik, háború esetén ez tragédiához vezethet. Mivel azonban egyik dologban sem, tanúsított sem, bölcs sem türelmes magatartást, Isten büntetése eredeti formájában bekövetkezett. A szakadás megtörtént. Az okos utókor azt gondolná: Ennek a Jeroboámnak micsoda nagy ajándékot adott Izrael Istene! Ha csöpp esze van, hálás szívvel igyekszik mindent megtenni, ami Istennek tetszik. Nos, ô sem volt okosabb Roboámnál. „Jeroboám már most azt gondolta magában: Még majd visszaszáll a királyság Dávid házára, ha e nép feljár, hogy e nép az Úr házában, Jeruzsálemben áldozzon; így urához, Roboámhoz fordul e nép szíve, s engem megölnek, s visszatérnek hozzá. Gondolkodott s tanakodott tehát, s két aranyborjút készíttetett, s azt mondta a népnek: Ne járjatok fel többé Jeruzsálembe; íme, itt vannak isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjérôl. Egyiket Bételben állíttatta fel, a másikat, pedig Dánban. Lett is bûn ebbôl a dologból, mert a nép egészen Dánig a borjút járt imádni”. (26-30) De még durvább bûnt is követett el célja szentesítésére Jeroboám. Az áldozatokhoz, amelyeket az Úr annak idején a Sínai hegy lábánál elrendelt, Isten új papságot is nevezett ki Lévi törzsébôl Áron családjából. Amikor néhány család ezt kifogásolta, és ôk is papoknak nevezték ki magukat, Isten rettenetes ítéletet tartott felettük. Amint felemelték Áron fiait utánozva a kezüket, és füstölni kezdtek ôk is, Isten megnyitotta a föld száját, és belehullottak a lázadók a keletkezett szakadékba családostul, sátrastul. (Szám 16) a szerencsétlen Jeroboám papságot merészelt rendelni, ami azért olyan nagy bûn, mert ezt csak Isten teheti. A pap ugyanis közvetítô Isten és emberek között. Aki egyik gonoszságot kigondolja, a többire is kész lesz. Vigyázni, ne avatkozzék senki Isten dolgaiba felhatalmazás nélkül. É VK . 5. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 3,9-24; Mk 8,1.10 „Ismét nagy tömeg volt együtt, és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait és azt mondta nekik: Sajnálom a tömeget, mert íme, már három napja velem vannak, és nincs mit enniük”. (Mk 8,1-2)

N

éhány nappal ezelôtt olvastatta Egyházunk az elsô csodálatos kenyér szaporítás történetét. Most a másodikat szemléltük végig lélekben. Nem kelt ez a téma-ismétlés valamilyen gyanút a szívünkben: miért foglalkozik Jézus ennyit a kenyérkérdéssel, hiszen végül is nem akarja, hogy csodálatos segítségét mindennapos ajándékként próbáljuk felfogni. Nem akarja azt téveszmét belénk ültetni, hogy ezentúl nem kell már többet szántani-vetni, aratni, kenyeret sütni, hiszen velünk van a mindenható és jó szívû Istenember, Ô majd megoldja ilyen gondjainkat. Jézus ezt nyilván nem akarta. De vannak olyan gondolatai, amelyeket tudatosítani akar bennünk a két eseménnyel. Mindkét esetben nagy tömeget vonz magához. Tanítja ôket az élet igéire több napon át. Nem ébreszt bennük 108

aggodalmat, hogy elfogy a magukkal hozott ennivaló, és az elhagyatott területen majd gondot jelent az utánpótlás. Elsô az Isten igéje! Amikor már majdnem minden ennivaló elfogyott, akkor sajnálkozik hallgatói éhsége miatt. A szíve érzékenyen együtt érez velük. Segíteni akar. Nem engedi, hogy tanítványai a könnyebb megoldást hozzák szóba: gondoskodjék mindenki önmagáról. „Adjatok nekik ti enni!” (Mk 6,37) Mi? Hiszen semmink nincsen! Jézus körül futtatja ôket, hátha mégis akad valami lehetôség. Az elsô esetben öt, a másodikban négy kicsi kenyérke kerül elô. Ugyanígy két, illetôleg néhány apró hal. Jézus tanítása: meg kell ragadni az utolsó eshetôséget is. Azt viszont tudatosítja, hogy nem az apostolok ereje a döntô. Megszámoltatja a tömeget. Leülteti ôket ötvenes csoportokban. Amikor jóllakatja valamennyiüket, akkor még tudatosan összegyûjteti a fû közé lehullott darabkákat: Meg kell becsülni minden morzsát! És gondol a kritikus, Isten ellen hangolt jövôre is: azokra, akik majd hipnózissal példálóznak. A tele kosárkák álljanak ott mindkét isteni csoda tanújaként évezredeken keresztül. Az események végén Jézus gyorsan elküldi, illetôleg elvezeti onnan tanítványait. Nincs ünneplés, királyválasztás, átmeneti sikertörténet. Jézus folytatja tanító körútját, az emberek pedig elmennek haza. Otthon folytatni kell a szeretet életét. Szántani, vetni, aratni kell, az istenadta termést meg kell ôrölni, megszitálni, megdagasztani, megsütni. Így a jézusi szeretet édesebbé teszi a gyermekek kenyerét. Megtanulják: adjatok nekik ti enni. Mert a szeretet adni akar. Mert a boldogítás a boldogság alapja. Mert otthon is érezni lehet, késôbb majd Jézus egyháza a legszentebb áldozatban is azt a kenyeret adja áldozati anyagnak, ami a föld termése és az emberi munka gyümölcse. Ebbôl lesz számunkra az élet kenyere. A munkától elszokott modernkedést állítsuk csak mérlegre a két csodálatos kenyérszaporítás tanulmányozásával. Az isteni Gondviselés és az emberi munka a jólét alapja. [A ÉV]

✽

É VK . 6. vasárnap . . . . . . . . Sir 15,15-20; 1Kor 2,6-1; Mt 5,17-37

„Mi bölcsességet hirdetünk, de csak a tökéleteseknek” (1Kor 2,6)

T

udjuk, tudnunk kell, hogy az életünk csak akkor lehet igazán eredményes, ha megfelelô készségekre teszünk szert, és ezeknek a segítségével könynyen, gyorsan tudjuk végrehajtani tennivalóinkat. Ezeket a készségeket a lelkiélet terén erényeknek nevezzük. Ma Szent Pál apostol egy nagyon fontos erényt, a bölcsesség erényét ajánlja figyelmünkbe. A keresztény bölcsesség az az erény, amelyik gyorsan segít felismerni, hogy adott pillanatban melyik lehetôség segít közelebb jutnunk életünk végcéljához. „Mi bölcsességet hirdetünk, de csak a tökéleteseknek. Nem e világnak, és pusztulásra ítélt fejedelmeinek bölcsességét, hanem Isten titokzatos, elrejtett bölcsességét, amelyet Isten öröktôl fogva a mi megdicsôülésünkre rendelt”. (6-7) A világ vezetôinek a bölcsessége arra irányul, hogy 109

a maguk, jobb esetben a rájuk bízott kisebb-nagyobb közösségek boldogítását hogyan tudnák jobban, könnyebben elérni. Ez is nagyon dicséretes bölcsesség, és áldjuk azokat a felelôs vezetôket, akik meglátják a lehetôségeket, módokat és eszközöket, amelyekkel a legrövidebb úton ki lehet vezetni a teljes államcsôd közelébe jutott Magyarországot, annak egyes egészen eladósodott rétegeit talpra állítani és jobb, biztonságosabb jövô felé elindítani. Szent Pál nem kicsinyli le ezeket a tisztességes és bölcs vezetôket, másutt megdicséri ôket, csak ma egészen más felé irányítja tekintetünket. A Korintusiakhoz írt elsô levélbôl vett mai szentleckében az örök üdvösséget szolgáló bölcsességet állítja elénk az apostol: „Isten titokzatos, elrejtett bölcsességét, amelyet Isten öröktôl fogva a mi megdicsôülésünkre rendelt” (7) Azért nevez bennünket tökéletesnek, mert nemcsak az életünk rövid, átmeneti szakára a fogantatásunktól a halálunk pillanatáig tartó elsô, viszonylag rövid idôszakára tudunk odafigyelni, és ennek a szakasznak feladatait tudjuk a célnak megfelelôen, tehát természetes bölcsességgel elrendezni, ami igen fontos dolog, hanem az élet hosszabb, örökké-tartó részét is, a Dicsô, Mennyei boldogságot is tudjuk jól elôkészíteni, és az a lehetôségeket tökéletesen kihasználva az örökké tartó boldogságból minél nagyobb részt tudunk biztosítani a magunk számára. A mennyország a tökéletes boldogság helye és állapota. Aki a földi, elôkészítô életben teljesen önzetlenül csak a melléje rendeltek boldogságát szolgálta, az a mennyei boldogságnak a számára elérhetô legnagyobb fokát kapja jutalmul Istentôl. Aki a földi életét önzôen saját maga céljai elérésére használta fel, ha a mennyországba be is jut Isten jóságából, csak kevés intenzitású boldogság részese lehet. Legyünk hát nagyon bölcsek! [B ÉV]

✽

É VK . 6. vasárnap . . . . Lev 13,1-2.44-46; 1Kor 10,31-11,1; Mk 1,40-45

„Ha egy embernek a bôrén duzzadás, kiütés vagy fénylô folt keletkezik, bôrleprára lehet gyanakodni” (Lev 13,2)

K

étezer évvel ezelôtt az orvostudomány még nagyon fejletlen volt. Nehezen tudták megállapítani a lepra nevû betegséget is, pedig ettôl iszonyatosan féltek. Másutt ilyen leírást olvastam a kezdôdô betegségrôl: Ha valakinek a bôrén fehér folt, ezüstrózsa keletkezik, arra gondosan figyelni kell. Nyolc nap elteltével ez az ezüstfolt leesik. Ha alatta a nyers hús látszik, el kell vinni a beteget a zsidó paphoz. Ô megvizsgálja a sebet, aztán elkülöníti a beteget nyolc napra. Ha a seb tovább nôtt, az illetô beteg leprás. Nem szabad az egészségesek közé visszaengedni, nehogy megfertôzzön másokat. Ki kell küldeni a lakott területen kívül elhelyezett lepratelepre. Az övére csengôt kötöttek. Azzal kellett figyelmeztetnie az egészségeseket: tisztátalan vagyok! Ne közelítsen hozzám senki, aki egészséges! Ezeket a betegeket tisztátalannak nevezték, vagyis fertôzöttnek, fertôzônek, más egészségére veszélyesnek mi110

nôsítették. Mivel a lelkileg tisztátalanokkal, a bûnösökkel a papok foglalkoztak hivatásuk szerint, a testi tisztátalanokat is az ô gondjaikra bízták az Ószövetség idején. Ôk gyógyítással nem foglalkoztak, de ha valaki gyógyultnak érezte magát, akkor ismét paphoz kellett fordulnia. Megvizsgálták, nyolc napra újra karanténba zárták, s ha tartósan egészségesnek bizonyult, a vizsgálatot végzô pap bizonyítványt állított ki gyógyulásáról, bemutattak érte elírás szerint egy áldozatot, aztán hazatérhetett. Az evangéliumban egy ilyen leprásról van szó. Ô hallott Jézus csodatetteirôl. Megérintette a hit kegyelme. Elment tehát Jézushoz. Hite szerint Jézus ura ennek a rettenetes betegségnek is. Nyugodtan oda, mert menni hozzá egészen közel. Hatalmát imádással elismerve megvallotta Jézus isteni erejébe vetett hitét: „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem”. (Mk 1,40) Az evangélista szerint „Jézusnak megesett rajta a szíve”. (4l) De tetszett is neki a nyílt hitvallás, ezért haladéktalanul „kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: Akarom! Tisztulj meg!” (41) Ez a krisztusi szó: akarom, éppen úgy hangzott el, mint a teremtés kezdetén: „és Isten szólt: Legyen világosság! És lett világosság”. (Ter 1,3) Most a lepra helyén állt helyre az egészség. Különösnek tûnik a csodás gyógyulás történetének a folytatása: „Jézus szigorúan ráparancsolt, és mindjárt elküldte ezekkel a szavakkal: Vigyázz! Ne szólj errôl senkinek egy szót sem, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és tisztulásodért mutasd be a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik”. (44) Jézus tudta ugyanis, hogy ellenségei acsarkodnak ellene, nem veszik jó néven gyógyításait. De ne feledjük, még tartott az Ószövetség. Jézus még nem igazolta magát teljes erôvel, még nem kötötte meg az emberekkel az új szövetséget, amelynek Ô az örök fôpapja, egyben az Ô véres áldozata az egyetlen áldozat, amely eltöröl minden addigi áldozatot. Nem akart újabb támadásokat provokálni. Persze tudta, hogy minden tettének híre fut, és ennek az evangéliumban is írva kell lennie, hogy mindenki nála kereshet bajaira orvoslást, hogy a nemzeteknek is Ô az egyetlen teljhatalmú Ura. Azt is hangoztatja: így kell Ôt megvallani, ha gyógyító hatalmát mi is tapasztalni akarjuk. [C ÉV]

✽

É VK . 6. vasárnap . . . . . Jer 17,5-8; 1Kor 15,12.16-20; Lk 6,17.20-26

„Áldott az az ember, aki az Úrban bízik” (Jer 17,7)

J

eremiás prófétát Isten akkor hívta meg a prófétai küldetésre, amikor betelt a zsidók déli országának, Júdeának a sorsa. Az északi királyságuk, Izrael országa néven Salamon király halála után szakadt el Dávid dinasztiájától, és lett önálló állam Jeroboám uralma alatt. Jeroboám ezt a kis államot lélekben is elszakította az Úrtól, az egy igaz Istentôl, akinek temploma Jeruzsálemben állt. Öntetett aranyból két borjúszobrot, és azt mondta alattvalóinak, hogy ezek Izrael istenei, ôk hozták ki a zsidó népet Egyiptomból. Új papságot is rendelt imádásukra. A gondolkodni nem tudó nép elfogadta ezt 111

a sületlen magyarázatot. Nem akadt senki, aki tudta vagy merte volna megmondani a királynak. Népünket az igaz és örök, teremtô Isten hozta ki Egyiptomból háromszáz éve. Ezeket a borjúszobrokat, pedig mi csináltuk most a napokban meglévô aranykészletünkbôl. Nem teremteni, mozdulni sem tudnak. Kb. háromszáz harminc év múlva, fogalmazta meg Jeremiás az igazságot: „Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és akinek a szíve elfordul az Úrtól”. (Jer, 17,5) Mindössze kétszáz évig állt fenn Izrael királyság. 722-ben az asszírok legyôzték, lerombolták, lakóit, pedig Asszíriába hurcolták. Jeremiás ôket hozhatta a pusztulásra ítélt Jeruzsálem okulására: „Olyan lesz, mint a cserje a pusztában: semmi jót nem várhat, a kiaszott sivatagban tanyázik, sós és lakhatatlan földön”.(6) Izrael pusztulását tehát kétszáz évvel túlélte Jeruzsálem és Júda. De Jeremiás hivatkozhatott rá, hogy a Dávid házából való júdeai királyok között több kifogástalan hitû is akadt. Ezekre áll Jeremiás további szózata: „Áldott az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti. Ha jön a hôség, nem kell félnie, lombja mindig zöldellni fog. Szárazság idején sem kell aggódnia, akkor sem szûnik meg gyümölcsöt teremni”. (7-8) Jeremiás szózata nem termette meg a jeruzsálemi király és a nép megtérését. A király Egyiptom királyában bizakodott, hogy segíteni fog az új hódító, Babilon királya ellen. 587-586-ban bekövetkezet az ostrom. A király szemét kiszúrták, Jeruzsálemet földig lerombolták a templommal együtt. Népének színe-javát rabszíjra fûzve hajtották hetven éves fogságra. Amit a Bibliában megírtak, az most nekünk komoly üzenet. „Átkozott az az ember, aki emberben bízik, és akinek szíve elfordul az Úrtól”. De: „Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye”. Hamvazószerdán halljuk majd a prófétai felszólítást: Jöjjön elô mindenki rejtekébôl, az öregektôl az apró emberekig, jöjjön engesztelni az Isten templomába, és akkor a nagyböjt megtermi majd azt a biztonságos javulást, amelyikre a jövôt Isten építeni akarja. Mindenkinek így kell értenie Isten háromezer éves jövendöléseit!

egyiptomi tudománnyal, hogy alkalmas népvezér legyen. Aztán a pusztában dolgoztatta vándorló juhászként, hogy megedzôdjék testileg, lelkileg. Ekkor megjelent neki maga Isten egy égô, de el nem hamvadó csipkebokor látványában, és felszólította, hogy menjen vissza népéhez Egyiptomba, közölje vele Isten terveit, és vezesse ki ôket a pusztába. Mózes tudta, hogy a zsidó népnek égi jel kell, hogy valóban hinni tudjanak neki. Isten parancsára le kellett vetnie a földre pásztorbotját, és az azonnal kígyóvá változott. Ezzel a csodával népe elfogadta. A zsidó nép tizenhárom évszázad múlva érkezett el küldetése csúcsára. Meg kellett szülnie az egész világ számára az egyetemes megváltót. A zsidó írástudók és papok Dániel próféta könyvébôl tudták, hogy éppen Jézus fellépése idején kell a Messiásnak megszületnie egy szûztôl, aki mindvégig szûzanya marad. Számon tartottak sok más fontos kritériumot is, amiknek együtt kellett meglenniük a Messiásban. Ilyenek voltak: Dávid király leszármazottja, az ô szülôföldjén, Betlehemben kell megszületnie, csillag jelzi születését, és amit Jézus maga olvas fel Názáretben, a zsinagógában Izajás prófétának megváltói jövendölésébôl: „Az Úr Lelke van rajtam: azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” „Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.” (Lk 4,18-19.21) úgy-e, ezek után semmi követelni valója nincs az ellenséges érzelmû ellentábornak? Ne is csodálkozzék senki Jézus magatartásán és szavain: „Mikor kiszállt, a farizeusok elkezdtek vele vitatkozni, és kísértették ôt égi jelet kérve tôle. Ekkor lelke mélyébôl felsóhajtott, és azt mondta: Miért kér jelet ez a nemzedék? Bizony, mondom nektek, nem kap jelet ez a nemzedék. Azután otthagyta ôket, ismét a hajóba szállt, és átkelt a túlsó partra”. (Mk 8,11-13) Kár vitatkoznunk az új vallást csinálókkal. A világnak egyetlen Megváltója van: Jézus Krisztus.

É VK . 6. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 4,1-15.25; Mk 8,11-13

I

É VK . 6. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 4,1-15.25; Mk 8,11-13 „Bizony, mondom nektek, nem kap jelet ez a nemzedék” (Mk 8,12)

zrael népe Isten népe volt. Rabszolgaságban éltek, de a nép létszáma ütemesen szaporodott, mert így akarta Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, az egyetlen igaz, élô Isten. Négyszázharminc évig éltek ott a zsidók jólétben. Akkor Isten maga engedte meg, hogy a fáraók sanyargatni kezdjék Izraelt. Ezzel a kellemetlen változással megkönnyítette Isten népe kivándorlását és az önállósághoz feltétlenül szükséges nemzeti öntudat kialakulását. A zsidó származású Mózest nevelte Isten negyven évig a fáraó leányának gyermekeként minden

sten küldöttei ismeretlen világról beszéltek koruk embereinek. Az általuk közvetített üzenet azonban nagyon fontos volt, mert az emberi élet szép és boldogító kialakulását érintette ezen a világon, és a halál után ennek a függvényében nyerte el az örök boldogságot, aki hitt Istennek a földi életben, engedelmesen elfogadta parancsait. Isten az ügy komolysága és egyben nehéz volta miatt rendkívüli jelekkel erôsítette meg küldöttei szavát, hogy nyugodtan hinni lehessen nekik. Ilyen jelek voltak az egyiptomi csapások. Ilyen megrendítô jelet adott az Úr papjai mellett Dátán és Abiron lázadása alkalmával, amikor megnyílt a föld, elnyelte a lázítókat családostul, az önjelölt papokat, pedig villámcsapás sújtotta agyon. (Szám 16) Volt eset arra is, hogy félelemtôl reszke-

112

113

„Bizony, mondom nektek: nem kap jelet ez a nemzedék” (Mk 8,12)

I

tô királyának Isten maga kínált jelet égen, földön vagy föld alatt. Mivel gyenge hite miatt Ákáb király képmutatóan nem kért jelet, az Úr maga adott jelet irgalmáról az akkori veszedelemben, és ez a jel vonatkozott egy még sokkal fontosabb gyôzelemre is, ami már a Messiásba vetett hitet közvetlenül is érintette: „Íme, „a szûz fogan és fiút szül, s nevét Emmanuelnek fogják hívni”. (Iz 7,14) Amikor pedig Jézus a földön járt, a csodái mindig rendkívüli jelek voltak, egyrészt jelezték csodálatos emberszeretetét, másrészt utaltak isteni erejére, és igazolták tanításának feddhetetlen igazságát. Errôl szól az öreg Nikodémus titkos esti látogatása alkalmával: „Rabbi, tudjuk, hogy Istentôl jött tanító vagy, mert senki nem tudja ezeket a jeleket véghezvinni, amelyeket te cselekszel, hacsak nincs vele az Isten”. (Jn 3,2) Ennek ellenére sokan gyanakodva figyelték mûködését, és ahol lehetett ellene mondtak, vagy legalább kötekedtek vele. Ilyen esetrôl számol be a mai evangélium is. Jézus sorozatban mûvelte csodáit ezrek szeme láttára ezt a történetet megelôzôen: Két alkalommal is ezreket lakatott jól csodálatos kenyérszaporítással; ördögöt ûzött távolból adott parancsával, süketnémának adta meg a hallás és a beszéd lehetôségét. Amikor új területre érkezett, Dalmanuta vidékére, alig szállt ki a csónakból, máris nekiestek ellenfelei, farizeus férfiak, vitatkozni kezdtek vele, „és kísértették ôt, égi jelet kérve tôle”. (Mk 8,11) Jézus nem tartotta érdemesnek ôket semmilyen jelre: „Ekkor lelke mélyébôl felsóhajtott, és azt mondta: Miért kér jelet ez a nemzedék? Bizony, mondom nektek, nem kap jelet ez a nemzedék. Azután otthagyta ôket, ismét a hajóba szállt, és átkelt a túlsó partra”. (12-13) a ma élôk is így próbálják lusta, feltûnést, kedvelô semmiségüket palástolni: Miért nem ad jelet nekünk is Isten arról, hogy van, és hogy valóban Ô az Úr, nem ellenségei, akik nagyurak a földön. Jézus mennybemenetele elôtt parancsot adott apostolainak, hogy menjenek el az egész világra, hirdessék az evangéliumot, benne a csodás jelek tömkelegét minden népnek. Aki hisz, az üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik. (vö. Mk 16,15-16) De van egy kétezer éves állandó jel: rengeteg üldözés, külsô és belsô megpróbáltatások ellenére is él és mûködik Jézus mûve, a katolikus Egyház. Jézus Édesanyja, pedig százötven éve járja a földi világot, sok csodával erôsítve meg figyelmeztetéseit: Minden látszat ellenére Isten a világ ura most is. Jó lenne végre felébredni az emberi ostobaság kábulatából, és hívni, elfogadni, nem elengedni, elüldözni Jézust! É VK . 6. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jak 1,1-11; Mk 8,11-13 „Ha pedig valaki közületek szûkölködik bölcsességben, kérje az Istentôl”.(Jak 1,5)

tében. Elsô éveiben az ember teste bizonyos tökéletességre kell, hogy eljusson, és együtt tudjon mûködni vele a szellemi természetû lélek. Azután együtt kell mûködniük az igazság ismeretében és a szeretet önzetlen gyakorlásában. Ezekkel a gyakorlatotokkal válik az ember alkalmassá arra, hogy a földi élet végeztével méltó legyen az örök boldogságra, a vég nélküli életre. Azt az erényt, szellemi erôt, amely könnyen és gyorsan megmutatja nekünk, hogy milyen cselekedetekkel szolgáljuk a mennyei életre való felkészülést, azt az erényt bölcsességnek hívjuk. Aki bölcsesség híján cselekszik, annak a tettei nem szolgálják a mennyországba jutást és az ottani nagyobb boldogságot. Ezért kezdi Szent Jakab apostol a levelét azzal az üzenettel, hogy a keresztények ne féljenek a kísértésektôl. „Mindig örömnek tartsátok, testvérek, ha különféle kísértésbe estek, hiszen tudjátok, hogy a hitetek megpróbálása béketûrést szerez. A béketûrés pedig tökéletességre viszi a tetteket, hogy minden fogyatkozás nélkül tökéletesek és feddhetetlenek legyetek” (Jak 1,2-4) Az apostol szerint a sátáni kísértések és minden más próbatétel kellemetlen ugyan, hiszen tönkre is teheti tetteink érdemszerzô jellegét, de ha ekkor is állhatatosan kitartunk a jóban, elkezdjük, folytatjuk és be is fejezzük azt, akkor a kísértés békés eltûrésével ezek a tettek sokkal értékesebbek lesznek, mint a zavartalan jócselekedetek. A béketûrés, vagyis a kísértések békés lélekkel való elviselése igényli a bölcsességet. Megindokolja, hogy ezek a próbatételes jócselekedetek kétszeresen is közelebb visznek bennünket az üdvösséghez: úgyis, mint igazán jó tettek, és ráadásul még ellenséges akadályokat legyôzve szerzett érdemek. Akinek kevés a bölcsessége, annak az apostol ezt ajánlja: „Ha pedig valaki közületek szûkölködik bölcsességben, kérje azt Istentôl, aki mindenkinek bôven ad, szemrehányás nélkül meg fogja adni neki. De ne kételkedve, hanem hittel kérje, mert aki kételkedik, hasonló a tenger hullámához, amelyet a szél fölvet, és ide-oda hajszol. Az ilyen ember ne gondolja, hogy kap valamit az Úrtól. Minden útján állhatatlan a kettôs lelkû ember”. (5-8) Isten álláspontja nagyon is érthetô: ha valami lelki jót kérnek tôle, ami a hozzá közelebb jutást szolgálja, és közben az a gondolat kísérti a kérelmezôt, hogy Isten hátha meg sem hallgatja, ez kettôs magatartás, nem kedves Istennek. Szegénynek és gazdagnak egyaránt kérnie kell a belénk öntött erényt. „a szegény sorsú testvér azzal dicsekedjék, hogy felemelték, a gazdag viszont azzal, hogy megalázták, mert el fog tûnni, mint a fû virága. Fölkelt ugyanis a nap perzselô hevével, kiszárította a füvet, lehullott a virága, s tönkrement a színpompája, így fog a gazdag is elhervadni az ô útján”. (9-11) Örüljön a gazdag, ha ezt felismertetik vele, nem az élete végén jön csak rá szegénységére.

I

sten azért teremtette az embert testtel és lélekkel, hogy legyen földi élete és mennyországi is. A testnek természete szerinti élete a földi lét, a léleknek viszont a túlvilági élet. A testi lét élete az elsô szakasz az emberek éle114

115

É VK . 6. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 6,5-8.7,1-5.10; Mk 8,14-21

É VK . 6. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . Ter 6,5-8.; 7,1-5.10; Mk 8,14-21

„Miért van tehát az, hogy mégsem értitek?” (Mk 8,21)

„Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok kovászától és Heródes kovászától!” (Mk 8,15)

M

iután Jézus Dalmanuta környékén jótékonykodva tudomására hozta az ôt támadó farizeusoknak, hogy annyi csodája után az ô kedvükért nem fog semmiféle új csodát mûvelni, faképnél hagyta ôket, hajóba szállt tanítványaival együtt. Márk evangélista nem említ tényleges úti célt, csak annyit jegyez meg: „Átkelt a túlsó partra”. (Mk 8,13) Talán azt akarta érzékeltetni tanítványaival: Mindegy hová megyünk, csak innen messze. És a maroknyi „tenger”, a Genezáreti tó legtávolabbi pontja mindenhonnan a szemközti partvidék. Ezt az állítást látszik igazolni, hogy az evangélista megemlíti, mi kötötte le Jézus és mi a tanítványok figyelmét. Jézus esze a makacs farizeusokkal vívott vitáján járt, az apostoloké, pedig sokkal profánabb akadály mellett rögzült: dél tájban jár az idô, és csak egy zsemle nagyságú kenyerük van. Ôk ugyanis a heves vitát figyelték, hirtelen jött Jézus parancsa, és megfeledkeztek a szerény ebédrôl. Jézus törte meg a csendet: „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok kovászától és Heródes kovászától!” (15) Fogadni mernék arra, hogy az itt ülô jámbor pesti hívek közül nem mindenki fogja föl, hogy a tanítványok fejében hogyan jelenik meg a „kovász” hallatára az ebédidô meg az egyetlen kenyér. A városi emberek ugyanis nem valamennyien tudják, hogy a kenyér valamilyen gabona lisztjébôl készül, elôbb szitálni kell, aztán kovászt adagolnak a liszthez, attól megkel a tészta, azaz átalakul, dagasztják, szaggatják és a folyamat legvégén lapáttal a forró kemencébe, vetik, ott megsül, és élvezettel lehet belôle enni. A városi ember sohasem lát ilyet. Az apostolok azonban mind falusi családban nôttek fel, az említett folyamatot sokszor végignézték, amikor az édesanyjuk kenyeret sütött, tehát tudták, hogy ahol nincs kenyér, ott az elsô kellékek között kell szerepelnie a kovásznak. Legfeljebb azt nem értették, hogy a gazdag farizeusoknak és fôként Heródes királynak volt-e életében egyszer is a kenyérsütéshez fontos kovásszal találkozása. Jézus egészen bizonyosan ott álldogált apró korától a Szûzanya mellett, látta kovászos, dagasztó kezét, és boldogan vette kezébe a ropogós friss kenyeret. Jézus a hajócskában mégis megdöbbent az apostolok értetlenségén. Ô a farizeusok kovászán a gôgöt értette, amely belôlük, ôszinte, kedves gyerekekbôl képmutató, mindenkit lenézô, durva lelkû embereket formált. Aki Isten elôtt is csak dicsekedni tud és minden embert lenézni, merészel. Heródes kovásza, pedig az egykor játékos kisfiúból prófétaölô vadembert nevelt. Ôt Jézus minôsítette „rókának”. (Lk 13,32) mintha ezt mondta volna: Öt kenyérbôl tízezer, hét kenyérbôl nyolcezer embert lakattam jól. Gondolkozzatok: ti csak tizenketten vagytok egy kenyérhez. A gôg és gyilkosság, csalás, hazug ravaszság mindig valóságos veszélyt jelent.

116

J

ézus otthagyta a tó partján az égi jeleket követelô farizeusokat. Ezzel nem csak arra adott példát tanítványainak, hogy kerülni kell a felesleges vitákat, amelyekben az ellenfelek nem az igazságot keresik, nem annak tisztázására törekednek, hanem a maguk igazát akarják feltétlen igazság színében bemutatni. Mert ha a tóparti farizeusok az igazságot keresték volna, akkor elég lett volna számukra Jézusnak egyetlen csodája is. Hiszen az, aki egyetlen csoda létrehozásához elegendô hatalommal rendelkezik, az Isten. Jézus pedig a vitát megelôzôen több csodát is cselekedett. A csónakban a tanítványok tulajdonképpen nem törték a fejüket Mesterük gondjain. Ôk kezdtek éhesek lenni. Tapasztalt halászok voltak: a tengerre szállva élelemmel fel kell tölteni a csónakot, mert a vízen nincsenek boltok. A hanyag, elôre nem látó tengeri utazónak felkopik az álla. Jézus viszont azon töpreng, hogy ezek a szaporodó ellenfelek nyilván próbálják maguknak megnyerni a tapasztalatlan embereket. Olyanok, mint a kenyérsütéshez használt kovász: kevéske elég ahhoz, hogy ha engedik elindulni az erjedést, és liszt közelébe teszik, az egész liszttömeget megkovászosítják. A kenyérsütésnél ez a törvényszerûség csupa szerencse, ingyen elôny. De a szellemi folyamatokban nagy veszedelem. Ezért mondja a gyanútlan tanítványoknak: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától és Heródes kovászától!” Igaz, hogy mindkettô elég veszedelmes önmagában is, de ezt könnyû elutasítani, mert az egyszerû, önzetlen emberekben önkéntelen ellenállás ébred, ha kapcsolatba kerülnek velük. A farizeusok magatartásából ordít a gôg. Ez visszataszítja a normális embert. Heródesbôl alattomosan árad a ravaszság. Ezért nevezi ôt Jézus adott alkalommal egyenesen rókának. Az egészséges alkatú ember ezektôl visszahôköl. De az a szellemiség, amit Jézus kovásznak, szellemileg rontó erônek nevez, az könnyen megragad a gyanútlan lélekben, csendesen belecsimpaszkodik, gyökeret ver, és a szegény ember nem is sejti, hogy belül már nem a régi ember. Amint továbbra is ütemesen loccsannak a lapátok, az erôsödô éhség leköti az apostolok figyelmét, Jézus kifejti nekik, mirôl is beszél hozzájuk. „Miért tanakodtok azon, hogy nincsen kenyeretek? Még mindig nem tudjátok és nem értitek a dolgot? Még mindig el van vakulva a szívetek? Van szemetek és nem láttok? Van fületek és nem hallotok? Nem emlékeztek arra, hogy amikor öt kenyeret megtörtem, hány tele kosár hulladékot szedtetek fel? Azt felelték neki: Tizenkettôt. És amikor a hét kenyeret a négyezernek, hány kosár maradékot szedtetek össze? Azt felelték neki: Hetet. Erre így szólt hozzájuk: Miért van tehát az, hogy mégsem értitek?” (Mk 8,17-21) 117

A kenyérgond igen kemény probléma a magyar nép sorsában napjainkban is. Okoljuk érte a világgazdasági válságot. Benne van az is. Mérgelôdik a józan magyar: a válságot még hatványozza, hogy ostoba vezetôk nem találják az ellenszerét. Ez is nagy baj, mondhatjuk mi is Jézussal. De a legnagyobb baj abban rejlik, hogy elvesztette nemzetünk a gyermekded hitet Urában, Istenében. Aki egyszerre létrehozta az egész világmindenséget, az ne tudna néhány millió embernek elegendô kenyeret biztosítani? Csak nem a Heródesek és farizeusok lelkületét kellene utánozni, hanem visszatérni az igazság és szeretet forrásához, és mindez hozzáadatnék nektek! (vö. Mt 6,33-34) Honnan van, hogy ezt ennyire elfeledtétek? É VK . 6. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jak 1,12-18; Mk 8,14-21 „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülrôl” van. (Jak 1,17)

A

z elôzô elmélkedésben már szóba került Szent Jakab levelébôl, „mindig örömnek tartsátok, testvérek, ha különféle kísértésbe estek, hiszen tudjátok, hogy a hitetek megpróbálása béketûrést szerez” (Jak 1,2) Ma ezt hangsúlyozza a Jakab levél: „Boldog az a férfi, aki a kísérést kiállja, mert ha hûnek találják, elnyeri az élet koronáját, amelyet Isten az ôt szeretôknek megígért”. (12) Nem csoda, ha boldognak mondja a kitést gyôztesen kiállókat az apostol, hiszen Szent Péter szerint: „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert az ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. Erôs hittel álljatok neki ellen, tudjátok ugyanis, hogy ugyanez a szenvedés vár testvéreitekre is, akik ezen a világon vannak”. (1Pét 5,8-9) Érthetô tehát, hogy Jakab boldog férfinak mondja azt, aki ezt az elszánt és minden embert gyûlölô sátánt legyôzi a kísértésekben, és azzal lelkesíti küzdelemre, hogy gyôzelméért elnyeri az élet koronáját. Gondoljunk a most is zajló téli olimpiai játékokra: micsoda erôfeszítéseket vállalnak az olimpikonok a felkészülés alatti edzéseken, a versenyben pedig mindent elkövetnek, hogy a legjobb erôbedobással ôk nyerjék a versenyt. Szent Pál szerint : „Aki részt vesz a versenyben, mindentôl tartózkodik: ôk azért, hogy hervatag koszorút nyerjenek, mi pedig, hogy hervadhatatlant”. (1Kor 9,25) Ezután a kísértés okát kutatja az apostol: „Senki se mondja, amikor kísértést szenved, hogy „Isten kísért”, mert Istent nem lehet rosszra kísérteni, és ô sem kísért senkit”. (Jak 1,13) Talán azért említi ezt a gondolatot, nehogy valaki félreértse a Mi Atyánk kezdetû imánkban szereplô kérést: „Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. A kísértés valami rosszról állítja, hogy az jó. Istennek mindenrôl tökéletes ismerete van, és miért akarná félrevezetni a szegény embert azzal, hogy a jót rossznak, vagy a rosszat jónak állítaná. Ô a végtelen igazság. Ha pedig nem Isten kísért, akkor ki? „Mindenkit, aki kísértésbe esik, saját kívánsága vezeti félre és csábítja a rosszra.” (14) Tudja, 118

hogy mi szabad, mi a jó nekünk Isten szerint, mégis azt próbálja önmagával elhitetni, hogy ez nem így van, vagy legalábbis itt és most az ô esete kivétel. „A kívánság pedig, mihelyt megfogant, bûnt szül, bûn pedig, ha elkövetik, halált okoz”. (15) A kísértô és a beleegyezô akarat egyesülten adja a bûnt. Addig tehát nincs bûn, míg az akaratom hozzá nem járul döntésével. A teljes tudattal, teljes akarattal súlyos, fontos dologban meghozott döntés adja a súlyos bûnt. Ennek következménye a megszentelô kegyelem elvesztése, az isteni kegyelem élete kialszik a bûnt elkövetôben, ez a lelki halál. Ha így, jóvá nem téve gonoszságát, meghal az illetô, akkor az örök halál vár rá. Isten az ellenkezô dolgokat mûveli: „Ne tévedjetek tehát, szeretett testvéreim! Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülrôl, a világosság Atyjától származik, akinél nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak. Szabad akaratból nemzett minket az igazság igéjével, hogy mintegy zsengéje legyünk az ô teremtésének”. (16-18) É VK . 6. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . Ter 8,6-13.20-22; Mk 8,22-26 „mire az látni kezdett, meggyógyult és tisztán látott mindent” (Mk 8,25)

J

ézus Betszaidába érkezett. Jézusnak négy tanítványa is innen származott: Péter, András, Fülöp és Natánael. Bizonyára szívesen látták ôt, hiszen négy odavalósi férfiú képviselte Betszaidát Jézus közvetlen környezetében. Ezeket, mint apostolokat már az egész világ ismeri, rajtuk keresztül maradt fenn napjainkig a szerény városka neve és lesz közismert mindörökké, ahol csak hirdetik az evangéliumot. Jézus és tanítványai „Betszaidába érkeztek. Egy vakot vezettek hozzá, és kérték, hogy érintse meg. Ô kézen fogta a vakot, kivezette a helységbôl”. (22-23) Az a tény, hogy érkezése után egy nagyon fontos jótéteményt kérnek tôle, amit akkor sem és ma sem tud megtenni senki, mutatja Jézus népszerûségét és a belé vetett bizalmat. Jézusnak tehát nem kellett attól tartania, hogy farizeusi gôggel kezdenek vele vitatkozni, és égi jelet kérnek tôle, mint pár órával azelôtt, amikor Dalmanuta vidékére érkezett. Onnan azonnal eltávozott, miután tisztázta a vitapartnerekkel: „Bizony, mondom nektek: nem kap jelet ez a nemzedék. Azután otthagyta ôket, ismét a hajóba szállt, és átkelt a túlsó partra”. (12-13) Lehetséges, hogy egyszerûen csak a túlzó népszerûséget kerülte. De az is elképzelhetô, hogy már a következô órákra gondolt, amikor tanítványait a Tíz város környékére vezeti, és ott személyes állásfoglalásra készteti két igen lényeges kérdés feltevésével: „Kinek gondolnak engem az emberek”, majd: „és ti kinek tartotok engem?” (27 és 29) Most még „kézen fogta a vakot, kivezette a helységbôl, és a szemére köpve rátette a kezeit. Aztán megkérdezte tôle, hogy lát-e valamit. A föltekintett és azt felelte: Látom az embereket, mintha a fák járkálnának”. (23-24) Ez a gyógyuló szem állapotát jelezhette. A fák nem járkálnak, ezt a vak ember is jól tudhatta. Az 119

sem lehetett titok elôtte vaksága idején, hogy az emberek teste Isten rendkívül gondos, mûvészi munkája, gyönyörûen tagolva fejétôl a talpáig, míg a fákból csupán a kemény törzs és a susogó levelek összefolyó képe látható. Jézus „azután ismét a szemére tette a kezét, mire az látni kezdett, meggyógyult és tisztán látott mindent. S ô ezzel küldte ôt haza: A faluba ne menj be!” (25-26) Ezt vajon miért parancsolta Jézus? Talán féltette ôt fölösleges zaklatásoktól. Nézzünk sokszor az igazságért küzdô, rendes embereket, amint vakoknak tûnô ellenfeleikkel próbálják megértetni az igazságot. Nem kellene-e imádkoznunk az Úrhoz: Jézusunk, itt a készakart elvakulás tünetei látszanak. Nem tudnál Te valami üdvös kézlendülettel segíteni?

golja neki a hit kegyelmét, végül a teljes gyógyuláshoz elegendô hitet. Hazánk sorsának, kilátásainak megítélésében is vannak vakok. A legrosszabb eset, ha valaki annyira vak, hogy nem is látja a problémák felett a segíteni egyedül képes Jézust. Aztán jönnek a kishitûek. Szerintük ez nem Jézus dolga, ô nem is tud beleszólni a dolgok menetébe. Aztán a hit megvallásától ódzkodnak: Mit szólnak a szürkeállományos nagyokosok, hogy imával és hittel próbáljunk segíteni, amikor ôk tehetetlenek. Nekünk, nagyobb hitû magyaroknak kell hitetlen hazánkat Jézushoz vinni, kérni a gyógyító kegyelmeket. S ha lesznek Jézusnak kérdései, kikötései, segítsünk gyenge testvéreinknek jól válaszolni. Akkor a gyógyulás gyors és tökéletes lehet.

É VK . 6. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 8,6-13.20-22; Mk 8,22-26

É VK . 6. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 9,1-13; Mk 8,27-33

„megkérdezte tôle, hogy lát-e valamit?” (Mk 8,23)

„Te vagy a Krisztus”. (Mk 8,29)

J

A

ézus csodái elsôdlegesen isteni tettek. A természetes erôkkel az ember csak természetes eredményeket érhet el. Ha a szememnek valami baja van, gyulladás, rövidlátás, ezeket gyulladás gátló orvossággal ki tudom heverni, a rövidlátást pedig szemüveggel javíthatom. De a megvakult szemet látóvá tenni orvoslással nem lehet. Jézus nem emberi erôkkel, hanem isteni hatalommal gyógyítottja vakok esetében több féle eljárást figyelhetünk meg Urunk gyógyító gyakorlatában. A vak kérésére ezt válaszolta: „Láss!” (Mk 10,51; Lk 18,42) –Másutt: „megérintette a szemüket és így szólt: Legyen nektek hitetek szerint! Ekkor megnyílt a szemük” (Mt 9,29-30) –Jézus a földre köpött, sarat csinált a nyálból, a sarat a vak szemére kente, és azt mondta neki: Eredj, mosakodj meg a Siloe tavában! Ez küldöttet jelent. Elment tehát, megmosdott és ép szemmel tért vissza”. (Jn 9,6-7) a ma olvasott részben pedig arról hallunk, hogy Jézus nyállal megkeni a vak szemét, aztán megérdeklôdi tôle, használt-e valamit a beavatkozása, és amikor valami enyhe látás-féle jelenik meg a vak elôtt: az emberi mozgást fák járkálásának látja, akkor újra megérinti a szemet, mire a vak tisztán lát. Mit jelenthet ez az átmeneti félsiker? Máté idézett történetében Jézus kifejezetten megérdeklôdi: „Hiszitek-e, hogy meg tudom ezt tenni?” (Mt 9,28) Erôs, szilárd hitvallásukra következik Jézus egyszerû érintése és azonnali, tökéletes gyógyulásuk. Jánosnál is hitet kíván Jézus, amikor nem azonnal gyógyít, hanem sárral megken, majd a tó vízével mosatja le a sarat. Ezek egyáltalán nem gyógyító eszközök. De a vak hiszi, hogy Jézus kezétôl ezek az anyagok különleges erôt nyernek. Hite a tóig járva, majd onnan visszatérve tökéletessé válhat, meglesz tehát a gyógyulás alanyi feltétele, a hit. Így érthetôvé válik a mai gyógyítás kialakulása: a vak hitével elôbb baj van, talán tétova; nem is ô kéri Jézustól a gyógyítást. Jézus pedig nagyon finom szeretettel kivezeti a tömegbôl, nem teszi ki a vakot gyenge hite miatt esetleg nevetség tárgyává. Jézus orvosol. Beleéli magát a vak lelkületébe, apránként ada120

z evangélium szinte minden lapja arról szól, hogy Jézus végig járja a régi Zsidó ország területébôl kialakított három római tartományt: Júdeát, Galileát és a kettô közt elterülô félzsidó-félpogány Szamariát. Szent Máté, Szent Márk és Szent Lukács evangéliuma elsôsorban Jézus Galilea területén mondott beszédeit és csodáit rendezte sajátos elgondolása szerint remekmûbe. Máté és Lukács az Úr születésével, Márk Jézus nyilvános mûködésével kezdi mûvét. Ezután jönnek a galileai események, majd mindhárman részletesen beszámolnak a jeruzsálemi utolsóvacsoráról, a megváltó szenvedésrôl, halálról, feltámadásról és mennybemenetelrôl. Szent János viszont ezekrôl keveset szól, Jézus júdeai beszédeit, csodáit és a farizeusokkal meg írástudókkal vívott nagy vitáit jegyezte fel számunkra. Az utolsóvacsoráról hosszan beszámol ô is, de Jézus utolsó beszédeit és imádságait ismerteti. A legutóbbi szentmisék evangéliumában Márk a dalmanutai farizeusokkal folytatott heves vitáját írja le, amelyben Jézus messiási küldetésének igazolására különleges csodát követelnek tôle. Ezt Jézus megtagadja és faképnél hagyja ôket, mert száz számra végzett csodáiból istenségére mindig lehet következtetni. A tó ellentétes oldalán, négy apostola szülôhelyén egy vak férfi meggyógyítását kérik tôle. Kivezeti a falun kívülre, és ott gyógyítja meg, majd azonnal haza küldi. Ettôl a csodától eltekintô, régebbrôl megfontolt véleményt akart hallani az egyszerû emberek szájából. Ezért apostolaival átmegy a Tíz város vidékére, és ott teszi fel nekik a kérdést: „Kinek tartanak engem az emberek? Ôk azt felelték neki: Keresztelô Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig egynek a próféták közül”. (27b-28) Gondolom, Jézus jót mosolygott ezeken a véleményeken, hiszen Ô volt a próféták Ura és Királya, és ezek az egyszerû emberek el sem tudták képzelni, hogy Isten nincs rászorulva arra, hogy régi prófétát támasszon föl, és küldje el segíteni az akkori embereken. Ha másból nem következtettek, abból kellett volna kiindulniuk, hogy azok a régi próféták elvétve kaptak Istentôl 121

csodatevô erôt, Jézus pedig naponta annyi csodát mûvel, amennyit akar. Ezek után ebben a nagy kérdésben, hogy a Názáreti Jézus, aki külsôleg éppen olyan férfinak tûnik, mint a többi ember, emberi személy-e, vagy több annál, és nem úgy több, hogy Isten szószólója, hanem Ô maga is isteni Személy. Ezért teszi fel azonnal apostolainak a kemény kérdést: „És ti kinek tartotok engem? Péter felelt neki: „Te vagy az Krisztus” (29) Péter tudott arról, hogy a zsidó nép tagjai közül származik majd a megváltó Fölkent, a Massiach, a Messiás, aki minden nemzetet Isten gyermekévé avat, aki hisz benne, mert „Benne nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Az egész Ószövetségnek ez a célja: föl kellett készítenie a választott népet a Megváltó fogadására, térdet hajtani elôtte, odaadni a fôpapi tisztséget az új és örök fôpapnak. Ezer éve imádkozták a zsidók a zsoltárban (Zsolt 110,4), hogy új fôpapjuk lesz, hatszáz éve tudták Jeremiástól (31.31), hogy új szövetséget köt velük Isten. Egyedül Péter kapta meg a kegyelmet, hogy ezt ki is merje mondani: „Te vagy a Messiás, az élô Isten Fia”. (Mt 16,16) É VK . 6. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 9,1-13; Mk 8,27-33 „Te vagy a Krisztus”. (Mk 8,29) „Az Emberfiának sokat kell szenvednie”

A

mai evangélium két nagyon fontos, egymással szorosan összefüggô kérdés rôl beszél, amit nem egyformán lát az egyszerû ember és az Emberfia. Jézus elérkezett küldetésének egyik kritikus pontjához: szembesülnie kellett tanítványainak és az Urat hallgató, küldetését latolgató népnek: kicsoda tulajdonképpen ez a Názáreti Jézus? Jézus maga teszi fel a ki nem mondott kérdést elôször a nép véleményét kutatva, majd apostolaiét: „Kinek tartanak engem az emberek?” (27) Ôk elmondják, amit itt-ott hallottak: valamelyik régi próféta megjelenésének. „És ti kinek tartotok engem? Péter felelt neki: Te vagy a Krisztus”. (29) Elhangzott tehát egy gyarló vélemény-halmaz, egy csomó mellé beszéd. Aki ugyanis meghalt, az nem jön el újra. Viszont amit Péter válaszolt, az a tömör igazság. Máté még hozzáírja a teljes válasz hiányzó felét: „Az élô Isten Fia”. (Mt 16,16) Ebben benne van a teljes igazság: Te láthatólag ember vagy. A tetteid azonban elárulják, hogy nem csak ember, „mert senki sem tudja ezeket a jeleket véghezvinni, amelyeket te cselekszel, hacsak nincs vele az Isten”. (Jn 3,2) Az öreg zsidó farizeus megállapításához Isten fûzte hozzá és mondta el Péternek: nem veled van az Isten, mint a prófétákkal, hanem „Te magad vagy az Isten”. Személy szerint Isten, a Második Isteni Személy, aki a megtestesülésben isteni természete mellé kapott egy tökéletes emberi természetet is, így lett azóta Istenember, gyakorta használt szóval: Emberfia. Miután ez az igazság tisztázódott, és az apostolok teljes bizonyossággal tudták Jézus titkát, talán csodálkoztak, hogy Jézus ennek közhírré tételét kereken megtiltotta nekik. Egyrészt nem volt még erre 122

elég érett a közfelfogás, másrészt az apostolok is csak istenségét kezdik látni, holott a felvett emberi természetnek is komoly küldetése van: az lesz az emberi nem megváltásának nagy ára. Ezért istenségének felfedése után azonnal kezdi magyarázni tanítványainak: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie. El kell, hogy vessék a vének, a fôpapok és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és három nap múlva föl kell támadnia”. (Mk 8,31) Ez az Atya akarata. Ha majd mindez megtörténik, akkor viszont parancsot fognak kapni Mesterüktôl: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik (az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében), az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik”. (Mk 16,15-16) Elhangzott tehát Jézus nagy tanítása: örök dicsôségû istenségét és kereszthalált szenvedô emberségét együtt kell látni és elfogadni. Elfogadni a magunk számára is követendô példának. É VK . 6. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 11,1-9; Mk 8,34-9,1 „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének, pedig kárát vallja?” (Mk 8,36)

„A

zután magához hívta a tömeget a tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: Aki utánam, akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem”. (Mk 8,34) Az elôzmény nagyon fontos kinyilatkoztatás volt, amit Jézus kérdésére az Atyától kapott kegyelem révén Péter fogalmazott meg: „És ti kinek tartotok engem? Péter felelt neki: Te vagy a Krisztus”. (8,29) Akik ismerték a Messiásról szóló ószövetségi ígéreteket, azok tudták, hogy ô fogja kiharcolni bûneink bocsánatát. Ádám és Éva vétke után vigasztalásnak szánta az Úr ezt a kinyilatkoztatást, a Megváltót szülô Szûzanyáról és a sátánt képviselô kígyóról: „Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ó ivadéka közé. Ô széttiporja fejedet, te, pedig a sarkát mardosod”. (Ter 3,15) Jézus megdicsérte Pétert a kapott kegyelemért, azután, pedig rögtön tudatosította hallgatóiban, hogy ez az ószövetségi jövendölés most abban teljesül, hogy a sátán fölingerli az ô ellenségeit, perbe fogják, halálra ítélik, kivetik a választott népbôl, átadják a pogányoknak, azok, pedig megölik. Ez a borzalmas harc átmenetileg Jézus halálával ér véget: sarkát megmarja a sátán-kígyó. De harmadnapra feltámad halottaiból, ezzel teljes diadalt arat ôsellenségén. Feltámadása után ünnepélyesen elhagyja a földet, bevonul a mennyországba, és viszi magával az Ószövetség idején meghalt igazak lelkét. De utána mehet majd mindenki, aki hisz benne, és itt a földön vállalja a krisztusi sorsot: „Aki utánam, akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem”. (Mk 8,34) Ezzel utal arra, hogy mennyei Atyánk mindenkinek egyéni szenvedéseket ad, amiket vállalni kell. Van-e ez alól kibúvó? Nincs: „Mert aki meg akarja menteni 123

életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt”. (35) Minden embernek megmarad a szabadsága. Aki le akar térni Jézus önzetlen szenvedéseinek útjáról, megteheti. Csak a lelkiismerete és becsületes hívôk szava és példája figyelmezteti: az a másik út a pokolba visz! Vigyázz! Az emberek meglátják a kellemes és bûnös élet elônyeit is: A pogány római költô így biztat: „carpe diem!” Szabad fordításban így hangzik: Szakítsd le minden nap élvezet-virágát! De Jézus szava többet ér: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének, pedig kárát vallja? Hisz mit adhat az ember cserébe lelkéért? Mert aki szégyell engem és az én igéimet ebben a parázna, elfajult és bûnös korban, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyjának dicsôségében a szent angyalokkal.” (36-38) a legegyszerûbb válasz Jézusnak: Mester, mindig másokat akarok szeretni, önzetlenül boldogítani. Ez a te utad. É VK . 6. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 11,1-9; Mk 8,34-9,1 „Aki utánam, akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” (Mk 8,34)

J

ézus felfedte létének nagy titkait: Személy szerint Ô Isten, tehát végtelenül több, nagyobb mindennél és mindenkinél. De személyi fôsége alá fölvett egy komplett emberi természetet: testet és lelket. Ezt azért tette, mert szeretett minket, és nemcsak minta oka akart lenni a teremtett világnak, hanem beteljesítôje és a bûnbeesés után megváltója is. Amikor Péter az Atyától csalhatatlanul megtudta, hogy Jézus a Krisztus, rögtön elmondta magáról, hogy emberi teste áldozattá lesz az emberekért. Ez a közlés megdöbbentette a tanítványokat. Jézus ekkor újabb meglepetéssel szolgált: „Aki utánam, akar jönni, vagyis üdvözülni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” Az üdvösséget, a mennyországba bejutást Jézus mindenkinek felajánlja, de ehhez a három feltételhez köti: Tagadja meg magát. Ez annyit jelent, hogy szakítson mindenki az önzéssel, az önszeretettel. A szülôk elviszik kisbabájukat megkereszteltetni, mert így lehet a csöpp ember Isten gyermeke, a mennyország örököse. Az Isten országa azonban nem tündérvilág, valami látszat, nem mesevilág, hanem valóság. Igazság és szeretet a lényege. Ezt az igazságot Isten fogalmazta meg, nekünk, pedig meg kell tanulnunk, el kell fogadnunk, meg kell vallanunk. Szüleink az elsô hitoktatók. Nem tudományos értekezéssel teszik vallásossá a pici embert, hanem étkezés elôtt keresztet vetnek, vendégül hívják Jézust, mert az ennivalót az édesanya abból készítette, amit Isten teremtett. Vasárnap szüleivel magától értetôdve megy a misére, mert Istentôl annyi jót kapunk, hogy azt nemcsak otthon, hanem Isten házában is megköszönjük. Aztán iskolában: alap-, közép- és felsôfokon mindig többet, mindig okosabban tanulunk Istenrôl, még ha erôfeszítésbe is kerül. De a 124

lustaságot nemcsak így kell legyôzni. Önzô akaratunk visszaretten az erôfeszítéstôl. A kisgyerek is fel tud ugrani, hogy pohár vizet hozzon. Tudja felhúzni kis húga vagy nagypapa zokniját. Tud kitartóan tanulni, hogy valamikor mindenkinek segíteni tudjon. Minden szeretetgyakorlat önmegtagadást kíván. Késôbb még erôfeszítést, esetleg szenvedést is. Aki le tud mondani önzésérôl, tovább léphet az üdvösség útján: Vegye föl keresztjét! Fogadja el Istentôl azt az áldozatot. Lemondást, kisebb-nagyobb szenvedéseket, amelyeket az élet nyújt. Ezeket gyakorolva ne várjon földi elismerést, mert Jézus sem várt ilyet, nem is kapott. Ôt kövessük tudatosan az egyre nehezebb körülmények között. Keresztútján Ô is elfogadott néhány segítô gesztust. Nekünk is küld ilyeneket. Sôt, Ô maga is mellénk áll, a szívünkbe száll, úgy erôsít meg. Jézus tudja, hogy ebben a félrenevelt, bûnös, gonosz világban az ilyen isteni okosságért könnyen kikacagják az embert. Azért üzeni: „Aki szégyell engem és az én igéimet ebben a parázna, elfajult és bûnös korban, az Emberfia is szégyellni fogja azt, amikor eljön Atyjának dicsôségében a szent angyalokkal”. (38) É VK . 6. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 11.1-7; Mk 9,2-13 „Ekkor megszólalt Péter, és azt mondta Jézusnak: Mester, jó nekünk itt lennünk!” (Mk 9,5)

J

ézus Dalmanutában nem volt hajlandó vita közben égi jelet mûvelni a zsidó farizeusok szeme láttára, hogy ezzel a jellel néhány ellenséges érzelmû zsidó elôkelôt maga mellé állítson. Szigorú szóval rendre utasította ôket: „Miért kér jelet ez a nemzedék? Bizony mondom nektek: nem kap jelet ez a nemzedék. Aztán otthagyta ôket”. (Mk 8,12-13) Lehetséges, hogy az apostolok tágra nyílt szemmel figyelték a vitát, és nem egészen értették, miért tagadta meg az Úr eme elôkelô urak kérését, amikor mindenkit gyógyít nagylelkûen. Aztán áthajózik övéivel a szemközti partra. És Betszaidában azonnal karra ölti, a falun kívülre vezeti a vak embert, akinek gyógyulást kérnek az egyszerû emberek. Amikor kettesben maradtak, úgy gyógyítja meg a szemét, mint soha máskor: nyállal érinti a vak szemet, majd tudatosítja a vakban, hogy ez a gyógyulás még nem tökéletes. Olyan, mint a betszaidaiak és az egész zsidó társadalom Jézusba vetett hite. Elmosódott, elkent. Csak a második érintéstôl tisztul ki a látása. A gyógyítás után Jézus kiviszi tanítványait a Tíz város környékére. Ott szeretné lemérni az apostolok hitének erejét. Kérdezi ôket: „Kinek tartanak engem az emberek?” (Mk 8,28) Másokat idéznek, de egy kicsit maguk is ott tarthatnak velük, amint valamelyik régi prófétával azonosítják. Egyedül Péter szól helyesen: „Te vagy a Krisztus”. (29) Jézus ezt a nyilatkozatot isteni kinyilatkoztatás rangjára emeli. „Hat nap múlva, pedig Jézus maga mellé vette Pétet, Jakabot és Jánost, ôket külön fölvitte egy magas hegyre, és színében elváltozott elôttük. A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a 125

hó, ahogy semmiféle ruhafestô a földön nem tudná megfehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés Mózessel; Jézussal beszélgettek. Ekkor megszólalt Péter, és azt mondta Jézusnak: Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat. Neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. Nem is tudta, mit mond, mert teljesen meg voltak rettenve”. (Mk 9,2-6) Mi tudjuk, mit jelent e két ószövetségi szent megjelenése? Jézust igazolják, aki ezt mondta a farizeusoknak: „Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam”. (Jn 5,39) Ôk itt most az Ószövetség tanúságát hozzák a fôapostolok elé, mert nekik a teljes igazságot ismerniük kell személyesen is, hiszen egykor majd az utókor hite az ô tapasztalatukra épül Másik evangéliumból azt is, tudjuk, hogy Jézus szenvedéseirôl beszélgettek, melyeket Jeruzsálemben kell majd elviselnie. (Lk 9,31) „Erre felhô szállt alá, beborította ôket, és a felhôbôl szózat hallatszott: Ez az én szeretett Fiam, ôt hallgassátok!” (Mk 9,7) a tanúság Jézus istenfiúsága mellett tökéletesen beteljesült. „Mire körülnéztek, már senki mást nem láttak a közelükben, csak Jézust egyedül” (8) É VK . 6. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zsid 11.1-7; Mk 9,2-13 „Ez az én szeretett Fiam, ôt hallgassátok” (Mk 9,7)

A

z apostoli közvélemény-kutatás, Péter vallomása, Jézusnak a szenvedésérôl adott nyilatkozata után az Úr meghívta a hívô embereket, hogy kövessék ôt az üdvösség rögös, de biztos útján az égbe. Ezután olyan bizonyságot nyújtott nekik, amely tökéletes pecsétet tett ennek a nagyon fontos gondolatsornak a végére. Felvitte ôket egy igen magas hegyre, hogy még messzebbre és még tisztábban lássanak. „Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, ôket külön felvitte egy magas hegyre, és színében elváltozott elôttük” (Mk 9,2). Az emberi szem szabályos látását a napfény biztosítja. A formákat és színeket így tudja megkülönböztetni az ember. Ha valaki azt mondja: Színét sem láttam neki, ez azt jelenti, hogy semmit sem láttam belôle. Ott fenn a hegyen új színét látták Jézusnak, vagyis olyan valóságát, amely addig ismeretlen volt számukra. Azt a másik létet, az isteni természetet mutatta meg nekik az isteni ragyogás. A fizika is azt tanítja, hogy a fehér színben minden szín megtalálható: megfelelô prizmával fel lehet bontani, és a szivárvány színpompája lesz belôle. Itt most a legeredetibb fehér teljesség ragyogott fel a kis csapat elôtt. A történelem is felvonultatta bizonyságát Jézus mellett, nemcsak a „kebód Jahveh”, az isteni dicsôség. Az Ószövetség két nagyon magasra emelt egyénisége jelent meg Jézus mellett: Mózes és Illés. A Törvény és a próféták képviselôi ôk. Náluk nagyobbakat nem ismert a Jézusra elôkészítô kétezer éves idôszak. Az apostolok rögtön megértik ezt a megjelenést: úgy érzik, célba értek. Péter talál rá erre a biztonságra: „Mester, jó nekünk itt lennünk! 126

Hadd tegyünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. Nem is tudta, mit mond, mert teljesen meg voltak rettenve”. (5-6) Szava valóban prófétai kijelentés volt: az Ószövetség célja, vágya beteljesedett. De nem teljesült be az új látomás, az újszövetség: „Erre felhô szállt alá, beborította ôket, és a felhôbôl szózat hallatszott: Ez az én szeretett Fiam, ôt hallgassátok”. (7) Igen, ez a nagy pecsét az elôbbi élménysorozaton. Jézus az Isten Fia, maga a Második Isteni Személy, aki érettünk emberré lett. Mint embernek fontos küldetése szenvedéssel és kereszthalállal megszerezni az egész emberiségnek, Ó- és Újszövetségnek a bûnök bocsánatát, aztán feltámadva belépni a mennyországba, ott elkészíteni minden hívônek az örök boldogságot, és a maga idejében be is vezetni mind külön-külön. Amikor pedig lejár a történelem ideje, akkor mondani el: „Jöjjetek Atyám áldottai, bírjátok a világ kezdetétôl nektek készített országot”. (Mt 26,34) Nem ti készítitek a legfontosabbaknak a helyet, azokat már Jézus elkészítette mindenkinek, aki hisz neki, elfogadja Istenének, szenvedô Megváltójának, aki hajlandó e célért megtagadni önös vágyait, aki az igazság és szeretet útján követi Jézus nyomdokait. Ott és akkor még nem volt talán ennyire tiszta a látomás. De Jézus feltámadása után minden kivirult. Bízzunk ebben mi is a magunk sorsát latolgatva: a történet ugyanis most már csak nekünk szól. [A ÉV]

✽

É VK . 7. vasárnap . . . . . Lev 19,1-2.17-18; 1Kor 3,16-23; Mt 5,38-48

„Ti legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok!” (Mt 5,48)

J

ézus a mai evangéliumi szakaszban a világ Istennel szembefordult történelem három féle gondolkodásmódját mutatja be. Az elsô írott alkotmánya így hangzott: „Ha férfiak összevesznek, s az egyikük megüt egy viselôs aszszonyt, és az elvetél, akkora kártérítésre köteles az illetô, amekkorát az aszszony férje követel, és amennyit a bírák megítélnek. Ha azonban az asszony belehal, akkor adjon életet az életért. Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sérülést sérülésért. Ha valaki úgy megüti rabszolgája vagy rabszolganôje szemét, hogy ôt félszemûvé teszi, bocsássa azt szabadon kiütött szeméért. Ha rabszolgájának vagy rabszolganôjének a fogát üti ki, szintén bocsássa szabadon”. (Kiv 21,22-27) Ez is Isten törvénye volt. Jézus az, akinek minden hatalom adatott a mennyben és a földön (vö. Mt 28,18), nem azt vitatja, hogy az ószövetségi igazságszolgáltatás alapja nem jó, hanem arra szólítja fel követôit, a legtökéletesebb törvénynek, a szeretetnek engedelmeskedjünk. Amit elmond az arculütésrôl, ruháinak teljes elrablásáról, a keresztút végigjárásáról, azt Ô teljesen vállalta. A második írott alkotmány: „Szeresd felebarátodat és gyûlöld ellenségedet”. (Lev 19,18) a Leviták könyvében csak a szeretet parancsa szerepel. Valószínû is, hogy a második mon127

datrész: „Gyûlöld ellenségedet” Isten Szentírásában nem is szerepelhet. Jézus itt közölt parancsa tökéletes, és a gyakorlatban is ezt valósította meg a kereszten függve is. „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyûlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket, hogy gyermekei legyetek Mennyei Atyátoknak, aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt, és esôt ad mind az igazaknak, mind a bûnösöknek”. (Mt 5,44-45) Jézus útbaigazítása tökéletes. Ha ellenfelek között kell eldöntenünk, kit kell, kit szabad követnünk, akkor ez eligazít: Aki gyûlöl, az nem Krisztushoz tartozik. Ellenségünk! A harmadik alkotmány, amelyet Jézus ad nekünk: „Ti legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti Mennyei Atyátok!” (48) Gyakorlati szabály: keresztény ember számára a legfontosabb tájékozódást nyújtó pont: aki igazán a tiszta szeretetet vallja és éli, mi is melléje állhatunk. Aki azonban gyûlöl, annak sem a jó Istenhez, sem igazi földi javakhoz semmi köze nincs, az ilyenhez nem igazodhatunk. [B ÉV]

✽

É VK . 7. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . Iz 43,18-19.21-22.24b-25;

lasztottam. Nem kelnek fel többé! És elernyednek Jeruzsálem lerombolói is. „Nem hívtál segítségül, Jákob, és nem törôdtél velem, Izrael! Csak bûneiddel terheltél, és gonoszságaiddal fárasztottál. Én magam vagyok az, aki vétkeidet eltörlöm önmagamért, és bûneidre nem emlékezem többé”. (22.24-25) Magyar népem, Isten arra választott ki, hogy a kereszténység védôbástyája légy. Az is voltál egy ezredéven át. Szeretted Istenedet és Boldogasszony Anyádat. Ki fordított szembe Isteneddel? Ki tanított meg imádság helyett olyan csúnyán káromkodni? Régi harcaidban Jézus és Mária neve zengett. Az elsô világháborúban végig a határaidon túl harcoltál, és hû fiam, Prohászka Ottokár püspök hiába figyelmeztetett: „az a hadsereg, amely ilyen gonoszul káromkodik, nem lehet gyôztes”. Magad dobáltad el gyôztes fegyvereidet, és lettél martaléka ellenségeidnek. Elvesztetted hazád kétharmadát. Kértem, ne káromkodj, térj vissza Istenedhez, Máriádhoz, templomodhoz, fogj össze testvéreiddel! Nem hittél nekem. Lettél hitehagyott, becsapott nép. „Én magam vagyok az, aki vétkeidet eltörlöm önmagamért, és bûneidre nem emlékezem többé”. Csak szívbôl térj vissza hozzám, és többé senki kedvéért el ne hagyj!

2Kor 1,18-22; Mk 2,1-12

„Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt. Íme, én valami újat viszek végbe” (Iz 43,18)

I

zrael népe rabszíjra fûzve indult a Tigris és Eufrátesz folyók óriási síksága felé. Mögöttük egykor dicsô fôvárosuk, Jeruzsálem lerombolt várfalai, ledöntött palotái, temetetlen holttestek százezrei hirdették: valami iszonyú nagy bûnt követett el Isten választott népe, hogy a néhány napja még gyönyörû város ékes templomával együtt puszta rom. Maradék lakói pedig foglyok. Hetven évig ez a szörnyû élmény gyötörte Júda fogoly gyermekeit Babilonban. Dániel és más igaz lelkû férfiak keserves sírása szállt a hetven év elmúltával az Úr elé: engesztelôdj meg, Urunk, és engedd meg, hogy felépítsük romjaiból hazánkat!A mai olvasmány erre a keserû gyötrôdésre idézi az egykori próféta vigasztaló üzenetét: „Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne az elmúlt dolgokra figyeljetek. Íme, én valami újat viszek végbe, már éppen készülôben van, nem látjátok?”. (Iz 43,18-19) Bûneitek igen nagyok voltak: az igaz Isten helyett bálványokat imádtatok, az egyszerû népet rabságba süllyesztettétek, az ünnepeket nem ültétek meg, hazug prófétákra hallgattatok. El kellett jönnie a kilátásba helyezett büntetésnek. Vétkezni tudtatok, tönkretettétek gyönyörû hazátokat. Én büntettem bûneiteket. De most már eljött irgalmam napja: „Értetek küldök Babilonba, leverem az összes zárat, és a káldeaiakat, akik hajóikkal dicsekednek. Én vagyok a ti királyotok”. (Iz 43,1415) Az öntudatától és reményétôl megfosztott zsidóknak Isten felemlegeti az Egyiptomból való szabadulást. Akkor rabszolgák voltatok, szabaddá tettelek. Az üldözô fáraót és teljes hadseregét a nektek nyitott tengeri folyosóba ful128

[C ÉV]

✽

É VK . 7. vasárnap . . . . . . . . . . . . . 1Sám 26,2.7-9.12-13.22-23; 1Kor 15,45-49; Lk 6,27-38

KÖNYÖRGÔ

NAP AZ ÉHEZÔKÉRT

M

a különös figyelemmel fordul a Katolikus Egyház az éhezô emberek felé. Statisztikák, fotók merednek szemünkbe, és a csontsovány gyerek és felnôtt testek némán kiáltják: Könyörüljetek rajtunk, imádkozzatok értünk és segítsetek! Több mint három évtizede figyeltem fel elôször erre a statisztikai adatra: a világon naponta harmincötezer gyerek hal éhen. És ez a szám azóta is makacsul szerepel a híradásokban. Nem csak Etiópiában, Afrika belháborúk sújtotta országaiban van ez így: Teréz anya a múlt században azért költözött Indiába, hogy a járdákon heverô, éhségtôl haldokló embereket összegyûjtse, menhelyre vigye, megfürdesse és enni adjon nekik. Amikor megkérdezték tôle, miért teszik ezt, hiszen a koplalástól legyöngült szerencsétlenek úgyis meghalnak napokon belül, azt felelte: de legalább egyszer érezzék, hogy van a földön testvéri szeretet, és ez Istentôl származik, aki haza várja ôket a halál után. Persze ez a nagyon szép gesztus Teréz anya mûködésében is a kezdeti állapot. Késôbb ô is Arra törekedett, hogy rendszeresen táplálja az éhezôket, ne kerüljenek az éhhalál veszélyébe. Ez Isten elgondolása is, hiszen Ô a teremtéskor így nyilatkozott: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön,s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön.” (Ter 1,26) A föld tehát mindenkié, nem egyesek kiváltsága! 129

Istennek komoly parancsa volt az Ószövetségben, hogy a szentsátorban legyen egy asztal, és arra szombatonként meleg kenyereket helyezzenek. Ezeknek egy hétig kellett kintlenniük, és a csere után csak a papok fogyaszthatták el. Történt azonban, hogy Dávidnak Saul király elôl menekülnie kellett. Rettenetesen éhes volt ô is, legényei is. Elérkeztek a szentsátorhoz. A paptól ennivalót kértek, de nem tudott semmit sem adni nekik. Erre Dávid elkérte a szent kenyereket, és kísérôivel együtt elfogyasztotta, (vö lSám 21,2-7) Krisztus Urunk idézi ezt a történetet, hogy megtudja mindenki, Isten elôtt az emberek a fontosak, nem a törvény (vö Mt 12,3) Mit kíván tehát a fölséges Isten tôlünk, mai hívô magyaroktól? Kívánja az imádságot a bajba jutott szegény emberekért, hiszen az Úr Jézus a Mi Atyánkba is bele íratta a mindennapi kenyérért való fohászt. De azért ez nem elég. Gondoskodni kell, hogy legyen mindenkinek munkája és saját pénze ennivalóra. Ez a társadalom gondja, valamint az is, hogy az államhatalom olyan kezekbe kerüljön, amelyek a szegényeket éppen úgy szolgálják, mint a gazdag haverokat. A katolikus Egyház szociális tanítása: az alapvetô szempont, hogy a gazdaság alapja nem a pénz, hanem az ember. Ezt egyébként 1995-ben a koppenhágai közgazdász világkongresszuson is elismerték. É VK . 7. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Sir 1,1-10 Mk 9,14-29 „A gyermek apja azonnal felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta: Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24)

A

hegytetôn végbement csodálatos színeváltozása után Jézus leereszkedett a hegyoldalon három apostolával együtt. A kitüntetett tanítványok az utóbbi napok élményeinek hatása alatt összegezték, amiben részük volt: az emberek tétova hitét milyen messzinek érezték: Jézus valamelyik próféta? Hol van ez már!? (Mk 8,28) Péter az Atya prófétája lett hirtelen, amikor megszövegezte: „Te vagy a Krisztus!” (29) A hegyen pedig Jézus emberi teste isteni fényben ragyogott, Mózessel és Illéssel beszélgetett és a felhôbôl az Atya szavai dörögtek: „Ez az én Fiam, ôt hallgassátok!” (Mk 9,7) Micsoda hittanórák! Micsoda hit! Amint a hegyoldalról a hegy lábához értek, tömeget láttak. Heves vitatkozás bontakozott ki elôttük: „Amint visszaértek a tanítványokhoz, (Jézus) nagy tömeget látott körülöttük, és írástudókat, akik vitatkoztak velük. Amint az egész néptömeg meglátta Jézust, egyszerre mindnyájan elcsodálkoztak és megrettentek, majd odasiettek hozzá és köszöntötték ôt. Jézus megkérdezte ôket: Mirôl vitatkoztok egymással? A tömegbôl valaki ezt felelte: Mester! Elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van, mindenütt megragadja ôt, a földhöz vágja, ô pedig tajtékzik, a fogait csikorgatja, és elsorvad. Szóltam már tanítványaidnak, hogy ûzzék ki, de nem tudták”. (14-18) Jézus elôtt kész lát130

lelet. Megint vitatkozó de segíteni nem tudó írástudók! Egy kétségbeesett édesapa, aki hallott arról, hogy Jézus tanítványai is megkapták Mesterüktôl az ördögûzô hatalmat. Itt rájuk lelt, de nem tudták a megszálló ördögöt kiûzni a fiából. Talán éppen azt vágták a tanítványok fejéhez, mint a minap Dalmanután (lásd Mk 8,11-13): Adjon a Mesteretek égi jelet nekünk, mert másként nem hiszünk neki! „Ô így szólt hozzájuk: Ó, te hitetlen nemzedék! Meddig legyek még veletek? Meddig tûrjelek még titeket? Hozzátok ôt ide! Erre odavitték hozzá. Amint a gyermek meglátta ôt, a lélek azonnal rángatni kezdte, és a földre esve tajtékozott és fetrengett. Ô megkérdezte az apját: Mennyi ideje, hogy ebbe a bajba esett? Az ezt válaszolta: Gyermekkora óta. Sokszor tûzbe és vízbe vetette ôt, hogy elveszítse.” Tétova elszólásán: a ‘ valamit tehetsz…’ csak a gyenge hitet erôsíti meg, mert igen nagy kegyelmet kér az apa: „Ha tudsz hinni, minden lehetséges annak, aki hisz. A gyermek apja azonnal felkiáltott, és könnyeket hullatva azt mondta: Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen! Amikor Jézus látta, hogy a tömeg összefut, megfenyegette a tisztátalan lelket, és azt mondta neki: Te süket és néma lélek! Parancsolom neked, menj ki belôle, és többé bele ne menj! Erre az elkezdett kiáltozni, és összevissza rángatva ôt, kiment belôle. A gyermek pedig olyan lett, mint a halott, mire sokan azt mondták, hogy meghalt. Jézus pedig kézenfogva fölemelte ôt; az pedig fölkelt”. (23-27) HAZÁM! NÉPEM! Hatvan éve azt írták neked újságaidban: Vannak kitûnô gyógyszereink és kiváló orvosaink: Ne szentségekben bízzatok, és felejtsétek el, merre lakik Jézus! Vasárnap irány a futballpálya és a kocsma! Öt évvel ezelôtt végre hivatalosan bevallotta az akkori fôember: hazudtunk éjjel-nappal! A megszálló sátán most nem néma: ordítva hazudik folyamatosan. Most se orvosság, se orvos! Népünk tekintélyes része éhezik. Templomaink nagy része üres. Csak Jézus tud segíteni! Ô pedig csak a hívôk hitére válaszol így: te gonosz lélek, menj ki belôle és vissza ne térj többé soha se népembe! É VK . 7. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Sir 1,10; Mk 9,14-29 „Ó, te hitetlen nemzedék, meddig legyek még veletek?” (Mk 9,19)

T

egnap nagy örömmel olvashattuk Izajás próféta könyvébôl Isten felemelô üzenetét: „Én vagyok az, aki eltörlöm gonoszságaidat önmagamért, és vétkeidre nem emlékezem”. (Iz 43,25) A mai evangéliumban pedig Jézussal úgy találkozunk, hogy keserû szemrehányást tesz egy szerencsétlen apának, akinek a fiát kisgyerek korában megszállta egy furcsa természetû gonosz lélek. Az apa így mondja el szenvedése történetét: „Elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van, mindenütt megragadja ôt, a földhöz vágja, ô pedig tajtékzik, a fogát csikorgatja és elsorvad”. (Mk 9,17) 131

A szerencsétlen apa hosszú éveken át figyelte fia vergôdését. Az ördög erôs, úgy vágja földhöz a már felnôtt fiút, hogy csak úgy nyekken. Védekezni képtelen: ezt jelzi a magatehetetlen fogcsikorgatás és a kínjában habzó száj. Az apa is csak tehetetlenül bámulja. Örömmel hallotta, hogy feltûnt a zsidó városokban a Názáreti Jézus, aki meggyógyít minden betegséget és minden bajt. Vele szeretett volna beszélni, de csak a tanítványaival találkozott. Ôk megnyugtatták: Nekünk is megadta Jézus a gyógyító és ördögûzô hatalmat. Jézus nevében hozzá is kezdtek, de a néma ördög nem mozdult ki a fiúból. Amikor minderrôl beszámol a szerencsétlen apa, bátortalanul hozzáteszi: „De ha valamit tehetsz, légy segítségünkre, könyörülj rajtunk”. (22) Jézusnak bizonyára nem esett jól ez a fogalmazás, hiszen ô eddig sokszorosan bebizonyította, hogy mindenható, de megsajnálta a szegény apát, és csak ennyit válaszolt: „Ha tudsz hinni, minden lehetséges annak, aki hisz”. (23) Az apa megérezte Jézus végtelen jóakaratát, hiszen az Úr szavait, egész lényét átjárta a sugárzó szeretet és a mindenható erô. Ezért felkiált: „Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen! (24) Minden bizonnyal azt akarta ezzel kifejezni, hogy akarok hinni benned, mert érzem, hogy te méltó vagy a tökéletes hitre. De azt is érzem most már, hogy a hinni tudás igen nagy kegyelem. Ezt kérni kell, mint minden kegyelmet. És én most minden erômmel, kiáltva kérem. Jézus pedig most ugyanazt teszi, amit Isten Izajás próféta által üzent a hetven éve fogságban s sínylôdô zsidóknak: ti tehetetlenek vagytok, bûneitek iszonyúak, kiszolgáltatjátok magatokat a sátánnak és azt tesz veletek, amit akar. De én azért jöttem, hogy életetek legyen, szép, szabad életetek. Ezért mondja hangosan: „Te süket és néma lélek! Parancsolom neked, menj ki belôle, és többé bele ne menj!” (25) A néma léleknek pedig rémülten megjön a hangja, még utoljára össze-vissza rángatja, de kimegy áldozatából. Vannak sátántól elnémított emberek hazánkban is. Ezek szája nem nyílik imára, fülük süket a vasárnapi harangszóra, meg nem hallgatnak prédikációt. A családtagok és jólelkû emberek tehetetlenül állnak a tények elôtt. Aztán rémülten nézik, hogyan dühöng a gonosz lélek, tör, zúz mindent, ami érték családban, hazában. Látjuk, az értelmetlen öldöklések, gyûlölködések hogyan teszik pokollá a szép magyar életet, mondjuk biztos, nagy hittel Jézusnak: Uram, te mindent megtehetsz, ezt a gonosz szellemet ûzd ki hazánkból! É VK . 7. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Sir 2,1-13; Mk 9,30-37 Mi mindent nem értettek az apostolok?

„E

zután eltávoztak onnan, és átmentek Galileán; ô azonban nem akarta, hogy valaki megtudja ezt. Közben pedig oktatta tanítványait, és elmondta nekik, hogy az emberfiát az emberek kezébe adják, megölik ôt, de miután megölték, harmadnapra feltámad. Azok nem értették ezt a beszédet, de 132

nem merték ôt megkérdezni.” (Mk 9,30-32) Ebbôl mit nem értettek az apostolok? Az emberölést, vagyis a gyilkosságot egészen biztosan értették. Ismerték a Bibliából Kain tettét. Tudták, hogy a kedves, szelíd fiatalembert, saját öccsét irigységbôl ölte meg. Nem tudta elviselni, hogy nemcsak a szülei és józan környezete, kutyái, macskái félnek tôle, hanem még Isten is elfordult az áldozatától. Ismerték a saját korukból is a gyilkosságot: Néhány pénzdarabért, ruháért, sértésért könnyen öltek a haramiák. Sôt a fejedelem, Heródes is gyilkolt egy táncosnô kedvéért. Az apostolok azt nem értették, hogy Jézust, aki a legjobb ember, Istenember, a Második Isteni Személy, aki mindenkivel csak jót tesz, ki és miért lesz hajlandó ôt megölni? Aztán hogyan támad föl a halottak közül? Kérdezni viszont nem merték, mert Pétert is megfedte, amikor elsô ízben beszélt a haláláról. (Mt 16,21-23) Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban volt, megkérdezte ôket: Mirôl beszélgettetek az úton? Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük? Ekkor leült, odahívta a tizenkettôt, és azt mondta nekik: „Ha valaki elsô akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó, és mindegyiknek a szolgája”.(Mk 9,33-35) Ezt a tanítást sem értették. Az elôkelôbb díszesebb helyekre ült a lakomákon, hajlongtak elôtte. Nem értették, hogy Isten alapvetô parancsa, hogy igyekezzék minél több jót tenni mindenkivel, aki a végcélba érve a legnagyobb dicsôséget akarja megkapni a jutalmat osztó Istentôl: Mindenki annyit kap az örök dicsôségbôl, amennyit itt a földön mások boldogításával, tehát szolgálatával kiérdemelt. Lám, Jézus mindenkiért szenvedni fog és meg is hal. „Majd odahívott egy gyermeket, közéjük állította, magához ölelte, és azt mondta nekik: Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben engem fogad be, és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött”. (36-37) Az embert teremtô Isten ezt hangsúlyozta a felnôtt embereknek: „Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet”. (Ter 1,28) A ma magas végzettségû emberek közül ki érti meg ezt a jézusi irányelvet? Kellene az Isten-teremtette arany, ezüst, föld, víz, rang, egészség, hosszú élet, de a gyerek, akiért Isten termékennyé tette mind a nô, mind a férfi testét, az nem nagyon kell. Isten pedig nem fog megváltozni. Elvész a boldogság, értetlen emberek. É VK . 7. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . Sir 4,12-22; Mk 9,38-40 „Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt ûz” (Mk 9,38)

A

z apostolok igen nagy kitüntetésben részesültek, amikor Jézus kiválasztotta ôket, hogy tanítványok, majd fô-tanítványok, azaz apostolok legyenek. Ôk is, mint a zsidók népének nagyobbik része nagyon várták a Messiás eljövetelét. Ha nem is voltak olyan elônyös helyzetben, mint az írástudók, akiket iskolába járattak tehetôs szüleik, ahol nem csak írni és olvasni tanulták az ôsi héber betûket, hanem megtanulták azt is, hogy az ószövetségi Szentírás kizá133

rólag mássalhangzós szövegébe milyen magánhangzókat kell beolvasni, ezek a szent szövegek mit jelentenek. Magyarázták nekik az egyes könyvek tartalmát is. Szóltak az íróikról, a történelmi körülményekrôl. Ismerték Dániel próféta fogságban írt könyvét és benne a Megváltó születésének viszonylag pontos dátumát is. (Dán 9,23-27) Az apostolok nem jártak a rabbi képzô iskolába, de a helyi zsinagógákban mindig hallgatták végzett rabbik vagy mûveltebb férfiak bibliai felolvasását, szentírás-magyarázatát. Voltak társadalmi mozgalmak, szervezôdtek csoportok, hogy ha jelt ad a Messiás, ôk mögéje álljanak fegyveres harcra készen. Sôt akadtak abban az idôben önjelölt messiások is. Jézus is választott ilyen buzgó fegyverest (lásd Lk 6,15)- Amikor híre futott, hogy valami új próféta a Messiás eljöttét hirdeti Júdeában a Jordán partján, a galileai férfiak is igyekeztek felkeresni és meghallgatni. Így hallottak Keresztelô Jánostól a Jordán partján sétáló Jézusról: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bûnét”. (Jn 1,29) János és András Jézus mögé álltak, amíg ô meg nem hívta ôket szállására. Aztán János a bátyját, Jakabot, András pedig az öccsét, Simont vitte magával másnap Jézushoz. Kis idô múlva ezt a négy férfit szülôföldjükrôl, Betszaidából hívta meg követésére, majd késôbb a tizenkettô fôtanítvány közé, a kis csapat élére választotta ôket. János lett „az Úr szeretett tanítványa”, bátyja az elsô apostol-vértanú. Minden rendkívüli eseményben részt kaptak. Merték azt kérni, hogy Jézusjövendô országában ôk lehessenek a miniszterek. Talán erre a kitüntetô jézusi szeretetre volt féltékeny János apostol, amikor a mai evangélium élményét tette szóvá Mesterénél: „Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt ûz, de nem követ minket. Megtiltottuk neki. Jézus azt felelte: Ne tiltsátok meg neki! Mert senki, aki az én nevemben csodát tesz, nem fog engem egyhamar szidalmazni. Hiszen aki nincs ellenetek, veletek van”. (Mk 9,38-40) a bölcsesség és a szeretet tárháza Jézus szentséges Szíve. A mi szívünknek sokat kell tanulnia e Szentséges Szívtôl, amíg hozzá hasonulunk, és megértjük, hogy az „Ô Szíve minden szív királya és középpontja” A földön Jézusnál a nagy iskolát feltétlen ki kell járnunk: a teljes önzetlenségét.

olvasott beszédében. Az Úr a botrányokról beszél. A botrányt így fogalmazták meg régen: Kevésbé helyes mondás vagy tett, amely alkalmat teremt másnak a vétkezésre. Mivel az ártatlan gyermeki lélek tapasztalatlan, azért igen könynyen követ olyan példát, amelyet az általa nagynak és tökéletesnek tartott felnôtteknél tapasztal. Jézus tehát ezt az ártatlan, romlatlan gyermekvilágot védi mindenekelôtt. Még az általános vélekedés is azt tartja: „Az emberi lélek természeténél fogva keresztény”. Keresztény, tehát Krisztushoz tartozó, vele rokon. Nem szabad megütközni azon, hogy a szelíd és alázatos szívû Jézus az ilyen ártatlan gyermeklelket elrontó, bûnös szokásra csábító, kristálytiszta kis világát otromba elefántként tönkretevô felnôttet így ítéli el: „Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb lenne annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék”. (Mk 9,42) Jézus a teremtô Isten leggyönyörûbb, leghasznosabb ajándékát hozza példának, az emberi testet. Ami rajtunk szép, kecses, hasznos, mûvészi alkotás, az is lehet bûnre csábító, serkentô alkalom. Az ügyes, mozgékony, mégis erôs emberi kéz. Keményen dolgozik, lágyan simogatja hitvesét, cirógatja csimpaszkodó kicsinyeit: a biztonság és gyengédség csodaszép kibontakozása. Mitôl lesz vad és hirtelen? Attól, hogy a lélek megváltozik, hasonló próbál lenni mások felé, de a már elajándékozott érzelmek, mozdulatok csak gabalyodnak. Aztán még bonyolultabb lesz a láb kísértése, a szemek villanása. S egyszer eljut a tétova gondolat oda: valóban jobb lett volna keményen rendet teremteni érzékein világában a kezdet kezdetén. Nem is a testedet kell megcsonkítanod, hanem a rendetlenül ébredô vágyakat. „Jó a só, de ha a só sótlanná válik, mivel adtok ízt neki? Legyen só bennetek, és legyen békesség köztetek” (50) a szerelem maradjon változatlan csodavilág, és akkor a béke beteljesül, az is igazi érték marad.

É VK . 7. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . . Sir 5,1-10; Mk 9,41-50

A

É VK . 7. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Sir 6,5-17; Mk 10,1-12 „A teremtés kezdetén Isten férfivá és nôvé alkotta ôket!” (Mk 10,6)

ézus rámutatott a mai evangéliumi részletben arra, hogy az emberi közösség, a nagy család kegyelemmel megszentelt életét megronthatják más okok, az ember életének leghasznosabb tényezôi is. Az egyéni szenvedésektôl való félelem, az érvényesülés, a mások fölé emelkedés ösztönös vágya, a más közösségek esetleges nagyobb sikere mind-mind az egyetlen nagy erénynek, a szeretetnek a kárát okozhatják. A belsô sérülések, amelyek nyilvánosságra jutva rontják a szeretet világát, nem egyedüli bajt okozó kellemetlenségek. Vannak más komoly bûnveszélyek, bûnforrások is. Ezeket sorolja fel az Úr ma fel-

történelem folyamán az emberek nem mindig gondolkodtak egyformán sem önmagukról, sem egymáshoz való viszonyukról. Az ôsszülôk elsô fia pl. úgy vélte, hogy ô élet és halál ura. Hiába szólt hozzá Isten, amikor már forrt benne a düh és a bosszúvágy, hogy öccsét még Isten is jobban szereti, mint ôt: „Miért gerjedtél haragra, s miért horgasztod le a fejed? Nemde ha jól cselekszel, jutalmat nyersz, de ha rosszul, legott az ajtóban leselkedik a bûn! Kíván téged, de te uralkodjál rajta”. (Ter 4,6-7) Káin nem hallgatott Isten szavára, kihívta öccsét a szabadba és megölte. Káin negyedik unokája két feleséget vett magának, és így dicsekedett: „Megöltem sebemért egy férfit, sérülésemért egy ifjút. Hétszeres a bosszú Káinért: de hetvenhétszeres Lámekért!” (23-24) Ha az emberek a kezdet kezdetén ilyen szabadosan gondolkodtak az

134

135

„Legyen só bennetek, és legyen békesség köztetek” (Mk 9,50)

J

emberi életrôl, a házasságról még könnyebben alkottak az erôsebb nem tagjai saját kedvtelésükre elônyös helyzetet. Ábrahámnak a törvényes felesége, Sára adta mellékfeleségül a szolgálóját, hogy majd az ô térdén szülve az övének számítson a fiú. Jákobnak nagybátyja, Lábán, csellel adta a kevésbé szép lányát, aztán a szebbet, hogy mindketten törvényes feleségek legyenek. Aztán a két nôvér még a szolgálójukat is uruknak adták mellékfeleségül, hogy minél több fia lehessen Jákobnak. Így jött világra négy asszonytól a zsidó nép tizenkét ôsapja, a jövendô törzsek ôsei. Isten ezt jóváhagyta (Ter 29,1-30,24); de a válást csak a szövetségkötés után nézte el: (MTörv 24,1) Most, amikor a Názáreti Jézus szigorúbb elveket hirdet, a zsidó férfiak szeretnék tudni, hogy az ô kényelmüket szolgáló kiváltságoknak mi lesz a sorsa? Ezért teszik fel neki a kérdést: „Szabad-e a férfinak elbocsátani a feleségét?” (Mk 10,2) Remélték, hogy a mózesi szokásjogot Jézus is jóváhagyja. Jézus azonban nyíltan megmondta a mózesi rendelkezés okát: „a ti szívetek keménysége miatt írta nektek e parancsot. A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és nôvé alkotta ôket. Ezért az ember elhagyja apját és anyját, feleségéhez ragaszkodik, és a kettô egy testté lesz. Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza!” (Mk 10,5-9) Az embereknek tudomásul kellene venniük, hogy Isten az egész világ Ura és a mi Mennyei Atyánk. Mint Úr, abszolút hatalom, parancsai mindig érvényesek, akkor is, ha az emberek másként gondolják, ellene szóban vagy írott törvényekben tiltakoznak. Az emberek ellenállása ezeken a törvényeken semmit nem változtat. Legkésôbb az ember halála után elszámoltat mindenkit. Mivel szeretô szívû Atya is az Isten, a megbánt botlást megbocsátja, de az elvekbôl jottányit sem enged. Az ítéletnél azt figyelembe veszi, ha valaki emberi gyengeségbôl, vagy káini, lamechi pökhendiségbôl vétkezik.

elô a Szentírás legelsô fejezete: „Majd azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”! (Ter 1,26) „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette ôt, férfinak és nônek teremtette ôket. Isten megáldotta ôket, és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (27-28) a teremtés csúcsa: Gyönyörû családi kép, amelyet írásban maga Isten festett. Szent az ôsminta, a Szentháromság, és szent a teremtés csúcsa, az emberi család. A sátán mindig átkozott, de legátkozottabb, amikor földi csatlósaival a családot tönkreteszi. Vagy hatvan éve hittanórára mentem. A terem ajtaja elôtt egy csipet kislány állt és nézett rám tündértiszta szemével: „Tisztelendô Bácsi! Úgy-e, én is bemehetek!” „Be vagy íratva, aranyosom?” Eltört a világ legdrágább mécsese, felsírt az imént mosolygó ajak és szempár: „Nem vagyok beíratva, de én is szeretem a Jézuskát!” Álltam kôvé meredve. Bizonyára bent ül egy pedagógus, aki engem ellenôriz. Ha ezt a kisaranyost, Jézus kedvencét beviszem, azonnal elveszik tôlem az egész városra szóló hitoktatói engedélyemet. De én ennek a gyermeki rajongó hitvallásnak és szeretetnek gyilkosa nem leszek! Gyere, aranyosom! Bámulatos: Nem ült benn ellenôr! Jézus nagyon szigorú lesz, ha a számadás elkezdôdik: „Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék!” (Mk 9,42) [A ÉV]

✽

É VK . 8. vasárnap . . . . . . . . Iz 49,14-15; 1Tessz 4,1-5; Mt 6,24-34

„Nem szolgálhattok Istennek is, és a Mammonnak is” (Mt 6,24)

U

mai evangélium arra a csodálatos szeretetre világít rá, amelyet Urunk, Jézus érzett és érez egészen biztosan ma is a gyerekek iránt. Íme, a történet: „Ekkor kisgyerekeket vittek hozzá, hogy érintse meg ôket; de a tanítványok elkergették azokat, akik hozták ôket. Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: Hagyjátok a kisgyerekeket, hadd jöjjenek hozzám, és ne akadályozzátok ôket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek, aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda. Azután karjaiba vette ôket, rájuk tette a kezét, és megáldotta ôket”. (Mk 10,3-16) Az édesanya és karján a kisbaba gyönyörû kép. A Teremtô Isten, az élet Ura, gyengéden tartja föléjük kezét, adja rájuk áldását. Én ezt éreztem gyerekkorom óta, amikor az emberek teremtését adja

runk, Jézus Krisztus az isteni Gondviselésrôl tanít bennünket. Ennek alapvetô tétele: A világot Isten gondolta ki,hozta létre és mûködteti. Isten magát a világmindenséget, vagyis a csillagok megszámlálhatatlan tömegét a mi kedvünkért, az emberekért teremtette, hogy a mérhetetlenül nagy csillagvilág legyen szemünknek csodálatos látvány, sziporkázó díszlet, értelmünknek pedig segítség Isten jobb, tökéletesebb megismeréséhez. Ha ugyanis Isten mûve emberi erôvel mérhetetlen, akkor Istennek magának végtelennek kell lennie. A kinyilatkoztatásból, Isten nekünk szóló üzenetébôl azt is tudjuk, hogy a mi kis naprendszerünket azért hozta létre, hogy itt anyagi életet teremthessen, mert ezen a látható világon kívül teremtett egy láthatatlant is, a mennyországot, ahol számunkra egyelôre láthatatlan szellemi létezôk, angyalok veszik körül tökéletes boldogságban. Ebbe a világba szánta a látható világ legmagasabb rendû teremtményét, az embert is. Azt a lényt, akinek van szellemi lelke, mint az angyaloknak, de van teste is, amelyikkel a csillagvilág része. Ezt a személyt itt a földön lassanként akarta elszaporítani, aztán a nem látott, de hitével Istent megismerni képes Istent földi életében igazságban és szeretettel szolgálva méltó legyen a mennyországba felkerülni. Erre azonban rá kell

136

137

É VK . 7. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . . Sir 17,1.13; Mk 10,13-16 „Hagyjátok a kisgyerekeket, hadd jöjjenek hozzám!” (Mk 10,14)

A

szolgálni a földi életünk során. Ez a rászolgálás a mennyei boldog életre a hit, a remény és a szeretet gyakorlásában áll. El kell hinnünk, hogy a mi teremtônk és Urunk egyedül az Isten. Isten azt akarja, hogy fogadjuk, el az Ô atyai szeretetét mondjuk ezzel a kis imával: „Istenem, hiszek tebenned, mert örökké igazmondó vagy. Istenem, remélek tebenned, mert végtelenül hû és irgalmas vagy. Istenem, szeretlek téged, mert végtelenül jó és szeretetre méltó vagy. Ámen. Ellen kell állnunk Isten egyetlen nagy ellenségének, a sátánnak. Itt a példabeszédben az evangélium Mammonnak nevezi, mert a mammon az anyagimádást jelenti eredetileg, de az anyagi értékkel és ennek mércéjével, a pénzzel csapja be és vadítja el Istentôl a sátán az embereket. Van egy érdekes gondolata Jézusnak a növényekrôl és az állatokról. Ezt a mi idônkben nagy elôszeretettel magyarázzák félre a lusta és hitetlen emberek. Olybá tûntetik fel Urunkat, mintha munkakerülésre biztatná a lustákat. Pedig a madarak példája is azt mutatja, hogy a kukacokat ugyan nem ôk nevelik, de nekik kell elôkeresni a fû alól, kikaparni a földbôl, elcsípni, amikor a bokrok alatt futkosnak a rovarok. Várják a fészekben a kis fiókák. Isten teremtett nekik is ennivalót, de kemény munkával össze is kell szedni, haza is kell fuvarozni. És a növények? Valóban csak pompában virulnak és nagyra nônek? Gyökerükkel éjjel-nappal keresik és szívják a vizet, levelükkel nyelik a napfényt, a kettôbôl keverik a törzs, a levél és a gyümölcs ennivalóját, hogy majd az embernek készételük legyen. Isten nem teremtett munkakerülôket, hanem ezt az elvet adta az embernek: dolgozzatok szorgalmasan, és Isten nektek is megáldja a munkátokat! É VK . 8. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Sir 17,20-28; Mk 10,17-27 „Fiaim! Bizony, nagyon nehéz az Isten országába jutni azoknak, akik a vagyonban bíznak”. (Mk 10,24)

A

z Isten országa kifejezés két ételemben is használatos a Bibliában. Az egyik értelmezés arra a csodálatos helyre és állapotra vonatkozik, amelyiket másként mennyországnak is nevezünk. Ez az ország nem a mi csillagvilágunk területéhez tartozik. Néhány gondolkodó szerint nem is hely, csak állapot. A hely ugyanis a fizikai testeknek egymáshoz való viszonya. Ahol csak szellemek vannak, maga Isten és az angyalok, meg az üdvözült emberek lelkei, ott nem lehet szó helyrôl. Csakhogy most is vannak embertestek a mennyországban is: a mi Urunk, Jézus Krisztusé, a Boldogságos Szûz Máriáé, rajtuk kívül pedig még Hénoké és Illésé, akiket Isten élve elragadott a földrôl és a mennyországba vitt. A Szentírásban azt olvassuk Hénokról a rövidebb családfa szerint: „Káin aztán megismerte feleségét, s az fogant és megszülte Hénokot… Amikor Hénok hatvanöt esztendôs volt, nemzette Matuzsálemet. 138

És Hénok az Istennel járt. Azután, hogy Matuzsálemet nemzette, háromszáz esztendeig élt, nemzett még fiakat és leányokat. Hénok összesen háromszázhatvanöt esztendeig élt. Az Istennel járt, és eltûnt, mert Isten elvitte”. (Ter 4,17.; 5,21-24) A másik ószövetségi nagyság, Illés, próféta volt Izraelben, az északi Zsidó országban, Ácháb és Ahaszja izraeli királyok idejében (1Kir 17-22; 2Kir 1-2) Ôt a tanítvány, Elizeus szeme láttára ragadta el Isten tüzes kocsija Elizeus mellôl a Jordánon túli rétrôl (2Kir 2,11) Hénok egyszerû emberi életet élt, de azt Isten akarata szerint jó férjként és jó édesapaként. Illés sokkal késôbb élt, keményen vezekelt, nagy csodákat mûvelt Izrael népének bálványimádása közepette. Ôket tehát Isten a mennyországba vitte, onnét jönnek majd vissza a nagy ítélet elôtt tanúskodni a sátántól becsapott emberek elôtt. Megölik ôket, de három és fél nap múlva feltámadnak és Isten ellenségei szeme láttára viszi fel újra és végleg az égbe Isten ereje. (Jel 11) A mennyországba saját erejébôl senki be nem léphet. Oda bejutni kizárólag Isten kegyelmébôl, Jézus érdemeiért: szenvedése és halála árán lehet. Az Isten országa másik értelemben jelenti Isten gyermekeinek a közösségét, akik elfogadják az egy igaz Istent Uruknak, a Szentírásban olvasható kinyilatkoztatást Isten szavaként olvassák és tisztelik, elfogadják a megtestesülésrôl, megváltásról szóló tanítást, tehát Jézus Krisztust, nevében megkeresztelkednek, Isten parancsai szerint élnek. Ezt Jézus tanítása elsô napján így hirdette meg: „Miután Jánost átadták, Jézus Galileába ment, hogy hirdesse Isten evangéliumát. Azt mondta: Betelt az idô, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bûnbánatot és higgyetek az evangéliumban”. (Mk 1,14-15) „Tartsatok bûnbánatot” magyarul azt jelenti: Forduljatok egész lélekkel Isten felé, küldötte, Messiása, Jézus felé. Rá figyeljetek, tanítása szerint éljetek, dolgozzatok, tartsátok meg Isten minden parancsát, hitetek legyen Jézus tanítása szerint való, és magatok elônyei helyett tegyétek azt, ami másoknak jó, vagyis kizárólag mások javát keressétek és szolgáljátok! íme, a hit alapján tiszta szeretetben élni. Ez bizony nehéz annak, akinek sok vagyona van. Az önzô ember nehezen, vagy egyáltalán nem tud ezekkel az alapelvekkel egyetérteni. É VK . 8. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Pét 1,3-9; Mk 10, 17-27 „Akiben, bár most sem látjátok, hisztek” (1Pét 1,8)

S

zent Péter elsô levelében az Istennek tetszô élet elsô és legfontosabb lépésérôl beszél. Igaz ugyan, hogy az isteni erények között is ez az elsô, de azért ne felejtsük el, hogy abszolút értelemben és értékben is a harmadik isteni erény bizonyul a legelsônek: „Most azért megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de ezek közül a legnagyobb a szeretet”; (1Kor 13,13) Mégis a sorrend a hitet helyezi elsô helyre, mert logikusan ez a természetes, amit Pál apostol is megjelöl és alkalmaz. Miért? 139

Azért, mert a hit által lépünk kapcsolatba Istennel. A természetes életükben is ugyanígy cselekszünk: elôször meg kell ismerkednünk valakivel vagy valamivel, csak utána kezdünk érdeklôdni, vágyódni utána. A hit a megismerés három lépcsôjének a teteje: Az elsô az érzési megismerés. Valamelyik érzékszervemmel ismeretlen tárgyhoz jutok, érzékemmel, esetleg többel is tapasztalatot szerzek róla, érvényes és értékes ismeretet szerzek róla. A második fok: Ha az érzékeimmel megismertem valamit, ezt az ismeretet tovább tágíthatom, ha az értelmem segítségével az érzéki ismeretbôl tovább lépek a következtetés révén. Pl. látok egy fából készült bútordarabot, eszemmel következtetni tudok a bútor anyagának eredetére. Meg tudom állapítani csalhatatlanul, hogy az alapanyag egykor élô fa formájában kelt ki és nôtt fel a szabadban. Ha ezek a lehetôségek nem állnak fenn, mert az anyag nincs ott, ahol én vagyok, nem tudok érzékeimmel ismeretségbe jutni vele, nincs mibôl tovább lépve következtetnem, akkor jön a harmadik megismerési forma: a hit. Ha találok olyan valakit, aki ismeri azt, amit én szeretnék megismerni, hajlandó, megismertetni velem a dolgot, én pedig meggyôzôdöm arról, hogy az illetô rendes, becsületes ember, nem ejt át, akkor igaznak minôsítem ezt a tôle kapott ismeretet: vagyis hiszek neki. Az apostolfejedelem rögtön fel is sorol egy sereg hinni valót, amit tehát érzékszerveinkkel elérni nem tudunk, következtetnünk sem lehet rájuk. Ilyenek: Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak Atyja. Jézus sokat beszélt róla, megismertette ôt velünk, meg is szerettette, de megmutatni ebben a földi életben az emberek érzékeinek nem lehet. Ugyanilyen az a romolhatatlan, szennyezetlen és hervadhatatlan örökség is, amelyrôl Jézus beszélt a hallgatóinak. Ez fenn van tartva nekünk, Isten ereje ôrzi számunkra, de meg nem láthatjuk földi életünkben. Hitünknek sok próbatételen kell átesnie a földi életben, de megéri, mert nagyobb lesz eme próbák eredménye, mint a tûzben próbált nemesfémek tisztasága. Óriási tisztesség és öröm már most is a Jézus Krisztusba vetett hit: „Akit bár nem láttatok, szerettek; akiben, bár most sem látjátok, hisztek, s mivel hisztek, örvendezni fogtok kimondhatatlan és megdicsôült örömmel, elérve hitetek célját, lelketek üdvösségét”. (8-9)

Jézus rátekintett, megkedvelte ôt, és azt mondta neki: Egynek vagy még híjával: menj, add el, amid van, s add a szegényeknek, akkor kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, kövess engem!” (Mk 10,20-21) Mivel ezt a nagy vagyonról való lemondást nem tudta vállalni, „elkomorult, és szomorúan távozott”. (22) Erre mondta Jézus: „Fiaim! Milyen nehezen jutnak Isten országába azok, akiknek nagy vagyonuk van!”(23) Aztán Jézus folytatta, hogy minden mozzanatot jól értsenek. „Fiaim! Bizony nagyon nehéz az Isten országába jutni azoknak, akik a vagyonban bíznak! Könnyebb a tevének átmenni a tû fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába”. (24-25) „Azok erre még jobban csodálkoztak, és egymást kérdezgették: Akkor hát ki üdvözülhet? Jézus azonban rájuk tekintett és így szólt: Az embereknek lehetetlen ez, de Istennek nem, mert Istennek minden lehetséges”. (26-27) A földi életben az nagy vagyon biztos jólétet jelent, függetlenséget, tekintélyt. Ez itt bizonyos mértékig érthetô, hiszen aki nagybirtokos, másokkal szemben nagy elônyt élvez. A gyakorlati élethez hozzátartoznék az a megfontolás is, hogy ha mindenemet eladnám, és az árát a szegényeknek ajándékoznám, akkor Isten önmagát kötelezné, hogy a mennyei boldogság örökös folyamából nekem akkora intenzitást biztosítson, amennyi örömöt jelentett sok-sok szegény túláradó öröme az életet jelentô adományból. Péter kérdése kicsit bizarrnak tûnik, hiszen az ifjú nagy vagyonával szemben nekik kis házikójuk volt csupán, a kicsi halászhajó és a felszerelése. A hangsúlyt ezért okosan a „mindent elhagytunk és követtünk téged” bejelentésre teszi. Jézus méltányolja ezt a kicsi mindent, hiszen ennek a nyomában éppen úgy semmijük sem maradt, mint a gazdag ifjú esetében kis csak a semmi maradt volna, ha rá tudta volna szánni magát az evangéliumi tan tanács elfogadására és teljesítésére. Mi is a mi kicsi mindenünk felajánlásában és jelentéktelen kis önmagunk teljes odaszentelésében bízhatunk. É VK . 8. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Pét 1,10-16; MK 10,28-31 „Ezt az üdvösséget vizsgálták a próféták, akik a bennetek megvalósuló kegyelemrôl jövendöltek”. (1Pét 1,10)

A

z elôzô napi evangéliumban Jézus szomorúan nézett egy szimpatikus, tiszta, mélyen hívô, törvénytartó fiatalember után. Jézus minden kérdésére, amit feltett neki a vallásos élet követelményeirôl, ôszinte szívvel, tiszta szemmel válaszolta: „Mester! Ezeket mind megtartottam ifjúságom óta. Akkor

tegnapi evangéliumi részletben az apostol kifejtette, hogy milyen nagy kincs a hit. Ez megteremti a biztos ismeretet a túlvilági, megtapasztalhatatlan valóságokról. Ez a hit a keresztényekben Jézus Krisztusról is megfelelô ismeretanyagot hordoz. Az apostol korabeli keresztényeknek a hitben megismerték Jézus Krisztust, hiszen már az ószövetségi próféták is adtak elôzetes ismereteket róla. „Ezt az üdvösséget vizsgálták és kutatták a próféták, akik a bennetek megvalósuló kegyelemrôl jövendöltek, kutatva, hogy melyik vagy milyen idôre mutat bennük Krisztus Lelke, aki lôre megjövendölte a Krisztusra váró szenvedéseket és a rájuk következô dicsôséget”: (10-11) A próféták te-

140

141

É VK . 8. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Sir 35,1-15; Mk 10,28-31 „százannyit kap már most, ebben a világban:…az eljövendô világban pedig az örök életet”. (Mk 10,30)

A

hát nemcsak azt tudták elôre, hogy Isten terveiben a Megváltó eljövetele, mint tény él öröktôl fogva, hanem azt is elôre jelezték, hogy ez a megváltás Jézus súlyos szenvedései árán jön létre: A próféták arról is tudtak, hogy ez nem az ô idejükben, hanem majd a mienkben válik valóra: „Tudomásukra adták, hogy nem önmaguknak, hanem nektek szolgáltak mindazzal, amit most az evangélium hirdetôi feltárnak nektek, miután az égbôl elküldetett a Szentlélek; ennek szemlélésére vágynak az angyalok is”. (12) Ebbôl az is következik, hogy a földi történéseket az angyalok sem látják elôre Isten lényegébôl, hanem a megtörtént eseményeket látva ismerik meg Isten akaratát. Erre a jó hírre fel kell készíteni az értelmet, hogy jól értse és ismerje meg a megtestesülést: „Ezért tehát övezzétek föl elmétek derekát, legyetek józanok és bízzatok tökéletesen a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor felajánlanak nektek; mint engedelmes fiak, nem tudatlanságotok régi vágyaihoz alkalmazkodva, hanem a Szent szerint, aki titeket meghívott, magatok is egész életmódotokban szentek legyetek, mert írva van: Szentek legyetek, mert én szent vagyok”. (13-16) Tehát nemcsak hinni kell a Megváltóban, hanem Isten akaratának teljesítésével az erkölcsi szentség gyakorlásával mindenben szentnek kell lennetek. Amikor tehát valakit felkészítünk a Jézussal való találkozásra, akár keresztség felvételére, elsôáldozásra vagy bérmálkozásra, alaposan meg kell értetni a jelöltekkel, mi a hit titka, és meg kell kívánni tôlük, hogy tartsák meg az Úr parancsait is. Aztán arra is nevelni kell az ifjúságot, hogy Isten országának alapjait, az igazságot és a szeretetet állandóan gyakorolni kell, mert Isten maga is ezt teszi.

hessen a te dicsôségedben”. (35-37) Ez a kérés máskor is fura lett volna, mert szerénytelen, mert megbántották vele társaikat, de amikor Jézus súlyosan szenved a rá váró megpróbáltatások miatt, tudja a jövôt, hogy mindegyik tanítványa elfut mellôle, elveszti a hitét, mégis ketten nagy mellénnyel már átugorják lélekben azokat a sokat emlegetett szenvedéseket, és a dicsôség trónján kívánnak ülni. Jézus jól tudja, hogy az eljövendô évszázadok alatt is hasonlóan gyarlók lesznek az tanítványok, ezért próbálja ezt a kettôt kijózanítani, a késôbbieket pedig felkészíteni: „a pohárból, melybôl én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon és a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették”. (39-40) Ezután Jézus a nagyurak ostoba nagyravágyását igyekszik elrettentô például állítani minden követôje elé. „Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta ôket és azt mondta nekik: Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeinek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok, aki pedig elsô akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ô szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”. (41-45) É VK . 8. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Pét 1,18-25; Mk 10,32-45 „Figyelmesebben, szívbôl szeressétek egymást” (1Pét 1,22)

M

ézus már harmadszor jövendöli meg szenvedését és mondja meg nyíltan, hogy az ô életének legfontosabb eseménye következik: „íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a fôpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik ôt, és átadják a pogányoknak. Azok kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra föltámad”. (Mk 10,33-34) Mint az elôzô két bejelentésnél, ezúttal sem vették komolyan Jézus szavait. Most pedig már ténylegesen Jeruzsálem felé haladtak: „Jézus elôttük ment, ôk pedig félve és aggódva követték ôt”. (32) Ekkor nagy meglepetés éri Jézust: A három legkedvesebb tanítványa közül kettô: Zebedeus fiai, Jakab és János eléje járultak és így szóltak: „Mester, azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk. Ô megkérdezte tôlük: Mit akartok, hogy megtegyek nektek? Azt felelték: Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ül-

i Istent Atyának hívjuk, mert az elsô isteni személynek ez a neve. Az Ószövetségben még nem is sejtették, hogy a végtelen isteni természetet, a mindentudást és mindenhatóságot nem egy személy birtokolja, hanem három. Azt viszont észlelték, hogy az zsidó nép az egyetlen igaz Istent úgy ismerheti, mint a legjobb családapát, ezért mondják is Atyánknak. Csak Jézus nyilatkoztatta ki, hogy Ô nem csupán olyan, mint egy végtelenül jó Atya, hanem Ô igazi Atya, mert van természete szerinti Fia, a Második Isteni Személy. Péter apostol ebben a levélrészletbén viszont, arra figyelmezteti olvasóit, hogy atyasága nem akadályozza Ôt abban, hogy igazságosan ítéljen mindenki felett, fogadott gyermekei felett is, akik mi vagyunk immár, a keresztények. A zsidókat népévé fogadta a Sínai hegy lábánál, amikor szövetséget kötött velük, minket viszont a pogányságból fogadott gyermekeivé. „Nem romlandó ezüstön vagy aranyon, történt a megváltástok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból, hanem a szeplôtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása elôtt szemelt ki, de az utolsó idôben jelentett ki tiértetek” (18-20) Az apostol itt, úgy tûnik, hangsúlyozottan szembeállítja az emberi szokással a maga végtelenül tökéletes eljárását. Az emberek arannyal, ezüsttel, tehát pénzzel kártalanították a természetes, apát,

142

143

É VK . 8. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . Sir 36,1-2.5-6.13-19; Mk 10,32-45 „Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ô szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45)

J

ha a fiát örökbe fogadta valaki. Isten a saját Fiát adta értünk: az igaz és szeplôtelen Bárány drága vére volt a váltságdíjunk. Ezt már az Egyiptomból való szabadulás alkalmával megmutatta az Úr, amikor a zsidók elsôszülött fiai Krisztus elôképének, a húsvéti báránynak a vére által menekültek meg a haláltól, ami végzett az egyiptomiak elsôszülötteivel, (vö. Kiv 12,12-14) Arra is utal Péter apostol, hogy ezt már a világ teremtése elôtt elhatározta az Atya, aztán sejtette is az ôsbûn elkövetése után a büntetés kiosztásánál (vö. Ter 3,15), de csak Jézus által mutatott rá végérvényesen. „Általa hisztek Istenben, aki ôt feltámasztotta halottaiból, és dicsôséget adott neki, hogy Istenben legyen hitetek és reményetek” (1Pét 1,21) Jézus szenvedéseinek és kereszthalálának erejét a feltámadás dicsôsége igazolja. Ez adja meg a mi üdvösségünk reményét is. Ebbôl következik, hogy Jézus végtelen tiszta szeretete tisztít meg bennünket, ha követjük ôt, és mi is „Figyelmesebben, szívbôl szeretjük egymást, újjászületve nem romlandó, hanem romolhatatlan magból Isten élô és örökre megmaradó igéje által, mert minden olyan, mint a fû, s minden dicsôsége, mint a fû virága: elszárad a fû, és lehull a virága, az Úr igéje azonban örökre megmarad. Ez pedig az az ige, amelyet hirdettek nektek”. (22-26) É VK . 8. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . Sir 42,15-26; Mk 10,46-52 „A vak ezt felelte neki: Mester, hogy lássak”. (Mk 10,51)

M

iután Jézus harmadszor is megjövendölte szenvedését, részint az Ô féltése,részint maga a gondolat, hogy a saját legfôbb elöljáróik ilyen gonoszságra képesek, nagyon megzavarták az apostolok lelkét. Hozzájött még a botránkozás Zebedeus két fiának furcsa viselkedése miatt. Amikor ugyanis mindenkit eltöltött a félelem Jézus sorsa miatt, hogyan tudtak elôállni saját kitüntetésükkel? Bizonyára ezért került sor Bartimeus meggyógyítására, hogy értsék meg végre a Gondviselés elôírta rend pontos betartására. „Közben megérkeztek Jerikóba. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy sokasággal, a vak Bartimeus, Timeus fia az útfélen ült és kéregetett. Amint meghallotta, hogy a Názáreti Jézus az, elkezdett kiáltozni: Jézus, Dávid Fia! könyörülj rajtam! Sokan leintették ôt, hogy hallgasson. Ô azonban annál jobban kiáltozott: Dávid Fia! Könyörülj rajtam! Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vigyék ôt eléje. Erre odahívták a vakot, ezekkel a szavakkal: Bízzál! Kelj föl, hív téged. Mire az ledobta a felsô ruháját, felugrott, és odament hozzá. Jézus megszólította és megkérdezte: Mit akarsz, mit cselekedjek veled? A vak azt felelte neki: Mester! Hogy lássak! Jézus erre azt mondta neki: Menj, a hited meggyógyított téged. Erre azonnal látni kezdett, és követte ôt az úton”. (Mk 10,46-52) Íme, egy kiváló illusztráció a megváltás megértéséhez. Jézus a megsértett Atyát kiengesztelni jött a földre. Az Istenember átvállalja az ösz144

szes emberi bûnt. Nevünkben és érettünk szenved és hal meg. Ezt külön tudatosítja apostolaiban: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amiket parancsoltam nektek… Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!” (Jn 15,12-14.17) Aztán illusztrációval folytatja tanítását. Hatalmas tömeg kíséri. Ennek ellenére meghallja a harsány kiáltást: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam”. Nem kiált vissza: Milliárdokért indulok szenvedni. Majd te is kapsz belôle részesedést. – Jakab és János: ti évek óta kapjátok az elôleget, de ô egyedül is fontos nekem. Értsétek meg: ti már tanítványként álltok mellettem. Értsétek meg: azt az egyet kell meglátnotok nektek is, aki ebben a percben áll elétek bajával. Aztán majd ha megtettétek, ami rátok tartozik, ha megszenvedtétek, amit Atyám helyettük nektek adott: Akkor Atyám csak veletek foglalkozik majd, csak nektek fizet az örökkévaló boldogsággal. Magyar népem: Kiabáljuk mi is, de hangosan, nagy hittel: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Minden nép engem ütött, az utolsó hatvan évben engem butított, engem vakított. Uram add, hogy lássak! Lássalak Téged, Édesanyádat! Lássam meg, hogy van Atyám a mennyben! Lássam meg azt is, hogy nagy és szabad csak Veletek lehetek! É VK . 8. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . Sir 44,1.9-13; Mk 11,11-26 „Meglátott messzirôl egy lombos fügefát. Elindult feléje, hátha talál rajta valamit”. (Mk 11,13)

J

ézus vendéglátóitól jött Betániából. Lázár és két húga mindig örömmel fogadták ôt tizenkét tanítványával együtt, és késô este is bôséges és finom ételekkel kínálták ôket. A vendéglátás alvással folytatódott, reggelivel végzôdött. Ez a nap miért alakult volna másként? Nehezen értjük meg, hogy Jézus rövid út után, még Betánia közelében, éhes lesz újra. „Meglátott messzirôl egy lombos fügefát. Elindult feléje, hátha talál rajta valamit. Mikor azonban odaért, semmit sem talált rajta, csak leveleket; ekkor még nem volt fügeérés ideje. Erre megszólalt, és ezt mondta neki: Senki ne egyen rólad többé soha gyümölcsöt! A tanítványai hallották ezt”. Nyilván furcsállották a dolgok ilyen alakulását. Amikor „azután Jeruzsálembe értek, bement a templomba, és kezdte kiûzni azokat, akik adtak és vettek a templomban. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatta, s nem engedte meg, hogy valaki bármilyen edényt átvigyen a templomtéren. Azután így tanította ôket: Nincs talán megírva, hogy az én házam az imádság háza lesz minden nemzet számára? (Iz 56,7) Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt! (Jer 7,11) A tanítványok ámultak a történteken, „a fôpapok és az írástudók meghallották ezt, azon törték a fejüket, hogy mi módon veszítsék el ôt. Féltek ugyanis 145

tôle, mert az egész tömeg csodálkozott a tanításán. Amikor beesteledett, kiment a városból. Egész éjszaka törhették fejüket a történtek okán a tanítványok. A dolgok megfejtése aztán reggel elkezdôdött. „Másnap reggel, amikor elmentek a fügefa mellett, látták, hogy tôbôl kiszáradt. Péter visszaemlékezett és azt mondta neki: Rabbi, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt”. (Mk 11,20-21) Jézus átkának erejét magyarázza: ezt ti is megtehetitek, ha elég nagy a hitetek. Én odamentem a lombos fügefához, mert nem ettünk reggelihez gyümölcsöt. A fügefa nem hibás, hogy nem volt még érett termése. De a dús lombja becsapott, ezért kellett elszáradnia. Ti, ha komolyan szükségetek lesz valami rendkívüli segítségre, kérhetitek Atyámtól. Ô a hiteteket mindig megjutalmazza, még ha hegyet kell elmozdítani, azzal is. De ha szeretetlenség lenne bennetek, bocsássatok meg elôbb a haragosnak, csak utána kérjetek ekkora jót. A nagy hit mellé, íme, a nagy szeretet is megkívántatik. Egy püspökrôl olvastam valamikor, hogy tengerparton akart templomot építeni. Erre a biztatásra gondolt. Volt hite: a hegy a parancsszóra odébb vonult. – Nekünk most új évezred alapozásához kellene sok kegyelem. Kinek van ehhez elég hite? Számításaink és erôs akaratunk mellé ez az igazi hit még hiányzik. Pedig csak a gyûlölet és irigység hegyeit kellene elmozdítani. Igaz, ezt örökre kérnénk. É VK . 8. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Pét 4,7-13; Mk 11,11-26 „Mindenek elôtt pedig kölcsönös szeretettel legyetek egymás iránt, mert a szeretet sok bûnt eltakar”. (1Pét 4,8)

„K

könnyebben meglátjuk, hogy csak mások boldogítását szabad fôcélnak tekinteni. Ha pedig ezt nem tudtuk jól végrehajtani, akkor más szeretet-gyakorlatokkal eltakarhatjuk ezt a hiányt. Abban a korban a vendégszeretetre még inkább szükség volt, mint napjainkban. Az emberek gyalogszerrel utaztak vagy szamár hátán. Egy-egy út sokkal további távollétet jelentett az otthontól. A vendégfogadók drágák voltak. A keresztény családok ritkán voltak gazdagok, ezért az intés helyénvaló: „Legyetek vendégszeretôk egymás iránt zúgolódás nélkül! Mindegyiktek, ahogy kapta a kegyelmet, úgy adja tovább másnak is, mint jó intézôi az Isten sokféle kegyelmének”. (9-10) Most összefoglalja a fôgondolatot, hogy tudniillik Isten jóságát valósítjuk meg: „Ha valaki beszél, mintegy Isten szavaival beszéljen; ha valaki szolgálatot tesz, mintha azzal az erôvel tenné, amelyet Isten oszt ki, hogy mindenben Isten dicsôsége valósuljon meg Jézus Krisztus által, akinek dicsôség és hatalom mindörökkön örökké! Ámen”. (11) Lám, ez a záradék, amit mi is alkalmazunk minden imánk végén, folyamatosan megelôlegezi Jézus örök dicsôségét. Végül pedig figyelmeztet bennünket, hogy viseljük türelemmel a szorongatásokat: „Szeretteim, ne lepôdjetek meg azokon a perzselô szorongatásokon, amelyek megpróbáltatásul értek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy amikor dicsôsége kinyilvánul, vigadozva örvendezzetek”. (12-13) Úgy érzem, ez a tanítás és vigasztalás is most nagyon jól jön nekünk, magyaroknak.

özel van mindennek a vége”. (7) Mit akar hangsúlyozni az apostol? Ha a végrôl van szó, riadtan a világ végére gondol a legtöbb hívô. Abban az idôben, amikor Jézus a mennybe ment, általános volt a meggyôzôdés, hogy Jézus hamarosan eljön. Arra gondoltak, hogy rengeteg szenvedése után az Úrnak gyorsan elégtételt kell kapnia, és az egész emberiség elôtt felelniük kell gyilkosainak. Szinte minden író apostol elôbb vagy utóbb megemlíti, hogy ez nem így van. Ez a mi szerencsénk, vagy hívô módon gondolkodva Isten irántunk való szeretetének megnyilatkozása, mert ha gyors lett volna a megtorlás, mi meg sem születhettünk volna. Inkább arra célozhat Szent Péter, hogy az egyének számára gyorsan vége van mindennek. Az emberélet küldetés: meg kell ismerni Istent, velünk való kapcsolatát, terveit, mert minden emberrel nagy tervei vannak: a maga végtelen tökéletességének parányi szépségét és jóságát akarja megvalósíttatni mindegyikünkkel. Ehhez sokat kell az Ô kegyelmét kérnünk, hogy felismerjük életcélunkat és meg is tudjuk valósítani: „Legyetek tehát okosak, és virrasszatok imádságokban. Mindenekelôtt pedig kölcsönös szeretettel legyetek egymás iránt szüntelenül, mert a szeretet sok bûnt eltakar”. (7-8) Az ima kegyelmei feltárják elôttünk életcélunk idôszerû tennivalóit. így

É VK . 8. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . Sir 51,17-27; Mk 11,27-33

146

147

„Ki adta neked a hatalmat, hogy mindezt megtedd?” (Mk 11,28)

A

jeruzsálemi templomban szigorú rend volt. A fôpap és a papság hatalmát alapvetôen Isten rendelkezése biztosította. Isten adta az istentisztelet áldozati rendjét: Jákob tizenkét fiának leszármazottai az elmúlt hatszáz év alatt törzsekké növekedtek. A törzsek sorrendje Izrael fiainak a születése sorrendjét követte. A harmadik fiú, Lévi leszármazottait levitáknak hívták. Ebbôl a törzsbôl született Mária, Áron és már a kisfiúkat a Nílusba fojtásának elrendelése idején Mózes. Nyolcvan év múlva az édesanyjuk által megmentett Mózest rendelte népvezérnek az Úr. Ô volt tehát Isten bizalmasa. A Sínai hegy lábánál megkötött ószövetséggel egy idôben rendelte el az Úr a szentsátor felépítését és a kötelezô áldozatokat. Ezekhez alapította az ószövetségi papságot. Fôpappá Áront rendelte, papokká az ô fiait szenteltette fel. (vö. Lev 8-9) Jézus korában, tehát tizenhárom évszázaddal ezután is ez a rend uralkodott. Ezért kérték számon az áronita papok, hogy Jézus milyen hatalommal rendelkezik. Jézus nem beszélt nekik arról, hogy „Ô a Messiás, az áldott Isten Fia” (Mt 16,16),

az ô eljövetelére készíti fel a zsidó népet a Gondviselés. A zsidó vezetôk nagyon is sejtették ezt a tényt, csodáiból és tanításából már régóta sejtették. Mivel azonban az áronita papság féltékeny volt rá, nem akarták elfogadni Ôt. Sok vitáról szólnak az evangéliumok. Ezen a napon is akadékoskodnak, mert Jézus ostorral kiûzte a templomból az árusok hadát. Felteszik hát a nagy kérdést Jézusnak: „Miféle hatalommal teszed mindezt? Ki adta neked a hatalmat, hogy mindezt megtedd? Jézus így felelt nekik: Én is kérdezek valamit tôletek. Feleljetek meg nekem, s akkor én is megmondom nektek, milyen hatalommal teszem mindezt. János keresztsége a mennybôl volt, vagy az emberektôl? Feleljetek nekem! Azok így tanakodtak egymás közt: Ha azt mondjuk, hogy a mennybôl, akkor azt fogja felelni: akkor miért nem hittetek neki? Ha pedig azt mondjuk, hogy az emberektôl, félnünk kell a néptôl, mert mindnyájan azt tartották Jánosról, hogy valóban próféta volt. Azt felelték tehát Jézusnak: Nem tudjuk. Jézus erre azt mondta nekik: Én sem mondom meg nektek, miféle hatalommal teszem mindezt”. (Mk 11,28-33) [A ÉV]

✽

É VK . 9. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . . . MTörv 11,18.26-28.32;

valósult meg. Ôt Isten arra rendelte, hogy vére ontása árán engesztelô áldozat legyen, mely a hit által válik hatékonnyá”. (Róm 3,21-26) Röviden: a megigazulás kizárólag Jézus Krisztus által történik. Ezt hittel kell elfogadnia mindenkinek, pogánynak és zsidónak egyaránt. A gyakori földrengések, földcsuszamlások szerte a világon rengeteg bajt okoznak. Különösen ott, ahol vacak homoktalajra építették házaikat az emberek, mondván: Jó ez is, majd csak megússzuk a vészeket. Sokszorosan ostoba ember, aki az örök boldogság dolgában vélekedik így: Istennek szolgálni, becsületesnek lenni nehéz. Éljünk könnyelmûen! Szerencsétlen alak minden istentelen, hitetlen ember, mert rendszerint akkor ébred rá dôreségre, amikor már késô. Magyar népem! Vissza Jézushoz, vissza a Magyarok Nagyasszonyához, keresztény történelmünkhöz, vissza egymáshoz! [A ÉV]

✽

É VK . 9. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . . . MTörv 11,18,26-28.32; Róm 3,21-25a.28; Mt 7,25-30

„Aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik…” (Mt 7,24)

J

z ifjú Sault Jeruzsálembe vitte édesapja, hogy Isten templomában a legjobb zsidó rabbiktól ismerje meg az Ószövetség tanítását. Ott a szenzációs keleti memóriával rendelkezô zsidó ifjak aprólékosan megtanulták a mózesi törvényeket. Ôk úgy tanulták, hogy aki megtart minden törvényt, ez által üdvözül. Ezért mondja a zsidóknak Mózes a honfoglalás elôtti utolsó pihenôhelyen: Véssétek szívetekbe, lelketekbe szavaimat, kössétek ôket jelül a kezetekre, legyenek fejdíszként homlokotokon. Íme, áldást és átkot ajánlok fel ma nektek: áldást, ha engedelmeskedtek az Úr, a ti Istenetek törvényeinek, amelyeket ma szabok nektek, s átkot, ha nem engedelmeskedtek az Úr, a ti Istenetek törvényeinek”. (MTörv 11,18.26-28) Szent Pál apostol azonban Jézus Krisztustól két éven át hallgatta a teljes igazságot. E szerint a törvény rámutat a tennivalókra, de az ôsbûnnel és a személyes bûnökkel elkövetett istensértéseket kiengesztelni és a bûnös embert igazzá tenni csak Jézus Krisztus nagypénteki szenvedése és kereszt halála tudja, ha a bûnös ezt hittel vállalja: „Isten igaz volta most a mózesi törvénytôl függetlenül lett nyilvánvalóvá, amint azt ugyanazon törvény és a próféták is tanúsítják. Isten igaz volta a Jézusba vetett hit által nyilvánvalóvá vált mindazok számára, akik hisznek. Mert nincsen különbség: mindannyian vétkeztek, és mindanynyiuknak szüksége van arra, hogy megmutatkozzék Isten dicsôsége. Ingyen válnak igazzá az ô kegyelmébôl, a megváltás által, amely Jézus Krisztusban

ézusnak a nyolc boldogsággal kezdôdô hegyibeszéde zárul az imént felolvasott evangéliumi részlettel. Olybá tûnik, hogy Urunk ezt a záradékot különös gonddal címezte nekünk, modern kori híveinek. Jézus rögtön nyilvános mûködése kezdetén tudatosítani akarta hallgatóiban, hogy ô azért jött el a földre, hogy visszaszerezze elvesztett boldogságunkat. A paradicsomi boldogságban fürdô ôsszüleink ugyanis az egész emberiségnek ajándékozott földi és örök boldogságot nagy ostobán elvesztették. Kérdezhetné valaki: ugyan mivel? Azzal, hogy elhitték a kisértô sátánnak, hogy Isten eltitkolta elôlük a boldogság igazi útját. Ha tehát esznek a tiltott fa gyümölcsébôl, rájönnek, hogy az ember lehet Istennel egyenrangú lény, és ettôl válik majd tökéletesen boldoggá. Tehát lázadni kell, önállósulni. A független szabadság a boldogság útja. Jézus ezért magyarázza tanítása kezdetén, hogy Isten végtelen szeretet, az angyalokat és az embereket tökéletes boldogságra teremtette, és ezt egy úton lehet elérni: a teljes igazság és az önzetlen szeretet gyakorlásával mind egyéni, mind családi és nemzeti közösségünkben. A németek buzgón bólogatnak, ha valaki nem ruhaként viseli a kultúrát, hanem az benne él. Erre mondják: Von Haus aus = hazulról hozta. Igen, szülei családjában lehet a legkönnyebben igaz és önzetlen szeretetû felnôtté nevelni az embert Különösen vonatkozik ez a többgyermekes családokra. Testvérei körében könnyebben tanulja meg a másokért élés mûvészetét és boldogságát. Amikor a felnôtt fiatal családot alapít, Isten törvényét követi: „Megteremtette Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette ôt, férfinak és nônek teremtette ôket. Isten megáldotta ôket, és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet”. (Ter 1,27- 28) így lesz Isten

148

149

Róm 3,21-25a.28; Mt 7,21-27

„Ôt Isten arra rendelte, hogy vére ontása árán engesztelô áldozat legyen, mely a hit által válik hatékonnyá” (Róm 3,21-26)

A

rendelkezése az új család boldogságának alapja, a boldog Isten öröme élteti ôket. Amíg ezt hittel vallják, a családtagok egymást boldogítják, jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, nem is lesz komoly gondjuk. Jézus sorolja: boldogok a lélekben szegények, akik sírnak, a szelídek, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, akik irgalmasok, (vö. Mt 5,1- 12). Minden a javukra válik. A mi Mennyei Atyánk mindent jóra fordít. Nemzeti közösségünkben is ez az isteni alapgondolat az anyagi és lelki boldogság alapja: az igazság és a szeretet. Az igazság megköveteli, hogy fogalmaink azt fejezzék ki, amit a szó eredetileg jelent: Isten a legfôbb Úr, minden létezô teremtôje és ura. Örök és mindenható. Ô kér számon majd mindenkitôl mindent az ítéleten. Az ember testbôl és lélekbôl áll. Mindkettô fontos alkotóelem benne. Mindkettôt gondozni kell. Minden tehetséget ki kell mûvelni és a közösség javára mûködtetni. Az embereknek szabad akaratuk van, döntenek dolgaikról, de felelôsek tetteikért és mulasztásaikért Istennek és törvényes elöljáróiknak. Ugyanígy minden vezetô felelôs Istennek és a népnek is, a boldogságukért élt-e és dolgozott-e, vagy zsarolta és becsapta ôket? Jézus a hegyibeszéd végén komoly figyelmeztetést fûz a tanításhoz: A pusztító vihar mindig megjön. Aki Jézus szavait komolyan veszi és valóra is váltja, annak élete mûvét nem éri komoly veszedelem. Aki azonban hazugságra és gyûlöletre épít, azt a vihar menthetetlenül elsodorja. É VK . 9. hét hétfô. . . . . . . . . . . . . . . . . . Tób 1,3; 2,1a-8; Mk 12,1-12 „Vagy nem olvastátok az Írást: A kô, amelyet az építôk elvetettek, szegletkôvé lett; az Úr tette azzá, és csodálatos ez a mi szemünkben”. (Mk 12,1011), (Zsolt 118,22-23)

P

ünkösd ünnepével tegnap este befejezôdött a húsvéti idô. A mai nappal az Egyház Jézus megváltói küldetésének ismertetését befejezettnek tekinti a napi liturgiában. Az egyházi év azonban sokkal bôvebb alkalmat kínál a napi liturgia tanító részének kihasználásával, ezért az Úr életének ismertetésével, tanításának bôvebb magyarázatával foglalkozik a liturgikus év ún. Évk. idejében. Ezért jelenthet gondot a „Szentírási elmélkedések” c. mûvem szorgalmas használóinak is, miért van az, hogy a karácsonyi ünnepkör befejeztével egyszer már foglalkoztunk az Évk. idô alapján Jézus életének és tanításának kronológiát mellôzô ismertetésével. Az idén nyolc olyan hét volt beiktatva elmélkedési anyagként, amelyek ismertették Jézus tanítását, de szorosabban nem tartoztak Jézus gyermekkorának, majd a megváltás ismertetésének kronológiájához. Az elmélkedô könyv szerkesztésében is az a cél vezetett, hogy a két ünnepkör között ne kelljen kötetet cserélni, az egyházi évben rendszeresen 6-10 hét „szabad anyagát” egyenesen oda osztottam be. Ezért folytatja Egyházunk a liturgikus év szentírási anyagát az Évk. 9. héttel közölni és magyarázni. 150

Nekem gondot jelentett ifjú koromban a mai jézusi példabeszédben ez a fogalom: „A kô, amelyet az építôk elvetettek, szegletkôvé lett: az Úr tette azzá, és csodálatos ez a mi szemünkben”. (Zsolt 118,22-23) Kisfiúként is sürgölôdtem házépítéseket kezdô kômûvesek között, de soha nem hallottam tôlük, hogy „szegletkô”. Kijelölték az épület alapját, és a jobb módú építtetô házának lábazatát kezdték az utca felöli oldalon terméskôvel elegánsan falazva a ház belsô falát már egyszerûen nyers betonnal töltötték ki. Nem volt szó szegletkôrôl. Késôbb tudtam meg, hogy régen az épület alapját nem derékszögû mûszerrel határozták meg, hanem kerestek olyan nyers követ, kis sziklát, amelynek két síkja egymásra merôleges volt. Ezt tették le sarokkônek, ha alakja és színe-pompája tetszett a mestereknek. A példabeli kô egyetlen építônek sem tûnt használhatónak. A zsoltáros is észrevehette a többszörösen félredobott követ. Aztán jött olyan jó szemû mester, aki meglátta a szikla faragatlan létében, hogy egy nagyon szép épületnek csak ez lehet alapköve. Jézus idézi a zsoltárt, mert Ô ismerte a Teremtô örök célját a sokszor félrelökött kôvel. Tudta, hogy olyan szellemi épület, amely az Ô Egyházát jelképezi, csak egyetlen alkalmas szegletkôvel indítható és építhetô fel. Ezt a szellemi alapkövet Isten küldte a földre. Csak arra volt alkalmas, amit az üdvösség örök házában neki szánt az Atya. Az Ószövetséget is lehetett volna örökös isteni mûnek tekinteni? Igen, Isten rendezhette volna úgy is a sorsát. De a végkifejletet magyarázó Jézus szavaiból egyszerûen és kôkemény logikával kikövetkeztethetjük, hogy az Ószövetség megajándékozott népe képtelen volt felfogni az isteni elgondolást: az üdvösséget Isten adja, úgy adja, ahogyan akarja, megbízik az emberekben, mert szereti ôket, de amikor sokszorosan bebizonyítják, hogy méltatlanok és alkalmatlanok Isten bizalmára, akkor dönt. Jézus hallgatói a végkövetkeztetést már megértették. Félelmetes, hogy értésük ellenére miért nem tudják az üdvös döntést meghozni. Mi, az Újszövetség kiváltságos népe jól döntöttünk: Felismertük Jézusban az Isten küldötte Megváltót. Legyen örök a mellette való döntésünk! É VK . 9. hét hétfô. . . . . . . . . . . . . . . . . . Tób 1,3; 2,18-8; Mk 12,1-12 „Egy ember szôlôt ültetett, bekerítette sövénnyel, présgödröt ásott és ôrtornyot épített”. (Mk 12,1)

A

Biblia a vízözön elmúltával beszél arról, hogy teljesen újjá kellett szervezni annak a több országnyi területnek a benépesítését és a gazdasági viszonyait is. Nem a földgömb teljes felületérôl van itt szó, hanem egy óriási földfelületrôl, amelynek lakóit teljes kiirtással büntette Isten bûnei miatt. Noé, aki a hite és Isten iránti feltétlen szeretete miatt családjával együtt megmenekült a pusztulástól, hozzá látott az újjáépítéshez. Többek között ezt írja róla a Biblia: 151

„Noé, mint földmûvelô ember, elkezdett szôlôt ültetni”. (Ter 9,20) Ez a köves talajon nagyon nehéz munkát jelentett, komoly befektetést. Nemcsak a talajt kellett mélyen meglazítani, de ki kellett szedni a köveket is. Ezekbôl a kiszedett kövekbôl szoktak a vadállatok ellen védôsövényt rakni, esetleg ôrtornyot építeni. Mivel akkor még nem ismerték a szôlôdarálót, a szôlôszemek héját a földbe ásott taposógödörben tudták megroncsolni, ezt is el kellett készíteni. Aztán elültették a gyökeres szôlôvesszôt, majd évekig gondozták, amíg a tôke megerôsödött és termôre fordult. A szôlôsgazda ennyi munka és várakozás után nyilván nagyon várta a szüretet. Isten az Ószövetségben többször is hivatkozott arra, hogy a maga kedves népét, a zsidóságot kívánta megsegíteni a kész szôlôskert bérbeadásával. Ehhez a magyarázathoz folyamodik Jézus is tanítása utolsó szakaszában: az üdvösség óriási ajándékát elsôsorban a zsidóknak ajánlotta fel az Atya. A termést: népe hálás szeretetét, Isten iránti engedelmességét, a próféták majd végül saját kedves Egyszülöttének elfogadását várta csupán, ezt szerette volna megkapni népétôl. Helyette mit kapott? Megölték Isten küldötteit, a prófétákat. Nem tudunk a szent könyvek alapján minden próféta erôszakos haláláról, de Jézus maga mondta: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert síremlékeket építetek a prófétáknak, és feldíszítitek az igazak sírjait, s azt mondjátok: Ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bûntársak a próféták vérében. De ti magatok tanúsítjátok, hogy fiai vagytok Hogyan menekülhetnétek meg a gyehenna ítéletétôl? Ezért, íme, küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat. Közülük egyeseket megöltök majd és keresztre feszítetek, másokat amelyet kiontottak a földön az igaz Ábel vérétôl Zakariásnak, Barakiás fiának véréig, akit megöltetek a templom és az oltár között. Jeruzsálem, Jeruzsálem, te megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyûjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk a szárnyai alatt összegyûjti csibéit, de ti nem akartátok! íme, elhagyott puszta lesz a házatok!” (Mt 23,29-38) „Ekkor el akarták ôt fogni, de féltek a tömegtôl. Megértették ugyanis, hogy róluk mondta ezt a példabeszédet. Otthagyták hát ôt, és elmentek”. (Mk 12,12)

vélben tovább építi hitünk világát: Alcímként ezt adhatnánk neki: A hit és az élet. Isten hívott meg minket: „Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az az istenfélelemhez szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk az által, aki minket saját dicsôségével és erejével meghívott. Általa nekünk ajándékozta a rendkívül nagy és értékes ígéreteket, hogy ezek által részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a világban uralkodó vágyak romlottságától.” (3-4) Az isteni természetnek a részesei csak az Isten síkjára maga mellé fölemelô kegyelemmel, a keresztségben kapott megszentelô kegyelemmel lehetünk. Szert kell tennünk ezek mellett az erényekre, azokra az állandó erkölcsi erôkre, amelyek segítségével állandóan és könnyen gyakorolhatjuk a jót. Bizonyos sort alakít ki, amit érdemes megfontolnunk: „Fordítsátok tehát ti is miden gondotokat arra, hogy hitetekkel szolgáljátok az erényt, az erénynyel a tudományt, a tudománnyal a mértékletességet, a mértékletességgel a béketûrést, a béketûréssel az istenfélelmet, az istenfélelemmel a testvéri szeretetet, a testvéri szeretettel pedig a felebaráti szeretetet.” (5-7) Elsô látásrahallásra valószínûleg furcsának tûnik ez a hosszú sor egymásba torkollás, pedig tudatos munka. Hittel szolgálni az erényt: vagyis vállalni a sok gyakorlást, amíg az erény kialakul: nagy hit kell hozzá. – az erény és a tudomány viszonya sem könnyû. Az erény erkölcsi gyôzelem, a tudomány könnyen válik gôggé. A kettô együtt óriási gyôzelem istenes módra. Az igazi tudományból megértjük, hogy van sokkal nagyobb tudomány is, mint az enyém: kész a mértékletesség. Aki mértékletes ember béketûrô is. Bár a Szentírásban Jób a béketûrés klasszikus példája, még Jóbnál sem ment annyira egyszerûn minden szenvedést elfogadni. Tudjuk, megátkozta még a születésének a hírhozóját is. A testvéri szeretet és a felebaráti szeretet viszont az istenfélelembôl már könnyen következik. É VK . 9. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tób 2,9-14; Mk 12,13-17 „Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?” (Mk 12,14)

J

zent Péter elsô levelét olvastatta az Egyház a liturgiában. Ezzel kapcsolatosan elmélkedünk a lelki élet szellemi alapkövetelményeirôl az igazság megismerésének három módjáról: az érzékszervekkel való megismerésrôl, a következtetésrôl és a hitrôl. Aztán az Egyház alapjáról, a mesterektôl fel nem ismert szegletkôrôl, amirôl az evangéliumban esik szó. A fôapostol ebben a le-

ézus idejében is sokféleképpen gondolkodtak az emberek, mint manapság is. A gazdasági megfontolások mindig megosztották az embereket. Az természetesnek tûnt minden állampolgárnak, hogy a tulajdonára vigyáz az állam: Elfogatja katonáival a tolvajokat, betörôket. A kardos emberek jelenlétében kevésbé kellett féltenie az állampolgárnak életét vagy egészségét az izgága elemektôl. A közrend ellen lázadókat, bajkeverôket is féken tartották a katonák. Amikor pedig idegen hatalom tört rá a békés polgárokra, milyen jó volt tudni, hogy az állam hadereje felveszi a harcot, kiûzi a betolakodókat, rendet teremt és békét. Ugyanígy a jog eszközeivel állt polgárai védelmére az állam közigazgatási berendezkedésével, ha az örökség igazságos elosztásáról volt szó. A római birodalom pedig különösen híres volt jogalkotásáról, közigazgatásáról. Most nem

152

153

É VK . 9. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2Pét 1,2-7; Mk 12,1-12 „Általa nekünk ajándékozta a rendkívül nagy és értékes ígéreteket.” (2Pét 1,3)

S

arról van szó, hogy támogatjuk-e vagy támadjuk-e Róma hódításait. De ha valahol a nagy birodalom megvetette lábát, egy-egy új tartománnyal bôvítette területét, és ezután a közrend elônyeit is élvezhették az alattvalók, természetesnek tûnt mindenkinek, hogy a jót élvezve, gazdaságilag részt kellett vállalni a javak élvezetéért: adót kellett fizetni. Ez volt a közteherviselés. A zsidóknak is elvették önálló nemzeti létüket. A görög birodalom volt népeit egymás után gyôzték le és kapcsolták be ôket a Földközi tenger keleti partján is Róma légiói. Jeruzsálem 587 / 586-os pusztulása óta sosem voltak önállók. A római birodalom részeként természetszerûen adót kellett fizetniük nekik is. Ennek tudatában azonban nem egyformán gondolkodott a nép magáról az adófizetésrôl. Az egyik zsidó párt, a Heródes-pártiak igazságosnak látták, pártolták a törekvést. A farizeusok pártja, mint nemzetiek, ellenezték. Ez a vita sok gondot okozott a nép körében is. A Jézushoz menesztett küldöttség viszont nem annyira igazságos döntést akart kimondatni Jézussal, inkább a saját pártérdeket szolgálta. Ha Jézus a feltett kérdésre: „Mester! Tudjuk, hogy igaz vagy, és nem nézed az emberek személyét, hanem az Isten útját igazságban tanítod. Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Fizessünk vagy ne fizessünk?” (Mk 12,14) Jézus tudta, hogy a kérdés politikailag veszélyes. Ha igennel felel, elveszti a nép bizalmát. Ha pedig nemmel, mint lázítót fel lehet Jézust jelenteni a megszálló hatóságnál. Így mint közös ellenséget bajba lehet keverni. Jézusnak az igazság szolgálata nem volt nehéz: Elkért egy adópénzt, amelynek egyik oldalán a császár képe, a másikon pedig a neve volt látható. Kezébe fogta, megkérdezte hangosan: „Kié ez a kép és a felirat? Azt felelték neki: A császáré. Erre Jézus azt mondta nekik: Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené. És csodálkoztak rajta”. (16-17) Mi azon csodálkozunk, hogy a közjó elônyeit elfogadó állampolgárok, legyenek rangos vagy egyszerû lények, nem akarnak eleget tenni ennek az isteni igazságosságnak. Nincsenek istenes vagy tisztességes kiskapuk. Az alaptörvény nem az, hogy én ki tudom játszani az adófizetést, tehát megtehetem. Az adót hazánkért, hazánknak kell fizetnünk. Aki pedig vétett, súlyosan lakoljon! É VK . 9. hét szerda . . . . . . . . . . . . . Tób 3,1-11a.16-17a; Mk 12,18-27 „A feltámadáskor tehát, amikor feltámadunk, ezek közül melyiknek lesz a felesége?” (Mk 12,23)

A

szaddúceusok a Jézus korabeli szabadgondolkodók is meg akarták mutatni Jézus és a körülálló nép elôtt, hogy a szabadon szárnyaló gondolatok tükrében milyen lehetetlen eredményt szül a szigorú szabályokra épülô hívô gondolkodás. Ezért idézik a Mózes törvényére épült, netalán kiokoskodott példát a hét testvérrôl és a törvény szerint gondolkodó emberek túlvilági viselkedésének várható fiaskójáról. 154

Jézus türelemmel végig hallgatja mondókájukat. Aztán egyetlen mondattal helyre teszi az egész problémakört: „Nyilván azért tévelyegtek, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát! Hiszen amikor a halottak feltámadnak, nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben”. (24-25) A nagyképû szaddúceusok valóban tudálékosan mellébeszélnek, mint akik értenek a problémához, és nyeregben érzik magukat a vallási elôírásokkal megkötött embertársaikkal szemben. Jézus elsô kioktatása tehát józanítóan hathat rájuk: „Nem ismeritek az Írásokat”. Az Írások nagyobbik része arról szól, hogy az ember élete elsô részét a földön kell, hogy leélje. Teste ugyanis anyagból van. Az anyag törvénye: a test lassú, meghatározott idôt igénylô fejlôdésen megy át. Szellemi lelke ugyan nem növekszik, mint a teste, de a testtel való szoros kapcsolata miatt apránként bontakoznak ki különbözô tehetségei. Kialakul többek között az a küldetéstudata, hogy Isten eredeti parancsa szerint a férfi felismeri, hogy neki feleséget szánt Isten. Ebbôl a kapcsolatból kötelességek származnak: egyik ilyen tennivalójuk: az isteni szeretet mintájára egymást minden erejükkel boldoggá kell tenniük. Ezt a boldogságot tetézik a szülôi hivatás vállalásával: testük rendeltetése szerint mint édesapa és édesanya új életet tudnak útnak indítani. Ide kívánkozik az idézett mózesi törvény: ha egy férfi meghal utód nélkül, felnôtt testvére támasszon utódot testvérének. Ez a parancs nyilván addig érvényes, amíg a földön élnek az érintettek. Aztán az ember megöregszik, majd a végén meghal. Ez a halál véget vet az emberélet földi szakaszának: mennyei boldogságot kapnak annyit, amennyit földi boldogság-szolgálatukkal kiérdemeltek. Annyit és nem többet vagy kevesebbet. Odafenn az égben már nincs szolgálatuk, csak a régi szolgálatok beteljesülése: ide értve azt is, hogy egymás földi boldogítása is véget ért; de az új élet szolgálatának sok gonddal és fáradsággal járó küldetése sem folytatódik. Az angyalok sorsa egészen más. Ôket egyszerre teremtette meg az Úr. Ôk egyrészt Isten közvetlen szolgálatára vannak beosztva, másrészt mint ôrzôangyalok embertestvéreiket segítik az üdvösségért vívott harcban. Az angyalokhoz annyiban hasonlít a mennyei emberélet, hogy ott már beteljesült létszámok vannak. A befejezés csattanója: „Nem olvastátok Mózes könyvében a csipkebokornál, hogy miként mondja neki Isten, amikor szólt: Én vagyok Ábrahám Istene és Izsák Istene és Jákob Istene? Ô nem a halottak Istene, hanem az élôké. Így tehát nagyon tévedtek”. (26-27) Jó lenne a mostani tudálékos istentagadóknak is megtanulniuk az Isten Írásait!

155

É VK . 9. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . 2Tim 1-3.6-12; Mk 12,18-27

É VK . 9. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . Tób 6,10-11; 7,1.9-17; 8,4-9a; Mk12,28b-34

„Szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van” (2Tim 1,6)

„Nem vagy messze az Isten országától” (Mk 12,34)

T

J

imóteus édesapja pogány volt, édesanyja zsidókeresztény. Pál apostollal való találkozása indította el a jézusi úton. Mivel Pál kísérôje is lett, úgy látta jónak az apostol, hogy vegye fel a körülmetélést, azt a testi jelet, amelyet Isten Ábrahámnak adott, hogy a vele kötött szövetség jelét eltörölhetetlenül hordozza testén. Ennek a jelnek akkor már semmi hatása sem volt az emberek lelki üdvösségére, de mivel Pállal a zsidó zsinagógákba Timóteus is gyakran bement, szüksége volt erre a jelre Pál apostol azonban nem erre hivatkozik, mint fontos kegyelemeszközre, amelyrôl már említést tettem, hogy Jézus Krisztus halála óta az üdvösség rendjében már semmi szerepe nem volt. A keresztség által lett Timóteus Isten gyermeke, a mennyország örököse, az Egyház tagja. Amikor pedig Pál missziós útjára is elvitte kísérônek, igehirdetônek, elôbb pappá, aztán késôbb püspökké is szentelte. A papság kegyelme növeli ugyan a megszentelô kegyelmet is a felszenteltekben, de elsô küldetése a kegyelmek közvetítése a hívek javára. Amikor szentségeket szolgáltatnak ki, pl. gyóntatnak, miséznek, ilyenkor Jézusnak a kereszten értünk halt Megváltónak kegyelmeit osztják szét. Erre állandóan oda kell figyelnie minden papnak: úgy kell élnie, hogy szeressen misézni, mutassa is be ezt az egyedül érvényes krisztusi áldozatot mindenkiért. Erre már érvényes Pál biztatása: Szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézrátételem által benned van. De a papnak a többi szentségnél is lényeges szerepe van. Aztán kiszolgáltat szentelményeket, amelyek ugyancsak hordoznak kegyelmi hatásokat. A szentségek azzal, hogy létrehozzák ôket, mint szentségi jeleket, a kiszolgáltatás tényével adják a kegyelmet. De azért a pap buzgóságából is meríthetô erô. Mindenképpen hasznos volt az apostoli buzdítás. „Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erôét, a szeretetét és a józanságét.” (7) „Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem énmiattam, aki ôérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az evangéliumért Isten erejének segítségével. Ô megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idôk elôtt adott nekünk Krisztus Jézusban. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítônknek, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki a halált legyôzte, az életet pedig és a halhatatlanságot felragyogtatta az evangélium által. Ennek lettem hírnöke, apostola és tanítója”. (8-11) Az apostol bízik abban, hogy ezeket a kincseket Jézus meg tudja óvni a jövendô életre. A most papságra jelentkezôknek is ezekbôl a sorokból kell erôt meríteniük a krisztusi szolgálatra.

156

ézust nagyon figyelték vitái során. Rengeteg véleményt hallhattak ugyanis az írástudóktól, akik nyilvánosan magyarázták a Biblia tanítását. Ilyenkor ütköztették a véleményeket, más-más kérdés került elôtérbe, és az egyszerû zsidók nehezen tudták eldönteni, hogy mit akar elsôdlegesen a törvény alkotója. A vitákat figyelemmel kísérô írástudónak is lehettek már komoly vitái más írástudókkal. Gondoljunk arra, maga Jézus is milyen sokszor keveredett vitába farizeusokkal és írástudókkal, amikor a szombati gyógyításaival szinte provokálta ellenfeleit: gondolkodjanak már el komolyan, és Isten eredeti szándékainak megfelelôen rangsorolják tennivalóikat. Jézus határozottan fogalmaz: „Az összes parancs közül a legelsô ez: Halld Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl, teljes elmédbôl és minden erôdbôl! Ez az elsô parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (30-31) A törvénytudó lelkesen és okosan nemcsak azért dicséri Jézust, mert az igazságot hirdeti, hanem mert ez valóban döntô fontosságú kérdés. Az egyistenhit az alapja az üdvösségnek. Ábrahámot ezzel ajándékozza meg az Élô Isten, ezzel emeli föléje bálványimádó, tehát sok-isten-hívô családjának és kortársainak. Utána felsorolja az emberi tehetségeket. Értelmeddel ezt kell felismerned elsôdlegesen. Ezt a nagy ajándékot, a szellemi megismerô képességet a teremtett világ krémjének ajándékozta az Isten: az angyaloknak és az embereknek. Értelmünkkel rengeteg dolgot meg tudunk ismerni. Szédületes anyag a tudományok világa. Önmagában is nagy érték. Megcsodáljuk a jó szakembereket. Fejet hajtunk a több-diplomás tudósok elôtt. De soha nem szabad elfeledkeznünk arról: értelmünket elsôdlegesen azért kaptuk, hogy Isten létét, lényegét, bensô világát ismerjük meg. Ezért sorolja fel a parancs a többi emberi képességet is, hogy érezzük, minden képességünkkel elsôsorban Isten szolgálatára, szeretetére kell alkalmassá válnunk. Kisgyerekként bámuló szemmel követtem a magasba repülô pacsirta énekét. Édesapám észrevette, és okos apaként magyarázta: Látod, kisfiam, ennek a kis madárnak csöpp szíve van, értelme nincs, de érzi a végtelen nagy Istent és dicséri Ôt egész szívvel. Mennyivel szerencsésebbek vagyunk mi, emberek, hogy mi eszünkkel felismerhetjük Ôt. Aztán kellemes tenorhangján rázendített egy énekre: „Isten, ki fent uralkodol a csillagok felett, És bölcsen végzed dolgaid a fellegek felett. Hozzád emelkedik fel a föld szegény fia, És kérve kér, hogy figyelmezz buzgó imáira.” – Aztán az 157

okos és hívô ember fájdalma zárta a csodaszép élményt: „Csak az ember felejt el, akinek észt adál, S akit legjobban szeretvén képedre alkotál”. Legkevesebb hetvenöt éve, hogy a legfôbb parancsolatot az édesapám hitén, szeretetén, hangján át beleírta a lelkembe. Ha többet nem hagyott volna rám, mint ezt és hite, esze sok hasonló tanúságtételét, akkor is hálás szívvel köszönném meg neki: Mert ezek az élmények is hozzásegítettek, hogy a sok hiábavaló csepûrágás közepette, ami jellemzi üres világunkat, ráébredhettem: Melyik a legfôbb parancsolat. É VK . 9. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . 2Tim 2,8-15; Mk 12,28b-34 „Gondolj Jézus Krisztusra, Dávid sarjára, aki feltámadt a halálból”. (2Tim 2,8)

S

okan irigyelték és talán ma is irigylik az egyházi méltóságokat: a pápát, a püspököket, talán még az egyszerû papokat is. Mindegyiknek van rendes lakása, ennivalója is, rendezett körülmények között különös tisztelet is illeti ôket. A hajléktalanok, állástalanok szemében ezek a javak irigylésre méltók. Az 1930-as években a nagy világválság után elég sok volt az anyagi javakban szûkölködô ember. Abban az idôben nem egy papi hivatás keletkezett úgy, hogy elgondolkodtak fiatalemberek: Nem kellünk arra a kiszemelt hivatásra, amelyre készültünk. Talán Isten tart igényt közvetlen szolgálatunkra. És papok lettek. Manapság is sok a munkanélküli diplomás, és nem nagyon gondolkodnak el azon, hogy igen kevés a pap, Jézus nem hívja-e olyan szolgálatra, amelyben talán eleinte több az önfeláldozás, a természetes. élet sok megszokott igénye nem érvényesül, de aztán majd felfénylik egy másik, természetfeletti világ, amely értelmessé teszi a papi hivatást. „Gondolj Jézus Krisztusra, Dávid sarjára, aki feltámadt a halálból, mint ahogy hirdeti az én evangéliumom”. (8) Akik Dávid elhunyta után olvasták ezt az ígéretet, hogy utódai királyok lesznek, aztán megszakad a földi uralkodók sora, Dávid háza elveszti a királyságot, sôt a zsidó népnek még önálló állama sincs többé két évezreden át, de majd eljön Dávid sarja, a Messiás, és akkor Ô majd a világ ura lesz, és vele uralkodik a megalázott nemzete is. De a tanítványának Jézus apostola nem ezt emlegeti: „Gondolj Jézus Krisztusra, Dávid sarjára, aki feltámadt a halálból”, aztán gondold tovább az Ô sorsát az Egyházban, amit állandóan üldöznek az egész Római Birodalomban. És nem kell messze menned: nézz rám! Az evangélium szolgálatáért „a bilincseket is beleértve úgy szenvedek, mint egy gonosztevô.” (9) Amit Timóteus vállalt, elôbb-utóbb ezt a sorsot hozza el az ô számára is. Pállal majd aztán ô is elmondhatja egyszer: „De Isten igéje nincs megbilincselve. Mindent elviselek tehát a választottakért, hogy ôk is elnyerjék a Krisztus Jézusban levô üdvösséget , az örök dicsôséggel együtt. Igaz beszéd ez: ha 158

vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk; ha vele együtt szenvedünk, vele együtt uralkodni is fogunk”. (9b-12a) Szent Pál felhívja a figyelmet a gyengeség veszedelmére is: „Ha megtagadjuk ôt, ô is megtagad minket, de ha hûtlenek leszünk, ô hû marad, mert önmagát meg nem tagadhatja”. (12-13) Ô tehát az ember, a hûtlenséggel megsérti Jézust, Ô nem változik meg, a következô kegyelemosztásnál nem ezzel a gyanúval figyeli az újabb jelentkezôket: Már senkiben nem bízom. Európa a múlt századokban hagyta, hogy a sátán követei, az istentagadók, kikezdjék Krisztus titokzatos testét, a Római Katolikus Egyházat. Amikor az egységet széttépték, beteljesült Jézus utolsóvacsorai aggodalma: „Mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám bennem vagy, és én tebenned, úgy ôk is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem”. (Jn 17,21) Szétszakadt majd hitetlen lett a kereszténység. Aztán Mária országát tépték széjjel gonosz akarattal. Mi maradjunk hûek Jézushoz és Nagyasszonyunkhoz. Ôk a trianoni gyalázatot is dicsôséggé tudják tenni. É VK . 9. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . Tób 11,5-17; Mk 12,35-37 „Hogyan mondhatják az írástudók, hogy a Krisztus Dávid Fia?” (Mk 12,35)

J

ézus tudományos kérdésként veti fel ezt a problémát, amikor a templomban tanított: „Hogyan mondhatják az írástudók, hogy a Krisztus Dávid Fia?” A probléma felvetése nagyon fontos volt, hiszen a Messiás kilétének tisztázásához minden szempontot figyelembe kellett venni. Isten a zsidó népnek rengeteg kegyelmet nyújtott. Ezek közé tartozott, hogy az ô népükbôl születik majd a Gondviselés által kijelölt idôben, helyen és családból az egész világ Üdvözítôje. Isten kinyilatkoztatása tehát jó elôre meghatározta a Megváltó személyét, és minden mozzanatnak teljesülnie kellett, hogy biztonságosan fogadják el az elôre kijelölt tanúk. Ábrahámnak adta a jó hírt az ÉL ELJON, vagyis a mindig élô, a Magasságbeli Isten. Ô elsôsorban így különböztette meg magát azoktól a bálványoktól, akiket az emberek egy-egy vidéken istenként tiszteltek, imádtak, szolgáltak nekik. Az Élô Isten a teremtô és mindenható Úr. Szavát elfogadta igaznak a kiválasztott férfiú, Ábrahám, vagyis hitt neki. (vö. Ter 12) Szavára elhagyta szülôföldjét, rokonságát, és átvándorolt arra a vidékre, amelyet majd évszázadok múlva fog örökölni leszármazottainak néppé nôtt sokasága. Ô ezt a kiváltságot átadta Sárától született fiának, Izsáknak. Izsáknak ikerfiai születtek. Az elsôszülött szerette volna örökölni ezt a messiási áldást, de az Úr a kisebbik fiúnak, Jákobnak adományozta. Mivel neki tizenkét fiút ajándékozott Isten, a messiási áldást – nyilván Isten utasítására – , 159

negyedik fiának, Júdának adta át testvérei jelenlétében, mielôtt meghalt Egyiptom földjén. „Júda, téged dicsôítenek majd testvéreid, ellenségeid nyakán lesz a kezed, és atyád fiai meghajolnak majd elôtted… El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja az ô térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek”. (Ter 49,8-10) Kb. nyolcszáz év múlva a Júda törzsébôl való Dávidot választotta Isten a zsidók második királyának. Érdemeiért a családját dinasztiává rendelte az Úr, és megígérte neki, hogy az ô késôi utóda lesz az örökkön uralkodó Messiás (vö. 1Krón 17,13-14) Erre hivatkozik a Szûzanyát köszöntô Gábor fôangyal: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged, ezért a Szentet is, aki tôled születik, Isten Fiának fogják hívni”. (Lk 1,35) „Az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ô atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”. (32-33) Jézus Krisztus tehát a Messiás király, Dávid királynak késôi unokája. Dávid Fiának mondjuk, mert a zsidóknál az unokák megjelölésére is a fiú áll csak rendelkezésre. Ez a testi leszármazás alapján jár címül neki. Mivel azonban Dávid jól ismerte Isten akaratát, hogy a Messiás személy szerint Isten, ezért ezt az általa szerzett zsoltárban hangsúlyozza is: „Így szól az Úr az én Uramhoz: Jobbom felôl foglalj helyet, míg lábaid alá vetem ellenségeidet”. (Zsolt 110,1; Mk 12,36) Test szerint Fia, örök származása szerint pedig Istene, Ura Jézus Dávidnak. É VK . 9. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . 2Tim 3,10-17; Mk 12,35-37

el, hogy van mód választani: „Te azonban tarts ki abban, amit tanultál, és amirôl meggyôzôdtél!” (14) Mirôl tud egy kisgyerek és fiatal meggyôzôdni, amikor még befolyásolható, önállótlan? Nyilván az a hit, amely sugárzott édesanyjából, az hatott rá elemi erôvel, esetleg látott elzüllött embereket, akiknek féltudása vagy az sem volt a vallásos életrôl, sodródtak rossz társaság hatása alatt. Akkor még nem volt Újszövetségi Szentírás, hiszen egy-két irat volt hozzáférhetô: a lassan készülô evangéliumok (1-2), néhány apostoli levél, amelyeket egyházközségeknek címeztek s azok adhattak át másoknak is,. Abban az idôben, amikor Pál leveleit írta, még kevesen ismerték ôt is. Urunk Jézus nem írt szent tanításokat. Viszont nagy tiszteletben tartotta az Ószövetség Bibliáját. Azt is hangsúlyozta zsidó tanítóknak, hogy azok alapján illenék Ôt felismerni, hiszen azok az Írások róla szólnak (Jn 5,38-40) Ebben a szellemiségben írja Pál apostol is: „Gyermekkorod óta ismered a szent Írásokat, amelyek a Krisztus Jézusban való szent hit révén üdvösségre szolgáló szent bölcsességet adhatnak neked. Minden Istentôl sugalmazott írás hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igazságban való oktatásra, hogy Isten embere tökéletes és minden jótettre kész legyen” (15-17) Mindig fontos volt a családi nevelés. Erre most különösen szükségünk van, amikor a társadalom igen messze tévedt Krisztustól. A szülôk hite igen komoly támasz a gyerekeknek. É VK . 9. hét szombat . . . . . . . . . . . . . Tób 121.5-15.20; Mk 12,38-44 „Színleg nagyokat imádkoznak” (Mk 12,40)

A

ál apostol Timóteus eddigi alapképzéseit dicséri. Gyerekként és fiatal korában édesanyja képezhette kisfiát az Isten tudományában, az ószövetségi Szentírásban. Lehet, hogy már a keresztény tanítást is kezdte vele megismertetni, mert ráébredt, hogy a Názáreti Jézus, Isten Fia és hozzánk küldött Messiás. A buzgó zsidó asszony már Pál érkezése elôtt keresztény lett. Szívének Ura és Istene volt. a Názáreti Jézus. De a komoly keresztény tanítás Timóteus részére Pál mûve volt. Méltán írhatta az apostol: „Te követted tanításomat, életmódomat, elhatározásomat, hitemet, béketûrésemet, szeretetemet, türelmemet, üldöztetéseimet, szenvedéseimet. Mi minden történt velem Antóchiában, Ikóniumban és Lisztrában, milyen üldözéseket álltam ki. És mindezekbôl kiszabadított engem az Úr! De hiszen mindazok, akik buzgón akarnak élni Krisztus Jézusban, üldözést fognak szenvedni.” (10-12) Amíg a tudásban és a kemény keresztény életben mûvelôdött Timóteus, látnia kellett, hogy Isten ellenségei, „a gonosz emberek és a csalók viszont a gonoszságban haladnak elôre,: tévelyegnek, és tévedésbe vezetnek”. (13) Az apostol nem titkolja

z emberi sors két nagyon fontos tennivalóra épül: az ember munkás hozzáállása a feladataihoz, amelyeket Istenatyánk élettervünk összeállításakor meghatározott, hogy a mellénk rendelt emberek számára Isten ajándékait biztosítani tudjuk. Ehhez azonban állandóan figyelnünk kell magára az isteni tervre, amelyet Urunk nem közöl velünk elôre, hanem percrôl-percre mutat meg, ha kérjük ezt a nagy kegyet. Mint a szobalány ahogyan állandóan figyel úrnôje kezére: amint a vendégségeken észrevesz valami hiányosságot, azonnal jelzi a szolgálattevônek, és az a parancsot végrehajtva elôsegíti a vendéglátás zavartalanságát. Igen, Isten ilyen gondos Atyaként akarja valamennyi gyermeke számára biztosítani az élet minden feltételét, hogy minden gyermeke boldog legyen. Jézus a mai evangéliumban erre a kettôs közremûködésre ad jelentôs útbaigazítást. Az elsô részben a farizeusok bizarr küldetéstudatát mutatja meg: Isten kegyelmi útmutatását így, mint a bemutatott írástudók teszik, nem lehet küldetésünkhöz biztosítani. „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni. Az elsô helyeken ülnek a zsinagógákban, vendégségben pedig a fôhelyeken. Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak”. (Mk 12,38-40)

160

161

„Te azonban tarts ki abban, amit tanultál, és amirôl meggyôzôdtél”. (2Tim 3,14)

P

Az írástudók dolga az volt Jézus korában, hogy az Írás, a Biblia ismeretében igyekezzenek a mindennapokra alkalmazni Isten üdvösségszerzô terveit. Mutassanak rá a tanácsot, útba igazítást kérôknek, fontos tennivalóikban hogyan ismerhetik fel Isten üzenetét. Ezért járnak feltûnô ruhákban, ezért ülnek a díszhelyeken, hogy könnyen észrevehetôk legyenek. Ezek a példabeliek viszont magamutogatásra, nem szolgálatra, hanem elônykeresésre vágynak. Isten igazi szolgái keressék mindig a hivatásukkal kapott segítô készség gyors és hatékony lehetôségeit. Ha a tudásuk és eligazodásuk a pillanatnyi problémák megoldásában nem elegendô, akkor pedig kérjék közös Uruk, mindannyiunk Gazdája intését: ezt kell tenned a tanácsot kérô eligazítására. Különös gondja van Jézusnak a szegények alázatos segítésére: A rászoruló özvegy, tehát magányos, keresô férj nélkül élôk ügyéért ne kérjenek anyagi ellenszolgáltatást, mert kénytelenek lesznek egyetlen vagyonkájuk, házuk eladására. – Jó lenne, ha a zûrzavaros pénzügyi világ szereplôi komolyan vennék Jézus figyelmeztetését: Ô ott áll a kisemmizett, kijátszott szegények, nagycsaládosok mögött. Megfizet keményen minden jogtalanságért, de még a szeretet megsértéséért is. A második részlet viszont arra figyelmeztet, hogy a kötelezô alamizsnás segélyeknél is ott áll Isten, vagyis mindent tud, mindent mérlegel, és mindent igazságosan jutalmaz. Isten a jókedvû adakozót szereti, említ egy régi közmondást Szent Pál. Arra kell gondolnunk minden adakozásnál, hogy vagyonunkat az Úr növelte meg, Ô ad rajtunk keresztül segítséget a szegényeknek. Ha a kevéske pénzembôl is tudok jót tenni, az Úr nagylelkûségemet fizeti vissza alkalomadtán, nem pedig kereskedôi árkiegyenlítést nyújt. A vadkapitalizmus szörnyû rombolást hozott a világra: Térjünk vissza a pénzalapú életszemléletrôl a római katolikus Egyház szociális körleveleinek alapjára gazdaságunk intézésében, mert ezek a körlevelek az embert tekintik az élet alapjának, nem a pénzt. Jézus szólt e józan ajánlatban. Fogadjuk meg! É VK . 9. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . 2Tim 4,1-8; Mk 12,38-44 „hirdesd az igét, állj elô vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan”. (2Tim 4,2)

A

mikor Jézus a mennybe készült felemelkedni, utolsó rendelkezése is ez volt: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16,15-16), (vö.Mt 28,19) Pál ezt akkor nem hallhatta, mert jóval késôbb, mint a keresztények elszánt üldözôje találkozott elôször az Úrral a damaszkuszi úton. Amikor Jézus fénye körülölelte, leesett lováról, és megkérdezte: „Uram, mit akarsz, hogy tegyek? Az Úr azt válaszolta neki: Kelj fel, és menj be a városba, ott majd megmondják 162

neked, mit kell tenned.” (ApCsel 9,5-6) Három nap múlva Jézus szólt a Damaszkuszban lakó tanítványának, Ananiásnak: „Kelj föl, és menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress föl Júdás házában egy Saul nevû tarzusi embert”. (11) Mivel Sault keresztény-gyûlölô híre megelôzte, Ananiás nem akart menni. „De az Úr azt mondta neki: Csak menj, mert kiválasztott edényem ô nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai elôtt”. (15) Jézus legbelsô szívügye tehát az igehirdetés. Érthetô, hiszen nem könnyû hinni egy megkínzott, halálra ítélt, kivégzett embernek, amint azt már a nagy próféta, Izajás is leírta: „Uram, ki hitt annak amit hallottunk, és az Úr karja ki elôtt nyilvánult meg? … Megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerôje, aki elôl elrejtettük arcunkat; megvert volt, és nem becsültük ôt. Pedig a mi betegségeinket ô viselte, és a mi fájdalmainkat ô hordozta. De ôt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bûneinkért törték öszsze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ô sebei által gyógyultunk meg”. (Iz 53,1.3-4a.5) Érthetô, hogy az igét nem tartják mindig alkalmasnak, hiszen azt kell hirdetni, hogy Jézus meghalt értünk, ezért tudunk üdvözülni. Pál még hozzá is fûzi: „Mert a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve, élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem”. (Gal 2,19-20) „Hirdesd az igét, állj elô vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan”. Mert az ige nélkül nem ismerik meg Jézus Krisztust, nem tudják, hogy neki meg kellett halnia értünk, hogy üdvözülhessünk, és aki utána akar menni, annak magának föl kell vennie a saját keresztjét, és úgy követnie Jézust. (vö. Mt 16,24-27) Pál nagyon jó lélekkel írja meg vértanúsága elôérzetét: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazság koszorúja, amit azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sôt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ô eljövetelét”. (2Tim 4,7-8) „Menjetek csak, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot várok és nem áldozatot”. [A ÉV]

✽

É VK . 10. hét vasárnap . . . . . . . Óz 6,3-6; Róm 4,18-25; Mt 9,9-13

„Amint Jézus továbbhaladt, látott egy Máté nevû embert a vámasztalnál ülni. Így szólt hozzá: Kövess engem! Az fölállt és követte ôt” (9)

M

áté vámos volt. A vámosok Jézus korában vám- és adóbeszedôk voltak. A városok kapuiban állították fel asztalukat. A bemenô vagy kijövô emberek árui után járó kötelezô vámokat szedték be. Ugyancsak adószedôk is voltak, sôt pénzváltással is foglalkoztak: a hivatalos római birodalmi 163

pénzeket zsidó pénzre váltották. Mivel mindegyik ügyletükben ôk döntötték el a fizetséget, komoly haszonnal dolgozhattak. Nekik jól ment, rendszerint szépen gazdagodtak. Az emberek szemében viszont mindegyikük gyanús volt. Egyszerûen „vámosok és bûnösök” néven szerepeltek a köznyelvben. Máté is ilyen vámos volt. Jézusnak ugyan nem akadt semmi vámoltatni valója, de megállt a vámos elôtt, egyszerûen felszólította követésére, és ô a jól jövedelmezô állást otthagyva követte Jézust. „Késôbb, amikor Jézus az ô házában vendégeskedett, eljött sok vámos és bûnös, és helyet foglaltak az asztalnál Jézussal és tanítványaival együtt”. (10) Ennek gyorsan híre futott a helységben: A Názáreti Mester meghívta a vámosunkat, Mátét, tanítványai közé, és most vele esznek-isznak a vámosok és bûnösök! A helyi elôkelôségeknek számító „farizeusok meglátták ezt, és megkérdezték: Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bûnösökkel?”. (11) Jézust akkor még nyilván az új rabbinak kijáró tisztelettel vették körül ôk is, viszont ezt a tettét botrányosnak tartották. Jézus viszont ezt az alkalmat használta föl küldetése egyik céljának kinyilvánítására: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek”. (12) Ezek az emberek testileg kiváló erôben voltak, de a pénzhez való viszonyuk, csökönyös és rendetlen, sôt bûnös és igazságtalan ragaszkodásuk miatt lelkileg betegeknek bizonyultak. Jézus eddig csak testi betegségekben szenvedôket gyógyított: most ünnepélyesen bejelenti, hogy veszedelmesebb szenvedély-beteg mindaz, aki nem igazságos munkával szerzi vagyonát, hanem emberek megkárosításával. Ô, pedig olyan orvos, aki ezeket a gyógyíthatatlannak tûnô betegeket is meg tudja gyógyítani. Ennek a betegségnek hozzájuk hajló irgalom a gyógyszere. Ezután Jézus váratlanul lezárja a vitát: „Menjetek csak, és tanuljátok meg, mit jelent ez: „Irgalmasságot várok és nem áldozatot”. (Óz 6,6), (13) Jézus ezzel egy hétszáz éves prófétai üzenetet idéz, amit ezek a farizeusok nyilván ismertek is. Persze, ez az irgalmasság nem abban áll, hogy a gazemberek összelopkodott vagyonukat simán átmenthetik törvényes tulajdonná. Egy másik vámos házában Jézus hathatósan kifejti: ez a bûnös vagyon vissza kell, hogy szálljon becsületes gazdáikhoz! Zakeus megérti, kijelenti: „Uram, íme, vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette”. (Lk 19,8) Jézus ezt várta, erre mondta ki: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ô is Ábrahám fia. Az Emberfia ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett”. (Lk 19,9-10) Rengeteg tisztázatlan gazdasági ügy, erôszakkal vagy csalással szerzett vagyon lapul világszerte magánházakban és bankokban egyaránt. Jézus mindezt pontosan ismeri. A mai történettel a mának is üzen: Rendezzétek ügyeiteket önként, mert Istent kijátszani nem lehet! Isten végtelenül irgalmas, de végtelenül igazságos is.

É VK . 10. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 17,1-6; Mt 5,1-12

164

165

„Nem lesz ezekben az esztendôkben sem harmat, sem esô, csak majd szám szavára”. (1Kir 17, 1)

Ö

reg korára a Bölcs Salamonnak megváltozott a jelleme. Aki ifjan apjának, Dávidnak a nyomdokain járt, Istennek felépítette a Dávid által szorgalmazott templomot „bölcs ítéleteivel elkápráztatta alattvalóit, akinek akkori nemzetközi sikerei voltak, hogy irdatlan messzeségbôl eljött ôt megnézni, meghallgatni és megcsodálni Sába királynôje (1Kir 10), öreg korára elvesztette az Úrral, Izrael Istenével a bensôséges kapcsolatot. A zsidók korlátlan többnejûségben éltek. Maga Jézus is így nyilatkozott: a házastárs elbocsátásával kapcsolatos kérdésfelvetésre: „szabad-e férfinak elbocsátani a feleségét? Ô így felelt nekik: Mit parancsolt nektek Mózes? Erre azt mondták: Mózes megengdte, hogy válólevelet írjunk, és elbocsássuk (MTörv 24, 1) Erre Jézus azt válaszolta: A ti szívetek keménysége miatt írta nektek e parancsot. A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és nôvé alkotta ôket. (Ter 1, 27). Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettô egy testté lesz. (2, 24) Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza!” (Mk 10, 2-9) – Salamon ezt is erôsen túlzásba vitte, meg azt a határozott tilalmat, hogy nôsüljenek pogány családokból: „Ne menjetek be lányaikhoz, s közülük se, menjen be senki se a ti lányaitokhoz, mert bizonnyal elfordítják szíveteket, hogy az ô isteneiket kövessétek. Ezekhez ragaszkodott Salamon forró szerelemmel. Hétszáz királynôi rangban lévô felesége és háromszáz mellékfelesége volt és feleségei elfordították szívét az Úrtól”. (1Kir 11,2-3) Ennek a büntetése lett az ország kettészakadása. Az északi országrész, Izrael királyai kezdettôl fogva bálványimádók lettek, azzá tették alattvalóikat is. Illés töténete ezek tükrében érthetô. Ácháb izraeli király feleségül vett egy pogány királylányt, Jezabelt, Etbaálnak, a szidoniak királyának lányát. Ô magával hozta bálványa, Baál tiszteletét. Nemcsak templomot építtetett neki a férje, hanem kiirtatta vele Illés tanítványait, az igaz Isten több száz prófétanövendékét. Erre kapta büntetésül a három és féléves szárazságot az ország Illés közölte vele: „Az Úrnak, Izrael Istenének életére mondom, akinek szolgálok, hogy nem lesz ezekben az esztendôkben sem harmat, sem esô, csak majd szám szavára”. (1Kir 17,1) Ez a szárazság hamarosan éreztette hatását. Nem volt sem ennivaló, sem innivaló. Iszonyú szenvedés ez, amely sokszor sújtotta isteni büntetésként a keleti félsivatagos, vagy sivatag közeli országokat. A szegény nép is kénytelen volt szenvedni vezetôi bûnei miatt. Persze, rendszerint ôk is követték a bûneikkel uraikat. Minden bizonnyal így volt, mert Isten prófétájának csodálatos módon, hollók szolgálatával biztosított ennivalót, inni, pedig a Kárit patak adta a vizet.

Ha hazánk újabb kori nagy szenvedéseinek okát keressük, egyik minden bizonnyal a polgári házasság bevezetése volt a Wekerle kormány idején. Az addig csak egyházi házasságban élôk közül a katolikus vallásúak nem válhattak el, nem bonthatták föl Isten akarata szerint érvényes házasságukat, mert mint föntebb idéztük Jézus szavaival az eredeti rendelkezést a hívô, ember számára: „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza.” A polgári házassággal lett egy fórum, ahol ez a kérdés megoldottnak látszott. Isten tûrt, de nem változtatott Írásán. É VK . 10. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2Kor 1,1-7; Mt 5,1-12

P

ál apostolt Jézus küldte már korábban Korintusba, a hatalmas kikötôvárosba. A kikötôknek megvolt a maguk állandó közössége, de nyüzsögtek bennük a Földközi tenger vizein hajózók tömegei is. A pénz mindig nagy mozgatóerô volt. Azok a kereskedôk, akikben volt némi kalandvágy is, nem várták a betoppanó vásárlókat, hanem maguk keltek hosszú és veszélyes hajóútra, hogy vigyék lakóhelyük árucikkeit más földrészekre, megfelelô haszonnal eladják, aztán az idegen kultúra kincseibôl, áruiból vásároljanak lakóhelyük piacára. Pált nem ez a pénzszerzési, gazdagodási ösztön hajtotta az élénk szellemû kereskedô, kikötôvárosba. Jézus Krisztus minden emberért meghalt. Az üdvösség kegyelmét akarta megismertetni Korintus lakóival, és az átutazókkal is. Hiszen csak akkor tud segíteni a lelkiek terén bárki, ha beszél az üdvösségrôl. Ez a hatalmas város pedig, amely ôrizte a maga bálványait, találkozott az átutazók pogány vallásával, esetleg megtetszett neki egyik-másik bálvány kultusza, azt átvette, vagy legalább hatni engedte a maga ôsi pogány hitére: jó feladatnak tûnt az igazsággal megismertetni. Maga Jézus biztatta Pált arra, hogy elsô korintusi hithirdetését ne kurtítsa meg, hiszen az ott élôk között sokan vannak olyanok, akik Jézus üzenetére, hívására várnak. Ezeket tanítani kell az igazságra, hogy fel tudják számolni a tévelyeket, és üdvösségre jussanak. Pál apostolnak azonban nem volt küldetése arra, hogy mint Korintus püspöke ott maradjon haláláig, a korintusiak és az átmenetileg ott tartózkodó hajósok lelkiatyja legyen. Ôt a nemzetek vándorapostolává hívta meg az Úr. Elutazott tehát az Úr akarata szerint. Tanítványaira hagyta Korintust. Az utána munkába állók azonban elég sok gondot okoztak neki és a hitéletnek is. Pál a maga küldetését is védte, meg a tiszta krisztusi tanítást is. A múlt századok szentírás magyarázói megpróbálták Pál leveleibôl és más források alapján kikutatni a fontos összefüggéseket. Mi most nem ezzel a tudományos kísérlettel foglalkozunk, hanem a korintusi híveknek írt, Pál Második levelét igyekszünk magyarázni. A sértések, és vádak orvoslását kéri Istentôl az apostol. Ô tud pontot tenni vádak, vélemények végére. Jó ezt tudni és kérni forrongó, nagyképû világunk javára kérni ma is. Az Atya és a Fiú Közössége az alapja 166

minden igazi vallási összetartozásnak. „Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden szorongattatásunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik bármiféle szorongattatásban, azzal a vigasztalással, amellyel Isten minket is megvigasztal”. (2Kor 1,3-4) Jó arra gondolnunk, hogy Jézus Atyja úgy közelített hozzánk, hogy megsajnált bennünket bûneink miatt. Nem csak büntette Ádám utódait, hanem azonnal elhatározta, hogy Fiát adja engesztelô áldozatul értünk (Ter 3,15) Ezt az egész üdvtörténeten át elevenen tartotta. Amikor pedig betelt a várakozás ideje, azonnal elküldte Fiát, hogy Krisztus szenvedése megváltásunk ára legyen. Amikor szenvedünk, erre kell gondolnunk ma is, és megvigasztalódunk: Mi is Jézus útját járjuk. É VK . 10. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 17,7-16; Mt 5,13-16

Ü

ldözött prófétáját nem hagyta magára az Úr. A nagy szárazság miatt nem termett semmi ennivaló. Ami kevéske jutott a nép asztalára, abból nem vett el semmit Isten. Csodával gondoskodott Illés prófétáról. A hollók minden reggel és minden este hozták neki a kenyeret és a húst. Honnan? Lehet, hogy valami távoli pékségbôl és vendéglôbôl, de valószínûbb, hogy teremtette az Úr ezeket a táplálékokat, hogy ne vegye el az éhezô tömegektôl. „Napok múltával azonban kiszáradt a patak, mert nem volt esô az országban. Illésnek gondoskodnia kellett a folytatásról. De nem, az Úr maga gondoskodott ismét hûséges szolgájáról „Ezért az Úr szózatot intézett hozzá ezekkel a szavakkal: Kelj fel és eredj a szidoniak Száreftájába, és tartózkodj ott; íme, meghagytam ott egy özvegyasszonynak, hogy tápláljon téged. Fölkelt és elment Száreftába. Amikor a város kapujához ért, meglátott egy özvegyasszonyt, aki fát szedegetett. Megszólította, s azt mondta neki: Adj nekem egy kis vizet valami edényen, hadd igyam. Amikor aztán az elment, hogy hozzon, ô így kiáltott utána, Hozz nekem, kélek, egy falat kenyeret is kezedben” (8-11) Meglep bennünket ez az eljárás: Az éhes és szomjas próféta a fát szedegetô asszonytól kér enni és inni. Nyilván tudta, hogy ez a vidék is szenved a szárazságtól. Nem kellene-e Isten emberének vállalni a szomjazást és éhezést, mint ilyen önzôen elkérni a szûkös mindennapit? Az ezt felelte: az Úrnak, a te Istenednek életére mondom, hogy nincs semmiféle kenyerem, csak egy maroknyi lisztem a vékában, s egy kis olajom a korsóban,: éppen egy pár darabka fát szedek, hogy elkészítsem magamnak s fiamnak, hogy megegyük, s azután meghaljunk” (12) Kegyetlen beszédnek tûnik mindez. Ezért nagyon is kell figyelnünk, a végtelenül szeretô Istennek nyilván van valami nagyon fontos üzenete az egész világtörténelemnek, amelyben nem ritkák az ilyen és ehhez hasonló helyzetek. Hogyan is lehetne Isten kemény szívû, részrehajló, hogyan adhatna ösztönzést az önszeretetre, mikor Ô alapította az Isten országát a tökéletes igazságra és az 167

önzetlen szeretetre? A szegény asszony, aki vízért még szó nélkül indult, de az életmentô kenyér dolgában már felébred benne a gyermekét féltô anya, viszszafordult és szomorúan, de felelôsségteljesen megmondja a magáét. A próféta ekkor nagyon helyesen feltárja Isten segítôkészségét és örömteli üzenetét: „Ne félj, csak eredj, s tégy, ahogy mondtad. Elôször azonban nekem készíts abból a lisztecskébôl egy kis hamuban sült lepényt, s hozd ki azt nekem. Magadnak, és fiadnak azután csinálj. Ezt üzeni ugyanis az Úr, Izrael Istene: Nem ürül ki a lisztes vékád, s nem apad el olajos korsód addig, amíg esôt nem ad az Úr a föld színére” (13-14) Nálunk most nem a szárazság a veszedelem, hanem az árvíz. Az idei vetéseket tönkretette, de iszonyú károk estek épületekben, utakban. Az önzetlen szeretetre most is nagy szükség van. Ez az igazi menynyei valuta mindig. É VK . 10. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2Kor 1,18-22; Mt 5,1-12 „az igen valósult meg benne”. (2Kor 1,19)

A

mint a tegnapi elmélkedésben említettem, Pál és társai szorgalmasan végezték Korintusban a lélekmentô lelkipásztori munkát hosszas ottlétük idején, úgy, hogy még az ennivalójukról is Pál gondoskodott, sátorponyvát szôtt, sátrakat készített heti munkájával, így mutatta meg önzetlen szeretetét. Amikor azonban másutt kezdte térítô munkáját, és utódai között voltak békétlenséget szító emberek is, sok kellemetlenséget okoztak neki különféle vádakkal. Ilyen vádaskodás volt ellene, hogy csak ígérgeti visszatérését, de ezek csak üres szavak. Ezt fejezi ki a furcsa szókapcsolat: az igen és a nem ugyanazt jelenti Pálnál. Az apostol meg is nevez több útitervet, amelyek során Korintusba is ellátogatott volna. „Ezzel a bizalommal akartam hozzátok menni a múltkor, hogy másodízben legyen részetek a kegyelemben, és aztán tôletek átmenni Makedóniába, és Makedóniából ismét visszatérni hozzátok, hogy ti kísérjetek el Júdeába”. (15-16) Ez a terv és talán még másikak is kútba estek, így elmaradt a várva-várt látogatás. Pál apostolt nagyon érzékenyen érintette, hogy kedvenc tervét keresztülhúzta valami idegen ok. Különösen, pedig a fájt neki, hogy ellenfelei jellemét kezdték ki: „Amikor tehát ezt akartam, könnyelmû voltam? Vagy amit tervezek, azt test szerint tervezem, úgy, hogy nálam az igen, igen egyben nem, nem is?” (17) Az apostol sebzett szívvel veszi tudomásul, hogy ilyen váddal, majdnem jellemtelenséggel illetik. Ezt vissza is utasítja: „Isten hûségére mondom, hogy beszédünkben, melyet hozzátok intéztünk, nincs: „igen” is, meg „nem” is. Mert Isten Fia, Jézus Krisztus, akit köztetek hirdettünk, én, Szilvanusz és Timóteus. Nem volt „igen” is, meg „nem” is.

168

É VK .; 10. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 18,20-39; Mt 5,17-19 „Az Úr az Isten, az Úr az Isten!” (1Kir 18,39)

N

agyon nehéz megérteni a zsidó nép istenhitét. Ôsapjuk Ábrahám egyszer érzékelte, hogy aki szólt hozzá, és elmondta neki, hogy amiket te és családod imádsz istenként, azok silány anyagdarabok. Kifaragva, festve valamilyen emberi alakra: van szemük, de nem látnak, van fülük, de nem hallanak, van lábuk, de járni nem tudnak. Tehát még csak nem is emberek, nem élnek, semmiféle hatalmuk nincs Papjaik, terelik hozzájuk az embereket. Rémes meséket mondanak róluk, vagy az emberek ostobaságát, babonás félelmeit szítják fel, és ezzel elhitetik velük, hogy ártani tudnak, és így késztetik hódolatra a, különben élô, mozgó és értelmes embereket. Ábrahám a hozzá beszélô valakit azonnal elfogadta „élô istennek”. A kegyelem, amit ehhez Istentôl kapott, óriási erô volt. Megérezte a hatalmát, végtelen erejét, uralmát a megszámlálhatatlan csillag felett. A kegyelem megértette vele, hogy aki vele beszél, nincs teste, nem látható, nem ember, hanem mindenek teremtôje, az ÉL ELJON, a Magasságbeli Isten. Ezzel az Él ELJON-nal találkozott Mózes is nyolcszáz év múlva. Neki elmondta: „Én vagyok atyáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.” (Kiv 3,6) Nevét is megmondta: „Én vagyok az, ki vagyok”. (14) Tehát nem voltam, nem leszek, öröktôl fogva változatlanul vagyok. Üzenetét a fáraó nem fogadta el, nem engedte el a zsidó népet birodalmából. Isten ezért tíz országos csapással sújtotta a fáraót. A legutolsó csapás az összes egyiptomi elsôszülött fiú egyszerre történt halála volt. Aztán negyven évig vezette, etette, itatta ôket. Végül hazát adott nekik a nélkül, hogy egyetlen embernek meg kellett volna halnia. A kiváltságos zsidó nép helyette mégis bálványokat kezdett imádni. Az olvasmányban hallott esemény a három és fél év alatt elszenvedett nagy éhség után történt a Kármel hegyén. Az élô Isten prófétája egybegyûjtette Izrael ország lakóit, és megkérdezte ôket: meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek ôt, ha pedig Baál, kövessétek azt.” (1Kir 18,21) a nép nem válaszolt neki. Félt? Erre Illés ajánlattal állt elô: adjanak Baál papjainak is egy bikát meg neki is. Építsen mindkét fél oltárt a maga istenének, tegyék rá a leölt bikát, de tüzet ne tegyenek alája. Amelyik Isten tüzet küld oltárára, az legyen az Isten. Nagyszerû ajánlat, – mondták erre. El is kezdték a bálványpapok. Imádkoztak, sürögtek-forogtak, fejüket sebesítették: semmi válasz, semmi tûz. Ekkor Illés oltárt épített. Rárakta fát, a feldarabolt bikát. Aztán több vödör vízzel leöntötte az egészet. Megtelt az oltár körüli árok is vízzel. A próféta imával kérte Urát, mutassa meg kilétét. A derült égbôl villám csapott az oltárba, égett a fa, a hús, a kövek és a víz is. A döbbent kiáltott a nép: „Az Úr az Isten, az Úr az Isten!” (39) a bálvány prófétáit a Kison patakba ontott vérükkel kivégezték. (40) Illés akkor fohászaival kiesdette az üde, hatalmas esôt. 169

É VK .; 10. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . 2Kor 3,4-1; Mt 5,17-19

É VK . 10. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 18,41-46; Mt 5,20-26

„Isten iránt érzett bizalmunk Krisztus által van”. (2Kor 3,4)

„Menj fel, s nézz a tenger felé” (1Kir 18,43)

P

A

ál apostol a korintusi hívek körében végzett szolgálatát nagyon fontosnak minôsíti. Most, az elmúlt évek, és a közben felmerült viták fényében szükségesnek látja ezt kijelenteni. Mindjárt az elsô megállapítása is arra irányul, hogy az apostoli szolgálatnak elôfeltétele, hogy a küldött rendelkezzék alapvetô képességekkel: tudja felfogni önmaga is azokat az igazságokat, amelyeket a rábízottak üdvösségére hirdetni és magyarázni fog. Az igehirdetô fizikai és szellemi képességei elôsegítik, vagy hátráltatják az isteni igazságok közlését. Az apostol ezért rögtön leszögezi: „Isten iránti ilyen bizalmunk Krisztus által van”. (4) Aki meghívott minket a nagyszerû munkára, eleve gondoskodott arról, hogy az ige közvetítéséhez szükséges feltételek rendelkezésünkre álljanak. Az egyszerû élethez is kellenek olyan képességek, amelyek feladatainkat végzéséhez elengedhetetlenek: pl. a gondolkodni tudás. Ez a szellemi megismerô képesség önmagában is isteni ajándék, a mûködtetése is Istentôl van. Tehát mindegyik szellemi lépcsôfok felülrôl jött ajándék. A további köszönet azért jár Istennek, mert minket, apostolokat – mondja Pál – , nem egyszerûen igehirdetôvé tett az Úr, hanem az Újszövetség beteljesült tanításának közlését bízta ránk. „Nem mintha magunktól, mintegy saját erônkbôl képesek lennénk bármit is kigondolni, ellenkezôleg: a mi képességünk Istentôl van. Ô tett minket alkalmassá arra, hogy Újszövetség szolgái legyünk, nem a betûé, hanem a Léleké, mert a betû öl, a Lélek, pedig élet”. (5-6) Itt az apostol példának említi Mózes szolgálatát. Óriási küldetést kapott Istentôl. Neki kellett kivezetnie a zsidó népet Egyiptomból, majd a Sínai hegy lábánál megkötni Isten és emberek saját kezével írta két kôtáblára. Ezeket Mózes boldogan vitte népéhez a negyven napos hegyi beszélgetés után. Lent azonban szörnyû bûnt követtek el a zsidók: bálványszobrot öntöttek, azt imádták. Mózes istenes haragjában összetörte a két kôtáblát, porrá zúzta a bálványt. Majd késôbb kapott újra két kôtáblát. Amit ezután az apostol említ egy fátyolról, kendôrôl, ami szimbóluma lett a zsidó nép Jézus-tagadásának, annak története röviden ez volt: Mózes sokat társalgott Istennel. Ettôl Isten fénye Mózes arcát is olyan ragyogóvá tette, hogy a vele beszélgetôk nem mertek ránézni. A szentéletû férfiú kendôt tett arcára, hogy eltakarja kiváltsága jelét. Pál apostol szerint ez a fátyol a Jézus korabeli zsidók szemét takarja most, ezért nem ismerik fel Isten Fiát, Jézust. Szeretettel imádkozzunk értük, ne ragaszkodjanak Izrael fiai kôtáblájukhoz, hanem Szentlélek fényében ismerjék fel a Megváltót!

170

hatalmas csoda, a derült égbôl lecsapó villám, megvilágította az összegyûlt emberek értelmét. Egy emberként kiáltották: „Az Úr az Isten, az Úr az Isten”: (39) Ez volt a történet fénypontja. Erre az ünnepélyes hitvallásra várt Illés, de ezt várta maga az Úr is. Késôbb Szent Pál így fogalmazta meg: „a szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás, pedig üdvösségre szolgál”. (Róm 10,10) Amikor tehát a bálványimádás miatt súlyos bûnbe esett nép szívében megremegett, már megtörtént a bûn elismerése, nyilván hozzá társult a bánat is a felismert súlyos istenbántás miatt, de csak akkor lett üdvösségre szolgáló cselekedet, amikor ezt a belsô megtérést külsô megvallás kísérte. Mivel ennek az említett szörnyû istenbántásnak immár üdvösségszerzô cselekedetük véget vetett, kiengesztelôdtek Istennel, úgy látta a próféta, hogy akkor fel kellene oldatni az Úrral a bûnökért járó büntetéseket is. Véget lehetne vetni a három és fél éve tartó országos szárazságot is. Ezt már a tömegtôl távol akarta kérni. Ezért ballagott fel a hegy csúcsára a szolgájával együtt. Áchábnak szólt elôbb az esôrôl, hiszen a büntetés az ô bûne miatt jött az ország népére, állataira, növényeire: „Menj fel, egyél, s igyál, mert nagy esô zuhogása hallatszik. Fölment Ácháb, hogy egyen s igyon, Illés, pedig fölment a Kármel csúcsára, lekuporodott a földre, arcát térdei közé tette, s azt mondta legényének: Menj fel, s nézz a tenger felé. Ez, miután felment és arrafelé tekintett, azt mondta: Nincs semmi sem. Erre ô ismét szólt neki: Menj vissza hétszer. Hetedik alkalommal aztán, íme, egy kis felhôcske szállt fel a tengerbôl, akkora, mint az ember lábnyoma. Erre ô így szólt: Eredj fel és mondd Áchábnak: Fogass be szekeredbe, s menj le, hogy meg ne akadályozzon az esô. Alighogy egyet-kettôt fordult, íme, elsötétedett az ég, s felhô, szél és hatalmas esô támadt. Felült tehát Ácháb és elment Jezreelbe”. (41-45) Valószínûleg ott várt rá a felesége, Jezabel. Nem szól errôl a szent szöveg, de valószínûsíthetô a tény, hiszen ekkora országos megmozdulás nem kerülhette el a figyelmét. Az asszony tudta azt is, hogy Illés szervez valamit a hegyen. Odamenni nyilván nem, mert. Várta tehát a királyt, lent biztonságos helyen. Az viszont felettébb érdekes, hogy a próféta mindezt tudta, és a zuhogó esôben derekára felkötve ruháját a szekér elôtt szaladt egészen a városig. Ezt Isten különleges erejével tette. (46) Ácháb beszámolt a királynénak a történtekrôl. Ô, miután megtudta, hogy kedvenceit, a bálványa papjait Illés karddal kivégezte, megesküdött, hogy a következô napon megöleti Illést. Illés elmenekült elôle.

171

É VK . 10. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . 2Kor 3,15-4,1.3-6; Mt 5,20-26

É VK . 10. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . 2Kor 4,7-15; Mt 5,27-32

„Az Úr Lélek, s ahol az Úr Lelke, ott a szabadság”. (2Kor 3,17)

„Minden értetek van, hogy a kegyelem bôséges kiáradása miatt egyre többen adjanak hálát Isten dicsôségére”. (2Kor 4,15)

A

szentlecke bevezetô gondolata visszavisz bennünket lélekben a Sínai hegyen történtekhez. Isten ott a szövetség megkötése után megparancsolta Mózesnek, hogy menjen föl az állandó villámlástól és mennydörgéstôl félelmetes hegyre Istenhez. Senki nem kísérhette el erre a kiváltságos találkozóra. A hegy lábánál kötelet feszítettek ki figyelmeztetôül, hogy aki azt átlépi, halállal lakozik. Egyedül Mózes szolgája, Józsue tarthatott vele a felhôzónáig, de ott le kellett ülnie és türelemmel várnia ura visszatérésére. Tudjuk a Bibliából, hogy ez a találkozó negyven nap és negyven éjjel tartott. Többek között itt mutatta meg Isten a világ teremtésének csodálatos pontjait. Az egész folyamatot nyilván nem volt lehetséges bemutatni, hiszen a teremtett világ teljes kibontakozása még a tudomány szerint is évmilliókat vett igénybe. Ez a beszélgetés barátinak nevezhetô, hiszen Isten úgy társalgott Mózessel, mint a barátjával. Az elsô ilyen találkozó akkor ért véget, amikor lent a hegy lábánál nem gyôzték kivárni Mózes visszatérését. A mindenhol leselkedô sátán tanácsára Áronnal készíttettek aranyból Egy borjúszobrot. Éppen olyanra sikeredett, mintha az egyiptomiak fôistene, az Ápisz-bika szobra lett volna. Ennek rendeztek nagy ünnepet. Imádásuk jeléül áldozatokat mutattak be neki. Isten mindezt elmondta Mózesnek, és azt is felfedte elôtte, hogy elpusztítja ezt a pártütô népet, és Mózes két fiát teszi meg egy hûséges, kezelhetô nép ôsatyáivá. Mózes el sem tudta képzelni, hogy a zsidók, akik immár Isten ünnepélyes szerzôdéssel elkötelezett népe, hogyan mûvelhettek ilyen sötét hittagadást. Amikor viszont leérkezett a táborba, meggyôzôdhetett az igazságról. Haragjában kivégeztette a fôbûnösöket, összetörte a Szövetség Isten ujjával írt két kôtábláját. Aztán visszatért Istenhez engesztelni a hegyre. (Kiv 32) Szentlecke fátyolt emleget következô soraiban. Ennek a háttere ugyancsak a Sínai hegy volt. Amikor Mózes Istennel társalgott, a fény isteni forrásából olyan csodálatos mennyiségben áradt rá az ô arcára, hogy onnan el sem távozott a találkozások után. Mózes ezt nem észlelte Önmagán, de az arcáról áradó ragyogás miatt nem mertek a közelébe menni honfitársai, még a családjának tagjai sem. Ezért kendôvel takarta be arcát, ha emberekkel akart beszélgetni. Erre hivatkozik Szent Pál, hogy a lényeget nem merték magukévá tenni a zsidók. Jézus fényét, a Szentlélek pünkösdi ragyogását ezrek tapasztalták. Az Újszövetséget Isten már mindenkinek közvetlen kincsévé tette. A zsidó nép utolsó lesz majd a megtérô népek sorában, holott az övék lehetett volna az elsôség.

172

M

inden ember fél a szenvedéstôl, mondta egy nagyon veszélyes körülmények között dolgozó férfi. Úgy gondolták a vele beszélgetôk, hogy az illetô nagy hôs, fakír, akit nem befolyásol semmi veszedelem. Pedig valóban úgy van, hogy a szenvedés rettenti az embereket. Nem csoda, a fájdalom fájdalom mindekinek. Szent Pál felsorol néhány szenvedést, és rámutat, hogy ezek elviseléséhez sok-sok kegyelemre van szükségünk: „Ez a kincsünk, pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erôt Istennek tulajdonítsuk, és ne önmagunknak. Mindenfelôl szorongatnak minket, de agyon nem nyomnak: bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe; üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem veszünk; állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkben”. (4,7-10) Ezek a felsorolt szenvedések keresztényeket érô bajok, nehézségek. Akik nem Jézus nyomában, azokat kevésbé érik, hiszen éppen az a céljuk a Gondviselés rendjében, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy Jézus nem baj nélküli, kényelmes állapotot ígér követôinek a földi életre: „Ha valaki utánam akar jönni (a mennyországba), tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt”. (Mt 16, 24-25) A „józanész, az emberi szabadság, a kellemes élethez való jogom”, mondják, hogy kényelmesen rendezzem be az életemet. Akkor értelmesen éltem. Mint a magyar nemes: „Ôsi joggal, ôsi házban Éltemet, ha elpipáztam, Mennybe visznek angyalok: Én magyar nemes vagyok”. (Petôfi S. Magyar nemes). „Mert minket, akik élünk szüntelenül halálra adnak Jézusért, hogy Jézus élete is nyilvánvalóvá legyen halandó testünkön. Bennünk tehát a halál uralkodik, bennetek, pedig az élet”. (11-12) Ezt a következtetést nyilván a magát okosnak tartó nemkrisztusi embernek szánja a bölcs keresztény. Aki már hittel figyeli a történelmet, megnyugszik annak igazában: „Mivel azonban a hitnek ugyanaz a lelke van bennünk, mint amirôl írva van: „Hittem, azért szóltam” (Zsolt 116,10G), mi is hiszünk, és ezért beszélünk. Hiszen tudjuk, hogy aki az Úr Jézust feltámasztotta, minket is fel fog támasztani Jézussal, és veletek együtt elébem, állít. Mert minden értetek van, hogy a kegyelem bôséges kiáradása miatt egyre többen adjanak hálát Isten dicsôségére” (13-14) a kegyelem ad erôt tehát a keresztényeknek, hogy ezekkel a meggondolásokkal vállalják a maguk kereszthordozó életét, hogy felfigyeljenek példájukra a hitetlenek, és még idôben elkezdhessék az érdemszerzô életet gyakorolni.

173

É VK . 10. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . 2Kor 5,14-21; Mt 5,33-37 „Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte önmagával a világot” (2Kor 5,19)

I

sten nemcsak teremtôje a világnak, hanem helyreigazítója is, amikor erre van szükség. Isten öröktôl fogva tudta, hogy a Fia emberi képmására teremtendô világ nem tökéletes, hiszen tökéletes egyedül Isten. És ez nemcsak a félig anyagból, félig szellembôl való emberre vonatkozik, hanem a tiszta szellemi létû angyalokra is. Ôk sokkal nagyobb értelmet és akaratot kaptak teremtésük alkalmával, mint az emberek, mégsem tudták legyôzni önmaguk vesztét, okozó gôgjüket. Isten tehát nagyon jól ismeri az embereket, és mivel szereti is ôket nagyon, ezért Ô kezdeményezte, hogy a vétkes ember viszsza tudjon térni hozzá. Szent Pál a mai szentleckében ennek a kifejtését eszközli a mindenkori élôk, bûnös emberek vigasztalására. Ezért foglalja össze a tanítás lényegét: „Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte önmagával a világot, úgyhogy nem számította be bûneinket, és ránkbízta a kiengesztelés igéjét”. (5,19) Ezt a nagy ajándékot kell sürgôsen, mondhatnánk mindenek elôtt megismernie minden embernek. (14) Amíg ugyanis nem tudjuk, hogy van vissza utunk a megsértett mennyei Atyához, addig nincsen reményünk sem a megtisztulásra. Aki csak annyit tudna Jézus Krisztusról, hogy egy nagyszerû tanítómester volt, jó szívvel segített minden rászorulón, de nem volna fogalma arról, hogy életének, mûködésének az volt a célja, hogy megváltói halálával megszerezze nekünk bûneink bocsánatát, az csak mintegy test szerint, kívülrôl, felületesen ismerné Jézust. „Egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak” a bûnnek (14). Jézus, pedig azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt”. (15) Amikor Isten Krisztusban kiengesztelte önmagával a világot, akkor megjelent a földön az új teremtmény. Ennek hirdetését bízta rá az Úr az apostolokra és utódaikra: „Krisztus szeretete sürget minket”. (14) El kell mondanunk mindenkinek ezt a nagy hírt! Az apostollal együtt mi is tudatosítsuk magunkban és hallgatóinkban, hogy ezt az ajándékot Isten mûvelte javunkra. Mi csak felismerjük, és ettôl kezdve járhatjuk a szeretet krisztusi útját. „Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelôdjetek ki Istennel! Ô azt, aki nem ismert bûnt, bûnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ôáltala”. (20-21) Nagyon jókor olvastatja velünk Isten ezeket a felemelô gondolatokat. Eddig ugyanis minket, az Egyház papjait és híveit, úgy állítottak a társadalom elé, mint ellenségeket. Isten tiszta szava viszont rajtunk keresztül üzeni, mint nagy igazságot: világunk elfajult, mind az igazságot, mind a másokért élô szeretetet igyekszik eltorzítani. Igen, sok és nagy bûn terheli sok ember lelkiismeretét, de ezekért kétezer éve meghalt Jézus 174

Krisztus. Papjai ma is fennen hirdetik: „Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket: engesztelôdjetek ki Istennel!” Aki pedig nem ezt hirdeti, semmi biztosítéka sincs a szavának, hogy megváltoztatja a hazugság és gyûlölet mai gödreit. É VK . 10. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 19,19-21; Mt 5,33-37 „Elindult tehát onnan Illés és ráakadt Elizeusra, Sáfát fiára” (1Kir 19,19)

A

Kármel hegyen aratott nagy gyôzelem után Illés próféta elmenekült a hegy környékérôl a pusztába. Ott bolyongott a homoktengerben, mert megtudta, hogy a királyné, Jezabel, meg akarja öletni. Nem bocsátja meg neki, hogy kedvenc bálványát, a két vashordóból összetákolt Baált összezúzta, papjait, pedig megölette. Szörnyen bánthatta az is, hogy a szerencsétlen vas-öntvény Baál nem tudott tüzet küldeni az elkészített áldozatra, Jahveh pedig a derült égbôl óriási villámot, parancsot le a derült égbôl, és ennek tüze elégette. Az adományt, a fát és az oltárt, de még a vizet is. A királynéi felsülés és bosszú haragja elôl ereje utolsó maradékáig rohangált, míg végre egy boróka árnyékában elaludt. Ott angyal táplálta, majd negyven nap és negyven éjjel menetelt a Sinai hegyig. Ott Istennel beszélt. Szeretett volna Istennél maradni, de Ô viszszaküldte Izraelbe. Maga helyett kellett prófétává kennie Elizeust, Sáfát fiát. Csodálatos önuralomra volt szüksége, hogy nagy üldözések, halálfélelem, az életbe belefáradt teste-lelke vonakodása ellenére vállalta a végsô feladatokat: prófétává kenni Izraelnek Elizeust, királlyá kenni Szíria részére Házaélt, Izrael részére, pedig királlyá kenni Jehút, Námsi fiát. Elôször is Elizeus került útjába. Édesapja földjét szántotta tizenketted magával. Mindegyik férfi, ô maga is, egy-egy pár ökröt hajtott. Illés sebes léptekkel odament Elizeus mellé, vállára dobta köpenyét, és rohant tovább. Ez minden bizonnyal olyan közismert mozdulat volt, mint nálunk, amikor még nem volt kötelezô a sorkatonaság, és kis katonacsoport ment be a falvakba, táncolni kezdtek, majd amikor a legények kedvtelve figyelték ôket, egy katona a kiszemelt fiú fejére csákót nyomott: regruta lett az illetô. Elizeus is megértette, hogy Illés mellé kell szegôdnie, mert Isten üzent a prófétával. Utána is szaladt rögtön, kérte, hadd búcsúzzék el édesapjától és édesanyjától, aztán követi engedelmesen Isten közismert szolgáját. Illés megértette a hálás fiatalember lelkületét. Ezt mondta neki: „Eredj csak és térj vissza, mert ami az én dolgom volt, megtettem veled”. (20) a családi búcsúzkodás megtörtént. Elizeus akkor visszatért a szántóföldre. El akart búcsúzni az alkalmazottaktól is megfelelô módon. Az ökröket, amelyekkel szántott, levágta, kondérba tette. A faekéjét feldarabolta, a kondér alá tette a tûzre, és megfôzte a húst. Jó volt a szíve is, ünneppel akart búcsút venni mindenkitôl. Érzékeltetni akarta azt is, hogy nagylelkû ajándékként szenteli életét Isten szolgálatára. Nagy dolog, ha valaki vállalja a családalapítást. Ha hittel áll a 175

feladatok mellé: önzetlenül vállalja az életre szóló szeretetgyakorlatot, önmagát és gyermekeit is erre neveli, akkor a nagycsaládnak, a nemzetnek is meglesz mindig a megfelelô munkása ott és akkor, amikor szüksége lesz rájuk. A nemzet a nincsbôl nem tud válogatni. [A ÉV]

✽

É VK . 11. vasárnap . . . . . . . Kiv 19,2-6a; Róm 5,6-1; Mt 9,36-10,8

„Jézus meglátta a tömeget, és megesett rajta a szíve, mert olyan kimerültek és levertek voltak, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk”. (Mt 9,36)

J

ézus meglátta, tudatosan észrevette a tömeg sanyarú lelkiállapotát. Ezek az emberek szegények voltak, és nyilván gyámoltalanabbak, mint azok, akik vezetôknek számítottak a saját nemzetükbôl. Voltak írástudóik, de ôket lekötötték tudományos kutatásaik, a bibliai szövegek tanulmányozása és magyarázata. Voltak bôven farizeusok is, elôkelô és gazdag férfiak, akik szintén támaszt jelenthettek volna egyszerû népüknek, de ezek lenézték a honfitársaikat. A pogány római költôvel értettek egyet: „Gyûlölöm a profán köznépet, és távol tartom ôket”. Ennek a magára hagyott tömegnek bizony jólesett, hogy Jézus, a betegek nagy gyógyítója és a csodálatos szavú szónok törôdik velük. A szegény magára hagyott nép lelke várta, hogy sorsának értelmet adjon valaki. Úgy, mint a gabona, amikor megérik, várja, hogy a kalászban rejlô érett magvak aratással kévébe, majd cséplésre kerüljenek, aztán ôröljék meg ôket, süljön belôlük finom, lágy kenyér az éhes gyerekeknek egyaránt. Itt lelki aratásról esik szó: Jézus tudja, hogy Isten tervei szerint ezek a lelkek várják, hogy elmondja nekik valaki: a mostani vezetôiteket ugyan nem érdekli a sorsotok, nem törôdnek azzal, hogy mibôl és mivel fôztök ebédet magatoknak, éhes gyermekeiteket hogyan lakatjátok jól, mibôl vesztek nekik ruhát, és ha megbetegedtek, honnét vesztek pénzt orvoslásra? Ôk jól megvannak a maguk körében, elbújnak a törvények paragrafusai mögé Isten törvényét ellenetek kijátszva, nem segítenek rajtatok. Én, pedig hirdetem nektek, hogy van nektek Mennyei Atyátok, aki szeret titeket, a földet nektek is teremtette, hogy legyen nektek is bôven mindenetek. Én azért jöttem, hogy erre újra megtanítsalak benneteket. „Betelt az idô, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bûnbánatot, és higgyetek az evangéliumban”. (Mk 1,15) Ez azt jelenti, hogy az elfelejtett Menynyei Atyához kell visszafordulnotok, rá kell döbbennetek, hogy egyedül ô szeret titeket, és azok, akik maguk is istenfélôk, akik nem a maguk nevében jönnek hozzátok, hanem Isten elveivel, a szeretet küldötteiként. Aztán hinni kell az evangéliumban: Ez a jó hír arról szól, hogy Isten-Atyánk „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki ôbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. (Jn 3,16) Ô tehát eljött közétek. Én vagyok az, aki itt állok közöttetek, mondja Jézus. 176

Én is úgy szeretlek titeket, mint az Atya, nemcsak teremtô erômmel, hanem szenvedésemmel és halálommal is bizonyítom: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért”. (Jn 15,13) Én majd ezt az áldozatot is meghozom értetek, ha a tanításomat befejeztem, kenyérszaporító szeretetemet megmutattam, betegeiteket meggyógyítottam. Mivel azonban én nem maradhatok mindig veletek, ezért kell imádkoznotok: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába”. (37-38) Ezután magához hívta a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiûzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt.” (10,1) Jézus tehát gondoskodott mûve folytatásáról. Arra adott nekik megbízatást, hogy a gonosz lelket ûzzék ki az emberekbôl és környezetükbôl, mert az az összes baj gyökere, minden hazugságnak és gyûlöletnek a forrása. Aztán gyôzzék le a betegséget lelki és szellemi erejükkel. A többi baj: a szegénység, ostobaság, katasztrófák következményei is elháríthatók, ha az Atya, a Fiú és a Szentlélek erejével és összetartó szeretettel követjük Jézus útmutatásait. [C ÉV]

✽

É VK . 11. vasárnap . . . . . . . . . 2Sám 12,7-10.13; Gal 2,16.19-21; Lk 7,36-8,3

„Bocsánatot nyert sok bûne, mert nagyon szeretett” (Lk 7,47)

S

ok ember szívesen játssza az erkölcs-csôsz szerepét, mert szeret szerepelni, és mentegetni kívánja súlyos bûneit. Jézus tartja magát ahhoz az állásponthoz: „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéltessetek!” „Minden ítéletet átadott az Atya a Fiúnak, hogy úgy tiszteljék a Fiút, amint tisztelik az Atyát”. Ha pedig ezt nem értették meg, akkor példában is megmutatta elvének igazságát. A zsidók mindenben, különösen a férfi-nô viszonyban férfipártiak voltak. Ha asszonyt kaptak házasságtörésen, két tanú szavára azonnal halálra ítélték és ki is végezték. Ha a partner házasember volt, nem esett baja. Simon farizeus széles vendégkoszorúval együtt fogadta Jézust ebédre. A vendégek természetesen valamennyien férfiak voltak. Amikor hívatlanul megjelent a teremben egy nô, mindenki felkapta a fejét. Senki nem szólt, de a szemekben megvillant a felismerés: Rossz hírû nô. Egyesek talán közvetlenebbül is ismerték. A Magdalai Mária, pedig sem, erre, sem mert nézni. Amint felismerte Jézust, odalépett a lábához. Ezt könnyen megtehette, hiszen a vendégek római szokás szerint az asztal mellé felállított kereveteken bal könyökre támaszkodva fogyasztották az étkeket. Mária keservesen zokogni kezdett. Sûrû könnyét hosszú hajával szárítgatta, majd drága kenettel dúsan megkente az Úr lábát. A társaság némán, de megbotránkozva ítélkezett Jézuson és a hívatlan vendég szokatlan eljárásán: „Ha próféta volna, bizonyosan tudná, ki és miféle az, aki ôt érinti, hiszen az egy bûnös asszony.” (39) Simon és társai ha tudták 177

volna, hogy Jézus nem próféta, hanem maga az Isten, aki a parancsokat megszövegezte, és fontosságuk szerint sorba állította, vigyáztak volna és nem éltek volna ostoba elôítéletekkel. Jézus, pedig szép szelíden így okosította ôket: A legnagyobb parancs a szeretet. A vendégszeretetet gyakorolta a házigazda, de annak sok kis mozzanatát bántóan mellôzte. Jézus ezeket veszi, sorra és szembeállítja az asszony szinte páratlan figyelmességével: Házadba jöttem, de lábamra vizet nem adtál. Ez viszont könnyeivel öntözte és hajával törölte meg lábamat. Csókot nem adtál, ez meg, mióta bejött, szüntelen csókolgatja lábamat. Olajjal nem kented meg fejemet, ez meg illatszerrel kente meg lábamat. Azért azt mondom neked: Bocsánatot nyert sok bûne, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevésbé szeret.” (44-47) Mária Magdolna sokat vétkezett a hatodik parancsolat ellen. Nagyon bánta, megsiratta, elnyerte Urunk bocsánatát. Aztán csatlakozott Jézus követôihez több más asszonnyal együtt, Akik „vagyonukból gondoskodtak róla”. (8,3) Mária Magdolna nem hagyta el Jézust a kínszenvedések idején sem. A kereszt alatt ott állt ô is. Megfigyelte, hová temették a drága tetemet, leült a sírral szemben, és virrasztott. (Mt 27,61) a szombat elmúltával, pedig visszatért, állhatatosan kereste Jézus holttestét, szerette volna saját sírjába temetni Urát. A mindent felülmúló szeretete jutalmaként viszont elôször borulhatott a Föltámadt elé (Jn 20,15-18) Nagy baj, ha vétkezünk, még nagyobb, ha nem tartunk bûnbánatot, de a legnagyobb baj, ha magunk akarunk Istennek mutatkozni, és erkölcsi mércévé válni. [C ÉV]

✽

É VK . 11. vasárnap . . . . . . . . 2Sám 12,7-10.13; Gal 2, 16.19-21; Lk 7,36-8,3

„Ha ez próféta volna, tudná, hogy ez ki és miféle, aki érinti ôt, hogy ez egy bûnös nô” (Lk 7,39)

J

ézust a farizeusok ki nem állhatták. Kezdettôl nem fogadták be a megszokott zsidó tanítók, a rabbik közé. Mégis el-elhívták ôt a házukba, mert a nép nagyra tartotta, és igen jólesett a büszkeségüknek, hogy ôk is vendégül látták. Annál inkább büszkélkedtek, mert tudták, hogy Jézusnak nem telik elôkelô házra, nem tudja meghívni a vendéglátóit, ahogy illik. Ezt azonnal éreztették vele. Az elôszobában a gazda egyedül fogadta. Meghajláson kívül semmi vendéglátó figyelmesség. Nem volt szakáll-csók, nem kapott egy csepp illatos olajat a homlokára. Nem ültették le, nem tettek eléje mosdótálat, nem vették le saruját, elmaradt a lábmosás. Csak bevezették. Bent megmutatták a kerevetét. Aztán elkezdôdött az étkezés. Váratlanul bejött egy fiatal, csínos nô, akit nem kellett bemutatni, mert mindenki úgy ismerte, ôt, hogy a „bûnös nô” (37) a nô Jézus miatt semmivel nem törôdve bejön, odalép Jézus kerevetre feltett lábához, és zokogni kezd, a könnye mossa a port Jézus lábáról. Megré178

mül: Mit tettem? Nincs törlôkendôm! A mindenki által megcsodált gyönyörû hajával törli szárazra. Aztán elôvesz a táskájából egy alabástrom edénykét. Az illat azonnal belengi az ebédlôt, minden szakértô orr azonnal érzi, hogy nagyon drága nárdusz kenet van benne. Nem kevéskét csöppent Jézus lábára, hanem mind ráönti. Ez már több a soknál. Valószínûleg mindenki egyet gondol. Jézus azonban a vendéglátó farizeus lelkére figyel, aki azt gondolja: „Ha ez (mármint Jézus), próféta volna, tudná, hogy ki és miféle, aki érinti ôt: hogy ez egy bûnös nô”. Az el nem hangzott, de durván meghozott ítéletre Jézus azonnal válaszol: „Simon, mondanék neked valamit. Az így válaszolt: mester, beszélj!” (40) Jézus tehát udvariasan szót kér. Elmondja a két adósról szóló példázatát. Aztán Simon ítéletére kíváncsi, ki szereti jobban a megajándékozott adósok közül? Simon büszkén válaszol, kimondja az igazságot bátran. Az persze eszébe sem jut, hogy most önmagát és társait ítéli el kegyetlenül, nem a szegény „bûnös nôt”. „Úgy gondolom, hogy akinek többet engedett el”, (43) Jézus helyben hagyja, szinte megdicséri a házigazdát. Pedig jön a fekete leves, a könyörtelen ítélet annak a fejére, aki bíróként szólt. Jézus ítélete: Én nem próféta vagyok fôként nem olyan illetéktelen, ostoba bíró, mint te, Simon. Én Isten vagyok. Ti azért tartjátok bûnösnek ezt a nôt, mert Isten hatodik parancsa ellen vétkezett. Talán éppen veletek. Isten azonban az elsô és legfôbb paranccsal kezdi az ítélkezést. A szeretet parancsával. Abban azonban ez a bûnös nô magasan fölötted áll. Te dölyfösen megtagadtad a minden vendégnek kijáró szeretet jeleket: Nem adtál egy csepp olajat a homlokomra, ô egész vagyon kenetet öntött a lábamra. Nem adtál vizet lábmosásra: ô könnyeivel mosta le a port a lábamról. Szakállamra nem adtál csókot: ô a lábamat csókolgatja. Simon! Aki a szeretetet megtagadja, minden parancsot megszegett! Simon: a szeretet elleni vétkek miatt sokkal több ember elkárhozik, mint a hatodik parancs megsértéséért. Neki most ünnepélyesen megbocsátom sok-sok vétkét, mert nagyon szeret. Engem utánozz, Simon! És tudd mg, én meghalok érte is. É VK . 11. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 21,1-16; Mt 5,38-42 „Mentsen meg az Úr attól, hogy odaadjam neked atyáim örökét” (1Kir 21,3)

A

mikor az Úr az izraelitákat megajándékozta az Ígéret földjével, az egészet nekik adta, amit nyolcszáz évvel korábban Ábrahámnak ígért. Sôt még nagyobbat is adott volna nekik, hiszen Mózesnek így mondta: „Menjetek el az amoriták hegységére, s a többi helyre, amely annak közelében van, a kánaániak földjére és a Libanonra, egészen a nagy folyóid, az Eufráteszig. Íme, mondom, nektek adtam azt: menjetek be és foglaljátok el azt a földet, amely felôl megesküdött az Úr atyáitoknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik és utódaiknak adja”. (MTörv 1, 7-8) a honfoglalóknak azonban nem kellett már a Libanon sem. A ténylegesen elfoglalt földre azonban törzsenként és nemzetsé179

genként sorsot vetettek. Aki elnyerte a maga örökségét, arra vigyáznia kellett, mûvelni, gondozni, és nem adhatta el másnak, csak a nemzetségbelieknek, ha nagyon megszorult. A nagy ünnep idején (minden 50. év) viszont minden eladott föld visszaszállt eredeti gazdájára. Így gondoskodott az Úr örökös törvénnyel a késôbbi nemzedékekrôl, el ne szegényedjenek. Ákáb király szerette volna megvenni a palotája mellett elterülô szôlôföldet. Nagyon jól járt volna vele, mert kéznél volt, és kiváló konyhakertet csinált volna belôle. Beszélt is egy találkozás alkalmával, a szôlô tulajdonosával. Megindokolta ôszinte szóval a vásárlás célját, ajánlott fel cserébe egy másik ugyanakkora földdarabot vagy megfelelô vételárat ezüstpénzben. Az ôsi birtoktörvényre hivatkozva azonban Nábot azonnal visszautasította az ajánlatot: „Mentsen meg az Úr attól, hogy odaadjam neked atyáim örökét!” A király akkor bosszankodva hazament. Nem tett semmit, ami rossz, belátta, hogy az ôsi birtokot megbecsüli a gazdája. Dühét azzal mutatta ki, hogy ruhástól ágyra dobta magát, és nem ült asztalhoz étkezni. Felesége, Jezabel, hasztalan kínálta a finom ennivalóval. Végül megtudta a király bosszankodásának okát: beszéltem Nábottal, próbáltam megszerezni tôle a szôlôjét zöldségeskertnek. Visszautasította komoly vételi szándékomat. Jezabel jót kacaghatott ura felsülésén, aztán kérte, bízza rá az ügyet, mindent elintéz. Elkérte a király pecsét gyûrûjét. Levelet írt a király nevében annak a városnak vezetôihez, amelyikben Nábot lakott. Megparancsolta nekik, hogy a törvényesség látszatával sürgôsen végeztessék ki Nábotot. Fizessenek le két férfit, hogy tegyenek egyforma hazugsággal tanúságot Nábot ellen. Meg is tették az elôkészületet. A törvénykezés helyén Nábottal szemben ültették le a két hamis tanút, akik szemrebbenés nélkül mondták a szöveget: „Káromolta Nábot az Istent s a királyt” (1Kir 21,13) Szegény Nábotot megragadták, kivitték a város szélére és kôvel agyondobálták. Az utasításnak eleget tettek. Kurtán szólt a királynak az üzenet: „Nábotot megkövezték és meghalt” (14) A gonosz asszony pedig vitte a hírt a királynak, aki aztán rögtön el is foglalta a halállal büntetett férfi szôlejét. Akkor is, a mi korunkban is voltak bôven ilyen esetek. A becsületes áldozatok és családjuk, barátaik sírtak, a gonoszok pöffeszkedtek. Mit szólt ehhez Isten? Holnap meghalljuk. É VK . 11. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2Kor 6,1-10; Mt 5,38-42 „Mint munkatársak, pedig intünk titeket, hogy ne vegyétek hiába Isten kegyelmét”. (2Kor 6,1)

A

levél bevezetôjében és eddig elemzett részleteiben láthattuk, hogy Isten apostolait nem mentesíti a nehézségektôl. A mai részletben, pedig töményen elénk tárja, mennyi kellemetlenséggel kell találkoznia szolgálata folyamán a hithirdetônek. Ezeket a nehézségeket nem azért sorolja fel, hogy dicsekedjék, azért sem, hogy elriassza a megkezdett hivatás folytatásától, hanem 180

azért, hogy tudva és akarva vállalja a kiválasztott a szolgálati nehézségeket, és amikor befejezi a megbízó programját, elnyerje a megígért jutalmat! Izajás prófétát idézi, hiszen a próféták is isteni szolgálatra meghívottak (Iz 49,8): „a nekem tetszô idôben meghallgatlak, és az üdvösség napján megsegítlek”. (2Kor 6,2) Isten adja a tennivalókat. Az emberi cselekvés mindig idôben és térben történik. Pál szerint ez olyan folyamat, amely örökös jelenidôt takar. Az Isten emberének erre nagyon oda kell figyelnie, hiszen ôt elsôdlegesen kötelezi a küldetése: te az én megbízottam vagy, hogy rajtad keresztül biztosítsak valami fontos adományt egy rászorulónak. Ha megteszed, és az én nevemben jársz el, tudatosítod az illetôben, hogy minden jó adomány az Istentôl származik, nemcsak segítettél rajta szükségében, hanem erôsítetted hitét, hogy Isten mindent közremûködtet azok javára, akik szeretik ôt. Nemcsak az apostolok vagy más fontos, felszentelt egyének vannak arra kötelezve, hogy embertestvéreiket segítsék jó tanáccsal, tanítással vagy imával, hanem Isten minden gyermeke. Tulajdonképpen valamennyien erre vagyunk teremtve, hogy a magunk érdekeinek félreállításával másokat segítsünk Isten akaratának felismeréséhez eljutni, hiszen ez az ô küldetése. Munkahelyen, utazás közben, de fôként a családi körben kell erre figyelni. Sok önzô egyén ezért nem köti le életét családi szolgálatra, mert ott a szeretetszolgálat áldozatának érzi magát, holott csak beteljesíti küldetést. Ez a „most” tehát állandó kötelességteljesítés. „Senkinek sem okozunk semmiféle botrányt, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat, hanem mindenben Isten szolgáiként viselkedünk: sok tûrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongatásban, verésben, börtönben, zendülés közepette, fáradságban, virrasztásban, böjtölésben, tisztaságban, tudásban, béketûrésben, kedvességben, a Szentlélekben, nem színlelt szeretetben, az igazság igéjében, Isten erejében; jobbról és balról az igazság fegyverzetében, dicsôségben és becstelenségben, gyalázatban és jó hírnévben; mint csábítók és mégis igazmondók; mint Ismeretlenek és mégis ismertek; mint halálra váltak és mégis élünk; mint megvertek, de meg nem öltek; mint szomorkodók, és mégis mindig örvendezôk; mint szûkölködôk, és mégis sokakat gazdagítók; mint akiknek semmijük sincsen, és mindenük megvan;” (3-10) a szükségben lévôn segítenem kell-e, vagy mások tetszését keresve a látszat szerint döntenem. Ezzel a hosszú felsorolással mutatja be az apostol, hogy én magam kell, hogy döntsek lelkiismeretem szerint, és nem a körülmények kényszere alatt teszek, meg vagy hagyok el valami jót. Gondoljunk a legszentebb Szûzre: nem keres kibúvót, amikor az angyal közli vele Isten akaratát, hogy a Szentlélek száll rá, és a Magasságbeli ereje indítja el szíve alatt a Megváltó emberi testét az életre. Józsefnek rettenetes szenvedést okoz a csalódás kísértése: a menyasszonyom mit tett velem? Máriát igazolja az angyal József elôtt, de csak utólag. Az igazság és szeretet szolgálata nagyon szép, de idônként igen nehéz.

181

É VK . 11. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 21,17-29; Mt 5,43-48

É VK . 11. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2Kor 8,1-9; Mt 5,43-48

„Öltél, és azon felül foglaltál is” (1Kir 21,19)

„a nyomorúság sok megpróbáltatása között bôséges lett az örömük” (2Kor 8,2)

A

tegnapi elmélkedésben végig gondoltuk, hogy egy egyszerû gazdasági terv meghiúsulása hogy törte le Ácháb király kedvét, hogy oldotta meg nagyon gyorsan és ügyesen felesége, Jezabel. Csak a talpnyaló városvezetôket kellett utasítani, szájukba rágni a leckét, aztán ment minden, mint a karikacsapás. Nábót sorsa megpecsételôdött. Megkövezték. Meghalt. Vele meghalt az igazság is, a szegény emberek sorsa örökre elbukott? Még talán el sem temették Nábótot, a király értesülve a haláláról, felesége biztatására azonnal ment, és szemével birtokba vette a hôn áhított szôlôt. Ezúttal azonban Isten nagyon gyorsan nyilvánosságra hozta ítéletét. Szólt Illés prófétának: „Kelj fel és menj le Izrael királya elé, aki Szamariában van: Íme, éppen lemegy Nábót szôlejébe, hogy azt elfoglalja, és mondd neki: Ezt üzeni az Úr: Öltél, s azon felül foglaltál is! Aztán tedd hozzá: Ezt üzeni az Úr: Ezen a helyen, ahol a kutyák felnyalták Nábót vérét, fel fogják nyalni a te véredet is”. (18-19) a király erre ellenségének nevezi a prófétát, mintha azért jött volna, hogy az ô örömét elrontsa. „Ô azt mondta: Megtaláltalak, mert arra adtad magadat, hogy azt tedd, ami gonosz az Úr színe elôtt. Íme, nyomorúságot hozok terád, s learatom utódaidat, s kipusztítom Ácháb házából a férfit, a bezártat is s az utolsót is Izraelben” (20) a gyilkosság és sok más gonosz bálványozás okáról, Jezabelrôl is döntött az Úr: „Kutyák eszik meg Jezabelt Jezreel mezején. Akije a városban hal meg Áchábnak, azt a kutyák eszik meg, akije a mezôn hal meg, azt az ég madarai eszik meg”. (23-24) a király megdöbbent. Hazament, vezeklô ruhát öltött, böjtölt. Isten ezért azt mondta Illésnek: Nem bocsátom rá mindezt a rosszat, csak majd a fia idejében. Három év múlva meglátogatta Áchábot a júdeai király, Jozafát. A kedélyes idôtöltés közben Ácháb idôszerûnek vélte megkérdezni Jozafátot, segíten-e háborút viselni Szíria ellen. Jozafát készséges volt, de azt kérte, kérjék ki Isten tanácsát. Áchábnak csak bálványprófétái voltak, azok mind helyeselték a tervet. Mikeás prófétát hívták meg Jozafát kérésére, ô ôszintén megmondta, hogy súlyos vereség lesz a harc vége. Így lett. Ákáb egy eltévedt nyíltól megsebesült. Vére a kocsiba folyt és bele száradt. A harc után a tó partján mosták. Vérének mosadékát a kutyák nyalogatták fel. (1Kir 22, 37-38) Amikor utódja bevonult a fôvárosba, az özvegy csínosan kiöltözve állt a királyi palota emeleti ablakába. Hátha megtetszik az új királynak is. Az azonban felkiáltott: Ha van valaki velem a palotából, dobja ki ezt a nôt. Egy férfi kifordította Jezabelt az ablakon át az utcára Így halt meg ott, és megették a kutyák a holttestét. Isten írott törvénye: „Ha valaki szántszándékkal és orvul öli meg felebarátját, oltáromtól is szakítsd el, hogy meghaljon” (Kiv 21, 14) Isten törvényei soha nem változnak. 182

A

z apostol meg akarja hosszabbítani Titus nevû tanítványa megbízatását, hogy a keresztény egyházak között mindenütt elindított gyûjtést Korintusban fejezze is be. Korintus az akkori viszonyok között nagyobb városnak számított. Lakói hajósok voltak, akik jármûveikkel fuvaroztak a kereskedôk kívánsága, üzleti tevékenysége érdekében a Földközi tenger vizein. A kereskedôk ügyeskedtek mind nagyobb haszonra szert tenni, a többletbôl, pedig bôvebb fuvardíjat adhattak a hajósoknak. Az idegen országokból behozott árukból is sokan jól megéltek. Vámot, adót szedett az állam a behozatal vagy kivitel alkalmával. Ezeket az árukat helyi kereskedôk vásárolták fel, árusították, rendszerint kellô haszonnal. Iparosok készítették divatos áruikat, átadták a kereskedôknek helyben vagy külföldi hasznosításra. Ha jó szíve volt az iparosnak, kereskedôknek, akkor többet tudtak nyújtani a rászoruló szegényeknek. Erre gondolhatott Szent Pál is. Titusz az apostollal ott lehetett már a hoszszabb igehirdetés idején is. Ismerhették ôt és ô is, ismerhetett személyesen sokakat. Nem lett volna okos dolog leváltani az ügy befejezése elôtt. Amit pedig Pál közbeiktat, a beszámolót a makedóniai keresztények adakozó jóságáról, az a szeretet és a bölcsesség mestermûve. Hangsúlyozza: a makedóniaiak szegények. Nincs tengerpartjuk, mint Korintusnak. Az egyszerû falusi munka: növénytermesztés, állattenyésztés, szerényebb ipar, kevesebb alkalmat jelent az adakozásra. A makedonok maguk is tisztában vannak ezzel. A gyûjtés elindításakor Pál maga is hangsúlyozta, hogy mindenki lehetôsége szerint adakozzék, nehogy önmagát kifossza a szegény ember, és ezzel ellehetetlenítse a maga és családja életét. Mindezeket elôre bocsátva írja dicsérô, elismerô sorait a makedonokról a korintusiaknak: „Tudtotokra adjuk testvérek, Isten kegyelmét, amelyet Makedónia egyházai kaptak, hogy a nyomorúság sok megpróbáltatása között bôséges lett az örömük, és igen nagy szegénységükbôl megszületett jószívûségük túláradó gazdagsága. Mert tanúskodom róla, hogy erejük szerint, sôt erejükön felül is önként adakoztak, és kérvén-kérve igyekeztek meggyôzni minket, hogy részük legyen a jótékonyságban és a szentek javára végzett szolgálatban”. (8,1-4) Ez a csodálatos önzetlenség meghatja Pált. „És reményünket felülmúlva önmagukat adták oda elôször az Úrnak, aztán pedig nekünk, Isten akarata szerint” (5) Ez az igaz, de kiváló érzékkel megírt levélrészlet nyilván óriási lendületet adott a korintusi híveknek is, Titusznak is, hogy ôk is túláradó mércével mérjenek adakozásukról: „Ezért mint ahogy mindenben kitûntök: hitben, szóban, ismeretben, minden buzgóságban és a tôlünk kapott szeretetben, úgy tûnjetek ki ebben a jótékonyságban is. Nem parancsképpen mondom ezt, hanem hogy mások buzgósága által a ti szeretetetek ôszinteségét 183

próbára tegyem. Hiszen ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ô szegénysége által ti gazdagok legyetek”. (7-9) a gyûjtés célja a szentföldi szárazság sújtotta keresztények megsegítése volt. Most is, van nálunk is szárazság, ezt kíséri az aszály, az éhség. Ne reméljük pillanatra sem, hogy uralkodó milliárdosaink segíteni akarnak! Szóvivôjük hitvallása: „Nem is volt nálunk igazi csapás”

Atyánk kérését okos dolog komolyan venni és imádkozni: „Legyen meg a te akaratod!” „Ki Istenben bízik, nem csalatkozik” É VK . 11. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . 2Kir 2,1.6-14; Mt 6,1-6.16-18 „Hát most hol van Illés Istene?” (2Kir 2,14)

I

zent Pál nagyon szívén viselte a szegények, különösen a rendkívüli csapásokkal sújtottak gondját. Ebben a levélrészletben ismét a jeruzsálemi egyház aszály sújtotta híveinek a segítése ösztönzi. Igaz, most szélesebb körû hittani alapokat akar nyújtani az adakozáshoz. A Gondviselésben mindig úgy igazgatja az emberek éltét, hogy Isten terve valósuljon meg. Isten az, aki kijelöli az egyes emberek munkáját. Ô egyedül adhatna minden embernek mindent közvetlenül, amire az illetônek szüksége van. De úgy teremtette az embereket, hogy mindegyiknek nyíljék lehetôsége a jót cselekvésre. Ilyenkor az Úr a másik ember kezébe teszi azt a jót, amire az egyiknek szüksége van, és azt mondja: Gyermekem, ezt a jót nem neked szántam, de a te kezedbe tettem, hogy neked is érdemed legyen a segítéssel. Boldog ember, aki felismeri a szeretetre nevelô Istenatya szándékát. Ebben segít az apostol: „Aki szûken vet, szûken is arat; és aki bôven vet, bôven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan eltökélte szívében, ne kedvetlenségben vagy kényszerûségbôl, mert Isten a jókedvû adakozót szereti. Isten, pedig elég hatalmas, hogy minden kegyelmét bôven árassza rátok, hogy mindig mindennel bôven el legyetek látva, és bôven teljék minden jótéteményre, amint írva van: Bôven adott a szegényeknek; igazsága fennmarad örökkön örökké”. (6-9) Az igazság jelentése: azt teszi, amire Isten teremtette, kijelölte. A következôkben, pedig indokolja Isten eljárását: „Aki magot ad a magvetônek, és kenyeret nyújt eledelül, megsokasítja majd a ti vetéseteket is, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét”. (10) Az örök igazság: Mindent Isten ad: kinek termôföldet juttat nagyobbat, kinek több magot, másoknak bôvebb termést biztosít. Mindezt, pedig úgy, hogy akinek nagyobb szántóföldet juttat, annak több ereje van a földet megmunkálni. Aki több maghoz jut: Annak könnyebb a tennivalója, esetleg raktározási gondjai vannak. Aki pedig többletterméshez jut. Ráér értékesíteni. Próbálja ki mindenki Isten bölcsességét! Aki elfogadja bizalommal a mindentudó Isten bölcsességét, az a folytatásban is élvezi az Úr kegyelmét. A bölcs ember mindent ezzel a háttérrel igyekszik elfogadni. Elôbb-utóbb minden hívô rádöbben, hogy Isten mindent eleve bölcsen kigondol. Ehhez a bölcs, örök tervhez kell felnônünk. A Mi

llés mindig egész lélekkel szolgálta Urát, Izrael Istenét. Tudta, hogy ô próféta csupán, akinek az a kötelessége, hogy meghívója akaratát minél tökéletesebben vigye végbe. A rábízott üzenetet is hûségesen, Ura akarata szerint közvetítse, hiszen a profétész görög szó azt jelenti, hogy más helyett, más nevében beszélô. Különösen az északi zsidó államban, Izraelben kellett erre vigyázni, mert ott a szakadás utáni királyok istenellenes magatartása igen sok kárt okozott az igaz Isten hitének. Illésnek a Kármel hegyén kellett felráznia népe közönyét: Nem szolgálhattok Istennek és Baálnak is. Tudom, nem könnyû dönteni. Nézzük meg, melyik Isten tud tüzet küldeni az elôkészített áldozatok alá. Az legyen az Isten! Ez nagyon jó ötlet, mondták. Baál semmit nem tudott csinálni, pedig pár méterre volt elôtte az oltár. Illés oltára vízzel leöntözve várta a tüzet. És Illés egy sóhajára a derült égbôl csapott le a villám, és égetett el mindent, még a vizet is. Utána esôt esdett le a földre. Hatalmas esô volt. Neki azonban menekülnie kellett, mert a királyné halálra kerestette. Angyal hozta kenyérrel, vízzel megerôsítve negyven napig gyalogolt az Arab félsziget csúcsáig, ahol Istennel beszélhetett. Ezek után Isten teljesítette korábbi kérését, magához vette az égbe. Mivel óriási hittel és lelkes szolgálattal megdicsôítette Istenünket, az Úr is különleges befejezést adott a hûséges életért Minden próféta tudta róla, hogy nem betegen hal meg. Elizeussal ballagott fél országon át. Beszélgettek. Néhányszor el akarta hagyni utolsó tanítványát. Ô azonban tudta vagy érezte, hogy mestere nem természetesen válik meg a földi élettôl, utolsó pillanatig mellette akart maradni. A Jordánhoz érkezve Illés levette köpenyét. Összehajtogatta, és ráütött a folyóra. Az engedelmesen kettévált, átengedte száraz lábbal a vándorokat. Ketten voltak a réten. Érezték, hogy az utolsó perceket éli át Illés. Mit adhatnék emlékül neked? Kérdezte tanítványát. Azt kívánta, hogy a végzôdô prófétai küldetésbôl kettôs részt ajándékozzon neki. Mivel a kérés teljesítése Isten tetszésétôl függött, azt felelte: „Nehéz dolgot kértél: mindazonáltal, ha majd látsz engem, amikor elvesznek engem tôled, meglesz neked, amit kértél; ha azonban nem látsz, nem lesz meg. Miközben így mendegéltek, s menet közben beszélgettek, íme, egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta ôket egymástól, s Illés fölment a forgószéllel az égbe. Amikor Elizeus ezt látta, kiáltott: Atyám, atyám, Izrael szekere és szekérvezetôje! Amikor aztán nem látta többé, megragadta ruháit és kettészaggatta. Aztán felemelte Illés palástját, amely leesett róla, s visszafordult, s megállt a Jordán partján, s Illés palástjával, amely leesett róla, ráütött a vízre, s az nem vált ketté. Erre azt mond-

184

185

É VK . 11. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . 2Kor 9,6-11; Mt 6,1-6.16-18 „Bôven ad a szegényeknek, igazsága fennmarad örökkön örökké” (2Kor 9,9)

S

ta: Hát most hol van Illés Istene? Aztán ismét ráütött a vízre, s az két felé vált, s Elizeus átment”. (10-14) Illés elôtt már vitt el az Úr egy neki nagyon tetszett férfiút, Ádám hatodik unokáját, Hénokot. (Ter 5, 1-24) Ôk ketten visszajönnek még a világ vége elôtt Istenrôl és a túlvilágról tanúskodni. Szavaikkal, halálukkal és feltámadásukkal és nyilvánvaló égbe menetelükkel lesznek az utolsó idôk tanúságtevôi. (vö. Jel 11,3-14) Isten pedig most is velünk van. É VK . 11. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . 2Kor 11,1-11; Mt 6,7-15 „Amikor nálatok voltam, és szükséget szenvedtem, senkinek sem voltam a terhére” (2Kor 11,9)

S

ja a maga álláspontját immár tényleges példákban: „Vagy talán bûnt követtem el akkor, amikor önmagamat megaláztam, hogy titeket fölmagasztaljalak, mivel Isten evangéliumát ingyen hirdettem nektek? Más egyházakat fosztottam ki, támogatást fogadtam el tôlük, hogy titeket szolgálhassalak? Amikor nálatok voltam és szükséget szenvedtem, senkinek sem voltam a terhére, mert ami hiányzott nekem, azt pótolták a Makedóniából jött testvérek, és mindenben vigyáztam, hogy terhetekre ne legyek, és vigyázni is fogok”. (7-9) Ezzel nem old ugyan meg minden felvetett akadályt, maga is érzi, ezért hivatkozik a legfôbb fórumra: „Isten a tudója”. (11) Legyünk figyelmesek a magunk, de a mások alapállására is!

zent Pál a 2Kor-ben sok nehezen érthetô akadályt említ és próbál meg oldani. Ilyen volt az áldozatos szeretet gyakorlása, amikor más egyházak szükséget szenvedtek. Akkor megemlítette, és mai levélrészletében újra felveti a szegény makedón testvérek nagylelkû adakozását. De a mai levélrészlet valami más, igen szívfájdító élményre hívja fel a figyelmet. Pál apostol most feltárt lelki gondját így adja elô: „Bárcsak eltûrnétek tôlem egy kis ostobaságot! Sôt viseljetek el engem is! Mert Isten féltékenyégével vagyok féltékeny rátok”. (1-2) Mirôl beszél az apostol? Azt tudjuk, hogy a szeretet lényege az önzetlen jóakarat, mások javának viszonzás nélküli feltétlen szolgálata. Pál hosszú korintusi mûködése alatt mindent megtett, hogy a korintusiak minden lelki igényét kielégítse. Úgy vélte, hogy azzal, hogy nem kér semmit a szolgálataiért, sôt talán nem is fogadott el semmit, amit önként felajánlottak, jobban magához kapcsolja hallgatóit. Amint korábban már megemlítette, ha szûkölködô itt valamiben, akkor inkább a szegény makedón keresztényeknek üzent, tôlük kért és kapott is segítséget. A korintusiak nyilván úgy gondolkodtak, mint pár évtizede a magyar Sík Sándor piarista atya egyik versében írta: „Tudtam én, hogy szóból ért a szeretet”. A leírtak alapján úgy tûnik, hogy Korintusban elmaradt a szó, és nem volt érthetô a szeretet-igény. Amikor pedig mások másként gondolkodtak, akkor jajdult fel Pál lelkében a csalódottság: „Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfinak, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz.”. (2) Vagyis azt akartam érzékeltetni veletek, hogy én magam sem veszek el semmit abból a szeretetbôl, amelyet szolgálatom következtében Jézusnak adtok. De úgy érzem, „félek, hogy amint a kígyó félrevezette Évát álnokságával, úgy a ti értelmetek is elfordul a Krisztus iránti ôszinte és tiszta odaadástól. Mert ha valaki jön, és más Krisztust hirdet, mint akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, mint akit kaptatok, vagyis más evangéliumot, mint amit elfogadtatok, azt igen jól eltûritek. Pedig azt hiszem, semmivel sem tettem kevesebbet a fô-fôapostoloknál, mert ha járatlan vagyok is a beszédben, az ismeretben nem, hiszen azt minden tekintetben mindenki elôtt megmutattam nektek”. (3-6) Aztán elôad-

É VK . 11. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . . Sir 48,1-15; Mt 6,7-15

186

187

„Illés próféta jött ezután; tûzhöz volt hasonló,- a szava lángolt, mint a fáklya” (Sir 48,1)

A

nyaszentegyházunk nagyon bölcsen szerkeszti a misenaptárt. Amikor egyegy bibliai nagyságot bemutat sorozatos epizódokban, utána a bölcsességi irodalomból idéz bibliai értékelést az Úr követérôl. Ezek a megemlékezések nemcsak fontos megállapításokat jelentenek, hanem történelmileg közismert eseményeket költôi ihlettel értékelnek. Sirák fiának könyve Dávid király dicsérete és Salamon király bölcsességének és balgaságának bemutatása után állítja elénk Illés próféta alakját tetteinek tükrében. Ezzel nyilván nemcsak szerkesztési szempontokat hangsúlyoz Sirák fia, hanem a kiválasztásra, Istentôl kapott kegyelmek eredményeire is ráfigyeltet bennünket. Két kétségtelenül nagy zsidó király után bemutat egy olyan prófétát, mondhatnánk úgy is, egyszerû állampolgárt, akinek nincs sem politikai hatalma, sem számottevô birtoka. Ô Istentôl ilyen elônyöket nem kapott, de maga az a tény, hogy Istennel állandóan eleven kapcsolatban áll, olyan küldetést teljesít, amely nélkülözhetetlen. Dávid király maga próféta is volt, de volt két prófétája, akiknek idônként komoly, kemény üzeneteket kellett közvetíteniük Dávid, a király felé. Sirák fia általános jellemzése Illés prófétáról: „Illés próféta jött ezután; tûzhöz volt hasonló,- a szava lángolt, mint a fáklya-, s éhínséget hozott rájuk” (1-2). Több száz tanítványát irtatta ki Jezabel királyné, aki elterjesztette a Baál kultuszt. Ezért kellett az egész országnak három és fél évig szenvednie a kínzó napsütésben, tûrni az éhséget és a szomjúságot. „Három ízben tüzet hozott le az égbôl. Ilyen dicsô volt Illés a csodáival.” (3-4) a másik megállapítás Illésrôl: „Aki romlásba döntöttél királyokat, játszva megtörted hatalmukat, és sírba taszítottál ágyukról dicsôségeseket”. (6) Utalás az ágyán bosszankodó Ákábra, a mellette gonosz tervet kieszelô feleségére, Jezabelre. Amikor már nyugalmat kíván teste-lelke, s rohanva megy megállás nélkül Izrael földjérôl az Ószövetség megkötésének helyére, a Hórebre, akkor Isten még nagyon fontos külde-

tést ad neki: „Aki ítéletrôl értesültél Sínai hegyén, és megtorló büntetésekrôl a Hóreben, aki királyokat kentél fel megtorlásra, és prófétát tettél meg utódodnak”. (7-8) Ismét igen híres a földrôl való elvitelének módja is: „Aki felvitettél tüzes forgószélben, tüzes ló húzta kocsin, akirôl meg van írva, hogy az ítélet idején csillapítod az Úr haragját. Kiengeszteled az apa szívét a fiával, és helyreállítod Jákob törzseit!” (10) Azt tudjuk a Jelenések könyvébôl, hogy Hénokkal együtt jönnek majd vissza az utolsó ítélet elôtt a földre, hogy az akkori nagy istentagadás ellen tanúsítsák: mi Isten mellett éltünk a mennyországban évezredeken keresztül, onnan jöttünk most, hogy tanúskodjunk mellette, higgyetek benne! És ami Szent Pálnál olvasható, hogy Izrael törzseit elvezeti Jézus Krisztushoz: az egész ószövetségi népet „helyükre, Jézus mellé irányítod!” Most a katolikus Egyháznak az is rendeltetése, hogy a föld urait figyelmeztesse, jó úton járnak-e, helyesen irányítják-e országuk népét a „res politica”-ban, az államügyekben. Ne féljünk ettôl, Isten úján járunk!

szombati napon hajtják végre tervüket. A lelépô sereg és a szolgálatba jövôk lesznek az ifjú király trónra emelôi. Így is történt. Amikor eljött az idôpont, jól megszervezve felállt a két csapat a templomudvaron. Az elôkészített trónhoz odavezették a fiatal királyfit. Jojáda pap „fejére tette a koronát, s a bizonyságot, aztán királlyá tették és felkenték, s tapsolva mondták: Éljen a király” (12) Amint Atália meghallotta az ünnepi éljenzést, odasietett a templomba. „Amikor látta, hogy a király az emelvényen áll, amint szokás, mellette énekesek és trombitások, s a föld egész népe ujjong és trombitál, megszaggatta ruháit és kiáltotta: Összeesküvés, összeesküvés!” (14) Jojáda parancsára kivezették Atáliát a templomból, és a kinti úton ölték meg karddal. Aki öl elszántan, tudatosan, azt meg kell ölni, mondja az ószövetségi utasítás.

É VK . 11. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . 2Kir 11,1-4.9-18.20; Mt 6,19-23

O

É VK . 11. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . 2Krón 24,17-25; Mt 6,24-34 „Miért szegtétek meg az Úr parancsait? Nem fog a javatokra válni!” (20)

lsô hallomásra ez a bevezetô mondat elszörnyülködtet bennüket. Egy özvegy királyné, Atália, Ahaszjának, saját édes fiának, Júda királyának a haláláról értesül. Felugrik, és kiadja a parancsot, hogy a király egész családjából minden királyfit, tehát a saját unokáit öljék meg. Úgy gondolta, elérkezett az idô, hogy magához ragadja a hatalmat. Uralkodni vágyott ugyanis. Fia az északi zsidó ország, Izrael Jóram nevû királyának vendége volt, amikor Isten Elizeus próféta egyik szolgájával királlyá kenette Jehut, Jóram király egyik vezérét. Vezértársai elfogadták királyuknak. Ô pedig sebes vágtával Jezreelbe igyekezett, hogy ott a betegeskedô Joram királyt, Ácháb fiát, megölje. Az volt a küldetése, hogy Isten átkát betöltse Ácháb házán, amiért az ártatlan Nábotot kegyetlenül megölette a földje miatt. Jehu megtalálta elôbb Jórámot, majd Ahaszját. Mindkettôt megölte Utána vonult be Jezreelbe, és akkor akart feltûnni neki a gonosz Jezabel. Ôt Jehu parancsára lökte ki az emeleti ablakból egy szolga. Így rajta is betelt Isten büntetése. A királyfiak közül, akiket megöletett. Atália, Ahaszja nôvére megmentette a legkisebbiket, Jóást. Elrejtve nevelték az Úr házában hat esztendeig. Amikor elérte a hetedik évét, Jojáda pap elérkezettnek látta az idôt, hogy a trónbitorló Atália helyett jogos örökségébe ültesse Joást. Nagy titokban szervezte meg a kényes tettet. A templomôrség parancsnokaival közölte, hogy a királyi család egy fiútagja él, hét éves, trónra kell ültetni. Nagy titokban kellett cselekedni, nehogy Atália megneszelje az összeesküvést, mert akkor a hatalma alatt lévô katonasággal kiirtotta volna unokája miatt Jojádát és a templomôrséget is. Úgy tervezte Jojáda, hogy

hozja júdeai királyt Jórám izraeli királlyal, Ácháb fiával együtt megölte Jehu, Izrael új királya. Anyja, Atália fiának összes fiát megölette a gyászhír vétele után. Egyedül a legkisebbet, az egy éves Joast tudta megmenteni Jojáda fôpap felesége. Ôk ketten elrejtették a kis királyfit a templomban, és nevelték hét éves koráig. Hét évesen Jojáda megszervezte a kis királyfi megkoronázását. Atáliát pedig a templom elôtti utcán megölték. Joás negyven esztendeig uralkodott Jeruzsálemben. Istennek szolgált. Azt is elhatározta, hogy kijavíttatja az Úr házát. Elôbb a levitákat küldte az országba pénzt gyûjteni, de azok hanyagul végezték dolgukat. Akkor ládát állíttatott a templomban. Amikor színültig megtelt, kiöntötték a kincstárban. Újra gyûjtöttek. Ment is rendben a mesterek munkája, megszépült a templom. Amikor aztán Jojáda százharminc esztendôs korában meghalt, a törzs fejedelmei leborultak a király elôtt, és távozásra kértek engedélyt. A király el is engedte ôket. Erre elhagyták a salamoni templomot, kivonultak a bálványtemplomokhoz és ott imádkoztak. E bálványimádás igen súlyos bûn volt. Isten azért keményen szokott büntetni. „Ekkor Isten lelke megszállta Zakariás papot, Jojáda fiát, ô megállt a nép színe elôtt s azt mondta nekik: Ezt üzeni az Úr Isten: Miért szegtétek meg az Úr parancsait? Nem fog a javatokra válni! Elhagytátok az Urat, hogy Ô is elhagyjon titeket? Erre ôk egybesereglettek ellene s megkövezték ôt a király parancsára az Úr házának udvarán. Joás király nem emlékezett meg arról az irgalmasságról, amelyet az ô atyja, Jojáda vele cselekedett, hanem megölette fiát. Ez, amikor meghalt, így szólt: Lássa és torolja meg ezt az Úr!” (24,20-22) Ebben az idôben telepedtek le a trójai menekültek a Tiberis folyó partján, és kezdték építeni Róma városát. Tôlük származik rengeteg bölcs közmondás, többek között a következô: „Dicis aliquem ingratum? Dixisti deo omne malum!” Ha azt állítod valakirôl, hogy hálátlan, minden gonoszat elmondtál róla. Za-

188

189

„Amikor aztán Atália, Ahaszja anyja megtudta, hogy a fia meghalt, fölkelt, s megölette az összes királyi ivadékot”. (2Kir 11,1)

E

kariás megöletése után mindössze egy év telt el. „Az esztendô fordultával aztán felvonult (Joas) ellen Szíria hadserege, behatolt Júdába és Jeruzsálembe s megölte a nép valamennyi fôemberét, a zsákmányt, pedig mind elküldte királyának, Damaszkuszba. Bár csak igen csekély számú szír jött, az Úr a kezükbe adta a végtelen nagy sokaságot, mert elhagyták az Urat, atyáik Istenét. Joáson is bosszút álltak, gyalázatos módon, úgy, hogy amikor elvonultak, súlyos betegségben hagyták hátra. Ekkor felkeltek ellene szolgái, hogy megbosszulják Jojáda pap fiának vérét, és megölték ôt ágyában. így halt meg. Ekkor eltemették ôt a Dávid-városban, de nem a királyok sírboltjában”. (23-25) Isten mindig igazságos, amikor büntet. Amikor irgalmas, saját Fia érdemeiért teszi, ha a gonosz megtér. (Mt 10,26) „Ne féljetek az emberektôl!” Jézus elôre látta a történelem alatt majd bekövetkezô üldözéseket. Meg is mondta nyíltan tanítványainak: „Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak”. (Jn 15,20) Jézus ezért elôre biztatja tanítványait: „Ne féljetek az emberektôl!” A félelem ugyanis meggátolja az embert, hogy szabadon cselekedjen, hirdesse az igazságot, amit pedig mindenkinek jogában áll megtudni. Jézus maga is szabadon beszélt. Tette ezt akkor is, amikor figyelmeztették, hogy Heródes király áskálódik ellene, figyelteti, és el akarja fogatni. Így reagált a veszélyre: „Menjetek és mondjátok meg annak a rókának: Íme, ördögöket ûzök és gyógyítok, ma és holnap, és harmadnap befejezem. De ma, holnap és a következô napon, úton kell lennem, mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el”. (Lk 13,32-33) Jézus nagy tömegek elôtt beszélt, ellenségei is hallgatták, tudta, hogy hallgatóságában néha kémkedôk is vannak. Apostolait azonban külön is oktatta. Nehogy úgy tûnjék, hogy titkolózik, hogy az igazság csak egyes kiváltságosaknak elérhetô, ezért teszi hozzá intelméhez: „Nincs rejtett dolog, amire fény ne derülne, sem titok, amely ki ne tudódnék. Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban; és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetôkön”. (27) Tehát a híveknek is joguk van ismerni a krisztusi tanítás minden igazságát, sôt: meg is kell ismerniük. „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket”. (Jn 8,32) a félelem nagyúr, szokták mondani. Péter apostol is csapdájába esett, amikor Jézus pere folyt a fôpap palotájában. Háromszor is megtagadta Mesterét. Mindezt nem kínzatás alatt, hanem kétszer nôi gyanúsításra, egyszer, pedig szolgák beszédje miatt. (vö. Mt 26,69-75) Jézus ezt elôre megmondta neki. Péter akkor legénykedve hessegette el ezt a lehetôséget: „Ha mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom”. (Mt 26,33) a félelem ellen Jézus megadta volna a kegyelem védelmét, de itt is igazolódott Jakab apostol tanítása: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak, pedig kegyelmet ad”. (Jak 4,6) a Római Birodalomban kétszázötven éven át véresen üldözték a keresztényeket. Asszonyok és gyereklányok is álltak bíróság és hóhérok elôtt, de kínzások hatására sem tagadták meg hitüket. Szent Felicitás várandós anya volt, amikor

folyt a pere. Halálra ítélték, mert Jézust nem tagadta meg. Társát, Szent Perpetuát azonnal ki is végezték. A római jog azonban tiltotta a várandós anyák kivégzését, így az ô kínhalálát a szülésig elhalasztották. A vajúdás alatt is ott állt az ôr a cellája elôtt. Nézte az egyedül kínlódó anyát, hallgatta sikolyait. Aztán oda is szólt neki: Hallod-e, a szülés mindennapos asszonyi történet. Ha te ezt sem bírod, mi lesz veled holnap, ha a cirkuszban az oroszlánok rád rontanak és szétmarcangolnak? Felicitás azt felelte: tévedsz! Most sikoltozom, mert én, a gyenge asszony szenvedek. Holnap azonban egy jajszavamat sem fogod hallani, mert ott Jézus szenved bennem. Az üldözések alatt is meg kell vallani a Jézusba vetett hitünket: „Aki megvall engem az emberek elôtt, én is megvallom ôt Atyám elôtt, aki a mennyekben van. De ha valaki megtagad engem az emberek elôtt, én is megtagadom ôt Atyám elôtt, aki a mennyekben van”. (3233) Így van ez helyesen: „a szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás, pedig üdvösségre szolgál”. (Róm 10,10) Tanítsuk és taníttassuk gyermekeinket Krisztus igazságainak teljes ismeretére, de szájjal és élettel való megvallására is! Hazánk sorsát a megvallott hit érdemeire, jóra fordítja az Úr!

190

191

[C ÉV]

✽

É VK . 12. vasárnap . . . . . . . . . . . Jób 38,1.8-11; 2Kor 5,14-17; Mk 4,35-41

„Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskednek neki?” (Mk 4,41)

J

ézus az Isten országáról tanította az embereket azon a napon, amikor estefelé beszállt egy csónakba, és azt a parancsot adta tanítványainak: „Menjünk át a túlsó partra!” (35) a tanítványok nem kérdeztek semmit. Megszokták, hogy Jézusnak mindig kész tervei vannak, azok a tervek egy magasabb rendû célt szolgálnak. Jézus ezt a célt ismeri, meg akarja ismertetni tanítványaival is. Majd menet közben vagy a végén kiviláglik az esemény értelme. Annyi bizonyos volt elôttük most is, hogy Jézus aznapra befejezte a tömegek tanítását. Ezért a hallgatóság nagy részét hazaküldték. Ôk, pedig engedelmesen evezni kezdtek a sötétedô vízen. Jézus leült a csónak végében, vánkosra hajtotta fejét, és azon nyomban el is aludt. Az egész napos tanítás után ezen nem csodálkozott senki. Kicsit talán csalódottak voltak a tanítványok, hogy a tömegnek szánt tanítás után ôk ezúttal nem kaptak a szûkebb körnek kijáró pótelôadást. Pedig bizonyára érdekelte volna ôket néhány kiegészítô felvilágosítás, hogy tulajdonképpen hogyan is mûködik a földön Isten országa? Mert elméletileg nagyon szép tanítás, hogy minden, ami történik, Isten tervei szerint megy végbe. Ugyanakkor minden percben tapasztaljuk, hogy az egyéni elgondolással és akarattal rendelkezô emberek is beleszólnak mindenbe. Hogyan hangolja össze Isten a millió egyéni akaratot? Végig hallgatták a magvetôrôl szóló példabeszédet. Addig is rengeteg magvetést láthattak, maguk is végezhettek ilyen csodálatos munkát, anélkül, hogy ismerték volna a csírázás, növe-

kedés, mag-fejlôdés belsô törvényeit. Belekóstolhattak a magvetôrôl szóló példabeszéd kapcsán egy magasabb rendû titokba: hogyan történik a magasabb rendû isteni üzenetek, igazságok hirdetése, miért nincs egyforma kifejlete az isteni üzeneteknek a különbözô hallgatók életében. – De hát az Úr most nem tart különelôadást. Fáradt. Alszik. Pedig az a különelôadás nagyon is elô van készítve. Meglibbenti a csónakot egy átfutó szellô. Megsimogatja a fáradt karokat. Jólesik az evezôt húzó apostoloknak. Aztán egyre erôsebb széllökések, ágaskodó hullámok sorjáznak. Félelmetesen bömböl a vihar. A hullámok nagy vízmennyiséget loccsantanak be a csónakba. Az evezôk levegôben kalimpálnak. A kis vízmerô lapátok nem bírják a versenyt a betóduló vízzel. A hajócska egyre jobban süllyed. Jézus, pedig édesdeden alszik. Most hol van az Isten országa? A viharban is, hiszen azt is Isten rendelte, hogy a keletkezô szennyet söpörje ki az ember életterébôl, tisztítsa meg a vízfelületet, hozza az erdôk, puszták friss levegôjét. Aztán itt van Isten országa néhány evickélô, bukdácsoló csónakban. Felborult akár csak egy is? Nem. Tizenkét apostol az egyikben, néhány más tíz-tizenkettô a többiben: Vizsgázik mindegyik lelke a nap legfontosabb leckéjébôl: az Isten végtelen nagyhatalom, kezében tartja nemcsak a csipetnyi Genezáreti tavat, de a mérhetetlen csillagvilágot is. Fôként gyermekeit, az embereket. Néha gyakorlati vizsgát rendez: komolyan veszik-e az Ô végtelen szeretetét? A bizalom kötele vagy talán csak zsinórja- elszakad: Kimondják a rettenetes vádat: „Mester! Nem törôdsz vele, hogy elveszünk?” Halk szavú parancs szélnek és víznek, és nagy csendesség lesz. „Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” (40) Nekünk mit mond Jézus a mai borzalmas, embertelen világban? Gyávák vagyunk? Igen! Nem merjük kimondani, hogy rosszul igazodtunk, Istent elhagytuk földi hazugok miatt. És most sem minden lélek imádkozik: Uram, ments meg! Hinni és szeretni akarunk! Egyedül téged! ✽

É VK . 12. vasárnap . . . . . . . Zak 12,10-11.13,1; Gal 3,26-30; Lk 9,18-24

„Dávid házára és Jeruzsálem lakóira kiárasztom az irgalom és imádság lelkét” (Zak 12,10)

Z

akariás próféta Dárius király idejében élt. A mûködésének célja ugyanaz volt, mint a babiloni fogság többi prófétájának: tudatosítani a zsidó foglyokban, hogy Jeruzsálem pusztulása (587-586) Isten büntetése volt a választott népen, mivel elhagyták az egy igaz Istent, ócska földi anyagból készült bálványokat imádtak, mint az országukat körülvevô többi nép. Jeruzsálem elfoglalója Nabukodonozor babiloni király hadserege volt. Az ô fia, Baltazár idejében a médek és perzsák királya, Dárius lerohanta és elfoglalta a babiloni birodalmat, és övé lettek a zsidó foglyok is. Zakariás próféta Kr.e. 520 körül kezdett mûködni. A mai olvasmány könyve utolsó részéhez tartozik, amelyben 192

a közelgô szabadulás vigaszáról, és a még nagyobb örömforrásról, a Messiás eljövetelérôl jövendöl. Ô nem a megszokott zsidó álmot hirdeti a Messiással kapcsolatban, hanem az ô kínszenvedésére mutat rá, mert a megváltás öröme a Megváltó szenvedéseibôl fakad.”Dávid házára s Jeruzsálem lakóira kiárasztom az irgalom és az imádság lelkét. Arra emelik majd tekintetüket, akit átszúrtak; gyászolják, mint az egyszülött fiút szokás, megsiratják, mint az elsôszülöttet”. (12,10) Ez önmagában is pontos elôrejelzése Jézus szenvedésének. De hivatkozik a továbbiakban Josiás királyra, aki Kr.e. 641-609. uralkodott Jeruzsálemben. Azt írják róla a Bibliában, hogy király elôdeitôl eltérôen ô nem imádta a bálványokat, hanem az egy igaz Isten hûséges szolgája volt. De az elôtte uralkodottak vallásilag nyomorult helyzetet hagytak rá. A templom omladozott, ott hevertek a bálványimádás ócska kellékei. Josiás király próbált valami rendet teremteni. Javíttatni kezdte a templom falait. A romeltakarítás közben Helkija fôpap megtalálta az Úr törvénykönyvét a templomban. Nagy örömmel mutatta meg Sáfánnak, az íródeáknak. Ô éppen jelentésre készült a királyhoz. Beszámolt a munkavégzésrôl, a mesteremberek munkabérének kiosztásáról. De elvitte a királynak a régen elveszett törvénykönyvet is, amelyet átnyújtott Josiásnak a beszámoló után: „Egy könyvet adott nekem Helkija. pap” (2Kir 22,10). „Amikor ezt Sáfán a király elôtt felolvasta, és a király meghallotta az Úr törvénye könyvének szavait, megszaggatta ruháit, és parancsolta: Menjetek, kérdezzétek meg rám, a népre és egész Júdára vonatkozólag az Urat e könyv szavai felôl, amely elôkerült, mert nagy az Úr haragja, amely felgerjedt ellenünk, mivel atyáink nem hallgattak e könyv szavaira, hogy megcselekedjék mindazt, amit megírtak számukra” (11-13) a küldöttség felkeresett egy prófétaasszonyt, aki a királynak elmondta Isten üzenetét: Mivel megsirattad ôseid és néped hanyagságát és rút bálványimádását, azért rajtad megkönyörülök. Országodban fogsz meghalni, saját sírboltodban fognak eltemetni, és megmenekülsz attól a sok bajtól és gyalázattól, amely népedre vár. (22,14-20) Hallottam egy nagymamáról és egy menyasszonyról, aki az egész Szentírást átadta kettejük közös kincsének, és akinek a szíve ugyanúgy Istenhez tért, mint Josiás annak idején. Meglátta az Urat és a hozzá vezetô utat. Adjon még az Úr sok ilyen nagymamát és arát, térjen meg hazánk egészen! É VK . 12. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 12,1-5; Mt 7,1-5 „Menj ki földedrôl, a rokonságod közül és atyád házából”. (Ter 12,1)

A

teremtô Isten mûvét nagyon megrontotta az emberiség azzal, hogy megszegte Isten legfôbb parancsát. A végtelenül szeretô, minden ügyünket szívén viselô Istent elhagyta az ember. Az a csodálatos érzés, hogy Isten az embert gyermekévé fogadta, nem elégítette ki ôket. Ôk maguk akartak minden érték szerzôje, minden jó mércéje lenni. Tehát hittek a kísértônek, elfogadták 193

tôle az ötletet, hogy a lázadás gyümölcseként ôk lesznek a világ urai. Most a mai napi olvasmánnyal Isten úgy mutatkozik be a hetvenöt éves Ábrahámnak, ahogyan az ôsszülôknek valamikor: Én vagyok az élô, az egyetlen, a végtelen Isten. Amiket az emberek istenként tisztelnek, azok csak teremtmények. Az ostoba ember maga csinálja ôket és elôttük leborulva tulajdonképpen elhiteti önmagával, hogy az ô szellemi és testi ereje emelkedett isteni méltóságra. Ebben a hitben élt eddig Ábrahám is. Isten pedig benne akarta ezt az áldatlan állapotot megszüntetni. Mivel szülei, testvérei, rabszolgái egyformán gondolkodtak, mindent el akart különíteni. Miután Ábrahám Isten kegyelmébôl felismerte az egyetlen helyes utat, rá is lépett erre az útra, amely az ember földi életét is biztonságossá tette, halála után pedig örökéletet kínált neki. Ehhez azonban szakítania kellett régi életformájával. Birtokot ugyan nem kellett elhagynia, mert a legelôket bérelték, de a család biztonságát elveszíteni már nagyon kockázatos volt. Az ígéret viszont igen sok jót sorakoztatott föl Ábrahámnak, Ô megfontolta, és döntött. Ábrahám hetvenöt éves volt. Csínos felesége, Sára, nem tudott gyermeket szülni. Így vele kihalt volna az életnek az az ága, amelyet ô kapott. Eltûnt volna a földiek közül. Ez volt tehát a nagy ígéret: „Nagy nemzetté teszlek és megáldalak, naggyá teszem neved, és áldott leszel.” (2) Ábrahámnak ezt az áldást meg kellett érdemelnie. Rengeteg birkája és sok szolgája volt eddig is, de saját életének folytatása megszakadni látszott. Hogy ezt az áldást, további gyarapodását az állattartásban nem a rokonok biztosítják, hanem a most megismert élô Isten, ezt tettekkel kellett bizonyítania: ki kellett lépnie a rokoni körbôl. El kellett költöznie egy távolabbi vidékre, ahol még sosem járt. Egyelôre ott sem lesz sajátja a talpa alatti föld, – s ez megint csak hit tárgya marad:- majd utódai kapják meg évszázadok múlva. Ha ezt is el tudja fogadni, újabb áldás teljesül majd általa: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (3) „Elindult tehát Ábrahám, ahogy az Úr megparancsolta neki”. (4) Ezer és néhány száz éve a mi drága magyar népünk is elindult valahonnan Keletrôl. A mi sorsunk el a józan hitüket, Nem keverték össze sem embercsinálta szobrokkal, sem állatokkal, de még emberekkel sem az örök, az élô, a szellemi létû Istent. A Bibliát itt, a Kárpát-medencében adta kezünkbe Istenünk, és nemcsak amit a zsidók írtak, hanem a beteljesedés Könyvét, az Evangéliumot is. Megáldotta népünket bôséges áldással, és amit nemzetünk mindig az áldások áldásának tartott: bôséges gyermekáldással. Ne csak azt jegyezzük fel, amit költônk írt: „Haj, de bûneink miatt gyúlt harag kebledben” Volt tatárjárás, törökvilág, elsô és második világháború, kiszolgáltattak hatvan éve a legsorvasztóbb kórnak, az istentelen és magyarellenes szellemi pestisnek. De e hónap elején tágra nyíltak a magyar szívek: Isten és Nagyasszonyunk áldása voltunk ezer évig a keresztény Európának, és biztat minket az Úr, hogy az maradunk a következô évezredre is.

É VK . 12. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . 2Kir 19,9b-11.14-21.31-35a.36;

194

195

Mt 7,6.12-14

Az asszír király üzenete Hiszkijahoz: „Meg ne csaljon téged Istened, akiben bizakodsz, s ne mondd: nem kerül Jeruzsálem az asszírok királyának a kezébe!” (2Kir 19,10)

T

egnap elmélkedtünk Isten végsô ítéletérôl, amit Hosea izraeli király idejében hozott a bálványimádó Izrael ellen. Jeroboám kezébe adta az Úr Izrael népének tíz törzsét Salamon halála után. Ô azonban hálátlanul bálványszobrokat faragtatott, azokat imádtatta, mint Izrael népének isteneit. Utána is bálványozó királyok követték a trónon. Isten nem tûrte vég nélkül ezt a hitvány magatartást. Szal-201 manasszár aszzír király (727-722) leigázta Izrael államot 725-ben, majd 722-ben Szamaria, a fôváros is elesett, megszûnt a hitehagyott ország, lakóit elhurcolták idegenbe, és máshonnan telepítettek oda új lakókat. Isten levette kezét hûtlen népérôl. Szalmanasszár asszír király közben meghalt, és Szanherib lett az utódja. Ô is gyarapítani akarta az asszír birodalmat. Hadat viselt a kisebb országok ellen. Szemet vetett Júda királyságra is. Értesült arról, hogy Hiszkija király rettenthetetlenül bízik atyái Istenében, az egy igaz Istenben. Szanherib el sem tudta képzelni, hogy van olyan valaki, aki igazán Isten, tehát végtelen hatalommal rendelkezik, és ô ura az egész világnak. Ugyanaz a nép, gondolta, mint akiket északabbra Izrael országában legyôztem. Csak azt feledte el, hogy az északiak elhagyták atyáik Istenét, és éppen ezért tudta ôket legyôzni. Második fenyegetô üzenete már így szólt: Meg ne csaljon téged Istened, akiben bizakodsz, s ne mondd: Nem kerül Jeruzsálem az asszírok királyának a kezébe. Hiszen magad hallottad, mit cselekedtek az asszírok királyai minden országgal, miként pusztították el azokat. Hát éppen te tudsz majd megmenekülni?” (10-11) Fel is sorol levelében több, leigázott királyságot. Amikor aztán ezt a hencegést elolvasta „Hiszkija, felment az Úr házába, és az Úr elé tárta, és így imádkozott az Úr színe elôtt: Uram, Izrael Istene, aki a kerubok felett ülsz, te vagy egyedül a föld minden királyának Istene, te alkottad az eget és a földet. Hajtsd, ide füledet s halld, nyisd meg, Uram, szemedet és lásd, halld meg Szanherib minden szavát, aki ide küldött, hogy gyalázza elôttünk az élô Istent. Igaz, Uram, Asszíria királyai elpusztították azon nemzeteket s mindazok földjét s tûzbe, vetették azok isteneit, hiszen azok nem voltak istenek, hanem emberi kéz fából s kôbôl való alkotásai s így megsemmisíthették ôket. Nos tehát te, Urunk, Istenünk, ments meg minket kezükbôl, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te, az Úr, vagy egyedül Isten”. (14-19) Isten Izajásnak mondta el válaszát: „Meghallgattam, amit tôlem Szanherib, az asszírok királya felôl kértél” (20) „Nem jô be e városba, nyilat sem lô belé, pajzzsal sem támadja meg, sánccal sem veszi körül, az úton, amelyen jött, visszatér”. (32-33) Azon az éjszakán az Úr angyala meg-

ölte Szanherib száznyolcvanötezer harcosát. És a megrémült király reggel hazaindult. (35-36) Lám, Istennek ennyibe kerül a megoldás. De benne keményen hinni kell!

É VK . 12. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . 2Kir 24,8-17; Mt 7,21-29

É VK . 12. hét szerda . . . . . . . . . . . . . 2Kir 22,8-13; 23,1-3; Mt 7,15-20



„a nép ráállt a szövetségre” (2Kir 23,3)

E

zt a szentírási szöveget nem régen más összefüggésben már kifejtettem. Megpróbálom Isten más üzenetét közvetíteni, hiszen a Szentírás tele van gondolattal, és ez idônként és más összefüggést ajánl megfontolásra. A zsidó nép Isten különös kegyelme folytán nemcsak néhány szóban kapott értesítést az Úr bensô életérôl, titokvilágáról, hanem rendszeresen kapcsolatot tartott velük. Isten maga 202 adott parancsot Mózesnek fontos közlések befejeztével, hogy írja le, amit hallott. Így a családapák is könnyebben tudták teljesíteni fiaik oktatására kapott kötelességüket, és pl. a nagy parancsot: Halld Izrael! Egyszerûbb volt megtanulniuk. Óriási elônyük volt más nemzetekkel szemben, akiknél Isten nem biztosította a közvetítô prófétánál megadott kegyelmet, hogy a kapott üzeneteket ne csak jól értse, foglalja írásba, ha kell, hibátlanul másolja, és így jusson el szavahihetôen az utókorhoz is. Indiában is van szent könyv, a Védák, de a vízözön leírásánál már Isten helyett isteneket ír, ami súlyos veszedelmes eltérés, jelzi, hogy a másolat már több istenhívô bálványimádó mûve. Ezek után szinte érthetetlen, hogy a zsidóság a Kr.e. VII. században annyira elfeledkezett Istenérôl a bálványimádás elharapózásával, hogy elfeledték a Sínai hegy alatt kötött szövetségüket, annak írásos emlékeit, aztán évente nem keresték elô, végül teljességgel feledésbe ment a legszentebb örökség. A király, Jozija, nagyon kedves volt Isten elôtt, sosem imádott bálványt, nyílván ezért adta ajándéknak az ô kezébe az Úr az újra megtalált törvényt. A király megrettent az istensértések miatt, ezért elküldött néhány bizalmasát Jeruzsálem másik részében lakó Holda prófétaasszonyhoz, hogy kérdezzék meg, mi a király teendôje. Ô azt válaszolta: „íme, én bajt hozok erre a helyre és lakóira teljesen a törvény szavai szerint, amelyet Júda királya olvasott, mivel elhagytak engem, s más isteneknek mutattak be áldozatot, hogy bosszantsanak engem kezük mûvével,- és fellobban haragom e hely ellen, s ki nem alszik. Júda királyának azonban, aki elküldött titeket, hogy megkérdezzétek az Urat, ezt mondjátok: Mivel hallgattál e könyv igéire, s amikor hallottad szavait e hely és lakói ellen, hogy tudniillik álmélkodás és átok tárgyává lesznek megrettent a szíved és megaláztad magadat az Úr elôtt, s megszaggattad ruhádat és sírtál elôttem, én is meghallgattalak, azt üzeni az Úr: Éppen azért atyáidhoz gyûjtelek s békességgel kerülsz sírodba , és semmit sem fog látni szemed azokból a bajokból, amelyeket e helyre hozok”. (22, 13-20) 196

„Tizennyolc éves volt Joachin amikor uralkodni kezdett, és három hónapig uralkodott Jeruzsálemben”. (2Kir 24,8) 699-643. Manassze volt Júda királya. „Tizenkét esztendôs volt Manaszsze, amikor uralkodni kezdett, s ötvenöt esztendeig uralkodott Jeruzsálemben.” Azt cselekedte, ami gonosz az Úr színe elôtt, azon nemzetek bálványozása szerint, amelyeket az Úr eltörölt Izrael fiainak színe elôl. Újra felépítette azokat a magaslatokat, amelyeket apja, Hiszkija lebontatott, oltárokat emelt Baálnak és berkeket ültetett, mint ahogy Ácháb Izrael királya cselekedett, s imádta és tisztelte az ég egész seregét. Oltárokat építtetett az Úr házában, amely felôl azt mondta az Úr: Jeruzsálembe helyezem nevemet-, oltárokat építtetett az ég egész seregének az Úr templomának mindkét udvarában. Átvitte fiát a tûzön, jóslást és jövendölést ûzött, halottidézôket szerzett és számos jóst tartott, hogy azt cselekedje, ami gonosz az Úr elôtt és bosszantsa ôt. Elhelyezte az általa készíttetett berekbálványt az Úr templomába, amely felôl azt mondta az Úr Dávidnak és fiának, Salamonnak: Ebbe a templomba és Jeruzsálembe, amelyet kiválasztottam Izrael valamennyi törzse közül, helyezem nevemet mindörökre, s nem mozdítom ki többé Izrael lábát arról a földrôl, amelyet atyáiknak adtam, ha teljesítik mindazt, amit parancsoltam nekik s az egész törvényt, amit szolgám, Mózes meghagyott nekik. Ám ôk nem hallgattak erre, mert Manassze tévedésbe vitte ôket, hogy még gonoszabbul cselekedjenek, mint azok a nemzetek, amelyeket az Úr eltörölt Izrael fiainak színe elôl” (2Kir 21,1-9) Félelmetes gonoszság egy senkiházi ember szívében, akit Isten emelt fel ôsapjában, Dávidban. Apjától nem ezt tanulta, de egyedül túltett elôdei bálványozásain, sôt még az elôtte levert és fogsága hurcolt Izrael királyain és népén is. Az itt közölt bûnlista önmagában is szörnyû, de a többször megemlített gonoszság, ami a szívébôl áradt eme bûnök gyökereként, elképeszti még a mi korunk olvasóját is. Különösen akkor, ha meggondoljuk, apja, Hiszkija olyan nagyhitû ember volt, hogy imájával megmentette Jeruzsálemet az asszír király, Szanherib ostromától. Megrontotta fiát, Ámont, eleve az ördög kezére adta a tûzön átvezetéssel. Követte apja gonoszkodásait, de csak két évig tûrte el ôt az Úr. (642-641) Az ô fia, Jozija ezek után a csodák gyermekeként kedves volt Isten elôtt. Az ô idejében találták meg a törvény könyvét, és az ô uralkodása az utolsó alkalom volt a megtérésre. Jozija király halála után fia, Joacház lett Júdea királya, Mindössze három hónapig uralkodott, mert eljött a nagy büntetés ideje. A jeruzsálemi királyok Babilon urai ellen az egyiptomi fáraónál kerestek oltalmat. Amikor pedig ezt megtudta Nabukodonozor király, felvonult Jeruzsálem alá. Joacház kiment hozzá nyilván tisztelegni. Babilon királya azonban elfogatta ôket, rabbá tette az egész küldöttséget. És ezzel beteljesült Jeruzsálem sorsa. Elkezdôdött a végsô idô. 197

Jeruzsálem és sorsa beteljesült. Népem! Soha el ne hagyd az egy igaz Istent! Most itt az idô: térj hozzá egész szívvel! É VK . 12. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2Kir 25,1-12; Mt 8,1-4 „Cidkija elpártolt Babilon királyától”. (2Kir 24,20c)

J

oachin jeuzsálemi kiály uralkodásának harmadik hónapjában (24,8) felvonult Jeruzsálem ellen Nabukodonozor babiloni király. Joachin király egész udvartarásával kiment eléje (Kr.e 597), de nem fogadta ôt az ellenséges király, hanem foglyul ejtette övéivel együtt. Nabukodonozor ugyanis megtudta, hogy Júda királyai az ô ôsi ellenségével, Egyiptommal próbálnak szövetségre lépni Babilon ellen. Megunta ezt a kétkulacsos politikát. Rabsága vitte Joachint. Helyette kinevezte Júda királyává Joachin apai nagybátyját, Mattanját, de megváltoztatta nevét 204 Cidkijára. Mindössze tizenegy évig uralkodott. Isten ugyanis levette kezét szent városáról, és elindította azt a büntetéssorozatot, amelyet már régóta megüzent prófétáival. Ebben az idôben, Cidkija uralkodásának kilencedik esztendejében Nabukodonozor hatalmas erôvel felvonult a szent város ellen. Ostromzárat épített köréje. Két évig így tartották az idegenek zár alatt a várost. Nem volt már kenyerük. Ekkor megpróbáltak kitörni a városból úgy, hogy rést ütöttek a falakon és a harcosok kilopóztak a szabadba a királlyal együtt. Az ostromzár katonái azonban észrevették a csínyt, utánuk eredtek, és Jerikó mezején elfogták a királyt, Cidkiját. Katonái elhagyták. „Megfogták, tehát a királyt és elvitték Babilon királya elé Reblátába. Miután az ítéletet tartott felette, Cidkija fiait szeme láttára megölette, aztán szemét kivájatta, ôt magát láncra verette és elvitte Babilonba”. (Kr.e. 586). Jeruzsálem ezúttal még épen maradt. A templomban viszont ott maradtak a Manassze által becipelt bálványképek, és a házakban is ott éktelenkedtek a családok nagy bûneinek emlékeként a Jahvet bosszantó bálványok vagy eszközeik. Ezeknek el kellett pusztulniuk. „Az ötödik hónapban, a hó hetedik napján, azaz Babilon királyának tizenkilencedik esztendejében eljött Nebuzaradán, a testôrök kapitánya, Babilon királyának szolgája Jeruzsálembe, és felgyújtotta az Úr házát és a király házát és Jeruzsálem házait és minden házat elégetett tûzzel Jeruzsálem falait körös-körül lerombolta a kaldeusok egész serege, amely a testôrök kapitányával volt, a nép maradékát pedig, amely megmaradt a városban –, valamint a szökevényeket, akik átszöktek Babilon királyához, valamint a többi népet elhurcolta Nebuzaradán, a testôrök kapitánya, csak a föld szegényeibôl hagyott ott néhány szôlômûvest meg földmûvest, A rézoszlopokat, amelyek az Úr templomában voltak, meg az állványokat, meg a réztengert [víztartályt], amely az Úr házában volt, összetörték a káldok, s a rezet mind elvitték Babilonba. A rézfazekakat, a lapátokat, a villákat, a serlegeket, a mozsárkákat s az összes rézeszközt, amelyekkel a szolgálatot végezték, 198

mind elvitték. Meg sem lehetett mérni mindezen tárgyak rezét. Tizennyolc könyöknyi magas volt az egyik oszlop, rajta háromkönyöknyi rézoszlopfô, az oszlopfôn hálózat és gránátalmák, mind rézbôl. Ugyanilyen mívû volt a másik oszlop is. Elvitte továbbá a testôrök kapitánya Szeraját, az elsô papot és Szofóniást, a másodpapot és a három ajtónállót.” (25,8-18) Sem a szentnek készült, de meggyalázott edények, sem az Isten dolgait meg nem ôrzött személyek nem kellettek többé az Úrnak. Mindenünk és fôleg mi magunk is, a fölséges Istené vagyunk. Aki elhagyja Istent, elôbb-utóbb úgy jár, mint Jeruzsálem. É VK . 12. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . Ter 17.1.9-10.15-22; Mt 8,1-4 „Arcra borult erre Ábrahám és nevetett”. (Ter 17,17)

I

sten gyakorta megjelent Ábrahámnak. Tudta, hogy választottja pogány körülmények között nôtt fel, vált idôs emberré, tanítani kell az egyistenhit tételeire, erôsíteni kell vallásos gyakorlatokban. Át kellett nevelni az igaz hitre. Ilyen útmutatás volt a névváltoztatás. Eredetileg Ábrámnak hívták Isten kiválasztottját, ami azt jelenti: Apám Rám (egy keleti bálvány). Késôbb, amikor a gyermektelen Ábrámnak már volt egy fia, Izmael, Isten elrendelte, hogy változtassa nevét Ábrahámra. Ezzel jelezni akarta az Úr, hogy Izmaellel elindult egy hatalmas nép kifejlôdése. Mivel pedig Isten soha nem vonta vissza korábbi ígéretét, hogy Sárai, a feleség szüli meg az igazi messiási nép apját, erre is utal az Úr a névváltoztatással. Áb-rahám = Sokaság apja. Sárai: az én úrnôm. Sára: úrnô. Amikor Isten egy alkalommal megjelent Ábrahámnak ilyen hatékony nevelô célzattal, így szólt hozzá: „Én vagyok a mindenható Isten. Járj elôttem, légy tökéletes, és én szövetséget szerzek közöttem és közötted, és nagyon megsokasítalak”. (Ter 17,1-6) Amikor Isten arra hivatkozott, hogy nagyon megsokasítja Ábrahám utódait, Ábrahám arcra borult. (3) Azért borult arcra, hogy az Úr ne vegye észre mosolygását. Ábrahám ugyanis már kezdett nagyon belenyugodni: Kilencvenkilenc éves vagyok, feleségem sem sokkal fiatalabb. Van egy fiam a másodfeleségemtôl. Újabb fiút én már úgy sem várhatok! „Istennek, pedig azt mondta: „Csak Izmael maradjon életben elôtted! Így szólt erre Isten Ábrahámhoz: Nem! Sára, a feleséged fiút fog szülni neked. Nevezd el ôt Izsáknak, s én fenntartom szövetségemet vele és utódjával örökre”. (18-19) Isten tehát kitart a maga terve mellett. Nem teszi szóvá, hogy kitüntetettje kineveti Isten tervét. De azonnal megadja a büntetést azzal, hogy az ígéret gyermekét Izsáknak, zsidóul Jiszchaknak kell nevezni. Ez annyit jelent: nevetett. Mivel a következô fejezetben elmondja a Biblia, hogy Mamre völgyében Isten meglátogatja Ábrahámot, ebéd közben újra megismétli Isten, hogy egy év múlva Sára igenis szülni fog, akkor a férfiak társaságából kizárt, a sátorban tevékenykedô, közben hallgatózó Sára nagyot nevetett. Tôle nem veszi hallatlanba Isten, számon kéri, majd tagadása után megerôsíti a tényt: Igenis, 199

nevettél! (vö. Ter 18,9-15) Ezek után felvetôdhet a kérdés: Kinek a nevetése hangzik Izsák nevében örök figyelmeztetôül, hogy Isten nem tûri el kigúnyolását? A válasz roppant egyszerû: A zsidó igeragozásban a második és harmadik személyben másként hangzik a férfi és a nôi alak: jiszchak: férfi nevetett; tiszchak: nô nevetett. Izsák neve tehát apjára mutat. Isten Izmael sorsát is gazdagon készíti elô: „íme, megáldom és megszaporítom, és nagyon megsokasítom, tizenkét fejedelmet fog nemzeni, és nagy néppé teszem. De a szövetségemet Izsáknak tartom fenn, akit Sára szül majd neked egy esztendô múlva ilyenkor” (17-21) É VK . 12. hét szombat . . . . . . . . . . . Siralm 2,2.10-14.18-19; Mt 8,5-17 „Milyen sötétbe borította haragjában Sion leányát az Úr’’ (Siralm 2,1)

J

eruzsálem utolsó éveiben, és a pusztulás napjaiban is viselte prófétai küldetését Jeremiás, az igaz Isten, az Úr prófétája. Néhány évvel korábban többen is képviselték Izrael Istenét. Valamennyien hozták üzeneteit, hangoztatták figyelmeztetéseit: Térjetek meg gonosz, bálványimádók, atyáitok Istenéhez hûtlen izraeliták! Amit Mózes elmondott a honfoglalás elôtt, mielôtt az Úr magához hívta volna, le is írta számotokra: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ô útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz, Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor – íme, ma elôre megmondom neked – elpusztulsz”. (MTörv 30,1518) Világos beszéd, tele jóakarattal, féltô szeretettel, de kemény igazsággal is. Társaival együtt erre figyelmeztetett Jeremiás, aki rajongva szerette népét. Elviselte, hogy ezért lenézték, undorral elfordultak tôle, kalodába zárták, halálra ítélték. Amikor az igét hirdette a templomban, azonnal eléje álltak a hamis próféták, és meghazudtolták. Ô, pedig tele volt féltéssel az utolsó napig. Amikor aztán rabszíjra fûzték huszonöt párban a szerencsétlen népet, ô ott ült a várfalon, és vitába szállt Istennel: Uram, én is megyek velük, – mondta. Isten többszöri próbálkozás után így válaszolt neki: Jól van, Jeremiás! Ha te elmész velük, akkor én nem megyek. A próféta megrémült ettôl a lehetôségtôl, és maradt. Amikor aztán felgyújtották a babiloni katonák a király házát, de az Isten templomát is, romba döntöttek minden kôfalat, Jeremiás ott ült a romokon, sírt, engesztelt és úgy vezekelt. „Elpusztította az Úr kíméletlenül Jákob minden lakóhelyét, lerombolta haragjában Júda leányának erôdítményeit. Földre sújtotta, beszennyezte a királyságot és fejedelmeit.” (2,2) a nép már próbált tenni valamit, de késôn. „a földön ülnek némán Sion leányának vénei; port hintenek a fejükre, zsákruhába öltöztek. A földig hajtották fejüket Jeruzsálem szüzei” (10) Saját vezeklése is együtt érzô áldozat: „Elgyengültek a könnyektôl szemeim, 200

háborog a bensôm, földre omlott a májam-népem leányának romlása miatt; mert elalélt gyermek és csecsemô a város terein. Azt mondják anyjuknak: Hol van gabona és bor? Amikor elalélnak, mint a sebesültek a város terein; amikor kilehelik lelküket anyjuk ölében. Mihez hasonlítsalak, hogy megvigasztaljalak, Sion szûz leánya? Mert nagy a te romlásod, mint a tenger, ki gyógyíthatna meg téged?” (11-13) a hamis próféták felelôssége iszonyú: „Amit prófétáid láttak számodra, a hamisság és színlelés; nem tárták fel bûneidet, hogy megfordítsák sorsodat, hanem amiket láttak számodra, hamis és félrevezetô kijelentések” (14) a leomlott várfalak köveit szólítja fel Jeremiás siralma végén. „Öntsd ki szívedet, mint a vizet, az Úr színe elôtt! Emeld fel hozzá kezedet gyermekeid életéért, akik elaléltak az éhségtôl minden utcasarkon”. (19) a mi bûneinkért ne romoknak kelljen sírniuk Térjen meg idejében egész népünk! [C ÉV]

✽

É VK . 13. vasárnap . . . . . . . . . 1Kir 19,16b.19-21; Gal 5,1.13-18; Lk 9,51-62

„a meghívástok szabadságra szól, csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak” (Gal 5,13)

J

ól ismerjük Urunk, Jézus Krisztus tanítását az Isten országáról. Két alappillére van, amelyre épül: az igazság és a szeretet a tisztességesen gondolkodó ember tudja, hogy azt nevezzük igaznak, elvontabb fônévi formában igazságnak, ami megfelel a fogalmának. Én azért vagyok igaz ember, más szóval igazán ember, mert Isten testbôl és lélekbôl alkotott engem, e két összetevô adja az emberi voltomat. A testem hasonló – tehát nem olyan egészen, mint a nagy gerinces állatoké – , de hasonló alakra is, felépítésre is. Az állati test az önzés példája. Azon kívül, hogy világra hozza fiait, felneveli, de amint elér egy bizonyos fejlettségi fokot, rákényszeríti, hogy éljen meg a maga lábán. A sas a teljesen kifejlett fiókáját lebillenti a mélység fölé: merjen repülni, keresse meg az ennivalóját. Az egyik pulikutyám szívesen szoptatta számos kölykét, de amikor már odamentek a tányérjához, ellökdöste ôket. Ezért mondja Szent Pál, hogy a test az önzést jelenti az emberi természetben. A lélek viszont az emberben is, meg az angyalban is a jó akarat, a mások javának akarására példa. Ez, pedig nem más, mint a szeretet. Ezt kell egyre hatékonyabbra kifejleszteni: önzésünket vissza kell szorítanunk, és tenni azt, ami másnak jó, mások boldogságát szolgálja. Ennek a tökéletes példaképe Jézus Krisztus, aki annyira szeretett minket, embereket, hogy hozzánk hasonló módon emberként is megszületett, rengeteg jót téve az emberekkel, végül iszonyú szenvedésekkel és kereszthalálával megváltott minket a pokol hatalmától, és üdvözíti mindazokat, akik hitükkel és szeretetükkel a nyomába lépnek. Magyar történelmi példákon próbálom bemutatni ezt a nem kis jelentôségû kérdést. Szent Istvánt így mutatta be a Mennyek Királynôje még születése elôtt álomlátásban az 201

édesapjának, Géza fejedelemnek: születendô fiad majd felnô, királyként kormányozza népedet. Így lett. A laza törzsszövetséget erôs nemzetté nevelte, a kalandozások helyett megtanította ôket dolgozni, ügyes szervezéssel harminc év alatt Nyugat-európai szintre emelte gazdaságunkat. Biztosította hazánk önállóságát Kelettel és Nyugattal szemben is. Utódai sokat rontottak hazánk állapotán, mert nem mindig az ország java volt a tevékenységük célja. Aztán jött Szent László király. Hatalmas szálfa termetével kimagaslott kortársai közül. Bátor Lászlóként ismerték meg kortársai. Apja, Béla is hôsiesen harcolt, nem a trón volt a célja, hanem nemzete biztonsága és jóléte. Ugyanezt tette László is, amikor unokatestvére, Salamon lett a magyar törvények szerint a jogos trónörökös. László a kardot forgatta hôsiesen ellenségeinkkel szemben. De amikor látta, hogy Salamon bajba keveri hazánkat, akkor átvette a hatalmat a nemzet, az ország érdekében. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök így fogalmazta meg jelentôségét: Szent István után még fel-fellobbantak pogány érzelmek: Üstökbe kötött haj, pogány lázadások. A magyar eszmény Szent Lászlóban lett igazán keresztény. Ma Szent László király ünnepe van. Tanuljuk meg tôle, hogy a magyar szabadság is a krisztusi szeretet-változatban örök érték csak. Aki még nem tudja, tanulja meg!

nak, jajgatnak a pénzért fogadott halálhírnökök. Jézus leinti ôket. Neki a halált is van joga álomnak nevezni. Bemegy a kiterített kislány mellé. A szülôk s a leghûbb tanítványok nézik a már-már menyasszonynak való, de élettelen testet. Csak Jézus tud és mer nem szomorkodni. Ô szól. Szólhat bátran, mert Ô az ISTEN IGÉJE. Ezt mondja: „Talita, kúm! – ami annyit jelent: Kislány, mondom neked, kelj föl”. (41) És a kislány fölkel, mert az Isten Fia szavát a Halottak is értik. Önfeledten boldog mindenki. Jézus is boldog, de Ô nem önfeledten. Ô az Élet Kenyere tudja, hogy a beteg kiéhezetten halt meg. Szól még egyszer: „Adjatok neki enni!” (43) Mai szülôk! Mai szenvedôk! Jézus ma is tömegeinkkel tart. Mindenkit szeret. És ti? [C ÉV]

✽

É VK . 13. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kir 19,16b.19-21; Gal 5,1.13-18; Lk 9,51-62

„a szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk” (Gal 5,1)

A

ézus éjszakánként sokat szokott imádkozni. Beszélgetett a mennyei Atyával, akinek a szeretete küldte Ôt a földre. Aztán kicsit pihent, és sietett az emberek közé. Várták. Azok elsôsorban, akik nagyon nehéz helyzetben küzdötték át az éjszakát. Ismét ezekhez sietett az Úr. Jairus találja meg elôbb. Hívja: „Halálán van a lányom, jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” (23) A halál nem vár. Jézus azonnal indul. De tudja, hogy a szenvedés is gyors segítséget remél. Hagyja hát, hogy a tömeg szorongató bajai mind átáramoljanak rá. Mindenkiért megtestesült. Az egyik érintés óriási bizalmat sugároz. A haldokló kislány tizenkét éves. Végig játszotta ezt az idôt a jólét ölén. A bizalmas simogató ezt a tizenkét évet végig szenvedte azzal a tudattal: Folyik titkon a vérem. Az orvosok tudása itt már nem elég. Jézus, te közel jöttél hozzám. Sietsz máshoz. De én is hadd legyek ma fontos! A Mester ereje érzi, azonnal árad a kérô felé. Jézus pedig megáll, ragaszkodik ahhoz, hogy gyógyulást mindenki megtudja. Hogy a történelem iszonyú nagy szenvedô tömege bátran álljon melléje. Érezze mindenki: Jézusnak én is fontos vagyok a bajaimmal együtt. Jairusnak eddig várnia kell. Az emberek mindent hallottak. A halál gyors volt. Jairus reszket. Jézus vigasztalja: „Ne félj, csak higgy!” (36) Aztán futólépésben siet, mert a szívek nagyon tudnak fájni. A háznál már sikogat-

mikor Isten teremtette a világot, a Fiúisten jövendô emberi természetét tette meg minden teremtmény minta okának. Az anyag mintája Krisztus jövendô emberi teste lett, a szellemi lété, tehát az ember lelkéé és az angyalok természetéé az Istenember jövendô ember lelke. A szellemi léthez hozzá tartozik az értelem és az akarat. Az értelem a szellemi megismerô, az akarat, pedig a szellemi vágyó képesség. A szabad akarat tehát a Teremtô ajándéka az ember részére. Az akarat szabadsága azt jelenti, hogy dönteni tud külsô kényszertôl mentesen, cselekszike vagy nem, s ha elhatározta, hogy cselekszik valamit, eldönti, hogy ezt vagy azt teszi meg. A szabad akarat nincs kötve belsôleg sem, mint az állatok, amelyeket ösztönviláguk irányít, és annak engedelmeskednek. Föllépô külsô kényszer vagy akár a saját ösztöneink befolyásolhatják akarati döntésünket, de a szabadságunkat el nem vehetik, tehát felelôsek vagyunk tetteinkért. „Szabadon bûn és erény közt Választhatni mily nagy eszme, S tudni mégis, hogy felettünk pajzsul áll Isten kegyelme” (Madách Imre: Az ember tragédiája, XV. Szín) énekli az angyalok kara, amikor az ember elcsügged, látva a jövô történelem sok szörnyû döntését. Az elsô ember a sátán rabságába esett az ôsbûn következtében. Az Egyház tanítása szerint az ember értelme elhomályosult, akarata rosszra hajló lett, tehát nehezen tudott jó döntéseket hozni, mert erôsen megroggyant szellemi megismerô és vágyó képessége is. Arról nincs szó, amit Luther Márton hitújító hirdetett, hogy az ember az ôsbûn következtében teljesen képtelen jót tenni Isten természetfölötti segítsége, tehát kegyelem nélkül, mert kegyelem híján is tud az ember tenni jót, de az üdvösségre hatékony, érdemszerzô cselekedetekhez valóban kell a Megváltó kegyelme. Ezt a kegyelmet Jézus Krisztus szerezte meg nekünk. Szent Pál a Galata-levél egészében azt bizonyítja, hogy az ószövetségi törvényszolgaságot jelentett sok-sok megkötöttségével, de mindezektôl megszabadított

202

203

[B ÉV]

✽

É VK . 13. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . . Bölcs 1,13-15,23-24; 2 Kor 8,7-9,13-15; Mk 5,21-43

„Jézus a bárkával ismét átkelt a túlsó partra”. (Mk 5,21)

J

bennünket Jézus. Már csak a krisztusi hit számít, „álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak titeket.” (1) Ne a törvény szavait vegyétek figyelembe, hanem a legfôbb törvény szellemében magyarázzatok minden törvényt. A legnagyobb törvény ugyanis a szeretet: „Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” (14) Ez a megállapítás, pedig nemcsak a szentírási törvényekre érvényes, hanem minden törvényre, amely az emberi életet hivatott igazítani. Következtethetünk: azok a törvények, amelyek nem az egész társadalom javát szolgálják, hanem egyes csoportok önzését, tulajdonképpen nem lehetnek érvényesek, sem számon kérhetôk a másik megfontolandó apostoli tanítás: „De ha egymást marjátok és rágjátok, vigyázzatok, nehogy felfaljátok egymást.” (15) Törvényeink mázsaszámra születnek. Arra jók csupán, hogy kibúvókat találjanak ügyes jogászok a pénzes emberek mentségére, ha nem a másik ember szeretetének a szellemét sugározzák. A napi hírek azt mutatják, hogy a szeretetlenség rendszeresen mások, felfalásához vezet.

nem az igazság tisztázása lebegett szemük elôtt, hanem a bennük évek óta felgyülemlett ádáz gyûlölet mozgatta tetteiket. A kihallgatáson tanítását és csodáit firtatták ugyan, de erôfitogtatásul, hogy ôk bírái Jézusnak, az ítéletüket csupán arra alapozták, hogy Jézus Istennek, Isten Fiának vallja magát, de hát semmi más, mint egy tehetetlen ember, emberek kiszolgáltatott foglya. Ezt káromkodásnak minôsítették és egy szentírási idézettel ki is mondták fölötte az ítéletet: „Káromkodott, mi szükségünk van még tanúkra? Íme most hallottátok a káromkodást.” (Mt 26,65) É VK . 13. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . Ám 2,6-10.13-16; Mt 8,18-22 „pénzért eladják az igazat, és egy pár saru miatt a szegényt” (Ám 2,6)

A

ál apostol nagyon kemény helyreigazítással akarja ebben a levélben rendbe tenni a Galaták hitét, bemutatja elôbb a maga tévelygéseit, a kinyilatkoztató és üdvözítô Isten mindent irányító kegyelmét jelöli meg az üdvösség forrásának. Ezzel próbálja meggyôzni a levél címzettjeit, és a világtörténelem sok-sok tévelygô szereplôjét, hogy nincs elveszve az, aki élete egy idôszakában sátáni vagy eretneki tévedésbe esett, de szembe kell néznie a tévedéssel, helyesbíteni kell azt, és engedelmeskedve a kegyelmet nyújtó Istennek meg kell térnie az igazsághoz. Bevezetôül megemlíti, hogy az evangélium, amelyet ô hirdetett immár évek óta, „nem ember szerint való; mert én nem embertôl kaptam vagy tanultam azt, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából”. (1112) Aztán ôszintén bevallja, hogy ifjú korában semmit nem tudott a megváltás megtörténtérôl, a Megváltó személyérôl. Ô zsidó tudósok tanítványa volt, akik az ezerkétszáz éves Ószövetség alapján álltak, rendkívül jól ismerték a megváltást elôkészítô isteni kinyilatkoztatást, erre tanították a buzgó ifjúságot, köztük Sault, a kisázsiai farizeust is. Ez az iskola nagyon jó alapokat adott, de semmit nem tudott mondani arról, hogy a régen adott elôkészítés ideje lejárt, a Messiás eljött, teljesítette küldetését, mindent betöltött, amit az Ószövetségben Jahveh megjövendöltetett róla. Az igazán nagy bûnt is elhallgatták, hogy a zsidó fôtanács a Messiásként bemutatkozó Názáreti Jézus ügyével nem az igazságot keresô józan és tisztességes módon bánt el. Amikor ugyanis Ôt perbe fogták,

közelmúltban sokszor magyaráztam az Ószövetségbôl vett olvasmányokat. Úgy gondoltam, frissíteni kell Isten igéjének ismertetését azzal, hogy áttérnék az elôírt evangéliumi szakaszok magyarázatára. Viszont a mai nappal kezdôdik Ámosz prófétának a könyvébôl való szemezgetés, és ez sok dologban rokonságot mutat mostani életünkkel. Vigaszunkra szolgálhat, hogy a nehéz szociális helyzetben lévôk, nyugodtan kimondhatom, hogy népünk nagy részének gazdasági és erkölcsi helyzete igen hasonló az északi zsidó ország pusztulása elôtti utolsó évtizedek állapotához. Ezen a héten erôsítést keresünk Istennek akkor mondott, de most is érvényes üzeneteiben. Ámosz próféta Júdeában született Jeruzsálemtôl délre Tekoában. Felnôttként Isten meghívja, hogy üzeneteinek közvetítôje, tehát próféta legyen. Az Úr az északi országba, Izraelbe küldi. Ott nagyobb a baj, mint délen, kevesebb az Úrnak a prófétája, csak bálványtemplomok találhatók, és sokkal közelebb van hozzájuk a teljes pusztulás büntetése. Jobban kell tehát sietni a megtérés felajánlásával. Akkor ott II. Jeroboám volt a király (782-747) a királyságot megalapító I. Jeroboám politikailag is, vallásilag is teljesen elszakította ezt az új országot Jákob Istenétôl. Megváltozott a közjogi helyzet is. Isten minden családnak ingyen adott földet és házat, hogy ott élve, dolgozva el tudja látni a családját, nyugodtan és függetlenként éljen. Kialakították a király mellett az elôkelôbbek és gazdagabbak rétegét, akik elfogadták az elônyöket, szegénységbe taszították kis földjükön élôket, akik elôbb-utóbb szolgák, sôt rabszolgák lettek. Erre hoz üzenetet Ámosz: „Izraelnek három, sôt négy gonosztette miatt nem fordítok el róla semmit sem: mert pénzért eladják az igazat, és egy pár saru miatt a szegényt. Akik a föld porába sújtják a szegények fejét, és az alacsonysorsúak útját elfordítják” (2,6-7a) Ezzel egy idôben jön az erkölcstelen vagy rossz erkölcsû élet: „Fiú és apa egy leányhoz járnak, hogy meggyalázzák szent nevemet”. (7b) Isten tiltotta a paráznaságot, az ilyen formáját, pedig külön fenyítette. Hiába mondják királyaitok, hogy a két bikaszobor volt a szabadítótok Egyiptomból, mert az egy Isten mûve. „íme, én rátok nehezedem, ahogy a kévével rakott szekér a földre

204

205

✽

É VK . 13. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . ApCsel 3,1-10; Gal 1,11-20; Jn 21,15-19

„Mikor azonban úgy tetszett Istennek, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát” (Gal 1,15-16)

P

nehezedik, és nem lesz menedéke a gyors futónak, s az erôs nem ér el erejével semmit sem, s a vitéz sem menti meg életét”. (12-14) Amikor Ámosz mindezt leírta, még nem készült Izrael ellen Asszíria serege. Isten elôre üzent, talán meg lehet menteni az országot. Nekünk, magyaroknak is több lehetôséget kínált az Úr kisebb büntetésekkel megtérni. Amíg azonban a pénzes emberek belelovalják a szegényt kölcsönök esztelen felvételébe, addig könnyedén elintézik azt is, hogy fillérekért ússzék el a zálogként megjelölt ház vagy lakás. Vissza kell térni Istenhez, dolgozni tisztességesen, Ez a két eszköz biztos tényezô. Az igazság és szeretet meghonosítása sokat segít. É VK . 13. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 19,15-29; Mt 8,23-27 „El ne vessz te is a város gonoszsága miatt!” (Ter 19,15)

A

z elmúlt napokban elmélkedtünk arról, hogy Ábrahám és Lót pásztorai veszekedtek a legelôk elônyösebb kihasználása miatt. Akkor Ábrahám tanácsát elfogadva elköltözött Lót nagybátyja környezetébôl. A Jordán mellett épült Szodoma tetszett meg neki. Nem tudott arról, hogy ez a város erkölcsileg igen romlott, csak gazdagsága vonzotta. Amikor Isten két angyal kíséretében meglátogatta Ábrahámot, akkor Tôle tudta meg Ábrahám is, hogy a két kísérô angyal most utolsó számvetést tart a két nagyon bûnös város, Szodoma és Gomorra felett. Másnap Isten haragja eltörli mindkettôt a föld színérôl. Ábrahám, aki a maga hosszan tartó próbatételének végére ért, hiszen a vendéglátás csúcs-eseménye Isten örömosztó jóságában az volt, hogy egy év múlva megszületik Sárától a több évtizede megígért fiú, Izsák. Most pedig azt hallja, hogy Isten igaz ítéletet tart két nagyváros felett, és eltörli ôket a föld színérôl. Ábrahám, Isten kitüntetett kegyeltje, könyörögni, alkudozni kezd a Végtelen Jóval. Kialkalmazza, hogy ha tíz igaz embert talál a két angyal Szodomában, kedvükért megkegyelmez a sok ezer gonosznak. Ábrahám megnyugszik. Közben az angyalok Lótnál, kérnek szállást. Be is fogadja ôket szívesen. Az igazakat keresô angyaloknak, pedig nem kell menniük sehová. Gyülekeznek a férfiak Lót háza körül és eltorzult szenvedélyüknek kielégítésére, követelik a két csinos fiatalembert a házigazdától. Ô védi vendégeit, de gyôz a túlerô: betörik az ajtót. A két angyal, pedig vaksággal sújtja ôket. A gonoszkodás elsô fokú büntetése bekövetkezett. A gonoszságé, pedig hajnalban betelt. „Amikor aztán megvirradt, így sürgették ôt (Lótot) az angyalok: Kelj föl, vedd feleségedet és két lányodat, hogy el ne vessz te is a város gonoszsága miatt! És mivel késlekedett, a férfiak (a két angyal) megragadták a kezét, a felesége kezét és a két lányáét, mert az Úr megkegyelmezett neki. Kivezették, a városon kívül elengedték, és így szóltak hozzá: Mentsd az életedet! Ne tekints hátra, és meg ne állj az egész környéken, hanem menekülj a hegyre, hogy el ne vessz te is!” (15-17) Lót félt a hegyre menni, félt ott egyedül. Azért könyörgött, hogy egészen kicsi, közeli városkába 206

mehessen emberek közé. Az angyalok megengedték neki, és az ô kedvéért ezt a várost, Coárt, megkímélték a pusztulástól. A két nagyvárost azonban távozásuk nyomában földrengés döntötte romba, kénesô végzett az emberekkel. A Jordán, pedig a tömény mérget belehordta a közeli kis tengerbe, megölte a benne élô állatokat, és azóta sûrû vízében meg nem marad semmi élet. Úgy ismeri a földrajz: Holt-tenger. Ábrahám ébredése után kiment oda, ahol elôzô nap Isten irgalmáért könyörgött. Azt látta, hogy az egész környék elpusztult: „Olyan füst száll föl a földrôl, mint az olvasztókemence füstje” (29) Isten a bûnösöknek szívesen megbocsát, de ha nem tartanak bûnbánatot, ha a kegyelem lepereg róluk, ez a sors vár rájuk. Nagyon meg kell gondolnia ezt a manapság hencegve vétkezô emberének! É VK . 13. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . Ám 5,14-15.21-24; Mt 8,28-34 „Okos ember hallgat ebben az idôben, mert gonosz idô ez!” (Ám 5,13)

J

ó az, ami megfelel a céljának. Erkölcsileg jó az, ami megfelel Isten akaratának. Az Isten akaratát, pedig kizárólag tôle magától tudhatjuk meg. Ô egyrészt beleteremtette parancsait a természetünkbe, ahogy a Szentírásban olvashatjuk: rá van írva a szív hústábláira is: „Mert nyilvánvaló veletek kapcsolatban, hogy Krisztus levele vagytok,, amely a mi szolgálatunk által készült, nem tintával, hanem az élô Isten Lelkével írva, nem kôtáblákra, hanem a szív húsból való tábláira”. (2Kor 3,3) Bennünk van Isten irányító szava a lelkiismeret révén is, ami a cselekvés elôtt figyelmeztet, mi a jó, mit kell tennünk. A cselekvés közben jóváhagy, vagy helytelenít, folytatásra, vagy a dolog abbahagyására ösztönöz. Utólag nyugtat, vagy korhol. Isten a prófétával üzeni: „Bizony, tudom én, hogy sok a gonoszságtok, és nagyok a ti bûneitek; ellenségei vagytok az igaznak, megvesztegetést fogadtok el, .és elnyomjátok a kapuban a szegényeket” (Ám 5,12) A rosszaság, az isteni parancstól való meggondolatlan, könnyelmû elhajlás, akaratunk tudatos, de valami szenvedélytôl, gyengeségtôl befolyásolt döntése bûnt szül. A rosszaság azonban gonoszsággá minôsül át, ha a tudatos rosszakarás ellenséges elszántsággal, erôfölény fitogtatásával párosul. A próféta megállapítja, hogy a nagy baj abból származik, hogy nincs pártfogója a szegény embernek. Nincs jogvédelem, tehát a hivatalos felsôbbség, a gyengébb igazának védelmezôje hiányzik, vagy hallgat, esetleg pártolja az amúgy is elônyben lévô gazembereket. Ezért ajánlja a próféta, hogy esélytelen a szegény ember ennyi gonoszsággal szemben, bölcsebben teszi, ha hallgat Isten írott erkölcsi törvényeivel pedig tele a Szentírás. Most rátér a próféta a változtatás lehetôségére: „A jót keressétek, ne a rosszat, és akkor éltek, és veletek lesz az Úr, a Seregek Istene, úgy, amint mondtátok” Aki tehát a gonoszok idejében jobbra kívánkozik, ne keveredjék bele a rosszba! A rosszak ugyanis nem fognak rajta igazán segíteni, Isten pedig csak akkor kel pártjára, ha a jót 207

látja kitartóan élni a rosszaság idejében is a gyermekeiben. Nem szabad elfelednünk, hogy Isten nem apró halandók társa, hanem az égi csillagseregek alkotója, végtelen erô, igazság és jóság. Ezért biztatja a bajban is a jámbor szegényt: „Gyûlöljétek a rosszat, szeressétek a jót, állítsátok helyre az az igazságot a kapuban; talán megkönyörül az Úr, a Seregek Istene József maradványain”. (15) Itt történelmi távlatokat csillant fel Ámosz, a júdeai próféta az északi törzseknek. A tíz törzsbôl álló északi királyság két legerôsebb törzse Efraim és Manassze volt. Ôsapjuk József volt, Jákob legkedvesebb feleségének, Ráchelnek az elsô, késôbb született fia, akit testvérei eladtak rabszolgának Egyiptomba. Isten azonban kiszabadította ôt a szolgaságból, börtönbôl, és Egyiptom alkirálya, népek megmentôje lett. Arra biztatja Ámosz az összes északi törzset, hogy József jóban való állhatatosságát kövessék, ne tegyenek balsorsban sem rosszat, akkor a megjavult utódokra talán ugyanúgy áldását adja az Úr, mint egykor Józsefre. (vö. Ter 39-49) Milliónál több imádkozó magyar a gonoszság idején kitartott Isten és a jóság mellett. Ezért adott az Úr felfelé indulásra lehetôséget és ad majd tejes szabadulást is. Imádkozzunk tovább! É VK . 13. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 21,5.8-20; Mt 8,28-34 „Ábrahám százesztendôs volt, amikor megszületett Izsák”. (Ter 21,5)

E

ségesen emlegeti Sára örömét. Érthetô az édesanya öröme, hiszen ô szervezetével, lelkületével elsôsorban a gyermek foganására és megszülésére kapott Istentôl megbízatást. Egyik barátom mesélte, hogy ô és felesége kis gyerekkortól együtt nevelkedtek. Nagyon szerették egymást, házasságot kötöttek, boldogan éltek. Amikor azonban megszületett az elsô gyermekük, attól kezdve ô lett a központ a családban, én meg háttérbe szorultam. Sára is boldogan gondol férje örömére, de rögtön hozzáteszi: „Ki mondta volna Ábrahámnak, hogy a Sára még fiút fog szoptatni, hisz vénségemben szültem neki!” (7) Úgy tûnik, ezekben a napokban Sára teljesen megfeledkezett arról, hogy hét-nyolc évvel korábban elvesztette türelmét, és ô erôsködött, hogy Ábrahám vegye másodfeleségül Hágárt, az egyiptomi szolgálólányt. Aztán jött a harmadik születésnap. Addig az édesanya szoptatta gyermekét. Háromévesen viszont elválasztották, éreztették vele önállóságát, és „elválasztása napján Ábrahám nagy lakomát rendezett”. (8) Aztán felnôtt, folytatta apja-anyja életét, vitte tovább a megváltói áldást. Igen, a messiási áldás volt a fontos. Isten ezt szánta nekünk nagy ajándéknak. Sajnos, maguk a kitüntetô szerepet nyertek sem értették egészen Isten gondolatait, és sok bonyodalmat okoztak a hibátlan tervek felül bírálatával, úgy, mint Sára is. Isten ennek ellenére nem sértôdik meg, javunkra fordít mindent. Próbáljuk a szeretet szellemében tovább vinni az Ô terveit!

z a nap Isten kiválasztottjának, Ábrahámnak örömnapja. Ezt következethetjük ki a Biblia szövegszerkesztésébôl. Az Ószövetségben mindig sokkal, nagyobb figyelemmel fordultak az emberek a férfiak felé. A nôk szerepét a családi életre korlátozták. Ritkán akadtak közéleti személyiségek az asszonyok között. Igazán a Megváltó Jézus adott rangot a nôi nemnek, aki senki és semmi mást nem kért magának földi születéséhez, mint egy szeplôtelen édesanyát. Ô azért jött a földre, hogy megváltást hozzon. Az emberek összezavarták azt a gyönyörû rendet, amelyet Isten a teremtéssel megvalósított. Különösen fájó volt számára, hogy a teremtés elsô célját, Isten szeretetének beteljesülését zavarták meg az értetlen emberek a maguk önszeretetével. De az érv, hogy Isten elôbb teremtette Ádámot és belôle vette az asszony testének anyagát is, arra mutat, hogy a család és az emberiség feje Ádám, a férfi. Maga Isten is a történelem során a férfiak vezetô szerepét domborítja ki. Ábrahámot hívja meg a megváltás elôkészítôjének. Az ô hite lesz a megváltó eljövetelének fô támpontja. Neki rendelte Isten a hit óriási próbáját is. Hatvan évesen kapja meghívását és az ígéretet, hogy majd születik fia. Az ô korában is tudták az emberek, hogy a gyermekáldás rendszerint az ifjú házasok öröme. A Szentírás ugyan az ókorból idézi nagyon öreg, több száz éves férfiak életébôl, hogy nemzettek abban az életkorban is fiúkat és leányokat, de azt is hangsúlyozzák, hogy apja házát, jogait és javait elsôsorban az elsôszülött fiú örökölte. Ábrahám mellett Sára, az édesanya is nagyon boldog fia, Izsák születésnapján. A nap krónikájában bô-

É VK . 13. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . . Ám 7,10-17; Mt 9,1-8

208

209

„Eredj innen próféta! Fuss Júda földjére, ott edd kenyeredet, és ott prófétálj!” (Ám 7,12)

Á

mosz ebben az idôben már közeli veszedelemrôl kapott látomást az Úrtól. „a következô dolgot mutatta nekem az Úr. Íme, egy ember állt vakolt falon, és kezében mérôón volt. Ezt mondta nekem az Úr: Mit látsz, Ámosz? És így szóltam: Mérôónt. Erre azt mondta az Úr: Íme, lemérem népemet, Izraelt mérôónnal, és többé nem bocsátok meg neki. És lerombolják Izsák magaslatait, és Izrael szentélyeit elpusztítják, és karddal támadok Jeroboám háza ellen”. (Ám 7,7-9) Ez a látomás már közetlen fenyegetés volt Izrael ország ellen. A továbbiakból az tûnik ki, hogy a próféta ezt az üzenetet elmondta valahol a nép között, mert a következô sorokban már arról lesz szó, hogy a király egyik papja, Amaszja is meghallotta. A fenti látomás elég szokatlan formában hozta tudomására Ámosznak Isten végzését. A fal, amelyrôl szó van, szabályosan megépített új fal volt. Ezen állt az a bizonyos ember, akinek mérôón volt a kezében. Ez annyit jelentett, hogy egy Isten által tervezett új és erôs közösség jött létre, amikor Isten I. Jeroboám kezére adta népe tíz törzsét. Ez a kétszáz éves életképes közösség pusztul el Isten büntetése miatt. Elpusztul az ország, és kardélre hányják II. Jeroboám háza népét is. „Amaszja, Bétel papja, ezt az üzenetet küldte Jeroboámhoz, Izrael királyához: Összeesküvést szít ellened

Ámosz Izrael házában; az ország nem viselheti el mindenféle beszédjét. Azt mondja ugyanis Ámosz: Kard által fog meghalni Jeroboám, és Izraelt fogságba hurcolják országából!” (10-11) a bálványpap tehát mindenek elôtt feljelenti uránál, a királynál az idegen prófétát, mielôtt személyesen kiutasítja az országból. Bátran teszi ezt, hiszen ismeri ura félelmét, hogy idôvel visszatérhet minden alattvalója a déli királyokhoz, ha az igaz Istent fogja keresni Jeruzsálemben. Amaszja reméli, hogy a nem kívánt konkurrenciát a király ki fogja utasítani. Ô maga is hozzá akar járulni a sikerhez: vagy felkeresi vagy, találkozik valahol Ámosszal: „Ámoszhoz pedig így szólt Amaszja: Eredj innen, próféta! Fuss Júda földjére, ott edd kenyeredet, és ott prófétálj! De Bételben ne prófétálj többé, mert ez királyi szentély és a királyság temploma”: (12-13) Ámosz azzal válaszol, hogy megmagyarázza a túlbuzgó bálványpapnak: „Nem vagyok én próféta, sem próféta fia, pásztor vagyok én, és vadfügét szedegetek. De az Úr meghívott engem, amikor a nyájat tereltem, és mondta nekem az Úr: Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!” (14-15) a szerénytelen, oktalan bálványpapnak, pedig megjövendöli sorsát: „Most pedig halljad az Úr szavát: Te így szólsz: Ne prófétálj Izrael ellen, és ne fakadj ki Izsák háza ellen! Ezért így szól az Úr: Feleséged a város paráznája lesz, fiaid és leányaid kard által hullanak el, földedet kötéllel fölmérik, és te tisztátalan földön halsz meg, és Izraelt országából fogságba hurcolják!” (15-17) [A ÉV]

✽

É VK . 14. hét vasárnap . . . . Zak 9,9-10; Róm 8,9.11-13; Mt 11,25-30

„Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elôl, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek” (Mt 11,25)

V

ajon mirôl beszél Jézus, amit az Atya elrejtett kora írástudói elôl, és az egyszerû zsidóknak közkinccsé tett? Az evangéliumi szakaszban ezt a jézusi felujjongást nem elôzi meg olyan nagy titok, amit az Úr éppen fejtegetett volna, ami az Ószövetségben ismeretlen volt a tanultak számára, és most hirdette volna meg a tanulatlanok számára. Az Egyháznak van errôl a kérdésrôl véleménye. Ezt azzal mutatja meg nekünk, keresôknek, hogy a mai elsô két olvasmány tanítását elénk tárja. Az Olvasmányban Zakariás prófétát idézi. A Jézus korabeli zsidók a messiási hagyományokat már áthangolták a maguk szája íze szerint. A próféták nyíltan tanították, hogy a Messiásnak két eljövetele lesz: az egyik rettenetes szenvedéssel és halállal hozza meg a megváltást, a második, pedig a világ végi teljes megdicsôüléssel zárja az emberi történelmet. Jeruzsálem pusztulása, a babiloni fogság hetven esztendôs szenvedései, a hazatérés utáni adófizetô századok megaláztatásai láttán Jézus kortársai már úgy vélték: eleget szenvedtünk, a Messiás szenvedéseit ki kell hagyni a programból, jöjjön azonnal a római légiókat elsöprô hadvezérként. Zakariás prófétát idézi az Egyház, aki a szelíd Megváltót mutatja be: „Ujjongj, Sion leánya’ Zengj éneket, Je210

ruzsálem leánya! Íme, közeleg királyod: igaz és gyôzedelmes, alázatos, szamáron jön, szamár hátán, szamárnak csikaján”. (Zak 9,9) Jézus valóban így akart bevonulni a szent városba virágvasárnap. Igaz, nagy tömeg kísérte hozsannázva, Dávid Fiának hirdetve, de semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy a római helyôrség ellen rohamot vezényeljen és elkezdje gyôzedelmes hadjáratát. Ezt a titkot csak a békés kisemberek értették meg már akkor is. Késôbb sem szólított harcra senkit. Az említett zsidó törzs, Efraim, a legharcosabbnak számított az izraeli törzsek között. Ezért említi ôket a próféta: „Elpusztítja Efraimban a harci szekereket, és Jeruzsálemben a lovakat. Széttöri a harci íjakat, és békét hirdet a népeknek”. (10) Ennek ellenére mégis gyôz: „Uralkodik tengertôl tengerig, a Folyótól egészen a föld határáig”. (10) Érdekes: Izrael állam ma sem Istenben bízik, fôként nem Jézusban, hanem fegyvereiben. „El van rejtve mindez a bölcsek és okosak elôl” A Szentleckében Pál apostol arra tanít, hogy a Szentlélekkel megáldott ember másként gondolkodik, mint az istentelen. Mi elfogadjuk az egyik legnagyobb titkot, a holtak feltámadását. „Ha pedig bennetek lakik annak a Lelke, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti a bennetek lakó Lelke által”. (Róm 8,11) Az akkori zsidó materialisták, a szaddúceusok pártja tagadta a feltámadást. Ezt tették Athénben Pál hallgatói is: „Mikor a holtak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak”. (ApCsel 17,32) Isten nélküli korunkban nem ezt tapasztaljuk? Ha, e titokkal kapcsolatos kérdést tennék fel, vajon milyen választ kapnék? Urunk Jézus, lelkünket nézve most elmondhatja-e ujjongó kiáltással: „Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elôl, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek!” Én bízom abban, hogy így tetszett az Atyának, és megdicsôül bennünk is. [C ÉV]

✽

É VK . 14. vasárnap . . . . . . . . . . . . . Iz 66,10-14c; Gal 6,14-18; Lk 10,1-12.17-20

„Szolgáinak az Úr megmutatja segítô kezét” (Iz 66,14)

A

mai olvasmány Izajás próféta könyvének utolsó fejezetébôl való. A szentírást magyarázók úgy vélik, hogy ez a rész nem magáról Jeruzsálemrôl, a zsidó nép fôvárosáról szól, hanem a megváltott világot mutatja be. Ez érthetô is. Ha visszaemlékezünk, a könyv elején ott egy ellenséges hadsereg támadásától retteg Ácház király. Bár Isten jól ismeri ôt, tudja, hogy a szíve csak tessék-lássék szolgálja az Urat, Izrael Istenét, valójában, pedig bálványimádásra hajlik, mégis elküldi hozzá az akkor élô nagyon tekintélyes prófétát, Izajást. Üzenete felemelô: Ne rettegj támadástól, az ellenség nem teszi lábát ebbe a városba. Ácház király nem örül igazán az igaz Isten jelentkezésének, áradó bizalmának, mert nem tiszta sem a keze, sem a szíve. A próféta felajánlja Isten csodajelét. A király választhat égen, földön vagy föld alatt. keletkezzék nagyszerû 211

csoda. A király elhárítja: „Nem kérek, és nem kísértem az Urat. Erre a próféta így szólt: Halljátok hát, Dávid háza! Nem elég nektek, hogy embereknek vagytok terhére, és ezért terhére vagytok az én Istenemnek is? Ezért az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szûz fogan és fiút szül, s nevét Emmanuelnek fogja hívni”. (Iz 7,12-14) Másfél évszázadra ezután egy másik hadsereg elfoglalta és földig rombolta Jeruzsálemet. Lakóit Babilonba hurcolták, rabok lettek. Ez a rabság nem szûnt meg hetven év múlva sem teljesen, mert a visszatért zsidók felépíthették ugyan a fôvárost, benne a templomot is, de különféle birodalmak rabjai, adófizetôi maradtak hatszáz évig, Jeruzsálem újabb (Kr.u. 70) lerombolásáig. Közben azonban az istenáldott jel beteljesedett: Szûz Mária szûzen szülte a világra a Megváltót Dávid városában, Betlehemben. Harminc év múlva Jeruzsálem megtagadta Isten küldöttét, a Názáreti Jézust: perbe fogta, elítélte, megszenvedtette, úgy, ahogyan írva van Izajás könyvében (52,1353, 12), és keresztre feszítve meghalt. De harmadnapra feltámadt halottaiból. Akik hittek neki, az ô népe lettek. Ezeknek szól Izajás utolsó írása: „Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta! Táplálkozzatok tejével, lakjatok jól vigaszt nyújtó keblén, és teljetek el gyönyörûséggel csodálatos gazdagságából. Mert kiárasztom rá a békét, mint folyamot, és mint kiáradt patakot, a nemzetek dicsôségét”. (Iz 66,10-12). Az igazi Jeruzsálem, a Messiás városa már ott van, ahol Jézust befogadták. Mi is oda tartozunk, hiszen Szent István király óta keresztények, sôt a kereszténységet védô ország vagyunk. Merjük ezt hangoztatni! Merjünk örülni újabb megbízatásunknak: ha az elpártolt népeket eléri Isten büntetése, és leszáll az égbôl az új Jeruzsálem, a béke látomása: „Ekkor új eget és új földet láttam, mert az elsô ég és az elsô föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentôl leszállni az égbôl, mint a férjének felékesített menyasszonyt” (Jel 21, 1-2) Legyünk ennek is buzgó ôrei! [B ÉV]

✽

É VK . 14. vasárnap . . . . . . . . . Ez 2,2-5; 2Kor 12,7-10; Mt 6,1-6

„Tudják meg, hogy próféta van közöttük” (Ez 2,5)

E

zekiel fiatalemberként hurcolták el Jeruzsálembôl Nabukodonozor katonái. Akkor még állt Jeruzsálem minden várfala, épek voltak a lakóházak. Csak figyelmeztetésnek szánták a támadó nagyhatalom seregei, vigyázzanak, mert rettenetes pusztulás vár az országra, ha meg nem adják magukat. A fogságban sínylôdôknek is nagy ajándék volt az új próféta, mert azt üzente általa az Úr, hogy veletek vagyok. Prófétámon keresztül kapcsolatot tartok veletek. Az otthoniaknak pedig: Térjetek meg! Megbocsátok a megtérôknek. A meghívás hatalmas látomással kezdôdött. Ezekiel elôtt északi forgószél keletkezett. Nagy felhôt hozott, mint a viharok. Ebbôl, mint fénylô ércfolyamból négy élôlény bontakozott ki. Négy arca és négy szárnya volt mindegyiknek. Különle212

ges alakú és mozgású kocsin teljesítettek szolgálatot az Úr dicsôségének, aki a magasban jelent meg szivárvány alatt izzó fényben. Ezekiel összerogyott félelmében. De hang szólt hozzá a fénybôl: „Emberfia, állj lábadra, hadd beszéljek veled!” (Ez 2,1) Isten tehát felkeresi ifjú teremtményét. A különleges látomással kifejezi mennyei fennségét, de érezteti vele, hogy eltölti Lélekkel, és tôle nyer méltóságot és erôt. A hallott ige és biztató hang hatására felegyenesedik. Figyel, hiszen Isten szól hozzá. Ezt mondja: „Emberfia, elküldelek téged Izrael fiaihoz, a pártütô nemzethez, amely eltávozott tôlem; ôk és atyáik mind a mai napig megszegték szövetségemet. Kemény arcúak és megátalkdott szívûek fiaik is, akikhez küldelek”. (3-4) a beszéd egyértelmûen fenyegetô ítélet a zsidóság felett. Isten utal a maga végtelen jóságára, amellyel felkarolta a semmi kis közösséget, kiállt mellette végtelen hatalmával az egyiptomiak ellen, szövetséget kötött velük a Sínai hegy lábánál, hogy különleges népe lesznek a Mindenhatónak. Hazát adott nekik, amelybe csak be kellett költözniük. Ennek ellenére folyton megszegték a szövetséget, és vacak semmiségeket, bálványokat imádtak. Tették ezt annak ellenére, hogy a mostanihoz hasonló fenséges istenjelenésben már az ôsöket is részesítette, amikor hetekre izzó tûzzé tette a Sínai hegyet, ez a szivárványos isteni dicsôség-ragyogás hányszor jelent meg fölöttük is. Mégis megszegték szövetségemet! Elpártoltak tôlem! Most ezért menj vissza hozzájuk, mind az itteni foglyokhoz, mind a tôlem kapott hazában maradtakhoz menj, és mondd el nekik üzenetemet: „Így szól az Úr Isten! Hátha még ôk is meghallják, és elhagyják bûneiket! Mert ellenszegülô ház ez, de tudják meg, hogy próféta van közöttük!” (4-5) Isten tehát a már fogsággal büntetettek és a még szabadokhoz üzen. Ide, hogy értsék meg, bûneik miatt szenvednek, mert elhagyták Istenüket. Oda, pedig azért, hogy térjenek vissza az elhagyott Istenhez, és ô akkor segíteni fog rajtuk. Fogják föl végre, Isten és országa, a szeretet és igazság országa sérült, ezen kell elsôdlegesen változtatni! Ez a kétezer hatszáz éves látomás rajtam keresztül szól a már iszonyú állapotokat elszenvedô magyar néphez, de a még jólétben élôkhöz is. Elôször vissza kell térni Istenhez, akkor Ô kinyújtja kezét, és a gonoszokat söpri le a földrôl. [C ÉV]

✽

É VK . 14. vasárnap . . . . . Iz 66,10-14c; Gal 6,14-18; Lk 10,1-12.17-20

„Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek” (Iz 66,10)

J

eruzsálem Dávid király óta a zsidók fôvárosa volt, amíg el nem vesztették önállóságukat. Nabukodonozor babiloni király katonái hosszú ostrom után elfoglalták, földig rombolták házait is, templomát is. Népét rabszíjra fûzve hajtották gyalog a Tigris és Eufrátesz folyók síkságán épült Babilonba és környékére. Hetven évig ették ott a rabság keserû kenyerét. Izajás próféta ennek a fogságnak végére szánta a vigasztalás gyönyörû üzenetét: „Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászolta213

tok miatta” (10) „Mert azt mondja az Úr: Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot, és mint kiáradt patakot, a nemzetek dicsôségét. Tejjel táplálnak, karjukon hordoznak, és térdükön becéznek titeket.” (12) Ez a csodálatos üzenet egykor a zsidók újjá épülô fôvárosának szólt. Mióta azonban ott halt iszonyatos kereszthalált Isten egyszülött, emberré lett Fia, azóta Istennek más üzenete van: „Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentôl leszállni az égbôl, mint a férjének fölékesített menyasszonyt” (Jel 21,2) Ez az új város, pedig nem más, mint a nagy üldözések, a sátáni gonoszság karmaiból kiszabadult Egyház, amelyben örök béke és boldogság lakik. Ide tartozunk majd mi, magyarok is. Ez Istennek mára szóló öröm-üzenete. Szent Páltól is érkezik öröm-szózat „Sem a körülmetéltség nem ér semmit, sem a körülmetéletlenség, hanem csak az új teremtmény. Béke és irgalom mindazoknak, akik ezt a szabályt követik, Isten igaz Izraelének. Ezután senki ne okozzon kellemetlenséget nekem, mert Jézus jegyeit viselem testemen”. (Gal 6,15-17) Szent Pálhoz hasonlóan mi is keresztények vagyunk, az Ô halálának érdemeibôl lettünk Isten gyermekei. Mi is elmondhatjuk nyugodt lelkiismerettel: „Nem akarok mással dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot és engem is a világnak” (14) Mások nem akarnak visszaemlékezni, mennyit harcolt és szenvedett a magyar nép Európa keresztény országainak védelmében, majd a hála helyett kapott rettenetes sebeiben, de mi magunk legyünk tisztában azzal, hogy ez Jézus keresztjének cipelése. Reméljük, elközelget hozzánk is ez az élmény: Dicsekedhetünk Isten és emberek elôtt, amikor ránk virrad Urunk irgalmának napja. „Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte ôket kettesével maga elôtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott” (Lk 10,1) „a hetvenkét tanítvány nagy örömmel tért vissza. Uram, mondták, a te nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk. Ô így válaszolt: Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égbôl. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erôn úrrá legyetek, semmisem fog ártani nektek” (18-19) a hetvenkét tanítvány utódai mi, egyszerû papok vagyunk. Örömmel nézünk vissza az elémúlt évtizedekre: üldöztek, gyaláztak, ahonnan lehetett, kiszorítottak. Túléltük. Örülünk neki, hogy volt sok küzdelmünk, és nem tört össze bennünk a küldetés-tudat. Elfogadjuk Urunk ajánlatát: „Annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben”. (20) De úgy érzem a mai szentírási üzenetekbôl, hogy részünk lesz a krisztusi élményben, amikor a sátán és csatlósai bukása után ujjongva köszönthetjük közösen az új Jeruzsálemet.

É VK . 14. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . Óz 2,16.17b-18.21-22; Mt 9,18-26

214

215

„Azért íme, én majd magamhoz édesgetem, és kiviszem a pusztába” (Óz 2,16)

A

múlt héten Egyházunk Ámosz prófétát idézte a szentmise olvasmányaiban Isten délrôl, a júdeai Tékoából küldte ôt Izrael országa törzseihez. Feladata az volt, hogy vezesse vissza Izrael tíz törzsét az egy igaz Istenhez. I. Jeroboám király szörnyû vétkét kellett volna az emberek lelkébôl kitörölni. Jeroboám azért készíttetett két arany bikaszobrot, hogy alattvalói ne menjenek Jeruzsálembe, az egy igaz Isten templomába imádkozni, nehogy elforduljanak új királyuktól, és Dávid házához csatlakozzanak. Az északi törzsek hajlottak királyuk szavára. Az emberekben könnyû volt babonás félelmeket ébreszteni. Az ôslakókat elpusztítottál, de maradtak emlékek arról, hogy ennek a földnek ura és istene Baál, a szerelem és termékenység bálványa. Aki nem tiszteli ôt, az gyermektelen marad, mert a férfiak is, a nôk is Baáltól kapják a szerelmet és az életfakasztás képességét még a szántóföldek is az ô erejébôl teremnek kenyérgabonát. A zsidóknak kezében ott volt a Teremtés könyve. Abban Mózes pontosan leírta, hogy a teremtô Isten teremtette az embert férfinak és nônek, ô adta nekik az erôt, hogy közös szerelmükbôl fakadjon az új emberi élet: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Ter 1,28) A sátán a tiszta, szép tanítást kiforgatta, ezen a téren tudja most is a legkönnyebben elbolondítani az embereket a tiszta, szép családi élettôl, a normális erkölcstôl. Isten üzeni hûtlen népének ezt: „Azért íme, én majd magamhoz édesgetem, és kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek; és visszaadom neki attól kezdve szôlôit; hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban, és mint abban az idôben, amikor Egyiptom földjérôl feljött. Akkor majd, – mondja az Úr, – „Férjemnek hív ô engem, és nem mond többé Baálnak” (16-18) Isten itt arra emlékeztet, hogy a pusztai vándorlás alatt is ô adta az életet, fenntartó eledelt termôföld nélkül, ô adott termékenységet a férfiaknak és nôknek, ô adta mindazt a gyönyörû élményt, ami az életszolgálatot kíséri. Istennek nincs teste, érzelmi élete, de a tiszta szeretet kísérô jelenségeit ki tudja fejezni az emberi kapcsolatokkal: a családi életnek a testi, érzelmi élet nem a legfôbb jellemzôje. Sokkal inkább a szeretet lelki kötelékei, a hitvesi hûség, a gondoskodó jóság adja a házastársi értékeket. Ezért mondja a próféta által az Úr: Közte és a választott nép között olyan szoros és szellemi örömökben gazdag boldogság van, hogy ezt csak a férj és feleség tiszta örömével lehet érzékeltetni. Isten ezt is leíratja a prófétával: „És eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak igazsággal és törvénnyel, jósággal és szeretettel, eljegyezlek magamnak hûséggel, és ismerni fogod az Urat”. (21-22) Izrael királysága ezután elpusztult, népe fogságba került. Miután vége lett a fogságnak a maradék visszatért. Évszázadok múlva a délen, Betlehemben született Messiás földi élete nagy részét kemény munkával

északon töltötte. Itt rengeteg csodát mûvelt. Néhány napot töltött délen. Apostolait ezekbôl a törzsekbôl választotta az áruló Júdás kivételével. É VK . 14. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 28,10-22a; Mt 9,18-26 „Fogott tehát egy ott heverô követ, a feje alá tette, és elaludt azon a helyen”. (Ter 28,11)

J

ákobnak menekülnie kellett apja házából. Bátyja, Ézsau szörnyû haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy öccse megfosztotta az elsôszülöttségi áldástól, és minden kegyelemtôl, amelyet az jelentett volna számára. Kesergését sajnálta apja, de visszavonni Isten áldását nem lehetett. Fia könyörgött: „Nem tartottál fönn nekem valami áldást? Izsák azt felelte: Uraddá tettem ôt, minden testvérét az ô szolgálata alá vetettem, gabonával és borral ôt láttam el. Ezek után mit tehetnék még veled, fiam? Ézsau megkérdezte apját: Csak ez az egy áldásod van, atyám? Könyörgöm, áldj meg engem is! Mivel nagyon jajgatott és sírt, Izsák megszánta és azt mondta neki: A zsíros földektôl távol lesz lakásod, és távol az ég fentrôl jövô harmatától. Kardod által fogsz élni, s szolgálsz az öcsédnek, de eljön az idô, mikor nekifeszülsz, s lerázod igáját nyakadról”. (Ter 27,26-40) Izsák ezekrôl valószínûleg semmit sem tudott. Viszont ismerte bátyja erôszakos természetét, ezért édesanyja útravalójával kezében elmenekült az ô bátyjához, Lábánhoz. A fiatalabbik volt otthon, nem járt vadászni, mint a bátyja, aki kóborlásai közt kénytelen volt a szabadban éjszakázni. Valami sziklás területre ért, amikor bealkonyodott. Fáradt is volt, félt is, hogy Ézsau követi és végez vele. Ebben a lelkiállapotban még nem merte komolyan venni az áldás ígéreteit, de azért bizalommal tekintett körül a sivár helyen. A megszokott puha párna helyett egy hosszúkás követ fektetett le a földre vánkosnak. Elaludt. Isten meg akarta nyugtatni áldásának birtokosát, hogy az ô oltalma veszi körül, nincsen egyedül, elhagyatottan, ezért tárta fel az egyszerû pusztai embernek érthetô módon a föld és az ég kapcsolatát. A létra ugyan csak a padlásig szokott érni akkoriban, most azonban támasz nélkül felért az égig. Tele volt le s följáró angyallal. Rokonlelkek, gondolhatta megnyugodva. Vigyáznak rám. De a legnagyobb meglepetése az volt, hogy a mindenható, örökkön élô Isten, aki nagyapjának sokszor megjelent emberalakban, íme a létra tetején könyököl, és nagyon barátságosan szól hozzá: „Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsáknak Istene! A földet, amelyen alszol, neked és utódaidnak fogom adni. Annyi utódod lesz, mint a föld porszeme. Nem hagylak el, amíg nem teljesítem mindazt, amit mondtam” (13-15) Milyen csodálatosan figyelmes a mi Istenünk! Nemcsak a jövô leírhatatlanul nagy kegyeit adja, hanem megszeppenten menekülô választottját közvetlenül körülveszi angyalainak tömegével, sôt saját jelenlétének átélésével is. Másnap reggel felébredve nem egy tûnô álomkép emléke örvendezteti, hanem a legnagyszerûbb valóság. Isten valóban 216

olyan, amilyennek nagyapja leírta neki gyerekkorában. Nem élettelen bábu, mint a pogányok bálványai, hanem élô, csodálatosan szép és mindenható. Ad is gyorsan egy új nevet ennek a gyönyörû helynek: Bétel: Isten háza. A mai ember tagadja, vagy kineveti a földön túli világ gondolatát is. Isten Jézus által sokféle részletkérdést is felfedett nekünk, amelyek pontosabban érzékeltetik a túlvilágot, mégis bele kell nyugodnunk, hogy a szem nem látta, fül nem hallotta állapot, hely is, amelyet Isten készített az Ôt szeretôknek. (1Kor 2,9) Van, és vár ránk is az örök örömök helye. É VK . 14. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . Óz 8,4-7.11-13; Mt 9,32-38 „Királyokat választottak ôk nélkülem, fejedelmeket választottak tudtomon kívül” (Óz 8,4)

A

tegnapi elmélkedésben Isten csodálatos szeretettel próbálta nyitogatni az izraeli bálványimádó közösség szemét: nem ezek az arany borjak a te Istened, Izrael! Az egyiptomi menekülést én hajtottam végre, én, atyáid: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. Minden szépet és jót én adtam nektek és az egész világnak. Én vagyok maga a szeretet. Térjetek hozzám vissza! A mai olvasmányban már ugyanolyan kemény hangot üt meg Ózeás próféta, mint tette elôdje, Ámosz próféta, a tékoai pásztor. Isten felsorolja Izrael népének bûneit: „Királyokat választottak ôk nélkülem, fejedelmeket választottak tudtomon kívül. Ezüstjükbôl, és aranyukból bálványokat csináltak, hogy elvesszenek”. (Óz 8,4) Amikor Isten szövetséggel fogadta különleges népévé Izrael fiait, közölte velük, hogy Ô fogja irányítani nemcsak a vallásos életüket, hanem a közéletüket is. Ezért átmenetileg jelölt ki vezetôt, Mózest, majd az ô halála után Józsuét, akikkel Isten közölte akaratát, ôk, pedig továbbították azt a nép felé. Józsue halála után viszont nem kaptak új vezetôt. A bírák korában mindenki tette a jót Isten akarata szerint. Ha vétkeztek, Isten valamelyik ellenséges nép kezébe adta ôket. Ezek kegyetlenkedését a szenvedô nép könyörgésére, az Úr erre a küldetésre kijelölt hôs által szüntette meg. Késôbb a zsidók közös megegyezéssel kérték Sámuel prófétát, hogy adjon nekik királyt. Legyen állandó uralkodójuk nekik is. A próféta csak Isten parancsának engedelmeskedve kente királlyá Sault. De elôírta neki, mit kell tennie. Salamon után a királyok nem figyeltek Isten akaratára. Kevés kivétellel bálványimádók lettek. Most elérkezett erre a büntetés: „Odalesz a borjúd, Szamaria! Haragom felgerjed ellenük, még meddig nem tudnak megtisztulni? Hiszen az is Izraelbôl való, mesterember készítette, nem isten az, és bizony szilánkokká lesz Szamaria borja”. (56) Szerencsétlen Izrael! Kezükben van a Szentírás, az életadó Isten üzenete. Ócska babona miatt Baáltól vártak életet? „Szelet vetnek ôk, de majd vihart aratnak, s a búzaszál nem hány kalászt, a kalász nem ad lisztet, és ha ad is, idegenek eszik meg azt”. (7) Istennek Jeruzsálemben, a templomban csak egy 217

oltára volt, és csak azon volt szabad áldozatot bemutatni. „Sok oltárt épített Efraim, hogy vétkezzék, bûnné lettek számára az oltárok. Ha még oly sok törvényemet írom is elô neki, ô csak idegeneknek tekinti ôket. Szeretik a véres áldozatokat, húst áldoznak és esznek, de az Úr nem veszi ezt kegyesen; megemlékezik most gonoszságaikról, és megtorolja rajtuk bûneiket” (11-13) Nem érezzük mi is bûnösnek népünket? Az Isten oltárát elhagyta népünk, és kereste a bûnöket. Térjen vissza minden magyar a krisztusi oltárhoz! É VK . 14. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ter 32,23-33; Mt 9,32-38 „Ne Jákobnak nevezzenek ezen túl, hanem Izraelnek!” (Ter 32,29)

A

mikor Jákob hosszú történetének egy újabb epizódját olvastatja az Egyház a szentmisében, a mára kijelölt isteni üzenet elôtt röviden nézzük meg, hogyan alakult ki Jákob tizenegy fiúgyermekes családja, amíg nagybátyjánál, Lábánnál szolgált annak két lányáért, azok szolgálóiért és bárányban kimért anyagi béréért. Fontos ismeretek azok is, és jól érzékeltetik az Istentôl megáldott ember, az Úrtól megígért nagy nép közvetlen gyökerének kialakulását. Amikor Jákob Ézsau elôl menekülve megérkezett édesanyja, Rebekka bátyjához, ô befogadta házába, és pásztorként alkalmazta. Lábán gazdag ember volt. Kicsit ravasz, de Jákobot sem ok nélkül nevezték el születésekor ezzel a névvel, ami csalót jelent. Jákob beállt a munkába. Megszerette nagybátyja kisebbik lányát, a nagyon szép Ráchelt. Feleségül is kérte. Nagybátyja szívesen adta lányát, de a kor szokása szerint meg kellett fizetni az árát. Hét évi borjtárkodásba került. Amikor ez letelt, megtartották a házasságkötést. A fátyol mögött azonban Lea, az idôsebb lány rejtôzött. Mivel Jákob ôt kevésbé szerette, kis hibája miatt nem ôt választotta, reklamált miatta apósánál. Ô hivatkozott arra, szokásjogra, hogy elôbb az idôsebb lánynak kell férjhez mennie. De sebaj, letelik a nászhét, megkapod Ráchelt is, és utólag dolgozol érte is hét évet. Jákob elfogadta. Isten, pedig termékennyé tette Leát, bezárta viszont Ráchel méhét. Akkor még egészséges volt a férfiak gondolkodása és a házasságot családalapításnak tekintették elsôsorban. Jákob ôrizte ugyan Ráchel felé szerelmét, de egyre jobban értékelte, hogy Lea háromévente hat fiút szült neki. Késôbb azonban Ráchel is szült neki egy Fiút, Józsefet, aki tehetsége miatt apja kedvence is lett, majd jóval késôbb Egyiptom alkirálya. Jákob tizenkettedik fia is Rácheltôl született: Benjamin. Mivel pedig a két feleség vetélkedett egymással, Ráchel a szolgálója által kívánt gyermekhez jutni, nôvére is követte példáját, két-két fiút szültek a mellékfeleségek. Így alakult ki Jákob családja, és rajta keresztül kezdett beteljesülni Isten ígérete, amit Ábrahámnak adott: nagy néppé teszlek. Ôk a zsidóság törzsalapítói. A másik álma volt Jákobnak, hogy ne szegény emberként kelljen visszatérnie az áldásban neki biztosított szülôföldre. Az akkori birtok a lábas jószág, a nyáj volt. A tizennégy év eltelt, már 218

bérért dolgozhatott. Apósa ügyeskedéseit a nyáj szaporulatánál ô hasonlóan fürge ésszel fordította a maga javára. Így nagyon meggazdagodott. Végül aztán családjával, pásztoraival és nyájaival alkalmas idôben megszökött apósától. Elérkezett szülôföldje határához, a Jabbok folyóhoz. Még hajnalhasadta elôtt felkelt, átvitte mindenét a gázlón, három nyájat elôre küldött, hogy bátyját, Ézsaut kiengesztelje, aztán visszament a Jabbok túlpartjára. Ott újra megjelent neki Isten. Birkóznia kellett hajnalig. Így akarta Isten meggyôzni, hogy bírni fogja a további küzdelmeket is az ígéret földjén, mert Ô mellette lesz, segíti küldetése teljesítésében. Ugyanúgy kapja majd a Gondviseléstôl az irányítást és a szükséges kegyelmeket a történelem során a tizenkét fiúból sarjadt komoly kis nép. Ezért adja a Jákob név helyett az Izrael nevet: Istennel küzdô. Ezért hangsúlyozzák a mostani leszármazottak, hogy ôk Ábrahám utódai, de egészen pontosan izraeliták, mert Ézsau utódai nem örökölték a meghatározó áldást, az Isten népe igazi, nagy örökségét. É VK . 14. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . Óz 10,1-3.7-8.12; Mt 10,1.7 „Elpusztulnak a bálványmagaslatok, hol Izrael vétkezett” (Óz 10,8)

A

próféta elismerôen beszél arról, hogy az északi királyság olyan, mint a fára felfuttatott szôlô. Azon a vidéken, ha a köves talajt kellôen kitisztították, akkor hatalmas fák is vígan nôttek és éltek benne. Az ilyen mély talajba a fa mellé ültetett szôlôtô óriási termést tudott hozni, elérhette a négy-öt mázsát is. Ilyen termô tôke Izrael. A dicséretet azonban rögtön vissza is vonja Ózeás: „Lombos tôke Izrael, gyümölcse méltó hozzá. Amilyen sok volt a gyümölcse, olyan sok oltárt emelt; amilyen bôségesen termett a földje, olyan bôségesen állított fel bálványoszlopokat”. (Óz 10,1) Prófétája által az Úr panaszkodik. Ô azért áldotta meg gyermekek bôségével népét, mert erôssé akarta tenni. Ám hiába növelte meg népe számát, nem neki, hanem Baálnak köszönték a bálványoszlopok felállításával. Ezért a hálátlanságért hozza most rájuk a büntetést az Úr: „Szívük megoszlott, de most majd megbûnhôdnek! Ô maga töri majd össze bálványoszlopaikat, pusztítja el oltáraikat”. (2) Ezt a pusztítást talán a lelkiismeret haragja mûveli bennük, mert rádöbbentek, hogy népük történelme addig volt igazán boldog, amíg atyáik Istene hordozta ôket szárnyain, mint fiókáit a sas madár. A próféta hallja lázadozásukat: „hiszen máris mondják: Nincs nekünk királyunk, mert az Urat nem féljük! A király, pedig mit tehet velünk? Elveszett Szamaria; királya olyan, mint a pálca a víz színén”. (7) a pálca a hatalom és a fegyelmezés eszköze szokott lenni. Ha a gazdája eldobja, vízbe esik, a folyóvíz elragadja a hasznavehetetlenné vált botot. Jeroboám király két magaslaton is építtetett bálványtemplomot. Igyekezett széppé tenni, hogy a két bikaszobor méltóságos környezetbe kerüljön. Ápoltatta is a helyet, hogy az odajövôk áhítattal teljenek el. Most ennek vége szakad: „Elpusztulnak 219

a bálványmagaslatok, hol Izrael vétkezett, lapu és tövis nô majd oltáraikon, és ôk majd így szólnak a hegyekhez: Borítsatok el minket! A halmokhoz: Omoljatok ránk!” (8) Ezt a szörnyû történelmi képet az Újszövetségben is felhasználja a Szentlélek, amikor a népek bûneiért rájuk szakadó borzalmakat kívánja érzékeltetni. Talán nem is az izraelieknek írja a próféta a következô sorokat, hanem az istentagadó, megcsömörlött modern világnak: „Vessetek magatoknak az igazság szerint, és arattok is majd az irgalom szerint; törjetek fel ugart magatoknak: ideje, hogy keressétek az Urat, és ô majd eljön, hogy igazságra tanítson titeket”. (12) Ha elnézem a hatvan év óta pusztított magyar vidéket, a feltöretlen magyar ugart, amely nem köves, mint a zsidók mai Galileája, kérjük az Urat, vezesse vissza népünket az elhagyott templomokba, vigye az oltár mellé a megújult szíveket, és ragadjon szerszámot, ahogyan Isten rendelte: Megújul minden Jézus Krisztusban. É VK . 14. hét szerda . . . . . . . . . . Ter 41,55-57; 42,5-7a.17-24a; Mt 10,1-7 „Menjetek Józsefhez, s amit ô mond nektek, azt cselekedjétek!” (Ter 41,55)

E

lôzô nap megismerkedtünk Jákob-Izrael családjának kialakulásáról, és meggazdagodása utáni visszatérésérôl szülôföldjére. Hozta tehát tizenegy fiát az üdvösség helyszínére. Kialakult a békés együttélés lehetôsége bátyjával, Ézsauval is. Ma óriási ugrással megy tovább a történet. Mi egy kicsit ezt a közbülsô életszakaszt is átelmélkedjük, hogy jobban megismerjük Isten gondolatait, és a magunk életében könnyebben elfogadjuk sorsunk alakulását. Ráchelnek az új szálláshelyen született még egy kisfia, Benjamin. Izrael nagyon örült neki, de fiaihoz való viszonya lényegében nem változott. Legjobban Józsefet szerette, mert igen okos volt és rendkívül jóindulatú. Szeretetét azzal is kimutatta József iránt, hogy tarka köntöst varratott neki. A többi idôsebb testvér ezt zokon vette, irigyelték és áskálódtak ellene. Ez a testvérietlen magatartás odáig fajult, hogy egy alkalommal, amikor Józsefet apjuk messze legeltetô bátyjai után küldte ellenôrzésre, össze fogtak ellene és meg akarták ölni. Ebben az összeesküvésben nem vett mindegyik részt. Átmenetileg beledobták egy üres ciszternába. Amikor aztán egyiptomi kereskedôk jöttek arrafelé, megegyeztek velük, és öccsüket eladták húsz ezüstpénzért rabszolgának. József nem értette a testvértelen gonoszságot, sírt, könyörgött, de nem kapott irgalmat. Ôt elvitték a kereskedôk. Tarka köntösét állatvérbe mártva elküldték apjuknak ezzel az üzenettel: a mezôn találtuk, úgy néztük, fiad köntöse. Izrael elhitte a mesét. Hosszú gyászban siratta kedvenc fiát. Nagy reményei vesztek el. Akkor még nem értette, hogy az áldásban szereplô megváltás elôjelei játszódnak le elôtte. József Jézus elôképe. Ok nélkül gyûlölik mindkettôjüket. Eladják húsz, Jézust majd harminc ezüstért. Jákob nem tudta meg az igazsá220

got hosszú idôn át. De annak is eljött az ideje. Egyiptomban Józsefet eladták a rabszolgapiacon. A fáraó magas rangú tisztviselôje vette meg. Mezôn dolgoztatta, majd házába vitte munkairányítónak. Mivel okos és csínos férfiú volt, az eunuch gazda felesége bûnre csábította, majd elutasítva bevádolta, mint kerítôt. Börtönbe került. Ott két rabtársa sorsát, álmukat megfejtve, elôre megmondta. Ezután a fáraó álmodott hét kövér és hét sovány tehénrôl, majd búzaszárról, amelyen hét kövér kalász nôtt, s egy másikról, amelynek kalásza tiszta üres volt. Nem tudták megfejteni a fáraó udvari jósai. Volt börtöntársa, aki pohárnoka volt a fáraónak, föleszmélt: az ô jó sorsát egy ifjú rabtárs mondta meg elôre. A fáraó magához rendelte Józsefet. Ô megmondta a titkot: a birodalomnak lesz hét igen bô termô éve, utána hét évig semmi sem terem. Isten üzent, fel kell készülni rá. Okos és ügyes embert kell kinevezni, aki olcsón felvásárolja a bô termést, magtárakba gyûjti, aztán a halálos ínség idején jó pénzért kiméri. A fáraó bölcsen felkiáltott: Te leszel ez az ember! Kinevezte rögtön alkirálynak. József, pedig mindent jól elvégzett, és az ínség idején etette a kül- és belföldi éhezôket. Így kerültek oda a testvérei tízen. Apjuk nem engedte el Benjamint. József, pedig testvéreit felismerve, próbának vetette ôket alá. Kicsit rájuk ijesztett, majd ingyen gabonával, úti eledellel ellátva ôket engedte haza testvéreit. De- mondta nekik, ha visszajöttök, hozzátok el legkisebb testvéreteket. Különben nem kaptok nálam mást, csak büntetést. A Megváltó bölcs, igaz és irgalmas ítélete sugárzott belôle. É VK . 14. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . Óz 11,1-4.8c-9; Mt 10,7-15 „Amikor még gyermek volt Izrael, akkor szerettem meg ôt” (Óz 11,1)

A

próféta Istent idézi. Az elsô mondat a mai írás részletében szörnyû valóság, amit az Úr már korábban is kilátásba helyezett, de most kíméletlen valóságként jelenik már meg: „Hajnalig örökre elpusztul Izrael királya!” (Óz 11,1) Vele kapcsolatban nincs több megjegyzése az Úrnak. Kétszáz évig várt Izrael Istene, hogy megjavulnak az ország királyai, de minden új király trónra léptekor ezt kellett papírra vetnie a krónikásnak: ennyi éves volt az új király, amikor uralkodni kezdett, ennyi évig uralkodott, és éppen olyan gonosz volt, mint elôdei. A néppel való kapcsolatára azonban ellágyult szívvel emlékezik az Úr: „Amikor még gyermek volt Izrael, akkor szerettem meg ôt, és Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”.(1) Egészen pontosan már Izsák feleségének a méhében megtörtént ez a választás a két kis ikerfiú között. „Az Úr meg is hallgatta, és megadta Rebekkának, hogy foganjon. A magzatok azonban viaskodtak méhében, mire ô azt mondta: Ha így kellett járnom, mi szükség volt fogannom. Elment tehát, hogy megkérdezze az Urat. Az Úr azt felelte: Két nemzet van méhedben, és két nép válik el öledbôl: az egyik nép a másik fölé kerekedik, és az idôsebb szolgálni fog a fiatalabbnak”. (Ter 25,21-23) Hiába törekedett azonban 221

a választott elsônek megszületni, hasztalan kötöttek a kis csuklójára szalagot, a másik lett az elsôszülött. Isten késôbb, az utolsó kisprófétának, Malakiásnak mondta el magyarázatát: „Nemde Ézsau testvére volt Jákobnak? – mondja az Úr –, és én mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyûlöltem” (Mal 1,2-3) Ennek a kisebbiknek, Jákobnak adta az Úr az elsôszülöttségi áldást, az ô leszármazottai a választott nép, az izraeliták. Jákobnak késôbb tizenkét fia született. Ô ezek közül a tizenegyediket, Józsefet szerette legjobban, és az ô két fiát nem unokáinak, hanem fiainak fogadta el. Az ô törzseik voltak Izrael országának vezetôi: Efraim és Manassze. Ôk Egyiptomban születtek. Késôbb oda költözött maga Jákob is egész családjával. Ezért említi most az Úr: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”. (Óz 11,1) Eme néhány soros visszaemlékezés hatszáz éves történelmet takar. Szomorúan folytatja az Úr a szeretet emlékeit: „De mennél jobban hívtam ôket, annál inkább távoztak tôlem, a baáloknak áldoztak, s a bálványoknak mutattak be áldozatokat. Pedig én szinte dajkája voltam Efraimnak: karjaimon hordoztam ôket, s ôk mégsem ismerték el, hogy én vagyok az orvosuk. Emberi kötelékekkel, a szeretet bilincseivel vonzottam ôket, olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemôt; és lehajoltam hozzá, hogy ételt adjak neki” (2-4) Isten szeretete így zárja gondolatait: „Szívem megváltozott bensômben, és szánakozásom is felgerjedt. Nem cselekszem haragom heve szerint, nem rontom meg Efraimot ismét, mert én Isten vagyok, nem ember, szent, aki közötted vagyok, és nem fogok indulattal jönni”. (8c-9) Én, pedig nagy örömmel alkalmazom bûneibôl, hûtlenségeibôl ébredô nemzetünkre az Úr e szavait. É VK . 14. hét csütörtök . . . . . . . Ter 44,18-21.23b-29; 45,1-5; Mt 10,7-15 „Ne féljetek és ne is szörnyülködjetek azon, hogy eladtatok engem ebbe az országba” (Ter 45,5)

A

mikor József az elsô bevásárló úton felismerte testvéreit, meglepôdött, és megörült nekik, de tisztázni akarta, hogy milyen a család belsô élete. Megbánták-e bûnüket a tettesek? Mi történt öccsével, Benjaminnal, meggyôzôdni arról, él-e még apja, akitôl minden tehetségét örökölte, akitôl annyi figyelmes szeretetet kapott. Ehhez próbatételre volt szüksége. Ezért kötötte ki, hogy újabb gabonavásárláshoz el kell hozniuk Benjamint, de csökkenteni akarta félelmüket. Ezért rakatta vissza a zsákokba a vásárolt gabona árát, adatott szolgáival útravalót testvéreinek. Otthon nagy volt az öröm a kenyérgabona láttán. A boldogságot azonban beárnyékolta a megszorító rendelkezés, hogy újabb vásárlás csak Benjamin jelenlétében lehetséges. József ismerte apja érzelmeit. Sejtette, hogy nem engedi el könnyen az édestestvérét. Amikor fogytán volt a gabona, és semmi remény nem nyílt vásárlásra, Jákob beleegyezett, hogy Benjamin bátyjaival menjen. Szükség volt ehhez még Júda nagylelkû ajánlatára: ha netán a nagyúr nem engedné vissza Benjamint, akkor inkább 222

ô marad ott fogolyként helyette. József nagyon megörült régen látott öccsének, de ennek ellenére még egy próbát tett a többi testvérrel. Azt gondolta, hogy Benjamin zsákjába beledugatja a saját ezüst poharát, majd utólagos közúti ellenôrzést tartat embereivel. A testvérek sajnálták öccsüket, hogy lophatta meg jótevôjüket, de cserbenhagyni semmiképpen nem akarták. Ekkor kért négyszemközti beszélgetést Júda. Egymással szemben áll két testvér. Egyik sem tudja, hogy sorsuk sokkal távolabbra mutat. József a maga sok-sok szenvedésével a Megváltó elôképe. Júda is az: a tizenkét fiú közül ô kapja majd a nagy áldást Jákobtól, hogy az ô késôi unokája lesz a Megváltó. Az ôszinte önfeláldozás a testvér helyett meggyôzi Józsefet. Mindenkit kiküld a tárgyalásról. Minden beosztottja elképed: nem fél az alkirály tizenegy idegen férfitôl, akik közül az egyik rajta kapott tolvaj? Az ajtón kívül aztán még jobban elképednek: az alkirály hangosan sír. Az idegenek nyelvén beszél, és kirajzolódik egy igen érdekes történet minden rejtelme. Annyi emberi gonoszság durva világában mi is tanuljunk meg örülni! Az egész világot ellátja kenyérrel a mi Jézusunk: saját Testével és ennivalóval is. Mi magyarok megszenvedtünk érte, de elpártolással megbántottuk. A magyarság hívô része imádkozik tékozló testvéreiért. Jézus ezt a szolidaritást várja tôlünk. „Hála légyen az Istennek, ki üdvöt ad az embernek! Allelúja! Vigadjunk! Istennek hálát adjunk! Júda dicsô Oroszlánja, a pokollal szembeszáll. Allelúja! Vigadjunk! Istennek hálát adjunk!” (Ôsi magyar egyházi ének, 1-2) É VK . 14. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . Óz 14,2-10; Mt 10,16-23 „Aki bölcs, értse meg ezeket, aki értelmes, lássa be ezt mind!” (Óz 14,10)

I

sten elôtt minden bûnre van bocsánat, mert az Úr végtelenül igazságos, de végtelenül szeret is bennünket. A megtörtént rosszat egyetlen ôszinte kérésre azonnal megbocsátja, hiszen erre a bocsánatkérésre várt. Ezért a pusztulás ideje azzal zárul, hogy Isten maga ajánlja fel a bocsánatot: „Térj meg, Izrael az Úrhoz, a te Istenedhez, hisz bûnöd miatt buktál el!” (Óz 14,2) A megtérés elsô lépése: belátni, hogy én vétkeztem Persze, ehhez is kegyelem kell, ezért fûzi hozzá Ózeás: „Vigyétek magatokkal e szavakat, térjetek az Úrhoz, és mondjátok neki: Végy el minden gonoszságot, fogadd el a jót, és mi majd ajkunk gyümölcsét ajánljuk neked”. (3) A bûnbánatra tehát Isten szava indít bennünket. Erre felel az ember ôszinte bánattal és bocsánatkéréssel. Az ajak gyümölcse az ima, itt a bocsánatkérés. Talán a fogság hátrányos helyzetét is jelenti ez a gondolat, hogy csak az ajkunk maradt, szólni tudunk csupán, nem mehetünk az ôsi templomba, Jeruzsálembe. Az ottani templom elôtt Isten oltárán nem ajánlhatunk fel érvényes áldozatot a bûnökért. De már Dávid bûnbánati zsoltárában is így imádkozott háromszáz évvel korábban: „Hiszen nem kedveled a véres áldozatot, ha égô áldozatot hozok, nem tetszik neked. 223

A töredelmes lélek áldozat Istennek, a töredelmes, alázatos szívet, Isten, nem veted meg”. (Zsolt 51, 18-19) Más nem tud segíteni. „Asszúr ne segítsen nekünk, lóra sem szállunk többé, és kezünk alkotásait nem nevezzük többé „Istenünknek” Mert megkönyörülsz az árván, aki nálad talál irgalmat” (4) Tehát az új uralom tud büntetni, de a bûnt megbocsátani képtelen. Volt bálványaink tehetetlen bábuk. Lovunk sem tud kiragadni bennünket ebbôl az erkölcsi rosszból. Viszont atyáink Istene büntet ugyan, de meg is könyörül, tud is bocsánatot adni: „Meggyógyítom hûtlenségüket, és szívembôl szeretni fogom ôket, mert haragom elfordult tôlük” (5) Isten bocsánata messze felülmúlja minden emberét. A megbocsátott bûnt nem rója fel újra:”Izraelhez olyan leszek, mint a harmat, virul majd, mint a liliom, és gyökeret hajt, mint a Libanon. Kiterjednek ágai, és pompája olyan lesz, mint az olajfáé, és illata mint a Libanoné” (67) A legvigasztalóbb ez az ígéret: „Visszatérnek, hogy árnyékomban lakjanak, gabonát termelnek és rügyeznek, mint a szôlô, hírneve olyan lesz, mint a Libanon bora” (8) Akkor már soha el nem felejtik, hogy a szerencsétlen, aranyból készült Baál szobor semmi: az életet egyedül az Úr adja: „Efraim, mi köze neki a bálványokhoz? Én hallgatom meg és gyámolítom ôt; olyan leszek én, mint a zöldellô ciprus, és tôlem való lesz a gyümölcs, melyet rajtad találnak.” (9) Szegény, de áldott Hazánk! Mintha neked íródott volna a záradék: „Aki bölcs, értse meg ezeket, aki értelmes, lássa be ezt mind! Bizony, egyenesek az Úr útjai, s az igazak biztosan járnak azokon, de a gonoszok elesnek rajtuk” (10) É VK . 14. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . Ter 46,1-7.28-30; Mt 10,16-23 „Ne félj, csak menj le Egyiptomba. Lemegyek oda veled” (Ter 46,3-4)

A

z Ószövetséget a szentírástudósok így nevezték meg célja és örök fontossága szerint: „Paidagogos eis Christon”, vagyis Krisztusra nevelô. Az ószövetségi választott nép története is csak annyiban fontos az üdvtörténet szempontjából, amennyiben elôkészíti az emberiséget Jézus Krisztus eljövetelére és a megváltásra. Így tanulmányozzuk Jákob átköltözését és fiával, Józseffel való találkozását. Amint láttuk, könnyelmûvé tett egy óriási környéket a hét túl bôven termô év, aztán kétségbeeséssel sújtott a hét éves terméskiesés. Csak Józsefen keresztül és csak Egyiptomnak adott az Úr eligazítást a hét bôven termô esztendôrôl, és jó tanáccsal is szolgált: A bô termést fel kell vásárolni és összegyûjteni, mert ez a tartalék menti meg a föld eme részét az éhhaláltól. Mintha azt üzente volna: egykor majd az emberiség bûnei miatt a lelki éhség kiöli az emberekbôl az üdvösség lehetôségét, mert eltékozolták a Teremtô anyagi és lelki javait. Isten egy módot nyújt ennek megelôzésére: a megváltást. Oda viszi majd üldözôi elôl Fiát Egyiptomba, aztán egy idô múlva onnan hozza vissza ôsei földjére, hogy most az egész világot mentse meg az örök haláltól. Ezt olvassuk Szent Máténál: A napkeleti bölcsek távozása után történt „Az 224

Úr angyala megjelent Józsefnek álmában és így szólt: Kelj föl, és vedd magad mellé a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba! Maradj ott, amíg nem szólok neked! Erre ô fölkelt, éjjel magához vette a gyermeket és anyját, és eltávozott Egyiptomba. Ott volt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: Egyiptomból hívtam az én fiamat.” (Óz 11,1), (Mt 2,13-15) Ebbe a gabonáért, a földi kenyérért vívott küzdelem képébe állítja maga Jézus is embereket, világot mentô megváltói tevékenységét az elsô csodálatos kenyérszaporítás után, amikor késztették, hogy elôzô napi csodáját állandósítsa a javukra. „Mit cselekszel? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint írva van: Égi kenyeret adott enni nekik. Jézus ezt válaszolta: Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adta nektek az égbôl való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennybôl szállott le, és életet ad a világnak. Ekkor azt mondták neki: Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret. Jézus azt felelte nekik: Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg”. (Jn 6,30-35) Amikor József felfedte kilétét testvérei elôtt, azonnal édesapja után érdeklôdött, és meghívta magához Egyiptomba egész családjával együtt, hogy közvetlenül tudjon gondoskodni róluk. A fáraó kocsikat bocsátott rendelkezésükre a költözködéshez. A testvérek igen nagy örömmel siettek haza. Felszabadultak lelkiismeretük szörnyû vádja alól, amely Józseffel kapcsolatban gyötörte ôket, és örömöt akartak szolgáltatni apjuknak. De „apjuk szíve hideg maradt, mert nem hitt nekik”. (Ter 45,26) – Nemde ugyanígy járt Jézus csodálatos kenyerével, Szent Teste nagy ígéretével? „Amikor ezt meghallották, a tanítványai közül sokan azt mondták: Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” (Jn 6,60) És sokan végleg elszakadtak tôle. Jákob azonban mégis hinni kezdett fiainak, amikor a sok királyi ajándékot megpillantotta, meg az érte küldött kocsikat. (vö. Ter 45,28) Az Eucharistia világot mentô valódi erejét is sokan csak rólunk, katolikusokon mérik le, és akkor sóhajtanak felszabadultan: Jézus az élet kenyere! Ne fosszuk meg tôle földi életünket, hogy minket is az örök boldogságba vigyen. ÉVK. 14. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Iz 6,1-8; Mt 10,24-33 „Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsôsége” (6,3)

M

inden próféta arra volt kiválasztva, hogy a világtörténelem számára közvetítse Isten üzeneteit. Nevük eredetileg ‘róéh’, látó volt, mert Isten rendszerint látomásokban mutatta meg nekik, amit titkaiból meg akart velük ismertetni, és hozzáfûzte az akkor élô, majd az egész történelem kincsének szánt üzenetét Izajás próféta Istennel való közvetlen találkozását és prófétai meghívását könyvének hatodik fejezetében írja le. Isten nem úgy jelenik meg elôtte, mint az ószövetségi választott nép Istene, hanem az egész föld, sôt a vi225

lágmindenség Ura: „Abban az esztendôben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat, amint magas és kiemelkedô trónuson ült, és ruhája szegélye betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette: hat-hat szárnya volt mindegyiknek. Kettôvel befedték arcukat, kettôvel befedték lábukat, és kettôvel repültek. Az egyik így kiáltott a másiknak: Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsôsége”. (Iz 6,1.3) a kifejezés: „láttam az Urat”, nem azt jelenti, hogy Istent lényege szerint, színrôl-színre szemlélhette. Erre a földön élô ember képtelen. Az Ószövetség legnagyobbjainak sem adatott meg ez a kitüntetés. Amit érzékelhetett a szeme, az a mennyei templom volt, Isten köntöse, és „az Úr dicsôsége”, vagyis a lényébôl kiáradó fényesség. Az Ószövetségben sokszor olvashatunk errôl. A szent sátornak, majd a templomnak belsô egyharmadát hívták a Szentek Szentjének. Ennek ablaka nem volt, a szentélytôl át nem látszó függöny választotta el. Nem kapott természetes fényt, hanem a frigyláda fedelérôl sugárzó mennyei ragyogás töltötte be. Ezt hívták az Úr dicsôségének. (3) Habakukk próféta ugyanezt tapasztalja kint a természetben.: „Jön az Isten Témán felôl, és a Szent a Párán hegye felôl, dicsôsége elborítja az egeket, és dicséretével telve van a föld” (Hab 3,3) Saul Damaszkusz elôtt áll déli napfényben, Krisztus fényessége messze túlragyogja a napfényt, és Saul megvakul tôle, míg hosszan nézi Jézust”. (vö. ApCsel 9,3-8) Izajás a szeráfokat nézi, hallgatja, amint szolgálatuk során Isten trónját körülröpdösik, és hatalmas szóval dicsôítik az Urat: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsôsége!” (3) Megremegett a föld ettôl a hódolattól, és tömjénfüsttel lett tele a mennyei templom (4) Izajás megrémült. Az Ószövetségben az angyalok megjelenése is azonnali halál érzetét keltette. Itt, pedig sokkal több történt: „Ekkor így szóltam: Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim! Erre odarepült hozzám az egyik szeráf, kezében parázs volt, melyet csípôvassal vett el az oltárról. Hozzáérintette a számhoz, és így szólt: Íme, ez megérintette ajkadat, és eltûnt a bûnöd, vétked bocsánatot nyert”. (5-7) Ezután jött a legnagyobb kitüntetés: „Majd hallottam az Úr hangját, amint mondotta: Kit küldjek el? Ki megy el nekünk? Ekkor azt mondtam: Íme, itt vagyok, engem küldj!” (8) Rendszeresen itt vagyunk a kegyelemosztó szentmiséken nekünk is, szól az Úr: Kit küldjek el? Felelje mindenki: engem küldj! [B ÉV]

✽

É VK . 15. vasárnap . . . . . . . . . Ám 7,12-15; Ef 1,3-14; Mk 6,7-13

„Jézus magához hívta a tizenkettôt, és kettesével elküldte ôket” (Mk 6, 7-13)

J

ézus teljesítette küldetését. A mai evangéliumi szakaszt megelôzôen arról szól az evangélista, hogy az Úr elment a saját falujába. Magával vitte a tanítványait. Nyilván fel akarta készíteni ôket az apostoli küldetésre, és erre a 226

názáreti tapasztalatok jó lehetôséget nyújtottak. A tanítványok követték oda Mesterüket. A városka szívesen fogadta híressé vált fiát. A szombati zsinagógai beszéd mindenkit lenyûgözött. A tanítványok örültek a Mester sikerének. Saját jövôjüket sejthették benne. Jézus azonban kellemetlen ellenmondások össztüzébe került. A názáretiek ugyanis, talán a tizenkét tanítvány elôtt hencegni kívánva, saját elônyeiket kezdték hangoztatni: ez a mi ácsunk; Anyja és rokonai nálunk egyszerû polgárok. Megvetették Jézust, amint az Úr szavaiból kitûnik. (Mk 6,1-4) Ezután Jézus magához hívja tizenkét apostolát. „Elkezdte ôket kettesével elküldeni”. (7) Úgy tûnik, azért kettesével kell menniük, hogy az isteni üzenetet állandóan gyakorolják egymás szeretetével ábrázolva. Aztán „meghagyta nekik, hogy az útra vándorboton kívül semmit ne vigyenek: se táskát, se kenyeret, se pénzt az övükben. Sarut kössenek, de ne öltözzenek két köntösbe”. (8-9) A felsorolt eszközök, értékek minden vándornak biztonságot jelentettek. Jézus pontosan azt akarta hangsúlyozni, hogy küldetésüket és saját biztonságukat sem emberi eszközöknek köszönhetik, hanem kizárólag a küldônek. Isten ismeretére kell nevelni az embereket. Atyai jóságát, gondoskodó szeretetét csak kiváló ráhagyatkozással lehet érzékeltetni. Jézus arra is kioktatja ôket, hogyan kezdjék el ismeretlen falvakban, városokban a hithirdetést: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott, amíg tovább nem mentek onnan”. (10) Ezzel arra oktatja ôket, hogy az ismeretlen helységben is Isten szeretete készíti elô vendéglátásukat. Ne válogassanak, ha ott tartózkodásuk idején elôkelôbb ismerôsökre akadnak. Megsérteni senkit sem szabad. Viszont utal arra is, hogy az igehirdetôt nem fogadják mindig és mindenütt tárt karokkal, amint Názáretben tapasztalták: „Ha pedig valahol nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek ki, rázzátok le lábatokról a port is, bizonyságul ellenük”. (11) Isten igéjét nem mindenki akarja hallgatni, mert a terhes a nem jóakaratú embereknek. Isten szeretettel ajánlja fel mindenkinek a hitet, de meg nem sérti senki szabad akaratát. Viszont felelôsséget kell vállalniuk az ítéletre: ezt jelzi a helybéli por, ami sarujukra rátapadt és visszahullott. Az apostoli küldetés Isten országának terjedését van hivatva elôsegíteni. A világ ennek híján a sátán hatalmában van. Az ellene folyó támadás kezdetét jelzi az apostolok megjelenése. Ôk kicsik a túlvilág hatalmasságaival szemben. Késôbb Szent Pál fogalmazta meg ezt: „Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévô szellemei ellen” (Ef 6,12) Mi, papok is érezzük, hogy honnan sugárzik az a förtelmes erô, amellyel igehirdetésünket tönkretenni igyekszenek. De nem feledjük, Isten hatalmasabb mindenkinél. Az Ô kegyelme óvjon minket is, titeket is, Testvéreim!

227

[C ÉV]

✽

É VK . 15. vasárnap . . . . . . . . . MTörv 30,10-14; Kol 1,15-20; Lk 10,25-37

„Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!” (MTörv 30)

A

zsidó törvénytudó szerette volna tisztán látni az isteni törvények lényegét. Azt, amire élete boldogságát alapozhatja. Mivel mi is szeretnénk boldogok lenni, és minden tisztességes magyar a hazáját, egész népét is boldogítani akarja, keressük ma mi is ezt az utat, alapot! „Ez a törvény, amelyet ma adok neked, nem túlságosan nehéz, és nem is elérhetetlen számodra. Nem az égben van, hogy azt mondhatnád: Ki hatol fel érte az égbe, ki hozza le és hirdeti, hogy hozzá szabhassuk tetteinket? De a tengeren túl sincs, hogy azt mondhatnád: Ki kel át érte a tengeren?” (MTörv 30,11-13) Isten háromezer éve mintha a modern világnak üzenne: Van ugyan mindenetek, de úgy aggódtok, hogy fogy a vas, a többi nyersanyag is. El kell mennünk, fölkutatni a csillagvilágot, hogy onnan hozzunk pótlást és boldogok legyünk. Ember! Szól az Úr: Ne a csillagok közt keresd a biztonságot! Ne mászkálj se pénzért, se, biztonságért se, bölcs boldogságért a tengeren túlra se, mert ezeket ott sem találod! Vagy ha lenne is, nem adják neked, inkább a magadét is elveszik. Hallgass rám, üzeni az Úr. „Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet”. (14) Szeress, tedd a jót, akkor Isten boldogít téged Szent Pál apostol teológiai alapot, vet igazunknak: „Jézus Krisztus, a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsôszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön, a láthatókat és a láthatatlanokat. Minden általa és érte lett teremtve. Ô elôbb van mindennél és minden benne áll fenn”. (Kol 1, 15-17) Övé tehát a szellem: minden emberlélek és az összes angyal tudása és akarása, övé a fizikai világ minden kincse. Benne Isten mindent nekünk adott örökre. Vissza kell térni hozzá és Atyjához, akkor minden a tied lesz. [C ÉV]

✽

É VK . 15. vasárnap . . . . . . . . . . MTörv 30,10-14; Kol 1,15-20; Lk10, 25-37

„Engedelmeskedj az Úr, a te Istened szavának, és tartsd meg a parancsokat és rendelkezéseket, amelyek e törvénykönyvben írva vannak” (30,15) 1989-ben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke nyilatkozott az ország állapotáról. Többek közt ezt mondta: Gazdaságilag tönkrement az ország. Nehéz lesz rendbe szedni. De nem ez a legnagyobb baj, hanem az erkölcsi romlás a legveszedelmesebb problémánk. Azóta az utolsó években már a legfelsôbb állami fórum is komoly figyelmeztetéssel fordult nemzetünkhöz: Hazánk igen súlyos veszélyben van. Sürgôsen segíteni kell. Áprilisban megtörtént a legfontosabb elôkészület. Öröm volt hallanom, hogy sok köszönni való



228

között elhangzott: Köszönjük a hívôk imádságait. Késôbb láttam parlamenti közvetítést, amelyben elhangzott Isten neve. Láttam felugrani egy képviselôt, aki hevesen ellenezte ezt, és kiabálva tiltakozott, hogy még az új alkotmányba is beveszik Isten nevét. Isten ma nekünk olvastattja fel Mózes utolsó könyvébôl a súlyos figyelmeztetést: „Engedelmeskedj az Úr, a te Istened szavának, és tartsd meg a parancsokat és rendelkezéseket, amelyek e törvénykönyvben írva vannak. Térj meg szíved, lelked mélyébôl az Úrhoz, a te Istenedhez!” (MTörv 30,10) Mivel félek, hogy népembôl ne mindenki lesz elég erôs hangú megkövetelôje, hogy az ezer éves magyar alkotmány legyen a kiindulópont az újhoz, csendes szóval, higgadtan, de teljes papi felelôsséggel veszem sorra a feladatokat. A Tízparancsolat 10. pontja „Ne kívánd meg felebarátod házát! Ne kívánd meg feleségét, se rabszolgáját, se rabszolganôjét, se marháját, se szamarát: semmijét se, ami az övé (Kiv 20,17) A 8. pontja: „Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen!” (Ne hazudj!), (16) A 7. pontja:” Ne lopj!” (15) A 6. pontja: „Ne paráználkodj!” (14) Az 5. pontja: „Ne ölj!” (13) A 4. pontja: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszún életû légy azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked!” (12) A 3: „Emlékezzél meg arról, hogy az Úr napját megszenteld!” (8) a 2. pontja: „Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét!” (7) Az 1. pontja: „Én, az Úr vagyok a te Istened. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (2-6) Az elmúlt hatvan évben elvették az elsô parancsot ezzel a felkiáltással: Nincs Isten. A többit folyamatosan megsértették, és annak megsértését buzgón elôsegítették. Nem kell olyan alkotmány, amelyben nincsen helye Istennek. Isten szerint ez a törvény az alapja minden jólétnek. Aki megtartja szeretettel, az Istent és embertársait is becsülettel szolgálja.”Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ô útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld azon a földön, amelyet (elfoglaltál). Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor, íme, ma elôre megmondom neked, elpusztulsz”. (MTörv 30,15-18) É VK . 15. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . Iz 1,11-17; Mt 10,34-11,1 „Minek nekem véres áldozataitok sokasága? – mondja az Úr” (Iz 1,11)

A

ki egy kicsit ismeri az Ószövetséget, tudja, hogy Isten imádása kezdettôl fogva kötelezô volt. Az imádás azt jelenti, hogy Istent elismerem abszolút Uramnak. Tehát nemcsak azt fogadom el józan ésszel, hogy van, létezik, él, mert ha nem lenne egy végtelen nagy erô, aki minden létezônek létesítô oka, akkor semmi sem létezhetne, mert semmibôl semmi sem lehet. Egyébként azt is könnyen kimutathatjuk, hogy amíg nem létezik valaki vagy valami, addig cselekedni sem tud. A világ milliárd tejútjával, minden tejútrendszerben milliárd 229

csillaggal, az egyikben egy csipetnyi nappal, annak bolygóival, köztük a parányi földdel létét sem tudja önmagából megmagyarázni. Honnan vannak azok a csodálatos, precíz törvények, amik ezeket a mérhetetlen nagy anyagkészleteket irányítják, iszonyú gyors száguldásukat meghatározzák. És sorolhatnánk a teljes kérdésözönt, amire csak évezredes munkával nyílik rá a szemünk, s nem kitalálni, rendesen kezelni sem tudjuk. Honnan az élet, amirôl még komoly fogalmunk sincs, csak bámuljuk a szemünkbe ötlô szépségeit és titkait. Az emberi ész elsôdleges célja, hogy mindezekbôl levonja a következtetést: van Isten, aki önmagától van, létezik, él és mindennek, az emberiségnek is, tehát nekem is lét-okom. Neki tartozom magammal és mindenemmel. Mindent tôle kaptam. Az elsô emberpár zseniális ésszel felfogta ezt. Imádta is Istent, teljes lényével odaajándékozta volna önmagát ennek elismeréséül. Isten azonban azt mondta nekik: magatok helyett adjatok nekem vissza valamit, ami nektek is kedves, azt áldozzátok föl, és én megáldalak titeket további jókkal. Amikor Isten és Izrael között létrejött a szövetség, Isten pontosan meghatározta, hogy kiknek a kezébôl és mit fogad el áldozatul. Az Úr nem fogad el semmiféle áldozatot, mindezt Ô maga parancsolta meg Izajás élete elôtt fél évezreddel. Ezt komolyan vette, és ezt mondta: „Minden hím, amely méhet nyit, az enyém, legyen. Szamarad elsôszülöttjét váltsd meg egy juhon. Ha nem adsz érte váltságot, meg kell ölnöd. Fiaid közül az elsôszülöttet meg kell váltanod. Ne jelenj meg üres kézzel színem elôtt!”. (Kiv 34,18-20) Mi történt, hogy Izajásnak „ezt mondja az Úr: Minek nekem véres áldozataitok sokasága? Elegem van kos áldozatokból és a hízott állatok hájából; bikák, bárányok és bakok vérében nem lelem kedvemet”- (Iz 1,11) „Ne mutassatok be többé hazug ételáldozatot! A tömjénfüst utálat számomra, az újhold, a szombat s az ünnepi összejövetel, nem tûröm a bûnt s az ünnepi gyülekezetet. Újholdjaitokat s ünnepeiteket gyûlölöm, terhemre lettek, belefáradtam, hogy elviseljem”. (13-14) Miért? Mert bálványt imádtok ezeken énhelyettem! „Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat, távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elôl! Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek, tanuljatok jót tenni! Keressétek a jogot, siessetek segítségére az elnyomottnak, szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet!” (16-17) Szegények, özvegyek és árvák szenvednek ma is. Jó, hogy összefogtunk ügyükben, és elindultunk a szeretet útján. Ez már az Isten útja, abba ne hagyjuk! É VK . 15. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . Kiv 1,8-14.22; Mt 10,34-11,1 „Aki befogad titeket, engem fogad be” (Mt 10,40)

J

ézus sok mostani kérdésünkre ad választ. Az emberiség nagy része nyomorog, a milliárdosok rabszolgának szánják a kisemmizett szegényt, a családok széthullanak. Mi az oka ennek a sok bajnak? Isten a sátántól Jézus halála árán vette vissza az embereket. Aki azonban nem akarja elfogadni Jézust 230

megváltónak, az élet és halál urának, mindenek bírájának, egy szóval abszolút Urunknak, az automatikusan átáll a sátán oldalára. Közbülsô hatalom, semleges zóna nincsen. „Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot”. (34) Az embereknek itt a földön kell átgondolni: Ki az életem ura? Ha eldöntöttem, hogy Jézus nemcsak úgy általában Úr, de ténylegesen az enyém is, akkor a parancsait vállalnom kell. Ez esetleg elválaszt másoktól, akiknek nem kell Jézus, akik az akkori zsidókkal kiabálják: „El vele, el vele, feszítsd meg ôt!” (Jn 19,15) Aki tehát bármi okból eltaszítja Jézust földi életében, és ezt nem változtatja meg, ne számítson a másvilágon üdvösségre. – Ez a választás olyan fontos, hogy családtag, jó barát elvesztését is vállalni kell érte: „Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a lányt anyjával, és a menyet anyósával: saját házanépe lesz az ember ellensége”. (35) Természetesen vannak olyan kemény szembesülések, amelyek látszólag Isten parancsát is sértik. A 4. parancsban az Úr kiemelten elrendeli, még a hosszú élet ígéretét is melléje fûzi. „Apádat és anyádat tiszteljed!” Itt pedig Jézus mintha ellentéteset parancsolna: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám” (37) persze itt semmiféle ellentét nincs a parancsok között, mert alaptörvény, a legfôbb parancs azt hangsúlyozza: Szeresd Istent mindennél és mindenkinél jobban. Viszont Jézus komoly feladatot is említ, a szenvedések vállalását Ôérette: „Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám”. (38) Itt egész életre szóló feladatról van szó. Hiszen az emberéletnek legfontosabb értéke a szabad akarat. Elvileg azt tesszük, amit mi jónak látunk. Viszont Jézus megtanított arra, hogy neki is, nekünk is, mindig a mennyei Atya akaratát kell kutatnunk és hûségesen teljesítenünk. Nagyon furcsának tûnik a következô jézusi megállapítás: „Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt”. (39) Jézus, ami nyelvünket idézi. Nézzük és hallgassuk a fiatalokat: ezt hangoztatják: én nem tanulni, nem dolgozni, nem nélkülözni, nem szenvedni, nem szolgálni akarok, hanem ÉLNI! Vagyis élvezni akarom, amit Isten megteremtett, megôrzött nekem évmilliók alatt. Ez az élet! Ez talán jó volt katonatoborzónak: „a jó lovas katonának de jól vagyon dolga. Eszik-iszik a sátorban semmire, sincs gondja. Szép élet, de víg élet, soha jobb nem lehet: Csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret”. (Verbunkos) a katonát is megszorongatják néha gyakorlattal, idônként háborúval is. Aki viszont vállalja a korának megfelelô jézusi munkát, az megnyeri az örök életet, de rendszerint a becsület jutalmát is. Gondolkodjunk el ezeken a jézusi üzeneteken! A mai emberek becsapott seregeit látva, de az Úr kegyelmével sok tapasztalatot is összegyûjtve, igazolva látjuk a Megváltó üzeneteit.

231

É VK . 15. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Iz 7,1-9; Mt 11,20-24 „Menj ki Ácház elé és mondd neki: Vigyázz, maradj nyugton” (Iz 7,3)

Á

cház, Júda királya fenyegetést hallott Szíria és Izrael királyaitól. Ebben az idôben nôtt naggyá Asszíria hatalma. Szerette volna a birodalmát tovább terjeszteni. Háborúra készült a környezô kisebb királyságok ellen. Azok érezték, hogy csak úgy tudnak neki ellenállni, ha szövetségre lépnek egymással. De még biztosabbnak látták volna ügyüket, ha a déli zsidó ország, Júda is szövetkezett volna velük. Az elôzményekbôl arra lehet következtetni, hogy a diplomáciai tapogatózásokban Júda akkori királya, Ácház, erre nem volt hajlandó. Valószínûleg arra gondolt, hogy még hármasban is gyenge lesz a szövetségük, nem tudnak majd ellenállni Asszíriának. Ekkor felháborodtak a már szövetkezett királyok, és elhatározták, hogy megostromolják Jeruzsálemet. Elfoglalják, félreállítják Ácház királyt, és helyette megteszik Jeruzsálem királyává a maguk jelöltjét, Tábeél fiát. Ha aztán Asszíria királya mégis terjeszkedni akar, akkor három király egyesült serege védekezik majd ellene. Ez a lehetôség megrémisztette Ácházt. „Amikor eljutott a hír Dávid házához: Szíria Efraimban táborozik, megremegett a király szíve és népének szíve, mint ahogy megremegnek az erdô fái a széltôl”. (2) Készült az ostromra. Kiment a falakon kívül, megvizsgálta a vízvezetéket. „Akkor azt mondta az Úr Izajásnak: Menj ki Ácház elé, te és fiad, Seár Jasub, a Felsô-tó vízvezetékének végéhez, a Ruhamosók mezejéhez vezetô útra és mondd neki: Vigyázz, maradj nyugton! Ne félj, szíved ne szorongjon ettôl a két füstölgô, üszkös fadarabtól, Rászintól és Szíriától, Remalja fiának heves haragja miatt, mert gonosz. Tervet szôtt ellened Szíria, Efraim és Remalja fia, mondván: Vonuljunk fel Júda ellen, félemlítsük meg, hódítsuk meg magunknak, és tegyük királlyá benne Tábeél fiát”. (3-6) Amit eddig mondott a próféta Isten üzeneteként, tökéletes eligazítás volt a király számára. Az Úr azonban ismerte Dávid késôi utódjának ingatag hitét, bálványok felé hajló romlott szívét, ezért adta prófétája szájába a következô biztatást: „Így szól az Úristen: Ez nem következik be, és nem történik meg! Mert Damaszkusz csak Szíriának a feje, Rászin pedig Damaszkusznak a feje! Még hatvanöt esztendô, és összeomlik Efraim, s nem lesz többé nép! Szamaria csak Efraimnak a feje, Remalja fia, pedig Szamariának a feje! Ha nem hisztek, bizony, nem maradtok fenn!” (7-9) Fentebb megfigyelhettük, hogy amikor Isten Izajást a királyhoz küldi ki a mezôre, akkor kifejezetten említi, hogy vigye magával azt a fiát, akinek a neve: Seár Jasúb, ez annyit jelent: A maradék visszatér. Tehát az Úr azt akarja, hogy a fiú a maga nevének hallatán mindig arra gondoljon, hogy népe és városa most még haladékot kap Istentôl a bûnbánatra, de a fôváros pusztulása nem sokára bekövetkezik, népét fogságba hurcolják, és hetven év múlva majd csak a megtisztultak, a maradék tér vissza. Ennek a fiúnak is hallania kellett édesapja szájából a királynak adott lehetôséget, hogy csodát kérjen teljes 232

bizonyságra. Azt is hallania kellett, hogy a király visszautasítja Isten ajánlatát. Ô viszont az egész emberiség megváltásának nagy jelét mondja el: Íme, a szûz fogan, és fiút szül, és a neve Emmanuel lesz, vagyis Velünk az Isten. (7,14) Nekünk is még nagyobb hittel kellene Istenhez fordulnunk bajainkban. É VK . 15. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . Iz 10,5-7.13-16; Mt 11,25-27 „Jaj Asszíriának, haragom vesszejének!” (Iz 10,5)

I

sten évtizedeken keresztül küldte üzeneteit Izrael országának királyai és népe ellen. Mi itt a szentmiséken olvastunk ezekbôl a fenyegetésekbôl. Elmélkedtünk is arról, hogy Isten milyen csodálatos türelemmel és szeretettel figyelmezteti népét bûneire, és ösztönzi ôket méltó bûnbánatra, megtérésre. Ha ezt elfogadták volna, Isten megbocsátott volna nekik. Elkerülhették volna országuk eltörlését, a nép egy részének kiirtását és fogságba hurcolását. Annál is inkább fájhatott ez Istennek, mert kisebb-nagyobb szenvedésekkel már meglátogatta népét, és ezzel jelezte, hogy a végkifejlet nagyon kemény lesz. A nép aztán megírta saját ítéletét Isten jóindulatú üzenetére, amikor a pusztulás elérkezett. Nagy kevélyen ezt válaszolták: „a téglák leomlottak, de majd faragott kôbôl építkezünk; a vadfügefákat kivágták, de majd cédrusokat ültetünk helyükbe”. (Iz 9,9) Mindennek és mindenkinek pusztulnia kell! A büntetés eszköze Asszíria lett. Ôk még kevélyebben fogták fel a küldetésüket. Úgy képzelték, hogy ezt a saját erejükkel tehették meg. Isten kötelezô büntetését saját gonoszságukkal tetézték: „Jaj Asszíriának, haragom vesszejének! Kezemben van bosszúállásom botja. Elküldöm ôt az elvetemült nemzet ellen, és parancsot adok neki haragom népe ellen, hogy zsákmányt zsákmányoljon, hogy prédát prédáljon, s tapossa azt, mint az utca sarát. Ô azonban nem így vélekedik, és szíve nem így gondolkodik, hanem szíve szándéka, hogy pusztítson, és kiirtson nem kevés nemzetet” (10,5-7) a kímélet nélküli pusztításra nem volt felhatalmazása: „Azt mondta ugyanis: A saját kezem erejével cselekedtem, az én bölcsességemmel, mert okos vagyok; eltöröltem a népek határait, vagyonukat elraboltam, és letaszítottam hatalmammal a trónon ülôket. Elérte kezem, mint a fészket, a népek gazdagságát, s amint begyûjtik az elhagyott tojásokat, úgy gyûjtöttem be a föld országait, s nem volt, aki szárnyát mozdítani merte volna, vagy száját kinyitotta volna, hogy csipogjon” (13-14) Az elbizakodott túlerô tehát ész nélkül rombolt. A mindennapi józanész hiányzott az asszírokból: „Vajon dicsekedhet-e a fejsze azzal szemben, aki vág vele? Vajon nagyzolhat-e a fûrész azzal szemben, aki húzza? Mintha a vesszô lendíthetné azt, aki emeli, és a bot emelhetné azt, aki nem fa!” (16) Isten ezek után a diadalittas asszírokat bünteti keményen. Hatalmuk csökken, sorvad, és egy másik birodalom fejére nô: „Ezért az Úr, a Seregek Ura, sorvadást bocsát kövéreire, és dicsôsége alatt láng lobban fel, mint tûznek lángja”. (17) Száz év múlva az 233

elsorvadt, legyengült Asszíriát lerohanja, elpusztítja egy feltörô új birodalom, Babilon. Hazánk is, büntetésre lett méltó több ízben is a történelmünk során. Isten keze mindig kíméletes volt, és gyorsan segített (a tatárjárásban) Trianonban azonban úgy bántak el velünk ellenségeink, mint Izraellel az asszírok. Egyik nagy ellenségünk Nagy-Británnia volt. Olybá tûnik, most már se nem nagy se nem Británia, lesz az még szerény Angolország is. É VK . 15. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . Kiv 3,1-6.9-12; Mt 11,25-27 „Mindent nekem adott át az én Atyám”. (Mt 11,27)

E

z a rövid mondat a szentháromsági bensô titokra utal elsôsorban. A legnagyobb talány a gondolkodó emberek számára, hogy az okok, és okozatok sorát Istenig visszapergetve megnyugszik értelmünk: minden, ami van, végsôsorban Istentôl ered. De maga Isten honnan van? A válasz: az a valaki, akit Istennek nevezünk, az egyetlen lény, aki a végtelen nagy és tökéletes isteni természetet nem kapta, nem örökölte, hanem önmagától birtokolja öröktôl fogva. Amikor az Atya az isteni értelem mûködése során a végtelenül tökéletes önismeretben látja, ismeri önmagát, ezt egyetlen szóban ki is, tudja fejezni belefoglalva azt is, hogy az isteni természet nem valami kényelmes nyugvás, hanem végtelenül tökéletes ténykedés. Ezt meg is teszi, és azt mondja: Ige, Szó. János evangéliuma ezért kezdôdik így: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ô volt kezdetben Istennél” (Jn 1,1-2) Az Ige által Isten örök szándéka is tisztán és szépen látható volt, hogy az Atya teremteni szándékozik egy Istenen kívüli világot, és ennek örök mintául rendelte Fiát, saját képmását. Nem isteni mivoltában, hanem úgy, hogy a látható világ legmagasabb rendû csoportjának, a testbôl és lélekbôl álló emberiségnek ténylegesen tagjává váló, megtestesülô tagjaként. Emberi lelke a szellemvilág, teste, pedig az anyagvilág ôsmintája lesz: „Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt a világ világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta”. (3-5) Ezt a szomorú tényt élte át Jézus, és kárpálta miatta az Ôt be nem fogadó városokat. Utána azonban végighordta tekintetét tanítványai kisded csapatán. Egyszerû emberek voltak, zömmel halászok. Jóakaratukat azonban felhasználta az Atya, hogy Fiának születését most itt általában, késôbb, pedig Péternek külön tételesen is kinyilatkoztassa. (vö. Mt 16,16-17) Jézus ezt a nagy ajándékot ujjongva köszönte meg Atyjának: „Áldalak téged, Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elôl, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked” (Mt 11, 25-26) Jézus aztán tovább szövi beszédében az Atya dicséretét: „Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (27) lám, a két evangélista milyen részletesen 234

kinyitja elôttünk az ôsi tényeket, és megveti alapját a legújabb kor fájdalmas felismeréseinek. Mert Jézus ma sem kell mindenkinek. Aki hazánkban néz csupán körül, azt tapasztalhatja, hogy hivatalosan kereszténynek vallja magát nemzetünk nagy többsége, de Jézust kevesen ismerik behatóan, még kevesebben tartják meg tanításait. Európa legtöbb országát már nem nagyon érdekli a kereszténység, tehát a krisztusi életforma, és az egyesült Európa évek óta ajánlja, kéri tagállamait, hogy az Istent és híveit alkotmányából kizáró okmányt fogadják el valamennyien mértéknek. Jézusunk! Nézz ránk ezekrôl elvéve tekintetedet, és add meg nekünk, magyar gyermekeidnek, hogy hálálkodásodban mi is részesüljünk, és hálásak lehessünk, hogy „mi mindnyájan a (te) teljességedbôl merítettünk kegyelembôl kegyelmet”. (Jn 1,16) É VK . 15. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . Iz 26,7-9.12.16-19; Mt 11,28-30 „Az igaznak ösvénye egyenes, Uram, az igaznak útját te egyengeted” (7)

A

modern korban mérnökök számítanak ki mindent, ôk mérik ki az utakat is. A kanyarodás ívét pontosan kiszámítják, hogy a gyorsan haladó kocsik ne sodródjanak ki az igénybe vett sávból, mert akkor a szembejövô forgalomban részt vevôk épségét veszélyeztetik. Önmagukat és a szembe közlekedôket is egyaránt veszedelembe sodorják. Frontális ütközésnél a jármûvet, épségüket, esetleg életüket is kockára teszik. A mérnöki pontossággal megtervezett utakon is történnek balesetek. Van ok az aggodalomra, fôként, ha a közlekedési szabályokat nem tartják meg a vezetôk. Izajás korában ilyen gondok még nem adódtak. Nem kellettek mérnökök a közlekedéshez. Az egyszerû emberek általában gyalog jártak, vagy szamárháton közlekedtek. A gyalogos elgondolkodva haladt elôre. Ha maga tört utat, megcélozta a kiszemelt végpontot. Az egyenes út azonban kisebb-nagyobb kanyarokkal tarkult, mert az ember lábát nem mûszerek igazgatják. A próféta által megemlített ösvény belsô utat, erkölcsi életünk útját jelenti. Az életünk tennivalók sorát állítja elénk. Az igaz út egyenesen vezet Isten felé, mert Isten jelölte ki az ég felé. Az Ô parancsai állandó jellegûek, egyetlen célra mutatnak. A kísértések csábítóan nyúlnak felénk: Nézd, minô szép és kívánatos gyönyörök várnak! Csak le kell lépned az utadról, elérhetsz mindent, majd aztán visszatérhetsz ösvényedre. Ezért figyelmeztet a próféta: „Az igaznak ösvénye egyenes, Uram, az igaznak útját te egyengeted” (Iz 26,7) Isten valóban kimérte nekünk az életünket. Arra kell figyelnünk, hogy Isten, a mi Urunk, itt és most mit akar tetetni velünk. Az általa megjelölt tennivaló az igazság és a szeretet folyamatos szolgálata. Az önzés másra irányul: keresd a magad elônyét, javát! Ha pedig Isten ítéletére várni kell, legyünk türelmesek. A nagy ívû, nemzeteket mozgató történéseknél Istenre kell figyelni. Sötét és önzô erôk mûködtek. Mindig az emberek történelmében. A fô mozgatóerô rendszerint az önzés. A 19. és a 20. század 235

fordulóján kimondottan a mi kárunkra spekuláltak ellenségeink. Szörnyû háborúba rángattak bele, amihez semmi közünk nem volt. Ennek végeztével teljesen megcsonkították hazánkat területben, megpróbálták lehetetlenné tenni életünket. Vezetôink most keresik a békés nemzetegyesítés módozatait. Nem régen egy magán kinyilatkoztatásban erre a problémára kérdezett rá a látnok: „Szûzanyánk, Te ezt a kis földet tartod a magadénak, a csonka országot?” „Nem! Szent István nekem adta az egész Kárpát- medencét. Az enyém örökre. Egyesíteni is fogom, de nem háborúval”- felelt Nagyasszonyunk. É VK . 15. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . Kiv 3,13-20; Mt 11,28-30 „Én felüdítlek titeket” (Mt 11,28)

A

nyári zivatarok hûvös, néha hideg idôjárása után beköszöntött a kánikula. Harmincöt fokot mutat a hômérô, riadót fújnak az illetékesek. A gyengébb szervezetûek nehezen viselik a tûzô nap hevét. A nagy meleg forrósággá, kemény próbatétellé változott. Pedig ez minden nyáron ismétlôdik. Az emberek gondjain próbálnak segíteni a munkavezetôk. Megengedik, hogy a szabadban munkálkodók 12-15 óra között árnyékba húzódjanak. Ilyen forróságban régen is volt erre lehetôség, hogy aki hajnali négy órától kezdve keményen aratott, és este szinte sötétedésig állta a nehéz munkát és a szörnyû hôséget, ebéd után árnyékban sziesztázzék a pörkölô nap sugaraitól menekülve. Milyen jó kezdeményezés, hogy az autósoknak keresztezôdésekben hideg vizet kínáltak. A nyomasztó álláshiány miatt elkeseredetteknek csak néhány órai munka, és annak díjazása milyen nagy öröm, hát, még ha a vezetôket úgy választanák, hogy ne a saját hasznukat mozdítsák elô, hanem a munkaerôket segítenék munkához jutni. Kevés ilyen törekvés tapasztalható. Urunk, Jézus Krisztus talán az egyetlen, aki nyugodt lelkiismerettel elmondhatta magáról: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok, és terhet hordoztok, és én felüdítlek titeket”. (28) Ez elsôsorban arra vonatkozik, hogy a nehéz munka közben erôért, kegyelemért fohászkodók Jézustól biztosan megkapják. Ugyanígy a súlyos betegek, akin nem könnyít a fájdalomcsillapító, vagy akinek nem jut ápoló, nagy erôforrást jelent Jézus, aki tudott régen is Árpádházi Szent Erzsébeteket, Lellis-i Szent Kamillokat küldeni egy ország egy város betegeinek gyógyítására, az egészségügyi ellátás megszervezésére. Magas lázam alkalmával egy barátomnak Jézus adott erôt, hogy egész éjjel cserélje rajtam a vizes borogatást. A több mint háromezres falu orvosa, pedig kétóránként jött a befecskendezést beadni. Ôket Jézus küldte, mert kérni ilyet sosem mertem volna. Az emberek segítôkészségét Jézus szívesen ébreszti. Ha meggondoljuk, hogy ez a földi élet rövid elôkészület egy vég-nélküli teljes boldogságra, ahol Jézus mindenkinek megfizet munkájáért, szenvedéséért, akkor érthetô az Úr nagylelkûsége igazán. A szôlômunkásokról szóló példabeszédben, pedig megmutatja, mit vár el a munkáltatóktól: 236

este mindegyik dolgozó megkapja a teljes napi bért. Mindenki jól jár hosszú távon, a nagylelkû gazda is. (vö. Mt 20) A szegények siratják a felborult rendet: Jézus Krisztust kellene szolgálnunk elsôdlegesen, akkor Ô megteremtené Isten rendjét, az igazság és a szeretet világát, amelyikben nem lennének kikosarazott Lázárok, és nem kellene pokolra kerülni a szívtelen gazdagoknak. É VK . 15. hét péntek . . . . . . . . . . . . . Iz 38,1-6.21-22.39,7-8; Mt 12,1-8 „Akkor bement hozzá Izajás próféta, és azt mondta neki: Rendelkezz házadról, mert meghalsz” (Iz 38,1)

H

iszkíja, Júdea királya nagyon kedves volt Isten elôtt. Dávid igazi unokája, aki Isten tisztelete mellett foglalt állást. Ezért az Úr is kedvelte ôt. Amikor Szanherib, Asszíria királya Júdea környékén egymás után foglalta el a kis királyságokat, nagy kevélyen levelet írt Hiszkijának is. Ebben hencegve emlegette, hogy az ô hatalmának egyetlen király sem tudott ellenállni, Hiszkija se bízzék Istenében, mert a többi nemzet istene sem, tudott semmit sem tenni ellene. Akkor Hiszkija felment a templomba, buzgón imádkozott, és Isten Izajást küldte hozzá biztató üzenettel, aminek a végén így szól az Úr: Asszíria királya „nem jön be ebbe a városba, és nem lô oda nyilat… Megoltalmazom ezt a várost, hogy megszabadítsam, önmagamért és szolgámért, Dávidért”. (Iz 37,33.35) Hiszkija a korábbi isteni üzenet után megrémül, amikor a próféta betegségében megy hozzá, és elmondja Isten üzenetét: „Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben. Erre Hiszkija a fal felé fordította arcát, és imádkozott az Úrhoz. Ezt mondta: ó, Uram, emlékezzél meg, kérlek, arról, hogy hûséggel, és egész szívvel jártam színed elôtt, és azt tettem, ami jó a te szemedben! És sírt Hiszkija hangos sírással”. (Iz 38,1-3) Isten megkönyörült ôszintén, könyörgô gyermekén. Visszaküldte tehát hozzá Izajást: „Menj, és mondd meg Hiszkijánk, így szól az Úr, atyádnak, Dávidnak Istene: Meghallgattam imádságodat, láttam könnyeidet; íme, megtoldom napjaidat tizenöt évvel. Asszíria királyának kezétôl megmentelek téged, és ezt a várost, és megoltalmazom ezt a várost. Ez lesz számodra a jel az Úrtól, hogy teljesíti az Úr azt az igét, amit mondott: Íme, visszahúzom az árnyékot azokon a fokokon, amelyeken már áthaladt Ácház napóráján, és visszatérítem a napot tíz fokkal. Vissza is tért a nap tíz fokkal azokon a fokokon, amelyeken már túlhaladt az árnyék”. (5-8) Aztán Izajás rendelkezése szerint préselt fügét tettek a beteg testrészre, és a király meggyógyult. Nagyon sok ember megrémül, amikor maga rájön, vagy orvos figyelmezteti, hogy komoly betegsége van, olyan, amibe bele szoktak halni az emberek. Hiszkija is így járt. Hitt Istenen, igyekezett is teljesíteni minden parancsát. Isten megóvta Szanherib ostromától. Tudnia kellett, hogy az Úr elôtt nagyon kedves az igaz cselekedetei miatt. Mégis félt meghalni. Az talán mentesíti ôt a mi ítéletünktôl, hogy neki nem a mennyország ajtaja nyílt 237

volna ki halála után, hanem csak a pokol tornáca, és csak a Megváltó halála után mehetett volna be az üdvösség honába. De minket mi köt annyira a földi élethez, ennek bajaihoz, néha teljes nyomorához, hogy félünk attól, hogy meg kell halnunk. Hozzánk a nagy pillanatban így szól Isten üzenete orvos, hozzátartozó vagy a saját józan eszünk által: Lányom-fiam, eleget szenvedtél, tettél a földi életben, most gyere haza! Eszmét már nem lesz sem tenni, se szenvedni valód, csak az örök örömök várnak rád. Annyi, amennyi jót tettél szeretô szívvel Istenért és emberekért. É VK . 15. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . Kiv 11,10-12.14; Mt 12,1-8 „Az Emberfia ura a szombatnak” (Mt 12,8)

A

z erkölcsi normákat Isten jelölte ki az ember teremtésekor, és azt mindenkinek el kell fogadnia. Ezek a normák a világ erkölcsi rendjének az alapjai. Mindig akadtak és akadnak ma is olyanok, akik ezeket a normákat szeretnék megváltoztatni, mert önmagukat óhajtanák az erkölcsi rend meghatározóinak beállítani, vagy egyszerûen csak a saját kétes, vagy kimondottan bûnös ügyleteiket próbálják fehérre mosni. Isten minden emberrôl gondoskodik. Ennek módja, hogy megfelelô anyagi alapokat biztosít mindenkinek a boldog élethez, akár úgy, hogy a jómódú embereket kötelezi javaik megosztására. Ezért parancsolta meg az Ószövetség idején, hogy a család magántulajdonát örökáron megvenni nem lehet. A pénz szûkében szenvedô család eladhatja vagyonát vagy annak egy részét, de csak az ötvenévente visszatérô ünnepi évig. Akkor viszsza kellett állítani az eredeti állapotot. Ha pedig sors üldözte szegény emberrôl volt szó, akkor igénybe vehette a gazdagok mindennapos vendégszeretetét. A jómódúak asztalán ott kellett állnia egy terítéknek, ami a település szegényéé volt, ha igényelte azt valaki. Isten ugyancsak általánosan kötelezett minden birtoktulajdonost, hogy aratáskor, szüret alkalmával gondoljon a szegényekre. Nem volt szabad a lehullott gabonakalászokat fölszedni a tarlóról, vagy a leesett szôlôszemeket, esetleg fürtöket sem. Ezek a szegények tulajdona lettek. Jó ízlésû gazdák készakarva dobtak is le a termésbôl. Ugyancsak ilyen célt is szolgált a szombati pihenônap. Istennek, családnak, pihenésnek, emberi kapcsolatok ápolásának kellett szentelni ezt a napot. Ezt persze biztosítani kellett a pihenést a szolgának, rabszolgának és az igavonó baromnak is. A pihenônapon Isten a célt szolgáltatta, azt kellett bûn terhe alatt biztosítani. Az Isten dolgában is szerettek volna egyesek kontárkodni. Magát az alaprendelkezést érinteni nem merték, de megszorításokat, másokat sújtó rész-rendelkezéseket szívesen alkalmaztak. Ilyen volt a mai evangéliumban szereplô szombati kalász-szedés esete is. Az aratást tiltotta az Úr, mert az nagyon nehéz testi munka volt. A vezetôréteg aztán kimunkálta a megszorításokat: hány lépést szabad megtenni szombaton, beteget kezelni, gyógyítani tilos, a betegá238

gyat, azaz egy ember számára fekhelynek elegendô gyékényszônyeget cipelni nem szabad. Ezeket az írástudók és farizeusok által kitalált korlátozásokat kifogásolta Jézus: „Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállaira, de ôk maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák ôket az emberek” (Mt 23,4-5), vagyis ôk is látszódjanak valaminek. Ez a szeretet és igazságalap-parancsoknak mond ellent. Jézus, aki Isten országát nyitotta meg nekünk, elítélt minden ilyen kísérletet. Érthetô a sátán erôlködése, hogy az igazság és szeretet országa helyett a maga hazugság és gyûlöletvilágát igyekszik megvalósítani, és ennek kimunkálásához, több milliárd ember tönkretételéhez jól megfizeti a földi segédcsapatait. De hogy hazánk jó képességû népe saját tönkretevôit ajnározza a végtelenül jó Isten helyett, ez számomra érthetetlen. Térj vissza Istenedhez, népem, és Ô boldogít téged. É VK . 15. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . Mik 2,1-5; Mt 12,14-21 „Jaj azoknak, akik hiábavalóságot terveznek, és gonoszat forralnak fekvôhelyükön” (Mik 2,1)

A

Teremtô Isten lerakta a világ rendjének alapjait. Az ember természetes eszének erejével is meg tudja érteni ezeket az alapigazságokat. Igaz az, ami megfelel a fogalmának. Ennek megfelelôen a teremtett világ Istené, de ennek a gyönyörû és hasznos földi világnak a haszonélvezetét átadta az embernek: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, és az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszómászón, amely mozog a földön!”. (Ter 1,26) Ez volt a terv. Amikor aztán ténylegesen meg is teremtette az embert, akkor így adta át a kezébe a földet: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy mûvelje és ôrizze meg”. (2,15) Késôbb Isten Jákob fiainak, az izraelitáknak adta a Földközi tenger keleti partja és a Jordán folyó közötti földet. Kisorsolták a törzsek között, azok, pedig a nemzetségek, majd tovább a családok között. Ezeknek a tulajdonjoga elidegeníthetetlen volt, mert az Úr így akart gondoskodni népe jólétérôl. Ha eladni kényszerültek, csak a legközelebbi jubileumi évig vehették meg az új tulajdonosok, a jubileumkor visszaszállt a birtok eredeti tulajdonosára. Ezért írta Mikeás próféta: „Jaj azoknak, akik hiábavalóságokat terveznek, és gonoszat forralnak fekvôhelyükön, akik hajnalhasadtával végrehajtják gonosz tervüket, mert kezüknek hatalmában van. A szántóföldeket megkívánják, és erôszakkal elveszik, a házakat elrabolják; erôszakosan bánnak a férfival és háznépével, a gazdával és birtokával”. (Mik 2,1-2) Mindezt Jeruzsálem pusztulása elôtt néhány évvel sorolja fel a próféta. Ezek a gonoszságok ugyanúgy súlyos bûnnek számítottak Isten elôtt, mint a bálványimádás, és más Isten elleni vétkek. Mikeás és akkor mûködô prófétatársai megtérés239

re akarták rábírni honfitársaikat. A megtérésnek meg kell elôznie minden bûn bocsánatát. Amíg ez az elrabolt javak visszaadásával meg nem kezdôdött, addig megbocsátásról, Isten haragjának megszûnésérôl szó sem lehet. „Ezért így szól az Úr: Íme, én erre a nemzetségre veszedelmet hozok, melybôl nem vonjátok ki nyakatokat; és nem jártok majd fennhéjázva, mert felette gonosz idô lesz ez! Azon a napon majd példázatot költenek rólatok, és siratóéneket, amely így szól: Teljesen ki vagyunk fosztva, népem osztályrésze gazdát cserél, senki nem adja vissza, mezôink a fosztogatók zsákmányai lettek. Ezért nem lesz senkid sem, aki kötéllel osztályrészt mérjen ki neked az Úr gyülekezetében”. (3-5) Amikor 1989- ben hivatalosan rendszerváltás történt, azt olvastam egy szakember írásában: „Az államosításnak sehol a világon semmiféle jogalapja nem volt”. Az elmúlt rendszer tehát jogtalanul rabolta el a magyarok mindenféle tulajdonát. Isten, pedig még kevésbé adott szabadságot ilyen förtelmes bûnökre. Ma is érvényes Isten üzenete: „Jaj azoknak, akik hiábavalóságot terveznek, és gonoszat forralnak fekvôhelyükön; íme, én erre a nemzetségre veszedelmet hozok, melybôl majd nem vonjátok ki nyakatokat, és nem jártok majd fennhéjázva, mert felette gonosz idô lesz az” (1.3) É VK . 15. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . Kiv 12,37-42; Mt 12,14-21 „a farizeusok, pedig kimentek és tanácskozni kezdtek ellene, hogyan veszítsék el ôt” (Mt 12,14)

J

ézus egyre nyíltabban ellenszegült a farizeusi gondolkodásnak, amirôl elôzô nap elmélkedtünk. Mint Megváltó, vissza akarta állítani Isten eredeti tervét: Az embereknek egyetlen irányítója van, az Isten. A célja az, hogy ezt az irányítást fogadja el mindenki, mert ennek az isteni akaratnak a célja az, hogy az emberek az igazságot és a szeretetet szolgálják, így egymás boldogságáért éljenek, dolgozzanak, ezzel kiérdemelve az örök boldogságot. A sátán célja, pedig az, hogy emberek vegyék át az irányítást, hazugsággal és a gyûlölettel mérgezzék a földi életet, veszítsék el a mennyországot, és kerüljenek a pokolba. A farizeusok is erre tettek kísérletet, amikor Isten erkölcsi világát a maguk elgondolása szerint kemény igává változtatták, annak viseléséhez nem adtak segítséget, Jézust, pedig egyre jobban gyûlölték szeretetéért és az igazság pontos követéséért. Amikor szombaton a kalász-szedés után Jézus megvédte tanítványait, a felborzolt kedélyû farizeusok utána mentek a zsinagógába. Ott tartózkodott egy elszáradt kezû ember. Elhangzott a kihívó kérdés: „szabad-e szombaton gyógyítani?” (Mt 12,10) Jézus felelt egy tényleges baleset említésével: „Ki az az ember köztetek, akinek ha egyetlen juha van, és szombaton beleesik egy gödörbe, nem fogja, meg és nem húzza ki azt? Pedig mennyivel több az ember a juhnál! Szabad tehát jót tenni szombaton”. (11-12) Ezután rögtön meg is gyógyította az élettelen kezet. A logikus válaszra és a nyilván isteni 240

tettre a farizeusok azonnal kimentek a zsinagógából és tanácskozni kezdtek, hogyan tudnák Jézust eltávolítani. Jézus is elment onnan. Nagy tömeg követte óriási lelkesedéssel és boldogan: végre felvilágosodtunk, hogy az emberiség nem nyomorra van teremtve, hanem szeretetre és boldogságra. Ha akad is nyomor, van újabb lehetôség a szeretetre, újabb boldogításra és az ebbôl fakadó boldogságtöbbletre. Ez az Isten üzenete a Názáreti Jézus által: „íme, a szolgám, akit választottam, a kedvencem, akiben lelkem tetszését találta. Rá adom a Lelkemet, és ô ítéletet hirdet a nemzeteknek. Nem vitázik, és nem kiált, senki sem hallja a tereken a hangját. A megroppant nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg gyôzelemre nem viszi az ítéletet. Az Ô nevében reménykednek a nemzetek”. (Iz 42,1-4), (Mt 12,18-21) Izajás prófétával, nyolcszáz évvel korábban üzente ezt az Úr. A farizeusok nyilván olvasták, hiszen gazdagok lévén, futotta pénzükbôl a drága Szentírás-tekercsekre. Barátaik, az írástudók is emlegethették nekik, hogy milyen szép világot csillantott fel a Lélek a Messiásban. Igaz, ôk magukat tisztának, bûntelennek tartották, de örülniük kellett volna a jó hírnek, hogy a hitükben vagy erkölcseikben megroppantak is szentekké válhatnak a Messiás eljöttekor. Micsoda örömnek kellett volna sugározni azoknak a farizeusoknak arcáról, akik a kalászt tépdesô apostolok Mesterében felfedezhették volna tetteibôl, igazság és szeretetszolgálatából a megérkezett Messiást. – Kétezer éve olvassuk ezeket a történeteket, láthatjuk a szentek életébôl is Jézus világának csodálatos boldogságát. Látjuk a nyomort, most már tudjuk, hogy Jézus nélkül nem lesz boldog élet: ráébredtünk már, hogy hozzá kell fordulnunk? „Más kárán tanul az okos”, mi a sajátunkon sem okosodunk? [A ÉV]

✽

É VK . 16. vasárnap . . . . . . . . . Bölcs 12,13.16-19; Róm 8,26-27; Mt 13,24-43

„A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Amíg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment” (Mt 13,24-25)

A

z evangélium nagyon bôséges elmélkedési anyaggal szolgál. A teremtés csodálatos isteni tevékenységét befejezte az Úr. A Szentírás csak annyit jegyez meg nevelô szándékkal, hogy megpihent munkájától, és azt parancsolja a mindenkori embereknek, hogy hat napig dolgozzanak, alkossanak, hasznosítsák a közösség javára örökölt és szerzett készségeiket, aztán egy napot szenteljenek az erôket megújító egészséges pihenésnek. A legôsibb foglalkozási ág, a földmûvelés arra tanít, az elvetett mag úgyis tôlünk függetlenül kel ki, szökken szárba és hozza meg termését. Meg akar szabadítani a nagy félelemtôl: mi történik munkánkkal, amíg mi pihenünk? Az Úr példabeszédével nevel bennünket: jön az ellenség, és konkolyt hint a búzánk közé. Ha Isten te241

remtô mûvéhez hozzá mert nyúlni, mibôl gondoljuk, hogy a mi eredményeink megmenekülnek ettôl a gonoszkodástól? Tragédia ez? Jóvátehetetlen veszteség? Jézus még azt sem engedi munkásainak, hogy tépdessék a kikelô konkolyt, nehogy többet ártsanak a terméshozamnak azzal, hogy óhatatlanul tépik a drága búzaszálakat is. Mivel vigasztalja aggódó társait? Mindkettô, a búza is felnô, beérik, meg a konkoly is. A jó emberek csodálatos értékké válnak, hatvanszoros vagy akár százszoros értéket adnak Istennek, a gonosz jelenlététôl jóvátehetetlen károkat nem szenvednek el. Amit késôbb az aratáskor megtapasztalnak, az megnyugtató élmény számukra: kényszerû konkolyundoruk megnyugszik, mert a konkolyt az aratók a lelket látó angyalok ügyesen kiválogatják a búzaszálak közül, kévébe kötik és elégetik olthatatlan tûzzel. Ám ha mégis gond gyötörne bennünket, hogy ki vagyunk szolgáltatva a gonoszságnak, gyökereink közé befurakodik a konkoly gyökere, elszívja a búzától az éltetô nedvességet, gazdagodó lombja elszippantja az érlelô napsugarat, akkor van kihez fordulnunk: Isten az ellopott energiánkat tudja pótolni más úton-módon: a természetfeletti világ kimeríthetetlen gazdagságából állandóan igényelhetô kegyelmekkel. Jézus azért lett emberré, azért szenvedett és halt meg, hogy minket bôségesen tudjon ellátni ezekkel az isteni ajándékokkal. Ezeknek az ellopása pedig soha nem lehetséges, kivéve, ha a búzaszál maga kínálja fel. Az eladott, megcsúfolt kegyelem viszont nehezen pótolható. A gonosz rendkívül ügyes, észrevétlenül lopja meg a kegyelem tartalékait. Erre nyújt megnyugtató választ Szent Pál apostol a mai szentleckében: „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, hisz mi még azt sem tudjuk, hogy hogyan kell helyesen imádkozni. A Lélek azonban maga könyörög bennünk emberi szóval ki nem fejezhetô fohászkodással. Isten pedig, aki a szíveket vizsgálja, tudja, hogy mit kíván bennünk a Lélek, mert ô Isten tetszése szerint jár közben a szentekért”. (Róm 8,26-27) Néha az istenfélô, családot, nemzetet szeretô emberek úgy érzik, hogy az önzô gonoszság talajt, vizet, energiát elszív tôlünk és elôlünk. A Bölcsesség könyvébôl idéz Egyházunk: Isten végtelenül hatalmas, igazságos, türelmes. „Mindezzel pedig arra tanítod népedet, hogy igaznak, emberségesnek kell lennie, és azzal a jó reménnyel töltötted el gyermekeidet, hogy amikor ítélsz, alkalmat adsz a bûnök megbánására”. (Bölcs 12,19)

okan úgy gondolják, hogy a Szentírásban szereplô pásztorok a lelkipásztorok, akár ószövetségi, akár újszövetségi vonatkozásban beszél róluk a kinyilatkoztatás. Óriási tévedés! Az emberekre van gondja Istennek, akik két vonatkozásban is örülhetnek Isten gondoskodó jóságának: anyagi és lelki sí-

kon egyaránt. Az embert egészen teremtette Isten, testét is, lelkét is. Egészen gondoskodik róla: az anyagi vonatkozásban éppen úgy, mint a szellemi síkon. Az Ószövetség idején több próféta is foglalkozott Isten parancsára azzal a gondolattal, hogy Isten lelki síkon az ószövetségi papságra bízta a zsidók vallásos életét. Az ô dolguk volt megismertetni minden zsidóval az isteni tanítást, amely az emberek egész életét igazgatta. Ezek a törvények egymás mellett állnak a szent szövegekben. Pl. a tízparancsolatban az elsô három Isten felé irányítja minden ember figyelmét, a többi hét a napi életre, családra, gazdaságra, az igazság és a szeretet dolgaiban igazít el. Akármelyik parancs minden emberre vonatkozik, nemcsak a vallásosak, de az istentagadók is jogalanyok. Mindenki elszámol Istennel legkésôbb az élete végén. Isten ezeknek a törvényeknek ismertetését a szövetségkötéskor nem papra bízta, hanem a köznépbôl kiválasztott és e tisztségre jól felkészített férfira, Mózesre. A szövetség megkötése után választotta ki Isten Mózes bátyját, hogy a nép Istenhez való viszonyulását ô és fiai irányítsák. Ôk lettek erre a tisztségre kiválasztva, igazolva, ellenségeiket, pedig látványosan kiirtotta Isten. (Szám 16,28; 17,8) Mózes szentelte pappá Áront és fiait, de ô nem lett pap. Irányította Izrael teljes életét, felelt értük, büntetést kapott miattuk. Isten barátja volt, mondja a Biblia. Ô ítélt mindenféle perükben. Hozzá hasonló, Istent mindenben képviselô emberek voltak a próféták. Köztük voltak a papi rendbôl származottak is, de nem gyakorolták a papi tevékenységet. Két ilyennek az írásában találunk hosszabb üzenetet Istentôl a választott nép pásztorai ellen (Jeremiás és Ezekiel) a világi, profán hatalom Mózes után Józsuéra szállt. Az ô halála után Isten egy ideig nem adott ilyen megbízatást senkinek. Nagy vétkes idôszakok büntetését zárták le az Úrtól kijelölt küldöttek, az un. Bírák. A zsidók ellenségein diadalmaskodva halálukig képviselte Istent, de nem szállt át küldetésük – családjuk tagjaira. A bírák kora után a világi hatalmat, annak tennivalóit a zsidók kérésére, Isten királyokra bízta. Az elsô király Saul volt. Súlyosan vétett Isten ellen, ezért mást, Dávidot állított helyére az Úr. Dávidnak is voltak emberi gyengeségei, családját az Úr mégis dinasztiává tette, és az ô késôi unokája volt a Messiás király, Jézus Krisztus. A királyok idejében rajtuk is, a papságon is számon kérte a jó pásztori gondosságot. De Jézus egyértelmûen kijelentette: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut – a farkas, pedig elragadja és szétszéleszti azokat – , mert béres, és nem törôdik a juhokkal”. (Jn 10,11-13) Jézus kifejti Szent Péternek, hogy minden ember az ô kedves báránya. Ôrzésükkel, legeltetésükkel megbízta Pétert és utódait, a mindenkori pápát, akinek a nyájat gondozniuk kell. Kisebb bojtárai a püspökök és papok. Jézus nélkül nincs hatalom és jólét lélekben és testben egyaránt. Ezért sürgetjük magyar népünket, térjenek vissza Jézushoz, az Ô Szíve szerinti pásztorokhoz, és az Úr mind

242

243

[B ÉV]

✽

É VK . 16. vasárnap . . . . . . . . Jer 23,1-6; Ef 2,15-18; Mk 6,30-34

„Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte ôket sok mindenre” (Mk 6,34)

S

testi, mind lelki jólétet biztosít kedves juhainak, akikért Ô vérét is ontotta. A nyájat, rabló betörôket, pedig el fogja ûzni mellôlünk. [C ÉV]

✽

É VK . 16. vasárnap . . . . . . Ter 18,1-10a; Kol 1,24-28; Lk 10,38-42

„Krisztus a megdicsôülés reménye bennetek” (Kol 1,27)

U

runk Jézus sokszor vette igénybe maga és tanítványai számára Lázár, Márta és Mária vendégszeretetét. Betániában laktak, az Olajfák hegyének keleti oldalán. Az Úr jeruzsálemi tartózkodása idején megpihenni, éjszakázni könnyen sétált ide át. Nem volt az egyszerû gond Márta, a háziasszony számára: tizenhárom férfi vendégnek sütni, fôzni, fekhelyet készíteni. Ô azonban mindenkor igen szívesen vállalkozott erre a feladatra. A mai evangéliumban hallott enyhe méltatlankodás sem azért hangzott el, mert sokallta a munkát, hanem ô is szívesen ült volna Jézus lábához tanítását hallgatni. De akkor kikészíti el a finom vacsorát, amely kijár az Isten Fiának és tanítványainak. Jézus válasza a lényegre mutat rá: „Márta, Márta, te sok mindennel törôdöl, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.” (41-42) Mit kívánt Jézus ezzel tudatosítani? Rengeteg jó van a világon. Amit Isten teremtett, az mind jó: a lakóház, a ruha, az ennivaló is ezek közé tartozik. Jó a munka is, amellyel ezeket a javakat elôállítjuk. De ha ezeket a javakat Jézussal állítjuk szembe, értékük bizony eltörpül. Még rosszabb az eset, amikor a mindennapi szükségletek mögé kerül Jézus, vagy miattuk az életbôl ki is szorul. Ezeknek az embereknek szól Jézus figyelmeztetése igazán: „csak egy a szükséges”: Jézus és az Ô tanítása. Jézus, mert nekünk Ô a Megváltó és Üdvözítô, akit birtokolni örök boldogság, elveszíteni pedig teljes csôdje az életnek. Ábrahám száz évesen ül Mamre terebintje alatt a délutáni rekkenô hôség idején. Gazdag. 315 szolgája van, juhainak és egyéb állatainak se szeri, se száma. Isten kiválasztottja ô, akinek az Úr fiút ígért, majd általa rengeteg utódot, új országot, és a nagy ígéret is az övé: utódaid közül születik a világ Megváltója. De mindez ideig nem született meg a megígért fiú. Pedig Isten többször is megújította ígéretét. Ô pedig reménykedik, reménykedik. Hiszen nem is csak róla, az apaságról van szó, hanem a Megváltóról, aki nemcsak az ô népének, de az összes embernek Megváltója lesz. Száz éves korig reménykedni!? Hirtelen feltûnik három férfi a távoli dombhajlatban. Az aggastyán felugrik és eléjük fut. A szívében bizonyság ébred: a középsô férfi Isten. Kétezer évvel késôbbi emberalakját vette fel, hogy ô beteljesülve lássa reménységét. Ábrahám boldog. Sátrához invitálja ôket, borjút vágat, lepényt süttet, mosdóvizet hoz. El is fogadják a vendégek szívesen. Aztán búcsúzóul elhangzik a várva várt mondat: „A jövô évben ez idô tájt visszajövök, feleségednek, Sárának addigra már fia lesz. „Ábrahám maradéktalanul boldog: fia lesz, néppé szaporodik, belôle születik a Megváltó, és Ô az összes nemzet Megváltó244

ja lesz majd, úgy, ahogy annak idején ígérte az Úr: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter 12,3) Szent Pál apostol a maga idejében boldogan hirdeti a nem-zsidó népeknek: „Milyen fönséges gazdagságot rejt a pogányok számára ez a titok: Krisztus a megdicsôülés reménye bennetek.” (Kol 1,27) Hazánkat rengeteg baj sújtja. Titok, hogy ki, mikor és hogyan segít rajtunk? Nekünk üzen Szent Pál apostol: „Milyen fenséges gazdagságot rejt számotokra ez a titok: Krisztus a megdicsôülés reménye bennetek”. [C ÉV]

✽

É VK . 16. vasárnap . . . . . . Ter 18,1-10a; Kol 1,24-28; Lk 10,38-42

„Ôt hirdetjük, amikor intünk, és a telje bölcsesség birtokában tanítunk mindenkit”. (Kol 1,28)

S

zent Pál apostol személy szerint sohasem járt Kolosszéban, ebben az apró kisázsiai városkában, a Lükosz folyó völgyében. Pál Epafrász nevû tanítványát küldte el hozzájuk, hogy ôk is megismerhessék Isten nagy természetfeletti ajándékát, a kegyelmek kegyelmét, Jézus Krisztust. Amikor ezt a nagy ajándékot életre keltette Pál szívében az Isten, még nem tudhatta, hogy ezek pogány, de jó akaratú emberek utolsó eshetôséget kapnak az örök üdvösségre. Az alapvetô hittitkokat Epafrász megismertette a kolosszeiekkel, majd beszámolt Pál apostolnak az eredményekrôl. Közben az apostol Jeruzsálemben a zsidók fogságába került, ebben az idôben (57-59), vagy amikor a zsidók elôl menekülni akart, és a római császárhoz fellebbezett, aztán 59-60-ban, Rómában raboskodott a börtönben, akkor írt levelet a kolosszei híveknek. A Gondviselés intézte így, hiszen Kolosszét 61-ben földrengés törölte el a föld színérôl. A földön sosem tudták volna meg e levél nélkül, hogy az apostol személyes szenvedéseit felajánlja értük: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedésébôl az ô testének, az Egyháznak javára”. (Kol 1,24) Pál nem úgy érti ezt a gondolatot, hogy Krisztus szenvedése hiányos, e miatt képtelen üdvözíteni a világot, és másoknak a szenvedése kell, hogy pótolja a hiányokat. Inkább azt akarja érzékeltetni, hogy Jézus megtanította híveit arra, hogy az egész keresztény katolikus hívô közösség szorosan összetartozik Jézus Krisztussal és egymással is, és az üdvösséget Jézus jósága folytán elôsegíthetjük érdemszerzô cselekedeteinkkel, szenvedéseinkkel, imánkkal mások javára. Ebbôl a levélbôl a kolosszeiek sok új hittitkot megtanulhattak: „Az Istentôl értetek kapott hivatásnál fogva, hogy az Isten szavát érvényre juttassam: azt a titkot, amely korszakok és nemzedékek 251 óta rejtve volt, s amelyet most szentjeinek kinyilatkoztatott. Velük akarta megismertetni az Isten, milyen fenséges gazdagságot rejt a pogányok számára ez a titok: Krisztus a megdicsôülés reménye bennetek” (25-27) Megtudták tehát a kolosszeiek, hogy Krisztus megváltotta ôket, megkeresztelkedtek, a gyors halál nem a pokolba sújtja, hanem a mennyországba emeli ôket. Óriási ajándék 245

volt számukra annak közlése is, hogy Jézus emberi lelke és teste öröktôl fogva úgy szerepel Isten teremtô terveiben, mint a szellemvilág és az anyagvilág ôsmintája (1,12-17) a mi létünk arra is szolgál, hogy Jézus embersége szerint, az Ô mintája alapján tökéletessé legyünk és segítsünk másokat is ilyenné tenni. Nagyon súlyos gondként nehezedik rám, rajtam kívül sok tagján nemzetünknek, hogy a körülöttünk élô, egykor keresztény nemzetek elvesztették kereszténységüket. Nem kell nekik Jézus Krisztus, fôként a szenvedése idegen tôlük. Mindenféle gyerekes teóriát elfogadnak, de nem értik meg, talán nem is hallották még a kolosszeiekhez írt levél csodás üzenetét: Jézus Krisztus szenvedése igényli, hogy a magunkét tegyük az övé mellé, és így próbáljuk megmenteni hitetlenné vált kortársainkat, és nagy szenvedéseinket kapcsoljuk mi magyarok is Jézuséhoz. Segítsünk megváltást keresni nemzetünknek! É VK . 16. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . Mik 6,1-4.6-8; Mt 12,38-42 „Az Úrnak pere van népével, és Izraellel perbe száll”. (Mik 6,2)

A

z igazság Isten országának alappillére a szeretettel együtt. Igaz az, ami megfelel fogalmának. Mivel a dolgokat, az összes létezôt Isten gondolta ki, a dolgok megfelelnek a kigondoló nézeteinek. Istennek a gondolatai nemcsak a világ dolgainak az esetében igazak, hanem a történelem teljes vonulatának is így kellene lennie. Isten az emberi nemet saját képére és hasonlatosságára teremtette, tehát az ember létének és cselekvésének is igaznak és szeretettel teljesnek kellene lennie. Az emberek azonban a látható világában egyetlen lényként értelemmel és szabad akarattal vannak megáldva, nem egyformán látják a világ dolgait, ezért egymással is vitatkoznak arról, kinek van igaza, és ugyanezt teszik Istennel szemben is. Perlekednek egymással, ha van erre érvük, de akkor is, ha tudják, hogy nincs igazuk. Addig járnak bíróságra, amíg a bíró, mint az igazság szolgája, véget nem vet a huzavonának Istennel, ha nem tetszik nekik valami a sorsukban, ugyanígy próbálnak kötekedni. A zsidók történelme a régmúlttól kezdve igazolja ezt. Mikeás próféta kapta meg Istentôl azt a csalhatatlan igazságot, hogy meg tudja mondani: jön a Messiás, hozzátok, közétek születik itt, Jeruzsálem közelében, Betlehemben fog megszületni. Az Úr tehát teljesíti az Ábrahámnak, Jákobnak, Dávidnak tett ígéreteit: Nemcsak Dávid leszármazottai közül születik a Megváltó, hanem Dávid király születése helyén születik meg Ô is, hogy biztosan lehessen felismerni kilétét. Ez a nagy ajándék tehát a zsidó nép közvetítésével jut el az emberekhez. Isten békében és szeretetben akarta megadni nagy ajándékát. Mikeás a megváltói jövendölést ezzel a gondolattal zárja: „Ô maga lesz a béke.” (Mik 5,4) Saját magát áldozza föl népe és az egész emberiség helyett. Dicsekedhetnek tehát a zsidók azzal, hogy valóban az ô népükbôl születik a Megváltó, de tudomásul kell venniük, hogy az Ábrahámnak adott ígéretben ez a záró mondat: „Benned nyer áldást 246

a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,3) a Messiás tehát minden nép Áldása lesz. Ez után a csodálatos üzenet után Isten ugyancsak Mikeással üzeni meg népének, hogy a Messiást ugyan ôk közvetítik minden nemzetnek, de vétkeik, a bálványimádás és a szegények, özvegyek és árvák sanyargatása miatt az északi zsidó ország elpusztulása után a délinek is el kell pusztulnia, mert nem akarnak egész lélekkel Istenükhöz térni. A pert tehát Isten megnyitja. Tanúknak hívja a hegyeket és halmokat, amelyek tanúsíthatják, hogy „mi láttuk” ôseiteket, amikor a rabságból kiszabadultan negyven éves vándorlás után ide érkeztetek, Isten milyen könnyedén adta nektek ezt az országot. Nem kellett semmit építenetek, gyümölcsfák és szôlôk ültetvényekben vártak benneteket. Csak a hûséget vártam tôletek „Megmondtam neked, ember, – mondja az Úr – , hogy mi a jó, és mit kíván tôled az Úr: azt, hogy mindenképpen igazságot cselekedj, szeresd az irgalmasságot, és hûségesen járj Isteneddel”. (Mik 6,8) Ezzel a pert be kellene fejezni. A zsidók nem jártak ezután sem Istenükkel. A Messiással sem. Mi, magyarok, sokat énekeljük: „Megbûnhôdte már e nép a múltat s jövendôt”. Tanuljunk meg legalább most nem vétkezni többé, hanem szeretni Istent és testvéreinket! É VK . 16. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kiv 14,5-18; Mt 12,38 „a gonosz és parázna nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, csak Jónás próféta jelét” (Mt 12,39)

J

ézussal sok keserûséget kóstoltattak nemzetének vezetô emberei. Minden, amit tanított és tett, azt volt hivatva igazolni, hogy Ô az Istentôl küldött Messiás, isteni tekintéllyel beszél és cselekszik. Hallgatói örömmel fogadják el a gyönyörû tanításokat, megilletôdötten nézik a különbözô csodajeleket, kivéve az írástudók és farizeusok nagyobbik részét. Ôk nem az igazságot keresik és tisztázzák vitáikban, hanem a maguk igazát, amint láttuk a szombattal kapcsolatos vádaskodásaikban. Ennek az evangéliumi fejezetnek legszörnyûbb vádját Jézus egyik ott mûvelt csodája váltotta ki ellenségeibôl. Odavittek hozzá egy embert, aki vak is volt és néma is. Amikor Jézus meggyógyította, ellenfelei azt a vádat fogalmazták meg szívükben: „Nem ûzheti ki ez az ördögöket, csak az ördögök fejedelme, Belzebub által”. (Mt 12,24) Jézus megdöbbent erre a lélekben megfogalmazott gonoszságra. Istent azonosítani a sátán barátjával ez mindennél aljasabb és gonoszabb káromlás. Jézus példákkal próbálja gondolkodásra késztetni ellenségeit. Amikor azonban okos beszédét semmibe sem veszik, hanem merészen új jelet kérnek tôle, ô így válaszol: „a gonosz és parázna nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, csak Jónás próféta jelét. Mert amint Jónás a cethal gyomrában volt három nap és három éjjel (Jón 2,1), úgy lesz az Emberfia is a föld szívében három nap és három éjjel”. (Mt 12, 3940) Érthetô Jézus elzárkózása ellenségei kívánságai elôl: ördög-cimborának ti247

tulálják, és még ôk akarják vizsgáztatni? Ezért az egész világnak szánt legfontosabb önigazolásra hivatkozik, a harmadnapi föltámadására. Apostolai is azt a küldetést kapják majd mennybemenetele elôtt, hogy legyenek tanúi Jézus feltámadásának. Mert akit feltámaszt Isten a halálból, vagy aki feltámad onnan, az vagy Isten barátja, vagy maga Isten. Jézusnál kézenfekvô mindkét szempont, mert Isten Fia, saját Atyja támaszthatja fel, de Istenember lévén önmagát is fel tudja támasztani, mert isteni ereje nem halt meg, csak emberi természete, amit isteni erejével élôvé tud tenni emberi lelke és teste egyesítésével. Jónásra hivatkozik, aki neki elôképe, mert engedetlenségét kellett jóvátennie a tengeri viharban, amit ô okozott, azzal, hogy beledobatja magát a hullámzó vízbe, ahol nem a halál várt rá, hanem egy cethal. Ez elnyelte, de elevenen megôrizte Isten parancsára a gyomrában, és hazája partjára köpte ki az engedetlen prófétát. Ezt a jövendô igazolást azonnal követi az ellenséges lelkületû zsidók kemény ítélete a világ végén. A Jónás igehirdetésére megtért niniveiek elítélik majd a hitetlen zsidókat, mert ôk hittek a hitetlen prófétának szavára. Sába királynôje is ugyanezt teszi, mert ô Salamont meghallgatni eljött messzi hazájából, a világ Királya és központja Jézus, pedig nem talált hitet honfitársaiban. Akik ma hinni tudunk Jézus Krisztus istenségében, messiási küldetésében, mi is kemény ítélôi lehetünk kortársainknak a nagy ítéleten. Csak engedni kell a bennünk munkálkodó isteni kegyelemnek, és okosan vizsgálni azt a történelmi írást, amit Jézusról jegyeztek fel. É VK . 16. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . Kiv 14,21-15,1; Mt 12,46-50 „íme, anyja és testvérei megálltak kint és kérték, hogy beszélhessenek vele” (Mt 12,46)

A

z Egyház a mai liturgiában olvastatott evangéliummal zárja Mt 12. fejezetébôl vett evangéliumi részleteket. Jézus harcol a zsidó vezetôkkel, akik Isten törvényeit állandóan szigorító magyarázatokkal látják el, ezzel komolyan terhelik az egyszerû híveket. Csak annyi terhet szabad az emberek vállára rakni, amennyit Isten akar, tanítja Jézus. Közben állandóan tesz csodákat, amelyekkel tanítását erôsíti. Ellenfelei közben ellenségei lesznek. Vizsgáztatni akarják, sátános váddal illetik. Ekkor érkeznek a názáreti rokonok arra a helyre, ahol Jézus tanít. Nem rontanak be a zsúfolt helyiségbe, hanem üzennek Jézusnak. A közvetítô hangosan jelenti be: „íme, anyád és testvéreid kinn állnak, és beszélni akarnak veled”. (47) Újabb problémát sejtet ez a bejelentés a hallgatóság körében. Minden hír terjedt abban az idôben is, csak nem olyan gyorsan, mint a mi agyonmechanizált világunkban. Nyilván híre futott Jézus názáreti látogatásának. Ki jó, ki rossz szándékkal vitte a híreket, hogy falujában elragadtatással hallgatták prófétai hírnévre emelkedett egykori építômesterük mélyen szántó beszédét. Aztán hirtelen megfordult a lelkesedés: honnan vet248

te mindezt a bölcsességet. Idevaló egyszerû iparos volt, anyja és rokonai most is itt élnek. Hogyan merészel ilyen híres ember lenni? Megragadták, hogy felcipelik városkájuk dombjára, szakadékba lökik, megölik. Jézus nem vitázik: átmegy közöttük, eltávozik. – Mások arról értesültek, hogy rokonai azt híresztelik: Jézus megháborodott. Ezért keresik, haza akarják vinni, megmenteni. Az érzéseket bonyolíthatja, hogy ülnek a hallgatóságban farizeusok és írástudók. Bennük felmerül a negyedik parancsolat szövege: Apádat és anyádat tiszteld, hogy hosszú életû légy a földön! Ennek engedelmeskedik a názáreti mester, vagy amivel kiegészítették a vezetôk: Tizenkét évesnél idôsebb fiú otthonukon kívül, nyilvánosság elôtt komolyabb tiszteletben nem részesítheti szülôanyját. – Mindenki várja tehát Jézus döntését kint is, bent is. Mindenki meglepôdik Jézus kijelentésén: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? Azután kitárta kezét tanítványai felé és így szólt: Íme, az én anyám és testvéreim. Mert mindaz, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyekben van, az az én fivérem, nôvérem és anyám.” (48-50) a hithû, férfipárti zsidókat valószínûleg nagyon kielégítette Jézus válasza. Minket, keresztényeket legalább is meglep, hiszen mi valljuk, hogy a tízparancs szerint elsô az Isten, utána rögtön a szülôk következnek írásos és fontossági sorrendben egyaránt. Ezen kívül tanítjuk, hogy Jézus a földrôl semmi mást nem kért, csak egy nagyszerû édesanyát, hogy tôle tanulhassa meg emberi síkon a szeretetet, amit Atyjától és a Szentlélektôl isteni módon öröktôl fogva élvezett. Itt, pedig maga Jézus jelenti ki, hogy a tanítványai az igazi édesanya, fivér és nôvér, mert azok hallgatják és megtartják az Ô tanítását. A látszólagos ellentét feloldása roppant egyszerû: Jézus az anyaságot igen sokra becsüli, elsôsorban saját Édesanyját azért, mert földi életét tôle kapta a Szentlélek közvetítésével. De az anyákban az az igazi nagyság, hogy nem csak erre a földi életre szülhetik meg gyermekeiket, hanem az örök életre is, Ezt Mária értette meg legjobban. Ô volt Jézus legjobb tanítványa, aki a hitét egyedül ôrizte meg nagypénteken is. É VK . 16. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . Mik 7,14-15.18-20; Mt 12,46-50 „Legeltesd botoddal népedet, örökséged nyáját”. (Mik 7,14)

M

ikeásnak lélekben végig kellett szenvednie népe bûneinek minden következményét. Asszúr után jönnek a babiloniak, elpusztítják Izrael után százhúsz évvel késôbb Júdát is. Aztán szól arról, hogy majd elérkezik a fogság vége, amelyrôl prófétatársa, Jeremiás beszél. „a maradék visszatér”, amint Izajás próféta nemcsak szólt, hanem egyik fiának ezt a nevet kellett adnia. Ide illik történelmi sorban a Messiás születésrôl szóló rész (Mik 5,1-4) Viszont sok minden történik még addig, amíg a nép történelme eljut a boldog végkifejletig. Mikeás látja elôre Jeruzsálem fogság utáni újra éledését. A prófétai távlatok megnyílnak elôtte. Aztán még hosszú idônek kell eltelnie a Messiás idejében, 249

amíg a zsidó nép öröme beteljesül. A látomás köde viszont felragyog, mert a Messiás hitét elnyerik Isten jóvoltából a zsidók is. Errôl szól a mai szentírási részlet, Mikeás könyvének utolsó soraiban. A próféta lelkesülten látja meg ôseinek reményét beteljesülni. „Legeltesd botoddal népedet, örökséged nyáját, mely magányosan lakik az erdôségben, a kertek közepén”. (7,14a) Itt talán Izrael áldása jelenik meg a próféta szeme elôtt, aki sorba veszi fiait, és amikor a negyedikhez ér, akkor hangzik el ajkáról ez a gyönyörû megváltói áldás: „Júda, téged dicsôítenek majd testvéreid; ellenségeidnek nyakán lesz a kezed, és atyád fiai meghajolnak elôtted. Júda, fiatal oroszlán, zsákmányért indulsz, fiam, s megpihenve lefekszel mint az oroszlán, mint a nôstény oroszlán, ki merné felkelteni? El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja az ô térdei közül, míg el nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek” (Ter 49,8-10) Az emberiség hatalmas erdôségében egyedül maradt a Messiást be nem fogadó zsidó nép. Ahogy ezt Mikeás elôtt egy évezreddel Júda sorsában Izrael, a nagy ôs elôre látta. Most a messiási bottal a Jó Pásztor végre terelgetheti test szerinti rokonait is. „Legeljék Básánt és Gileádot, mint a hajdankor napjaiban, Mint azon a napon, amelyen kivonultál Egyiptom földjérôl, csodálatos dolgokat mutatok majd neked”. (14b-15) Az ószövetségi választott nép hosszú, bûnös tévelygése után érthetô Mikeás csodálkozása az utolsó idôben történô hazatérésen: „Melyik isten hasonló hozzád, aki megbocsátod a gonoszságot, és elengeded örökrészed maradékainak bûnét? Nem folytatja tovább haragját, mert az irgalmasságot szereti. Ismét irgalmaz Ô majd nekünk; leveszi rólunk gonoszságainkat, s a tenger mélyére veti minden bûnünket. Hûséget tanúsítasz majd Jákob iránt, irgalmasságot Ábrahám iránt, miként megesküdtél atyáinknak a hajdankor napjaiban”. (18-20) Örüljünk annak, hogy ezer éves a magyar kereszténység, és hogy Jézus ügyét állandóan védhettük. É VK . 16. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jer 1,1.4-10; Mt 13,1-9 „Jeremiásnak, Helkija fiának az igéi, aki az Anatótban, Benjamin földjén élô papok közül való volt”. (Jer 1,1)

T

öbbször is elôfordult már, hogy meg kellett említenem tisztán látás végett, hogy a zsidó törzsek közül csak Benjamin törzse maradt együtt Júda törzsével a déli zsidó országban, amikor az északi tíz törzs elszakadt Dávid királyi házától. Anatót tehát Benjaminnak, Jákob legkisebb fiának a törzséhez tartozott. Ebben a városkában lakott Jeremiás családja. De hangsúlyozza a próféta, hogy ô Áron papi házából származott, tehát Lévi törzsébôl. Ennek a törzsnek Isten nem adott szállásbirtokot, mert az oltárnál szolgáltak, és a többi törzs a papi háznak és a törzs nem pap tagjainak is részt adott a termésébôl. Arról nem szól a Szentírás, hogy Jeremiás prófétai meghívása elôtt gyakorolte valamilyen papi tisztséget a templomban. De azért hangsúlyozza papi rend250

hez való kapcsolatát a Biblia, mert a papoknak tisztükbôl következô feladatuk, hogy összekötôk legyenek Isten és emberek között. Másrészt szóba kell hozni különleges származását, mert majd késôbb kemény harcot vívnak ellene a saját törzsébôl származott, tényleges papi szolgálatban szorgoskodó papi rokonai is. Jeremiás saját maga írja le az utókor részére, hogyan szólította meg ôt az Úr fiatal korában, és hívta meg prófétai küldetésre: „Így hangzott az Úr igéje hozzám: Mielôtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek; és mielôtt kijöttél anyád méhébôl, megszenteltelek; prófétául rendeltelek a nemzetek számára”. (1,4-5) Isten miden embernek ismeri a sorsát, hiszen Ô az egyedüli lény, aki nemcsak ismeri az édesapát és az édesanyát, akik új embernek adnak életet, de Isten gondoskodik az új magzat számára nagyon pontos élettervrôl, amit majd meg kell valósítania, és Isten irányítja a szülôktôl örökölt ivarsejteket, Ô teremti a kis magzatnak a lelket és a személyét is adja, hogy így majd az élete során elvégzendô feladataira alkalmas legyen. A próféták közül többnek is elmondja ezt Isten, hogy tudatosodjék bennük az isteni elhívatás. Jeremiás szabadkozik: „Jaj, Uram, Isten! Íme, nem tudok én beszélni, hiszen gyermek vagyok!” (6) Ez a mentegetôzés ijedtségbôl eredt, megrettent a nagy feladattól. Nem azt jelenti viszont, hogy csecsemô, aki most kezd beszélni. A zsidóknál harminc éves korban nézték az ifjakat igazán felnôttnek, addig nem illett társaságban, nyilvánosan beleszólni idôsebbek, fôként öregek beszédjébe. A kiválasztó Úr azonban nem fogadja el a mentegetôzést: „Ne mondd azt: Gyermek vagyok, hanem menj el, ahová csak küldelek, és mondd el mindazt, amit parancsolok neked! Ne félj tôlük, mert én veled vagyok, hogy megmentselek, mondja az Úr. Majd kinyújtotta kezét az Úr, hozzáérintette a számhoz, és így szólt az Úr: Nézd, a mai napon a nemzetek és a királyok fölé rendeltelek, hogy gyomlálj és irts, hogy pusztíts és rombolj. Hogy építs és ültess!” (7-10) Sokszor talán nem esik jól a prédikáló pap keményebb igéje. Fogadjuk el, javunkra üzen mindent, ami igaz és a szeretet üzenete. É VK . 16. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . Jer 2,1-3.7-8.12-13; Mt 13,10-17 „Menj és kiáltsd Jeruzsálem fülébe!” (Jer 2,2)

J

eremiás a bevezetô látomásban megkapta Istentôl a prófétai megbízatást. Isten érthetôen és keményen elsorolta neki. „íme, szádba adtam igéimet! Nézd, a mai napon nemzetek és királyságok fölé rendeltelek, hogy gyomlálj és irts, hogy pusztíts és rombolj, hogy építs és ültess!” (Jer 1,9b-10) A mai olvasmányban mégis mintha fordítva akarná elkezdetni a megadott prófétai programot. Isten Izraellel létrehozott szoros kapcsolatának elsô, bensôséges örömére emlékezik, és erre hívja fel prófétája figyelmét: „Emlékszem rád, ifjúkorod hûségére, jegyességed idejének szeretetére, amikor utánam jöttél a pusztában a be nem vetett földön”. (2,2) Ezt megelôzôen Izrael négyszázharminc éven 251

át Egyiptomban lakott. Eleinte boldogan, késôbb rabszolgaként sanyarú sorsban. Onnan mentette ki Isten Izraelt hatalmas csodákkal. A Sínai hegy alatt aztán az Úr szövetségre lépett ezzel a jelentéktelen néppel. Erre céloz a prófétai szöveg. A szövetség megkötése után negyven évig gondoskodott róluk, bár nem mindig érdemelték meg. Aztán „tejjel, mézzel folyó országot adott nekik örökös hazául. Megvédte ôket minden bajtól, Kiirtotta ellenségeit. (vö. 2,3) Ezek után új hazájukban bálványozni kezdtek, bosszantva Istenüket: „Amikor bejöttetek, tisztátalanná tettétek földemet, és örökségemet utálatossággá. A papok nem mondták: Hol van az Úr? A törvény magyarázói nem ismertek engem, és a pásztorok elpártoltak tôlem; a próféták Baál nevében prófétáltak, és azok után jártak, amik nem használnak”. (7c-8) Isten ekkor a végtelen boldogság helyét hívja tanúnak: „Borzadjatok el ettôl, ti egek, irtózzatok és dermedjetek meg nagyon! – mondja az Úr.” (12) Ebben az Istent vérig sértô bûnben két ostoba gonoszság is rejtôzik. Nagy jólétükben nem tudták megbecsülni a töméntelen jót, amit Istentôl kaptak, és felcserélték ragyogó értékeiket ócska, tönkrement, hasznavehetetlen ócskasággal: „Mert két gonoszságot mûvelt népem: engem elhagytak, az élô víz forrását, hogy ciszternákat ássanak maguknak, repedezô ciszternákat, melyek nem tartják meg a vizet”. (13) a Közel-Keleten ivóvízben mindig nagy az ínség. Ahol élô víz fakad, kutak vagy források állandóan friss vizet kínálnak, az felbecsülhetetlen érték. Az ilyen vizet hívták élô víznek. Ahol ilyet nem találtak, ott szoktak ciszternákat ásni. Ha a köves talajban a ciszterna falai és alja is repedés-mentes volt, akkor a téli idôben bôven hulló esôvízzel teleengedték a tartályt, és abból ivott a legeltetô pásztor és a nyája is. A repedezett kövek viszont elengedték ezt az egyébként sem friss, poshadt vizet. Eme utóbbi sértés Isten ellen ezért fájó Istennek, mert az egészséges vizet nem becsülték, helyette áporodott innivalót tároltak, de azt is elvesztették. Az egykor mélyen hívô magyar népet nem érinti ez a szomorú és ostoba vád? Térj meg, népem! É VK . 16. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jer 3,14-17; Mt 13,18-23 „Térjetek vissza, elpártolt fiak, – mondja az Úr, – mert én vagyok a ti Uratok!” (Jer 3,1)

J

eremiás próféta nagyon szerette volna megmenteni népét és különösen a fôvárost, Jeruzsálemet a pusztulástól. Ezért ment mindig hûségesen a templomba, vagy ahová Isten küldte, hogy ott hûségesen közvetítse az Úr üzenetét. Annak az isteni szónak nemcsak azért volt különös ereje, mert elhangzott, mint minden beszéd. Isteni kegyelem kísérte, a hallott szavak értelmét segített ez felfogni, az akaratot serkentette, hogy fontolja meg mindenki, és térjen vissza Istenhez. A szavakkal együtt sugárzott Jeremiás arcáról az Úr kegyosztó jósága. Jeremiás emberi aggódása, testvéri, tiszta szeretete, a sze252

mébôl áradó biztatása rengeteg segítséget jelenthetett a hallgatóknak. Ennyi természetfeletti segítség, Jeremiás természetes, de imával komolyan alátámasztott biztatása mind megtette a hatását. Viszont félelmetes volt az ellenállás a hallgatóság soraiból. A sátán, aki Istennek és a hozzá hûséges embereknek ôsellensége, azonnal fellármázta a hamis prófétákat, a templomôrséget, akik oda rohantak a megilletôdött csoporthoz, és mondani kezdték az ellenkezés szavait: Ne higgyetek Jeremiásnak! Nekünk mást mondott az Úr! Nem lesz itt semmi baj! Jeremiást, pedig gyakran megfenyegették, sôt tettlegesen elbántak vele hol veréssel, hol kalodával. Jeremiás mindent eltûrt némán. Sok szövegkritikus úgy gondolja, hogy a mai olvasmány teljes szövege legalább hetven évvel késôbb, a babiloni fogságból hazatért zsidósághoz hangzott el: „Térjetek vissza, elpártolt fiak, – mondja az Úr, – mert én vagyok a ti Uratok! Magamhoz veszlek benneteket, egyet egy városból és kettôt egy nemzetségbôl. És bevezetlek titeket Sionba. Adok majd nektek szívem szerint való pásztorokat, akik tudással és belátással legeltetnek titeket” (14-15). Annyi bizonyos, hogy Isten megengesztelôdve beszél népéhez. Úgy tûnik, hogy az Úr a fogság hetven évén át ôrizte a romokat, nem engedett odaköltözni idegeneket, és az Úrnak gyermekei, Sion népe miatt olyan fontosak e romok. Most hazavárja az új életre készülôket. Ezek az új pásztorok kellô tudással és okos belátással nevelnek majd titeket. Arra is utal, hogy nem teljes számban térnek vissza az elhurcoltak. Az említett helyes foglalkozás – talán az újjáépítés miatt késôbb kerül sorra: „Ez történik majd, amikor megsokasodtok és megszaporodtok az országban azokban a napokban”. (16) Viszont az új idôk napjaiban történik valami egészen különös dolog: „Azokban a napokban, – mondja az Úr, – nem beszélnek többé az Úr szövetségnek ládájáról, és nem jut eszébe senkinek; nem emlékeznek rá, nem keresik, és nem készítik el többé”. (16) Isten a szent sátorral együtt készíttette el azt a kis ládát akácfából [125 x 75 x 75 cm] arany bevonattal, a tetején aranylemez két összeboruló kerubszoborral, köztük örökké ragyogott Isten dicsôsége. Csak papok érinthették. Ez volt a szentsátor, majd a templom ékessége. (Kiv 25,10-16) Az Ószövetség ládája eltûnt, talán Jeruzsálem végnapjaiban rejtették el. (Kr.e. 587-586) Helyette kaptuk azt a másik kincset, Jézus élô vérét, az új és örök szövetségét. (Lk 22,20) É VK . 16. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . Kiv 20,1-17; Mt 13,18-23 „Aztán gyümölcsöt hoz” (Mt 13,23)

J

ézus egyszerû formába foglalja a Teremtô csodálatos tervét, amellyel esélyt ad az embereknek, hogy ne csak Istentôl várják a családjuk, maguk, sôt a társadalom ellátását, hanem mind anyagi, mind szellemi síkon saját maguk is igyekezzenek az általános jólétet elômozdítani. Az ember az állatok világá253

ban is látja a szülôk szorgos munkáját a táplálék megszerzéséért. Ez a munka egyre többet kíván tôlük, hiszen a tavasz vérükbe írja: jön a költés, a szaporodás ideje. Ehhez el kell készíteni a meleg, erôs, megbízható fészket. Aztán fokozott erôfeszítést kíván a keltés, még nagyobbat a nevelés szakasza. Az emberek világában ez hosszabb idôt vesz igénybe, de hát ôk kétféle életre készülnek, és a természetes élethez hozzá kell csatolniuk a természetfelettit is. Egyébként az emberi élet ezt a kétféle életet a földi viszonyok idejére hatékonyan összekapcsolja. Mindent a maga idejében, jól elôkészítve, ahogyan Isten belénk oltotta. Jézus ebben a példabeszédben feltételezi, hogy a magvetô ember munkáját ismeri mindenki. Tisztában van az elszórt magokat, fenyegetô veszélyektôl is. Ebbôl az egyszerû földmûves-munkából akarja érzékeltetni a maga és küldöttei lelki tevékenységét, ennek szépségét, veszélyeit és eredményeit. A magvetô a vetésre elôkészített szántóföld szélére áll. Kiemel egy marok vetômagot a vállára kötött abroszból. Ügyes csuklómozdulattal félkörívben tíz-húsz centiméternyi széles sávban szétteríti a markában szorongatott magvakat. Tehát nem egy helyre zúdítja, mert ott a kikelés után egymás elôl kellene elvenni a földet, elszívni a táplálékot. Így viszont kicsit távolabb potytyannak egymástól, jobban megtalálják a táperôt, és tudnak bokrosodni, levelet és kalászt hajtva elôkészíteni a harmincszoros, hatvanszoros, százszoros termést. Az út menti sávból viszont könnyen kigurul a szem a keményre taposott útra. Ahogy a munkás elôre lép, hogy új mozdulattal újabb magvakat juttasson a földre, az útfélre esett magot észlelik az éhes madarak, rácsapnak és lenyelik. Abból finom táplálék lesz a madármama csôrében, röppen vele boldogan a fészkéhez, és igazságosan beleteszi soron következô pelyhes fiának tátogató csôrébe. A tövisek közé került magvakat az erôszakosabban fejlôdô gyom könnyen megfosztja táplálékától, elnyomja, tönkreteszi az új gabonatermés kialakulását. Ezek a veszedelmek a sátán és csatlósai irigységét mutatják. Mindent elkövetnek, hogy a mennyországra ne jusson semmi. A szántóvetô, pedig a jól végzett munka tudatával várja Isten adományaként a harmatot és esôt, ritkítja a gyomokat. Amit hasznosan maga és mások javára összegyûjt, akár a természetes síkon, akár természetfelettin munkálkodott, azt Isten javára fordítja annak, aki jó szívvel tette a jót a rábízottakkal. Milyen jó rágondolni: Madárszülôk sem kapnak fizetést, csak így köszönik meg a Teremtô jóságát, amit kaptak. Az emberek viszont örökké kapják folyamatosan mind természetes, mind természetfeletti szorgoskodásukért nem csökkenô mértékben a viszonzást, amit megérdemelnek: az örökké tartó boldogságot.

É VK . 16. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . Jer 7,1-11; Mt 13,24-30

254

255

„Mert ha valóban megjavítjátok útjaitokat, … akkor megengedem, hogy ezen a helyen lakjatok” (Jer 7,5-7)

I

sten Jeremiás lakásán beszéli meg prófétájával, hogy mit kell elmondania a templomban. Van ideje jól átgondolni, kiknek és mit kell mondania. Ez az elôzetes közlés az Úr részérôl Jeremiás számára elônyös, mert Isten így elôre engedi felkészülni a mondandójára, és elôre ismeri azokat a csoportokat, akikhez szólnia kell. Így tájékoztat minket a kinyilatkoztatásról: „Az ige, mely elhangzott Jeremiáshoz az Úrtól. Állj az Úr házának kapujába, hirdesd ott ezt az igét, és mondd: Halljátok az Úr igéjét egész Júda, akik beléptek ezeken a kapukon, hogy leboruljatok az Úr elôtt”. (7,1-2) Fontos közlendô, hogy a próféta nem a maga bölcsességét akarja elôadni, nem is emberi kultúrértékeket, történelmi tényeket, elképzeléseket. Ez nem tudományos vitaindítás, elméletek ismertetése, hanem mennyei igazság, melyet meg kell hallgatni, el kell fogadni, és ez szerint kell élni. Nem konferencia, nem parlament, ahol a többség dönt és úgy születik meg egy emberi törvény vagy határozat. Amit itt el kell mondania a szónoknak, Isten szava, minden halandóra érvényes parancs, amelyet tudomásul kell venni engedelmesen, imádattal. „Így szól a Seregek Ura, Izrael Istene: Jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, akkor megengedem, hogy ezen a helyen lakjatok”. (3) A zsidók már megszokták, hogy hétszáz éve atyáiknak adta az Úr ezt a vidéket, az ô örökségük, birtokuk. Ezért is kell hangsúlyoznia a prófétának, hogy az örökségként számon tartott értéke, ezeknek folyamatos birtoklása nem magától értôdô tény. Erre mindenkinek hálás szeretettel kell rágondolnia, amikor átveszi elôdeitôl, és jó gyakorta tudatosan megköszönni. „Ne bízzatok az ilyen hazug szavakban: ‘Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez!’ Mert ha valóban megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha valóban igazságot tesztek ember és társa között, a jövevényt, az árvát és az özvegyet nem nyomjátok el, ártatlan vért nem ontotok ezen a helyen, sem más istenek után nem jártok a saját vesztetekre, akkor megengedem, hogy ezen a helyen lakjatok, azon a földön, melyet atyáitoknak adtam öröktôl fogva mindörökké.” (4-7) Az a tény, hogy Isten temploma a mi földünkön is áll, el is jön valaki ide néha-néha, nem elég jogcím a biztonságra: „íme, ti hazug szavakban bíztok, melyek nem használnak. Loptok, gyilkoltok, házasságot törtök, hamisan esküsztök, Baálnak tömjéneztek, és más istenek után jártok, akiket nem ismertek; azután pedig eljöttök, és megálltok színem elôtt ebben a házban, mely az én nevemet viseli, és így szóltok: Megmenekültünk! Hogy elkövethessétek mindezeket az undokságokat? Vajon rablók barlangjává lett szemetekben ez a ház, mely az én nevemet viseli?” (9-11) Az a tény, hogy állnak városainkban, falvainkban templomok, ma sem elég. Járnunk kell oda! Az igazság és szeretet kell, hogy az életünk alapja legyen. „Akkor élni, virulni fog e hon!”

[C ÉV]

✽

É VK . 17. vasárnap . . . . . . . Ter 18,20-32; Kol 2,12-14; Lk 11,1-13

E

gy kedves, idôsebb úr szemrehányóan emlegette nekem, hogy Isten csak adja a parancsokat, de igazán soha nem kéri számon, megtartottuk-e. Olyan eljárás, mint a legtöbb emberi törvénynél: nincsenek igazi szankciók. Próbáltam megnyugtatni, hogy az Újszövetség iratai rövid idôt ölelnek fel, ezért nehezebb, bár nem lehetetlen kimutatni magából a Szentírásból a bûnök büntetését, de az Ószövetség írásai hosszú idôt ölelnek föl, ott bizony nagyon élesen megmutatkozik Isten irgalma mellett az igazságos büntetés is, ha a bûnös idôben nem tér észhez. Ilyen lehetôség mutatkozik a mai olvasmány kapcsán is. Ábrahám a kitüntetô isteni látogatás végén kikíséri vendégeit a réten át. A két angyal elôre megy, mert az Úr négyszemközt akar Ábrahámmal beszélgetni. Elmondja neki bizalmasan: „Szodoma és Gomorra bûne már égbe kiált, és igen súlyossá lett. Lemegyek hát, és megnézem, hogy valóban úgy viselkedtek-e, ahogyan hozzám szállt az ellenük szóló panasz szava, vagy sem; tudni akarom.” (20-21) Ezzel a beszéddel Isten hozzánk alkalmazkodik. Neki nincs szüksége információkra, közvetlen és öröktôl fogva mindent tud. Azt is érzékeltetni akarja Ábrahámmal és velünk is, hogy türelmesen kivár, és nem ösztönös reakció nála a büntetés. Tudja azt is, hogy késôbb ezt a történetet leírják majd, ezért engedi, sôt akarja, hogy Ábrahám könyörögjön a két városért, hiszen az egész történelem folyamán is erre számít az isteni irgalom. Amint meghallja Ábrahám, hogy milyen súlyos büntetés vár azonnali hatállyal a két városra, alkudozni kezd. Hivatkozik Isten igazságosságára, hogy hihetôleg lakik ott ötven igaz ember is, azoknak az elpusztítása a nagyon bûnösökkel együtt méltatlan lenne. Aztán gondolatban végigfut a lakosok ismert rétegén, meginog meggyôzôdése az ötvenes számmal kapcsolatban, ezért folytatja könyörgését elôször öttel, majd merészebben tízesével csökkentve az igazak várható létszámát. Isten, pedig minden kérésre azonnal jóváhagyóan rábólint. Ábrahám, pedig tizet említ utoljára, gondolva, unokaöccse, Lót a családjával jelent, négyet jelent, hat, pedig majd csak akad az ôslakosok között. Isten, pedig megígéri, hogy „tíz kedvéért is megkímélem a várost”. (32) Ábrahám megköszönve Isten jóságát, hazafelé indul, Isten, pedig láthatatlanná válik. Közben az angyalok Lót házába érnek. Ô boldogan fogadja az égi látogatókat. De jön a város apraja-nagyja, hangosan követelik, hogy Lót adja ki nekik a csinos fiúkat, hadd szórakozzanak velük kedvükre. Lót jól ismeri a város romlottságát, jól tudja, hogy mit jelent ez a szórakozás. Hivatkozik a vendégbarátság íratlan törvényére, de lehurrogják. Felkínálja koncnak két szûz lányát, azok nem kellenek senkinek. Végül az angyalok mentik meg Lótot, és vaksággal sújtják az összes elvetemült férfit. Mivel pedig nem akadt tíz igaz ember Szodomában és Gomorrában, az angyalok menekülésre késztették Lótot és családját, hajnalban, pedig földrengés, kénes esô, gyors halál sújtotta a két várost. Mindenki 256

meghalt, a két város területe lesüllyedt, elöntötte a közeli tenger, de ennek a vizét a rengeteg kén méregözönné változtatta: Holt tengernek hívjuk az óta. Isten sokáig vár arra, hogy a bûnösök megjavuljanak, de nem vár örökké. „Mert minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, Mely, ha megvész, Róma ledül s rabigába görbed” (Berzsenyi Dániel) [C ÉV]

✽

É VK . 17. vasárnap . . . . . . . Ter 18,20-32; Kol 2,12-14; Lk 11,1-13

„Szodoma és Gomorra bûne már égbe kiált, és igen súlyossá lett. Lemegyek hát és megnézem” (Ter 18,20)

I

stennek a tudása végtelen nagy. Nemcsak a most idôszerû ismereteket tudja pontosan, hanem a világtörténelem minden mozzanatát ismeri, hanem a szó legszorosabb értelmében mindent. Semmi szüksége sincs arra, hogy akkora lényeknek, mint a szodomai és gomorrai embereknek az erkölcsi magatartását abból tudja meg, hogy milyen híreket kap róluk. Akkor miért írja a Szentírás így: „Lemegyek hát és megnézem, hogy valóban úgy viselkedtek-e, ahogyan hozzám szállt az ellenük szóló panasz szava, vagy sem; tudni akarom”. (Ter 18,20-21) Ekkor elindította a kíséretében lévô két férfit, azaz az emberi testben megjelent két angyalt, hogy személyesen gyôzôdjenek meg a két nagyváros lakóinak bûnös vagy bûntelen lelkiállapotáról. Ezzel megüzeni nekünk az Úr, akik a történteket négyezer év távlatából mérlegeljük, hogy Istennek nem önmagát kellett megnyugtatnia, hogy a döntése kellôen megalapozott-e, hanem az angyalokat az égben, és majd a földön élô késôi ember generációkat, akik okosabbnak és lelkiismeretesebbnek akarnak látszani, mint a végtelen tudású Isten. Az angyalok az égben élnek. Látják Istent, úgy, ahogyan van, tehát ôbenne látják a világot és annak történéseit. Az angyaloknak értelme és akarata, mint szellemi képességek, sokkal nagyobbak, mint az embereké, de végtelenül kisebbek, mint Istené. Az angyalok minket, embereket testvéreiknek tartanak, hiszen mi is a mennyország örökösei vagyunk. Ezen kívül ôk jól emlékeznek arra, hogy teremtésük után a kötelezô próbatételük az volt, hogy elvállalják-e majd idôk múltával Istenüknek a Második Isteni Személyt, aki a teremtmények közül az emberek természetét magára ölti, és attól kezdve Isten is lesz meg ember is, és emberségében is imádni kell isteni Személye miatt. Akik elvállalták, mert belátták eme próba józan igazságát, azok a mennyországba léphettek azonnal, akik ezt megtagadták, azok pedig elvesztették angyali állapotukat, és rossz angyalokként, ördögökként élnek örök kárhozatban. Az angyalok tudják, hogy az emberek is próbáknak vannak alávetve. Akik megtartják Isten parancsait, üdvözülnek, akik megsértik, és nem teszik ezt jóvá, azok a kárhozott angyalokhoz kerülnek életükben, haláluk után, pedig a pokolba kerülnek ôk is, mint a bukott angyalok. Isten tehát a két angyalt küldi Szodomába és Gomorrába, hogy személyesen gyôzôdjenek meg arról, meny257

nyire romlottak vagy még megmenthetôk-e az ott élô emberek. Ezért kell átélniük azt a szégyenteljes tapasztalatot, hogy azonnal rájuk csapnak a férfiak, és követelik Lóttól, Ábrahám unkaöccsétôl, hogy adja ki vendégeit az ott élô összes férfinak közprédául fajtalanságra. Amikor kivonszolják ôket, az angyalok megértik, ezek az emberek velejükig romlottak, erkölcsileg vakok, és csak fizikai vaksággal is megverve menekülnek meg a mennyei angyalok a gyalázattól. Az angyalok meggyôzése után Szodomát és Gomorrát Isten földrengéssel, lakosait, pedig kénköves esôvel pusztította el. No és az emberek? Ôk hogyan állnak Isten döntése mellé? Egyetlen okos döntés létezik: Istennek mindig igaza van. Az evangéliumban Jézus arra int bennünket, hogy amíg elvileg elítéljük az Isten parancsainak megsértôit, amíg élnek, kérjük értük Istent, adjon kegyelmet nekik a megtérésre, de ha azt visszautasítják, megértjük, hogy menthetetlenek. É VK . 17. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jer 13,1-11; Mt 13,31-35 „Menj, vásárolj magadnak egy len övet, és tedd a derekadra, de vízbe ne rakd!”(Jer 13,1)

A

z öv a régi népeknél a hosszú, térdig érô vagy még hosszabb ruhákat az emberek derekán fogta össze. Gyakorlati célt szolgált, de hamarosan rájöttek az egyszerû emberek is, hogy a keskeny és olcsó anyagból készült ruhadarabot ki lehet hímezni, és ezzel a teljes öltözéket szebbé, kellemesebbé lehet változtatni. Maga, Urunk Jézus is ismerte és elismerte ezt a tényt. Amikor a Genezáreti tó partján tanítványok szûk körében helyettesének éppen kinevezett Péter apostol elôtt életének végsô kimenetelérôl beszélt, ezt mondta: „Bizony, bizony mondom neked, amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Ha azonban megöregszel, kiterjeszted kezedet: más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” (Jn 21,18) Ezzel Jézus jelezte, hogy az ifjúkorban hordott öv díszül szolgált az ô kiválasztottjának, öregen meg kemény rabszíjjá változik, amivel jelzik, hogy immár fogoly. Csörgô láncot kötnek hozzá, és a vesztôhelyre viszik. Ott a kereszt vár rá, amelytôl olyan iszonyúan félt, hogy az árulás éjszakáján háromszor megtagadta Mesterét. Hatszáz ével korábban Isten Jeremiással vetetett egy len övet. Aztán megparancsolta neki, hogy kösse a derekára. Vízbe nem tehette, tehát nem moshatta ki. Folyamatosan viselte ezt az övet. Aztán az Úr azt parancsolt neki: „Vedd az övet, melyet vásároltál, és a derekadon van! Kelj fel, menj az Eufráteszhez, és rejtsd el ott a sziklahasadékban! Erre elmentem és elrejtettem az Eufrátesznél, amint az Úr megparancsolta nekem”. (4-5) Az öv tehát vizet nem ért. A sziklahasadékban sem szokott víz állni. Gondoljunk azokra az irattekercsekre, amelyeket Kirbet Qumránban leltek fel pásztorok egy évszázada. Közel két évezrede rejtették a hegyoldal barlangjaiba Keresztelô Szent 258

János remetetársai. Cserépkorsókba, homokba ágyazva vészelték át a hoszszú idôt romlatlanul. Jeremiás is biztonságban érezhette övét. Hazament Jeruzsálembe. „Történt, pedig sok nap múltán, hogy az Úr ezt mondta nekem: Kelj fel, menj az Eufráteszhez, és vedd el onnan az övet, melyrôl megparancsoltam neked, hogy rejtsd el ott! Erre elmentem az Eufráteszhez, kiástam és elvettem az övet arról a helyrôl, ahova elrejtettem; de íme, az öv tönkrement, és semmire sem volt használható. Akkor hangzott az Úr igéje hozzám: Így szól az Úr: „Így fogom tönkretenni Júda büszkeségét és Jeruzsálem nagy büszkeségét. Ez a gonosz nép, amely vonakodik meghallgatni igéimet, szíve megátalkodottsága szerint jár, és más istenek után megy, hogy azoknak szolgáljon, és elôttük boruljon le, olyan lesz, mint ez az öv, mely semmire sem használható. Mert ahogy az öv az ember derekához tapad, úgy tapasztottam magamhoz Izrael és Júda egész házát, – mondja az Úr, – hogy az én népem legyenek, hírnevem, dicsôségem és ékességem, – de nem hallgattak rám”. (6-11) Szép magyar díszöv lehettünk Isten derekán, erre utal az elsô ezer évünk. Próbálkozunk most újra azzá lenni? É VK . 17. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jer 14,17-22; Mt 13,36-43 „nagy töréssel tört össze népem szûz leánya” (Jer 14,17)

I

sten adja a szavakat prófétája szájába. Szavai keserûek. Már sok üzenetet átadott a bûnökben csetlô-botló zsidóságnak a templomban is, azon kívül is, könyörögve kérte ôket, térjenek meg az Úrhoz, igaz Istenükhöz. Nem hallgattak rá. Pedig immár hatszáz éve elmondta az Úr ôseiknek a nagy figyelmeztetést: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ô útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, és akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor – íme ma elôre megmondom neked, – elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, amelynek elfoglalására átkelsz a Jordánon”. (MTörv 30,15-18) Hasztalan beszélt az ôsöknek Mózes, feleslegesen hirdette ezeket Jeremiás. Most Isten véglegesen keserû igét üzen: „Szemem könnyet hullat éjjel-nappal, és nem csillapodik, mert nagy töréssel tört össze népem leánya, nagyon fájó sebbel”. (Jer 14,17) a próféta talán a várfalak romjain ülve kesereg. A város körül a mezô tele holttestekkel, a városban maradt szegény népréteg éhségtôl ájultan küzd a halállal. A nép tehetôsebbjeit, az értelmiséget, a képzett mesterembereket, prófétákat, papokat rabszíjra fûzték ötvenesével és elhajtották ôket olyan országokba, amelyeket nem ismertek. Maga Jeremiás nem szerepelt a rabok névsorában. Róla tudta az ellenséges hatalom, hogy józan szóval figyelmeztette kortársait nemcsak a veszedelmes ostromra, hanem arra is, hogy ne 259

bízzék sem saját erejében, se Egyiptom felmentô seregében. Tisztelték benne az egyenes lelkû férfiút, aki nem karddal védte hazáját. Jeremiás viszont odaállt önként a fogságba indulók közé. Nyújtotta kezét a rabszíj fölé, hogy kötözzék oda sorstársa keze mellé. Közben perelt nyugtalan lélekkel Urával: Megyek én is velük! Az Úr tiltotta: Nem, te nem mész, hanem itthon maradsz. De igenis megyek velük, mert vállalom a sorsukat! Isten erre beleegyezett: Jól van, Jeremiás, menj velük, de akkor én nem vonulok velük. Ha úgy gondolod, hogy te többet tudsz adni nékik, hát menj! Jeremiás észbe kapott: Uram, nálad nélkül mi lesz velük? Inkább itt maradok. Magába roskadva imádkozott népe nevében: „Vajon végleg elvetetted Júdát, vagy Siont megutálta lelked? Miért vertél meg minket úgy, hogy nincs számunkra gyógyulás? Békességre vártunk, de nincs semmi jó; a gyógyulás idejére, de íme, rettenet! Elismerjük, Uram, gonoszságunkat, atyáink bûnét, hogy vétkeztünk ellened. Ne vesd el neved miatt, ne gyalázd meg dicsôséged trónját! Emlékezz, ne bontsd fel szövetségedet velünk! Vannak-e a nemzetek bálványai közt esôt adók? Vagy az egek adnak-e záporesôket? Nemde te vagy az Úr, a mi Istenünk, és terád várunk, mert te alkottad mindezeket.” (19-22) Mi is köszönjük, Urunk, hogy még idejében felébresztetted népünket! Benned bízunk továbbra is. É VK . 17. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . Jer 15,10.16-21; Mt 13,44-46 „Jaj nekem, anyám, hogy megszültél engem, a perlekedés emberét” (15,10)

A

próféta sikolya hangzik ebbôl az általa írt fejezetbôl: „Jaj nekem, anyám, hogy megszültél engem, a perlekedés emberét és viszály emberét az egész ország számára!” (10) Aki nem nagyvárosban él, talán elcsodálkozik azon, hogy a kisebb közösségeken mindenki mindenkit ismer. Tudja egyik ember a másikról, békés vagy veszekedôs ember-e? Aki veszekedni szeret, azt a békesség kedvelôi messze elkerülik. Érthetô a magatartásuk békében élni sokkal jobb, mint marakodni. Aki viszont szereti a veszekedést, az keresi az oda vezetô alkalmakat. A nagyobb városokban nem ismerik ennyire egymás az emberek. De ha belebotlanak a nemkívánatos emberekbe, messze elkerülik, ha netán még egyszer feltûnik a láthatáron a kellemetlen személy. Ha pedig házat vagy lakást vásárol valaki gyanútlanul, és veszekedôs, perlekedôs szomszédok közé keveredik, nyilván igyekszik onnan menekülni. A veszekedés forrása gyakran a kölcsönkért pénz vissza nem fizetése. A legtöbb esetben az ilyen rendezetlen viszony válik állandó viszály forrásává. A próféta nem pénzember. Szolgálata egyébként sem jól fizetett állás. Isten gondoskodik a legszükségesebbekrôl, de többre nem igen futja. E miatt nem jár bíróságra perlekedni, és ôt sem jelenti fel senki. Lehet azonban valaki irigyelt ember azért is, mert Isten kitüntette valamivel. Ilyen a prófétai sors. Isten barátja, bizalmasa lesz a kiválasztott. „Ha rátaláltam igéidre, eledelemmé váltak: Igéd nekem örömöm 260

és szívem vidámsága lett; mert a te nevedet viselem, Uram, Seregek Istene!” (16) Ha valakivel kezet fog egy híres ember, a másikhoz már nem ér el, azonnal megjelenhet az irigység. Hát, még ha a Seregek Ura társaságában tudnak valakit. Az ilyen ember önmagában is irigylésre méltó, és csak növeli a gondot, hogy Isten környezetébôl nem igen kívánkozik a borgôzös kocsmakörnyezetbe:” Nem ültem a tréfálkozók körében, és nem vigadoztam; kezed súlya miatt egymagamban ültem, mert bosszúsággal töltöttél el engem” (17) Természetesen magányossá lesz elôbb-utóbb az Isten embere. „Miért lett fájdalmam örökké tartó, és sebem halálos? Nem akar meggyógyulni. Bizony, olyan vagy számomra, mint a csalóka patak, melynek nem állandó a vize”. (18) Isten látja, érti az egyedül maradt ember vergôdését. Ezért ad lehetôséget az emberi síkra visszatérni: „Ha visszatérsz, engedlek visszatérni. Térjenek ôk vissza hozzád, de te ne térj vissza hozzájuk! Ez elôtt a nép elôtt bevehetetlen ércfallá teszlek téged. Harcolnak majd ellened, de nem bírnak majd veled, mert én veled vagyok, hogy megszabadítsalak és megmentselek téged, mondja az Úr. Megmentelek téged a gonoszok kezébôl és megváltalak az erôszakosok markából”. (1921) Uram, minket, papokat, de más hozzánk küldött barátaidat is védd így! É VK . 17. hét csütörtök . . . . . . . . . . . Kiv 40,16-21.34-38; Mt 13,47-53 „Hasonló a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz”. (Mt 13,47)

J

ézus apostolait különféle példabeszédekkel igyekezett tanítani, hogy értsék a mennyország, pontosan Isten belsô titkait. Ôket nem képezte világi tudományokra, hiszen az üdvösség szolgálatának a nagymestereivé kellett lenniük. Megmagyarázta nekik az Ószövetségi Szentírást, hogy értsék, és magyarázni tudják majd másoknak is. Vidéki zsidók voltak valamennyien, eljártak a zsinagógákba a szombati összejövetelekre, de ezeken az olvasást követôen nem igen akadt olyan képzett ember, aki megmagyarázta volna Isten nekik szóló üzenetét. Aztán képezte ôket arra a többletre tanítva, amellyel Ô egészítette ki az ôsöknek adott kinyilatkoztatást, hogy olyan mesterek lehessenek, amilyeneknek a jézusi tanítványoknak lenniük kellett: „Így tehát minden írástudó, aki járatos a mennyek országában, hasonló a házigazdához, aki kincseibôl régit és újat hoz elô”. (52) Aki halat akart fogni, régen is két eszközzel rendelkezett: egyedül horoggal igyekezett lépre csalni egyenként a halakat, többen egyesülve, pedig hálót vetettek a tengerbe, amely vízbe felállított drótkerítéshez hasonlóan körülzárta a víz egy területét, a halak, pedig nem tudtak belôle kimenekülni. Ez a mozgatható, erôs fonálból font háló a hajó felé szûkült, a bennrekedt halakat, pedig kiszedték. Ott azonnal meg is válogatták: a selejtes, fejletlen példányokat visszadobálták a vízbe, hadd nôjenek. A szép, értékesíthetô halak, pedig a kereskedôkhöz kerültek. Jézus ezt a közismert kenyérkeresô munkát használta fel kiindulópontnak ahhoz a nagy lelki munkához, 261

amely majd a világ végén válik idôszerûvé. Pillanatnyilag él hat és félmilliárd ember a földön. Régebben egyszerre ennyi ember soha nem lakta a földet. De folyamatosan sok tízezer éven át emberek milliói is éltek együtt a föld hátán. Ha ezeket egyszerre akarja a jó Isten a feltámadás után ítéletre állítani, bizony nem lesz könnyû igazságos döntéseket hozni, ki való a mennyországba, ki a pokolba. Ott nem lehet tévedés az ítéletben, minden jóért és minden rosszért igazságos bér jár. Jézus szerint az angyalok lesznek segítôi. Akik megszentelô kegyelem állapotában lesznek, mennyországba kerülnek, akik viszont ezzel az ajándékkal nem rendelkeznek, elkárhoznak. A parabola satnya halai visszakerülnek a tóba, lesz módjuk pótolni mulasztásukat. A tényleges ítéleten azonban végsô állapotot zárnak le, a kegyelem híján nem mennybe valókat iszonyú kínzások helyére vetik, vagyis a pokolba. Ez az ítélet megfellebbezhetetlen és javíthatatlan. Minden ember azért kapott elegendô idôt a földön, hogy a megszentelô kegyelmet biztosítsa a maga számára. Ez az élet legfontosabb feladata. Senki nem kifogásolhatja, hogy ô ezt nem tudta. Isten mindenkinek tehetsége szerint adja a lehetôséget legalább egyszer. Lesz sírás és fogcsikorgatás: a sírás a késô bánat, a fogcsikorgatás a tehetetlen düh, irigység, önvád és mások vádolását jelzi. Viszont nem lesz mód sajnálkozni másokon. Az igazságos ítélet érthetô és megnyugtató az üdvözültek számára. Jézus mindenkit szeret, mindenkit hív, vár a halál pillanatáig. Mindenkiért szenvedett, meghalt és feltámadt. Többet nem tehet Ô sem. Mi is próbáljuk megtenni, amit tudunk. Amíg lehet! É VK . 17. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . Jer 18,1-6; Mt 13,47-53 „Kelj fel, menj le a fazekas házába! Ott majd tudtul adom neked igéimet”. (Jer 18,2)

J

eruzsálem magas hegy tetejére épült város. Nem a legmagasabb hegy a környékén, mert keleti oldalán mély völggyel elválasztva valamivel magasabban húzódik az Olajfák hegye, de az ünneplésre érkezô hívô zsidók mindig boldog büszkeséggel énekelték: Felmegyünk Jeruzsálembe! Valóban, az egész ország minden tájáról indulhatott az ünnepi menet, nemcsak a síkságokhoz viszonyítva állt magasan a táj tetején Jeruzsálem. Aki Nyugatról, a Földközi tenger felôl közelítette meg, annak nyolcszáz méter magasságra kellett emelkednie Jeruzsálemig, aki viszont Keletrôl érkezett a Holt tenger partjáról, tehát a Jordán folyó völgyébôl, annak ezerkétszáz méteres szintkülönbséget kellett felkapaszkodnia egészen rövidtávon. A zsidó nép kiváltságos ôsapjának, Ábrahámnak idejében már királyi város állt Sion hegyén. Kr.e. kétezer évvel költözött erre, tájra Ábrahám unokaöccsével, Lóttal. Lót késôbb Szodoma városába telepedett. Királya és négy szövetségese háborúba keveredett négy király hadseregével. Ez utóbbiak gyôztek. Ábrahám viszont felfegyverezte háromszázti262

zennyolc szolgáját, megverte a négy király seregét, és kiszabadította Lótot. A gyôzelem hírére eléje ment Sálem, a késôbbi Jeruzsálem királya, Melkizedek, aki a Magasságbeli Istennek fôpapja volt. Istennek kenyeret és bort áldozott fel. (vö. Ter 14) Innen kezdve tudjuk, hogy a bálványimádók világában az egy igaz Istennek örökre kiválasztott városa lett Jeruzsálem, hiszen ide jött templomba Jézus is, itt adta értünk áldozatul önmagát a keresztfán, és elôzô este itt alapította az Eukarisztiát, amikor az utolsóvacsorán a kenyeret és a bort átváltoztatta saját szent Testévé és Vérévé. Boldogan tartjuk számon ezt a szent várost mi keresztények is, mert ettôl a perctôl kezdve nemcsak a zsidók fôvárosa, a mi Szent Városunk is Jézus Krisztus miatt, aki az addigi áronita fôpapoktól örökre átvette Isten fôpapságát, mint a Melkizedek rendje szerinti igazi fôpap. Amikor tehát olvassuk, hogy Jeremiásnak azt parancsolja az Úr Kr. e. Hatszáz évvel, hogy keljen fel, és menjen le Jeruzsálem hegyérôl a falakon kívüli völgybe, ahol az agyag kéznél volt a fazekasok munkájához, és ott majd meghallja az Úr szavát Jeruzsálem sorsáról, talán eszébe jutott, hogy itt találkozott az ô testi ôsapja, Ábrahám ezernégyszáz éve azzal, akirôl Dávid király zsoltárt írt, hogy Isten Fia, Dávid Fia és Melkizedek rendje szerinti örök fôpap lesz. (Zsolt 110,1-4) És ez a lényeg az emberiség történelmében, a zsidóság történetében, nem az, hogy most a közeljövôben és késôbb mi lesz Jeruzsálem sorsa. Nézi a fazekas kezében összerogyott agyagot. Nem lett belôle az, aminek a mester szánta. Lett másfajta edény. És szólt az Úr: „íme, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, Izrael háza” (6) – Uram, mi Jézus népe vagyunk! Építsd újra népünket Fiad örömére! É VK . 17. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . Lev 23,1.4-11.15-16.27.34b-37; Mt 13,54-58

„Azután elment a saját falujába és tanította ôket” (Mt 13,54)

S

zent Máté az általa írt evangéliumot szerkesztve bizonyára azért helyezte ide Jézus názáreti látogatását, hogy az utolsó ítéletrôl mondott figyelmeztetésre rögtön adjon Jézus életébôl egy igen fontos utalást. A názáretiek rendkívül szerencsésnek vélhetôk. Odaköltözött hozzájuk Betlehembôl egy iparoscsalád. József nevû családtagjuk ügyesen, megbízhatóan építette a házakat, készítette a kívánt berendezéseket. Jól jártak vele. Aztán odaköltözött egy idôsebb házaspár: Joachim és Anna. Nekik volt egy igen aranyos, testben-lélekben gyönyörû leányuk, Mária. A názáreti ôslakosokat valószínûleg nem tudtak arról, talán nem is érdekelte ôket, hogy mindkét család Dávid leszármazottja. Az sem lehetett köztudott, hogy a szentföldi tartományok vezetôje Róma jóvoltából Ézsau nemzetségébôl való férfi, Heródes, mint király nemcsak négy évre kapta meg a helytartói méltóságot, hanem bizonytalan idôre. Viszont ezt veszélyeztette az a hír, hogy a zsidók várják a Messiást, aki majd elveszi mindenkitôl az 263

uralkodói jogot. Hogy ezt megakadályozza, elkezdte felkutatni a betlehemi Dávid-ivadékokat, hogy ha közülük való a Messiás, idejében megakadályozza fellépését. Ezért menekültek el a Dávid-sarjak a fôvárostól távolabbra, Názáretbe. A zsidók onnan nem várták a Messiást. Így ott valóban észrevehetetlenül nôtt fel Dávid sarja, a Messiás. Tizenkét éves korától tanulta nevelôapja mesterségét, majd önálló iparosként folytatta az ô halála után. Aztán eltûnt faluból. Majd érkeztek a hírek csodatetteirôl, beszédeirôl. Most végre itthon is lehet hallani, talán majd csodákat is mûvel. Jézus valóban azért jött vissza Názáretbe, hogy ifjúkora közösségét elindítsa az üdvösség útján. Mert az Ószövetség már kevés. Elkezdôdött az új kapcsolatteremtés ideje a fölséges Istennel. Jézus a közvetítô Isten és emberek között. Az Ô tanítása adja meg a helyes viszonyulást az üdvösség terén, és ahogy az angyal ott, Názáretben Máriának mondta, Ô váltja meg népét bûneitôl. Ezt, pedig meg kell hallgatniuk, el kell fogadniuk, szerinte kell élniük, különben nem lesznek a megváltás élvezôi. Jézus tehát szombaton újra bemegy a zsinagógába, de most nem csupán meghallgatja a felolvasást, hanem szólásra is jelentkezik. Hallgatják boldogan, csodálkozva. De aztán felébred belôlük a dölyf: Nemde ez az ács fia? Idevalósi, rokonai itt élnek most is. És hitetlenkedve szembefordulnak vele. Az utolsó ítéleten Jézus ott fog állni az emberiség között. Az egyik legkínosabb találkozás talán éppen názáreti kortársakkal lesz majd. Ott éltem köztetek. Sosem gondolkodtatok el harminc éven át, ki ez a szeretettel teljes építômester? Mindent rendkívül szépen készít el, mintha a teremtô Isten lenne benne jelen! Amikor pedig visszamentem hozzátok, nem próbáltatok elgondolkodni, hogy azért jöttem vissza, hogy ráébresszelek benneteket, hogy a bölcsességemet nem iskolában szereztem, mert arra nem volt szükségem, tehát magamban magamtól birtokolom? Hogy valóban új korszak kezdôdött az emberiség életében, köztünk a Messiás, oda kell figyelnünk rá? Az ítéleten mindez már elkésett jelenség! Modern emberek! Sírtok, hogy elvették mindeneteket. Azért sírjatok, mert elvették a hiteteket, és most velük, a gazemberekkel együtt kell állnotok!

Elkánának két felesége volt: Anna és Fenenna. Az utóbbinak több gyermeke is volt, Annának egy sem. Súlyos megaláztatások után itt könyörgött Anna az Úrhoz, akitôl nagy ajándékként fiút kapott, Sámuelt. Héli, az idôs fôpap három évesen maga mellé fogadta a kisfiút. Saját két felnôtt fia gonosz módon végezte a papi szolgálatot. Ezért, együtt kellett meghalniuk, amikor a frigyládát vitték harcoló katonáik kérésére a filiszteusok ellen vívott csatába. Isten büntetése volt ez a két gyors halál. Isten akkora sílói szentélynek még prófétát adott, majd a zsidó népnek Sámuel személyében. A szentélynek viszont el kellett pusztulnia papjainak bûnei miatt. Jeremiás már korábban is hivatkozott Síló szomorú pusztulására: „Menjetek csak el az én helyemre, Sílóba, ahol elôször lakást készítettem nevemnek, és nézzétek meg, mit tettem vele népemnek, Izraelnek gonoszsága miatt”. (Jer 7,12) Jeremiás próféta újra parancsot kapott Istentôl: „Így szól az Úr: Állj az Úr házának udvarába, és mondd el Júda minden városáról, ahonnan eljönnek leborulni az Úr házába, mindazokat az igéket, amelyekrôl megparancsoltam neked, hogy elmondd nekik; ne hagyj el egy szót sem. Hátha meghallgatják és megtérnek, mindenki a maga gonosz útjáról, és akkor megbánom azt a rosszat, melyet tenni szándékozom velük cselekedeteik gonoszsága miatt.” (Jer 26,2-3) Síló sorsa teljesedik be Jeruzsálem templomán is, hisz Jeremiás idejében ugyanúgy vétkeznek az emberek. Az ítélet azonban csak akkor teljesedik be, ha az emberek meg nem térnek. „Hallották a papok, a próféták és az egész nép, amint Jeremiás elmondta ezeket az igéket az Úr házában. Történt pedig, hogy amikor befejezte Jeremiás mindannak az elmondását, amit az Úr parancsára el kellett mondania az egész népnek, megragadták ôt a papok, a próféták és az egész nép, és azt mondták: Bizony, meg kell halnod! Miért prófétáltál így az Úr nevében: Mint Síló, olyan lesz ez a ház; ez a város pedig elpusztul, úgyhogy nem lesz lakója” (7-9) Isten azóta sem változott. Az Egyháznak kell felolvasnia és elmagyaráznia, hogy Isten végtelenül irgalmas és megbocsát a megtérô bûnösöknek, de igazságosan lesújt minden gonoszra, ha nem hajlik megtérésre

É VK . 17. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jer 26,1-9; Mt 13,54-58

É VK . 17. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . Jer 26,11-16.24; Mt 14,1-12

„Olyanná teszem ezt a házat, mint Síló, ezt a várost pedig átokká teszem a föld minden nemzete elôtt” (Jer 26,9)

„Halálbüntetés jár ennek az embernek, mert ez ellen a város ellen prédikált” (Jer 26,11)

S

J

íló kánaáni város volt. A zsidó honfoglalók birtokukba vették és leállt a honszerzô hadviselés. Hét törzsnek még nem volt szállásbirtoka, ennek ellenére nem akarták tovább folytatni az ígéret földjének meghódítását és kisorsolását. Késôbb ez is megtörtént. Innen mentek vissza a Jordántól keletre letelepedett két és fél törzs férfi tagjai a családjukhoz. Itt állították fel a szent sátort, hogy az istentiszteleteket a törvény elôírása szerint végezzék. Ide jött el családjával az Efraim törzsébôl való Elkána áldozatot bemutatni az Úrnak. 264

eremiásnak ki kellett állnia a jeruzsálemi templomban az udvarokra. A bejárat közelében volt a pogányok udvara. Ide beléphettek a nem zsidó származású férfiak és nôk, akiket vonzott az egy igaz Isten szeretete. Az igazság iránt érdeklôdést keltett a kegyelem. Aki szeretett volna többet tudni arról, akit nem emberek faragtak valamilyen anyagból, aztán hiába tették díszes helyre, hiába könyörögtek hozzá, magatehetetlen volt. Jó lelkû zsidók aztán elmagyarázták nekik, hogy az igaz Isten az ô ôsapjuknak, Ábrahámnak 265

megjelent, szövetséget kötött vele, hogy néppé teszi utódait. Ebbôl a népbôl születik majd az isteni küldött, aki minden embernek utat nyit a mennyország felé. Ez a templom nyitva áll a nem-zsidók elôtt is, de nem keveredhetnek össze velük, csak, majd ha befogadja ôket az Úr, és prozelita, megtért pogány lesz belôlük. A következô udvarra lépcsôn lehetett felmenni. Ezen a lépcsôn táblák álltak ezzel a felirattal: A zsidóasszonyok udvara. Aki pogány, nem mehet be oda, mert szentségtörést követ el és azonnal megölik. Az udvar belsô szélén újabb lépcsôk jelezték, hogy nem mindenki mehet föl oda, hanem csak a választott nép férfi tagjai. Onnan lehetett átmenni a papok udvarába. Ott csak szolgálattevô papoknak volt szabad tartózkodniuk, és azoknak a nem-pap zsidóknak, akik áldozatukat adták át a papnak, és részesedtek is annak húsából. Errôl a viszonylag kis udvarról nyílt a templom. Abba csak a szolgálattevô papnak volt szabad belépnie, hogy tömjént tegyen az illatáldozat oltárára. Jeremiásnak nyilván a pogányok udvarában kellett megállnia, mert mindenkinek hallania kellett Isten üzenetét: „Ha nem hallgattok rám, és nem jártok törvényem szerint, melyet elétek adtam, hallgatva szolgáimnak, a prófétáknak szavaira, akiket én küldök hozzátok, de nem hallgattatok rájuk, akkor olyanná teszem ezt a házat, mint Síló; ezt a várost, pedig átokká teszem a föld minden nemzete elôtt”. (Jer 26,4-6) Ennek a jövendölésnek gyorsan híre futott nemcsak a templomban tartózkodók körében, hanem a királyi palotában is. Rögtön oda is mentek Júda vezetôi. Akkor a papok és a próféták így szóltak a vezetôkhöz és a néphez: „Halálbüntetés jár ennek az embernek, mert ez ellen a város ellen prófétált, amint saját fületekkel hallottátok”. (11) a döbbent csendben megszólalt Jeremiás kiigazítva a súlyos vádat: „Az Úr küldött engem, hogy prófétáljak ez ellen a ház ellen és ez ellen a város ellen mindazokkal a szavakkal, amelyeket hallottatok. Most azért jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, s hallgassatok az Úrnak, s ti Isteneteknek a szavára! Akkor megbánja az Úr azt a rosszat, amelyet kimondott rólatok”: (12-13) Én, pedig nem védekezem, tegyetek velem, ahogy akarjátok. De ne feledjétek el, hogy ártatlan vért ontotok, ha megöltök, mert Isten üzenetét adtam tovább nektek. Akkor Ahikám próféta és a nép vénei Jeremiás mellé álltak, a nép, pedig nem merte bántani. É VK . 17. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . Lev 23,1.8-17; Mt 14,1-12 „Ez Keresztelô János”. (Mt 14,2)

I

sten azért adta az értelmet az embereknek, hogy felismerjék a rengeteg látni- és értenivaló között, sôt fölött az örökkön élô legfôbb lényt, mindenek Teremtôjét és Urát, Istent. Amikor okokat keresünk, és végül rátalálunk a kiinduló, az elsô okra, fôként, ha a legvégsô okot is felfedezzük, akkor éri el értelmünk az igazi célját, mert feltárult elôtte Isten léte. Ô az, akinek léte nem 266

származik senkitôl, sehonnan, mindent örökkön örökké birtokol a saját erejébôl. Heródes király nem tartozott az okos, értelmes emberek közé. Ügyesen felhasználta kapcsolati tôkéjét, amikor Rómában kilincselt, hogy a zsidó tartományokban Jézus nyilvános mûködését kicsit megelôzve helytartó legyen királyi rangban. Könnyen érvelhetett saját személye mellett, ott a központban ugyanis jól ismerték öregapját, akit a történelem „Nagy” jelzôvel tisztelt meg. Ô tehát Heródes Antipász volt, Nagy Heródes unokája. Amikor a zsidótörvények ellenére feleségül vette bátyja elbocsátott feleségét, Keresztelô János figyelmeztetését, tiltó bejelentését nem vette komolyan. Áskálódó új neje miatt a prófétát ugyan börtönbe vetette, sôt késôbb egy születésnapi táncprodukciótól elbájolódva a táncosnô kedvéért meg is ölette ott a börtönben, de megnyugodni nem tudott. Lelkiismerete zaklatásai között úgy vélte, hogy az a Názáreti Jézus, akit János mutatott be Isten Bárányának a Jordán partján, az ô erejével mûveli csodáit. Akkor sem gondolkodott szabályosan, amikor Jézus pere folyt Jeruzsálemben. Ô éppen akkor ott tartózkodott. Pilátus a tárgyalás során értesült róla, hogy Jézus nem az ô tartományához tartozik, hanem Heródeséhez. Azt is mondták neki, hogy Heródes éppen Jeruzsálemben van az ünnepek alatt. Odaküldte hát hozzá Jézust, hogy ô vizsgálja ki perét. Heródes nagyon megörült a hírnek, hiszen régóta szerette volna látni Jézust, de Jézus nem kereste fel. Most erôszakkal odavitték hozzá. Nagyképûen tette fel kérdéseit, láttatni óhajtotta hatalmát. Jézus azonban szóra sem méltatta. Ekkor kigúnyolta a Názáretit, ennek érzékeltetésére fehér ruhába öltöztette, majd visszaküldte Pilátushoz. Addig haragban voltak, ettôl a naptól jó barátok lettek. Amikor az utolsó ítéleten sor kerül Jézus ellenségeinek ítéletére, vajon ôk hogyan viselkednek? Mivel tudnának védekezni? Azzal talán, hogy földi életében nem lehetett felismerni isteni mivoltát? A legfelsôbb állami vezetôknek is gondolkodniuk kell, ez alól soha senkinek nincs felmentése. Ott áll majd elôtte Heródes. Hivatkozhat-e arra, hogy megesküdött a táncosnônek, hogy bármit kérhet, még országa felét is? Amikor a kérést meghallotta, hogy közönséges, oktalan, gyalázatos gyilkosságot követel a lány, akkor esküre, szertartásos isteni tanúságra hivatkozhat szabályos valaki? Vagy rongyrázás volt a vendégek felé: nekem semmi sem szent, csak a magam akarata? – Milyen emléket ébreszt akkor már kijózanodott eszében, hogyan aláztam meg az Isten Fiát, a szenvedésében hozzám küldött Názáreti Jézust? Mit kaphatok most érte jutalmul? Mibe öltöztet ô engem? Szörnyû és örök kínokba.- Amikor a földi hatalmasok maguk vagy mások sikeréért Isten jogaiba tipornak, jusson eszükbe, hogy az Ô eljárásában és ítéletében az igazság az alapvetô. Ha itt valamelyik „nagyúr” irgalmas lett volna, ott vele kapcsolatban is alkalmazná Jézus. De így, ahogy manapság viselkednek?

267

[A ÉV]

✽

É VK . 18. vasárnap . . . . . Iz 55,1-3; Róm 8,35.37-39; Mt.14,13-21

„Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” (Mt 14,16) ”Amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelô János haláláról, csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül”. (Mt.14,13)

J

ézus nem menekült Heródes király elôl. Nem ijedt meg attól, hogy elôfutárát börtönbe vetette, mert meg merte mondani az uralkodónak, hogy Isten törvénye tiltja, hogy feleségül vegye testvére elzavart feleségét. Ezzel az aszszonyt halálosan megsértette. Áskálódásának eredménye lett, hogy Heródes a börtönben leüttette János fejét. (vö. Mk 6,17-29) Temetési beszédet sem akart mondani, mert már életében megadta róla a legragyogóbb dicséretet: „Bizony, mondom nektek, asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelô Jánosnál”. (Mt 11,11) Sokan tanulhatnának Jézustól e tekintetben is, hogy az illô elismerést az élôknek adnák meg, ne a halottaknak tartogatnák. Különben már korábban megfogalmazta véleményét a tanítványok értékrendjérôl, amikor egy fiatalember jelentkezett tanítványnak, de elôbb apja temetésére szeretett volna elmenni: „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat; te pedig menj, és hirdesd az Isten országát!” (Lk 9,60) Jézus tehát egyedül tanítványaival indul a tavon egy kietlen helyre. Ott szerette volna illôen gyászolni a Keresztelôt. „De az emberek megtudták, és a városokból gyalogszerrel utána indultak. Mikor kiszállt, már nagy tömeget látott ott. Megesett rajtuk a szíve, és meggyógyította betegeiket”. (13-14) Elôbb említett elve szerint ô is tanítani és gyógyítani kezdett. A sok szegény ember ezt várta tôle. Estefelé a tanítványok arra ösztönözték Jézust, hogy bocsássa el a tömeget, mert fáradtak és éhesek. Jézus válasza váratlan volt és teljesíthetetlennek tûnt: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni” (16) Csodálkozva felelték: „Nincsen másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk”. (17) Jézus ezt jól tudta. Mégis ragaszkodott hozzá, hogy ezt a kevéske ételt vonják meg maguktól, a többi már az ô gondja. A fûre telepített ötezer férfi és legalább ennyi asszony és gyerek jóllakásig kapott a kenyérbôl és a halból. Jézus parancsára még összeszedtek tizenkét kosár kenyérmaradékot. Isten erejébôl és áldásából jut is, marad is. Jézus ezzel a nagy csodával mégsem akart senkit arra biztatni, hogy többet ne dolgozzanak, mert a Mester hatalma végtelen, ellátja hallgatóit ennivalóval munka nélkül is. Az olvasmányban Egyházunk Izajás prófétát idézi, aki az örökélet boldogságával ismertet meg bennünket: „így szól az Úr: Ti szomjazók, jöjjetek a vizekhez mind, és bár nincs pénzetek, siessetek ide! Vegyetek ingyen gabonát és egyetek, vegyetek pénz nélkül bort és tejet”. (Iz 55,1) Isten tehát arra tanít bennünket, hogy az Ô ôsi terve a világ végéig érvényes marad. „Fogta tehát az Úr Isten az embert és az Éden kertjébe helyezte, hogy mûvelje és ôrizze meg”. (Ter,2,15) Ehhez a keresztény embereknek is körömszakadtáig ragaszkodniuk kell. Szent Pál írja: „Amikor ugyanis még nálatok voltunk, meg268

hagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék”. (2Tessz 3,10) Isten rendelése az is, hogy életünknek eme földi szakaszában gyakoroljuk a szeretetet. Ez a gondoskodás rendszerint munkával jár mind a saját család, mind nemzetünk javára. Ez az önzetlen munka segít hozzá, hogy igazi örömet szerezzünk a mellénk rendelt embereknek. Amilyen bôven juttatunk ebbôl másoknak itt a földön, olyan intenzitású boldogságot kapunk majd odaát az örökké tartó, soha nem devalválódó boldogságból. [C ÉV]

✽

É VK . 18. vasárnap . . . . . . . . . . Préd 1,2.2,21-23; Kol 3,1-5.9-11; Lk 12,13-21

„Esztelen, még az éjjel számon kérik tôled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?” (Lk 12,20)

E

gy-két nappal ezelôtt kesergett egy értelmes újságíró, hogy mennyi fölösleges lap jelenik meg napjainkban haszontalan és hazug írásokkal. Felnyitottam a 18. vasárnapra kijelölt olvasmányokat, és az Ószövetség egyik bölcse több mint kétezer év távlatából küldi figyelmeztetését: „Minden hiábavalóság, mondja a Prédikátor, csupa hiábavalóság. Minden csak hiábavalóság. Hisz jó néhány ember munkálkodott bölcsen, okosan és sikerrel, aztán át kellet engednie olyannak, aki mit sem fáradt érte. Ez is hiábavalóság és nagy baj!” (Pred 1,2.2,21) Olvasom, hány gazdag ország, hány milliomos vásárolja meg szegény országok nyomorultjainak a földjét óriási mennyiségben, szó esik egy dél amerikai törzsfônökrôl, aki eladta országa szinte egész termôföldvagyonát, ezért egyedül ô kap járulékot havonta mintegy tizenkilencezer Ft-ot. Ebben a hírözönben benne van az is, hogy hazánk meggondolatlan polgárai eladtak illetéktelenek talán millió hektárt Európa legjobb minôségû földjeibôl. Erre is megvan a több mint kétezer éves minôsítés a Prédikátor könyvében: „a gonoszokat nehéz megjavítani, az ostobák sora meg végtelen”. (Pred 1,15) a balga, népességet fogyasztó gondolkodásról az evangélium is ad példázatot: „Egy gazdag embernek a földje bôséges termést hozott. Így okoskodott magában: Mit tegyek? Nincs hová gyûjtenem a termésemet. Tudom már, mit teszek: lebontom csûrimet és nagyobbakat, építek, oda gyûjtöm majd a termést, és minden vagyonomat. Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van elég vagyonod, eltart sok évig. Pihenj, egyél, igyál, és élvezd az életet! Ám az Isten így szólt hozzá: Esztelen, még az éjjel számon kérik tôled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?” (Lk 12,16-20) az értelmes eszû ember Istenhez igazodik: „Megteremtette Isten az embert a maga képére: Isten képére teremtette ôt, férfinak és nônek teremtette ôket. Isten megáldotta ôket, és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá!” (Ter 1,27-28) 269

[C ÉV]

✽

É VK . 18. vasárnap . . . . Préd 1,2.2,21-23; Kol 3,1-5.9-11; Lk 12,13-21

„Vigyázzatok és ôrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bôvelkedéstôl függ az ember élete” ( Lk 12,15)

A

z emberiség történelmében örök gond a vagyon. A legtöbb ember úgy érzi, hogy ez jelent jólétet, biztonságot, tekintélyt, rangot. Jézus nem a tisztes jólétet ítéli el, hanem arra int: „Vigyázzatok és ôrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bôvelkedéstôl függ az ember élete.” (Lk 12,15) Az ember boldogsága az önzetlen szeretet gyakorlásától függ. Isten sem az Ószövetség, sem az Újszövetség idején nem tiltotta, hogy az ember akár örökléssel, akár tisztességes munkával vagyonhoz jusson. Jézus a kapzsiságtól óvja hallgatóit, ne hogy igazságtalanul akarjunk vagyonhoz jutni. E téren nagy veszélyt jelentenek a kereskedelem és a banki ügyletek. Még rosszabb, ha erôszakkal vagy csalással jut az ember új vagyonhoz. Szent Ágoston int bennünket: „Vannak olyan foglalkozások, amelyeket nehéz bûn nélkül ûzni”. Az ószövetségi Prédikátor véleménye: „Minden csak hiábavalóság. Hisz jó néhány ember munkálkodott bölcsen, okosan és sikerrel, azután át kellett engednie szerzeményét olyannak, aki mit sem fáradt érte. Ez is hiábavalóság és nagy baj.” (2,21) Ennek kellemetlen folytatása: „Igen, mi haszna van az embernek sok-sok fáradozásából és törekvésébôl, amellyel emésztette magát életében? Valóban minden napja csupa szenvedés, és minden tevékenysége csak bosszúság. Szíve még éjjel sem tud megnyugodni. Ez is hiábavalóság.” (22-23) Hiábavaló, tehát Isten elôtt nem ér semmit. Az örökség rendszerint örömet okoz az örökösnek, de nem mindig hoz igazi jólétet. Az irigység megmételyezi a szerzés örömét. Nem egyszer haraggal sôt gyûlölködéssel érnek véget a közjegyzôi tárgyalások, és szakadnak szét testvéri kapcsolatok, s ezzel veszélyeztetik az örök üdvösséget is. Hiszen még az idegenek között is a legfontosabb a szeretet. Megéri? A jól sikerült gazdasági termés is elveheti az ember józanságát. Könnyen elveszti eszét az, akinek hirtelen megnövekszik vagyona, amikor rendkívüli termés mutatkozik. Úgy ítélheti meg, hogy ô már gazdag, ezután senkitôl sem függ. „Mit tegyek? Nincs hová gyûjtenem a termésemet. Tudom már mit teszek: lebontom csûreimet, és nagyobbakat építek, oda gyûjtöm majd a termést és minden vagyonomat. Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van elég vagyonod, eltart sok évig. Pihenj, egyél, igyál, és élvezd az életet! Ám az Isten így szólt hozzá: Esztelen, még az éjjel számon kérik tôled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél? Így jár az, aki kincset gyûjt magának ahelyett, hogy Istenben gazdagodnék”. (Lk 12,17-21) Miért mondja esztelennek az Úr ezt a gazdagot? Egész életében nem jutott eszébe, hogy földi életünk célja a szeretet gyakorlása, talán nem nyílt lehetôsége erre. Isten viszont megadja élete nagy lehetôségét, pótolni tudná minden elmaradt jócselekedetét. Ô pedig kizárólag saját elônyeivel van elfoglalva, megcsúfolva egyetlen lényeges 270

küldetését. Ezért nem kapja meg a szerencsés fordulat élvezetét, önzéséért azonnal fizetnie kell. Ne tévesszen meg minket globális világunk sok milliárdosa, ügyeskedôje! Ha ma nem is, de elôbb-utóbb megkapják az ítéletüket: Esztelenek, számon kérik tôletek a szeretet megcsúfolását! É VK . 18. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jer 28.1-17; Mt 14,22-36 „Így szólt nekem Hananja, Összetöröm Babilon királyának igáját” (Jer 28,1-2)

„C

idkijának, Jozija fiának, Júda királyának uralkodása kezdetén ez az ige hangzott el Jeremiáshoz az Úrtól: Így szólt hozzám az Úr: Csinálj magadnak köteleket és igákat, s tedd a nyakadba! Majd küldd el azokat Edom királyának, Moáb királyának, Ammon fiai királyának, Tírus királyának és Szidon királyának azokkal a követekkel, akik Jeruzsálembe jöttek Cidkijához, Júda királyához! Parancsold meg nekik. Hogy ezt mondják uruknak: Így szól a Seregek Ura, Izrael Istene: Így beszéljetek uratokhoz: Én alkottam a földet, az embereket és az állatokat, amelyek a föld színén vannak, nagy hatalmammal és kinyújtott karommal, s annak adom, akinek én jónak látom”. (Jer 27,1-5) Annak idején, amikor az Ószövetségben rendkívüli ügyeket akart üzenni Isten a maga népének, Izraelnek, csak a választott prófétával beszélt. A prófétákat Isten ünnepélyesen szokta kiválasztani, meghívni, aztán a küldetést megadni általánosságban, majd szükség szerint igénybe vette szolgálatait. Ez a prófétának igen nagy tiszteletet jelentett, ezért a sátán idônként megkísértett önhitt embereket, akiket Isten nem küldött, akik maguktól szóltak, vagy pl. a sátántól hoztak megtévesztô üzeneteket az embereknek. Így bûnbe, hazugságba vittek álprófétát, félrevezettek gyanútlan embereket. Ezért Isten idônként figyelmeztette a maga népét, hogy az ellentétes üzenetekben a beteljesülés igazolja Isten küldöttét. Jeremiás próféta idejében sok jellel és világos beszéddel üzente meg általa az Úr, hogy Júda sorsa most beteljesedik, mert hiába volt Isten türelmes, aggódó figyelmeztetései, Júda királyai és népe nem volt hajlandó komolyan venni. Isten ekkor nyíltan megüzente népének, sôt a környezô országoknak is, hogy kijelölte azt a pogány királyt, akit büntetô ostorának szánt. Amikor a fentebb felsorolt kis országok követei Jeruzsálembe érkeztek, akkor kellett Jeremiásnak fából készült igákat készíteni. Olyan szerszám az iga, amelyet tehenek vagy ökrök nyakába akasztanak, rúdhoz erôsítik, és ezzel húzzák a szekeret, akármilyen nehéz. Itt azt jelenti, hogy Isten Nabukodonozor kezébe adja a felsorolt országokat kínos szolgaságra. A mai olvasmányban Hananjáról szól az ige. Úgy gondolta, hogy neki sokkal nagyobb lesz a sikere, mint Jeremiásnak, ha az elhangzott fenyegetésre ezt feleli: Ahogyan én összetöröm a nyakadon lévô igát, úgy tesz az Úr is. Nem kell tehát félni! Jeremiás nyakából kiveszi a jármot, összetöri. A 271

próféta talán meglepôdik egy pillanatra, elcsodálkozik: Isten vajon megsajnálta Júdát? Megváltozott volna a fenyegetése? Az Úr azonban szól küldöttéhez: „Menj és mondd meg Hananjának: Így szól az Úr: Faigákat törtél össze, csinálj helyettük vasigákat! …Nem küldött téged az Úr, te mégis hazugsággal biztattad ezt a népet. Ezért így szól az Úr: Íme, én elûzlek téged a föld színérôl: még ebben az esztendôben meghalsz, mert lázadást hirdettél az Úrral szemben”. (Jer 28,13.15-16) Isten minden népámítóval így bánik el. É VK . 18. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . Szám 11,4b-15; Mt 14,13-21 „Adjatok nekik ti enni”. (Mt 14,16)

H

eródes Agrippa, a kisdedölô Nagy Heródes unokája, Galilea tartomány királyi címmel kitûntetett helytartója, születésnapi lakomáján egy táncosnô mûvészetét az illetô kérésére azzal honorálta, hogy a börtönben hóhérral levágatta Keresztelô János fejét. Jézus ennek hallatán elvonult egy puszta helyre. Egyedül ment oda a tanítványaival. A környékbeli városokból azonban rengetegen sereglettek arrafelé a parton, amikor meghallották, hogy Jézus merre indult a hajóval. „Mikor kiszállt, meglátta a hatalmas tömeget. Megkönyörült rajtuk, és meggyógyította a köztük lévô betegeket”. Nem valószínû, hogy hivatkozott arra, ami a királyi börtönben történt. De mindenki észlelhette a megdöbbentô különbséget: A király szórakozik, nem átallja lefejeztetni a köztiszteletben álló prófétát, Jézus, pedig nagy szeretettel, ingyen, azonnal meggyógyít minden beteget, aki csak odalép eléje. „Mikor este lett, odamentek hozzá a tanítványok és azt mondták neki: Sivár ez a hely és az idô is eljárt már. Bocsásd el a tömeget, hogy a falvakba menjenek, és ennivalót vegyenek maguknak. Jézus azonban azt mondta nekik: Nincs rá szükség, hogy elmenjenek, adjatok nekik ti enni”. (15-16) Jézus ezzel elkezdi bemutatni küldetésének egyik fôcélját: Az Ô küldôje nem önzô zsarnok, aki elvesz, hanem végtelenül jó Atya, aki általában a természet bámulatos erejével gondoskodik gyermekeirôl, de jóságát idônként megmutatja közvetlen nagylelkûséggel, akár hatalmas csodával is. Minderrôl azonban senki nem sejtett semmit. Jézus tehát ragaszkodik ahhoz, hogy a tanítványai adjanak vacsorát a tízezres tömegnek. Ezért kell felkutatniuk az öt zsemlenagyságú kenyérkét és két halat. Csoportosan, könnyen számolhatóan ültetik le az embereket. Jézus tudatosítja az isteni vendégszeretetet. Megköszöni: „Azután fogta az öt kenyeret és két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte azokat, aztán odaadta a tanítványoknak, a tanítványok, pedig a tömegnek. Mindnyájan ettek és jóllaktak”. (19-20) Más forrásból tudjuk, hogy a jóllakott emberek összesúgtak: Ez a Názáreti Jézus ekkora csodára képes. Milyen jó lenne, ha visszahozná a mózesi idôket, és ugyanígy minden nap adná nekünk jóllakásig a kenyeret és halat. Rajta! Emeljük vállunkra, és kiáltsuk ki királyunknak! Jézus azonban nem ilyen király kí272

vánt lenni. Ezért gyorsan a hajócskába parancsolta tanítványait, és visszaküldte a kafarnaumi partra. Ô maga, pedig felment a hegyre és egyedül imádkozott. Imádkozott azokért, akik ott részesültek a nagy jótéteményben, és azokért is, akik majd hallgatni vagy olvasni fogják ezt a történetet. Imádkozott, hogy értsék meg: Isten nem csodás tényekkel, hanem szeretetének természetes módon adott ajándékaival akar táplálni minket. Azt akarja, hogy a szántó-vetô ember módján vele együtt munkálkodva érezzük, hogy Isten a maga gyermekeit nem nézi csecsemôknek, akiknek szájába kell adni az ennivalót. A szülô is abban leli örömét, hogy gyermeke felnô, elfogadja a szülôi segítséget, ha megszorul, de maga is felnôttként viselkedik, megteszi a magáét, és hittel vallja, hogy sem a magot nem én csináltam, sem nem én szökkentettem szárba a csírát, nem én faragtam ki az új búzaszemeket a kalászokban: ezt mind a mennyei Atyám ajándékozta nekem az esôvel és a napsugárral együtt. Azt akarja, hogy ma és holnap is ez a hit vezessen, és imám el ne apadjon soha! É VK . 18. hét kedd . . . . . . . . . . Jer 30,1-2.12-15.18.22; Mt 15,1-2.10-14 „Mivel sok a bûnöd, számosak vétkeid, azért tettem ezt veled” (Jer 30,15)

J

eremiás itt, könyvének közepén kapja Isten parancsát: „Így szól az Úr, Izrael Istene: Írd le magadnak egy könyvbe mind azokat az igéket, amelyeket szóltam hozzád! Mert íme, jönnek napok, – mondja az Úr,- amikor jóra fordítom népemnek, Izraelnek és Júdának a sorsát, – mondja az Úr-, és visszahozom ôket arra a földre, amelyet atyáiknak adtam, hogy birtokba vegyék”. (Jer 30,2-3) Valamikor, hatszázötven évvel Jeruzsálem pusztulása elôtt Isten hatalmas csodákkal állt Jákob utódainak tengernyi soksága mellé. Egyiptomban szaporodtak szép számú közösséggé. A csodákról és isteni kinyilatkoztatásokról, elsôsorban Isten és Jákob népének szövetségkötésérôl azt mondta Isten Mózesnek: Írd le, amit láttál! Ugyancsak ô, amikor élete vége felé közeledett, újra elmondott mindent, ami a negyven éves vándorlás idején Izrael népével történt az ô vezetése alatt. Beszéde végén halálára készülve, tehát végrendeletszerûen összegezi a lényeget: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ô útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és akkor élni fogsz”. (MTörv 30,15-16) Aztán a századok folyamán sok bíró, majd próféta figyelmeztette népét ezekre az igékre. 722-ben az északi országot, Izraelt büntette bosszantó bálványimádása miatt. Hasztalan: el kellett pusztítani és fogságba hurcoltatni, javulni nem akaró népét. Tóbiás így írja le bûnbánó imáját: „Igazságos vagy, Uram, és minden tetted igazságos, és minden utad irgalom és igazság, s te ítéled meg a világot… És most számosak igaz ítéleteid, amelyeket végrehajtasz rajtam bûneim és atyáim bûnei miatt, mert nem éltünk parancsaid szerint”. (Tób 3,2.5) 587-586-ban megtörtént a végleges ostrom Jeruzsálem 273

ellen is. A gyönyörû város hatalmas falaival, messze földön híres templomával együtt romokban hever vadállatok tanyája. „Így szól az Úr: Gyógyíthatatlan a zúzódásod, halálos a csapásod. Nincs, aki ítélne peredben sebedért, gyógyulás, hegedés nincs számodra. Szeretôid mind elfelejtettek téged, nem törôdnek veled, mert ellenséges csapással sújtottalak, kegyetlen fenyítéssel, mivel sok a bûnöd, számosak vétkeid. Miért kiáltasz zúzódásod miatt, hogy gyógyíthatatlan a fájdalmad? Mivel sok a bûnöd, számosak vétkeid, azért tettem ezt veled”. (Jer 30,12-15) Jogos és igazságos a büntetésed. Magadnak köszönheted. Isten azonban nem haragszik örökké: „Így szól az Úr: Íme, én jóra fordítom sorsát Jákob sátrainak, és hajlékain megkönyörülök, felépül a város romjain, és a palota a jogos helyén fog állni… Az én népem lesztek, én, pedig a ti Istenetek leszek”. (18.22) Egészen kicsi fiú voltam, amikor az átelmélkedett ószövetségi fájdalmakat siratta kántorunk éneke: „Bús magyarok imádkoznak égi Atyánk hozzád: Fordítsd felénk, magyarokra szentséges szent orcád! Fáj a szívünk, könnyes szemünk, hozzád sír a lelkünk: Ennyi tengersok fájdalmat meg nem érdemeltünk”. Nem értettem egészen, de átéreztem: Valami nagy bajnak kell lennie. Most, Atyánk, hozzánk is szólj: Ne féljetek, csak folytassátok a hozzám térést! „Ti az én népem lesztek, én, pedig a ti Istenetek leszek” É VK . 18. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szám 12,1-13; Mt 14,22-36 „Valóban Isten Fia vagy!” (Mt 14,36)

J

ézus az elsô kenyérszaporítással vendégül látott és jóllakatott tízezer embert. Ez a csoda is ugyanazt a célt szolgálta, mint Jézus minden ilyen rendkívüli ajándéka: az igazságot és a szeretetet igyekezett helyreállítani, mint a teremtés alapját, amelyet a sátán és a gyenge emberek szorgalmasan romboltak. Az igazság üzenete csodáiban: Isten valóban és uralkodik mindenen, és elküldte Fiát, hogy errôl tanúságot tegyen; a szeretet mondanivalója: csak azért érdemes élni, hogy az ember mások javát szolgálja, mert Isten szemében csak ez az érték, amit jutalmaz. Ebben a hatalmas csodában is ez a kettôs cél valósult meg, mégpedig két irányban is: elômozdítani tízezer ember lelkében az istenkeresô hitet, és tizenkét tanítványában végleg megerôsíteni a hit fontos mozzanatát: A Názáreti Jézus valóban Isten Fia. A nép kereste a Jézussal való találkozást, azért figyelték, merre indul a hajó, és igyekeztek a parton hamarabb odaérni. A hosszúra nyúlt hittanóra nem volt terhes számukra, estig maradtak. Kíváncsian figyelték Jézus mozdulatait, a kiszámolt csoportok letelepítését, az öt pici kenyérkét az apostolok kétkedésével egyetértve: Mi ez ennyinek? Aztán a jézusi hálaimát, áldást és a véget érni nem akaró osztást a „még kérek” jelzéseire. A tizenkét kosár maradék és a „jóllaktam” kellôen alapozta a hitet: a Názáreti Jézus Mózessel vetekedô küldötte Istennek. A szeretete, pedig valami istenien nagy és szép. A tanítványokra, pedig még komolyabban hatottak 274

a történések. Amit a kezdet erôsen megkérdôjelezett: „Nem kell elmenniük, adjatok nekik ti enni”, aztán Jézus tôlük kéri a nagy jótétemény alapját szolgáló apró öt kenyeret, a jóllakott tömeg hálás tekintete, fôként, pedig Jézus égbe szárnyaló imája, arcán, szemén fénylô bizalma, végül a tizenkét kosár maradék, mind erôs lépcsô volt az istenfiúság hitéhez. Talán egész éjjel ezzel a ténnyel foglalkozott értelmük az ellenszélben és a hajócskát folyton visszatessékelô kemény játékban is. Amikor pedig pitymallott már, és látták, hogy még csak a tenger közepén tartanak, jött az ôket is megrázó nagy élmény: a tó tükrén sétál utánuk valaki. Zömmel halászok voltak, mielôtt Jézus kiválasztotta ôket. A vizet nagyon jól ismerték. Tudták, hogy hajó nélkül a mély vízen felül maradni csak úgy lehet, ha az ember belefekszik a vízbe, és erôs kar- és lábmozgatással biztosítja a felszín közelében maradást és haladást. Ember lábon ilyet el nem ér! Ha nem ember, hanem halott szelleme, akkor kísértet, ôket ijesztgeti, netán veszélyezteti is. Ezért kezdtek félelmükben kiabálni (vö. 26) „Jézus azonban mindjárt szólt nekik: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (27) Ez az én vagyok, sokszor elhangzik bizonytalankodók megnyugtatására, különösen gyerekek esetében. A hang jellege ismerôs a fülnek, elûzi a riasztó félelmet. Itt is ez döntött az ijedt felnôttek vigasztalására, hiszen már régóta ismerték Jézus hangját, de eddig is éreztek benne a jelen idôs megjelölésen túl is valamit abból, amire Mózes térdre esett a pusztában: Én vagyok, aki VAN, aki nem lett, nem volt, nem lesz, nem változik a múló idôvel: aki mindig jelen van: VAN. Ôk is leborulnak a csónak aljára, és kimondják rendíthetetlen hitüket: „Valóban Isten Fia vagy” (32) Ebben a borzasztó világban észrevesszük-e Jézus jelentkezéseit? Hittel vizsgáljuk-e üzeneteit? Ki merjük-e mondani hitetlen mocskolódások ellenére is valóban Isten Fia vagy” É VK . 18. hét szerda . . . . . . . . . . . . Szám 13,1-2.25-14,1.26-29.34-35; Mt 15,21-28

„Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak”. (Mt 15,26)

J

ézus nagyon hûségesen tartotta magát Atyja utasításaihoz. Ô, aki irgalmas Szívérôl híres földi élete óta, ott áll Tírusz és Szidon határánál, nem lépi át a Szentföld határvonalát, mert Isten a Messiást közvetlenül a zsidóknak ígérte Ábrahám idejében, és csak rajtuk keresztül a többi nemzetnek. Az Atya akarata fontosabb volt számára a mindennapi kenyérnél. Ezt Jákob kútjánál jelentette ki apostolainak, amikor a szamaritánusok félzsidó-félpogány csoportjára várt, hogy a Messiás kegyelmeiben részesítse ôket: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ô mûvét”. (Jn 4,34) Most egy pogány asszony, egy leányért aggódó igazi édesanya kiált utána: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia! A lányomat kegyetle275

nül gyötri egy démon”. (Mt 15,22) Jézus sokkal jobban szereti azt a démontól gyötört pogány kislányt, mint a tulajdon szülôanyja, hiszen az eget hagyta oda érte, mégsem hallgatja meg az anya könyörgését. Úgy tûnik mindenkinek, hogy kemény szívvel elfordul tôle. A tanítványok jól ismerik a zsidó társadalmi illemkódexet, hogy felnôtt zsidó férfi utcán nôt nem köszönthet, még saját édesanyját sem. Megértik Jézust, de sajnálják az asszonyt is. Jézusnak meg kell mondania, hogy hiába könyörög az anya a lánya érdekében, a szokásjog nem engedi, hogy segítsen rajtuk. Jézus nem erre a szokásjogra hivatkozik, hanem küldôjére: „Nem küldtek máshová, csak Izrael házának elveszett juhaihoz”. (24) Neki tehát nem parancsol a farizeusi jog, de Atyja igen. Ezt érzi meg a pogány édesanya. Merészen odamegy hozzá, leborul elôtte, és úgy kéri: „Uram, segíts rajtam!” (25) Jézus próbálkozik egy közismert mondással: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak”. (26) a mi modern fülünknek ez bizony kemény igének hangzik. A pogány édesanya azonban megtalálja a segítô szeretet mentôövét: „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a morzsákból, amelyek lehullanak uruk asztaláról”. (27) Jézus ezt várta. A pogány asszony elismeri a választott nép elsôbbségét, de érzi, tudja a szíve mélyén, hogy a többi nép is Isten teremtménye, és a megváltás rajtuk, a zsidóságon keresztül, de minden nép kincse lesz. Egyelôre csak morzsát kaphatnak, de egykor majd az asztalon lesz az ô kezük is, és nemcsak morzsák után nyúlhatnak, hanem az egész kenyér, az Eukarisztia is az övék lesz és minden népé, aki hittel elfogadja Urának Jézust. Jézus megindokolja segítését: „Asszony, nagy a te hited! Legyen neked, amint akarod. És abban az órában meggyógyult a lánya”. (28) Tele van a modern világ, a mi világunk, tönkrement családokkal. Testben gyönyörû, fessen öltözött fiatalok jelentenek nagy, néha megoldhatatlan problémát. Jézus kétezer éve nem tartozik egyetlen néphez sem kizárólagosan. Minden nép csatlakozhat hozzá, és abban a pillanatban, ha hisz Jézusban, megkeresztelkedik, joga van az Eukarisztia asztalához ülni, az öszszes jótétemény Urát szívébe fogadni. Sok szülô, országnyi népek nem ott keresik az orvosságot, ahol megtalálható. Vissza Jézushoz, rajta keresztül a minden jó forrásához, a mennyei Atyához. Ha visszatalálnak szülôk és gyermekek, megszûnnek a bajok, boldog világ ragyog majd fölöttünk. É VK . 18. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . Jer 31,31-34; Mt 16,13-23 „új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával” (Jer 31,31)

J

ól ismerjük a magyar történelembôl, hogy fontos cél elérése érdekében szerzôdni szoktak önálló emberek, és velük együtt sokan mások, akik a szövetség hasznából aztán mind részesülnek. Ilyen szövetséget kötött egy keletrôl nyugatra tartó hét rokon törzs, hogy az elôttük magasló hegylánc mögött elterülô gyönyörû és tágas vidéket közösen elfoglalják. Nem akartak már 276

tovább vándorolni, mert mindenütt letelepedett népek éltek. Ez a Kárpátok koszorúzta föld, pedig még szabad. A hét törzsfônök. Álmos, Elôd, Kund, Ond, Tas, Huba és Töhötöm tehát megbeszélték a honfoglaló tervet, aztán ereiket megsebezve vérüket csordították egy kupába, majd egyetértésük jeléül kortyintottak belôle valamennyien. Kötelezték magukat és törzsüket az együtt cselekvésre, és a honfoglalás érdekében a választott fejedelem, Árpád iránti tökéletes engedelmességre. Íme, a magyar vérszerzôdés. Ezeregyszáz év történelme alapszik ezen. Tették ezt a fogadalmat nem valami bálvány elôtt, hanem az eget és földet teremtô, végtelen nagy Isten nevében. Jóval korábban, négyezer éve, a bálványimádó, ördög uralta emberiség egy tagját, egy Ábrahám nevû hatvan éves, gyermektelen férfiút maga az ég és föld Ura, az örökkön örökké élô egy Isten szólította meg: „Menj ki földedrôl, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy nemzetté teszlek és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,1-3) Ma azt mondanák: Az addig nem ismert egyetlen igaz Isten berobbant Ábrahám bálványos életébe. De megtehetném, hogy felvetem a kérdést: Annak a helynek a közelében, ahol Isten megszólította Ábrahámot és szövetséget kötött vele, a legújabb tudományos kutatások szerint ott éltek a mi ôseink, akik sosem voltak bálványimádók, akik háromezer évvel késôbb is egyistenimádók maradtak: tôlük vagy felôlük nem hallhatott Ábrahám errôl az ôsi hitrôl? Nem könnyebben érthetô Ábrahám gyors és szilárd hite ilyen elôzmény után, mint ha csak, akkor vesz némi tudomást róla, amikor a Szentírás olyan magától értetôdôen elmondja az Ószövetség gyökerét jelentô ábrahámi történetet? Elgondolkodtató, hogy azok az ôsmagyarok ÉLÔ ISTENNEK nevezték Istenüket, és Ábrahám is így szólította: Él ELJON. Ábrahám utódai közül unokájának, Jákobnak (Izrael) leszármazottait tüntette ki úgy nyolcszáz év elteltével, hogy a Sínai hegyhez vezettette el ôket Egyiptomból és ott szövetséget kötött velük. Mózes nevû vezérük leírta Isten törvényeit. Ezt felolvasta a nép elôtt. A nép egy szívvel-lélekkel felelte: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott”. Bikákat vágtak le, vérükkel meghintette Mózes az egész népet. Ezt a szerzôdést nevezzük Ószövetségnek. (vö. Kiv 24,1-18) Jeremiás a hetven éves babiloni fogságból hazatérô zsidókat azzal vigasztalja, hogy hamarosan új szövetséget köt majd velük, de az nem a zsidókkal és nem idôleges jelleggel köttetik, hanem minden emberrel, örökké tart majd, és a Megváltó vérével köttetik. Azzal az Ószövetség megszûnik. „Amikor az újról beszél, az elôzôt elavulttá tette. Ami pedig elavul és megvénül, közel jár az enyészethez” (Zsid 8,13)

277

É VK . 18. hét péntek . . . . . . . . . . . Náh 1,14; 2,2; 3,1-3.6-7; Mt 16,24-28 „Rólad, pedig ezt parancsolja az Úr: Nevednek ne támadjon többé utódja!” (Náh 1,14)

A

két zsidó állam nincs szoros szövetségen, mert az északi Izrael királyai félnek alattvalóik jeruzsálemi zarándoklataitól. Úgy ítélik meg, hogy ha évente háromszor elzarándokolnak a jeruzsálemi templomba ünnepelni, akkor elôbb-utóbb összebarátkoznak Júda és Benjamin törzsével, és ôket elhagyva visszaállítják Dávid király egységes királyságát. Ezért építettek két bálványtemplomot Izrael területén, és oda rendelték az istenkeresôket imádkozni. Ez az erôs bálványozás majdnem teljesen kiszorította Jahveh imádását és ismeretét. Ez ellen a gondolkodás ellen harcol Illés próféta más prófétákkal együtt. A VIII. században azonban betelt Izrael gonoszsága. Isten elhatározza súlyos megbüntetését, 722-ben megszünteti önállóságát, Asszíria a végrehajtó. A déli országban, Júdeában is egyre inkább teret nyer a bálványozás. Ott 739-701 között Izajás próféta mûködik, akit nagyon gazdag megváltói jövendölése miatt az Ószövetség evangélistájának is szoktak nevezni. De halála után – a hagyomány szerint kötéllel fûrészelték ketté -, fél évszázadon át nem ismerünk Júdeában mûködô prófétát. Mintha Isten úgy rendelkezett volna: Izrael teljes felszámolása elég figyelmeztetés volt Júdának, hogy térjenek meg a bálványozásból, mert Isten büntetése ôket is eléri. Viszont 650-600 között, ahogyan Isten elôre látta, az utolsó évtizedeket élte át szabadon Júda királysága, Isten négy prófétát is küldött egyre súlyosabb fenyegetéssel. Közülük ketten, Szofóniás és az ifjú Jeremiás Jeruzsálem halálos ítéletét hirdetik. Náhum és Habakuk viszont az idegenek ellen hirdetik Isten üzeneteit. Ma Náhum prófétától olvastatott az Anyaszentegyház néhány sort. Izrael államban Isten ítéletének végrehajtója Asszíria volt. Ennek fôvárosa, Ninive, és királya, Szennacherib kapott utasítást a fenyítés végrehajtására. A rombolást, a nép rabszíjra fûzését viszont Isten túl kemény eljárásnak minôsítette: az ostor a kelleténél durvábban csattogott. Náhum ezért mond elmarasztaló ítéletet Ninive ellen: „Rólad pedig ezt parancsolja az Úr: Nevednek ne támadjon többé utódja! Isteneid házából kiirtom a faragott és az öntött bálványokat, elkészítem sírodat, mert becstelen vagy!… Felvonul elôtted, aki szétszór téged, aki ostrom alá veszi ostrommûveidet; Lesd csak az utat, tedd erôssé derekadat. Szedd össze minden erôdet! Jaj neked, vérnek városa, te egészen hazug; telve vagy fosztogatással, és nem távozik tôled a rablás. Csattog az ostor, dübörög a robogó kerék, zihál a ló, száguld a szekér, közelednek a lovasok, csillog a kard, villog a lándzsa, tömérdek a sebesült, rengeteg a halott… Utálatosságot halmozok rád, gyalázattal illetlek, és pellengérre állítlak. Olyan leszel, hogy mindenki, aki lát, visszatántorodik tôled és így szól: Elpusztult Ninive! Ki sajnálja? Hol is találhatnék olyanokat, akik részvéttel vannak irántad?” (1,14; 2,2; 3,1-3.6-7) Ni278

nivét egy új nagyhatalom, Babilon fogja így legyôzni. Ô ekkor tájt még sarcolja Júdát, majd tönkreveri. É VK . 18. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . MTörv 6,4-13; Mt 17,14-20 „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag”. (Mt 17,20)

J

ézus meghívott apostolainak nagyon sok hatalmat adott a sátán elleni harcra. Legtöbbször a testi bajok gyógyítását kérték magától, Jézustól a szegény betegek, a kettesével szétküldött tanítványok gyógyító erôt kaptak mesterüktôl. De a megbízatásuk szólt Isten és emberek nagy ellenségének, a sátánnak kiûzetésére is szólt. A sátán angyalból lett gonoszlélek, természete szerint tehát okosabb és akaratban erôsebb, mint az ember. Nem csoda, hogy gyógyító és igehirdetô körútjuk végén örömmel szokták elmondani, milyen sikerrel léptek fel az ördögûzés terén. A mai evangéliumi részletben Szent Máté elmond nekünk egy érdekes történetet. Amíg Jézus Péter, Jakab és János kíséretében a Tábor-hegyen színében elváltozott, megmutatta emberi természetén átragyogó istenségét, majd a másvilágról, a pokol-tornácáról érkezett ószövetségi szentekkel, Mózessel és Illéssel beszélgetett megváltó haláláról, és hallották a mennyei Atya tanúságtételét Fia, Jézus mellett, addig a többi apostol egyéni harcot vívott egy gonoszlélekkel. Egy fiúban sikerült a sátánnak lakást vennie: megszállta a fiút, rettenetes bajba keverte áldozatát. Mint holdkórost mutatta be fiát az édesapa az apostoloknak. Ôk azonban betegként sem tudták meggyógyítani, és ördögûzést hajtva végre, eredménytelen volt ez a próbálkozásuk is. Ekkor érkezett le a hegyrôl az Úr és kísérete. A beteg, most már mondhatjuk, ördögtôl megszállott apja, azonnal odajött Jézushoz. Leborult a Mester elôtt, és feléledt bizalommal ôt kérte immár, hogy segítsen a szerencsétlen fiún. Elárulta azonnal, hogy a tanítványokhoz folyamodott az imént, de azok nem tudták kiûzni a sátánt. Nagyon figyelemreméltó Jézus válasza: „Ó hitetlen és romlott nemzedék! Meddig legyek még veletek? Meddig tûrjelek még titeket?” (17) Elsô hallásra vagy olvasásra nagyon kemény válasznak tûnnek Jézus szavai. Jézus nem bántani akar, fôként nem a beteg kínos helyzetben lévô apját. Inkább tanítványait akarja felvilágosítni arról, hogy bennük van a tehetetlenség oka: „Hozzátok ôt ide hozzám! Jézus ráparancsolt, az ördög kiment belôle, és a gyermek meggyógyult abban az órában.” (18) Jézus személy szerint Isten, abszolút Úr égen, földön és az alvilágban is. Ezután az apostolok mentek oda hozzá, és érdeklôdtek, hogy ôk is kaptak hatalmat a gonosz lelkek felet, mi volt most tehetetlenségük oka? Jézus rögtön válaszol: „a kishitûségetek miatt (voltatok eredménytelenek). Mert bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a hegynek: menj innen oda, elmegy, és semmi sem lesz lehetetlen nektek”. (20) a mai emberek meglehetôsen sok bajjal küszködnek. Nagyon helyesen természetes esz279

közökkel próbálják nehézségeiket megoldani. Anyagi és szellemi erôvel ezért ruházott fel bennünket Teremtônk. Ami a természetes síkon mégsem megy, szabad kérnünk Isten természetfeletti segítségét. Védôszentünk, ôrangyalunk, és a többi szent, fôleg a Szûzanya pártfogását érdemes kérni. De ilyenkor is tapasztaljuk, hogy ha nem hiszünk imánk és az ô erejük hatékonyságában, nem kapunk segítséget. A természetfeletti dolgokban, pedig mindig érvényes: legalább fél mákszemnyi hitünk legyen. Az egész mákszem mostani nagy bajainkban is eredményes erônek minôsülne! [C ÉV]

✽

Sára engedelmességével hogyan alapozza meg a zsidók honfoglalását. Ôseink hét törzse milyen pici nép volt Ázsia és Kelet-Európa óriási sztyeppéin. Az Atya ide irányított bennünket egy hatalmas, zárt hegykoszorú ölelésébe. Nekünk szólt a nagy germán, szláv, majd a mérhetetlen nyugati új népek tengerében szétnézô magyaroknak: „Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot” Szent István megkapta Jézus Édesanyját Nagyasszonyunknak, megteremtette az igazság és szeretet alapján az új, keresztény Magyarországot. Sok vészben is megôrzött minket. „Ne félj, te kisded nyáj! Megnövellek! Maradj hû hozzám, Isten nevében élj.

É VK . 19. vasárnap . . . . . . . . . . Bölcs 18.69; Zsid 11,1-2.8-19; Lk 12, 32-48

„Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot” (Lk 12,32)

U

runk, Jézus Krisztus szorgalmasan dolgozott tizenkét éves kora óta egészen addig, amíg be nem töltötte harmincadik életévét. Jó példát adott az embereknek, hogy mindenkinek dolgoznia kell, és úgy kell biztosítania mindennapi kenyerét. Harminc évesen azonban abbahagyta a kenyérkeresô iparos munkát, mert el kellett kezdenie az evangélium hirdetését. Élete minden napját az Istenatya akarata szerint töltötte el. Aztán küldetése munkás formájának betöltése után vállalta a rövid tanító idôt, majd az iszonyú nehéz szenvedést is Atyja akarata szerint. Mindnyájunknak példát adott arról, hogy kell a magunk életét egy felsôbb akaratnak, a fölséges Istenatya velünk kapcsolatos élettervének megfelelôen teljesíteni. Ezér kell naponta imával kérnünk, mutassa meg nekünk, mi az Ô akarata, és azt tudjuk telesíteni. Mindezt a Zsidókhoz írt levél mai részlete szerint hittel kell keresnünk, elfogadnunk. Az evangéliumban pedig arra ösztönöz minket, hogy ne féljünk ettôl az életfelfogástól, mert Atyánk így adja nekünk a maga országát, a maga akaratának megismerését és jóakaratú teljesítését. Isten országa az igazság és szeretet megvalósítása. Az igazsággal megismerem Isten akaratát, a szeretettel megvalósítom. Mindenképpen arra kell törekednem, hogy ezért ne követeljek földi viszonzást. Hagyjam, hogy Isten gyûjtse össze nékem jótetteimet, és a mennyországban, mérje ki a nekem járó jutalmat, a mennyei boldogság intenzitását. Ez az Isten beteljesült országa, ami örökké tart, vagyis nem változik, nem devalválódik, nem szûnik meg soha. Halljuk meg ma: „Ne félj, te kisded nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot”. Azt a földi országot, amelyben lakni és dolgozni lehet, hogy az igazság tanításával és a szeretet állandó, önzetlen árasztásával olyan földi közös életet hozhassunk létre, amelyben élni jó. A Bölcsesség könyvének ma olvasott részletében a zsidók megmenekülésérôl hallunk. Isten hogy adta nekik a rabszolgaság után a boldog szabadságot. A Zsidókhoz írt levél részlete arról tanúskodik, hogy Ábrahám, Izsák, Jákob, 280

[B ÉV]

✽

É VK . 19. vasárnap . . . . . . . 1Kir 19,4-8; Ef 4,30-5,2; Jn 6,41-52

„Én vagyok a kenyér, aki a mennybôl szálltam alá” (Jn 6,41)

U

runk Jézus az elsô kenyérszaporítás alkalmával jóllakatott tízezer embert. Mindenkinek nagyon jólesett ez a váratlan vendéglátás. Rajongva vették körül a Mestert, és hirtelen támadt ötlettel állandósítani akarták ezt a bôkezûséget. Köréje csoportosultak, és készültek királlyá kikiáltani jótevôjüket. Jézus nem fogadta el ezt a lelkesedést. Ô nem azért szaporította meg a kevéske kenyeret, hogy hamis vágyat tápláljon a szegény emberekben. Rögtön arra gondoltak ugyanis, hogy ôseik idejében a pusztai vándorlás negyven éve alatt Isten minden este biztosította az egész zsidó tábor részére a mannát, amit ôk mennybôl hulló kenyérnek véltek. Most ezt várták volna el Jézustól, hogy iktassa ki a nehéz szántást, vetést, aratást a falusi életbôl, az elôzô napi módon vagy másként, de ezután gondoskodjék az ô jóllakatásukról. A kafarnaumi zsinagógában Jézusnak tisztáznia kellett a kenyérszaporítás igazi mondanivalóját. A pusztában nem Mózes adta a mannát, hanem Isten. Azért adta így az ennivalót, mert más mód ott nem nyílott a nép fenntartására. Amint átkeltek a Jordánon, megszûnt a manna-esés, mert ott volt elôttük az érett búzatenger, csak aratni kellett. A földet pedig egy-két éves honfoglalással kezükbe adta, hogy Isten eredeti rendelkezése szerint termeljék meg a mindennapi kenyeret: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy mûvelje és ôrizze meg”. (Ter 2,15) Ez örök parancs, Jézus nem változtat rajta. Jézusban a mennyei Atya új és örök ajándékot készített az embereknek: „Az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennybôl szállott le, és életet ad a világnak. Ekkor azt mondták neki: Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!” (Jn 6, 32-33) – íme, a két világ: Jézusé a mennyei kenyér, amelyben az Istenember rejtôzik, emberségének és istenségének minden gazdagságával. A másik a munkától és a szegénységtôl menekülô ösztönös emberé, aki önmagát is képes eladni rabszolgának, hogy a gyomrát naponta jóllakásig tölthesse meg finom ennivalóval. Jézus Kafarnaum zsinagógájában lelkét kívánja kitenni honfitársai számára. A kenyér jelenti az 281

ember számára a napi ennivaló minden fajtáját, sôt az élet minden szükségletének kielégítését. Az ember bárhol bármit dolgozik, „kenyeret keres” magának, családjának. Jól akar élni. Igaza van, ez nagyon fontos. Amikor a szellemi élet többletére vágyik, akkor sem felejti el a józanságot: „Primum vivere, dein filosofari” [elôször élni kell, utána bölcselkedni]. Jézus ezt nem vonja kétségbe, de a test élet fenntartását földi munkával oldja meg, viszont az embert annyira szereti, hogy isteni, tehát a legmagasabb rendû életben, az igazság és szeretet elsajátításában és gyakorlásában is részesíteni kívánja. Ennek a tápláléka pedig nem más, mint a maga az Istenember, a Kafarnaumban elôre jelzett, az utolsó vacsorán pedig ténylegesen valóra váltott Eukarisztia, Jézus Szent Teste és Vére a kenyér és a bor színe alatt. A mienk lett egyszerre Jézus embersége és istensége is. A bejelentés gyönyörû élmény volt Jézusnak, mert Ô tudta, mit akar adni. Nemcsak szavát és tetteit, nemcsak szenvedését, halálát és feltámadását, hanem Önmagát. Nagy érték a teste, istensége végtelen. Most mindezt nekünk, éhezôknek, nyomorgóknak kínálja jó szívvel. Vajon kétezer év tapasztalata alapján mi okosabbak vagyunk, mint a kafarnaumi zsidók? A mai emberek egy része is könnyedén eladja magát, hogy a gyomrát töltse. Mi legyünk okosak! Akarjuk a mennybôl alászállt Kenyeret, mert vele minden a mienk!

nem a napi két perces fohászod az Istené. Egész életedet Ô adta, Ô felügyeli a te igazi javaid szerint. Amit Mózes elôre megmondott, bekövetkezett. Mindkét zsidó állam a bálványokhoz csatlakozott, bennük az ördögöt imádta. Isten küldte a prófétáit, figyelmeztette népét, mert nagyon szerette ôket. Megüzente nekik, mit kell tenniük. Amikor már megszûnt az északi zsidó ország, százharminc évet kapott javulásra a déli. A katolikus Anyaszentegyház heteken áttárja elénk, hogyan harcolt prófétái által az Úr, hogy ne kelljen Júdát is sorsára hagynia: térjenek meg. Náhum és Habakuk, Szofóniás és Jeremiás köztük élve hordozta az igét, mondta nekik, rimánkodva ajánlotta a jobb útra térést, hiába. 597-ben már második figyelmeztetést kapnak Jeruzsálem lakói. Az elsô, az adófizetés nem volt elég hatásos. Hatalmas csoportot válogattak ki Nabukodonozor emberei az elôkelôbbek és mesteremberek közül. Ezeket fûzték rabszíjra, és deportálták ôket Babilonba a Kobár folyó mellé. Az Úr megmondta: Így jár az egész királyság, ha nem neki, hanem okoskodó szóvivôitekre hallgattok. A remélt egyiptomi segítség nem ér semmit. Nem jönnek, rászednek titeket. Még a város, a templom és a nép nagy része megmenekülhet, ha Nabukodonozor királlyal tárgyaltok. A deportáltak is két részre oszoltak. Ezért választotta ki közülük Isten az otthon hagyott Buzi pap fiát, a fiatal Ezekielt, hogy ott is közvetítse Isten üzeneteit a fogolytáborban.

É VK . 19. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . Ez 1,2-5.24-28c; Mt 17,22-27

É VK . 19. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . Ez 2,8-3,4; Mt 18,1-5.10.12-14

„ezt a szózatot intézte az Úr Ezekiel paphoz” (Ez 1,3)

„Te pedig, emberfia, hallgass mindarra, amit én majd neked mondok”. (Ez 2,8)

S

okszor kell felemelnünk a szavunkat népünk elôtt, amikor rosszallóan csóválják a fejüket, hogy beleszólunk népünk sorsának alakulásába. Azt hangoztatják, hogy az Egyház ne „politizáljon”, mert az ô dolga a lélekgondozás, a templom és a hittanórák, a lelkipásztori munka. E mögött a gondolkodás mögött mindig az az elmélet húzódik meg, hogy az Egyház, benne papság nem szólhat bele a civil hatalom mûködésébe. Az Ószövetség történeteibôl egészen más kép rajzolódik ki elôttünk. A próféták, Isten rendkívüli küldöttei mindig azzal a céllal kapták Istentôl a tennivalójukat, hogy mondják meg a népnek és királyoknak, hadvezéreknek, bíráknak, mit tesznek jól, mit rosszul. Ebbôl nyilvánvaló, hogy az egész emberi életnek szerzôje, irányítója, ura az Úr. Mózes utolsó beszédében ezt nagyon keményen megfogalmazta: „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ô útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, és más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor – íme ma elôre megmondom neked, – elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, amelynek elfoglalására átkelsz a Jordánon”. (MTörv 30,15-18) Nem a templomi heti egy órád, 282

E

zekiel fogoly társaival együtt keményen megérezte saját bôrén, hogy mit jelent szembeszállni Babilon katonai erejével. Különösen akkor, amikor Isten már közölte végsô döntését, hogy Júdát a bûnei miatt büntetni fogja. Igaz, az utolsó pillanatig óvakodott kimondani a tejes pusztulást. Erre utal, hogy a büntetés végrehajtója, Nabukodonozor elsô fokon csak sarcot, adófizetést alkalmazott, és nyomatékul egy kisebb csoportot deportált Babilonba. A bûnös város és nép nem akarta komolyan venni Isten ítéletét. Úgy gondolták, Egyiptom segítségével ki tudnák védeni Babilon támadását. Ezen vitatkoztak Jeruzsálemben és a foglyok egymás között. Ezekiel prófétai meghívása rettenetes félelemmel töltötte el a fiatal papot. Az égen lejátszódó jelek: „Ez volt a látomásom: Íme, forgószél jött észak felôl és nagy felhô, lobogó tûz és körülötte nagy fényesség, és belôle, tudniillik a tûz belsejébôl olyasvalami tûnt elô, mint a fénylô érc. Abban, pedig olyasmi volt, mint négy élôlény. Alakjuk ilyen volt: emberhez hasonlítottak; négy arca volt mindegyiknek és négy szárnya mindegyiknek. Lábuk egyenes láb volt; lábuk talpa olyan volt, mint a borjú lábának a talpa, és szikráztak, mint a ragyogó érc színe.” (Ez 1,4-7) „Szárnyuk suhogását olyannak hallottam, mint a nagy vizek zúgását, mint a fölséges 283

Isten szózatát; amikor jártak, hangjuk olyan volt, mint a sokaságé, mint a tábor zaja; amikor pedig álltak, leeresztették a szárnyukat. Mert valahányszor szózat hangzott az égboltozat fölött, megálltak, és lebocsátották szárnyukat”. (24-25) Ha meggondoljuk, hogy napjainkban is vannak hatalmas viharok, amiket rettegve vár a föld minden élôlénye, akkor el tudjuk képzelni, hogy Ezekiel is rémülten bámult. Különösen a viharból kitetszô élôlények ijeszthették. Annak ellenére, hogy a menny felé figyeltek, a próféta szinte önkívületi állapotba került. „Az égboltozat fölött pedig, amely fejük fölött volt, olyasmi látszott, mint a zafírkô, királyi székhez hasonló, s a királyi székhez hasonló dolog fölött fenn emberi alakhoz hasonló valami látszott… Így láttam az Úr dicsôségének jelenését. Én, amikor ezt láttam, arcra borultam. Ekkor egy beszélônek szavát hallottam. Így szólt hozzám: Emberfia, állj lábadra, hadd beszéljek veled. És miután hozzám szólt, lélek jött belém és lábra állított; és hallottam, amint hozzám beszélt és mondta: Emberfia, elküldelek téged Izrael fiaihoz, a pártütô nemzethez, amely eltávozott tôlem; ôk és atyáik mind a mai napig megszegték szövetségemet”. (26.28b-2,3) „Te pedig, emberfia, hallgass mindarra, amit én majd neked mondok, és ne légy ellenszegülô, mint az ellenszegülô ház; nyisd fel szádat és edd meg azt, amit én neked adok. Erre én azt láttam, hogy egy, íme egy kéz nyúlt felém. Benne könyvtekercs volt. Kiterítette elôttem, és az kívül is, belül is tele volt írva, s ami bele volt írva, a siralom, gyászének és jajszó volt. Ekkor azt mondta nekem: Emberfia, ami elôtted, van, edd meg; edd meg ezt a tekercset és menj, beszélj Izrael fiaihoz. Erre megettem azt, és olyan édes lett a számban, mint a méz”. (2,8-3,1.3) É VK . 19. hét kedd . . . . . . . . . . . . . MTörv 31,1-8; Mt 18,1-5.10.12-14 „Ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3)

J

ézus komolyan vette küldetését. Mindenben ragaszkodott mennyei Atyja akaratához. Harminc éves koráig nem beszélt arról, hogy Ô a Messiás, az Isten egyszülött Fia, egylényegû az Atyával, és emberi természetét egyesítette az isteni természettel, tehát Ô a láthatatlan Isten képmása is, meg a mi alakunkat is magára vette. Erre az alázatra szüksége volt, Atyja ezért a megalázkodásért adta neki a Jézus nevet, amelynek hallatára minden térd meghajol a mennyben, a földön és az alvilágban (Fil 2). Amikor tanítványokat válogatott, az egyszerû nép tanulatlan fiait hívta maga mellé. Közülük tizenkettôt fôtanítványnak, apostolnak nevezett. Minden hatalmat megadott nekik az evangélium hirdetésére, a betegek gyógyítására. Amikor az elsô apostoli körútról visszatértek és örömmel újságolták, hogy Jézus nevének említésére a gonosz lelkek kitakarodtak a megszállt emberekbôl. Jézus akkor figyelmeztette ôket, ne ennek örüljetek, hanem annak, hogy a nevetek fel van írva mennyország284

ban. Ezért nagyon meglepôdött az Úr, hogy apostolai arról vitatkoznak, ki a legnagyobb közülük. Odahívott és közéjük állított egy kisfiút, és ezt mondta nekik: „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában.” (3-4) Ezután még megtoldja az ártatlan kisgyerekek dicséretét, amikor önmagával azonosítja ôket. Igaz, ezt nem a mennyek országával kapcsolja össze, hanem a földre vonatkoztatja ígéretét, de mindenképpen óriási ígéret: „És aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, engem fogad be.” (5) a teremtéstörténetig visz vissza bennünket ezzel a kitüntetéssel. Ott Isten azt mondja: „Növekedjetek, szaporodjatok és töltsétek be a földet”. (Ter 1,28) Aki tehát gyermeket vállal a családba, Jézust fogadja be. Nyilván azért is hangsúlyozta Jézus ezt az ígéretet, hogy a mi borzalmas társadalmi viszonyainkra ráderítse a mennyország fényét. Erre a vállalásra is értelmezhetô Jézus ígérete: „a világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyôztem a világot”. (Jn 16,33) a Jézus nevében befogadott gyerekeket persze úgy is kell nevelni, hogy ez legyen legnagyobb büszkeségük, hogy ôk Jézust is képviselik a földön, és éljenek is belôle mielôbb, nehogy az ördög foglalja le a szívüket. Nekünk is szánhatta Jézus a következô figyelmeztetést, hiszen a gyerekek megrontása is szörnyû felelôssége korunknak, nemcsak a neveletlenség, a gyerekek, elrontása lehet vád korunk nevelôi (szülôk és pedagógusok) ellen. Jézus jajt kiált az ártatlan gyerekek megrontói ellen. Nemzetünk ereje nemcsak abban rejlik, ha a szülôk vállalják Isten ajándékát, a bôséges gyermekáldást, hanem abban is, hogy gyermekükben meglátják Jézust is. É VK . 19. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . Ez 9,1-7.10,18-22; Mt 18,15-20 „senkit se öljetek meg, akin tau-t láttok” (Ez 9,6)

E

zekielnek sorra adta Isten a büntetések elkezdésérôl tanúskodó látomásokat. „Most tehát, emberfia, így szól az Úr Isten Izrael földjéhez: Eljött a vég, a vég eljött, az ország négy tájára! Már rajtad van a vég, rád bocsátom haragomat; megítéllek útjaid szerint, és rád helyezem minden utálatosságodat! Szemem nem könyörül meg rajtad, és nem irgalmazok, hanem útjaid terhét rád rakom, és utálatosságaid benned lesznek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr”. (Ez 7,1-4) Isten tehát nem vár tovább, a nagy büntetés elkezdôdik. Ezekielnek ezt látnia kellett, hogy tanúskodjék Isten büntetô igazságosságáról. Talán már nem is annyira Júda népének kell átadnia ezt a látomást, hanem a világ késôbbi lakóinak, akik nem tanulnak a történelmi tényekbôl, hanem egyre szemtelenebbül magukat tartják a világ urainak, és ezért még a történelmet sem engedik megismerni. Egy következô látomásnál már vannak közvetlen tanúk az érintett nép fiai közül. „történt, pedig a hatodik esztendôben, a hato285

dik hónapban, a hó ötödik napján, hogy amikor én a házamban ültem, Júda vénei, pedig elôttem ültek, az Úr Isten rám bocsátotta ott a kezét. És íme, egy emberhez hasonló alakot láttam. Attól, ami derekának látszott, lefelé tûz volt, és a derekától fölfelé olyan volt, mint a fény; olyannak látszott, mint a fénylô érc. Ô kinyújtotta azt, ami kéznek látszott, és megragadott engem fejem egyik hajfürtjénél fogva. A lélek felemelt engem a föld és az ég közé, és isteni látomásban elvitt Jeruzsálembe az észak felé nézô belsô kapu mellé, ahol a féltékenység bálványa állt, hogy féltékenységre ingereljen. És íme, ott volt Izrael Istenének dicsôsége, úgy, ahogy akkor láttam, amikor a mezôn szemléltem”. (8,1-4) Ezek a vendégeskedô öregek tehát látták a prófétát önkívületi állapotba esni. Teste ott maradt elôttük, de a lelke – értelme, akarata – érezhetôen eltûnt. Akkor ott az Úr megmutatta neki, hogy a jeruzsálemi zsidók a templomi oltár északi kapuja közelében bálványszobrot állítottak fel. Ezzel végkép kivívták Isten jogos haragját. „És hallottam, amint nagy hangon kiáltotta: Elérkezett a város bûnhôdése! Mindenki tartsa kezében öldöklô fegyverét. És íme, hat férfi jött az úton az észak felé nézô felsô kapu felôl; mindegyik kezében pusztító eszköz volt. Az egyik közülük gyolcsba volt öltözve, és írószer volt az oldalán. Beléptek, és megálltak az ércoltárnál”. (9,1-2) Isten akkor felemelkedett a kerubok fölé, és parancsolt az írószerrel járó férfinak: Járd be Jeruzsálemet kezdve a templomtól! Jelöld meg tau-jellel minden férfinak a homlokát, akik nem imádtak bálványt, és nem követtek el más bûnöket. A harcosok, pedig haladjanak a nyomodban, és ahol nem látnak tau-t, irgalmatlanul öljék meg akárki, legyen öreg vagy fiatal, férfi vagy nô. Aztán a trónus alján izzó parázzsal kellett teleszórni a várost (9,4-11; 10,1-7). Szörnyû büntetés vár ránk is. De ha belegondolunk, évszázadok óta könyörög az Úr nagy Követe a Szûzanya: Térjetek vissza Istenhez! Ápoljátok az igazságot és a szeretetet! Mi az általános válasz? Nem kell az Isten, nem akarunk keresztények lenni! Hazugsággal le fogjuk gyôzni az igazakat. Mária országa ébredezni kezd. A hazugok mindent eltorzítanak. A Szûzanya üzente Garabandálból közel ötven éve: A nagy büntetés már biztosan elérkezik! Még van lehetôség megtérni, de a bajok kezdetétôl nem lesz!

tanácsa: Elôször négyszemközt kell próbálkozni az ügy tisztázásával. Ebben az esetben könnyebb lehet a megbánás, bocsánatkérés, hiszen nem került nyilvánosságra az ügy. Ha ez a kísérlet nem jár sikerrel, akkor kell egy vagy két tanú jelenlétében újra próbálkozni. Így már kicsit nehezebb a megalázkodás, de elôtérbe kerül az a gondolat, hogy az el nem intézett problémák elôbb vagy utóbb, legkésôbb az ítéleten nyilvánossá válnak, tehát jobb békésen helyreállítani a testvéri békét. Ha ez a próbálkozás is sikertelen, akkor kell az egész testvéri közösség elé tárni a problémát. Amennyiben ez sem indítja a vétkest megbánásra, akkor kerülhet a nyilvános bûnösök közé: Legyen számodra olyan, mint a pogány és a vámszedô”. (17) Jézus itt említi elôször az apostolokra és utódaikra szálló óriási hatalmat, a bûnbocsátás nagy ajándékát, amit majd húsvét este fog ténylegesen átadni az Úr, amikor már a bûnök bocsánatát engesztelô szenvedésével Atyjától kiérdemelte. A gyóntatószék magányában és titkosságában a lehetô legegyszerûbb elrendezni bûneink bocsánatát. Ez viszont nem mentesít a bocsánatkérés vagy esetleges kárrendezés alól. Jézus harmadik üzenete csodálatos, esküvel megerôsített ígéret: „Bizony, mondom nektek: ha ketten egyetértenek közületek a földön bármely dologban, mindent, amit csak kérnek, megkapnak Atyámtól, aki a mennyben van. Mert ahol ketten vagy hárman összegyûlnek az én nevemben, ott vagyok köztük”. (19-20) Jézus mennybemenetele elôtt ígérte: „És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig”. (Mt 28,20) Azt tapasztalom, hogy ezt a keresztények nagy része nem vette komolyan, a hitetleneket nem zavarja Jézus ígérete. Pedig ez a keresztények számára óriási erôforrás lehetne munkában, veszélyben, betegségben, halálunk elôtti izgalmunk idején. Amikor a családot gondok gyötrik, amikor kezd meghûlni a hitvesi szeretet és eluralkodik a veszekedés. Mennyire jó lenne tudatosan átérezni természeti csapások, még inkább emberi gonoszságok elharapózása, generációk, nemzetek, országok tudatos tönkretétele idején: Jézus velünk van a világ végéig! „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Jézus velünk van! Segíteni csak akkor tud, ha mi hiszünk Neki. Ha a kereszténységet hamarosan senki sem ismeri, akkor nem Jézus tûnik el a világból, hanem az a társadalom tûnik el, amely durván visszautasítja Jézust.

É VK . 19. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . MTörv 34,1-12; Mt 18,15-20

É VK . 19. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . Ez 12,1-12; Mt 18,21-19,1

„Ha a testvéred vétkezik ellened” (Mt 18,15)

„mert ellenszegülô ház ez” (Ez 12,3)

C

I

saládban, baráti körben, egyházközségben vagy munkahelyen is megtörténhet, hogy vita hevében, megbántja valaki a másikat. Ez baj, könnyen harag lesz a folytatás. Orvosolni kell testvéri megértéssel, szeretettel ezt a szeretetlenséget vagy igazságtalanságot. Jézus nagyon jól ismerte az embereket, fontosnak tartja a kíméletes helyreigazítást. Nem szabad hagyni a kisebb bajt naggyá, netán üdvösséget veszélyeztetô haraggá, gyûlöletté válni. Jézus 286

sten látomásokban mutatta meg prófétájának, hogy elérkezett a büntetés ideje. Mivel a büntetés általában nagyon fájó élmény, és az ember a bajba jutottakon rendszerint nagyon sajnálkozik, azért az elôzô napokban a Kobár folyó mellett álló házából lélekben elragadtatva Jeruzsálemben vett részt egy megrázó látomásban. Szeme láttára lépett a templom területére hat férfi. Öten fegyverben jöttek, egy, pedig írószerrel közeledett. Az írásra kész 287

férfinak azt parancsolta az Úr, hogy a hozzá hûséges emberek homlokára tau jelet írjon. A harcosok, pedig menjenek a nyomába, és akinek a homlokán nem látnak tau-t, azokat kegyetlenül végezzék ki. (9) Aztán Isten kocsijának kerekei közül vegyen ki az íróember egy marék izzó szenet. Szórja a megbüntetett városra és égesse fel” (10,1-2) Ezután a kerubok felemelték kocsijukat, felette ragyogott Isten dicsôsége, és a várostól keletre szálltak vele. A prófétát, pedig a lélek, aki Jeruzsálembe vitte lélekben, most újra felvette és visszavitte házába a Kobár folyó mellé. Újabb jelképes cselekedettel akarta felrázni az Úr Ezekiel környezetét. „Az Úr ezt a szózatot intézte hozzám: Emberfia, te az ellenszegülô ház közepén laksz, akiknek van szemük, hogy lássanak, de nem látnak, és van fülük, hogy halljanak, de nem hallanak, mert ellenszegülô ház ez! Ezért te, emberfia, készülj fel holmiddal az elköltözésre és költözködj elôttük nappal; költözködj el szemük láttára lakóhelyedrôl más helyre; hátha felfigyelnek erre, mert ellenszegülô ház ez” (Ez 12,1-3) a nappali költözés itt azt jelenti, hogy szedje össze a holmiját, amit magával akar vinni. Ez a válogatás nyilván hosszabb idôt vesz igénybe. Oda gyûlnek majd melléd a szomszédok, akik állandóan figyelnek téged, mert tudják hogy az Isten prófétája vagy, üzenni akar rajtad keresztül az egész népnek. Tudják, hogy normális ember könnyelmûen nem költözik, ezért érdeklôdni fognak tôled, miért akarsz elköltözni? A nappal elôkészített holmit cipeld ki a házad fala mellé még napnyugta elôtt, hogy jól láthassák. Amikor a kíváncsiságukat jól felajzottad, akkor este törd át a házad falát, és a lukon keresztül vitesd ki magadat: „a szemük láttára vitesd ki magadat vállon, sötétben vitesd ki magadat; arcodat född be, hogy ne lásd a földet, mert csodálatos jelül adtalak téged Izrael házának”. (6) Amikor este mindez megtörtént, másnap reggel így szólt hozzá az Úr: „Emberfia, úgy-e így szólt hozzád Izrael háza, az ellenszegülô ház: Mit csinálsz? Mondd tehát nekik: Így szól az Úr Isten: Jeruzsálem fejedelmére vonatkozik az a fenyegetô jövendölés, és Izraelnek egész ott lévô házára. Mondd tehát: Én csodálatos jel vagyok számotokra. Amint én cselekedtem, úgy történik majd velük: számkivetésbe és fogságba mennek. A vezért pedig, aki köztük van, vállukon viszik majd ki. Sötétben megy ki, áttörik a falat, hogy kivigyék ôt. Az arcát befödi, hogy szemével ne lássa az országot” (9-12) Isten így akarta megmutatni, hogy hiába vitatkoznak otthoniak és a foglyok is, most már az történik, amit Isten elvégzett felôlük.

É VK . 19. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . . Józs 3,7-10a.11.13-17;

288

289

Mt 18,21-19,1

„Uram! Hányszor vétkezhet ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki?” (Mt 18,21)

T

ipikus emberi gondolkodás: Péter hallja Jézus beszédét arról, hogy ha egy testvér megbántja testvérét, akkor a megbántottnak kell kezdeményeznie a kibékülést, illetve mindent megtenni azért, hogy a bûnt, elkövetô bocsánatot kérjen. Pétert az izgatja, hogy az ilyen ellene vétô felé hányszor kell irgalmasságot gyakorolnia? Az talán eszébe sem villan, hogy minden bûn, a testvér ellen elkövetett bûn is elsôsorban Istent bántja. Ha az Úr által említett pénzösszegekkel óvatos mai átszámolást végzünk, akkor is nagyon érdekes tanításra jövünk rá: a gazdag ember tízezer talentummal tartozó szolgája, nagyon szerényen húszezer Ft-tal átszámolva az öklömnyi ezüstgömböt, a talentumot, – kétszázmillió Ft-tal adós a gazdájának. Szolgatársa adóssága, a száz dénár, viszont nem ér többet száz Ft-nál. Jézus így érzékelteti Péterrel és velünk az Isten ellen és egymás ellen elkövetett vétkeink különbségét. Oktatása arra irányul, hogy eleve össze sem illik hasonlítani a magunk sérelmét Istenével. Van azonban más megfontolás is ebben a példázatban. Isten gyorsan és nagylelkûen engedi el adósságainkat, míg az ember vacak száz Ft-ot jelentô adósságát veszekedés, tettleges bántalmazások után sem hajlandó elengedni. A nagylelkû gazda – Isten – , tehát visszarendeli kétszázmillió Ft-tal megajándékozott, óriási tehertôl megszabadított szolgáját, visszavonja az engedményt, és életfogytiglani börtönbe veti a szívtelen szolgát: „Te gonosz szolga! Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad?” (32-33) Ezzel rettenetes fordulat következik be az imént boldoggá tett szolga helyzetében: kegyetlen ítélettel adja át ôt az Úr a kínzóknak, amíg meg nem fizeti összes adósságát. Ez, pedig életfogytiglani börtönt jelent. A jövendô pápának, Péternek, adott válasz azt az intézkedést írja elô: Ha a gyóntatószékbe betérdel egy bûnös, rettenetes bûnökkel vádolja magát, de megtörten bocsánatot kér, akkor a katolikus pap Isten nevében bocsássa meg minden bûnét. De figyelmeztesse a bûnbánót, hogy neki is ugyanígy meg kell bocsátania azoknak, akik ôt bántották meg. Ha nem így cselekszik, akkor visszaszáll az adósság, és a könyörtelen elutasítást az ô örök büntetése követi. Ha most tenné fel valaki a kérdést Jézusnak: Akinek nagyon sok pénze van, mire kötelezi ôt a mindenek gondviselô Atyja? Jézus nyilván ezt válaszolná: az Isten országában két alaptörvény van, az igazság és a szeretet. Ha a nagyon gazdag becsületesen szerezte igen nagy vagyonát, akkor Isten szeretet parancsa kötelezi ôt, hogy ne nézze el nyomorba jutott embertestvére éhezését, lakásából kiebrudalását, hanem adjon neki segélyt, amennyire szüksége van. Leg-

késôbb a mennyországban busásan visszakapja. Ha ezt nem teszi meg, ezért a keményszívûségért borzalmas pokol vár rá: Mert irgalom nélküli ítélet vár arra, aki nem cselekszik irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten” (Jak 2,13) Aki pedig nem becsülettel szerezte vagyonát, ossza szét a rászorulóknak, amíg megteheti. Isten vár erre kis ideig. Szent Jakab figyelmeztetése rájuk még jobban vonatkozik! É VK . 19. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . Ez 16,1-15.59-63, Mt 19,3-12 „Emberfia, add tudtára Jeruzsálemnek az ô utálatosságait” (Ez 16,2)

A

z Ószövetség könyveit olvasva gyakran találkozunk olyan kifejezésekkel, amelyeket nem szoktunk abban az értelemben alkalmazni. Jeruzsálem leánya nem egy Jeruzsálemben született nôt jelent, hanem magát a várost, aki a megszemélyesített fôváros megvalósítója, az embereket szülô és nevelôanya. Ilyen átvitt értelemben kell olvasnunk a mai olvasmányt. Az elsô részben Kánaán Ábrahám korabeli népeit sorolja fel, akiket a szövetségkötés alkalmával a Sínai hegy alatt név szerint már felsorolt: Az Úr ezután így szólt Mózeshez: „Eredj, menj fel errôl a helyrôl, te és a néped, amelyet kihoztál Egyiptom földjérôl, arra a földre, amelyrôl megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak: Az utódaidnak adom. Egy angyalt küldök elôtted, és kiûzöm a kánaániakat, az amoritákat, a hetitákat, a parizitákat, a hivvitákat és a jebuzitákat” (Kiv 33,1-2) Ezekre a népekre azt mondta annak idején az Úr Ábrahámnak, hogy egyelôre az övék marad Kánaán földje, Ábrahám és közvetlen utódai csak legelôket bérelnek a tulajdonosoktól, de több száz év alatt tovább romolnak ezek a népek, gonoszságuk beteljesül, és számukra az lesz a büntetés, hogy elveszi tôlük Isten a földjüket, és ugyanúgy eltörli ôket a föld színérôl, mint Ábrahám napjaiban Szodomát és Gomorrát. Nem dicséret a zsidók részére, mikor Ezekielnek azt mondja az Úr, hogy ezek közül való a szülôjük: „Emberfia, add tudtára Jeruzsálemnek az ô utálatosságait és mondd neki: Gyökereid és nemzetséged Kánaán földjérôl való; atyád amorita volt, anyád, pedig hetita. Amikor megszülettél, születésed napján nem vágták el köldökzsinórodat, sem vízzel nem mostak meg, sem sóval nem dörzsöltek be, sem pólyába nem takartak. Senkinek szeme nem volt irántad részvéttel, hogy e dolgok közül bármit is megtegyen neked irántad való könyörületbôl, hanem kivetettek a föld színére, mert megutáltak születésed napján. Én, pedig elmentem melletted, és láttam, hogy összetaposnak véredben, és így szóltam hozzád, amikor véredben fetrengtél, Maradj életben! Megsokasítottalak, mint a mezô füvét, és te megsokasodtál, megnôttél, fejlôdésnek indultál és eljutottál az asszonyi szépséghez, de meztelen voltál és szégyenkeztél” (Ez 16,2-7) Isten áldásával minden gazdagsággal ékes lett a zsidó nép. Ennek ellenére nem maradt meg hûséges jegyesnek Ura mellett. Bálványokat imádott, és ez olyan szörnyû bûn volt, mint a há290

zasságtörés a családok életében. Bôséges adományomat a bálványok oltára elé hordtad! Megérdemelnéd, hogy végképpen elvesselek! Isten azonban nem veti el ôket: „Mégis megemlékezem szövetségemrôl, melyet ifjúságod napjaiban veled kötöttem, és örök szövetséget kötök veled. Te, pedig visszagondolsz majd útjaidra és szégyenkezel, amikor visszakapod nénéidet és húgaidat, és leányaidul adom ôket neked, de nem a te szövetséged folytán. Akkor megkötöm szövetségemet veled, és megtudod, hogy én vagyok az Úr, hogy emlékezzél és szégyenkezzél, és szégyenedbôl ki se nyithasd többé a szádat, amikor mindent megbocsátok neked, amit elkövettél, – mondja az Úr Isten”. (60-63) Ez az újszövetség, amelyet a zsidóság szülte Megváltó kötött a zsidókból való elsô keresztényekkel. Jó lenne, ha tudná Isten népe, mit utasít vissza folyamatosan „az ellenszegülô ház”. (Ez 2,5) É VK . 19. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . Józs 24,1-13; Mt 19,3-12 „El szabad-e az embernek bocsátania a feleségét bármi okból?” (Mt 19,3)

H

a Urunk, Jézus Krisztus most élne láthatóan a földön, és az emberek kérdéseket tehetnének fel neki, ez a kérdés bizonyosan szerepelne a listán. Nem vitás, hogy Urunk ma is ugyanazt a választ adná, mint kétezer éve: Nem szabad. Jézus a Teremtôre hivatkozik: „Nem olvastátok, hogy aki kezdettôl fogva teremtett, férfinak és nônek alkotta ôket? (Ter 1.27) Aztán így folytatta: Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettô egy testté lesz. (Ter 2,24) Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza”. (Mt 19,4-6) Jézus tehát nagyon helyesen és Atyjával teljes összhangban gondolkodik. Nem is tehet mást, hiszen azért jött a földre, rendbe hozza, amit elrontottak az emberek. Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Mivel Istennek nincs emberi arca, csak a három isteni Személy bensô életére gondolhatott ezzel a kijelentéssel. Más szavakkal: a teremtendô ember legyen ugyanúgy boldog, mint a három isteni Személy. Az Ô boldogságuk abban áll, hogy az isteni természetet, a végtelen értelmet és akaratot az Atya a Fiúnak adja csorbítatlanul, a Fiú visszaadja Atyjának, ugyanígy ketten ajándékozzák a Szentléleknek, Ô, pedig az elsô kettônek adja vissza. Isten tehát saját boldogságát ajándékozza a látható világ csúcsára teremtett embernek. Ugyanaz a boldogság legyen az emberek élete alapja is, mint Isten bensô, szentháromságos életéé: A férfiból legyen férj, adja oda önmagát testének és lelkének minden értékével családja (elôbb csak a felesége majd közös gyermekeik) boldogítására visszavonhatatlanul. A lány menjen férjhez, adja szépségét, báját, kedvességét, (elôbb csak a férjének, majd tôle fogant gyermekeinek) boldogítására életfogytiglan, sôt az örökkévalóság tartamára is, hiszen „a szeretet nem szûnik meg soha”. (1Kor 13,8) A házasélet szerelmének gyümölcse legyenek a gyerekek, akik291

ben újra szülik közös értékeiket, és teremtôtársai lesznek Istennek: amikor ôk adják gyermekeik testét, abban a pillanatban teremti Isten a gyermek lelkét: így lesz emberré. A kérdésre tehát csak egy normális válasz adható: nem szabad elválni a házastársaknak. Mert ha elválnak, saját maguk, házastársuk és gyermekeik boldogságát tépik szét. A zsidó módszer, pedig önzô, az önzés a boldogító szeretet megcsúfolása, keresztény embernél szóba sem jöhet: ti. Hogy a férfi válhat nyakló nélkül, az asszonynak, pedig semmi szava nincs. A modern élet szabadságjogainak túlhajtása elveti Isten törvényét, és úgy fogalmaz: válni kell, hogy boldogok lehessünk. Nálunk a Wekerle-kormány hozta törvénybe. Jót tett? A magyar TV családvédelmi beszélgetô mûsorát néztem valamikor az 1980-as években. A józan mûsorvezetô férfi kijelentette: a válással nincs megoldva semmi, legkevésbé a férjek sorsa. De a feleség és a gyerekek dolga is iszonyúan kétes. – Ugyanakkor Olaszországban kán-kánt jártak a boldognak tûnô olasz fiatalok, mert aznap hozta meg az olasz parlament a polgári házasság bevezetésérôl szóló törvényt. Ennek ugyanis egyetlen célja van: legyen egy olyan szabadelvû fórum, ahol azt mondják: el vagytok választva. A TV-ben a mûsorvezetô, a képernyô elôtt én okos felnôttként csóváltuk a fejünket: Tudják ezek, mit indítottak el?

vékenységben. A falevél felismeri, hogy felkelt a nap, hatására elindul benne az asszimiláció. A levél a fénnyel lényegében, nem tud mást kezdeni. Nincs is rá szüksége. Nem felel azért, hogy fény híján nem szûri ki a levegôbôl a széndioxidot, és nem hasznosítja a szenet önnön állagába, és nem dobja a levegôbe a más célra hasznos oxigént. A prófétai üzenetben errôl van szó: te lusta ember, ráfogod apádra, hogy ô miatta nem ismered emberi léted fontosabb oldalát, a szellemi életet. Mert ô nem magyarázta meg neked, hogy a lelkünket Isten a földi élet után egy egészen más fajta életsíkra hívja. Abban az életben csak akkor lesz helyünk, ha itt a földön, az elôkészület idején, megtudtuk, felismertük a szellemi megismerô képességünkkel, hogy a világot valaki teremtette, olyannak teremtette, amilyennek akarta. Ôt magyarul Istennek nevezzük. Ez az Isten minket szeret, gyermekévé fogad, földi életünkben kapcsolatot akar tartani velünk, s halálunk után a mennyországba akar vinni, ott örökké boldoggá akar tenni. Ennek földi feltétele: hinni kell benne, szeretni kell ôt és a többi embert, remélni kell, hogy minket a másik országába boldogságra hív. Mit makogsz, te ember? Hogy a szüleid erre nem tanítottak meg, tehát nem tudod tenni a jót, nem tehetsz róla? Hányszor láttál meg templomtornyot? Hányszor kérdezted meg, hogy mi az? És azt, hogy miért kedves hozzád valaki? Magad vagy felelôs, emberfia!

É VK . 19. hét szombat . . . . . . . . . . . Ez 18,1-10.13b.30-32; Mt 19,13-15 [B ÉV]

E

zekiel próféta könyvében a mostani részben sok olyan elgondolkodtató kérdés sort találunk, ami az embereket tanítani akarja: minden úgy van jól, ahogyan Isten megalkotta. Jó az, mondja a bölcselet, ami megfelel a céljának. Úgy is feltehetnénk a kérdést: mindenre úgy van-e szükség, ahogyan Isten megteremtette? Lám, az ember tud örülni annak, hogy vannak dolgok, amik élettelenek és vannak élôk. Az élettelen világ hordozza az élôket, abból kapják az élôk is a táplálékukat, ami élettelen. Az élôlények millió fajtája is szükséges, és úgy jó, ahogyan van. A látható világ legmagasabb rendû lénye az ember. Minden más földi lény csak anyag: élô vagy élettelen anyag, de anyag. A látható világ tartozéka. Mindenre szükség van az ember élete szempontjából is. Az ember maga is megállapítja, hogy így kiszámítható a dolgok sokasága, így tudja ôket jól felhasználni. De amikor önmagára figyel az ember, és tapasztalja, hogy benne van anyagi test és szellemi lélek, testével ennek a földi világnak tartozéka, rajta és belôle tud csak élni, azt is észre kell vennie, hogy lelke a szellemvilághoz tartozik, a lelkiélete más rendnek kell, hogy engedelmeskedjék. Felfedezi önmagától is, hogy az anyagi élôk csak azt tudják, és csak úgy tudják tenni minden cselekvésüket, ahogyan a természetükbe van írva. Az emberi test is így viselkedik alapvetôen. De a szellemi részünk, a lelkünk olyan fajta létrendhez tartozik, amely megismerésében és cselekvésében is szabad. Szabad, vagyis nincs megkötve belsô törvénnyel sem az ismerésben, sem a te292

✽

É VK . 20. vasárnap . . . . . . . . . Péld 9,1-6; Ef 5,15-20; Jn 6,50-59

„Jól használjátok fel az idôt, mert rossz napokat élünk!” (Ef 5,16)

A

bölcselet szerint jó az, ami a céljának megfelel. Az erkölcstanban azt tanuljuk, hogy erkölcsileg az a jó cselekedet, amely megfelel Isten parancsának. Ami tehát Isten akaratával ellenkezik, az erkölcsileg rossz, vagyis bûn. Arra kell tehát törekednie mindenkinek, aki jól akarja felhasználni idejét, és érdemeket akar gyûjteni az örök életre, hogy megismerje, mit akar Isten vele, mit akar tetetni velünk, és azt egész szívvel tegyük is meg következetesen. Erre vonatkozik a levélrészlet elsô, bevezetô mondata: „Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éltek, ne, mint esztelenek, hanem mint bölcsek”. (15-16) Alapvetô meggyôzôdésünk kell, legyen, hogy Istenatyánk a maga dicsôségére, a közösség javára tervezte meg életünket. Isten dicsôsége nem valami emberkirályi önzés, hanem azt jelenti, hogy minden ténylegesen világra jött ember a legcsodálatosabb isteni mintakép szerint alakuljon remek emberré. Ezt a mintát kell megismernünk Istennel való beszélgetéseinkben. Ezért az idô jó felhasználásában ez a szempont az elsô legyen. Sok ember sajnálja az imára szánt idôt, pedig kell a kimondott csendes, elmélyült ima, de kellenek az olyan rövid, régi szakszóval: röpimák, amikor rákérdezünk egy-egy felmerülô feladatnál: Atyám, ezt nekem szántad? Ha igen, adj hozzá erôt, hogy jól végezzem el annak segítésére, akinek a boldogságát szolgálnom kell vele. A bölcs ember 293

kérdez éspedig attól, akitôl érdeklôdni érdemes: Istentôl. Bölcs ugyanis csak az lehet, aki ismeri a célt, és birtokolja a megfelelô eszközöket. Az emberek között mindig akadtak a szeszesitalt túlzottan fogyasztó egyének is. A zsoltáros szerint: „Füvet fakasztasz az állatoknak, és növényeket az ember szolgálatára, kenyeret adsz a földbôl, és bort, hogy vidámítsa az ember szívét”. (Zsolt 104,14-15) Nem rossz a bor, aki issza, vigyázzon a szabályos mértékre. „Ne részegedjetek le bortól, mert abból erkölcstelenség fakad”. (Ef 5,18) Tehát nem egy bûn származhat a részegségbôl, hanem erkölcs nélküli élet. A mámortól megrontott gondolkodás és akarás nem, vagy legalább nem mindig tud felelôsen cselekedni. Ha a szívünk gyönyörû élményekre vágyik, ne külsô segédeszközökre hagyatkozzunk: „Inkább teljetek el Lélekkel! Magatok közt zsoltárokat, szent dalokat és lelki énekeket zengjetek, énekeljetek és zengedezzetek szívetekben az Úrhoz!” (18b-19) Természetesen szabad dalokat is énekelni. A népdalok szövege általában a legnemesebb emberi érzéseket kelti szívünkben: édesanya, ara vagy jövendôbeli kedves iránti szeretetrôl szólnak. A haza, a nemzet, család, bajtársak, szép emlékek ébrednek lelkünkben, finomítják kapcsolatainkat, kifejezik hálánkat. Ösztönöznek a szépre és jóra. Nemcsak a szövegük, hanem a dallamuk is nevel, nemes gondolatokat és érzéseket fakaszt. Az ifjabb nemzedéket megtanítja bizonyos emberi életörömök szép, lélekemelô kifejezésére: pl. a szép szerelem méltó kifejezésére. Azt mondják, manapság a fiatalok nem tudnak szépen udvarolni, vagyis okosan, finoman kifejezni vonzódásukat, párkeresô elemi vágyódásukat. Pedig régen így vélekedtek: a szerelem Isten ujja, amely megmutatja, a rengeteg más-nemûbôl kit szánt neked boldogító párnak Istened. Szabad tehát szépen szórakozni is. [C ÉV]

✽

É VK . 20. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jer 38,4-6.8-10

„Ölesd meg, kérünk, ezt az embert, mert szántszándékkal megbénítja a városban maradt harcosok kezét” (Jer 38,4)

J

eremiást húszévesen hívta meg az Úr: „Mielôtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek, és mielôtt kijöttél anyád méhébôl, megszenteltelek; prófétául rendeltelek a nemzetek számára”. (1,5) Jeremiás megrémült ettôl a nagy hivatástól: „Jaj, Uram, Isten! Íme, nem tudok én beszélni, hiszen gyermek vagyok! De ezt mondta nekem az Úr: Ne mondd azt: Gyermek vagyok, hanem menj el, ahová csak küldelek, és mondd el mindazt, amit parancsolok neked! Ne félj tôlük, mert én veled vagyok, hogy megmentselek!” (Jer 1,6-8) Jeremiás jól sejtette: kemény küldetés várt rá. Isten mindig azt üzente népének, elsôsorban a jeruzsálemieknek, hogy térjenek meg gonosz útjaikról, mert különben Isten a babiloniak kezébe adja a várost, lerombolják falait, házait, és aki túléli az ostromot, rabszíjra fûzve viszik fogságba, Babilonba. A nép megszeppent ennek hallatára, de Jeremiás ellenségei, a hamis próféták megha294

zudtolták Jeremiás szavait, megmaradtak a bálványimádásban, a szegények zsarolásában és más súlyos bûneikben. Jeremiást többször bántalmazták, kalodába zárták. Hirtelen fordulat állt be azzal, hogy az egyiptomi hadsereg elindult Jeruzsálem felé. Ettôl megrettentek a babiloni csapatok, és elvonultak Jeruzsálem alól. Jeremiás ellenségei ujjongtak. „Ekkor hangzott az Úr igéje Jeremiás prófétához: Így szól az Úr, Izrael Istene: Így beszéljetek Júda királyához: A fáraó serege visszatér Egyiptomba. Visszatérnek a káldeaiak is, ostrom alá veszik ezt a várost, elfoglalják és felégetik házait.” (37,66-8) Jeremiás ezután vissza akart térni szülôföldjére, de hazaárulás vádjával elfogták, börtönbe vetették az írnok házában. Onnan a király kimentette ugyan, de ellenségei egy sáros ciszternába dobták, hogy ott éhen haljon. A király azonban onnan is kihúzatta és minden napra egy kenyeret rendelt számára, amíg a városnak lesz kenyere. Az ostrom végén Jeremiást nem bántották a gyôztesek. Nem is akarták fogságba hurcolni. Ô a romokon ülve siratta népét, és vitatkozott Istennel, hogy önként beáll a rabszíjra fûzöttek közé. Amikor azonban Isten azt válaszolta: jól van, menj, de akkor én nem megyek a néppel. Erre Jeremiás belátta, hogy nem ô a fontos, és a romvárosban maradt. 1947-1948-at Mária-évnek nyilvánította Mindszenty József, Magyarország akkori hercegprímása. Úgy látta, hogy a Magyarok Nagyasszonyának segítségére igen rászorul az ország, hiszen az idegen világhatalom hadserege diktált már mindenben. Ôt, aki 1944-ben a nyilasok foglyaként élte át a frontot, egyre inkább ellenségnek tartja a gyôztes hadsereg is. Igaz, mit is várhatott a magyar katolicizmus legfôbb vezetôje a magát ateistának valló rezsim képviselôitôl. Körlevélben ezt közölte is: „Könyörülj rajtam, Istenem, könyörülj rajtam, mert beléd vetem bizalmamat, és szárnyad árnyékában húzom meg magam, amíg a veszedelem elvonul” (Zsolt 57,2) Felhorkant az ellentábor: mi az, ôket átvonuló alakulatnak bélyegzi a fôpap? Sok püspöki székvárosban hatalmas tömegek gyûltek össze imádkozni hazánkért. Ôt azonban 1948. karácsony másnapján börtönbe cipelték, iszonyúan megkínozták, hamis vádak alapján életfogytig tartó börtönre ítélték. Onnan az 1956-os hôsök kiszabadították, de rövid idô múlva menekülni volt kénytelen az USA budapesti nagykövetségére. Hazai egyházunk vezetésébe többé már nem szólhatott bele, de külföldi útjain mindenütt ragyogó sikerrel képviselte hazánkat. Ezeket a sikereket éppúgy hazánkért ajánlotta fel, mint a számûzetés keserveit és egykori börtönbüntetésének iszonyú kínjait. Amikor Zalaegerszegrôl búcsúzott 1944-ben, többek közt ezt mondta: „Tudom, hogy sokan nem szerettek, mert kemény ember voltam, de engem mindig az igazság szenvedélyes szeretete vezetett.” Most odaát várja, hogy az igazság és szeretet szenvedélyes képviselôi vegyék át az ô egykori küldetését.

295

É VK . 20. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Bír 2,11-19; Mt 19,16-32 „Valaki odament hozzá” (Mt 19,16)

E

rrôl a valakirôl, akit közelebbrôl nem jellemez az evangélista, más forrásokból tudjuk, hogy egy megnyerô külsejû, jó modorú ifjú volt. Máté talán azért nem mond semmit az életkoráról, hogy könnyebben nézzük ezt az egyéni látogatást általánosítva, mintha az egész emberiség, vagy annak legalább a vallásos része lépne oda Jézushoz tanácsot kérni. A kérdés elhangzik: „Mester, milyen jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Ô azt válaszolta neki: Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy valaki jó. Ha pedig be akarsz menni az örök életre, tartsd meg a parancsokat” (16-17) Az ifjú bizonyára tanult hittant, hiszen ifjúkora óta tartotta a Jézus által felsorolt parancsokat. Akkor vajon miért kérdez ilyen alapvetô dolgokat? Valószínûleg hallotta, hogy a Názáreti Mester valamivel többet tanít, mint a rabbik. Az ifjú és vele az emberiség –, ezt a többletet kutatja, mert az üdvösség dolgában biztos akar lenni. Íme, a jó fogalmát is hogyan siet konkrétan meghatározni. Azt mondja: Miért mondasz engem jónak? Csak az Isten jó! És Jézus várja a hitvallást: Azért, mert a szavaid és a tetteid alapján te közel állsz Istenhez. Netán azt is várná válaszul: Te magad is Isten vagy. Nos ennyire nem jutott az ifjú, mint ahogy az akkori emberek is csak annyit mertek megfogalmazni Jézusról, hogy Ô egy lehet a régi próféták közül. (Mt 16,13-14) Jézus így csak, mint ismeretlen új rabbi válaszol a felvetett kérdésre: Tartsd meg a parancsokat, és újabb, konkrétabb parancsokat váró kérdezôjének fel is sorolja a legfontosabbakat. Erre megkönnyebbülten válaszol az ifjú: „Mindezeket megtartottam, mi hiányzik még nekem?” (Mt 19,20) Az ifjú érzi, hogy ez a Názáreti Mester mégiscsak többet kíván, mint az ószövetségi Törvény. Igen, Jézus azért jött, hogy a teljes kinyilatkoztatást ismertesse, és visszaállítsa a Teremtô által meghatározott alapelveket. Az Ô tanítása tökéletes, tehát egész szívvel Istenre figyelô embereket akar nevelni. Ezért mondja: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyekben. Aztán jöjj, kövess engem!” (21) Isten a teremtéskor nem határozta meg, hogy melyik személy, vagy melyik család mennyiben részesüljön a föld javaiból. De adott örökérvényû törvényt, amelyet semmiféle emberi elképzelés, kontár rendelkezés érvényesen meg nem másíthat: aki többet örökölt, vagy többre vitte az Istentôl kapott tehetségeivel, azt nem magának, hanem a melléje rendelt embereknek küldi a mindenki örök Atyja. Amit tehát gazdag szüleid rád hagytak, függetlenül attól, hogyan jutottak hozzá annak idején, neked most üzeni az Atya, a JÓ, és én, az Ô FIA, a szintén JÓ, az Ô üzenetét közvetítem, te hajtsd végre a legôsibb törvényt, és akkor méltó leszel az örök üdvösségre. Esetleg a nem tisztességesen szerzett birtok miatt a tisztítótûzben szenvedô felmenôid is bejutnak oda, 296

mert az üdvösséghez nem elegendô a bánat, sem a jóakarat, csak kizárólag az isteni akarat végrehajtása. Mi, akik hitünktôl vezérelve sokszor állunk Jézus elé és kérdezzük tôle: helyesen teljesítjük-e parancsait, segítsünk másokat is így gondolkodni: akármit szereztem, azért adta Isten, hogy megosszam a mellém rendelt rászorulókkal. É VK . 20. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ez 24,15-24; Mt 19,16-22 „Emberfia, íme, egy csapással elveszem tôled szemed gyönyörûségét, de ne sirasd, ne sírj!” (Ez 24,16)

A

ki elmélyed az emberteremtésre készülôdô Szentháromság szavainak értelmezésében, csak az tudja megérteni, mit akar mondani az Úr Ezekielnek: „Emberfia, íme, egy csapással elveszem tôled szemed gyönyörûségét, de ne sirasd; ne sírj, s a könnyeid se folyjanak. Sóhajts csendben, halotti gyászt ne tarts; tedd fel fejedre turbánodat, és sarud legyen a lábadon. Ne takard el arcodat, és a gyászolók eledelét ne edd.” (Ez 24,16-17) Minden gyönyörû volt, amit Isten az embert megelôzôen teremtett, de amikor bejelenti, hogy amit az emberben, a férfiben és nôben teremteni fog, azzal saját képét formálja meg az anyagvilág és a szellemi lét kombinációjában. Ezt élvezi majd a tárgyilagos szemlélô. Aki pedig jövendô párjára talál, annak szemét-száját betölti a gyönyörûség. Az igazán szerelmes nem érti, hogy miért nem látják mások is a világ legszebbjének az ô választottját. Ezekiel választása valóban a legsikeresebb lehetet, ha késôbb, hosszas házasélet után is ezt mondja neki Isten: „Elveszem tôled szemed gyönyörûségét.” A felesége hirtelen halála, amit ráadásul megkönnyeznie, meggyászolnia sem volt szabad, megsejtette honfitársaival, hogy mindegyikük számára súlyos üzenetet hordoz. A nem régen olvasott és magyarázott kép, amelyben az Úr feltárja, hogyan mutatta meg egykor a síró kisbaba képében megszületett, de mindenkitôl elhagyatott Izrael iránti irgalmát, majd hogyan nevelte gyönyörû hajadonná. Isten a legszebb kapcsolatot hozta létre népével: Mindennel ellátta, megsokasította táborát, így komoly néppé nevelôdött. Izrael viszont megszegte hûségét, bálványokat imádott. Tönkretette azt a gyönyörû viszonyt, amit az Ószövetségben velük létesített. Isten a maga fájdalmát akarta érzékeltetni Ezekiel sorsában: „Beszélj Izrael házához: Így szól az Úr Isten: Íme, én megfertôzöm szentélyemet, országotok büszkeségét és szemetek gyönyörûségét, mely miatt aggódik a lelketek; fiaitok és leányaitok, akiket hátra hagytatok , kard által esnek el. Akkor ti is úgy tesztek majd, amint én tettem: Arcotokat nem takarjátok el ruhátokkal és a gyászolók eledelét nem eszitek; turbánotok a fejeteken lesz és sarutok a lábatokon; nem jajgattok, sem nem sóhajtoztok, hanem elsenyvedtek majd gonoszságaitokban, és mindenki csak a rokona elôtt siránkozik majd. Mert Ezekiel csodálatos jel lesz számotokra; mindenben úgy cselekszetek majd ti is, amint 297

ô cselekedett, amikor ez majd megtörténik; és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr Isten”. (21-24) Hazánk gyönyörû ország volt. Tönkretették egységét, szépségét. De nekünk most a szebb jövô távlatait nyitogatja az Úr. Hitünkkel, reményünkkel, egymás osztatlan szeretetével legyünk jele Isten felénk forduló szeretetének. É VK . 20. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ez 28,1.10; Mt 19,23-30 „Az Úr ezt a szózatot intézte hozzám: Emberfia, mondjad Tírusz fejedelmének” (Ez 28,1)

S

ok próféta kapott parancsot, hogy ne csak Izraelt és annak vezetôit tanítsák, hanem a nem zsidó királyokat is. Amikor a zsidók babiloni fogsága valamelyest nyugvópontra jutott, Isten népe miatt is érzékelhetôen beleszólt a gyôztes birodalmak sorsába. Ezzel az Úr megmutatta irgalmát, amelyet ugyan nem érdemeltek ki keményszívû gyermekei: Veletek megyek a fogságba is, gondoskodom rólatok. Ennek elsô üzenete az volt, hogy éreztette fogvatartóikkal: ennek a népnek most szenvednie kell bûnei miatt, de az én népem maradnak, és számon kérem kezetekbôl a sorsukat. Ezekielhez is szól az Úr: „Emberfia, mondjad Tírusz fejedelmének: Így szól az Úr Isten: mivel szíved felfuvalkodott, és azt mondtad: Isten vagyok én, isteni széken ülök a tenger szívében, – holott ember vagy és nem isten, – és szívedet olyanná tetted, mint egy isten szíve, íme, bölcsebb vagy te Dánielnél, semmi titok sincs elrejtve elôtted” (Ez 28,2-3) Tíruszról szól az Újszövetség is, amikor Jézus beszél a végítéletrôl: „Jaj neked Korozain, jaj, neked Betszaida! Mert ha a csodák, amelyek benned történtek, Tíruszban és Szidonban történtek volna, már régen bûnbánatot tartottak volna zsákban és hamuban. De mondom nektek: Tírusznak és Szidonnak tûrhetôbb sorsa lesz az ítélet napján, mint nektek” (Mt 11,21-22) Tírusz királya tehát magát istennek képzeli. Elragadja saját bölcsessége, a rengeteg kincs, amit megszerzett, elvakítja. Ez büntetést érdemel, de súlyosabb ítéletet kap Korozain és Betszaida, mert ôk Jézus csodáit látták, de nem hittek benne. Így hatszáz évvel Krisztus megállapítása elôtt Ezekiel finom gúnya még tán dicséretnek is jobban elmegy. De azért Ezekieltôl is megkapja magát az elítélést, amit Jézus említ: „Bölcsességeddel és okosságoddal hatalmat szereztél magadnak, aranyat és ezüstöt halmoztál föl kincstáraidban. Nagy bölcsességeddel és kereskedéseddel megnövelted hatalmadat, és szíved felfuvalkodott hatalmad miatt. Ezért így szól az Úr Isten: Mivel szíved felfuvalkodott, mint valami isten szíve, azért íme, én idegeneket hozok rád, a nemzetek legerôsebbjeit: kirántják kardjukat bölcsességed szépsége ellen, és megszentségtelenítik dicsôségedet. Megölnek és lerántanak téged, és mint akiket meggyilkolnak, úgy halsz meg a tenger szívében. Vajon mondod-e majd gyilkosaid elôtt is: ‘Isten vagyok én’ – holott ember vagy, nem isten, gyilkosa298

id kezében?” (4-9) Milyen kár, hogy nem olvassák a modern felfuvalkodottak Ezékielt és a többi prófétát, vagy ha netán meg is teszik, igyekszenek a saját dicsôségükre magyarázni az isteni figyelmeztetéseket. Jó lenne okulni az önistenítô blogokban öndicséreteiket íróknak ezeken a józan prófétai üzeneteken. Ha pedig azt hiszik, hogy néhány évezred alatt értelmüket vesztik az ószövetségi figyelmeztetések, akkor igyekezzenek a krisztusi idézeteken okosodni. É VK . 20. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ez 34,1-11; Mt 20,1-16 „íme, én magam keresem fel juhaimat és viselem gondjukat” (Ez 34,11)

„A

kkor az Úr ezt a szózatot intézte hozzám: „Emberfia, jövendölj Izrael pásztorairól; jövendölj, és ezt mondd a pásztoroknak: „Így szól az Úr Isten: Jaj Izrael pásztorainak, akik önmagukat legeltették! Vajon a pásztoroknak nem a nyájat kelle legeltetniük? A tejet megettétek, a gyapjúval ruházkodtatok, és a hízott állatot leöltétek, de nyájamat nem legeltettétek” (Ez 34,1-3) Kemény számonkérés. Fenyegetô hangnemben szól Isten Izrael pásztoraihoz. Nem a pogány vezetôket korholja tehát, hanem saját választott népének kijelölt vezetôit. A pogányok vezetôirôl itt nincs szó. Azok önként hagyták el Istent, és csatlakoztak a bálványokhoz. A bálványokban a sátán imádtatta magát. Izrael Isten országa kellett volna, hogy legyen. Ennek az Isten országának alapja az igazság és a szeretet. Ezt Isten elmagyarázta a maga népének, amikor Egyiptomból kivezette ôket a pusztába, és a Sínai hegy alatt szerzôdést kötött velük: Az élô Isten ezt az embercsoportot elfogadja a maga különleges jogú népének, a zsidók, pedig elfogadják Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét egy igaz Istennek, a maguk Urának. Nem imádnak más lényt isten gyanánt, Ô, pedig gondoskodik róluk: új hazát ad nekik, megvédi ôket, és belôlük származik a világ Megváltója. Hogy tiszta legyen és világos ez a szerzôdés, Mózes leírta két kôtáblára. Véres áldozattal a zsidók elfogadták. Aztán negyven év múlva Isten kezükbe adta a megígért földet, Kánaánt. Bôségben és boldogan élt a népe. Amikor azonban megszegték a szövetséget, Isten idegenek uralma alá vetette ôket. Akkor királyt kértek maguknak. Megkapták. Isten a király és a papság vezetésével viselte gondjukat. Aztán apránként bálványokhoz csoportosultak. Errôl szól a felolvasott isteni panasz: Isten látja a hegyekben botorkáló, tévelygô népét szétszóródva, minden ragadozónak, a hegyi bálványozás veszélyének kitéve. Vannak már az ördögtôl fertôzöttek, lélekben betegek. Az uzsorások rabszolgává teszik testvéreiket segítés helyett. Ami pedig még borzasztóbb, ezekkel a bajokkal nem törôdnek kijelölt pásztoraik, királyaik és papjaik sem. Erre a szomorú helyzetre kiált jajt a próféta Isten megbízásából. „Ezért, pásztorok, halljátok az Úr igéjét! Életemre mondom, én, az Úr Isten: Mivel nyájaim prédává lettek és juhaim a mezô minden vadjának eledelévé, mert nem volt pásztoruk, – pásztoraim ugyanis nem törôdtek nyájammal, mert a pásztorok 299

önmagukat legeltették, de nyájamat nem legeltették, azért, pásztorok, halljátok az Úr igéjét. Így szól az Úr Isten: Íme, én magam fordulok a pásztorok ellen, kezükbôl követelem nyájamat és végzek velük, hogy ne legeltessék tovább a nyájat, és a pásztorok ne legeltessék többé önmagukat, Kiszabadítom nyájamat szájukból, és az nem lesz többé eledelük”. (7-10) „Mert így szól az Úr Isten: íme, én magam keresem fel juhaimat és viselem gondjukat”. (11) Nem lehet vita tárgya, hogy ezekkel a szavakkal Isten önmagát mutatja meg jó Pásztornak. Fia lesz az, az Istenember. Ô így fogalmazza meg az Atya ôsi ígéretét: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. Más juhaim is vannak, akik nem ebbôl az akolból valók. Ôket is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz és egy pásztor”. (Jn 10,11.16) É VK . 20. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . Bir 9,6-15; Mt 20,1-16a „Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte ôket a szôlôjébe” (Mt 20, 2)

E

z az evangéliumi szakasz elénk tárja a mennyei Atya módszerét, ahogyan munkába fogja a földön az embereket, és ahogyan Ô gondoskodik az alapbér, az örök üdvösség kiutalásáról. A szôlôsgazda alakjában Jézus tudatosan jellemzi Atyját. Hatalmas szôlôjében mindenkinek tud és akar is munkát biztosítani. Ez a szempont nagyon fontos. Az akkori viszonyok szerint reggel hatkor kezdôdött a munkanap. A gazda kiment a piactérre, ahol nemcsak terményeiket árusították a gazdák, hanem a munkát keresô napszámosok is ott gyülekeztek. A valószínûleg hatalmas piactér egy részén frissen egybegyûlt munkásokat azonnal megkérdezte, vállalják-e a szôlôben éppen esedékes munkákat és a szokott bér, egy dénár megfelel-e számukra? Becsületes egyesség. El is mentek azonnal. A gazda azonban nagyon jószívû ember volt, tudta, hogy napközben is akadnak munkát keresôk, akik ilyen-olyan okok miatt kellô idôben nem jutottak munkához, esetleg csak részben volt kitöltve a munkanapjuk, ezeket is sorban felfogadta. Nekik nem mondott fix bért, hanem így nyilatkozott: „Menjetek ti is a szôlôbe, és ami igazságos, megadom majd nektek”. (4) Ôk nyilván örömmel elfogadták a munkát, hiszen a családoknak általában a napszám volt a megélhetési alap. Jött az este hat óra. Lejárt a munkaidô, besötétedett. „Az Úr így szólt intézôjéhez: Hívd a munkásokat, és add ki nekik a bérüket, kezdve az utolsóktól az elsôkig”. (8) Azok, akik utoljára álltak munkába, odalépve kaptak egy-egy dénárt. Ugyanígy a többi részmunka díja is egy dénár volt. Érthetô, hogy a reggel hat órától dolgozók abban kezdtek bízni, hogy ôk a kialkudott egy dénárnál valamivel többet kapnak. Amikor azonban megkapták bérüket, csalódottan szóvá tették: „Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak, és egyformán kezelted ôket velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét”. (12) a gazda azonban teljes joggal hivatkozott a szóbeli szerzôdésre, ami egy 300

dénárról szólt. Megadtam, tehát nem sértettem az igazságosságot. Az, pedig az én jó szívem szabad döntése, hogy a késôn jötteket már nem a veletek kötött szerzôdés alapján, hanem irgalomból részesítettem egy dénárban. Az ô családjuknak is élnie kell. Miért nézed rossz szemmel az én nagylelkûségemet? Isten a munkát mindenki számára kötelezôvé tette. Egész életre szól a parancs az ôsszülôknek: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy mûvelje és ôrizze meg”. (Ter 2,15) Nem kötött velük külön szerzôdést, de az eredeti rendelkezése az volt, hogy becsületes isten- és emberszolgálatban eltöltött földi élet után mindenki halál nélkül átkerül a mennyországba. Az ôsbûn elkövetése után a mennyország elveszett az egész emberiség számára. Csak a Megváltó Jézus irgalmából, az Atya jóakaratából kerülhet oda mindenki. Tehát igazságosság alapján senki sem követelheti egy teljes földi élet jutalmául az örök boldogságot. Ez már kegyelem marad, tehát Isten ajándéka. A mennyei örök boldogság mértéke, intenzitása viszont már nem kegyelem, nem ajándék, hanem jutalom, tehát fizetség. Amennyi jót tett valaki igazság és szeretetszolgálatból másokkal, Isten akkora boldogságot biztosít számára. És ezt soha semmi nem devalválja! Isten így irgalmas és igazságos. É VK . 20. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . Ez 36,23-28; Mt 22,1-14 „megtudják a nemzetek, hogy én vagyok az Úr, mondja a Seregek Ura”

I

sten célja mindig az emberiség üdve volt. Ábrahámot is azért emelte ki a bálványimádás sarából, hogy elôbb ô és a családja, aztán a belôlük származott nép, majd az egész világ visszataláljon hozzá. Ezért adja rájuk áldását, és fejezi be ígéreteit ígyen: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,3) Isten tehát magát a zsidó népet is ilyen vonzó központtá akarta tenni. Fel is csillant ez a szándéka a zsidók történelmében. Egyiptomi Józsefen keresztül mutatta meg az Úr Egyiptomnak, hogy a közelgô óriási áldás, majd a hasonlóan rettenetes csapás, a hét bô majd a hét szûk esztendô kivédhetô, ha az Ô küldöttére hallgatnak. Meg is menekült a fáraó országa, de megmentették a környezô országok népeit is. Amikor Salamon király uralkodott, akkora híre volt a környezô, sôt a távolabbi országokban is, hogy Sába királynôje a föld határáról is eljött meggyôzôdni a hírek valódiságáról. (2Krón 9) Aztán a zsidók hûtlensége elnyerte méltó büntetését. Bálványozásuk miatt az Úr pogány bálványozók, közé juttatta népét. Dániel és társai révén a nagy Nabukodonozor király megismerte az igaz Istent, elrendelte tiszteletét egész birodalmában. (Dán 3,91-97) a hetven éves fogság vége felé készült már a zsidók számára az engedély, hogy hazamehetnek, újjá építhetik fôvárosukat. A pogány perzsa népért felelôs ôrangyal ez ellen nagyon hadakozott, mert amíg a zsidók a rábízott pogányok között éltek, volt reménye a védôangyalnak, hogy védencei megismerik az igaz Istent, elindulhatnak az üdvösség útján.(Dán 10,12-13) 301

a zsidók megátalkodott bálványimádásuk és a szegény emberek tönkretétele miatt lettek fogoly néppé. Ez a megaláztatás, elvetett sorsuk Istenükre is kellemetlen árnyat vetett, mert az akkori népek a maguk istenének gyôzelmeként érzékelték a zsidók vereségét, Istenüket látták gyengének igazán. Ebben az ezekieli részletben erre céloz Isten: „Szentté teszem nagy nevemet, amelyet gyalázat ért a nemzetek között, amelyet meggyaláztak közöttük, hogy megtudják a nemzetek, hogy én vagyok az Úr, mondja a Seregek Ura, amikor megmutatom szentségemet köztetek az ô szemük láttára” (Ez 36,23) Az elsô jel a zsidók megmenekülése a fogságból (24) Isten ezt követôen felsorolja azokat az újszövetségi adományait, amelyet Jézusban adott késôbb: „Tiszta vizet hintek rátok, és megtisztultok minden szennyetektôl, és minden bálványotoktól megtisztítalak titeket” (25) Íme, a keresztség szentsége, amely Biztos kegyelmet ad a jelölt módon. „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekbôl a kôszívet és hússzívet adok nektek”. Íme, Jézus Szentséges Szíve, aki a szentáldozásban hozza istenségét, és emberségén keresztül adja kegyelmeit. „Az én lelkemet adom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és törvényeimet megtartsátok és megcselekedjétek”. (27) A bérmálás szentségében kiárad az egész földre a Szentlélek, és átalakít mindent. Köszönjük Isten vigaszát mai állapotainkban! É VK . 20. hét péntek . . . . . . . . . . . Rút 1,1.3-6.14b-16.22; Mt 22,34-40 „Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?” (Mt 22,36)

S

okszor hallottam és olvastam ezt a kérdést a Szentírással kapcsolatosan. Eltöprengtem rajta, az ószövetségi szentírástudósnak miért volt ez probléma. Mi már pici korunktól kezdve tanultuk a hittant, a két szövetség még nem volt problémák forrása, viszont azt elég korán megtanultam, hogy a legfontosabb parancs a szeretet. Legfeljebb csodálkoztam kicsit: az a régi tudós bácsi ezt miért nem tudta, amikor én és hasonló kis társaim tudjuk. Azóta rengeteget tanultam a Biblia világáról, olvastam és magyaráztam tanítását szószéken és iskolai katedrán. Találkoztam az életben komoly problémákkal, amelyeket az emberek szívesen magyaráztak a maguk igaza szerint, és – sajnos – nem mindig jutottak el odáig, hogy a Szentírást nekünk íratta Isten, de nem azért, hogy legyen mit csûrni-csavarni, önmagunkat igazolni, hanem azért, hogy megtanuljuk Isten ránk vonatkozó akaratát, azt teljesítsük, és akkor az életünk okos és boldog lesz. Nos, az ószövetségi írástudó könnyen elveszett a betûk és tanítói vélemények tengerében. E mellett férfi volt, a férfiak elkényeztetett helyzetét önfeledten tudomásul vette, boldogan élvezte önmaga és a férfitársadalom javára. Olvasta a törvény egy-egy sorát úgyis, hogy azt valaki, régebbi rabbi, leírta egy papírlap közepére. Aztán eme szentírási sorral kapcsolatos gondolatait az Írás szövege köré írta. Tanítványai vagy más rabbik 302

kezébe jutva ez a vélemény, felkeltette érdeklôdésüket, és a magyarázat köré odaírták a maguk véleményét. Aztán jöttek még újabbak, volt mirôl elmélkedni, mit szaporítani. Aztán ott élt a lelkükben az említett férfi-öntudat. Azt már a mászni tanuló kisfiú is észrevette, hogy a nem-kisfiú csecsemôt kevésbé értékelik a felnôttek, mint a fiúkat. Megtanulták, hogy nekik nagyobb jogaik vannak. Ôk fogják örökölni apjuk vagyonát: az elsôszülött a vagyon felét, a többi testvér, pedig osztozott a maradékon. A lányok nem örököltek, csak hozományt kaptak, ha vôlegény jött érte. Aztán az édesanyák nem csodálkozhattak azon, hogy tizenkét éves fia az utcán, téren ünnepélyesen nem köszöntheti ôt. Ha férjhez ment a lány, majd késôbb a férje megunta, kapott egy-két soros írást, elbocsátó levelet, és mehetett, ahová akart. Ha házasságtörésen kapták, két tanú szavára azonnal agyondobálták kövekkel. A férfi ezt büntetlenül megúszta. Ezek után talán már nem csoda, hogy az írástudó magától nem jött rá, hogy melyik a legfôbb törvény. A szeretet ugyanis azt jelenti, hogy mindenki arra van teremtve, hogy a melléje rendeltek boldogságát szolgálja teljesen önzetlenül. A férj tegye boldoggá feleségét, a feleség a férjét. A házaspárok szerelme nem öncél. Egymás boldogításával együtt jár az is, hogy gyermekeknek adjanak életet. Az idôs emberek jogait nem csorbította az életkoruk. A ház ura maradt az édesapa öregen és betegen is. Jézus helyreállítani jött az elrontott emberéletet. Elsôsorban az Isten országát, jelentô igazságot és szeretetet kellett jogaiba visszahelyezni, mert ezeken áll a közösség és az egyén földi és örök boldogsága. Ezektôl függ, hogy az életet irányító többi parancs ér-e valamit. Ma különösen el kell töprengeni a jézusi tanításon. É VK . 20. hét szombat . . . . . . . . . . Rút 2,1-3.8-11; 4,13-17; Mt 23,1-12 „Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek” (Mt 23,2)

A

szék itt képletesen értendô. Az a szék ugyanis, amiben Mózes valóban ülni szokott élete harmadik, utolsó negyven évében, ezerkettôszázötven éves lenne már Jézus idejében. De ha nem is ment volna tönkre kétszázötven év alatt, mint a szentsátor állaga, a babiloni fogság elôtt a nagy várostrom idején (587-586) bizonyára elpusztult volna. Szellemi „széke”, amirôl Jézus beszél, vagyis tanítóhivatala viszont keményen állt. Rá hivatkozott az összes rabbi. Az ô tanításukkal nem az volt a baj, hogy magához Mózes könyveihez ragaszkodtak a messiási idôkben is, hanem a törvények magyarázatában igyekeztek gyakorlati utasításokat írni, szigorú fegyelmet tartatni az egyszerû néppel. Ezért állapítja meg Jézus: „Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg, de a tetteket ne kövessétek, mert mondják ôk, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ôk maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat”. (Mt 23,2-4) Az alap303

tanítás, tehát amit Isten Mózesnek adott, az érvényes Jézus korában is. Ezt híven ôrzik. A tanítóhivatal azonban nem az igazság és a szeretet képviselôje. Ôk saját maguk szeretnek tekintélynek látszani. Ezt elsôsorban külsôségekkel próbálják biztosítani. Az imaszíj, amivel jelzik, hogy ôk most Istennel beszélnek, egyre szélesedett, a palástjuk bojtjai nagyobbodtak. Ez nyilván semmit nem ad hozzá tanításuk igazához. Inkább feltûnési viszketeg, éppen úgy, mint a lakomákon és vendégségeken az elsô helyet elfoglalni, az utcán, téren elvárni a rabbi cím ismételgetését. Mindez nem tesz hozzá tekintélyükhöz és tudásukhoz semmit. A belsô kifogások még súlyosabbak: az igazságot mondják, de nem teszik (3c), a törvények szigorát nem enyhítik azzal, hogy figyelembe vennék az enyhítô körülményeket (4c), pl. a harmincnyolc éve beteg szombati meggyógyítása. A címekkel nem az volt a baj, hogy a rabbi, az „abí” [atyám] a megszólításban szerepelt, hanem hogy ezeket nem Istenhez tartozásuk jeleként használták, hanem ôk maguk akartak teljes tekintélyviselônek látszani. Az apáknak is megjár az apaság címe, hiszen Istentôl kapott természetes erejükkel ôk is valóságos apák. Szent Pál is hivatkozik arra, hogy aki a Mennyei Atyát képviseli, az Ô megbízásából természetfeletti életet ad egy megtérônek, az is atyának nevezhetô: „Mert ha tízezer tanítótok is volna Krisztusban, atyátok nincs sok, hiszen Jézus Krisztusban az evangélium által én adtam nektek életet”. (1Kor 4,15) Pozitív eligazítást is ad az Úr mindenkori tanítványainak: „Aki közületek a legnagyobb, legyen a ti szolgátok. Mert aki felmagasztalja önmagát, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják” (Mt 23,11,12) Ha mostani körülmények között kellene döntenünk arról, kinek van igaza, ki hazudik, kit lehet nyugodtan megtisztelni, kire rábízni magunk sorsát, országunkat, ezt az utóbbit teljes biztonsággal alkalmazhatjuk: aki dicsekszik, gyanús. É VK . 20. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . Ez 43,1-7a; Mt 23,1-12 „Akkor az Úr fölsége a kelet felé nézô kapun át bevonult a templomba” (Ez 43,4)

E

zekiel végignézte látomásban a jeruzsálemi templom megszentségtelenítését, amikor már fogságban volt Babilonban, és a Kobár folyó mellett lakott. Onnan vitte el több ízben, lélekben az Úr, hogy lássa, a zsidók hogyan sértegetik Ôt a saját templomában, és szemlélje végig, hogyan vonul ki onnan, hogyan hagyja magára és adja át a hamarosan bekövetkezô pusztításnak, az enyészetnek. A próféta a sok keserves látomás után a nép hazatérésének és Jeruzsálem újjáépítésének záróakkordját szemlélheti látomásban. Más ószövetségi könyvekbôl tudjuk, hogy a nép a perzsa királyok Isten keltette jóindulatából, hazatérhettek, felépíthették a falakat és a házakat, végül külön prófétai sürgetésre nekiláttak a templomépítésnek is. Ebben a fejezetben Ezekiel 304

újra Jeruzsálemben tartózkodik lélekben, tehát látomásban. Azt a gyönyörû pillanatot mutatja meg neki Isten, amikor kiengesztelôdve népe sok szenvedése által visszatér újonnan épült hajlékába, amely szegény emberek munkájából készült el, híjával volt a salamoni templom tonnányi aranyának és ezüstjének, amit Dávid király gyûjtött össze az elsô templom felépítéséhez. Maga az Úr hívja fel a figyelmet erre a szegénységre: „Ki van közületek még életben, aki látta ezt a házat hajdani dicsôségében? És milyennek látjátok most? Nemde olyan a szemetek elôtt, mintha nem is volna?” (Agg 2,3) Ezekiel most Istennek ugyanazt a jelenését látja jeruzsálemi látomásában, mint amikor elôször mutatkozott meg az Úr fensége meghívása alkalmával a Kobár folyó partján. „Akkor az Úr fölsége a kelet felé nézô kapun át bevonult a templomba. A lélek, pedig felemelt engem és bevitt a belsô udvarba; és íme a ház betelt az Úr dicsôségével. Hallottam, hogy valaki a házból hozzám beszélt, és a férfi, aki mellettem állt, így szólt hozzám: Emberfia, ez az én királyi székem helye és lábam nyomának helye, ahol örökké lakom majd Izrael fiai között”. (Ez 43,4-7a) Vajon ki volt az a férfi, aki a próféta mellett állt és beszélt hozzá olyan igéket, amiket nehéz az eddig történtek alapján megfejteni? Aggeust hallgassuk: „Nagyobb lesz ez új háznak dicsôsége az elsôénél, – mondja a Seregek Ura – , ezen a helyen adok békességet”. (Agg 2, 9) Ha pedig meggondoljuk, hogy Jeruzsálem pusztulása elôtt néhány évtizeddel Mikeás a Messiás születésének helyérôl jövendölt, és akkor ezzel fejezte be mondanivalóját. „És ô lesz a béke” (Mik 5, 4), akkor megkockáztatom véleményemet: Jézus állt ott jövendô emberalakjában Elizeus mellett. Végül a Szentháromság vonult be az új templomba, és hivatkozhatott rá az Úr, hogy Ô, mint Istenember, negyvennapos csecsemôként jár majd ott Simeon prófétától és Anna prófétaasszonytól felismerve és köszöntve, majd tizenkét évesen három napig tanul és tanít ugyanott, végül nyilvános mûködése idején rendszeresen megjelenik ott, azon a helyen. Ô is mindig a keleti kapun átérkezett. Eme kapu mellett adta örök szövetségét. És az ellenkezô oldalon ment ki kereszt alatt roskadozva meghalni. A lába nyomát, pedig ôrzik Jeruzsálem örök romjai. (Dán 9, 27) [A ÉV]

✽

É VK . 21. vasárnap . . . . . . Iz 22,19-23; Róm 11,33-36; Mt 16,13-20

„Neked adom a mennyek országának kulcsait” (Mt 16,19)

N

agyon sok ember volt már a történelem során a hatalom megszállottja. Mindent megtett érte, hogy megszerezze. Odaadta még a becsületét is. Pedig a hatalom kizárólag Istené, és Ô az emberek szolgálatára adja választottainak. „Milyen mélységesen gazdag az Isten bölcsessége és tudása! Milyen kifürkészhetetlenek szándékai, és milyen megfoghatatlanok útjai!” (Róm 11,33) Az Atya egyedül Fiának adta át hatalmát: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítványommá minden 305

népet. Kereszteljétek meg ôket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg ôket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek”. (Mt 28,18-20) A hatalom sosem válhat öncéllá, hanem az Isten Országának kizárólagos szolgálata a feladat: az igazságé és a szereteté. Ez vonatkozik mindenkire, egyházi és világi hatalom birtokosaira egyaránt. A lelkiekre vonatkozó, egyházi hatalmat Jézus Péterre hagyta. Innen alulról gyakorolhatja, amíg él. Aztán utódaira száll a világ végéig: „Mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erôt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is”.(Mt 16,18-19) Ezt a hatalmat Jézus adja, de Atyja útmutatása szerint. „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám”. (Mt 16,17) Ezt a hatalmat tovább öröklik Péter utódai egészen a világ végéig. Nem az elôzô pápa adja, nem is a bíborosok, hanem mindig közvetlenül Isten. Ezért van az, hogy a pápaválasztás elôtt minden illetékes tervezhet: én ezt akarom megválasztani, lehet közösen is töprengeni, de Isten akarata érvényesül. XIII. Leó pápa halála után Rampolla bíboros volt a várományos. Amikor a szavazatok szaporodtak, felállt a szombathelyi bíboros, és Ferenc József császár nevében vétót emelt. Így lett pápa X. Pius, a szelíd és alázatos velencei pátriárka, aki így fogadta el testvérei jelölését: „Elfogadom keresztnek”. Nagyszerû pápa lett, sok üdvös reform elindítója. Szentként tisztelhetjük. XII. Pius halála után sokan attól féltek, hogy nem lesz alkalmas utódja. XXIII. János igazi reformokat hozott a II. Vatikáni zsinaton. Mint minden elôdje, ô is írt szociális körlevelet. Ez az egyetlen, amely az elhanyagolt földmûves társadalom gondjaival foglalkozik. XVI. Benedek is igen nagy elôd utóda. Kristálytiszta hite és rendkívüli tudománya éppen ôt teszi most idôszerûvé. Nemcsak lelki hatalma van Istennek, hanem „övé a hatalom és a dicsôség mindörökké” a gazdasági és minden állami vonatkozásban is. Sámuel próféta kedvtelve ajánlgatta Istennek Izáj hét pompás fiát. Istennek egyik sem kellett az elvetett Saul helyére királynak. Ô ugyanis a nyolcadikat választotta, aki még csak legényke volt és birkákat ôrzött. Mégis ô lett a zsidók leghíresebb királya, a családja királyi ház lett, és a Megváltó ôsapjaként örökre uralkodik Jézusban, akinek örökös címe: „Dávid Fia”. Az Istennek engedetlen uralkodókat pedig elôbb-utóbb félreállítja az egyetlen Úr. Így járt Saul király, ez történt Sebna udvarnaggyal, és ez következik majd minden öntelt, nem az igazságot és a szeretetet, hanem önzô célokat hajhászó egyéb alkalmatlan közszolgák büntetésében is: „Kivetlek tisztségedbôl, és elmozdítalak hivatalodból”. (Iz 22,19) Aztán mi következik? Annak adom, „aki atyja lesz Jeruzsálem lakóinak és Júda házának” (21), vagyis Isten újszövetségi népének.

306

[B ÉV]

✽

É VK . 21. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . . Józs 24,1-2a.15-17.18b; Ef 5,21-32; Jn 6,61-70

„Kemény beszéd ez, ki hallgathatja ezt?” (Jn 6,60)

J

ézus küldetésének egyik legnagyobb ajándékát ismertette az elsô csodálatos kenyérszaporítás után a kafarnaumi zsinagógában. Az elôzô napon jóllakatott tízezres tömegbôl csak egy kis küldöttség, követte ôt oda, de nyilván a többiek is elevenen érdeklôdtek, ígéri-e Jézus, hogy továbbra is szándékozik ilyen ingyenkenyeret osztogatni, hogy visszatérjenek a zsidók ôsi történetébôl ismert mannásfürjes idôk. Erre a kérdésre vártak tehát választ. Jézus, pedig egészen másról beszélt: „Bizony, bizony mondom nektek, Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ô vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom ôt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital”. (Jn 6,53-55) A Mózes korabeli manna negyven esztendôre biztosította a zsidó nép táplálékát. Akkor az a pusztai vándorlás idején a túlélést biztosította. Amikor azonban eljutottak új hazájuk területére, Isten érett gabonával várta ôket. Ezzel jelezte, hogy nem a végsô idôk, az örök boldogság köszöntött be, csak annak elôjele. Nehéz vándorlás után kész új haza. Most a megváltás ideje kezdôdött el. Ennek a célja már maga az örök boldogság. Az oda vezetô úton megmarad a teremtés adta kenyér biztonsága, úgy, ahogyan akkor Isten adta: vetés, aratás, kenyérsütés, tehát mindig friss ennivaló némi erôfeszítéssel elérhetôen. De elkezdôdik a nagy felkészülés az Isten által a teremtéskor megígért örök haza megnyitására. Éva, majd Ádám sem értette igazán, hogy Isten a paradicsomkert pazar bôségén túlmutatott egy természetfeletti boldogságra is. Bûnükkel ennek lehetôségét elvesztették, a földi élet is elromlott. Ezen a bajon akar segíteni a Názáreti Jézus. Szenvednie kell, ki kell ontania a vérét, hogy a földi élet után elôbb csak a lélek, majd a világ végére ígért feltámadás után a test is eljusson az örök boldogságra, Isten színe látására. Ennek a feltétele és eszköze Jézus testének és vérének ételként és italként való rendszeres fogyasztása a földi életben. Át kell tehát hangolódnia minden embernek, aki üdvözülni akar. Erre mordultak fel az elôzô napon lelkesen ünneplô zsidók: „Kemény beszéd ez, ki hallgathatja ezt?” Nem elég, hogy kiábrándít bennünket tegnapi álmunkból, hogy ezen túl munka nélkül kapunk kenyeret és sült halat, még azt is kívánná, hogy embertestet és embervért fogyasszunk? – „Jézus tudta magában, hogy tanítványai emiatt zúgolódnak, ezért azt mondta nekik: Az igék, amelyeket én mondok nektek, lélek és élet. De vannak köztetek, akik nem hisznek”. (61.63-64) – A modern emberek egyre inkább ide szorulnak, a kafarnaumi zsinagógába. A vita olvastán, ôk is arra a következtetésre jutnak, hogy az ingyen kenyér az bizony jól jönne, bárki adná. De hogy belépjen a katolikus templomba, és ott átélje a nagy titkot: Jézus ke307

reszthalálát jelenvalóvá teszi a pap az oltáron azzal, hogy a Tôle kapott hatalommal átváltoztatja a kenyeret és a bort Jézus testévé és vérévé, majd ugyanezt a testet és vért a kenyér és a bor színe alatt magához veheti minden hívô, ha tiszta, katolikus hite van, – ezt már nem teszi meg. Pedig a szívében már itt a földön is alakulna a mennyország, szépülne az élet, és a biztos halál után nem lenne bizonytalan a lélek túlvilági sorsa. Mondjuk ki, mi hívôk Szent Péterrel a magunk örömteli döntését: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje”. (68-69) [C ÉV]

✽

É VK . 21. vasárnap . . . . . . . . . . Iz 66,18-21; Zsid 12,5-7.11-13; Lk 13,22-30

„Így lesznek az utolsókból elsôk, és az elsôkbôl utolsók!” (30)

I

zajás próféta könyvének utolsó fejezeteiben szó esik arról, hogy majd a nemzetek Istenhez térnek, eljönnek a jeruzsálemi templomba, és a zsidók közül az Úr elküld néhányat a megszabadultak közül a nemzetekhez a közelebbi és a távolabbi vidékekre, azokhoz, „akik soha nem hallottak rólam és nem látták dicsôségemet”. (19) Isten figyelmezteti ószövetségi választott népét: „Ismerem cselekedeteiteket és gondolataitokat: eljövök, hogy összegyûjtsek minden népet és nyelvet”. (18) Isten már a próféta mûködése elején szembesítette ôt a zsidó nép hitetlenségével. Az ellenséges támadástól rettegô Ácház királynak lehetôséget ad, hogy megnyugtató jelet kérjen az Úrtól, ô azonban kereken visszautasítja ezt a nagylelkû ajánlatot. „Nem kérek és nem kísértem az Urat” (Iz 7,12) a próféta válasza: „Az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szûz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogja hívni” (14) Isten hétszázötven évvel Emmánuel születése elôtt is ismerte gondolataikat, és már akkor elhatározta, hogy „eljövök, hogy összegyûjtsek minden népet és nyelvet”. A Megváltó már eljött, saját emberségében megismerte ószövetségi népe cselekedeteit és gondolatait. Nem lepôdött meg a feltett kérdésen: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?” (23) Válasza igazságosan kemény: „Törekedjetek bemenni a szûk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak”. (24) Másutt Jézus kijelentette: „Én vagyok az ajtó a juhok számára”. (Jn 10,7) „Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, bejár és kijár, és legelôre talál” (9) Jézus az üdvösségre mindenkit meghívott. Ellenségei azonban elutasították ôt, sôt: kidobták népük közösségébôl, és pogány módon ölették meg Pilátus által. Ezért nem kell csodálkozni a válasz folytatásán: „a ház ura felkel és bezárja az ajtót, ti kint rekedtek, és zörgetni kezdtek az ajtón: Uram, nyiss nekünk ajtót! Erre ô azt feleli nektek: Nem tudom, honnan vagytok.” (25) Hiábavaló lesz a bizonygatás: „Veled ettünk és ittunk, a mi utcánkban tanítottál. De ô megismétli: Nem tudom, honnan vagytok. Távozzatok tôlem mind, ti gonosztevôk” (26-27) Kik azok, akik elutasítot308

ták Jézust, ágáltak ellene, kikezdték becsületét, a gonosz lélek barátjának kiáltották ki, majd istenkáromlónak nevezték, és halálra ítélték? Csoda-e, hogy Jézus majd bíróként elutasítja ôket? Figyeljünk csak az idézetre: „Fiam, ne kicsinyeld le az Úr fenyítését, s ne csüggedj el, ha korhol. Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. Maradjatok állhatatosak a fenyítéskor, az Isten úgy bánik veletek, mint fiaival” (Zsid 12,5-6) Folyamodjunk Boldogasszonyunkhoz: „Boldogasszony Anyánk, Régi nagy Pátrónánk, Nagy ínségben lévén, Így szólít meg hazánk: Magyarországról, Édes hazánkról, Ne feledkezzél el, Szegény magyarokról!” (Ho 284,1) Most segíts meg, Mária! É VK . 21. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Tessz 2,1-8; Mt 23,23-26 „Szívesen nektek adtuk volna nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is” (1Tessz 2,8)

S

zent Pál apostol Tesszalonikibe vándorprédikátorként érkezett az elsô század közepén. Szívesen fogadták egyesek: zsidók és pogányok is hallgatták Krisztus örömhírét. Akadtak azonban ellenséges érzületek is, akik elûzték Pált és kísérôit. Az apostol távolabbi küldetéses állomásairól is figyelemmel kísérte egykori híveit. Valószínûleg Korintusban tartózkodott, (50-51-ben), amikor levelet írt nekik vigasztalásul. Nemes együttérzésnek a kifejezése ez a megállapítás: Örömmel mentünk hozzátok Isten szeretetének evangéliumával: „Ragaszkodtunk hozzátok, és szívesen nektek adtuk volna nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is, mert nagyon megkedveltünk titeket”. (8) Mielôtt Tesszalonikibe indult Pál, Filippiben „szenvedések és bántalmak értek minket, mégis, Istenben bízva, a nagy gondok között is hirdettük nektek Isten evangéliumát.” (2,2) Pál élete nem volt egyszerû. Mielôtt Jézussal találkozott a damaszkuszi úton, híres embernek számított. Igazságtalanul támadt a keresztényekre, mert hamis tanítóinak véleményét elfogadva elhitte, hogy a Názáreti Jézus becsapta az embereket, Messiásnak adta ki magát, ezért a zsidó fôtanácsnak ki kellett végeztetnie. Követôi azonban bátran kitartottak tanítása mellett. Akkor ô vállalkozott arra, hogy börtönbe juttat minden férfit és nôt, aki Jézust Messiásnak mondja, és azt állítja, hogy Jézus feltámadt és felment a mennybe. Nagy szenvedéseket okozott hát a keresztényeknek Jeruzsálemben. Majd Damaszkuszba utazott ugyanilyen szándékkal. Jézus azonban megszánta ôt. Óriási fényességben megjelent neki a szír fôváros közelében. Amikor Saul látta ôt, és megtudta, hogy Jézus az és valóban feltámadt, belátta ostoba tévedését. Azonnal Jézus mellé akart állni. Az Úr, pedig elfogadta ôt tanítványának. Amikor hívei csodálkoztak ezen, Jézus elárulta nekik, hogy ezt a félrenevelt fiatalembert Ô már régen kiszemelte magának. Így nyilatkozott Ananiásnak, aggódó tanítványának: „Csak menj (ôt megkeresztelni), mert kiválasztott edényem ô nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok 309

és Izrael fiai elôtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért” (ApCsel 9,15-16) Pál tehát ôszintén megbánta keresztényüldözését, és öntudattal vállalta az egymás után jelentkezô szenvedéseket. Viszont boldogan vallja: „a mi igehirdetésünk nem tévedésbôl fakad, sem tisztátalanságból, és nem történik álnoksággal, hanem úgy beszélünk, mint akiket Isten megpróbált és igazolt, hogy ránk bízza az evangéliumot”. (3-4) Nekünk, magyar papoknak és hívô népünknek is sok szép találkozásunk volt Urunk Jézussal. Bennünk is élnek Istennel és egymással kedves beszélgetéseink, amelyekre boldogan lehet emlékeznünk. Közvetítsük egymás felé az Úr áldását. Biztassuk azokat, akiket nagyon megpróbált a Gondviselés a múlt hatvan évben. Vállalkozzunk szívesen Isten vigasztalását közvetíteni a megpróbáltatásokban szenvedôknek! Mindezt tegyük mi is Szent Pál lelkületével: „Ragaszkodunk hozzátok, és szívesen nektek adtuk volna nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is, mert nagyon megkedveltünk titeket”. É VK . 21. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . 1Tessz 2,9-13; Mt 23,27-32 „Isten igéjének hirdetését… nem úgy fogadtátok, mint emberek szavát” (1Tessz 2,13)

S

zent Pál tovább folytatja atyai intelmeit a tesszaloniki hívek számára. Az elôzô napon felolvasott és magyarázott részben az apostol azt tudatosította volt híveiben, hogy annyira szereti ôket, hogy „Ragaszkodtunk hozzátok, és szívesen nektek adtuk volna nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is, mert nagyon megkedveltünk titeket”. (8) a mai részletben kissé pontosabban utal, mivel próbálták érzékeltetni ezt a nagy önfeláldozó szeretetet: „Emlékeztek ugyanis, testvérek, munkánkra és fáradozásunkra. Éjjel-nappal dolgoztunk, és úgy hirdettük nálatok Isten evangéliumát, hogy ne legyünk közületek senkinek se terhére”. (9) Abban az idôben még nem tört ki a Néró császár által gerjesztett keresztény-üldözés, a szeretet és önátadás igazolására nem lehetett ténylegesen odaadni az életüket vértanúság formájában, ahogyan Jézus tette saját fogalmazása szerint: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért”. (Jn 15,13) Elfogadtak kisebb kellemetlenségeket, még a Teszalonikibôl történt kiûzetésüket is, de a legnagyobb, a vértanúhalál, hiányzott. De a mai viszonyokat figyelembe véve bizony nem kis áldozat az egész heti fárasztó kenyérkeresô munka után a pihenônapon végezték a felnôtt-katekézist. Ennek tanúságát is fontosnak tartja megemlíteni: „Ti tanúi vagytok ennek, és Isten is, hogy milyen szent, igaz és feddhetetlen módon éltünk értetek, akik hívôk lettetek”. (10) Az apostol megemlíti, hogy a hitben kezdôknek apa-gyermek módon kellett a vallásos nevelést átadni: „Hasonlóképpen azt is tudjátok, hogy amint az apa inti a gyermekeit, mindegyikteket, úgy intettünk és vigasztaltunk s kérve-kértünk, hogy visel310

kedjetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki országába és dicsôségére hív titeket.” (11-12) a másik fontos írnivaló a tanítás igazsága és a hallgatók méltó hozzáállása: „Szüntelenül hálát adunk hát Istennek, hogy ti, akik Isten igéjének hirdetését tôlünk hallottátok, azt nem úgy fogadtátok, mint emberek szavát, hanem mint ami az valójában: mint Isten igéjét, amely bennetek is munkálkodik, akik hisztek”. (13) Szent Pál ugyanúgy, mint Jézus többi tanítványa, magától az Úrtól tanulta az igazságokat: „Mikor azonban úgy tetszett Istennek, aki engem anyám méhétôl fogva kiválasztott, és kegyelme által meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát, hogy hirdessem ôt a pogányok között, egyáltalán nem törôdtem testtel és vérrel. Jeruzsálembe sem mentem föl apostol-elôdeimhez, hanem elmentem Arábiába, majd újra visszamentem Damaszkuszba”. (Gal 1,15-17) Ott két éven át Jézus minden tanítását maga magyarázta meg neki. Jézus, pedig biztosította minden tanítványát, hogy Atyja igéit tanítja: „Az igéket, melyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ô cselekszi a tetteit”. (Jn 14,10) Igazán szeretni csak az tud, aki tettekkel szeret. Szent János, a szeretett tanítvány írja: „Fiacskáim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal!” (1Jn 3,18) Igyekezzünk sokat tanulni Jézustól, és csak az igazságot hirdetni. A hazugságot és a gyûlöletet ki kell irtani világunkból. É VK . 21. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . 1Tessz 3,7-13; Mt 24,42-51

„E

zért vigasztalást találtunk bennetek és a ti hitetekben” (1Tessz 3,7) Pál apostol zord körülmények között kényszerült elhagyni a tesszaloniki híveket annak idején. Utána a szentbeszédeimben ismertetett aggódás és szeretet ösztönözte, hogy menjen újra Tesszalonikibe kedves tanítványai közé. Jó lett volna elbeszélgetni velük: „Testvérek, mi rövid idôre elszakadtunk ugyan tôletek és egymás látásától, de nem a szívünkkel! Ezért nagy vágyódásunkban annál jobban igyekeztünk arra, hogy színrôl-színre lássunk titeket. El akartunk ugyanis menni hozzátok, kiváltképpen én, Pál, egyszer is, másszor is, de a sátán megakadályozott”. Az egyszerûen gondolkodóknak talán eszébe sem jut, hogy a történelem eseményeibe mennyire beleüti orrát a sátán. Igyekszik megzavarni az Isten által meghatározott rendet. Az emberiség alapvetô rendeltetését próbálja mindenek elôtt tönkretenni: az igazságot félretolva hazugságra szoktatni az embereket, összekeverni a fogalmakat, hogy lehetôleg senki se tudja megállapítani, mi az igazság. A másik alapot, a szeretetet, pedig igyekszik felváltani a gyûlölettel. Egymásnak akarja ugrasztani az embereket: az ellenfelekbôl ellenséget, a munkatársakból, pedig vetélytársakat serénykedik formálni. Érthetô, hogy Pál és kedves hívei között is próbálkozott megbontani a kiváló szeretetet. A rokonok, jó barátok között a látogatás örömmel teli esemény szokott lenni. A távol élô gyermekét, pedig alig várja lát311

ni a szülô. Jó a telefon, sokat jelent egy-egy friss fotó, de látni azt, akit szeretünk, semmivel sem helyettesíthetô élmény. Pál végül is belenyugodott, hogy nem sikerül a személyes találkozás a tesszaloniki kedves híveivel, ezért elküldi hozzájuk tanítványát, Timóteust, „Isten szolgáját Krisztus evangéliumában, hogy hiteteket szolgálja, megerôsítsen és buzdítson titeket, hogy senki meg ne tántorodjék ezekben a szorongatásokban”. (3, 2) a hívek szorongatásait aggodalommal figyelô apostol félti térítô munkájának eredményeit (5) Timóteus látogatását befejezve örömhíreket hozott mesterének, „hírt hozott hitetekrôl és szeretetetekrôl, s arról, hogy mindig örömmel emlékeztek ránk, és látni kívántok minket, ahogy mi titeket. Ezért vigasztalást találtunk bennetek és a ti hitetekben testvérek, minden ínségünk és szorongatásunk ellenére is, mivel mi akkor éledünk fel, ha ti állhatatosak vagytok az Úrban”. (6-8) Az apostol megnyugszik, és annak köszöni meg a jó híreket, aki oka az igazság és szeretet gyôzelmének a sátáni mesterkedések és más egyéb mostoha körülmények felett aratott gyôzelemnek. Aztán apostoli áldását adja jó híveire, hogy ezzel legyen állandó biztonság felettük: „a mi Istenünk és Atyánk, és Urunk Jézus Krisztus vezesse utunkat hozzátok! Titeket, pedig gyarapítson és tegyen gazdaggá a szeretetben egymás és mindenki más iránt, ahogyan mi szeretünk titeket, s így szívetek erôs legyen feddhetetlen és szent Istenünk és Atyánk elôtt, amikor Urunk, Jézus eljön minden szentjével. Ámen.” (11-13) É VK . 21. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kor 1,1-9; Mt 24,42-51 „Szüntelenül hálát adok Istenemnek értetek Isten kegyelméért, amely megadatott nektek Krisztus Jézusban”. (1Kor 1,4)

P

ál apostol Kis-Ázsiából Európába kelt át a tengeren. Eredetileg nem oda szándékozott menni, hiszen ô Kis-Ázsiában született, Tarzusban, és onnét gyerekkorában Jeruzsálembe vitték a szülei, hogy az ottani rabbik iskolájában sajátítson el mindent, amit az Ószövetség tudományából tudni lehetett. Három missziós útját is zömmel itt szervezte. Amikor azonban a földrész Ázsia nevû római tartományába akart indulni, hogy ott folytassa megkezdett hithirdetését, a Szentlélek megtiltotta neki, hogy oda menjen. Nem értette a tilalom okát, ismét próbálkozott, de újra csak Isten tilalmába ütközött. (vö. ApCsel 16.6-10) Ekkor éjszakai álmában egy makedón férfi jelent meg neki, és hívta: Gyere át hozzánk! Pál lelkesen vállalta az európai küldetést. Athénben próbált kapcsolatot teremteni a mûvelt filozófálókkal. A hitünk iránt mutatott kevés érdeklôdés arra ösztönözte, hogy eltávozzék körükbôl. Ekkor utazott tovább Korintusba 50 vagy 51 ôszén. Mivel egyedül érkezett, nem kezdett téríteni. Aquila és Priscilla sátorlapszövô házaspár vette pártfogásba. Velük dolgozott. Megvárta, amíg Timóteus és Titusz is megérkezett. Attól kezdve aztán másfél éven áthirdette az evangéliumot. A kikötôváros pezsgô életében bôven 312

akadtak érdeklôdôk. Jézus maga biztatta ôt: „Ne félj, csak beszélj és ne hallgass! Mert én veled vagyok. Senki sem fog hozzád nyúlni, hogy ártson neked. Mert sok népem van nekem ebben a városban”. (ApCsel 18,9-10) Aztán tovább kellett mennie, Értesült arról, hogy egy Apolló nevû keresztény hithirdetô nagy sikert aratott a hívek körében, mert kiváló szónok volt. Beszéltek aztán vitákról, felmerült problémákról. Pál négy levelet is írt volt híveinek. Ezekbôl kettô maradt ránk. Most az elsô levélbôl idéz folyamatosan a liturgia. A levél elsô mondata hivatkozik arra, hogy ô, „Pál, Jézus Krisztusnak Isten akaratából meghívott apostola”. (1Kor 1,1) A címzett a korintusi keresztény közösség: „Isten korintusi egyházának, a Krisztus Jézusban megkeresztelteknek, a meghívott szenteknek, mindazokkal együtt, akik segítségül hívják a mi Urunk, Jézus Krisztus nevét, minden helyen, náluk és nálunk”. (2) Hangsúlyozza, hogy a megkereszteltek már tagjai az Egyháznak, de oda tartoznak a hittanulók is a vágyukkal, és gondol a távolabb lévôkre is, akik hittel olvassák majd ezt a levelet. Gondol tehát ránk is. Ez után hálát ad Istennek, hogy a korintusiak sokoldalú képzést kaptak Isten tanításából. „Krisztus tanúbizonysága megerôsödött bennetek, úgy, hogy semmiféle kegyelmi adománynak nem vagytok híjával, miközben a mi Urunk, Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erôsít majd titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján”. (6-8) Mindazt örömmel megemlíti, ami a hívek közösségét üdvösen összeköti. É VK . 21. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Tessz 4,1-8; Mt 25,1-13 „hogyan kell élnetek és Isten kedvében járnotok” (1Tessz 4,1)

P

ál apostol útmutatást nyújt kényszerbôl elhagyott tesszaloniki híveinek, hogy Isten méltó szolgálatában mihez kell magukat tartaniuk. Nem új parancsot ír elô, hiszen erre neki felhatalmazása nincsen. De szükség sincsen új parancsokra, hiszen Istenkötelezô parancsait tételesen felsorolta a Sínai hegy lábánál a zsidókkal kötött szövetség alapdokumentumában, a két kôtáblán. Pál apostol viszont arra is hivatkozik a korintusiakhoz írt második levelében, hogy a tíz parancsot Isten az ember teremtésekor már „nem tintával, hanem az élô Isten Lelkével írva, nem kôtáblákra, hanem a szív húsból való tábláira” (2Kor 3,3) szövegezte meg. Az emberhez tehát mindaz, amit mi tíz parancsként ismerünk, lényegileg hozzá tartozik. Azt is elôre bocsátja, hogy Isten ezeket a rendelkezéseket nem fizikai kényszerrel érvényesíti az embereknél, hanem értelmes és szabad akaratuk döntése következményeként: „lemondunk a gyalázatos alattomosságról, nem járunk álnokságban, és nem hamisítjuk meg Isten igéjét, hanem az igazság hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének Isten elôtt”. Azt hangsúlyozza tehát az apostol, hogy szabadságunk alapján kell döntenünk. Ezt Isten is tiszteletben tartja. Aki viszont elutasítja 313

a természetünkhöz tartozó isteni elôírásokat, elvész. A parancsok közül itt a hatodikat emeli ki az apostol elsôként: „Ne paráználkodj!”. Ez a parancs nem a legfontosabb, hiszen a szeretet parancsa mindenek fölött áll, de a gyakorlati életben az emberek önzése ezen a téren követ el sokszoros szeretet-sértést. Eredetileg a házassági hûség védelme volt a célja. A házasságban a kölcsönös boldogítás a házastársak kötelessége, és a tiszta boldogítás egyik eszköze a házasfeleket eggyé kapcsoló egyesülés. Aki tehát más módot választ, mint amit Isten tiszta boldogságforrásnak adott, a szeretetet sérti. A másik fontos szempont, pedig az, hogy ugyanez a házassági boldogítás a fizikai forrása a szülôk életének és szerelmének közös gyümölcse, az új élet, a gyermek. Isten adta ezt a parancsot is: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Ter 1,28) Akik tehát az élô, igaz Istent igazán ismerik, azoknak természetes Pál apostol elgondolása: a pogányos élvezetközpontú életfelfogás helyett a frissen alapított keresztény közösség tanulja meg az önzetlen szeretetszolgálat lényegét. A levélben a másik figyelembe ajánlott parancs a hetedik: „Ne lopj!” És a tízedik: „Se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánd”. Pál így figyelmeztet: „És senki se károsítsa meg, s ne csalja meg semmilyen ügyletben a testvérét, mert az Úr bosszút áll mindezért, mint ahogy már régebben megmondtuk nektek és bebizonyítottuk”. (1Tessz 4,6) Szent Pál ugyan személy szerint nem lehet a mi közösség-alapítónk, de nekünk is ugyanolyan szeretettel ad útbaigazítást, hogy visszatérjünk az élet és becsület útjára. Közösségünknek joga és kötelessége ezeket az alapelveket visszaállítani, hogy élô és boldog nemzet legyünk.

akit majd ott fog csak megmutatni neki. Az édesapa természetesen az elsôszülött legényt vezette elébe – ” Amikor aztán meglátta Eliábot, és azt mondta magában: Nemde máris az Úr elôtt áll felkentje? Ám az Úr azt mondta Sámuelnek: Ne nézd külsejét, se termete magasságát, mert én elvetettem ôt! Én nem a szerint ítélek, amire az ember néz: az ember ugyanis azt nézi, ami látszik, az Úr azonban a szívet tekinti. Hét fiát vezette így oda Ízáj Sámuel elé, de Sámuel ezt mondta Izájnak: Ezek közül nem választott az Úr! Hátra van még a legkisebbik, az a juhokat legelteti. Érte küldött tehát. Azt mondta ekkor az Úr: Kelj fel, kend fel, mert ô az!” (1Sám 16,6-12) Hasonlóan szól Pál apostol is: „Mert nézzétek csak meghívásotokat, testvérek: nem sok a bölcs test szerint, nem sok a hatalmas, nem sok az elôkelô; hanem azt, ami a világ szerint oktalan, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse az erôseket. Ami a világ szerint alacsonyrendû és megvetett, azt választotta ki Isten: azt, ami semmi, hogy azt, ami valami, megsemmisítse, hogy egy ember se dicsekedhessék Isten színe elôtt. Általa vagytok ti Krisztus Jézusban, aki Istentôl bölcsességünkké, igazságunkká, megszentelôdésünkké és megváltásunkká lett, hogy amint írva van: Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék!”. (1Kor 1,26-31) [B ÉV]

✽

É VK . 22. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . MTörv 4,1-2.6-8

„Valóban bölcs és okos ez a nagy nemzet” (6)

A

tegnapi páli gondolatsor a mai levélrészletben folytatódik. A keresztelés visszaadja az ôsszülôk által elvesztett megszentelô kegyelmet, hogy újra Isten fogadott gyermekei lehessünk. Ezt a nagy ajándékot nem a magunk bölcsessége alapján sikerült visszaszereznünk a keresztségben, hanem kizárólag azért, mert Isten elküldte a földre egyszülött Fiát, aki érettünk rettenetes szenvedéseket és kereszthalált vállalt. „Átok lett értünk”, (Gal 3,13-14), „hogy a zsidók is, a többi nemzet is elnyerhesse Isten áldását, amelyet Ábrahámnak ígért meghívásakor. (Ter 12,3) A mai levélrészletben a keresztségre meghívottak társadalmi helyzetérôl számol be az apostol. Sokan talán úgy vélnék e nélkül az értesítés nélkül, hogy Isten is ember módon gondolkodik: Ô a legnagyobb méltóság a világon, a tehetôsebb, gazdagabb emberekbôl válogathatja a meghívottakat. Kis koromban döbbenten hallottam többször is a szülôfalumban ezt a kesernyés közmondást: „Akinek úr komája, pap barátja, könynyen megy a mennyországba”. Sámuel nagyon fontos prófétája volt az Úrnak a bírák kora végén. Isten elküldte Betlehembe, hogy ott kenje királlyá Izáj fiát,

zsidó nép negyven évig bolyongott a sivatagban. Mikor a büntetés lejárt, Moáb mezején megpihentek. Készültek a honfoglalásra. Mózes fontosnak tartotta, hogy elismételje Isten, kinyilatkoztatott hitigazságait és erkölcsi parancsait. Azoknak ugyanis, akik elmúltak húsz évesek az Egyiptomból való kivonuláskor, lázadásuk miatta pusztában meg kellet halniuk, nem mehettek be az ígéret földjére. Akik pedig a pusztában születtek, nem élték át a fontos eseményeket. Arra is gondolhatott Mózes, hogy népe bevonul egy mûvelt országba, amely nem esik messze az emberiség bölcsôjétôl és az emberi kultúra egyik fontos forrásától, a sumérok egykori hazájától. Eluralkodhat a zsidó népen valami kisebbrendûségi érzés, ezért hangsúlyozni kellet, hogy ez a nép magától az élô Istentôl kapott biztos és örökérvényû értékeket. Ezt elismerik és megcsodálják majd a környezô népek: „Azt fogják mondani: Valóban bölcs és okos nép ez a nagy nemzet! Mert hát hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei olyan közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk, valahányszor hozzá folyamodunk? És hol van még egy olyan nagy nép, amelyiknek oly tökéletes parancsai és szabályai volnának, mint ez a törvény, amelyet ma elétek tárok? (6-8) A magyar honfoglalás után csodálkozva láthatták a nem akármilyen magyar kultúrát: a töretlen hitet az élô, szellemi létû, teremtô Istenben, gazdagon díszített ruhájukat, fegyvereiket, saját írásjeleiket, konyhai eszközeiket. Énekkultúránk Gellért püspök egyik élménye alapján ismert. Lelkipásztori kö-

314

315

É VK . 21. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . 1Kor 1,26-31; Mt 25,14-30 „Ami a világ szerint alacsonyrendû és megvetett, azt választotta ki Isten”

A

rútján éjfélkor titkárával, Valterrel zsolozsmázott. Közben felcsendült a kézimalmot hajtó magyar lány éneke. „hallga csak, Valter, mint apad s árad Zengô folyója eme dalárnak! Sír is, vidám is, figyelj csak reája: Ez a magyarság szimfóniája.” (Kozma Andor) Néhány évtizede Jénában miséztünk ipari munkába számûzött szerzetespapok. A velünk kiránduló kedves nôvérek énekeltek alatta. Mise elôtt orgonamûvész gyakorolt az orgonán, de félrevonult a liturgiánk alatt. Mise után az udvaron beszélgettünk. Egyszer csak az ifjú mûvész rohant felénk tárt karokkal, és harsányan kérdezte: honnan vették ezeket az a gyönyörû énekeket? Különösen az utolsó volt szenzációsan szép! – Erre az utolsóra máig emlékszem: Boldogasszony Anyánk. Ez a vájt fülû német fiatalember ráérzett a magyar dallamkincs gyönyörûségére. Egyébként a mi dallamaink nemcsak a dúr és a moll hangsort ismeri, mint az európai zene, nem is csak a RE-bôl, Ml-bôl, FA-ból és SZO-ból indított skálákat, mint a Gregorián. A mi dallamaink DO-tól LA-ig minden hangból képzôdnek. Mi ilyen gazdagok vagyunk! Ma Európa tôlünk tanulhatja az ôszinte katolikus hitet és Mária-tiszteletet, bár itthon is van bôven mit javítanunk. Az igazán magyarok büszkén mondhatják Mózessel: „Valóban bölcs és okos ez a nagy nemzet”. [A ÉV]

✽

É VK . 22. vasárnap . . . . . . . . Jer 20,7-9, Róm 12,1-2; Mt 16,21-27

„Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen.” (Mt 16,24)

A

mikor Jézus az ember földi életének elsôdleges küldetésérôl szól, kifejti: dolgoznia kell mindenkinek az Istentôl kapott talentumoknak megfelelôen. Végre kell hajtania az Atya akaratát. Önzetlenül tennie kell azt a jót, ami a melléje rendelt embereknek a boldogságát biztosítja, vagyis gyakorolnia kell a szeretetet. Az így szerzett érdemeket az Úr összegyûjti a mennyországban, és ezeknek megfelelôen osztja kinek-kinek az örök boldogságot. (vö. Mt 25,14-36) Ma az evangéliumi részletben viszont azt hangsúlyozza, hogy a munka mellett vállalnunk kell a szenvedést is, amint azt Isten akarja. Ez azzal jár, hogy önzésünket vissza kell szorítanunk: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen” (Mt 16,24) Jézus földi élete nagyobbik részében fizikai munkát végzett napról-napra. Mint tudjuk, építôipari szakmunkás volt elôbb Szent József mellett, késôbb, mint vállalkozó. Harminc évesen, pedig elkezdte nyilvános mûködését. Beszédei remekmûvek voltak: „a néptömegek le voltak nyûgözve a tanítástól, mert úgy tanította ôket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók”. (Mt 7,28-29) Az elfogatására kirendelt szolgák is ámuldoztak beszédjén: „Soha ember így nem beszélt”. (Jn 7,46) Igen, ez az istenemberi tanítás és az állandóan végbevitt csodatettei voltak hivatva arra, hogy rádöbbentsék hallgatóit: a Názáreti Jézus nem egyszerû ember, nem csupán kiemelkedô tanító, nem is 316

csak próféta, hanem Isten. A tengeri lecsendesítése után „az emberek elcsodálkoztak és így szóltak: „Kicsoda ez, hogy még a szelek és a tenger is engedelmeskednek neki?” (Mt 8,27) a helyes választ késôbb Péter apostol fogalmazta meg: „Te vagy a Krisztus, az élô Isten Fia”. (Mt 16,16) Ezek után Jézus ráirányította tanítványai figyelmét, hogy küldetésének van még egy igen fontos feladata: a szenvedés. „Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektôl, fôpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból” (Mt 16,21) a dicsôség csúcsán álló Jézus szavai a szenvedésrôl megdöbbentették a tanítványokat. Péter félrevonta Mesterét: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” (22) Jézus Pétert kísértônek nevezi és helyreigazítja: „Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére”. (23) Jézus ezután feltárja az üdvösség útjának titkát: a munka és a szeretetszolgálat vállalása után el kell fogadni a szenvedést is, mint az üdvösség megkerülhetetlen eszközét. Ehhez le kell gyûrnie mindegyikünknek a természetes visszahôkölést: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, és aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt”. (25) Az áldozatos munka, nevelés, gondoskodás óriási érték, a szeretet csodálatos megnyilatkozása, de „nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”. (Jn 15,13) Ezt sokan nem értik meg, fôként a nem-hívô emberek. Ezért olvastatja az Egyház a mai szentleckében: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves elôtte és mi a tökéletes”. (Róm 12,2) Fontos, hogy dolgozzunk, neveljünk, de mint a legértékesebb életmozzanatot ajánljuk fel szenvedéseinket Istenünknek! [B ÉV]

✽

É VK . 22. vasárnap . . . . . MTörv 4,1-2.6-8; Jak 1,17-18.21b-22.27; Mk 7,1-8.14-15.21-23

„Minden jó adomány és minden ajándék felülrôl van, a világosság Atyjától száll alá.” (Mk 1,17)

A

z emberi történelem minden értéke ezt bizonyítja: „Minden jó adomány és minden ajándék felülrôl van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, és még árnyéka sincs a változásnak”. (Jak 1,17) Az elsô igen nagy ajándék, amit felfogunk a minket körülvevô és éltetô világban, maga a teremtett világ. Akadtak elég sokan a történelem folyamán, akik megpróbáltak „tudományos elméleteket” kiokoskodni a világ eredetére. Egyetlen szabályos magyarázat van rá: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. (Ter 1,1) A semmi helyére csak az tudott valamit adni, aki maga nem szorult rá létesítô okra. Az ember, pedig mindmáig lemérni sem tudja a mérhetetlen csillagvilágot. 317

Az élettelen anyagból életet elôhozni nem lehet emberi erôvel. A tudós világ millió élôt jellemez, de képtelen megmondani, mi az élet. Mózes, aki látomásban végignézte a teremtést, magát az élet megteremtését nem láthatta. Így hallotta a Teremtô parancsát: „Hozzanak elô a vizek csúszó-mászó élôlényeket!” (20) Végül hallja, amit a földi élôk, megkoronázásáról mond az Úr: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!” (26) Azt is hallja a nagy látnok: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy mûvelje és ôrizze meg”. (2,15) – Mindez tehát onnan fölülrôl jött adomány, ajándék. Alulról, a pokol fenekérôl csak átok és romlás jutott hozzánk. Az ember, az Isten képére teremtett gyönyörû lény, legádázabb ellenségére, a pokol fejedelmére hallgatva összetörte saját jó sorsát. Elhitette Évával, hogy ha vétkezik, Isten lesz belôle. Bukott, szerencsétlen, boldogtalan valaki lett belôle és azzá tette fajtáját is. Elhasználja a földet és tönkreteszi. Iszonyatos mennyiségû energiáját elpazarolja. Gyönyörû élôvilágát kiirtja. És irtja, öli, legalább leigázza saját fajtáját is. Ez a sok rossz, ez nem felülrôl jön. Isten irgalma jön végül is onnan felülrôl. Megígéri majd el is, küldi a Megváltót. Egyszülött Fia a feláldozott Szabadító. Mi az emberiség nagy részének a válasza? „a világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta… a tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be… Mi mindnyájan az ô teljességébôl merítettünk kegyelembôl kegyelmet”. (Jn 1,5.11.16) Jakab apostol figyelmeztet bennünket, akik már tudunk a felülrôl kapott ajándékokról: „Fogadjátok ezért tanulékony lélekkel a belétek oltott tanítást, amely képes megmenteni lelketeket. A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg”. (Jak 1,22) A hit a szívben csak megigazulásra elég, üdvösségre nem! Ahhoz kell, hogy kívülrôl is megvalljam, és tettekre is váltsam: „Az Isten és az Atya szemében ez az igazi, tiszta vallásosság: meglátogatni nyomorukban az árvákat és az özvegyeket, és tisztának maradni a világtól”: (27) Nyomorult ember van millió számra, a világ pedig, amely nyomorunkat okozza, undorító. Hívjuk segítségül a sárkánytipró Jézust (Ter 3,15) és a csalárdság taposóját, Boldogasszonyunkat. (Jel 12,1)

z angyalok teremtésérôl nem szól semmit a Szentírás. Urunk, Jézus Krisztus szavaiból ismerjük a szörnyû tragédiát, hogy nekik is át kellett esniük a nagy próbatételen: tudnak-e engedelmeskedni Istennek? Elfogadják-e rendelkezését, mert ez a feltétele a mennyországba való belépésnek. A próba tárgya a lehetett, hogy imádni kell a Fiúistent akkor is, ha emberalakban él

majd. Az angyalok bölcs csapata elfogadta, hiszen belátta, hogy a megtestesült Isten úgy is Isten. A másik csapat felkapta a fejét: ha emberként kezd élni, mi felette állunk, mert tiszta szellemek vagyunk. Mintha elôször neki szólna a bölcs: „Nagy vagy? Annál inkább alázd meg magad, akkor majd kegyelmet találsz Istennél”. (20) Nem tették. „Ekkor nagy harc támadt az égben. Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. (Jel 12,7-8) Jézus, az Istenember, így emlékszik erre: „Láttam a sátánt, mint a villám, úgy zuhant le az égbôl”. (Lk 10,18) a történelem folytatása a megtestesülés elôtti pillanat. Gábor fôangyal elmondja Máriának Isten üzenetét: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz, és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ô, a Magasságbeli Fiának fogják hívni” (Lk 1,30-32) Máriát, Dávid király elszegényedett leszármazottját ezzel Isten minden teremtmény fölé emelte, tehát az angyalok fölé is. A bölcs szavát ô már ismerhette, érthette és értette is: „Nagy vagy? Annál inkább alázd meg magadat, akkor majd kegyelmet találsz Istennél”. Mária ezt a kegyelmet nemcsak megtalálta, de eleve meg is kapta, hiszen az angyal így köszöntötte: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled”. (Lk 1,28) Aztán tisztázza a fontos körülményeket, majd igazi alázattal mondja ki üdvösségünk egyik legszebb igéjét: „íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint”. (Lk 1,38) A bukott angyalvezér, Lucifer, magával rántotta társait is: „Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az ôskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították.” (Jel 12,9) „Nincs gyógyír a gôgös embernek sebére, a gonoszság vert benne gyökeret, és nem is veszi észre.” (30) Ez elsôsorban a sátánra vonatkoztatható, de az általa elcsábított, Isten ellenségévé lett szerencsétlen embertömegekre is. Miért nincs gyógyír a számukra? Szent Jakab apostol szerint: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak, pedig kegyelmet ad”. (Jak 4,6) A sátán bukása elôtt nagy szellemi harcot vívott angyaltársaival, az értelmi érvek szikrázva repkedtek, jól tisztázódott mindkét csoport elôtt az igazság, az engedelmes angyalok a tiszta, tárgyilagos igazságot szeretettel és okosan védelmezték, a másikak viszont dölyfösen csak a maguk igazát hánytorgatták és ebben egyre jobban megerôsödtek, meg is csontosodtak, a bölcs szavaival „a gonoszság gyökeret vert bennük” Ugyanez történik a sátán által elcsábított emberekkel is. Az elsô kísértésben a mézesmadzag még rózsás színben tüntetheti fel a rosszat, a bûnt elkövetve már tudja, hogy vétkes, de elkezdi magát mentegetni, aztán elalszik a lelkiismeret, a végén már tagadja Istent, kezdi önmagát isteníteni: megcsontosodott a gonoszságban. Lehet, hogy erre csak akkor döbben rá, amikor képzelt földi trónjáról Isten letaszítja, sajnos, társait is könnyen magával rántja. Az istenfélô hallja meg a bölcs szavát:

318

319

[C ÉV]

✽

É VK . 22. vasárnap . . . . . Sir 3,19-21.30-31; Zsid 12,18-19.22-24a; Lk 14,1.7-14

„Igen nagy az Isten hatalma, tiszteletben tartják az alázatosak” (Lk 14, 1.7-14)

A

„Fiam, alázattal vidd végbe tetteidet”. (19) Jézus üzeni: „Bízzatok, én legyôztem a világot”. (Jn 16,33) É VK . 22. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Tessz 5,1-6.9-1; Lk 4,31-37 „Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok” (1Tessz 5,5)

K

is követi majd az a lélek állapotát. Aki tette a jót, de voltak hiányosságai, pl. adósságokat hagyott maga után, amíg azokat nem rendezi valamelyik utód, a mennyország helyett tûzben kell tisztulnia. A hitetlenek és más súlyos bûnben lévôk pokolba kerülnek. Ezekkel a tényekkel foglalkozzunk. A végítélet, pedig elközelget, amikor az Atya akarja.

risztus Urunk nem hagyta hallgatóit, fôként tanítványait, kétségben afelôl, hogy Isten nemcsak kimérte minden embernek az Isten országa javára végzendô tennivalóit, de keményen el is fogja számoltatni az összes embert, aki eljutott esze és akarata használatára. Azokat, akik megismerték Isten országának alaptörvényeit, az igazság és a szeretet parancsát, a tízparancsolatot, a Szentírásban közölt isteni üzeneteket, az elszámolás sokkal részletesebben érint, mint a tájékozatlanokat. Viszont ha ezek lelkiismeretesen teljesítették Atyánk akaratát, olyan bôséges jutalmat nyernek a mennyországban, amit a többiek csak ôszintén bámulni tudnak. Irigyelni azért nem tudják, mert az üdvözültek nem tudnak irigykedni. Akik nem hallották Isten üzenetét, azok sem mentesülnek a szigorú számonkéréstôl, mert Isten elôrelátóan minden emberszív hústábláiba beleírta természettörvényként, hogy az emberföldi élete során szorgalmasan dolgozzék mások boldoggá tételén, gyakorolja az igazságot. Aki nem ezt teszi, nem gyûjt kincseket a mennyország számára földi élete során, az nem kap örök boldogságot, vagyis örök szenvedés lesz a sorsa. Szent Pál a mai levélrészletében ezt mondja ki érthetôen, vitathatatlanul a keresztényeknek: „Mindnyájan a világosság fiai és a nappal fiai vagytok. Nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé. Ne is aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok! Ha másból nem okosodhatnak az emberek, lelkiismeretük figyelmeztetésére hallgassanak, ami adott idôben félreérthetetlenül és megfellebezhetetlenül megszólal a legelvadultabb istentelenben és a legelvetemültebb gonosztevôben is. De a józan eszét is használhatná mindenki. Amikor észreveszi, hogy a becsületes emberek dolgoznak egy-egy hónapig, hogy keressenek annyi munkabért, amennyi elegendô a következô fizetésig a különféle fizetnivalókra. A szabályos ember kidolgozza az elôírt munkás éveket, mert számít arra, hogy utána munkája és a befizetett járulékok ellenértékeként nyugdíjas vagy betegségtôl sújtott állapotában is lesz mibôl megélnie. Ezeket látva ép ésszel mindenkinek következtetnie kellene a belénk oltott isteni szikrákból, hogy életünk egésze is ehhez az általános törvényszerûséghez van igazítva, és a földi élet zárultával egy boldog, el nem évülô nyugalmi állapot következik. Ezt is ki kell érdemelni. Hitünk tanításából biztosan tudjuk, hogy halálunk pillanatában örök bíránk, Jézus Krisztus elé kerül a lelkünk személyünkkel együtt. Ô igazságosan megítél minket tetteink alapján. Aki teljesen az igazságot és az önzetlen szeretetet szolgálta egész életében, annak azonnal megadja az örök boldogságot, beleértve azt is, hogy a feltámadás után a teste

É VK . 22. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kol 1,1-8; Lk 4,38-44

320

321

„hallottunk hitetekrôl Jézus Krisztusban, és a szeretetrôl, amelyet az összes szentek iránt tanúsítotok, azért a reménységért,’amely készen áll számotokra a mennyben”. (Kol 1,4-5)

S

zent Pál apostol nem járt soha Kolosszéban. Ez a kis város Kis-Ázsiában feküdt Frigia római tartomány délnyugati részén. Messze esett Pál apostoli útjaitól, és 61 körül már földrengés áldozata lett. Az apostol egyik tanítványa hirdette ott az evangéliumot. Ezért kezdi így a levelet: „Hálát adunk Istennek, ami Urunk, Jézus Krisztus Atyjának, valahányszor értetek imádkozunk, mivel hallottunk hitetekrôl Jézus Krisztusban, és a szeretetrôl, amelyet az öszszes szentek iránt tanúsítotok azért a reménységért, amely készen áll számotokra a mennyben, amelyrôl már hallottatok az evangélium igaz igéjében. Ez eljutott hozzánk”. (3-6) Az apostol a bevezetôben bemutatkozik, hiszen csak hallomásból ismerik ôt a kolosszeiek. Epafrász nevû tanítványa jó munkáját dicséri ezután, mert a pogányságból megtért kisváros lakóit nagyon okosan erôs hitre tanította. Hangsúlyt kap a kijelentés, hogy ez a hit nemcsak egyszerûen az egy igaz Istenbe vetett hit, tehát nem ószövetségi zsidó vallásra juttatta el ôket, hanem Isten Fiának, Jézus Krisztusnak a tanítását ismerték meg, elfogadták, hogy megtörtént általa a megváltás. Az is fontos megjegyzés, hogy nem félelmetes Isten-képet ismertek meg, hanem a szeretet és igazság Istenének alakját, aki maga a szeretet, szeretetbôl még a Fiát is nekünk adta áldozatul. Holnap és holnapután majd olvassuk azt a páratlan elemzést, hogy Jézus, az Atya képmása, emberi természetével a teremtendô világ ôsmintája lett. Ô hozta vissza emberi életünk óriási mozgató erejét, az ôsbûn miatt elveszett reményt. Ez ad biztatást az istenes és emberszeretô életre. Megmutatja, hogy csak szeretni érdemes, vagyis önzetlenül szolgálni a mellénk rendelt emberek boldogságát, mert ezzel gyûjtünk kincseket a mennyei életre. Ezek az igazságok adnak értelmet a krisztusi hitnek. Szent Pál az isteni erényeket, mint hitéletünk fô kapaszkodóit, nagyon okosan fogalmazza meg, így a nem általa adott isteni tanításra szilárd vázat is ad, hogy könnyebben véssék emlékezetükbe azok is, akiket nem ô képzett a katekézisben. Nem mulasztja el megemlíteni azt az alapigazságot sem, hogy ezt a tanítást és a belôle fakadt nagyszerû keresztény életet nem addigi életük érdemeiért kapták Istentôl a kolosszeiek, hanem Isten kegyelmébôl. Zûrzavaros világunkban jól tesszük, ha ezeket a

páli leveleket szorgalmasan és életet alakító komolysággal olvassuk. A koloszszeiek életében is hamarosan megkezdôdött a sátán ellentámadása. Felléptek olyan tévtanítók, akik a krisztusi hittôl el akarták szakítani ôket. Alaposan képzett hívôk azonnal átlátnak a tévtanokon. Meg tudják állapítani, mi az igazság. Aki a gomba módra szaporodó új vallásokkal, vagy idegenbôl idecipelt emberi eredetû valláspótlékokkal már találkozott, el tudja mondani, áldottak az apostolok és az apostoli katolikus Egyház, aki az Istentôl adott kinyilatkoztatások alapján állva nem emberi képzelgéseket tanít, és aki Isten kegyelmével mutat az égre, és oda el is segít minket. É VK . 22. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kor 3,18-23; Lk 5,1-11 „ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené”. (1Kor 3,23)

A

korintusi hívek az egymást követô keresztény tanítókat hallgatva ki ezért, ki azért a mesterért lelkesedett. Pál nem örült ennek, mert gyerekes gondolkodásnak értékelte az efféle versengést. Több gondolatsort is leírt, hogy kigyógyítsa volt híveit, tanítványait a felesleges idô és erôpazarlásból. A tegnapi kísérlete azt az igazságot állította a hívek elé, hogy minden tanítójuk Isten szolgája, mindegyik a kapott kegyelem szerint próbálja gazdagítani a lelküket. A hívô hallgató pedig legyen bölcs, ne feledje el, hogy a lelkek gondozása hasonló a kerti munkákhoz: az istenadta földet mûvelni kell. A kertészek ássák, gereblyézik a termôtalajt. Aztán hozzák a palántákat. A kialakított ágyásokba egyik beleülteti a növényt, a másik öntözi, a káros gazokat tépi ki a harmadik. Mindez fontos tevékenység, de az igazi érték az Isten mûve, aki a növekedést adja. Erre kell mindenkinek figyelnie a lelkiekben is. Pál másik okos hasonlata az építôiparból való. Ott is bölcsen kell eljárnia minden szakmunkásnak. A kézhez kapott terv szerint kell lerakni az alapot. Utána jön a falak építése. Lehet olcsón ócska falat rakni. Egy ideig az is megteszi, de a terhelést, az idôjárás viszontagságait már nem biztos, hogy kibírja a szakszerûtlenül vagy rossz anyagból felhúzott tartófal. A lelki építkezés sincsen másként. Aki rossz alapokat rak le a saját üdvösségének mûvéhez, nagyon ráfizet. Az is ostoba próbálkozás, ha jó alapra ócska felépítmény kerül. Mit akar ezzel a gondolatsorral tanítani Szent Pál a ma élô embereknek? Minden embernek egyetlen élete van. Ez a fogantatásával kezdôdik. Sem az édesanya, sem az édesapa nem tudja, kinek az életét indítja el. Kizárólag Isten irányítja a sejtek garmadát, és arra az egyetlen célra lesz alkalmas az induló ember, amit Isten szánt neki. Olvastam valahol, hogy az orvosok szülôi megrendelésre megváltoztathatják a magzat nemét. Óriási ötlet. Csakhogy a fiúnak felhalmozott sejttömeg igazán csak a fiú létére jó, csak azt tudja szolgálni igazán. Szülés után is csak az az értelmes nevelôi tevékenység, ha azt nevelem, aki megszületett az isteni terv szerint. Minden más kísérlet oktalan tevékenység. Minden embernek egy kijelölt életcélja 322

van: a földi életben megtenni mindazt a jót, amit Isten az egyén számára kijelölt. Ez abban áll, hogy megkeresem, itt és most mit akar velem elvégeztetni a sorsomat megtervezô egyetlen Úr. Ha ezt teszem, boldogítom a mellém rendelteket. Ha nem ezt vállalom, hiábavaló a cselekvésem. Akinek nincs cipôje, ne kávéfôzôt vegyek neki. A földön ma is millióféle vallás van, de csak egyetlen egyet fogad el Isten, azt amit Ô adott az embereknek. A vallás az embernek Istenhez való viszonya. Ostoba dolog minden kísérlet, hogy majd én határozom meg, mit fogadjon el tôlem a végtelen nagy Úr. „Mert e világ bölcsessége oktalanság Isten elôtt. Az Úr tudja a bölcsek gondolatairól, hogy hiábavalók”. (Zsolt 94,11) „Mert a lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat. Ha pedig valaki az alapra aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát épít, mindegyiknek a munkája nyilvánvalóvá lesz; ugyanis az Úr napja megmutatja, mivel az tûzben fog megnyilvánulni”. (1Kor 3,11-13) „Senki se dicsekedjék tehát emberekkel. Mert minden a tietek, akár Pál, akár Apolló, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár a jövendôk, minden a tiétek, ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené”. (21-23) Boldog vagyok a katolikus hittel, mert ez Istené. É VK . 22. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kor 4,1-5; Lk 5,33-39 „Úgy tekintsen ránk minden ember, mint Krisztus szolgáira, és Isten titkainak intézôire” (1Kor 4,1)

A

z apostol fentebb bemutatkozott a korintusiaknak, hogy felesleges vitatkozniuk azon, hogy melyik igehirdetôhöz jobb csatlakozniuk. Akik egymás után jöttek Korintusba, valamennyien Isten küldöttei. Mai megnyilatkozása szerint legbölcsebb, ha így néz rájuk minden ember, „mint Krisztus szolgáira, és Isten titkainak intézôire”. Ez a keresztény közösségre érvényes elsôsorban, mert ôk már tudják, hogy nem önös érdekbôl jöttek Korintusba, mint a nagy hajók utasai, a város szépségére kíváncsi turisták, nem is a hajón hozott portékájukat kívánják eladni, mint a többi pénzes ember, a gazdag kereskedôk. Nem is tudásukat akarják összemérni más filozófusokkal, mint a hírnévre vágyók, akik nyakukba akasztják bölcseletük fontos mondanivalóját, eme reklámmal hívják fel magukra a járókelôk figyelmét: jöjjetek, hallgassatok meg engem, és az én tanításom szerint gondolkodjatok a világ dolgairól, mert akkor boldogok lesztek. Egyszerû öltözetünk, szerény magatartásunk arra utal, hogy mi nem önmagunkat akarjuk reklámozni, hanem a Názáreti Jézusról akarunk beszélni. „Mi az Ô szolgái vagyunk, és Isten – az egy igaz Isten – titkainak intézôi”. Minden embernek szól ez a figyelmeztetés. A keresztények után azoknak a pogányoknak, akik kiábrándultak a bálványok élettelen szobraiból, és belsô sugallatra, a keresztények életére kezdtek felfigyelni. Nagyon érdekes, hogy az önzô embereknek a keresztényekrôl mi volt az elsô és legmeglepôbb észrevétele: 323

„Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” Meglepôdtek ezen? Nagyon. Az önzés világából kitekintve azt látni, hogy vannak emberek, akik önzetlenül teszik a jót, akik önzetlenül igyekeznek a melléjük rendelt embereket boldoggá tenni, és elhiszik, hogy ennek kincs értéke van a másvilágon. Elhiszik, hogy „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és az Isten ôbenne”. (1Jn 4,16) Ennek az Istennek vagyunk mi ügyintézôi, és az Isten szolgáinak a szolgái. Biztosak vagyunk ebbéli hitünkben, mert a megsértett Isten saját egyszülött Fiát embertestvérünkké tette, rárakta a világ összes bûnét, vele szenvedtette le a kereszthalálban minden adósságunkat. Azt parancsolta, hogy mi is így szeressük egymást. (vö. Jn 15,12.13) Azt hirdetjük, hogy minden ember lehet ennek az Istennek fogadott gyermeke. Megtanítunk minden önként jelentkezôt az üdvösség titkaira. „Márpedig az intézôtôl azt várják, hogy hûséges legyen”. (1Kor 4,2) Isten várja el tôlünk: „Nekem azonban az a legkisebb gondom, hogy ti mondjatok rólam ítéletet, vagy más emberi fórum, sôt magam sem ítélem meg magamat. Semmiben sem érzem magam bûnösnek, de ez még nem tesz engem igazzá. Az Úr az, aki megítél engem. Tehát ne mondjatok ítéletet idô elôtt, amíg el nem jön az Úr, aki a sötétség titkait megvilágítja, és a szívek szándékait is nyilvánosságra hozza. Akkor majd mindenki megkapja a dicséretet Istentôl”. (3-5) Boldogító ígéretként hozzáfûzhetjük: a keresztség szentsége, pedig nemcsak Isten gyermekévé tesz, hanem minden elkövetett bûnt eltöröl. Tiszta lappal indul tovább az új keresztény. Érdemes megfontolni!

Isten Fia emberré lesz, minket választ, és a történelem során ténylegesen meg is testesül, hogy embersége, koronája legyen a teremtésnek. Ezt taglalja Szent Pál apostol a következô sorokban: „Ô a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsôszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és a hatalmasságok. Minden ô általa és ôérte teremtetett. Ô elôbb van mindennél, és minden benne áll fenn”. (15-17) Az apostoli írás félreérthetetlen: Ô, a láthatatlan Isten: ez a Második isteni Személy. Ô lett minden teremtmény elsôszülötte. Nem szûnt meg Isten lenni, mert megmaradt a személyének birtokában az isteni természet. De ember is már, egy a teremtmények közül, mert az isteni Személy felvette (elhatározta, és az isteni elhatározás örök és változatlan) az emberi természetet. Ezzel a döntéssel megelôzte a tényleges teremtést tehát elsôszülöttnek nevezhetô minden teremtmény elôtt, noha a teremtés rendjében az ember csak az utolsó a sorban. Elsô az élettelen anyag, minden része iszonyatos forró a teremtéskor, azután hûl le egy része (pl. a föld). A föld növényeinek majd állatainak a test-anyaga a világmindenség összes anyagával együtt mind Jézus testének mintáját követi. Az angyali rendek felsorolása pedig arra mutat, hogy az angyalok kilenc kara Jézus emberi lelkének mintájára teremtetett. Ezt a kimondhatatlanul nagy ajándékot, hogy Jézus minket választott istensége mellé, köszönjük meg szóban és magatartásunkban. Kérjünk bocsánatot, ha emberségünket lealáztuk volna, de tartsunk bûnbánatot emberi méltóságukat megcsúfoló embertársaink helyett is.

É VK . 22. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . Kol 1,15-20; Lk 5,33-39

É VK . 22. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kor 4,6b-15; Lk 6,1-5

„Benne teremtetett minden az égben és a földön” (Kol 1,16)

„Mert úgy gondolom, hogy Isten minket, apostolokat az utolsó helyre állított” (1Kor 4,9)

I

sten öröktôl fogva van. Az Atya a maga végtelen erejébôl öröktôl fogva birtokolja az istenséget, vagyis a végtelen nagy isteni értelmet és akaratot. Ezt az isteni értelem síkján öröktôl fogva születô Fiának ajándékozza, majd vissza is kapja tôle abban a pillanatban. Az immár közös istenséget együtt ajándékozzák az isteni akarat síkján származó Szentléleknek. Lényegében ez a Szentháromság titka. A három isteni Személy a fenntartás nélküli végtelen ajándékozástól végtelenül boldog. Ez a szentháromságos bensô boldog isteni élet. Végtelen boldogságukban elhatározzák, hogy létre hoznak egy mérhetetlen nagy, de nem végtelen teremtett világot, amely majd szellemi és anyagi létezôkbôl áll. Mindkét létformának, a szelleminek és az anyaginak is valahogyan Istenre kell hasonlítania. Az istenség közvetlen ôsforma nem lehet. Ezért határoz úgy az Atya, hogy a Fiú az egyik tervbe vett teremtménynek, az embernek alakját felveszi isteni természete mellé, vagyis megtestesül, és az Ô emberségének testi része lesz a világ anyagi részének ôsmintája, szellemi lelke pedig az angyaloké és az emberi lelkeké. Bámulatos gondolat, óriási kitüntetés a mi számunkra! 324

M

iután Isten titkainak intézôjeként és Krisztus szolgáiként mutatta be magát Pál apostol Apollóval együtt, aztán a munkájukért járó elismerést vagy megrovást Krisztusra bízta, a mai levélrészletben így folytatja a gondolatsort: „Rajtunk tanuljátok meg, ne többet annál, ami írva van! Senki se fuvalkodjék kérkedve az egyikükkel, a másikkal szemben” (6) Ezzel arra utal talán az apostol, hogy a két Krisztust szolgáló alakjában valahogy saját magát fedezi föl a vetélkedô rajongó. Pál ezt egyszer s mindenkorra meg akarja állítani: „Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna? Már jóllaktatok, már gazdagok lettetek. Nélkülünk uralomra jutottatok; bár csak valóban uralomra jutottatok volna, hogy mi is uralkodhatnánk veletek együtt!”. (7-8) Eme enyhe, de hathatós szidalmazás után Pál bemutatja, hogy milyen a keresztény alázat. „Mert úgy gondolom, hogy Isten minket, apostolokat az utolsó helyre állított, mint halálra szántakat, mert látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is, s 325

az embereknek is”. (9) Isten az angyalokkal sok mindent közölt a világ sorsáról, mielôtt megtörtént volna az illetô esemény. Amikor Dániel kérlelte Istent, hogy vezesse vissza hazájába a zsidó rabokat, az Úr elküldte hozzá Gábriel fôangyalt, hogy nyugtassa meg aggódó prófétáját: hamarosan kiadja a király a távozási engedélyt. Sôt, még azt is közli az angyal a hetek jövendölésével, hogy mikor fog megszületni a Messiás. (vö. Dán 9) Viszont a történelem eseményeit általában az angyalok magából a történelembôl ismerik meg. Erre utal az apostol: „látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is, az embereknek is.”. A továbbiakban kitör Pál lelkébôl az összegyûlt keserûség, hiszen neki sem mindegy, hogy az angyalok és az emberek szemében adott körülmények között milyeneknek látszanak Isten szolgái: „Mi oktalanok vagyunk Krisztusért, ti, pedig okosak Krisztusban; mi gyöngék, ti, pedig erôsek; ti megbecsültek, mi pedig megvetettek. Mind ez óráig éhezünk és szomjazunk, nincs ruhánk, és verést szenvedünk, nincs otthonunk, és saját kezünkkel dolgozva fáradozunk. Ha átkoznak minket, mi áldást mondunk; ha üldöznek minket, mi eltûrjük; ha gyaláznak minket, mi jó szóval felelünk, szinte salakja lettünk a világnak, mindennek söpredékévé mind ez ideig”. (10-13) Pál sajnálja, hogy mindezt le kellett írnia, hiszen atya módján szereti volt híveit, mert a mennyei Atya módján szereti ôket. Ezért nagyon okosan, Jézus szándékával nem ellenkezve (Mt 23,811) meri magáról ezt állítani: „Ha tízezer tanítótok is volna Krisztusban, atyátok nincs sok, hiszen Jézus Krisztusban az evangélium által én adtam nektek életet. Kérlek tehát titeket, legyetek az én követôim!”. (1Kor 4,15-16) [A ÉV]

✽

É VK . 23. vasárnap . . . . . . . Ez 33,7-10; Róm 13,8-10; Mt 18,15-20

„Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd!” (Mt 18,15)

A

szentírási szöveg segítségével arra akar figyelmeztetni Egyházunk, hogy felelôsséggel tartozunk egymásért. Különösen vonatkozik ez a felelôsség a római katolikus papokra, akik folyamatosan hirdetik Isten kinyilatkoztatását, a gyóntatószékben kiszolgáltatják a bûnbocsánat kegyelmét. Nekik az Egyház minden tagja testvér, mindenkiért felelôsséggel tartoznak. Ezekiel próféta írja: „Emberfia, ôrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat és közvetítsd üzeneteimet. Ha azt mondom az istentelennek: meg kell halnod, és te nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen meghal ugyan vétke miatt, de vétkét tôled kérem számon”. (Ez 33,7-8) Óriási tehát a felelôsség rajtunk! Meg kell mondanunk, mi az akarata a mindenség Urának, aki az istentelennek is Ura, hiába tiltakozik ellene a szerencsétlen istentagadó. Ha nem vállalnánk ezt a küldetést, minket is sújtana Isten ítélete. Mutatja ezt a folytatás is: „Ha ellenben meginted az istentelent, hogy hagyjon fel életmódjával és térjen meg, de nem tér le útjáról, meghal ugyan gonoszsága miatt, de te megmented életedet”. (9) Itt nem 326

pilátusi kézmosás következik, hanem a felelôsség alól mentesülünk. Ennek a figyelmeztetésnek az evangélium szerint vannak fokozatai. „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd ôt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet”. (Mt 18,15) Ez történhet gyónáson belül és kívül is. „Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettônek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot.” (16) Ez csak gyónáson kívül történhet. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos”. (17) Ezzel nem azt állítja Jézus, hogy a keresztény elveszítheti a keresztség tényét, hiszen a keresztség szentsége eltörölhetetlen jelet hagy az ember lelkén, hanem vedd olybá, mintha nem is lenne keresztény. Felmerülhet a kérdés, vajon csak egyének privát dolgai tartoztak régen a prófétákra, ma, pedig a papokra? A közösség dolgában is felelôsség van rajtunk. Jézus példája igazít el bennünket. Amikor az Úr a zsidó vezetôket kárpálja, így szól. „Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ôk maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat”. (Mt 23,4) Amikor ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe és a tömeg ujjongva hozsannázott, a tömegbôl néhány farizeus azt mondta neki: Mester, figyelmeztesd tanítványaidat! Ô azonban azt mondta nekik: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani”. (Lk 19,39-40) Pilátusnak, pedig így szólt: „Annak, aki engem a kezedbe adott, nagyobb a bûne” (Jn 19,11) [C ÉV]

✽

É VK . 23. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Lk 14,25-33

„Melyik ember képes felismerni Isten akaratát?” (Bölcs 9,13-19)

N

ehéz bölcsnek lenni mind az egyéneknek, mind a társadalomnak, amikor sorskérdésekben kell dönteni. Bölcsnek ugyanis csak a nevezhetô, aki mindent a cél érdekében tud látni és alkalmazni. Vegyük sorra az ószövetségi bölcs megfontolásait! Tanuljunk tôle! Mind az egyének, mind a világegyetem tervét a teremtô Isten gondolta ki, ô határozta meg mûködésüket és a céljukat. Az ember célja a földi életben a katolikus katekizmus szerint: „Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, ezáltal üdvözüljünk, vagyis a mennyországba jussunk”. Lényegében tehát ezt kívánja az Úr. Ennek megvalósításában kell egész életünkben fáradoznunk. „a halandók gondolatai bizonytalanok és terveink ingatagok. Mert a romlandó test gátolja a lelket, és a földi sátor ránehezedik a sokat tûnôdô elmére” (14-15) a lélek tehát tudja, vagy érzi, hogy a földi élet után vár ránk egy tökéletes boldogságot nyújtó örökélet, ezt itt a földön kell kiérdemelnünk. A kinyilatkoztatás ezt a szívünkbe írt vágyat megerôsíti, megadja az alkalmazható eszközöket is: az ember elméje elsôdlegesen arra való, hogy sokat tûnôdjön, vagyis kutassa létének végcélját, ismerje fel, hogy a földön is csak akkor érzi magát igazán boldognak, 327

ha jót tesz valakivel. A kinyilatkoztatásból megtanulja, hogy a tökéletes, örök boldogságot ugyanígy éri majd el, ha itt a földi életben mindig önzetlen szívvel szeret, vagyis csak mások boldogításán fáradozik. Önzô ember boldog nem lehet. A testünk a földbôl vétetett, igyekszik ösztönösen minden földi jót magának biztosítani. Ez a szemlélet, mint egy sátor borul föléje, és akadályozza a fölfelé nézést, vagyis a túlvilág keresését és szolgálatát. Pedig a bölcselkedô görögök már az ember-fogalmat is így határozták meg: anthróposz = fölfelé nézô, szemben a földet lesô, ennivalót keresô értelem nélküli állatokkal. „Csak nagy nehezen derítjük ki, ami a földön van, és üggyel-bajjal értjük meg, ami kézenfekvô”. (16) Milyen sokáig kell az embernek iskolába járnia, hogy a természet titkait, összefüggéseit, rendszerét megértse, megtanulja. A kissé elvontabb matematikával sokan kínnal bajlódnak. A még elvontabb bölcseletet, pedig kevesen kedvelik. Ezért írja a bölcs tanító: „Hát akkor az égi dolgokat ki tudná kifürkészni?” (16) Abba a másik világba csak belesejt az emberi értelem, amikor a földi dolgokat vizsgálja, de biztosat nem állíthat róluk. A látomásokat élvezô próféták is nehezen értik, még körülményesebben értetik meg másokkal a túlvilág titkait, pedig ezek már meglévô tények. „Ki ismerte föl valaha is akaratodat, ha te nem adtál neki bölcsességet, és nem küldted el neki szent lelkedet?” (17) „Isten akarata a mi megszentelôdésünk” (1Tessz 4,3), vagyis, hogy olyanok legyünk, mint Ô. Ez az isteni akarat még nem teljesült be, csak a jövôt tudó Isten ismeri. Napról-napra imádkozva kell kérnünk, mutassa, meg mit kell tennünk, hogyan kell alkalmazkodnunk akaratához. Jézus elküldte a Szentlelket, aki a bérmálás szentségében részesültek lelkében, lakik, rajta keresztül megismerhetjük az isteni igazságot, és a szeretet megvalósításának isteni módját. Így alakíthatjuk magunkat egyre jobban Isten akarata szerinti emberré.

Isten maga a szeretet, Fia, Jézus Krisztus tiszta szeretetbôl vállalta értünk a szegény ember sorsát, a legborzasztóbb szenvedéseket és a kereszthalált: és íme, most ezt állítja: gyûlölnöd kell mindazokat, akiket legjobban szeretsz, sôt még saját magadat is! Nem valami katasztrofális tévedés ez? Igen, ez így katasztrofális tévedés. Mert az Úr kimondott egy héber vagy inkább arám szót, ami ezt is jelenti édes magyar nyelvünkön: jobban, hevesebben szeret mást, mint engem. Mi pedig nem az értelmi különbséget nézzük, halljuk. Hanem a szót magát a nekünk rettenetes formájában. Mi lenne az eredménye, ha most valaki azt suttogná kedvesének: maga nekem a legnagyobb marha. Régen ez a szó szarvasmarhát jelentett, értékes jószágot és egyben igen nagy értékû kincset. Aztán Jézus tovább már mai magyar nyelven is érthetôen példálózik: „Aki tehát nem hordozza keresztjét és nem így követ, nem lehet az én tanítványom”. (27) Jézus másutt mondott tanítása errôl: „Az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”. (Jn 15,12-13) Az Úr tehát a másokért vállalt szenvedést saját példájával szentelte meg. Viszont a két példázattal arra mutat rá, hogy abban a harcban, amelyet ô vív a sátánnal, emberi erôvel gyôzni nem lehet. Az építô ember tôke nélkül csúfot ûz magából. A hadba induló király rettenetes vereségre számíthat az ütközetben, ha katonái kétszeres túlerôvel kerülnek szembe. Úgy érzem, Jézus és az Atya maga is nekünk üzen. A magunk ereje a világot elnyelni akaró sátán és óriásira nôtt csatlós tábora ellen kétes erô egyedül. Adja hozzá bôven erejét! É VK . 23. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kor 5,1-8; Lk 6,6-11 „Üljünk tehát ünnepet, de ne a régi kovásszal”. (1Kor 5,8)

A

mikor Jézust nagy népsokaság követte, ô hozzájuk fordult, és így szólt: Aki hozzám jön, de nem gyûlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nôvéreit, sôt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom”. (Lk 14,25) Úgy érzem, Kedveseim, hogy ti, akiket nagy hitû katolikusoknak ismerek, akik rendszeresen itt vagytok nemcsak a szigorúan kötelezô vasárnapi szent misén, hanem köznaponként is ide fáradtok, vállaljátok a korábbi kelést, a nyári hôséget, a téli havat és csikorgó hideget, most – félek – , hogy megdöbbenve hallgatjátok ismételten Jézusnak kemény szavait. Isten folyton azt üzeni, én magam is ezt visszhangozom errôl és minden más szószékrôl, hogy

z apostolhoz nagyon rossz hír érkezett Korintusból: „Az a hír járja felôletek, hogy paráznaság van köztetek, és pedig olyan paráznaság, amilyen még a pogányok közt sincs, hogy tudniillik valaki az apjának feleségével él”. (1Kor 5,1) Az emberi nem hajnalán már elég hamar akadt olyan férfi, aki az asszony természetes ciklusait nem várja ki férji türelemmel. Ez a várakozás épp úgy vonatkozott a havi néhány napos tisztulásra, mint az áldott állapotra. A férfi a Bibliából ismert leghosszabb földi életet megért férfinak, Matuzsálemnek a fia volt: Lámek. „Ez két feleséget vett, az egyiknek a neve Áda, a másiknak a neve Cilla… Lámek azt mondta a feleségeinek: Áda és Cilla, halljátok szavaimat, Lámek feleségei, hallgassátok szózatomat: Megöltem sebemért egy férfit, sérülésemért egy ifjút. Hétszeres a bosszú Káinért, de hetvenhétszeres Lámekért”. (Ter 5,19.23-24) Isten egy férfi és egy nô közös életét rendelte el a család körében. A kölcsönös boldogítás mindkét részrôl messze megkövetelte, hogy figyeljenek egymásra, mert ez a házastársi boldogítás, a boldogságot nyújtó boldogsága is lesz. Az elsô kétnejû felmenti magát az ôsi törvény hatása

328

329

[C ÉV]

✽

É VK . 23. vasárnap . . . . . . . . . Bölcs 9,13-19; Filem 9b-10.12-17; Lk 14,25-33

„Tehát mindaz, aki közületek, nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14.33)

„A

alól, és rögtön úgy érzi, hogy olyan kisistenként azonnal bosszút állhat azokon, akik ôt megsértették. Ez már ôsi kovásznak, az utóbb élôkre hatást gyakorló erjesztô szernek minôsül. Mózes már kénytelen valami törvényes utat-módot keresni a zsidók bôvérûségének problémájára, amint Jézus is hivatkozik erre (Mt 19,7-9). A fôfeleség mellé egy vagy több mellékfeleséget, pedig rendszeresen vehettek, mint Ábrahám, Jákob. Szent Pál nagyon felháborodott ezen az eseten. Az Ószövetségben, tehát a lazább gondolkodás idején is akadt Istennek komoly figyelmeztetése, amikor az apa és a fia ugyanahhoz a rosszhírû nôhöz jártak. Ezért ítélkezik Pál gyorsan távolból: „Én, aki ugyan test szerint távol, de lélek szerint jelen vagyok, már ítéletet mondtam, mint jelen lévô arról, aki így tett. A mi Urunk Jézus nevében fonódjék egybe a ti lelketek és az enyém, és a mi Urunk Jézus hatalmával adjuk át az ilyet a sátánnak, testének vesztére, hogy a lélek üdvözüljön az Úr napján. El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok. Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust, feláldozták. Üljünk tehát ünnepet, de ne a régi kovásszal, sem, a rosszaság sem a gonoszság kovászával, hanem az egyeneslelkûség és az igazság kovásztalanságával”. (1Kor 5,3-8) Mi, pedig imádkozzunk az istentagadókért, akik öntörvényûek, és rontják a gyengéket. É VK . 23. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kol 6,1-11; Lk 6,12-19 „Bizony, ilyenek voltatok néhányan, de megmosakodtatok, megszentelést nyertetek, és megigazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében a mi Istenünk Lelke által”. (1Kor 6,11)

Á

ltalános emberi gyengeség, hogy a legnagyobb erényt, a szeretetet nem mindig tudja gyakorolni még a keresztény ember sem. Családban, munkaközösségben, nemzeti ügyekben milliószor tapasztaljuk, hogy ha más a véleményem, akkor nem próbálom a másikat, Jézusban testvéremet megérteni, türelemmel megoldást keresni. Jön az ideges válasz, ellenállás, emelkedik a hang, és zeng a ház, és a családi béke felborul. Még jó, ha nem rohannak azonnal válópert indítani. A jegyes oktatás alkalmával illusztrációként meg szoktam mutatni egy képeslapot. Feltettem a kérdést: van ezen a lapon kép? Igen. De nincs. De van. De nincs… Ekkor megfordítottam: Önöknek eddig volt rajt kép, mert azt az oldalt mutattam arrafelé. Nekem üres papírt kellett látnom. Vita esetén majd mindig ezt kell tenni: meg kell nézni a probléma másik oldalát, és akkor meg lesz oldva a gond. Szent Pál szinte undorral kérdezi: „Hogyan merészel közületek bárki, ha peres ügye van a másikkal szemben, a hitetleneknél keresni igazságot és nem a szenteknél? Vagy tán nem tudjátok, hogy a szentek fogják a világot megítélni? Ha pedig ti fogjátok a világot megítélni, talán méltatlanok vagytok arra, hogy jelentéktelen dolgokban ítélkezzetek? Nem tudjátok, hogy angyalok fölött fogunk ítélkezni? Mennyivel inkább világi dolgok fö330

lött!” (6, 1-3) Meg is magyarázza: két keresztény pereskedik. Kiviszik ügyüket egy pogány elé. A pogány örül annak, hogy a keresztényekrôl eddig hallott hír, hogy azok mennyire szeretik egymást, lám mesebeszéd. Esetleg az üdvösséget veszi el tôle ez az élmény. Másik vetülete is van a kérdésnek: „Egyáltalán már az is hiba nálatok, hogy peres ügyeitek vannak egymással. Miért nem viselitek el inkább az igazságtalanságot? Miért nem tûritek el inkább a károsodást? Sôt, ti idéztek elô igazságtalanságot és okoztok kárt, mégpedig testvéreknek! Vagy nem tudjátok, hogy az igazságtalanok nem részesülnek Isten országában? Ne ejtsétek tévedésbe magatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörôk, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülnek Isten országában”. (7-10) Ezek miatt a bûnök miatt is el lehet tehát kárhozni. A szeretet, pedig a legnagyobb parancs, a szeretet elleni vétek tehát messze felülmúlja a felsoroltakat. Megváltás nélkül ezek a bûnök a kárhozatba vinnék a világot. Jézus kereszthalála óta van orvosság: „Bizony, ilyenek voltatok néhányan; de megmosakodtatok, megszentelést nyertetek és megigazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében, a mi Istenünk Lelke által”. (11) Jézus adta nekünk a keresztség és a bûnbocsánat szentségét meg a bérmálást is. Köszönjük meg, gondoskodjék mindenki gyermekeirôl is. É VK . 23. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kor 7,25-31; Lk 6,6-11 „a szüzekre nézve nincs parancsom az Úrtól”. (1Kor 7,25)

E

bben a levélrészletben az apostol nagyon fontos elvi kérdésekre mutat rá: milyen családi állapotot vállaljon a lelkiismeretes keresztény hívô, aki tudja, hogy életünket egyedül Isten tervezte meg, amikor még el sem indult ténylegesen. Azt is tôle tudjuk a talentumos példabeszédbôl, hogy a tervei, végrehajtását kéri tôlünk számon, nem azt, hogy mi hogyan képzeltük el feladatainkat, és azt hogyan valósítottuk meg. Ma, amikor sokan hirdetik, hogy „ne törôdj senkivel, valósítsd meg magadat!” – jó meggondolni lelkiismeretesen, hogy mi tévôk legyenek a fiatalok, akik pályát és életmódot választanak. Mert a világ teremtésétôl úgy határoztatott, hogy az élet egyszer s mindenkorra adott alkalom. Pál apostol a nôi szüzességrôl beszél és a házasságról. Néhány szót ejt a világ végének problémájáról is. A szüzesség a testi érintetlenséget jelenti. Tehát nem azt, hogy férjhezmenetel nélkül él valaki, mert azt sajnos sokan vállalják, mint könnyû, az asszonysors kötöttségeitôl mentes életformát. Itt az el nem kötelezettség kényelmérôl lehet szó, ami az istenes életben nem erény, hanem bûn. Pál bevallja, hogy „a szüzekre nézve nincs parancsom az Úrtól, tanácsot azonban adok, mint aki irgalmasságot nyertem az Úrtól, hogy hitelt érdemeljek. Azt tartom tehát jónak a közelálló szükség miatt, hogy jó az embernek így maradnia”. (25-26) A világ végét várták a közeljövôben, feles331

legesnek tûnt családot alapítani. A késôbbiekben írja, hogy még vásárolni sem érdemes, de még a meglévô holminkkal sem kellene foglalkoznunk e miatt, csak a mennybe készülni. Ezek az érvek azóta nem érvényesek. Jézus ugyan régebben is tiltakozott az idôpont-keresés miatt (ApCsel 1,7) Maga Pál is egészen másként ír errôl: „Ne riasszon meg titeket semmiféle lélek, sem beszéd, sem állítólag tôlünk küldött levél, mintha az Úr napja közel volna”. (2Tessz 2,2) A másik aggályos szempont: a ma fel nem olvasott részben (36-38) arról szól, hogy az apa döntse el, mit akar a lányával: szüzességen megtartani vagy férjhez adni. A nagykorú leány helyett nem dönthet senki érvényesen. A házasság biztosan érvénytelen, ha fizikai vagy erkölcsi kényszer miatt mondta ki valaki az igent. A teremtô Isten csak az ember felbonthatatlan házasságáról beszél (Ter 1,26-28; 2,18.24). Szól arról, hogy lehetnek zûrök, szenvedések a házasságban, ezek azonban az Isten akarta intézményen nem változtatnak (3,8-20) a bûnbeesés miatt vannak vezeklések mind a férfiak, mind a nôk világában, (papok, szerzetesek, remeték), de a családnak épnek kell maradnia. Különösen mostanában kell az Egyház tolmácsolta házassági rend szerint gondolkodni, amikor nemzetek járnak a kihalás útján. É VK . 23. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kol 3,1-11; Lk 6,20-26 „Ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafönt valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve”. (Kol 3,1)

A

z apostol itt kicsit komplikáltán beszél. Nézzük a leírt fogalmakat sorjában. „Ha Feltámadtatok Krisztussal:” Jézus Krisztus valóban reálisan, a halál fogalmának megfelelôen meghalt. Egyedül az ember tud meghalni. A halál ugyanis azt jelenti, hogy a lélek elválik és eltávozik a testbôl. A lélek nem tud tovább halni, mert szellemi léte van. A testnek van újabb „halála”, teljes szétbomlása. A feltámadás a halál ellentéte: az ember lelke visszatér a testébe, egyesül vele, ezáltal a test és az egész ember újra él. Jézus Krisztus valóban meghalt, mert az emberi lelke elhagyta testét. Ezt bizonyítja Jézus egyértelmû felkiáltása: „Atyám! kezedbe ajánlom lelkemet! E szavakkal kilehelte lelkét”. (Lk 23,46) Jézus nagypéntek délutántól húsvétvasárnap hajnalig halott volt. Teste Arimateai József új sírboltjában nyugodott, emberi lelke alászállt a poklokra. Onnan azonban isteni ereje visszahozta a földre. Angyalok kísérték diadalmenetét. A sírban ôk szolgáltak Jézusnak. Agyongyötört testérôl levették a fejet borító kendôt, majd az egész testet takaró lepedôt. Gyönyörûen összehajtogatták és fejtôl, lábtól elhelyezték. A test rendbetételét már isteni erô végezte. Amikor ez pillanat alatt megvalósult, az emberi lélek visszatért bele: Jézus tehát feltámadt, újra élt. Két angyal ott maradt: ôk tanúsították a feltámadás tényét a holttestet keresô asszonyoknak. Húsvét napján Jézus több kijelölt tanúnak is megjelent. Igazolta a feltámadást. Aztán negyven nap múlva a tizen332

egy apostol látta a mennybe menni. – Pál késôbb találkozott vele élve a damaszkuszi úton. Az apostol levelét élô kolosszeieknek írja. Furcsa, hogy mégis feltámadtaknak szólítja ôket Pál. Sôt: Krisztus széke mellé küldi ôket, hogy ott a jót keressék. Itt tehát Pál már arra utal, hogy Jézus halála nem a mi fizikai halálunkat közömbösítette. Édesanyját kivéve minden embernek meg kell halnia. Az ember erkölcsi halálát oldotta fel Jézus. A kolosszeiek tehát a bûn halálából támadtak fel: „Hiszen meghaltatok (a bûnnek), és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsôségben”. (3-4)Az apostol tehát az erkölcsi haláltól óvja keresztény testvéreit. Azoktól a bûnöktôl, amelyek miatt Jézus halála és feltámadása után is lelki halálba lehet sodródni, a testi halál után pedig az örök halálba is eshet a bûnös. Ezért kell az életben arra törekedni, hogy csak olyan tetteket szeressünk és tegyünk meg, amelyek már most is illenek Jézus mennyei trónszékéhez. Építsük most itt a földön az Isten országát, az igazság és szeretet szellemiségét gyakoroljuk. Abba a közösségbe törekedjünk, amelyben nem a test szerinti származás számít, hanem az istengyermekség. Nagyon meg kell fontolnunk a mai Magyarországon is mindezt. Éljünk józanul: a bûnöket jó megbánni, de legjobb eleve elkerülni! É VK . 23. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . 1Kor 8.1b-7.11-13; Lk 6.27-38 „Ami pedig a bálványoknak áldozott húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk”, (1Kor 8, 1)

Ô

sszüleink ideje óta mutattak be Istennek áldozatot. Valamit, amit értéknek tartottak, felajánlották Istennek. Kérték. Hogy fogadja el tôlük hálaadásul azért a rengeteg jótéteményért, amelyet tôle kaptak. De a hála kifejezésén túl volt még egy igen nagy célja az áldozat bemutatásának: Isten imádása. Ez a számukra azt jelentette, hogy elismerik Istent legfôbb Uruknak, akitôl mindent kaptak, amijük van, még az életüket is. Az adományozás és elfogadás nagy találkozást, egyesülést jelentett Isten és ember között. Ezért az áldozatot bemutatók a papként szorgoskodó családapa kezébôl kaptak az áldozat húsából. Késôbb a sátán arra vette rá az embereket, hogy neki is mutassanak be áldozatot. Egyik volt kispaptársam pappá szentelése után hittérítô lett. Az a nép, amelyhez eljutott, még sosem látott fehér embert. Kilenc év szolgálat után hazajött pihenni. Azt kérdeztem tôle, ismerik-e azok az emberek az egy igaz Istent, vagy talán bálványt imádnak? Azt válaszolta: Igen, ismerik az Istent, de az ördögöt is. Az igaz Istennel kevesebbet foglalkoznak, mint a sátánnal. Azt mondják, az Isten végtelenül jó, az úgy is szeret minket, miért kedveskedjünk neki. Az ördög azonban gyûlöli az embert, ott árt, ahol tud, annak áldozatokkal kedveskedni kell. Úgy vélem, így kezdôdhetett el 333

az emberiség ôskorában is a bálványok imádása. Mindegyik ördög szerzett magának egy-egy települést. Úgy tûnik Szent Pál levelébôl, hogy a frissen megkeresztelkedett korintusiak között is akadtak néhányan, akik elmentek ismerôseik pogány áldozataira, és úgy vélték, hogy ôk ugyan a bálványt megvetik, mert nem Isten, de hát a finom sült húst csak ne utasítsuk vissza, ha már megkínáltak bennünket. Ezért írta Pál apostol: „Ami pedig a bálványoknak áldozott húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk. Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít… Ami tehát a bálványoknak áldozott hús fogyasztását illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy nincs más Isten, csak egy”. (1.4) Ha a keresztény felfuvalkodottan úgy gondolja, hogy ô okos, tudja, hogy a bálvány egy anyagdarab, és ezt gôgösen úgy magyarázza: az én lelkiismeretem tiszta maradt, nem bántottam meg Istent. Ám a szeretetet súlyosan megsérthette, ha kevésbé mûvelt keresztény testvére úgy ítélte meg az esetet: Ez az okosabb testvérem is evett a bálványáldozatból, akkor nyilván nekem is szabad. Az okos így bûnbe vitte testvérét, megsértette a szeretetet. (vö. 4-7) É VK . 23. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . . Kol 3,12-17 Lk 6,27-38 „Bármit tesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Krisztus nevében tegyetek!” (Kol 3,17)

R

égen is ismerték a formaruhát. Bizonyos társadalmi csoportok azonos színû és szabású ruhát varrattak és ezzel jelezték hovatartozásukat. Amikor keresztény lett valaki, bokáig érô fehér ruhába öltöztették, és egy hétig abban járt. A hét elmúltával levetették ugyan, de a templomba vitték, szentmise alatt a misézô oltárra helyezték. Ezzel jelezték, hogy Jézus kegyelmébôl mindig tisztán akarnak élni. Szent Pál ennek a tiszta, Istennek tetszô életnek fontosabb erényeit sorolja fel, hogy ezeket állandóan gyakorolják, így ismerjék fel ôket, mint Isten gyermekeit. Az irgalom érzülete azért fontos, hogy le ne nézzék a még nem keresztényeket, különbözô bûnök foglyait. Jusson eszükbe, hogy ôk is ilyenek voltak, és Isten irgalmából lettek tiszták. A jóság arra utal, hogy a keresztény megfelel a céljának, azt teszi mindig, ami egyezik Isten akaratával. Az alázatosság nem engedi, hogy magának tulajdonítsa állapota értékeit, hanem mindig tisztában legyen azzal, kitôl kapta mindazt, amije van. Egy másik levelében tökéletesen megfogalmazza ezt a nagy erényt: „Isten kegyelmébôl vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló. Sôt, valamennyiüknél többet munkálkodtam, bár nem én, hanem Isten kegyelme velem együtt”. (1Kor 15,10) A szelídség ad erôt ahhoz, hogy ideges, ingerült társadalmunkban is megôrizzük nyugalmunkat, és kíméletesek legyünk a nehezen elviselhetô emberekhez is. A béketûrés a szelídséget gazdagító erény: nemcsak megôrizzük lelkünk egyensúlyát az idegesítô körülmények kö334

zött, hanem elviseljük mások méltánytalan veselkedését is. „Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen! Ahogy az Úr megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is! Mindezek fölött pedig öltsétek magatokra a szeretetet, amely a tökéletesség köteléke!” (13-14) Ez a szeretetre való megállapítás azt jelenti, hogy mindezek az erények egyetlen gyökérbôl származnak, egyetlen erény a szeretet, amely az embertestvérekkel való kapcsolatunkat tökéletessé tudja tenni, mert ha szeretünk, mindig az illetô javát akarjuk cselekedni. Szent Pál érzett rá az Egyház szemléletes megfogalmazására. Benne érett meg egy új látásmód a hívek közösségérôl. Rádöbbent, hogy a keresztségben nemcsak egy üdvösségre meghívott tömeg egyik egyede lettem, hanem ebben a közösségben valami olyan összeköttetés alakul ki a tagok között, mint a föld legtökéletesebb szervezetében, az emberi testben: „Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelkedtünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok, és mindnyájunkat egy Lélek itatott át”. (1Kor 12,12-13) Itt a Kolosszei levélben is utal erre a késôbb kiforrott meglátására: „S Krisztus békéje, amelyre meghívást kaptatok egy testben, uralkodjék a szívetekben! Legyetek hálásak!” (Kol 3,15) Aki ezt a gyönyörû gondolatot ihlette Pálban, aki bennünk, ebben a széthúzó, szétszórt családokban élô, önzô, garázda világban élünk, mégis reményt ébreszt, megérdemli, hogy imában és boldog énekben köszönjük meg neki minden nap. (l6-17) É VK . 23. hét péntek . . . . . . . . . . . . . 1Kor 9,16-19. 22b-27; Lk 6,39-42 „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot.” (1Kor 9,16)

S

zent Pál apostol sok ízben utalt arra írásaiban, hogy meghívott apostolként is önellátó volt az anyagi dolgok terén. Mint fiatal rabbi növendék a Biblia tanulmányozása mellett mesterséget tanult, hogy ne terheljen senkit napi rezsi-költségeivel. Ez ugyan nagy könnyebbséget jelentett hallgatóinak, késôbb a fiatal egyházközségeknek, neki viszont tetemes munkát kellett elvégeznie – Vállalta ezt annak ellenére, hogy az ószövetségi papság részesült az állat- és ételáldozatokból, mégpedig Istentôl megállapított mértékben. A honfoglalás alkalmával sem sorsoltak nekik szántóföldet vagy más birtokot. Rájuk igazán állt a zsoltár megállapítása: „Az Úr az én örökségem, és kelyhem osztályrésze”. (Zsolt 16.5) a szentsátorban. Majd késôbb a templomban állt egy asztal a kitett kenyerek számára. Ez is áldozati ajándék volt, de egy hét múlva kiosztották a papoknak, és ôk, csakis ôk fogyaszthatták el. A termények betakarításából tized járt nekik mindenbôl. Az újszövetségi papságnak is járt ez a jog, hogy ôk az imádságnak és az igehirdetésnek tudjanak élni. (ApCsel 6,2-4) Pál nem akart ezzel a joggal élni: „Én azonban ezek közül semmivel sem 335

éltem. De nem azért írtam ezt, hogy ezután így legyen, mert jobb meghalnom, semhogy valaki üressé tegye ezt, jutalmam van; ha pedig kénytelenkelletlen, csak ügyintézô vagyok. Mi tehát az én jutalmam? Hogy az evangéliumot hirdetve ingyen adjam az evangéliumot, és ne éljek az evangéliumból eredô hatalmammal”. (1Kor 9,15-18) Tudjuk, hogy ha Istennek legegyszerûbb gyermeke is a jót szeretetbôl teszi, tehát itt a földön nem kap érte viszontszolgáltatást, „ingyen” teszi a jót a rászorulóval, akkor a mennyei boldogság kezdetén Isten annyi boldogságot nyújt neki örökre szólóan, amennyi jót tett földi életében másokkal „ingyen”, vagyis szeretetbôl, kizárólag mások boldogításának szándékával. Itt az apostol nyilván errôl beszél, hogy az Isten országának szolgálata, az igazság hirdetése, ha szeretetbôl történik, még inkább kiérdemli a boldogításért járó mennyei boldogságnak nagyobb mértékét” A gyöngéknek gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket; mindenkinek mindene lettem, hogy egyeseket megmentsek. Mindent az evangéliumért teszek, hogy nekem is részem legyen benne. Nem tudjátok, hogy akik a versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! Az pedig, aki részt vesz a versenyben, mindentôl tartózkodik: ôk azért, hogy hervatag koszorút nyerjenek, mi pedig, hogy hervadhatatlant. Futok tehát, és nem csak vaktában, mérem az ökölcsapásokat, és nem csak úgy a levegôbe csapkodva; hanem sanyargatom a testemet, és szolgaságba vetem, nehogy, míg másokat tanítok, magam elvetésre méltó legyek”. (22-27) A magunk életét is, de édes hazánk kibontakozó újjászületését is ezzel a hozzáállással vigyük gyôzelemre! É VK . 23. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . 1Tim 1,1-2.12-14 Lk 6,39-42 „Kegyelem, irgalom és béke az Atyaistentôl és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól”. (1Tim 1,2)

A

azonban keményen elítélte, mert a körülmetélés kizárólag ószövetségi szinten volt fontos, a kereszténységhez nem adott semmit, (vö. a Galata-levél nagy vitáját 1-3. fejezet) A mai levélrészlet mondandóját ezek a szavak vezetik be: „Pál, Istennek, a mi Üdvözítônknek és Krisztus Jézusnak, a mi reménységünknek rendeletébôl Jézus Krisztus apostola Timóteusnak, kedves fiának a hitben”. (1,1) Istent, az Atyát, rendkívül hangsúlyosan Üdvözítônknek mondja az apostol. Talán a zsidókból lett keresztények, esetleg a közülük való édesanya kedvéért teszi ezt az apostol? Szokatlan, de igaz kifejezés, hiszen az Atya minden jó forrása, Ô küldte és hatalmazta fel Fiát, hogy Üdvözítôje legyen zsidónak és pogánynak. Utána említi Jézust, mint a mi reményünket. Ha ugyanis a Fiúisten nem vállalja a megtestesülést, nincs reményünk az üdvösségre, az Atyával való kiengesztelôdésre és a mennyországba jutásra, mert ez akkora jótétemény, hogy csak -ember nem, csak Istenember érdemelheti ki. A címzett Pál apostolnak nem természetes fia, hanem fia a hitben. Ez azt jelenti, hogy az az édesapa, aki az emberi életre indítja el fiát, és az, aki a hitet ajándékozza térítô munkájával, az apa a hitben. Pál másutt is örömmel mondja volt tanítványainak, pl. a korintusiaknak: „Ha tízezer tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok, hiszen Jézus Krisztusban az evangélium által én adtam nektek életet”. (1Kor 4,15) Pál így folytatja a megszólítást: „Kegyelem, irgalom és béke az Atyaistentôl és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól”. (2) A kegyelem, mint tudjuk, Isten természetfeletti ajándéka. Timóteusnak régebben is adott az Úr kegyelmeket: édesanyja az Ószövetségbôl nyilván tanította az egy igaz Isten létére, sok-sok adományára. Most azonban olyan kegyelmeket kapott Jézus érdemébôl, hogy Isten gyermeke lett, a keresztség, bérmálás és Eukarisztia szentségeivel beavatták az Isten felnôtt gyermekei sorába, sôt pappá, majd püspökké szentelte az apostol. Pál még a Jézustól neki adott kegyelmekrôl tesz tanúságot. (12-14)

mai és holnapi napon, aztán a következô héten Szent Pál apostolnak tanítványához, Timóteushoz írt elsô levelét olvastatja részleteiben Egyházunk. Az apostolnak három olyan levele maradt ránk és került az újszövetségi Szentírás kánoni gyûjteményébe, (1-2 levél Timóteushoz és levél Titushoz), amelyeket nem hívek közösségéhez, hanem tanítványainak címzett az apostol. Errôl a két tanítványról biztosan tudjuk, hogy mindkettejüket püspökké szentelte, aztán Timóteust Efezus, Tituszt pedig Kréta püspökének nevezte ki. Tehát mindketten lelkipásztorok lettek. Ezért ezt a három levelet lelkipásztori leveleknek hívjuk. Pál pogányként ismerte meg Timóteust, akinek apja pogány, anyja pedig zsidókeresztény volt. Tanítványa, majd munkatársa lett. Mivel Pál sokszor keresett fel zsidó imaházat, zsinagógát, körülmetéltette, tehát a zsidó nép tagjává tette Timóteust, hogy beléphessen oda a tanítványa is. Ezt a lépést jogosnak és ebben az esetben ésszerûnek ítélte Pál, máskor

É VK . 23. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . 1Kor 10,14-22a; Lk 6,43-49

336

337

„Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés?” (1Kor 10,16)

M

inapi elmélkedésünkben már beszéltem arról, hogy a bálvány az nem isten, hanem valami anyagdarab, élettelen báb. A sátán spekulálta ki, vitte köréje a becsapott embereket, és elhitette velük, hogy ez a semmit érô anyagdarab az igazi isten. Ezt kell imádni! Ez látható, tapintható, nem életidegen világból való. A sátán nem vált eggyé a megmunkált fa- vagy fémdarabbal, de magáénak követelte a bálványimádás hódolatát. Amikor pedig áldozatot mutattak be a bálvány elôtt, az ajándék egy részét elégették az ördög tiszteletére, a maradék húst pedig csak megsütötték és felkínálták finom ennivalóként a megtévedt embereknek. Aki megette, az a bálványon keresztül az ördöggel

került közösségbe. Erre figyelmezteti Pál apostol ebben a levelében immár másodszor a kevésbé képzett korintusi híveket. Ha visszagondolunk a Sínai hegy alatt megkötött szerzôdésre, láthatjuk, hogy a veszedelmes kísértés mindig ott leselkedik az óvatlanok körül. A zsidók jól tudták, hogy az igaz Isten, ôseik: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene láthatatlan, mert szellemi létezô, de örök és változatlan. Amit megígért nyolcszáz évvel, Mózessel való találkozása elôtt, azt kezdte valóra váltani. Látták hatalmát a tíz országos csapásban, majd a Vörös tengerben nyitott utat, aztán a nyomuló egyiptomi hadseregre mért isteni csapást. A hullámsírba fullasztott fáraó és serege fölött lelkesen énekelték a gyôzelem himnuszát. Az igaz Isten, az ô Istenük gyôzelme volt ez a sátán felett, akit a fáraó képviselt. Érezték jelenléte erejét, amikor kérésükre Isten hangja megzendült a hegyen, és minden zsidó térd roskadozni kezdett. Másnap valamennyien harsogták a hûségesküt: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott”, (Kiv 19,8) Aztán az áldozati állat vérével frissen mosott ruhájukra fröcskölte kimoshatatlan pecsétként: ez a szerzôdés örök! Másnap Mózes fölment Istenhez a hegyre. A nép várakozott. A sátán leskelôdött. Aztán kezdte fülbe súgni: Áron készítsen isteneket, mert nem lehet tudni, mi történt Mózessel a hegyen. Áron az arany ékszerekbôl borjúszobrot öntött. A nép ujjongott: „Ezek a te isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjérôl!” (Kiv 32,4) aztán jött a kurjongatás, a tánc, az eszem-iszom, a sátánnal való közösködés. Mi, keresztény katolikusok tudjuk: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való részesedés? Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérbôl részesülünk”. (1Kor 10,16-17) Magyar Testvéreim! Ôseinket Isten megôrizte a bálványozó népek közt az egy isten-hitben. Aztán ide hozta ôket a Kárpát-medencébe. Itt kiegészítette tudásukat azzal, hogy elmondta nekik is két nagy titkát: az egy Istenséget három Isteni Személy birtokolja. A Fiúisten felvette istensége mellé emberi természetünket, hogy szenvedni és meghalni tudjon üdvösségünkért. Ennek a jézusi halálnak jelenvalóvá tétele a kenyér és bor átváltoztatása Jézus parancsa szerint. Sem én, sem más nem tud Istennek más ilyen értéket adni, mint a saját Fia. Az Ô halála után megszûnt az Ószövetség minden áldozatának érvénye. Ugyanígy megszûnt a mi fehér lovunk áldozat-jellege is. Azóta egyetlen örök fôpapot fogad el Isten közvetítônek: a Názáreti Jézust: „El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok! Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust, feláldozták” (1Kor 5,7)

338

[A ÉV]

✽

É VK . 24. vasárnap . . . . . Sir 27,30-28, 7; Róm 14,7-9; Mt 18,21-35

„a mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival” (Mt 28,23)

N

em régen egy szomorú hívô azt jegyezte meg, hogy Isten csak riogatja az embereket a felelôsségre vonatkozó kijelentéseivel, de sohasem számoltat el senkit. Így aztán ellenségei elszemtelenednek. Akkor azt válaszoltam neki, hogy ezért jó olvasgatni az Ószövetséget, mert abban a figyelmeztetéseket néhány évszázad múlva követte a megtorlás. Most pedig itt van az Úr újszövetségi tanítása: „a menynyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival”. A király a fölséges Istenatyát jelenti a példázatban. Kidomborítja végtelen jóságát, hogy kialakított termôföldjét teljesen rábízza a gyermekeként szeretett emberre: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy mûvelje és ôrizze meg”. (Ter 2,15) Odaadta, de nem örökáron. Az ember használhatta, de felelôsséggel tartozik érte. Hosszú ideig azt tett vele, amit akart. A végén úgy vélte, hogy Isten nem is figyel rá. Kisajátította, elrontotta, végül a Gazdát számba sem vette. Ámde elérkezett a számvetés! Az ember megdöbbent ezen. Különösen akkor képedt el, amikor összeírták tartozását, a használati bért, az okozott károkat. Az elmaradt hálaimák, a nagy hazudozások arról, hogy ki is a föld igazi gazdája, embertársai illetéktelen megzsarolása, amikor szolgatársain kegyetlenül uralkodott, ijesztô végszámlát mutattak: Tízezer ezüst talentum lett a végösszeg. A babiloni talentum [itt ezüst gömb] 30,3 kg-ot nyom. Mivel a föld a királyé, vagyis Istené, ekkora összeget képtelen a bajbajutott szolga megfizetni. Az Úr megkönyörül esendô szolgáján, irgalmasan elengedi tartozását. A számonkérés azonban megtörtént. Megmenekült. Ekkor örömében fut le a lépcsôn. A pihenôben „találkozott egy szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta, és fojtogatni kezdte: Add meg, amivel tartozol!” (28) És hasztalan könyörög a szolgatárs, hogy a száz Ft-os adósságát hadd törlessze, nincs számára irgalom, börtönbe csukják. Megvetéssel hallják a szolgatársak, hogy az imént tizenhét és félmilliárd Ft-os adósságtól menekült társuk ennyire embertelen. Jelentik is uruknak. Ô visszarendeli a lelketlen szolgát, gonosznak minôsíti, megvonja tôle iménti irgalmát, terhelve van újra nagy adósságával, és börtönbe kerül. Íme, Jézus megrajzolja beszédében Istenatyja gondolkodásmódját. Ma is érvényes ez a példázat. A világ teljességgel Istené. Minden ember egyenlô joggal használhatja. Akinek több jut a tôkékbôl, Isten tételes paranccsal kötelezi, hogy segítse lábra állni szolgatársát, a másik, a szerencsétlenebb, bajbajutott, sorsüldözött embert. Ha nem ezt teszi, akkor ellopja Urától, Istenétôl a javadalmat, és a magáénak minôsíti. Hiába szaporodnak a forint-milliárdok, csak vádlói lesznek az elszámoltatásnál. A modern ember úgy próbál menekülni az elszámoltatás fenyegetô veszedelmétôl, hogy tûzzel-vassal tagadja Isten létét, 339

elméleteket gyártat állítólagos tudósokkal arról, hogy a világ magágtól keletkezett, azé, „aki bírja, marja”, hogy az ügyes emberek joggal csalnak, lopnak, a gyámoltalanok meg minek is élnek. Isten, pedig egyelôre vár, de már százhatvanhat év óta járja a világot az Istenszülô Szûz, figyelmeztet, kérlel, hogy térjen vissza az eltévedt emberiség Urához, Istenéhez, mert különben jön a komoly elszámolás, és a meg-nem-tértek felett elborul az irgalom napja, felhangzik az ítélet: Ti gonosz szolgák, az örök börtön vár rátok! [B ÉV]

✽

É VK . 24. vasárnap . . . . . . . Iz 50,5-9a; Jak 2,14-18; Mk 8,27-35

„Isten, az Úr megnyitotta fülemet. Én nem álltam ellen, és nem hátráltam meg” (Iz 50,5)

Ú

gy vélem, hogy a mai liturgikus olvasmányok hallatán nem mindenkinek a lelkében áradt az öröm folyama. Egyrészt Jézus szenvedésének ideje a liturgiában nagyböjtben, annak is az utolsó hetében van. Pünkösd után az Évk. idô a megváltás boldog tudatában telik. A gyôzelmes Jézus vár ránk tanításával, az üdvösség reményével. Másrészt a magunk igen kemény megpróbáltatásának idejében inkább azt várnánk, hogy Jézus gyôzelmének öröme sugározzák ránk, amikor kimenekülünk a hazánkat sújtó kegyetlen bajok világából. És mit hallunk? Akitôl biztos gyôzelmet várunk, a feltámadt Jézus újra olvastatja ugyan földi életének egyik igen nagy örömét, aztán szinte átmenet nélkül szenvedésrôl kezd beszélni: a magáéról, amelyet megváltásunk érdekében értünk vállal, aztán minket is arra ösztönöz, hogy mi is vállaljunk részt a megváltásból, a közösségért is és saját üdvösségünkért is. Jézus öröme a mai evangéliumban: „Kinek tartanak engem az emberek? Azok így válaszoltak: Némelyek Keresztelô Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának. Erre megkérdezte tôlük: Hát ti mit mondotok, ki vagyok? Péter válaszolt: Te vagy a Messiás!” (Mk 8,27-29) Ha most nektek tenné fel ugyanezeket a kérdéseket az Üdvözítô, mit tudnátok neki válaszolni? Mondjuk: Európa zöme szerint ne beszéljünk róla. Zavar! Oxfordban betiltották a karácsony hirdetését. És ti mit mondotok rólam? Te vagy az Isten Fia! Az Isten Báránya! A Megváltó! És esetleg ezt is hallhatná: Ô a legjobb Barátom! Magyarország igazi Ura és Szabadítója! – Úgy vélem, boldog lenne ezektôl az utóbbi felkiáltásoktól, de az elôbbiektôl nagyon szomorú. Mit tett az evangéliumi beszélgetés után? Beszélni kezdett a szenvedéseirôl. „Az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a fôpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad.” (31) Megrökönyödve hallgatják. Ez nem lehet igaz! Pedig nagyon igaz: szenvednie kell a bûnösökért, a gazemberekért, a hazugokért, a gyûlölködôkért, a rablókért, a csalókért, a sikkasztókért, a családok tönkretevôiért. De szenvednie kell azokért is, akik már eleve kegyelmet kaptak, hogy tisztán tudjanak hinni, önzetlenül szeretni. Mert minden jó adomány kegyelem. Hét évszá340

zaddal korábban megmondta prófétája ajkával: „Én nem álltam ellen, és nem hátráltam meg. Hátamat odafordítottam azoknak, akik vertek, arcomat pedig azoknak, akik tépáztak. Nem rejtettem el arcomat azok elôl, akik gyaláztak és leköpdöstek”. (Iz 50,5-6) Mondjuk el imaként Jézussal mi is, akik érte és vele együtt szenvedtük végig hitünkért az utóbbi hatvan évet, de szinte egész történelmünket: „Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. Arcomat megkeményítem, mint a kôszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem. Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki szállhat velem perbe?” (7-8) Adj erôt, Uram, hogy végig bírjam küldetésem keserveit! Te mondtad: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt”. (Mk 8,35) [B ÉV]

✽

É VK . 24. vasárnap . . . . . . . Iz 50,5-9a; Jak 2,14-18; Mk 8,27-35

„Isten, az Úr megnyitotta fülemet” (Iz 50,5)

I

sten az ôsszülôk bûnbeesése és bûnbánata után a kígyó alakjában kísértô sátánnak keményen mondja ki a büntetést a Megváltó jövendô gyôzelmérôl: „Ô széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod” (Ter 3,15) Az emberek ebbôl arra következtethettek, hogy látványos gyôzelemmel történik majd a világ, az összes ember megváltása. Jézus földi életében sokszor kellett szembe nézzen ezzel a fölfogással. Még mennybemenetele elôtt közvetlenül is erre kérdeztek rá apostolai (ApCsel 1,6) Nehezen értették meg a zsidók, hogy a Messiásnak két eljövetele lesz: az egyik a megváltást hozza el sok szenvedés és kínhalál árán, a végsô idôkben pedig a mindeneken uralkodó jön nyilvános ítéletet és diadalmenetet tartani. Isten ezért üzente már a megtestesülés elôtt hétszáz évvel Izajás prófétával: „Isten, az Úr megnyitotta fülemet” vagyis megértette velem, mondja a Fiúisten, hogy milyen módon kell a megváltást végbe vinnem: „Én nem álltam ellen, és nem hátráltam meg. Hátamat odafordítottam azoknak, akik vertek, arcomat pedig azoknak akik tépáztak. Nem rejtettem el arcomat azok elôl, akik gyaláztak és leköpdöstek” (5-6) Vagyis egészen elvállaltam a szenvedést. A szótlan szenvedés, az önkéntes kiszolgáltatottság a tehetetlenség látszatát kelti a nézôkben. Az apostoloknak Jézus mindezt elôre megmondta, nem is egyszer, hanem háromszor is. Szenvedését látva mégis csalódtak benne, és elvesztették a hitüket is. Szégyellték. Ezért mondta elôre a próféta: „Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent. Arcomat megkeményítem, mint a kôszikla, s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem.” (7) Ô ugyanis tudta, meg is mondta jó elôre, hogy harmadnapra föltámad. (Mt 16,21) „Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem” (8) Jézus tehát elsô eljövetelekor szenvedésével és kereszthalálával váltott meg minket. Azt is megmondta, hogy aki vele dicsôségében együtt akar örvendeni, „tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem.” (Mt 16,24) Ez vonatkozik 341

ránk is. El kell vállalnunk szenvedéseinket Isten kezébôl, bármennyire keserves is ez a sors, de bízzunk mi is, hogy „közel van, aki igazságot szolgáltat nekünk” Ennyi szenvedés után imádkozzuk ôseink hitével: „Hiszek MAGYARORSZÁG feltámadásában!” [C ÉV]

✽

É VK . 24. vasárnap . . . . . . . . . Kiv 32,7-11.13-14; 1Tim 1,12-17; Lk 15,1-32

„Egy apának két fia volt” (11)

A

zsidók nem ismerték igazán Istent. Ez tûnik ki a mai evangélium bevezetésébôl. Jézus ezért három példázatot mond nekik az elveszett juhát keresô pásztorról, az elgurult drachmáját felkutató asszonyról és a vagyonát elosztó apáról. A mondandója egyértelmû: Isten végtelenül igazságos és ugyanígy végtelenül irgalmas is. Jézus remekül fogalmaz az akkori viszonyok szerint. „Egy embernek két fia volt” (11) Az egyik rendesen dolgozik, biztosítja a megélhetést, gyarapítja a család vagyonát. A másik munkakerülô, link alak. Látja, hogy így otthon örökké nem élhet. Viszont csak akkor juthat hozzá a birtok fele részéhez, ha apja meghal. Végül szemtelenül bemegy apjához, és örökséget követel. Apja pedig, bár lélekben súlyosan megsebesítve, de elosztotta köztük vagyonát. A fiatal férfi mindenét pénzzé teszi és elköltözik messzire. Léha életet él, eldorbézolja mindenét. Amikor már ennivalója sincs, elszegôdik egy falusi gazdához munkára. Rádöbben gyalázatos helyzetére: ô, a szülôi ház elkényeztetett nagyságos fiatalura disznópásztor lett és kínzó éhségében moslékot is enne, ha engednék. Hazamegyek. Bocsánatot kérek és dolgozom apám birtokán. Az apa meglátja szülôszomorító fiát. Még a kigondolt bocsánatkérést sem engedi elmondani, kiadja a parancsot: fürdôt, finom ruhát, gyûrût és nagy lakomát. Íme, az isteni irgalom! Az idôsebb testvér hazatér a munkából. Izzadtan, koszosan áll kint és bámul. Amikor aztán megismeri a nagy vigalom okát, elönti a düh: ez a munkakerülô szoknyabetyár eldorbézolta mindenét, most meg itthon akarja folytatni? Apjuk nyugtatja: Fiam, itt már minden vagyon a tied lesz, ha én meghalok. De most még az enyém. A magaméból adtam az öcsédnek emberi fogadtatást, mert irgalmas vagyok, aztán teljesedik az igazságosság is. Jézus paraboláit a mi helyzetünkre alkalmazzuk. Itt már nyíltan mondjuk, hogy a Mennyei Atyának nem két gyermeke van, hanem hat és félmilliárd. Egy részük istenfélô, dolgozik, imádkozik. Elfogadják Isten törvényeit mind a hit, mind az erkölcsi rendben. Családjuk szabályos: egy férj, egy feleség, vannak gyermekeik úgy, ahogyan Isten rendeli. Tisztességes, figyelmes a közösségi életben. Megadja hazájának, ami jár, és meg is, követeli az államtól is, hogy tisztességes, szolidáris, szociális beállítottságú legyen. Megbecsüli az idegent is, de nem felejti, kik a nemzete tagjai. Figyelemmel kíséri a felelôs vezetôket, és el is számoltatja. Nem engedi elfelejteni nekik, hogy ôk 342

nem urai a közösségnek, hanem szolgái minden téren. A másik csoport fütyül Istenre, jogaira és parancsaira, de még Személyére is. Ezek szerint Isten nem szólhat bele az emberek életébe, mert az ember mindenben szabadon gondolkodik és él. Úgy látja tehát, hogy aki ügyesebb, a nyugodtan kisajátíthat a közös vagyonból, amennyit tud, vagy nem szégyell. Ezzel szabadon rendelkezik, saját céljára használhatja, vagy átjátszhatja haverjainak. Mint a Krisztus korabeli gonoszok: „Nyelvük, mint a megélesített kard, keserû beszédük, mint a felajzott íj. Megátalkodnak gonosz szándékukban. Megegyeznek, hogy tôrt vertnek titokban, azt mondogatják: Ki látja meg? Gonoszságokat terveznek, és véghez is viszik a kigondolt terveket.” (Zsolt 64, 4.6-7) „Azt mondják: Nem látja ezt az Úr. Nem veszi észre Jákob Istene.” (Zsolt 94,7) Az irgalmas Isten keresi és visszavárja nyájába az elbitangolt, sôt gonosszá lett gyermekét. Ha jön, szívesen megbocsát neki. Addig is figyelmeztet: „Eszméljetek, ti oktalanjai a népnek. Ostobák, mikor tértek észhez? A fül plántálója ne hallana, a szem alkotója ne látna? Ne büntetne, aki dorgálja a népeket, aki tudományra tanítja az embert? Ismeri az Úr az emberek gondolatait, és tudja, hogy hiábavalók.” (Zsolt 94,8-11) [C ÉV]

✽

É VK . 24. vasárnap . . . . Kiv 32,7-11.13-14; 1Tim 1,12-17; Lk 15,1-32

„Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erôt adott nekem, megbízhatónak tartott és meghívott a szolgálatára” (’Tim 1,12)

S

zent Pál apostol nem tartozott a tizenkét tanítványhoz, akiket Jézus apostoloknak nevezett, „hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiûzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt”. (Mt 10,1) Pált akkor még Saulnak hívták, gyermekként is szigorú farizeusnak nevelték, majd Jeruzsálemben tanult a rabbi iskolában. Mesterei nyilván Jézus ellen nevelték, és azt bizonygatták elôtte, hogy Jézuscsaló volt. (Mt 27,6264) Ezért segített üldözni Jézus tanítványait is mindaddig, amíg Jézus meg nem jelent neki a damaszkuszi úton. Akkor azonnal megértette, hogy a tanítói becsapták: Jézus él, tehát feltámadt a halottaiból. Jézus személyesen akkor még nem foglalkozott vele, csak egy Ananiás nevû tanítványát küldte hozzá, hogy keresztelje meg. A tanítvány félelmét így oldotta fel az Úr: „Csak menj, mert ki választott edényem ô nekem, hogy hordozza a nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai elôtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért”. (ApCsel 9, 15-16) Késôbb a sivatagban Jézus tanította két éven át, és megmagyarázta neki, hogy amit a Bibliából tanult, az mind róla szólt. (Gal 1,11-16) „Valósággal elárasztott az Úr kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és az iránta való szeretettel”. (1Tim 1,14) Pál elsôsorban azokra gondol, akik hozzá hasonlóan saját ostobaságuk vagy a Jézust gyûlölô gonosz emberek hatására ellenségei lettek a világ Üdvözítôjének. Biztatást 343

akar adni nékik. Hogy az ô példájából erôt merítve bátran szakítsanak addigi életükkel, ha kegyelmet kaptak hozzá, és térjenek meg bátran, nyíltan: „Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erôt adott nekem, megbízhatónak tartott és meghívott a szolgálatára – engem, aki azelôtt káromoltam s üldöztem ôt, és erôszakos ember voltam. De megkönyörült rajtam, mivel hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem”. (12-13) Jól ismertek engem, Kedveseim, hogy veletek együtt nagyon szeretem édes magyar hazánkat. Aggódom sorsáért épp eleget. A háború befejeztével kis ideig boldog voltam, mert láttam, hogy kisemmizett népem óriási akarattal állt neki az újjáépítésnek. A romok helyén pezsgô élet indult. De hamarosan szíven ütött az elsô ateista nyilatkozat, amellyel az ezer éves Magyarországot legveszélyesebb pontján kezdték rombolni: alapjaiban. Hatvan évig bántott ez a szörnyû kísérletezés. Az idegen hitrontók mellé – sajnos – magyarok is csatlakoztak. „Istennel fogj hozzá, Istennel fejezd be, mert ez a legszebb életfolyamat”. Isten nélkül él ma is több millió magyar. Imában, összetartásban sokan szépen kezdtünk élni. Tegyük ezt folyamatosan. Viszont csendesen közömbös és hangosan ôrjöngô magyar testvéreink hitét próbáljuk visszaimádkozni. Hadd legyenek Saulból Pálok! Csak Jézussal biztos a jövônk!

és így szólt: Ez az én testem, mely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre! A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Tegyétek ezt ahányszor, csak isszátok, az én emlékezetemre. Mert amikor ezt a kenyeret eszitek és ezt a kelyhet, isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön”. (1Kor 11,23-26) Az elsô keresztények Korintusban megtartották a vacsorát a hívô közösségben, az Eukarisztiával megünnepelték Jézus halálát hol egyik, hol másik keresztény családnál. Helyük sem volt másutt, hiszen nem voltak még templomaik. Az apostol azonban arról értesült, hogy ez a vacsora már nem a krisztusi szeretetet sugározza, mert mindenki a maga étkét fogyasztja. A gazdagok fényesen lakomáznak, a szegények, pedig koplalnak. Micsoda keresztény, tehát krisztusi ember, aki az önmagát értünk halálra adó Jézus áldozata mellett ilyen ordító szívtelenségre képes! Vigyázzunk! A szeretet most is a legszebb elôkészület a szentmisére és a szentáldozásra. É VK . 24. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . 1Kor 12,31-13,13; Lk 7.31-35 „a szeretet soha meg nem szûnik” (1Kor 13,8)

A

z Ószövetség közvetlen idôszaka Egyiptomban az átmenet, a paszka bárányvacsorájával kezdôdött, és Jézus utolsóvacsorájával fejezôdött be, mert a régi bárányvacsorába illesztette bele az Úr az Új szövetség kezdetét. Az egyiptomi bárányvacsorát hetek múlva követte az Ószövetség megkötése a Sínai hegy lábánál áldozati állatok vérével. Az utolsó bárányvacsora alatt Jézus megkötötte az újszövetséget, és azt rögtön a saját vérével szentesítette, amelyet nem fröcskölt az apostolokra, mint a régi szövetség vérét az összes zsidó ruhájára, hanem odaadta a kezükbe a kehelyben, és inni kellet belôle. „Amikor Jézus »új«-ról beszélt, az elôzôt elavulttá tette. Ami pedig elavul és megvénül, közel jár az enyészethez”. (Zsid 8, 13) Befejezôdött az Ószövetség, kezdôdött az új, amelyrôl Jeremiás próféta jövendölt: „Ez, pedig az a szövetség, amelyet kötni fogok velük azok után a napok után, – mondja az Úr – , a szívükbe adom törvényeimet, elméjükbe írom azokat, és bûneikre s gonoszságaikra többé már nem emlékezem”. (Jer 31,33-34), (Zsid 10,16-17) A keresztények parancsot kaptak Jézustól az utolsóvacsorán: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19) Szent Pál magától Jézustól hallotta mindezt, amikor a pusztában tanította ôt az Úr: „Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte,

korintusi egyházban emberek éltek, akiknek a gondolatai, érzései megjelenítik az emberiséget. Ezért a nekik írt apostoli levelet minden hívô ember nagy lelki haszonnal olvashatja a világ bármely táján az egész történelem minden szakaszában. Úgy látom, hogy a mai napra kiírt szentlecke különösen idôszerû a mi korunkban. Én ugyan sosem jártam karizmatikus csoportokba, de láttam, hallottam élményeket, valódiakat és hamisakat is, amelyeket kívülrôl úgy éltem meg, mint Szent Pál a korintusi tapasztalatait. Az elôzô fejezetben feltárta Krisztus titokzatos testének mûködését. A sokféle megkeresztelt embert milyen csodálatosan mûködteti közre az egész közösség javára a Szentlélek! Ô a természetes tehetségeket természetfeletti adományokkal tetézi meg, hogy mindenki tudjon adni valami többletet testvérének. Az apostol mindezt helyesli is. Örül neki. Aztán észreveszi, a rendkívüli adományok valahogy céllá lesznek. Tetszik a kitüntetettnek. Versen Versengenek is? Az utolsó mondatából ettôl való félelmet érzek: „Ti azonban törekedjetek a nagyobb adományokra! Emellett még egy mindennél kiválóbb utat is mutatok nektek”. (12,31) Aztán megírja élete talán legszebb szövegét: a szeretet himnuszát. „Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengô érc vagy pengô cimbalom”. (13,1) De ha szeretetbôl szólok, nekik is, nekem is megtelik örömmel a szívem. – „Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem, ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok”. (2) Ha mindezt nem mások örömére használom fel, magamutogatás, hencegés, örök értéke nincs. – „Osszam el, bár egész va-

344

345

É VK . 24. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kor 11,17-26.33; Lk 7,1-10 „Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön”, (1Kor 11,26)

A

gyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem, ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem”.(3) Birtokom szociális célú szétosztása, testem szerveinek elajándékozása is kizárólag a megajándékozottak örömét szolgálva válik örök javamra. A következô versek a szeretetet festôi zsenialitással érzékeltetik: „a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazságnak, mindent eltûr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel”. (4-7) Gyerekkori élménye ébred: azt hitte akkor, hogy minden, amit kap, örök érték. Rá kellett döbbennie, hogy minden elmúlik nyomtalanul, csak a másoknak adott öröm marad meg örökre. Mert az szeretet. „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három, de ezek közül a legnagyobb a szeretet” (13) É VK . 24. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . ITim 3,14-16 Lk 7,31-35

nek az ajándékcsokornak összességében külön örömünk teljék: Jézus Krisztus szolgájának a Mester lelkületével kell élnie! Nemcsak birtokolnia a Szentlélek ajándékait, hanem azokkal boldogan kell együttmûködni, mert így lesz jámbor, a Lélek adományait birtokolja, szívesen alkalmazza mások javára, ez egészen betölti a lényét: jámbornak minôsül. Az apostol Jézusban mutat rá erre a nagy dologra: „Márpedig nyilvánvalóan nagy dolog a jámborság titka, amely testben kinyilvánította magát, a Lélek által igazolást nyert, bemutatták az angyaloknak, a pogányok között hirdették, világszerte hittek benne, s fölment a dicsôségbe”. (15) Mindez Jézus Krisztusban valósult meg, általa mûködik most is egyházában. Ezért nem szabad lenézni a jámborságot. Ne tartsuk magunkat távol, ha netán gúnyos mellékízzel emlegetik. Ha bennünk is így nyilvánul meg földi életünkben, biztos utat jelent majd a mennyországba. É VK . 24. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kor 15,1-11; Lk 7,36-50

„Márpedig nagy dolog a jámborság titka” (1Tim 3,16)

„Krisztus meghalt a bûneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt” (1Kor 15,3)

A

A

mikor elôször olvastam a Szentlélek hét ajándékáról, értettem vagy érteni véltem az elsô hat ajándékot, de a hetedik, a jámborság lelke nehezebben volt számomra érthetô. A legújabb fordítások már így sorolják fel a Szentlélek ajándékait: „Vesszô kél majd Jessze törzsökébôl, és hajtás sarjad gyökereibôl. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és az erôsség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke, és kedve telik az Úr félelmében”. (Iz 11,1-3) A jámborság tehát egy összefoglaló ajándéknak tûnik: nemcsak elfogadja a hatot, hanem örül is annak, hogy ezeket elnyerte Istentôl, ezeknek a belénk öntött erényeknek a birtokában jól érzi magát a megajándékozott hívô, és nemcsak éli az istenes, jámbor életet, de boldog is általa. Jézus nyilvános mûködése elején Názáretben boldogan olvassa föl Izajás könyvébôl a saját magára vonatkozó szövegben: „Az Úr Lelke van rajtam azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18-19) Szent Pál erre a krisztusi küldetésre utal Timóteushoz írt levelében: „Azért írom ezeket neked, – bár remélem, hogy hamarosan hozzád jutok, – hogy ha késlekedem is tudd, hogy hogyan kell forgolódnod az Isten házában, amely az élô Isten egyháza, az igazság oszlopa és szilárd alapja”. (1Tim 3,14-15) Vagyis tudnod kell, hogy a bérmálás szentségében megkaptad te is a Szentlélek ajándékait, ezeket megerôsítette a püspökké szentelés kegyelme. Mindegyik ajándék a maga módján hat, amikor igénybe kell venni. Erre tudatosan figyelni kell. Az apostol azonban most nem eme erények taglalását nyújtja. Arra akarja inkább felhívni tanítványa figyelmét és a mienket is, hogy ha már birtokoljuk a Szentlelket, en346

z emberek üdvössége életük fô célja. Mert hiába van mennyország, ha az emberek ki vannak belôle rekesztve. De hiába van nyitva az üdvösség lehetôsége, ha az emberek nem méltók bemenni. Az apostol most ezekkel a feltételekkel ismertet meg minket, miután sok akadályról megemlékezett. „Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet el is fogadtatok, és amelyben álltok. Általa üdvözülni is fogtok, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek, különben hiába lettetek volna hívôkké”. (1Kor 15,1-2) Tehát meg kell ismerni Jézus Krisztus tanítását és élettörténetét. Az igazság megismerése után e szerint kell élni. A hit, amelyet az apostol hirdetett, Jézus Krisztus feltámadásán alapszik: „Mert mindenek elôtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam, hogy Krisztus meghalt a bûneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt az írások szerint”. (3-4) a mennyországot Isten teremtette. Oda hívta meg az emberiséget. Az ôsbûn miatt ez a lehetôség megváltozott: átmenetileg megszûnt. A megváltás volt a feltétele újra kinyításának. A megváltást csak Isten Fia tudta kiérdemelni kínszenvedésével és halálával. Ez a megtestesült Istenember a Názáreti Jézus. Benne valósult meg minden feltétel, amelyet Isten megszabott, leíratott az ószövetségi Szentírásban és életében sok-sok csodával is igazolt. Meghalt a megjövendölt módon. Ezt igazolni kell és lehet is: már az ostorozás elég volt sok más elítélt esetében a halálhoz. Jézus átvészelte, de nagyon legyengült. Cipelte kb. egy kilométeres úton legalább keresztje vízszintes gerendáját. Kezén és lábán átverték a nagy kovácsolt szegeket. Újabb súlyos vérveszteség. Három órán át függött a szegeken. Lélegzetvételhez végtagjain támaszkodva kellett mozognia. Merevgörcs fojtogatta. A halál beálltát hivatalosan ellenôrizték. 347

Biztonság kedvéért átszúrták a mellkasát a szívig. A levett holttestet édesanyja tartotta ölében, nem engedte volna eltemetni elevenen. A legerôsebben illatozó fûszerekkel szórták be a lepedôt, belefulladt volna percek alatt. Jézus halála abszolút biztos. Feltámadása azt jelenti, hogy emberi lelke visszatért a testébe, amelyen minden sérülést meggyógyított isteni erejével és alkalmassá tett a túlvilági életre. Ezt már nem mutatta meg mindenkinek, csak az elôre kijelölt tanúknak. Pál apostol felsorolja ôket: Kéfás, a tizenegy apostol, több mint ötszáz testvér, Jakab, apostolok majd Pál. Ezek mind látták élni, mozogni, enni, menni, érinthették a sebeit. (5-8) Azért volt szükség ennyi tanúra, mert mindenki más csak az ô tapasztalatukra támaszkodva tud biztonságosan hinni. Az üdvösségünk függ tanúságtételüktôl. Aki üdvözül, kizárólag Jézus feltámadásába vetett hitéért üdvözül. É VK . 24. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Kor 15,12-20; Lk 8,1-3 „Krisztus azonban feltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje”

N

emcsak Pál apostol mondanivalójának, de az Anyaszentegyház igehirdetésének is ez a legbiztatóbb eleme: „Krisztus feltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje”. Örök problémája az emberiségnek, hogy az ifjúság túláradó energiájának idôszaka után belopózik a dús hajzatunkba az elsô, majd a sokasodó ezüstszál. Aztán jönnek komolyabb testi változások: ráncok, fájások, szûnni nem akaró fáradtságok. Jobban oda figyelünk az egy emberöltôvel korábban születettekre: édesanyánkra, édesapánkra, és ránk tör a félelem, amit a költô igyekszik megszépíteni: „hajlik sír felé, hervadása liliomhullás volt, ártatlanság képe s bánaté”. (Vörösmarty) Igen, a kisgyerekkor megszokott képe, hogy a szüleink szépek, erôsek voltak. Jó volt mellettük élni, késôbb új környezetünkbôl hozzájuk visszatérni. Aztán a hosszú ôszben látni a költô igazát. A katolikus tanításon kívül mit tudnak mondani más vallások? Tisztességben megôszülten eltemettük ôket. Aztán belénk költözik a félelem: mi is így járunk? Még jó, ha normálisan mer felelni a nem-keresztényhívô: sajnos, igen. De laktam egy városban olyan férfival, aki nem tette be a lábát temetôbe. Nehogy egykor ô is odakerüljön. Aztán jön temetés: gyászpompa. Egy tonna koszorú, virág. Ha szép az idô, két-három napig finom virágpiramis alatt pihen a halott. Azaz a holttest, mert az élet a szellemi létû lélekkel elszállt. A hitetlenek reménytelenül bámulva fûzik hozzá: örökre. Az ateisták szerint nem is volt lelke. A pogány római obulust tett halottja nyelve alá, hogy az alvilág határfolyóján, Káron átfuvarozza. Hová is? Az árnyak birodalmába. Mivel azonban árnyéka csak a testnek van, amíg süt rá a nap, az az árnyékvilág nem létezik. A hasonló hitû görögök ezért kacagták ki Pál apostolt, amikor Athénban a fennkölten vitatkozó bölcselôknek elmondta: Ô olyan vigasztaló tanítást hirdet, olyan örömteli üzenetet hoz a keresztények Istenétôl, hogy a sírba tett 348

és elporladt emberi testet újra megformálja a régihez hasonlóra a világ végén, aztán a másvilágon élô lelkeket visszahozza megújult testükhöz, egyesíti vele, vagyis a halottak feltámadnak. Gúnyos kacaj volt a reakció. Pál viszont az ószövetségi Szentírásból olvasott a száraz csontmezô látomásról. Ezekiel próféta kapott parancsot, hogy tegye élôvé a régen kiszáradt csontokat. Tökéletesen ép testek keletkeztek. Aztán Isten újabb parancsára a túlvilágon tartózkodó lelkek jöttek vissza az élettelen testek fölé, minden lélek meglelte a saját testét, egyesült vele immár örökre. Pál erre hivatkozik: Krisztus a saját feltámadásával biztosít minket, hogy a feltámadás a történelmet lezáró csoda. Minden ember feltámad. Ez Jézus nagy ajándéka: „Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen, és én feltámasztom ôt az utolsó napon”. (Jn 6,40) Mi lesz a kárhozatra ítéltek sorsa? Szent Máté a feltámadást, követô ítéletet ezzel a mondattal zárja: „És elmennek majd ezek az örök gyötrelemre, az igazak, pedig az örök életre” (Mt 25,46) Így igazságos: az igazak lelke és teste együtt tette az örök boldogságra érdemesítô jót, a gonoszoké, pedig ugyanígy az önzést, a rosszat. É VK . 24. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Tim 6,2c-12,Lk 8,1-3 „De te, Isten embere, menekülj ezektôl a dolgoktól: igazságra, vallásosságra, hitre, szeretetre béketûrésre, szelídségre törekedj (1Tim 6,11)

A

z apostol gyakorlati tanácsokat ad tanítványának arról, hogyan kell a mindennapi munkás életben teljesíteni Isten akaratát: „Aki másként tanít, s nem tartja magát a mi Urunk Jézus Krisztus egészséges igéihez és az istenfélelemmel összhangban lévô tanításhoz az önhitt,, nem tud semmit, a szôrszálhasogatás és a szócséplés betege, ebbôl pedig irigykedés, veszekedés, káromkodás, rosszakaratú gyanúsítás fakad” (3-4) Isten teremtô tekintélyével megparancsolta az ôsszülôknek és rajtuk keresztül kivétel nélkül minden embernek, hogy dolgozniuk kell: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy mûvelje és ôrizze meg.” (Ter 2,15) A munka tehát nem az ôsbûn büntetése, hanem az Isten képére alkotott ember öntudatos tevékenysége, amivel utánozza Isten teremtését, ahogy ma is mondjuk normális nyelvhasználattal: elôteremti magának és családjának az élet fenntartásához szükséges javakat. Az ôsbûn büntetése csak ennyivel ad többletet: „átkozott legyen a föld miattad! Fáradozva élj belôle életed minden napján!” (Ter 3,17) Az ôsbûn nélkül a munka olyan lenne, mint a gyerekeknek a játék: abban is el lehet fáradni, de az jólesik, örömforrás. Ehhez az eredeti munka-parancshoz járul a jézusi jó példa: harminc éves koráig építôipari tevékenységben kemény munkával kereste meg a maga és édesanyja kenyerét. Pedig módja lett volna megteremteni vagy angyalokkal felszolgáltatni minden szükségeset. A munkakerülô tehát súlyosan vétkezik, és a felsorolt igazság- és szeretet elleni bûnök 349

garmadába esik. Az apostol még meg is toldja elôbb felsorolt bûnlistáját: „a megbomlott elméjû, az igazságtól megfosztott” emberek csoportjába állnak be a munkakerülôk. Ha vallásos ember volt elôtte valaki, akkor újabb jelzôt kap Szent Páltól: „az istenfélelmet jövedelmi forrásnak tekintô” (5) valaki lesz belôle. Az istenfélôk filozófiája ilyen legyen: „Az istenfélelem természetesen igen elônyös, ha megelégedés kíséri. Mert semmit sem hoztunk magunkkal a világba, és el sem vihetünk semmit. Ha tehát van ennivalónk és ruházatunk, elégedjünk meg azzal. Mert akik gazdagok akarnak lenni, kísértésbe esnek, kelepcébe, sok haszontalan és káros kívánságba, amelyek pusztulásba és romlásba döntik az embert. Minden bajnak gyökere ugyanis a kapzsiság: jó néhányan, akik hozzá szegôdtek, eltévelyedtek a hittôl, és sok gyötrelmet okoztak maguknak”. (6-10) Az apostol szavaihoz nem kell messze mennünk bizonyítékot találni. Legfeljebb annyiban egészíthetjük ki megállapítását, hogy megbomlott gondolkodásukkal nem maguknak okoznak gyötrelmet a mostani gonosz harácsolok, hanem nálunk és világszerte emberek millióinak okoztak iszonyatos nyomort, vették el kenyerüket, tették ôket földönfutóvá. Jaj lesz nekik, mert Isten az igazságos Bíró. „Te, Isten embere menekülj ezektôl a dolgoktól!” (11) Éljünk a hit és a szeretet parancsai szerint. „Harcold a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet, amelyre meghívást kaptál!” (12) É VK . 24. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . 1Tim 6,13-16; Lk 8,4-1 „Tartsd meg a parancsot szeplôtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig”. (1Tim 6,14)

H

a csak a mai napra elôírt szakaszt olvassuk az 1Tim-bôl, nehéz megérteni, melyik parancsot kell megtartania Timóteusnak. Az elôzô részletben azonban ott áll nyíltan: „Te, Isten embere, menekülj ezektôl a dolgoktól, igazságra, hitre, vallásosságra, szeretetre béketûrésre, szelídségre törekedj.” (1Tim 6,11) Az apostol kifejtette korábban, hogy Isten akarata a becsületes munka, amilyet Jézus maga is nagy odaadással végzett harminc éves koráig. Aki ettôl viszolyog, a munkát kerüli, nem érdemli meg a mindennapi kenyeret. A munkakerülôk ennél nagyobb vétekbe is esnek: kelepcébe kerülnek, dologtalanul lebzselnek, veszekednek, s mivel enni csak akarnak, a könnyû pénzszerzéshez folyamodnak. Attól kezdve nincs megállás a züllés lejtôjén. „De te, harcold a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet, amelyre meghívást kaptál, s amelyre számos tanú elôtt letetted az igaz hitvallást…” (12). A papszentelés ôsi szertartásában ott szerepelt a hajóban utazók közös felelôssége: az utasoké és személyzeté egyaránt. A kapitányé a legnagyobb gond, neki kell felelnie a rendért, s ha netán viharba kerül majd süllyedni kezd a hajó, ô nem menekülhet hanyatt-homlok, legfeljebb utolsóként. „Megparancsolom neked Isten elôtt, aki mindenkit éltet, és Krisztus Jézus elôtt, aki Poncius Pilátus elôtt ta350

núságot tett ugyanarról az igaz hitvallásról, tartsd meg a parancsot szeplôtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk, Jézus Krisztus eljövetelég, amelyet meg fog mutatni annak idején a boldog és egyetlen Hatalmasság, a királyok Királya, az urak Ura, aki egyedül birtokolja a halhatatlanságot, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit senki ember nem látott és nem láthat, akinek dicsôség és örök hatalom. Ámen.” (13-16) Aki tehát itt a földön becsülettel végezte munkáját, ellátta övéit minden szükségessel, az számíthat arra, hogy halála után abba a gyönyörû világba került, ahol az Atya lakik. A földön a rendkívüli fényesség elvakítja az emberi szemet. Isten országában ez a fényesség lesz a természetes. Ez nem a naptól, holdtól, csillagoktól származik, hanem magából az isteni természetbôl ered. Errôl szól a Jelenések könyve (vö. 21,23-24), ezt mutatta Isten ládája felett nappali ragyogást árasztva az ablaktalan Szentek Szentjében Isten dicsôségének tündöklése. Az Ószövetség idején többen is szerették volna látni Isten arcát, vagyis szemmel látni olyannak, amilyen ô a valóságban. Isten itt a földön nem mutatta meg önmagát színrôl színre, mert a földi ember szeme, természete még nem vette fel az istenlátás képességét. Odaát, a célba érve jut majd nekünk, Istenért dolgozó és szenvedô gyermekeinek. [A ÉV]

✽

É VK . 25. vasárnap . . . . . . . . Iz 55,6-9; Fil 1,20-24; Mt 20,1-16a

„Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van”(Iz 55,6)

I

zajás próféta elsôsorban a zsidókhoz beszélt, de Isten üzenete nekünk, magyaroknak is szól. A zsidók ôsapja, Jákob, Egyiptomba költözött hetvened magával. Utódai négyszázharminc év alatt tömeggé nôttek. Valahol a lelkük mélyén élt az ôsök hite, de nagyon távoli volt Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének szeretô jósága. Amikor jövendô vezérük a pusztában, idegen családba nôsülve legeltette apósa nyáját, égô csipkebokorban jelent meg neki Isten. Ôt küldte rabszolgasorban sínylôdô népéhez: „Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban hallottam kiáltását a munkafelügyelôk kegyetlensége miatt, és ismerem szenvedéseit… Hadd, küldjelek a fáraóhoz, hogy kivezesd népemet, Izrael fiait Egyiptomból”. (Kiv 3,7-8.10) Mózes megkérdezte: „Mi a neved, mit mondjak nekik? Én vagyok az, aki vagyok. Aztán azt mondta: Ezt mondd Izrael fiainak: Az, Aki van [Jahveh], küldött engem hozzátok”. (Kiv 3,13-14) a nép hangját tehát meghallotta Isten, és segítségükre sietett. Tíz rettenetes csapással megtörte ellenségük büszkeségét. Majd szabadulásuk után vezette ôket a pusztában, szövetséget kötött velük, hazát adott nekik. De többszörösen lelkükre kötötte, hogy hûek maradjanak hozzá! A honfoglalás után hamarosan elfordultak Istenüktôl, bálványok imádására vetemedtek, meggyalázták, szegénnyé tették népüket. Ezért Isten is elfordult tôlük, engedte elpusztítani országukat. Ezt megelôzôen több próféta, köztük Izajás is figyelmeztette ôket: 351

„Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van” Népe nem figyelt Istenére. A hetven éves fogság után szolganép maradtak. De várták a Messiást, a nagy szabadítót, a Megváltót. Amikor Ô eljött, és tanításával meg csodáival igazolta küldetését, az egyszerû nép elfogadta. Nikodémus farizeus még így fejezte ki: „Mester, tudjuk, hogy Istentôl jött tanító vagy, mert senki nem tudja ezeket a jeleket végbevinni, amelyeket te cselekszel, hacsak nincs vele az Isten” (Jn 3,2) Hamarosan prófétának mondják a hívôk. Péter apostol, pedig pontosan fogalmazza az igazságot: „Te vagy a Krisztus, az élô Isten Fia”. (Mt 16,16) a virágvasárnapi ünneplô sokaság, pedig kikiabálja meggyôzôdését: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön!” (Lk 19,38) a vezetôk viszont elutasították. Ezért Jézus keserû szívvel jövendölte: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Hányszor akartam egybegyûjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk szárnya alatt összegyûjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyott puszta lesz a házatok”. (Mt 23,37-38) Jézust Pilátussal a várfalakon kívül, a Golgotán feszíttették keresztre. Ugyanez a római hatalom harminchét év múlva földig rombolta Jeruzsálemet, szétszórta a zsidókat. A mi magyar ôseink tisztán imádták az egy igaz Istent. Kis hiba árnyalta hitüket, mert az ôsszülôknek adott isteni buzdítást idôk folyamán félreértették a Messiást szülô asszonyról. Úgy tartották, hogy magának a szellemi létû Istennek van egy lánya, aki a magyar népet óvja, élteti. Ezt a tévedést a keresztény hitben kijavították. Ez után tartották, hogy Isten egyszülött Fia érettünk emberré lett, Szûzanyától született, megváltott minket. Édesanyját, pedig azért a sok jóért, amit az Ô kedvéért mûvelt elsô szent királyunk, István, örökös Királynônk gyanánt Védônkké tette. Amíg kerestük az Ô kegyeiket, bennük bíztunk a történelem viharai között, a legnagyobb szenvedések és csapások között is talpon maradtunk, mert a nép mindig hû maradt Jézusához és Nagyasszonyához. Küzdünk a hazugság és gyûlölet sátáni erôi ellen, megértjük Izajás üzenetét: „Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok!

mosz próféta II. Jeroboám izraeli király (782-747) idejében mûködött. Bár Júda királyságban Született, Isten az északi királyságba küldte, hogy figyelmeztesse a királyt, a gazdag udvart és középosztályt, hogy tetteikrôl számot kell adniuk Isten elôtt: „Halljátok ti, akik eltiporjátok a szegényt és szorongatjátok az országban a szûkölködôket!” (4) Itt tehát a próféta elsôsorban nem a bálványimádást rója fel a bûnösösöknek, hanem az emberek ellen elkövetett gazemberségeket. Mik voltak ezek? „Csökkentjük a mértéket, növeljük a sékelt, meghamisítjuk a mérleget, hogy megvehessük pénzért a szegényt, egy pár saruért a szûkölködôt, és eladhassuk a gabona ocsúját”.(5-6) Ez a prófé-

tai részlet jól jellemzi az akkori viszonyokat. A honfoglaláskor minden család és törzs a létszáma szerint kapott szállásbirtokot az ígéret földjén. Ezen gazdálkodva mindenki jól élt, gazdagodott. Ha pedig valakit sorscsapás ért, el kellett adnia birtokából valamit, a következô jubileumi évben visszakapta tulajdonát. Ekkor Isten volt az ország Királya. A földi királyok idején mindez fokozatosan megváltozott. A király udvartartása, hadserege sok pénzbe került. Ezt a költséget adóba vetették ki. Az adó behajtása könyörtelen volt. Fizetni kellett, és ha nem tudott eleget tenni valaki a köztartozásnak, el kellett adnia házát, holmijait, végén saját magát bocsátotta áruba. A másik gazemberség a csalás, trükközés volt. Meghamisították a mérleget, minden fajta mérôedényt, így becsapták az eladót vagy beszolgáltatót. „Ezért megesküdött az Úr arra, aki Jákob büszkesége: Sose felejtem el egyetlen tettüket sem”! (7) Az evangéliumban Jézus is meghirdeti az elszámoltatást: „Egy gazdag ember elôtt bevádolták intézôjét, hogy eltékozolja ura vagyonát. Erre ô magához hivatta és így szólt hozzá: Mit hallok rólad? Adj számot gazdálkodásodról, mert nem maradhatsz tovább intézôm”. (1-2) A lebukott intézô nem akart koldusbotra jutni, fizikai munkához nem fült a foga, tehát egy utolsó nagy csalásra szánta el magát. „Egyenként magához hivatta tehát urának adósait. Megkérdezte az elsôt: Mennyivel tartozol uramnak? Azt felelte: Száz korsó olajjal. Erre azt mondta neki: Vedd elô adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet. Aztán megkérdezett egy másikat: Te mennyivel tartozol? Száz véka búzával, – hangzott a válasz. Fogd adósleveledet – mondta neki, – és írj nyolcvanat”. (5-7) A gazda ugyan elismerte, hogy ügyes ember az intézô, de ez a gazemberségén nem változtatott, röpülnie kellett állásából. Tisztességes bizalmi állásban gazember nem maradhat. Pál apostol keresztény megoldást ajánl: Imádkozzunk „minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben”. (1-2) Mert mi, keresztények, tisztességes életre vagyunk hivatva, nemcsak hogy nem intézhetjük el ellenségeinket, de nem is hazudhatunk, nem csalhatunk, nem rágalmazhatunk úgy, mint ôk. Imáinkkal vagy megtérítjük ôket, és teljes elszámolás után jóvá tesznek mindent, vagy Isten veszi ôket kézbe, ahogyan Ámosztól hallottuk: „Sose felejtem el egyetlen tettüket sem”. Nagyon tehetetlennek érezzük magunkat egyéni és nemzeti sorskérdéseinkben? Okos és demokratikus lehetôségeinket kihasználva mindenek elôtt és fölött Istennél keressük a megoldásokat. Ha mi eredménytelenül is hangoztatnánk, hogy elég volt! Jézus is elmondja a legalkalmasabb idôben az ellenünk vétkezôknek: „Mit hallok rólad? Adj számot gazdálkodásodról, mert nem maradhatsz tovább intézôm”. – Még súlyosabb, ha az ámoszi ítéletet választja az Úr: „Sose felejtem el egyetlen tettüket sem!” 722-ben ugyanis elpusztult a kíméletlen király és egész holdudvara, vagy fogságba vitték Asszíriába. A szegények viszont legalább otthon maradhattak. Számunkra is megtalálja az Úr a legjobb megoldást.

352

353

[C ÉV]

✽

É VK . 25. vasárnap . . . . . . . . . Ám 8,4-7 1Tím 2,1-8 Lk 16,1-13

„Sosem felejtem el egyetlen tettüket sem” (7)

Á

[C ÉV]

✽

É VK . 25. vasárnap . . . . . . . . . . Ám 8,4-7 1Tím 2,1-8 Lk 16,1-13

[B ÉV]

✽

É VK . 25. vasárnap . . . . . . . . . . Bölcs 2,12.17-20; Jak 3,15-4,3; Mk 9,30-37

„Mindenek elôtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért” (1Tim 2,1)

„Jézus tanítványait készült oktatni” (Mk 9,31)

S

M

zent Pál apostol rengeteget utazott, tanított, kenyérkeresô munkával tartotta fenn magát és munkatársait, hogy biztosítani tudja az evangélium terjedését zsidók és pogányok között. Mégis elsô feladatnak tekintette az imádságot, az Istennel való rendszeres érintkezést a maga életében és a közösségeknél is. Ezért írja tanítványának, Timóteusnak: „Mindenekelôtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben”. (1Tim 2, 1-2) a kérés elsô része: imánk minden emberért szálljon Isten elé. Ne csak azokért könyörögjünk, akik az Egyházhoz, a mi kis közösségünkhöz tartoznak. Ha minket Isten kegyelme már elôbb hívôvé tett, ezért hálásaknak kell lennünk, de buzgón kell „könyörögnünk, imádkoznunk, esedeznünk” a most még pogányokért is. Az apostol igazi munkatársa Jézusnak, aki minden emberért meghalt, mennybemenetele elôtt parancsba adta tanítványainak, hogy menjenek az egész világra és hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek. Nagy kegyelem a megtérés, ezt a kegyelmet kérni kell, és meg is kell köszönni. Akik már keresztények, mozdítsák elô mások üdvösségét, akik még imádkozni sem tudnak. A második kérés: „imádkozzunk a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk”. A királyok és az általuk rendelt más elöljárók is Isten munkatársai, kell, legyenek. Ôk nem a lelkipásztori munkára kaptak hivatást, hanem arra, hogy az emberek életkörülményeit tegyék nyugodttá. A békés, elfogadható anyagi körülmények között könnyebb Istennek és egymásnak több örömöt szerezni, mint belvillongások, harcok, haragos feszültségek között. A királyok különösen sok jót tehetnek a vallás gyakorlásának elômozdításáért. Viszont rengeteget árthatnak Isten és a lelkek ügyének, ha Isten ellenségei és üldözik a vallást akár nyíltan, akár alattomosan. Hazánk vezetése hatvan év óta bevallottan istenellenes hatalom volt. Ôértük is imádkozunk, hogy térjenek meg, mert Jézus Krisztus „királyok Királya, és az uralkodók Ura” (Jel 19,18) Ne tévesszen meg senkit, hogy hagyta magát keresztre feszíteni kétezer éve. Értünk, a mi megváltásunkért tette. Viszont már háromezer éve megüzente Isten Dáviddal: „Szólt az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem. Jobbod felôl az Úr áll, királyokat tipor össze haragjának napján”. (Zsolt 110,1. 5) Ne zavarjon meg senkit a király elnevezés: a Szentírásban ez mindenféle fô vezetôt jelent. Most imádkozzunk azért, hogy jelenlegi vezetôink ôrizzék istenhitüket, és ne csak az új alkotmányban, hanem életünk minden pontján az Isten adta hit és erkölcs alapján álljunk! 354

iután Jézus nagy tömegeknek hirdette Isten országának üzenetét, majd tanítványainak megmutatta istenemberi méltóságát a hegyen, aztán kiûzött egy veszedelmes ördögöt áldozata testébôl, titokban átvonult Galileán. Magányba vonult tanítványaival, mert ôket akarta tanítani. Jó lenne, ha mi, késôi tanítványai is tanulékony lélekkel csatlakoznánk hozzájuk. Éppen nekünk, illetôleg korunknak üzen. Már korábban is mélyreható kinyilatkoztatást adott tanítványainak messiási küldetésének lényegérôl. Most újra, tehát másodízben fejti ki nekik: „Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad”. (31) Ôk most sem értették, vagy féltek érteni. Kérdezni sem merték, attól is tartottak, hogy még keservesebb kijelentéseket is kapnak Mesterüktôl. Inkább hallgattak. Mivel közben gyalogoltak Kafarnaum felé, csendben töprengtek. Jézus pedig hagyta ôket barátkozni a kellemetlen témával. Elôrement. Aztán hazaértek Péterék házába. Mint jó pedadógus, Jézus megkérdezte tôlük, mirôl vitatkoztak az úton? Jézus a világ legfontosabb témáját, az emberi nem üdvözítésének módját ismertette meg velük. Remélhette, hogy errôl folytattak értelmes eszmecserét. Viszont kiábrándító volt a hallgatás. Nem szóltak semmit. Szégyellték, hogy ôk annyira emberek még mindig, hogy a megváltó szenvedések helyett egyéni érvényesülésük gyermeteg kilátásait vitatták meg. – Nekünk is lehetnek ilyen kísértéseink. Hány nagy ügy: családok, népek, fontos találmányok sorsa úszott már el azon, hogy a maguk kívánságainak érvényét szorgalmazták döntési helyzetben lévôk! Jézus meglepô választ adott az önzô vitára és annak szégyenletes elhallgatására: „Ha valaki elsô akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája”. (35) – Hazánk gazdaságát, vagyonát, kapcsolatrendszerét, szociális berendezéseit teljesen tönkretették, akik mindenek fölé helyezték egyéni érdekeiket. Jézusnak errôl egész biztosan lesújtó véleménye van, amit elôbb-utóbb értésére is ad majd mindenkinek. Milyen kár, hogy nem Tôle tanultak vezetôink és a világ többi irányítói bölcs gondolkodást! Itt sem lesz végsô diadaluk, meg kell fizetni minden téves intézkedés árát, a másvilági örömökben pedig ne bízzék, aki önzô módon építette a maga sorsát. Még egy nagy üzenetet fûzött Jézus tanításához, ami korunk családjai részére ad nemes és fontos eligazítást. „Aztán odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, majd magához ölelte, és ezt mondta nekik: Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem”. (36-37) – Jézus ezt akkor mondta, amikor minden gyermek jelentkezésének ujjongott a család és a nemzet. Tehát nagyon valószínû, hogy ez a mi korunknak szóló gesztus és üzenet. A ma355

gyar probléma, hogy fogy a népességünk, csak ezzel a krisztusi hozzáállással oldható meg. Hazánk maradjon magyar, úgy majd nagylelkûen befogadhat idegeneket, akik megszeretnek minket. De Isten ezt a földet nekünk adta, ezen élve kaptunk tôle régen is Európát, kereszténységet védô küldetést. Mondjuk ki bátran: ezt a küldetést csak erôs keresztény nemzetként tudjuk teljesíteni napjainkban, amikor Európa nem is nagyon akar keresztény lenni. Magyarok! Jézus üzent, ne csalódjék bennünk. É VK . 25. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Péld 3,27-34; Lk 8,16-18 „magad is tégy jót, ha teheted” (Péld 3,27)

A

mai naptól kezdve három héten át az ószövetségi Szentírásból rendeli az Egyház a köznapi liturgikus olvasmányokat. Ezen a héten a Példabeszédek és a Prédikátor könyvébôl olvashatunk életünk okos viteléhez bölcs tanácsokat. Figyeljük meg és kövessük a Szentlélek megfontolandó jó tanácsait! „Ne tartsd vissza a jótéttôl azt, akitôl telik, és magad is tégy jót, ha teheted”. (27) Jót tenni, tehát nem üzletet kötni, hanem szeretetbôl adni a rászorulónak, ez biztosan bölcs dolog. Mert az adakozó rögtön nem növeli ugyan a saját vagyonát, amikor alamizsnát ad, mert birtoka csökken az adomány öszszegével, de ez a szeretet befektetése. Ha cserébe földi értéket kaptál volna, az gazdagabbá tenne valamicskével, de bölcsebben cselekedtél, mivel valami szükségbôl kimentetted embertársadat, ezzel boldogabbá tetted, és ezt odaát a másvilágon Isten a mennyei örökségedhez jegyzi be. A földi érték itt marad halálod után, a jótétemény pedig örökre szóló értéktöbblet.”Ne mondd barátodnak: Menj és jöjj vissza, majd holnap adok, – amikor tüstént adhatnál”. (28) „Kétszeresen ad, aki gyorsan ad”, – tartja az okos közmondás. A bölcs is ilyesmire utal. Ha van mibôl adnod, egyszer adsz a barátodnak, mint rászorulónak, és ezzel mennyei valutád gyarapszik, másrészt növeled barátságtok értékét, mert nem alázod meg újabb zörgetéssel. „Ne tervezz gonoszat barátod ellen, holott az megbízik benned”. (29) Bárkinek tesz az ember valami kárt, az neki rossz, kellemetlen. Ha ilyesmit olyan okoz, akiben megbízunk, az duplán rossz, sôt bátran mondhatjuk azt is, hogy gonosz, amennyiben az illetô eddig barátunknak számított. A bizalmat felcsúfolni igen ostoba dolog. „Ne perelj senkivel sem ok nélkül, ha neked semmi rosszat nem tett. Ne irigykedjél az erôszakos emberre, és ne kövesd útjait, mert az Úr utál minden elvetemültet, de az igazakat barátságára méltatja”. (30-32) A pereskedés még abban az esetben is kerülendô, ha lenne rá ok, mert a vitás ügyeket testvéri módon, közös megegyezéssel egymás között kell elintézni az istenfélôknek. A per ugyanis csûréscsavarás nélkül ritkán történik. A pereskedôk könnyen elvesztik az igazságkeresés követelményét, és hamar átcsaphatnak a maguk igazának keresésébe. Ha más nem, a szeretet az gyakran sérül a peres eljárásokban. „Sze356

génységet küld az Úr a gonosz házára, de áldott az igazak hajléka”. (33) Úgy is fogalmazhatnánk ezt a bölcsességet, hogy Isten a jó embereket, családjukat és hajlékukat is megáldja. Az áldás Isten kegyelmének árasztása emberekre és birtokukra. Isten a megáldottakat védelmébe veszi a rossz hatásokkal szemben, lerontja az átok erejét. A korai esôvel érzékelteti az ószövetségi ember. A száraz keleti tájakon, sivatagok közelében mennyire várják erdôk, mezôk, emberek, állatok az üdítô csapadékot, amelyet csak Isten tud küldeni. „Csúffá teszi azokat, akik gúnyolódnak, de az alázatosakat kegyben részesíti”. (34) A gúnyolódás az egyik legkártékonyabb sátáni fegyver. Olyan, mint a vegyszerek között a méreg. Szétmar minden jót. A gôgös sátán alattomos manôvereit az áldó Isten közömbösíti, és alázatos szolgáit javakkal áldja meg. É VK . 25. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . Péld 21,1-6.10-13; Lk 8,19-21 „Az ember minden útja helyes a saját szemében, a szíveket mégis az Úr veti latra” (Péld 21,2)

I

sten minden hatalom irányítója, végsô soron mindig az Ô akarata érvényesül. Ezt akarja hangsúlyozni a mai olvasmányban idézett elsô sor: „Olyan a király szíve az Úr kezében, mint a vízfolyás, ahová akarja, oda irányítja”. (Péld 21,1) Az okos király erre vállalkozik. Azt akarja tenni, amire Isten ôt kiválasztotta. A víz az élet hordozója: belôle hívja elô a Teremtô az egyre magasabb rendû élô fajokat. (vö. Ter 1,20-23) a kész, évrôl évre vetett vagy ültetett növényeknek a csendes esô a táplálója. Az állatok is a forrásokból, patakokból isznak, hogy felüdüljenek. Az ember kutat ás magának. A víz ilyetén alkalmazása követi Isten akaratát. Amikor azonban jelképszerûen alkalmazzuk a vizet, mint fentebbi versben, akkor már jobban figyelnünk kell. Ha olyan a király szíve, amelynek irányítója Isten, akkor életet csordít vagy önt a rászorulókba, mint a tavaszi, ôszi esô. Ha azonban öncélú, akkor is Isten fog gyôzni, bár lehet, hogy a patak medre akkor kacskaringósabb lesz. „Az ember minden útja helyes a saját szemében, a szíveket mégis az Úr veti latra”. (Péld 21,2) A magát önállónak vélô ember úgy gondolja, hogy tévedhetetlen. Ezt azonban Isten dönti el. „Irgalmasságot és igazságot tenni kedvesebb az Úr elôtt az áldozatnál”. (3) Nem voltak kis értékûek az oltárra tett áldozati állatok sem, mégis többre becsüli Isten, ha egy megbántott embertárs meg tud bocsátani ellenfelének. Az érvényesülés, létünk fenntartója, sôt gazdagítója a munka. „a szorgalmas igyekezet mindig gyarapodásra vezet, de mindaz, aki lusta, folyton szegénységben lesz”. (5) A tisztességes emberek mindig keresik, hogyan tudnának megélni a saját erejükbôl. Isten megadta a választ a kezdet kezdetén: „Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy mûvelje és ôrizze meg”. (Ter 2,15) Az Úr tehát megteremtette a földet, az esôt, a napot, a gabonát, gyümölcsfákat teremtett, aztán odaadta Ádámnak, általa az 357

emberiségnek. A munkát csak tovább kell folytatni. Ha gondok adódnak, az ember a fejében hordja az eszét: a módokat meg kell változtatni, más szerszámmal, más mozdulatokkal, de dolgozni kell. Mostanában rengeteg az esô. Sok a panasz: nincs munka, nincs termés. Az árvíz, a belvíz elnyomja a vetést. Pl. a magyar vidék hatvan éve így megy tönkre. Mit diktál a munkát irányító józan eszünk? Kiássuk a vízelvezetô árkokat. A kiásott földdel megemeljük a termôtalaj szintjét. Elfolyik a felesleges víz, nem tud megállni a termés gyökerén. Ám többen lusták árkot ásni. Azok nem kapnak segélyt a közösségtôl. A vezetôk nem szervezik meg a munkát. A hanyag vagy a pénzt más célra költô vezetôt le kell váltani, legyen az alsó vagy legfelsôbb szintû vezetô. Ne várjon isteni beavatkozást az, aki negyven + húsz éven át maga tolja fel saját nyakába ugyanazt a rossz közösséget. – No és ha másfelé más a baj? Igen, ám ott az ész, gondolkodni kell. Aztán a munka, az összefogás becsülettel. Ez az Isten törvénye. A bölcsességnek vannak más törvényei is: Segítsd, aki megreked. Emeld fel, aki elesett. „Ha látod, hogy haragosod szamara a teher alatt leroskadt, ne menj el mellette, hanem segítsd fel vele”. (Kiv 23,5) Viszont ez is törvény: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék!” (2Tessz 3,10) É VK . 25. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . Ezdr 7-8.12b.14-20; Lk 8,19-21 „Azok az én anyám és testvéreim, akik Isten igéjét hallgatják és megcselekszik” (Lk 8,21)

A

z evangéliumnak ezt a töredékét mindig félve olvasom fel, amikor nem áll módomban alaposan megmagyarázni. Az Egyház ellenségei Máriatiszteletünk csodálatosan szép vonását ugyanis ezzel az evangéliumi történettel gondolják nemcsak kigúnyolni, hanem lehetetleníteni is. Abban a szellemben magyarázzák, mintha Jézus maga is restellné Édesanyja tiszteletét, és eleve el akarná ítélni. Pedig errôl szó sincs, Nézzük tehát, mit akar Jézus mondani nekünk. Elôször is Jézus nagyon jól tudja, hogy Édesanyja jön az igehirdetés helye felé. Tudja, hogy nem éppen jószántából jön hôn szeretett Fiát meglátogatni. Azt is tudja, hogy Édesanyját kényszeríteni szerették volna egy alkalommal, hogy menjen velük, erôszakkal vigyék vissza Názáretbe Jézust, mert úgy hírlett, hogy megháborodott. Hogy itt és most a rokonság mit akart, nem szól róla az evangélium. Jézus tanít. Tanítására küldetése van. Tisztáznia kell sok homályos fogalmat, be kell fejeznie a kinyilatkoztatás mindenkire kötelezô részét (pl. Szentháromság). Az igehirdetést sem hagyhatja csak úgy abba. Végrendeletének is ez lesz egyik fô mondanivalója: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15) Aztán tisztázni akarja az édesanyák igazi küldetését. A Teremtô a „szaporodjatok” parancsával az édesanyákat arra kötelezi, hogy a kisbaba fejlôdésében ô biztosítsa a hosszú szolgálatot: kilenc hónap kihordás, a gyermeket a legfon358

tosabb küldetésére felkészíteni az ô dolga és lehetôsége. Ô tudja a szeretet éjjel-nappal árasztásával átitatni egész valóját, hiszen majd felnôttként neki is ez lesz az egyik küldetése. Ez annyira lényeges, hogy a megtestesülésben az Isten Fia is élezni akarta az isteni szeretet emberi formáját Édesanyja közvetítésével. Van azonban egy másik küldetése is az édesanyáknak: úgy nevelni gyermeküket a születés után is, hogy a túlvilági, az örök életre is alkalmassá tegye, mint ahogy a kilenc hónap alatt a földi életre is megtette ezt. Az a túlvilági élet Isten tanító jósága alapján alakul igazán. Ezért hangsúlyozza Jézus ezt a jelleget, hogy akik hallgatják tôle az Isten igéjét és meg is tartják, azok még neki, a Megváltónak is érdemeket szereznek a mennyei nagy dicsôségre. Amikor rámutat tanítványaira: „Kitárta kezét tanítványai felé és így szólt: íme, az én anyám és testvéreim” (Mt 12,49), akkor nem azt akarta mondani, hogy Máriánál ôk többet érnek. Mert Ô nagyon jól tudta, hogy a szenvedés iszonyatai alatt mindegyik elveszti Jézus istenségébe vetett hitét, az ott ülô tizenkettô is, a többiek meg talán a „keresztre vele” nagy átkát skandálják Pilátus bírói széke elôtt, tehát végtelen messze kerülnek Mária mögött, aki ott is töretlen hittel állt Fia keresztje alatt. Jézus tehát lényegében ebben az evangéliumi szakaszban is megdicsôíti Édesanyját. A mi korunkban hallotta Jézus sokak Mária-tiszteletünk gyalázását, és válaszolta rá egy magánkinyilatkoztatás alkalmával: „Megkövetelem, hogy mindenki úgy tisztelje az Édesanyámat, ahogyan én tisztelem” Ô pedig Egyházának dogmáival, ünnepeivel, rózsafüzéres áhítatával, búcsújárásaival tiszteli. É VK . 25. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Péld 30,5-9; Lk 9,1-6 „Isten minden szava állja a tüzet, védôpajzs ô azoknak, akik benne bíznak.” (Péld 30,5)

A

mai olvasmány a Példabeszédek könyvének utolsó részébôl való. A Szentírás tudós kutatói szerint a Példabeszédek könyve salamoni eredetû mû. Salamon Dávid király fia, utódja a trónon. Bölcsességét megcsodálták már a kortársai is. Elôször talán nem is írásai hívták fel rá a figyelmet, hanem ifjú királyként a nép bírájaként. Két asszony jelentkezett ítéletért a színe elôtt. Az egyik egy élô, a másik egy halott csecsemôt vitt az ölében. Mindketten azt állították, hogy az élô baba az ô fia. Ítélje meg a király, kinek van igaza! Feszülten leste mindenki, mit tud mondani a király? Aztán megszólalt Salamon: Mindkét asszony magáénak vallja a kisbabát. Vágjátok hát ketté, aztán adjátok az egyik fél-testet az egyik asszonynak, a másik felet, pedig a másiknak. Felsüvített az egyik asszony: Úgy van! Ez az igazságos osztozás. A király ránézett a másik aszszonyra. Annak elsötétült a szeme, és könnyezve könyörgött: Uram! Ne ölesd meg a gyermeket! Add inkább neki egészben, élve. Az ifjú király erre azt válaszolta: Vegyétek el az élô gyermeket ettôl az asszonytól, aki nem sajnálta vol359

na ketté vágatni, és adjátok a másiknak, aki a gyermek életéért rimánkodott, mert ô az édesanyja. (vö. 1Kir 3,16-28) Salamon király sok ilyen bölcs ítéletet hozott, rengeteg bölcs talánnyal lepte meg hallgatóit. Rá is maradt ez a jelzô: Bölcs Salamon. Könyvének harmincadik fejezetébôl olvastunk fel az imént. Szakértô írástudók szerint ezeket a sorokat egy másik hívô férfiú, Águr írta. Ô a Massza nevû arab törzs tagja volt. Szavai Istentôl ihletettek. „Isten minden szava állja a tüzet, védôpajzs ô azoknak, akik benne bíznak. Szavaihoz mit sem szabad hozzátenned, hogy meg ne korholjon, és hazugságban ne maradj!” (Péld 30,5) Isten szava azért állja a tüzet, mert Ô csak az igazságot mondja. Nagyon ragaszkodik is ahhoz, hogy szó szerint értsük, és pontosan idézzük az Ô szavait. János apostol jövendöléseket ír le a mennyei látomásaiból. Mindent úgy ír le, ahogy látta és hallotta. Mégis tart attól, hogy rosszul olvassák, saját elképzeléseik szerint magyarázzák, és ezzel megrontják a kinyilatkoztatás értelmét. Ezért a Jelenések könyve záradékában ezeket írja: „Mert tanúságot teszek mindenki elôtt, aki hallja e könyv jövendöléseinek igéit: Ha valaki hozzátesz ezekhez valamit, arra Isten ezeket a csapásokat bocsátja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben. És ha valaki elvesz valamit (MTörv 4,2; 29,20) e könyv jövendöléseinek igéibôl, attól Isten elveszi osztályrészét az élet fájából (Ter 2, 9), a szent városból és mindabból, ami meg van írva ebben a könyvben”. (Jel 22, 18-19) Az Ószövetség negyvenöt könyvét héber nyelven írták, kisebb részeket arámul. A keresztények számára görögre, majd latinra, koptra fordították, késôbb azután modern nemzeti nyelvekre is. Az Újszövetség huszonhét könyvét görögül írták, latinra majd a világ szinte minden nyelvére fordították. A különbözô fordítások eltérhetnek lényegtelen dolgokban. Ezen nem kell fennakadni, de azt meg kell nézni, hogy a Római Katolikus Egyház hivatalosan jóváhagyta-e a birtokunkba került fordítást. Az írásaimat precízen fogalmazom katolikus teológus módján. Ha valaki nem ért meg valamit, ha teheti szóban beszélje meg velem, mert a félreértéseket azonnal tisztázni tudjuk. É VK . 25. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ezd 9,5-9; Lk 9,1-6 „Majd elküldte ôket, hogy hirdessék az Isten országát” (Lk 9,2)

J

ézus nyilvános mûködése kezdetén ezzel kezdte igehirdetését: „Betelt az idô, és elközelgetett az Isten országa”. (Mk 1,15) Ezzel kinyilvánította, hogy Isten a teremtéskor a maga akaratára akarta alapozni az emberek erkölcsi életét. Meg kellett volna érteni, hogy Isten országa az a szellemiség, amely elfogadja Isten akaratát és készséges lélekkel teljesíti. Az ôsbûn lényege viszont ellentétesen hangolta át Éva majd Ádám lelkét: A sátán ajánlatát fogadjuk el, eszünk a tiltott fa gyümölcsébôl, hogy így istenné legyünk, és a magunk értelmével és akaratával döntsük el, mi legyen a jó és mi a rossz. Ez360

zel elszakadtak Istentôl. Saját magukat taszították Istentôl végtelenül távolra. Ismeretlen terjedelmû, de nagyon hosszú idôn át éltek Isten országától: az igazság és szeretet szellemiségétôl távol. Jézus ezért kezdi az örömhír hangoztatásával küldetését az örömhírrel: „Betelt az idô, és elérkezett az Isten országa. Tartsatok bûnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” Amikor aztán már egy ideje tanította apostolait, elérkezettnek látta az idôt, hogy kettesével küldje ôket ezt az örömhírt hirdetni. Ô járja a maga útját, amit az Atya öröktôl rendelt számára, a tizenkettô pedig hat párban újabb hat helyen hirdetheti: „Betelt az idô, és elközelgett az Isten országa” Milyen csodálatos szeretet élt akkor is Jézusban! Minél gyorsabban röppenjen szét az örömhír mindenütt! Az utazásra készülô ember tervet készít és csomagol. Ruhát, élelmiszert és fôként pénzt gyûjt, mert útközben sok mindenre szükség lehet. Jézus mindezt kihagyja a számításából. Nem kifelejti, hanem kimondottan kihagyja a csomagolást: „Azt mondta nekik: Semmit se vigyetek az útra, se botot, se táskát, se kenyeret, se pénzt, és két köntösötök se legyen!” (3) Aki napjainkban útra kél, elcsodálkozik ezeken: bot helyett ma revolvert, biztonsági ôrt vagy éppen géppuskát szerez be. így is teljesen bizonytalan bizonytalan az oda és visszaérkezés. Az ottani fogadásokon, szerepléseken változatos és drága öltönyök kellenek. Táska és pénz nélkül nagyon csórónak érzi magát az ember még itthon is, hát még idegenben. Kivéve az apostolokat, akikrôl Isten gondoskodik. Az utazási irodák számos kirándulást szerveznek, mindenrôl gondoskodnak, hazai pénzen mindenrôl gondoskodni lehet. Különösképpen a szállás jelent nagy gondot: lesz-e hely és milyen áron? Jézus errôl így gondoskodott: „Amelyik házba betértek, ott maradjatok, és onnan induljatok tovább!” (4) A megfelelô elhelyezkedést Isten biztosítja: a szállásadó szívét is elôkészíti és a vándornak a szívében is megjelenik a jelzés: Ide kopogtass be, itt befogadnak! Ha pedig valami elromlik az elôkészített szívekben, visszavonja jóakaratát a kijelölt család, vagy az apostol értette rosszul a jelzést, akkor sincs baj: Isten készít másutt megfelelô helyet, ti pedig rázzátok le még az udvar porát is! Ha most, a mi körülményeink között kellene így indulnia a papságnak, lenne biztonságunk, élvezhetnénk mi is az apostoloknak adott kiváltságokat? Assisi Szent Ferenc megpróbálta, és csodák csodája: a XIII. században is tökéletesen érvényben volt az evangélium. – Mi nem csak utazni szeretnénk, hanem kimászni a romlás gödrébôl: Térjünk vissza Isten országába! Biztosan sikerül! É VK . 25. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . . . Préd 1,2-11 Lk 9,7-9 „Minden hiúság, mondja a Prédikátor”. (Préd 1,29)

A

bölcsességi irodalom célja: meg akarja mutatni a hívô embereknek, hogyan lehet tetteinket úgy végbevinni, hogy azok minél közelebb segítsenek minket az üdvösségünkhöz. A profán bölcselet célja kezdetben az volt, 361

hogy az ember megtalálja a leghatékonyabb viselkedésmódot az érvényesüléshez. Idôvel ez a cél módosult: a születô természettudományok is keresték a célravezetô módokat, tehát a filozófiához csatolták azokat is. Ma a természetes ésszel elérhetô ismeretek elvonással történô megismerésének a tudományát tartjuk filozófiának. A Prédikátor könyvének a szerzôje a Makkabeusok kora elôtt élt. Ismerte a görög bölcseletet. Úgy ítélhette meg ezt a bölcseletet, azért mûvelik, hogy az emberek a maguk hatalmi körükbe tudják vonni a világ dolgainak irányítását. Így érthetô könyve bevezetôje: „Minden hiúság, mondja a Prédikátor, csupa hiúság, minden csak hiúság”. (2) A dolgozó ember veszôdik egész nap, és a kis munkássága a világon semmit nem változtat magán a világon: „Nemzedék elmúlik, és nemzedék érkezik, a föld, pedig mindig megmarad. A nap felkel és lenyugszik, majd visszasiet helyére, s ott újra felkel, dél felé kerül, majd északra fordul”. (4-5) De ugyanígy szokott változatokkal fújdogál a szél, folynak a folyók; vizüket elnyelik a tengerek, a nélkül, hogy túltöltve kicsapnának medrükbôl. Ugyanilyen módon mûködik az emberi szervezet is. A szem a látottakkal nem telik el, a fül nem dugul be a hanghullámoktól. Visszatérnek bizonyos dolgok, ismétlôdik az élet. „Nem gondolnak az emberek az elmúltakra, s a jövendôre sem gondolnak majd, akik még késôbb lesznek”. (11) Nem az idôjárás változásait kell befolyásolni ahhoz, hogy az ember boldogabb legyen. Akkor lesz boldogabb, ha a sorsát, elsôsorban örök boldogságát biztosítva látja, egyedül ebben nincsen semmi hívság. Ennek, pedig az a feltétele, hogy az igazságot keresem, és mások boldogságát szolgálom állandóan. Ez viszont lemondásba, sok-sok szenvedésbe kerül. Az ôsbûn elkövetése óta ezért a szenvedés az igazi eszköz a világ megváltoztatásához. Elsôsorban Jézusé. Hozzá kell azonban járulnunk nekünk is. Erre ad jó példát Szent Pál apostol: „Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseibôl testének, az egyháznak javára”. (Kol 1,24) „Tedd ezt, és élni fogsz” (Lk 10,28) Nem hivalkodva, hanem igazán boldogan. É VK . 25. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . Préd 3,1-11; Lk 9,18-22 „Mindennek megvan a maga órája, csakhogy az ember nem tudja kifürkészni Isten mûvét” (Péld 3,1. 11)

M

ár sokszor emlegettem, hogy az ember földi életében, vagyis a fogantatásától haláláig tartó elsô, viszonylag kurta idôszakában elkezdi valóra váltani Teremtôje vele kapcsolatos élettervét. Öntudatra ébredése után tudatosan vállalnia kell ennek a nagy szolgálatnak minden mozzanatát. Ezért kell az apró gyereket úgy nevelni, hogy észrevegye a szolgálat lehetôségét, találja benne örömét: jót tettem, ezért vagyok boldog. Rá kell szoktatni mielôbb, hogy a szülei, az óvó néni, a tanító néni a magatartás egyik legfontosabb jellemzôjét alapozza meg bennünk: Mindennek megvan a maga ideje-órája, amit Isten 362

határoz meg, a nagyvilág történelmét ô szabja meg ezzel. De az egyes emberek életét is megtervezte. Nekünk felnôtt fejjel azt kell keresnünk, s ha rátaláltunk, ezt valóra kell váltanunk. Éppen ezért az ifjúságunk idején mindent meg kell tanulnunk becsületesen, mert nem tudhatjuk hatvan évvel elôbb, mikor, mivel szolgálhatunk majd Istennek embertestvéreinken keresztül. Gyakorlati példákkal mutatja be a Prédikátor a váltakozó emberi sorsot. „Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek, és ideje a kiszakításnak” (Préd 3,2) A születés ideje az édesanyák fiatalabb korában van. Szervezetük, erejük teljében minden a természetes rend szerint történik. Bár ez csak egyik szempont, de a felneveléssel együtt nagyon komoly elônyöket jelent. A másik megfontolás a természetfeletti oldal: Istennek a gondviselô terve is a lehetô legalkalmasabb módozatban szeretné elindítani az új életet, hogy a legtöbbet és a legjobbkor tudja nyújtani a családnak és a társadalomnak, amit az Úr általa, és csakis általa hajlandó megadni. A palántálás ideje a tavasz, amikor már meleg a talaj, de még nem nagyon forró a napsugár. A facsemeték és gyökeres szôlôtövek is örülnek, ha a természetüknek legmegfelelôbb idôben és gondos elôkészítés után kezdhetik el a növekedést. „Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek”. (3) A Szentírás több alkalommal is hivatkozik arra, hogy a tavasz az évszak, amikor „a királyok hadba szoktak vonulni”. A harcokhoz a téli pihenôben regenerálódott hadsereggel elônyös felállni. Az ütközetre kiválasztott helyen és idôben megsebesülteket, pedig összeszedték bajtársai a küzdelem elültével és megkezdôdött a kötözés, gyógyítás. Érdemes otthon sorról sorra elolvasni a többi gondolatpárosítást is. Fel kell készülnünk hittel, bátran az élet minden eseményére. Akármennyire kellemetlen, de Isten a szenvedéseket, a bajokat is beleszôtte az élet szövetébe, kezdve a szerelemre és a születésre kimért fájdalmakkal: „Megsokasítom gyötrelmeidet és terhességed kínjait. Fájdalommal szüld a gyermekeket! Vágyakozni fogsz a férfi után, és ô uralkodni fog rajtad”. (Ter 3,16) Hozzá kell tennünk Jézusunk vigaszát: „Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ô órája; amikor azonban megszülte a gyermeket, már nem emlékezik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra”. (Jn 16,21) Isten „mindent úgy alkotott, hogy helyes legyen a maga idejében. A jövôt is beléjük helyezte. Csakhogy az ember nem tudja kifürkészni Isten mûvét, amelyet létrehoz kezdettôl fogva mindvégig”. (Préd 3,11) É VK . 25. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . Agg 1,15b-2,9; Lk 9,18-22 „Nagyobb lesz ennek a háznak dicsôsége az elsônél” (2,9)

A

zsidók templomát ezer évvel Krisztus születése elôtt Dávid király szerette volna felépíteni, de Isten nem fogadta el tôle az imádság és kegyelemosztás házát, mert rengeteg harcot kellett vívnia fiatalabb életében. De azt meg363

engedte az Úr, hogy az építéshez szükséges anyagokat és pénzt elôkészítse. Ebbôl a mérhetetlen kincsbôl fia, Salamon építette fel Isten gyönyörû lakhelyét, ahol érzékletesebben kereshették, föl az imádkozok, és ahol végre biztos oltár állt rendelkezésre az áldozatok bemutatására. Ezt a templomot is lerombolták a babiloni ostromlók hat évszázaddal a Megváltó születése elôtt. Amikor aztán lejárt a számûzetés hetven keserves esztendeje, és a perzsa királyok megengedték, hogy a foglyok közül azok, akik akartak ôseik földjére visszaköltözni, hazamehetnek. Sokan visszatértek, és azonnal neki is álltak az újjáépítésnek. A szomszédos népek azonban meg-megtámadták az építôket, nehezen ment a munka. Istennek nem esett jól, hogy az Ô házát nem akarták újjáépíteni, ezért többször is figyelmeztette népét a fontossági sorrendre: mindig Isten kell, hogy elsô legyen. Aztán elkészült az új istenháza. Az Úr látta a csalódottságot a nép és vezetôi szívén, sôt az arcukon is, ezért parancsolta Aggeus prófétának, hogy a két vezetôt, Zerubbábelt, a helytartót és Józsuét, a fôpapot, hogy ne törje le ôket ennek az új templomnak a szerény állaga. Nem Dávid király rengeteg aranya, ezüstje, reze és vasa állt most a fogság után az építôk rendelkezésére. Most ezt az újat „olyannak látjátok, mintha nem is volna. Nos, bátorság, Zerubbábel! – mondja az Úr. – Bátorság, Józsue fôpap, Joszedek fia! Bátorság, a föld egész népe! – mondja a Seregek Ura. … Ne féljetek! Mert így szól a Seregek Ura: Még egy kevés idô, s én megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet. És megrendítem az összes nemzetet, és ideáramlik minden népnek a kincse. És dicsôséggel töltöm be ezt a házat, – mondja a Seregek Ura. Enyém az ezüst és enyém az arany, – mondja a Seregek Ura. Nagyobb lesz ez új háznak a dicsôsége az elsônél, – mondja a Seregek Ura, ezen a helyen adok én békességet, – mondja a Seregek Ura”. (Agg 2,3-9) Isten vigasztalása valóra vált, mert abban az új templomban megjelent a világ Világossága, Jézus Krisztus. Ott mutatták be az Úrnak negyven napos korában. Ott köszöntötte Ôt Simeon próféta és Anna prófétaasszony. Ebbe a templomba ment el szüleivel tizenkét éves korában Jézus, bemutatkozott a zsidó gyerekek templomi iskolájában három napon át Atyja akarata szerint, majd ment vissza Názáretbe. Itt mondott el sok híres beszédet nyilvános mûködése idején. Ünnepélyesen ide vonult be, mint Messiás virágvasárnap, és itt siratta meg templomát, népét és a pusztulásra ítélt várost. Feltámadása után azonban többet nem ment a zsidók templomába, hiszen kidobták a városból, megvonták polgárjogát. Az oltár, pedig már semmit sem jelentett, hiszen a kereszten a Messiás áldozta fel magát minden emberért.

É VK . 25. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . Zak 2,5-9.14-15a; Lk 9,43b-45

364

365

„Én majd eljövök és benned lakom, – mondja az Úr” (Zak 2,14)

Z

akariás próféta Aggeus próféta kortársa volt. Ô is Jeruzsálemben mûködött a fogság utáni idôben, amikor a hazajöttek szorgalmasan, építették ôseik örökségén a maguk házát. Ebben az idôben került sor a templomépítésre is. Zakariás látomásokat látott. Ezeknek szimbolikus értelme volt. Közös mondanivalójuk égi üzenetként biztatást sugároztak a volt foglyok szívébe: Velünk a mennyország, angyalai jó híreket hoznak nekünk. Egy ilyen látomásban angyalra lett figyelmes, aki mérôzsinórt tartott a kezében és a házromok mellett, a bástya vonalán mért szorgalmasan. Zakariás kíváncsi volt a mérés céljára, rákérdezett hát: „Hová mégy? Azt mondta nekem: Jeruzsálemet megmérni, hogy lássam, mennyi a szélessége és mennyi a hosszúsága?” (6) Az ifjú prófétának furcsának tûnhetett, hogy a romok határait mérte az angyal. Kicsit talán az ôsi honfoglalás jutott eszébe, amit Józsue könyvében olvashatott: Amikor a Szentföldbôl egy-egy tájat elfoglaltak, kisorsolták a területét az egyes törzsek és azok nemzetségei számára. Ott valóban szükség volt a mérôzsinórra, hiszen a nemzetségek száma szerint adták a jövô megélhetését szolgáló földet. Itt, a rommezôn miért volt fontos a mérés? Itt talán a fordított viszony miatt. Talán még emlékeztek Jeruzsálem ostrom elôtti létszámára. Úgy tûnik a kísérôszövegbôl, hogy most nagyobb létszámmal számolhatnak, és ezt a felméréssel tüntetik ki. Azt is érdemes meggondolni: „Ekkor az az angyal, aki bennem beszélt, elindult, és egy másik angyal jött elébe, és ô ennek azt mondta: Siess, szólj annak az ifjúnak és mondd: Fal nem övezi majd Jeruzsálem lakóit, oly sok lesz benne az ember és az állat.”. (7-8) Az a remény éledt tehát az angyalok beszélgetése nyomán, hogy a régi keretek között már nem férnek el az új lakók. De a rengeteg lakó miatt már falra sem lesz szükség, megvédik ôk városukat. Újabb nagy remények éledeznek tehát. És ezek a remények az égbôl jött angyalok szavaiban gyökereznek. De azért sem lesz szükség új falakra, mert „én, az Úr, tüzes fal leszek számára körös-körül, és dicsôségére leszek benne.” – mondja az Úr. (9) Isten ilyen felemelô jelenléte önmagában is nagy öröm. Biztató ének fakad Isten ajkán: „Örülj és örvendj, Sion leánya, mer, íme, én majd eljövök, és benned lakom, – mondja az Úr.” (14) De az Úr templomi jelenlétén túl más öröm is felujjong ezután: a megváltóikor üzenete. „Azon a napon majd sok nemzet csatlakozik az Úrhoz és az én népemmé, lesznek, és én majd nálad lakom”. (15a) Isten elôre tudja, hogy a Messiás fogja odavinni a nemzeteket. A zsidók talán nem értették a szöveget, de egyértelmû: Isten Jeruzsálemben lakik akkor, amikor a Messiás eljön, de a nemzetek nem a zsidókon keresztül csatlakoznak hozzá, hanem közvetlenül, tehát a körülmetélés nemzeti jellegét nem kell már felvenniük. Milyen csodálatos lenne, ha mi hazánk határait is újra ott mérnék fel az angyalok, ahol Szent István király fel-

ajánlása idején álltak a határôreink. Hiszen az ôsi határ ölelte országot adta örökségül elsô Szent Királyunk a Szûzanyának. Lakóit, pedig gyarapítsa Isten teremtô jósága! [A ÉV]

✽

É VK . 26. vasárnap . . . . . . . Ez 18,25-28; Fil 2,1-11; Mt 21,28-32

„Egy embernek két fia volt. Odament az egyikhez, és így szólt: Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szôlôben” (Mt 21,28)

A

kétgyerekes apa a Mennyei Atyát jelenti. Minden ember az Ô gyermeke, vagy azzá lehet, de mindenképpen az Ô terveit kell, hogy valóra váltsa. Isten, pedig a kezdet kezdetén így szólt az emberrôl: „Fogta, tehát az Úr Isten az embert és az Éden kertjébe helyezte, hogy mûvelje és ôrizze meg”. (Ter 2,15) a munka tehát mindenkire kötelezô. A szülôk, nemcsak az emberek, de az állatok esetében is, kemény, következetes, felelôs munkával, éjt nappallá téve kell, hogy gondoskodjanak gyermekeikrôl. Viszont amikor a gyermekek felnônek, önmagukról már nekik kell gondoskodniuk. Az állatoknál ezt természetesnek vesszük. Ugyanezt természetesnek kell tartanunk emberi síkon is. Erre kell nevelni a gyermeket kis koruktól fogva: A családban életkorhoz mérten terhelni kell a kisebbeket majd az idô múltával fokozni a terhelést. A felnôtt kor, pedig teljesen önálló munkára kötelezi az ifjút. A szôlômûvelést Jézus szívesen emlegeti a példabeszédeiben. A szôlô ugyanis állandó gondozást igényel tavasztól a tél beálltáig. Ez is a munka általános kötelezettségének a jele. A családfô reggel kiadja a parancsot idôsebb fiának: „Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szôlôben!” (28) A fiú nem volt kellô bölcsességgel nevelve, ezért engedetlenül visszabeszél: „Nincs kedvem, de késôbb megbánta, és mégis kiment” (29) A másik fiú engedelmesnek látszik, amikor apja neki parancsol: „Szívesen, uram, menni azonban nem ment”.(30) A parancsra adott önkéntelen válasz, vagy a második esetben a látszólagos engedelmesség minôsíti a fiúkat, de elgondolkodtat minket is. Indulatból, hirtelen haragból fakadó ellenmondás nem megfontolt és végleges akarati döntés, mert a szenvedély sem az értelem, sem az akarat tevékenységét nem engedi komolyan megfontolni a dolgot. Amikor azonban gyorsan járt a szája, lassan, de az értelem és az akarat is mûködni kezd, belátja, hogy dolgoznia kell, az nem pökhendiség kérdése, ezért megteszi, amit apja mond. A második fiúban már nem hirtelen haragról van szó. Ô tudja, hogy az ellenmondásért akár büntetés is járhat, ezért úgy tesz, mintha jól megfontolt döntést hozott volna, engedelmesnek mutatva magát elhever, vagy szórakozik. A döntést Jézus minôsíti: a tett az érték, amelyet komoly emberi megfontolás készített elô. Ez a példabeszéd azonban nemcsak a munkáról szól, hanem az üdvösség dolgában is eligazít bennünket. Életünk folyamán minden nap hangzik bennünk vagy körülöttünk Istenatyánk kötelességteljesítésre hívó szava. Az igazság és a szeretet szolgálatára ösztönöz bennünket. Ezt 366

az alapvetô magatartást jól fontoljuk meg, jól sajátítsuk el, mert, ha üdvözülni szeretnék, meg kell érte dolgoznom önzetlen szeretettel, másokért. [B ÉV]

✽

É VK . 26. vasárnap . . . . . . . . . . . . Szám 11,25-29; Jak 5,1-6; Mk 9,38-43. 45.47-48

„Rajta, gazdagok, jajveszékelve sírjatok a rátok törô nyomorúság miatt!”

M

ielôtt megütközést keltenénk jobb módú embertestvéreinkben, tisztázzuk, kikre kiált Jakab apostol jajt. Ô még az Ószövetségben született, abban is nôtt fel. Édesapja, Alfeus, sem lehetett gazdag ember, mint a többi apostolé sem. Bizonyára megtanulta ifjan a zsidók boldogságról vallott alapelvét: hosszú élet, sok gyermek, viszonylagos jólét. Meghívása után Jézushoz csatlakozott egész szívvel. Tisztelte az ószövetségi törvényt és szokásokat, és az apostolok szétszéledése után ô maradt Jeruzsálemben a város keresztény püspökének. Levelében jó tanácsokat osztott a korabeli és a mindenkori keresztényeknek. Védelmezte a szegényeket, Az igaz vallásra oktatott mindenkit: az igazság és a tevékeny szeretet szolgálatára buzdít. Ebben a levélrészletben megmondja, milyen gazdagokra gondol, amikor jajt kiált rájuk. A korabeli mezôgazdasági munkások, a napszámosok, abból a bérbôl éltek, amiért aznap megdolgoztak. Az aratás, a kenyérgabona levágása, kévébe kötése, összerakása sürgôs és nagyon nehéz munka volt a nagy forróság miatt. Ezt emeli ki az általános napszámos munkaterületérôl. Aki az ezért járó bért aznap nem fizette ki, égbekiáltó bûnt követett el a munkás és családja ellen: „Felhatolt a Seregek Urának fülébe”. (4) A gazdagok, akik „bôségben éltek a földön és tobzódtok, hizlaljátok szíveteket a leölés napjára”. (5) Az is komoly bûn Isten szemében, ha valaki tisztességes, ügyes munkában szerzett pénzen gazdagodik meg ugyan, de elveszi munkása megérdemelt kenyerét. Mert mindenkinek joga van a kenyérkeresô munkához és annak a béréhez. Ha törik, ha szakad, ki kell azt fizetni. Aki tobzódik, sôt egyenesen milliói vagy milliárdjai vannak, az semmiféle kibúvót ne keressen, nem menekül a szörnyû jaj elôl. A leölés napja biztosan eléri! „Az igazat elítéltétek, megöltétek, s ô nem tanúsított ellenállást”. (6) Lehet, hogy az igaz Jézusra vonatkozik, akinek nem napszámmal tartoztak a jómódú fôtanácstagok, de megtagadták tôle az igazságos ítéletet, és elítélése, keresztre feszítése gyilkosság menthetetlenül. De ha nem Rá, hanem egy becsületesen dolgozó egyszerû emberre vonatkozik az apostoli megállapítás, ha a gazdag elsikkasztja a bérét, és e miatt a szerencsétlen károsult eldobja életét, halála az illetô gazdag lelkén szárad. Semmiféle emberi igyekezet nem tudja tisztára mosni. Miután tisztáztuk az apostol által bûnösnek bélyegzett gazdagok fogalmát, meg kell említenünk az Istentôl kiszabott büntetésüket. „Rajta, gazdagok, jajveszékelve sírjatok a rátok törô nyomorúság miatt”. (1) Minimálisan annyi nyomort szenvednek el, amennyit okoztak má367

soknak. Ezt a nyomort a földön is megkapják, és ha nem tartottak bûnbánatot életük végéig, akkor következik a pokol, ahol örökké szenvedi bûnei büntetését. Isten elôl elbújni nem lehet. Ha pedig meggyónva valahogyan bocsánatot kaptak, de nem kártalanították áldozataikat, a tisztítótûzbôl ki nem menekülnek, amíg valaki helyettük meg nem fizet az utolsó fillérig. Rendszerint az is a büntetésükhöz tartozik, hogy a gazemberséggel szerzett vagyont látják holtuk elôtt, esetleg holtuk után tönkremenni. Amit az apostolnak meg kellett írnia, az Egyháznak, benne nekem is, kendôzetlenül el kell mondanom, hogy a bûnözô gazdagok féljenek és javuljanak Isten színe elôtt, a becsapottak pedig érezzék, Isten mellettük áll. [C ÉV]

É VK . 26. vasárnap . . . . . Ám 6,1a.4-7; 1Tim 6,11-16; Lk 16,19-31

kényelmét, hanem anyagi javainkkal siessünk mások ínségén segíteni, ha nem is lakomákkal, de a mindennapi apró örömökkel csak egy szemernyi boldogságot szerezzünk másoknak: akkor odafönn biztosítva lesz számunkra a megérdemelt boldogság. „Ezt kellô idôben megmutatja majd a boldog és egyedül Uralkodó, a királyok Királya és urak Ura, aki egyedül halhatatlan, aki megközelíthetetlen fényességben lakik, akit senki nem látott, és nem is láthat: övé a dicsôség és az örök hatalom! Ámen. É VK . 26. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Zak 8,1-8; Lk 9,46-50 „Forró, féltékeny szeretettel szeretem én Siont” (Zak 8,2)

Z

mai vasárnapra kijelölt mindhárom szentírási olvasmány arra hívja fel a figyelmünket, hogy az emberélet földi és örök szakaszát ne az emberi bölcsességgel, hanem az isteni bölcsesség erényével szemléljük. A földi élet bölcsessége, tehát azoké a pogányoké, akik természetes módon gondolkodnak, egyedül a földi élet kényelmét, lusta önzését akarják szemlélni és megvalósítani. A pogányok az ôsbûn által elbutított világ szerint gondolkodnak. A sátán elhiteti velük, hogy csak a földi élet létezik. Ezért a szemükben azok a bölcs emberek, akik a földi jólétet képzelik az emberi lét céljának, és minden tettükkel ezt akarják elérni. Az isteni bölcsesség birtokosa sem az ôsbûntôl, sem az egyéni bûnöktôl nem vakult meg szellemileg, nem butult el. Tudja, hogy az emberi életnek nemcsak földi szakasza van, hanem a halál után is folytatódik az ember élete. Átmenetileg csak a személy él a lelkével, vagy a mennyországban, vagy a pokolban. Testünk anyag, az ember halála után ezért nem kerülheti el atomjaira való szétesését. – Ebbôl a testi halálból aztán a világ végén az Úr visszahívja. A régi hamvából Isten új testet alkot, találkoztatja és egyesíti a lelkével és személyével: ezt nevezzük feltámadásnak. A feltámadás után a test is követi a lelket a halál után elfoglalt helyére. Nem igazságtalan Isten, hogy ezt nem mindenki tudja, és csak a halál utáni külön ítéleten szembesül vele? Nem. Mert ezt a kinyilatkoztató Isten mindenkinek tudtára adja. Erre ad Jézus mai példabeszédében tökéletes tanítást, amikor a pokolban szenvedônek üzen Ábrahám szavával: „Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak”. (Lk 16,29) Járjanak misére, ott elôbb-utóbb mindez szóba kerül. Vagy legalább olvasgassák otthon a Szentírást! Ja, hogy arra lusták, és azt várják, hogy velük külön blogban levelez az Isten? Azt ne várják! Legfeljebb egy néma sikolyú figyelmeztetés jön a televízióból. Ha arra sem reagál, menthetetlen. Aki pedig még arra is tud figyelni, hogy a földi életet azért adta az Úr, hogy ne magunkat szórakoztassuk, ne szolgáljuk a magunk

akariás próféta a fogságból hazatértek vigasztalója volt. Minap arról be szélt a fogságban meggyötört honfitársainak, hogy a mennyország angyalai itt járnak közöttük, figyelik és segítik ôket, sôt jön majd maga Isten is a Messiás személyében, aki köztük és velük él (Zak 2,14) Körülötte dolgos férfiak és nôk szorgoskodtak. A próféta tudta hogy egy nép jólétének jele, hogyha sok apró gyerek futkos az utcán, játszik a tereken, mert ôk a jövô biztosítéka, a családok szemefénye. De az öregek, a munkában megfáradt, ám gyermekeik hálás szeretetében viszonzást nyert aggastyánok is vannak bôven a városban. Ez is beteljesül. Mert ami történt, a nagy büntetés, a pusztulás és hosszú fogság Mezopotámiában, az is Isten szeretetének jele volt: „Forró, féltékeny szeretettel szeretem én Siont” – mondja az Úr. Erre bizonyság, hogy megépíttetem lakóhelyemet, az új templomot. Lassan fognak hozzá a saját otthonukat az ôsi fészkek romjaiból felépítô utódok. Én sürgetem, hogy köztük lakhassam, áldásként ott legyek velük. Ha ilyen formában ott leszek velük, újra az igazság városának nevezik majd Siont, a templomhegyet, pedig a Seregek Ura hegyének. Szeretetem folyamatos bizonyítéka lesz majd az életfakadás: a sok kisfiú és kislány. Mert a fogságba is azt az üzenetet küldtem Jeremiás próféta levelében, hogy szüljetek fiúkat és lányokat, ne apadjon el a népem. Legyenek vôlegények és menyasszonyok. Ezért vannak most ott született gyermekekbôl hazatért csapatok. Még inkább így lesz a jövôben. És én adok szívetekbe szeretetet, hogy negyedik parancsom értelmében öregedô szüleiteket is szeretni tudjátok, hadd élvezzék munkájuk gyümölcsét gyermekeik, unokáik körében. Lehet, hogy sanyarú közelmúltatok szemetekben nehezen hihetônek mutatja ezt a szép jövôt. „Ha ez ezekben a napokban nehéznek is látszik a megmaradt nép szemében, vajon az én szememben nehéz-e? – mondja a Seregek Ura”. (6) De azokra is van gondom, akik most keleten vagy nyugaton távol élnek testvéreiktôl: „Így szól a Seregek Ura: Íme, én megmentem népemet a kelet földjérôl, és a napnyugatnak földjérôl. És elhozom ôket, hogy Jeruzsálemben lakjanak, és ôk lesznek az én népem, én, pedig az ô Istenük leszek, híven és igazán”. (78) Ez a részlet vonatkozhat arra a tényre, hogy az akkor még fogságban marad-

368

369

✽

„Volt egy gazdag ember, volt egy Lázár nevû koldus is” (Lk 16,19.20)

A

takat is haza segíti az Úr. De lehetséges, hogy a prófétának megmutatta Izrael távolabbi sorsát, amikor majd az egész világon szétszórt zsidókat Jeruzsálembe gyûjti egybe, és ott élhetnek, sôt Szent Pál szerint utolsó népként, de ôk is elfogadják Isten küldöttét: a Názáreti Jézust. „Nem akarom, testvérek, hogy a saját bölcsességetekre hagyatkozzatok, és meg ne ismerjétek azt a titkot, hogy a vakság Izraelnek csak egy részében következett be, addig, amíg a pogányok összessége be nem lép, s így majd egész Izrael üdvözül, amint meg van írva: Eljön a Szabadító Sionból, és elfordítja Jákobtól a gonoszságot. (Iz 59, 20-21G) S ez lesz velük a szövetségem, amikor elveszem a bûneiket” (Róm 11,25-27) Minket, magyarokat is szeret az Úr: a sok katasztrófa és az ezer éves fennállás is errôl beszél. Kérjük, nyissa meg rabságunk kapuit, hatvan éves fogság már nálunk is betelt. Zsibongjanak a játszadozó gyerekek, az öregjeinket tudják eltartani biztos családi fészekben gyerekeik és unokáik, fôként, pedig legyen velünk Isten és a Nagyasszonyunk! É VK . 26. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jób 1,6-22; Lk 9,46-50 „észrevetted-e szolgámat, Jóbot? (Jób 1,8)

M

ég ifjúkoromban is furcsának tûnt elôttem, amikor a hittanórák egyikén Jób történetérôl kezdtünk tanulni, hogy idônként Isten elé járulnak az angyalok, és beszámolnak neki tevékenységükrôl. Kihallgatást tart, mint a munkahelyen a fônök vagy a csoportvezetô, mint a katonáknál a napos tiszt? Egy ilyen alkalommal odakódorgott a sátán is. A gyerekésszel még jobban elcsodálkoztam: Hogyan lehetséges, hogy az Úr ilyet megenged? Egykor fényes angyala volt ez a bukott szellem is, de azóta megtörtént a nagy próbatétel, és azon az angyalok mindegyik karából elbukott egy-egy csoport. A hûségesek azonnal a mennyországba jutottak, ott megláthatták Istent, és örömmel szolgálhattak neki. A fellázadtak, az engedelmességet megtagadottak, pedig a számukra megteremtett pokolba zuhantak. Ôk sosem látták, nem is fogják látni Istent. Ellenségei lettek neki, és minden jónak, aki a világ Urához tartozik. Amikor Isten megteremtette az embereket, mindenki mellé adott egy ôrangyalt. Ezekkel rendezhetett Isten találkozót bizonyos idôközönként, hogy a földi szolgálat miatt az égtôl messze nem részesülhettek a mennyország örömeiben, legalább idônként hadd lássák Uruk végtelen szép arcát. Ilyenkor beszámolhattak védenceikrôl, kérhettek útbaigazításokat, hiszen az angyalok sem mindentudók. Ám hogy a sátán is közéjük vegyül, az érthetetlen volt számomra. Vajon ô is láthatta ilyenkor Istent? Ez lehetetlen, mert Istent csak az üdvözültek láthatják a megváltás idején is, és ôk is csak a mennyországba jutva. Azóta tudom, hogy halála után az ítéletre elôálló emberi lélek sem, láthatja még az Úrjézus emberarcát sem, mert a vakító fény mögé, amely körülragyogja, nincs módja benézni. Magánkinyilatkoztatásból úgy értesült egy 370

látnók, hogy ha a lélek ítélete üdvösségre szólt, de elôbb az ideig tartó büntetések levezeklése miatt a tisztítótûzbe kell mennie, a mennyország elôízeként Jézus egy pillanatra megmutatja neki emberi arcát. Ez is nagy öröm! Kiváltság. A sátán tehát egészen bizonyosan nem látta Istent. Az Úr meglátta a sátánt. Megkérdezte: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs a földön hozzá hasonló férfi, rendíthetetlen és igaz, istenfélô és a gonosztól tartózkodó!” (Jób 1,8) a sátánról az Újszövetségben is azt olvassuk: „Józanok legyetek és virrasszatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresvén, kit nyeljen el. Erôs hittel álljatok neki ellen”. (1Pét 5,8-9) A sátán jól ismeri és gyûlöli Jóbot: „Vajon ok nélkül istenfélô-e Jób? Hisz te megoltalmaztad ôt, házát és egész vagyonát, megáldottad keze munkáját és gyarapodott jószága a földön. De bocsásd csak rá egy kissé a kezedet, és verd meg mindenét, amije van, akkor bizony szemtôl-szembe áld majd téged. Ezt mondta erre az Úr a sátánnak. Nos, a kezedbe adom mindenét, amije van; ôrá azonban ne nyújtsd ki kezedet! Erre eltávozott a sátán az Úr színe elöl (Jób 1,9-12) Azonnal neki esett Jób vagyonának. A sábiakat feltüzelte, azok összes szamarát és ökrét elhajtották, a szolgákat megölték. Villám csapott le, Jób összes juhát a pásztorokkal együtt agyonvágta. A káldeusok három rajba állva elhajtották összes tevéjét, szolgáit megölték. Az elmenekült szolgák egymásnak adták a kilincset a rossz hírekkel. Végül jött a legszomorúbb hírnök: „Fiaid és leányaid ettek és bort ittak elsôszülött testvérük házában, amikor hirtelen hatalmas vihar kerekedett a sivatag felôl, megrengette a ház négy sarkát, úgyhogy az összeomlott és rászakadt gyermekeidre és meghaltak… Ekkor felkelt Jób, megszaggatta ruháit, megnyírta fejét, leborult a földre és így imádkozott: Mezítelen jöttem ki anyám méhébôl, és mezítelen térek oda vissza; az Úr adta, s az Úr elvette, amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve! Mindezekkel nem vétkezett Jób az ajkával, és nem beszélt semmi dôreséget sem Isten ellen” (Jób 1,18-22) É VK . 26. hét kedd . . . . . . . . . . . . . Jób 3,1-3.11-17.20-23; Lk 9,51-56 „Vesszen a nap, amelyen születtem, az éj, amelyen mondták: Fiú fogantatott” (Jób 3,3)

A

z elsô nagy veszteség-sorozat is keményen megviselte a nagy hitû és edzett öregedô embert. Nem sejtette szegény, hogy a gazember sátán nem nyugszik bele a vereségébe, hogy olyan iszonyú szenvedésekkel se tudta legalább egy káromkodásra felingerelni Isten kedves fiát. Ezért amikor újra odaszemtelenkedett az angyali megbeszélésre, és Isten szóba hozta felsülését, pironkodás nélkül támadott újra: „Bôrért csak bôrt, életéért azonban mindent odaad az ember, amije csak van: bocsásd csak rá kezedet, és verd meg a csontját és a húsát, akkor majd meglátod, hogy szemtôl szembe áld ô téged. Az Úr erre azt mondta a sátánnak: Nos, kezedbe adom ôt, de kíméld az életét!” (2,4-6) 371

A sátán tehát újabb lehetôségre kapott felhatalmazást. Eddig csak a vagyonát és családját tette tönkre, most magát a testét vehette célba, megmutatni, hogy ô bizony gyôzni fog. Az Istennek mondott pimasz védekezés után kicsikarta, hogy tapasztalatai alapján diadalmaskodhasson Isten kedvencén is, és mégis övé legyen a gyôzelem. Ha a többi embernél bevált, most miért mondana csôdöt ez a módszer? „Eltávozott hát a sátán az Úr színe elôl és Jóbot undok keléssel sújtotta tetôtôl talpig. Jób a szemétdombon ülve cseréppel kapargatta sebeit”. (2,7-8) Ezt kicsit bôvebben kell elmagyarázni, mert az átmenet nem volt ilyen egyszerû, ahogy írva van. A sátán nyilván beteget keresett, aki szörnyen fertôzô betegségben szenvedett. Sebeibôl lopott bacilust vagy vírust, amit nagyon gyorsan Jób testébe csempészett bele. Az erôs fertôzést követték a fájdalmas és viszketeg kiütések. Aztán jöttek a gennyes fekélyek, amelyeket az orvostudomány ma sem tud gyorsan eltüntetni. Gondos ápolás kezdetleges eszközökkel nem lesz eredményes. A felesége egy ideig bírhatta türelemmel, de vagyonuk és családjuk elvesztése után ez az újabb gennyes és bûzös betegség: nem bírta türelemmel. Ezt látva dönthetett úgy a férje, hogy kimegy az udvarra, ráül a szemétdombra és szenved egyedül. Ám a felesége dühösen „megkérdezte: mégis megmaradsz jámborságodban? Áldd az Istent és halj meg! Ô ezt felelte neki: Balga nô módjára beszélsz! Ha a jót elvesszük Isten kezébôl, a rosszat miért ne vennénk? Mindezekben nem vétkezett Jób az ajkával”. (2,910) Ezután meglátogatta három jó barátja. Gazdag és istenfélô férfiak. Látták a szörnyû szenvedéseket, a szemétdombon ülô megtört, megalázott barátot. Leültek eléje a földre és hét nap és hét éjjel némán, osztoztak fájdalmában. „Ezután megnyitotta Jób a száját, elátkozta születése napját és mondta: Vesszen a nap, amelyen születtem, az éj, amelyen mondták: Fiú fogantatott”. (3,1-3) É VK . 26. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . Jób 9,1-12.14-16; Lk 9,57-62 „nem lehet igaza az embernek Istennel szemben, ha vele perbe szállni kíván” (Jób 9,2-3)

J

fogantatása óta. Hogy eleve elátkozott ember, akinek kár volt megszületnie. Isten jót akart, sikeresen elindította életpályáját, de hát valami vak végzet lógott felette, és ez most rászakadt. Úgy érezte, valahol az élete folyamán van a rossz ok, azt kell elátkozva elûzni. (3,1-26) Aztán jöttek a válaszok. Keleti bôbeszédûséggel, szónoki felkészültséggel akart minden vitapartnerré vált jó barát bölcsnek, sôt legbölcsebbnek látszani azzal, hogy ô fedi fel a rejtett okot vagy okokat. Közben Jób is vitába száll. Ezt olvastatta fel velünk a szertartásos elôírás nyilván nem véletlenül. Jób sem tudott semmit arról, hogy ô Isten értékrendjében rendkívül nagy kincs. Hite és szeretete páratlan a kortársak között. Isten adta mindkét kegyelmet, és az Ô törvénye szerint a kegyelmek természetfeletti ajándékok, amiket Isten csak kérésre, vagyis imádságra ad. De ez még nem elég: a hit és a szeretet adományára utólag minden megajándékozottnak rá kell szolgálnia. Ennek az ideje jött el, bár Jóbnak errôl sincs fogalma. Valahogyan mégis ráérez erre, és a vitába, tudós fejtegetésekbe beleszövi a maga megérzéseit. „Felelt Jób, és így szólt: Bizony tudom, hogy úgy van, és hogy nem lehet igaza az embernek Istennel szemben, ha vele pörbe szállni kíván, ezer közül egyre sem tud neki megfelelni. Bölcs szívû ô és hatalmas erejû; ki maradhat bántódás nélkül, ha ellene szegül? Elmozdít ô hegyeket, úgyhogy észre sem veszik, felforgatja ôket haragjában; kimozdítja helyébôl a földet, úgyhogy megrendülnek oszlopai; meghagyja a napnak és fel nem kel, és pecsét alá helyezi a csillagokat; egyedül feszítette ki az égboltot és taposott a tenger hullámain; ô teremtette a Göncölszekeret és a Kaszást, a Fiastyúkot és a Dél Csillagát, nagyokat cselekszik, amiket nem lehet kifürkészni, csodás dolgokat, amelyeket nem lehet megszámlálni. Ha eljön hozzám, nem látom, ha elmegy, nem veszem észre. Ha hirtelen számon kér, ki tud neki megfelelni? Vagy ki mondhatja neki: Ezt miért teszed? Mi vagyok tehát én, hogy megfelelhetnék neki, és szavakat találhatnék vele szemben? Ha igazam volna, sem tudnék neki megfelelni, hanem inkább kérlelni kellene bírámat. Ha pedig velem, aki hozzá kiáltok, szóba állna, nem hinném, hogy hallgatna szavamra”. (9,1-12. 14-16)

ób tehát undorodva saját gennyes sebeitôl kivánszorgott az udvarba és ott ráült a szemétdombra. Talán így akarta tudtára adni mindenkinek, hogy ô és a sorsa a történelem szemétdombjára való. Ott lelték meg gazdag és okos barátai. Ôk egy hétig némán ültek vele szemben a földön. Sajnálkoztak. Nem értették, miért történhetett meg barátjukkal ez az iszonyatos csapás? Eddig istenáldotta férfiú volt, most pedig átkozottnak tûnik. Gondolkodó emberek lévén, keresték a csapások okát. A legkézenfekvôbb gyanúba kapaszkodtak: Bizonyára van a barátjuknak valami titkos vétke, amiért Isten haragja most lesújtott rá. Jób nyilván érezte az egyre növekvô feszültséget, a néma vádakat, ezért ô szólalt meg elôször. Nem vádolt senkit, de szerencsétlenné vált életét elátkozta keservében. Úgy látta ott és akkor, hogy valami átok ül rajta

É VK . 26. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Neh 2,1-8; Lk 9,57-62

372

373

„Követlek téged, bárhová mész” (Lk 9,57)

J

ézus mellé csatlakozni szeretnének néhányan olyanok, akik önként jelentkeztek, és nem Jézus szólította meg egyiket sem. Jézus tudta mindegyikrôl, mire képesek, ezért igyekezett valójában eligazítani elképzelésüket. De ezeket megelôzôen helyre kellett igazítania választott apostolai gondolkodását is. János gondja került központba elôször: „Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt ûzött, és megtiltottuk neki, mert nem követ téged. Jézus azt felelte neki: Ne tiltsátok meg, mert aki nincs ellenetek, veletek van” (Lk 9,4950) Jézus idézhette volna az Ószövetségbôl Józsue példáját, aki ugyanígy kifo-

gásolta, hogy a hetven kiválasztott új munkatárs közül hiányzott az avatásnál kettô: Eldád és Medád, mégis megkapták ugyanazokat a kegyelmeket, mint a hatvannyolc megjelent. Józsue kérte Mózest, tiltsa meg nekik a prófétálást, mert nem jöttek ki a szentsátorhoz. Mózes azonban megvédte ôket tanítványa és szolgája ellen. (vö. Szám 11,27-24-29) A másik történet, pedig arról szól, hogy Jeruzsálem felé tartva éjszakai szállást keresett Jézusnak és apostolainak Jakab és János. Csak szamaritánusok laktak azon a vidéken. Mivel a csoport zsidó volt, és Jeruzsálembe zarándokolt, nem fogadták be ôket. A két testvér engedélyt kért Mesterétôl, hogy nevében rájuk hívhassák a villámot. Jézus válasza: Nem, mert ez sértôdés sugallta értelmetlen bosszú és elnevezte ôket boanergész-nek [mennydörgés fiai], (51-56) Ezek után jelentkezett Jézusnál valaki: „Követlek téged – mondta – , bárhová mész. Jézus azt felelte neki: A rókáknak odujuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának pedig nincs hová lehajtania fejét”: (57-58) A jelentkezô úgy gondolkodhatott: Az Ószövetségben Isten prófétái mindig jól el voltak látva ennivalóval ruhával. Ez vonzhatta, ha ilyen választ kapott. „Egy másiknak ezt mondta: Kövess engem! Az így felelt: Uram, engedd meg hogy elôbb elmenjek, és eltemessem apámat! Jézus azt válaszolta neki: Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat; te pedig menj, és hirdesd az Isten országát!” (59-60) Könnyen azzal vádolhatná a könnyelmû ítélô, hogy Jézus nem szülôtisztelô. Pedig nagy féltés lakott Jézus szívében, hogy az általa kedvezôen fogadott férfi ha hazamegy a temetésre, akkor végig kell tárgyalnia az örökséget, hallgatnia a testvérei siránkozását, hogy miért nem fogadja el a birtok ráesô részét, miért nem alapít családot? Könynyen elveszíthette volna friss hivatását, esetleg az örök életet is. Egy másik is szólt neki: Uram követlek, de engedd meg, hogy elôbb búcsút vegyek házam népétôl! Jézus azt felelte neki: Aki kezét az ekére teszi, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára” (61-62) a szántóvetô ember az ekét marokra fogta, beállította barmait a helyes irányba, nem nézegethetett visszafelé, mert akkor nem mentek volna egyenesen az állatok, kimaradt volna a föld egy része a megmûvelésbôl. Milyen sok magyar fiatal kaphatott papi vagy szerzetesi hivatást, de a halogatás vagy világi érvényesülés vágya elhomályosította a lemondásos Krisztus-követést. Ki-ki maga döntsön Jézus szolgálata vagy a civil élet között. Mindkettôvel ki lehet érdemelni a mennyországot, ha becsületesen azt választja, amit Jézus szán neki. É VK . 26. hét csütörtök . . . . . . . . . . . Neh 8,1-4a.5-6.7b-12; Lk 10,1-12 „Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (10,3)

J

ézus minden áron szolgálni akarja Atyja embermentô szándékát. Ezért gyûjtött maga köré nagyszámú tanítványt: tizenkét apostolt és újabb hetvenkettôt, sôt útközben hívott és elfogadott még újabbakat is. Hasonló volt 374

ehhez Mózes esete közel ezerháromszáz évvel korábban. Kezdetben teljesen egyedül képviselte Istent azután rendelte melléje az Úr bátyját, Áront. Majd apósa látogatása alkalmával azt tanácsolta neki, hogy vallási és szociális tennivalóit ne kösse magához, mert tönkremegy a sok munkában, hanem ossza meg válogatott idôsekkel. Ekkor választotta ki a hetven segítôtársat. Nekik a szentsátornál Isten lelke adta a kellô erôt az eredményes szolgálatra. Pedig ott csak maroknyi nemzetet kellett igazgatni. Jézus elôtt is csak a zsidóság szolgálata volt ekkor még a feladat. De ez is sokszorosa volt a mózesi gondoknak, hiszen Izrael népe több mint ezer éve élt új hazájában. és az ellenségei kellemetlen támadásai ellenére is szépen szaporodott. A fôapostol, Péter, itt tanulta meg, hogy a keresztények sokasodtával nônek a szociális és egyéb gondok, és a papságnak nem szabad ezeken elmerülni, mindig újabb segítségeket kell bevonni a tevékenységbe. „Elküldte ôket kettesével minden városba és helységbe, ahová menni készült” (Lk 10,1) Így az elôkészítô munkát elvégezték segítôtársai. De nemcsak a kezdeteknél volt jó ez a módszer, hanem késôbb is ezt alkalmazta az Úr, amikor már nem élt a földön látható alakban. Erre rendelte a papságot és segítôiket, hogy tanítással majd a szentmiséjükkel készítsék fel azokat, akiket Jézus méltóknak talál, hogy kegyelmi ajándékaival, majd személyes, eukarisztikus látogatásával megtisztel. A módszereket tehát Ô maga szabta meg és készítette elô. „Azt mondta nekik: Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába” (2) Lényeges megállapítások. Az aratnivaló sok. Rengeteg ember várja, hogy begyûjtse ôket valaki az isteni végcélba, a mennyország örömeibe. Hiszen itt a földön sok volt a gond, az áldozat. Ezeket Isten csak a mennyországban tudja igazán és véglegesen megjutalmazni örökké tartó boldogsággal. Aki fogékonyabb, elég neki a kevesebb papi szolgálat, azt kapja. De lesznek majd keményebb diók is, velük talán halálukig gyôzködni kell. A küzdelmet nem szabad megspórolni, mert ôk is Isten teremtményei, emberek, akiket az Úr üdvösségre rendelt. Harcol és harcoltat értük. „Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek”. (3-4) Ezzel Jézus hangsúlyosan hozta tudomásukra, hogy a küldetésben nem szabad semmiféle természetes eszközre hagyatkozni. Isten gondviselô jósága mindenre kiterjed. Arról nem szól, hogy sértetlenül kerülnek ki a küldetésbôl. Sôt, arról is nyíltan beszélt nekik, hogy egyeseket meg is ölnek közülük. Ti tegyetek meg minden jót azokkal, akikhez Isten elvezet benneteket, jutalmat azonban csak Uratoktól várjatok! Arról is szólt Jézus, hogy lesznek helységek, amelyek nem fogadnak be benneteket. Onnan sietve meneküljetek el. Tudnotok kell, hogy az a föld az ítélet alkalmával igen súlyosan fog szenvedni az elutasítás miatt. Mi befogadtuk Krisztus küldötteit Szent István idejében. Maradjunk hozzá mindörökre hûségesek.

375

É VK . 26. hét péntek . . . . . . . . . . Jób 38,1.12-21; 39,23-25; Lk 10,13-16

É VK . 26. hét szombat . . . . . . . . . . . Jób 42,1-3.5-6.12-16; Lk 10,17-24

„Vajon kirendelted-e már a reggelt, amióta megvagy, és kijelölted-e a hajnalpír helyét? (Jób 38,12)

„Az Úr, pedig jobban megáldotta Jóbot azután, mint azelôtt” (Jób 42, 12)

A

I

jó barátok közül Elihu kezdi tudakolni Jóbtól, ismeri-e Isten nagyságát? Kérdezi Jóbot: van-e fogalma az isteni megtorlásról, a szenvedés értelmérôl, Isten nagyságáról, erejérôl, az igazi istenfélelemrôl. „Nagy ô erôben és igazságban, igazságos nagyon, akit nem lehet leírni.” összegezi mondandóját Elihu. „Ezért félnek tôle az emberek! Nem mernek rátekinteni mind, akik bölcseknek tartják magukat. És felelt az Úr Jóbnak a fergetegbôl, és ezt mondta: Kicsoda az, aki elhomályosítja a gondviselést belátás nélküli beszédével?” (37,23-24; 38,1-2) Isten jelenlétét a Szentírás szívesen érzékelteti a viharral. Isten mindig mindenütt jelen van, mint a levegô a föld felszíne fölött. Ha valamit ebbôl a jelenlétbôl az emberekkel érzékeltetni akar, megmozgatja a levegôt. Ha a hatalmát a maga teljességében érzékelteti, a vihar bömbölô zúgásában, fákat tekergetô, hatalmas felhôket sodró, villámokat szóró erôként mutatkozik meg, hogy az emberek rádöbbenjenek: Isten fékezhetetlen energia. De a minket körülvevô világnapi alakulása is kívül esik az emberek ismeretének körén: a mindennapi változásokat sem tudja igazán kiismerni vagy befolyásolni az ember: „Vajon kirendelted-e már a reggelt, amióta megvagy, és kijelölted-e már a hajnalpír helyét, hogy megragadja a földnek széleit és lerázza róla a gonoszokat? Hogy olyanná legyen az, mint a pecsétagyag, és színeket öltsön, mint a ruha, hogy elvegyék a gonoszoktól a világosságukat, és megtörjék a felemelt kart? Eljutottál-e a tenger mélységeibe? Jártál-e az óceán fenekén? Kitárultak-e elôtted a halál kapui, és láttad-e a halálárnyék portáit? Szemlélted-e a földet széltében? Jelentsd meg nekem mindezt, ha tudod! Melyik út visz a világosság lakóhelyéhez, és hol van a sötétség helye, hogy mindegyiket határába elvezesd, és tudd az ösvényt házához! Te ezt tudod, hisz akkor születtél, és napjaid száma igen nagy!” (38,12-21) Isten ezekkel a mindennap megbámult jelenségekkel állítja szembe az ókor emberét, akinek fogalma sem volt arról, hogy a nap körül kering a föld egy óriási majdnem kör alakú ellipszis pályán, ezen kívül forog a saját tengelye körül, innen származik a nappal és az éjszaka váltakozása. De ha most tenné föl az Úr ezeket a kérdéseket: Ki teremtette a napot és a földet, meg a naprendszerünk többi bolygóját ilyeneknek, amilyenek? Ki rendezte a mozgásukat? Ki adta meg a kezdôsebességet, a vonzóerôt az egész mérhetetlen csillagvilágnak? A Biblián, tehát Isten kinyilatkoztatásán kívül ma is csak ostobaságokat tippelnek az istentagadók.

376

sten helyre igazította Jób tétova gondolatait. Erre „felelt Jób az Úrnak, és mondta: „Tudom, hogy mindent megtehetsz, és hogy egy gondolat sincs rejtve elôtted”. (2) Isten végtelen nagyhatalom. Ez a helyes kifejezés: mindenható. Itt nem egészíti ki szegény agyongyötört, hosszú eszmefuttatásoktól elfáradt súlyos beteg ember, hogy Isten úgy tehet meg mindent, ha az a teendô igaz, tehát megfelel a fogalmának, és jó is, vagyis megfelel a céljának, tehát erkölcsileg jó. Az Ószövetség, íme, ilyen pontos fogalmakkal rendelkezik Istenrôl. „Ki az, aki a gondviselést elhomályosítja értelem nélkül?” Ez a szövegrész válasz lehet egy korábbi megszólalásra, de lehet Jób önvádja is: ki merészel a gondviselésrôl nyilatkozni úgy, hogy arról pontos ismerete lenne? A gondviselés Isten tevékenysége. Nagy általánosságban Isten tervét jelenti, amellyel az egész világ minden apró és fontos dolgát úgy készíti elô, hogy az a legjobb legyen. Istenen kívül ezt megtenni senki nem tudja, mert nem ismeri a fejleményeket, igényeket, a legjobb megoldásokat. Ezért vádolja önmagát eme kérdésfelvetés után a szerencsétlen Jób: „Valóban balgán beszéltem olyanról, ami tudásomat messze meghaladja”. (3) „Eddig szóbeszédbôl hallottam felôled, most pedig saját szememmel látlak! Korholom tehát önmagamat, bánom bûneimet porban és hamuban”. (5-6) Lehet, hogy szülei vagy más tanítók szavaira utal Jób, a mostani látás kifejezés viszont saját tapasztalatát jelentheti: Látom, belátom. A sátán vádja Isten ellen az eseménysor elején az volt, hogy Jób valóban kiváló férfiú, jellemes ember, de csak azért, mert az Úr minden jóval megáldotta. Isten bebizonyította, hogy kedvence nem a rendkívüli anyagi adományokért hûséges hozzá, hanem azért, mert a kapott természetfeletti kegyelmekkel ellátva azokkal együtt dolgozik, és éli a hitbôl fakadó kegyelmi életet, amely próbák által is igazolhatóan derék, megbízható emberré tette ôt. Egyébként nem csak Jóbnak, hanem minden hívô embernek meg kell harcolnia az ingyen kapott kegyelmekért az életében valamikor, különösen a hit kegyelméért, mert ez az indulás a legfontosabb kegyelem. É VK . 26. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . Bár 4,5-12.27-29; Lk 10,17-24 „Légy bizalommal Isten népe, emlékezzél meg, Izrael!” (Bár 4,5)

B

áruk Jeremiás próféta tanítványa. Neve alatt maradt fönn ez a szentírási könyv. Egyesek szerint a babiloni fogságban élôk írásai, kiegészítve Jeremiás próféta levelével, amelyet fogoly honfitársaihoz intézett, hogy vigasztalja ôket. Ez a mai szentlecke alcímként Jeruzsálem panasza megjelölést viseli. Elsô verseiben vigasztalást akar nyújtani. Ebben nem szépíti a zsidó nép 377

bûneit és a súlyos büntetést, Jeruzsálem pusztulását, népe jogos fenyítésének nevezi. Mindazonáltal azonnal hozzáfûzi Isten vigasztalását: „de nem végromlásra” (6) Jeremiás a nehéz napokban is szépítés nélkül elôre megmondta a fogság idôtartamát: hetven évig kell idegen földön raboskodnotok. Mivel nálunk, magyaroknál is igen súlyos büntetéseket kell elszenvednünk, jó arra gondolni, hogy két kegyetlen világháború után már nagyon soknak tûnt az a terror, amit mindkettô után nyakunkba zúdítottak álnok ellenségeink. A frontok felszámolásával reméltük mi is, hogy most már igazán béke következik. Irgalmatlan kiábrándulásként tört be hozzánk a hír: Hazánkat ötven évre eladták Nyugat-Európa népei. Aztán hasztalan zengett az új Himnusz megállapítása: „Megbûnhôdte már e nép a múltat s jövendôt”: De nemcsak a párhuzam kedvéért merjük remélni, ránk is vonatkoztatni az Úr biztatását: „El vagytok adva a nemzeteknek, de nem végromlásra, hanem mert szörnyû haragra lobbantottátok Istent, azért adott el titeket az ellenségnek”. (4) a bûnök gyökerét is felsorolja: „Mer, felingereltétek alkotótokat, az örök Istent azzal, hogy szellemeknek áldoztatok és nem Istennek. Mert elfelejtettétek az Istent, aki táplált titeket, és megszomorítottátok dajkátokat, Jeruzsálemet”. (7-8) Bizony Isten megbántása szörnyû vétek volt akkor is. „Sokan elhagytak engem fiaim bûnei miatt, mert eltávoztak az Isten törvényétôl”. (12) a templomok vasárnap tele voltak Istent szívbôl dicsérô férfiakkal, nôkkel és gyerekekkel. Délután vecsernyére gyülekezetek a hívek. Rendezett házasságban éltek a szülôk, hittanra járt minden iskolás. Ünnepi körmeneteink pompás hitvallást jelentettek. Munkáját szorgalmasan végezte mindenki. A háború végétôl kezdve megindult a csábítás: vasárnap délelôttre kerültek a sportesemények. Az ifjúság számára ateista közösségeket szerveztek. Lassan ürülni kezdett a templom, az iskolásokat nem vezették sem templomba, sem hittanórákra. Aztán eljutottunk a vallási és gazdasági romlás aljára. Most újra reményt kelt Isten a prófétánál a mi számunkra is: „Legyetek bizalommal, fiaim, és kiáltsatok az Úrhoz, mert megemlékezik rólatok, ki elvitt titeket. Bizony, miként arra irányult figyelmetek, hogy eltévelyedjetek Istentôl, éppúgy térjetek, meg és tízszer jobban keressétek ôt újra!” (27-28) [A ÉV]

✽

É VK . 27. hét vasárnap . . . . . . . . Iz 5,1-7; Fil 4,6-9; Mt 21,33-43

kellett venniük. Izrael utódait jól belegyökereztette az Úr abba a földbe. Méltán elvárhatta tôlük, hogy ôk és utódaik hálásak lesznek az óriási ajándékért. Nem kért tôlük mást, mint hûséget atyáik hitéhez, és Isten parancsainak megtartását. Errôl beszél a próféta: „Aztán várta, hogy szôlôt teremjen, de csak vadszôlôt hozott”. (Iz 5,2) Erre mondta ki Isten ítéletét: „Lebontom sövényét, hadd legeljék le, lerombolom falát, hadd tapossák össze”. (5) Mindez meg is történt Izajás halála után százharminc évre. Jézus példabeszéde a zsidók vezetôihez, a fôpapokhoz és a vénekhez, tehát a fôtanácshoz szólt. Ô már arról beszél, hogy az Isten jóságáért járó hála és imádás adóját az Úr követei, a próféták által akarta beszedni népétôl. A zsidók pedig, nem okulva a babiloni sereg pusztításából, a nép hetven esztendôs fogságából, megölte a javukat, szolgáló prófétákat. Jézus keserû szívvel rótta fel ezt virágvasárnap: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyûjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk összegyûjti szárnyai alatt a csibéit, de ti nem akartátok. Íme, elhagyott puszta lesz a házatok”. (Mt 23,37-38) Az ôt halálra adó fôtanácsnak, pedig ezt idézte: „a kô, amelyet az építôk elvetettek, mégis szegletkôvé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez”. (Zsolt 118,22-23) Ezzel kimondta, hogy Ô új Egyháznak alapja lesz: „Az Isten országát elveszik tôletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét”. (Mt 21,43) Ez a jövendölés elsôsorban Európáról szól, amely keresztény lett Ebbe a krisztusi közösségbe ezer éve bele tartozik magyar népünk is. A Mennyek Királynôje közvetítésével azt a küldetést, kaptuk, hogy Jézus népeit védelmezzük. Meg is tettük ezer éven át. XII. Pius pápa azonban kénytelen volt kimondani: Európa küldetéses terület. A legújabb tények már azt sugallják, hogy Európa országai a kereszténységet, Jézust, Istent kemény következetességgel elutasítják. Felmérések szerint ötven-száz év múlva néhány ország területén egy keresztény sem akad. Korunkban a Szûzanya sok megjelenése [La Salette, Lourdes, Fatima, Garabandál] arra figyelmeztette az emberiséget, hogy Isten nem tûri tovább az emberi gonoszságot. Égi Édesanyánk eddig könyörögve kérte: Térjetek meg! Valóra válik Szent János apostol látomása az égbôl földre szálló Új-Jeruzsálemrôl (Jel 21,9-14) Új népet alkot magának Isten. Jézus újra számít ránk! Nôjünk fel a szép feladathoz.

„a kô, amelyet az építôk elvetettek, mégis szegletkôvé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez” (Mt 21,42)

[C ÉV]

M

„Meddig kell még, Uram, segítségért folyamodnom?” (Hab 1,2)

indkét példabeszéd, Izajásé és az Úré is a zsidókról szól: az elsô a néprôl, a második a vezetôkrôl. Isten a zsidókat Egyiptomból mentette ki. Negyven éves népnevelô vándorlás után adta kezükbe azt a földet, amelyen ôsapjuk, Ábrahám, vándorként élt. Az akkori lakosok bûnei megértek a büntetésre. Minden birtokukat, házaikat, mezôiket, szôlôiket készen kapták, csak birtokba 378

✽

É VK . 27. hét vasárnap . . . . . . Hab 1,2-3; 2,2-4; 2Tim 1,6-8.13-14; Lk 17,5-10

H

abakuk próféta születésérôl, életérôl szinte semmi valóságot nem ismerünk. Valóban „látó”, ahogyan a prófétákat eredetileg nevezték. Azt is különlegesnek tartják életébôl, hogy nem kárpálja bûnös honfitársait, hanem 379

bánatában panaszkodik: „Meddig kell még, Uram, segítségért folyamodnom anélkül, hogy meghallgatnál? Hozzád kiáltanom: Erôszak!- anélkül, hogy megszabadítanál?” (Hab 1,2) Úgy tûnik, Isten akarja, hogy prófétája lássa a bajokat, a nép bûneit, aztán könyörögjön alázattal, ahogyan a bûnösöknek kellene rimánkodniuk az isteni irgalomért. Érezze meg a kiválasztott, a bûntôl mentes közbenjáró azt a szörnyû fájdalmat, amit Isten érez, látva a fiai keményszívûségét, és nem segíthet, mert a bajoktól szabadulni csak mély bûnbánat után lehet, ezt, pedig az Úr hiába várja. Második panasza: „Miért feded fel elôttem a gonoszságot, és mutatod meg a nyomorúságot? Csupa fosztogatást, csupa rablást látok magam elôtt; a vádaskodás és civakodás egyre fokozódik”. (3) A próféta úgy érzi, hogy semmi értelmeset nem tud tenni, hogy a körülötte lévô világ megváltozzék, Isten, pedig elnézi a gazemberek grasszálását. Pedig az Úr nem tehetetlen, nem is leli örömét ezekben az erôszakos, Istent és embert egyaránt meggyalázó eseményekben. Még nagyon az Ószövetségben jár a történelem. Ha büntet az Úr, büntetnie igazságosan kell, mint Szodoma és Gomorra esetében. Sem Habakuk, sem más emberfia nem enyhítheti a beindult gyökeres pusztulást. Viszont nem hagyja az Úr vigasz nélkül hûséges prófétáját sem. „Az Úr megszólalt és ezt mondta: Írd! Ezen a látomást, vésd fel táblára, hogy könnyen olvasható legyen. Mert ez a látomás a maga idejében beteljesedik, és nem hiúsul meg; ha késik, csak várj, biztosan bekövetkezik, tévedhetetlenül. Akinek nem igaz a lelke, az elbukik, de az igaz élni fog hûségéért”. (2,2-3) Köszönöm, Uram, hogy mustármagnyi hitet adtál nékünk, és nem is szederfákat kell kitépnünk és tengerbe átültetnünk. (Lk 17,5-6) É VK . 27. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Gal 1,6-12; Lk 10,25-37 „Embereknek igyekszem-e tetszeni?” (Gal 1,10)

S

zent Pál apostol a második küldetéses útján érkezett el Kis-Ázsia pogányok, lakta vidékére, Galátiába. Valami oknál fogva megszakították útjukat. Valószínûleg maga az apostol betegedett meg. Nem akarták az idôt kihasználatlanul hagyni, ezért kezdtek beszélni Jézus Krisztusról, a világ Megváltójáról. Nagyon okosan cselekedtek, hiszen egész életünket így éljük le: értelmes lényekként rövid és hosszú távra tervezgetünk, aztán úgy történik minden, ahogyan Isten akarja. A galatáknak kezdtek beszélni Isten küldöttérôl, aki azért jött el közénk a mennybôl, hogy Isten emberi ésszel felfedezhetetlen titkaira tanítsa meg ezeket a pogányokat, akik a római-görög hitregéket ismerhették csupán, amelyek arról szóltak, hogy több mint kétezer isten van. Ott akkor nem élhettek zsidó telepesek, akiktôl megtanulhatták volna legalább az alapigazságot, hogy csak egy Isten van, több nem is lehet, mert az Isten végtelen nagy, és másik végtelen nem tudna hol elkezdôdni. Nekik tehát ezt az igazságot kellett elôször elmagyarázni. Az után azt, hogy Istenben nem egy, hanem há380

rom személy van, akik öröktôl fogva élnek, közösen birtokolják a végtelen nagy istenséget, a mindentudó és mindenható isteni természetet. Tanítaniuk kellett a világ teremtését, az elsô emberek bûnbeesését, Isten jóságos ígéretét arról, hogy majd Ô küld megváltót, aki ember alakban jön el, szenved és meghal értünk, azután harmadnapra feltámad, és kinyitja újra a mennyországot a hívôk számára. Ugyanebben az idôben nyilván nem éltek azon a vidéken zsidók, mert azoktól már hallhatták volna. A színtiszta keresztény tanítást így csorbítatlanul vették át és fogadták el. Évek múlva megrökönyödve értesültek arról, hogy jöttek új arcok. Ezek nyilván hithû, azaz Jézust és keresztényeket gyûlölô zsidók megzavarták a keresztény galaták hitét. Pál 55-ben hallhatta a nagy bajt. Így ír: „Csodálom, hogy attól, aki titeket Krisztus kegyelme által meghívott, ilyen hamar más evangéliumhoz pártoltok, holott nincsen más, csak olyanok vannak, akik zavarba ejtettek titeket, és el akarják ferdíteni Krisztus evangéliumát. De, még ha mi, vagy akár az égbôl egy angyal hirdetne is nektek más evangéliumot, mint amit hirdettünk nektek, átkozott legyen! Ahogy azelôtt is mondtuk, most megismétlem: Ha valaki más evangéliumot hirdet nektek, mint amit átvettetek, átkozott legyen!” (Gal 1,6-9) Tehát nem az volt a baj, hogy ezek a bajkeverôk tanították az Ószövetséget, hanem hogy úgy mondták el a keresztényeknek, mintha még Jézus megváltói halála után is az ábrahámi körülmetélés adná az üdvösség kezdetét. Pál ebben a levelében ezért harcol a körülmetélés ellen. Az apostolok zsinata meg is erôsítette az ô okfejtését. É VK . 27. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . Jón 1,1-2, 1.11; Lk 10,25-37 „Kelj fel, menj Ninivébe, a nagyvárosba, és hirdesd benne, hogy gonoszsága felhatolt elém” (Jón 1,1)

A

z Ószövetségnek ezt a könyvét sokan sokféleképpen értelmezik. Akadnak olyan magyarázók is, akik történetiségét tagadják. Mások zsidó írók III. századi mûvének próbálják bemutatni. Mivel Ninivét kellene a prófétának megmentenie, ezt a változatot nem tudom komolyan venni, hiszen az Asszír birodalom a VIII. században volt ereje teljében, akkor készült terjeszkedni, és 722-ben el is foglalta az északi zsidó országot, Izraelt. Aztán egy évszázaddal késôbb Babilon erôsödött meg, elfoglalta Asszíriát, ennek fôvárosát, Ninivét is. Ha a könyv oktató jellegû írások gyûjteménye lenne, ezeket a részleteket, mint tényeket el kellene mondania. A könyv fôhôsét, Jónást is megszemélyesítésnek állítják be egyesek. Szerintük a zsidóság idegen pogányok elleni gyûlölete személyesedik meg benne. Viszont elgondolkodtató, hogy Jézus kétszer is felhasználja példának Jónás történetét (Mt 12,39-41) és 16,4-ben saját sorsának elôképeként említi ellenségeinek meggyôzésére. Mi azt keressük, mit akar ezzel a könyvvel üzenni nekünk Isten? Jónást felszólítja az Úr, hogy keljen fel, ugorjon talpra, mert meg kell menteni egy hatalmas birodalmi központot, Nini381

vét. Gonoszsága olyan mérvû lett Isten szemében, hogy megérett a büntetésre. Isten el fogja pusztítani, ha bûnbánatot nem tartanak a lakosai. Ehhez azonban kell egy isteni küldött, próféta, aki figyelmezteti ôket bûneikre és a rájuk, váró veszedelemre. Jónás felkel, mintha engedelmeskednék, De nem északra indul, hanem nyugatra, a tengerpart felé. Onnan még nyugatabbra, a tengeren hajóra száll, jegyváltás után egy hajó legalsó szintjére száll le. Jól elbújik Isten elôl, gondolja. Isten azonban jól átlátja tervét, vihart támaszt. A hajó elsüllyedésétôl rettegô hajósok imádkoznak, és Isten elôkeríti a hajófenéken alvó Jónást. A próféta megérti, hogy Isten küldte a vihart, mert vissza akarja ôt kényszeríteni a ninivei útra. Bedobatja magát a hullámok közé, és egy istentôl odarendelt cethal elnyeli, majd kiúszik vele a partra. A vihar elmúlt. Jónás elgondolkodhatott, Istent kijátszani nem lehet. Viharok tépnek bennünket, magyarokat. 1989-ben kissé felfigyelt ránk a világ: Hol van, és mit tesz ez a tenyérnyi kis ország? Az egyik amerikai újságíró ideutazott, körülnézett, aztán hazament és beszámolt olvasóinak: olyan nép a magyar, amelyik ötszáz éve elvesztette minden háborúját. Most nem tudom, mit fecseg rólunk ez az úr? Azt, hogy már nem is létezünk? Hogy gazdasági bajaink eltemetnek bennünket? Ezer éve kiemelt minket Isten a pogányságból. Felemelt önmagához Jézus és Édesanyja, a mennybevitt Szûzanya. Nekünk itt meg kellett védenünk a kereszténységet. Ehhez tisztán meg kellett ôriznünk a katolikus hitet, és vállalni a szellemi harcot a háborúkkal együtt. 1938-ban Jézus adott egy nagy lehetôséget: a szentségi Jézus világkongresszusát. Tôlünk keletre is, nyugatra is istentelen hatalmak szôtték gyilkos terveiket. Mi nem tudtunk egész szívvel Istenhez és Nagyasszonyunkhoz fordulni. Most újra fel akar rázni bennünket, a világot irányító Isten: vissza hozzám! Én mentelek meg benneteket, hogy ti is megmenthessetek egy új emberiséget! É VK . 27. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jón 3,1-10; Lk 10,38-42 „Még negyven nap és Ninive elpusztul”. (Jón 3,4)

J

ónást kissé megtörte a tengeri út. Volt ideje elgondolkodni a hal gyomrában, amíg az szorgalmasan tempózott vele a zsidó partok felé. Istennel nem lehet ujjat húzni. Ezt belátta. Amikor aztán a hosszú út végén a hal kihányta ôt a partra, „Ekkor ismét szólt az Úr Jónáshoz, s ezt mondta: Kelj fel, menj Ninivébe, a nagyvárosba, és hirdesd ott a szózatot, amelyet majd mondok neked” (3,2) Jónás már nem, mert tiltakozni. Szó nélkül indult Ninive felé. Egy napi járóföldet meg is tett benne. Odaérve aztán megkapta a kemény, megdöbbentô isteni parancsot: „Még negyven nap és Ninive elpusztul” (4), ezt kellett hangosan kiáltoznia, amerre haladt. Az Írás szerint senki sem igazoltatta, hogy miért hirdet elrémisztô híreket. Ennek a rebellis prófétának a szavait olyan kegyelmek kísérték, hogy „Ninive lakói hittek. Istenben, és böjtöt hirdettek, 382

és nagyjaik, kicsinyeik egyaránt szôrruhát öltöttek. És amikor a beszéd Ninive királyához eljutott, ô felkelt trónjáról, letette palástját, szôrruhába öltözött és hamuba ült. És közhírré tette és megparancsolta Ninivében: A királynak és fôembereinek rendeletére! Se ember, se állat, se marha, se juh ne egyék, és ne legeljen és vizet se igyék! Öltsön szôrruhát ember és állat, és kiáltson nagy szóval az Úrhoz, és térjen meg mindenki gonosz útjáról és az istentelenségbôl, ami kezéhez tapad. Ki tudja, hátha visszafordul és megbocsát az Úr, és lelohad haragjának tüze, és nem veszünk el!” (5-9) Szinte hihetetlen, hogy az égbekiáltó bûnök könnyelmû elkövetôi percek alatt megértették, hogy Isten büntetése küszöbön áll. Király, fôemberei és egyszerû emberek hallgatták a királyi kikiáltó szavát, megértették és teljesítették. A vezeklés elsô mozzanata az volt, hogy letették a finom ruhájukat, majd szôrruhát öltöttek. A teveszôr rövid, kemény és szúr még akkor is, ha lenyírva ruhaanyagot szônek belôle, majd kiszabják, és ruhát varrnak vezeklésre. Ezt a szúrós, csípôs ruhát közvetlen a bôrükre vették fel. Majd nem székre vagy padra ültek, hanem hamut szórtak a földre, és abba ültek bele. Már akkor is tudták, hogy az izzadság hatására lúgossá válik a hamu, csípi, gyötri a bôrt. A külsô sanyargatás mellé járult a koplalás: teljes böjt, semmit nem ettek és ittak, még vize sem. Még állataikat is így gyötörték. Mindez mély hitbôl fakadt, és Istent kiengesztelték Ninivében. Az Istent mély hittel keresô és szolgáló középkort elhagyták, szellemiségét a reneszánsz pogány gyakorlataival kiirtották. Aztán jött a behízelgô duma: Isten nem igényli imánkat, böjtünket, visszavonult a hetedik mennyországba, nem is figyel ránk. A következô lépés: az ember talált ki és alkotott meg mindent. Az emberi ész mindenek felett való. Isten nincs is! Ezt követte a legocsmányabb tett: oltárra emeltek egy feslett életû színésznôt, és ölték halomra, aki nem tartott velük. Azóta a kereszténység a régi buzgó hitû európai államokban szinte kiveszett. Nem kell Isten, sem Jézus, sem Mária. Isten nem rebellis prófétát küld hozzánk figyelmeztetôül: hogy a gonoszság az égig hatolt, hanem a Világ Királynôjét: Térjetek meg, különben elpusztul a gonosz világ. Eredmény: az egyik legkártékonyabb magyar mondta: Ôseink Máriában bíztak. Mária elment, itt vagyunk mi, itt vagyok én. És vele megjött az ország teljes pusztulása. Hagyjuk? Ne hagyjuk! Isten irgalmaz gyermekei kedvéért! É VK . 27. hét szerda. . . . . . . . . . . . . . . . . . Gal 2,1-2.7-14; Lk 11,1-4 „Fölmentem Jeruzsálembe, és megtárgyaltam velük az evangéliumot, amelyet a pogányok közt hirdetek” (Gal 2,2)

P

ál apostol természetesen elismerte a Jézus által elrendelt hierarchiát, és nem hivatkozott arra, hogy ôt milyen különleges módon hívta meg szolgálatára az Úr, és arra sem, hogy két évig csak vele foglalkozott az arab siva383

tagban, hogy rabbinikus kiképzése kiegészüljön az új szövetségi evangéliumi képzéssel. „Tizennégy esztendô múlva azután ismét fölmentem Jeruzsálembe Barnabással, s magammal vittem Tituszt is. Kinyilatkoztatástól indítva mentem föl, és megtárgyaltam velük az evangéliumot, amelyet a pogányok közt hirdetek, azokkal külön is, akik tekintélyesek voltak, nehogy hiábavaló legyen, ahogy futok, vagy ahogy futottam”. (2,1-2) Maga Jézus figyelmeztethette erre a látogatásra. Akiket tekintélyeseknek említ, és késôbb név szerint is felsorol, a Jézus által kinevezett elsô pápa, Kéfás [szikla, Péter], Jakab és János. Ez a Jakab, akit Pál a sorban elsônek említ, nem János testvére. Ôt Heródes Antipas már régen kivégeztette karddal. Ezzel a vértanúsággal indult a jeruzsálemi egyházüldözés. Az itt említett Jakab apostol az evangéliumi apostol-névsorban a kilencedik helyen található, mint Alfeus fia. (Mt 10,2-4) Viszont Pál látogatása idején ô volt Jeruzsálem püspöke, aki szigorúan tartotta a mózesi elôírásokat, tehát ôt külön megtisztelték a zsidók is. János, pedig a tanítvány, akit szeretett Jézus. Velük beszélt tehát Pál az apostolkodásáról, és bemutatta nekik írásban is. Örült neki, hogy hibátlannak találták. Ezt kézfogással meg is pecsételték. Megegyeztek abban is, hogy Péter és a másik két apostol elsôsorban a zsidók, Pál, pedig inkább a pogányok között hirdeti az evangéliumot. Ami olyan enyhe célzatosságnak tûnhetett a három apostol felsorolásában, hogy Péter, akit az evangélisták minden névsorban az elsô helyen említenek, Pálnál csak második, most a következô részben kemény megrovásban részesül. Azt tudjuk, hogy Péter az üldözések, börtönbüntetések színhelyérôl áttette székhelyét Antiochiába. Pál állandóan ott tartózkodott, amikor nem járta Kis-Ázsia vagy Európa missziósútjait. Ott Pál boldogan tapasztalta, hogy Péter apostol együtt étkezik a pogányokból lett keresztényekkel. Hogyne tette volna, hogy elfogyaszt olyan ételeket, amelyeket régebben soha a szájába nem vett, mert a Törvény tisztátalannak bélyegezte. Igen, amikor Cornelius római százados követei Joppéhoz közeledtek, ahol Péter vendégeskedett, és angyali biztatásra hívni akarták Pétert a pogány házba, neki ima közben a háztetôn háromszor is látomása volt. Egy óriási bugyrot engedett le az égbôl valami hatalmas férfikéz. Csupa tisztátalan, a Törvény által tiltott állat hemzsegett benne. Égi hang szólalt meg: Kelj fel, Péter, öld és edd! Mivel pedig ô tiltakozott, ez volt a válasz: Amit Isten megtisztított, tisztátalannak ne mondd! (vö. ApCsel 10) Ezek után jöttek Antiochiába a kóser ételeket fogyasztó zsidókeresztények. Péter velük evett. Pál megfeddette. Szó szerint igaza volt. Én azért úgy érzem, hogy Péter ôket sem akarta megsérteni. Inkább lenyelte a feddést.

É VK . 27. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . . . Gal 3,1-5; Lk 11,5-13

384

385

„Ó, esztelen galaták! Ki babonázott meg titeket?”(Gal 3,1)

A

babona titokzatoskodva elsuttogott szöveg, kiegészítve esetlen cselekedettel, amelyektôl csodálatos eredményt várnak, természetesen hiába. Gyerekkoromban magam is láttam ilyen esetet. Valakit – úgymond megbabonáztak –, erre egy másik babonával akartak segíteni rajta. Pohár ivóvízbe csípôvassal izzó parazsat dobtak és valamit mormolt a javasasszony. Aztán kezébe adta a kárvallottnak, igya meg. Én semmi hatást nem észleltem rajta. Szent Pál apostol ilyen babonás, gyerekes kísérletre gyanakszik a bevezetô gondolattal. Veszedelmesen nagy tévedést fedezett fel ugyanis a galaták körében. Isten kimondhatatlan nagy természetfeletti ajándékul adta nekünk testvérül egyszülött Fiát, úgy, ahogyan az ôsbûn elkövetése után megígérte a pillanatnyilag gyôztesnek tûnô sátán ellenében: „Ellenkezést vetek közéd és az aszszony közé, a te ivadékod és az ô ivadéka közé. Ô széttiporja fejedet, te meg a sarkát mardosod”. (Ter 3,15) Jézus Krisztus szenvedésével és halálával ezt az ígéretet be is váltotta. Ezt hirdette Pál a galatáknak is. Mivel hittek benne, ebben az istenemberi cselekedetben, meg lehetett ôket keresztelni. A keresztség szentsége, a Jézus által elrendelt kegyelemeszköz eltörölte a megkeresztelt eredeti bûnét, az addig elkövetett összes személyes bûnét. Ha pedig késôbb újra vétkezett, Jézus másik szentséggel, a szentgyónással adott újabb bocsánatot, amint húsvéti ajándékként megadta ehhez a hatalmat apostolainak: „Rájuk lehelt és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bûneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bûnei megmaradnak”. (Jn 20,22-23) Érthetô az apostol felháborodása: ezt a tényt, mint Isten óriási ajándékát közölte az apostol a galatákkal. Megigazultak Jézus által az említett szentségek felvételével. Erre késôbb odajönnek a Jézust gyûlölô, Ôt keresztfára juttató zsidók, és elkezdik a keresztényeket ócsárolni: Nem ám Jézus adja a bûnbocsánatot, sem a többi kegyelmet, hanem az ószövetségi törvény, amit Mózes hirdetett ki, meg a körülmetélés, amelyet Ábrahám Istentôl kapott. Pál tehát, acsarkodtak tovább, átejtett titeket, mert ezt eltitkolta elôletek. „Ó esztelen galaták!” (3,1) „Aki tehát a Lelket adja nektek és csodákat mûvel köztetek, a törvény cselekedetei vagy az igehirdetés hívô meghallgatása alapján teszi-e ezt?” (5) a holnapi levélrészlet alapján, az apostol nyomán magyarázom majd én is.

É VK . 27. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . Gal 3,7-14; Lk 11,15-26

É VK . 27. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . Joel 1,13-15.2,1-2; Lk 11,15-26

„Értsétek meg tehát, hogy akik a hitbôl valók, azok Ábrahám fiai” (Gal 3,7)

„De közülük néhányan így szóltak: Az ördögök fejedelme, Belzebub által ûzi ki az ördögöket” (Lk 11,15)

P

J

ál apostol nagyon elszomorodott, amikor azt hallotta galata híveirôl, hogy valakik megzavarták a tiszta hitüket. Páltól és társaitól megtanulták, hogy az üdvösség forrása Jézus Krisztus, mert Ô Isten Fia, aki érettünk emberré lett. Mint a testvérünk helyettünk szenvedett és meghalt a kereszten. Ennek a szenvedésnek és halálnak végtelen nagy az értéke, mert aki vállalta és végbe is vitte az áldozatot, nem emberi személy, hanem Isten. A keveredést okozó zsidók viszont nyilván Ábrahámra hivatkozva hirdették, hogy csak azok igazulhatnak meg, akik az ô törzsébôl születtek, vagy ha fizikailag nem is születtek az ô utódai közül, legalább a körülmetélés fájdalmas áldozatát elvállalták, így lettek Isten népének a tagjai. Pál viszont megtanulta immár Jézustól, hogy nem Ábrahám az üdvtörténet igazán fontos személyisége, mert ô csak elôkészítôje volt a hitével annak, aki üdvösségünk szerzôje lett istenemberi szenvedésével és halálával. Ábrahám hittel vállalt engedelmessége igen értékes volt. Isten szavára elhagyta szülôföldjét és rokonságát. Szakított a bálványimádással, viszszatért az élô Istenhez, mindenek alkotójához és végcéljához. Ezért lett áldás minden nemzet számára, azokéra is, akiket nem ô nemzett: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,3) Ezt erôsíti meg Mikeás próféta jövendölése: „De te, Efrata Betlehemje, kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között, mégis belôled származik majd nekem Izrael jövendô uralkodója, származása az ôsidôkre, a régmúlt idôkre nyúlik vissza. Ezért átadja ôket annyi ideig, amíg a vajúdó asszony szül, és testvéreiknek a maradékai visszatérnek Izrael fiaihoz. És ô majd odaáll, és legelteti az Úr erejével, az Úrnak, az ô Istenének fenséges nevében, és ôk biztonságban lakoznak, mert ô akkor nagy lesz a föld széléig. És ô lesz a béke”. (Mik 5,1-4) Az ábrahámi áldás majd akkor teljesül be, amikor Betlehemben megszületik az, akinek kettôs születése lesz: az ôsidôkben, vagyis az idôtlen idôben, az örökkévalóságban születik, mint Isten, és a régmúlt idôkben, kétezer éves ábrahámi múltban, mint ember jelenik meg. Itt is, szóba kerül a prófétánál az a vonatkozás is, hogy Ábrahámnak kis idôre elhagyott rokonai, a többi nemzet is visszatér majd a Megváltó által Izrael fiaihoz. Ô lesz a béke, a nagy megbékélést Ô adja majd. „Így tehát, akik hitbôl valók, azok nyernek áldást a hívô Ábrahámmal. Ez azért történt, hogy Ábrahám áldása a pogányokra is rászálljon, és hogy a Lélek ígéretét megkapjuk a hit által”. (Gal 3,8.14)

386

ézus természetesen parancsolt az ördögöknek. Jézus a Fiúisten, aki Atyjától örök születésekor ajándékba kapta a végtelen értelmes és végtelen nagy akaratú isteni természetet. Ezzel a hatalommal bármilyen körülmények között élhetett. Ô isteni formájában nem bocsátkozott harcba az ördöggé változott angyalokkal. A Jelenések könyvében, amikor látomásában János apostol leírja, hogyan bukott el az angyalok tekintélyes tábora a nagy próbatételen, hogy a megtestesülô Istenembert is imádni kell, nem Fiúisten harcol rebellis angyalaival, hanem a hû Mihály fôangyal és angyalserege. Ezért írja János: „Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az ôskígyót, akit ördögnek és sátánnak is hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították”. (Jel 12,9) Ugyanígy nyilatkozik az Úr errôl a történetrôl, amikor tanítványai is éltek a tôle kapott ördögûzô hatalommal. és errôl diadalmas örömmel számoltak be küldetésükbôl visszaérve: „Láttam a sátánt, mint a villám, úgy zuhant le az égbôl” (Lk 10,18) Jézus tehát végtelen hatalmából kis részt ad apostolainak, s azok könnyedén parancsolnak az embereket megszállt ördögöknek. Volt azonban arra is példa, hogy egy-egy erôsebb vagy nagyon makacs ördög ellenállt nekik. Ilyen lehetett az a néma, azaz a megszállt embert némává tevô ördög, akinek kiûzése után a felszabadult ember beszélni kezdett, az emberek, pedig csodálkoztak. „De közülük néhányan így szóltak: Az ördögök fejedelme, Belzebub által ûzi ki az ördögöket”. Jézusnak ez nagyon rosszul esett, hiszen legnagyobb ellensége az ördög. Az ilyen vád oktalan, szemtelen és pimasz. Az Úr mégsem hatalmi szóval, esetleg egy mások által követelt égi jellel utasítja vissza a vádakat, hanem próbálja józanul gondolkodtatni vádlóit. „Minden ország, amely önmagával meghasonlott, elpusztul, és ház házra omlik. Ha tehát a sátán meghasonlott önmagával, hogyan állhat fenn az ô országa? Azt mondjátok, hogy én Belzebub által ûzöm ki az ördögöket? De ha én Belzebub által ûzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki által ûzik ki? Ôk lesznek tehát a ti bíráitok. De ha én Isten ujjával ûzöm ki az ördögöket, bizonyára elérkezett hozzátok az Isten országa”. (Lk 11,17-20) Jézus logikus érvelése aligha érte el célját, mert még néhány példával folytatja ellenfelei meggyôzését. A saját korunkban is hasonló módon ügyeskednek ellenfeleink, ellenségeink. Kiforgatják szavainkat, féligazságokat. Próbálnak elhitetni velünk, saját gonoszságaikat kenik ránk, stb. Mit válaszoljunk? Aki féligazságot mond, az egészen hazudik. – Aki hazudik, az az ördöghöz tartozik, mert az igazság ellensége a sátán. Figyelmeztessük ellenségeinket, hogy aki az ördög hálójába kerül, annak a sorsa egyre inkább a pokol felé tart! 387

É VK . 27. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . Gal 3,22-29; Lk 11,27-28

É VK . 27. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . Joel 4,12-21; Lk 11,27-28

„De az Írás mindent a bûn alá foglalt, hogy az ígéretet Jézus Krisztus hite által nyerjék el a hívôk”. (Gal 3,22)

„Boldog méh, amely hordozott, és az emlôk, amelyeket szoptál”. (Lk 11,27)

Á

dámban mindnyájan vétkeztünk. Elsôsorban a megszentelô kegyelmet veszítettük el a bûnük, az ôsbûn által. Ez nem személyes bûne az embereknek, de mint minden súlyos bûn miatt elvész a megszentelô kegyelem, és követi a bûnös állapot, ezt is bûnnek szoktuk nevezni. De ezt a nem személyes bûnt általában követni szokták a személyes bûnök. A Boldogságos Szûz Márián kívül nincs is más emberi lény, akinek életében legalább egy kis bocsánatos bûne ne lett volna. „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bûnünk, megcsaljuk magunkat és nincs bennünk igazság. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük ôt, és az ô igéje nincs bennünk”. (1Jn 1,8.10) „De az Írás mindent a bûn alá foglalt, hogy az ígéretet Jézus Krisztus hite által nyerjék el a hívôk”. (Gal 3,22) „Ha megvalljuk bûneinket, ô hû és igazságos, hogy megbocsássa a bûnöket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól”. (1Jn 1,9) Gondoljunk a szentgyónásra: vádolom magamat bármilyen bûnrôl, felindítom a bánatot, bocsánatot kérek Istentôl, a gyóntató pap feloldoz, azonnal meg van bocsátva minden bûnöm, mégpedig gyökeresen. Ez azt jelenti, hogy Isten errôl sosem vádol többé, a külön ítéleten sem, az utolsó ítéleten sem. Ez azonban már a hit világában van így, és annak a hitnek alapján, amit az apostolok is csak akkor nyertek vissza, amikor húsvét este Jézus megjelent nekik, visszaadta a nagypénteken elvesztett hitüket, és elrendelte a bûnbánat szentségét. (Jn 20,22-23)” Amíg a hit el nem ékezett, a törvény ôrizete alatt voltunk, egybefogva a hit számára, amely majd kinyilatkoztatást nyer. Ennél fogva a törvénynevelônk volt Krisztusra, hogy a hit által igazuljunk meg. Amikor azonban elérkezett a hit, már nem vagyunk a nevelô alatt”. (Gal 3,23-25) Az apostolok, miután a hitüket visszanyerték Jézus húsvéti látogatása nagy ajándékaként, a megváltás kegyelme alá tartoztak. Ugyanígy Mária Magdolna és a többi jámbor asszony Jézussal való találkozásuk alkalmával újra hittek benne, Jézus, pedig megbocsátotta az ô bûneiket is. „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a hit által Jézus Krisztusban. Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra: nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nô; mert mindnyájan egy vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig ti Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai, s az ígéret szerint való örökösök” (26-29)

388

A

mikor Jézus a sátán elleni nagy harcról beszélt, és vitatkozás helyett értelmes érveket sorolt fel ellenségeinek, egy asszony felkiáltott a tömegbôl: „Boldog a méh, amely hordozott, és az emlôk, amelyeket szoptál!” Asszonyi hang volt, valószínûleg egy asszony, egy édesanya hangja. Nem csodálkozom ezen, hiszen férfiak talán nem is fogták fel igazán a boldogságnak ezt a vetületét. A bekiáltó anya szíve maga is repeshetett az örömtôl, amikor látta, hogy Jézus milyen szívesen szabadította meg a némaságot okozó ördögtôl azt a fiatalembert. Bele tudta élni magát ama fiatalember édesanyjának a szomorúságába, midôn rádöbbent, hogy a fia megnémult. Nem tudta kiejteni ezt a szót: Édesanyám! Nem tudott többé kérni és megköszönni semmit. És mindezt azért, mert betört a testébe és bent is maradt egy rusnya ördög. Ki megy hozzá feleségül egy ilyen férfihez? Jézus egyetlen parancsszóval megoldotta a család gondját. Dicsôítette ezzel Máriát, mert nemcsak megszülte Jézust, de szoptatta, fürdette, mosott rá, fôzött neki harminc éves koráig. Igazi édesanya volt, a gyermek mindene. Boldog anya, mert önös érdekektôl távol azzal törôdött, hogy Fia boldog legyen, hiszen Isten szótára szerint az lehet boldog, aki mást tesz boldoggá. Jézus jóváhagyja ezt az anyai szózatot, de most is hozzáfûzi a boldogság másik nézôpontját: „De még boldogabbak azok, akik Isten szavát hallgatják és megtartják azt” (Lk 11,28). Lukács evangéliumában Jézus már korábban is hangoztatta ezt az alapelvet: „Azok az én anyám és testvéreim, akik Isten igéjét hallgatják, és megcselekszik” (Lk 8,21) Okos átgondolással azonnal rájön bárki, hogy ebben a megfogalmazásban is a Szûzanya kapta Fiától a messze legjelesebb dicséretet, mert Ô mindig tökéletes tanítványa volt Fiának, aki a kereszt alatt is meg tudta ôrizni Fia istenségébe vetett hitét, mert ott és akkor is megértette, hogy mindennek így kellett történnie. Ha pedig a lelkes asszonynak kiáltását tágabb körben figyeljük Jézus megnyilatkozásának fényében: „Aki befogadja ezt a gyermeket az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött”. (Lk 9,48) Igen, a menynyei Atya az ember teremtésekor jelentette ki, sôt adta parancsba: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Ter 1,28) Ez tehát Isten minden idôkre és minden asszonyra vonatkozó parancsa. Bizony, óriási tévedése ennek kornak, amelyben most élünk, hogy a szentháromságos mintát az emberi nem felcseréli valami ócska önzéssel, látszólagos meggyôzôdéssel mondják millióan: nem kell a házasság szentsége, a férj feleséget, az asszony férjet boldogító kizárólagosan helyes holtig tartó, gyermekeket szülô közössége, ez csak a kísértô ördögtôl való eszme lehet. Én itt és most szívesen átvenném az egykori boldogan bekiabáló asszony szerepét, és kiáltanám: Boldogok vagytok, magyar asszonyok, mert megteremtitek a boldog család légkörét, biztosítjátok 389

hazánk és nemzetünk virágzását. Tehetem? Adja Isten és segítsen érvényesülni az eredeti eszmét, és nekem a boldog dicsérô küldetést! [A ÉV]

✽

É VK . 28. hét vasárnap . . . . . Iz-25,6-10a; Fil 4,12-14; Mt 22,1-14

„A Seregek Ura bôséges lakomát rendez minden nemzetnek ezen a hegyen”. (Iz 25,6)

U

runk Jézus Krisztus a mennyei boldogságot menyegzôhöz hasonlítja. Izajás próféta nem említ semmilyen alkalmat ennek a lakomának idejérôl. Lehet az utolsó ítélet záróakkordja, de lehetséges az is, hogy a Jelenések könyvébôl ismert esemény: az új Jeruzsálem földre szállásának idején rendezi Isten a nagy büntetés után megmaradt igazak számára. Lehetséges az is, hogy már a mennyország boldog életét jeleníti meg a próféta. Mivel mindenképpen egy befejezô jellegû vendéglátásról esik szó, ez a lakoma viselhetné akár az ôsi magyar megjelölést: áldomás, gyôzelmi tor. A zsíros, legjava falat nem a modern kor ízlését fejezi ki, mint a kívánatos ételek legfinomabb fogását, hanem a keleti, pásztorkodó népek bográcsban fôtt kedves ételét, a zsíros bárányhúst, amire a legfinomabb bor volt a csúsztató. Az áldomásban mindig a gyôztesek vettek részt. Az áldomást a szent hegyen rendezik. A finom ételek mellett másik nagy öröm is vár az ünneplôkre: Az Úr „leveszi a leplet, amely minden népet betakart, és a fátyolt, amely minden nemzetet elborított”. (7) Mit jelenthet ez a lepel és a fátyol? Miért olyan nagy öröm eltüntetésük? A Bibliában a kinyilatkoztatás, valamely titkos ajtón rés-nyitás helyett revelatio, azaz a lepellel eltakart titok takarójának a visszagöngyölése szerepel. Isten titokzatos belsô világáról kicsit fellebbenti a fátylat, hogy a kiváltságos emberek bepillanthassanak. Itt is errôl lehet szó: Isten kinyilatkoztatta, hogy az embert gyermekévé fogadta, a maga világába, az igazság és szeretet szellemiségébe beavatta. A sátán megirigyelte ezt a felemelô jóságot, eltakarta, elkendôzte az emberek elôl, kinyitotta helyette a maga hazugság és gyûlölet bugyrait, megmételyezte az emberi gondolkodást, összeugrasztotta az egyes embereket, majd háborút szított a nemzetek között. A szerencsétlen becsapottak pedig pokollá tették a földi életet, titkosítva az igazi okot: ezek mögött a sátán keveri a kártyát. Ennek is vége a hegyen! Az élet fájdalmas emlékeit is eltünteti: „Örökre megsemmisíti a halált. Istenünk, az Úr, letörli a könnyet minden arcról, lemossa népérôl a gyalázatot, lemossa az egész földön”. (8) Az igazak fellélegeznek: „íme, a mi Istenünk! Benne reméltünk, hogy ô megszabadít minket”. Az Isten gyermekei nem nyúlhattak a sátán fiainak gonosz fegyvereihez. Csak imádkoztak és az igazságos, törvényes eszközökkel védekeztek. A hit és a szeretet viszont nem jelentett azonnali gyôzelmet. De az Úr megtartotta bennünk a reményt, és ez csodás örömben ránk is virradt végre. „Örüljünk és ujjongjunk szabadításának!” (9) 390

Több évszázada szenved egészében és tagjaiban is szegény magyar népünk. Az utóbbi hatvan év pedig félelmetesen kemény volt számunkra. Nemcsak birtokunkat, de öntudatunkat is elrabolták. Az egyes emberek esetében sem az az igazán szörnyû, hogy testünkben szenvedni kell, hanem amikor szellemünk kezd elhomályosulni, és öntudatunk hanyatlik. Ezt most egy egész nemzet éli át egyre fásultabban, mindinkább magába roskadva. A haza legnagyobb méltóságát elfoglaló honfitársunk ezt kiáltotta a magyar parlamentben: „Emeljük föl szívünket”. Hangját elnyomta a közöny. Minden misézô pap ezt mondja vagy énekli úrfelmutatás elôtt: „Emeljük fel szívünket!” Bár nemzettársaink nyolcvan százaléka minden vasárnap kitartóan bedugja a fülét, Izajássál én – és ti is – bizalommal kiáltsuk: „A Seregek Ura ezen a hegyen bôséges lakomát rendez minden nemzetnek”! Általunk, magyarok által rendezi a gonoszok büntetése után. „Ô az Úr, mi benne bízunk!” [B ÉV]

✽

É VK . 28. hét vasárnap . . . . Bölcs 7,7-11; Zsid 4,12-13; Mk 10,17-30

„Könyörögtem, és megkaptam az okosságot, esdekeltem, és leszállt rám a bölcsesség lelke”. (Bölcs 7,7)

A

nyaszentegyházunk a mai vasárnapon hozzá akar juttatni bennünket két olyan szellemi kincshez, amely az életünket érthetôvé és eredményessé teszi. Úgy is fogalmazhatnék, hogy két belénk öntött erkölcsi erény birtokába kíván juttatni olyan válságos idôben, amikor ezeknek az erényeknek a hiánya iszonyatos nyomorba döntötte a világ lakosainak jelentôs részét, és amikor a közeljövôben még megtetézi ezek hiányában a jelen gondjait. A katolikus Egyház tehát erényeket ajánl. Hatalmas lelki erôket: ingyen. Az erény állandó lelki készség, amely lehetôvé teszi, hogy könnyen és gyorsan megtegyük a jót. Kétféle képen lehet ezekhez az erényekhez hozzájutni: hosszú gyakorlással vagy Istentôl kapott ajándékként. A mostani keserves helyzetben a hosszú gyakorlásra nincs idô, mert ahogy a zsoltáros könyörgött, elôbb nekünk is ezt kell sóhajtanunk: „Szabadíts meg engem, Isten, mert a vizek immár a torkomig hatolnak”. (Zsolt 69,2) Az erôfeszítések helyett marad a buzgó ima, mint az Ószövetség bölcsének: könyörögni, hogy megkapjuk az okosságot, esdekelni, hogy ránk szálljon a bölcsesség lelke. Tehát kérni e két belénk öntött erényt. „Könyörögtem, és megkaptam az okosságot”. Okos az, aki a sokféle lehetôség között meglátja azt, ami leggyorsabban, legbiztosabban célhoz segít. Egy ország népe kerül válaszút elé: ha okos, nem várja, hogy olyan emberek vezessék ki a bajból, akik hatvan évig egyre több bajba vitték bele. Isten segít, ha tôle kérjük erôs hittel és buzgón: mutassa meg a hosszú távú biztos utat. Ezt tette Szent István, megkapta égi segítônek a Világ Királynôjét. Neki adta végrendeletben az egész országot: ezer évig biztosan éltünk. Aki helyette pár éve 391

feltolta önmagát a vezetô posztra, választott egy ügyeskedô példaképet. Azóta mindketten süllyesztôben vannak. Sajnos, a hazánk még inkább oda jutott. Most tehát legyünk okosak: nagy hittel kérjük Istent, mutassa meg minden magyarnak azt az egy utat, ami célba visz: Isten a Magyarok Nagyasszonyát ajánlja újra, és rábízza, hogy olyanok vezessenek, akiket ô irányít. „Esdekeltem, és leszállt rám a bölcsesség lelke”. Az a bölcs ember, aki mindent az örök üdvösségre rendel. Értelmét elsôsorban arra használja, hogy megismerje Istent, neki szolgáljon, és ezáltal üdvözüljön. Kincseket a mennyországra gyûjt: az igazságot és a szeretetet gyakorolja, amiért odafent fizetnek. Megérti, mert bölcs és nem mafla, hogy egyedül ezeket viszi magával, amikor meghal, minden más itt marad. Persze, amit a közjó érdekében létrehozott, azzal is bölcsen a jót szolgálja, azok érdemét is elnyeri odafönt. Jó, ha el tudja mondani: „A felbecsülhetetlen drágakövet sem állítottam a bölcsességgel) egy sorba, mert mellette minden arany csak egy marék homok, és vele összemérve az ezüst csak sárnak számít. Jobban szerettem az egészségnél és a szépségnél, és birtoklását a világosságnál is többre tartottam, mert a fény, mely belôle árad, nem alszik ki soha”. (9-10) Urunk, Istenünk! Tégy bennünket okossá és bölccsé, akkor minden jóra fordul!

Isten minden embert remekmûnek tervez, mert Ô végtelen intelligencia. Ezt a csodaszép tervet kell kidolgoznom életemmel, az igazság és a szeretet tetteivel. Ki kell tehát választanom az okosság segítségével, hogy itt és most mit vár el tôlem Isten terve, a bölcsesség pedig arra ösztönöz, hogy ezt ne önzô érdekbôl tegyem meg, hanem mások javára, akiket az Úr állított mellém, tehát szeretetbôl, mert Isten elôtt csak ennek van értéke, csak ezt jutalmazza a mennyországban. Arany, ezüst, drágakô, birtok, hatalom, mind csak eszköz, nem cél. Ugyanígy van az egészség, a szépség, az erô is. Az okos és bölcs ember az örök boldogságot szerzi meg velük. Aki viszont ezeket tekinti célnak, az nem okos, nem bölcs, ostoba eszközöket alkalmaz megszerzésükre, nem ritkán hazugságot, ármányt, gyûlöletet. Ezek nem Isten eszközei, hanem a sátáné, és alkalmazóik az örök szenvedést kapják büntetésül. [C ÉV]

✽

É VK . 28. hét vasárnap . . . . . . . . . . 2Kir 5,14-17; 2Tim 2,8-13; Lk 17,11-19

„Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” (Lk 17,18)

„H

z okosság is, a bölcsesség is erény. Az erény állandó készség a jóra. Az okosság arra képesít, hogy itt és most jól tudjam felismerni, a különbözô lehetôségek közül melyik a legjobb választás. A bölcsesség pedig képessé teszi az embert, hogy minden cselekedetét a célra, elsôsorban az örök célra tudja irányítani. Földi életünk fölkészülés az örök életre. Az örökélet lényege az, hogy látjuk az Istent úgy, ahogy van, színrôl színre. Ez vég nélküli boldogságot jelent minden üdvözültnek. Maga a boldogság azonban mindenki számára különbözô nagyságú és minôségû aszerint, hogy földi életében az ember milyen befogadó képességre tett szert. * A boldogság nagysága, intenzitása a lélekben felhalmozott megszentelô kegyelem mértékétôl függ; * minôsége pedig attól, hogyan közelítettük meg, milyen tökéletesen alakítottuk ki azt az ideált, amelyet Isten tervezett nekünk. A megszentelô kegyelmet a keresztség szentségében kapjuk meg. Ez az induló mennyiség nem egyforma, de mindenki tetszés szerint növelheti élete folyamán szentségek fölvételével, imádsággal, jócselekedetekkel.

a valakirôl azt állítod, hogy hálátlan, minden rosszat elmondtál róla”. (Római közmondás) Jézus ugyan fájó szívvel, de kimondta ezt a mélyen szántó igazságot a saját népérôl, amely Isten népének tartotta magát. Kimondta, hogy figyelmeztesse tanítványait: Isten nem tartozik senkinek semmivel. Nem lehet semmit megvásárolni tôle, mert Ô a szeretet Istene, aki végtelen jósággal odaad mindent, amit teremtményei kérnek tôle, és nem vár más viszonzást, mint a hálás köszönetet. Aki pedig ezt a csekély hálát megtagadja tôle, azt a pogány római közmondás bélyegzi meg. Jézus csak nagyon szomorú ennek az alávalóságnak láttán. Pedig ezt az esetet Jézus nyilván nagy figyelmeztetésnek szánta. Mind a tíz leprás egészséges, gyönyörû embertestet kapott, amikor megszületett. Aztán késôbb talán saját bûneik miatt kapták az akkor legsúlyosabb, legrettegettebb betegséget, az elevenen elrothadást, a leprát. Nagy kegyelemben volt részük, hogy akkor éltek, amikor Jézus a földön járt-kelt. Kilenc zsidó és egy szamaritánus leprás hallott Jézus gyógyításairól. Ezek a hírek felébresztették a Jézus jóságába és isteni hatalmába vetett hitet. Ez a hit mindnyájuknak elegendô alapot adott arra, hogy elmenjenek hozzá, és kérjék tôle a gyógyulás kegyelmét. Az is nagy dolog, ha valaki tudja, hogy Isten ajándékait, minden, ki nem érdemelt kegyelmet kérni kell. Kértek bizalommal, buzgón. Egyetlen kérô szóra meg is kapták azonnal, ha rögtön nem is észlelték. Azt a kegyelmet azonban, hogy a kapott javakat, különösen az ilyen hallatlanul nagyot, mint az ember teste rothadásának azonnali gyógyulása, meg is kell köszönni, ezt a kegyelmet vagy nem kérték, nem is kapták, vagy elnyomták

392

393

[B ÉV]

✽

É VK . 28. hét vasárnap . . . . Bölcs 7,7-11; Zsid 4,12-13; Mk 10,17-30

„Könyörögtem, és megkaptam az okosságot, esdekeltem, és leszállt rám a bölcsesség lelke” (Bölcs 7,7)

A

a lelkükben. Pedig egyikük példája újabb kegyelmi indítást jelenthetett, amint megfordult, és elindult vissza, Jézus felé. Köszönte a nagy kegyelmet szóval, térdhajtással. Rá vonatkozott Jézus dicsérete, társaira nem. Ez a dicséret így szólt: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged”. (19) A többi felett érzett felháborodását pedig jogosan nézzük úgy, hogy a gyenge hit csak átmeneti gyógyításra volt elég. Sokan éreztük, hogy a hitetlenség romboló ereje nagy pusztításra adott lehetôséget a sátánnak, nemcsak a hitéletben, de gazdasági, társadalmi és erkölcsi téren is. Amikor látjuk, hogy rimánkodó imánk nyomán Isten irgalma elindította a javulást, merjünk Jézusnak és Szûz Anyánknak, a mi Nagyasszonyunknak méltóan hálát adni, hogy a hitünk minket is megmentsen. [C ÉV]

✽

É VK . 28. hét vasárnap . . . . . . . . . . 2Kir 5,14-17; 2Tim 2,8-13 Lk 17,11-19

„Nem fogadok el semmit” (16)

H

itetlenek elôtt akár egy szép idillnek is tûnhet az itt leírt történet: egy izraeli kislányt portyázó szír katonák elfognak, elrabolnak. Námán feleségének a szobalánya lesz. A férj a szír királyi hadsereg parancsnoka, de beteg: leprás. A kislány ezt megtudja, s mivel nemcsak asszonya, de a ház ura is jól bánik vele, sajnálja Námánt. Beszélgetés közben úgy nyilatkozik, hogy a hazájában él egy próféta, aki meg tudná gyógyítani. Ezt a gyermekded hitet komolyan veszik a kislány gazdái. A hadsereg-fôparancsnok elmondja királyának a kínálkozó lehetôséget, ô pedig kísérôlevelet ír az izraeli uralkodónak, melyben kéri Námán meggyógyítását. A király elolvassa a levelet, provokációnak minôsíti. Elizeus azonban magához hívatja a beteget, majd egyszerû fürdést ír neki elô a Jordán folyóban. A nagyúr ezt visszautasítja, majd szolgái okos szavára megteszi: hétszer megfürdik, meggyógyul. Boldogan megy vissza Elizeushoz megköszönni a gyógyulást, és kéri, fogadja el hálája jeléül a magával hozott tíz talentum ezüstöt, hat ezer aranyat és tíz öltöny ruhát. A próféta azonban ezt válaszolja: „Úgy igaz, ahogy az Úr él, akinek szolgálatában állok: nem fogadok el semmit”. (16) Gondolom, a Szentírás tagadói vagy talán még modern magyarázók is valóban kedves álomnak minôsítik ezt a csodálatosan szép történetet. Mert hogy igaz történet, ahhoz semmi kétség nem fér. Önmagában az a tény, hogy Királyok könyvében tényként szerepel, kötelezô elfogadni ilyennek. De Isten Fia földi életében maga is megerôsíti: „Sok leprás volt Elizeus próféta idejében, de azok közül senki sem tisztult meg, csak a szíriai Námán” (Lk 4,27) De ha Jézus nem mondta volna ennyire nyiltan a történelmi tényt, az Ô általános tanítása alapján is erre a következtetésre kellene jutnunk. Ô ugyanis a fogoly lányka hitét magasztalja, amikor így szól: „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint a gyermek, nem jut be oda.” (Lk 18,17) 394

Az a leírás is nagyon reális, hogy a szíriai király nem érti, hogy nem a zsidó király tud segíteni a gyógyíthatatlan leprán, hanem az igaz Isten képviselôje, a próféta. A zsidó királynak is külön kell üzenni: „Miért szaggattad meg ruháidat? Jöjjön hozzám, s tudja meg, hogy van próféta Izraelben.” (2Kir 5,8) Maga Námán is az anyagiak erejében bízik, ezért visz magával tíz talentum ezüstöt, hatezer aranyat és tíz öltönyt. Ezt nem kenôpénznek szánja, de illik honorálni a király nagylelkû gyógyító erôfeszítését. A próféta ki sem megy köszönteni a nagyurat, csak kiüzen: „Menj, és fürödj meg hétszer a Jordánban, s akkor tested visszanyeri egészségét s megtisztulsz”. (5,10) Udvariatlan és túl egyszerû üzenet. Folyók Szíriában is vannak. De neki akadnak okos szolgái, akik bölcs tanácsot tudnak adni: „Apám, ha nagy dolgot mondott volna is neked a próféta, bizonyára meg kellett volna tenned. Mennyivel inkább, hogy most csak ezt mondta neked: Fürödj meg és megtisztulsz.” (5,13) Tisztulása után nagy boldogan megy hálálkodni, de ezt az óriási, megfizethetetlen szolgálatot honorálni akarja, ezért ajánlja fel a gyógyítónak kincseit. Mennyire emberi gesztus ez is. A válassz azonban teljesen szokatlan: „Úgy igaz, ahogy az Úr él, akinek szolgálatában állok: nem fogadok el semmit”. (16) Azok a betegségek, amelyek hazánkat sorvasztják, rosszabbak, mint a lepra. Valóban gyógyíthatatlanok? Emberi erôvel bizonyosan. De itt van közöttünk maga az Isten Fia, aki egyetlen szóval tíz leprást gyógyított meg annak idején, neki tíz millió magyar meggyógyítása sem okoz gondot. Aki ezt hittel felfogja, térdeljen elébe és esedezzék a többi közömbösért vagy merev-hitetlen honfitársunkért. Aztán neki köszönjünk meg mindent, ha majd kiemel a megmászhatatlannak vélt nyomorgödörbôl. É VK . 28. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 1,1-7; Lk 11,29-32

A

liturgikus beosztás Szent Pál apostol legfontosabb levelét olvastatja velünk a következô napokban, hetekben. Pál még nem járt Rómában, amikor ezt a levelet megírta. Késôbb, amikor fogolyként odavitték Jeruzsálembôl, nem mozoghatott szabadon a császárvárosban, de ôt szabadon felkereshette bárki. Levelében most nem hivatkozhat arra, mint más levelekben teszi, hogy voltam nálatok, én alapítottam az egyházközséget, és most szeretném folytatni a megkezdett munkát levelemmel. Arra sem hivatkozhat, hogy a tanítványai voltak a címzett közösség megszervezôi, és ô is készül hozzájuk. Pál személyes ismeretség nélkül igyekszik a római keresztény közösségnek javát szolgálni. Mint a pogányok apostola , mert a birodalom központja pogányok lakhelye, de azt is tudja, hogy szép számmal élnek ott zsidók is. Arról is értesülhetett, hogy a Rómában élô zsidók már több kinyilatkoztatott igazságot közöltek a római pogányokkal, akik abban az idôben kétezernél több bálványt imádtak. Az egyistenhit tehát mások révén már ismerôs volt nekik. A zsidók 395

térítô tevékenységébôl a pogányok megtudhatták, hogy az ember lelke a halál után nem árnyékvilágba kerül, hanem az egyetlen Isten, aki a világot teremtette, minden embert arra hívott meg, hogy végtelen boldogságba jusson. Ennek érdekében majd valamikor küld az embereknek Megváltót, aki visszasegíti a vétkes embereket Istenhez. Egyelôre ezt a zsidókon keresztül mûveli a mózesi törvények segítségével. Pál viszont azt tanítja, hogy a Megváltó már elérkezett, szenvedett és meghalt értünk, fel is támadt. Az ô halála a megigazulás oka, tehát a Jézusból fakadó kegyelem az üdvösség eszköze. Eme általános alapvetés után lássuk a levelet. „Pál, Jézus Krisztus szolgája, meghívott apostol, akit Isten kiválasztott evangéliuma számára, – amelyet Isten elôre megígért a szent iratokban prófétái által Fiáról, Jézus Krisztusról, a mi Urunkról.” (Róm 1,1-3) Az apostol tehát illôen bemutatkozik az ismeretlen közösségnek. Már nem a Saul nevet használja, hanem a római Paulus-t. Elmondja azt is, hogy ô ugyanúgy Jézustól kapta az apostoli hivatást, mint akiket Jézus nyilvános mûködése idején hívott meg tanítványnak, majd a sok közül tizenkettôt kiválasztott fôtanítványnak, külön nevet is adott nekik: apostol. Ez ugyanis küldöttet jelent, s nekik adta feladatul, hogy hirdessék az egész világon minden népnek Jézus evangéliumát, az örömhírt, hogy már meg vagyunk váltva. Röviden megemlíti, hogy ez a Jézus az Istennek a Fia, a Fiúisten. Róla beszélt Mózes, és az ô nyomában a zsidó nép is, hogy majd eljön. Pál már örömmel közölheti, hogy itt járt már a földön, megváltott minket.: „Fiáról, Jézus Krisztusról , a mi Urunkról (van tehát szó), aki testileg Dávid nemzetségébôl született, de akit a szentség Lelke szerint a halálból való feltámadás által Isten hatalmas Fiául rendelt”. (3-4) It az apostol tehát már bizonyítja azt, hogy az Ószövetségben megígért Megváltó, az ôsi rendelés szerint Dávid fia testileg, de a zsidó fôtanács kellôen meg nem alapozott ítélete ellenére Isten a feltámadása által bebizonyította, hogy Isten Fia. A kiválasztása alapján ti, római keresztények az ô kegyelmébôl vagytok Isten gyermekei., meghívott szentek. „Kegyelem és békesség nektek Istentôl, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!” (7) É VK . 28. hét hétfô . . . . . . . . . . Gal 4,22-24.26-27.31-5,1; LK 11,29-32

test szerint született, aki pedig a szabad asszonytól, ígéret folytán. Ezeket példázatképpen mondták; mert ezek az asszonyok a két szövetséget jelentik: az egyik a Sínai hegyrôl valót, amely szolgaságra szül, ez Hágár. Hágár voltaképpen az Arábiában lévô Sínai hegyet jelenti, s megfelel a mostani Jeruzsálemnek: ugyanis fiaival együtt szolgaságban él. A magasságbeli Jeruzsálem pedig szabad: ez a mi anyánk”. (Gal 4,21-26) Az apostol a fentebb jelzett helyekre utal a Teremtés könyvébôl. Ott áll írva: Mivel Sára, Ábrahám szeretett felesége az ígéret elhangzása után sem tudott sokáig fiút szülni, elvesztette anyai reménységét, és férjének adta mellékfeleségül az egyiptomi szolgálóját, Hágárt. Ô áldott állapotba került, és Sára térdén szülve a gyermek nemcsak Ábrahám fiának számított, hanem Sáráénak is. A szolgáló viszont lenézte magtalan úrnôjét. Ez volt a büntetése, mivel be akart segíteni okoskodásával Isten felséges terveibe. Aztán amikor Sára az Úr ígérete szerint szintén anya lett, megszülte Izsákot, utána Hágár fia, Izmael tehertétel lett a számára. El is küldette anyjával együtt. Ô lett az arabok ôsapja, mint a zsidóké Izsák. A két nép tehát féltestvér, örök ellenségek. Mint a jövendô elôképei pedig az arabok szolgaságukkal a törvényt szolgáló zsidókat jelképezik, a földi Jeruzsálem fiai pedig, a zsidók, a szabad asszony leszármazottaiként a Megváltó népét, a keresztényeket jelentik az apostol olvasatában. Az apostol most a keresztény galatákhoz beszél. „Ti pedig, testvérek, mint ahogy Izsák, az ígéret fiai vagytok. Tehát, testvérek, nem a szolgálónak vagyunk fiai, hanem a szabad asszonynak. Erre a szabadságra tett szabaddá minket Krisztus. Legyetek tehát állhatatosak, és ne vegyétek ismét magatokra a szolgaság igáját”. (Gal 4,28.31-5,1) Talán még szívesebben fejeznénk be ezt okos fejtegetést ezzel: Örülünk annak, hogy Jézus Krisztus megváltott minket, és eleve Isten gyermekei vagyunk a szent keresztség révén. É VK . 28. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 1,16,25; Lk 11,37-41 „Nem szégyellem az evangéliumot, mert az Isten ereje mindenkinek az üdvösségre.” (Róm 1,16))

A

zent Pál apostol visszatér gondolatban Ábrahám történetére. A levele elôbbi részleteiben is megemlegeti, hogy nem a törvény és nem az ábrahámi elkötelezettséget jelentô körülmetélkedés az üdvösség nagy eszköze, amit a zsidók olyan fennen emlegetnek, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit. Most újabb érveléssel áll elô: „Mondjátok meg nekem, akik a törvény alatt akartok lenni: nem halljátok a törvényt? Mert írva van: Ábrahámnak két fia volt, egy a szolgálótól és egy a szabad asszonytól. De az, aki a szolgálótól volt,

z apostol itt beszámol arról a római híveknek, hogy már többször is el akart utazni Rómába, mert ösztökélte erre az evangélium hirdetésének forró vágya. Erre kapott ugyanis megbízatást, hogy hirdesse görögnek, zsidónak és barbárnak egyaránt. Természetesen a birodalom fôvárosa nem volt terveiben kizárva ebbôl a jóakaratból, de önhibáján kívül eleddig ez a terve nem sikerült. Róma a mûvelt emberek nagyvárosa. Igaz, a római nép nem filozófus természetû, nekik inkább a jog volt a kenyerük és az államalapítás, kormányzás tudománya. De szívesen alkalmazták a görög tanítókat. Rómaiak nem is nagyon vállalkoztak pedagógusi pályára. Az a közmondás járta náluk: „Akit az istenek gyûlöltek, azt rendelték pedagógusnak”. De virágzott a szónoklattan

396

397

„Erre szabadságra tett szabaddá Krisztus” „Mert írva van: Ábrahámnak két fia volt, egy a szolgálótól, és egy a szabad asszonytól” (Gal 4,22)

S

és a költészet. Velük szemben az evangélium nagyon egyszerûnek, római oldalról szégyellnivalónak tûnt. Pál erre válaszol a levelében: „Nem szégyellem ugyanis az evangéliumot, mert Isten ereje az mindenkinek az üdvösségre, aki hisz, elsôsorban a zsidónak, aztán a görögnek. Mert Isten igazsága nyilvánul meg benne, amely a hitbôl hitre vezet, amint írva van: „Az igaz a hitbôl él”. (Hab 2,4), (Róm 1,16-17) Az apostol tehát hangsúlyozza, hogy az evangélium igazságot tanít, megigazulást szerez a hívôknek, vagyis a bûnösöknek isteni igazságot, megigazulást nyújt Jézus szenvedésébôl és halálából. Ezt hinni kell, mert az apostoli tanúságtételen kívül nincs más támpontunk. Mások számára a feltámadás nem tapasztalati tény. Mi az apostolok tanúságára támaszkodva valljuk igaznak, hogy Jézus szenvedése megtörtént, meg is halt a mi megigazulásunkért, és föl is támadt üdvösségünkért, vagyis hogy halálunk után nyitva lesz számunkra a mennyország. Az apostol következô gondolata igen fontos, mert az istenismeret alapja. Az emberi megismerés mindig az érzékeléssel kezdôdik. Isten láthatatlan, mert semmi anyag nincs a létében. Viszont amit létrehozott a teremtésben, az tapasztalható. Azt is megtapasztalja az ember, hogy az anyagi létezôk egy másik létezôbôl erednek, az elôbbi magjából kelnek ki. Létük közvetlen oka egy másik létezô. Ez azonban nem mehet visszafelé végtelen sorban, mert végtelen sor nem létezik. Ami van [létezik], az vagy sor, vagy végtelen. A sornak ugyanis mindig van eleje és vége (fasor, házsor, számsor). A végéhez pedig mindig lehet hozzátenni vagy belôle elvenni, és akkor a sor értéke megváltozik. Végtelen az, amihez sem hozzátenni, sem belôle elvenni nem lehet úgy, hogy az az értékén változtasson Végtelen sor tehát egyszerûen lehetetlen. Ebbôl következik, hogy az emberi értelem természetfeletti segítség, kegyelem nélkül is pontosan rájön, hogy a világ nem lehet önmagától. Olyan oka van a világ létének, amely önmagától való, végtelen szellem. A világ létébôl, szépségébôl következtetni lehet tehát a teremtôre, az Istenre. Mivel ezt a logikus következtetést elmulasztották, illetôleg megcsúfolták azzal, hogy anyagból készült tárgyakat vagy teremtményeket neveztek el isteneknek, bálványként imádták ezeket: „Ezért Isten átadta ôket szívük vágya szerint a tisztátalanságnak, hogy maguk becstelenítsék meg testüket, mint olyanok, akik felcserélték Isten igazságát a hazugsággal, és inkább tisztelték és szolgálták a teremtményt, mint a Teremtôt, aki áldott mindörökké. Ámen”. (Róm 1,24-25)

és rossznak lenni olyan jó”. Az egyik civil hitoktatónô apró gyerekeknek magyarázta a mennyország örömeit. Egyikük jelentkezett és határozott hangon kijelentette: „Én nem akarok a mennyországba menni!” Döbbent csend. „Miért?” „Mert nem akarom tartani a liliomot”. – Késôbb nekem elmesélték ezt a lehangoló történetet. Én nem botránkoztam meg a kisfiún, sôt el is mosolyodtam, mert ismertem a templomot, ahová azok a hittanosok misére jártak. A kis hittanosok helye a szentély közvetlen közelében volt. Felettük a falra festve angyalka volt látható, aki a levegôben vízszintesen lebegve liliomával az oltárszekrényre mutatott. Az a mozgékony kisfiú riadtan nézte vasárnapról vasárnapra az angyalkát, hogy még mindig mozdulatlanul kell feküdnie és tartani a szál liliomot… Sajnos, gyerekes fogalmaktól hemzseg sok mai ember fantáziája. Hallgatják az apostol intelmeit: „A test cselekedetei nyilvánvalók: Paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás,. irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekrôl elôre mondom nektek, mint elôbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát”. (Gal 5,1921) A mai társadalom lehet, hogy nem boldog ezek között a szörnyû viszonyok között, de hogy sok ember, fiatal és élemedett ismételten keresi és úszkál ezekben a bûnökben, azt lépten-nyomon tapasztalhatjuk. Tivornyázás közben nem sok eséllyel ajánlgatnánk nekik a mennyországot. Aki a kocsmaasztalt döngeti, és harsogja: „Kocsmárosné száz szál gyertyát, száz itce bort ide az asztalra!” – annak hiába ajánlgatnánk a gyönyörû szentmisét. Viszont kétségtelen, sokan vagytok, akik a Lélek szavát köznap is meghalljátok a lelketekben, és jöttök a jézusi engesztelô áldozatra köznap is. „A Lélek gyümölcsei pedig: a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hûség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincsen törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és a kívánságokkal együtt. Ha a Lélek által élünk, járjunk is a Lélek szerint!” (22-25) É VK . 28. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 2 1-11; Lk 11,42-46 „Istennél nincs személyválogatás”. (Róm 2,11)

I

gyik kis tanítványom édesanyja megkérdezte nehezen fegyelmezhetô kisfiát. „Kisfiam, miért vagy te ilyen rossz, miért nem vagy jó?” A kis lurkó töprengeni kezdett, és így válaszolt: „Anyu, azért, mert jónak lenni olyan rossz

sten maga végtelen igazság és végtelen szeretet. Az Isten országának is ez a két erény az alapja. Ezért kéri számon az apostol azokat az embereket, akik ezt a két alapigazságot nem tudják, vagy nem akarják komolyan tudomásul venni. „Nincs tehát mentség számodra, bárki légy, te ember, aki ítélkezel, mert azzal, hogy mást elítélsz, önmagadat ítéled el, hiszen te, aki ítélkezel, hasonlókat teszel”. (1) Mit akar mondani az apostol a rómaiaknak és az egész világnak? Azt, hogy az isteni igazság tárgyilagos norma. Amikor valakinek a tetteit megítéli Isten, ez az ítélet mindig helyes, mert Isten nem azt nézi, ki tett vala-

398

399

É VK . 28. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . Gal 5,18-25; Lk 11,42-46 „Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt”. (Gal 5,18)

E

mit, hanem a szándékot figyeli, miért tette az illetô. Ha a cselekedet megfelel a normának, amit Isten állandó mércének készített, az a cselekedet igaz tett, bárki mûvelte is. Ha az isteni szabálynak nem felel meg, akkor viszont a tett nem igazi, bárki tette is, hanem hamis. Sajnos, ezt az alapvetô kérdést sokan nem veszik komolyan napjainkban. Az önérdek alapján állva arra állították a mércéjüket, hogy ami neki vagy az érdekeltségi köréhez tartozónak az elônyét szolgálja, azt helyesnek nyilvánítják, meg is védik. Teszik ezt nemcsak egyszerû vitákban, hanem súlyos felelôsség esetén is. Anyagi vagy erkölcsi síkon történik ez a hamisítás, mindenképpen rossz. Isten elôtt mindkettôért felelni kell. Isten nem személyválogató, tehát nem lehet ráfogni, hogy alkalmazkodik valaki véleményéhez az ítéletében. A hazugságot mindig fel fogja fedni, és keményen bünteti is. A korunkban divatos hazudozások, mellébeszélések, maffia szerû összefonódások a gazdagabbak, hatalmasok részérôl igazán nem lesznek törvényessé tehetôk Isten elôtt. „Isten malmai lassan ôrölnek”, mondja a közmondás. Ebbôl egyesek arra következtetnek, hogy bármit tesznek is, nincs igazi következmény, hogy ha kellô információk forrásai a csalók kezében vannak, akkor bátran számíthatnak a gyôzelemre. Pénzen mindenki megvehetô, erre alapozzák sorozatos hazugságukat. Mások pedig abban bíznak, hogy Isten annyira jóságos, hogy mindent elnéz a gazembereknek. Az apostol óva int ettôl a veszedelmes tévhittôl: „Vagy megveted türelmének, jóságának és hosszantûrésének gazdagságát, s nem fogod fel, hogy Isten jósága bûnbánatra vezet?” (4) Igen, könnyû a sátánnak becsapnia a hitetlen embereket, mert elhiteti velük, hogy Isten tehetetlen ellenük, nem is igazán törôdik a világ dolgaival. A jámbor hitû középkor végén ezzel próbálták a vallásos szellemet csökkenteni: az Isten a teremtés után elvonult a harmadik égbe, és ott él boldogan elhúzódva a világtól. Tény, hogy türelmes, de ez nem tart örökké. „Pedig konokságod és megátalkodott szíved által haragot halmozol magadra, a harag napjára, amikor Isten igazságos ítélete megnyilvánul, s ô majd megfizet mindenkinek tettei szerint: örök élettel azoknak, akik jócselekedetben való kitartásukkal dicsôséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, haraggal és bosszúval a viszálykodóknak és azoknak, akik nem engedelmeskednek az igazságnak, hanem a gonoszságnak hisznek”. (5-8) Jó lenne elgondolkodni sok mai gonosznak, akiket nem érdekelnek a nyomorultak jajszavai, sem az igaz emberek figyelmeztetései. Isten örök, nem részrehajló.

É VK . 28. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ef 1,3-10; Lk 11,47-54

400

401

„hogy Krisztusban, mint Fôben, újra összefogjon mindent” (Ef 1,10)

P

ál apostol ebben a levelében is azokhoz a kisázsiai hívekhez szól, akik pogányságból tértek meg az egy igaz Istenhez. Ezt a nagy kegyelmet említi mindjárt a megszólítás után: „Áldott legyen Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene és Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket.” (Ef 1,3). Nem szól az ószövetségi elôkészítô idôrôl, a törvényrôl és az ábrahámi kiválasztottság jelérôl, a körülmetélésrôl, ami olyan sok gondot okozott az elôzô napokban olvasott Galata-levélben. Szinte az idôk elejére röpíti vissza olvasóit, amikor még erôsen élt a tudat az emberekben, hogy Isten ôsszüleinket és velük együtt minden utódjukat gyermekévé fogadott. Igaz, a sátán mesterkedése miatt elszakadtunk a Mennyei Atyától, de Ô már elküldte Fiát, a Második Isteni Személyt, aki emberként a földre született, megváltott minket, és most össze akar ölelni az Atya magával is, egymással is minden embert. „Mert kiválasztott minket ôbenne a világ megteremtése elôtt, hogy szentek és szeplôtelenek legyünk elôtte a szeretetben. Eleve arra rendelt minket, hogy fiaivá fogadjon Jézus Krisztus által akaratának jóságos tetszése szerint, és magasztaljuk dicsôséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában”. (4-5) Az tehát hangsúlyt kap, hogy közben iszonyú katasztrófa áldozata lett az emberiség, és Istentôl elszakította a bûn. Ez a most kapott kegyelem, amely az Ószövetséget kiiktatva közvetlenül lett az efezusiak nagy ajándéka. Egy kicsit magunkra is gondolhatunk, amikor ezt olvassuk, hiszen minket is a Megváltó kegyelme emelt Isten gyermekeinek méltóságára. Mintegy zenemû nagy nyitányában a kibontandó téma felbukkan, úgy látjuk megjelenni az általános igazság után a megváltás közvetlen árát és eredményét is: „Benne van számunkra a megváltás az ô vére által, a bûnök bocsánata, kegyelme gazdagságának megfelelôen, amelyet igen bôségesen juttatott nekünk minden bölcsességgel és ismerettel”. (7-8) Mindezt hosszú történelem elteltével vitte végbe az Atya, de jóakarata mindig megmaradt töretlenül: „Megismertette ugyanis velünk akaratának a titkát jóságos tetszése szerint, amelyet elhatározott benne az idôk teljességének megvalósításáról, hogy Krisztusban mint Fôben újra összefogjon mindent, ami az égben és ami a földön van”. (910) Pár napig errôl a nagy ajándékról, Istenünk, Atyánk örök terveirôl hallunk, amiket Jézusunk valósított meg mindnyájunk örömére.

É VK . 28. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . Róm 3,21-30; Lk 11,47-54 „Most azonban Isten igazsága nyilvánvalóvá lett, függetlenül a törvénytôl”

A

megigazulás fogalma elég nehéz lecke a katolikus hittanban a legtöbb hívô részére. Feladatomnak érzem ennek tisztázását. A megigazulás fogalmának tisztázása elôtt újra visszatérek a sokszor emlegetett igazság fogalmához. Igaz az, ami megfelel a fogalmának, vagyis azt jelenti nekem is, amit Istennek. Isten Ádámot és Évát a lelkük megteremtésekor egyidejûleg megajándékozta a megszentelô kegyelemmel. Ennek legfontosabb feladata és gyümölcse, hogy az embert Isten felemeli a teremtményi síkról önmagához: gyermekévé fogadja. Isten ettôl a pillanattól igazán Atyánk, mert gyermekévé fogadott az ôsszülôkkel együtt minden embert. Mi pedig igazán gyermekei vagyunk, bár csak fogadottak, de ez is érvényes gyermekség. Ekkor az ôsszülôk az igazság állapotában voltak. Az ôsbûnt elkövetve elvesztették az istengyermekségüket még a mi kárunkra is. Tudatos halálos bûnükkel az ördög alattvalói, rabjai lettek. Nem gyermekei, hanem rabszolgái. Isten nem vetette azonnal pokolra az ôsszülôket. Megígérte nekik a Megváltót, aki széttiporja a sátán hatalmát, és visszaszerzi istengyermekségünk lehetôségét. Isten elôbb egy nemzetnek, a zsidóknak adta meg a jogot, hogy nagy kiváltságként gyermekei lehetnek, ha elfogadják és megtartják Isten törvényeit. A mennyország ezzel még nem nyílt ki, de ez a nép megszüli majd a Megváltót, aki visszaszerzi nekik és rajtuk keresztül minden népnek a megszentelô kegyelmet. Semmi közlésünk nincs arról, hogyan kapták meg egyesek ebben az idôben a megszentelô kegyelmet, de akik az egész törvényt megtartották, azok üdvösségre juthattak. Valószínûbb, hogy Jézus halálának érdemeit vette elôre, aki a megszentelô kegyelmet akkor megkapta. Aki a megszentelô kegyelmet megkapta Jézusra való tekintettel, arra mondjuk, megigazult. „Ábrahám hitt Istennek, s ez megigazulásul tudatott be neki”. (Ter 15,6), (Gal 4,3) Okosabb lenne megtanulni ezt így: visszakapta, mert a mi jogos örökségünket vesztették el az ôsszülôk a mi kárunkra, Jézus pedig visszaszerezte nekünk. Általa tehát megigazultunk, újra Isten igaz gyermekei lettünk, ô pedig igazán Atyánk. Jézus a feltámadása után fogalmazta meg ezt az igazságot: „Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez”: (Jn 20,17) Ezek után talán jobban értjük Szent Pál tanítását: „Most azonban Isten igazsága nyilvánvalóvá lett, függetlenül a törvénytôl. A törvény és a próféták tanúságot tesznek róla. Isten igazságát ugyanis a Jézus Krisztusban való hit által nyerik el mindazok, és száll mindazokra, akik hisznek benne; különbségtétel ugyanis nincsen. Mert mindnyájan vétkeztek és nélkülözik Isten dicsôségét, s így megigazulnak ingyen az ô kegyelmébôl a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van, akit Isten rendelt hit által való engesztelésül az ô vére által, hogy így kimutassa a maga igazságát, miután eltûrte az elôzô idô bûneit”. (Róm 3,21-25) Luther Márton egész 402

életében viaskodott a megigazulás katolikus tanításával. Végül azzal zárta le a maga elgondolását: A bûnbánat szentségével Isten nem teszi az embert igazán megigazulttá, csak fátyolt terít a bûnökre. Milyen jó, hogy Szent Pál érthetôen megmagyarázza ezt mi pedig biztosak lehetünk Egyházunk tanításában. É VK . 28. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ef 1,11-14; Lk 12,1-7 „Benne részesei lettünk az örökségnek mi, akik erre rendeltettünk”. (Ef 1,11)

V

ajon milyen örökségrôl beszél az apostol? Mondhatnánk azt is, hogy a Teremtô gyermekeivé fogadott bennünket Ádám és Éva, tehát ôsszüleink alkotása pillanatában. Gondoljunk csak arra, hogy amikor az ember teremtését elhatározta, hangsúlyozta az Úr, hogy az embert férfinak és nônek teremtette, és akkor lesz az új teremtmény beteljesült alkotás, amikor ketten egy test, vagyis egy összetartozó szervezet válik belôlük a házasságban, és kettejük szerelmének gyümölcse megszületik. A háromságos tükörkép, az Isten Szentháromsága teremtett síkon (vö. Ter 1-2). Ki mert volna erre gondolni? És ki merte volna azt gondolni, hogy ez a felséges isteni idea elsötétül, hogy a kezdet, a szülôk ketten, rontják el Isten mûvét? Ki merte volna azt gondolni, hogy istengyermekségünk az ôsszülôk ostobasága, engedetlensége miatt elveszik? Isten azonban rögtön új tervet alkotott: Fiának úgyis öröktôl fogva azt a küldetést szánta, hogy egykor legyen emberré, vagyis istensége mellé vegyen fel egy teljes emberi természetet. Jövendô teste legyen ôsmintája minden anyagnak, emberlelke pedig minden szellemi létezônek. Aztán egykor a történelem folyamán vegye is fel egy szûz-anyától a teremtett világ ôsmintáját konkrét formában. Ezzel teljesült volna be az említett páli mondat: „Benne részesei is lettünk az örökségnek, mi, akik erre rendeltettünk annak végzése szerint, aki mindent akaratának végzése szerint cselekszik”. (Ef 1,11) Az eredeti terv azonban meghiúsult már akkor, amikor a jövendô jézusi lélek szerint teremtett angyalok egy része fellázadt Teremtôje ellen és ördöggé lett. Majd az embert csábította hasonló vétekre, hogy elrontsa teljesen az örök tervet. Csodálatos az Istenatya végtelen szeretete irántunk! Azonnal megújítja az emberrel kapcsolatos tervét. Eljön majd Fia megtestesülésének az örök terv szerinti ideje. Ekkor a bûn ellenére is elküldi Fiát a földre, felveszi az emberi természetet, beteljesíti Atyja tervét, azzal a változtatással, hogy az emberek bûneiért vállalja a megváltói szenvedéseket, a kereszthalált, és feltámadva halottaiból kiérdemli, hogy embertestvérei is feltámadhassanak, az Atya gyermekei lehessenek: „annak végzése szerint, aki mindent akaratának végzése szerint cselekszik, hogy magasztaljuk az ô dicsôségét mi, akik már azelôtt is reméltünk Krisztusban”. (11-12) 403

Most pedig nemcsak az efezusiaknak ír konkréten az apostol, hanem nekünk, sôt az egész emberi történelemben élt és majd élô keresztényeknek: „Benne ti is hallottátok az igazság igéjét, hittetek is neki, és megkaptátok a megígért Szentlélek pecsétjét, aki foglalója örökségünknek, amíg Isten teljesen meg nem váltja tulajdonát dicsôségének magasztalására”. (13-14) É VK . 28. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 4,1-8; Lk 12,1-7 „Ábrahám hitt Istenek, s ez megigazulásul tudatott be neki”. (Róm 4,3)

T

egnapi elmélkedésünkben a megigazulásról gondolkodtunk. Az volt a végkövetkeztetésünk, hogy az eredeti bûntôl, ettôl a bûnös állapottól, Isten tud csak megszabadítani bennünket a Jézus Krisztus által megszerzett megváltás következtében: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik”. (Mk 16,15-16) Ma a liturgia keretében Egyházunk is ezt a megállapítást olvastatja a Római levél keretében, mint az Ószövetségben közölt igazságot (Ter 15,6). Amikor Isten megszólította Ábrahámot, és bemutatkozott neki, hogy Ô az a hatalmas, örökké élô Isten, aki az eget és a földet teremtette. Tudtára adta a kiválasztott férfiúnak, hogy bûnökben él, mert ócska anyagot imád a szellemi létû mindenható Isten helyett. Hagyja el apja és rokonsága bálványozását, higgyen neki, és hite bizonyságául Istennek engedelmeskedve települjön át egy teljesen ismeretlen földre. Ott egyelôre vándorként kell majd élnie, a föld füvéért ott is bért kell fizetnie, de majd születik fia, annak leszármazottai megkapják Istentôl azt a bizonyos földet örökös tulajdonul. Még azt is hozzáfûzte: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”. (Ter 12,3) Vagyis az ô késôi utódja lesz majd a Megváltó. Ábrahám ekkor még nem tett Istenért semmi foghatót. „Csak” elhitte szívbôl, amit Isten közölt vele, és készséges volt eme hitnek megfelelôen mindent megtenni, amire parancsot kapott. „Mert mit mond az Írás? Ábrahám hitt Istennek, s ez megigazulásul tudatott be neki”. Isten látta a hitét, Ô számította be neki megigazulásul, vagyis az eredeti bûntôl és a bálványimádással elkövetett bûnöktôl és minden más vétektôl megszabadította az Úr, és gyermekévé fogadta igazán. Ennek a betetôzése volt az az ígéret, hogy benne nyer áldást a föld minden nemzetsége is. Pál apostol kihangsúlyozza, hogy itt nem jöhetett szóba fizetés, mivel fizetni a munkát, a bért szokás. „Annak ellenben, aki nem visz végbe tetteket, hanem hisz abban, aki megigazulttá teszi a bûnöst, annak a hitét számítják be megigazulásul Isten kegyelmének végzése szerint. Mint ahogy Dávid is hirdeti annak az embernek a boldogságát, akinek Isten beszámítja a megigazulást tettek nélkül: Boldogok, akiknek megbocsátották gonoszságait és elfeledték bûneit. Boldog a férfi, akinek az Úr nem számítja be bûneit”. (Zsolt 32,1-2), (Róm 4,5-8) 404

Egyházunk is ugyanígy gondolkodik a megigazulásról. A kisbaba nem tud sem jót, sem rosszat tenni, mert sem az értelme, sem az akarata nem tud mûködni testi gyengesége miatt. A katolikus anyaszentegyház – és a görögkeleti is – , nyugodtan megkereszteli a csecsemôket, mert elfogadja Isten nevében a szülei hitét. A kisbaba így tudta nélkül megkapja a megigazulást, az istengyermeki méltóságot, mint ahogyan szüleitôl és a lelket teremtô Istentôl megkapta tudta nélkül a természetes emberi életet is. A szülôknek, legalább az egyiknek, viszont garanciát kell vállalnia azért, hogy amint szellemi fejlôdése megindul, tudatosítja benne azt, hogy van neki mennyei Atyja is, aki ôt végtelenül szereti, gondoskodik róla és egy még szebb világot akar neki adni örökös otthonul. É VK . 28. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ef 1,15-23; Lk 12,8-12 „Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsôség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek ôt” (Ef 1,17)

A

tegnapi efezusi levélrészletben megismertette velünk Szent Pál apostol az Atya többszörös jóságát, amikor Fiát eleve minden teremtmény ôsokának rendelte, majd a bûnbeesés után nem vonta vissza irántunk tanúsított testvéri szeretetét, valóban felvette természetünket, és megtestesülése után szenvedése és kereszthalála árán visszaszerezte nekünk az elvesztett jogot, hogy Atyjának fogadott gyermekei legyünk ismét. Ma ezt aztán örömmel alkalmazza az efezusi hívekre is: „Ezért én is, miután hallottam az Úr Jézusban való hitetekrôl és az összes szent iránti szeretetetekrôl, nem szûnök meg hálát adni értetek, megemlékezve rólatok imádságaimban, hogy Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsôség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek ôt”. (Ef 1,15-17) Pál itt érzékelteti, hogy csak hallotta a sok jót az efezusi hívekrôl, tehát nem az ô érdeme az elnyert kegyelem. Azt is elénk tárja, hogy imájában kéri számukra a bölcsesség Lelkét, hogy a további gyakorlatban is felismerjék a Lélek által, mi mindent kell még megismerniük Isten velük kapcsolatos terveibôl, hogy minden jót megtehessenek, amit velük akar megtetetni az Úr a melléjük rendelt emberek javára. Ebben a földi életben kell ugyanis kiérdemelnünk mások boldogításával a magunk túlvilági boldogságát. A bérmálásban az Atya és a Fiú azért árasztja ránk a Szentlelket, hogy bennünk lakjék állandóan, és ha kérjük, nyissa rá szemünket az Atya terveire. Így nem sötétben tapogatózunk, nehogy a magunk vagy mások esetleg hamis vagy netán bûnös ötletei szerint cselekedjünk. Mert mindaz, amit nem Isten terve szerint végzünk, lehetnek nagy lépések, de nem az Isten útján visznek elôre bennünket. (Szent Ágoston) „Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsôséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ô hatalma rajtunk, akik hiszünk”. (18-19) Az apostol Jézus példájára hivatkozik: „Hatalmas ere405

jének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból és jobbjára állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erô és uralom, és minden név fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövendôben is. Mindent a lába alá vetett, s megtette ôt mindenek felett álló fônek az egyházban, amely az ô teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt”. (19b-23) Ez a hatalmas erô egyedül Jézusé, egyedül övé a jutalom ilyen csodálatos foka. A mi jutalmunkról Jézus így nyilatkozik: „az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsôségében, és akkor megfizet majd mindenkinek aszerint, amit cselekedett”. (Mt 16,27) É VK . 28. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . Róm 4,13.16-18; Lk 12,8-12 „Azt az ígéretet ugyanis, hogy a világ örököse lesz, Ábrahámnak és utódainak nem a törvény közvetítésével adták, hanem a hitbôl való megigazulás alapján”. (Róm 4,13)

S

zent Pál most azzal a problémával foglalkozik tovább, hogy a nemzetek a zsidókon keresztül kapták-e a megváltás ígéretét, vagy közvetlenül Ábrahám hitébôl? Itt a zsidók neve alatt Ábrahám utódai közül kizárólag Jákobnak, Ábrahám egyik unokájának az utódait értjük. Azok közül is közvetlenül az ô negyedik fiának, Júdának törzsét. Egyébként is nekünk, magyaroknak a francia nyelv közvetítésével jött át ez a szó: Júda « Zsûd » zsidó. A kérdés azért lett nagyon fontos már az elsô keresztények esetében, mert azt kellett véglegesen eldönteni, hogy a pogány nemzetek közül megkeresztelkedni vágyóknak elôbb zsidó vallásúvá, azaz körülmetélkedetté kell-e válnia, és úgy lehetnek-e krisztusi emberek [keresztények], vagy közvetlenül a keresztséget felvéve lesznek a Megváltó testvéreivé. Szent Pál megtérésétôl kezdve megtanulta Jézustól, hogy elvesztették a zsidók vallási elôjogaikat, amikor Jézust kitagadták maguk közül, és a népük hivatalosan ma sem fogadja el Ôt megváltóak. A mai levélrészletben pedig azt tisztázza az apostol, hogy Ábrahámnak vannak test szerinti leszármazottjai, olyanok is, akik nem tagjai a választott népnek, Jákob házának. Nem is csak Hágár fia Izmael, hanem Sára halála után Ábrahám újra megnôsült, szült Ábrahámnak hat fiút. Ezeket és leszármazottaikat Ábrahám ajándékokkal kielégítve elküldte más vidékre, és mindenét fiának, Izsáknak hagyott messiási áldásával együtt. (vö. Ter 25,1-6) A mai szöveg azt magyarázza okosan, hogy amikor az ígéreteket kapta Ábrahám, miszerint benne nyer áldást a föld minden nemzetsége, (Ter 12,3), akkor Ábrahám, hitbôl megigazultan kapta ezt a nagy kitüntetést, nem pedig a halála után hétszáz év elmúltával adott isteni törvény alapján. A következô érv is nagyon fontos: „Azért hitbôl, hogy minden kegyelembôl legyen, és az ígéret biztos legyen minden utód számára, nemcsak azoknak, akik a törvénybôl vannak, hanem azoknak is, akik Ábrahám hitébôl vannak, aki mindnyájunk406

nak atyja. Isten elôtt, amint meg van írva: sok nemzet atyjává rendeltelek (Ter 17,5). Ô hitt annak, aki életre kelti a holtakat, és aki nevet ad a nemlétezôknek, hogy létezzenek. Ô reménységgel hitt a remény ellenére, így sok nemzet atyja lett, amint megmondotta neki: Annyi lesz a te utódod, mint égen a csillag”. (Ter 15,5), (Róm 4,16-18) Lehet, hogy nem mindenkit érdekelne ennyire aprólékosan ennek a nehézségnek a tisztázása, de ez gond volt a kezdet kezdetén a nem-zsidó-keresztényeknek, és manapság is sokan berzenkednek az ellen, hogy a kereszténység a zsidóságból ered. A zsidók boldogan és büszkén vallották, hogy ôk Ábrahám fiai. Igen, azok, test szerint. De amint Ábrahámnak nem minden utóda örököse Isten kegyelmének, úgy el kell fogadniuk a fenti érvelés alapján, hogy vannak Ábrahámnak lélek szerinti utódai is. Ezek mi vagyunk. Magát az ószövetségi kinyilatkoztatást pedig azért kell elfogadnunk kötelezô erôvel, mert az Isten szava, és végeredményben Jézus garantálja, hogy az teljesen Ôróla szól. (vö. Jn 5,39) [B ÉV]

✽

É VK . 29. vasárnap . . . . . . Iz 53,10-11; Zsid 4,14-16; Mk 10,35-45

„Úgy tetszett az Úrnak, hogy (a Megváltót) összetöri szenvedéssel” (Iz 53,10)

M

ucius Scaevola a rómaiak kiválóságai között szerepel. Kisdiák koromban latin órán olvastuk nagy megszeppenéssel, hogy ez a fiatalember igazának bizonyítására hajlandó volt jobb kezét a pattogó lángokba belenyújtani, ha kell, elégetni. Meg is tette. Jobb alkarja szénné égett. Jajszó és arca rezzenése nélkül tûrte Mucius a fájdalmakat. Szemünkben igaznak és hôsnek tûnt. Késôbb kezembe került egy véleménynyilvánítás, amely szerint könnyen megtehette a hôs, mert tudta, hogy a jobb alkarja teljesen érzéketlen. Jézus megváltói szenvedésében nem áll elô a kísértô ezzel a váddal? Jézus teste teljesen épp volt. Harminc éves koráig az egyik legnehezebb fizikai munkát gyakorolta. A fatörzseket két szakember szokta felemelni, felerôsíteni a faragóállványra. Aztán meg kellett ragadni a fejszét, majd a bárdot, hogy a fatörzsrôl lefaragják a felesleges kérget és farostokat. Ehhez ismét két erôs, egészséges férfikézre volt szükség, mert a kéreg is, a törzs rostos része is nagyon kemény, szívós, lehántásuk csak egészséges két kézzel volt elképzelhetô. Jézus nem orvosi papírokat állíttatott ki a késôbbi kritikusok meggyôzésére, hogy egyetlen testrésze sem volt idegsorvadásos. Csupán józan észt tételezett fel minden nehezen hívônek a szervezetében. Volt más érve is: a Getszemáni kertben nagycsütörtök este miért kellett vért izzadva félni a szenvedésektôl, ha akár a betegség, akár isteni erejének védôburka megmentette volna eleve a nyers szenvedésektôl. Izajás próféta tehát nyugodtan olvasható és írása félelem nélkül igaznak fogadható el, amikor azt mondja: „Úgy tetszett az Úrnak, hogy az [Üdvö407

zítôt] összetöri szenvedéssel. Tehát nem egy-két testrészét kellett a bûnökért alaposan megszenvedtetnie, hanem egész testének minden porcikáját. Részletes taglalás helyett egy-két könnyen ellenôrizhetô adat álljon itt igazulásul. Az ostorozáskor két-két római katona három menetben verte kegyetlen erôvel Jézus ruhátlan testét különféle korbácsokkal és vesszônyalábbal. Kezét csuklóban durván kovácsolt vasszegekkel átszegezték. Nem csak a csontok törtek össze, hanem a tenyér és az ujjak finom érzékelését biztosító idegek is iszonyú görcsbe rándultak, minden mozdulatra hihetetlen fájdalmakat okoztak Ugyanígy a lábaknál is. Szívét halála beállta után mellkasával együtt az egyik katona szúrta át, hogy minden csepp vére kiömöljön. Emmreich Katalin látomása szerint elfogatása éjjelén egy apró fiúcska piszkos kezével nyúlt bele Jézus szentséges szájába. Tehát amit az emberek bôségesen és pimaszul vétenek Isten és egymás ellen, azt mind meg kellett a Megváltónak fizetnie! Ha odaadja életét engesztelô áldozatul, látni fogja utódait [az üdvözülteket], hosszúra nyúlik élete, és tejesül általa az Úr akarata. Köszönjük meg neki, amikor mérgelôdve vagy elkeseredve bosszantanak minket is durva lelkû emberek. Gondoljunk rá, és mérgünk letisztul.

öntudatra ébredés már ennek a jele. Várja a kijózanodás, bûnbánat további jeleit. Jézus várja az Atya által kijelölt embereket, hogy ôk lépjenek az önjelöltek, zsarnokoskodók helyére. Ôk sem biztos, hogy szentek, de önzetlenek, és a nép javát akarják szolgálni (Mk 10,43) Nem csak kanonizált szentek éltek elôttünk a népünk üdvének szolgálatában. Tudták úgy szeretni népünket, ahogy Jézus tanította: „Nagyobb szeretete senkiknek sincsen annál, mint aki életét adja barátaiért” (J 15,13) Legyünk mi is népünk igaz barátai! Ez az üzenetem. [C ÉV]

✽

É VK . 29. vasárnap . . . . . . . Kiv 17,8-13; 2Tim 3,14-4,2; Lk 18,1-8

„Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak”

J

héten azt kérdezték tôlem, van-e mondanivalóm a mai napra? Azt válaszoltam: Igen, van. Az, amit az Anyaszentegyház évtizedekkel ezelôtt mára kijelölt. az olvasmányban: „Úgy tetszett az Úrnak, hogy az Üdvözítôt összetöri szenvedéssel” (10) a Szentleckében: „A mi fôpapunk nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel” az evangéliumban:„Akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, közöttetek ez ne így legyen.” (42-43) Mi Jézus elvei szerint alakítjuk sorsunkat. „Úgy tetszett az Úrnak, hogy Krisztust összetöri szenvedéssel” (10) A Megváltó elvállalta ezt a szenvedést, mert e nélkül a cél, a világ megváltása nem történhetett meg. „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta ôt.” (Fil 2,8-9) „Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el” (11) Népünket Isten arra választotta ki, hogy Krisztus titokzatos testének, az Egyháznak védelmezôje legyen. A mi fölemelkedésünk kezdete tehát a szenvedés. Meg kell látnunk a világosságot Jézusban. Vissza kell térnünk hozzá egész szívvel. E nélkül hiába volt ezernyi szenvedésünk. A mi fôpapunk nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyengeségeinkkel” (Zsid 4,15) Igen, Jézus ismer bennünket. Tudja, mi mindent vállaltunk érte és népünkért a történelem során. De ismeri bûneinket is. Sajnálta, hogy hatvan év nem volt elég nagy tanulmányi idô. Sajnálta, hogy belerángatjuk nemzetünket és sajátmagunkat is egy újabb keserves iskolaévbe. De próbál megérteni és segíteni. A napjainkban tapasztalt

ól ismerjük Mózes második könyvébôl a zsidók Egyiptomból való kiszabadulásának történetét. Heteken keresztül járt Mózes és Áron a fáraó elé. Tudtára adták Isten parancsát, hogy engedje el az Ô népét a pusztába. A fáraónak nem tetszett, hogy egy számára ismeretlen Isten dirigálni akar neki. Még kevésbé szolgált ínyére, hogy Izrael néppé nôtt családját akarja kivonni az ô hatalma alól. Hogyne! A sok erôs zsidó férfi nélkülözhetetlen a vályogvetésnél, a téglaégetésnél. Az egyiptomiak csak nem végezhetnek ilyen kemény munkát! A rabszolgák maradnak. Isten akkor súlyos csapásokkal verte meg a fáraót és egész országát. A tízediket már nem tudta elviselni sem a király, sem a népe. Percek alatt meghalt minden családban az elsôszülött fiú. A zsidók elindulhattak a szabadság útjára. A fáraó néhány nap alatt kiheverte fájdalmát. Összeszedte minden harci kocsiját, utánuk eredt. A tengerparton érte ôket utol. Mivel leszállt az este, az egyiptomiak letáboroztak a zsidók mögött. Szították lelkükben a gyûlöletet: Holnap felkoncoljuk ôket a tengerparton, elszedjük mindenüket. Mert mi vagyunk az erôsek. – Jól tudjuk, hogy Isten szétnyitotta a tenger vízét. Az ô népe szárazon átvonult a túlsó partra. Amikor felszállt a köd, a fáraó és csapata dühösen nézte az üres partot. Meglátták a vízben a folyosót, a túlsó parton a zsidók tömegét: vérbeborult szemmel üvöltötték: Utánuk! Ám a másik parton Mózes Isten parancsára felemelte botját, összetörtek a kocsikerekek, és a tenger vize összeömlött. Ostoba Egyiptom: Isten csak a saját népét követelte tôled, de mivel Istennél is nagyobbnak képzelted magad, pusztulnod kellett. A leckét minden népnek meg kellett tanulnia. Az amalekiták is nekiestek a zsidóknak. Ôk is a sátán csatlósai voltak. Itt már meg kellett tanulni a zsidóknak is, hogy védeniük kell magukat. Mózes megbízta szolgáját, Józsuét: „Válassz ki nekünk férfiakat, és szállj harcba az amalekitákkal. Én pedig holnap Isten botjával a kezemben kiállok a domb tetejére. Józsue úgy tett, ahogy Mózes parancsolta, és megütközött az amalekitákkal. Mózes közben Áronnal és Húrral fölment a domb tetejére. Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak. De ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak

408

409

[B ÉV]

✽

É VK . 29. vasárnap . . . . . . Iz 53,10-11; Zsid 4,14-16; Mk 10,35-45

A

fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Húr pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így karja kitárva maradt napszálltáig. Józsue pedig kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket”. (Kiv 17,9-13) Isten a saját Fiát odaadta azért, hogy akik hisznek benne, azokat megmentse a kárhozattól. A harc Isten és a sátán között viszont tovább folyik. A sátán gyûlöli Istent és gyermekeit. Különösen gyûlöli a Fiút, aki miatt angyalból ördög lett belôle. Gyûlöli az Asszonyt, aki a földre szülte a Megváltót, és gyûlöli ennek az Asszonynak a saját népét, a Magyart. Vannak, akik tudással, vannak, akik írással, vitákkal küzdenek a sátán és csatlósai ellen. És vannak, akik imádkoznak buzgón, nagy hittel a végsô gyôzelemig. Az Atya háromezer éve üzente Dáviddal Fiának: „Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem” (Zsolt 110,1) Mindenek elôtt az ima a miénk. [C ÉV]

✽

É VK . 29. vasárnap . . . . . . Kiv 17,8-13. 2Tim 3,14-4,2; Lk 18,1-8

„Hamarosan igazságot szolgáltat nekik” (Lk 18,8)

I

sten, a mi Atyánk, csodálatosan szeret minket. Egyházát is erre tanítja, és hatékonyan irányítja is. Bajokkal küszködô gyermekeit vigasztalja, hogy a megpróbáltatások idején is rajtunk tartja szemét, ha bizalommal kérjük, segít rajtunk. Az Egyházat is így irányítja: a liturgia összeállításában mindig legyen a bajbajutottak segítségére. Ezt érezhetjük a mai szentírási szakaszokban is. Az olvasmányban arra tanít bennünket, hogy nem óvja meg övéit kemény kihívásoktól, még nemzetközi konfliktusoktól sem, ha az a nemzet javára válik, de mellettünk áll és védelmet nyújt. Az evangéliumban pedig arra tanít, hogy egyéni és családi problémáinkat is Ô segít egyenesbe hozni. Mindezt kitartó és nagy bizalommal végzett imákkal akarja elôsegíteni, hogy érezzük, valóban Ô adja a szükséges kegyelmeket. Izrael népe több mint négyszáz évig szaporodott Egyiptom gazdag körülményei között. Amíg gyengék voltak, addig egyik ôsük, Izrael tizenegyedik fia, a rabszolgasorból Isten irányításával Egyiptom alkirályává emelkedett József híre és tekintélye védte ôket. Aztán ez megszûnt. Isten akkor kemény kezekbe tette sorsukat, hogy könnyebben elhagyják a biztonságos, de méltatlan rabszolgaságot, mert az Úr szabad néppé akarta nevelni ôket. Szabadulásuk után hamarosan bele kellett kóstolniuk a szabadság és önrendelkezés egyik feltételének vállalásába: az idegen, ellenséges támadást vissza kellett verni. A támadók Izrael bátyjának, az Edomnak is nevezett Ézsaunak a leszármazottai voltak: amalekiták. A két ôsapa Izsáknak voltak ikerfiai. Az ábrahámi áldást mindegyik szerette volna megszerezni. Végül Jákob csellel jutott hozzá. Ezt sem Ézsau, sem utódai nem bocsátották meg. A rabságból éppen kiszabadult rokonokon törleszteni akartak. Isten a katonai gyôzelemhez Mózes kitárt karokkal végzett állandó imáját kívánta. Amint hallottuk, ezt 410

két társa segítségével a nyolcvan éves népvezér biztosította is. „Józsue pedig kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket.” (13) Isten az ószövetségi Szentírás sok helyén biztosítja különleges védelmérôl az árvákat és özvegyeket. Jézus az evangélium mai részletében arról beszél, hogy az igazságtalan bírót hogyan ösztönzi a kenôpénzt nyújtani nem tudó szegény özvegy igazának megítélésére. Az Úr általános segítôkészségét pedig következtetésül vonja le a példabeszédbôl: „Vajon Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá folyamodnak? Talán megvárakoztatja ôket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik”. (8) A kitartó ima mellett azonban itt Jézus nagy figyelmeztetést irat le nekünk az evangélistával: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (8) Isten magyar népünket a honfoglalás elôtt is szabad népként éltette. Bátor, jól képzett és leleményes harcosok voltak ôseink. Errôl tanúskodik a 907-es pozsonyi gyôzelem a minket leigázni érkezô germán haderô fölött, majd a közel száz nyugati hadjáratunk, amibôl csak öt-hat volt veszteséges. Szent István csatái elôtt elôbb férfiszentek segítségét kérte, késôbb viszont a Magyarok Nagyasszonyához imádkozott. Ennek tulajdonította, hogy a császár le is mondott a fenyegetô hadjáratról. Szent László bárdjáról, vitézségérôl, gyôzelmeirôl csodákat regéltek évszázadokon át. Imádkozó hadvezér volt Hunyadi János is. Kardja markolatán hordta a rózsafüzért. Élete utolsó óriási gyôzelmét a ferences Kapisztrán Szent Jánossal oldalán aratta Nándorfehérvárnál 1456-ban. Késôbb is voltak hadi gyôzelmeink, de gyôztes háborúink nem akadnak. Nem a vitézség, hanem a hatalmas hit és imahadjárat hiányzott. 1956-ban Kapisztrán Szent János halála napján tört ki népünk világhíres forradalma. Nem segített rajtunk senki, de dermedt tisztelettel figyelte az egész világ a Dávid-Góliát harcot. A parittyás ifjú vitéz a modern páncél-kolosszusok ellen. Félek, hogy egy valami hiányzott: Dávid hitvalló imája: „Te karddal, dárdával, s pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának nevében megyek ellened”. Harcaidhoz, népem, tanulj meg hinni és imádkozni. É VK . 29. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ef 2,1-10; Lk 12,13-21 „Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bûneitek miatt”

A

z apostol az efezusi hívekhez szól, akik nem kaptak semmiféle elôzetes kegyelmet az igaz Istentôl, mint az Ószövetség népe, a zsidók. Ôk Ábrahám kiválasztása után, az ô hitére támaszkodva megkapták a biztatást, hogy majd a Megváltó érdemeiért üdvözülhetnek. Sôt a körülmetélés szertartásával esetleg meg is kapták a megszentelô kegyelmet a jövendô Messiásba vetett hit miatt. Hiszen maga Jézus hivatkozik arra, hogy Ábrahám a pokol tornácán van az ô földi élete idején is már, ami annyit jelentett, hogy ô üdvözült, nem a pokol büntetô területén várta a megváltás pillanatát. Jézus azt is elárulja ugyan411

abban a példabeszédében, hogy a szegény Lázár is oda jutott Ábrahám mellé. Keresztelô Szent János, Szent József biztosan üdvözültek, mint a Megváltó szolgái. A régebbi idôkbôl pedig a próféták, még korábban Dávid király, Mózes és Áron. Ezen kívül nagyon sokan, Isten törvényeit becsülettel megtartó hithû zsidók mentesültek az ördög uralma alól, mert hittek az eljövendô Messiásban, és tartották az elôkészületi idôben a szövetségi parancsokat. A pogányok közül is kaphattak kegyelmet, hiszen Isten az ôsszülôk büntetése során ígérte meg a sátánt legyôzô Messiást. Ha elfogadta az Úr Ábel áldozatát, miért vetette volna a pokolra a lelkét, amikor a bátyja agyonverte. Utána hamarosan testestül elragadta a földrôl Hénokot, aki Isten országa tanúja lesz majd Illéssel együtt az idôk végén. Ezek mind a megváltás hitében kapták meg a megszentelô kegyelmet, ami nélkül nincsen üdvösség. Az efezusi keresztények pedig már nem elôvételezetten nyerték el az üdvösség nagy ajándékát, a megszentelô kegyelmet. Ôk hallgatták az evangélium jó hírét, el is fogadták, és a keresztség szentségében biztosan elnyerték a megszentelô kegyelmet, hiszen a szentségek kétségen kívül adják a hozzájuk fûzött kegyelmeket. A Jézusba vetett hit által megigazult állapotba kerültek, és a lélek halálából, a halálos bûnbôl, mind az eredeti bûnbôl, mind a személyesen elkövetett halálos bûnökbôl kimenekültek. Erre írja az apostol: „Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bûneitek miatt, amelyekben éltetek egykor ennek a világnak szokása szerint a levegôben uralkodó fejedelemnek engedelmeskedve, annak a léleknek, amely most a hitetlenség fiaiban mûködik”. (2,1-2) Az akkor élô, már megkeresztelt efezusiakhoz intézett vigasztalás nekünk is szól: „Noha bûneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett, – az ô kegyelmébôl üdvözültetek – , vele együtt feltámasztott, és az égiek között helyezett el Jézus Krisztus által, hogy megmutassa a jövendô idôkben kegyelmének bôséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban” (5-7) Örüljünk annak, hogy mi, megkeresztelt katolikusok Isten gyermekei vagyunk Jézus Krisztus által. És imádkozzunk a több milliárd meg nem kereszteltért, ki tudja, köztük mennyi magyar testvérünkért, akik úgy kénytelenek élni, hogy nem Isten gyermekei. Nem tudják a szüleik, mit cselekszenek! É VK . 29. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 4,20-25; Lk 12,13-21 „Isten ígéretével szemben sem kételkedett hitetlenséggel, hanem megerôsödött hitében” (Róm 4,20)

Á

brahám érdeme megtérésekor és utána is hitében gyökerezett. Elhitte Istennek, hogy nagy népsokaság származik tôle. Ehhez igazán nagy hit kellett, hiszen hatvan éves volt ô, felesége is hasonló korú, és még egyetlen gyermeket sem tudott szülni. E a helyzet állandósult még negyven évre. Sára hite ugyan késôbb megroppant, amikor rabszolganôjét adta mellékfele412

ségül férje mellé, hogy „besegítsen” Istennek tervei valóra válásához. Keservesen kellett megbánnia eme tettét. (vö. Ter 16) Ez az ôszinte hit volt forrása minden késôbbi fejleménynek, nem a több száz év múlva nyújtott ószövetségi törvény: „Hisz, a törvény haragot szül. Ahol ugyanis nincs törvény, ott törvényszegés sincs. Azért hitbôl, hogy minden kegyelembôl legyen, és az ígéret biztos legyen minden utód számára, nemcsak azoknak, akik a törvénybôl vannak, hanem azoknak is, akik Ábrahám hitébôl vannak, aki mindnyájunknak atyja.” (Róm 4,15-16) Ez a megállapítás az alapja a mi egyenjogúságunknak is: mi, magyarok, illetôleg közülünk néhányan ne keseregjenek azon, hogy Jézus Krisztus nem magyar volt, vagy legalább rokonnépbôl, mondjuk a pártusok közül született. Ábrahám vérébôl sok nemzet származott, akik nem örökölhették Ábrahám vagyonát (vö. Ter 25), de még több utóda lett hite által: minden nemzet, akik hittel csatlakoztak Ábrahámhoz, illetôleg a hite által kiérdemelt Megváltóhoz. Ábrahám, Isten ígéretével szemben sem kételkedett hitetlenkedéssel, hanem megerôsödött hitében, s megadta a tiszteletet Istennek abban a teljes meggyôzôdésben, hogy van hatalma megtenni, amit ígért. És ezt számították be néki megigazulásul”. (Róm 4,20-22) Ez az isteni mód nem változott a megváltás megtörténte után sem. Jézus, miután befejezte a megváltás mûvét, visszament Atyjához az égbe. Utolsó utasítása így szólt: „Menjetek el az egész világra, Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik”. (Mk 16,1516) Az Ószövetség idején a keresztségrôl, mint szentségrôl nem volt szó. Érthetô, hiszen a szentségek, mint kegyelemközvetítô jelek nem létezhettek, hiszen a kegyelmet Jézus érdemelte ki nekünk, és Ô rendelte el, hogy tanítványai ezeket a kegyelmeket az általa elôírt módon, vagyis a meghatározott szertartások szerint szolgáltassák ki. Az Újszövetségben is megmarad alapként a hit: „Hit nélkül pedig lehetetlen tetszeni az Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy Ô van, és megjutalmazza az ôt keresôket”. (Zsid 11,6) Úgy-e, érthetô hogy én is ezt szorgalmazom imaszándékként: Hogy a mennyei Atya adja vissza a hitet minden magyar testvérünknek, akik a kommunizmus alatt több milliónyian elvesztették a hitüket. Hogyan vár segítséget szegény hitetlen népünk, ha a segítséget nyújtó legfôbb hatalmat nem akarjuk hittel elismerni? Mi viszont, akik hívôk és magyarok maradtunk, lehetünk gyökere népünk áldásos jövôjének, sôt másokénak is. É VK . 29. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ef. 2,1-10; Lk 12,13-2 „A levegôben uralkodó fejedelemnek engedelmeskedve éltetek” (2)

S

zent Pál gondolata érvényes volt honfoglaló ôseinkre is, akik a szellemi teremtô Istennek szolgáltak ugyan, nem a földön lakó élettelen bálványok rabjai voltak, mégsem mondhatjuk ôket a szó szoros értelmében Isten népé413

nek, mert az ôsbûn miatt az égi magasságból a pokolba számûzött és a föld népére igényt tartó sátán országához tartoztak. „Természetünknél fogva a harag fiai voltunk, akárcsak a többiek.” (3) „De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetébôl, mellyel szeretett minket, Krisztussal együtt életre keltett, az ô kegyelmébôl üdvözültetek, vele együtt feltámasztott, és az égiek közé helyezett el Krisztus Jézus által” (6) Ez a nagy ajándék úgy lett a mienk, hogy Géza fejedelem és Szent István király közremûködésével megismerte népünk a Szentháromság, a megtestesülés és megváltás titkát, megkeresztelkedve visszanyerték az ôsszülôk által eltékozolt örökséget, a megszentelô kegyelmet. „Kegyelembôl üdvözültetek a hit által” (8) „Krisztus Jézusban jótettekre vagyunk teremtve, amelyeket Isten elôre elkészített, hogy bennük éljünk (10) Mik ezek az Isten által elôre elkészített jótettek? A mennybôl leszállt Királynô Gézához intézett szavai szerint az ô születendô fia Jézusért sok jót mûvel majd, melyekért a Szûzanya pártfogásába veszi a magyar népet. Szent István a hét törzsbôl egységes nemzetet nevelt, keresztény hittel beteljesítette gyönyörû ôs-hitünket és vállalta, hogy Jézus egyházát minden áron védelmezni fogja. Ehhez biztosítani kellett népe hitét, de a függetlenségét is, hiszen a jövendô fizikai és szellemi támadások keletrôl és nyugatról egyaránt jöhettek, sôt jöttek is bôven. A sátán, a levegôben uralkodó fejedelem, nem nézett ránk soha jó szemmel. Ütött-vágott bennünket, mert életünk árán is megvédtük a kereszténységet. A sátáni csapások közé tartozott a tatárjárás, a török hódoltság, belviszályok, és a múlt évszázad nagy háborúi, Trianon, a náci megszállás és az istentelen kommunizmus. Mivel soha senki nem igyekezett rajtunk segíteni, 1956-ban magunk próbáltuk meg: Ismét megtalálni önazonosságunkat és szabadságunkat. „A levegôben uralkodó fejedelem” és földi csapatai teljes erôvel rontottak ránk és eltiporták szabadságharcunkat. Ma, ennek az önfeláldozó, hôsi vállalkozásnak 50. évfordulóján még mindig sátáni nyomorral küszködve döbbenjünk rá: most is egyedül Isten kegyelme tud segíteni rajtunk, ha imával kérjük és magunk is megtesszük, ami ránk tartozik É VK . 29. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ef 2,12-22; Lk 12,35-38 „Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben” (Ef 2,22)

M

ind a galatákhoz, mind az efezusiakhoz úgy jutott el az evangélium jó híre, hogy nem ismerték az ószövetségi kinyilatkoztatást. Nem tudták tehát egyik nép gyermekei sem, hogy az ôsszülôk bûne miatt az egy igaz Istentôl távol, tôle elszakadt állapotban éltek. A galatákat Pál vezette Istenhez, a szent keresztségben megajándékozta ôket a megigazulás kegyelmével. Az efezusiakat mások tanították a hit igazságaira, de ugyanúgy megkapták az istengyermekség kegyelmét ôk is a keresztségben, mint a galaták. A galatákat megzavarták a késôbb közéjük érkezett zsidók, akik azt bizonygatták nekik, 414

hogy nem érvényes a keresztségük, mert elôbb el kellett volna fogadni a tórát, az ószövetségi törvényt, ezzel be kellett volna kapcsolódniuk az ószövetségi szent népbe az ábrahámi szövetségi jel, a körülmetélkedés által, csak úgy lehetnének Isten megigazult gyermekei. Mivel. Pál apostol kénytelen volt kemény hangon kioktatni ôket arról, hogy ezt az elôjogukat a zsidók eljátszották, amikor megtagadták és megölették Jézust, ezt an kellemetlenséget az efezusiakhoz írt levélben meg akarta elôzni. „Akkoriban írja, Krisztus nélkül éltetek, idegenek voltatok Izrael közösségétôl, kívül álltatok az ígéret szövetségein, remény nélkül és Isten nélkül éltetek ezen a világon. Most azonban Jézus Krisztusban ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által”. (1213) Tehát végül is most nem vagytok hátrányban: „Mert ô a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévô válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta a saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerzô, a kettôt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettôt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévôk voltatok, s békét a közel lévôknek, mert általa van mindkettônknek szabad utunk egy Lélekben az Atyához”. (14-18) Ha netán Efezusban is megjelennének Jézus ellenségei, a zsidók, és el akarnák hitetni veletek, hogy ti lemaradtatok mögöttük, ne hallgassatok rájuk! „Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten háza népe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben”. (19-22) Korunk sok eretneksége kezdi riogatni a kevésbé képzett katolikus híveket. Idézzétek nekik támadásaik során ezeket a sorokat! É VK . 29. hét kedd . . . . . . . . . Róm 5,12.15b.17-19.20b-21; Lk 12,35-38 „Egy ember által jött a bûn ebbe a világba, a bûn által pedig a halál” (Róm 5,12)

N

agyon fontos, lelki és testi életünk legnagyobb tragédiáját megvilágító mondata ez a Szentírásnak: „Egy ember által jött a bûn ebbe a világba, a bûn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett” (Róm 5,12) Egyházunk tanítja, hogy az ôsszülôk vétke miatt az összes utóduk súlyos bûn állapotába került: elveszett az eredetileg minden ember javára adott isteni legnagyobb természetfeletti ajándék, a megszentelô kegyelem. Mert óriási természetes ajándék volt Istentôl, hogy a látható világ csodálatos élô fajtái fölé helyezte Isten az embert azzal, hogy nekünk nemcsak szép, ügyes és erôs, hosszú életre szánt testet gondolt ki és alkotott meg különös gonddal a föld porából, hanem ebbe szellemi lelket is teremtett a sem415

mibôl. Ez a szellemi létû lélek értelmet és szabad akaratot kapott, mint az angyalok. Így az ember élete nemcsak földi létet nyert Istentôl, hanem túlvilágit is, hiszen a földi léte sem csak anyagi élet, mint a növényeké és állatoké, amely elvész, megszûnik az egyedek elmúlásával, hanem a szellemi lélek nem pusztul el, az emberi élet örök életre, üdvösségre kapott meghívást. Ez Isten elsô üdvösségterve szerint azt jelentette, hogy az ember, mint testbôl és lélekbôl álló teremtmény ilyen egységben tölti életének elsô, földi szakaszát. Itt szívja magába Isten igazságának és szeretetének alapelemeit. Itt szerez ismereteket a teremtett világ létébôl, szépségébôl és jóságából a Teremtôrôl. Itt részesül Isten kinyilatkoztatása folytán közvetlen istenismeretekbôl. És itt lesz módja érdemeket gyûjteni élete második szakaszára, a mennyei örök életre. Itt kellett megtanulnia, hogy mindene, ami van, és amit megszerezhet, Isten jóságából származik, és ô ezeket a javakat azért kapja, hogy neki is legyen mit adnia a melléje rendelt embereknek ingyen, önzetlenül, isteni módon. Amennyire ezeket megérti és e szerint él, annyiban gyûlik a mennyei örök boldogság alapját jelentô érdeme. Mindezekhez a természetünkhöz tartozó, számukra tehát természetes ajándékokhoz adta Isten a nagy természetfeletti ajándékot, a megszentelô kegyelmet. Ezzel a lélekben hordott ajándékkal gyermekévé fogadott minket. Nemcsak legkiválóbb földi teremtményei lettünk tehát Istennek, hanem fogadott gyermekei, de ezzel igazi gyermekei, örökösei is. És ezt úgy adta az ôsszülôknek, hogy minden leszármazottjuknak jogos öröksége legyen ez a kegyelem is. A Biblia harmadik fejezetében leírt ördögi kísértés következtében Éva, majd utána az ô kezdeményezésére Ádám is evett a tiltott fa gyümölcsébôl. Ez igazán bûn volt: tudták, hogy Isten paranccsal tiltotta ezt, azt is tudták, hogy ha megszegik ezt a parancsot, elvesztik az isteni ajándékot, a megszentelô kegyelmet és sok más megkapott kegyelmet is. Ennek ellenére ettek a tiltott gyümölcsbôl, mert elhitték a sátánnak, hogy akkor nem gyermekei lesznek Istennek, hanem ôk is istenek lesznek, a jónak és a rossznak mércéjét ôk adják: vagyis ôk döntik el, mi a jó és mi a rossz. Ezzel a bûnnel belépett a világba a bûn. Elveszett a megszentelô kegyelem, vele az istengyermeki méltóság, a halhatatlanság, a szenvedéstôl mentes élet. Bezárult a mennyország, megnyílt a pokol. A büntetések pedig átöröklôdtek minden utódjukra, kivéve a Boldogságos Szûz Máriát. Ezt nevezzük áteredô bûnnek. Ezzel új isteni rend vette kezdetét, amely most van érvényben. Mi, hála Istennek, már a megváltott világban élünk, mert Ádámot kijavította egy másik férfi, az emberré lett Fiúisten: „Amint tehát kárhozat szállt minden emberre egynek a bûnbeesése miatt, úgy az életet adómegigazulásban is minden ember részesült egynek az igaz volta miatt. Ahogyan ugyanis a sok ember bûnössé vált egy ember engedetlensége által, éppúgy a sok ember megigazulttá is válik az egynek az engedelmessége által”. (Róm 5,18-19)

É VK . 29. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 6,12-18; Lk 12,39-48

416

417

„Ne uralkodjék tehát a bûn halandó testetekben, ne engedelmeskedjetek kívánságainak” (Róm 6,12)

A

z apostolnak ezt az intelmét olvassuk, hallgatjuk: „Ne uralkodjék tehát a bûn halandó testetekben, ne engedelmeskedjetek kívánságainak, de ne is adjátok oda tagjaitokat a bûnnek a gonoszság fegyvereiként, hanem mint akik a halálból életre keltetek, adjátok magatokat Istennek, s tagjaitokat is, mint az igazság fegyvereit, adjátok Istennek” (Róm 6,12-13) Félô, hogy elsô hallásra olyan gondolat vagy érzés ébred bennetek, Testvéreim, hogy a bûn az ember testében lakik, a test a bûn fészke, az üdvösség ellensége, veszedelmes részünk. Tudjuk jól, hogy Pál apostol a római hívekhez írja ezt a levelet. Rómának ebben a korszakában több mint kétezer bálványa van. Maguk a fôistenek úgy élnek a köztudatban, hogy az Olimposzon laknak, elzárkózva az emberektôl, és nem az a legfôbb törekvésük, hogy a földi halandók ügyeivel foglalkozzanak, hanem élik a maguk világát: esznek-isznak, mulatoznak, sôt dôzsölnek. Idônként megjelennek a földön is, itt is megkeverik az emberek életét. Aztán az emberek abba a tévhitbe esnek, hogy amikor ezeket a kitalált isteneket tisztelik áldozataikkal, akkor ôk is hasonló orgiákkal fejezhetik ki leginkább hódolatukat irántuk. A legszemléletesebb talán az egyik legközkedveltebb bálványnak, Bacchusnak az ünneplése volt. Szobrát feldíszítették, aztán mondtak nagy dicséreteket nekik, majd a borivás istenéhez méltóan kezdték mértéktelenül fogyasztani a bort. Ettek-ittak részegségig. Aztán természetesnek vélték, hogy maga Bacchus is ezt csinálja, válogatott háremet tart maga körül, nemcsak engedi, de akarja is, hogy tisztelôi a szabad szerelemnek hódoljanak. Az apostol jól tudja, hogy a bûn nem az emberi testbôl fakadt, hanem az angyalok egy része lázadt fel Isten ellen. Tudták, hogy Isten Fiát megtestesíti majd a történelem folyamán, és Ôt az emberi testében is imádni kell, mert az isteni Személye alatt szorosan és elválaszthatatlanul egyesítve lesz mindörökre. Ezt a hódolatot megtagadta az angyalok kilenc karából sok angyal. Bûnük oka a gôg [hûbris]: magunknál alacsonyabb rendû lényt nem imádunk. Hogy aztán ez a gôg honnan származik, ezt ma sem tudjuk, de nem az emberi testbôl, az bizonyos. Maga Szent Pál írja másutt: „Mert nem a vér és test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévô szellemei ellen”: (Ef 6,12) Az viszont tény, hogy a sátánfajzatok a test-vérbôl való emberben a gyengébb, könnyebben kikezdhetô testi elemet támadja szívesebben és eredményesebben. Ezért kéri az apostol a római híveket, és minket, a modern kor ezer kísértésének kitett katolikusokat is: „Ne adjátok oda tagjaitokat a bûnnek a gonoszság fegyvereiként, hanem mint akik a halálból életre keltetek, adjátok magatokat Istennek, s tagjaitokat is, mint az igazság fegyvereit,

adjátok Istennek”. (Róm 6,13) Ez arra utal, hogy a test magában hordja a házasságban kiélvezhetô tiszta örömöket, amelyekkel a házastársat is, önmagát is boldogíthatja az ember, új élet forrásává válhat, amint Isten ezt a Szentírás elsô lapján kodifikáltatta Mózessel. Vissza kell térni újra meg újra a boldogság tiszta forrásaihoz. Tenni a jót mások boldogítására. É VK . 29. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ef 3,2-12; Lk 12,39-48 „A pogányok Krisztus Jézusban társörökösök, tagjai az egy testnek” (Ef 3,6)

S

aul Damaszkuszhoz közeledve a déli napsütést sokszorosan túlragyogó fényességben látta meg elôször az élô Jézust. Néhány napra elvesztette testi szemének világát ettôl a fényességtôl, de megnyílt a lelki szeme: A Názáreti Jézus áll elôtte isteni fényben, élô valóságban, tehát igaza van a keresztények tanításának: Ô valóban feltámadt halottaiból. Saul azonnal Jézus híve lett. A damaszkuszi keresztények azonban rettegtek tôle. Jézus egy Ananiás nevû tanítványát küldte Saul szállására, hogy keresztelje meg ôt. Ezekkel a szavakkal nyugtatta meg Ananiást: „Csak menj, mert kiválasztott edényem ô nékem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai elôtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért”. (ApCsel 9,15-16) Erre a megbízatásra céloz Pál a mai levélrészletben: „Ezért vagyok én, Pál, Krisztus Jézus foglya értetek, pogányokért. Bizonyára hallottátok, hogy Istennek milyen kegyelmi adományában részesültem a ti javatokra, vagyis azt, hogy kinyilatkoztatásból megismertem a titkot, ahogyan már fentebb megírtam.” (1-3) Valóban titok volt elôbb a zsidóknak, hogy a pogányokat is velük együtt gyermekeivé fogadja Isten. Titok volt ez a tény a pogányoknak is, hiszen nagyon kevesen tudtak arról, hogy a Megváltó a földön él, bár ismerték a régi ígéretet, hogy eljön majd egykor egy asszony szülötteként a földre (vö. Ter 3,14-15) „Megismertem Krisztus titkát, amely más nemzedékek idejében nem volt ismert az emberek fiai elôtt úgy, ahogyan most a Lélek által kijelentette szent apostolainak és prófétáinak: azt ugyanis, hogy a pogányok Krisztus Jézusban társörökösök, tagjai az egy testnek, és együtt részesülnek az ígéretben az evangélium által. Ennek lettem én szolgája Isten kegyelmének adományából, melyet nekem juttatott hathatós ereje szerint.” (4-7) Pál ezt óriási kitüntetésnek fogta fel: „Nekem, az összes szentek közül a legkisebbnek jutott osztályrészül ez a kegyelem: hirdetni a pogányoknak Krisztus felfoghatatlan gazdagságát, és felvilágosítani mindenkit, miként vált valóra a titok, amely öröktôl fogva el volt rejtve a mindent teremtô Istenben, hogy most kinyilvánuljon Isten sokrétû bölcsessége a mennyei fejedelmeknek és hatalmasságoknak az egyház útján. Ez volt az ô örök végzése, amelyet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban valósított meg, akiben bizalmunk van, és biztonságos utunk a ben418

ne való hit által”. (8-12) Ezt a csodálatos titkot még most sem akarják sokan megismerni vagy elismerni. Pedig ennek alapján milyen gyorsan megoldódnék a mai problémák többsége. Pál lelkületével imádkozzunk a megoldásért! É VK . 29. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . Ef 3,14-21; Lk 12,49-53 „hogy megerôsödjetek bensô emberré az ô Lelke által” (Ef 3,16)

E

lérkezett tehát az idôk teljessége, amikor megtestesült az Ige, szenvedésével és kereszthalálával megváltott minket. Az Atya elvileg minden embert gyermekévé fogadott. Aki a Szentháromság hitére megkeresztelkedett, az ténylegesen is Isten gyermeke lehet újra, mint az ôsbûn elkövetése elôtt szándékolta az Úr. Amint tegnapi levélrészletében olvastuk az apostoltól: „Ez volt az ô örök végzése, amit Jézus Krisztusban, a mi Urunkban valósított meg”. (Ef 3,11) Pál boldogan állapítja meg és hálásan köszöni az Atya jóságát: „Ezért hajtom meg térdemet az Atya elôtt, akitôl minden nemzetség nevét nyerte a mennyben és a földön”. (3,14-15) Ez a mondat többet jelent, mint amit a szószerinti magyar fordítás sejtet velünk. Gondoljunk a paradicsomi jelenetre, amikor Isten elvezette a föld összes állatát Ádám elôtt: ô megnézte és nevet adott nekik, és az lett a nevük. Egyben ez azt is jelentette, hogy tulajdonába vette az összes állatot (vö.Ter 2,19-20a) Pál is erre mutat rá: angyalok és emberek minden faja Istené. Az emberek minden fajtája elszakadt Istentôl, de az Úr saját kezdeményezésére a megváltásban Újra magához ölelt minden népet. „Adja meg nektek dicsôségének gazdagsága szerint, hogy megerôsödjetek bensô emberré az Ô Lelke által, hogy Krisztus a hit által a szívetekben lakjék, s a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szentekkel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztus szeretetét is, amely minden ismeretet meghalad s beteljetek Isten egész teljességével” (16-19) Az apostol itt valószínûleg azt a kegyelmet kéri a híveknek, hogy ismerhessenek meg egyre többet Isten végtelen tökéletességébôl. Az emberi megismerés tárgyait is így fogjuk fel, a testek méretei adják a biztos ismeretet. Az Ószövetségben is egyre többet mutatott meg az Úr a maga titkaiból. Az Újszövetségben pedig Jézus tágította a túlvilágról adott ismereteinket, hiszen ô nemcsak belelátott egy kicsit az isteni titkokba, hanem pontosan ismert mindent. Pál gondol arra is, hogy a történelem során jönnek majd új emberek, akiknek új és újabb megvilágosításokat ad a Szentlélek. A Szentírásból nekünk is mennyi mindent fed fel az Úr elmélkedéseink során! Ezért írja. „Annak pedig, aki a bennünk munkálkodó erônél fogva mindent megtehet bôségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsôség legyen az egyházban és Krisztus Jézusban minden nemzedéken át örökkön örökké! Ámen” (20-21) 419

É VK . 29. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . Róm 6,19-23; Lk 12,49-53 „Most azonban, miután felszabadultatok a bûn alól, s Isten szolgái lettetek, megvan a gyümölcsötök a megszentelôdésre” (Róm 6,22)

P

a gyümölcsötök a megszentelôdésre, aminek a vége az örök élet. Mert a bûn zsoldja a halál, Isten kegyelme azonban az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban”. (Róm 6,19-23)

ál apostol nagyon jól tudta, hogy addig, amíg valaki a bûn szolgálatában áll, addig nem is érzi, hogy milyen szégyenletes állapotban él. Teszi a rosszat olyan magától értôdôen, mint amikor a rabszolgának eszébe sem jut, hogy mást gondoljon, vagy cselekedjék, mint amit a gazdája parancsolt neki. Ô kemény farizeusi fegyelemben élte le fiatalságát, de legalább hallott olyanokról, akik Isten parancsait sorozatosan megszegték, és észre sem vették, hogy mások, talán a bûntársaik is milyen mélyen megvetették ôket. Ha mástól nem, magától Mária Magdolnától hallhatta, hogy milyen könnyelmûen vétett Isten hatodik parancsa ellen. Mások így beszéltek róla: a városban ô a bûnös nô. Mindenki megvetette. Valószínûleg olyanok is ültek ott Simon farizeus házában, az ebédlôben, akik kihasználták feltûnô szépségét és rossz hajlamait. Aztán egy szép napon ô is beállt a tömegbe, mert hallott Jézusról, és szerette volna hallani, mi mindent tud mondani neki? Ostorozza szavaival? Elítéli, pokollal fenyegeti? Jézus pedig azt tanította: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok s terhet hordoztok, és én, felüdítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tôlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívû – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes, és az én terhem könnyû.” (Mt 11,28-30). Jézus csodálatos egyénisége, sugárzó tisztasága megragadta a szívét. Megtudta, hogy Simon farizeus hívta meg ebédre. Ô belopakodott a vendégek között, és amikor meglátta Jézust, bûnös szívén könnyíteni kívánt: könnyeivel mosta meg Jézus lábát, hajával törölte szárazra, csókolgatta és megkente kenettel. – Az asztalnál ülôk megbotránkozta ezen, hogy Jézus mindezt elviseli. Jézus pedig kioktatta a házigazdát, hogy mindezt a kedvességet ô elmulasztotta a vendégfogadásnál, ez az asszony pedig ezerszer pótolta. Nyilván azért szereti ôt, mert sok bûnét megbocsátotta. Akinek pedig kevesebb a bûne, az a mennyei küldöttet kevésbé szereti. Aztán pedig „így szólt az asszonyhoz: A hited megszabadított téged, menj békével”. (Lk 7,5) Mária Magdolna pedig soha többé nem hagyta el Jézust. Ôt is ott találjuk azok között a gazdag asszonyok között, akik követték Jézust, és a vagyonukból szolgáltak neki és apostolainak. (Lk 8,2) Pál apostol mindezt jól tudta. Azért biztat szigorú erkölcsi prédikációja folytatásaként: „Emberi módon fejezem ki magam testetek gyarlósága miatt: Ahogyan ugyanis egykor átadtátok tagjaitokat a tisztátalanság és a gonoszság szolgálatában a gonoszságra, úgy adjátok most az igazság szolgálatára a megszentelôdés végett. Mert amíg a bûn szolgái voltatok, szabadok voltatok ugyan az igazsággal szemben, de milyen gyümölcsét kaptátok akkor ennek? Most szégyenkeztek miattuk, mert halál a végük. Most azonban, miután felszabadultatok a bûn alól, s Isten szolgái lettetek, megvan

É VK . 29. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ef 4,1-6; Lk 12,54-59

420

421

„Éljetek méltóan ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok” (Ef 4,1)

H

atalmas erejû gondolatok közlése után Szent Pál apostol gyakorlati tanácsokkal látja el a levél címzettjeit, az efezusi híveket, és velük együtt természetesen minket is. Fontosnak tartja megemlíteni, hogy ô a levél írásakor fogságban sínylôdik, keze, lába bilincsbe verve, de a szeretete erôs, sugározni akarja a jót minden testvére életére. Ez az állapot is Isten akarata szerint alakult ki. Azt kell mindig elfogadni, amit az Úr adni akar. A szabadon élôk is kötve vannak Isten velük, való terveivel. A végtelen nagy Isten minden ember számára élettervet készít. Ehhez a tervhez jelöli ki a lelki és testi képességeket, amelyeket a szülôk és az összes ôs életerejébôl származtat át az embrionális állapotban. Ezekhez teremt új készségeket a testben és lélekben is. Ezek még csak lehetôségek, tehetségek, amelyeket majd ki kell fejlesztenie az új embernek élete folyamán. Ehhez kell a szülôk okos hozzáállása, amit nevelésnek hívunk. Kellô alázattal kell elfogadniuk még ebben az ultramodern korban is, amikor már az anyaméhben kialakuló magzat alapvetô elrendezését látja a tudás embere, és megkérdezi a szülôket: kislánynak indul a kicsike, de át tudjuk hangolni, ha a szülôknek az jobban tetszik. Az apostol bölcs tanácsa: „Éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben” (1-2a) Miért gondolhatná bárki, hogy ha belekontárkodik egy emberi testbe, valamit átalakít, az eredeti isteni tervet is felforgatva valami értelmes eredmény születhet? Ugyanígy a saját magunk Isten által elhatározott felépítését, hatásait is próbáljuk mindig elfogadni alázattal. Az embernek kell alkalmazkodnia, nem az Isten változtatja meg a világot egy másik ember nagyravágyása szerint. „Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatástok is egy reménységre szól” (3) Mennyi kificamodott egyéniség lehetett volna értékes egyénisége, jótevôje a társadalmaknak, ha eleve nem lihegik túl a konkrét isteni terveket szülôk, nevelôk, esetleg maguk a nagyralátó egyének. A lelki síkon is ugyanezt kell szem elôtt tartani: „Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól”. (4) Ezt a hivatást, amit neked, nekem rendelt az Úr, csak én tudom helyesen, jól betölteni. Amit pedig a kegyelem eszközeivel akar hozzáadni Isten az emberi cselekvéshez, azt is Isten terve határozza meg: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindenkinek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van” (6) A mi helyes döntésünk mindig így kezdôdjék: „Legyen meg a te akaratod!”

É VK . 29. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 7,18-25a; Lk 12,54-59 „Hiszen nem teszem a jót, amit akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat” (Róm 7,19)

A

meket. A kegyelmekért pedig imádkozni kell. Isten különben nem adja. Ezért jaj, a nem imádkozó modern embernek. Ezért van a mostani ôrült szabadosság, mert hiányzik az a visszautasított kegyelem, Jézus életereje a jóra.

z én fülemnek kicsit szokatlanul hangzik az apostol soron következô okfejtése: „Mit mondjak tehát? Azt, hogy a törvény bûn? Isten ments! De a bûnt nem ismertem, csak a törvény által, s a kívánságot sem ismertem volna, ha a törvény nem mondaná: Ne kívánd!” (Kiv 20,17; Róm 7,7) Az apostol ifjú Saulként keményen tanulta a törvényt a mestereitôl. Azt a törvényt, amit Isten ôseinek adott a Sínai hegy alatt. Ez a törvény tehát a Szent Isten akaratát fejti ki. Mint korábban már hivatkoztam rá, ezek a törvények nem a Sínai hegy lábánál fogalmazódtak meg, hanem a Teremtô írta rá az emberi szív hústábláira (vö. 2Kor 3,3), tehát kezdettôl fogva ismert volt az emberek elôtt. Káin is, a többi gyilkos is tudta, hogy embert ölni nem szabad, mert az égbe kiáltó bûn. Amikor azonban az emberek vagy nagyon megszokták a bûnt, vagy túlságosan elszemtelenedtek, akkor Isten kôbe véste a parancsokat, átnyújtotta új választott népének, rajtuk keresztül nekünk is. Már senki nem mondhatta ez után, hogy nem tudtam, hogy ez is, az is bûn, hiszen mindenki csinálja. Másik okfejtése: „Magam sem értem, hogy mit teszek. Mert nem azt teszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyûlölök. De ha azt teszem, amit nem akarok, helyeslem a törvényt, hogy jó”. (Róm 7,16) Itt a begyakorolt bûn helyett már szívesen tenném az eddig nem ismert jót, amit, a törvény ismeretet és ajánl. „Tudom ugyanis, hogy a jó nem lakik bennem, azaz a testemben; mert megvan bennem az akarat a jóra, de a jót megtenni nem tudom. Hisz nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, már nem én teszem azt, hanem a bûn, amely bennem lakik.” (18-20) Vagyis szokásommá vált a rossz. Ezért érzi úgy az ember sok rossz tette után, hogy az szinte második természetévé változott. Szinte fogoly az ilyen ember. Ezt az állapotot legyôzni már vajmi nehéz. Magasabb rendû. Erô szükséges hozzá: a kegyelem. „Mert belsô emberi voltom szerint gyönyörûségemet találom Isten törvényében, de más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bûn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van”. (22-23) Itt elérkezik az apostoli okfejtés a lényeghez: A teremtô Isten eleve beleírta akaratát, tehát azt az örökre szóló útbaigazítást, amely a helyes és üdvözítô cselekvésre megtanított minden embert. Az ember kezdte a maga útját járni: önzése szerint képzelte el a boldog élet útját. Ez nem sikerülhetett, mert az ember hiába szokott hozzá a maga csinálta rendhez, az rendetlenség maradt az értelem és akarat Istenhez igazodó világában. A törvény sem tudta gyökeresen megváltoztatni a bûnös szokásokat. Kellett hozzá Jézus Krisztus, aki saját testében tökéletes engedelmessége által megszerezte az összes ember részére a szükséges természetfeletti erôt, a megfelelô kegyel-

É VK . 29. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ef 4,7-16; Lk 13,1-9

422

423

„A kegyelmet azonban mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapja” (Ef 4,7)

T

egnap hallgattuk Szent Pál apostol igen fontos üzenetét arról, hogy mindenki fogadja el azt a hivatást, amelyet Isten szánt neki. Ma még jobban oda kell figyelnünk erre a tényre, hiszen nem egyéni érvényesülés a tétje a keresztény életnek, hanem az Egyház felépülése. Létre akarja hozni az Úr Fiának közösségét, azt a remekmûvet, amelyet Isten tervez, az igazság és a szeretet alapjára épít, „egy, szent, katolikus és apostoli egyház” lesz belôle. A keresztség által ebbe a közösségbe, szent szervezetbe épít be minden megtérôt a Lélek, tehát teljességgel a kegyelem mûve lesz minden részletében, a mi kimunkálásunkban is. Jézus válogatja ki ma is azokat, akikbôl létrehozza saját szent misztikus testét: „Felment a magasba, foglyokat vitt magával, s ajándékokat adott az embereknek. (Zsolt 68,19) Az pedig, hogy fölment, mi mást jelent, mint hogy le is szállt a föld alsó részeire? Aki leszállt, ugyanaz, mint aki felment, feljebb minden égnél, hogy betöltsön mindent.” (Ef 4,8-10). A nagy munkát már földön jártában elkezdte, aztán folytatja a mennybemenetele után: „Ô tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává vagy evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége, hogy ne legyünk már ingatag gyermekek és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtô álnoksággal”. (11-14) Ezért kellenek az Egyházban a tisztán látó, jól képzett tanárok, a hitet kiválóan ismerô és helyesen tanító papok: „Járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenkor nôjünk fel ôhozzá, Krisztushoz, aki a fej”. (15) A legújabb idôben a paphiány miatt Egyházunk megengedi, sôt buzdítja a katolikus civil híveket is, igyekszik ôket kellôképpen kiképezni, hogy a hiányzó papság segítôtársaiként a szentmisében a szent szövegeket felolvassák az elôírások szerint, jóváhagyott prédikációkat felolvassanak, hittant tanítsanak. Ôket is a Szentlélek kell, hogy segítse: „Általa az egész test, az összekötô ízek segítségével egybefogva és összetartva, minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedésérôl, hogy felépüljön a szeretetben”. (16) a Szentléleknek kiváló munkatársai lehetnek a szülôk

és nagyszülôk is. Természetesen nekik is tudniuk kell az Egyház tiszta tanítását. Vigyázniuk kell a kifejezésekre is, amelyeket Egyházunk használ, nehogy sérüljön az igazság. É VK . 29. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 8,1-11; Lk 13,1-9 „Ti azonban nem testi, hanem lelki emberek vagytok” (Róm 9)

S

zent Pál apostol a rómaiakat tanítja elsôsorban, akiket fôként a testi vágyak érdekelték. Nem is az volt a legnagyobb baj, hogy szerettek nagyokat enni, finom dolgokkal körülvenni magukat. A normális emberi életnek feltétele a normális táplálkozás. A rendszeres testápolás is hozzá tartozik a mûveltséghez. Még az sem bûn, ha valaki elôkelô, a lakóhelye nem nyomorúságos viskó, hanem értékes anyagból készült tágas ház, palota. A római paloták tágas, jól tervezett, minden kényelemmel ellátott épületek voltak. Az impozáns átriumon keresztül fényes termekbe, jutott a vendég. Minden palotának kelléke volt a fürdômedence, nem is egy, hanem három. Meleg, langyos s hideg víz között válogathatott a felüdülni és tisztálkodni vágyó. Egyesek még angolnás tavakat is hoztak létre: ott könnyen eltették láb alól a nemkívánatos elemeket. Ezek az apró, tû-szerû fogazatú halak óriási tömegben éltek együtt, s ha élô test pottyant közéjük pillanatok alatt csontig rágták le a húsát. Madách adhatja meg okát, hogy miért bûn a túlzott kényelem: eltompítja az embert a teremtés rendelte munkás élet felé, csak enni, inni, dôzsölni, élvezni akar. Eközben elvész az érdemszerzés, elhalványul a túlvilág, meg az is, hogy arra készülni kell jótéteményekkel az önzés megfékezésével. A költô két férjet ábrázol. Egyik a házigazda, a másik mulatócimbora. Hevernek kényelmesen. Gladiátoraik életre-halálra vívnak. Ôk unottan nézik. Alkusznak az eshetôségekre. A vendég azt mondja, ha az ô rabszolgája gyôz: „Lovad enyém”. A háziúr esélye: „Nejed enyém. Pár hét múlva vissza is veheted. Ha nem, hát bedobatom angolnás tavamba”. Aki a melléje rendelt: nagy kinccsel így bánik, mit törôdik a rabszolgával vagy a plebejussal? Néró császár nagyzási mániájában magának márványpalotát építtetett. Aztán fölgyújtatta Róma nyomornegyedét, hogy eltûnjenek a szegénység nyomai. A fellázadt nyomorgóknak pedig koncként odavetette a szerényen élô keresztényeket: Máglyára velük, embergyûlölôk, utálják a jól élô embereket. A lélek embere ezekkel a testi vonatkozású bûnökkel nem törôdik. A lélek diktálja életét: az isteni igazság és a jóság, a szeretet tetteit cselekszi, hogy mindenkit boldogabbá tegyen, és majd az örök boldogságban tiszta és magas intenzitású örömöt kapjon Istentôl jutalmul a földi életben szerzett érdemek nyomán. Madáchnál így ítél Péter apostol a dôzsölô haspókok felett: „Te nyomorú faj, gyáva nemzedék, Míg a szerencse mosolyog feletted, mint napsugárban a légy, szemtelen, Istent, erényt gúnyolva tapodó. De hogyha a vész ajtódon kopog, ha Istennek hatalmas ujja érint, gyáván hunyász, rú424

tul kétségbeesô”. Nekünk, Isten gyermekeinek viszont ezt üzeni az apostol: „Ti azonban nem testi, hanem lelki emberek vagytok, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. Akiben viszont nincs meg Krisztus Lelke, az nem az övé. Ha azonban Krisztus bennetek van, a test ugyan halott a bûn miatt, de a lélek él a megigazulás által, S ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust halottaiból, akkor Ô, aki feltámasztotta Jézus Krisztust halottaiból, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által” (Róm 8,9-11) [A ÉV]

✽

É VK . 30. vasárnap . . . . Kiv 22,20-26; 1Tessz 1,5c-10; Mt 22,34-40

„Az idegent ne használd ki” (Kiv 22,20),

„A

z özvegyet és árvát ne sanyargassátok” (21), „Ha a népembôl való szegény hozzám kiált, meghallgatom” (26) Isten boldogságra teremtette az embert. „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette ôt, férfinak és nônek teremtette ôket. Isten megáldotta ôket és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön!”. (Ter 1,27-28) Íme, az emberi boldogság „magna chartája”. Igaz, hogy e keret látnoka és írásba rögzítôje nem ismeri Isten legnagyobb titkát, a Szentháromságot, nem tudhatja, hogy Isten nemcsak azért boldog végtelenül, mert az isteni természet végtelenül tökéletes, mindentudás és mindenhatóság, hanem azért is, mert aki ezt önmagától öröktôl fogva birtokolja, odaajándékozza csorbítatlanul öröktôl fogva születô Fiának, a második Isteni Személynek. Ô pedig tudva, hogy e nélkül Atyja sem élhet, visszaajándékozza neki maradék nélkül, és ugyanebben a pillanatban a már közös kincset ketten együtt ajándékozzák teljesen a tôlük egy leheléssel származó Harmadik Isteni Személynek, a Szentléleknek. Ô is visszaajándékozza rögtön a két elsô Személynek. Ez a végtelen szeretet végtelenül boldoggá teszi Szentháromságot. Erre a mintára, a szeretetre teremti Isten az embert. Elôször a teremtés csúcsaként a férfit alkotja meg szervetlen agyagból tökéletes testté, majd lelket teremt bele a semmibôl. Neki adja az összes állatot birtokul, és elvonultatja elôtte, hogy lássa: a teremtmények között nincs hozzá hasonló. Amikor ez a hiány tudatosult benne, „az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik bordáját, és hússal töltötte ki a helyét. Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberbôl kivett, és odavezette az emberhez. Az ember akkor azt mondta: Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség [isa], mert a férfibôl [ís] vétetett”. (Ter 2,21-23) Isten pedig gyermekeivé fogadta teremtményeit. Boldogok voltak. Aztán a gonosz kísértô szavára elszakadtak Istentôl. Ezzel meggyengült családi boldogságuk is. Isten irgalma segítette ôket ennek ellenére is a természetes emberi életben, majd a megtestesült 425

Fiúisten visszaszerezte az istengyermekség áldását is. A megváltást elôkészítô idôben Isten olvastatta az emberrel a boldogság kereteit. A tökéletlenségeket javíttatni akarta: „Az özvegyet és árvát ne sanyargassátok”, elég a bajuk, hogy egyik tényezô hiányzik a boldogságukból. Próbáljátok ôket segíteni! Jézus az eredeti állapotot visszaállította törvényében: Ne csináljatok özvegyet feleségetekbôl azzal, hogy elváltok! „Ez kezdetben nem így volt!” (Mt 19,8) Ugyanígy ne csak idegenek árváit istápoljátok, de ne tegyétek árvákká saját édes gyerekeiteket azzal, hogy elhagyjátok ôket. – A szegényt és idegent becsüljétek meg és segítsétek bajukban, hogy talpra tudjanak állni. Ötvenhét éve hirdetem felszentelt papként, hogy boldog csak az isteni alapokon lehetsz, magyar népem! Nem kell sokaknak Isten, a boldogság forrása és mintája, nem kell az egy férfi és egy nô gyönyörû házassága, nem kellenek a gyerekek, rengeteg a válás. Ne higgyetek a hamis prófétáknak! Aki az elvek terén becsap, boldogságodat teszi tönkre. [B ÉV]

✽

É VK . 30. vasárnap . . . . . . . . Jer, 31,7-9; Zsid 5,1-6; Mk 10,46-52

„Szóltak neki, hogy hallgasson, de ô annál hangosabban kiáltotta: »Dávid fia, könyörülj rajtam!«” (Mk 10,48)

A

z Anyaszentegyház két olyan olvasmányt rendelt felolvasásra és elmélkedésre, amelyek árasztják az örömet. Az olvasmányban a Jeruzsálem pusztulásán és népe iszonyatos bûnein sokat kesergô Jeremiás prófétát halljuk. Éppen megadja neki az Úr az örömhírt: a megalázó fogság hetven év múlva véget ér! Felszólítja az otthon hagyottakat, de talán az egész világ jó lelkû Biblia olvasóit: „Kitörô örömmel örüljetek Jákobon, örvendjetek annak, aki elsô a nemzetek között. Dicsôítsétek, hirdessétek és mondjátok: Az Úr megszabadította népét, Izrael maradékát”. (Jer, 31,7) Aztán újabb örömrôl is beszél: aki a fogságban elvesztette szeme világát, Isten ôt sem hagyja ki a hazatérés örömébôl. A várandós és szülô anyák kíméletre szorulnak: Isten maga vigyáz rájuk. Amikor siratják a hosszú, kínos fogságot, Isten letörli könnyeiket, élô forrásvízrôl gondoskodik számukra. Mindezt úgy cselekszi az Úr, mint a legjobb édesapa. A büntetés jogosan érte mind a déli, mind az északi országot. Testvérviszály miatt szakadt ketté Dávid és Salamon egységes országa. A déliben Júda és Benjamin törzse élt. Az északi, Izrael nevét viselô ország vezértörzse Manassze volt, Egyiptomi József kisebbik fiának nagyra nôtt törzse. Ezért csak ôt említi az Írás. Az öröm új forrása tehát az lesz, hogy a rokonok újra egy közösségben élnek, mint Isten gyermekei. Az evangéliumban arról hallunk, hogy Jézus Jerikót elhagyva nagy tömeg közepette indul Jeruzsálem felé. Az emberek vidáman beszélgetnek. Az általános zsibongásban egyszer csak felfigyel az út mentén kolduló vak férfi: Timeus fia, Bartimeus. Kit kísér ez a rengeteg ember? – kérdezi. Amint meghallja, hogy a Názáreti Jézust, felragyog az arca: hal426

lotta már sok-sok beteg meggyógyítását, köztük több vak gyógyulását is. Csodás alkalom, hogy én is kérjem szemeim megnyitását. Kiabálni kezd: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47) Reménytelen kísérlet túlkiabálni egy szál hangon a tömeg zsivaját. Szólnak is neki, ne reménykedjék, úgysem hallja meg Jézus. De a vaknak ez az egyetlen remény, hogy lásson, dolgozni tudjon, családot alapíthasson, emberként élhessen ô is. Jézus mindent tud róla. Ô rendezte így jerikói látogatását, hogy vele találkozzék, és meggyógyítsa. Megáll, oda hívja maga elé. Akkor már mások is biztatják: „Bátorság! Gyere, hív téged”. (49) A vak ember felugrik, tele bizalommal kapja el az egyik segítô kezet, és megy. Jézus pedig barátságosan megkérdezi: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” (51) Nem furcsa a kérdés? Jézus nem tudja talán, hogy a vak ugyan mit akarhat tôle kérni? Hogyne tudná! De hát ez kegyelem, és minden kegyelmet kérni kell. Kéri is azonnal: „Mester, hogy lássak. Jézus erre így szól hozzá: Menj, a hited megmentett téged. Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte ôt az úton”. (51-52) A két örömhír ma nekünk szólhat: A mi ötven éves eladott fogságunk már tíz évvel megnyúlt. Népünk egy része önként nyújtotta meg ennyivel az egész ország nyomorát. Ma felajánlja nekünk Jézus: itt állok: mit kértek? Uram, hogy hinni és látni tudjanak magyar testvéreink, akiknek hite elveszett, látásuk elvakult. Tudjuk, hogy nagy a kérés, hogy buzgó hittel kérni kell. Itt állunk elôtted mi hívôk, kérünk, a többit biztatjuk: gyertek, a Mester vár titeket is. És lélekben egy ország népe könyörög velünk: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtunk!” [C ÉV]

✽

É VK . 30. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . . Sir 35,15b-17.20-22a; 2Tim 4,6-8.16-18; Lk 18,9-14

„Készen vár rám az igazság gyôzelmi koszorúja” (2Tim 4,8)

A

z 1956-os hôsök emlékhelyein koszorúzást tartottak a nemzeti ünnep alkalmával. Újra koszorúkat készítünk vagy díszes csokrokat, készülünk mindenszentek ünnepére és halottak napjára. Kisgyermekként és falusi plébános koromban meghatottan figyeltem, milyen szeretettel nevelgették az az ôszirózsát, hogy halottaik érezzék a megemlékezéskor szívük szeretetét. Erre az ünnepre rendbe szedték a család elhunytjainak sírját. Mindenszentekre kivittük a koszorúkat, este közös ima volt a temetôkápolnánál, és meggyújtottuk az apró gyertyákat. Mi tudtuk, mit jelent a koszorú, mit jelez a gyertyafény. A nem-hívôk is tudják? Szent Pál apostol mai levélrészletét idézzük: „Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul. Eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár rám az igazság gyôzelmi koszorúja, amelyet az Úr, az igazságos Bíró megad nekem azon a napon. De nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja az ô eljövetelét”. (6-8) A sírdomb mellett azért imádkozunk, hogy a hantok alatt 427

nyugovónak ezt adja meg az Úr. Imáinkban ezért gondoljuk végig az elholt életét: érdemeit és ismert bûneit, hogy jutalmazzon és irgalmazzon neki mennyei Atyánk. Igen, így együtt, mint tette az apostol is: „Én a legkisebb vagyok az apostolok között, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelmébôl vagyok az, ami vagyok, és nekem juttatott kegyelme nem volt hiábavaló.” (1Kor 15,910) Kérjük, tudjanak odaátról megbocsátani, mint az apostol: „Elsô védekezésem alkalmával senki sem állt pártomra, mindenki cserbenhagyott. Ne számítson nekik bûnül!” (16) Boldog, aki édesapját, édesanyját, testvéreit, volt tanítóit hálatelt szívvel emlegetheti. Jó barátok, iskola-, katona- és munkatársak sírjánál mennyi kedves és megszépült emlék rajzik emlékezetünkben. Egyegy temetôi fejfa elôtt netán belénk nyilal valami kellemetlen érzés: vita vagy sértés. Tudjunk mi is megbocsátani. „Nyugodjanak békében!” Emlékszem a gyerekkori élményre: a temetô sok száz sírhalmán ezrével ragyogott a gyertyácskák fénye. Szinte nappali világításnak tûnt. Amikor hazamentünk, viszszanéztem udvarunkról a közeli temetôre, megnyugodtam: nem is lehet olyan riasztó a halál, hiszen a mennyország még csodálatosabb fényárban úszik. Azóta sokszor olvastam a Jelenések könyvébôl: „a városnak nincs szüksége sem a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten fényessége világítja meg azt, és lámpása a Bárány. A nemzetek az ô világosságában járnak, s dicsôségüket hozzá viszik a föld királyai. Kapuit nem zárják be egész nap, mert éjszaka nem lesz ott”. (Jel 21,23-25) Szörnyû földi élmények, csalódások és szenvedések között erre gondoljunk: „Az Úr ezután is megszabadít minden gonosz cselvetéstôl, és átment mennyei országába. Dicsôség legyen neki mindörökké! Ámen!” (18) Azok a meghaltak, akik már elnyerték bûneik bocsánatát és megkapták azt a hervadhatatlan koszorút, már örök dicsôséget élveznek, nincs szükségük sem imára, sem földi díszre. Akik pedig még a tisztítótûzben szenvednek, bôséges imát, jótetteket és fôként szentmisét kérnek tôlünk könyörögve. [C ÉV]

✽

É VK . 30. vasárnap . . . . . . . . . . . . . . . Sir 35,15b-17.20-22a; 2Tim 4,6-8.16-18; Lk 18,9-14

„Készen vár rám az igazság gyôzelmi koszorúja, amelyet az Úr, az igazságos Bíró megad majd nekem azon a napon” (2Tim 4,8)

S

aul éveken át gyûlölte a Názáreti Jézust, aki csak jót cselekedett az emberekkel, akinek eljövetelére kétezer évig készült tudatosan a zsidó nép, akirôl sok-sok fontos és pontos azonosító elôjelet adott az Isten. A zsidók fôtanácsa mégis gyûlölte Ôt, gyûlöltette másokkal, köztük a fiatal rabbival, Saullal is. Amikor Jézus tanítványait akarta összefogdosni Damaszkuszban, hogy bebörtönözze ôket, Jézus mennyországin fényben Saul elé toppant. Bemutatkozott neki: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl”. Akit pedig megkeresztelni kül428

dött hozzá szállására, így bíztatta. „Menj csak, mert kiválasztott edényem ô nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai elôtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért”. (ApCsel 9,15-16) Saul megkeresztelkedett. Arábiában Jézus két évig foglalkozott vele. Majd felvette egyik tanítványa nevét: azóta úgy ismerte mindenki, hogy ô a Pál apostol. Bejárta KisÁzsia tartományait, majd térítette Jézus hitére Dél-Európa népeit is. Annak ellenére, hogy tanított és keresztelt, nem fogadott el tiszteletdíjat. Saját maga és tanítványai eltartására sátorszövéssel kereste meg a szükséges pénzt. Ellenségei sokszor megverték, elüldözték. Fogságba ejtették Jeruzsálemben, onnan császárhoz fellebbezett, majd felmentették. Késôbb újra római börtönben raboskodott. Onnan írta ezt a második levelét Timóteusnak, szeretett tanítványának. „Az én véremet nemsokára kiontják áldozatul. Eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam”. (2Tim 4,6-7) A küldetést tehát befejezte. Mindent Istenért, Jézusért és az emberek üdvösségéért tett. Nem siránkozik az elmaradt földi fizetés miatt: „Készen vár rám az igazság gyôzelmi koszorúja, amelyet az Úr, az igazságos Bíró megad nekem azon a napon”. (8a) De gondol ránk is az apostol, hogy akik igazságtalan bírók áldozataiként a történelem során ártatlanul szenvedtek börtönt vagy halált, akik pénzéhes gazdagok kezébôl nem kapták meg munkájuk igazságos bérét, ne bánkódjanak: „De nemcsak nekem fizet meg Isten, hanem mindenkinek, aki örömmel várja az ô eljövetelét”. (8b) Ezekben a napokban történelmünk önzetlen hôseire gondoltunk. Ünnepeltük ôket. Köszöntük áldozataikat. De vajon mit remélhetünk: az örök élet dicsôsége, boldogsága, el nem hervadó gyôzelmi koszorúja várta-e ôket? A mennyországban vannak-e most? Jézus szavatolja számukra mindezt: „Az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért”. (Jn 15,12-13) Ôk szerették hazájukat, minket szerettek. Minden bizonnyal a mennyországban vannak és tökéletesen boldogok. És a gyilkosaik? Ha tetteiket megbánták, meggyónták a jobb lator sorsát kapták. Ha nem: a bal lator nyomába léptek. É VK . 30. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 8,12-17; Lk 13,10-17 „Ha a lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogok” (Róm 8,13)

M

int annyiszor, most is figyelmeztetni szeretnék mindenkit, aki olvassa vagy hallja a Római levél fejtegetéseit, hogy a bûn nem a testbôl, nem az anyagból származik, hanem a sátán gôgjébôl. Az emberi test anyagát is Isten teremtette, a szülôk testét szintén ô alkotta meg a föld anyagából, tehát az sem rossz önmagában. A bûn az akarat döntésébôl származik, ha Isten parancsával szemben döntve cselekszik. Az apostol itt leírja ezt a gondolatot: „Ennél fogva, testvérek, nem vagyunk a test lekötelezettjei, hogy a test szerint éljünk, Ha 429

ugyanis a test szerint éltek, meghaltok, de ha a lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok”. (Róm 8,12-13) Ez a mi nyelvünkön azt akarja kifejezni, hogy a test önmagában anyagi természetének megfelelôen akar cselekedni. A testnek sem esze, sem akarata nincs. Ösztönei irányítják közvetlenül, de a tulajdonosa, az emberi személy, rendelkezik lélekkel is, és abban van értelem és akarat. Az értelem felülbírálja a testi ösztönt, ha annak ítélete és kívánsága nem szolgálja az ember végsô célját, az üdvösséget, akkor a lélek képességei a maguk törvényei szerint döntenek. A test pl. szeret enni. Ennie kell, mert másként elerôtlenedik, és nem tudja teljesíteni, amit az egész embernek tennie kell: mondjuk emberi munkát végezni. Ez azonban túllépheti a józanság határát, kelleténél többet kíván fogyasztani, ami akadályozza a helyes munkát, netán eleszi a saját gyermekei elôl az ennivalót. Mindkettô helytelen, Isten akaratával ellenkezik, bûn. Ilyenkor, akiben a test ösztöne gyôz, az testi ember; aki viszont lelke törvényét tudja érvényesíteni, az a lelki ember. Ez utóbbi a kegyelem hatására jön létre: „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: Abba, Atyánk!” (14-15) vagyis nem fél a kegyelemben élô és gondolkodó, hogy ha saját testét nem táplálja túlzott buzgalommal, akkor szegény test nagy kárát vallja ennek. Vonatkozik ez a böjtökre is. A Szentlélek hatása alatt élô keresztény viszont nem fél vállalni vallása parancsait, még akkor sem, ha a testi valójában megszenvedtetik (vértanúság elfogadása). Ezt pedig olyan tökéletes ráhagyatkozással tudja vállalni, mint a szülôi házban élô kisgyerek, aki apja szavára bármit megtesz félelem nélkül, hiszen benne tökéletesen megbízik. Istentôl indul ez a bizalmas viszony, Ô akarta és meg is üzente Jézussal, hogy ne is Atyának [Ab] szólítsuk Ôt, hanem Apukánknak [Abinu]. Ebbôl a kapcsolatból, amit a Lélek hoz létre Isten és ember között, igazi istengyermekség születik számunkra, mert Isten igazán gyermekeivé fogad bennünket Jézus keresztsége által: „Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei, mert vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsôüljünk” (16-17) É VK . 30. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ef 4,32-5,8; Lk 13,10-17 „Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei” (Ef 4,32)

P

ahogyan Istenatyja rendelte neki. Isten elsô üdvösségterve szerint a megtestesülés azért történt volna meg, hogy dicsôséggel koronázza meg Fiát azért az áldozatért, hogy anyagi testet vesz magára az anyagvilág formájaként, teremtett szellemi létû lelket, mint az angyalvilág és az emberi lelkek ôsformáját. Az ôsszülôk bûne miatt a megtestesülés ténylegesen a szenvedés és kereszthalál gyalázatára történt, és a megdicsôülés csak a feltámadásban valósulhatott meg. Az emberélet a bûneink miatt ezt az önzésrôl lemondó, mások örömére törekvô formát kell, hogy folytassa. A sokfajta emberi vétek közül az apostol az elsötétült emberi élet prototípusának a paráznaságot mutatja be: „Paráznaság és mindenféle tisztátalanság vagy kapzsiság szóba se jöjjön köztetek, mint ahogy ez a szentekhez illik, sem ocsmányság, sem ostoba vagy kétértelmû beszéd, ami illetlen, hanem inkább a hálaadás. Értsétek már meg, és jegyezzétek meg magatoknak, hogy semmiféle paráznának vagy tisztátalannak, kapzsinak, vagy bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és Isten országában”. (3-5) Hogyan is van ez? – kapja fel a fejét az emberiség széltében-hosszában, most és év évezredeken át. Isten és a katolikus egyház el akarja venni a jogot, hogy az egészséges ember az élet legmélyebbre ható örömeit, gyönyöreit el akarja venni? Nem! Az Egyház csak rá akar mutatni, hogy ezt az örömforrást Isten találta ki, az emberek boldogságára rendezte el, de igazi boldogságot csak eredeti céljának megfelelôen tud biztosítani. Íme, az alapelvek: „Majd azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére: Isten képére teremtette ôt, férfinak és nônek teremtette ôket” (Ter 1,26-27) „Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illô segítôt is”. (Ter 2,18) „Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból! Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek”. (23-24) a férfi is, a nô is megôrzött tisztaságát vigye a házasságba, ne embersége maradékait. A házasságban mindketten egymás boldogítására vannak rendelve, tehát figyelni kell pl. az asszonyi virágzó-tisztulásra. Kettejük szerelme teremje meg életük közös gyümölcsét, a gyermekeket: „Isten megáldotta ôket, és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Ter 1,28) a gyermekeket kettejüknek kell felnevelni, hogy érezzék mindkét szülô szeretetét. Ez az Isten által rendelt család. Létrehozása, fenntartása lemondással is jár. Áldozat nélkül sem földi, sem örök boldogság nincs! Vállaljátok!

ál apostol utat mutat az efezusiaknak és nekünk, most élô keresztényeknek a sötétségbôl a világosságba: „Kövessétek tehát, mint kedvelt gyermekek, Isten példáját, s éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát adományként, jó illatú áldozatul Istennek”. (5,1) Ennek a világos, isteni útnak a lényege: Úgy gondolkodom az életemrôl, mint Jézus tette. Semmit nem tett önzô céllal, hanem mindig a mi javunkat tartotta szem elôtt,

É VK . 30. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ef 5,21-33; Lk 13,18-21

430

431

„A férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak” (Ef 5,21)

A

tegnapi levélrészlet alapján elmélkedtünk arról, hogy Isten az ember teremtése elôtt kijelentette, hogy a teremtendô ember ôsmintája Isten szentháromságos bensô élete: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonla-

tosságunkra”. (Ter 1,26) Ez az ôsminta az abszolút tökéletes szeretet, hiszen az Atya a Fiú születésekor csorbítatlanul neki ajándékozza teljes istenségét, a Fiú örömmel fogadja el és ugyancsak csorbítatlanul visszaajándékozza azt Atyjának. Aztán a kettejüktôl származó Szentléleknek egyetlen leheléssel adják az immár közös isteni természetet, amit a Szentlélek is azonnal visszaad. Nem szabad tehát a mai érzékenykedéssel kiforgatni az isteni szándékot, amit az apostol így fejez ki: „A férfi feje az asszonynak. amint Krisztus is feje az Egyháznak” Súlyosan tévedtek azok az amerikai asszonyok, akik óriási tömegben vonultak II. János Pál pápa elé, és emelgették feléje tábláikat: „Mi hatalmat akarunk, és nem fôzôkanalat!” Szen Ágoston ezerhatszáz éve fogalmazta meg az igazságot: „a szükségesekben egység kell, a nem szükségesekben szabadság, és mindenben szeretet” Ennek megfelelôen kell néznünk a családot: a család egy jól megalkotott közösség. A közösségben mindig van, kell, legyen vezetô, döntô tekintély. Ez a férfi. Isten ebbeli akaratát úgy mutatta meg, hogy elôbb teremtette Ádámot, utána az ô testébôl kivett bordapárból alkotta Éva testét. Az apostol hivatkozik Krisztus és az Egyház kapcsolatára is: „mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak; ô a test üdvözítôje. De mint ahogy az egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszonyok is mindenben a férjüknek, „Ti, férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte”. (23-25) Szent Pál jól ismerte az Ószövetség könyveibôl az Isten szeretetét a zsidó nép iránt. Hasonlatot is ír errôl a Biblia: a zsidó nép a nagy nemzetek közt elvetélt poronty volt, Isten felvette a földrôl, megfürösztötte, táplálta, ruházta, nevelte. Pál még többet ír Jézus szeretetérôl egyháza iránt: „a víz fürdôjében [a keresztségben] az ige által megtisztítva megszentelje és dicsôvé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplôtelen.” (26-27) Ilyen királyi pompát ad Jézus az egyháznak, és ezt állítja a keresztény vôlegény elé mintaképül: Így kell szeretned a menyasszonyodat! „Ugyanígy a férfiak is úgy szeressék feleségeiket, mint önnön testüket. Aki szereti feleségét, önnönmagát szereti. Hiszen soha senki sem gyûlöli a testét, hanem táplálja és ápolja, akár csak Krisztus az egyházat. Tehát mindegyiktek úgy szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét”. (28-29.33) É VK . 30. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 8,18-25; Lk 13,18-21 „Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak” (Róm 8,19)

I

sten az embernek adta a teremtett világot: „Fogta tehát az Úr Isten az embert és az Éden kertjébe helyezte, hogy mûvelje és ôrizze meg”. (Ter 2,15) a földnek ez a kis darabja volt akkor a hatalmas földgömb felületébôl igazán gyönyörû. Az éden, vagyis a sivatag, még nem volt kert, nem borítot432

ta még termôföld, nem nôttek rajta füvek, fák, virágok. Az embernek nem volt még szüksége nagyobb élettérre, hiszen ketten voltak. Azt azonban nem hagyja ismeretlen ténynek a Szentírás, hogy ez a kert nem pici oázis volt, hanem óriási földdarab. Az oázis a víztelen homoksivatag zsebkendônyi területe, amelyet egy feltörô kis forrás éltet. Ezt az Éden-kertet viszont négy nagy folyó öntözte: A Gihon, a Gijon, a Tigris és az Eufrátesz. A két utóbbi azóta is ôrzi a nevét, hogy a késôbb élô embernek is fogalma legyen Isten csodás ajándékáról. Isten fiai ezzel ténylegesen nagyúrnak bizonyultak. Amikor viszont elárulták Istent, Atyjukat, és a sátán igáját vállalták, velük együtt a gyönyörûség már kialakult kertje és az ezután termôvé váló föld is elvesztette áldott arculatát: Ádámhoz imígyen szólt az Úr: „Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél a fáról, amelyrôl megparancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld miattad! Fáradozva élj belôle életed minden napján! Teremjen az neked tövist és bogáncsot, és edd csak a föld növényeit! Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelybôl vétettél, mert por vagy, és viszszatérsz a porba” (Ter 3,17- 19) Az apostol erre az átokra utal. Ezt nehezen viseli el a föld. Még súlyosabb rongálást okoz az ember ostoba viselkedésével. Nemcsak rongálja Isten szép világát, hanem ostoba tetteivel lassanként újra sivataggá teszi. A termôföldeket. Lám, nemcsak az ôsbûn, hanem a mostani bûnök is tovább sújtják az átokba gyönyörû örökségünket: „Mert a teremtett világ alá sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával”. (Róm 8,19-20) a nagy csapásokat milyen isteni jósággal enyhíti az Úr! Reményt ad arra, hogy a megváltott ember visszakapja az istenfiúságot, és a „teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsôségének szabadságára” (21) Félreértés ne essék, ez nem jár együtt azonnal a megváltással, hanem majd amikor az egész emberiség elfogadja a megváltást, szabad lesz a bûntôl. Addig ez a felszabadulás csak reményben a mienk, és ugyanígy van vele a többi teremtmény is. „Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig. De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a lélek zsengéit, mi magunk is sóhajtozunk bensônkben, s várjuk a fogadott fiúságot, estünk megváltását”. (22-23) Ez pedig a világ végén következik majd be, amikor „testünk megváltása”, vagyis a porából való feltámadása bekövetkezik az egész teremtett világ színe elôtt. „Üdvözülésünk ugyanis reménybeli. Látni azonban azt, amit remélünk, nem reménység; hisz ki remélne abban, amit lát? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor várjuk is türelemmel”. (24-25) – Mi, magyarok, kicsit megvalósultnak szeretnénk látni ennek a végsô kibontakozásnak konkrét tényeit. Reményünk kicsit fényesebb lesz, Urunk, ha bûneinket nem bünteted olyan keményen!

433

É VK . 30. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 8,26-30; Lk 13,22-30 „A Lélek is segítségére van erôtlenségeinknek” (Róm 8,26)

A

remény éltet bennünket, hogy a természet az eredeti bûn átka alól felszabadul. Egyben meg kell szûnnie az embert önmagában érintô büntetésnek is, hogy az embernek meg kell halnia, és a testnek el kell pusztulnia. Ez majd a világ végével következik be. A testünket ugyanis akkor támasztja fel romolhatatlan állapotban Isten ereje, egyesíti a lélekkel, és az ember teljes épségben kerül a mennyországba, ha arra szól az ítélete, vagy kerül a pokolba a test és lélek együttes szenvedésére. Addig azonban tart a mostani állapot: a remény ideje. (Róm 8,24-25) Ebben a remény segítette állapotban „hasonlóképpen a Lélek is segítségére van erôtlenségünknek, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk; de maga a Lélek jár, közben érünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. Aki azonban vizsgálja a szíveket, tudja, hogy melyek a Lélek kívánságai; tudja, hogy közbenjár a szentekért Isten akarata szerint”. (26-27) Az ember élettervét Istenatyánk öröktôl fogva tökéletesen elkészítette. Mivel Ô végtelen okos, minden körülményt elôre tud. És a szabad akaratú döntéseket is figyelembe veszi, ezért Isten terve alapján tudja az ember úgy kibontakoztatni önmagát, hogy élete utolsó percére a tökéletesség állapotában állhasson ítéletre Jézus elé. Akkor következik ez így, ha az ember mindig követi az isteni tervet, nem a saját ötleteire hagyatkozik tetteiben. Viszont mi nem ismerjük ezt a tervet. Ezért van szükségünk a Szentlélek segítségére. Ô a harmadik isteni Személy. Nemcsak látja az isteni lényeget, benne az emberek életterveit, hanem birtokosa is ennek a végtelen lényegnek. Látja, hogy percrôl percre mit kell tennie az embernek, hogy kibontakozása, fejlôdése tökéletes legyen. Ha tehát a bérmálás következtében bennünk él és mûködik a Szentlélek, közvetlen tudunk szólni neki, vagyis imádkozni hozzá, hogy nyissa rá a szemünket a rendkívüli tennivalókra, és adjon kegyelmet, hogy Isten akaratát jól tudjuk valóra váltani. Amit rendszeresen tennünk kell, mert állapotbeli kötelességünk, azt magunk is tudjuk. Persze, kegyelmet azok végzéséhez is kérhetünk. Lehet, hogy meglepetést tartogat ez, a Szentlélek által tudtunkra jutott feladat, de annyi bizonyos, hogy ez javunkra válik, ha elfogadjuk és megtesszük. „Tudjuk, hogy az Istent szeretôknek minden javukra válik, azoknak, akik az ô végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek”. (28) A szent fogalmát itt nem kanonizált szentekre értjük, hanem mindazokra, akik mindenben teljesítik Isten akaratát. „Mert akiket (Isten) eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ô elsôszülött legyen a sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta, és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette, akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsôítette”. (29-30) Milyen csodálatos Isten jósága! Mennyit törôdik velünk, ôsszüleink és a magunk vét434

keitôl megromlott állapotba került gyermekeivel is. Próbáljuk kihasználni nagylelkûségét, és megigazulttá, majd további kegyelmeivel közremûködve szentté, azaz üdvözültté lehessünk. É VK . 30. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Ef 6,1-9; Lk 13,22-30 „Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert így van ez rendjén” (Ef 6,1)

T

egnap arról gondolkodtatott el bennünket Szent Pál apostol, hogy az emberi társadalom sejtje az Isten akarata szerint létrehozott és rendezett család. Az elsô rendezô elv a boldog családi körben a férj és feleség szeretetközössége. A második, de nagyon kívánatos elem: kettejük életét véglegesen összefonó emberbimbó, a gyermek, sôt gyermekek gyönyörû csokra. A mai elmélkedésnek témája az apostol nyomán róluk szól. Mindjárt az elsô isteni rendelkezés: „Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert így van ez rendjén. »Tiszteld apádat és anyádat« (Kiv 20,12), ez az elsô ígérettel egybekötött parancs: »hogy jó dolgod legyen, és hosszú életû légy a földön«” (MTörv 5,16), (Ef 6,1-3) Az újszülöttek, majd csecsemôk ösztönösen ragaszkodnak szüleikhez. Érzik, hogy a puszta létük is tôlük függ. Aztán egyre inkább átérzik, hogy milyen boldogító a szülôk szeretete, és azt is megérzik, hogy az ô kicsi szívük dobbanása is milyen gyönyörû érzés a szüleiknek. Késôbb azonban egyre inkább felfogják, hogy ôk egyének, akiknek van saját akaratuk. Ez is fontos felfedezés a gyermeki korban. Az elsô dacos konfliktus után azonban csodálatos érzés ébredhet: a szüleim mindig javamat akarták. Most is azt akarják, hogy én boldog legyek. Ôk felnôttek, nekem ôk a minden. Megteszem, amit parancsolnak. Lám, milyen jó érzés tölt el ezután. Talán nem ilyen érett logika szerint dönt a kicsi ember, a szülô is elvesztheti türelmét elsô reakcióként: éljen a szülôi szívben a megértés. Az a kis önállósodó emberke még nem tudja, hogy akarata a legnagyobb kincse, de ha önzés helyett szeretni tanul, az a legnagyobb gyôzelem lesz az életében, a legfôbb, sôt az egyetlen örök érték. Ha pedig keményebb nevelô eszközre lenne szükség, attól sem szabad visszariadni. Az apostol is erre int: „és ti, apák, ne ingereljétek haragra gyermekeiteket, hanem neveljétek ôket fegyelemben és az Úr intelmével. A szolgáknak is vannak ajánlásai: „Szolgák, engedelmeskedjetek test szerinti uraitoknak félelemmel és remegéssel szívetek egyszerûségében, akár csak Krisztusnak. Ne látszatra szolgáljatok, mintha emberek tetszését keresnétek, hanem mint Krisztus szolgái, akik szívesen teljesítik Isten akaratát. Készséges akarattal szolgáljatok, mintha az Úrnak tennétek, s nem embereknek. Tudjátok, hogy mindenki, aki valami jót tesz, annak jutalmát megkapja majd az Úrtól, akár szolga, akár szabad”. (5-8) A szolga akkor rabszolgát jelentett. Ma beosztottak vannak. A szeretet-szolgálat örök valuta. A pénzkeresô szolgálattal 435

viszont földi fizetés jár. „Ti pedig, gazdák, ugyanezt tegyétek velük. hagyjátok a fenyegetôzést, hiszen tudjátok, hogy nekik is, nektek is Uratok van az égben, s nála nincs személyválogatás”. (9) Az igazságosság a mennyben is kötelez, a pokolban is terhel! É VK . 30. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 8,26-30; Lk 13,22-30 „A Lélek is segítségére van erôtlenségünknek, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk” (Róm 8,26)

I

sten a gyönyörûnek teremtett világot teljes szépségében odaadta az embernek, hogy boldogan tudjon benne élni. Az elsô emberpár vétke miatt azonban átok alá került a világunk is. Ezt nyögi most a természet, és várja esengve, hogy az ember végleg felszabadul a bûn büntetése alól. Ez lesz a „testünk megváltása” (Róm 8,23), vagyis az utolsó ítéletkor bekövetkezik a halál uralmának vége, a halott testek feltámadnak poraikból, egyesülnek a lelkükkel, és együtt kerülnek az emberek immár testben-lélekben a mennyországba vagy a pokolba. Addig a mennyország is csak remény tárgya a testek számára. Az üdvösségre bejutni sohasem lehetséges az embernek saját erejébôl. Ez azt jelenti, hogy ha valaki mindent meg tud tenni a maga erejébôl az üdvösség elérésére, akkor sem mondhatja Istennek: Ezek után nekem jogos a mennyországba bejutni. Az mindig kegyelem marad. Minden embernek imádkoznia kell tehát a végsô állhatatosság kegyelméért. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy kérjük Istent, kegyelmeit úgy biztosítsa életünk utolsó másodpercére, hogy a megszentelô kegyelem állapotában legyünk. Újabb kérdés: hogyan tudjuk ezt a kegyelmet kiesdeni? Egyáltalán hogyan tudunk eredményesen imádkozni? Az Apostol így válaszol: „a Lélek is segítségünkre van erôtlenségünknek, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk; de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. Aki azonban vizsgálja a szíveket, tudja, hogy melyek a Lélek kívánságai, tudja, hogy közbenjár a szentekért Isten akarata szerint”. (26-27) A Szentlélek ismeri az Atya velünk kapcsolatos örök tervét. E a terv minden embernek élete minden percére pontosan elôírja, mit kell ott és akkor tennie. Isten végtelenül jó, azt akarja, hogy mindenki csodálatosan bontakozzék ki, alakuljon úgy, hogy élete végére utánozhatatlan egyedi remekmû legyen belôle. Ezt a tervet mi magunk sem ismerjük, nem tudjuk tehát tökéletesen valóra váltani. Van, akit nem is érdekel az isteni remekmû, mert ô saját maga akarja megtervezni önmagát. Bár ez is lehetne elvileg szép és jó, de Isten tervét meg sem közelíti. Szerencsénkre bennünk él a Szentlélek. Ô isteni Személy, övé is az isteni természet, tehát tökéletesen látja a ránk vonatkozó életterv minden mozzanatát, tudja, hogy most mit kell valóra váltanom belôle. Ezt a kegyelmet tehát konkrétan tudja is kérni az Atyától a mi számunkra, amennyiben mi ezt a kegyelmet legalább általánosságban kér436

jük általa. Imánkban kérjük: Szentlélek Úristen! A mai teendôimet nagyjából ismerem. De az állapotbeli kötelességeimen túl még mit kíván tôlem Atyám a mai napon, hogy élettervem csodaszépen alakuljon, kérlek, kérd a kegyelmet, hogy a szememet nyissa rá az Úr, és adjon hozzá erôt is, hogy jól tudjam végrehajtani a feladatomat: embertársaim boldogítását. Így válik valóra a befejezô gondolat: „Tudjuk, hogy az Istent szeretôknek minden a javukra válik, azoknak, akik az ô végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek. Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ô elsôszülött legyen a sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta, és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette; akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsôítette” (28-30) É VK . 30. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . Róm 8,31b-39; Lk 13,31-35 „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31)

B

ízunk abban, hogy minket Isten eleve az üdvösségre rendelt: „Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta, és akiket meghívott, azokat megigazultakká is tette, akiket pedig megigazultakká tett, azokat meg is dicsôítette”. (Róm 8,30) a tegnapi elmélkedésünk végén ezzel az örömmel ajándékozott meg minket az apostol. Tudta azonban, hogy emberek lévén, könynyen felébred bennünk sok szomorú tapasztalat nyomában a félelem: Amikor annyi mindent elvettek tôlünk, nem lesz-e préda a hitünk, nem vesztjük-e el az üdvösségünket is ellenségeink alattomos támadásai miatt? Több millió magyar testvérünk szívébôl is kilopták a hitet. „Hit nélkül lehetetlen tetszeni az Istennek (Ter 5,24G), mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy ô van, és megjutalmazza az ôt keresôket” (Zsid 11,6) Szent Pál felteszi a kérdést: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?”. Aztán részletesen felsorolja a lehetséges ellentéteket, de rögtön meg is válaszol mindegyikre: a gyôzelmük kizárva, amíg Isten valóban velünk van; még pontosabban: amíg mi el nem hagyjuk Istent: „Ô, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? Ki lenne vádlója Isten választottjainak? Isten az, aki a megigazulást adja; ki lenne hát az, aki kárhoztat? Talán Krisztus Jézus, aki meghalt, mi több, fel is támadt, Isten jobbján van és közbenjár értünk?” (32-34) Sem az Atya, sem a Fiú nem lök el senkit magától. Ugyanezt nem lehet eleve kizárni a földi élet különbözô tényezôibôl, amelyek reális veszedelmet jelentenek a hitünkre és az üdvösségünkre: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétôl? Nyomorúság vagy szorongatás? Éhség, mezítelenség, veszedelem, üldözés vagy kard? Amint írva van: „Miattad gyilkolnak minket naphosszat, olybá vesznek, mint a leölésre szánt juhokat” (Zsolt 44,23), (3536) Az apostol életében ezek nagyon is reális, állandóan ható veszedelmek voltak Krisztus követôi ellen. A diadalmas hangsúly kétséget nem hagy, hogy 437

keresztény ember ezekkel meg nem rettenthetô, de az apostol. konkrétan ki is mondja, mint cáfolhatatlan választ: „De mindezeken gyôzedelmeskedünk az által, aki szeret minket. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendôk, sem erôk, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétôl, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van”. (37-39) Ez a csodálatos, magabiztos válaszsorozat tehát érvényes, de csak akkor, ha Isten valóban velünk van, vagyis ha mi el nem hagytuk ôt. Mi gyermekei lettünk a keresztség szentségében. Ez valóság. Egész Európa egységesen keresztény, azaz Krisztushoz tartozó népekbôl állt. A X-XI. Század fordulóján mi, magyarok is keresztények lettünk. Kereszténnyé tettük azokat is, akik minket támadtak: kunokat, besenyôket, jászokat. Most már Európa népei nem keresztények. Vannak keresztény maradékok, de akik formálisan megtagadják hitüket, vagy formálisan nem, de állandó és megátalkodott gyûlölködôk, azok nyilván nem keresztények. A kereszténység a szeretet vallása, a gyûlölködés a sátán hitvallása. Ezek sokat rontottak hazánk hívô népén, de visszaimádkozzuk hitetlenné tett testvéreinket Isten karjaiba, és akkor ismét elmondhatjuk bátran: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” É VK . 30. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . Ef 6,10-20; Lk 13,31-35

fel igazsággal, s öltsétek magatokra a megigazulás vértjét is. Lábatok saruja legyen az evangéliumnak hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek föl az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét”. (13-17) Szent Pál idejében a harcosok a közelharcra készültek a felsorolt fegyverzettel. Mi is közelharcot vívunk a kísértôvel. Ha ezek a lelki fegyverek rendelkezésünkre állnak, nem talál rajtunk védtelen, sebezhetô helyet a kísértô. Nem maradhat ki az állandó imádság sem a fegyvertárunkból: „Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imádságban és könyörgésben s ôbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentért, és értem is, hogy Isten adjon nekem szavakat, amikor megnyitom ajkamat, hogy bátran hirdessem az evangélium titkát, aminek hírnöke vagyok a bilincsekben is; hadd beszéljek bátran, amint kötelességem”. (18-20) Sem emberi, sem a gonoszság égi magasságában uralkodó bukott angyalok hazugságban és gyûlöletben gyakorlott serege sem tud legyôzni minket sem egyéni, sem közösségi harcainkban, ha Isten gyermekeiként teljes szellemi fegyverzetben állunk, imádkozunk, és velünk lesz a sátántipró Asszony, a Magyarok Nagyasszonya. É VK . 30. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fil 1,1-11; Lk 14,1-6

„Végezetül pedig erôsödjetek meg az Úrban és az ô hathatós erejében” (6,10)

„Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái, Krisztus Jézus összes szentjének Filippiben” (Fil 1,1)

S

F

zent Pál fontos tanácsokat adott a múlt napok liturgiájában olvasott levélrészleteiben. Ma viszont rámutat arra, hogy halálos és engesztelhetetlen gyûlöletben ôrjöngô ellenséggel állunk szemben, nem elég a magunk ereje a gyôztes küzdelemhez, hanem magának az Istennek az oltalma szükséges. „Végezetül pedig erôsödjetek meg az Úrban és az ô hatalmas erejében. Öltsétek fel Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög cselvetéseivel szemben. Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévô szellemei ellen”. (Ef 6,10-12) Pál tehát nyíltan felfedi az emberek lelki harcának ellenségeit. Amikor a paráznaságot említette, mint komoly veszedelmet, nem maga az emberi test, a benne élô fajfenntartás ösztöne az ellenségünk, hanem azok, akik ezt a fontos erôt arra akarják felhasználtatni, hogy lezüllessék a személyt, tönkretegyék a házasságokat, a nemzeteket. A felsorolásból kitûnik, hogy az angyalok minden karából buktak el a nagy próbatétel alkalmával és lettek a sötétség minden gonoszságra hajlamos kísértôi. Azért szorulunk az ellenük vívott harcban Isten segítségére, mert az ô szellemi képességeik messze felülmúlják a mi erôinket. „Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, s megállhassatok, mert mindent megtettetek. Úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek 438

ilippi makedón, tehát európai görög város. Augusztus császár (Kr.e. 31Kr.u. 14) római gyarmattá nyilvánította. Ez kiváltságokkal járt: római polgárjogot kaptak a lakói, mentesültek az adófizetéstôl. Szent Pál Szilással és Timóteussal második apostoli útján érkezett oda. Hirdették az evangéliumot és megalapította az elsô európai keresztény közösséget. Egy jómódú, befolyásos asszony is megtért, és befogadta Pált és társait a házába. Ettôl kezdve ott nem kellett kenyérkeresô munkát vállalniuk, egészen az evangélium hirdetésére figyelhettek. Viszont valami összeütközésük történt a hatóságokkal, ezért el kellett hagyniuk a várost. Mivel Pál többször is került sanyarú körülmények közé, a filippi hívek segítségét ilyenkor elfogadta. Valamelyik fogsága idején írta nekik ezt a ránk maradt levelet. A címzés szerint vele tartózkodott kedves tanítványa, Timóteus: „Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái, Krisztus Jézus összes szentjének Filippiben az elöljárókkal és a diakónusokkal együtt. Kegyelem nektek és békesség Istentôl, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!” (Fil 1,1-2) a kegyelem, amelyet az apostol említ, a Teremtô ajándéka, de úgy kaphatják már a filippiek, hogy azt a megváltó Jézus szerezte vissza szenvedésével és kereszthalálával. Ezt azért is hangsúlyozhatta Pál, mert tudatosítani akarta híveiben, hogy nem az ószövetségi törvénybôl, hanem Jézusból árad a megigazulás kegyelme. Szent Pál a börtönben sem feledkezik híveirôl. 439

Sok idôt elvesz ugyan tôle a per, de „valahányszor megemlékezem rólatok, hálát adok Istenemnek, és mindig minden imádságomban örömmel könyörgök mindnyájatokért, mivel részt vesztek az evangélium szolgálatában az elsô naptól kezdve mindmáig. Bízom abban, hogy aki megkezdte bennetek a jó mûvet, teljessé teszi azt Krisztus Jézus napjáig. Illô is, hogy így gondolkozzam mindnyájatokról, mert szívembe zártalak titeket, akik a bilincseimben, valamint az evangélium védelmezésében és megerôsítésében mindannyian részesei vagytok a nekem juttatott kegyelemnek”. (3-7) Az apostol tehát érzi az imában való egységet, a segítô erôt. Viszont ô is viszonozni kívánja a testvéri gesztust: „Mert Isten a tanúm, mennyire vágyódom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében” (8) Pál imája igazi apostoli könyörgés: „Azért imádkozom, hogy szeretetek mindjobban gazdagodjék megismerésben és teljes megértésben, hogy meg tudjátok ítélni, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek Krisztus napjára, telve az igazságnak Jézus Krisztus által szerzett gyümölcsével Isten dicsôségére és dicséretére”. (9-11) Nekünk is mindig kell egymásért imádkoznunk, hogy érezhessük, különösen bajainkban a mások szeretetét. É VK . 30. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 9,1-5; Lk 14,1-6 „És test szerint Krisztus is közülük való, aki mindenek fölött álló, örökké áldott Isten. Ámen” (Róm 9,5)

P

ál apostol levelének ebben a részletében keserûen, de megemlékezik arról, hogy a kiválasztott emberek milyen végzetes tévedéseken mehetnek át, ha Istennel való kapcsolatuk megromlik. Nem Isten és nem Jézus Krisztus hagyta el ôket, a legdicsôbb küldetésre kiválasztott népet, hanem ôk hagyták el Istent és egyszülött Fiát. Pál kesergése megindító, de nemzetét, annak hosszú-hosszú vezeklését megváltoztatni nem tudja. Az apostol hivatkozik tiszta lelkiismeretére: „Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom, a lelkiismeretem mellettem tesz tanúságot a Szentlélekben, hogy nagy a szomorúságom és szívemnek fájdalma szüntelen. Hiszen azt kívánnám, hogy magam legyek átkozottként távol Krisztustól testvéreimért, test szerint való rokonaimért, az izraelitákért” (1-3) Minden levelében, minden gondolatában Jézus Krisztus a középpont, amióta megtért, és megismerte Jézust, a világ Megváltóját. Szinte sem éjjele, sem nappala nem volt megtérése óta, vitte a jóhírt mindenkinek, elsôsorban rokonainak, a zsidóknak. Bárhol kezdett missziót Kis-Ázsiában vagy Európában, elôször a zsidó zsinagógába látogatott el. Nekik mondta el a jó hírt, az evangéliumot, hogy Ábrahám, Izsák, Jákob pátriárkák, közös ôseik életcélja beteljesült, Isten ígéretei szerint eljött a világ Megváltója az ô népük által. A nagy áldás megvalósult. Minden nép áldottá vált Ábrahám hite által. És most, a fôtanács gonosz ellenkezése miatt pontosan a választott nép zöme zárta ki magát a megváltott népek sorából. Ez Pált lesújtja. Szívesen lemondana 440

a mennyországról is, pedig nagyon vágyakozik Jézust újra és örökre látni, ha ezzel meg tudná menteni fajtáját, „az izraelitákat, akiké a gyermekké fogadás, a dicsôség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek”. (4) Ekkor Pál lelki szemei elôtt feltündökölhetett nemcsak Isten megbocsátó gesztusa, ahogyan a lehorgasztott fejû ôsszülôk felett elhangzott a vigasztaló ígéret a Megváltóról, aki a becsapott Éva egyik leányától születik majd és gyôz a sátán felett, hanem a pokol tornácán összegyûlt ószövetségi igazak óriási tömege is, akik minden újonnan érkezô üdvözült lélektôl hallottak valami közelebbi vigasztaló hírt. Amikor Noé, majd Ábrahám is odakerültek, elmondták, hogy ôk ôsapjai lesznek a Megváltónak. Izsák, Jákob, Júda, Dávid király: micsoda becsben álltak a tömegben. Aztán a vértanú, Keresztelô János, aki már konkrétan bejelenthette ott is, hogy harminc évesen látta a Messiást és tanúságot tehetett mellette. Aztán egyszer nagy izgalommal tudták meg, hogy a földre visszahívják Mózest és Illést, mert ôk megláthatják a Megígértet. Végül pedig izgalommal leshették, hogy szomszédjukból, a pokol büntetô területérôl hogyan száguldozik a föld felé az összes ördög. Most, most van a megváltás, óriási küzdelem lehet odafönn. Aztán a visszasomfordáló sátáni had, majd percek múlva megjelenik a Gyôztes emberi lelke isteni hatalommal, és bejelentheti: Örüljetek, mert megváltottalak benneteket! Kis idô múlva mögöttem repülhet a lelketek a mennyországba. És azután minden üdvözült odajöhet egyenesen. S amikor Pál látomása ideér, szomorúsága feljajdul: kivéve a választott nép fiai, akik gyilkosai lettek ôseik reményének. Az a Krisztus, aki közülük való, csak a világ végén oldhatja fel ezt az átkot, amikor Izrael is megtér akkori közösségében. Szomorkodhatunk sok hitetlenné vált testvérünk miatt, de minket megment a hitünk. É VK . 30. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . Fil 1,18b-26; Lk 14,1.7-11 „Mert számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség” (Fil 1,21)

P

ál apostol ezt a levelet fogságban írta híveinek. A fogságban is az evangélium tanúja és tanítója volt. A foglárok ugyan hozzá voltak szokva, hogy akiket börtönbe vetnek, azok legalábbis gyanúsítottak valamilyen bûntényben, amíg a bíróság el nem dönti az ügyet, de Pál esetében hamar köztudott lett, hogy ôt vallási vita miatt vetették eljárás alá. „Az egész császári testôrségben és máshol is ismeretes lett, hogy bilincseimet Krisztusért viselem, és az Úrban való testvérek többsége bilincseimbôl bizalmat merítve bátrabban, félelem nélkül meri hirdetni az igét”. (Fil 1,13-14) Hamarosan nyilvánvalóvá lett az is, hogy ezek az igehirdetôk nem mind voltak Pál igazi jóakarói. „Némelyek ugyan irigységbôl és versengésbôl, mások azonban jóakaratból hirdetik Krisztust. Ezek szeretetbôl, mert tudják, hogy az evangélium védelmébôl vagyok itt, azok meg versengésbôl, nem tiszta szándékkal hirdetik Krisztust, s azt hiszik, hogy lelki kínt okoznak bilincseimben”. (15-17) Pál igyekszik túltenni magát 441

ezeken a kellemetlen benyomásokon. Úgy próbálja felfogni ezt a testvérietlen szándékot, hogy Isten kegyelme és a filippiek imája elegendô erôt kölcsönöz neki, hogy a lelki hasznot nézze, és örülni tudjon annak, hogy az érdeklôdôk hallanak Jézusról. „Ez az én várakozásom és reménységem, hogy semmiben sem szégyenülök meg, ellenkezôleg, teljes a bizalmam, hogy mint mindig, úgy most is megdicsôül Krisztus az én testemben, akár élet, akár halál által. Mert számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” (20-21) Ez Pál számára azt jelenti, hogy ha életben marad és szabadon evangelizál tovább, Krisztus él és mûködik benne. Ha viszont meg kell halnia, akkor felcserélheti ezt az életet egy sokkal szebb, örökké boldog élettel. Nem könnyû választania: „Ha tovább kell élnem a testben, akkor ez számomra gyümölcsözô munkát jelent, és nem tudom, mit válasszak. A kettô között vívódom: szeretnék elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez mindennél jobb lenne, tiértetek viszont szükségesebb, hogy a testben maradjak”. (22-24) Ezzel az okfejtéssel a kérdést le is zárja. Gyôz benne a testvérek iránti szeretet, mint néhány száz évvel késôbb a haldokló lyoni püspökben, Szent Mártonban. Lelke már az égbe készült, amikor papjai sírva fakadtak: Atyánk. Ha itt hagysz bennünket, a nyájat széttépik a ragadozó farkasok! Ô erre így válaszolt: „Uram, ha a te népednek szükségük van még rám, nem ódzkodom a munkától. Legyen meg a te akaratod!” É VK . 30. hét szombat . . . . . . . . Róm 11,1-2a.11-12. 25-29; Lk 14,1. 7-11 „Vajon elvetette Isten az ô népét?” (Róm 11,1)

V

égig elmélkedtük tegnap Szent Pál szíve szomorúságának okát. Az jelentett neki nagy fájdalmat, hogy nem tud segíteni Izrael üdvösségének elômozdításában, pedig meghozná a legnagyobb áldozatot is: lemondana saját boldogságáról is azért cserébe. A mai szentleckében viszont új szempontokat vizsgál meg sorban. Miért lehetséges, hogy idáig jutott az ószövetségi választott nép? Az elsô kérdés: „Vajon elvetette Isten az ô népét?” A korábbi elmélkedésekben már hallhattuk, hogy Isten nem vet el senkit, miért tett volna ilyen fájó kivételt pontosan azokkal, akiket kétezer éve már annyi jövendöléssel és áldással tüntetett ki ígéreteiben. Ezért rögtön meg is felel a felvetett kérdésre: „Semmi esetre sem! Hiszen én is izraelita vagyok, Ábrahám utóda Benjamin törzsébôl. Isten nem taszította el népét (Zsolt 94,14), amelyet eleve magáénak ismert.” (1-2a) Ezután hosszú történelmi fejtegetésbe kezd. Bemutatja azt a sok zûrös epizódot, amelyekben az izraeliták nagy károkat okoztak Isten ügyének, amikor megölték Illés próféta tanítványait. Maga Jézus is hallgatói szemére veti, hogy ôseik megölték a prófétákat, az utódok meg síremlékeket állítanak nekik (vö. Mt 23,29-36) De ezeknek is megbocsátott Isten. „azt kérdem már most: Vajon úgy botlottak-e meg, hogy végleg elessenek? Semmiképpen sem. Ellenkezôleg, az ô vétkükbôl üdvösség támadt a pogányoknak 442

azért, hogy ôket versengésre serkentse. Ha pedig már a vétkük is nyereség a világnak, és mulasztásuk gazdagodás a pogányoknak, mennyivel inkább az lesz a beteljesedésük!” (11-12) Egyébként nem az összes izraelita vesztette el józan látását és zárkózott el Jézus elfogadása elôl. „Nem akarom, testvérek, hogy saját bölcsességetekre hagyatkozzatok, és meg ne ismerjétek azt a titkot, hogy a vakság Izraelnek csak egy részében következett be, addig, amíg a pogányok összessége be nem lép, s így majd egész Izrael üdvözül, amint meg van írva: Eljön a Szabadító Sionból és elfordítja Jákobtól a gonoszságot”. (Iz 59,20-21; Róm 11,25-26) Utalni látszik az apostol arra, hogy Jézus az utolsó vacsorán új és örök szövetséget hozott létre önmaga és az emberek között (Mt 26,27-28): „S ez lesz velük a szövetségem, amikor elveszem a bûneiket”. (Róm 11,27) Amikor tehát elismerik majd, hogy az Ószövetség Jézussal véget ért, az áldozatai és papsága érvénytelen lett, hiszen csak elôképek voltak, rendeltetésük értelmetlen lett, amikor beteljesült a valóság, és el is fogadják formálisan Istennek ezt a rendelkezését, akkor beléphetnek a keresztény közösségbe. Ekkor megtalálják Jézust, akit atyáik annak idején kiátkoztak, hiszen azért ragaszkodtak, hogy Jézus keresztfára legyen felfüggesztve, mert így van írva: „Átkozott mindaz, aki a fán függ”. (MTörv 21,23; Gal 3,13) Mindez kettôs célt szolgál: „Ôk az evangéliumot tekintve ugyan ellenségek a ti javatokra, a kiválasztottságot tekintve azonban igen kedvesek az ôsök kedvéért. Isten ugyanis nem bánja meg adományait és hívását” (Róm 11,28-29) [B ÉV]

✽

É VK . 31. vasárnap . . . . . MTörv 6,2-6; Zsid 7,23-28; Mk 12,28b-34

A

zsidóknak Isten nemcsak a tízparancsolatot adta, hanem sok-sok más törvényt is, hogy az életük minden mozzanatát kellô okossággal rendezhessék, és a vitás kérdéseiket legyen minek alapján rendezniük. Mózes élete végéig írta Isten rendelkezéseit, utolsó hónapjaiban pedig újra megismételte a negyven év alatt összegyûjtött törvényeket, és ezek gyûjteménye lett ötödik könyve, mai nevén a Második Törvénykönyv. Jézus korában eme törvényeket tanulmányozták, tanították és alkalmazták a törvénytudók. Egy ilyen törvénytudó kért felvilágosítást Jézustól, hogy a törvények tömkelegében melyik a legfontosabb, melyik adja meg az eligazodást a többi megértéséhez, helyes alkalmazásához? Erre válaszolt Jézus: „Halld, Izrael! Az Úr a min Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl, teljes elmédbôl és minden erôdbôl! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” (29-31) Napjainkban rengeteg meglévô törvény áll rendelkezésre a bíróságok részére, hogy okosan döntsenek a felmerülô vitás kérdésekben. De mintha hiányoznék valami alapvetés, központi fényforrás, és hiába okoskodnak ki még újabbakat esetleg tonnaszámra, megesik, hogy két szinten egészen ellentétesen ítélnek a szakembe443

rek. Nem is beszélve arról, hogy egy-egy ítélet indoklásánál ezt a magyarázatot adják: az ítélet ugyan nem igazságos, de jogszerû. Ez vajon megnyugtató? Mit kellene nekünk is alaptörvénynek megtennünk, kikiáltanunk? Van Isten, és nemcsak, hogy van, de Ô a legfôbb Úr, az egyetlen igazi Úr, az Ô törvényei mindenkire kötelezôk, elévülhetetlenek, minden más törvény csak ezek jogos magyarázata lehet, mert az isteni törvények kivétel nélkül egyetlen törvény magyarázata: a Szereteté. Isten nem is tehetne mást, hiszen Ô maga a szeretet: „Szeretet az Isten, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten ôbenne” Mondják, mi hatalmas gödör fenekére csúsztunk és onnan kimászni aligha tudunk. Akadt olyan okos ajánlat, hogy fogjunk össze, akkor megy. Toldjuk meg azzal: Nézzünk föl az égre, lássuk meg Istent, fogadjuk el Atyánknak, szeressük viszont a szeretetéért, aztán döbbenjünk rá, hogy mi mindaz Ô gyermekei vagyunk Jézus Krisztus által, következésképpen egymásnak testvérei. Garantálom, hogy sikerül kimászni a gödör fenekérôl. [C ÉV]

✽

É VK . 31. vasárnap . . . . Bölcs 11,22-12,2; 2Tessz 1,12-2,2; Lk 19,1-10,

„Jézus Jerikó városán haladt át”(1)

A

z evangélista csak úgy természetesen megemlíti. Jézus nem nagyon szokta elôre bejelenteni, merre halad lelkipásztori útjain. Távirati iroda nem volt abban az idôben, sem mobil, de még egyszerû vezetékes telefon sem mûködött. Valahonnan mégis megtudták a jerikóiak, és irdatlan tömegben összegyûltek Jerikó fôutcáján. Aki abban az utcában lakott, családostul, vendégestül megszállta az ablakokat és a lapos tetôket, hogy jól lássa a híres prófétát. A tömeg pedig az utcán szorongott. Mindenki derûs arccal beszélgetett. Egyetlen szem római katona nem ügetett arrafelé. Senki nem rettegett senkitôl. A város gazdag, talán leggazdagabb polgára, a jól keresô vámosok, adószedôk, pénzváltók Fônöke is értesült eme jeles eseményrôl, odament a fôutcára, a tömegbe. Apró termetû férfi volt. Rokona vagy jó barátja nem lakott arra felé, az emberek a maga fajtáját nem nagyon szívlelték, idegen családhoz bekopogni röstellt, jó kilátást a tömegben nem remélhetett. Nem törôdött a vicces megjegyzésekkel, fölkapaszkodott egy ott álló vadfügefára és úgy leste Jézust. Nagyon szerette volna látni. Pedig tudta, hogy nagyon szegény, üzletfele soha nem lesz. Neki volt szüksége erre a látásra. Talán hallotta, hogy akadt olyan beteg, aki csak hozzá ért a kezével, és meggyógyult. Zakeusnak egészséges volt a teste, de a lelkiismerete nem volt nyugodt. Talán azt remélte, hogy a szemén keresztül is hat Jézus ereje. Jézus megérkezett a fa közelébe. Lassan haladt, mert a tömeg szorongatta. De barátságosan mosolygott, beszélgetett jobbra-balra. Zakeus szíve megdobbant: ha engem így szeretnének! De jó, hogy nem valami elegáns kocsiban robog! Sôt! A fa alatt megáll. Oda fordul. Felnéz. Zakeus szíve már hevesen ver. Szóra nyitja ajkát a nagy próféta. És nevemen 444

szólít! Ismer! Lehet ennél nagyobb öröm? Igen: „Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.” (5) Zakeus a világ legboldogabb embere volt abban a pillanatban. Mászott is sebesen. Az ott állók közül többen morogni kezdtek erre. „Bûnös embernél száll meg”. (7) „Zakeus azonban odaállt az Úr elé, és így szólt: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit megkárosítottam, négyannyit adok helyette”. (8) A vádaskodók bizonyára elhûlve hallgatták. Erre nem számított senki. Jézus pedig boldogan jelentette ki: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ô is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett”. (10) 2007. november 4-e van. 1951. november 4-én Jézus megállt a szombathelyi püspöki papnevelde kápolnájában az akkori megyéspüspök atya személyében, és eléje sorakozott nyolc diakonus. Csupán négy napig voltak diakónusok, és máris pappá szentelte ôket az örök Fôpap püspöke szájával, kezével, hogy mutassák be Jézus áldozatát minden nap, mert áradni kezdett nagyon a bûn, és túl kellett árasztani a kegyelmet, úgy, ahogyan azt az Úr egykor elrendelte, (vö. Lk 22,19), (Róm 5,20-21) Persze tanítani is kellett erre az áradó bûnnek kitett gyerekeket és felnôtteket egyaránt. No meg vállalni a mindenünnen leselkedô ármányt és szenvedést. Az ötödik évfordulón a reggeli szürkületben kilométernél hosszabb sor harckocsi mellett igyekeztem az úttesten misézni, prédikálni. A tizedik évfordulót számkivetésben értem meg. A huszonötödik, ezüstmisés esztendôben három havonként halt meg édesanyám, édesapám és az idôsebb bátyám. Jézus sorsaként vettem, vállaltam. Ma, a küldetés 56. évfordulóján, amikor magasba emelem Urunkat, Jézust, lelketekben kiáltsátok feléje velem együtt: Urunk, aki mindig itt vagy, lásd, nagyon árad a bûn, bennünk is, hát még ellenségeidben! Induljon el a kegyelem szelíd, de minden akadályt elsöprô áradata, hátha Te személyesen gyorsan eléred a zakeusi nyilatkozatot: megtérek, mindent jóváteszek. [C ÉV]

✽

É VK . 31. vasárnap . . . . Bölcs 11,22-12,2; 2Tessz 1,11- 2,2; Lk 19,1-10

„Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ô is Ábrahám fia” (Lk 19,9)

J

ézus korában is nagyon szakadozott volt az emberiség társadalma. A világ nagyobbik része vallás tekintetében bálványimádó volt, sok istenhívô. Európa-Afrika tekintélyes része a Római Birodalomhoz tartozott. de Kis-Ázsia és a közel-kelet is ennek a része volt már. Ismereteink szerint a zsidó vallás követôi voltak egy istenhívôk az Ószövetség keretében, és a magyarok ôsei a legôsibb vallási hagyományok szerint. Ebben a vallási és gazdasági, társadalmi káoszban üzent Isten minden embernek a Bölcsesség könyvének soraival: „Uram, az egész világ olyan elôtted, mint a porszem a mérlegen, s mint a földre hulló hajnali harmatcsepp. De te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnézô vagy az emberek bûnei iránt, hogy bûnbánatot tartsa445

nak”.(Bölcs 11,23-24) Meg is indokolja Isten elnézô nagyvonalúságát: „Mert szeretsz mindent, ami van, és nem utálsz semmit abból, amit alkottál. Hiszen ha gyûlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogyan is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te létre nem hívtad volna? De te mindent kímélsz, mert a tiéd minden, ó, életnek barátja. Milyen jó és kegyes mindenben a te szellemed, Uram!” (25-12,1) Akár a kinyilatkoztatás, akár a vallásos ember fennkölt értelme fogalmazta így, mindenképen Isten csodálatos megfogalmazása Isten jóságának. Így nézi az Úr a sátántól megrontott világot. Még mindig a Bölcsesség könyvét idézhetjük, ha tovább gondoljuk Isten megbocsátó jóságát: „Alig bünteted azokat, akik eltévednek; inted azokat, akik vétkeznek, és a szívükre beszélsz, hogy gonoszságukat elhagyva, higgyenek benned, Uram!” (2,2) Ha meggondoljuk, hogy ez még az Ószövetségben íródott részlet, bizony van min csodálkoznunk. Mert az evangéliumokból még a farizeusi szigor árad, ha a zsidók felfogásáról van szó. A foglalkozások alapján egész embercsoportokat bélyegeztek meg irgalmatlanul. Ilyenek voltak a római hatóságokkal együttdolgozó vámosok. A magukat szentnek tartó farizeusok szóba sem álltak velük. Jézus az Atya irgalmával kezelte ôket. Amikor az Úr Jerikóba érkezett, rengetegen várták. Zsúfolt volt az utca, amerre elhaladt. Zakeus, a vámosok feje is szerette volna látni Jézust. Ezért felmászott egy vadfügefára, nem törôdve a gúnyos tekintetekkel, hogy gyerekként fára mászni láthatták a város leggazdagabb emberét. Jézus viszont megállt a fa irányában. Nem akart hinni a fülének, hogy Jézus megszólítja ôt: „Zakeus!” Honnan ismer engem? „Gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom”. (Lk 19,5) Ez az öröm, a megtiszteltetés arra ösztönözte ôt, hogy a szeretet akkori világbajnoka lehetett volna: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyanynyit adok helyette. Jézus ezt felelte neki: Ma üdvösség köszöntött erre a házra, hiszen ô is Ábrahám fia. Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett”. (8-10) Szánalmas modern bûnösök! Ennek az irgalmas és önmagát feláldozó Istennek kegyét keressétek. É VK . 31. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fil 2,1-4 Lk 14,12-14

gyorsan hozzanak létre akár meglepô eredményeket is. Az elsô fejezet végén is erre utal: ha mondjuk egy pogány közösség összefog valami jó kezdeményezésben, legyen az gazdasági elôny, társadalmi vagy politikai elôrelépés, Krisztus ügyében még fontosabb, hogy egy okos vezetô, aki felfogja a jó lehetôséget, azonnal buzdítani kezdi a testvériséget az összefogásra. Krisztus ugyanis az evangélium hirdetését tartotta mûködése lényegének. Erre a célra válogatta ki az alkalmas fôtanítványokat. Nem egyenként küldte ôket a szolgálatra, hanem kettesével. Így nagyobb biztonságban érezhették magukat, és mivel a másikra is vigyázni kellett, meg kellett vele osztani a vendégszeretet gyümölcseit, rögtön a legfontosabb erényt kezdhették gyakorolni. Az apostol ezt az üdvös krisztusi módszert gyakoroltatva tovább buzdítja tanítványait: „Tegyétek tökéletessé örömömet azzal, hogy egyetértôk vagytok”. (2) Két széthúzó hírnök elrettenti a figyelô pogányokat: ha ezek ketten nem tudnak egyetérteni, hogyan akarnak belôlünk azonos hitû és kölcsönös szeretetû, önzetlen testvéreket faragni Krisztus elvei szerint? „Ne tegyetek semmit versengésbôl, sem hiú dicsôségvágyból, hanem mindenki alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak”. (3) Valóban jézusi útbaigazítás. A farizeusi világnak ferde kinövése volt, hogy mindegyik a maga személyét tartotta fontosabbnak. Jézus ezt ajánlotta nekik: „Amikor lakodalomba hívnak, ne ülj az elsô helyre. Mert ha nálad elôkelôbbet is meghívtak, odajön az, aki téged és ôt is meghívta, és azt mondja neked: Add át a helyedet! És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát meghívnak, menj, telepedj le az utolsó helyre. Akkor odajön majd, aki meghívott, és azt mondja neked: Barátom! Menj följebb! Így tiszteletet ébresztesz az egész vendégsereg elôtt. Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják”. (Lk 14,7-11) „Egyiktek se tartsa csak a maga érdekét szem elôtt, hanem a másokét is”. (Fil 2,4) Nekünk, magyaroknak is nagyon meg kell gondolnunk ezt az intelmet. Ne legyen többé igaz állítás rólunk: „Két magyar három fejjel gondolkodik”. É VK . 31. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fil 2,5-11 Lk 14,15-24

„Tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértôk vagytok”. (Fil 2,2)

„Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt”. (Fil 2,5)

A

S

z apostol kérdést tesz fel a filippi híveknek: „Ha tehát ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetbôl fakadó intelem, a lelki közösség, az együttérzés és a könyörület, tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértôk vagytok, ugyanazon szeretet van bennetek, és együttérezve ugyanarra törekedjetek”. (1-2) A normális emberi kapcsolatokban is fontos értékek azok a tulajdonságok, amelyeket Pál felsorol. Mondhatnánk úgy is, hogy azok természetes erények, mert erôk, készségek arra, hogy a közösségi életben könnyen, 446

zent Pál apostol a tegnapi igeliturgiai levélrészletben a filippi híveket és velük együtt minket is arra biztatott, hogy Krisztus Jézus példája szerint szeressük és mindenben ápoljuk a közösségünk elônyeit, javát. Ehhez szükségünk van nagy alázatra is, hogy ne tolja föl önmagát senki a közösség fölé, viszont ha valakit az utolsó helyrôl maga a Család Ura invitálja feljebb az „ülésrendben”, az fogadja alázattal a közösség szolgálatára. Ehhez a gondolathoz idéztem Jézus szavait is. 447

Ma viszont Pál gyönyörû gondolatsorát idézi az elôírt szent lecke: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt”. (Fil 2,5) Amikor emberek versengenek valami magasabb vezetôi posztért, kisebbként, alacsonyabbról törekszenek felfelé. Jézus onnan felülrôl való, Ô a végtelen nagy Isten maga, természete szerint mindenek Ura. Mindezt figyelmen kívül hagyja, lemond elvehetetlen méltósága hangoztatásáról, és ezzel érdemli ki, hogy emberségét is az isteni trónra emelheti. „Krisztus Jézus, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlôségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember”. (6-7) Már ez is óriási alázatot követelt az Isten Fiától. Harminc éves koráig Édesanyján és nevelôapján kívül annyira nem sejtették földijei sem, hogy gyönyörû beszédén megdöbbenve botránkoztak: Ki ez? „Nem József fia ez?” (Lk 4,21) Mikor pedig csodáit látták, magasztalták hallgatói, népe hivatalos vezetôi Belzebub barátjának nevezik (vö.Lk 11,15) A fôpap pedig istenkáromlónak minôsíti (vö. Mt 26,65) Pál folytatja a gondolatsort: „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig”. (Fil 2,8) Mit érezhettek tanítványai, és akik szerették ôt, ott álltak keresztje alatt, sajnálták, de vívták hitük harcát: Vajon Ô valóban Isten Fia? És ekkor megszólal a Megfeszített: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem ?” (Mt 27,46) Ettôl kezdve Édesanyján kívül mindenki elvesztette Jézus istenségébe vetett hitét. „Pedig mi azt reméltük, hogy ô fogja megváltani Izraelt”. (Lk 24,21) Ezeknek az emmauszi tanítványainak feltámadása délutánján aztán kezdi megmagyarázni: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívûek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak!” (25) „Ezért Isten felmagasztalta ôt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr! az Atyaisten dicsôségére”. (Fil 2,9-11) „Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják” (Lk 14,11) Nemcsak szóval, de tetteivel is ezt garantálja Jézus. Ez a krisztusi alázat emeli fel és köti össze egységbe hívô magyar népünket is. É VK . 31. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 13,8-10, Lk 14,25-33 „A törvény teljesítése tehát a szeretet” Róm 13.10)

P

ál apostol a rabbi képzôben megtanulta, hogy Isten kihirdette a Sínai hegy alatt a tíz parancsolatot. Az elsô két kôtáblát is Ô maga készítette: teremtette vagy angyalokkal készíttette. Mózes büszkén és boldogan vitte a negyvennapos isteni kihallgatás végén a hegytetôrôl a völgybe. Úgy gondol448

ta, lent már nagyon várják. Amikor kisült, hogy egyáltalán nem várják, sôt azt bizonygatják, hogy ez a Mózes annyira megtetszett Istennek, hogy magával is vitte az égbe. Ezzel az indokkal késztették Áront, hogy csináljon nekik borjú-bálványt. Ne maradjanak látható vezetô nélkül a pusztában. Éppen ezt az arany-borjút imádták, körültáncolva ünnepelték, amikor Mózes nagy léptekkel közéjük rontott. Fölháborodásában földhöz vágta a törvénytáblákat. Összetörte ôket. De porrá zúzta a szörnyû bûnjelet is. Megbüntette a fôbûnösöket, aztán szomorúan visszament a hegyre. Isten most vele készíttette el az új táblákat, de megint Ô írta rá a törvény szövegét. Ezután már senki nem nyúlt a táblákhoz. Az új frigyládába tették és ôrizték. Mózes Moáb mezején, halála elôtt elismételte Isten tíz parancsát, aztán az összes többi rendelkezést, amit Isten a vándorlás alatt hirdetett ki. Mindezeket nagy tiszteletben tartották és tarttatták meg a néppel is. Sôt késôbb még alaposan meg is növelték terheit. Sokat vitatkoztak azon a törvénytudók, hogy a rengeteg parancs között melyik a legnagyobb. Jézust is megkérdezte egyikük: „Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben? Ô azt felelte neki: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl és teljes elmédbôl. (MTörv 6,5) Ez a legnagyobb, az elsô parancs. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat (Lev 19,18) Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,36-40) Szent Pál ezt ismétli meg levelében: „a törvény teljesítése tehát a szeretet” : Mivel a tíz parancsolat elsô három parancsa Istenre vonatkozik, és azt nem szokták megkérdôjelezni a zsidók, annál inkább a felebarát felé vonatkozókat, azért ez utóbbiakból sorol fel Pál is néhányat. Ne paráználkodjál: aki szereti házastársát, annak nem jelent problémát vigyázni a házassági hûségre, hiszen a házastárs boldogítása kizár minden hûtlenséget. Ne ölj! Aki szeret, az még a sértô gondolattól is ódzkodik, nem a gyilkosságtól. Ne kívánd meg a másét! Aki szereti embertársát, annak eszébe sem jut, hogy megkárosítsa még egy forinttal sem, nemhogy milliókat nem fizet ki igazságos bérként vagy termékátvétel alkalmával. Így alakulhat ki töméntelen bûn az istentelen társadalmakban: Ha nincs Isten, ezt elhitetjük az emberekkel, akkor nem kell tartani a parancsokat. Akkor nincs becsületes gondolkodás, mert legfeljebb önérdekbôl teszi még a jót is. „Minden út Rómába vezet” tartotta az ôsi közmondás. Minden modern társadalomnak el kellene gondolkodnia: Ha az emberek nem Istenhez kötôdnek a szeretet szálaival és nem ugyanezt teszik legfôbb elvnek az emberekhez való viszonyuk alapjául, akkor maradna alapnak a törvény, de nem marad, mert a törvény lelke is a szeretet. Lélek nélkül pedig minden halott, még a törvény is. Ez minden modern gondnak és bajnak a gyökere.

449

É VK . 31. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . Fil 2,12-18; Lk 1,14,25-33

A

z üdvösség munkálása a közösségben történik. Jézusnak a közössége, az Egyház rendezett közösség, van felelôs vezetôje, tehát hierarchikus szervezet, nem demokrácia. Amikor Szent Péter az Atya közvetítôi közül, hanem Ô „a Krisztus, az élô Isten Fia”, (Mt 16,16), Jézus is tudomásukra hozta apostolainak, hogy neki az ószövetségi közösségtôl, a zsinagógától különbözô, független Egyháza lesz, és ennek a sziklaalapja lesz Simon, Jónás fia. Ennek tényleges megalakulása hagyományaink szerint a kereszten történt, amikor a katona lándzsával megnyitotta az értünk meghalt Jézus oldalát, és ennek sebébôl vér és víz folyt ki. Jézus vére a megváltásunk ára, a víz pedig a keresztséget jelöli, amelynek segítségével beléphetünk a krisztusi közösségbe. (vö. Jn 19,33-37) Ennek a teljes jogú vezetôje lesz Péter apostol és majd utódai, a pápák, segítôi a többi apostol és azok utódai, a püspökök. A Jézus-hívôk Jézus háromszoros kijelentése alapján Jézus bárányai, (vö. Jn 21,15-17) Pál is a nagy pásztorok közé tartozik, mióta Jézus ezzel a tisztséggel felruházta. „Csak menj, (Ananiás), mert kiválasztott edényem ô nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai elôtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért” (ApCsel 9,15-16) Ezért írja a filippieknek: „így tehát, kedveseim, amint mindig is engedelmesek voltatok, hanem még sokkal, inkább most, a távollétemben. Mert Isten az, aki bennetek az akarást és a véghezvitelt egyaránt mûveli jóakarata szerint. Tegyetek meg mindent zúgolódás és habozás nélkül, hogy kifogástalanok és tiszták, Isten feddhetetlen fiai legyetek a gonosz és romlott nemzedék között, akik között ragyogtok, mint csillagok a mindenségben”.(12-15) Az örök Pásztor most nem Pál segítségét veszi igénybe, de eddigi munkája fontos alap: „Ragaszkodjatok az élet igéjéhez, hogy meglegyen a dicsôségem Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, és nem fáradtam eredménytelenül. Sôt, ha a hitetek áldozatán és szolgálatán felül még véremet is kiontják italáldozatul, örülök, és együtt örvendezem mindnyájatokkal” (16-17) Mivel tehát a munka közös, egymást kiegészítik a különbözô lelkes résztvevôk, „hasonlóképpen ti is örüljetek, és velem együtt örvendezzetek” (18) É VK . 31. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . . Fil 3,3-8a; Lk 15,1-10 „Ami számomra nyereség volt, azt veszteségnek tartottam Krisztusért” (Fil 3,7)

P

ál apostol a mai szentlecke tanúsága szerint visszapillant gyerekkorra. Nem nosztalgia vezeti vissza, hanem egy nagyon értékes felfedezés. Az ember nem azért kezd élni, mert tudja, hogy felnôttként mi lesz a hivatása, küldetése. Gyermekként lassan kezdi felfedezni, hogy van, hogy él, élni jó. Felfe450

dezi, hogy vannak, akik ôt szeretik, gondoskodnak róla. Aztán rájön, hogy ô is tud szeretni. Tud adni olyat, aminek szülei, testvérei örülnek. Ez teszi igazán boldoggá. Azután megtanítják arra a jó szülôk, van egy láthatatlan édesapa is akitôl minden jó származik. ô mindent azért teremtett, hogy nekünk legyen hol élni, mit enni. Azt is neki köszönhetjük, hogy vannak szeretô szüleink, nagyszüleink, és ôk annak a legfôbb Jónak, Istennek ajándékai. Megtanítanak Vele beszélgetni, megismertetnek üzeneteivel, és felhívják a figyelmemet arra, hogy Ô egy sokkal szebb hazát is teremtett, és oda minket is hazavár. Közlik azt is, hogy cserébe nekem mit kell tennem, hogy abba a gyönyörû világba eljussak. „Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók”. (1Kor 13,11) A szülei a szigorú zsidó felfogás szerint nevelték törvénytiszteletre. Erre tanították Jeruzsálemben is. De amikor találkozott Jézussal, megdöbbent: Tanítóim becsaptak, mert azt mondták nekem, hogy Jézus csaló volt, meghalt e miatt, és nem él, nem támadt fel. mint ahogy róla a tanítványai hirdetik. Most viszont elevenen áll elôttem isteni ragyogásban! Tehát él, tehát Isten. Ettôl kezdve „ami számomra nyereség volt, azt veszteségnek tartottam Krisztusért. Sôt mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének mindent felülmúló voltáért. „Ôérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerjem”. (Fil 3,7-8) Ezzel Szent Pál nem a gyermekkorát tagadja meg, hanem a szép gyermekkor után megszereti a tökéletes kibontakozást. Így kell látnunk a mi nemzetünk történelmét is. Népünk vallása ugyanúgy az egyistenhit volt, mint a zsidóké, sôt szebb volt az eredete, mert Isten Ábrahámot, a zsidók ôsapját a bálványimádásból vette ki Isten, a mi ôseink sosem imádtak bálványokat. De amikor megismertük a kereszténységet, tehát a megváltás történetét, attól kezdve mi sem gondolkodhatunk másként, mint Pál: minden másnál fontosabb az, aki Isten Fia, aki értünk emberré lett, szenvedésével és kereszthalálával megváltott minket. Ezután már nem lehet számunkra Istenhez vezetô út sem a sámánizmus, sem a fehérló-áldozat. Isten a Fia áldozata helyett nem fogad el semmi mást, mert nála értékesebb nincsen semmi sem. É VK . 31. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Fil 3,7-4,1; Lk 16,1-8 „hogy én ôbenne legyek, nem a saját megigazulásom alapján” (Fil 3,9)

S

zent Pál ebben a levélrészletben a hit egyik legnehezebb kérdését próbálja megmagyarázni. Mit is jelent a megigazulás? Több levelében is felvetôdik ez a kérdés. Hogy manapság mit gondolnak róla, kevésbé ismeretes, de a XVI. században ez központi probléma volt, és a bûneivel állandó harcot vívó Luther Márton arra a következtetésre jutott, hogy a bûnös embert Isten sem teszi abszolút tisztává, tehát megigazulttá, csupán eltakarja a bûneit. Mi a 451

megigazulás lényege? Nézzük elôbb, mi az igaz? Igaz az, ami megfelel a fogalmának. Isten az ember teremtése elôtt így fogalmazta meg a látható világ legrangosabb lényét: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra… Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette ôt, férfinak és nônek teremtette ôket”- (Ter 1, 26-27) Elôbb teremtette a férfit: „Azt mondta továbbá az Úr Isten: Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illô segítôt is”. (2,18) Miért nem jó, hogy a férfi egyedül van? Mert a szentháromságos minta a végtelen isteni szeretetre utal. Az Atya a Fiú születésekor végtelen tökéletes istenségét adja neki csorbítatlanul. A Fiú viszszaajándékozza Atyjának és kettejük közös kincse lesz. Együtt ajándékozzák aztán a Szentléleknek. A férfi egyedül nem tud kinek ajándékozni, nem tud igazán szeretni, az önszeretet viszont nem erkölcsi érték. Ádám örül Évának (23-24): Neki adhatom mindenemet. Ô is ugyanezt teheti. Isten mindkettôjüket megajándékozta a megszentelô kegyelemmel: gyermekeivé fogadta ôket. A fogadott gyermekség is igazi gyermekség. Éva a sátán kísértésére hallgat, eszik a tiltott fa gyümölcsébôl. Megteszi ezt kérésére Ádám is. Súlyos bûn, elvesztik miatta istengyermekségüket, a mennyország reményét is. Elbújnak. Isten Ádámot keresi. A számonkérés alkalmával azonnal szeretetlen: nem védi Évát, hanem vádolja. Megromlott a viszonyuk. Isten megmutatja a menekülés útját: Megváltót küld Éva egyik utódja által, ô széttiporja a kísértô hatalmát. Visszaszerzi az istengyermekséget és az üdvösséget. Az ember igazán Isten gyermeke lesz újra. Jézus ezt magyarázza: a farizeus hiába dicsekszik a törvény tökéletes megtartásával, nem lesz igazzá. A vámos Isten irgalmához folyamodik: Megigazul. (vö. Lk 18,9-14) Az ószövetségi törvény elítéli a házasságtörô asszonyt. Jézus nem ítéli el, meghal érte, hogy feloldozhassa. (vö. Jn 8,1-11) Pál is erre ébred rá: Ô is a törvény híve volt, kemény farizeus. De belátta, hogy ez nem elég a megigazuláshoz:„Mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének mindent felülmúló voltáért. Ôérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerjem, s hogy én ôbenne legyek, nem saját megigazulásom alapján, amely a törvénybôl származik, hanem az által a megigazulás által, amely Krisztus hitébôl való, vagyis amely az Istentôl van a hit révén. Krisztust akarom megismerni és feltámadásának erejét, a szenvedésben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy eljuthassak a halálból való feltámadásra”. (Fil 3,8-11) „Legyetek követôim, testvérek és figyeljetek azokra, akik úgy élnek, ahogy példát adtunk nektek. Mert sokan élnek úgy, sokszor mondtam nektek és most is sírva mondom, mint Krisztus keresztjének ellenségei. Ô átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ô dicsôséges testéhez, azzal az erôvel, amellyel hatalma alá vethet mindent”. (17-18.21)

É VK . 31. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . Róm 15,14-21; Lk 16,1-8

452

453

„Így tehát becsületbeli dolognak tartottam hirdetni az evangéliumot, de nem ott, ahol Krisztus neve már ismert volt” (Róm 15,20)

S

zent Pál apostol mind terjedelemben, mind súlyos igazságok alapos magyarázásában legnagyobb levelének befejezô részéhez érkezett, és vele együtt mi is. Remélhetôleg velünk kapcsolatban is nyugodtan írhatta Pál, mint tette az eredeti címzettekkel: „Testvérek, veletek kapcsolatban meg vagyok gyôzôdve arról, hogy ti is telve vagytok jósággal, bôvében vagytok az ismeretnek, és képesek vagytok figyelmeztetni egymást”. (14) A „jó” bölcseleti meghatározása azt jelenti, hogy megfelel valami a céljának. Ha tehát Pál megelôlegezi a rómaiaknak és a budapesti híveknek is ezt a minôsítést: „tele vagytok jósággal”, akkor arra céloz, hogy meggyôzôdéssel vallja, az evangélium hallgatásában és megértésében kívánt figyelem és jóakarat megvolt bennetek akkor is, amikor az evangélium tanítása nehéz, sôt talán nagyon nehéz részeit taglaltuk. „Bôvében vagytok az ismereteknek” azt jelentheti, hogy a rómaiak is hallottak már igazságokat, amelyeknek ismerete megkönnyíti a magyarázatot az újabb ismeretek elsajátításához. Aki pedig maga megértette ezeket a tanításokat, az merészen vállalkozhat arra, hogy felhívja mások figyelmét a nekik új igazságokra, el tudja kezdeni az értelem felajzását, és el tudja irányítani a járatlanabb útra az igazság keresôit. Indoklást is fûz a mondottakhoz az apostol: „Itt-ott merészebben írtam nektek, testvérek, hogy emlékeztesselek benneteket bizonyos dolgokra. Annak a kegyelemnek erejében tettem ezt, amit Isten adott nekem, hogy Krisztus Jézus szolgája legyek a pogányok között, és Isten evangéliumának szent szolgálatát végezzem, s így a pogányok kedves, és a Szentlélek által megszentelt áldozattá legyenek”. (15-16) Pál bevallja, hogy maga is nagy kegyelemként élte meg ezeknek a merész, eladdig még a zsidóknak is teljesen újdonságnak ható igazságokat, mint pl. azt, hogy van megigazulás, ez kizárólag Jézus Krisztusnak köszönhetô, hogy az eredeti bûn és a személyes halálos bûn állapotából is ki lehet szabadulni, meg lehet tisztulni a Megváltó Jézus kereszthalála és feltámadása révén. A zsidóknak, így magának Pálnak is csak nehezen lett világossá, hogy sem az ószövetségi törvény, sem annak törvényes áldozatai ezt nem tudták megadni, hiszen csak elôkészítô mozzanatok voltak a jézusi áldozathoz. Az ábrahámi körülmetélés sem adott megtisztulást önmagában, hanem a hitnek megmutatása volt a választott nép testén, hogy hisznek az Ábrahámnak adott ígéretek teljesülésében, ami a zsidó nép révén jön létre úgy, hogy ôk szülik meg a Megváltót. A megváltói szenvedés azonban Jézus személyes mûve, és amikor ez megtörtént, attól kezdve csak ennek hittel történô elfogadása adhatja a szentségi megigazulást a keresztségben és a bûnbánat szentségében. Hogy mennyire nehéz probléma ez a teljes megigazulás, vagyis hogy bûnösbôl Isten igaz gyermeke lehet valaki, mu-

tatja, hogy Luther Márton egyenesen tagadta, mint lehetetlent. Azt mondta, Isten csak jótékonyan betakarja a bûnöket, de azoktól ténylegesen megszabadulni nem tud az ember. – Embernek valóban lehetetlen, de Istennek minden lehetséges. (Mt 19,26) É VK . 31. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . Fil 4,10-19; Lk 16,9-13 „Igazán megörültem az Úrban, hogy végre-valahára annyira-erôre kaptatok, hogy rólam gondoskodhattok” (Fil 4,10)

A

filippiekhez írt levél utolsó fejezete feltárja elôttünk Pál apostol atyai lelkületét egykori tanítványai iránt. Mindenek elôtt arra vet fényt, hogy fogságában is figyelemmel kísérte az egyházközség életét. Jól ismeri az embereket. Tudja, hogy sok jó szándékú hívô is beleeshet a sértôdés kelepcéjébe, vagy egyszerûen csak hiúsági kérdéssé válik azok szolgálata, akik nagyon fontosak, értékesek, de úgy érzik, hogy méltatlanul háttérbe szorultak. Kezdenek vetélytársat látni a munkatársban, vagy egy-egy döntés következtében egyéni sértésként fogják fel a többségi akaratot. Itt két nôi név szerepel, akik számunkra teljesen ismeretlenek. Szent Pál viszont bizonyára jól ismerte mindkettôjüket, segítô készségüket ottléte alkalmával, örömmel tapasztalhatta is, és most valami miatt összekülönbözhettek. Erre enged következtetni, hogy külön-külön kéri mindkét hölgyet, hogy ha egymással nehéz is kijönniük, az egyházközség Jézus közössége, szeretetközösség, sôt Krisztus titokzatos teste, amelyben minden részecskére, azok összmunkájára múlhatatlanul nagy szükség van. „Értsenek egyet az Úrban!” (4,2) „Igazi munkatársát” nem nevezi meg, de a név szerint szereplô Kelemen és a többiek egységét is szorgalmazza. Kiemeli jókívánságként, hogy mindenkor örüljenek! Aki örül, az boldog. Könynyebben elviseli a nehézségeket, és a szelíd és alázatos szívû Jézus közelségét áraszthatják összeütközések helyett. A néha nagyon szorongató szükséget zárják buzgó imába és Isten békéje visszatér közéjük. Ezután tér csak rá a neki nagyon fontos nyilatkozatra: „Igazán megörültem az Úrban, hogy végrevalahára annyira-erôre kaptatok, hogy rólam gondoskodhattok. Korábban is gondoskodtatok volna, de nem volt rá módotok. Nem az ínség mondatja ezt velem, hiszen megtanultam, hogy beérjem azzal, amim van. Tudok szûkölködni és tudok bôvelkedni is; mindenütt mindent megszoktam: tudok jóllakni is, éhezni is, bôvelkedni és nélkülözni is. Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erôt ad”. (10-13) Csodálatosan nagy lélek nyilatkozata ez. Jézus mondott hasonló szavakat: „a rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának pedig nincs hová lehajtania a fejét”. (Lk 9,58) Jézus nyilatkozata minden követôjének szól. Pál ezután felfedi lelke mélyét: „Mégis jól tettétek, hogy társaim lettetek nyomorúságomban. Ti is jól tudjátok, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor Makedóniából útnak indultam, egy egy454

ház sem lépett velem az adás és viszonzás kapcsolatára, egyedül csak ti. Már Tesszalonikibe is küldtetek néha-néha valamit a szükségletemre. Nem mintha adományra vágynék, hanem mert annak gyümölcsét áhítom, amelyet bôségesen írnak majd a javatokra. Átvettem mindent és bôvelkedem; el vagyok látva, amióta megkaptam Epafroditosztól, amit küldtetek, mint kellemes illatot, kedves és Istennek tetszô áldozatot. Az én Istenem kielégíti majd minden szükségeket gazdagsága szerint dicsôséggel Krisztus Jézusban” (Fil 4,14-19) Ugyanezt szóról szóra elmondhatom én és sok társam is. Legyen áldott minden jó szív örökké! É VK . 31. hét szombat . . . . . . . . . . . Róm 16,3-9.16.22-27; Lk 16,9-15 „Köszöntsétek” (Róm 16,3)

M

inden apostoli levélnek van bevezetése és befejezése is. A fô mondanivaló az evangéliumi üzenet és annak alkalmas kifejtése, de a beköszöntés és a búcsúzás is fontos, hiszen személyek vagyunk, a címzettek is személyek, akiknek igényük van arra, hogy személyes kapcsolatokat ápoljanak. Amint tapasztaljuk, itt is gondol erre a levelet író apostol. Sôt arról sem feledkezik meg, hogy mindegyik üdvözölthez legyen egy-két személyes szava, valami, ami fontos kapcsolatot jelent, ami a múltból vagy a jelenbôl kedves emlék. A személyes kapcsolatok itt a földön alakulnak ki, de ha az igazság és a szeretet alapján állnak, akkor az örökkévalóságban is érvényesek maradnak, sôt alaposan ki is bôvülhetnek. Maga Szent Pál is megismerkedhet velünk odafönt. Elbeszélgethetünk vele, megköszönhetjük neki magvas írásait, tisztázhatunk vele némely kevésbé megértett igazságot, és együtt örvendhetünk annak a dicsôségnek, amely az ô tanítása és a mi tanulékonyságunk termése, természetesen beleértve Isten természetfeletti kegyelmeit. Aki pedig veszi a fáradságot, tanulmányozza a név szerint megemlítettek kilétét, sok érdekességet fedezhet fel a történelem sodrából. De a levélbeli köszöntések alkalmul szolgálhatnak az egyházközség tagjainak is arra, hogy a szentmise alkalmával egymást is üdvözöljék. Lehet ez baráti, ismerôsi köszöntés, de lehet alkalom arra, hogy kezet nyújtsunk a mellénk került egyénnek, akivel esetleg a régmúlt kellemetlen emlékei miatt gondosan kerültük a találkozást. Igen, ez is fontos szempont, hiszen maga Jézus hangsúlyozta egy alkalommal, hogy ha valakinek van rendezetlen problémája katolikus testvérével, az oltár elôl lépjen vissza, hozza rendbe a szeretet áramlását egymás között, aztán így felszabadultan közeledhessünk közös Barátunkhoz, Jézus Krisztushoz. A köszöntés formája más és más volt korok és népek szokása szerint. A szent csók a zsidóknál azt jelentette, hogy a férfiak megfogták egymás szakállát s arra adták a csókot. Egyes népek fiai az orrukat nyomták össze. A liturgikus reformok idején jobbnak látták a kézfogás gyakorlatát meghonosítani. De ezt ne hagyjuk el, 455

hiszen a személyes kapcsolatot teremtjük meg mellettünk ülô vagy álló testvérünkkel. A levél befejezése az apostol környezetében élôk megszólaltatása. Így megismerhetünk Pál munkatársai közül jó néhányat. Pál boldogan említi ôket, mint munkatársait, akik még a levél megírásában is segítôi voltak. Mi is boldogan küldjük a nekünk kedvesek üdvözletét. Így már hírbôl ismerôssé válnak ôk számunkra is az akkori segítôk körébôl, és talán még a mennyország örömei között sem jön rosszul nekik az utókor hálája, amikor megköszönjük nekik a mi érdekünkben kifejtett munkásságukat. A hálaadás ott is nagy érték, a hálátlanság pedig a földön is nagy szégyen. A befejezés nem is lehetne szebb és alkalmasabb, mint az egy igaz Istennek nyújtott hálaadás, hiszen a tanítás-tanulás ajándéka, és minden szent öröm forrása az Atya, akit Szent Fián, a mi Urunk, Jézuson keresztül dicsérünk most és mindörökké. [C ÉV]

✽

lonikiektôl, hogy tovább tudja szolgálni az Urat, és a kegyelem segítségével „az Úr igéje, amint nálatok is, terjedjen és dicsôségre jusson, s megszabaduljunk az alkalmatlan és gonosz emberektôl, mert a hit nem mindenkié”. (3,1-2) A hit kegyelem. Csak Isten adhatja. Mivel hit nélkül lehetetlen üdvözülni, Isten pedig minden embert üdvözíteni akar, egyszer az élet folyamán mindenkinek felajánlja a hit kegyelmét. Aki elfogadja, megindul az üdvösség útján. Aki viszszautasítja, az oka lesz saját elkárhozásának. Aki azonban gonosz, nem akar üdvözülni, és akadályozza más embertársát az üdvözülésben, attól oltalmazzon mindenkit az Úr! Az apostol bízik akkori címzettjeiben, de bennünk, magyar katolikusokban is: „Az Úr azonban hûséges: ô megerôsít titeket és megóv a gonosztól. Ami titeket illet, bizalmunk van az Úrban, hogy megteszitek és meg is fogjátok tenni, amit parancsolunk. Az Úr vezesse szíveteket Isten szeretetére és Krisztus béketûrésére!” (3-5) Ebben bízom én is. Ámen.

É VK . 32. vasárnap . . . . . . . . 2Makk 7,1-2.9-14; 2Tessz 2,16-3,5; Lk 20,27-38

[B ÉV]

✽

É VK . 32. vasárnap . . . . . 1Kir 17,10-16; Zsid 9,24-28; Mk 12,38-44

„az Úr szava terjedjen és dicsôségre jusson, mint nálatok is, és hogy megszabaduljunk az ártó és gonosz emberektôl” (2Tessz 3,1)

„Nincs semmim, csak egy marék lisztem van a szakajtóban, meg egy kis olajam a korsóban” (1Kir 17,12)

S

A

zent Pál apostol a második missziós útján érkezett Tesszalonikibe. Elôbb az ottani zsidó imaházban hirdette Jézus örömhírét. Mivel ô nagyon jól ismerte az ószövetségi Szentírást, tudta azt is magától Jézustól, amit az Úr életében már kijelentett más írástudóknak is: „Vizsgáljátok az Írásokat, hiszen azt gondoljátok, hogy azokban van örök élet számotokra. Éppen azok tesznek tanúságot rólam”. (Jn 5,39) Pál tehát több szombaton is magyarázza vérrokonainak, hogy a Názáreti Jézusban megvalósult Isten ôsi ígérete. Ô a Megváltó, benne kell hinni, hogy örök életünk legyen általa. Mivel azonban kevesen hittek neki, átment a pogányokhoz. Azok közül többen elfogadták az üdvös tanítást. Az apostol és társai a megtérteket megkeresztelték, aztán megalapították az ottani egyházközséget. A zsinagóga hívei Pált elüldözték. Késôbb a közösségben is viták támadtak. Pál személyesen kívánt visszamenni hozzájuk, de valami miatt ez a vágya nem teljesült. Ezért levélben írta meg a szükséges tudnivalókat. Ez a második ilyen levele, amibôl ma az Egyház idéz, és tanít bennünket is. „Urunk, Jézus Krisztus pedig, és Isten, a mi Atyánk, aki szeret minket, s örök vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk kegyelemben, bátorítsa és erôsítse meg szíveteket minden jótettben és beszédben”. (2,16-17) Ezekkel a szavakkal isteni áldást, kegyelemközvetítést ad a hívekre. Elôbb a sokak által elutasított Jézus áldását kéri a benne hívôkre, figyelmeztetve ôket, hogy a kegyelmeket már csak rajta keresztül kaphatjuk meg, hiszen ô szerezte vissza nekünk a kegyelmeket. Utána említi Istent, akit rögtön a mi Atyánknak is nevez. Ezzel jelzi, hogy nem ószövetségi módon ismerjük Ôt, hanem a Szentháromság elsô személyének tudjuk, Azután ô is imát kér a tessza456

zsidóság történetébôl veszi az Anyaszentegyház a mai olvasmányt. Az idézett részletet megelôzôen súlyos kegyetlenséggel kiirtották Illés próféta tanítványait, akiket prófétafiaknak hívtak, mert Ákáb király felesége, Jezabel, bálványimádó volt, és gyûlölte az igaz Istent, akinek Illés és társai szolgáltak. Akkor Illés még el tudott menekülni. Az Úr a Kárit patak mellé küldte ôt, ahol hollók vittek neki naponta kenyeret és húst reggel is, este is. Vizet pedig a patakból ihatott, amíg az ki nem száradt. Isten ugyanis három és fél évre bezárta az eget, hogy se esô, se harmat ne hulljon arra a vidékre a próféták meggyilkolása miatt. A rettenetes szárazság miatt nagyon szenvedett az ország népe. Az Úr akkor azt parancsolta Illésnek, menj Careftába, mert ott egy özvegyasszonynak parancsoltam meg, hogy tápláljon téged, amíg esôt nem adok a szántóföldekre. Illés tudta, hogy az asszony özvegy, nincs tehát kenyérkeresôje, bizonyosan nagyon szegény. És volt még egy félárva kisfia, akit nevelnie, etetnie kellett. De azt is tudta a próféta, hogy Isten majd gondoskodik mindenrôl. Amikor megérkezett Careftába, az özvegyasszony éppen a fákról lehullott száraz gallyakat szedegette az ároson kívül. A próféta megszólította: „Hozz nekem egy kis vizet korsóban, hadd igyam! Amikor az asszony elindult, utána kiáltott: Hozz egy falat kenyeret is!” (10-11) Az asszony, aki eddig türelemmel hallgatta a parancsot, visszafordult, és elmondta ôszintén: „Amint igaz, hogy él a te Istened, nincs sütve semmim, csak egy marék lisztem van a szakajtóban, meg egy kis olajam a korsóban. Épp azon vagyok, hogy rôzsét szedjek, aztán elmegyek, és elkészítem magamnak és a fiamnak. Megesszük, aztán meghalunk”. (12) Kicsit talán megdöbbentett bennünket ez a párbe457

széd. Akinek szinte semmije sincs, reménye sem maradt, hogy túléli ezt a napot, most jön egy idegen, szárazság ide, éhínség oda, vizet kér és hozzá kenyeret is. Az asszony egészen biztosan felismerte Illést. Eszébe juthatott: Éppen a te Istened hozta ránk prófétafiai miatt ezt a sok bajt, most még az utolsó falatomat is elkéri ez a fôpróféta?” Illés kedvesen válaszolt a kissé ingerült aszszonynak: Igazad van. De „ne félj! Menj, s tedd, amit mondtál, csak elôbb csinálj belôle egy kis lepényt, aztán hozd ki nekem, magadnak és fiadnak csak utána készíts. Mert ezt mondja az Úr, Izrael Istene: A szakajtó nem ürül ki, a korsó nem apad el addig, amíg az Úr esôt nem ad a földre”. (13-14) Ez a történet közel háromezer éves. Mint minden szentírási részlet az egész emberiség okulására került a Bibliába. Isten így akarja az egyszer kimondott üzenetét közölni minden kor minden emberével. Velünk, magyarokkal is. A múlt század keményen nekiment az istenhitnek Magyarországon is. Több millió magyar honfitársunk elhagyta hitét, templomát, Istenét, Nagyasszonyát. A híres nyugati hatalmak eladtak bennünket az istentelenség birodalmának ötven évre. Népünk nagyobb része önként megtoldotta még tíz évvel. Már milliók éheznek, óriási gazdasági ágak vannak szétverve. Isten nem változott, visszavár minden elveszett gyermekét. De rajtunk múlik minden, illetôleg a hûtleneken: akinek meg kell térnie, térjen meg, és az Úr megkönyörül rajtunk. Addig is azt üzeni: a hûségesek szakajtója és olajos edénye nem ürül ki, amíg az Úr megkönyörülhet rajtunk, mert megszabadítani is csak Ô tud.

lehetôségek kihasználásának köszönheti jobb, felsôbb képzettségét. Az ô dolguk is az, hogy egyszerûbb embertársaik segítésére legyenek a modernkori gazdasági és jogi útvesztôkben. Ezért a szakmunkáért rendszerint nagyon jó fizetséget kapnak. Az igazságosság és nemzeti öntudatuk is arra kötelezi ôket, hogy nagyon jó minôségû munkával tegyék biztonságossá a vállalt ügyleteket, és fogjanak össze a társadalom közös felemelkedésének biztosításában is a hatalommal szemben. Vajon mit szól a mindentudó Jézus mindehhez? Mert igen sokat olvastam földi kritikusoknál „az írástudók árulásáról”, amikor társadalmunk súlyos bajairól gondolkodnak. Ha itt lent nem is, odafönt igen kemény lesz az ítélet! Szólni kell a szegény asszony két fillérjérôl is. Akár az Egyházról, akár rászorulókról legyen szó, anyagi helyzetünkhöz mérten adakozzunk. Ezt mondja Jézus. Szegény embertôl egy takaró is dicséretes, milliárdostól kettô is nevetséges és bántó adomány nagy csapás idején. Családban és iskolákban is nem kellene ezeket a bölcsességeket tanítani? Magyar Testvéreim! Tudjátok, mit tett értünk Jézus? Tegyétek ti is a mindennapi családi és társadalmi életben, akkor megszabadulunk a bajoktól és azok okaitól is. [C ÉV]

✽

É VK . 32. vasárnap . . . . 2Makk 7,1-2.9-14; 2Tessz 2,16-3, 5; Lk 20,27-38

„Imádkozzatok, hogy megszabaduljunk az ártó és gonosz emberektôl!” (2Tessz 3,2)

S

mai evangéliumot igazán Jézusnak az utolsóvacsorán mondott szavaiból lehet igazán megérteni. A lábmosás után így szólt tanítványaihoz: „Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: Mester és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (Jn 13,12-15) Az evangéliumban említett írástudók az ószövetségi vezetôréteghez tartoztak. Az ô dolguk is ez volt: szolgálni az egyszerû népet a saját nemzeti és a megszálló római uraikkal kapcsolatos gondjaikban. Ezért kapták Istentôl a több tehetséget, a tanuláshoz megkívánt anyagi elônyöket, majd iskoláik befejezése után a jól fizetett állást. A feltételek tehát adva voltak, csak a szolgálat lelkületével volt baj: „Szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik ôket. Örömest elfoglalják s zsinagógában és a lakomákon a fôhelyeket”. (38-39) Még a vallásosságuk is színlelés: „Felélik az özvegyek házát, és közben színleg nagyokat imádkoznak”, (40) A bérüket itt lent busásan megkapják, odafent azonban „keményebb ítélet vár rájuk” (40) A mai írástudók csapata is az Istentôl kapott tehetségnek és a szülôk meg a társadalom adta

zent Pál apostol azzal buzdítja a tesszaloniki híveket, hogy „Isten, aki szeretett minket, s kegyelmével állandó vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk, vigasztalja meg szíveteket, és szilárdítson meg benneteket minden jó tettben és szóban” (2,16-17) Már ez a rövid buzdítás is elegendô elmélkedési anyagot kínálnál, hiszen ha végignézzük nemzetünk történelmét, lehetetlen nem megállapítani, hogy csak a jól ismert és mindenki által elfogadott másfél évezredes idôszakban mennyi szeretettel irányította Isten ôseinket. Meg kell állapítanunk azt is, hogy ôseink vitéz karja, pompás harcmodora, jól irányzott nyílvesszôi mellett állandóan kapták Isten különleges kegyelmeit. Ilyen kegyelem, Istentôl kapott ajándék volt az, hogy induljanak keleti szállásaikról nyugatra. Ezt fejezte ki az elôttük feltûnt csodaszarvas, aminek nyomában ismeretlen célok felé indultak. Erre utal Emese álma, hogy Isten küldi a vezért, aki majd végsô haza határáig viszi népét. Árpád ezt a honfoglalásban is megtapasztalt isteni jóságot köszöni meg hálatelt szívvel, és az akkor nemzeti szokásunknak megfelelô áldozattal kedveskedett Istennek. Óriási kegyelem volt új hazánkban, hogy megismertük a megváltás tényét, a Megváltó nevét, személyét és az Édesanyját, aki maga jött le a mennyországból fényes udvartartásával, és ajánlotta fel örökre nagyasszonyi segítségét. Csodálatos kegyelem volt az, hogy nemcsak Szent István tehetett rengeteg jót Mária Fiáért, hanem az egész nemzet évszázadokon át védhette vitézül a kereszténységet Európában.

458

459

[B ÉV]

✽

É VK . 32. vasárnap . . . . . 1Kir 17, 10-16; Zsid 9, 24-28; Mk 12, 38-44

A

Ôseink úgy tudták, a kereszténységben magát Jézust védték, hiszen az Egyház Jézus Krisztus titokzatos teste. Most én Egyházunk nevében alkalmazom az apostoli buzdítást minden élô testvéremre: „Vigasztalja meg szíveteket, és szilárdítson meg benneteket minden jó tettben és szóban” a kegyelemosztó Isten! A jó tettek az Isten- és emberszeretet tetteit jelentik. A hit igazságainak védelme, elmélyült tanulása, a templom rendszeres látogatása kívánatosra felebaráti szeretet abban mutatkozik meg, ha önzetlenül segítjük lehetôségeink szerint testvéreinket jogaik gyakorlásában, anyagi jólétük növelésében, beteg-gondozásában, a fiatalokat tanulási lehetôségeik biztosításában. Végül az apostol imát kér tôlünk, istenhívôktôl, a vallásunkat szorgalmasan gyakorlóktól: „Imádkozzatok értünk, testvérek, hogy az Úr szava terjedjen és dicsôségre jusson, mint nálatok is, és hogy megszabaduljunk az ártó és gonosz emberektôl”. (3,12) Isten igéjébôl idézek, a Makkabeusok második könyvébôl: a hét hôslelkû zsidó fiatal hitet tesz az egyetlen, igaz Isten mellett, hogy szóval ismertesse meg az igazságot a pogány királlyal, aki a maga meséivel akarja hittagadásra, hazájuk megcsúfolására késztetni a perbe fogott testvéreket és édesanyjukat. A fiúk után az édesanya is megszólal, gyermekei nagyszerû oktatójának bizonyul. Végül iszonyú kínok között halnak meg hitükért. Tökéletes példát adnak a több mint kétezer éve élt zsidó fiúk és édesanyjuk a most élô magyar fiataloknak és édesanyáknak, hogyan kell terjeszteni Isten igéjét. Végül kik az ártó és gonosz emberek a Szentírás szerint? Az elnyomó hatalom képviselôje, a görög király, szolgahada, katonái, akik a válogatott kínzásokat kitalálják és véghez is viszik úgy, hogy a testvérek egymás kínjait édesanyjukkal együtt mind végigélik. Tanításukat a negyedik fiú így összegezi: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ô feltámaszt minket. Ám a te számodra nincs feltámadás az életre”, (2Makk 7,14) Büszkén tehetjük hozzá: a magunk hôsei ugyanezt üzenik. É VK . 32. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tit 1,1-9; Lk 17,1-6 „Azért hagytalak Kréta szigetén, hogy ami hátra maradt, elvégezd” (1,5)

A

tusznak levelet ír: „Pál, Isten szolgája, és Jézus Krisztus meghívott apostola, hogy Isten választottjait hitre és az igazi istentisztelet ismeretére vezesse, az örök élet reményében, amelyet örök idôk elôtt megígért Isten, aki nem hazudik, és aki a meghatározott idôben ki is nyilvánította szavát az igehirdetés által, amelyet Üdvözítô Istenünk rendelete rám bízott”. (Tit 1,1-3) Nagyon fontos az egész Szentírásból kikeresni a keresztény remény üzeneteit. Olvasni, egyre jobban érteni, és beszélni minderrôl másoknak is. Ezek a gondolatok ugyanis nem feledhetô újsághírek, hanem Isten örökérvényû üzenetei. A levél címzettje Títusz, aki pogány fiatalemberként lett Pál tanítványa, majd püspökké szentelte ôt, és Kréta szigetén hagyta. Títusznak, a közös hit révén szeretett fiának. Kegyelem és békesség az Atyaistentôl és Krisztus Jézustól, a mi Üdvözítônktôl. Azért hagytalak Kréta szigetén, hogy ami hátra maradt, elvégezd, és városról-városra presbitereket rendelj”. (4-5) Az írás arra enged következtetnünk, hogy Pál a szigeten evangelizált, de a sziget teljes megtérítése hosszabb idôt vett igénybe, és ezt tanítványára bízta. Neki kellett kialakítani az egyházszervezetet, ezek élére püspököket keresni és felszentelni. Az apostol megadja a fôpapok kiválasztásához a fô szempontokat: „amint megmondtam neked, feddhetetlen, egyszer nôsültet, akinek a fiai hívôk, nem kicsapongók vagy engedetlenek. A püspöknek ugyanis, mint Isten intézôjének, feddhetetlennek kell lennie, nem kevélynek, nem haragosnak, nem iszákosnak, nem verekedônek, nem rút haszonlesônek, inkább vendégszeretônek, jó akaratúnak, józannak, szentnek, önmegtartóztatónak”. (5-8) Ezek a jó erkölcs erényei. De már akkor is fontos szempont volt a másfél évezreddel késôbb precízen elôírt hittudományos kiképzés szempontja is: „aki helytáll a hiteles tanítás megbízható végzésében, hogy az egészséges tanítás alapján képes legyen inteni is, és azokat, akik ellentmondanak, megcáfolni”. (9) Ma is szükség van ezekre az erkölcsi és tudományos szempontokra. Jó lenne, ha nemcsak a püspökök felelnének meg ezeknek a követelményeknek, hanem minél több civil hívô testvérünk is! Ezt a célt szolgálják a hit dolgaival foglalkozó honlapok is és a szentírási elmélkedések.

z Anyaszentegyház az idei egyházi év utolsó három hetében a szentleckéket az Újszövetség kisebb apostoli leveleibôl és az utolsó kánoni könyvbôl, a Jelenések könyvébôl olvastatja. Az a cél vezeti a liturgia olvasmányainak összeállításánál, hogy minden szentírási könyvbôl ízelítôt adjon a szentmisék buzgó látogatóinak, akik köznapokon is részt vesznek Jézus áldozatának jelenvalóvá tételén. A múlt század második felében megtartott II. Vatikáni zsinat liturgikus reformjában az egyik legfontosabb rendelkezés ugyanis az volt, hogy a nagyobb ünnepeket kivéve folyamatosan olvassunk a Szentírás könyveibôl, és így kéthárom év alatt az egész Biblia megnyíljék elôttünk. Erre ad biztatást már Pál aposto is, amikor szeretett tanítványának, Ti-

É VK . 32. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Bölcs 1,1-7; Lk17,1-6

460

461

„A bölcsesség emberbarát lélek ugyan, de nem hagyja büntetlenül a káromló ajkának vétkét” (Bölcs 1,6)

A

bölcsesség erénye az az állandó lelki erô, készség, amely az embert képessé teszi arra, hogy minden cselekedetét Isten országának elnyerésére irányítsa. Isten országa az a szellemiség itt a földön, amely az igazság keresésében és a szeretet önzetlen gyakorlásában áll. Aki pedig ezt itt, a földi életben állandóan gyakorolja, az nagy kincseket gyûjt a másvilágra, hogy ott bôséges boldogságban töltse életének hosszú, soha véget nem érô részét. A bölcsességi

irodalom Salamon királlyal kezdôdik. Fénykorát viszont akkor éri el, amikor a zsidóság kilép zárt közösségébôl, és szétszóródik a görög mûveltség világába. A görögök a bölcselet legkiválóbb mûvelôi voltak akkor, és azok is maradtak. A dolgok lényegét kívánták megismerni, és ezzel a törekvéssel felemelkedtek az emberi ésszel elérhetô legmagasabb rendû ismeretek világába. A gondolkodás nagymesterei lettek. Késôbb, amikor majd a második keresztény évezredben fellendül a katolikus hittudomány úgynevezett skolasztikus korszaka, annak híres képviselôi is felhasználják a nagy görög filozófusok logikáját a hittételek egyre jobb megértéséhez. Valami ilyesfajta törekvés tapasztalható az Ószövetség nagy gondolkodóinál, akik megértik a görög bölcselet módszereit, és próbálják Isten üzenetét ezek segítségével mélyebben kutatni és a hellénista mûveltségû világban ennek szellemi szintjén ismertetni, és ha kellett, megvédeni Isten természetfeletti kinyilatkoztatását. A Bölcsesség könyvének a bevezetôjében a szerzôt a Szentlélek nem ok nélkül irányítja a föld bíráihoz. Ôk mindig tanultabb emberek voltak, mint a nép zöme. Különösen a Római Birodalom idején volt így a Közel-Keleten, Egyiptomban is, hiszen a rómaiak a jog területén vitték elôre a tudományokat. Minden jogtudománynak alapja ma is a római jog: „Szeressétek az igazságot, ti föld bírái! Gondoljatok az Úrra jólélekkel. Szeressétek ôt szívetek egyszerûségében, mert azok találnak rá, akik nem kísértik, s azoknak nyilvánítja ki magát, akik bíznak benne” (1,1-2) íme, ezeket a tanult embereket próbálja a szentíró Isten felé irányítani. A bírók dolga kideríteni az igazságot, ennek birtokában meghozni az ítéletet annak javára, aki azt birtokolja. Az igazságot kell szeretni, mert az Isten országának egyik alapja. Tehát a bírók dolga az igazságot szeretni, nem pedig az anyagi elônyöket, amelyekkel a hazugok, csalók megkörnyékezik az igazságosság felkent szolgáit is. Az igazságot szeretni kell, és amíg teljes bizonyossággal meg nem találják, addig keresni kell. Az igazságot kell keresni, nem a jogszabályokat, amelyeket tapasztalataink szerint idônként a hazugság lovagjai egyenesen úgy fogalmaznak meg, hogy azok egyesek igazát, jólétét, elônyeit szolgálják, nem az önérdektôl mentes, abszolút igazságot. Ezért rendelkezett Isten úgy, hogy független legyen a bíró, az az ember, akinek az igazságot ki kell kutatnia, ki kell hirdetnie, mert már itt a földön is ki kell tûnnie az igazságnak, hogy mindenki bízzék benne. Magam is hallottam nem egyszer megkönnyebbült felkiáltást, amikor nehezen kideríthetô igazságot megkeresett és megítélt a bíró: Van Isten! – Igen, minden igazság kiderül, legkésôbb az utolsó ítéleten. Jó lenne, ha a bûnözô mindig az igazságot kapná, nem kellene félnie sem neki, sem a bírónak Istentôl.

É VK . 32. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . Bölcs 2,23-3,9; Lk 17,7-10

462

463

„Isten ugyanis halhatatlannak teremtette az embert, és saját hasonlatosságára és képére alkotta” (Bölcs 2,23)

A

mikor ezt a szentírási könyvet írták, az akkori népek felfogása erôsen eltért a halál megítélése terén. A zsidók jól ismerték Mózes könyveit. A Teremtés könyvében Isten Mózesnek megmutatta a teremtés különféle módozatait. A teremtett világ minden létformája szétesésre, elmúlásra, tehát halálra van ítélve a szellemvilágon kívül. A testbôl és lélekbôl álló emberrel kivételt tett Isten. Felmentette a szétesés törvénye alól: nem kellett volna Isten elsô üdvösségterve szerint elválnia a léleknek a testétôl, mert Istentôl kapott kiváltság alapján ettôl mentes volt. Az anyagi test a szellemi lélekkel együtt halál nélkül ment volna át az örök boldogságba. Honnan van tehát akkor a halál? „A halál pedig a sátán irigységébôl jött a világba, és követik ôt azok, kik az ô oldalán vannak”. (24), (Ter 2,17) a kinyilatkoztatásból a zsidók azt is tudták, hogy az ember lelke nem pusztul el a halállal, hanem a pokol tornácára jut, ha földi életében Isten irgalmát elnyerte azzal, hogy hitt a Megváltóban, akit majd elküld az Úr a történelem késôbbi szakaszában, asszonytól születik, széttiporja a sátán fejét [hatalmát], (Ter 3,15). Ehhez a hithez szükséges volt még az igazság és a szeretet szolgálata. Ha ez megvolt élete folyamán, akkor meg kellett ugyan halnia, testének el kellett pusztulnia átmenetileg a föltámadásig, de „az igazak lelkei Isten kezében vannak, s a halál kínja nem éri ôket. Úgy látszott a balgák szemében, hogy meghaltak, távozásukat balsorsnak vélték, és végsô romlásnak, hogy elmentek tôlünk, ôk azonban békességben vannak, s ha kínt szenvedtek is az emberek szemében, reményük halhatatlansággal teljes”. (3,1-4) Isten kezében van az elhunyt igazak lelke, nem adta át a sátánnak, hanem a pokol területén, de a kínok helyétôl távol él a megváltás beteljesüléséig. Az Ószövetség gyermekei azt is tudták, hogy a testük fel fog támadni egykor, egyesül majd a lelkükkel. Az igazak reménnyel vannak tele, hogy amint a földön úgy voltak teljes emberek, hogy együtt volt a test és lélek, tökéletesen összedolgoztak, és az a remény élteti haláluk után is ôket, hogy ugyanígy lesz majd a feltámadás után is. Jézus maga erôsíti meg ezt a biztos tudást, amikor a szaddúceusokkal vitatkozott a feltámadásról: „hogy pedig a halottak feltámadnak, azt Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének mondta. Isten pedig nem a holtaké, hanem az élôké, hiszen mindenki érte él”. (Lk 20,37-38) vagyis: Ábrahám, Izsák és Jákob is azért lesz élô ember, mert akkor már együtt lesz a lelkük a testükkel, mert már feltámadtak. A szentíró tehát megnyugtat bennünket, hogy a magukat csalhatatlannak vélô gonoszok igyekeznek megingatni az igazakat, amikor magukat mindenhez értô, sôt szakértô lényeknek mutogatják. Istennel szemben senkinek nincs igaza. Mi az isteni kinyilatkoztatásból tudjuk, amit

tanítunk. Micsoda nagy elégtétel nekünk, most élôknek, hogy utóbbi idôkben elhallgattak a szürkeállománnyal dicsekvô istentagadók, a hazugokkal meg törôdnünk sem szabad. Nincs bennük igazság. É VK . 32. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . Bölcs 6,1-11; Lk 17,11-19 „Hallgassatok tehát, királyok és értsetek! Okuljatok, akik kormányozzátok a föld határait!” (Bölcs 6,1)

I

sten nemcsak abban volt nagy és elôrelátó, hogy halhatatlanságot ajándékozott az embernek, amikor megteremtette. Micsoda nagyszerû adomány volt az örökkévalóságra meghívni a természete szerint halandó embert! Isten megteremtette a milliárdszor milliárd égitestet, köztük a viszonylag semmi kis földet a maga hatezer km-es sugarával, a többi nap között törpének tûnô mi napunkat, amely háromszáznegyvenezerszer nagyobb a földünknél, és ezeket a kimondhatatlan nagyságú ûrmértékû anyagokat csak a világ végéig fogja megôrizni: ezekbôl annyi anyag válik az örökkévalóság részesévé, amennyi a történelem során élt emberek testébe belefér. Szent Péter írja: „a mostani eget és a földet ugyanaz az ige ôrizte meg a tûzre, az ítélet és az istentelen emberek pusztulásának napjára. Az Úr napja úgy jön el, mint a tolvaj. Akkor az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a hôségtôl elolvadnak, a föld pedig és a rajta lévô teremtmények elégnek. Mi azonban új eget és új földet várunk, ahol igazság lakik”. (2Pét 3,7.10.13) Azokat figyelmezteti most a bölcs szerzô, akik Istentôl, mindenek Teremtôjétôl és Urától hatalmat kaptak, hogy a földön élô mindenkori emberiséget vezessék a mennyország felé. Az egész emberiség, tehát kivétel nélkül minden ember örök boldogságra kapott Istentôl meghívást. Ennek érdekében testi-lelki mivoltukban meg kall kapniuk az összes eszközt, ami szükséges az üdvösségre: minden szellemi és anyagi eszközt, amivel céljukat szolgálhatják. A cél: a melléjük rendelt emberek boldogságát szolgálni teljesen önzetlenül. A házastársak egymást, mint szülôk a gyermekek vállalását és anyagi, szellemi nevelését szolgálják nemes szeretettel. A vezetôk egyrészt a szellemi-lelki síkon, tehát vallásosság terén, másrészt az élet anyagi jólétében a civil területen kell, hogy biztosítsák a rájuk bízottak kellô ellátását és védelmét. Erre tehát az egyházi vezetôk és a világi urak: fejedelmek, királyok vannak rendelve Istentôl. Isten mindenkitôl azt kéri számon, ami a számára volt kijelölve feladatként. A Bölcsesség könyvének mai részlete az állami vezetôket veszi elôre az isteni elszámoltatás ügyében. Mindegy, hogy királynak, fejedelemnek, törzsfônöknek, zsarnoknak nevezik ôket. Az is mindegy az elszámoltatás szempontjából, hogy ha demokráciáról van szó: államelnökként, miniszterelnökként, miniszterként kaptak vezetôi megbízatást. A kérdés: kizárólag a rájuk bízottak javára éltek-e a kapott vagy szerzett hatalommal vagy nem. Mert ha Isten adott nekik hatalmat közvetlenül: pl. Sault az Úr választot464

ta királynak, vagy ha valamikor valahol önjelölt kapaszkodott fel a legfôbb vezetôi méltóságra, Istentôl jön a hatalom. „Mert az Úrtól nyertétek a hatalmat, s a Fölségestôl az uralmat, aki számon kéri tetteiteket, és kifürkészi terveiteket; mert noha országa szolgái vagytok, nem ítéltetek igazul, nem tartottátok meg az igazság törvényét, és nem jártatok Isten akarata szerint. Iszonyúan hamar megjelenik nektek, mert szigorú ítélet vár a hatalmon levôkre. A kicsiny ugyanis irgalmat talál, de kemény fenyítés vár a hatalmasokra, mert Isten nem tart senki személyétôl, és nem fél senki ragjától, hisz a kicsinyt is, a nagyot is ô alkotta, s egyaránt viseli gondját mindegyiknek”. (Bölcs 6,3-7) Nyugodj meg, magyar népem. Kint és bent Isten a számonkérô. É VK . 32. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tit 3,1-7; Lk 17,11-19 „Figyelmeztesd ôket, hogy a fejedelmeknek és hatóságoknak vessék alá magukat” (Tit 3,1)

T

itusz püspöke volt Kréta szigetének. A hit- és erkölcsi élet tanítása és gondozása volt az elsôdleges feladata. Amint azonban a hívô ember részese a földi, a társadalmi és gazdasági életnek is, azért a politikai élet irányítóinak is segítenie kell jól vezetni a várost. Meg kell érteni és értetni is mindenkivel, hogy az ember nemcsak a templomban, hanem egész életében Isten szolgája. Az Úr pedig a közjót gyakoroltatja velünk: az igazság és a szeretet szolgálatát. A közjó szolgálatát rendezô, irányító polgári vezetôknek a hatalmát el kell fogadni, engedelmeskednünk kell nekik. „A fejedelmeknek és hatóságoknak vessék alá magukat, hogy engedelmeskedjenek, legyenek minden jótettre készek, senkit se szidalmazzanak ne veszekedjenek. Legyenek szerények, tanúsítsanak minden ember iránt mindig szelídséget”. (Tit 3,1-2) Ennek egyik igen fontos, lelkiismeretben felelôs mindennapos területe a közúti közlekedés rendje. A szabályok megtartása mindig kötelezô, akár látja rendôr, akár nem. A közlekedés veszélyes üzem. Jól felkészülten szabad a vezetést vállalni. Alkoholt, kábítószert sem elôtte, sem alatta fogyasztani nem szabad. Meg kell gyôzôdni a jármû kifogástalan állapotáról. Ha pedig minden elôvigyázatosság ellenére balesetet okoz az ember, kötelezve van a segítségnyújtásra. Mindig a hivatalos személyek által elôírt módon kell közlekedni! A másik terület az adózásé. Ez is lelkiismeretben kötelezô, hiszen a közösség fenntartásához hozzá kell járulnia mindenkinek, „Eszerint tehát szükséges, hogy alávessétek magatokat, nemcsak a büntetô harag, hanem a lelkiismeret miatt is. És az adókat is fizessétek, mert Istenért végzik a szolgálatot, amikor ezért szolgálnak. Adjátok meg tehát mindenkinek, amivel. tartoztok: akinek adóval, annak az adót, akinek illetékkel, annak az illetéket, akinek félelemmel, annak a félelmet, akinek tisztelettel, annak a tiszteletet”. (Róm 13,5-7) Lehet, hogy mi magunk is vétettünk ezek ellen a parancsok ellen. De az is lehet, hogy istentelen uraknak 465

kell engedelmeskednünk a közjó érdekében. Angelo Giuseppe Roncalli idôs korában lett a Szentszék párizsi nunciusa. Ott kapta meg a bíborosi kinevezést. A francia államfônek kiváltsága volt, hogy ilyen esetben ô adja át a bíborosi föveget. Az aktuális francia államfô éppen egy ateista férfi volt. Az új bíboros elôírás szerint elôtte térden állva vette át a bíborosi kalapot. Rövid idô múlva, mint XXIII. János pápa a világ legrangosabb tekintélye lett. (19581963) Most már boldogként tiszteljük. É VK . 32. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . Filem 7-20; Lk 17,20-25 „Már nem, mint rabszolgát, hanem többet: mint szolgát, mint szeretett testvért” (Filem 4)

F

ilemon gazdag földesúr volt. Szent Pál keresztelte meg. Jó barátok lettek. Bár késôbb is tartották a barátságot, gyakorlatilag aligha találkoztak egymással. A levél üdvözlô része arra enged következtetni, hogy Pál, Filemon egész háznépének tanítója és keresztelô atyja lehetett: „Pál, aki fogoly Krisztus Jézusért, valamint Timóteus testvér Filemonnak, szeretett munkatársunknak, Appia nôvérünknek, Archipposz küzdôtársunknak, és a házadban lévô közösségnek. Kegyelem és békesség nektek Istentôl, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól”. (Filem 1-3) Itt már hangsúlyt kap a gondolat, hogy Isten nekünk: a címzetteknek, Pálnak és Timóteusnak, de a levél központi témáját jelentô Onezimosznak is közös Atyja, Jézus Krisztus pedig Ura és Megváltója mindnyájuknak. Az állandó imádság, amelyet az apostol végez barátjáért, pótolja a személyes találkozásokat. Egyben jelzi, hogy Pál figyelemmel kíséri Filemon hitét és a rászorulókkal kapcsolatos karitatív tevékenységét. (4-6) „Nagy örömöm telik és vigasztalódom szeretetedben, hogy felüdült a szentek szíve általad, Testvér!” (7) Ezután rátér a levél megírásának okára: „Ezért, bár Krisztusba vetett nagy bizalmamnál fogva meg is parancsolhatnám neked azt, aminek meg kell lennie, a szeretetnél fogva azonban inkább kérlek én, Onezimoszért könyörgök, akit bilincseimben nemzettem, aki egykor haszontalan volt számodra, most azonban számodra is, számomra is hasznos”. (10-11) Pál megismerte fogsága idején Filemon szökött rabszolgáját, Onezimoszt. Valószínûleg segített az idôs foglyon, aki aztán elbeszélgetett vele, tanította az egyistenhitre, a megváltásra és idôvel meg is keresztelte. Ez a tény hitelvek szerint egyenrangúvá tette Onezimoszt volt gazdájával, ahogyan Pál fogalmaz: „hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusra, Krisztust öltöttétek magatokra: nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nô; mert mindnyájan egy vagytok Krisztus Jézusban”. (Gal 3,27-28) Pál mégsem akarja ezzel az indoklással rendezettnek tekinteni Onezimosz ügyét. „Visszaküldtem hozzád, mint saját szívemet. Szerettem volna magamnál tartani, hogy az evangéliumért szenvedett bilin466

cseimben helyetted szolgáljon nekem, de elhatározásod nélkül semmit sem akartam tenni, hogy jótéteményed ne kényszerbôl, hanem önként szülessék. Talán éppen azért távozott el tôled egy idôre, hogy visszakapd ôt mindörökre, már nem, mint rabszolgát, hanem többet: mint szolgát, mint szeretett testvért. Nekem nagyon is az ô, de mennyivel inkább neked: test szerint is, s az Úr szerint is. Azért, ha társadnak tartasz, fogadd úgy, mint engem. Ha pedig valamivel megkárosított, vagy tartozik, nekem tudd be: én, Pál, saját kezûleg írom, én térítem meg. Bár – hadd ne mondjam neked – te önmagaddal is nekem tartozol. Bizony, Testvér! Hasznodat akarom venni az Úrban, enyhítsd meg hát szívemet Krisztusban!” (12-20) É VK . 32. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . Bölcs 7,22-8,1; Lk 17, 20-25 „A bölcsesség ékesebb a napnál és minden csillagképnél” (Bölcs 7,29)

A

bölcsesség erény. Az erény lelki erô, álladó készség, hogy a jót könnyen és gyorsan gyakorolni tudjuk. A bölcsesség erénye értelmünket irányító csodálatos erény. Tárgya a cselekedeteinknek az üdvösség szolgálatába állítása. A szentíró sok-sok elmélkedés után juthatott ennek a gyönyörû ismertetésnek a birtokába, amelyet az imént végighallgattunk. Az emberi élet millió cselekedetét áthatja a bölcsesség erénye, és rendezi Istennel való csodálatos, a megigazult ember Istenhez való kapcsolatát. Átragyogja túlvilági fénynyel: „Benne ugyanis lélek van, értelmes és szent, egyetlen, sokféle és finom, ékeden szóló, gyors és szeplôtelen, biztos, biztos, kellemes, jót kedvelô és éles, akadályt nem ismerô, jótékony, emberbarát, kegyes, állhatatos, szilárd, minden erôvel teljes, mindent látó, minden szellemen átható, az értelmeseken, tisztákon, legfinomabbakon. Mert minden gyorsnál gyorsabb a bölcsesség, tisztaságánál fogva mindenen áthatol, mert Isten erejének lehelete, a mindenható Isten dicsôségének tiszta csordulása”. (22-25a) Ezután a bölcsesség további magasztos tulajdonságait. Ismerteti a szentíró: „Nincs benne semmi szenny, mert az örök világosság kisugárzása. Isten felségének szeplôtelen tükre és jóságának képmása. Bár egymagában van, mindent megtehet, bár egyedül marad, mindent megújít, nemzedékrôl-nemzedékre betér a szentek lelkébe, ôket Isten barátaivá és prófétákká avatja”. (25b-27). Itt kapunk magyarázatot arra a sokszor feltett kérdésre, hogyan lehet az Árpádházban annyi szent. Szent István és felesége, Boldog Gizella, fiuk Szent Imre, Szent László és leánya Szent Piroska [görög császárné], Szent Erzsébetünk és bátyja, IV. Béla családjának számos tagja. Az életszentség nem öröklôdik ugyan, de a bölcsesség, mint hallottuk, „nemzedékrôl nemzedékre betér a szentek lelkébe”, az öröklött hajlandóságot könnyebben emeli életszentséggé. A Szentírás korunknak is megfontolásra ajánlja a bölcsesség tévedéstôl visszatartó erejét: „Mert Isten csak azt szereti, aki a bölcsesség bizalmasa, mivel az ékesebb 467

a napnál és minden csillagképnél, a fényhez hasonlítva különb annál is, mert azt felváltja az éjjel, a bölcsességen azonban nem vesz erôt a gonoszság!” (2830) A bölcsesség Istentôl van, de nem Isten. Még kevésbé Isten a csillag vagy azok csoportja, a csillagképek. A szent szerzô ezzel a korábban elterjedt bálványimádásra is utalhat, hiszen Jeruzsálem pusztulása elôtt sok zsidó volt ennek a súlyos tévedésnek rabja. Jeremiás és Ezekiel próféták sokszor hirdették a holdimádók, a napimádók vétkeinek utálatosságát. Isten pedig ezeket a bûnöket is büntette azzal, hogy nyakukra küldte Babilon királyát, aki a csillagvilágot istenítette, és hadseregének egységeit képükkel jelölte, mozgásukat is eme csillagképek érzékelhetô mozgása szerint irányította. Lerombolták végül Jeruzsálemet és benne a megszentségtelenített templomot is. Végül a bölcsesség Isten kezének erejét is szimbolizálja? „Elér tehát erejével egyik határtól a másikig, és a mindenséget üdvösen igazgatja”. (8,1) Vigyázat! Nem a csillagok irányítják az Isten gyermekeit és nem befolyásolnak embersorsokat. Az Úr nagyságát és emberszeretetét Isten bölcsessége segít megérteni.

csôségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsôségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. Mi mindnyájan az ô teljességébôl merítettünk kegyelembôl kegyelmet. Istent soha nem látta senki: az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, ô nyilatkoztatta ki”. (Jn 1,1.9-11.14.16.18) Érthetô, hogy az apostol örül annak, hogy „az úrnô gyermekei között olyanokat találtam, akik igazságban járnak, amint parancsot kaptunk az Atyától. Most pedig kérlek téged, úrnôm, nem mintha új parancsot írnék, hanem azt, ami kezdettôl fogva megvolt nálunk, hogy szeressük egymást. Az a szeretet, ha az ô parancsai szerint járunk. Mert az a parancs, hogy amint kezdettôl fogva hallottátok, aszerint éljetek. Sok csaló ment ugyanis szerteszét a világba. Ezek nem vallják, hogy Jézus Krisztus testben eljött. Aki ilyen, az csaló és antikrisztus. Vigyázzatok magatokra!” (5-8)

É VK . 32. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2Jn 4-9; Lk 17,26-37

Ó

É VK . 32. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . Bölcs 13,1-9; Lk 17,26-37 „ennek Urát ugyan miért nem tudták elôbb megtalálni?” (Bölcs 13,9)

levél bevezetôjében az író a szentírási kánon szerint Szent János apostol presbiternek, igen öregnek mondja magát. Valószínûleg öreg korában írt levelérôl van szó, és ebben a korban az egyházban ezzel a görög szóval a papokat illették nem életkoruk, hanem tekintélyük miatt. Amikor engem pappá szenteltek, ezzel köszöntött egy idôsebb paptestvérem: Te is annyi idôs lettél, mint az Anyaszentegyház, hiszen ôt képviseljük. János apostol evangéliumát is negyedikként írta meg, amikor már a három régebben elkészültet szélesebb körben ismerhették. Ezért írhatta ô az elsô háromtól eltérôen evangéliumában Jézus tanításának és történetének azokat az eseményeit, amelyek az Úr júdeai mûködéséhez kötôdnek. A levél címzettje ismeretlen: „A kiválasztott úrnônek és gyermekeinek, akiket igazán szeretek, s nem egyedül én, hanem azok is mindnyájan, akik megismerték az igazságot, az igazság szolgálatában, amely megmarad bennünk, és velünk lesz örökké. Legyen velünk kegyelem, irgalom, békesség az Atyaistentôl és Jézus Krisztustól, az Atyának Fiától igazságban és szeretetben!” (1-3) Az apostol ezután megemlíti örömének okaként, hogy ezt az alapvetô igazságot a címzett úrnô gyermekei között is megtalálta: Jézus Krisztus az Atyaisten megtestesült Fia. Utal talán evangéliuma bevezetôjére: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ ôáltala lett, de a világ nem ismerte fel. ôt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be… Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ô di-

riási gond a bölcs ember értelme számára, hogy a gondolkodni tudó ember miért tud meglenni komoly istenismeret nélkül? A bölcs ugyanis kikutatja az egész világot. Mindenek az okát is keresi, nem marad meg a felszínes ismereteknél. A fészken ülô madár nem töpreng azon, hogy mit történt vele, miért csicseregte be a maga kis életkörébe azt a másik hasonló tollú, alakú, kicsit mégis másik madarat. Aztán a kedves közös csicsergések után nekiálltak fészket rakni. Dolgoztak rendületlenül. Nem hajtotta ôket senki. De amint a fészek elkészült, neki bele kellett ülnie, mert a testébôl kikívánkozott néhány fehér tojás. Rájuk kellett telepednie, majd kis idôre felváltotta a párja. Aztán egy idô múlva megmozdultak a tojások, és kikelt belôlük egy fészekalja csipogó, enni kérô, szorgalmasan tátogató kismadár. Valami azt parancsolta nekik, a madár-szülôknek, hogy hajrá! Hozzatok neki a nyüzsgô kukacok, legyek világából eledelt. Mindezen nem töprengtek, csak követték a természetükbe oltott törvények utasításait. Az emberek gondolkodni tudnak. A párkeresés is ésszerû folyamat. Nem néhány hétre raknak átmeneti fészket, hanem állandó lakást készítenek. Közben dolgoznak tudatosan a családért, a közösségért. Gondolkodnak: Miért élünk? Figyelik a természetet: gyönyörködnek a hegyeket látva. Elbájolja ôket a füvek, fák sokasága. Ezek mind egy helyben állnak. De ott vannak a szárnyasok: vidáman röpködnek a levegôben. A halfélék úszkálnak a vizekben. Lábatlanok csúsznak-másznak a földön. Az erôsebb, nagyobb testû állatokat be fogja az ember a munkájához segíteni. Úgy találja a gondolkodó ész, hogy ez a tarka, kavargó, gyönyörû világ csodálatos rendben él. Aztán idônként kiszárad a föld, fonnyadni kezdenek a növények. Szomjasak. De jönnek a felhôk, esni kezd az esô, felüdül minden. Ha didereg kissé a hajnali hûvösben a természet, felkel a nap, felmelegszik a talaj, vidáman élvezi

468

469

„Igen örültem, hogy gyermekeid között olyanokat találtam, akik igazságban járnak” (2Jn 4)

A

minden élô a jótékony napsugarat. A növények mindezt látják, természetesnek tartják. Az emberi és azonban gondolkodik: mindez csak úgy magától lett? Ugyanabból a földbôl a sok virág miét nem egyforma? Miért van annyi féle állat? Aztán elgondolkodik: a házamat céllal építettem: esô, szél, hó elöl, el tudok bújni. Széppé teszem, akkor szép benne minden. A növényeket én úgy vetem, hogy az teremjen, amit én meg tudok enni. Gondozom is ôket. Amire eszem találékonysága és erôm futja, azt meg tudom csinálni. A világban is kell, legyen ész, erô, hatalom. A bárgyú ember azt mondja: Ezek az erôk istenek. A szél, a nap, a sötét, a föld: ezek felettünk álló erôk. Ezek parancsolnak nekünk is és minden létezônek. Ezek az emberek gondolkodnak, de nem okosan. Mert okot keresnek. Csak nem elég okosan. „Amikor ugyanis alkotásaival foglalkoznak, s azokat vizsgálják, megejti ôket azok látása, mert annyira szép, amit látni lehet! Ezeknek azonban még sincs mentségük, mert ha tudásban annyira vitték, hogy át tudták kutatni az egész világot, ennek urát ugyan mért nem tudták elôbb megtalálni?” (7-9) A katolikus dogmatika ezzel a tétellel kezdôdik: Isten léte azokból, amik vannak és létrehozattak, az emberi ész természetes világánál biztosan felismerhetô. Aki ezt mégis elmulasztja, súlyosan vétkezik. És ezt a világ millió ténye kiabálja. Ne legyen senki értetlen! É VK . 32. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3Jn 5-8; Lk 18,1-8 „Hûségesen jársz el mindabban, amit a testvérekkel, fôleg az idegenekkel teszel” (3Jn 5-8)

M

indig megcsodáltam Szent János írásait olvasva, hogy milyen elevenen emlékszik az évtizedekkel korábban hallott súlyos vitákra, a vitapartnerek szófordulataira. Elcsodálkoztatott az a tény is, amit az evangéliuma elsô záradékában olvashattam immár számtalanszor: „Jézus még sok egyéb csodajelet is mûvelt tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és a hit által az ô nevében életetek legyen” (Jn 20,30-31) Mindebbôl arra kellett következtetnem, hogy az elôbb megírt evangéliumokban közölt adatokra ô már odafigyelt, és más fontos részleteket írt meg számunkra. Gondolok itt arra a tényre, amit megemlít az imént közölt záradékban, mint Jézus Krisztus istenségének megfogalmazását. Biztosan ott volt a közösségben, amikor Jézus megkérdezte tanítványait: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát? És ti kinek tartotok engem?” Nemcsak hogy ô nem siet precízen megfogalmazni a helyes választ, mint Péter, de errôl a fontos tényrôl csak evangéliuma végén nyilatkozik, hiszen Szent Máté hûségesen belevette a kronológiába. Ebben az utolsó levelében pedig alig írt néhány sort, pedig személye miatt ezt a rövid kis írást szeretettel ôrizzük az Újszövetség iratai között. A szenthagyományból tudjuk, hogy nagyon idôs korában is bement a szentmisére, de rövi470

den csak ennyit szokott prédikálni: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” A türelmetlen ifjak egy idô múlva szóvá is tették: Mester, te olyan rengeteg fontos tényt tudsz, miért csak ezt a rövidke mondatot ismételgeted? Unjuk! Ô pedig önmagához méltó bölcsességgel csak ennyit válaszolt: Azért csak ennyit mondok, mert ez az Úr tanítása, és ha valaki csak ezt megtartja, elég. Úgy érzem, ebben a harmadik levélben is a fô mondanivaló: „a presbiter a szeretett Kájusznak, akit igazán szeretek… Hûségesen jársz el mindabban, amit a testvérekkel, fôleg az idegenekkel teszel. Ôk tanúságot tettek szeretetedrôl az egyház színe elôtt, és jól teszed, ha az úton gondoskodsz róluk, amint ez méltó Istenhez. Hiszen az ô nevéért keltek útra, és semmit sem fogadnak el. A pogányoktól. Nekünk kell tehát az ilyeneket befogadnunk, hogy segítôtársai legyünk az igazságnak”. (1,5-8) Igen, az igazság és a szeretet, a lényeg. Viszont aki annyira rosszul gondolkodik, mint az alább említett Diofretész, aki megtiltja a jócselekedeteket, még magát az apostolt is visszautasítja, az „rosszat cselekszik, nem látta az Istent.” (9,11) „Sok írnivalóm volna még neked, de nem akartam neked tintával és tollal. Remélem ugyanis, hogy hamarosan meglátogatlak”- (1213) „Üdvözölnek barátaid.” (14) É VK . 32. hét szombat . . . . . . . . . . . . Bölcs 18,14-16; 19,6-9; Lk 18,1-8 „Mert miután mély csend borult mindenre” (Bölcs 18, 14)

A

bölcsességi irodalom egyik gyöngyszemét, a Bölcsesség könyvét elemezzük, ami elmélkedés tárgyaként sok gondolatot kínál. Az Egyház rávilágít az Ószövetség igazi értelmére: elôkészíti a Megváltó eljövetelét, a megtestesülést és megváltást. Ennek egyik fontos pontja volt az ószövetségi választott nép csodálatos megmenekülése Egyiptomból. Miután Mózes hasztalan közvetítette a fáraónak Isten üzenetét, parancsolva neki, hogy engedje el népét, hogy a pusztában áldozatokat mutasson be az ô Istenének, a nagyhatalmú úr azzal vágott vissza, hogy nem ismeri a zsidók Istenét, Jahveh-t, egyébként ô, a fáraó is isten, nem engedi el az építôipar téglagyári dolgozóit. Isten akkor kilenc országos csapással igyekezett jobb belátásra bírni a királyt. Ô azonban minden csapás végén megkeményítette a szívét, makacsul elzárkózott Jahveh parancsának teljesítésétôl. Akkor az Úr a tízedik csapást készítette elô: megparancsolta népének, hogy minden család öljön le egy egyéves hímbárányt. Ezt egyben kellett megsütni, és este, amikor az esthajnalcsillag [Vénusz] feltûnt az égen, akkor kellett sietve, állva elfogyasztani. A bárány vére ott piroslott minden izraelita család házának bejárati ajtaján. Ezzel jelezték, hogy ôk komolyan veszik Istenük üzenetét: a hitetlenek házaiban minden elsôszülött fiúgyermek azonnal meghal aznap este, mert a bárány vére nem óvja meg ôket a haláltól. „Mert mialatt mély csend borult mindenre, s az éjjel sietôs útja közepén tartott, mindenható igéd az égbôl, királyi trónodról, ott termett a 471

pusztulásra szánt föld közepén, mint egy zord harcos. Vissza nem vonható parancsodat hordozta éles pallos gyanánt, ott állt és betöltött mindent halállal, az eget érte, miközben a földön állt”. (18,14-16) Amikor az ítéletet végrehajtó angyal áthaladt a birodalom minden városán, utána holtan feküdt a fáraó trónörököse és minden család elsôszülötte, az iszonyú csapás megtörte a fáraót, elengedte, sôt zavarta a zsidókat. A fájdalmát azonban a bosszús düh váltotta fel: utána rohant egész seregével elvonult rabszolgáinak. Amikor a Vöröstenger partjáról meglátta, hogy a tengerben út nyílt és azon átmentek száraz lábbal. Utánuk vágtattak az egyiptomiak, de Isten belefullasztotta ôket a tengerbe. „Visszagondoltak arra, amit átélek idegen földön”. (19,10) Ez a menekülés a világ számára akkor jött el, amikor Betlehemben éjféltájban megszületett a Megváltó. Szelíden, kisbabaként érkezett a földre. Az angyalok békét hirdettek, a pásztorokat hívták imádásra. Aztán harminchárom év múlva maga Jézus halt meg, hogy minden megtérô ember éljen és a mennyországba jusson. Ez majd az Újszövetség nagy ajándéka lesz. [B ÉV]

✽

É VK .. 33. vasárnap . . . . Dán 12,1-3, Zsid 10,11-14,18; Mk 13,24-32

„Olyan idô jön, amilyen a nemzetek létezése óta addig az idôig még nem volt” (Dán 12,1)

H

árom fontos üzenetet küld az Úr az egész világnak két és félezer év távlatából Dániel próféta által. Dániel Babilonba elhurcolt zsidó fiatalember volt. Három társával együtt kiválasztották a babiloni bölcsek, hogy kellô kiképzés után királyi trónállók legyenek. Istenük törvényeit semmilyen módon megsérteni nem akarták. Komolyan vették vallásukat idegen földön is, ezért Isten nagy hírre segítette ôket. Ôk minôsültek a legbölcsebbeknek az egész udvartartásban. Sok titkot megfejtett Nabukodonozor királynak, egyet fiának Baltassarnak. Ez a titok a király felett mondott ítéletet. Még azon az éjjelen lerohanták Babilont a méd és a perzsa seregek, megölték Baltassar királyt, és elfoglalták Babilont összes hódításával együtt. Ettôl kezdve a zsidók is az ô foglyaik lettek. Amikor fogságuk hetven esztendeje letelt, Dávid buzgón imádkozott Istenhez, hogy vigye vissza népét a jeruzsálemi romokhoz, hadd építsék újjá hazájukat. Errôl beszélt neki a mennybôl leszállt Gábriel fôangyal. Majd a pontos kibontakozás ismertetése után röviden a világ végérôl is szólt a prófétának, rajta keresztül nekünk. „Olyan idô jön, amilyen a nemzetek létezése óta addig az idôig még nem volt. Abban az idôben megszabadul népedbôl mindenki, aki be van írva a könyvbe”. Mit jelent ez a prófétai szó? Dániel másik próféciája a zsidók hazatérésérôl, a Megváltó megszületésérôl, megöletésérôl, Jeruzsálem pusztulásáról így végzôdik a Szent Jeromos kezébe került héber szövegben: „és nem lesz többé az ô népe, amely megtagadja ôt”. (Dán 9,26) Most ebben a látomásban vigasztalást kap: a világ végén, amikor még tart az 472

idô, élnek és dönthetnek az emberek saját üdvösségükrôl, akkor kegyelmet kap minden zsidó, aki addig ugyan nem hitt a Názáreti Jézusban, most ôsei nyomába léphet, megkapja ennek a hitnek a kegyelmét, és üdvözül. Ezzel le is zárul az idô Mivel pedig az idô a mozgás mértéke, semmi sem változik többé. A zsidó népbôl akkor annyian térnek meg, ahányan Isten könyvébe eleve be vannak írva. Szent Pál szerint: „a vakság Izraelnek csak egy részében következik be, addig, amíg a pogányok összessége be nem lép, s így majd egész Izrael üdvözül”. (Róm 11,25-26) A világ idejének elmúltával következik be a holtak feltámadása. „Akkor azok közül, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek: némelyek az örök életre, mások pedig, hogy örök gyalázatot lássanak”. (Dán 12,2) a „sokan felébrednek” a zsidó nyelv használata szerint érthetô csupán: azaz mindenki feltámad, az egész sokaság, akik a földben alusznak. Az üdvösségre és a kárhozatra kerülôkön kívül nincsen más ember, mivel Isten senkit sem semmisít meg. Végül következik számunkra a nagy vigasz: „Akkor a tanultak ragyogni fognak, mint az égboltozat fénye, s akik igazságra oktattak sokakat, tündökölnek örökkön örökké, miként a csillagok”. (3) Tanultak: azok, akik Isten igazságaiból megtanulták, amit elérhettek. Az igazság tanítói ott végre elnyerik a megbecsülést. Köztük nem lehetnek hazugok, mellébeszélôk [ideologia = mellébeszélés], mert az ilyesmi az ördög országának sötétjébe merül. [B ÉV]

✽

É VK . 33. vasárnap . . . . . Dán 12,1-3; Zsid 10,11-14,18,Mk 13,24-32

Á R P Á D - H Á Z I S Z E N T E R Z S É B E T 800.

SZÜLETÉSNAPJA

A

mai olvasmány és az evangélium is az utolsó ítéletrôl szól. A világ végén feltámadnak a megholtak. Ez az óriási embertömeg a nekünk ismeretlen helyen csatlakozik az utolsó idôben élôk millióihoz, akik hirtelen meghalnak, vagyis a lelkük egy pillanatra kilép a testükbôl, az elhagyott testek rögtön átalakulnak és visszanyerik a lelküket. A feltámadt irdatlan nagy tömeg két részre oszlik, aszerint, hogy haláluk pillanatában volt-e a lelkükben megszentelô kegyelem vagy nem. Megjelenik az Emberfia, vagyis Jézus Krisztus, amint a „felhôkön jár”, azaz isteni fönségben. Jobbján a jók, bal oldalán a gonoszok lesznek. Ítélet következik. Mindenki mindent lát, hall. Mivel az idô megszûnt, mindenki ráér. Jézus felfed minden titkos, homályos ügyet, amit a történelem folyamán az illetékesek nem tudtak, vagy nem akartak nyilvánosságra hozni. Mindenkinek minden bûne köztudott lesz, kivéve a meggyónt és föloldozást nyert vétkeket. Ugyanígy ismertté válnak a végzett jótettek is. Minden bûnös megaláztatik és minden jót tevô felmagasztosul érdeme szerint. Mivel az utolsó idôben Izrael népe is megtér (Róm 11,25-26), boldogan áll élükre védôangyaluk, Szent Mihály (Dán 12,1) Valahol a nemzetek közt sorra kerül a mi drága népünk is, a magyar. Ott áll majd – bár most nem ismerjük – , nemzeti ôrangyalunk, reméljük, boldogan. Viszont ott lesz Jézus Édesanyja királynôi 473

díszben, mint a Világmindenség Királynôje, aki Szent István királyunk végrendelete óta a Magyarok Nagyasszonya, vagyis Királynôje is. Bizonyára akadnak még ott is, akik földi életünkhöz hasonlóan vádolni akarnak bennünket. A Szûzanya akkor – reméljük – , így szól majd az örök Bíróhoz: Fiam, ez a nép az én örökrészem. Ha volt is sok bûne, tévedése, de ôk vállalták, hogy a Te titokzatos Testedet, az Egyházat megvédik a pogányok támadásai ellen. És ezer éven át teljesítették küldetésüket, bár még a keresztény népek ellen is inkább szabadságharcokra kényszerültek érdemeik elismerése helyett. Adtak az Egyháznak sok hôst és szentet is. Íme, Árpád-házi Szent Erzsébet is az ô leányuk. Mögöttem elsô helyen dicsérik és szeretik a világ keresztényei, mert kislány korától kezdve. Rendkívüli szeretet élt benne a szegények és betegek iránt, minden vagyonát rájuk költötte. De csodálatosan vonzó nagylány, menyaszszony, feleség és édesanya is volt. Igazi nôi ideál. Fiam! Bocsásd meg népem bûneit, és itt, minden nép és ember elôtt jutalmazd meg dús örömmel, boldogsággal! Az iménti feltámadásuk szolgáljon örök üdvösségükre! Úgy-e, Testvéreim, mától kezdve mindent megteszünk, hogy Nagyboldogasszonyunk egy még szebb védôbeszédet mondhasson felettünk. [C ÉV]

✽

É VK . 33. vasárnap . . . . . Mal 3,19-30a; 2Tessz 3,7-12; Lk 21,5-19

„Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kô kövön nem marad” (Lk 21,5-19)

J

ézus két jövendölést ad tanítványainak és üzen nekünk. Egyik Jeruzsálem pusztulásáról szól, a másik pedig a világ végnapjairól. Jeruzsálem pusztulása Jézus halála után harmincnyolc év múlva bekövetkezett, így a világ végét illetôleg kételkedôk szilárd fogódzópontot kapnak a biztos hithez. Ezen kívül mindegyiknek közös elôjele van: „Kezet emelnek rátok és üldözni fognak titeket. Átadnak benneteket a zsinagógáknak és börtönbe vetnek. Királyok és helytartók elé hurcolnak titeket az én nevemért, azért, hogy tanúságot tegyetek” (12-13) Jeruzsálem pusztulásának idejére következtetni lehetett Dániel próféta hetekrôl szóló jövendölése alapján: az utolsó évhét elején megszületik a Megváltó, az évhét közepén megölik, megszûnik a véres áldozat és az ételáldozat, majd az évhét végén „a várost és a szentélyt elpusztítja egy nép az eljövendô vezérrel, a vége rombolás, s a háború vége után jön az elhatározott pusztulás, a templomban vészt hozó undokság lesz; és véges-végig megmarad a pusztulás”. (Dán 9,26-27) Lukács evangéliumában megôrzi Jézus erre vonatkozó pontosítását. „Amikor pedig látjátok, hogy seregek veszik körül Jeruzsálemet, tudjátok meg, hogy elközelgett az ô pusztulása” (21,20). 68-ban Vespasianus vezéréletével Jeruzsálemet körülzárta a római hadsereg, megindult az ostrom. Egy év múlva Vespasianust császárrá kiáltották ki a légiók. Fia, Titus vette át a fôparancsnokságot, és 70-ben végrehajtotta Istenbüntetô ítéletét. 474

Hozzátehetjük, hogy napjainkban a templomból csak a siratófal maradt meg, fölötte a zsidó templom helyén két mohamedán mecset áll. A világvégét jelzô eseményekrôl Jézus így jövendölt: „Nemzet ellen és ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Félelmetes tünemények és rendkívüli jelek tûnnek fel az égen”. (10-11) Ezekhez a szörnyûségekhez csatlakoznak erkölcsi rendünk felbomlásának borzalmai: „Kiszolgáltatnak benneteket a szülôk, testvérek, rokonok és barátok, s némelyeket meg is ölnek. Az én nevemért mindenki gyûlölni fog titeket. De egyetlen hajszál sem vész el a fejetekrôl. Állhatatossággal ôrzitek meg lelketeket.” (16-19) Miért mondja el Jézus azokat a tényeket? Fel akar készíteni bennünket az üldözésekre. Érte minden kor minden emberének vállalni kell a jézusi sorsot állhatatosan, bátran, kitartóan. Ez a sors nagyon nehéz, de üdvösséget hoz. Megéri vállalni. Éreztetni akarja azt, hogy nem hagyja híveit magukra. Velük lesz, támogatja kegyelmi erejével. „Ne törjétek fejeteket elôre, hogyan védekezzetek. Én olyan ékesszólást és bölcsességet adok majd nektek, hogy egyetlen ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani.” (15) De hangoztatni kívánja Isten elôtti felelôsségünket is. „Íme, elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevô olyan lesz, mint a szalma az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja ôket, – mondja a Seregek Ura-, úgy, hogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belôlük. Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak.” (Mal 3,19-20a) Igen, nekünk az irgalmas Isten azt kiáltja: „Mikor pedig ezek elkezdôdnek, húzzátok ki magatokat, és emeljétek föl fejeteket, mert közel van a ti megváltástok!” (Lk 21,28)- És addig? Bízzatok, én legyôztem a világot” – mondja Urunk, Jézus (Jn 16,33) [C ÉV]

✽

É VK . 33. vasárnap . . . . . Mal 3,19-30a; 2Tessz 3,7-12; Lk 21,5-19

„Királyok és helytartók elé hurcolnak az én nevemért, azért, hogy tanúságot tegyetek” (Lk 21,12)

A

z ószövetségi olvasmányban Malakiás próféta által üzen nekünk az Úr arról, hogy lesz világ vége, ugyanúgy, mint a huszonnégy órás napnak is vége szakad. A történelem tanúsága szerint az emberiség nem egyformán gondolkodott a nap kezdetérôl és végérôl, de abban mindegyik számolási módszer megegyezett, hogy a nappal és az éjszaka együtt minden évszakban huszonnégy órából áll. A zsidók például este hat órakor kezdték az új napot, amikor leszállt nyugaton a nap és felfénylett a vacsoracsillag, amit a rómaiak és nyomukban mi is Vénusznak nevezünk. Az éjszakát négyszer három órára osztották. Reggel hatkor felkelt a nap és ekkor kezdôdött a nappal, a munka ideje négyszer három órás munkaidôvel. Mi, európaiak az éjszaka közepén kezdjük az új napot. A mi huszonnegyedik óránknak, a napunknak hivatalosan ekkor van vége. Mindenfajta idôszámítás arra figyelmeztet bennünket, hogy az emberek ideje 475

egyszer lejár. Az életnek ugyanúgy vége szakad, mint életünk akármelyik napjának. Az utolsó nap a világmindenség végét fogja jelenteni. „Elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevô olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja ôket, – mondja a Seregek Ura –, úgy, hogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belôlük” (Mal 3,19) „Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak” (20) Az ôsök nemcsak azt sejtették, hogy a nap munkára és a fáradt ember jótékony pihenésére való. Azt is komolyan vették, hogy a történelem minden emberének élete során dolgoznia kell. Erre valók a nappalok. A józan emberek tudták ezt a kinyilatkoztatásból is, és a felkelô napból is ez a tudat, ez a hit ragyogott rájuk. Aki pedig ebbôl nem értett, Isten meg is üzente az apostollal:„Senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek se legyünk terhére… Most pedig mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, nem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérelik idejüket. Az ilyeneknek megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük Urunk, Jézus Krisztusban, hogy békében dolgozva a maguk kenyerét egyék” (2Tessz 3,7-8,11-12) Urunk, Jézus Krisztus üzenete a csalhatatlanul bekövetkezô világvégét még egy elôjellel készíti elô. A jeruzsálemi templom hatalmas falai között nézelôdnek tanítványai. Büszkén nézik és mutatják Jézusnak is. Az Úr viszont elôre említ egy huszonhét éves idôszakot. Ez még kegyelmi idô lesz a zsidó nép számára. Aztán a megtérést visszautasító nemzet sorsa megpecsételôdik. Az igaz Messiást megtagadják. Jönnek szívesen fogadott hamis messiások, azoknak hisznek. Ezt megunják a rómaiak. Hadseregük körülveszi Jeruzsálemet, és a krisztusgyilkos nemzedéket a fôvárossal és a templommal együtt lerombolja. Istenítélet lesz. Ez nagy üzenet lesz az egész világnak: Jézus az egyetlen Megváltó. Akik befogadták, az igazságot és a szeretetet egész életükben gyakorolták, vagy legalább a végén megtértek hozzá, azok dicsôségesen követik majd az égbe. Tagadói és ellenségei pedig az ítéleten hallják az örök kárhozatra küldô parancsát. Nekünk mit üzen? „Egyetlen hajszál sem vész el a fejetekrôl. Állhatatossággal ôrzitek meg lelketeket” (Lk 21,19) É VK . 33. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . Jel 1,1-4; 2,1-5a; Lk 18,35-43 „Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, melyet Isten adott neki, hogy szolgáinak megmutassa mindazt, aminek csakhamar meg kell történnie” (1,1)

K

risztus Urunk az utolsóvacsorán azt ígérte tanítványainak: „Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti 476

is ott legyetek”. (Jn 14,1-3) A hagyomány szerint János az apostoli kollégiumból egyedül élte meg a század végét. Az elsô század közepétôl kezdve már nemcsak Jeruzsálemben üldözték Jézus tanítványait, akiket Saul megtérése idején Antiochiában krisztusiaknak, krisztiánuszoknak, keresztényeknek neveztek, hanem Néró császár keresztényüldözô parancsának kiadásától Diokléciánusz lemondásáig kínhalállal végezték ki ôket az egész birodalom területén. Magát János apostolt is Rómába cipelték, és ott forró olajban akarták megsütni. Ô azonban épen maradt a hatalmas üstben. Jézus ezt évtizedekkel elôbb megmondta Péter apostolnak a Genezáreti tó partján: „Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törôdsz vele? Te kövess engem!” (Jn 21,22) így jövendölte meg, hogy Jánost nem vértanúnak, hanem szemtanúnak akarja. „Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, melyet Isten adott neki, hogy szolgáinak megmutassa mindazt, aminek csakhamar meg kell történnie. Elküldte angyalát, és kijelentette szolgájának, Jánosnak, aki tanúságot tett Isten igéjérôl és Jézus Krisztus tanúbizonyságáról, amit látott. Boldog az, aki olvassa, és aki hallja ennek a jövendölésnek igéit, és megtartja mindazt, ami abban meg van írva, mert az idô közel van”. (Jel 1,1-3) Könyvének elsô fejezeteit hét kisázsiai egyháznak írta Jézus parancsa szerint. Az Úr arról ad hírt nekik, hogyan értelmezzék jelen helyzetüket és hogyan álljanak helyt. Az elsô üzenet az efezusi egyháznak szól. A hagyomány szerint János is volt annak püspöke, és vele ebben az idôben ott lakott a gondjaira bízott Szûzanya. Az üzenet így szól: „Ismerem cselekedeteidet, fáradozásaidat és béketûrésedet, és hogy nem szenvedheted a gonoszokat; hogy próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok, és hazugnak találtad ôket. Béketûrô vagy, és szenvedtél az én nevemért, és nem fáradtál el. De kifogásom van ellened: az, hogy elhagytad elsô szeretetedet. Emlékezz tehát arra, honnan estél ki, tarts bûnbánatot, és tedd azt, amit korábban tettél”. (Ef 2,25a) Mindaz, amit dicsér a püspökben az Úr, ma is dicséretére szolgál, ha ezt Jézus üzeni neki, nem hízelgô mondja. Különösen abban az esetben, ha valakinek az igaz hitét kell ellenôriznie. Az igazság ugyanis nem változik, nincs reformálni való rajta. Viszont minden örök igaz és jó felett ott kell lennie az elsô szeretet pecsétjének. Az elsô szeretet az a mindent elsöprô vihar, amely civileknél a szerelem szóval fejezhetô ki, papoknál, szerzeteseknél, szerzetesnôknél pedig a minden aggályt félreállító lelkesedés. É VK . 33. hét hétfô . . . . . . 1Makk 1,10-15.41-43.54-57.62-64; Lk 18,35-43 „Közülük egy gonosz sarj támadt, Antióchosz Epifánész” (1Makk 1,10)

A

zsidó nép a hetvenéves babiloni fogság utolsó évtizedeit már a médek és perzsák uralma alatt töltötték. A Jeruzsálemet elpusztító babiloni király, Nabukodonozor fia, Baltaszár ugyanis megszentségtelenítette az Isten temp477

lomából, Jeruzsálembôl elrabolt szent edényeket. Ezeket tisztelettel ôrizték az egyik bálványtemplomban. Baltassszár ugyanis nagy lakomát rendezett fôembereinek. Amikor már ittas volt, asztalára vitette Isten szent edényeit, amiket áldozatbemutatáskor is csak a zsidó papok érinthettek. Istenbüntetésül elvette királyságát: a médek és perzsák csapatai elfoglalták Babilont, megölték királyát. Ettôl kezdve a zsidó foglyok és távoli hazájuk is méd és perzsa uralom alá került. Valamivel több, mint száz évig adófizetôként, de nyugodtan élhették saját nemzeti és vallásos életüket. Krisztus elôtt 333-ban (Isszosz) és 331-ben (Arbela) Nagy Sándor király megverte a perzsa és méd hadsereget, és ezzel óriási birodalmukat is görög fennhatóság alá vetette. Ô 323-ban fiatalon meghalt, miután három hadvezére között felosztotta birodalmát. Júdea elôször az Egyiptomban uralkodó Ptolemaioszok kezébe került, de 198-ban elvették tôlük a Szeleukidák. Ettôl kezdve szomorú sors várt a palesztinai zsidókra. Különösen IV. Antióchosz Epifánész uralma lett veszélyes. Ô elhatározta, hogy a birodalmában élô ôsi népek vallását és egész kultúráját megszünteti, egységesen göröggé teszi. Ezért mindenüvé követeket küldött, és meghirdette elgondolását. Parancsba adta, hogy különösen az egyistenhívô zsidók hagyják el hitüket, legyenek bálványimádók. Az ábrahámi szövetségi jelet, a körülmetélést nem volt szabad elvégezni az újszülött fiúkon. Jeruzsálemben pogány testnevelô iskolát, gimnáziumot építettek a gyerekek átnevelésére. Sertéshús evésére késztették a népet. „Elszakadtak a szent szövetségtôl, és a pogányokhoz csatlakoztak. Eladták önmagukat, hogy gonoszat cselekedjenek”: (15) „Akkor Antióchosz király egész országa számára elrendelte, hogy eggyé legyen minden nép, és hagyja el minden nép a maga törvényét. Alkalmazkodott is valamennyi nemzet Antióchosz király rendeletéhez. Még Izraelbôl is sokan hajlottak az ô szolgálatára, áldoztak a bálványoknak és megszentségtelenítették a szombatot”. (41-43) Ezután a király vérszemet kapott, látva, hogy sokan hajlanak parancsára. Merészen bálványt emeltetett a termékenységet segítô istennô szobrával az igaz Isten templomának oltárán. Ugyanezt tette mindenfelé a zsidók földjén, és tömjénáldozatokat mutattak be a házak kapujában. A legrettenetesebb pedig az volt, hogy „Isten törvénykönyveit összetépték és tûzben elégették. Akinél pedig találtak az Úr szövetségének könyveibôl, és aki megtartotta az Úr törvényét, azt a király rendelete értelmében megölték”. (56-57) Sokan viszont ennek ellenére elhatározták, hogy ragaszkodnak Istenhez mindenben, „és inkább meghalnak, mintsem megfertôzôdjenek tisztátalan eledelekkel, mert nem akarták megszegni Isten szent törvényét. Ezért legyilkolták ôket. Isten haragja ugyanis súlyosan nehezedett a népre”. (63-64) Velünk is így jártak el a múlt hatvan évben.

É VK . 33. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2Makk 6,18-31; Lk 19,1-10

478

479

„Nem illik a színlelés a mi életkorunkhoz” (2 Makk 6,24)

F

iatalabb koromban ôszinte lelkesedéssel olvastam a Makkabeusok elsô könyvét. Az ugyanis elsôsorban a hithû zsidók bátor és kitartó harcairól és a végén a hôsök önfeláldozó haláláról szól. Kevésbé tudott magával ragadni a Makkabeusok második könyve, amely nem folytatása az elsô könyvnek, hanem egy más szempontokat figyelembe vevô kortárs szentíró élménybeszámolója a Kr e. 180-160. évek eseményeirôl. A kor és az események lényegében azonosak, a történetek hôsei nem kisebb hôsök, mint Makkabeus Júdás és harcostársai, Talán az is befolyásolta véleményemet, hogy a második világháború idején voltam magam is fiatal, és ha nem is kerültem a magyar hadseregbe és a frontra, de a harctér a mi falunkat is körülvette, és négy és fél hónapig pár kilométerre tôlünk félkörben húzódott mellettünk. Ma a Makkabeusok második könyvébôl kapunk ízelítôt. Nem Matatiás pap áll az események közepén, akinek legényfiai és erôs hitû modini polgártársai jelentettek közvetlen segítséget a hôsies ellenállásban, és aki a hitehagyózsidó nyilvános áldozatát akadályozta meg a pogány oltárnál azzal, hogy a királyi követ elôtt szúrta le kardjával ôt és magát a király küldöttét is, hanem a kilencven éves Eleazár. Eleazárnak, a legkiválóbb írástudók egyikének, egy élemedett korú és tisztes külsejû férfinak erôszakkal kinyitották a száját, így akarták kényszeríteni, hogy disznóhúst egyen. Ô azonban a dicsô halált többre becsülte a gyalázatos életnél, ezért önként ment a vesztôhelyre. Jól tudta ugyanis, hogy miként kell viselkednie. Ezért hûséges kitartással el volt tökélve arra, hogy az élethez való ragaszkodás miatt tiltott dolgot nem enged meg magának”. (6,18-20) Ha az erôszakkal kinyitott szájába tömték volna a disznóhúst, nem követett volna el bûnt, hiszen bûnt csak az követ el, aki tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten parancsolatának. Ô azonban nyilván úgy gondolkodott, hogy neki még csak kényszer alatt sem szabad érinteni a tiltott eledelt. Ezért indult önként a kivégzô hely felé. Közben azonban melléje szegôdtek jóakarói, akik felajánlották, hogy hoznak birkahúst, elrejtik a disznóhús mellé, Eleazár azt nyugodtan elfogyaszthatja. Így becsapják a király küldöttét, aki azt hiszi, hogy a pogány áldozati húsból evett. Ô azonban visszautasította ezt a segítséget: „Ô azonban arra a tiszteletre gondolt, amely korát és öregségét méltán megillette, és arra a veleszületett nemességre, amelyben megôszült, valamint azokra az erényes cselekedetekre, amelyeket gyermekkorától fogva gyakorolt, ezért a szent és Isten által hozott törvény értelmében azonnal válaszolt és kijelentette, hogy küldjék csak inkább az alvilágba. Mert nem illik mondta a színlelés a mi életkorunkhoz. Sok ifjú ugyanis abban a hitben volna, hogy a kilencvenéves Eleazár a pogányok ételére tért át, és így tévútra vezetné ôket az én színlelésem, s egy múló élet parányi idejéhez való ragaszkodásom. Ezáltal pedig szégyent és átkot hívnék le vénsé-

gemre. Az emberek büntetésétôl s jelen pillanatban megszabadulnék ugyan, a Mindenható kezét azonban sem élve, sem halva el nem kerülhetem. Azért elszántan válok meg életemtôl, így legalább méltónak mutatom magam idôs koromhoz. Készséges szívvel és bátorsággal halok tisztes halált a magasztos és szent törvényekért, hogy nemes példát adjak az ifjaknak. E szavak után azonnal a vesztôhelyre hurcolták”. (23-28) Ezek után ugye értjük, miért tiltották hatvan éven át a hittant és a történelmet miért akadályozták iskoláinkban? É VK . 33. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jel 4,1-11; Lk 19,11-28 „Jöjj fel ide, és megmutatom neked mindazt, aminek ezek után történnie kell” (Jel 4,1)

S

zent János apostolról maga Jézus nyilatkozta Szent Péternek, az elsô pápának, hogy „ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törôdsz vele? Te kövess engem!” (Jn 21,22) Ezzel elôre jelezte, hogy neki nem vértanúhalál lesz a végsô feladata, hanem a történelmet lezáró isteni gyôzelemrôl szemtanúként kell a mindvégig sátáni üldöztetésben élô Egyházat biztatnia: érdemes Jézus sorsát vállalni, mert Isten végtelenül hatalmas és végtelenül jó. Végtelenül szeret minket, embereket bûneink ellenére is. Szeretetének legfôbb bizonyítéka, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki ôbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. (Jn 3,16) A sátán azt fogja bizonygatni, hogy Isten gyenge vele szemben. Ezért kell az elsô látomásban ezt a fenséget látnia Jánosnak és nekünk! „Ezek után látomásom volt, és íme, ajtó nyílt meg az égben, és az elsô hang, melyet, mint harsonát hallottam velem beszélni, így szólt: Jöjj fel ide, és megmutatom neked mindazt, aminek ezek után történnie kell. Azonnal elragadtatásba estem, és íme, királyi szék volt elhelyezve az égben, és a királyi széken ült valaki. Az ott ülônek tekintete hasonló volt a jáspishoz és a karneolhoz; szivárvány volt a királyi szék körül”. (Jel 4,1-3) a torz, anyagból festett vagy faragott, élettelen, tehetetlen bálványképek helyett a végtelen szép, nagy, fenséges, élô és a földön élô ember szemének láthatatlan Fenséget érzékeltetik a látomás részei: a harsona: amely a mûvészetben is a fenséget jelzi, a zsidó honfoglalás kezdetét is harsonák jelezték. Nyilván nem a papok kürtszavától omlottak le Jerikó erôs várfalai, hanem Isten közbelépésétôl. A trónon ülônek a tekintete drágakövek ragyogása, villám félelmetes villanása, s az emberszíveket marokra szorító rettenetes vihar élménye, majd a földi viharok végén pompázó elragadóan gyönyörû szivárvány jelezte a világ Urát. Ez a királyi széken ülô fenség valaki, tehát Személy, aki birtokolja az erôs, hatalmas, mindentudó és mindenható isteni természetet. Ne feledjük, a zsidók hetven évig voltak keleti nagyhatalmak fogságában, akiknek nincs személyes Istenrôl fogalmuk, csak végtelen erôtérrôl, amelybe az elmélkedô ember a maga erejébôl felmászhat. Udvartartása is 480

egészen különleges, mennyei: a huszonnégy vén, akik tudós, tekintélyes férfiak a trón elé helyezett székeiken ülnek, leborulva imádják Istent. A hét fáklya, azaz hét szellem, a négy élôlény hat-hat szárnnyal, rengeteg szemmel, éjjelnappal pihenés nélkül zengik: „Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, és aki van, és aki eljövendô” (8), tehát egyformán örökkévaló. A huszonnégy vén közben földre borul, koronáját leteszi és imádja Istent: „Méltó vagy, Urunk, Istenünk, hogy tiéd legyen a dicsôség, a tisztelet és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és a te akaratod által jöttek létre a teremtmények!” (11) Mi pedig köszönjük a látomást, a biztatást, hogy ez az örök Lény szeret minket és maga mellé hazavár bennünket. É VK . 33. hét szerda . . . . . . . . . . . . . 2Makk 7,1, 20-31; Lk 19,11-28 „Nem én ajándékoztam nektek szellemet, lelket és életet, nem én illesztettem össze egyikteknek sem a tagjait” (2Makk 7,22)

M

a újabb nem katona-hôsöknek csodálatos példáját olvashattuk a Makkabeuskorból. Egy hôs lelkû édesanya és hét fia állt a hittagadást parancsoló király elôtt: „Történt pedig, hogy elfogtak hét testvért is anyjukkal együtt. Ostorral és szíjjal verette ôket a király, hogy a törvényben tiltott sertéshúsevésre kényszerítse ôket”. (7,1) Napjainkban azt mondanánk, hogy ez a király egy szadista gazember volt. Elôbb agyonkínoztatta az egyik fiút, aki az ostorozás után számon kérte a királytól, hogy mit is akar elérni kínzóeszközeivel. A sértett király serpenyôket és üstöket vitetett a kínzás helyére, levágatta a fiú két keze és lába fejét, kivágatta nyelvét, lenyúzatta fejbôrét, végül csonka testét a tûz felett serpenyôben süttette meg. A többiek ezalatt egymást biztatták, hogy ha sor kerül rájuk, Istenen bízva bátran vállalják a kínos vértanúságot. Hat fiát látta iszonyú kínok közt meghalni az édesanya legkisebb fiával együtt. Mindegyik bátran szenvedett, és hôsként halt vértanúhalált Istenért, hitéért. Mielôtt a legfiatalabb fiát kínozni kezdték volna, az édesanya olyan gyönyörûen magyarázta meg az édesanya hivatását, hogy többszörös csodálkozást válthat ki belôlünk. Elôször is az anyaságról szól bámulatra méltóan: „Nem tudom, mi módon jelentetek meg méhemben. Nem én ajándékoztam nektek szellemet, lelket és életet, és nem én illesztettem össze egyikteknek sem a tagjait, hanem a világ Teremtôje, aki megalkotta az embert eredetébe, s mindennek megadja létét. S ô irgalmasságában vissza is adja nektek lelketeket és életeteket, ha ti most feláldozzátok magatokat törvényeiért”. (22-23) Nem hazudja, hogy ô uralkodott a méhében lévô magzatokon, hanem okosan megvallja az igazságot: a gyermek Istené. Az édesanya ajándékba kapja magzatát, hogy vigyázza és nevelje, majd szülje meg. Aztán is Istené marad minden élô. Az életet eldobni bûn, de ha erôszakkal elveszi valaki, és azt Isten törvényeiért önként oda is adja az ember, azt Isten bôségesen megjutalmazza hûségéért, és a feltámadáskor dicsôsége481

sen kapja vissza. A király közben teljesen jellemtelenül azt ígérgette, hogy ha a legkisebb fiú hajlandó megtagadni hitét és Istenét elhagyva hozzá, a királyhoz csatlakozik, gazdagságot, boldogságot és királyi barátságát biztosítja neki. Anynyira ostoba volt a király, hogy ki, mert jelenteni ilyen hazugságáradatot, amikor a fiú saját szemével látta iszonyú kegyetlenségét. Már csak abban bízott a jellemtelen király, hogy az anya lesz hat fia gyilkosának segítôtársa. Az anya pedig igen okosan biztatni kezdte fiát anyanyelvükön, hogy tartson ki Isten, hôs vértanú testvérei és édesanyjuk hitében. Így is történt. Utolsó biztatása így szólt: „Ne félj tehát ettôl a hóhértól, hanem légy méltó testvéreidhez. Osztozz a sorsukban és szenvedd el a halált, hogy egykor, az irgalmasság idején testvéreiddel együtt visszakapjalak téged is” (29) a hôs ifjú pedig keményen ezt mondta: „Mire vártok? Én nem engedelmeskedem a király parancsának, hanem a törvény parancsának, amit Mózes adott nekünk. Te pedig a héberek minden bajának szerzôje nem kerülöd el Isten kezét!” (30-31) Sok magyar testvérünk ma is elmondhatja kínzóinak, balsorsa szerzôinek ezt a záró igét. É VK . 33. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . . Jel 5,1-10; Lk 19,41-44

Nagyon sírtam, mert senkit sem találtak méltónak arra, hogy a könyvet felnyissa, vagy, hogy abba beletekintsen” (Jel 5,3-4) Ekkor feltárult elôtte, hogy az Ószövetséget felváltotta már az Új, a titkok megnyílnak, hiszen ez a beteljesülés ideje: „Erre a vének közül az egyik így szólt hozzám: Ne sírj! Íme, gyôzött az oroszlán Júda törzsébôl, Dávid sarja (Ter 49,9), (Iz 11,10), hogy felnyissa a könyvet, és felbontsa annak hét pecsétjét”. (Jel 5,5) „Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élôlény között és a vének között a Bárány állt mintegy megölve. Hét szarva és hét szeme volt, amelyek Istennek az egész földre küldött hét szelleme (vö. Zak 4,10). Odament és átvette a trónon ülô jobbjából a könyvet. Amikor átvette a könyvet, a négy élôlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány elôtt, mindegyiküknek hárfája és arany csészéje volt, tele illatszerekkel, amelyek a szentek imádságai. Új éneket énekeltek, amely így hangzott: Méltó vagy, Uram, hogy elvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsbôl, nyelvbôl, népbôl és nemzetbôl, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted ôket és uralkodnak a föld felett”. (Jel 5,6-10) a mi imádságunk is benne van az üdvözültek tömjénfüstjében, a titkok megismerésében.

„Méltó vagy, Uram, hogy elvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit” (5,9)

É VK . 33. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . Jel 10,8-11; Lk 19,45-48

M

A

ennyei látomásában János apostol megrökönyödik: „a trónon ülô jobbjában láttam egy belül és kívül teleírt könyvet, amely hét pecséttel volt lepecsételve. Láttam egy erôs angyalt, aki hangosan hirdette: Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje annak pecsétjeit?” (Jel 5,1-2) János ismerhette az Ószövetség könyveit. A próféták írásaiban is szó volt már errôl a titokzatos könyvrôl: Izajás 6, 1- ben olvasunk arról, hogy a mennyei trónon ülô Úr ruhájának szegélye betöltötte a templomot. Elôtte hat-hatszárnyú angyalok teljesítettek szolgálatot. Felváltva kiáltották egymásnak: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsôsége. Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel”. (Iz 6,1-4) Aztán a próféta látja, hogy tovább peregnek az események: „Olyan lesz számotokra a látomás, mint a lepecsételt könyvben a szavak; ha odaadják azt egy írást ismerônek, s azt mondják: Olvasd el ezt! – ô így felel: Nem tudom, mert le van pecsételve. Ha pedig olyannak adják a könyvet, aki nem ismeri az írást, és azt mondják: Olvasd el ezt!, ô így felel: Nem ismerem az írást”. (29,11-12) A tartalomra vonatkozóan az ószövetségi látomás csak ennyit mond: „Erre azt láttam, hogy egy kéz nyúlt felém: benne könyvtekercs volt. Kiterítette elôttem, és az kívül is,belül is tele volt írva, s ami bele volt írva, az siralom, gyászének és jajszó volt”. (Ez 2,9) Az apostol látomása tovább viszi a titkot: Itt van az ideje a titok megismerésének, „és senki sem volt képes arra, hogy felnyissa a könyvet, vagy abba betekintsen, sem az égben, sem a földön, sem a föld alatt. 482

hétpecsétes könyv pecsétjeit egymás után felbontotta a Bárány. Mindegyik bontást a mennyben végezte el, de a földre szólt a büntetés, amelyet a büntetô angyaloknak kellett végrehajtaniuk. A hétpecsétes könyv valóban keserû szenvedéseket osztott ki a bûnök megérdemelt büntetéseként. Az elsô négy pecsétnyitást egy-egy lovas angyal kivonulása követte, akinek különféle csapást kellett a földön végrehajtania. (Jel 6,1-7) Az ötödik pecsét felnyitásakor az oltár alatt lévô vértanúk kezdtek hangosan kiáltozni. Ôket azért ölték meg az idôk folyamán, mert prédikálták Isten igéjét és tanúsították annak igazságát. „Hangosan kiáltottak: Uram, te szent és igaz, meddig nem mondasz ítéletet és nem állsz bosszút vérünkért a föld lakóin? Mindegyiküknek hoszszú fehér ruhát adtak, és azt mondták nekik, hogy még egy kis ideig legyenek nyugton, míg teljessé nem lesz szolgatársaiknak és testvéreiknek száma, akiket kell, hogy ugyanúgy megöljenek, mint ôket”. (10-11) Ezután négy büntetô angyal jelent meg a föld négy sarkán. Nem kezdhettek ártani senkinek, amíg Isten szolgáit meg nem jelölték a homlokukon. Száznegyvennégyezer izraelitát jelöltek meg, mind a tizenkét törzsbôl tizenkétezret. (7,4-8) Utána János így ír: „nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetbôl, néptörzsbôl, népbôl és nyelvbôl a trón elôtt és a Bárány elôtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal. és hangosan azt kiáltották: üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!” (9-10) Köréjük gyûlt Isten minden angyala és így imádták az Urat: „Ámen! Áldása és dicsôség, 483

bölcsesség, hálaadás, tisztelet, hatalom és erôsség a mi Istenünknek, örökkön örökké! Ámen”. (12) Majd felnyitották a hetedik pecsétet. Félórás csend követte az egész mennyországban. Utána hét angyal állt Isten elé, és mindegyik egy-egy harsonát kapott. Egy újabb angyal arany tömjénezôvel állt az oltár elé. Mindegyik szent imájának jó illatából kellett nagy mennyiséget tennie az oltárra, hogy szálljon fel Isten elôtt. Majd a tömjénezôjébe tett az oltár tûzébôl, és azt a földre dobta. „Akkor mennydörgés, zúgás, villámlás és nagy földrengéstámadt”. (8,5) Ez után a hét angyal egymás után megfújta harsonáját. Az elsô zengést vérrel vegyes jégesô és tûz követte. Megégett a föld harmadrésze. (7) A második harsonazúgásra „valami tûzzel égô nagy hegy zuhant a tengerbe, és a tenger harmadrésze vérré változott. Ekkor meghalt a tengerben élô teremtmények harmadrésze, és a hajók harmadrésze elpusztult”. (8-9) a harmadik angyal megfújta harsonáját: „egy nagy csillag hullott le az égbôl égve, mint a fáklya, beleesett a folyók harmadrészébe és a vizek forrásaiba. A csillag neve: Üröm… Számos ember meghalt a vizektôl” (10) a negyedik harsonaszóra „csapás érte a nap harmadát, a hold harmadrészét és a csillagok harmadrészét, hogy harmadrészük elsötétüljön”. (12) Az ötödik harsona megszólalt, egy csillag, (egy hûtlen angyal) esett le az égbôl a mélység kútjába. Óriási füst, benne emberkínzó sáskahad. (9,1-12) A hatodik harsonaszóra parancsot kapott az angyal, hogy oldozza el az Eufrátesz folyó mellett megkötözött négy agyalt. Ezek kétszázmillió lovas katonát szedtek össze, elpusztították az emberek harmadrészét. A többi pedig nem tartott bûnbánatot. Ezért a tengeren és a szárazon álló angyal megesküdött az élô Istenre, hogy „IDÔ NEM LESZ TÖBBÉ” (10,6), amikor a hetedik angyal harsonája szól. (7) É VK . 33. hét péntek . . . . . . . . . . . . . 1Makk 4,36-37.52-59; Lk 19,45-48 „Ugyanabban az idôben és azon a napon, amikor a pogányok tisztátalanná tették azt (a szentélyt), újra felszentelték” (1Makk 4,54)

A

fölséges Istennek szánt épületeket és liturgikus tárgyakat mindig kellô gonddal tervezték meg már Mózes óta. Akkor az Úr maga mondta el és mutatta meg a szent tárgyaknak égi mintapéldányait, aztán elôírta, hogy vigyázzon, legjobb mûvészekkel készíttesse el nemcsak a szent sátort magát, hanem annak teljes berendezését is. Ugyanezzel a gonddal készült Salamon temploma is kb. háromszáz esztendô múlva. Amikor pedig elkészült az öszszes elôírt eszköz, Mózes áldozati vérrel hintette meg ôket, azután lehetett használatba venni a szertartásoknál. A papságra kiválasztott férfiakat, Áront és fiait is megtisztították imával, áldozattal, és az Úr által diktált formában megvarrt papi öltözékbe felöltöztetve lettek felszentelve. Ezen kívül minden szent cselekmény elôtt ott a szentély elôtt kezet és lábat kellett mosniuk, csak úgy mutathatták ezt az az áldozatot. Az Isten szent, egészen más, mint a 484

teremtett dolgok, ezt kellett jelezniük az ô tiszteletére szánt eszközöknek is. Jeruzsálemnek el kellett pusztulnia a templommal együtt, mert bálványt állítottak benne és rajzoltak bele undokságokat. (Ez 8) Hetven év romos állapot múltán engedte Isten felépíteni a várost és a templomot, amit Isten népébôl való hitszegôk szennyeztek be. Itt a Makkabeusok korában idegenek kezdeményezték, a görög király parancsolta a szent helyek megszentségtelenítését, Isten azonnal harcra késztette Matatiás papot és fiait. Az ô halála után legidôsebb fia lett a fôpap, második szülötte, Júdás, akit ereje és bátorsága miatt neveztek el Makkabí-nak [kalapács], ô lett a hon- és hitvédô háborúk vezére. Nekik Isten megadta súlyos küzdelmek után hamarosan a lehetôséget és a biztatást is, hogy a tisztátalanná tett templomot és oltárt szenteljék újra. Ennek a történetét hallottuk ma az olvasmányban. Az Újszövetségben is igyekeztek Istennek méltó templomokat építeni. Jó példával jár elôl Nagy Konstantin császár, aki elôször építtetett gyönyörû templomot Rómában, a kereszténység új központjában. Aztán épültek az új templomok mindenütt, ahol Jézust elfogadták, megkeresztelkedtek, és áldozatát naponta vagy legalább vasárnap bemutatták, egészen pontosan: jelenvalóvá tették Jézus keresztáldozatát. Amikor magyar ôseink is elfogadták a kereszténységet, és ôsi tiszta egyistenhitük beteljesült a Szentháromság ismeretével, a megtestesülés titkának elfogadásával, akkor azonnal megindult a templomok építése is. Ahol nagyobb volt közösség, ott feltétlenül készült legalább egy templom, kisebb helységekben pedig tízen is szövetkezhettek, és egy központibb helyen építették meg a templomot. Ekkor lettek feleslegesek az addig nyilván jó szándékú fehér ló áldoztok, és szûnt meg a sámánok küldetése is. Ezzel senkit semmilyen sérelem nem ért, mert Isten mondja meg, kit fogad el és szenteltet Krisztus papjává, és Jézus keresztáldozatán kívül nincs és nem is lesz soha többé olyan áldozat, amit Isten elfogad tôlünk. É VK . 33. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . 1Makk 6,1-13; Lk 20,27-40 „Visszagondolok most azokra a gonoszságokra, amelyeket véghezvittem Jeruzsálemen” (1Makk 6,12)

A

ntióchosz Epifánész rémtetteirôl, az egyistenhívô zsidó vallás erôszakos üldözésérôl több részletet is olvastunk a Makkabeusok I. és II. könyvébôl. A kilencven éves Eleázár és a hét gyermekes édesanya és fiai vértanúságáról elmélkedtünk is itt a szentmiséken. Érdemes lenne otthon elolvasni a többi részletet is, rengeteg erôt meríthetünk a hôsi példákból. A mai részlet a harcokat bemutató I. könyvbôl való. Fontosnak látta az Egyház ezt az eseményt közösségeinkkel ismertetni, hogy lássa meg minél több testvérünk a gonosz király erkölcsi összeomlását, lelkiismeret furdalásait, felelôsségének elismerését. Bûnbánatot igazán nem tartott, mert ahhoz nemcsak a gonoszságok elismeré485

se tartozik, hanem a rengeteg rossz, kár helyreállítása is. A gonosz vezetôknek közös tulajdonsága, hogy sohasem elegendô, amit összeharácsoltak. Aki belekóstol a gazemberségbe, az igazságtalan pénzszerzésbe, a gátlástalan hatalomgyakorlásba, mások szenvedtetésébe, az nagyon nehezen tudja abbahagyni. Így volt Antióchosz Epifánész is. Meghallotta, hogy Perzsiában van egy aranyban, ezüstben, mûkincsekben nagyon gazdag város: Elimaisz. A kincseit templomokban tartják, ott könnyû lesz rácsapni és elrabolni. Így volt ez Jeruzsálemben is. Hadseregét mozgósította és elindult. A város azonban hírét vette a királyrabló szándékának, felkészültek a harcra, és Antióchosz Epifánész kénytelen volt visszavonulni. A király ezután csôstôl kapta a rossz híreket: „Ekkortájt jött valaki, és azt a hírt hozta neki Perzsiába, hogy azok a seregek, amelyek Júdea földjén voltak, megfutamodtak, és hogy Liziász kivonult egy hatalmas sereg élén, de menekülnie kellett a zsidók elôl. Ezek megerôsödtek a fegyver és a gazdag zsákmány által, amelyet a megvert seregtôl vettek el. Lerombolták azt az utálatosságot, amelyet ô a jeruzsálemi templom oltárán épített, és a szent helyet magas falakkal vették körül, mint azelôtt, valamint az ô városát, Bétszúrát is. Történt pedig, hogy amikor a király meghallgatta ezt a jelentést, megrendült és igen felindult. Majd ágynak dôlt és bánatában beteggé lett, mivel nem az történt, amit ô akart.” (5-8) Íme, a büntetés elsô fázisai. Egy sikertelen rablási kísérlet, aztán a rossz hírek seregei csúfos vereségeirôl. Be kell látnia, hogy ô nem mindenható. A játszmának vége. Isten hagyta fickándozni, hazudozni, becsapni mindenkit, aki hitt neki, dölyfösen lenézni másokat. Most el kell viselnie, hogy vesztes. „Ezért elôhívatta valamennyi barátját és így szólt hozzájuk: Eltávozott az álom szememtôl, le vagyok sújtva, a szívem elcsüggedt az aggodalomtól és így töprengtem magamban: Mily nagy nyomorúságba jutottam és milyen tengerébe a bánatnak, amelyben most vagyok”. (10-11) Lehet, hogy akadt olyan kegyenc, aki megsajnálta, de az ilyen környezetben ritkán van részvét, inkább titkos kézdörzsölés, a kínálkozó konc öröme jelentkezik. Ez is hozzátartozik a büntetéshez, hiszen ô maga is mindig így gondolkodott. Jön a hamis vigasztalódás, ami az állandó önbecsapás következmény: „Pedig hát kedves voltam és szerettek uralkodásomban”. (11b) Folytatódik a lelkiismeret vádja: „Visszagondolok most azokra a gonoszságokra, amelyeket elkövettem Jeruzsálemben, mert elvittem onnan zsákmányul minden ott lévô arany és ezüst tárgyat, és elküldtem, hogy kiirtsák Júdea lakóit ok nélkül. Tudom, hogy ezért zúdultak rám ezek a csapások, és íme, nagy bánatomban idegen földön pusztulok el” (12-13) Ezek után, mint igaz bánatot nem tartott gazembernek, következhetett az örök pokol.

É VK . 33. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jel 11,4-12; Lk 20,27-40

486

487

„Ôk a két olajfa és a két gyertyatartó, amelyek a föld Ura elôtt állnak” (Jel 11,4)

Z

akariás próféta könyvében arról szól, hogy egy angyal beszél hozzá, de nem kívül állva rajta, hanem mintegy benne élve. Egy alkalommal úgy szólította meg ez angyal, hogy azt érezte, mintha álmából keltette volna fel. „Azt kérdezte tôlem: Mit látsz? Ezt mondtam: Íme, egy színarany mécstartót látok; a tetején olajtartó van, hét mécses van rajta, s a rajta lévô mécseseknek hét csövecskéjük van; és mellette két olajfa van, az egyik a mécstartótól jobbra, a másik pedig tôle balra. Én pedig megszólaltam és azt mondtam neki: Mi az a két olajfa a mécstartótól jobbra és balra? Ô pedig azt mondta: Ez az a két felkent, akik az egész föld uralkodója elôtt szolgálnak”. (Zak 4,2-3,11-14) a Teremtés könyvében olvassuk: „Hénok összesen háromszázhatvanöt esztendeig élt. Az Istennel járt, és eltûnt, mert Isten elvitte”. (Ter 5,23-24) Illésrôl pedig ezt írja a Biblia: „Miközben így mendegéltek (Illés és Elizeus), s menet közben beszélgettek, íme, egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta ôket egymástól, s Illés fölment a forgószéllel az égbe. Amikor ezt Elizeus látta, kiáltott: Atyám, atyám, Izrael szekere és szekérvezetôje!” (2Kir 2,11-12) Illés próféta Jézus színeváltozásakor Mózessel együtt feljött a pokol tornácáról, hogy Jézussal beszélgessenek jeruzsálemi szenvedéseirôl (Lk 9,31). A hegyrôl lejövet a tanítványok megkérdezték Jézust: Miért mondják a farizeusok és az írástudók, hogy Illésnek elôbb el kell jönnie? Ô így felelt nekik: Illés, amikor eljön, elôször helyreállít mindent”. (Mk 9,11-12) Ezt Malakiás prófétát megerôsítve mondja az Úr: „íme, én elküldöm majd nektek Illés prófétát, mielôtt eljönne az Úrnak nagy és rettenetes napja”. (Mal 3,23) János apostol ezt a látomást írja most le nekünk: „Ôk a két olajfa és a két gyertyatartó, akik a föld Ura elôtt állnak. Ha valaki ártani akar nekik, tûz tör elô szájukból, és megemészti ellenségeiket. Ha valaki bántani akarja ôket, akkor azt meg kell ölni. Ezeknek hatalmuk van arra, hogy bezárják az eget, hogy ne essen az esô jövendölésük napjaiban, és hatalmuk van a vizek fölött, hogy vérré változtassák azokat, és mindenféle csapással sújtsák a földet, ahányszor csak akarják. Amikor befejezik tanúságtételüket, a mélységbôl felszálló fenevad háborút indít ellenük, legyôzi és megöli ôket. A holttestük annak a nagyvárosnak utcáján fog heverni, amelyet szellemi értelemben Szodomának és Egyiptomnak hívnak”. (Jel 11,4-8) Ez a város valóságosan Róma, a korabeli nagy keresztényüldözô. „A törzsekbôl, népekbôl, nyelvekbôl és nemzetekbôl sokan fogják látni holttestüket három és fél napon keresztül, és holttestüket nem engedik sírba tenni. A föld lakói pedig örvendezni fognak felettük, és vigadni fognak. Ajándékokat küldenek egymásnak, mert ez a két próféta gyötrelmére volt a föld lakóinak”. (9-10) a gyôzelem mámora azonban elszáll, amikor Isten feltámasztja ôket, és sokak szeme láttára felemelkednek az égbe.

[A ÉV]

✽

Krisztus Király vasárnapja . . . . . . . . . . . Ez 34,11-12.15-17;

[B ÉV]

✽

Krisztus Király vasárnapja . . . . . . . . Dán 7,13-14; Jel 1-5-8;

1Kor 15,20-26 28; Mt 25,31-46

„Pilátus a helytartóságra hívatta Jézust, és megkérdezte ôt: Te vagy-e zsidók királya?” (Jn 18,33)

E

zt a kérdést az óta is sokan felteszik tudományoskodva, nagyképûen. A Katolikus Egyház mindenkinek azzal felel, hogy az egyházi év záróakkordjaként az utolsó vasárnapot Jézus Krisztusnak, mint a mindenség Királyának szenteli. Ezért olvastatja Szent Máté evangéliumából a következô sorokat: „Amikor az Emberfia eljön az ô dicsôségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsôséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik elôtte. Azután a király így szól a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétôl nektek készített országot!” (Mt 25,31-32.34) Jézus tehát önmagát, az Emberfiát királynak nevezi. Ez érthetô, mert Ô parancsol minden embernek, legfôbb Ura mindenkinek, megfellebbezhetetlen ítéletet tart felettük. Élete vége felé, amikor ünnepélyesen bevonult Jeruzsálembe az Olajfák hegyérôl elfogadta hívei hangos hozsannázását, Dávid fiának királyi címét. Az aggályoskodóknak, pedig azt felelte: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani”. (Lk 19,40) „Mondjátok Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád!” (Mt 21,5) Amikor nagycsütörtök késô este elfogták, kínozták, reggel a fôtanács elôtt fôpapi tisztségének megfelelôen hivatalosan feltette Kaifás Jézusnak a döntô kérdést: „Megesketlek téged az élô Istenre: Mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az élô Isten Fia?” Jézus azt felelte neki: Te mondtad”. (Mt 26,63-64) Ôk ezt a választ káromkodásnak minôsítették, ezért halálra ítélték. Másnap, pedig Pilátustól azért kérték, hogy feszíttesse keresztre, mert a szidók királyának vallja magát. Pilátus ezért kérdezi meg Jézustól: „Te vagy-e a zsidók királya? Jézus azt felelte: Magadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam? Pilátus ezt felelte neki: Hát zsidó vagyok én? Saját nemzeted és a fôpapok adtak téged a kezembe. Mit tettél?” Jézus ezt felelte: Az én országom nem ebbôl a világból való. Ha az én országom ebbôl a világból volna, szolgáim harcra kelnének, hogy a zsidók kezébe ne kerüljek. De az én országom nem innen való. Pilátus erre megkérdezte: Tehát király vagy te? Jézus azt felelte: Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra”. (Jn 18,33-37) Ô az egyedüli király, aki örökkön örökké él, mert önként meghalt az emberekért, de azután feltámadt, és nem hal meg soha többé. Jézus király. Halálával minden bûnt eltörölt, amit a bûnös megbánt. Nézzetek körül: ma sokaknak nem kell Jézus. A hazug és gyûlölködô embernek nem kell Jézus. Csak az vész el, aki nem az igazságból való, aki meg nem tér örökre. 488

Jn 18,33b-37.

„Krisztus, Isten Egyszülöttje, Király vagy te mindörökre” (Te Deum)

A

mikor ünnepélyesen énekeljük Te Deum-ot, az egyik legfontosabb köszönni valónk Istenatyánk felé, hogy a mi Urunk, Megváltónk és Üdvözítônk a világmindenség királya. Egyetlen igazi, örök király. Ma ilyen címen ünnepli az Egyház világszerte. Ha netán valaki megkérdezné tôletek, Testvérek, valóban király a ti Krisztusotok? – mit felelnétek neki? Remélhetôleg mindenki bátran, hangosan tenne hitvallást: Nekünk van Királyunk, a Názáreti Jézus! Most azonban röviden megfontoljuk, mit is jelent az, hogy Jézus Krisztus király. A legegyszerûbb koldus is így szólította meg földön jártában: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” (Lk 18, 39) Jézus nem utasította vissza, hiszen az angyal a Szûzanya köszöntésekor is elmondta ezt: „Az Úristen neki adja Dávidnak, az ô atyjának trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége”. (2Sám 7,13; Lk 1,32-33) Virágvasárnapi diadalmenete alkalmával Izrael ôsi hitét énekelték a vele vonulók: „Hozsanna Dávid Fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! (Zsolt 118,26) Hozsanna a magasságban!” (Mt 21,9) – Igen, így várták a zsidók a Messiást. Nagycsütörtök este elfogták egy korábban kiadott körözvény alapján, Júdás, az áruló apostol közremûködésével. Reggel a fôtanács megkezdte perét. A fôpap megkérdezte: „Megesketlek téged az élô Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Jézus azt felelte neki: Te mondtad. De mondom nektek: most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhôin”. (Dán 7,13; Zsolt 110,1), (Mt 26,63-64) Jézus tehát ellenséges közegben, de hivatalos kérdezônek tisztán megmondja kilétét, bár tudta, hogy ezért megölik. Halálra is ítélték azonnal. Elvitték Pilátushoz, a római császár helytartójához, hogy ô is ítélje halálra, és feszíttesse keresztre. Pilátus is megkérdezte: Te vagy-e a zsidók királya? Jézus azt felelte: Az én országom nem ebbôl a világból való. Ha az én országom ebbôl a világból volna, szolgáim harcra kelnének, hogy a zsidók kezébe ne kerüljek. De az én országom nem innen való. Pilátus erre megkérdezte: Tehát király vagy te? Jézus azt felelte: Te mondod, hogy király vagyok. Arra születtem, és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra”. (Mt 26,33. 36-37) Pilátus ezt nagyon komolyan vette. Amikor megfenyegették, hogy feljelentik, halálra ítélte Jézust, de a keresztre azt írta: „A Názáreti Jézus a zsidók királya” (Jn 19,19) A zsidók tiltakozására ennyit felelt: „Amit írtam, azt megírtam!” (22) Mi lehetett az oka, hogy a zsidó fôtanács feladta állandó tiltakozását Róma uralma ellen, és fennhangon kiáltották a vezetôk és ordíttatták a néppel: „Nincs királyunk, csak császárunk!” (Jn 19,15) A zsidók várták a Messiást, az Isten Fiát, nem tagadták, hogy ez vallási színezetû állásfoglalás, de az utóbbi 489

évszázadok szenvedései után ragaszkodtak ahhoz, hogy rázza már le a több évszázados rabságot országukról, ha eljön. Mivel Jézus erre nem volt hajlandó, elvetették. Nekünk keresztjével együtt kell királynak, mert csak így válthatott meg minket. Valljuk királyunknak, és kérjük, vezessen minket, magyarokat is az üdvözültek nagy diadalmenetében Atyja trónja elé a világ végén! (Dán 7) [C ÉV]

✽

Krisztus Király vasárnapja . . . . . . . 2Sám 5,1-3; Kol 1,12 20;

juk. De ez semmi rosszat sem tett. Aztán hozzá fordult: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor országodba érkezel. Ô azt válaszolta neki: Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban”. (Lk 23,39-43) Jézus ezzel kiûzte egy nagy bûnösbôl a sátán országát, mert kérte, és helyette átvette azonnal az igazság és a szeretet országába. A saját országába, ahol Ô a Király. [C ÉV]

✽

Krisztus Király vasárnapja . . . . . . . . . . . . . . 2Sám 5,1-3;

Lk 23,35-43

Kol 1,12-20; Lk 23,35-43

„Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor országodba érkezel” (Lk 23,42)

„Övé legyen az elsôség mindenben” (Kol 1,18)

A



mikor Isten megteremtette az elsô emberpárt, Ádámot és Évát, annyit mondott szándékáról: Isten képére és hasonlatosságára teremtem ôket. Legyenek férfiak és nôk, egy férfi és egy nô kössön felbonthatatlan házasságot, és ebbôl a házasságból szülessenek gyermekek. A szaporodó emberek egyre nagyobb családot alakítsanak, és ennek a feje mindig Isten maradjon. Az ôsbûnnel már az ôsszülôk elszakadtak Istentôl. Utódaik, pedig szinte teljesen bálványok rabjai lettek. Ezek a nemzetek aztán különféle államformákba tömörültek. Négyezer évvel ez elôtt Isten újra magához akarta emelni az emberiséget. Függetlenül az államformájuktól az igaz Istenhez való viszonyukat akarta rendezni. Az ôsbûn és a személyes bûnök révén összegyûjtött lelki adósságot rendezni nem tudta senki más, csak olyan valaki, aki az emberiség tagja, de személy szerint Isten. Öröktôl fogva születik az Istenatyától a Fiúisten. Ô vállalta, hogy felveszi az emberi természetet, testet és lelket, hogy legyen miben szenvednie, istenemberi méltósága meg tudjon fizetni minden bûnért. Mivel Jézus minden embernek igazi testvére, Istenatyja rajta keresztül gyermekévé fogadja újra az összes embert, és egyetlen isteni családba öleli azokat, akik erre várnak, ezt akarják. Ez a család népek, nemzetek feletti közösség. Ennek a feje Jézus Krisztus. Címe lehetne bármi, ami a lényeget kifejezi. Mivel emberi síkon a zsidó népbôl születik édesanyján keresztül, és a zsidó nép egy ideig királyok vezetésével élt, és éppen Mária egyik ôsapja királyként uralkodott, rangja és küldetése átvitt értelemmel, de átszállt a Megváltóra is. A „zsidók királya” cím idôvel már megváltói cím lett. Mivel a zsidók földi nagyhatalomra törtek, nem akarták megérteni, hogy Isten emberfeletti közösséget, isteni családot akar maga köré gyûjteni, Jézus a pogány bírónak magyarázza meg, amikor felteszi a vitatott kérdést: „Te vagy a zsidók királya?” (Mt 27,11) „Jézus azt felelte neki: Az én országom nem ebbôl a világból való”. (Jn 18,36) Tehát Jézus egészen más királyságot, az igazság és a szeretet országát hozta le közénk a sátán országának, a hazugságnak és a gyûlöletnek kiszorítására az emberi szívekbôl. Amikor a kereszten függô egyik lator káromolta: „Nem te vagy a Messiás? Szabadítsd meg hát magadat, és minket is. A másik rászólt: Nem félsz az Istentôl? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi legalább tetteink méltó büntetését kap490

1925-ben XI. Pius pápa rendelte el Krisztus Király ünnepét. Az Anyaszentegyház szentévet ünnepelt. A fél világ éppen hogy túl volt az elsô világháború borzalmain. Hazánk harmadára csökkentett területén próbálta elindítani önálló életét. A Trianon-i békekötés iszonyú sorba taszított ötmillió magyart a kiagyalt új határok mögött. A gyôztesek úgy vélték, nekik minden szabad. Fölöttük nincs ítélô hatalom, gondolták, mondták nagy fennen. A pápa az egyházi év végére elrendelte a Krisztus Király ünnepet, hogy felébreszsze a hitet a tisztességes katolikusokban: Krisztus a világmindenség tökéletesen Ura, minden földi hatalom törvényhozója és ítélô bírája. A nem-hívô, vagy gyenge hitû emberek, pedig vegyék tudomásul, hogy fölöttük is Ô a tökéletesen Úr, aki örök törvényei alapján ítél mindenki felett. Mivel az emberek szeretik az igazságokat és a tényeket saját érdekeik szerint csûrni-csavarni, kizárólag Isten egyértelmû és változtathatatlan igazságait sorolom fel e nagy igazság mellett. Izajás próféta írja: „Gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk; az uralom az ô vállán lesz, és így fogják hívni nevét: Csodálatos, Tanácsadó, Erôs Isten, Örökkévalóság Atyja, Béke Fejedelme. Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége”. (Iz 9,5-6) Mikeás próféta kicsit késôbb már ténylegesen megjelöli születése helyét: „De te, Errata Betleheme, kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között, mégis belôled származik majd nekem Izraelnek jövendô uralkodója, származása az ôsidôkre, a régmúlt idôkre nyúlik vissza. Ô akkor nagy lesz a föld széléig. És ô lesz a béke” (Mik 5,1.3-4) Amikor Jézus hivatalosan bemutatkozott Jeruzsálem népének diadalmenetében, a nép így kiáltott: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön! Békesség a mennyben és dicsôség a magasságban” (Lk 19,38) Amikor a zsidók megtagadták a Messiás-királyt Pilátus elôtt, a helytartó kíváncsian megkérdezte Ôt: „Te vagy a zsidók királya? Ô azt felelte: Te mondod” (Lk 23,3) Magyarul: Igen. Ezt aztán Jézus keresztjére fel is írta: „Ez Jézus, a zsidók királya (Mt 27,37) a pogány jobb-lator kegyelemtôl ihletve micsoda felvilágosultan fogalmaz Jézus uralmáról: „Jézus, emlékezz meg rólam, amikor eljössz országodba. Ô azt felelte neki: Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,42-43) Jézus meghalt, de harmadnap feltámadt. Aztán a negyvenedik napon dicsôségesen felemelkedett a 491

mennybe, „ott ül az Atyaisten jobbján, onnan jön el ítélni élôket és holtakat”. A benne hívôk megdicsôülve, tagadói megszégyenülve találkoznak majd ott a legtisztább valósággal. Éljen Krisztus Király! Éljenek a benne hívôk. Térjenek meg ellenségei. É VK . 34. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jel 14,1-3.4b-5; Lk 21,1-4 „és a szájukban nem találtatott hazugság” (Jel 14,5)

J

ános apostol már korábban, a hetedik pecsét felnyitása elôtt feljegyezte, hogy az addig lezajlott büntetésektôl iszonyúan megrémültek az emberek. „Nagy földrengés támadt. A nap olyan fekete lett, mint a szôrzsák, és az egész hold olyan lett, mint a vér. A csillagok lehullottak az égrôl a földre, ahogy a fügefa lehullatja éretlen fügéit, amikor nagy szél rázza. Az ég visszahúzódott, mint az összegöngyölt könyvtekercs és minden hegy és sziget kimozdult a helyérôl. A föld királyai, a fejedelmek, a hadvezérek, a gazdagok és az erôsek: minden szolga és szabad a hegyek barlangjaiba és kôsziklái közé rejtôzött, és azt mondták a hegyeknek és a kôszikláknak: Omoljatok ránk, és rejtsetek el minket a trónon ülô elôl és a Bárány haragja elôl. Mert elérkezett az ô haragjuk nagy napja, és ki képes megállni azon?” (Jel 6,12-17) a türelmi idô azonban lejárt. Isten sokszor megmutatta, hogy a megtérésre általa kijelölt idôt bûnbánatra kell felhasználni, mert ha a büntetés megkezdôdik, már senki sem kap arra kegyelmet. Ilyen volt Ábrahám idejében Szodoma és Gomorra sorsa (Ter 18,16-33), ilyen az ígéret földjén lakóké végrehajtani. Mielôtt azonban ez elkezdôdnék, Isten megjelölteti a választottak homlokát: „Ne ártsatok a földnek és a tengernek, sem a fáknak, amíg meg nem jelöljük homlokukon Isten szolgáit. Hallottam a megjelöltek számát: száznegyvennégyezer megjelölt Izrael fiainak valamennyi törzsébôl” (Jel 7,3-4) „Ekkor, íme, láttam, hogy a Bárány a Sion hegyén állt, és vele a száznegyvennégyezer, akiknek homlokára volt írva az ô neve és az ô Atyjának neve” (Jel 14,1) Egykor János és apostoltársai is ott álltak a Sion hegyén Mesterükkel, miután ünnepélyesen bevonult az Úr birtokába virágvasárnap. Ennek történetét nem ô, hanem Lukács evangélista írta meg, de bizonyára jól emlékezett János is Jézus szomorú jövendölésére: „Jaj a várandós és szoptatós anyáknak azokban a napokban! Mert nagy szorongatás lesz a földön és harag ezen a népen. Kard élén hullanak el”. (Lk 21,23-24) a világ végének igen szomorú de pontos elôjele volt, amit Jézus akkor ott jövendölt, és ami huszonnyolc év múlva szóról-szóra bekövetkezett Jeruzsálem pusztulásával. János látomása itt most mit jelent? Azok üdvözülnek az ószövetségi szent népbôl, akik elfogadták Jézust Messiásnak, elfogadták a legnagyobb fontosságú kinyilatkoztatását, a Szentháromságról szóló tanítását. Az új ének valószínûleg errôl szól, jelezve, hogy a zsoltárok és prófétai kantikumok, amelyeket a zsolozsma reggeli dicséretében énekeltet a katolikus Egy492

ház, önmagukban már nem elegendôk. Ezeknek az alapvetô tanításoknak elfogadása tökéletesen kötelezô! Erre is utal a szentlecke befejezô mondata: „Ôk megváltást nyertek az emberek közül, zsengéül Istennek és a Báránynak, és a szájukban nem találtatott hazugság, mert szeplôtelenül állnak Isten trónja elôtt” (Jel 14,4b-5) É VK . 34. hét hétfô . . . . . . . . . . . . . . . . . . Dán 1,1-6.8-20; Lk 21,1-4 „akik alkalmasak arra, hogy a királyi palotában szolgálatot teljesítsenek” (Dán 1,4)

J

eruzsálem elpusztítsa után Nabukodonozor babiloni király fogságba hurcolta a lakosság egy részét. Az elôkelôket, a képzett mesterembereket szedette össze elsôsorban. Ezeket ötvenesével rabszíjra fûzték, és gyalog hajtották ôket Babilonig az országokon át. Babilonba érkezve a király megparancsolta az udvari tisztek [tisztviselôk] fônökének, hogy válogasson ki jóképû, okos, tanult ifjakat. Ezeket tanítsák meg az állam hivatalos nyelvére, képezzék ki általános mûveltségre, hogy három év múlva a király szolgálatába állhassanak. Még azt is elôírta, hogy királyi asztalról származó ételeket és italokat adjanak nekik enni, inni. Dánielt, Ananját, Misaelt és Azarját szemelte ki az udvari tisztek fônöke. Elmondta nekik a feladatokat, utasításokat. Talán értesültek Jeremiás próféta levelérôl, amelyet Isten parancsára írt a foglyoknak, hogy dolgozzanak, mozdítsák elô fogva tartóik jólétét, mert abból részesülhetnek ôk maguk is. A kis különítmény szellemi vezére Dániel volt. Ô szólt az intézkedô vezetônek, hogy szívesen eleget tesznek mindenben a király akaratának, csak nekik vannak vallási elôírásaik, amelyeket szeretnének megtartani. Ôk maguk vállalták, hogy fôznek maguknak. A fônök azonban nem merte vállalni a felelôsséget, ha rosszabbul állnak egészségileg, mint a többi fiatal, a király még a fejét is leüttetheti. Dániel viszont a közvetlen szolgálatukra kirendelt férfival megbeszélte, hogy tíz napig tegyen próbát velük, aztán döntsenek a további sorsukról. Ôk fôztek maguknak, úgy étkeztek, mint otthon, és sokkal elônyösebbnek látták ôket, mint akik a királyi étkeket fogyasztották. Isten megjutalmazta hûséges választottait. A természetes képességeik mellé sok kegyelmet is adott nekik. Különösen Dániel kapott sok rendkívüli adományt. Álmok megfejtését adta neki az Úr, ami a késôbbiekben igen öregbítette tekintélyét a király és udvara elôtt, sôt még súlyos életveszélybôl is kimentette az összes tanácsadót. Ezenkívül irodalmi mûveltsége is nagyobb volt, mint a többieké. Amikor a három éves képzési idô lejárt, és a sokféle nemzetbôl válogatott jelöltek felsorakoztak a király elé, a legnagyobb megelégedést Dániel vívta ki a király elôtt. „Amikor a király beszédbe elegyedett velük, úgy találta, hogy az összes között nincs senki olyan, mint Dániel, Ananja, Misael és Azarja. Ôk aztán a király szolgálatába álltak, Minden olyan dologban, amely bölcsessé493

get és értelmességet kívánt, és amelyet tôlük kérdezett, a király tízszerte különbnek találta ôket, mint egész országa valamennyi jósát és varázslóját”. (1920) a régi patinás iskoláink nívóját az utóbbi években nagyon lezüllesztették. Ennek okát keresve több féle indoklást mondanak. Fôleg a pénztelenséget okolják. Gyerekkoromban, falusi iskolában kaptam az alapképzést. Aztán két gimnáziumban tanultam tovább, mert közben ferences növendék lettem. A falusi alapok nagyon jók voltak. Az utóbbi érettségi vizsgakérdésekkel talán már az ottani nívóval is megbirkóztam volna. Ne hagyjuk ezt a züllesztést tovább élni. Értelmes fajtánkat magunk és más népek boldogítására szánta az Úr. É VK . 34. hét kedd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Dán 2,31-45; Lk 21,5-11 „Te, király, valami nagy szoborfélét láttál” (Dán 2,31)

Ó

riási riadalom keletkezett a babiloni királyi udvarban, amikor Nabukodonozor király hívatta udvari tanácsadói és bölcseit. A király nagyon rossz kedvû volt. Elôadta kívánságát: „Álmot láttam, de a lelkem úgy megrémült, hogy nem tudom, mit láttam”. (Dán 2,3) Az álomfejtôk kérték, a király mondja el az álmát, akkor ôk elmondják a megfejtését. A király azonban megfenyegette ôket: „Szavam elhangzott! Ha el nem mondjátok nekem az álmot és megfejtését, elveszek, házaitokat, pedig elkobzom. Ha azonban megmondjátok az álmot és jelentését, jutalmat, ajándékot és nagy tisztességet kaptok tôlem”. (5-6) Azután a király ki is jelölte az ítélet végrehajtóját, Áriokot, hogy végezze ki az összes álomfejtôt és bölcset, mivel csak az idôt húzzák, csalni akarnak. Dániel és társai ugyan nem voltak jelen a parancs kihirdetésén, de a halálbüntetés rájuk is vonatkozzék, mondta a király. Áriok el is ment Dánielhez. Ô a királyhoz sietett, és haladékot kért. Mivel a király ismerte Dániel tehetségét, tudta azt is, hogy a többiek bálványai semmit sem érnek, de Dániel Istene csodákra képes, ezért megadta a kért kegyet. Dániel hazament. Elôadta három társának a nehéz feladatot. Aztán imádkoztak az élô Istenhez. Dániel éji látomásban megnyerte a titok kinyilatkoztatását. Hálásan megköszönte az ég Istenének jóságát, az ô és minden bölcs megmentését lehetôvé tevô álmot és megfejtését. Azután bement Áriokhoz, hogy ne bántsa Babilon bölcseit, hanem jelentse be ôt a királynak. Mikor ez megtörtént, a királyhoz szólt Dániel: az emberek az ilyen titkokat nem ismerik. De van Isten az égben, aki mindent tud. Ismeri az álmodat, és azzal üzen neked a jövô történéseirôl: „Te, király, íme, valami nagy szoborfélét láttál; ez a nagy és magas szobor elôtted állt, és ránézni is rettenetes volt. Ennek a szobornak a feje igen finom aranyból volt. A melle és karja ezüstbôl, a hasa és ágyéka rézbôl, a lábszára vasból, a lába, pedig részint vasból, részint agyagból. Így láttad, míg le nem szakadt a hegyrôl egy kô, anélkül hogy kéz érintette volna. Ez nekivágódott a szobor vas- és agyaglábának és darabokra zúzta. Ekkor egyszerre összetört a vas, az agyag, 494

a réz, az ezüst és az arany, és olyanná lett, mint a nyári szérû pora, amelyet elragad a szél, úgyhogy a helye sem található; a kô pedig, amely összetörte a szobrot, nagy heggyé lett, és betöltötte az egész földet. Ez az álom. A magyarázatát is megmondjuk neked, ó király” (31-36) Dániel így magyarázta tovább: Az arany fej te vagy király. Hatalmas, okos. Isten kezedbe adott egy óriási birodalmat, annak minden lakóját, állatát és növényét. Halálod után egy a tiednél kisebb birodalom jön, aztán másik, mígnem a rézbôl való az egész földet uralja. A következô olyan lesz, mint a vas: mindent összetör, az összes elôbbit megsemmisíti. A vas és agyag-láb részint erôs, részint törékeny lesz, és hozzá az a birodalom is hasonló lesz, amit jelképez. – Az ég Istene eme birodalmak idején elôkészít egy olyan birodalmat, amely a többit összetöri, ô maga, pedig fennmarad örökre.- Az álom és megfejtése igaz. A király leborult Dániel elé, és dicsérte az istenek Istenét és a királyok Királyát. Mi, pedig köszönjük meg, hogy tudhatjuk, minden birodalmat összezúzott vagy tönkre fog tenni ezután az égbôl jött Megváltó. Jó lenne, ha a porrá zúzás elôtt bûnbánatot tartanának a gôgösök! É VK . 34. hét szerda . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jel 15,1-4; Lk 21,12-19 „Ekkor egy másik nagy és csodálatos jelet láttam az égben: hét angyalt, akiknél a hét utolsó csapás volt” (Jel 15,1)

A

z Ószövetség történései elôjelekként tekinthetôk az Újszövetség gyôzelmeihez. Isten Ábrahámtól Mózesig nyolcszáz évet szánt arra, hogy kifejlôdjék az Ószövetség választott népe. Ennek nagyobb része az egyiptomi rabszolgaságot jelentette. A szabadulást ebbôl tíz óriási csapás készítette elô. Utána jött a rabszolgakor hetvenkedô fáraójának és hatalmas hadseregének pusztulása. Ez a Vörös-tengerben zajlott le. A fáraó úgy indította seregét a tengerben csodálatosan nyílt folyosóba, amelyen átmenekültek az izraeliták a Sínai félszigetre: „Szólt az ellenség: Üldözöm és elérem, zsákmányt osztok és megelégszik a lelkem, kirántom kardomat, s megöli ôket a kezem. De leheleted-ráfújtad, és tenger borította el ôket, a hatalmas vizekben, mint ólom, elmerültek.” Isten Egyfia örök, legyôzhetetlen Egyházat alapított. (Mt 16,18) Tamás apostol megtérésekor, pedig így szólt Jézus a jövôrôl: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek”. (Jn 20.29) János pedig, aki ezt a mondatot evangéliumában számunkra lejegyezte, mint a múlt történéseinek szem- és fültanúja, most a jövendô dolgok alapozója ezt teszi hozzá: „Ezeket, pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és a hit által az ô nevében életetek legyen”. (31) Most a jövô tanújaként az Újszövetség népének gyôzelmét írja le nekünk: „Akkor egy üvegtenger-félét láttam, ami tûzzel volt vegyítve. Láttam azokat, akik legyôzték a fenevadat, a képmását és nevének számát, amint az üvegtenger fölött állnak Isten hár495

fáival, és éneklik Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét: Nagyok és csodálatosak a te mûveid, Uram, mindenható Isten! Igazságosak és igazak a te útjaid, nemzetek Királya! (Zsolt 139,14) Ki ne félne téged, Uram, és ki ne magasztalná nevedet? Mert egyedül te vagy szent (99,3), hisz minden nemzet eljön és leborul színed elôtt (86,9), mert ítéleteid nyilvánvalóvá lettek!” (Jel 15,2-4) Milyen megnyugtató számunkra ez a látomás! Az utolsó ítéleten minden titok nyilvánvalóvá lesz. De itt, az átmeneti gyôzelem képében is erre történik utalás az üvegtenger képében: a sátán és csatlósainak átláthatatlan hazudozásai az üvegtengerben mind láthatóvá lesznek, beigazolódik, hogy a hazugság a hazudozókkal együtt tûzre való. É VK . 34. hét szerda . . . . . . . . . Dán 5,1-6.13-14.16-17.23-28; Lk 21,12-19 „Mene, Tekel, Parszin” (Dán 5,25)

A

tegnapi olvasmányban az egyetlen igaz Isten komoly figyelmeztetést küldött Nabukodonozor babiloni királynak. A rémisztô szobor látványa anynyira megijesztette a királyt, hogy az álmot teljesen elfeledte. A félelem azonban annyira beivódott a tudatába, hogy minden áron meg akarta érteni álma üzenetét. Annyit megérzett belôle, hogy valaki nagyon fontos dolgokat üzen, és neki is szól az üzenet. Amikor aztán életveszélyesen megfenyegette álomfejtôit, mert azok képtelenek voltak kitalálni az álmot, Dániel Istenhez könyörgött három társával együtt a titok megfejtéséért, Dánielnek megmutatta az Úr az üzenetet és értelmét. Nabukodonozornak annyi szólt belôle személyesen, hogy ôt Isten a legértékesebb uralkodónak tartja: arany fej. Utána mindig kisebb birodalmak keletkeznek. Ezek egyre durvábbak, kegyetlenebbek lesznek. Nem törôdnek a mindeneket teremtô egy Istennel, ezért elküldi a Megváltót az égbôl. Ôt ezek az istentelen hatalmak szinte semmibe veszik. A hegyrôl legördülô pici kô azonban egyre nagyobb hatalom lesz a történelem folyamán. Végül is megsemmisíti a földi rémuralmakat, és egyedül marad hatalmas hegyként: úr lesz örökre mindenek felett. Csodálkoznék, ha ezt a megrázó történetet nem írták volna le, nem mesélték volna a trónörökösnek, Baltazárnak. Még furább lenne az ô magatartása, ha mindezeket tudta, és mégis úgy viselkedett ezervendéges lakomáján, ahogyan apja azt sosem tette. Elborult aggyal megparancsolta, hogy hozzák elô – az egy Isten jeruzsálemi templomából elrabolt, de szentként, profán célokra fel nem használható kincsekket – pogány templomuk raktárából. Baltazár nagy mellénnyel, Isten feletti úrként mutogatva magát evett-ivott a szent edényekbôl, és erre adott engedélyt feleségeinek, mellékfeleségeinek és az egész vendégseregnek. Isten akkor küldte az író kezet, hogy írjon titkos írással rémisztô üzenetet a királlyal szemközti falra. Baltazár király rögtön észrevette és megértette, hogy az írás neki szól, és semmi jóval nem kecsegteti. Hívatta ô is, mint apja annak idején, az álomfejtôket, 496

bölcseket, hogy mondják már meg, mit jelentenek ezek a baljós írásjelek. Most sem tudta senki, mit kezdjen velük: ismeretlen írásjelek, jelentésük, pedig teljesen felülmúlja e szerény sarlatánok képességeit. Ekkor eszébe jutott valakinek az új király udvarából kiszorult régi, megbecsült, nagy tanácsadó, Dániel. Szólt is a reszketô királynak: Hívasd ide apád remek álomfejtôjét. Ô majd elolvassa a jeleket és meg is, magyarázza értelmüket. Amint Dánielt elôkerítették, a király kikérdezte kilétérôl, nagy rangot és ajándékokat ígért neki. Dániel ezeket visszautasította, de az üzenetet elolvasta és jelentését is, elmagyarázta: Az írás: „Mene, Tekel, Parszin. A dolog értelme pedig: Mene: Megszámlálta Isten országodat, és véget vetett neki. Tekel: megmért téged mérlegen, és könnyûnek talált. Parszin: elosztotta Isten országodat, és a médeknek meg a perzsáknak adta. Ugyanazon az éjjelen megölték Baltazár káldeai királyt” (2528.30) A dölyfössé vált vezetôknek érdemes lenne megfontolni ezeket az üzeneteket. A hatalom Istentôl van az emberek javára. Isten idônként mindenkit elszámoltat, és igazságosan ítél: az igazság és a szeretet mércéjét alkalmazza következetesen. Az Ô ítélete mindig jogerôs. É VK . 34. hét csütörtök . . . . . . . . . . . . . . . . Dán 6.12-18; Lk 20,21-28 „Elrendeltem, hogy egész birodalmamban és országomban rettegjék és féljék Dániel Istenét” (Dán 6,27)

A

z emberek sok féle módon ki vannak szolgáltatva a gonoszok rossz akaratának, mert bizonyos körülmények között könnyen túljárnak a rendes, egyenes gondolkodású emberek eszén. A becsületes emberek nem gyanakszanak annyira, a gonoszokra, hogy minden egyszerûnek látszó dologban is csalást, képmutatást keressenek. Így aztán könnyen áldozatává válnak a saját jóhiszemûségüknek. Annak idején Dáriusz méd király kegyeit megnyerte Dániel próféta, annak ellenére, hogy Baltazár király és apja Nabukodonozor is nagyra értékelték ôt, és Baltazár halála elôtt néhány órával még ki is tüntette ôt, mivel megfejtette neki a Mene, Tekel, Fáresz titokzatos szavak értelmét. Dáriusz ugyanis értesült arról, hogy ez a fiatal fogoly mennyire becsületes teendôi végzésében, és milyen hûségesen ragaszkodik Istenéhez. Dániel irigyei ezt hamarosan észrevették. Tudták, hogy amíg ô él, addig nem sok esélyük van a király közelébe kerülniük. Ezért folyamodtak egyik régi törvényük értelmében új törvényt kimondatni Dáriusszal: aki harminc napon belül máshoz fordul, mint Dáriuszhoz, azt az oroszlánok vermébe kell vetni. A király gyanútlanul aláírta ezt a látszólag semmit, mondó törvényt. Dániel viszont nem törôdve ezzel az új törvénnyel, szokása szerint naponta háromszor is elmondta szokott imáit az igaz Istenhez, mégpedig kelet felé fordulva a nyitott ablak mellett. Ezt lesték és várták az ellenségei. Futottak is a királyhoz, számon kérték tôle, hogy új törvénye visszavonhatatlan-e? A király még mindig gyanútla497

nul ezt elismerte. Akkor aztán kimondták leplezetlen kárörömmel, hogy lám, Dániel ennek ellenére naponta háromszor is a maga Istenéhez fordul imájával. Bele kell tehát ôt vetni az oroszlánok barlangjába, hogy azok falják fel ellenségüket. Miután a király napokig hasztalan harcolt barátjáért, kénytelen volt megtenni követelésüket. A barlang száját kôvel lezáratta, majd az ô és fôemberei pecsétjével lepecsételtette, hogy senki ne tudjon valami gonoszsággal bajt csinálni. Áldást kért a fogolyra hatalmas Istenétôl. Másnap hajnalban aztán odasietett. „Mikor a verem közelébe ért, síró hangon hívta Dánielt, és szólította ôt: „Dániel, az élô Isten szolgája, vajon a te Istened, akinek te mindenkor szolgálsz, meg tudotte téged szabadítani az oroszlánoktól? Azt felelte erre Dániel a királynak: Király, örökké élj! Az én Istenem elküldte angyalát és bezárta az oroszlánok száját, és azok nem ártottak nekem, mert ô igaznak talált engem; de ellened sem követtem el bûnt, király!” (21-23) A király akkor kihúzatta Dánielt nagy örömmel, teljes épségben. Aztán odavitette Dániel ellenségeit egész családjukkal együtt. A kiéheztetett oroszlánok, pedig elkapkodták ezeket a levegôben és fel is, falták. A király, pedig rendeletet adott ki, hogy minden alattvalója félje és tisztelje az örökkön élô Istent. É VK . 34. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . . . . Dán 7,2-14; Lk 21,29-33 „Nézem és egyszer csak trónokat állítottak fel, és egy Ôsöreg leült” (Dán 7,9)

D

ániel sok érdekes látomásban részesült a zsidók fogsága idején. Ez a látomás egészen az övé volt. Neki adta az Úr, ô, pedig leírta, mert Isten üzent vele nekünk, az összes embernek. Hogy tanuljunk belôle. A tenger a szent iratokban az emberi történelmet jelenti. A felette dúló viharok a nagy és fontos veszedelmeket jelzik. Az ilyen tengeri viharokból jöttek elô ezek az igen furcsa állatok, amelyeket a próféta látott. Ezek nem a teremtô Isten ajándékai voltak, amelyeket látomásában Mózes csodált meg, amikor Isten Sínai-hegyen megmutatta neki a világ teremtését, az élet különbözô formáinak megjelenését. Ezekrôl az élôkrôl úgy emlékezik meg Mózes, hogy az élet Ura magánk az életnek a létrejöttét nem mutatja meg, az élôk készen bújnak elô a vízbôl. De mind szépek, csodálatra méltók, legyenek hüllôk, szárnyasok vagy másféle élôlények. Az álomban leírt állatok ragadozók, életet pusztítók, félelmetesek. És olyan testrészeket hordoznak, amelyek nem illenek testükhöz. Az elsô nôstény oroszlánhoz hasonló állatnak hátára nem illenek a szárnyak. Ki is szaggatták azokat. Furcsa hogy emberszívet kapott és ember-módon kellett járnia. A második állat medvéhez hasonlított, szájában három borda volt, azt rágta, és még több húst kínáltak neki, hogy falja fel. A harmadik párducforma volt madárszárnyakkal. Ez hatalmat kapott. A negyedik állat félelmetesen erôs volt vasfogakkal, amelyekkel rágott, a maradék ennivalót vaslábbal tiporta össze. Tíz szarva volt. Ké498

sôbb leesett belôlük három, egy pici szarv nôtt a helyükön. Ezen emberszemek keletkeztek és nagyokat mondó száj. A próféta ez után látta, hogy egy Ôsöregnek trónt készítenek, amire ô leült. „a ruházata fehér volt, mint a hó, és a fején a haj, mint a tiszta gyapjú; trónja lángoló tôz, kerekei égô tûz. Tüzes és sebes folyó jött ki színe elôtt; ezerszer ezren szolgáltak neki, és tízezerszer százezren hódoltak neki. A bíróság leült, és felnyitották a könyveket”. (9-10) Négy vadállat felett ítélkeztek, azaz a vadállatok által szimbolizált birodalmakat ítélték meg. Istennek ugyan semmi szüksége nincs könyvekre, de a bíróság biztos tájékoztatásait kellôen jelképezi az írás. Az ítélet érdekes módon csak a tízszarvú vadállat tetteirôl és a kicsi szarván nyílt szájának rettenetes szavairól szólt. Az ô testét, majd a többi vadállatét is a tûzbe vetették. A Szentírás nyelvén ez a poklot jelenti. „Majd azt láttam az éjszakai látomásban, hogy az ég felhôiben valaki jött, aki olyan volt, mint az Emberfia, s amikor az Ôsöregig eljutott, az ô színe elé vitték, és ô hatalmat, méltóságot és országot adott neki, hogy minden nép, törzs és nyelv neki szolgáljon, és hatalma örök hatalom legyen, amely meg nem szûnik, és országa olyan, amely el nem pusztul” (13-14). Isten országa, amelyet hirdetett Jézus, az igazság és a szeretet országa boldog és örök lesz. A hazug szájat, amely hazudik és gyûlölködik gátlástalanul, az örök tûzbe dobják. É VK . 34. hét péntek . . . . . . . . . . . . . . . Jel 20,1-4.11-21,2; Lk 21,29-33 „Ekkor láttam, hogy egy angyal száll le az égbôl, akinél a mélység kulcsa volt” (Jel 20,1)

I

sten a teremtéskor a mennyországot úgy helyezte el, hogy nem része a látható csillagvilágnak, mintegy fölötte van. Ez a kifejezés tényleges helyhatározás is lehet, mint a ház emeletei a földszint fölött helyezkednek el. De lehet ennek a szónak átvitt értelme is: az iskola igazgatója fölötte áll az egész tantestületnek. Mivel a mennyország nem része a csillagvilágnak, ilyen átvitt értelmû kell, legyen ez a meghatározás is, hogy fölöttünk van. Nyilván így kell értenünk a mélységet is, ahová az apostol látomása szerint az angyalnak a sátánt kellett letaszítania. Ez a mélység a földhöz viszonyítva is „lejjebb” van, mert az angyalok pártütése, ördöggé válása után az emberek közé a földre lettek számûzve a bukott angyalok. Így jajongott akkor értünk az angyalok kórusa: „Jaj a földnek és a tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal, s tudja, hogy kevés ideje van” (Jel 12,12) a sátán igen serényen és eredményesen dolgozott, sôt dolgozik mind a mai napig. Igen sok ember még fel sem szabadult uralma alól, hiszen nincs tudomása a megváltásról, nem tud hinni az igaz Istenben, aki természetében egy de személye három, nincs fogalma a keresztségrôl, amely által Isten fogadott gyermekei lehetnek az emberek. De a megkeresztelkedetteket is állandóan kísérti, mint ordító oroszlán (vö. 1Pét 5,8). Elcsábítja a már keresztény nemzeteket is, amint szomorúan látjuk 499

a mai világban ügyes hazudozásával és gyûlöletével. Teszi ezt mindaddig, amíg Jézus, mint hôs vezér kivonul a mennybôl, és legyôzi minden ellenségét (Jel 19,11-21) Most valami igen sötét mélységrôl beszél János, amelytôl a sátán is irtózik: „Ekkor láttam, hogy egy angyal száll le az égbôl, akinél a mélység kulcsa volt, és kezében egy nagy lánc. Megragadta a sárkányt, az ôskígyót, aki az ördög és a sátán, és megkötözte ezer esztendôre. Levetette ôt a mélységbe, bezárta, és pecsétet tett rá, hogy ne csábítsa el. Többé a nemzeteket, amíg el nem múlik az ezer esztendô. Azután el kell oldozni, de csak rövid idôre” (Jel 20,1-3) „Majd székeket láttam, és azoknak a lelkei foglaltak helyet rajtuk, és kaptak ítélô hatalmat, akiknek fejüket vették a Jézusról való tanúságtétel és Isten igéje miatt, és akik nem imádták a fenevadat, sem annak képmását, sem bélyegét nem vették homlokukra vagy kezükre, és éltek és uralkodtak Krisztussal ezer esztendeig” (4) „Aztán láttam egy nagy fehér trónt és a rajta ülôt, akinek tekintetétôl menekült a föld és az ég, és nem volt hely számukra. És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsik a trón elôtt állnak, és a könyveket kinyitották. Egy másik könyvet is kinyitottak, amely az élet könyve. A halottakat megítélték azokból, amik tetteiknek megfelelôen a könyvbe voltak írva. A tenger visszaadta a halottakat, akik benne voltak, és a halál és az alvilág visszaadta a halottakat, akik náluk voltak, és mindegyiket megítélték tetteik szerint. A halált és az alvilágot egy tüzes tóba vetették: ez a második halál. Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették. Ekkor új eget és új földet láttam, mert az elsô ég és az elsô föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentôl leszállni az égbôl, mint a férjének fölékesített menyasszonyt” (20,11-21,2) É VK . 34. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . . Jel 22,1-7; Lk 21,34-36 „Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját” (Jel 22,1)

A

Jelenések könyvének befejezô látomásai elénk tárják a megváltás végsô nagy gyôzelmét. Elôször is a mennyei Jeruzsálem száll le a földre, mint a Bárány menyasszonya. Mintha a Teremtés könyvének emberek teremtésére vonatkozó része jelennék meg elôttünk beteljesülten. Nem az elsô emberpár, amelyik minden szépet, jót és boldogító kegyelmet megkapott Teremtôjétôl, mégis szembeszállt vele, egyenrangúvá kívánt válni, és ezzel eltolta összes utódjának földi boldogságát, kockára tette örök életét. Itt a mindent rendbe hozó Megváltó a kegyelemben újjászült emberiséggel tart lakodalmat: a végtelen Tiszta a megtisztult jegyessel örök menyegzôt tart. De a titokzatos ábrázolás megôrzi a nagy isteni kegyelem fontos szereplôit: a tizenkét kapu felett az ószövetségi nép tizenkét törzsöke, az alapokon, pedig a Bárány tizenkét apostolának neve olvasható. Tehát annyival fontosabb a Bárány és tízenkét apostola az emberiség üdvösségében, mint a várban az alap is lényegesebb, 500

mint a feliratos kapuk. Bent az új Jeruzsálemben az elsô bámulatra méltó az isteni trónus alatt fakadó élet folyója. A teremtésben is a befejezô mozzanat az élet adományozása. Az egysejtûtôl az emberig a látható élet csodaszép világa a vízbôl lép elô, igazi titkát ma is ôrzi a víz. Az embert Isten különleges gonddal alkotja a szervetlen agyagból, Éva testét, pedig Ádám bordájából, de testünk anyagának igen nagy százaléka víz. A lelkünk ugyan szellem, teremtéssel hozza létre az Úr, de a bûn halálából a keresztvíz segítségével nyer újra természetfeletti életet. A mi korunkban már nyüszít a világ a gondtól, hogy elfogy a tiszta ivóvíz. Íme, a trón alól bôven fakad. A paradicsomkertben a jó és rossz tudásának fája mellett ott állt az élet fája. Egy darab. Ennek levele és gyümölcse óvta volna az emberek testét az elhasználódástól, ha nem vétkeztek volna. A bûnbe esés után kikergette Isten a bûnös embert a sivatagba, és „kerubokat és villogó lángpallost állított, hogy ôrizzék az élet fájához vezetô utat” (Ter 3,24) a nagy helyreállítás után a város „utcája közepén és a folyó mindkét partján az élet fája volt, amely tizenkétszer terem gyümölcsöt, minden egyes hónapban meghozza a maga gyümölcsét; és a fa levelei a nemzetek gyógyulására szolgálnak. Nem lesz többé átok a városon, hanem Isten és a Bárány királyi széke áll benne, és szolgái szolgálnak neki. Látni fogják az ô arcát és homlokukon lesz az ô neve. Nem lesz többé éjszaka, és nem lesz szükségük lámpafényre, sem napfényre, mert az Úr, az Isten világosítja meg ôket, és uralkodni fognak örökkönörökké”. (Jel 22,2-5) Végül János apostol hitelesíti tanúságával látomásainak könyvét: „Akkor így szólt hozzám: Ezek az igék valóban hitelesek és igazak, és az Úr, a próféták szellemeinek Istene küldte el angyalát, hogy megmutassa szolgáinak mindazt, aminek rövidesen meg kell történnie. Íme, hamarosan eljövök. Boldog, aki megtartja e könyv jövendöléseinek igéit” (6-7) É VK . 34. hét szombat . . . . . . . . . . . . . . . . . Dán 7,15-27; Lk 21,34-36 „Ekkor a lelkem megrendült; én, Dániel, megremegtem e dolgok miatt” (Dán 7,15)

D

ániel látomása rettenetes benyomást gyakorolt a prófétára is, de ugyanígy vagyunk mi, akik most, két és félezer év múlva olvassuk beszámolóját: „Ekkor a lelkem megrendült; én, Dániel, megremegtem e dolgok miatt, és az, amit a fejem látott, megzavart engem. Odamentem az egyik ottállóhoz, és biztos magyarázatot kértem tôle mindezekre. Ô megmondta és megmagyarázta nekem a dolgok értelmét. Ez a négy nagy vadállat négy olyan ország, amely a földön támad; a fölséges Isten szentjei azonban elnyerik majd az országot, és övék lesz az ország örökké, mindörökkön-örökké” (7,15-18) Jól emlékszünk arra, hogy elmélkedéseinkben többször találkoztunk már hasonló titokzatos látomásokkal. Dániel egyiknél sem földi bölcsességgel próbálta ezek értelmét kikutatni. Sosem álomfejtôként mutatkozott be, hanem mint Isten üzenetei501

nek avatott tolmácsolója. Igen fontos volt ez a tény, és ma is az, hogy ne emberi kerekasztal, tudományoskodás vagy valamiféle ideológia [mellébeszélés] kerekedjék ki belôlük. De vajon az angyalok biztosan ismerik és elmondhatják nekünk, embereknek is a titkokat megfejtésükkel együtt? Isten titkait az angyalok sem tudják elôre, hanem rendszerint a földi történésekbôl ismerik meg azokat. Az angyal, akivel a próféta beszédbe elegyedik, nyilván ezért jött, hogy Dánielt felvilágosítsa. Isten a szimbólumokat az emberi felfogáshoz igazítja. Az emberek a rendkívül durva egyedekre azt mondják: ez vadállat. Érthetô, hogy ha a társadalom vagy annak egy része elveszti jó neveltségét, kultúráját, nem az igaság és a szeretet irányítja tetteit, hanem a durva, faragatlan állatiasság tör ki belôle, akkor illik rájuk, az általuk képviselt közösségre ez az állati jellemzés. Dánielt saját bevallása szerint a negyedik vadállattal jellemzett birodalom érdekelte: „Aztán meg akartam tudni a valót a negyedik vadállatról, amely nagyon különbözött az összes többitôl és igen rettenetes volt: a fogai és körmei vasból voltak, falt és rágott, és a maradékot lábával összetaposta; a tíz szarvról is, ami fején volt, és arról a másikról, ami kinôtt, és amely elôtt három szarv lehullott; arról a szarvról, amelynek szeme volt és nagy dolgokat beszélô szája, és nagyobb volt a többinél” (19-20) Mi, a XX. századot bôrünkön megszenvedett idôsebbek bizony odaállunk Dániel mellé, és konkrétan feltesszük s kérdést: Urunk! Ezek a szörnyû látomások a mi korunk rémképei voltak? A háborúban el nem pusztultakat, akiket meghagytak a vasfogak, azokat táborokba ömlesztve tiport a földbe az állati vasláb? És vége van-e eme rettenetnek? Eljön-e az Ôsöreg, és megmutatja-e nekünk vigaszul az Emberfiát, akinek egyedül van hatalma legyôzni a rettenetes pusztítókat? Megbirkózik-e Jézus, a szelíd és alázatos Szívû ilyen hatalmakkal? A választ a látomás adja meg: Aztán leül a bíróság, hogy a hatalmát elvegyék, összetiporják és megsemmisítsék, és az országot, a hatalmat és az ország nagyságát az egész ég alatt átadják a Magasságbeli szentjei népének; az ország örökkévaló ország lesz, és neki szolgál majd és engedelmeskedik minden király” (26-27)

502

TARTALOM [

É V K

.

V A S Á R N A P O K

]

2. vasárnap

A ÉV A ÉV B ÉV C ÉV C ÉV 3.

Szof 2,3; 3,12-13; 1Kor 1,26-31; Mt 5,1-12a . . . . . . . . . . . . . . . Szof 2,3; 3,12-13; 1Kor 1,26-31; Mt 5,1-12a . . . . . . . . . . . . . . . ✽ MTörv 18,15-20; 1Kor 7,32-35; Mk 1,21-28 . . . . . . . . . . . . . . . ✽ Jer 1,4-5.17-19; lKor 12,31-13,13; Lk 4,21-30 . . . . . . . . . . . . . ✽ Jer 1,4-5.17-19; lKor 12,31-13,13; Lk 4,21-30 . . . . . . . . . . . . . ✽ ✽

64 65 66 67 68

Iz 56,7-10; 1Kor 2,1-5; Mt 5,13-16 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86 Jób 7,1-4.6-7; 1Kor 9,16-19.22-23; Mk 1,29-39 . . . . . . . . . . . . . 87 ✽ Iz 6,1-2a.3-8; 1Kor 15,1-11; Lk 5,1-11 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88 ✽ ✽

Sir 15,15-20; 1Kor 2,6-10; Mt 5,17-37 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 Lev 13,1-2.44-46; 1Kor 10,31-11,1; Mk 1,40-45 . . . . . . . . . . . . 110 ✽ Jer 17,5-8; 1Kor 15,12.16-20; Lk 6,17.20-26 . . . . . . . . . . . . . . . 111 ✽ ✽

Lev 19,1-2.17-18; 1Kor 3,16-23; Mt 5,38-48 . . . . . . . . . . . . . . . 127 Iz 43,18-19.21-22.24b-25; 2Kor 1,18-22; Mk 2,1-12 . . . . . . . . . 128 ✽ 1Sám 26,2.7-9.12-13.22-23; 1Kor 15,45-49; Lk 6,27-38 . . . . . . 129 ✽ ✽

vasárnap

A ÉV 9.

41 42 43 45 46

vasárnap

A ÉV B ÉV C ÉV 8.

✽

vasárnap

A ÉV B ÉV C ÉV 7.

Neh 8,2-4a.5b.8-10; 1Kor 12,12-30; Lk 1,1-4; 4,14-21 . . . . . . . Neh 8,2-4a.5b.8-10; 1Kor 12,12-20; Lk 1,1-4; 4,14-21 . . . . . . . ✽ Jón 3,1-5.10; 1Kor 7,29-31; Mk 1,14-20 . . . . . . . . . . . . . . . . . . ✽ Iz 8,23b-9,3; 1Kor 1,10-13.17; Mt 4,12-23 . . . . . . . . . . . . . . . . . ✽ Iz 8,23b-9,3; 1Kor 1,10-13.17; Mt 4,12-23 . . . . . . . . . . . . . . . . . ✽

vasárnap

A ÉV B ÉV C ÉV 6.

18 19 20 21 22

vasárnap

A ÉV A ÉV B ÉV C ÉV C ÉV 5.

✽

vasárnap

C ÉV C ÉV B ÉV A ÉV A ÉV 4.

Iz 49,3.5-6; 1Kor 1,1-3; Jn 1,29-34 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Iz 49,3.5-6; 1Kor 1,1-3; Jn 1,29-34 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ✽ 1Sám 3,3b-10.19; 1Kor 6,13c-15a.17-20; Jn 1,35-42 . . . . . . . . ✽ Iz 62,1-5; 1Kor 12,4-11; Jn 2,1-11 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ✽ Iz 62,1-5; 1Kor 12,4-11; Jn 2,1-11 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ✽

✽

Iz 49,14-15; 1Kor 4,1-5; Mt 6,24-34. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 137

vasárnap

A ÉV A ÉV

✽ ✽

MTörv 11,18.26-28; Róm 3,21-25a.28; Mt 7,21-27 . . . . . . . . . . 148 MTörv 11,18,26-28; Róm 3,21-25a.28; Mt 7,25-30 . . . . . . . . . . 149

10. vasárnap

A ÉV

✽

Óz 6,3-6; Róm 4,18-25; Mt 9,9-13 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163

11. vasárnap

A ÉV C ÉV C ÉV

Kiv 19,2-6a; Róm 5,6-1; Mt 9,36-10,8 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 176 ✽ 2Sám 12,7-10.13; Gal 2,16.19-21; Lk 7, 36-8,3 . . . . . . . . . . . . . 177 ✽ 2Sám 12,7-10.13; Gal 2,16.19-21; Lk 7,36-8, 3 . . . . . . . . . . . . . 178 ✽

12. vasárnap

B ÉV

Jób 38,1.8-11; 2Kor 5,14-17; Mk 4,35-41. . . . . . . . . . . . . . . . . . 191 ✽ Zak 12,10-11.13,1; Gal 3,26-30; Lk 9,18-24. . . . . . . . . . . . . . . . 192 ✽

13. vasárnap

C ÉV B ÉV C ÉV

1Kir 19,16b.19-21; Gal 5,1.13-18; Lk 9,51-62 . . . . . . . . . . . . . . 201 ✽ Bölcs 1,13-15, 23-24; 2. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 202 ✽ 1Kir 19,16b.19-21; Gal 5,1.13-18; Lk 9,51-62 . . . . . . . . . . . . . . 203 ✽ ApCsel 3,1-10; Gal 1,11-20; Jn 21,15-19 . . . . . . . . . . . . . . . . . . 204 ✽

14. vasárnap

A ÉV C ÉV B ÉV C ÉV

Zak 9,9-10; Róm 8,9.11-13; Mt 11,25-30 . . . . . . . . . . . . . . . . . . 210 ✽ Iz 66,10-14c; Gal 6,14-18; Lk 10,1-12.17-20 . . . . . . . . . . . . . . . 211 ✽ Ez 2,2-5; 2Kor 12,7-10; Mt 6,1-6 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 212 ✽ Iz 66, 10-14c; Gal 6,14-18; Lk 10,1-12.17-20. . . . . . . . . . . . . . . 213 ✽

15. vasárnap

B ÉV C ÉV C ÉV

Ám 7,12-15; Ef 1,3-14; Mk 6,7-13 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 226 ✽ MTörv 30,10-14; Kol 1,15-20; Lk10,25-37. . . . . . . . . . . . . . . . . 228 ✽ MTörv 30,10-14; Kol 1,15-20; Lk10,25-37. . . . . . . . . . . . . . . . . 228 ✽

16. vasárnap

A ÉV B ÉV C ÉV C ÉV

Bölcs 12,13.16-19; Róm 8,26-27; Mt 13,24-43 . . . . . . . . . . . . . 241 Jer 23,1-6; Ef 2,15-18; Mk 6,30-34 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 242 ✽ Ter 18,1-10a; Kol 1,24-28; Lk 10,38-42. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 244 ✽ Ter 18,1-10a; Kol 1,24-28; Lk 10,38-42. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 245 ✽ ✽

17. vasárnap

C ÉV C ÉV

✽ ✽

Ter 18,20-32; Kol 2,12-14; Lk 11,1-13. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 256 Ter 18,20-32; Kol 2,12-14; Lk 11,1-13 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 257

18. vasárnap

A ÉV C ÉV C ÉV

Iz 55,1-3; Róm 8,35.37-39; Mt 14,13-21. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 268 Préd 1,2.2,21-23; Kol 3,1-5.9-11; Lk 12,13-21. . . . . . . . . . . . . . 269 ✽ Préd 1,2.2,21-23; Kol 3,1-5.9-11; Lk 12,13-21. . . . . . . . . . . . . . 270 ✽ ✽

19. vasárnap

C ÉV B ÉV

✽ ✽

Bölcs 18.69; Zsid 11,1-2.8-19; Lk 12,32-48 . . . . . . . . . . . . . . . . 280 1Kir 19,4-8; Ef 4,30-5,2; Jn 6,41-52. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 281

20. vasárnap

B ÉV C ÉV

✽ ✽

Péld 9,1-6; Ef 5,15-20; Jn 6,50-59 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 293 Jer 38,4-6.8-10 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 294

21. vasárnap

A ÉV B ÉV C ÉV

Iz 22,19-23; Róm 11,33-36; Mt 16,13-20 . . . . . . . . . . . . . . . . . . 305 Józs 24,1-2a.15-17.18b; Ef 5,21-32; Jn 6,61-70 . . . . . . . . . . . . 307 ✽ Iz 66,18-21; Zsid 12,5-7.11-13; Lk 13,22-30 . . . . . . . . . . . . . . . 308 ✽ ✽

22. vasárnap

B ÉV A ÉV B ÉV C ÉV

MTörv 4,1-2. 6-8. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 315 Jer 20,7-9; Rom 12,1-2; Mt 16,21-27 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 316 ✽ MTörv 4,1-2.6-8; Jak 1,17-18.21b-22.27; Mk 7,1-8.14-15.21-23 . . . 317 ✽ Sir 3,19-21.30-31; Zsid 12,18-19.22-24a; Lk 14,1.7-14 . . . . . . . 318 ✽ ✽

23. vasárnap

A ÉV C ÉV C ÉV

Ez 33,7-10; Róm 13,8-10; Mt 18,15-20; Lk14,25-33 . . . . . . . . . 326 (Bölcs 9,13-19; Filem 9b-10.12-17;) Lk 14,25-33 . . . . . . . . . . 327 ✽ Bölcs 9,13-19; Filem 9b-10.12-17; Lk 14,25-33. . . . . . . . . . . . . 328 ✽ ✽

24. vasárnap

A ÉV B ÉV B ÉV C ÉV C ÉV

Sir 27,30-28, 7; Róm 14,7-9; Mt 18,21-35 . . . . . . . . . . . . . . . . . 339 Iz 50,5-9a; Jak 2,14-18; Mk 8,27-35 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 340 ✽ Iz 50,5-9a; Jak 2,14-18; Mk 8,27-35 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 341 ✽ Kiv 32,7-11.13-14; 1Tim 1,12-17; Lk 15,1.32 . . . . . . . . . . . . . . 342 ✽ Kiv 32,7-11.13-14; 1Tim 1,12-17; Lk 15,1-32 . . . . . . . . . . . . . . 343 ✽ ✽

25. vasárnap

A ÉV C ÉV C ÉV B ÉV

Iz 55,6-9; Fil 1,20-24; Mt 20,1-16a. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 351 Ám 8,4-7; 1Tím 2,1-8 Lk 16,1-13. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 352 ✽ Ám 8,4-7; l Tím 2,1-8 Lk 16,1-13 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 354 ✽ Bölcs 2,17-20; Jak 3,16-4,3; Mk 9,30-37 . . . . . . . . . . . . . . . . . . 355 ✽ ✽

26. vasárnap

A ÉV B ÉV C ÉV

Ez 18,25-28; Fil 2,1-11; Mt 21,28-32 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 366 Szám 11,25-29; Jak 5,1-6; Mk 9,38-43. 45.47-48. . . . . . . . . . . . 367 ✽ Ám 6,1a.4-7; 1Tim 6,11-16; Lk 16,19-31 . . . . . . . . . . . . . . . . . . 368 ✽ ✽

27. vasárnap

A ÉV C ÉV

✽ ✽

Iz 5,1-7; Fil 4,6-9; Mt 21,33-43. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 378 Hab 1,2-3; 2,2-4; 2Tim 1,6-8.13-14; Lk 17,5-10. . . . . . . . . . . . . 379

28. vasárnap

A ÉV B ÉV B ÉV C ÉV C ÉV

Iz-25,6-10a; Fil 4,12-14; Mt 22,1-14 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 390 Bölcs 7,7-11; Zsid 4,12-13; Mk 10,17-30 . . . . . . . . . . . . . . . . . . 391 ✽ Bölcs 7,7-11; Zsid 4,12-13; Mk 10,17-30 . . . . . . . . . . . . . . . . . . 392 ✽ 2Kir 5,14-17; 2Tim 2,8-13; Lk 17,11-19 . . . . . . . . . . . . . . . . . . 393 ✽ 2Kir 5,14-17; 2Tim 2,8-13; Lk 17,11-19 . . . . . . . . . . . . . . . . . . 394 ✽ ✽

29. vasárnap

B ÉV B ÉV C ÉV C ÉV

Iz 53,10-11; Zsid 4,14-16; Mk 10,35-45 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 407 Iz 53,10-11; Zsid 4,14-16; Mk 10,35-45 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 408 ✽ Kiv 17,8-13; 2Tim 3,14-4,2; Lk 18,1-8 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 409 ✽ Kiv 17,8-13; 2Tim 3,14-4,2; Lk 18,1-8 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 410 ✽ ✽

30. vasárnap

A ÉV B ÉV C ÉV C ÉV

Kiv 22,20-26; 1Tessz 1,5c-10; Mt 22,34-40 . . . . . . . . . . . . . . . . 425 Jer 31,7-9; Zsid 5,1-6; Mk 10,46-52 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 426 ✽ Sir 35,15b-17.20-22a; 2Tim 4,6-8.16-18; Lk 18,9-14 . . . . . . . . 427 ✽ Sir 35,15b-17.20-22a; 2Tim 4,6-8.16-18; Lk 18,9-14 . . . . . . . . 428 ✽ ✽

31. vasárnap

B ÉV C ÉV C ÉV

MTörv 6,2-6; Zsid 7,23-28; Mk 12,28b-34 . . . . . . . . . . . . . . . . . 443 Bölcs 11,22-12,2; 2Tessz 1,12-2,2; Lk 19,1-10 . . . . . . . . . . . . . 444 ✽ Bölcs 11,22-12,2; 2Tessz 1,11-2,2; Lk 19,1-10 . . . . . . . . . . . . . 445 ✽ ✽

32. vasárnap

C ÉV B ÉV B ÉV C ÉV

2Makk 7,1-2.9-14; 2Tessz 2,16-3,5; Lk 20,27-38. . . . . . . . . . . . 456 1Kir 17,10-16; Zsid 9,24-28; Mk 12,38-44 . . . . . . . . . . . . . . . . . 457 ✽ 1Kir 17,10-16; Zsid 9,24-28; Mk 12,38-44 . . . . . . . . . . . . . . . . . 458 ✽ 2Makk 7,1-2.9-14; 2Tessz 2,16-3, 5; Lk 20,27-38 . . . . . . . . . . . 459 ✽ ✽

33. vasárnap

B ÉV B ÉV C ÉV C ÉV

Dán 12,1-3, Zsid 10,11-14,18; Mk 13,24-32 . . . . . . . . . . . . . . . 472 Dán 12,1-3; Zsid 10,11-14,18; Mk 13,24-32 . . . . . . . . . . . . . . . 573 ✽ Mal 3,19-30a; 2 Tessz 3,7-12; Lk 21,5-19 . . . . . . . . . . . . . . . . . 574 ✽ Mal 3,19-30a; 2 Tessz 3,7-12; Lk 21,5-19 . . . . . . . . . . . . . . . . . 575 ✽ ✽

Krisztus Király vasárnapja

A ÉV B ÉV C ÉV C ÉV

Ez 34,11-12.15-17; 1Kor 15,20-26 28; Mt 25,31-46. . . . . . . . . . 488 Dán 7,13-14; Jel 1-5-8, Jn 18,33b-37. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 489 ✽ 2Sám 5,1-3; Kol 1,12 20; Lk 23,35-43 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 490 ✽ 2Sám 5,1-3; Kol 1,12-20; Lk 23,35-43 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 491 ✽ ✽

A Szerzô eddig megjelent könyvei:

Kovács L. P. Bánk: Dr. Kovács L. P. Bánk: Kovács L. P. Bánk OFM:

„Regina Coeli, Patrona Hungariae” Budapest, 1953 (Disszertáció) „Szeret engem az Atya.” Zalaegerszeg, 1999 Magyarok Nagyasszonya Budapest, 2000, 2002, 2009

Dr. Kovács L. P. Bánk:

Szentírási elmélkedések I-II. rész Zalaegerszeg, 2006

Dr. Kovács L. P. Bánk:

Gyertek, hallgassátok! Elmélkedések Bánk atyával a Szentírásról 1. rész Budapest, 2011

Dr. Kovács L. P. Bánk:

Gyertek, hallgassátok! Elmélkedések Bánk atyával a Szentírásról 2. rész Budapest, 2012

A Gyertek, hallgassátok! Elmélkedések Bánk atyával a Szentírásról c. könyv elsô része (Ünnepnapok advent elsô vasárnapjától pünkösdig) megvásárolható: Ferences templom sekrestyéjében, 1053 Budapest, Ferenciek tere 9.

A Szerzô honlapja: www.kovacsbank-ofm.com

A Szentírási idézetek: Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján. (Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest, 1997) A vasárnapi és ünnepnapi Szentírási idézetek a Magyar Katolikus Püspöki kar megbízásából készült Lektionarium-ból valók.

Fénykép (elôolal): Gyémántmise a zalalövôi Plébániatemplomban Fotós: Szandbauer Márta Fénykép (hátolal): Bánk atya archívumából Tervezés és tipográfia: Lázár Szilvia és Raszler Tibor Nyomda: Rózsadomb Contact Kft.

Rendi engedélyszám: Ikt. Sz. 735/2011

ISBN 978-963-08-4000-2