gyémánt zsebedben Gangaji

2

a

gyémánt a

zsebedben .oOo.

önnön ragyogásod felfedezése

Gangaji ECKHART TOLLE ELŐSZAVÁVAL fordítás: nisargadattin http://nem2.ucoz.hu

3

Tartalom ELŐSZÓ ......................................................................................................................................... 6 BEVEZETÉS .................................................................................................................................. 8 1. A HELY, AHOL UTOLJÁRA KERESTED VOLNA ................................................................. 13 2. BOLDOGSÁG KERESÉS ........................................................................................................ 14 3. MEGNYÍLÁS AZ ELFOGADÁSRA ........................................................................................ 16 4. ISTENI KIJÓZANODÁS .......................................................................................................... 18 5. MIT AKARSZ VALÓJÁBAN? ................................................................................................. 19 6. MI AZ „ÉN”? ............................................................................................................................ 21 7. NEM AZ VAGY, AKINEK GONDOLOD MAGAD ................................................................. 23 8. KI VAGY TE? ........................................................................................................................... 25 9. IGAZSÁG VAGY MESE? ........................................................................................................ 27 10. MI A TÖRTÉNETÜNK? ......................................................................................................... 28 11. A TÖRTÉNETET ÖNKUTATÁS LEPLEZHETI LE ............................................................... 30 12. AZ IGAZSÁGOT MONDANI ................................................................................................ 31 13. LÁSD, AMI MINDIG ITT VAN.............................................................................................. 33 14. A MEGÁLLÁS EREJE ........................................................................................................... 35 15. MEGPIHENÉS A SEMMIBEN ............................................................................................... 36 16. A MEGÉRTÉSEN TÚL BÉKE VAN ....................................................................................... 39 17. A FELFOGHATATLAN AJÁNLAT ........................................................................................ 41 18. A NYELV RÉVÜLETE ........................................................................................................... 42 19. AHOVÁ AZ ELME NEM ÉRHET EL .................................................................................... 43 20. AZ ELME CSENDNEK VALÓ ÖNMEGADÁSA .................................................................. 45 21. SPIRITUÁLIS GYAKORLAT................................................................................................. 47 22. A MENTÁLIS KONSTRUKCIÓK ÁLLANDÓTLANSÁGA ................................................. 50 23. EMLÉKEZET ÉS KIVETÍTÉS ............................................................................................... 51 24. HASONLÍTÁS ÉS BIRTOKLÁS ............................................................................................ 53 25. A SZUPER EGO STRATÉGIÁI .............................................................................................. 55 26. AZ ÉRZELMEK KÖZVETLEN TAPASZTALÁSA ................................................................ 58 27. A SZENVEDÉS GYÖKEREI .................................................................................................. 62 28. A SZENVEDÉS DEFINÍCIÓJA .............................................................................................. 64 29. A FÁJDALOM ÉS A SZENVEDÉS KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉG .............................................. 65 30. NEM A SZENVEDÉS A PROBLÉMA.................................................................................... 66 31. VEDD SZEMÜGYRE, MI OKOZZA SZENVEDÉSEDET..................................................... 67 32. AZ ELSŐDLEGES SEB BEGYÓGYÍTÁSA .......................................................................... 68 33. TALÁLKOZÁS A FÉLELEMMEL ......................................................................................... 71 34. AZ IRÁNYÍTÁS ELENGEDÉSE ........................................................................................... 72 4

35. KAPNI, ADNI, VAGY EGYSZERŰEN LÉTEZNI ................................................................. 74 36. A VÁGY GYAKORLÁSA ...................................................................................................... 75 37. MIT FOG A MEGVILÁGOSODÁS ADNI SZÁMODRA? ..................................................... 76 38. HALHATATLANUL IMMÁR................................................................................................. 77 39. AZ ÖN-ÁRULÁS LÉNYEGE ................................................................................................. 79 40. TUDATOS ÁRTATLANSÁG .................................................................................................. 81 41. MEGADNI MAGAD A SZERETETNEK ............................................................................... 83 42. FELELŐSSÉGVÁLLALÁS .................................................................................................... 86 43. A PROBLÉMÁKON TÚLI BÉKE VÁLASZTÁSA ................................................................ 88 44. SOHA TÖBBÉ ÁLDOZAT ..................................................................................................... 89 45. A MEGBOCSÁJTÁS EREJE .................................................................................................. 90 46. VÉGTELEN MEGNYÍLÁS .................................................................................................... 92 47. AZ ELSZIGETELTSÉG RÉTEGEINEK FELADÁSA ............................................................ 94 48. A KÉTSÉGBEESÉSBEN REJLŐ KINCS ............................................................................... 96 49. A VILÁG BEFOGADÁSA SZÍVEDBE .................................................................................. 97 50. A TÁRSADALOM KULTUSZA ............................................................................................. 99 51. A SZABADSÁG A HALÁLLAL VALÓ SZEMBENÉZÉS ................................................... 102 52. SZÁNDÉKOD KOMOLYSÁGA .......................................................................................... 104 53. SZÁNDÉK ÉS ÖNMEGADÁS ............................................................................................. 106 54. ÁTLÉPNI A SZABADSÁG HATÁRVONALÁT .................................................................. 108 55. AZ ÉBERSÉG SZÁNDÉKA ................................................................................................. 110

5

ELŐSZÓ „Ismerd meg az igazságot, és az igazság szabaddá tesz.” Jézus ezekkel a szavakkal nem valamiféle konceptuális igazságra utalt, hanem annak a valakinek vagy valaminek az igazságára, aki, vagy ami te a néven és formán túl vagy. Nem olyas valamire utalt, amit önmagadról kell megtudnod, hanem egy mélyebb, mégis egyedülálló módon egyszerű tudásra, amelyben a tudó és a tudott eggyé olvadnak. Ami által a kettéhasadt egó meggyógyul, és te újra egésszé válsz. Ennek a tudásnak a természetét így írhatnánk le: a tudatosság hirtelen tudatára ébred önmagának. Ennek megtörténtekor összhangba kerülsz az Univerzum evolúciós impulzusával, amely e világ tudatosságának a növekedése irányába hat. Nem számít, mit értél el mostanáig, ha nem ismered ezt az élő igazságot olyan vagy, mint kicsírázatlan mag, és nélkülözöd az emberi létezés valódi célját. És még ha életed szenvedéssel és tévedésekkel is van teli, csupán ez a tudás megváltja azt, és visszamenőlegesen mélységes értelemmel ruházza fel a látszólag értelmetlent. Ha hibáid vezettek el téged e pontig, a megvalósításig, hogyan is lehettek volna akkor hibák? „Én nem az vagyok, ami történik, hanem a tér, amelyben a történés zajlik.” Ez a tudás, ez az élő igazság megszabadít téged a formával való azonosulástól, az időtől, továbbá a hamistól, az én elme-gyártotta érzésétől. Mi a tér, amelyben minden történik? A formát megelőző tudatosság. Gangaji helyesen mondja: „Amiről beszélek, annak semmi köze a valláshoz.” Jóllehet, minden vallás szívében ott lapul a „lótusz gyémántja”, hogy ősi tibeti buddhista kifejezéssel éljek, a vallás maga nem az igazság, hanem csak az igazság köré szőtt történet. Időnként a történet csupán elfátyolozni képes az igazságot, és az mégiscsak képes átcsillogni rajta. Máskor zavarossá válik, és még meg is sérti azt. Akármikor, amikor a vallás megosztóvá válik, mint ahogyan azt gyakran teszi is, tudd, hogy a történet lépett előtérbe. A lényeg, ami az élet egészének mögöttes egységére mutat, elveszett. A történet természetesen kigondolt, kondicionált, időhöz kötött. A lényeg a kondicionálatlanra, időtlenre, forma nélkülire mutat, a szentség birodalmára. „Légy csendes, és tudd, hogy az én vagyok Isten.” Évezredek óta a mitológiák, vagyis amiket történeteknek nevezünk, voltak a spirituális igazság hordozói. Majdhogy senki sem volt képes felismerni az igazságot, amikor arra közvetlenül mutattak rá. A legtöbb spirituális tanító történeteket alkalmazott fő tanítási eszközként. „Mindeme dolgokról Jézus parabolákban beszélt a tömegnek, valójában semmi mást nem mondott nekik parabolákon kívül.” (Máté 13:34) A ma élő emberek milliói számára a kollektív mitológiák kora már véget ért. Egyesek olyanokkal töltik be hiányát valamilyen mélységben, mint kommunizmus, amit kipróbáltak, de rövid életűnek bizonyult, és aminek illúzió voltát hamar felismerték. Ami megmaradt, az az individuum személyes mitológiája, „az én története”. Ahogy Gangaji rámutat: „a személyes történet mesélése a legtöbb ember elsődleges vallása bolygónkon”. Amikor reggel felébredsz, visszaemlékszel az álmodra, és felismered: csak egy álom volt, nem volt valóságos. De kell, hogy még az álomban is legyen valami valóságos, máskülönben nem tudna létezni. Mi az? Az, ami lehetővé teszi az álmot, vagy a történetet, a gondolatot vagy érzelmet, a létet. Ez annak tudása, hogy vagy. A könyvekbe és filmekbe foglalt, spirituális igazságot tartalmazó történetek még azok számára is élvezhetők, akiknek már nincs rájuk szükségük többé. Ezek továbbra is létfontosságú funkciót töltenek be az első ébredés megalapozását tekintve azoknál, akik nem érték volna el azt a történet nélkül, amelynek képessége, hogy észrevétlen marad az ego védelmi rendszere számára. Az egó nem veszi észre, míg túl késő nem lesz, hogy minden spirituális történet végül is rólad szól. Jelen könyv a gyorsan növekvő számú spirituális keresőt célozza, akik keresésük végéhez közelednek, és akik készen állnak a hamisítatlan igazságra. Gangaji megfogalmazásában: „emberi történelmünk jelen szakaszában az, ami egykor csak a legalkalmasabb lények számára volt elérhető, most a hétköznapi emberek számára is az”. 6

Jelen könyv Gangaji 15 éves, számtalan individuummal folytatott munkájának élő eszenciáját tartalmazza. Gangajinak ez idő alatt személyek ezrei személyes mitológiáját (történet) kellett meghallgatnia – és átvágnia –, de te egyet sem fogsz itt megtalálni. Ehelyett, megkapod a kérdés és a vizsgálat eszközeit, amelyek révén elvághatod saját történetedet, azt a mentális konstrukciót, amely a te fogalmakból felépített valóságodat felépíti. Gangaji saját rövid történetét, és ahogyan ő ennek a végére ért, és a könyvnek a gyémántról szóló címadó történetét kivéve, jelen könyv nem tartalmaz történeteket, és nincs is rá szükség. Maguk a szavak vannak rendkívüli elevenséggel és átalakító erővel feltöltődve. Ez azért van, mert nem az elme által felhalmozott tudásból, hanem az igazság egy élő megvalósulásától származnak. Jelen könyv nem csak a kényszeres és a tudattalan gondolkodás meghaladásáról és az emberi szenvedés végéről szól. Ez a kozmikus nagyságrendű evolúciós átalakulás része: a tudatosság felébredése a formával való azonosulás álmából, az elkülönülés álmából. A tény, hogy e szavakat olvasod, azt jelenti, hogy az a sorsod, hogy esszenciális része legyél a kollektív ébredés nagyszerű kalandjának. Eckhart Tolle

7

BEVEZETÉS Jelen könyv tizenhárom éven át a világ minden táján olyan emberekkel folytatott beszélgetések alapján született, akik spirituális megvilágosodást keresnek, akik válaszokat keresnek a planétánkat jellemző elkülönülésre és háborúkra, és akik egyszerűen megoldásokat keresnek önnön személyes szenvedésükre. Tanítómmal való 1990-ben bekövetkezett találkozásomig életemet saját személyes szenvedésem története töltötte ki. Noha szüleim viszonylag biztonságos környezetet biztosítva gondoskodtak nevelkedésemről, biztonságomról és taníttatásomról, hiányát éreztem valami olyan szükségletnek, amit nem adtak meg. Egy Mississippibeli kisvárosban nőttem fel a középosztály fehérbőrű gyermekei számára biztosított szabadságban és kiváltságban, de titokban kínszenvedést éreztem családom dinamizmusa miatt, és szüleim alkoholizálása szégyenérzést okozott. Úgy éreztem, hogy egy hatalmas tévedésbe keveredtem, hogy valamiféle sötét erő vesz körül minden oldalról. A keresztény vallási tanítás, amiben részesültem, végső soron alig segített ennek az érzésnek az eloszlásában. Valójában felerősítette az örök pokoltól való, alkalmatlanságom miatt érzett félelmet. Egy rövid időre menedéket találtam a Krisztus iránti szeretetben, és nagylelkű, tanulatlan nagymamám, Mammy iránti érzett, egész gyerekkoromat bevilágító szeretet volt az a fény, amely napvilágra hozta a szív józanságát és békéjét. De a gyermekkorom nem volt boldog. Fiatal nőként feleségül mentem egy csodálatos doktorhoz, és világra hoztam egy gyönyörű, egészséges gyermeket. De ismét rám talált a boldogtalanság, amelyet még a jobb körülmények sem tudtak eloszlatni. Mi volt a probléma? Arra a következtetésre jutottam, hogy annak én magamban kell lennie, úgyhogy keresésbe kezdtem, sokféle utat felkutattam, hogy kijavítsam azt, amiről azt gondoltam, hogy én vagyok, hogy jobbá tegyem magam, hogy végül kijavítsam magam. Mire tanítómmal szemtől szembe álltam, meglehetősen sokat dolgoztam magamon. Személyiségemen, érzelmeim és neurózisaimon dolgoztam, és viszonylag sikeres voltam e területeken. Mindazonáltal tudatában voltam, hogy életemet még mindig a szenvedés talaján élem. A szenvedés érzésének enyhítése érdekében sokféle utat kipróbáltam – pszichoterápiát, megerősítéseket, meditációt, különféle foglalkozásokat, chanelinget, asztrológiát, vizualizációt, automatikus írást, táncot, tudatmódosító anyagokat –, hogy kiéljem minden vágyam, és elnyomjam minden vágyam. Próbáltam szeretni önmagam, és próbáltam utálni önmagam. Egyik sem működött. Természetesen voltak szép pillanatok – a kegyelem, öröm, boldogság, és béke pillanatai. De a szenvedésnek egy fonala szőtte át az egészet. A negativitás és harc továbbra is megmaradt elmémben, és azt továbbra is megjelenni láttam a körülöttem lévő dolgokban. Abban az időben, a szokásos mércékkel mérve, csodálatos életem volt. Mélyen szerelmes voltam második férjembe, Eliba. Minden szinten életteli és szenvedélyes volt a kapcsolatunk. Volt egy lányom, aki boldog életet élt. Az egészségem rendben volt. Pénzügyi helyzetem jobb volt, mint az emberek többségéé. Olyan karrierem volt, amiben hittem, és amit szerettem. Mégis tovább kerestem; attól féltem, hogy elveszítem, amit szereztem; felváltva rettegtem és reménykedtem a jövőt. Kimerítő volt! Mélyen kiábrándultam önmagamból, és az önmagam kijavítására fordított állandó, mindennapos figyelemből. Arra a felismerésre jutottam, hogy az önmagamba gabalyodás ciklusokból áll. A ciklus egyik vége a kibontakozó élet helyessége miatti személyes elégedettség érzés. A másik vége a küszöbön álló katasztrófa érzése, a szenvedés mögöttes tapasztalata, és az egész világegyetem helyzetének reménytelenségébe vetett hit. Miután egy ciklus több milliószor végbemegy, kezd nagyon ismerőssé válni. A gondolatok, képek, érzelmek és következtetések, már mind megjelentek azelőtt. A féltékenység, az irigység, a kielégülés tapasztalatainak a keresése – először érzékileg és szellemileg, végül spirituálisan – mind az elégedetlenség személyes verziójába vetett vissza engem. 8

Még ha fel is ismertem, hogy „történetem” egyes emberek történeteitől eltér, másokéhoz pedig hasonlít, továbbra is hittem benne, és szenvedésem tovább folytatódott. Még ha fel is ismertem a tragikus romantikus történetet, amely belső és külső életem legtöbb eseményét egyformán bevonta, nem tudtam elképzelni, hogy ez a történet valójában nem valódi. Nem tudtam, mit tegyek. Hogyan volt lehetséges, hogy viszonylag boldog voltam, ráadásul mélyen beteljesült is voltam, és mégis mély vágyat érezem valami iránt, amit ráadásul meg sem tudtam nevezni? Mindent kipróbáltam, amit tudtam, hogy kibogozzam a szenvedésnek ezt a pszichológiai csomóját. Végül felismertem, hogy segítségre van szükségem. Szükségem van egy tanítóra. Tehát egy igazi tanítóért, egy végső tanítóért imádkoztam – fogalmam sem volt, milyen egy igazi tanító, vagy, hogy miben áll az igazi tanítás, vagy, hogy milyen eredménnyel járna. Egyszerűen tudtam, hogy meg akarok szabadulni a kínlódástól. Rá akartam ébredni létezésem igazságára, de nem tudtam, hogyan tegyem. Beláttam, hogy minden utat kipróbáltam, amit csak tudtam, és végül feladtam. Hat hónapon belül, hogy egy igaz tanítóért imádkoztam, a körülmények csodálatos alakulása révén Indiában, szemtől szembe H.W.L. Poonjával (Papajival) találtam magam. A legtüneményesebb módon üdvözölt engem. Villogó szemekkel invitált beljebb, és felszólított, kérjek tőle bármit, amit csak megadhat számomra. Nem ellenőrizte a referenciáimat; nem ellenőrizte a karmámat; nem vizsgált felül semmilyen érdemet. Látta a szemeimen, hogy beleremegek, amikor azt mondta: „Mondd el nekem, hogy mit szeretnél.” Azt mondtam neki, hogy: „Szabad akarok lenni. Minden belegabalyodásomtól és a tévképzetemtől meg akarok szabadulni. Tudni akarom, hogy mi a valódi végső, teljes igazság. Mondd el nekem, hogy mi a teendő.” Először is – mondta – „A megfelelő helyen vagy!” Az után – mondta – „Ne tegyél semmit. Minden problémádat az okozza, hogy állandóan tenni akarsz. Hagyj abba minden cselekvést. Vesd el minden hiedelmedet, minden keresésedet, minden mentegetőzésedet, és lásd magad annak, ami már, és mindig vagy. Ne mozogj. Ne közeledj semmi felé, és ne távolodj semmitől. Ebben a pillanatban, legyél csöndben.” Nem tudtam, mire gondol, mivel csendben voltam. Aztán rájöttem, hogy nem fizikai cselekvésről beszél. Inkább arra vezetett rá, hogy állítsak le minden mentális tevékenységet. Hallottam elmémben a kételyeket, a félelmet, hogy ha nem tudnék gondolkodni, akkor nem tudnék felkelni az ágyból, nem tudnék autót vezetni, nem tudnék dolgozni – teljesen megrémültem. Úgy éreztem, ha abbahagyom a keresést, elveszíthetek minden olyan alapot, amiről úgy gondoltam, hogy keresésem lefedi. Elveszíthetek valami olyat, amit úgy érzem, elértem. Ő azonban hatalmas jelenléttel bírt, és a pillanatban, ahogy a szemébe néztem, felismertem az erőt, a tisztaságot, és a mérhetetlenséget, ami megállított engem utamon. Egy tanítót kértem, és szerencsére józan ítélőképességem a pillanatban arra a tanítóra irányította a figyelmemet, akit kértem. A vizsgálódás szellemében, éreztem azon pillanatban a hajlandóságot, hogy abbahagyjam a követést, és higyjek a rettegésem mögötti gondolatokban, ahogy beleestem, ami kezdetben a reménytelen kétségbeesés szakadékának látszott; az általam keresett beteljesülés és béke felfedte magát, hogy itt vannak, hogy ott maradnak, semmi eshetőséggel, hogy valaha is elhagynának. Legnagyobb megdöbbenésemre láttam, hogy mindig is tudtam! Abban a pillanatban felismertem, amit mindig is tudni akartam, már itt volt, alapjaként a tiszta, örökkévaló létezésnek. Minden szenvedésre, amit „én”-nek vagy „enyém”-nek neveztem, valójában a ragyogóan tiszta létezőségben került sor! Ami a legfontosabb, láttam annak igazságát, hogy a ki vagyok én ez a létezőség. Ugyanez a létezőség van jelen mindenhol, mindenben, legyen az látható vagy láthatatlan. 9

E felismerésben jelentős elmozdulás történt a figyelemben a létezésem történetéről a létezés végtelen mélysége felé, amely a történet folyamán mindig is létezett. Micsoda békesség! Micsoda nyugalom! Azt megelőzően pillanatokra tapasztaltam a kozmikus egységet, vagy fenséges boldogságot, ez azonban egy másik rendé volt. Egy higgadt eksztázis volt, a pillanat felismerése, hogy nem vagyok az „én” történetének a rabja! Az egyszerűséget, amit abban a pillanatban megvalósítottam, nehezen tudtam elhinni. Azt gondoltam, nem lehet, hogy ennyire egyszerű legyen. Engem mindig is arra tanítottak, hogy hacsak nem vagy bűntől, kapzsiságtól, agressziótól, gyűlölettől, és karmától mentes, nem érhetsz el e helyre, és elhittem, amire tanítottak. Végül felismertem, hogy akármit is gondolok, az csupán egy gondolat, nem lehet alapozni rá, mivel kondicionálás és eltűnés tárgyát képezi. Az igazság felismerésében nem lehet bízni többé a gondolatban. Nem lehet többé a gondolat a mester. A nem tudás korábbi félelme átalakult a nem tudás örömévé. A nem tudás volt elmém megnyílása, ami nem volt gondolattal észlelhető. Micsoda megkönnyebbülés! Micsoda mély elengedés! Miután eltöltöttem valamennyi időt Papajival, miután kikérdezett és tesztnek vetett alá, látta, hogy gondolataim valóban leálltak. Amikor látta a leállás eredményeit, arra kért, járjak „házról házra”, és beszélgessek másokkal a tapasztalatomról. Azt mondtam neki: „Papaji, valójában nem tudom, hogyan kell ezt tenni.” Azt felelte,”Jó. Akkor csak beszélj a saját tapasztalatod alapján.” Elnevezett Gangajinak, India szent folyója a Ganga (Gangesz) után, mivel annak partján találkoztam vele, és mert álmában Ganga istennőként jelentem meg számára. Végül, az emberek kezdtek el érdeklődni, mit tudok megosztani a tapasztalataimból. Az összejövetelek gyorsan kinőtték a nappali szobánkat, és ahogy Papaji kérte, elkezdtem „házról házra” utazva a világon mindenfelé nyilvános találkozókat tartani, és beszélgetni az élet minden területéről érkező emberekkel. Papaji halálakor egy riporter megkérdezte, mit jelentett az életemben Papaji. Azt válaszoltam, hogy „Papaji előtt nem volt életem. Szenvedés történetem volt. Voltak örömteli pillanataim, még boldog pillanataim is voltak, de a történetem mégis csak a szenvedésről szólt. Papajival találkozva elveszítettem a történetemet és elnyertem az életet.” Mióta abbahagytam a beteljesülésnek az elmében illetve a külső körülményekben keresését, az életet most öröm talaján élem. Vannak boldogtalan, haragos, és szorongó pillanatok, és vannak áthaladó hangulatok, mégis mindennek alapja az öröm. Semmilyen hangulattól nem kell félni, semmilyen pillanatot nem kell elkerülni. Látom végül, hogy minden hangulat, minden elmeállapot, minden érzés, minden, ami valóban megvizsgálásra kerül, ugyanarra a forrásra utal vissza – annak a beteljesült tudatosságnak a tiszta egére, hogy ki vagyok én, és arra az igazságra, hogy ki vagy te. Nekem szegezték a kérdést, hogy mi vagyok én, guru, vagy egyházi illetve vallási vezető. Nem gondolom, hogy guru lennék, és semmi esetre sem vagyok egyházi illetve vallási vezető. Egyesek „tanítónak” neveznek, de valójában senkitől sem különbözök. Mindannyian az esszenciális tudatosság aspektusa, vagy referencia pontja vagyunk. Csak én el tudom játszani a tanító szerepét, mert én tudom, hogy semmilyen szerep végül is nem valóság. Az igazi tanító mindannyiunkban bennünk él, és végül mindenben felfedi önmagát, a látszólag belsőben, és a látszólag külsőben. Amiről én beszélek, annak semmi köze a valláshoz. Noha tanítóm tanítója Ramana Maharshi hindu volt, és tanítóm Papaji, hinduként nevelkedett, tanításának semmi köze a kelethez és nyugathoz. Nem tesz különbséget hindu, keresztény, zsidó, buddhista, pogány, férfi, nő, te vagy én között. A lét jelenvalóságának felismerése mindenben megjelenik – benned, bennem, az óceánban, a hegyben és égben, minden boldogságban és minden borzalomban. A tiszta jelenlét tere élő és intelligens, és önmaga tudatos felismerésének potenciáljával bír benned. 10

A ki vagy te igazsága tudatosság: nem a neved, nem a tested, nem az érzelmeid, és nem a gondolatok. Ezek csak burkok, amik jönnek és mennek. Születnek, fennállnak egy ideig, és elhaláloznak. A tudatosság nem jön és megy. Itt és most van. Nem ismer másféle időt. A tudatosság szabad. Semmilyen név vagy koncepció által nem kötött. Az idő vagy tér semmilyen fogalma által nem korlátozott. Semmiféle érzelem vagy betegség nincs rá hatással. Tiszta tudatosság vagy. Mindig is szabad voltál, mindig is tudatosság voltál. A tudatosság egy pontjaként tapasztalod magad, és emiatt a testre korlátozottnak képzeled magad. Ez a felismerés, még ha csak egy pillanatig tart is, egy végtelenségig mélyülő önvizsgálatnak a kezdete. Vége az ön-meghatározás ciklusaival járó önmeghatározásnak, és kezdete a valódi ön- kutatásnak, ami ismer nem határokat. A „leállás” a keresés leállása gondolataidat, érzelmeidet, körülményeidet, illetve testi képeidet illetően. Ez ilyen egyszerű. A keresés véget ér, amikor felismered, hogy a valódi és maradandó beteljesülés, amit keresel, sehol máshol nem található, mint ahol éppen vagy. Itt van. Benned van, bennem van, az egész életben van, érzőben és érzéketlenben egyaránt. Amíg keresed, nem találhatod meg, mert azt feltételezed, hogy az valamilyen más helyen van. Folyamatosan egy hazugságot kergetsz. A ki vagy te igazsága egészen egyszerű. Közelebb van, mint a gondolataid, közelebb, mint a szívdobogásod, közelebb, mint a lélegzeted. Ha gondolataidat valódinak hiszed, ha gondolataidat a valóság alapjaként követed, folyamatosan el fogja kerülni a figyelmedet, ami közelebb van, ami egész idő alatt hív téged, mondván „Itt vagy! Otthon vagy! Gyere be. Légy itthon.” Otthon lenni egyszerűen itt lennit jelent. A halogatás egyszerűen azt jelenti, hogy az ön-meghatározás végtelen komplexitásába és téves azonosulásaiba merülni. Itt a lehetőség, hogy leállj, és a tudatosság lángjáról, lényed eszenciájáról beszélj. Ha a tagadás mellett döntesz, a szenvedést választod. Ha a feladást választod, az a szükségtelen szenvedés végét jelenti. Amikor találkozol önmagaddal, amikor szereted önmagadat, amikor felismered az igazság lángját, hogy te magad vagy a szeret, nincs többé szükséged, hogy keresd a szeretet, vagy, hogy szeretet próbálj nyerni. Beteljesültél. Az emberi történelem e pontján, ami nagyon kevesek számára volt fenntartva, a hétköznapi emberek számára is lehetőség. Mivel hétköznapinak tekintjük magunkat, zárva tartunk egy biztos ajtót agyunk és szívünk mélyén, amely ajtó a mindenek magjában lévő igazsághoz vezet. De ez idő tájt repedés támadt kondicionálásunkon. Ha ezt olvasod, már tudatában vagy bizonyos fokig, egyébként kezedbe se vetted volna jelen könyvet. Ez a hétköznapi ébredés ideje. Vagyis te is, nem csak a legfényesebb csillagzat alatt születettek, hanem a hétköznapi emberek is. Feltételezem, hogy mivel olvasod ezt a könyvet, mély elhatározásnak kell élnie benned, hogy szabaddá válj, hogy felébredj. Ez az elhatározás az, ami hazahív. Jelen könyv szándéka, hogy támogassa individuális tudatosságodnak forrásához, a tudatosság óceánjához való visszatérését. Amelyek sosem különböztek egymástól valójában. Nem célom, hogy bármit is megjavítsak, vagy megtanítsak. Az egyszerű, abszolút igazságnak, aki te vagy, semmit nem kell tanulnia. A ki vagy te igazsága közelebb van, mint amit megtanulhatnál. Mi lenne, ha ebben a pillanatban, csak kísérletképpen, és az ön-kutatás szellemében, félretennél mindent arról, amit tanultál arról, hogy ki vagy te – beleértve minden reményedet és annak minden félelmét, aki lehetnél – és megnyitva elmédet felfedeznéd a ki vagy te igazságát? Ez nagyon egyszerű. Az igazság mindig itt van. Arra bíztatlak, hogy állíts le elmédben minden mozgást az igazságról, így közvetlenül felfedezheted önmagad számára ezt a gyémántot, amely benned él. 11

ELSŐ RÉSZ

A MEGHÍVÁS:

ANNAK AZ IGAZSÁGNAK A FELFEDEZÉSÉRE

KI VAGY TE

12

1. A HELY, AHOL UTOLJÁRA KERESTED VOLNA Tanítómnak volt egy kedvenc története, amely a szakmáját művészi tökélyre emelt gyémánt tolvajról szól, aki csupán a legtökéletesebb drágakövek megszerzésére törekedett. A tolvaj a gyémánt negyedben csellengett, hogy kifigyelje, ki vásárolt gyémántot, akit aztán később kizsebelhet. Egyik nap meglátta, hogy egy jól ismert gyémánt kereskedő megvásárolja azt a gyémántot, amelyre egész életében várt. A legszebb, a legtisztább, a legtökéletesebb gyémánt volt. Nagyon izgatott lett, és követve a vonatra szálló gyémántkereskedőt, beült ugyanabba a fülkébe. Az egész három napos út alatt azzal próbálkozott, hogy kizsebelje a kereskedőt, és megszerezze a gyémántot. Amikor elértek az utazás végére, és nem találta a gyémántot, nagyon csalódott volt. Tökélyre emelte a tolvajlás művészetét, bevetette minden képességét, és mégsem volt képes ellopni ezt a ritka és becses drágakövet. Amikor a gyémánt kereskedő leszállt a vonatról, a zsebmetsző ismét a nyomába szegődött. Végül csak nem tudta megállni, odament hozzá, és megszólította „Uram, én egy nagyon híres tolvaj vagyok. Láttam, amint Ön megvesz egy gyönyörű gyémántot, így Ön után jöttem a vonatra. Habár művészetem mindazon képességeit bevetettem, amelyeket sok éven át tökéletesítettem, a drágakövet nem tudtam megtalálni. Árulja el, kérem, hogyan tudta elrejteni előlem? A gyémánt kereskedő válaszolt, „Nos, a gyémánt negyedben észrevettem, hogy figyel engem, és gyanítottam, hogy Ön zsebtolvaj. Így elrejtettem a gyémántot oda, ahol Ön várhatóan a legkisebb valószínűséggel keresi – a saját zsebébe!” Aztán belenyúlt a zsebtolvaj zsebébe, és kivette a gyémántot. A kincs, amelynek megszerzésére invitállak, és ezt az egész könyv során hangsúlyozni fogom, jelen pillanatban is ott van a zsebedben, a szíved zsebében. A szív, amiről beszélek még a fizikai szívednél is közelebb van hozzád. Közelebb van hozzád az érzelmi szívednél is. Arról a szívről beszélek, amely léted központja. Ha bármilyen lépést kellene tenni bármerre, hogy megtaláld azt jelentené, hogy az nincs jelen már most itt, ahol vagy. Egyszerűen lásd valódi természetedet ragyogó ajándéknak, fogadd el ezt az ajándékot, és ezután részesedni fogsz ebből az ajándékból, teljesen természetes módon.

13

2. BOLDOGSÁG KERESÉS Ahány emberi lénnyel beszéltem, mindnek a szívében egy arra vonatkozó parancsot láttam, hogy valami módon ráleljen a boldogságra, a valódi beteljesedésre. Ez a vágy időnként még a túlélési ösztönnél is erősebb. Ahogy azt saját gyakorlatod alapján ismerheted, a boldogság keresésének többféle útja lehetséges. Ösztönös módszerekkel lehet keresni örömet, kényelmet, biztonságot, vagy lehet keresni valamilyen, az emberi seregletben ismert társadalmi helyzetet is. Amikor valamilyen szinten sikeresen beteljesítjük az öröm, kényelem, biztonság és társadalmi helyzet iránti igényünket, rendszerint felismerjük, hogy valójában egyik sem teljesíti be ezt a mélyebb parancsot, ezt a valódi boldogság iránti mélyebb hívást. Átélhetjük csodálatos kinyilatkoztatások pillanatait, és biztosan részesülünk az öröm pillanataiban, de ezek mögött rendszerint meghúzódik a félelem, hogy soha nem lesz részünk örökös békében és valódi boldogságban. Vagy megszerzett békénk, és boldogságunk elveszítésétől való félelmünk okoz nyomást és feszültséget, mivel megpróbáljuk tartósan megőrizni azt. Rendszerint mélyen él bennünk a gyanú, hogy lehetséges-e valójában béke és boldogság. Némelykor, egy megszentelt életben, elhívás érkezik a spirituális keresésre, Isten keresésére, az igazság keresésére. Felismerjük, hogy a megszokott eszközök „e parancs kezelésére nem alkalmasak”. Felhagyunk az úgynevezett „világi léttel”, és a spirituális élet felé fordulunk. Sajnos, rendszerint a világi létet irányító kondicionálás kísérli meg irányítani a spirituális keresést is, és akkor spirituális öröm, spirituális kényelem, spirituális biztonság keresésévé válik. Előbb vagy utóbb ki kell, hogy józanodj az ilyen keresésből is. Találsz örömöt, természetesen. Elérsz eksztatikus birodalmakat. Biztonságot érzel, mikor úgy érzékeled, hogy Isten, vagy az igazság jelen van, és vigaszt nyújt, mikor úgy érzed, megtart téged ez a jelenlét. De amíg fel nem ismered, hogy soha nem voltál tőle elkülönülve, addig szüntelenül törekszel, hogy megtaláld valahol, hogy megtaláld Istent, azon hitre vagy reményre alapozva, hogy Isten boldogságban fog téged részesíteni. Ezen hit vagy remény alapja egy meglehetősen gyermeteg értelmezése annak, hogy mi Isten – valamilyen dolog, valamilyen hely, amely örökké tartó örömöt, kényelmet, és biztonságot biztosít számodra. Felfedeztem, hogy valójában lehetetlen megtalálni a boldogságot. Ameddig arra törekszel, hogy boldogságot megtaláld „valahol”, addig átsiklasz afölött, ahol a boldogság van. Ameddig arra törekszel, hogy megtaláld Istent valamilyen más helyen, addig átsiklasz Isten lényegi igazsága fölött, amely a mindenütt jelenvalóság. Amikor azt gondolod, hogy a boldogságot valahol máshol kell keresned, átsiklasz valódi természeted fölött, amely maga a boldogság. Átsiklasz önmagad fölött. Szeretném felajánlani neked a meghívást és a kihívást, hogy befejezd az önmagad fölötti átsiklást, hogy egyszerűen, radikálisan, és tökéletesen csendben legyél – hogy félretedd, egy pillanatra legalább, minden ideádat arról, hol van Isten, vagy hol az igazság, vagy hol vagy te. Hagyd abba, hogy akárhová is nézz. Hagyd abba a keresést. Egyszerűen legyél. Nem kábulatba vagy transzba esésről beszélek, hanem szíved csendjébe való mélyebbre merülésről, ahol a mindenütt jelenvalóság kinyilatkoztatása valódi természetedként jelenti ki magát. Arra kérlek, légy csendes a tiszta jelenlétben. Nem teremteni kell azt, még csak nem is meghívni, hanem egyszerűen felismerni ami mindig itt van, ami mindig vagy, ahol Isten mindig van. Ebben a pillanatban, akármit is keresel, hagyd abba. Keress békét és boldogságot akár kapcsolat, akár jobb állás, sőt akár a világbéke révén, csak egyetlen pillanatra, hagyd abba, teljesen. Semmi baj ezekkel a törekvésekkel, de ha ezekbe bocsátkozol, hogy békét kapj, vagy boldogságot kapj, átsiklasz a béke földje fölött, ami már itt van. Amint felfedezed a békének ezt a földjét, akármilyen tevékenységbe kezdesz, át fogja hatni a felfedezésed. Akkor természetesen be fogod hozni a felfedezésedet a világba, a politikába, az összes kapcsolatodba. 14

Ez a felfedezés végtelen sok, bonyolult következménnyel jár, de a lényege nagyon egyszerű. Ha abbahagysz minden tevékenységet, csak egyetlen pillanatra, a másodpercnek akár csak egy tizedére, és egyszerűen teljesen elcsendesülsz, fel fogod ismerni léted belső tágasságát, amely már boldog, és békében van önmagával. Kondicionáltságunk miatt normál esetben azonnal elutasítjuk ezt a béke földjét, „Igaz, de mi van az én életemmel? Kötelezettségeim vannak. Elfoglalt vagyok. Az abszolút nincs kapcsolatban a világommal, a létezésemmel.” Ezek a kondicionált gondolatok csak még tovább erősítik a kondicionálást. De ha szakítasz egy pillanatot, hogy felismerd a békét, amely már bensődben él, akkor valóban tiéd a választás, hogy megbízz minden erőfeszítésedben, minden kapcsolatodban, életed minden körülményében. Ez nem azt jelenti, hogy életed konfliktusoktól, kihívásoktól, fájdalomtól, vagy szenvedéstől tisztára söprődik. Azt jelenti, hogy fel fogod ismerni a szentséget, ahol jelen van önmagad igazsága, ahol jelen van Isten igazsága, életed fizikai, mentális vagy emocionális körülményeitől függetlenül. Ez a meghívás saját léted lényegi központjába szól. Nem a vallásról, vagy a vallás hiányáról szól. Még csak nem is megvilágosodásról vagy tudatlanságról szól. Annak igazságáról szól, hogy ki vagy te, amely közelebbi és mélyebb bárminél, amit meg tudsz nevezni. Bármely pillanatban, akár a másodperc ezredrésze alatt is, fennáll a lehetőség, hogy felismerd önmagad kötöttség nélküli, határtalan, örökérvényű igazságát. Az igazság megtapasztalását a különböző kultúrákban különböző neveken nevezték el. Mennyország, nirvána, feltámadás, megvilágosodás, szatori, szamádi – mindezen nevek ugyanerre a legfelsőbb, megnevezhetetlen, isteni szépségre, szenvedésmentességre és kegyelemteljességre mutatnak. Ennek az igazságnak a felismerése mindaz, amiről jelen könyv szól. Ha egy szavát sem tudod megjegyezni, az éppen, hogy jó. Tanítóm azt mondta, hogy a legigazabb tanítás olyan, mint mikor madár szeli keresztül az égboltot: nem marad nyom, amelyet követni lehet, jelenléte mégsem tagadható.

15

3. MEGNYÍLÁS AZ ELFOGADÁSRA A saját lényegi lényünk igazságára való megnyílás egyszerű elfogadási probléma. De kondicionáltságunk miatt nem látszik egyszerű problémának. Az egyszerű elfogadást, egyszerű megnyílást általában komplikációk és félelmek övezik. Kondicionálva vagyunk rá, hogy féljünk önmagunk ismeretlen mélységeitől, a legrosszabbra számítva. Eljön az idő, amikor szembe tudunk, illetve kell nézni ezzel az elsődleges félelemmel. Amikor végül hajlandók vagyunk az önmagunkban feltételezett legrosszabbal való frontális szembesülésre, fel fedezünk egy csodálatos, hihetetlen igazságot. Az elmének a megnyitása arra, amitől előzőleg féltél, és napvilágra kerülését kerülted, felfedi a képességet, hogy átöleld a kényelmetlenséget, sőt a fájdalmat. Végső fokon a valódi felfedezés az, hogy akármit teljesen átölelünk, az mindig feltárja a békét, amelyet a kényelmetlenség elkerülésének megkísérlésén keresztül kerestünk. Az elfogadás képessége természetes dolog. Csecsemőként elfogadjuk, amit adnak. Hacsak nem adódik valamilyen zavar, ez az a mód, amely a kisgyermeket természetes módon alakítja és fejleszti. Táplálékot kell, hogy elfogadjon, a szervezete fejlődése érdekében. Aztán, ahogy növekszünk és elménk fejlődik, felismerjük, hogy bizonyos dolgok elfogadása valójában kárt okoz: romlott vagy mérgező ételt elfogadni árt a testnek; szüleink szeretet hiányában való részesülés érzelmileg tomboló hatású; ha az elme bármilyen gyűlöletből eredő tanításban részesül, az agymosás. Fokozatosan belátjuk, hogy nem hasznos, ha mindent elfogadunk, amit kínálnak; ebből születik meg a megkülönböztető bölcsesség. Az általunk élt világ által felkínált dolgok legtöbbje haszontalan, és gyakran potenciálisan mérgező. Amint felismerjük a lehetőségét a veszélynek, bezárulhat természetes elfogadási képességünk. A végső és lényegi felismeréssel együtt, hogy szüleink, és világunk nem olyan jóindulatúak, mint ahogy képzeltük őket, egy hatalmas csalódásnak kell következnie az ártatlan nyitásra és hitre való képességet illetően. Ahogy növekszünk, tapasztaljuk, hogy még barátaink is képesek elárulni, képesek meghazudtolni bennünket. Megtapasztaljuk magunkban a képességet, hogy hazudunk barátainknak, férjüknek, feleségünknek, tanárainknak, és vezetőinknek. Úgy találjuk, hogy saját gondolataink képesek megtéveszteni, vagy gyötörni bennünket; megbízhatatlanok. A saját érzelmeink kezelhetetlenekké válhatnak. Testünkben nem lehet megbízni: megbotlik és elesik, megbetegszik, megöregszik, és meghal. Azt üzeni, hogy ne bízz, ne nyílj meg, megnyílni veszélyes, sérüléshez vezet. És ezzel a meggyőződéssel az elme egyfajta hiper-éberséggel kifejleszti, hogy elegendő információt vizsgáljon meg és gyűjtsön be, azért, hogy ha van valamikor ideje a biztonságos megnyílásnak, tudni fogjuk, hogy az mikor van. E félelem szolgálatában mentális tevékenységünk legnagyobb része ezzel a gyűjtögetéssel foglalkozik. Nem számít, mennyit gyűjtött, még többet kell gyűjteni. Egyik tanártól a másikhoz, egyik tanfolyamról a másikra, egyik könyvről a másikra, egyik hangszalagról a másikra térünk, kétségbeesett igyekezettel gyűjtünk minden olyan információt, amelyről azt gondoljuk,hogy szükségünk van a biztonságunkhoz. Egész idő alatt azzal a mélységes epekedéssel, hogy csak megnyíljunk. Gyakran fejezik ki ezt úgy, hogy sóvárgás a „hazatérésre”, a gyermeki ártatlanságba való visszatérésre, a mennyországba való belépésre. De ekkorra elménk többé már nem gyermeki elme. Elménk, testünk, és érzelmeink megtapasztalt néhány nagyon durva eseményt. Talán a kegyelem egy pillanatában megnyílsz feleségednek vagy férjednek, gyermekednek, szerelmesednek, vagy tanárodnak. De azután a bezárulás szokása nagyon gyorsan úrrá lesz rajtad, mivel az emlékezet, tudatos vagy tudattalan, emlékeztedben idézi, hogy sérülés követheti a megnyílást. Nem tanácsolom azt, hogy törekedj megnyílni, vagy törekedj elfelejteni a múltat, vagy hogy törekedj elfogadni. Ez csak több küzdelmet teremt. Amit tenni tudsz, egyszerűen figyeld meg, 16

amikor elméd nyitott, és amikor bezárt. Meg tudod figyelni azokat az időpillanatokat, amikor nyitott vagy az elfogadásra,és amikor megszokásból visszautasítasz. Egyszerűen mondd az igazat – nem azért, hogy több információt szándékozol gyűjteni, hanem mert ez az ön-felfedezés útja. Ha kimondod az igazságot valamilyen érzésről, gondolatról, vagy körülményről, az lefekteti az önkutatás képességének az alapját. A kutatás olyan, mint megtisztítani egy lámpást az alagsorban, ahol egy roskatag öreg kazán áll, amelynek még a létezéséről sem tudtál sosem, és amely ártalmas gázokat okád az egész házban. A kutatás kinyitja az ajtót, és megtisztítja a lámpást az alagsorban, így képes vagy meglátni és felismerni, „Oh, Istenem, nem csoda, hogy beteg a testem, az elmém és a lelkem.” Abban a felismerésben, még gondolkodás nélkül is, a természetes út a kazán kikapcsolása. Ez a te saját természetes intelligenciádból származik. Azt is látod, hogy egy végtelen képesség lakozik benned, hogy kinyisd elméd ablakát, és részesülj annak frissességében, ami valóban tiszta. Útközben felismered, hogy még ha sérelmet és károsodást élsz is meg, a létezés tisztasága fennmarad. Önmagad központja még akkor is egész,nem számít, mi törik darabokra körülötte. Nem arról van szó, hogy az emberek nem fognak cserbenhagyni téged. Nem arról van szó, hogy a szíved nem fog összetörni újra és újra. A megnyílás bármire, ami jelen van, szívet tépő dolog lehet. De hagyd a szívet összetörni, mert a te összetört szíved csak az érintetlen szeretet központját fedi fel. Megnyitni a szívedet a csendre, amely a forrása az elmédnek, nem más, mint megnyílni valódi énedre. A tudatos csend már nyitva van. Te már nyitva vagy. Engedd, hogy elméd abbahagyja az információ gyűjtést, abbahagyja a jövő elképzelését, és abbahagyja a túlélési stratégia alkotását. Hagyd, hogy elméd egyszerűen ragaszkodjon az ő forrásához. Ismerd fel, hogy a léted igazságára való megnyílás képessége mindig jelen van. Bármilyen kérdés merül fel benned a könyv olvasása során, a legközvetlenebb válasz arra a kérdésre az egyszerű megnyílás. Nem kell értened a szavakat. Csak nyisd meg az elméd ott, ahová a szavak mutatnak. A nyitott elme feltárja a nyitott szívet. Ha nehéz megnyílnod, meg vizsgálhatod, hogy milyen „történettel” láttatja a sebezhetőség nehéznek. Lehetséges, hogy egy történetben hiszel, amely szerint nem tudsz vagy nem szabad megnyílnod. Az az igazság, hogy semmi nem könnyebb, mint megnyílni. Ez túlságosan egyszerűnek vagy elvontnak hangozhat, de ténylegesen megvalósítható minden pillanatában az életednek. Az egyszerű megnyílás pillanatában azt tapasztalod, hogy bármivel is küzdöttél, nincs többé. A valódi nyitottság felfedi, hogy a küzdelem – a probléma, a mumus, a démon, a sérelem – valójában nem létezik. A nyitottság nem átalakítja a történetet, hanem felfedi, hogy valójában nem létezik. Az egyetlen dolog, ami a történetet fenntartja, a megnyílásnak való ellenállás. Mi marad, mikor eltűnik amitől féltél vagy amivel harcoltál, a létezésnek a nyitottsága maga – a saját szíved középpontjában lakozó igazság.

17

4. ISTENI KIJÓZANODÁS A spirituális tanulmányok egy másik nehézsége, amit ki kell bogozni és meg kell fejteni, az igazság, a tökéletesség, vagy megvalósítás önmagunkon kívül keresésének a szokása. Fontos, hogy megértsük, hogyan következik ez be, annak érdekében, hogy kibogozzuk ezt a nagyon szoros csomót. Teljesen megdöbbentő és fontos momentuma életednek, mikor felismered a szokásokat, függőségeket, önzéseket, és szenvedéseket, amelyekkel „önmagadként” azonosultál. A felismerésnek e spirituális sokkja mellett gyakran felébred a vágy, hogy megtaláld azt, ami igaz, tiszta, szent, és szabad. Mivel önmagadat a negativitással és borzalommal azonosítottad, a tiszta és szent keresése „odakint” kezdődik. Sok kitűnő példánk van az „odakint”-re. Vannak különböző korokban élt bölcseink, szentjeink, messiásaink, bölcs asszonyaink és bölcs férfijaink, akiknek az életére ránézhetünk, és mondhatjuk, „Ah, ez igen. Ők megcsinálták. Hogy érhetem el én is? Miért nem tartok ott?” Aztán sok mindennek megpróbálkozunk, hogy kijavítsuk azt, amit most visszataszítónak és korlátoltnak látunk önmagunkban, hogy tiszta és szent képünk keletkezzen. Küzdünk ezért a tiszta és szent képért, dolgozunk érte, és hol úgy érezzük, hogy haladást érünk el, hol úgy, hogy visszaesünk. Végül, eljön a következő nagy spirituális sokk, amelyet úgy nevezünk, hogy „a nagy kijózanodás”. Ez annak felismerése, hogy minden elvégzett munka dacára – minden próbálkozás dacára, hogy kijavítsd a jellemedet, személyiségedet, szokásaidat és függőségeidet – még nem érintetted az elkülönültség látszólagos szakadékát aközött, aminek hiszed önmagad, és aközött, ahogy elképzeled a tökéletességet. Ez a kijózanodás idézi elő a spirituális vágyakozást, amelyet időnként Isten utáni vágyakozásnak nevezünk. Ez a megértés kulcsfontosságú: felismered, hogy soha nem leszel képes egymagad megcsinálni, mert nem rendelkezel az erővel, és nem rendelkezel a tudással, hogy mit kell tenni. Útkeresésed során sok-sok lehetséges út tárul eléd, amelyek a jelen pillanattól a látszólagos különbség szakadékának általad keresett feltöltéséig vezetnek. A bármelyikre való rálépés helyett azonban arra ösztönözlek, hogy hulljon le a kijózanodás és vágyakozás kétélű kardja. Hagyd, hogy a kard keresztül vágja elkülönültség érzésedet. Utasíts el a kényelem, a remény vagy a hit mindenféle útját. Fogadd a kardot, hasításával hadd nyissa meg szívedet. Akármikor ez a vágyódás felbukkan, merülj közvetlenül bele: ne a belőle kivezető úttal kapcsolatos valamilyen történetbe, hanem magának a vágyódásnak pontosan a közepébe. Ez a kijózanodás őszinte meghívás arra, amire vágyódsz. Ritkán fogadják el az ilyen meghívást. Ez a szerződés nem arra vonatkozik, hogy kimenekülj a kijózanodás kényelmetlenségéből, nem is a vágyódás dramatizálására vagy tagadására, hanem egyszerűen annak megtapasztalására, végig az egész út során. Ebben a radikális megtapasztalásban a nyitottság a leglényegesebb. Jottányit sem távolodva ettől a szívet tépő spirituális fájdalomtól, végre valahára megpillanthatod, ami valójában van, aki valójában vagy. A hajlandóság, hogy elfogadd ami már ott van lényed magjában azzal a hajlandósággal azonos, hogy ne fuss el saját vágyódásodtól, hogy azonnal felfedezd önmagadban ennek a vágyódásnak a forrását. Felfedezed majd, hogy maga a vágyódás az, ami bevisz téged önmagad középpontjába, ahol valódi béke és tökéletesség van, amely soha nem volt különálló annak igazságától, aki te vagy.

18

5. MIT AKARSZ VALÓJÁBAN? Az egyik legfontosabb terület, amit az önfelfedezés útját járva tanulmányozni kell, hogy mit akarsz valójában. Amikor felismered, hogy a keresésed során beteljesedésed érdekében kipróbált utaknak valójában egyike sem elégített ki téged, ez a kérdés merül fel természetes módon: „Nos, mit akarok akkor, valójában? Ha a boldogság keresése során kipróbált utak egyike sem elégített ki engem, akkor mi az amit végül is valójában akarok, amikor mindent kimondtam és megcsináltam?” Mi nyugati emberek a legtöbben rendkívül kiváltságos életet élünk. A legtöbbünk nem kell, hogy aggódjon, hol fog legközelebb enni, vagy lesz-e valahol éjszakai alvóhelye. A legtöbben nem vagyunk közvetlen veszélyben, ugyanígy családunk sincs. Egy kiváltságos életben találjuk magunkat, ahol félretehetjük mentális szokásainkat, és védelmi stratégiáinkat, és elmélkedhetünk a jelenen, amikor az elme nem védekezéssel van elfoglalva. Ebben a pillanatban abba tudjuk hagyni a jövő miatti aggódást. Nyilvánvalóan mindenki, még a legkiváltságosabb is, tapasztal bizonyos fokú szenvedést. De ha körülnézel a bolygón, lények millióit fogod látni, akik irdatlan szenvedésen mennek keresztül, és akik majdnem teljesen meg vannak kötve ezáltal. Ezzel szemben a mi életünk kiváltságos, mert van időnk, terünk és lehetőségünk megkérdőjelezni az emberi élet legalapvetőbb feltételezéseit. Szabadon tanulmányozhatjuk életünket, és feltehetjük a legmélyebb kérdéseket: Miről szól ez az élet? Mi a létezés célja? Hogyan töltsem el az időmet? Hová irányul a figyelmem? Van-e az életemnek értelme? Boldog vagyok-e? Mi a szívem vágya? Van benne vágyódás az igazság és a szabadság iránt? Legtöbbünk életében van alkalom teljesen átgondolni a legmélyebb megválaszolatlan kérdéseket. Az emberekkel való beszélgetéseim során összegyűlt tapasztalataim alapján úgy látom, ha az ember megtalálja, amit valóban akar, az a valódi szabadság megvalósításának a kapuja lehet. Közvetlen választ kaphat a kérdésre, olyanokat például, hogy „valójában jobb életet akarok”, vagy „valójában mindig boldog akarok lenni”, vagy „valójában a tökéletes társat szeretném”. Bármi legyen az azonnal felmerülő válasz, nagyon hasznos, ha rákérdezel, „Mit ad ez számomra?” Ha megkapod a tökéletes lélektársadat, mit ad az neked? Ha megkapod a boldog életet, mit ad az neked? Ha a válasz az, hogy „akkor elérem a békét, akkor megnyugodhatok”, akkor az az igazság, hogy ez most, ebben a pillanatban lehetséges. A békének és a nyugalomnak nincs semmi köze a társhoz. A béke, nyugalom és beteljesedés amit kívül kerestél, legyen az bármennyire emelkedett vagy magasztos, valójában jelen van, most. Ha ebben a pillanatban képes vagy egyszerűen félretenni külvilági vonatkoztatási pontjaidat, ami által békét nyersz, felismerheted, hogy a béke már itt van, a belső és külső körülményektől függetlenül. E felismerés során sokkal mélyebben kutathatsz, és megláthatod, van-e valamiféle elkülönültség a mindig jelenlévő béke, és aközött, ami te vagy. Hol a határ aközött, aki valójában vagy, és a béke között? Ami felmerül a ráébredés tökéletes pillanatában az mindig jelen volt, és ez rendszerint hatalmas nevetés kiváltója. Amit sóvárogva, elkeseredetten, engesztelhetetlen dühvel, és nagy csalódásokkal kísérten kerestél, mindig jelen volt, pontosan ott, ahol te vagy. Jelen van most, benned, és a te saját énedként fedezhető fel. Mit akarsz valójában? Javaslom, szakíts időt, most azonnal, hogy válaszolj a kérdésre. Tedd fel magadnak ismételten és közvetlenül, Mit akarok valójában? Hagyd a választ szabadon áramolni, erőfeszítés mentesen, cenzúrázatlanul kiemelkedni a tudatosságból. Nincsenek helyes válaszok. Tekintsd ezt a kérdezősködést játéknak, egy olyan játéknak, amely felszínre hozhat bármilyen hiedelmet és koncepciót, amely a tudatalattidban még el van temetve. Belső kutatásod során engedd meg, hogy bármilyen benyomás, érzelem, és intuíció felmerüljön. Ha felfedezted, hogy amit végső soron akarsz, az béke, boldogság, szeretet, vagy megvilágosodás, 19

megnyílt a lehetőséged, hogy meglásd, hol kerested ezeket. Tovább folytathatod a kutatást: Hol kerestem, amit meg akarok találni? Mit tettem, hogy elérjem, amit akarok? Mi az elképzelésem arról, hol fogom végül megtalálni? Mi az elképzelésem arról, mi állja az utamat, éppen most? A békének, boldogságnak és beteljesedésnek valamilyen külső körülmény a feltétele, vagy ezek már benned élnek? Legyél hajlandó ebben a pillanatban kimondani az igazságot, ami először a viszonylagos, legkézenfekvőbbnek látszó igazság. Lehetséges például, hogy mostani igazságod az, amit a boldogságodhoz szükségesnek hiszel. Ha szeretted beteg, abban lehetsz bizonyos, hogy csak azt akarod, ő jobban legyen. Ez a viszonylagos igazság megnyithatja az utat a mélyebb igazság kimondása előtt, amely felfedi a minden körülmények között jelen lévő valódi boldogság paradox, ok nélküli természetét. Mondd ki a teljes igazságot, bármi az ára, bármi a kockázata, bármi a következménye.

20

6. MI AZ „ÉN”? Ha mélyen belemész annak kutatásába, hogy mit akarsz valójában, megnyílik számodra az ajtó, hogy felfedezd, ki vagy valójában. Ha valóban fel akarod ismerni legmélyebb, lényegi igazságát önmagadnak, akkor ideje sokkal gondosabban belemenni a mi az „én” kondicionált ideáinak vizsgálatába. A tradicionális nyugati pszichológia felfogás gyakran a személyiség szóval utal rá, hogy kik vagyunk mi, mint individuumok. De a személyiség valójában egy nagyon felületi öltözék, vagy maszk, amely könnyen megváltoztatható. Ha meg akarod változtatni a személyiségedet, elolvashatsz sok könyvet, eljárhatsz műhelyekbe, követhetsz tanításokat. Semmi baj azzal, hogy személyiséged megváltoztatásán dolgozol. Nagyon hasznos lehet. Például, annak érdekében, hogy emberi lények békésen együtt lehessenek egy szobában, hasznos, ha személyiségük megfelelően kondicionált, így illemszabályokat vezethetnek be. Mindez a személyiség birodalmába tartozik. A személyiségeden folytatott munka nem okoz semmilyen kárt, hacsak nem el nem hiszed valami módon, hogy te a személyiséged vagy. Észrevehetted már, hogy nem számít, mennyit dolgozol a személyiségeden, vagy hogy milyen nagyszerű személyiséget értél el végül, állandóan meghiúsul az erőfeszítésed, hogy felfedezd önmagad legmélyebb megvalósítását. Fontosabb ennél, hogy a személyiség elkülönült individuumként, elkülönült „ego”-ként önmagunknak egy alapérzése. Mi az ego valójában? Megtapasztalható-e közvetlenül az ego? Kiküszöbölni, vagy pedig gyarapítani kell, hogy boldogok legyünk? Az egót [az angolban] a latin „I” betű jelöli [magyar megfelelője „én”]. Valójában az „én” gondolata, egy olyan gondolat, amely összekapcsolódik az „én vagyok a test” érzéssel, és erről a kiindulópontról bonatkozik végtelen összetettségekké. Emberi megtestesülésünket illető tapasztalatunk szerint természetes képességünk, hogy individuális egóként azonosítjuk önmagunkat. Ez egy óriási hatalom, és semmi baj ezzel a hatalommal. Kellemes hatalom, egy olyan evolúciós alkalmazkodás, amely az emberi fajnak előnyt biztosított minden más fajjal szemben, majdnem minden helyzetben. Az ego azonban megteremtette a gyökerét az önutálatnak, önkínzásnak és önmeghaladásnak is. Ha saját test/elme/egónkat a végső igazságnak hisszük, ez a hiedelem a későbbiekben óriási, szükségtelen szenvedést okoz. Ha életedet azon hitre alapozod, hogy a testre korlátozódsz, akkor mind tudatosan, mind tudat alatt azon test megóvása válik mindent felülmúló érdekeddé. A felismerés erősödésével, hogy nincs valódi garancia tested biztonságára, nagy félelem keletkezik. A test nyilvánvalóan sokféle – genetikai, környezeti – és előre nem látott támadásnak van kitéve. Végül alávetett a funkciói elkerülhetetlen kimerülésének. Természetesen, minden olyan kísérlet, amely a test megóvására és biztonságba helyezésére irányul olyan önvédelmi vagy védekezési stratégiákhoz vezet, mint a rejtőzködés, vagy a támadás. Ezek a stratégiák egyaránt vezethetnek agresszív és alázatos jellegű stratégiákhoz, társadalmi és szexuális készségekhez – mindegyik azon gondolat védelmi módszere, hogy „én egy test vagyok”. Ez ego. Amikor a test megóvása a legelső, akkor egy félelmetes és védekezésre késztető világban élsz. A védekező akció – legyen a szempontja akár „én először”, akár „az én fajtám először” akár „az én népem először”, amely az összes többi ember, fajta és nép rovására történik – rettenetes szenvedés okozója. Háborúhoz vezet. Ennek a háborúnak az alapja, akár fivér és nővér, akár szülő és gyermek, akár férj és feleség, akár fajok és népek között zajlik, mindenképpen az akik vagyunk mélyen korlátozott identifikációja, ami egy sajátlagos valakinek az ideája, aki mindenekelőtt mindenki mástól elkülönült. 21

Bizonyos ponton a te tested és minden test, minden forma halálának a valósága nyilvánvalóvá válik. Jóllehet sok társadalom, főleg a nyugatiak, igyekeznek ezt a tényt elrejteni, a test halála végül is nem eltagadható. Ezt a halál démont, amelytől félünk, amelyet tagadunk, amely elől menekülünk, fel kell hívni a tudatalattiból, hogy szembesüljünk vele a tudatos éberség fényében. Ezen a ponton felismerheted az állandó, örökkévaló tudatosság kétségbevonhatatlan jelenlétét: a ki vagy te igazságát. Ez a felismerés az ego realitásába vetett hit halála, és annak felfedezése, ami halhatatlan. Könnyen belátható, hogy sokkal több vagy, mint test. Valójában te az vagy, ami a testet megeleveníti. Végső soron, az egót úgy kell felfogni, mint ami egy gondolat csupán. Soha semmi nem korlátozta a tiszta tudatosságot. Az „én ez a test vagyok” egoista hitének meggyőződése tulajdonképpen az egyetlen akadálya azon igazság felismerésének, hogy ki vagy te. Ezt a hitet szakadatlanul azon kép körül forgó gondolati tevékenységgel kell fenntartani, hogy kinek képzeled önmagadat. Amikor megszünteted ezt a gondolati működést, és helyette elmédet befelé, a központi én-gondolat felé fordítod, felfedezed a határtalan, tiszta tudatosságot, ami természeténél fogva mentes minden gondolattól, és mentes a biztonság iránti mindenféle igénytől. E felfedezés révén megérted, hogy az ego illúzió, épp úgy, mint ahogy egy álom, vagy önkívületi állapot is illúzió. Valóságként érinthető, látható és tapasztalható, de azért csupán, mert valósága soha nem került mélyen megkérdőjelezésre. Ez a megkérdőjelezés az önkutatás. Az illúzió – ez esetben az alapvető illúzió – őszinte tanulmányozása a kapu a valóság közvetlen tapasztalásához. Amikor megkérdőjelezed, felfedezed, hogy az individuális „én” semmi más, csupán egy álom. Amikor felébredsz egy álomból, legyen az édes- vagy rémálom, tudatában vagy, hogy az csak egy álom volt. Természetesen semmi baj az álmokkal vagy az illúziókkal. A probléma akkor keletkezik, amikor valóságnak fogod fel, különösképpen igaz ez az én-gondolat illúziója esetén. Mindenki tapasztalta már, hogyan szedte rá valamilyen illúzió – a sivatagi délibáb, vagy a Föld peremének látszó horizont. Az illúziók addig bírnak roppant hatalommal, amíg mélyen megkérdőjelezésre nem kerülnek. A valódi kutatások célja, hogy felfedjék, mi valódi és mi illúzió, mi örökkévaló és mi mulandó.

22

7. NEM AZ VAGY, AKINEK GONDOLOD MAGAD Kultúránk érthető, ámde tragikus következtetése csupáncsak észlelésen alapul. Ez a következtetés abban áll, hogy mivel te és én különbözőknek látszunk, ezért különbözőknek is kell lennünk. Ez az észlelést tekintélyes pozícióba emeli. Az eredeti bűn, az eredeti hiba az a hiedelem, hogy lehetséges a forrástól, a tudatosságtól, Istentől való elkülönülés. Mivel tapasztaljuk az elkülönülést, azt valóságnak hisszük. E téves észelés a gyökere minden szenvedésnek. Ha egy ideje tudomással bírsz az észlelésről, tudod, hogy az változásnak alávetett. Ha eljutsz csupán eddig az alapvető felismerésig, amely egyszerűségében teljesen mélyen gyökerezik, lehetőséged van felismerni, hogy bármi, amit észlelni vagy képes, az fajod, kultúrád vagy szubkultúrád, családod, egyszerű tetszés és nem tetszés által korlátozott. A világ nem olyan, amilyennek gondolod. Te az nem vagy, aminek gondolod magad. Én nem az vagyok, akinek gondolsz engem. Gondolataid a világról, önmagadról, vagy rólam észlelésen alapulnak. Az észlelések akár belsők, akár külsők, korlátozottak. Ismerd ezt fel, és meghallod az elhívást önmagad igazságába, amely nem észlelhető, nem elképzelhető, és mégis mindent áthat. Amikor leáll minden akörül forgó mentális tevékenység, hogy kinek gondolod magad, vagy mire van szükséged a boldogsághoz, rés támad az észlelés tekintélyén, az elme struktúráján. Arra hívlak, lépj be ezen a résen. Lépj be ezen a bejáraton. Ha megteszed, az elmét nem tölti meg többé legutóbbi önmeghatározása. Abban a pillanatban csend van csupán. És abban a csendben lehetőség van felismerni az abszolút beteljesedést: annak igazságát, ki vagy te. Semmilyen gondolat, amit önmagadról alkotsz, legyen az bármennyire magasztos vagy alantas, nem te vagy. Annak igazsága, hogy ki vagy te, nem lehet gondolat, mert az a forrása minden gondolatnak. Annak igazsága, ki vagy te, nem megnevezhető, és nem defininálható. Az olyan szavak, mint lélek, fény, Isten, igazság, én, tudatosság, egyetemes intelligencia, vagy isteniség, bár képesek felidézni az igazság üdvösségét, teljesen alkalmatlanok annak a végtelenségnek a leírására, aki te valójában vagy. Akárhogy határozod meg önmagad – gyermekként, ifjúként, anyaként, apaként, öreg emberként, egészséges emberként, beteg emberként, szenvedő emberként, vagy megvilágosodott személyként – , mindig, mindegyik mögött ott van önmagad igazsága. Az nem egy tőled távol álló dolog. Olyan közel van, hogy nem tudod elhinni, hogy te vagy. Önmagad valóságaként a szülők, kultúrák, és vallások által kondicionáltakat fogadtad el, ahelyett, ami mindig veled van – közelebb, mint a szívverésed, közelebb, mint bármely gondolat, közelebb, mint bármely tapasztalat. Annak igazságát, hogy ki vagy, nem érinti semmilyen arról szóló koncepció, hogy ki vagy, legyen az tudatlan, vagy felvilágosult, értéktelen vagy nagyszerű. Annak igazsága, hogy ki vagy, független mindezektől. Te már szabad vagy, és e szabadságra való ráébredésedet csupán egy bizonyos gondolathoz való ragaszkodásod gátolja, amely arra vonatkozik, hogy ki vagy. E gondolat nem akadálya annak, hogy az légy, ami vagy. Te már az vagy. Elválaszt téged attól a felismeréstől, hogy ki vagy. Kérlek, engedd, hogy figyelmed belemerüljön abba, ami mindig itt volt, leplezetlenül várva az ő önmegvalósulására. Ki vagy te valójában? Az elmédben megjelenő néhány kép vagy? A testedben megjelenő néhány benyomás vagy? Az elméden és testeden átsuhanó néhány érzelem vagy? Valami olyasmi vagy amit valaki más mondott neked, hogy ki vagy, esetleg az ellentéte annak amit valaki más mondott neked arról, hogy ki vagy? Ez csak néhány a sok tévazonosítási lehetőségből. Mindezek jönnek és mennek, megszületnek, majd meghalnak. Annak igazsága, hogy ki vagy, nem jön és megy. Az jelen van a születés előtt, az élet során, és a halál után. 23

A ki vagy te igazságának a felfedezése nem csak lehetőség, születésednél fogva megillető jogod. Minden olyan gondolat, hogy ez a felfedezés nem neked szól – nem ez a megfelelő idő, nem vagy méltó, nem állsz készen, te már tudod, hogy ki vagy –, az elme cselvetése csupán. Itt az ideje, hogy megfontolás tárgyává tedd ezt az én-gondolatot, és megnézd, milyen érvényességgel bír valójában. E vizsgálódásban megnyílik a tudatos belátás, hogy végül is meg kell ismerned önmagad.

24

8. KI VAGY TE? A legfontosabb kérdés, amit valaha feltehetsz, ki vagyok én? Ez egy implicit kérdés, amely bizonyos módon életed minden szakaszában felmerült. Minden egyes tevékenységet – legyen az egyéni vagy kollektív – a gyökerénél az ön-meghatározás keresése motivál. Jellemzően pozitív választ keresel erre a kérdésre, és elmenekülsz a negatív válasz elől. Amint a kérdés explicitté válik, a kérdés impulzusa és ereje az igazi válasz felé irányul, amely nem lezárt, élő, és örökké mélyülő intuícióval teli. Természetesen, a külső világ megmondja neked, hogy ki vagy. Kezdve szüleiddel, akik megmondták neked, hogy adott neved, adott nemed van, és gyermekként meghatározott szerepet töltesz be a családban. A kondicionálás a tanulmányaid során tovább folytatódik. Jó tanuló vagy, rossz tanuló vagy, jó ember vagy, rossz ember vagy, olyan vagy, aki meg tudja csinálni, olyan vagy, aki nem tudja megcsinálni, és így tovább. Sikert és sikertelenséget egyaránt tapasztalsz. Egy bizonyos kor után előbb vagy utóbb ráeszmélsz, hogy aki vagy, akárhogy kerül definiálásra, nem kielégítő számodra. Hacsak nem kapsz e kérdésre valódi választ, nem csupán egy konvencionális választ, tudás éhséged kielégítetlen marad. Mivel nem számít, hogyan definiálnak mások, jóhiszeműen vagy sem, és nem számít te hogyan definiálod önmagad, egyetlen definíció sem vezethet végső bizonyossághoz. Döntő fontosságú a felismerés azon pillanata, hogy soha semmilyen válasz nem lehet megfelelő e kérdésre. Erre a pillanatra gyakran utalnak a spirituális érés pillanataként, mondván, hogy az a spirituális érettség pillanata. Ezen a ponton tudod tudatosan tanulmányozni, hogy ki vagy te valójában. A ki vagyok én? kérdés ereje és egyszerűsége visszadobja az elmét a személyes identifikáció gyökeréhez, ahhoz az alapfeltételezéshez, hogy „én valaki vagyok”. Ahelyett, hogy a feltételezést automatikusan igaznak tekintenéd, elkezdheted mélyebben tanulmányozni. Nem nehéz észrevenni, hogy ez a kiinduló gondolat, „én valaki vagyok”, mindenféle stratégiákhoz vezet: jobb valakivé válni, sokkal védettebb valakivé válni, olyan valakivé válni aki sokkal több élvezetben, kényelemben, és szerzett dologban részesül. De amikor ez az alapkérdés feltevésre kerül, az elme összeütközik az énnel, aki feltételezetten elkülönül attól, amit keres. Ezt nevezik önkutatásnak. Ez a legalapvetőbb kérdés, a ki vagyok én? az, amely a leginkább elkerüli a figyelmet. Napjaink legnagyobb részét azzal töltjük, hogy elmondjuk magunknak vagy másoknak hogy milyen fontosak vagyunk, milyen kevéssé vagyunk fontosak, milyen kicsik vagyunk, milyen fiatalok vagyunk, vagy milyen öregek vagyunk, valójában soha nem megkérdőjelezve ezt a legalapvetőbb feltevést. Ki vagy te valójában?Honnan tudod, hogy ki vagy? Igaz-e ez? Valóban? Ha azt mondod, te egy személy vagy, azért tudod ezt, mert megtanítottak rá. Ha azt mondod, jó, vagy rossz vagy, tudatlan vagy felvilágosult vagy, ezek az elme koncepciói csupán. Mindt elfelejted minden este, mikor aludni mész. Bármi, ami elfelejthető, soha nem fog bizonyosságot hordozni. A közvetlen valódi és őszinte önkutatásban az, ami sem nem elfelejthető, sem észben nem tartható, akként fedi fel magát aki te vagy. Mindehhez az szükséges, hogy hagyd abba, hogy mindenféle definíciókban próbáld megtalálni önmagad. Amikor figyelmedet a ki vagyok én? kérdésre irányítod, valószínűleg egy entitást fogsz látni, a te arcoddal, és a te testeddel. De ki van tudatában annak az entitásnak? Az objektum vagy, vagy pedig az objektum tudata? Az objektum jön és megy. A szülő, a gyermek, a szerető, az elhagyott, a megvilágosodott, a győztes, a legyőzött – ezek a meghatározások mind jönnek és mennek. E meghatározások tudata mindig jelen van. Önmagad téves azonosításai valamiféle tudatosságbeli objektumokként extrém örömhöz, vagy extrém fájdalomhoz és a szenvedés végtelen ciklusaihoz 25

vezetnek. Amikor hajlandó vagy abbahagyni a téves azonosítást, és közvetlenül és teljesen felfedezni, hogy te maga a tudatosság vagy, és nem ezek az átmeneti definíciók, önmagadnak a gondolatokban való keresése véget ér. Amikor a ki? kérdést ártatlanul, tisztán visszaköveted egészen annak forrásáig, egy óriási, elképesztő felismerésre jutsz: egyáltalán nincs entitás! Csak a definiálatlan, határtalan felismerése önmagadnak, ami minden mástól elválaszthatatlan. Szabad vagy. Teljes vagy. Végtelen vagy. Nincs feneked, nincs határod. Minden idea belőled merül fel, és beléd süllyed vissza. Tudat vagy, és a tudat tudatos. Hagyj meghalni minden ön-meghatározást ebben a pillanatban. Hagyd mindet elmenni, és nézd meg, mi marad. Lásd ami soha nem született, és ami soha nem hal meg. Érezd az önmagad definiálása terhének letétele utáni megkönnyebbülést. Pihenj meg a bármilyen én gondolat felmerülését megelőző igaz természeted végtelen békéjében.

26

9. IGAZSÁG VAGY MESE? Az utóbbi vizsgálódás során talán tudatára ébredtél néhány olyan történetnek, amelyeket önmagadnak mesélsz, vagy amelyeket kultúrád mesélt neked arról, hogy ki vagy te. A mesemondás az emberi lét egyik csodálatos jellemzője. Témaválasztása az emberi dráma teljes spektrumát felöleli. Képes tanítani, szórakoztatni, elcsábítani, megerősíteni, és elrémíteni. A mesemondás eszköze révén az emberi lények a létezőség végtelen számú aspektusát kifejezik. Vannak történetek tapintható, mérhető hosszúsággal és súllyal bíró fizikai lényekről, amelyek lehetnek akár szubatomikusak, mikroszkopikusak, ásványiak, növényiek, állatiak, rovarok, gerincesek, gerinctelenek, földiek, és földönkívüliek. Vannak történetek, amelyek olyan lényekről szólnak, amelyeket csupán elképzelni, álmodni, és megidézni lehet. Vannak aztán érzelmes történetek, a düh, félelem, szomorúság, kétségbeesés, öröm, szeretet és boldogság bonyolult, egymással összekeveredő, és örökké változó viharáról. Vannak mentális történetek, bevezetéssel, tárgyalással, befejezéssel, magyarázatokkal és igazolásokkal. Vannak körülményekből adódó történetek, az öt elem, a tűz, levegő, föld, és víz kölcsönhatása az emberekre, párokra, családokra, törzsekre, társadalmakra, kultúrákra, szubkultúrákra, nemzetekre, vallásokra, osztályokra, kasztokra, planétákra és ezeken túli dolgokra gyakorolt fizikai, mentális és emocionális hatásokkal. A lét elképzelhetetlen végtelensége meséken keresztül fejezhető ki. Minden kultúrának, családnak, és személynek van története a múltról, jelenről, jövőről, reményekről, félelmekről, istenekről, démonokról, csodákról, katasztrófákról, sikerekről, sikertelenségekről, káoszról, harmóniáról, fenségességről, és kétségbeesésről a legnagyobbtól a legkisebbig. Általában életednek minden tudatos pillanata egy személyes történetbe értelmezhető és illeszthető a betegség, felépülés, bátorság, gyengeség, szexualitás, teremtés, állapot, erő, hódítás, megadás, birtoklás, és veszteség fizikai, emocionális, és mentális rétegezésével. Mezopotámia, az ősi Kína, és a második világháború holokausztja kódoltak bennünket. A Szixtuszi kápolnától a Mississippi delta kártyabarlangjaiig mesélik a létezőség történetét. A megjegyzett és elfelejtett mese a történelem. Micsoda rendkívüli kiállítás. Micsoda pompás és borzalmas szépség. Az egyetlen elem amely a legtöbb történetből tragikus módon hiányzik, hogy nem tudjuk átértelmezni a fizikai, emocionális, mentális vagy környezeti dimenziókba. Ez az elem mégis jelen van mindenféle terjedelmű fizikai, emocionális, mentális vagy környezeti eseményben. Az igazság, amelyet minden történet ragyogóan és tökéletlenül kifejez, az magának a létezőségnek az igazsága. A te igazságod. Igazak a történetek? Igen, és nem: igen, mint egyfajta tapasztalati beszámoló, nem, mint a létezés megfellebbezhetetlensége; igen, mint a teljesség egy aspektusa, nem, mint a teljesség maga.

27

10. MI A TÖRTÉNETÜNK? Mesélsz magadnak történeteket? Ezek a történetek arról szólnak, amid van, vagy amid nincs, amire szükséged van, vagy amire nincs szükséged? Ezek a történetek arról szólnak, hogy szabad vagy, rabságban vagy, hiányban szenvedsz, bőkezű vagy, szerencsétlen, vagy boldog vagy? Ezek a történetek rólad szólnak, vagy valaki másról? Ezek a történetek arról szólnak amit meg kell változtatni, vagy arról amit meg kell tartani, vagy arról ami jó, és arról ami rossz? Hajlandó vagy abbahagyni személyes történeted mesélését? Hajlandó vagy bevallani az igazságot arról, hogy rendelkezel a hajlandósággal, vagy sem? Akármit mesélsz önmagadnak, legyen az akármilyen borzalmas vagy nagyszerű, mese csupán. Mint mese, mint egy tapasztalat párlata, lehet, hogy relatíve igazság, de nem a végső igazság. A mesék megjelennek, átalakulnak, és eltűnnek. Szóljon a történeted akár arról, hogy jó vagy, akár arról, hogy rossz vagy, megjelenik és eltűnik. A végső igazságnak nincs köze érzelmekhez, biokémiához vagy a körülmények változásaihoz. Változatlan és kondicionálatlan. Abba tudod hagyni a mesélést, egy pillanatnál kevesebb idő alatt. Még ha jó is a történet, hagyd abba haladéktalanul a mesélést, és az igazságot azonnal tapasztalhatod. Nem tapasztalhatod az igazságot, ha folytatod a mesélést, és nem tudod folytatni a mesélést, ha az igazságot tapasztalod. Ez ugye nyilvánvaló? Hagyd abba a történeted mesélését ebben a pillanatban. Nem később, amikor a történet jobbra vagy rosszabbra fordul, hanem most rögtön. Amikor most rögtön felhagysz a történeted mesélésével, a történet mögötti igazság felismerésének az elhalasztásával hagysz fel. Minden erőfeszítés, minden nehézség, és minden tartós szenvedés az abbahagyással szembeni ellenállás eredménye. Ezt az ellenállást az a remény táplálja, hogy a történet meg fogja adni számodra ami után sóvárogsz, azt a reményt táplálja, hogy csupán meg kell tudnod reparálni a történetet, el kell tudnod végezni a szükséges változtatásokat, és meg fogod kapni, amire vágysz. Amikor abbahagyod az énről, teről, őről, róluk, vagy rólunk szóló történet mesélését, kevesebb, mint egy pillanat alatt megismered a mélységes igazságát annak, hogy mi jelent annak lenni, aki vagy. Akkor akármilyen történet legyen, ami megjelenik vagy eltűnik, nem érinti azt, aki te vagy. Amikor éjszaka álmodsz, az álmodnak van eleje, van közepe, és van vége. Abban a pillanatban valóságosnak tűnik, de amikor felébredsz nyilvánvaló számodra, hogy álom volt. Hasonlóképpen tudsz felébredni életed álmából is. Fel tudsz ébredni, mielőtt a történetednek vége szakad, ugyanis minden történetnek vége lesz egyszer. A történet közbeni felébredést úgy nevezik, hogy „lucid álom”, vagy „világos álom”. Normál esetben reggel felébredsz, és felveszed annak a történetét annak, aki te vagy. Lehet, hogy folytatsz valamiféle meditációs praxist, de a valódi gyakorlat annak a folyamatos története, aki te vagy. A történetet generáló energia és emóció csalódás, gyönyör, fájdalom és öröm végtelen váltakozását szüli, ami mind az „én” történetének gyakorlata körül forog. A személyes történet mesélése a legtöbb embernek az elsődleges vallása ezen a bolygón. A személyes történet a testre, a fajra, a nemzetre, a vallásra, „ránk” vonatkozik. Ez az, ami miatt planétánk állandó háborúban áll, és amiért te is folytonos hadat viselsz önmagaddal szemben. Ha fel tudod ismerni személyes történetedet, akkor az addig tudattalan történet tudatossá válik. Látod, hogy mi a történet, és eldöntheted, hogy abbahagyod a folytatását, mintha az valóság lenne. A felismerés lehetősége, hogy minden történetünk, legyenek azok akármilyen bonyolultak, és sokrétűek, azt jelenti, hogy bármilyen mélyen plántálódnak genetikus struktúránkba, történetek csupán. Annak igazsága, hogy ki vagy te, nem történet. Igazsága és közelsége minden történettel 28

szemben elsőbbséget élvez. Amikor valamilyen történethez ragaszkodván átsiklasz a ki vagy te igazsága fölött, az önfelismerés értékes lehetőségét mulasztod el. Saját egyéni történeted leleplezése eszközeként megkérdezheted önmagadtól, őszintén és közvetlenül: mi az én történetem? A történet leleplezésének nem az a célja, hogy eltüntesd,vagy, hogy kövesd azt. A cél az, hogy lásd, milyen történeteket mesélsz arról, hogy kinek gondolod magad, vagy hogy kinek kellene lenned. Akármi is a válaszod, el tudod fogadni a lehetőségét, hogy mindez történet csupán? Nem helyes, nem helytelen, nem valóságos. Tapasztald meg valótlanságának a lehetőségét. Vond vissza tudatosságodat oda, ahol nincs történet, ahol nincs gondolkodás. Ha felmerül egy gondolat, lásd, hogy az csupán jön és megy. Se nem helytelen, se nem helyes. Csak egy gondolat, ami nem érinti a végső igazságát annak, aki te vagy.

29

11. A TÖRTÉNETET ÖNKUTATÁS LEPLEZHETI LE Az önkutatás nem a ki vagyok én? állandó kérdezgetése. Az önkutatás létezési mód, életmód. Az a hajlandóság, hogy bármely pillanatban megállj, és megkérdezd önmagadat: Mi folyik itt? Mit gondolunk? Mit hiszünk? Valóság ez? Igazság ez? E nyitott vizsgálódásban van lehetőség felismerni, hogy bármi is legyen a történet, az mindig gondolatokból áll. Lehetnek akármilyen erősek a gondolatok, látszódhat viszonylag akármennyire valóságosnak a történet, az csupán gondolatokból áll. Mélyebben ezeknél a gondolatoknál, azokat megelőzően, azokat követően,és még azok fennállása alatt is, jelen van a ki vagy te igazsága. Bármiféle gondolat helytállóságának tagadása nélkül ez az igazság felfedezhető. Az önkutatás megkérdőjelezi az alapfeltevést, hogy te „valaki” vagy. E feltevés azért kerül ritkán vizsgálat alá, mert rendszerint az követi, hogy „mire van szükségem, mit akarok, mivel rendelkezem, mivel nem rendelkezem”, és így tovább. E történetek miatt azonosítod önmagad személyként, ami elválaszt valódi önazonosságod mérhetetlenségétől. Emiatt korlátozod önazonosságodat egy konkrét formára csupán, egy testre, amely születésnek és halálnak alávetett. Ez az önazonosítás tudatos. Semmi baj az individualizációval, sőt még csak nem is hiba. Az emberi lény evolúciója és fejlődése során ez természetes. Része az emberi létezőség misztériumának. A legtöbb spirituális keresőt az a hiedelem, hogy önmegvalósítását a személyes önazonosulása akadályozza, személyes történetétől való megszabadulásra ösztönzi. De ez a történetnek csak egy újabb fejezete. Nagyon fontos ennek felismerése. A történettől való megszabadulás törekvése csak egy másik irányú történet, egy másik példa az elme hatalmának az erejére. Gyakran megfigyeltem spirituális körökben, hogy a történetek valódi vizsgálata helyett azok elnyomása a cél. Az ilyen elfojtás során a történet látszólag eltávolításra került, de a békét mégsem érik el. Nem tudsz megpihenni a szépségben, és meghaladni önmagadat, amíg elnyomod önmagad történetét. A történet tovább folytatódik, de mivel spirituális keresőként azonosítod önmagad, a tudatos éberségen kívülre tolod azt. A világi kondicionálás helyét egyszerűen spirituális kondicionálás vette át. A történet tovább működik, de most már tudattalanul. Te pedig össze vagy zavarodva, hogy miért szenvedsz még mindig. A folytatódó szenvedés a bizonyíték rá, hogy a történet még mindig mesélés alatt áll. Ha hajlandó vagy, hogy ne címkézd rossznak a szenvedést, akkor lehetőséged lehet, hogy hajlandó legyél egyszerűen azt látni, ami a történet.

30

12. AZ IGAZSÁGOT MONDANI Az önkutatás egyik kifejezésre juttatása, hogy „az igazságot mondd”. Megfigyelésem szerint az emberek gyakran relatív igazságot mondanak ki, például „dühös vagyok”, vagy „megsértettél engem”, aztán elfogadják, hogy ez a történésre vonatkozik. A közvetlen, viszonylagos igazságnak lehet, hogy nagyon jól megfelel, hogy dühös, vagy sértett vagy, de ez nem a teljes igazság. Ez az, ahogyan te magadat érzed. Amit ebben a pillanatban érzel, lehet a viszonylagos igazság, de nem a legmélyebb igazság. Általában úgy értelmezzük, hogy amit érzünk, érzékelünk és tapasztalunk, az a teljes igazság, és értelmezésünk állandósítja a szenvedés ciklusait. Érzéseink, gondolataink, érzelmeink és körülményeink foglalják magukba a személyes történetet. A személyes történetet hisszük az igazságnak. Az emocionális történet, lehet az akár fájdalmas, akár boldog, nem a végső igazság. A történet és az igazság közötti különbségtétel képessége a megkülönböztető bölcsességnek egy aspektusa, amely másfelől az önkutatás természetes mellékterméke. Nagy a zavarodottság önmagunk téves önazonosítását illetően, hogy kik vagyunk, a fizikai test, az érzelmi test, vagy a mentális test. Amikor a fizikai test fájdalmat tapasztal, azt mondjuk „megsérültem, rosszul érzem magam”. Ez az általános szóhasználat. Ha azt mondom, „a testem megsérült, a testem rosszul érzi magát”, ennek teljesen más jelentése van. Amikor az érzelmi test nyugtalan, azt mondjuk, „zaklatott vagyok, kétségbeesett vagyok, dühös vagyok”, ahelyett, hogy „az érzelmeim zaklatottak, düh van jelen, kétségbeesés van jelen”. Legyél akár boldog, akár szomorú, lehetőséged van arra, hogy az igazságot mondd, azt, ami mélyebb, mint az az érzés. Ez a legtöbb embernél radikális, mert amikor szomorúak, csupán azt akarják, hogy ismét boldogok legyenek. A legtöbb esetben erre a természetes vágyra futja. Vagy ha boldogok, mindig ezt a boldogságot akarják érezni, és soha nem akarnak szomorúak lenni többé. A változó feltételek törvénye nyilvánvalóan alaptörvénye ennek a bolygónak. Minden dolog változásnak alávetett – minden objektum, gondolat, érzés, elmeállapot, egészség, és mindezek irányítása – összefoglalva, minden állapot változik. A változás törvénye érvényesül univerzumunk öt elemére. A változás törvénye érvényesül az időjárásban, az évszakokban, a nap óráiban. Ha alá tudjuk vetni magunkat inkább ezen változó feltételeknek, semmint ellenállunk, akkor a boldogtalanság érzése egyszerű boldogtalanság érzés. Nincs több jelentősége annál, mint hogy ez boldogtalanság érzés. E felismerést követve ugyanúgy tapasztalhatod őket, mint ahogy a napot, vagy az esőt. Nincs rá szükséged, hogy mindig süssön a nap, valójában nem is akarod. Minden éppen úgy jelenik meg, ahogy. Minden dolog változásnak alávetett. Mi nincs alávetve változásnak? A te valódi természeted. Bármi, aminek gondolod magad, lásd, hogy változásnak alávetett. Ha ez így van, akkor kísérletképpen tedd félre ezt a meggyőződést, és mondd el az azzal kapcsolatod igazságot, ami marad. Mi nem változik tested változásával? Mi nem változik körülményeid változásával? Mi nem változik, amikor érzelmeid változnak? Az igazat mondd, mindvégig. Ne elégedj meg felszínes, viszonylagos igazsággal. Az igazat mondd, mindvégig, amíg változhatatlan jelenlétként nem ismered magad. Az igazságmondás sokkal fontosabb, mint a megvilágosodás, sokkal fontosabb, mint a boldogság. Az igazmondás iránti rajongás, és aztán az egyre mélyebb igazság révén, személyes történeted, annak minden megrendítő dimenziójában úgy mutatkozik meg, mint ami nem a végső valóság. Önmagadnak a testre, egy múló állapotra vagy feltételre korlátozódó azonosítása a gyökere minden személyes szenvedésnek. Ugyanakkor, minden szenvedés tapasztalata alatt közvetlenül ott lapul a ki vagy te igazsága, feltárásra várva. Te ragyogó, szabad tudatosság vagy. Amikor a ragyogó, szabad tudatosság homályba borul önmagadnak testre, gondolatra, érzelemre, vagy körülményre korlátozódó azonosítása miatt, akkor állandó hazugságban élsz; és ezzel a hazugsággal mindig 31

szenvedés jár együtt. Sokan közülünk nagyon felszínesen éli az életét. Szenvedünk emiatt a felszínesség miatt, mivel mindegyikünkben a lét mélysége él, ami meg akarja ismerni önmagát, ki akarja fejezni önmagát, és szembe akar nézni önmagával. Ameddig megelégszünk a felszínes igazsággal, tragikus módon el fogjuk szalasztani a mélyebb felfedezést. Hatalmas kollektív szenvedést élünk meg ezen a bolygón, mégis, minden ponton megvan az összes képességünk, hogy abbahagyjuk, és az igazat mondjuk – mi van itt? Lehet itt szomorúság, lehet itt harag, de mi van még itt? Mi az, ami ennél is mélyebb? Minden ponton megvan a lehetőségünk, hogy figyelmünket elfordítsuk a jövőtől vagy a múlttól, és e pillanat felé irányítsuk, így önkutatás révén valóban belemélyedhessünk abba, ami végső, ami mindig jelen van.

32

13. LÁSD, AMI MINDIG ITT VAN Mindannyian képesek vagyunk meztelenül úszni a tudatosság óceánjában, ami a valódi én. A valódi én nem a te éned. Az, amiben elméd és tested benne van, ami nélkül semmi, ami él nem létezhet, de amely korlátlanul és áldottan, a te erőfeszítésed nélkül létezik. Azt mondom, áldottan, mert ha rajtad múlna a létezése, hatalmas erőfeszítést kellene tenned, hogy fenntartsd, és biztosítsd, hogy ne haljon meg. Általában, amint az emberek megízlelik valódi énjük nektárját, nagyon szorgalmasan elkezdenek törekedni annak megvalósítására. Az íz önmagában egy misztérium, amellyel kapcsolatban számos metafizikai elmélet alkalmazhatunk, de a misztérium folyamatosan dacol minden elmélettel. Az idea, hogy a ki vagy te igazsága akár egy pillanatra is átjárhatja individuális tudatosságodat, és felfedheti, miből áll az individuális tudatosság, miközben független maradsz az individuális tudatosságtól, leteríti az elmédet. Aztán az elme rendszerint munkához lát, hogy megpróbálja visszahozni az abszolút áhítatnak azt a pillanatát, vagy megtartani azt, vagy megérteni azt, vagy szolgálni azt – általánosságban csinálni vele valamit. Az elme sok kísérletet tesz, hogy „megtartsa” ami már itt van, mindig is itt volt, és ezek a kísérletek szellemi táplálékul szolgálnak a megértés munkáját végző elme tevékenységei számára. Egy nap aztán az individuális tevékenységnek vége szakad. Ahogy a vicc mondja, „… és akkor meghalsz.” Az életedben mindig jelenlévő lehetőség éppen most leállítja a próbálkozását, hogy tegyen valamit annak megszerzéséért aki te vagy, és egyszerűen megpihen a mindig jelenlévő tiszta tudatosság e nektárjában. A mindig jelen lévő marasztalására való törekvés esztelenség. A már eleve létező megteremtésére való törekvés nevetséges. A jó hír az, hogy ez lehetetlen. A rossz hírt annak a már eleve létezőnek, az „ittségnek” a megteremtésére való törekvés jelenti, amely tragikus módon elkerüli a figyelmünket. Mivel energiánkat és gondolatainkat individuális tudatosságunk felé fordítjuk, folyamatosan átsiklunk a mindig jelenlévő, állapot nélküli tudatosság igazsága felett. A tudatosság nem objektum. Az ittség maga. Elménket rendszerint magába szippantja egy objektum, amely az ittségben jelenik meg és tűnik el, és emiatt átsiklunk az ittség természete felett. A tiszta tudatosság az, amelyben ezek a szavak megjelennek, amelyben ez a könyv megjelenik, amelyben minden test megjelenik. Áthat minden szót és testet, és tudatában van saját magának, és veled azonos. Önmagadat tiszta tudatosságként ismerve fel, ébredsz rá önmagadra. Amikor tudatosságról beszélünk, akkor rendszerint az éberség egy bizonyos állapotára utalunk – figyelés valamire, vagy nem figyelés valamire -, mintsem a figyelemre magára. A fókuszált tudatosságot például „figyelemként”, a fókuszálatlan tudatosságot „figyelmetlenségként” azonosíthatjuk. A figyelmetlenség azonossá válik a „nem spirituálissal”, vagy „nem ébren lévővel”. De tudatosság minden állapotban teljesen jelen van. Az egyik állapotban tiszta, fókuszált figyelemmel a jelenre figyel. A másik pillanatban szétszórt, nincs tudatában az időnek, és teljesen szubjektív. Mindkét állapot, a figyelmes, illetve a figyelmetlen, más-más helyzetre jellemző. Ha például valamilyen új dolgot tanulsz, vagy egy feladat végrehajtását tanulod, az elvégzendő feladat megtanulása érdekében sokkal célszerűbb az objektumra fókuszálni, mint nem figyelni rá. Másfelől, ha gondolkodásod átfogó jellegű, mint valamilyen probléma megoldása, vagy művészi alkotómunka esetén, sokkal célszerűbb, ha nincs objektum az elmédben. Amikor a kedvest, vagy a gyermekedet öleled, sokkal helyénvalóbb, ha az időtlenségben, függő állapotban vagy. Szélsőséges példa, hogy az alvás az objektumok és az idő felfüggesztését igénylik, míg az autó vezetés azt igényli, hogy fókuszálj az objektumokra és az időre. A különböző kultúrák és szubkultúrák bizonyos tudatossági állapotokat hajlamosak nagyra-, más, látszólag ellentétes állapotokat pedig leértékelni. Mivel az egyént a közösségi világ kondicionálja, tudatosságát az idő „valós világára”, valamint az objektumok megszerzésére és megtartására fókuszálja. Az e világnézet mellett elkötelezett egyének visszavonulhatnak az ő valódi világuktól, 33

hogy kikapcsolódjanak, de világos marad számukra, hogy hol a valóság. Hasonlóképpen, a legtöbb vallási és spirituális mozgalom a valóságot oda helyezi, aminek a neve „mennyország”, „nirvána”, „paradicsom”, vagy „transzcendencia”. Természetesen, a világnézetek között vannak átfedések, de a végső valóságnak mindegyik az emelkedett állapotot tekinti. Ha azonban abbahagyjuk, hogy az egyik állapotot többre értékeljük a másiknál – akár egy pillanatra is –, akkor felfedezhetjük, hogy maga a figyelem folytonos, és hogy minden állapot a figyelembe és abból kifelé mozog. A figyelmet semmilyen benne megjelenő állapot nem változtatja meg. Radikális felhívás: ne törekedj a figyelem valamilyen állapotának az elérésére, legyen az akár fókuszált, vagy szétszórt, és ne törekedj semmiféle állapot megtartására. Azt ismerd fel inkább, ami mindig jelen van. E felismerés csodálatos eredményeképpen az objektív állapotok tisztábbá, a szubjektív állapotok lágyabbá válnak, és békét találsz minden állapotban. Miközben elméd, tested és munkád fejlesztése hasznos dolog, a tudatosság fejlesztése hatalmas félreértés. Csak azért következhet be fejlődés, mert a tudatosság már eleve jelen van. Ha figyelmedet a „fejlődésre” irányítod, és nem arra, hogy ezt felismerd, a farkadat kergeted körbekörbe, keresve, ami már eleve itt van. Az igazmondás pillanatában felismerheted, „Oh, már megint beleestem a keresés csapdájába”. Tagadhatod, hogy a keresés csapdájába estél, igazolhatod, hogy a keresés csapdájába estél, vagy abbahagyhatod a keresést. Abban a pillanatban figyelmedet rá tudod irányítani a csöndre, amely mindennek a magjában ott van. Arra kérlek, állj meg. Éppen itt. Éppen most. Állj meg. Bármit is keresel, hagyd abba. Bármi is az, amit távol akarsz tartani, hagyj fel vele. Lehet, hogy rémisztőnek tűnik, lehet, hogy érdekfeszítőnek tűnik, lehet, hogy halottnak tűnik, lehet, hogy üresnek tűnik, de ha abbahagyod az elérni akarását, vagy az előle elfutni akarást, nem segíthetsz másképp, csak ha meglátod végül, hogy mi van. A „tudatosság” szót használtam, de ha van valamilyen ideád róla, hogy mi ez, vesd el. Az „Isten” szót szintén használhatjuk, de Isten jelentései a különféle vallásoknak megfelelően mást és mást jelent, és a te egyéni elmédben ugyancsak. Nem számít miképpen próbáltad megnevezni, vesd el a szavakat, amelyeket használtál, és néz meg, mi marad. Néz meg ami itt ragyog, éppen most, anélkül, hogy megnevezni, vagy definiálni akarnád. Egy pillanatra, ismerd fel, ne csak ami benned van, hanem amiben te benne vagy – amibe beleszülettél, amiben élsz, és amiben meg fogsz halni. A mélyebb vizsgálódás szándékával, kutathatsz közvetlenül belül. Felteheted önmagadnak a kérdést: Mi van itt? Szakíts egy pillanatot, hogy csak csendben légy, hogy itt légy, tekintet nélkül arra, hogy mi megy keresztül rajtad. Ismerd fel, hogy te vagy az ittség, amelyen minden keresztül megy. Minden változás, látvány, hang, illat, érzelem, gondolat, információ, esemény, születés, és halál a mindig jelenlévő csenden megy keresztül, ami itt és most van, létezőséged magjában.

34

14. A MEGÁLLÁS EREJE Az önkutatás nem egy olyan út, amely elvezet téged valahová. Olyan út, amely megállít, hogy ne haladj a megszokott kerékvágásodban, így fel tudod fedezni közvetlenül, önmagad, hogy ki vagy te. A megállás ereje leírhatatlan. A megállás pillanatában nincs semmiféle fogalom, mégis jelen van tudatosság. A fogalommentes tudatosság természetes, és inherens módon szabad. Azonnal nyilvánvaló. Annyira megszoktuk , hogy saját fogalmainkat kövessük, hogy még a tudatosságot magát is fogalommá tesszük. A felismerés időtlen pillanatában, hogy a tudatosság anélkül létezik, hogy bármiféle fogalomra lenne szüksége, fogalommal való azonosítása megszűnik. Ami lényegbe vágó tapasztalat. Ezt annak az egyre mélyülő felismerése követi, hogy a tudatosság mentes mindenféle fogalomtól. Ez a valódi szabadság. Az önmagadról alkotott férfi, vagy nő fogalom még csak közelében sem jár önmagad igazságának, hogy tudatosság vagy. Gyakran kíséri félelem a fogalmakkal való azonosulástól a létezőség csendes alapjával való azonosulás felé való elmozdulást, mivel az fenyegetést jelent az élet ismert struktúrái számára. A félelem sokféle álruhájába bújhat, többek között a harag, a dermedtség, vagy a kétségbeesés álruhájába. Ez az egzisztenciális rettegés a templom kapu fölötti vízköpő esetéhez hasonlatos. Ha nem nézel szembe vele, és nem leplezed le, mint az elmének pusztán egy további stratégiáját, képes távol tartani, hogy felfedezd a csendet, létezőséged magjának tudatos békéjét. A nagy mesterek, akik felismerték lényegi természetüket, arra biztatnak bennünket, nézzünk szembe individualitásunk megsemmisülésének e rettegésével. E szembenézés eredménye látszólagos ellentmondás: az individuum szertefoszlik, és individuálisan mégis sokkal megkülönböztethetőbbé válik. A tudatosság egyedülállósága, hogy képes felismerni önmagát az individuális formában, ugyanakkor a mindent megelevenítő erőben is. Egy ponton meg fog jelenni a hajlandóság az individualitás feladására. E hajlandóságban elengedésre kerül a kondicionált individualitás, és az individuális tudatosság a tudatosság egészével egyesültként nyilvánítja meg magát. De előbb mégis csak az arra való hajlandóságnak kell megjelennie, hogy minden olyantól megszabaduljunk, amiben az individuális én felismerhető. Félelem csak azért jelentkezik, mert e veszteségnek a valóságát nem tudjuk elképzelni. E veszteség bekövetkezése valójában nagyon jó hír. Az individuális önazonosság egy olyan burokként fedi fel önmagát, amely az önmegvalósulás édes igazságát fedi. Egy pillanatig csupán, ebben a pillanatban, engedj eltávozni mindent – a keresést, a tagadást, a visszautasítást, a ragaszkodást. Engedj el mindent, és csupán egy pillanatig pihenj meg létezőséged igazságában. Akármi következik ezután, az létezőséged templomával összefüggésben látható és tapasztalható.

35

15. MEGPIHENÉS A SEMMIBEN Miközben ezt olvasod, egyszerűen lazíts. Lazítás közben vedd észre, ha cselekvési hajlamod támad, hogy csinálj valamit ezzel a pillanattal, hogy megpróbáld megtartani, vagy eltaszítani azt. Azt javaslom, az összes ilyen hajlam épüljön azon közlés és a mély önismeret elleni valamilyen védekezés köré, hogy te valójában nem vagy individuális test, hogy valójában nem vagy személy, hogy egyáltalán semmi nem vagy. Az „egyáltalán semmit” az elme félelmetes gondolatnak tekinti: a halál, az értéktelenség, a szükségtelenség gondolataként. A testtel és a gondolatokkal való mély azonosulás miatt ez a félelem nagyon erős lehet. Az elmének a semmiség elleni, üresség elleni védekezési mintái ebbe a félelembe csomagoltan találhatók. Ezek a minták a félelem stratégiai válaszai. Az elme nagyon gyorsan akcióba képes lépni: „Igen, de mit jelent ez? Ez nem lehet úgy. Hogy leszek képes elvégezni a munkámat?” Csak ebben a pillanatban, hagyd, hogy minden ilyen gondolat alábbhagyjon. Hagyd, hogy elméd megpihenjen a semmiben – semmivé váljon, semmit se csináljon, semmit se birtokoljon, semmit se szerezzen, semmit se tartson meg. Ha ebben a pillanatban képes vagy ténylegesen, készségesen, tudatosan, egyszerűen teljesen semmivé válni, egy szempillantás alatt felfedezheted a békét, az expanziót, a semmiséggel járó határtalanságot. Az igazság az, hogy te valóban semmi vagy, de ez a semmi teljes, egész, végtelen, mindenben benne van, és mindenhol ott van. Ez a semmi tudatában van önmagának. Eleve egész, hiánytalan, és kiteljesedett. Ez az elképesztő irónia. Ami elől futsz, és amit keresel, egy és ugyanaz! Tudom, elkerülhetetlenül tapasztalnod kell legalább egy jelét vagy visszhangját a jelen lévő határtalan békének. Ez a te valódi, mindig jelen lévő identitásod visszhangja. Akárhány stratégia keletkezik az elmében – tenni, megtartani, elrejteni, megvédeni, vagy oltalmazni – ez a határtalan béke mindig jelen van, és ez a te valódi menedéked. Ez valójában a te igazi arcod. Nem kell évekig spirituális gyakorlást folytatnod, hogy igazi arcodat megtaláld, mivel az mindig jelen van. Jobb emberré sem kell válnod, hogy igazi arcodat megtaláld. Éppen most, pontosan ott, ahol vagy, ragyog valódi arcod, akármilyen képet alkotsz magadról. De valójában egyáltalán nincs arca, nincs neme, nincs napirendje. Egyszerűen önmagától ragyog, ragyog mint a ragyogás. Gyakran megkérdeznek, miért tévesen önazonosítjuk, és fedjük el első helyen valódi arcunkat. Sok spirituális és metafizikai elmélet létezik ennek magyarázatára, de az egyik, számomra a legérzékletesebb szerint, igazi arcunk felfedésének rendkívüli gyönyörűsége csak arcunk elfedésének rendkívüli szenvedése által válik lehetségessé. Biztos vissza tudsz emlékezni az izgalomra, amit „bújócska” közben átéltél, mint gyermek. Emlékezhetsz rá, hogy a rejtőzés izgalma rövid idő múltán csökken, és utána vágy ébred a megtalálásodnak az izgalmára. Ha életed során vágy ébredt, hogy meg legyél találva, akkor ideje van a megtalálásodnak. Eljött az ideje, hogy abbahagyd a semmiség fogalma elől való rejtőzködést, és visszatérj a semmiség igazságához. Ideje, hogy megpihenj benne. Akkor látni fogod, hogy a téves önazonosság szokása, a kontroll és a rejtőzés stratégiái, a rejtőzés szükségességének kondicionált hiedelmei, mind lelepleződnek, szabadságot biztosítva számodra, hogy egyszerűen csak legyél. Mint tapasztalat, az individualizáció ereje csodálatos, és nincs semmi baj vele. De ez egy rejtőzési tapasztalat. Ez az individuumként való teljes elrejtőzés tapasztalata. Most a teljességnek lehetősége van a ragyogásra, az individuum leleplezése révén. Mindehhez szükség van a készenlétedre, a hajlandóságodra, hogy kinyilatkoztasd, hogy „igen, most valóban készen állok, hogy meg legyek találva”. Természetesen, mivel évmilliók óta rejtőzködsz ennek a partikuláris genetikus formának valamilyen változatában, hatalmas erők fognak jönni és mondják majd, „Ne, még ne, ne teljesen, egy kicsit később. Ez nem a megfelelő pillanat.” Én viszont azt mondom, hogy igen, most, itt van az ideje a 36

megtalálásnak, még ha a múlt mindezen erői előtörnek is. Azután a kondicionálás ezen erői válnak az üzemanyagává a hazavezető utadat megvilágító hatalmas máglyának. Kérd fel minden kondicionáltságodat, álljanak ennek a tűznek a fényébe, hogy felfedjék önmagukat a valódi önkutatás fényében.

37

MÁSODIK RÉSZ

AZ ELMÉN TÚL

MÉLYEBBEN, MINT

AZ ÉRZELEM

38

16. A MEGÉRTÉSEN TÚL BÉKE VAN Ahogy a felébredés folyamata az emberi elmében beindul, az elsők között kerül felismerésre, hogy az élet mérhetetlen sok ellentmondással van tele, hogy a saját és az egyetemes tapasztalatban szép, és borzasztó dolgok egyaránt megjelennek. E felismerés sokkoló hatással van a rendszerre. Rendszerint felébred a vágy, hogy megértsük, mit jelent mindez. Hogy a világ gonosz, vagy jóindulatú? És amennyiben a világ gonosz, akkor hogy szálljunk ki belőle? E vágy a megértés keresésének a kezdete. Megértésért szüleinkhez, tanárainkhoz, kultúránkhoz, és vallásunkhoz tudunk fordulni, és vagy elfogadjuk, vagy elvetjük az ő valóságuk verzióját. Akárhogy is, a tanácstalanság továbbra is fennáll. Bámulatos, de a kegyelem bizonyos pillanataiban tökéletesen tudjuk, hogy egyek vagyunk a világmindenséggel, hogy minden tökéletes. Egy futó pillantás csupán egy kisbaba arcára, vagy a megingathatatlan béke egy hosszabb időszaka, tudatában vagyunk. És azután elkerülhetetlenül egy másik, az iszony, vagy az élet látszólagos értelmetlenségének a tapasztalata következik. Ismételten felismerjük, hogy nem tudunk semmit, és hogy a megértés keresése tovább folytatódik. Ezt azért tudom csak, természetesen, mert ez volt az én történetem is, amíg tanítómmal nem találkoztam, aki arra kért, hagyjam abba a keresést. Addig a pillanatig úgy éreztem, hogy a megértés keresése a legfontosabb dolog. Amikor azonban ezt az „abbahagy” szót valóban teljesen beengedtem a tudatosságomba, felismertem, hogy kétségtelenül volt egy pillanat életem sok pillanata között, amikor le tudtam állítani a keresést. A leállásnak az a pillanata felfedte a békét, amely a megértés mögött van. Abban a békében felfedeztem minden borzalomnak, minden szépségnek, minden kétségbeesésnek és minden relaxációnak a zárványát. De ez a felfedezés nem megértésen keresztül következett be. Amíg a mély megértés pillanatai előfordulnak időnként, az örök béke közvetlen tapasztalatát tartós megértés követi. Rendszerint azért keressünk megértést, mert azt hisszük, el fog vezetni bennünket az igazsághoz. Megpróbálunk minden tapasztalatot megérteni, amellyel szembesülünk, aztán elraktározzuk azokat kis mentális fiókjainkba. Ez egyik példája annak a hatalmas erőnek, amely révén az elme irányítja életünket. De amikor eljön az igazság felismerése, az elme megszűnik irányító eszköznek lenni. Kiváló eszköze a felfedezésnek és a követésnek, de nem az irányításnak. Az elme nem ellenség, semmi baj nincs vele. A tragédia abban áll, hogy mi hisszük az elme következtetéseit valóságnak. E hatalmas tragédia a felelőse minden világi szenvedésnek, és a legmélységesebb szenvedéseknek, legyen az egyéni, vagy kollektív. Arra vagy kondicionálva, hogy megpróbálj mentális megértésre jutni egy emelkedett helyen, de az nem valódi megértés. Vagyis, a megértés birodalma arra terjed ki, hogyan kell cipőt bekötni, jó gyakorlatokat követni, új nyelveket tanulni, vagy magasabb matematikai képleteket megérteni. A megértés ereje, amely az elmének csodálatos képessége, hasznavehetetlen a valódi éned felfedezése terén. Akármit keresel ebben a pillanatban, legyen az világi, vagy spirituális, csak hagyd abba. Lehet, hogy ekkor hatalmas félelem ébred benned, attól való félelem, hogy ha megállsz, meg fogsz halni, soha nem fogsz oda elérni, ahová tartasz. Ez a félelem érthető, de ezután minden nagyszerű lesz, akik téged megelőztek arról biztosítanak, hogy az elme leállása abszolút jó hír. Mélyen a bensődben már tudod ezt. Csak azért nem tudsz egészen hinni benne, mert nem érted. És meg akarod érteni, hogy hatalmad legyen fölötte; legyen egy helye, és legyen meghatározható, mint valamiféle vallásos, vagy spirituális, vagy egzisztenciális dolog. Amit tudsz, azt létezésed legbelsejében, megértés nélkül, erőfeszítés mentesen tudod. Az erőfeszítés akkor merül fel, amikor meg akarod érteni, hogy mentálisan legyél képes tudni, és emlékezz rá, hogy rendelkezésedre álljon, ha bajba kerülsz. Arra kérlek, hagyd abba a megértés keresését most, ebben pillanatban, és nézz szembe a valódi erővel, amely keresésedet táplálta. Ne közelíts felé, ne 39

vesd el, ne ragadd meg. Csupán legyél, a megvalósulás félelmei, aggodalmai, tehetetlenségei, reménytelenségei, kétségbeesései, boldogságai, izgalmai, kitörései ellenére. Lehetséges, hogy egyszerűen itt legyél, úgy, hogy nem értelmezel valamit? Van valamilyen hiedelem, amelyet az individuum túlélése érdekében, az elmével meg kell értened? Ahogy tanulmányozod ennek a hiedelemnek a valóságát, felfedezheted, hogy a ki vagy te igazsága, a tudatosság maga, már ismeri önmagát, már megadta magát önmaga misztériumának, és ebben a megvalósulásban egyre mélyebben ismered önmagad. Ezt követően mindenféle megértés másodlagos, még a minden létező egységének a legmélységesebb megértése is. A ki vagy te igazsága, mint tiszta tudatosság, a létezés teljessége, végtelenül mélyebb és hatalmasabb, mint annak valamiféle mentális megértése. Ennek a felismerésnek a hatásai egészen kivételesek lehetnek, és gyakran követi valamilyen képesség, amely révén kifejezed azt, ahogy ezt a szent könyvekből és szentírásokból ismerjük. De amint a gondolatok azt hiszik, „most már tudom, most már értem, most már az enyém” , a misztérium koncepcióvá válik, egy valamikor a múltban tapasztalt igazság pillanatáról szóló történetté. Az igazság egyszerűsége az, ami azt távol tartja minden koncepciótól, beleértve bármilyen olyan koncepciót, amelyet e pillanatban használhatnál, hogy rámutass. Elérhetőségünkön kívül áll, mivel túl közel van, hogy elérhető legyen. Az elme koncepciói túlságosan távol esnek a ki vagy te igazságának közelségéhez viszonyítva. Egy bizonyos ponton felismered, hogy nem értesz valamit, és megtapasztalod a megadás pillanatát. Paradox dolog, hogy amint felhagysz a megértés igényével, bekövetkezik a megértés; és abban a pillanatban, hogy azt gondolod érted, már nem is érted. Ha hajlandó vagy éppen most, ebben a pillanatban felhagyni minden megértéssel, minden, aminek a megértését korábban kerested napvilágra kerül.

40

17. A FELFOGHATATLAN AJÁNLAT Amit tanítóm ajánlott számomra, és amit én ajánlok a te számodra, nagyon egyszerű. Nincs köze semmilyen speciális hatalom megszerzéséhez. Nem kell szert tenni az elmének semmilyen különleges állapotára. Nincs köze semmilyen képességekhez, legyen az bár együttérző, vagy jóindulatú. Ez arról szól, ami örökkévalóan, kétségbevonhatatlanul, korlátlanul, állandóan jelen van minden pillanatban, minden helyzetben és az elme minden állapotában. Minden ami az elme által megragadható, legyen az akár a legfinomabb és legemelkedettebb állapot, születik, létezik, és meghal. Ami állandóan itt van, az az elme által megragadhatatlan, mert nem objektum. Ha áttekinted az életedet, fel fogod ismerni, hogy ez igaz minden gondolatra, érzelemre, konklúzióra, önmagad meghatározására, vagy más egyéb dolgok meghatározására. Mindezek állandóan születnek, léteznek egy ideig, változnak, azután meghalnak. Nem tudom ezt eleget hangsúlyozni. Az elme számára valószínűleg ez a legnagyobb ugrás: minden, ami elmével megragadható, születésnek és halálnak alávetett. Ebben a felismerésben pillanatnyi rálátásunk nyílik lényegi természetünk állandóságának valódi ismeretére. Önmagunk igazságának semmi köze testhez, gondolatokhoz, érzelmekhez, beteljesülésekhez, emelkedett, vagy lesüllyedt állapotokhoz, amelyek átmenetiek. Akinek gondolod magad, az nem képes felismerni a ki vagy te valóságát. A valóság túlságosan nagy. Akinek gondolod magad, az megjelenik és eltűnik annak a valóságában, aki valójában vagy. Aki valójában vagy fel tudja ezt ismerni. Jogod van ezt felismerni. Ezt senki nem tudja neked megadni, és tőled elvenni. Elfátyolozhatják az elme erői, de a fátyol nem takar el valójában semmit. A fátyolt látva valamit érzékelsz, vagy ösztönösen érzel a fátyol mögött. Ami a fátyol mögött rejlik, az a te lényegi éned valósága. A fátyol egyszerűen a te legutolsó önmeghatározásod. Hajlandó vagy felismerni, hogy a gondolatok egyszerű gondolatok, kiterjedésüket és erejüket tekintve szépek, vagy borzalmasak, de mégsem alkalmasak annak leírására, aki valójában vagy? Hajlandó vagy ezt fontolóra venni? Ha igen, megkérlek, hagyd abba a gondolkodást, csupán egy pillanatra. Ne elnyomd a gondolatokat, hanem utasítsd el, hogy tovább gondold, bármilyen gondolat felmerül, hagyd abba, hogy gondolatot gondolatra építesz. Legyen az nagyszerű, vagy akár értéktelen gondolat, ne tápláld, és ismerd fel, hogy az egy gondolat csupán. Mit tud egy gondolat csinálni? Le tudja írni a tapasztalatot. Tudja a tapasztalatot osztályozni, és elutasítani. De nem lehet tapasztalat. Egy gondolatnak van kezdete, közepe, és vége. Az abszolút igazságnak nincs kezdete, nincs közepe, és nincs vége. Nem jelenik meg, hogy aztán eltűnjön; mindig jelen van. Nem vagyok gondolat ellenes. Akkor miről van szó? A gondolat létezik. A gondolat a kreativitás és megértés csodálatos kifejezése tud lenni – annak kell ismerni a gondolatot ami, és sem lelkesedni nem kell érte, sem ellenezni azt. De ha megszabadulsz a hiedelemtől, hogy a gondolat valóság, elnyered a szabadságot a ki vagy te közvetlen tapasztalatához. Aki vagy, az nem írható le gondolatokkal. Az elme nem tudja leírni forrását, mert az elme a forrásnak egy aspektusa csupán, nem az egész. Te vagy a forrás, és mivel a forrás vagy, fel tudod fedezni önmagad akként.

41

18. A NYELV RÉVÜLETE A nyelv hihetetlen ereje az elmének. De ha gondos vizsgálat alá vetjük, látjuk, hogy fejlődési stádiuma még nagyon kezdetleges. Ezt bárki elismerheti, csupán az alapján, hogy egy tapasztalatát megpróbálja megosztani valakivel. Te tudod, miről beszélsz, de ők azt hiszik, hogy valami másról van szó. Vannak aztán bizonyos szavak, mint például „Isten, „igazság”, „örökkévalóság”, és „én”, amelyek a múltbeli kondicionálás alapján kialakult révületbe ejtenek bennünket. Amikor e szavakat halljuk, mindegyiknek története van, amely mélységesen befolyásolja azok jelentését. Amikor először hallottuk az „Isten” szót, nagyon vasánapi iskolás hangzása lehetett. Talán egy nagy, jóindulatú apát képzeltünk el, aki gondot visel ránk, és szeret bennünket, ha jók voltunk. Azután kinőttünk ebből, de az csak elrejtőzött valahová, és még mindig befolyásol bennünket. Isten még mindig „valaki”. Lehet, hogy egy bizonyos ponton Istent jelenlétként értelmezzük, de ezt a jelenlétet rendszerint „valahol” lévőnek gondoljuk. Ugyanez a helyzet természetesen az „igazság” szóval. Ha az „igazság” szót a család igazsága, a törzs igazsága, a kultúra igazsága kontextusában halljuk, minden egyedi elmében sajátos tudatalatti jelentés kapcsolódik hozzá. A legtermészetesebb módon ez az „Én” szóra is vonatkozik. Ráadásul ezt a szót nagyon el is bonyolítottuk, felosztva azt magasabb énre és alacsonyabb énre, még bonyolultabbá, még összetettebbé téve ezzel a jelentését. A magasabb én a „jó” én, ami Isten felé irányul, az alacsonyabb én a rossz „én”, ami az ördög felé irányul. Ez egy kezdetleges, és teljesen kondicionált révület. Az esetleges tévedések elkerülése végett szeretném tisztázni, mit értek bizonyos általam használt szavakon, mert lehetséges, hogy én nem azt értem alatta, mint amit te gondolsz, hogy értek. Amikor azt mondom „Isten”, semmi olyanról nem beszélek, ami valaha is bármi egyébtől elkülönülhetne. Ugyanez áll az „igazság” szóra. Nem olyan igazságról beszélek, amely változás, személyes vélemény, vagy szavazás hatálya alá esik. Az igazság megváltozhatatlan. Amikor azt mondom „én”, vagy „te”, arról az igazságról beszélek, aki te vagy, ami nem elgondolható, nem bennfoglalható, és nem lehet magasabbra vagy alacsonyabbra, jóra vagy rosszra különválasztani, mert az nem dolog. Téged nem foglalhat magában semmilyen gondolat, legyen az jó vagy rossz, felsőbbrendű, vagy alsóbbrendű, mint ahogy Istent és az igazságot sem.

42

19. AHOVÁ AZ ELME NEM ÉRHET EL Kisgyermek korunkban, mikor kezdtük az emberi lét tanulását, korai kiképzést kaptunk, hogyan kell megkapni, amit akarunk. Kisgyermekként jobban akartunk enni, mint bármi mást, és ösztönösen tudtuk, ha ordítozunk, akkor fogunk még kapni a táplálékból. Az áhított dologért való ordítozással párhuzamosan azt is megtanultuk, hogyan bájologjunk, hogy megkapjuk amit akarunk, ez egyfajta gyermeki csábítás, amely okos, ügyes, kedves, jó, vagy inkább rossz. Ahogy növekedtünk, iskolába küldtek bennünket, ahol megtanultunk olvasni, írni, és számolni. Új célok elérésének a lépéseit tanultuk meg. Ezek az alap lépések az építőkövek, amelyeket nem csak a nyelvből és kultúránkból tanultunk meg, hanem sok más nyelvből is. Nem csak egyszerű dolgokat tudunk leírni, hanem az én nagyon bonyolult és kifinomult kifejezéseit is. Tanulmányaink folytatódtak, és elkezdtünk vágyakozni nagyobb léptékű kielégülések iránt. Életpályát választottunk magunknak, és megtanultuk a hozzálrtés megszerzéséhez szükséges lépéseket, és amikor végeztünk azzal az életpályával, másikra váltottunk. Az óhajtott dolgok elérése érdekében használt technikák és stratégiák először egyszerűek voltak, és az idő előrehaladtával mind összetettebekké váltak. Egy áldott élet bizonyos pontján vágy jelent meg az igazság iránt. Nem pusztán az „én” igazsága, hanem a valódi igazság, a végső igazság, az örök igazság iránt. Ez nem történik meg mindenkinél. Rejtély, hogy ez a vágy egyesekben miért jelenik meg, és másokban miért nem. Jön azonban a probléma, hogy vesszük a megszerzett széles körű tanulási technikáinkat, és megpróbáljuk az igazság megtalálására alkalmazni, és ez elkerülhetetlenül kudarcba fullad. Lehet, hogy ezután más, korábbi verziókkal próbálkozunk, amelyek megadni látszottak számunkra, amit akarunk, és ismét kudarcot vallunk. E ponton, amikor látjuk, hogy kifinomult technikáink használhatatlanok a spirituális vágyaink telesítése terén, elkezdünk visszafejlődni az egyszerű ordítozás felé. Még üvöltözhetjük is az imát: „Segíts nekem, add meg nekem, mutasd meg nekem”. Ez az ima tömör, de rendszerint még ez sem működik, mert annyira elmerülünk saját ordítozásunkban, hogy nem látjuk meg, hogy amiért ordítozunk, az már itt van. Az ordítozás nem működik, ezért valami mással próbálkozunk. Ezt nevezik a reinkarnáció ciklusának. Ez napi ciklus, havi ciklus, éves ciklus, egy egész életre kiterjedő ciklus ki és be, ki és be, és kudarc, kudarc, kudarc. Igen, vannak az igazságnak gyönyörű villanásai útközben, az öröm, egység, megértés, és bölcsesség pillanatai. De amikor ezen élmények véget érnek, elkezdünk ordítozni ismét, vagy keresni ismét, vagy törekedni ismét. Sokan rosszul értelmezik, hogy mit jelent felhagyni a kereséssel. Ez nem azt jelenti, hogy fel kell adni az igazság iránti vágyat. Azt jelenti, hogy abba kell hagyni az igazság keresését, abba kell hagyni, hogy az elmére támaszkodj , hogy az vezényelje, hogyan kerüljön az igazság feltárásra. Azt jelenti, hogy fel kell hagyni azzal a gőgös hidelemmel, hogy te fogod felfedni valamiképpen az igazságot, és te magad fogod azt előteremteni. Ez a hiedelem azon a hazugságon alapul, hogy te elkülönült vagy az igazságtól. Az ebbe a hazugságba vetett nagyon erős hit további tapasztalatait hozza létre a hazugságnak, míg fel nem ismered végül, hogy minden ordítozás, minden keresés, minden számítás, a mind több és több tapasztalat gyűjtése, csak a keresésre irányuló figyelemnél marasztal, ahelyett ami jelen van, és mindig is jelen volt. Valóban megszentelt és isteni pillanata az életnek, amikor az igazság iránti vágy megjelenik. A tragédiát az jelenti, hogy ez a vágy gyakran alakul olyan mentális koncepciókká, hogyan érjük el az igazságot, vagy hogyan hárítsuk el az igazsághoz vezető út akadályait. Ezután ezt a koncepciót imádják, ehhez imádkoznak, és jobban építenek rá, mint az igazságra magára. Az igazság iránti vágy a szívedben érzett sóvárgással azonos. Az ezzel a sóvárgással való mentális kapcsolatot mindazon dolgok jelentik, amelyekkel azért dobálod, hogy megpróbáld távozásra bírni, 43

mert terhes számodra. Nem fog megelégedni semmi kevesebbel, mint a tiszta valódiság, a tiszta létezés. Ha hajlandó vagy abbahagyni, hogy szíved sóvárgását dolgokkal dobáld, abbahagyni a sóvárgás előli menekülés keresését, fel fogja tárni saját beteljesülését. Amikor az elme azt mondja, „menj ide, csináld ezt, próbáld azt”, vissza tudod utasítani, hogy rá hallgass. Feledezheted, hogy valahányszor idementél, ezt csináltad, és azt próbáltad, minden eredmény nélkül maradt. A kérésem az, hagyj abba mindent, légy egyszerűen csöndben. Amikor abbahagysz minden keresést, minden igazolást, minden mentegetődzést, a gondolat milyen hatalommal bír? A megállás milliszekundumában a gondolat annak látszik, ami. Ugyanabban a milliszekundumban felismered az igazság jelenlétét. De a keresés szokása, az a szokás, hogy az elmére, és annak legutolsó, hol található inkább az igazság interpretációjára támaszkodunk, nagyon erős. Így hát a ciklus újra kezdődik. Lehet, hogy már többször megtapasztaltad az örök jelenlét igazságát, amiről az elme nem tud fogalmat alkotni, és nem csupán akkor, amikor a spirituális utat jártad. Tapasztalataid voltak gyermekként, felnőttként, természetben, szerelmi kapcsolatokban, váratlanul, az út közepén, az éjszaka közepén. Nem tudtad előre megtervezni ezeket a tapasztalatokat, és mély kondicionáltságod miatt mégis azt képzeled, hogy te meg tudod csinálni, hogy te létre tudod hozni az igazságot, hogy te meg tudod csinálni, hogy Isten eljöjjön hozzád. Micsoda kellemes, megalázó meglepetés felfedezni, hogy nem tudod, és az igazság, amely Isten, már itt van. Olyan egyszerű. Amit keresel, te vagy. Nem a testedre gondolok, habár a test nem akadály, és magadban foglalod. Nem gondolataidra vagy érzelmeidre, sorosodra, karmádra, múltadra vagy jövődre gondolok, habár ezek sem képeznek akadályt. Mindezek megjelennek, léteznek egy darabig, majd eltűnnek annak a valóságában, ami te vagy. Te már igazság vagy. Tudatosság vagy. A tudatosság szellem. Ismerd fel önmagad, és önmagad fogod látni mindenütt – minden más emberi lényben, minden állatban, minden növényben, minden kőben. Amíg nem ismered fel önmagad, addig csak találgatod, hogyan találd meg önmagad, hogyan kapj többet önmagadból, hogyan ismerd meg, mi vagy,és mi nem vagy. Az elmének nagyon erős szokása az a felismert szükséglet, hogy tudni akarja, mi fog történni, ha leáll a gondolkodás. Végül, csupán le kell állítanod, és csak nézned kell. Minden technikát kipróbáltál, a leállítást kivéve. Ha nem álltál le, akkor még mindig keresel. Ez egyszerű.

44

20. AZ ELME CSENDNEK VALÓ ÖNMEGADÁSA Legerősebb azonosulásunk, amely talán még a testtel való azonosulásnál is erősebb, az elmével való azonosulás. Amikor az „elme” szót használom, meghatározott gondolatokra utalok, olyanokra, mint „én azt gondolom, hogy ez a test vagyok, és ez a személy, következésképpen ez a valóság”. Felhatalmazást adunk a gondolatnak, hogy meghatározza, ki vagyunk. Ha én azt gondolom, fizikai érzékelések vagy észlelések alapján, hogy te tőlem elkülönült vagy, akkor ez a gondolat felhatalmazással rendelkezik, hogy döntőbírája legyen a valóságnak. Elménkben a gondolatok elfoglalják Isten helyét, és egyúttal az ördög helyét is. Háború dúl a jó gondolatok és a rossz gondolatok között. Vágy ébred, hogy több jó gondolatot halmozzunk, hogy azok le tudják győzni a rossz gondolatokat, a fény erői le tudják győzni a sötétség erőit. Arra a hitre vagy kondicionálva, hogy ha a jó gondolatok győznek, akkor magasabb éned győz, és te el fogod érni a békét. Kétségtelenül igaz, hogy az élet tapasztalata bővül, mikor elméd folyama jó gondolatokban bővelkedik. Ugyanilyen mértékben igaz, hogy elméd negatív vagy rossz gondolatokkal való szennyeződése az elme és test mérgezésének a következménye. Ami fölött mégis átsiklasz, az a középpontban honoló mindig békés, folyamatos mozdulatlan tudatosság. De valami elkerüli a figyelmedet, hogy aki valóban vagy, az már békében van. Győzelem és vereség nem érinti azt az igazságot, aki te vagy. Elménk a nap folyamán sok-sok pillanatban inaktív, de mi arra vagyunk kondicionálva, hogy figyelmünket egyedül az elme tevékenységére fordítsuk, és e pontok fölött egyszerűen átsiklunk. Amikor „megállításról” beszélek, e gondolatok közötti csöndre mutatok, amely a forma nélküli tudatosság. Az a jelenlét, és felismerhetjük, hogy mi az a jelenlét vagyunk. Megtanultunk a „gondolkodom, tehát vagyok”-ban hinni, a „vagyok, tehát gondolkodom” igazsága helyett. A kondicionált gondolatok révülete lehet, hogy mély és összetett, de nincs védelme egy olyan egyszerű dologgal szemben, mint a „megállás”. Amikor tudatosan felismered a megállítás e pontját, akkor valódi választásod van. E felismerés előtti gondolataid a múltbeli kondicionáláson, vágyon, vagy averzión alapuló mechanikus elme tevékenységek csupán. E felismerés után tudatosan választani tudod, hogy az igazságot mondod arról, ami mindig jelen van a gondolat előtt, a gondolat után, és a gondolat alatt. A jelenlét lehet elgondolt dolog? E kérdés tulajdonképpen bomlásnak idítja az elme rendezett mintáit. Előidézi a gondolat hatalmas illuzórikus világának az eldobását és elengedését. Kiegyensúlyozását és újbóli kiegyensúlyozását, és újra formálását, és újra feltalálását annak, hogy amit „én”-nek nevezel, az csupán egy gondolat, amire egy másik gondolat épül, és aztán megint egy másik gondolat. A felismerés azon pillanata, hogy mi nem lehet a gondolat, a felismerés azon pillanata, hogy ki vagy te. Ez az elme csendnek való önmegadásának a pillanata. Sokat beszélek a leállításról, de talán nem elég érthetően. A leállítás mindenekelőtt annak felismerése, hogy amint gondolatok merülnek fel, választhatsz: vagy követi elméd a gondolatokat, vagy csendben marad, megengedve, hogy felmerüljenek, anélkül, hogy megérintené őket. Arra kérlek, hogy állítsd le, hogy ne építs gondolatot gondolatra, ne fantáziálj, ne játsz vissza régi eseményeket. Válaszd, hogy az elme csendben marad, és ebben a csendben lehetőséged van felismerni azt, ami mindig csendes, akár vannak gondolatok, akár nincsenek. A leállás először úgy következik be, hogy felismered az elme tevékenységét, és nem követed azt. Az elme tevékenységének a nem követése nem ugyanaz, mint az elmének való ellenállás, vagy a gondolatok elnyomása. A gondolatok nem követésének lazító, megnyitó minősége van. Habár ez ismeretlen lehet számodra, és maga az ismeretlentől való félelem elme tevékenységet generál, a gondolatok követésének a leállítása erőfeszítésmentes. Gondolataid követése és történeteid továbbszövése során átsiklasz a létezés egyszerű és mélységes nyugalma fölött. Megkérlek, hogy ebben a pillanatban ne csinálj semmit. Ha megjelenik egy gondolat – ne csinálj vele semmit. Lazulj bele minden gondolatba vagy érzelembe, amely felmerül, és engedd meg, hogy 45

a természetes nyugalom, aki vagy, elsőbbséget élvezzen a gondolat felett. Ebben a leállásban fel tudod újfent ismerni az igazságát annak, ami mindig itt van, az igazságát annak, aki vagy. Most, ebben a pillanatban, elméddel, válaszd ezt az igazságot. Kösd hozzá elmédet ehhez az igazsághoz, így bármilyen kihívás megjelenhet, az olyan elmével szembesül, amely hozzá van kötve az igazsághoz, az igazsághoz, amely megerősítésre kerül, valahányszor az elme leáll. A leállítás nem gyakorlat. Egyszerűen az alkalom, hogy lásd, ebben a látszólag végtelen gondolat folyamban benne van a választás, hogy nem követed a gondolatokat. A gondolatok nem követésékor az elme leáll, és ami itt van, ami csendes, és ami mindig megállított, felfedhető. A mindig jelenlévő csend felismerése pillanatában felismered valódi arcodat. Felismered Isten jelenlétét. Megvalósítod az igazságot. Ezután nagyobb tisztasággal és intuícióval tudod üdvözölni az élet kihívásait, a fizikai fájdalmat, az érzelmi zűrzavart, vagy mentális felfordulást, mert nem azonosítod többé ezekkel az állapotokkal azt, aki vagy. Te maga a létezés vagy. A létezés tudatosság, amely eleven, és szerelmes önmagába. Ez a te, én, körülmények, érzelmek, jó események és rossz események színháza, Isten színháza. Nem elkerülni, hanem élvezni kell. Együtt vibrálni, könnyezni vele, de ugyanakkor fel is ismerni, „Oh, Istenem, micsoda játék! Micsoda színház!” – és ebben a felismerésben tudni, hogy ki vagy te. Tudatosságként te vagy a színpad amelyen a szereplők mozognak, a vászon, amelyre az élet filmje rávetül, és a megelevenítő erő, amely minden szereplőben jelen van. Akárkinek képzeled magad, akármilyen szerepet képzelsz, hogy játszol, a ki vagy te igazsága most mélyebb, mint a szerep, közelebb van, mint a szerep, és meg is haladja ezt a szerepet. Nem azt aki, egy napon leszel, hanem: aki éppen most vagy, és aki mindig is voltál. A mindig jelen lévő lehetőség bármely pillanatban ráébreszthet önmagad, a tudatosság igazságára. A felébredés az elme csendnek való önmagadásában következik be.

46

21. SPIRITUÁLIS GYAKORLAT Sok olyan emberrel találkozom, akik őszintén meg akarják valósítani létezésük igazságát. Azt kérdezik tőlem „Mit csinálok? Hogyan csinálom azt?” Paradox módon a valódi szabadság utáni vágy végül is csak akkor ismerhető fel, ha nem „teszel” semmit a megvalósítása érdekében. Léteznek gyakorlatok, amelyek során mantrázol, vizualizálsz, leborulásokat, vagy valamilyen önzetlen szolgálatot végzel. Mindezek célja, hogy lecsendesítsék az elmét, így az nem azon gyötrődik, mire van szükség a valódi beteljesülés felfedéséhez. A gyakorlatok kiváló eszközei az olyan elme képességek csiszolásának, mint a fókuszálás, vagy a lemondás. El kell ismernünk, hogy a bennünket szolgáló spirituális gyakorlatok az előttünk járt mesterek ajándékai. De azt is ismerjük fel, hogy a kik vagyunk mi igazsága itt és most van, és hogy minden gyakorlatunk az arra irányuló keresés egy módja, ami már itt van, a szívünkbe visszavezető út megtisztítására való törekvés. A probléma az, végső soron, hogy mindenféle kísérlet, hogy haladjunk valahová, magában foglalja, hogy nem vagy még ott. Az a helyzet, hogy minden olyan tevékenység, amely erre vállalkozik, akadályozza a mélyebb felismerését annak, ami mindig is teljes mértékben megvalósult volt. E pillanatban képes vagy felismerni, mit nem kell gyakorolnod ahhoz, hogy létezz. Ez a legkönnyebb, legegyszerűbb, és legnyilvánvalóbb igazság. Ami azt korszakokon át titokban tartotta, az annak abszolút egyszerűsége, és azonnali elérhetősége. Nehéz ez az egyszerűség, mert gyermekkortól arra tanítottak bennünket, hogy valaminek a teljesítéséhez meg kell tanulnunk, hogy mik a lépések, és aztán gyakorolnunk kell azokat. Ez számtalan esetben szépen működik. Az elme kitűnő eszköze a tanulásnak. De az önmegvalósítás, valamint a legmélyebb inspiráció és kreativitás, közvetlenül az elme forrásából erednek. A megvalósítás nem valamilyen cselekvés, hanem az elme forrásnak való önmegadásának az eredménye. Ha a spirituális gyakorlat az elme leállításának a célját szolgálja, akkor erős szövetséges. Ha viszont azt a hitet mélyíti, amely szerint te olyan valaki vagy, aki valami azért gyakorol, hogy elérjen valamit, amivel a hiedelme szerint még nem rendelkezik, akkor akadály. Az önmagad körüli forgást tartja fenn inkább, mintsem ahhoz járulna hozzá, hogy önmagadba mélyedj. A meditáció mindenkinek mást jelent. Jelentheti a lélegzetre való összpontosítást, egy képre való koncentrálást, vagy számtalan egyebet. De a legtöbb ember esetében ez a meditációs gyakorlat állandósult: „én ez a test vagyok, én ezekkel a gondolatokkal vagyok azonos, én ezekkel az érzelmekkel vagyok azonos”. Előfordulhatnak szünetek, amikor valamilyen formális meditációt gyakorlunk, de azután visszatér a legerősebb gyakorlat: „ez az enyém, én ez a test vagyok, ezek az én kívánságaim, ezt birtokolnom kell, ezt nem birtoklom”, és így tovább. Ez a meditáció! És ez a szenvedés meditációja. És mert annyira általános, nem veszünk róla tudomást. Nem gyakorlatnak gondoljuk, hanem valóságnak. Vannak páratlan szépségű pillanatok, amikor a megszokott meditáció leáll – pillanatok, amikor szerelmesünk karjaiba merülünk, amikor gyönyörű zenét hallgatunk, vagy a napfelkelte színeiben gyönyörködünk. Vannak pillanatok, amikor nem „te” gyakorolsz, hanem egyszerűen jelen van a létezőség. És ebben az egyszerű létezőségben béke, bepillantás, tisztaság, és természetesség van, a létezés erőfeszítés mentes szépsége és nyugalma. De mi erősen hiszünk a mi én meditációnkban, és így ezek a pillanatok rendszerint csak rövid ideig tartanak, mielőtt a szokásos gyakorlat újra nem indul: „Én vagyok ez a test; ez az ami én vagyok. Te vagy az a test; az az, ami te vagy. Ez az én kultúrám; az a te kultúrád. Ezek az én hiedelmeim; azok a te hiedelmeid. Te vagy az én ellenségem; te vagy az én barátom. Te akarsz valamit tőlem; én akarok valami tőled,” és így tovább. Nem szeretnék senkit lebeszélni arról, hogy szüneteket tartson e szokásos gyakorlat során, nevezze 47

ezt a szünetet spirituális gyakorlatnak, táncnak, zene hallgatásnak, természet járásnak, vagy függőágyban való heverészésnek akár. A ki vagy te igazsága azonban egyszerűbb, mint bármi, amit gyakorolni lehet. Másrészt azonban a személyes szenvedés nagyon összetett, és folytatódása érdekében gyakorolni kell azt. Ha szenvedsz, akkor csak vizsgáld meg, és vedd észre, hogy a szenvedésedet gyakorlod. Mivel arra vagyunk kondicionálva és hangolódva, hogy egyéni cselekedeteink által határozzuk meg magunkat, életünket úgy éljük le, hogy nem veszünk tudomást a nyugalom mérhetetlen bázisáról, ami a létezés egyszerűsége. Amikor „szívről” beszélek, ugyanerről a létezésről beszélek. Amikor minden jelenség lényegéről beszélek, a létezés az, amire utalok. Amikor önkutatásról beszélek, akkor létezésről is beszélek, legyen szó akár emocionális önkutatásról, például félelemmel, haraggal, kétségbeeséssel való szembesülés, vagy mentális önkutatásról, például a valóságos éngondolatba való belemélyedés. A létezés nem gyakorlat. Egy gyakorlat bizonyos technikákat tartalmaz, megfelelő- és téves utat, egy hiedelmet, hogy elérsz valahová, és egy jutalmat, vagy megvalósulást. Az abszolút nyugalom igazságára ezek közül semmi nem érvényes. Mire tanítómmal találkoztam, sokféle meditációval megpróbálkoztam. Megtapasztaltam a szépség, a transzcendencia, az igazi tudás pillanatait, de a mögöttes sóvárgás, ami a gondolkodás kísérője, a mögöttes „Hogyan szerzem meg? Hogyan tartom meg? Találnom kell egy utat!” továbbra is működésben maradt. Amikor elmentem Papajihoz, azt mondta nekem, állj le. Átadott nekem egy meghívást, amit én is örömmel átadok neked. Ebben a pillanatban állj le, éppen ott, ahol vagy. Állíts le minden erőfeszítést, hogy megszerezz akármit is, amelyről azt gondolod, hogy megadja számodra beteljesülést, amelyről azt gondolod, hogy megadja számodra az igazságot. Mindehhez a valódi leállásnak csak egyetlen pillanatára van szükség. Ez az egyetlen pillanat a legtöbb ember számára nehezen megfogható, mert ahogy a leállás e pillanatához közelít, hatalmas félelem hullám önti el: „Ha leállok, ha valóban leállok, vissza fogok csúszni, és el fogom veszíteni azt a bázist, amelyet erőfeszítéseim és gyakorlataim révén elnyertem. Még ha nem is vagyok teljesen elégedett, sokkal elégedettebb vagyok, mint voltam. Jobb az életem, az elmém nyugodtabb, a körülményeim jobbak, és mindezt elveszíthetem.” Meglehetősen rendkívüli volt számomra erről a „leállásról” hallani. Biztos voltam benne, hogy valamilyen titkos tudást készül átadni nekem – és megtette. De ez csak azért titkos, mert annyira nyilvánvaló. Nem rejtett. Biztos voltam benne, hogy valamiféle mágikus formulákat fog suttogni a fülembe – és megtette. Azt mondta, „állj le”. Annyira egyszerű volt, majd hanyatt estem. A gondolataim leálltak, és abban a leállásban sokkal több beteljesedés volt, mint amit valaha is el tudtam képzelni. Amit beteljesedésnek képzelünk az kevesebb szenvedéssel, kevesebb konfliktussal, több örömmel, több békével, több elismeréssel, több szeretettel jár. De a valódi beteljesedést nem lehet elképzelni, csak felismerni. Azt mondta nekem, vessek el minden stratégiát, minden technikát, minden eszközt, és csak legyek itt, és fogadjam el, amit ő ajánlott. Hamarosan térdre borultam: „Ő valóban úgy érti, ahogy mondja. Nem egy új mantrát tanít nekem, vagy új gyakorlatot, vagy új hiedelmeket, liturgiát, katekizmust vagy kozmológiát. Nem arról mesél nekem, hogy ’mit jelent mindez’, és hogy ’mi fog történni’, és hogy ’miért történt meg’”. Arra kért, mindezt engedjem el az elmémből. Nem mintha akármelyik hibás lett volna. Csak épp a spirituális koncepcióknak egy zagyvaléka volt, amit alkottam, ami sohasem versenyezhet a kondicionálatlan valósággal. A legszentségesebb szent könyvek , szövegek, és gyakorlatok az igazságból erednek, és az igazságra mutatnak vissza, de kell ott lennie egy pillanatnak, amikor visszaugrasz önmagadba. És ez az ugrás csak most történhet meg, mikor minden olyantól lemeztelenedtél, amit arról tanultál, hogy 48

ki vagy te. Egy másik kérdést is gyakran nekem szegeznek, „Hogyan maradok a leállítottság állapotában?”. De a leállítottság nem állapot. A csend és a csendesség sem állapot. Ez nagyon fontos különbség. Elmédet a relatív nyugalom állapotába hozhatod, testedet pedig ellazíthatod, de a csendesség amire utalok, természetétől fogva mindig nyugodt. Mindig áll. A mentális mozgások, a cselekvések megjelennek, fennállnak egy darabig, és visszasimulnak az állapot nélküli nyugalomba. Egy állapotnak van kezdete, közepe, és vége. Vannak boldog és szomorú állapotok, megváltozott és normális állapotok, magas és alacsony állapotok, de az állapot nélküli jelenlét a nyugalommal azonos. A tudat maga a nyugalom. Aki te vagy, az már ez a nyugalom. Lehet, hogy elméd gondolatoktól – a tevékenységgel kapcsolatos gondolatoktól, vagy a leállásra való törekvéssel kapcsolatos gondolatoktól – eleven, de mindez az állapot nélküli létezésben történik, amely a nyugalom maga. Ha csak azt el tudod távolítani az elmédből, hogy a változatlan nyugalom olyasvalami, ami megcsinálható, vagy gyakorolható, olyasvalami, amit sikeresen, vagy sikertelenül elvégezhetsz, a lét jelenléte végül mint saját éned fedi fel magát számodra. Ismerd fel, hogy az arra irányuló impulzusok, hogy nyugalmat hozz létre, a nyugalomban megjelenő elme tevékenységéből erednek. Az a nyugalom nem halott, vagy üres. Az a tudatosság. Maga a tudat, és te vagy az a tudat. Az el kell érnem a nyugalmat, törekednem kell a nyugalom elérésére, miért nem tudom elérni a nyugalmat? gondolatoknak maga a nyugalom a megfigyelője és tapasztalója. Önmagadat gondolatnak hiszed, és aztán, mivel önmagadat gondolatnak véled azt képzeled, hogy el tudod veszíteni a nyugalmat. Aztán gondolsz egy másik gondolatot arról, hogyan találod meg amit elveszítettél, aztán egy következő gondolatot arról, hogy sikerrel vagy sikertelenül jársz ebben a megtalálásban, aztán egy következő gondolatot arról, milyen nagyszerű, vagy milyen pocsék vagy, mivel sikeres, vagy sikertelen voltál. Mindvégig ez az egyszerű, jelenlévő nyugalom az, amely tudatában van ennek az egész játéknak. Az tapasztalja a játékot, az tapasztalja a játék szenvedését, és végső soron mégsem érinti meg a játék.

49

22. A MENTÁLIS KONSTRUKCIÓK ÁLLANDÓTLANSÁGA Ismert dolog számunkra, hogy a gondolatok befolyásolni képesek tapasztalataink minőségét. Szerelem idején a világot barátságosnak, derűsnek, és szeretetre méltónak látjuk. Mélyen lesújtott állapotban a világ sötétnek, hidegnek, és veszélyesnek látszik. A legtöbb ember tapasztalata szerint az önértékelés pozitív és negatív szélsőértékek között ingadozik. A pozitívabb tapasztalatok keresése, és a negatív tapasztalatok elkerülése határozzák meg a legtöbb élőlény általános, mindennapi stratégiáját. Sajnálatos módon, ha a pozitívumokba belecsimpaszkodunk, a negatívumok elől pedig elmenekülünk, a téves önazonosítás rabszolgasága tovább folytatódik, és az élet tapasztalata korlátozott marad. Lehet, hogy ez nehezen elfogadható, mivel hajlamosak vagyunk, hogy az elme kellemes állapotaihoz, a boldog élményekhez, és a csodás pillanatokhoz ragaszkodjunk. Ha eredményes lenne a ragaszkodás, mi baj lehetne? De minden kellemes elmeállapot természetének velejárója az állandótlanság, így a ragaszkodás nem lehet eredményes. Minden elme állapot és érzés jellemzője, hogy megjelenik, létezik egy darabig, majd eltűnik. A legtöbben úgy élik napjaikat, hogy ezeket a gondolati tevékenységeik során elkerüljék. Az ilyen gondolati tevékenységet elsősorban az a vágy motiválja, hogy visszahozza a múlt csodálatos érzéseit, és hogy eltüntessen minden rossz érzést, ami a jelenben felmerülhet. Amikor tisztán látod a test, érzelmek, gondolatok, állapotok, és képek kérlelhetetlen, könyörtelen állandótlanságát, lehetőséged lesz választani, hogy elengedve az állandóság nélkülit, állandó legyél. Micsoda könnyű választás! Ez már állandóság nélküli. Tulajdonképpen minden tevékenységet, amelynek elválaszthatatlan tulajdonsága az állandótlanság, végül értéktelennek ismerünk fel. Ha hajlandó vagy elfogadni a ki vagy te összes ideáját magába foglaló igazság állandótlanságát, a legmélyebb relaxáció van jelen. Ötéves korod ki vagy te ideája különbözik a tizenöt, ötven, vagy kilencven éves korodétól. Az ideák természeténél fogva állandótlanok. Ismerd fel, hogy a ki vagy te bármiféle ideája állandótlan. Az állandótlannak, legyen az bármi, nincs benne rejlő valósága. Ennek teljes felismerésekor az elme minden tevékenysége leáll. Az elme tevékenysége addig táplálja önmagát, amíg meg nem teremti a szenvedés hatalmas komplexitását. Minden elme tevékenység középpontjában az önmeghatározás keresése áll, de az elme rossz helyen keres. Gondolatokban keres. Objektumokban keres – szerez egy új autót, egy új szeretőt, egy jobb állást, egy nagyobb házat. Még a spiritualitásban is keres, a megvilágosodott „én” keresésében. Az elme tevékenysége mindig azon alapul, hogy valamit elutasít, vagy valamit megragad. Amit az elme elutasít vagy amihez ragaszkodik, az minden állandótlan. Amikor az elme megadja magát az állandótlanság igazságának, ennek a tevékenységnek nem kell semmire sem irányulnia, és az elme csendes. Ekkor az elme elérte a tudatosság óceánját, önmagára úgy ismerve rá, mint ami soha nem volt különálló az óceántól. Igaz természeted változatlansága a tudat folyamatos jelenlétéről ismerhető fel, amely pontosan ugyanaz, mint öt, tizenöt, ötven, vagy kilencven éves korodban. A finom, ragyogó tudat a te valódi identitásod. Amikor ráébredsz, hogy ki vagy te, és rájössz, hogy valamennyi próbálkozásod, amely valami jobb megszerezésére irányul, ami által valami jobbá válhatsz, teljes képtelenség, hatalmas, mély nevetésben törsz ki. Ez a nevetés egyfajta elengedés. Az önmagad igazsága elől való rejtőzéssel eltöltött korszakok millióiból jön, és ezt a gyönyörűséges elengedést a létezés igazságának való végső megadás követi.

50

23. EMLÉKEZET ÉS KIVETÍTÉS Az egyetlen akadály, hogy ráébredj a ki vagy te igazságára az, amit arról gondolsz, hogy ki vagy te. Tényleg ilyen egyszerű. Minden beszélgetésemet kihasználom, hogy keresztül vágjam ezt a gondolkodási folyamatot, ami nagyon erős, mint tudod. Az arról szóló gondolataid, hogy ki vagy te az két szellemi képességből erednek: a múltra való emlékezés képességéből, és a jövőbe való kivetítés képességéből. A múlt és a jövő gondolatai teremtik a ki vagy te jelenbeli gondolatait. Az emlékezés és projekció képességei igazán nagyszerű képességek. Semmi baj a múltra való emlékezéssel, vagy a jövőbe való kivetítéssel. Mindkettő a tapasztalat része, és az emberi lény képessége. Mindamellett ez a képesség azzal a veszéllyel jár, hogy átsiklasz az állandó jelen felett, hogy annyira megigéznek Isten teremtményei, és e teremtmények változatossága, hogy Istenről magáról megfeledkezel. Aztán szenvedés jelenik meg, és epekedés keletkezik az igaz Istennel való újrakapcsolódásra, a szenvedés enyhítésére. Most, mielőtt tovább olvasnál, szeretném, ha becsuknád a szemed, és generálnál valamilyen gondolatot. Mindenki mester ebben, így te úgyszintén használhatod. Lásd magad gyermekként; lásd ki voltál akkor. Lehet, hogy egy kép van előtted, vagy egy benyomás, vagy annak az érzése csupán, hogy tudod, ki voltál akkor. Most lásd magad, mint kamasz, vagy mint fiatalember. Lásd, ki voltál akkor. Lásd önmagad amikor beteg vagy, amikor boldogtalan vagy. Tapasztald a betegséggel járó érzéseket és gondolatokat. Most lásd magad, mikor kicsattansz az egészségtől. Lásd, ki vagy akkor. Érezd az önmagad képéről keletkező benyomásokat, mikor egészséges vagy. Lásd magad boldognak, valóban kiteljesedettnek, és képzeld el azokat az érzéseket. Most lásd magad boldogtalannak, elveszettnek, elszigeteltnek és elkülönültnek. Lásd magad annak, aki képzeleted szerint leszel egy nap. Vetítsd ki magad a jövőbe. Most pedig, ami sokkal fontosabb, lásd, ha egyáltalán elmondható az igazság: mi az, ami ezeket a képeket látja rólad? Mi az, ami tudatában van az érzéseidnek? A ki vagy te fogalmai mindegyik életkorban változnak, megjelennek a múltban, és kivetítésre kerülnek a jövőbe. Ami ezeket a változásokat látja mindig itt volt, mint megváltozhatatlan látás. A látásnak nincs arca, nincs személyisége, és végül, még lényege sincs. Gondolatok nélküli, tulajdonságok nélküli, és jövő nélküli. És mégis, ha vannak tulajdonságok, múlt, jövő, akkor sem hiányzik. Szakadatlan jelen van. Ha képes lennél a másodpercnek ebben a hasadékában meglátni a ki vagy te képének az ürességét, akkor választani tudnál, hogy valamilyen jobb képet hajkurássz, vagy megadd magad az igazságnak, amely egyszerre képtelen, és semmilyen képtől el nem választható. Ez nagyon fontos. A ki vagy te forma nélküli igazsága elválaszthatatlan a ki vagy te bármilyen kifejeződésétől, mert mindent magában foglaló. Most, ebben a pillanatban, a ki vagy te forma nélküli igazsága csak akkor van jelen, ha a test meghal, és mid ezen képeknek vége szakad. Hihetetlen és izgalmas esély számodra forma nélküli igazságként ráébredni önmagadra, mielőtt a test meghalna. Sokan közületek megvalósították ezt. Sokan közületek meg fogják valósítani ezt. Néhányan nem fogják addig megvalósítani, amíg a halálos ágyukon nem fekszenek. Még ha a halál pillanatában is, ha meg tudod valósítani a forma nélküli jelenlétet, amely az élet minden pillanatától elválaszthatatlan, akkor életedet annak a tudatosságnak a fényében fogod leélni. Végső beteljesülésed tanúság lesz a világ számára. Ennek a beteljesülésnek az önmagadról szóló gondolatok az egyetlen akadálya, ez mégsem jelent 51

problémát, mivel te, a tudatosság, képes vagy keresztül látni minden akadályon. Te vagy a látás maga. Teljes és abszolút képesség áll rendelkezésedre, hogy megismerd önmagad, hogy hű legyél önmagadhoz, és hogy kipróbáld magad e tudásban. Ennek során egyre mélyebb és egyre újabb módokon fogod felfedezni, és megismerni önmagad.

52

24. HASONLÍTÁS ÉS BIRTOKLÁS Az elmének egy másik képessége, hogy képes a tapasztalatokat áttekinteni és rendszerezni, a megfelelő kategóriákba sorolva azokat. Ami látható, rendszerezhető, és kategorizálható, az elme birodalmába tartozik. Bizonyos dolgok csúnyák, bizonyosak szépek, bizonyosak jók, bizonyosak rosszak, de aki te vagy, az egyikükkel sem azonos. Aki te vagy, az nem látható. Mindazonáltal közvetlenül tapasztalható, és mindig tapasztalható. Elfogultságunk következtében elménk rendszerező képessége átsiklik a folyamatos tapasztalatán annak, amit nem lehet látni, és ami abszolút ugyanaz mindenkiben, nemre, fajra, kultúrára, idegrendszerre, intellektusra, vagy kifinomultságra tekintet nélkül. Ami közelebb van, mint bármiféle megvilágosodás koncepció, vagy a tudatlanság bármiféle koncepciója. Ha leállítod egy pillanatra az elme összehasonlítási és polarizálási hajlamának kielégítését, micsoda nevetés lesz. Micsoda nevetés! „Hajam van, és kopasz próbáltam lenni. Barna a szemem, és azt gondoltam, kéknek kellene lennie. Nyugati vagyok, és azt gondoltam, keletivé kellene, hogy váljak. Nő vagyok, és azt gondoltam, férfivé kellene, hogy váljak.” Ezek durva példák csupán. Ez igazából sokkal-sokkal finomabb. Az elme rendszerezési, összehasonlítási és polarizálási gyakorlata tragikus módon átsiklik az egyetlen én azonossága felett. Az elme képességeinek fő fókusza a birtoklásra irányul. A tanulás az elmének egy lenyűgöző és csodálatos képessége. Ez a képesség teszi lehetővé a nagy művészeti alkotások, a nagy tudományos felfedezések létét, és a képességet, hogy megtervezz és megvalósíts egy házat, egy ruhadarabot, vagy egy ételt. De ahová az elme nem tud elérni, amit nem tud birtokolni, az a saját képességének a forrása. Amint egy egyedi élet figyelme titokzatos és megszentelt módon saját forrása, az Istennel való újraegyesülés felé fordul, az elme birodalmának semmi haszna. Mivel annyira bele vagyunk szeretve az elme képességeibe, több életet igénybe vehet, hogy ezt az igazságot felfedezze. Nem akarjuk elhinni, hogy van olyan hely, ahová az elme nem tud eljutni. Még csak megfontolni sem akarjuk, hogy létezésünk abszolút igazságának felismerése érdekében esetleg mindent fel kell, hogy adjunk. Nem tudjuk birtokolni az igazságot; az az elme idája lenne. De az igazság felléphet igénnyel a tulajdona iránt, amely mi vagyunk, minden lélek, minden létező. Amikor „leállásról”, vagy „keresésről való lemondásról” beszélek, egyszerűen arra a megrögzött hajlamunkra utalok, hogy olyan módon akarunk valamit megszerezni, ahogyan azt elménkkel megszerezni tanultuk, a gondolkodás, kivetítés, elképzelés, megkülönböztetés, vagy leplezés képességei révén. De az egyszerű létezés egyetlen pillanatában – anélkül, hogy valakivé válnánk, anélkül, hogy valamivé válnánk, anélkül, hogy pontosan értenénk, anélkül, hogy félreértenénk, anélkül, hogy elneveznénk, és anélkül, hogy ismernénk – a felébredés jelen van. Az igazság az, hogy mindegyikünknek vannak ilyen pillanatai, csak elménk képességei iránti elfogultságunk miatt átsiklunk fölötte. Az elme egyik ilyen tiszta és tökéletes pillanatban sincs jelen. De azután az elme ismét előbukkan, és mi folytatjuk az üzleti vállalkozásainkat, a meghatározásainkat, és az arról szóló ideáinkat, hogy ki bántott bennünket, mire van szükségünk, vagy mit kell megismernünk. Az igazi szabadság megvalósításához az elme iránti elfogultságot ki kell metszeni, és hogy kimetszhető legyen, előbb látni kell. Mindőnk számára szükséges, hogy kutassunk, és aztán elmondjuk az igazságot. Az igazmondásban az elmét használjuk, hogy leleplezze és lebuktassa önmagát. Hazugságban az elme hatalomban marad. Amikor az elme lebukott, mély boldogság keletkezik. Azután az egyén intellektuális és kreatív képességeinek, élettapasztalatainak mindegyike boldogan tovább használható az igazság szolgálatában. A meghívás, hogy fedezd fel a szeretetet, igazságot, megvilágosodást, szabadságot, vagy önmagadat, azzal a könyörtelen ténnyel jár együtt, hogy az elme nem közvetítheti azokat. Mindaz, 53

ami valóban tiszta és szabad, megismerhetetlen. Ez az elmének a lealázása. Ezt a lényegi mondanivalót az elme nem tudja megérteni. Ez a mentális átjáró a megadáshoz. Mivel sok dolog megismerésének terén sikerrel jártál, azt reméled, hogy ha elég keményen dolgozol, sikerülni fog. De a valódi szabadság megvalósítása a kemény mentális munkának épp az ellentéte. A kitartás itt annak a reménynek a feladásához kell, hogy az elme el tudja hozni a szabadságot; add fel a reményt, hogy az elme el tudja hozni a szívet, amely szeretet; add fel a reményt, hogy az elme el tudja hozni a megvilágosodást, amely igazság. Ebben a felismerésben az önmegadás természetes folyomány.

54

25. A SZUPER EGO STRATÉGIÁI Az ego, és társa a szuper ego belső mentális hangok, amelyek meghatározni látszanak, hogy ki vagy te. Ahogyan az én ez a test vagyok (ego) meghatározza egyedi valóságodat, úgy azok a gondolatok, amelyek azt határozzák meg, hogy az ego hogyan működik, hogyan válhat jobbá, vagy miért nem fog soha jobbá válni, csakúgy, mint a hogyan működnek mások, a szuperegód hangjai. Egód szimuláció, az én vagyok virtuális valósága, amelyek alapja észlelés, érzékszervi tapasztalatok, és tanulás. Szuperegód egy olyan autoritás szimulációja, amelynek szándéka egód irányítása. Az életed többi szereplőjétől kapott visszacsatoláson alapul. Mind az ego, mind annak továbbfejlesztése, a szuper ego, csodálatos jelenségek. Semmilyen velejáró baj nincs velük. Mindketten különleges szerepet játszanak az emberi tudatosság színházában. Az ego kifejlődése csodálatos, és a szuper ego keletkezése talán még meglepőbb. A probléma akkor jelentkezik, amikor ők rendelkeznek figyelmed és életerőd többsége fölött. Ekkor az élet spontán és hiteles tapasztalatának lehetőségét felfüggeszti a belső harc figyelése: a hangok azt állítják, „én ez, vagy az vagyok”, szemben a „te nem vagy elég ez, vagy az” ellenérvvel. Bizonyos hangok azt mondják, te jó, szép, és kedves vagy, míg más hangok szerint borzalmas, csúnya és silány vagy. Egy egyszerű példa: ha véletlenül beütöd a fejedet, a kezdeti sok és a fájdalom élménye után milyen mentális hangokat hallasz? Szemrehányó hangokat? Ha igen, téged hibáztat, vagy valaki mást, vagy valamilyen tárgyat? Ezeket a hangokat azért adja ki a szuperegód, hogy irányító szerepét megerősítse, rendszerint verbálisan büntet, hogy a fejedet be ne üsd még egyszer. A szuper ego a te belső autoritásod, ahol egód egy része lehasad, és úgy hívja magát, hogy „Isten”, „Anya”, „Apa”, vagy „Guru”. Amikor ezt a szakadást felismered, egy nagy belső harc indul, főképpen a „spirituális” küzdőtéren, ahol a szuper ego el akarja tüntetni az egót. Csak a szuper ego meg akar szabadulni az egótól. Az ego eltávolítása a végső irányítást jelenti. Csak szuperegód akar háborúzni. Ezek a háborús gondolatok természetesen kollektív világunkban, valamint egyéni világunkban is tükröződnek. Itt azonban, szándékunknak megfelelően, arra fordítsd a figyelmedet, ami egós valóságodban zajlik, nem azért, mert történnie kell vagy nem kell valaminek, hanem egyszerűen azért, hogy felfedezd, mit gondolsz valódinak. Becsben tarthatjuk a szabadságot, amelyben a család, a kultúra, és a hatalom részesít, de ez végül is értelmetlen dolog, ha belsőleg egy szimulált autoritás által vagyunk megkötözve. A szuperegóra való támaszkodást attól való félelmed támasztja alá, hogy mi lennél nélküle. Röviden, általában egy mélyről fakadó bizalmatlanság jellemzi belső énünket. Igazából nem hiszünk az általunk követelt szabadságban. A kérdés az, fel tudod-e ismerni a hibát (a fej beütése), és tudhatod-e, hogy mi a baj (a tettek lelkiismereti erkölcsi választásokat vonnak maguk után) a hamis autoritás büntetése vagy jutalmazása nélkül? Az ego/szuper ego megfelelő múltbeli funkciói ellenére, ebben a pillanatban hajlandó vagy-e megbízni abban, amit tanultál? Még radikálisabb megfogalmazásban, hajlandó vagy-e megbízni a legbelső teljességében? Az ego nélkülivé válás ambíciójának jelenléte vészjelzést jelent. Kinek van problémája az egóval? A tudatosságnak van problémája az egóval? Csak a szuperegónak van problémája az egóval, és ez hatalmas probléma. A szuper ego akarja irányítani az egót. Felismerve a szuperegónak az ego fölötti uralkodási hajlamát, szuper-szuper ego teremtése nélkül, egyszerűen üdvözölheted az egót, annak ambícióival, és szükségleteivel együtt. Ebben a pillanatban mindezeket – ego, szuper ego, belső és külső illúzió – örömmel tudod üdvözölni a határtalan tudatosságban, ami valójában vagy. Ezután egy korlátozott hajlamokkal rendelkező nagyon korlátozott emberi lényként tudod megtapasztalni önmagadat. A szuper ego egy másik nagyon gyakori faltörő kosa az „értéktelenség” ideája, különösen olyan 55

spirituális körökben, ahol az önteltségtől való nagy félelem uralkodik. De önteltség és értéktelenség csak két oldala az ego ugyanazon érméjének. Egyik tapasztalatot sem szükséges elkerülni. Mindkettővel képes vagy egyszerűen szembesülni, és azt közvetlenül tanulmányozni. Ha csak egy pillanatra megengeded önmagadnak, hogy teljesen és hiánytalanul öntelt legyél, látni fogod az önteltség abszurditását, színészkedését, ürességét. Ugyanez áll az értéktelenségre. Ha teljesen és hiánytalanul megtapasztalod a valódi, abszolút értéktelenséget, az értéktelenség semmivé válik. A szuperegónak csupán egy másik fegyvereként fogja felfedni magát, aminek semmi köze ahhoz a valósághoz, aki te vagy. Ha elfutsz az önteltség, értéktelenség, vagy bármilyen tapasztalat elől, az életerőt korlátozod. Kétségbeesetten próbálsz azzá válni, amiről azt gondolod, hogy azzá kell válnod, miközben az üldöz, akinek gondolod magad. Másik érdekes csavar a szuper ego felismerésében az, hogy ha a szuper ego megütközik az egóval, kétségtelenül győzni fog. Azért kell neki győznie, mert „Isten” az ő oldalán áll. Ez az autoritás. Az ego feldobhat akármilyen nyamvadt kis vitát, a szuper ego győztesen fog kikerülni belőle, ügy lezárva. A szuperegóra való hallgatásnak, és az általa való legyőzetésnek az impulzusa hatalmas, de az arra való hajlandóság, hogy megállj és megnézd, mi van alatta, fel fogja fedni a szuper ego arcai nagyságának a realitását. Azután látni fogod, hogy a szuper ego csak hang és szenvedély, ami semmi másnak nem jele, mint kondicionált tanulásnak. Csak mert ez az mód, amelyet mi emberi állatok szüleinktől, kultúránktól, vallásunktól megtanultunk, akiknek a hangja nagyon mélyen belénk vésődött. A szuper ego központi stratégiája a jutalmazás és büntetés rendszere. Meglehetősen primitív, de működik. Látnod kell, ahogy önmagadhoz belsőleg beszélsz, és ahogy másokkal beszélsz a jutalmazás és büntetés kifejezéseivel. Máskülönben ez a szuperegónak nevezett gondolat forma, amely azt mondja, „én vagyok a tekintély, én tudom, mi helyes és mi nem”, tudat alatt folytatja működését. Semmi baj a jutalmakkal és büntetésekkel. Nagyon hatékony tanulási eszközök. Határozottan megfelelők lehetnek gyerekek, ölebek, diákok, vagy munkatársak tanítása terén. Számtalan színtéren működhetnek. De amikor az igazság iránti vágyról, és sóvárgásról van szó, akkor a jutalmazás és büntetés stratégiája megzavarja az elmét. Az elme még feltételezi az „igazság osztó”, vagy „igazság bíró” kontrollját. De az igazság kívül esik az elme birodalmán. Kontrollálhatatlanul szabad. Nem lehet jutalmazni és büntetni. Szuper egód elmebeli működésének tanulmányozási módszereként ismételt kérdéseket irányíthatsz közvetlenül befelé, megengedve a válaszok tudatalattiból való szabad felemelkedését. Kérdezd meg önmagadtól a következő két kérdést: Hogyan büntetek? Hogyan jutalmazok? Ne tégy különbséget belső és külső büntetés vagy jutalom között. Ha megállapítod, hogy valamit jól csináltál, milyen ajándékot adsz önmagadnak? Különleges tárgyakat? Lágy, szerelmes szavakat? És ha úgy határozol, hogy valamit rosszul csináltál, mi a büntetés: Durva szavak? Harag? Gyűlölet? A válaszok először nyilvánvalóknak látszanak, olyan dolgoknak, amiket már tudsz. De utána valószínűleg meg fogsz lepődni, és valójában ez az önkutatás lényege: elég megnyílni arra, aminek előzőleg nem voltál tudatában, ami ismeretlen vagy ellenőrizetlen volt – ebben az esetben annak felfedezésére, hogy a szuper ego hogyan nyilvánítja meg önmagát saját elmédben. Az, hogy a válaszok szellemiek vagy szóbeliek, megvilágosodottak vagy világiak, teljesen lényegtelen. Lásd, érezd, és tapasztald elmédben, ami ebben a kutatásban feltárult. Lehet, hogy sokkal több jutalmazási stratégiád van, mint a büntetési stratégiád. Lehet, hogy ugyanannyi. Lehet, hogy azért bünteted önmagad most, mert megbüntetted magad ezelőtt. A kulcs az, hogy hajlandó légy rossznak vagy jónak minősítés nélkül látni saját elméd működéseit, anélkül, hogy hatalmat biztosítanál a 56

strategizálásnak. Lásd, van-e belső égés, ami a stratégiák feltárásakor előfordulhat. Ha van belső égés, és nem térsz ki előle, hanem átengeded magad neki, mit fog ez feltárni? Amikor az elme reaktiválódni kezd, szakíts egy másik pillanatot, hogy elengedj minden stratégiát, hogy teljesen felfedezd, ami ott van mindenek alatt, mindenek előtt, ami mindig itt van, amit nem lehet érvényteleníteni, és amit nem lehet jutalmazni.

57

26. AZ ÉRZELMEK KÖZVETLEN TAPASZTALÁSA Az én vagyok kérdéseket gyakran az érzelmekkel kapcsolatban tesszük fel. Sokan azt kutatják, hogyan szabaduljanak meg az olyan nehéz érzelmektől, mint harag, félelem, és bánat, és hogyan találjanak több olyan kellemes érzelmet, mint öröm, boldogság, és üdv. A szokásos boldogság keresési stratégiák vagy elnyomják, vagy kifejezik a negatív érzelmeket, abban a reményben, hogy azok kikerülnek a látókörből, vagy elengedésre kerülnek. Sajnálatos módon semelyik út nem tükrözi a belső én igazságát, amely a létezés mozdulatlan tisztasága, amely mélyebben van, mint bármely érzelem, és érintetlen marad minden érzelemtől. Természetesen vannak pillanatok, amikor helyénvaló dolog elnyomni, vagy kifejezni valamely érzelmet. De más lehetőség is van: sem elnyomni, sem kifejezni. Én ezt „közvetlen tapasztalatnak” nevezem. Közvetlenül tapasztalni egy érzelmet azt jelenti, hogy nem tagadom el, és nem is dagonyázok benne, és ez azt jelenti, hogy nem szőhetsz róla történetet. Nem mesélhetsz olyanokat, hogy kivel történt, miért történt, miért nem lenne szabad megtörténnie, ki a felelős, vagy ki a hibás. Minden, úgynevezetten „negatív” vagy „pozitív” érzelem közepette fel lehet fedezni, hogy mi van a magban. Az igazság az, hogy amikor valóban átélsz egy negatív érzelmet, az szertefoszlik. És amikor valóban átélsz egy pozitív érzelmet, az gyarapodik, és vég nélküli. Viszonylagosan tehát léteznek negatív és pozitív érzelmek, de a kutatásban csak pozitívak vannak: vagyis a pozitivitás jelenti az abszolút tudatosságot. Mivel kultúránkban ezt a meghökkentő kijelentést nem sok minden támasztja alá, életünket a pozitív érzelmek hajszolásával, és a negatív érzelmektől való meneküléssel töltjük. Amikor teljesen, történetmentesen átélsz valamilyen negatív érzelmet, azonnal megszűnik létezni. Ha azt hiszed, teljesen átélsz egy érzelmet, és az teljesen intenzív marad, akkor ismerd fel, hogy van még valamilyen történet, amit el kell mesélni róla – milyen nagy, hogyan nem leszel képes soha eltüntetni, hogyan fog mindig visszatérni, milyen veszélyes azt megtapasztalni. A pillanatnak bármilyen története lehetséges, a halogatások lehetőségeinek a száma végtelen. Amikor például ingerültté válsz, az a szokásos tendencia, hogy eltünteted azt a valamit, ami ingerültté tesz, vagy szemrehányást teszel önmagadnak, vagy másvalakinek, vagy másvalaminek, mint az ingerültség kiváltó okának. Ezután az ingerültség körüli történet elkezd fejlődni. Valójában lehetséges, hogy semmit se csinálj az ingerültséggel, hogy ne told a tudatosságon kívülre, hanem közvetlenül tapasztald azt. Abban a pillanatban, ahogy az ingerültség megjelenik, egyszerűen, hiánytalanul, teljesen, és szabadon ingerült lehetsz, anélkül, hogy kifejeznéd, vagy elnyomnád azt. Általánosságban, a közvetlen tapasztalat gyakran tár fel mélyebb érzelmeket. Az ingerültség valószínűleg csak egy felszíni fodrozódás. Az ingerültségnél mélyebben lehet, hogy valójában harag, vagy félelem van. Megismétlem, nem az a cél, hogy eltüntesd vagy elemezd a haragot vagy a félelmet, hanem az, hogy közvetlenül tapasztald azt. Ha harag vagy félelem mutatkozik az ingerültség mögött, akkor hagyd tudatosságodat mélyebbre menni; hagyd önmagadat korlátlanul, teljesen haragudni, vagy félni, anélkül, hogy cselekvéssé változtatnád, vagy elfojtanád. A félelem gyakran a legnagyobb kihívás, mert azt az emberek szokás szerint megpróbálják távol tartani. Természetesen, miközben távol tartani próbálják, még nagyobbra nő, még közelebb kerül. Én azt tanácsolom, hogy nyílj meg valóban a félelemre; így anélkül tudod tapasztalni az ijedtséget, hogy bármiféle szükség lenne azt mondanod, hogy félsz, és hogy követnéd a félelem bármiféle gondolatát. Egyszerűen csak tapasztald a félelmet magát. Amikor a félelem közvetlen tapasztalásáról beszélek, nem a fiziológiailag helyénvaló félelemről 58

beszélek. A fizikai félelemre adott válasz, harcolj vagy fuss, természetes és helyénvaló válasza az emberi szervezetnek. A testbe van huzalozva, annak túlélése érdekében. Példának okáért, helyénvaló dolog félreállni a közeledő busz elől. De a félelmek, amelyekkel én a közvetlen szembesülést javaslom mindvégig a pszichológiai félelmek, azok a félelmek, amelyek energiáinkat és figyelmünket szükségtelenül a védelemmel és a védekezéssel kötik le, úgymint az emocionális kíntól való félelem, vagy a veszteségtől és a haláltól való félelem. Amikor a pszichológiai félelemmel szembesülünk inkább, mintsem ellenállunk neki, és elfutunk előle, az gyakran egy még mélyebb érzelmet tár fel. Egy mély szomorúságot vagy sérülést lehet a félelem alatt felfedezni. Ez szintén közvetlenül és hiánytalanul tapasztalható, nincs szükség történetre. Ha hajlandó vagy ezeket a emocionális rétegeket mindvégig megtapasztalni, végül ki fogod puhatolni, mi jelenik meg úgy, mintha mély szakadék lenne. Ez a szakadék az, amit az elme semmiségként, ürességként, testnélküliségként észlel. Ez egy fontos pillanat, mert az arra való hajlandóság, hogy abszolúte semmi legyél, hogy ne legyél test, azonos az arra való hajlandósággal, hogy szabad légy. Mindeme további emocionális állapotok a semmiség tapasztalata elleni védelemnek a rétegei – annak a halála, akinek magadat gondolod. Amint a védelmek leállítva, amint az ajtó nyitva, teljes mértékben szembesülhetsz ezzel a semmiséggel, amitől féltél. Ez a szembesülés a valódi önkutatás megnyilatkozása, az igazság titkos drágakövének a megnyilatkozása, amely egész végig saját szíved legbelsejében rejtezett. A felfedezett gyémánt te vagy. Ez egy óriási felfedezés, de neked magadnak kell felfedezned. Ha hajlandó vagy mélységesen, teljesen megtapasztalni bármilyen emocionális állapotot, fel fogod fedezni, hogy annak belsejében ugyanaz az érintetlen tudatosság szembesül önmagával, mivel mindkettő a tapasztaló és a tapasztalt. Ha ezt az igazságot első kézből fel tudod fedezni, szabaddá fogsz válni az úgynevezett negatív állapotok előli meneküléstől, és az úgynevezett pozitívak felé való rohanástól. Meg fogsz szabadulni veleszületetten állandótlannak mind az elutasításától, mind a hozzá való ragaszkodástól. Meg fogsz szabadulni, hogy valóban találkozz önmagaddal, és hogy boldoggá válj ebben a találkozásban. A tudatosságban felmerülő bármilyen érzelem teljes mértékben szembesülhet a tudatossággal, anélkül, hogy történetekbe kellene rejteni, vagy elemezni kellene. Hajlandóságodon múlik, hogy ne kövesd az elme működését, hanem csak csendben maradj, és teljes egészében tapasztald, bármilyen érzelem felmerül, látni fogod, hogy az semmi. Az érzelmeket csak a gondolkodás fogja össze, legyen az akár tudatos, akár tudatalatti gondolkodás. Rendelkezel az erővel hogy egyszerűen leállítsd, és azt mondd, „félelem, harag, bánat, kétségbeesés – rendben, jöhet”. Amikor azt mondod, hogy „rendben, jöhet”, és valóban úgy is gondolod, és valóban nyitott vagy, az érzelem nem tud jönni, mert abban a pillanatban nem mesélsz róla szóló történetet. Javaslom, próbáld ki te magad. Félelem, harag, bánat vagy kétségbeesés csak történethez kapcsolva léteznek! Igen, ez egy meghökkentő, egyszerű, mégis mélyen gyökerező felfedezés. Ez óriási! A lényegét tekintve azt tudod felismerni, hogy ami elől menekülsz, az nem létezik, és ami felé rohansz, az mindig itt volt. Amikor Kolumbusz és más felfedezők felfedezték az „új világot”, mindannyian azzal tértek vissza, hogy „sokkal több minden létezik a világban, mint amiről eddig tudtunk, a Föld nem lapos”. De sokan erre azt felelték, „Oh, nem, én nem megyek el oda. A tengeri szörnyek meg fognak enni. Le fogok esni a Földről.” Ugyanilyen kezdetlegesen tekintünk az érzelmekre is. Ha hajlandó vagy leesni a Föld széléről, látni fogod, hogy te magad tartod a Földet, és nem tudsz „leesni” önmagadról; csak mélyebbre tudsz menni önmagadba. A spektrum ellenkező végén, a nyugati spirituális kultúrában különösen, az emberek tökéletesen nyitottak érzelmeik megtapasztalására, mert az a mélység érzését, és a szabadság érzését biztosítja 59

számukra. De ennek következtében lehet, hogy mindenféle érzelem megtapasztalásától elhatárolódsz. Érzelmi lénynek definiálni magad lehet, hogy egy lépéssel mélyebb, mint tisztán mentális lényként definiálni magad, de még ez sem jelenti a teljes hazavezető utat. Amit az érzelmi lényként való öndefiníciódban elkerülsz, az az érzelemnélküliség, a semmiség, az üresség. Amint megtapasztaltad a tiszta ürességet, közvetlenül tudod, hogy nem vagy definiálható semmilyen mentális vagy emocionális állapottal, és ez a tudás szabadság. Amikor nem emocionális állapotokkal definiálod önmagad, akkor az érzelmek szabadon felmerülhetnek, mert nem hordoznak semmiféle jelentést arról, aki te vagy. Közvetlenül tudod, hogy minden állapot egyszerűen átvonul a tiszta téren, ami a te valódi természeted. Azt javaslom, válaszd a tiszta lét szívébe vezető teljes utat, ne tüntess el semmilyen érzelmet, ne dramatizálj és ne dicsőíts semmilyen érzelmet, hanem fedezd fel, amire minden érzelem felhív, hogy halj meg annak számára, aminek gondolod magad, mielőtt az, akinek gondolod magad, meghal.

60

HARMADIK RÉSZ

MEGOLDÁS

A SZENVEDÉSSEL VALÓ

KAPCSOLAT

61

27. A SZENVEDÉS GYÖKEREI A tudatlanság a szenvedés gyökere. A „tudatlanság” szó használatakor arról beszélek, hogy nem vesszük figyelembe a ki vagy te igazságát, valamilyen probléma vagy a szenvedéssel való azonosulás érdekében. Valójában önmagad korátlan igazságának figyelmen kívül hagyása, az isteniség örök jelenlétének, a létezőségnek magának a figyelmen kívül hagyása a forrása az állandó szenvedésnek. Az állandó szenvedés akkor következik be, amikor boldogság, igazság, és szabadság fogalmaidat különállónak látod attól, aki már vagy. Amikor szenvedésről beszélek, akkor nem arról az együttérző szenvedésről beszélek, amit az ember a világ kínszenvedésének tanújaként tapasztal. A szenvedés ennek a kínszenvedésnek a visszaigazolásaként tapasztalható. Része az élet szövetének, és helyénvaló. A szenvedés ráadásul szükséges része is lehet az életnek. Állandó szenvedés alatt én azt a szenvedést értem, amit te „szükségtelennek” neveznél, amikor elmédben teljesen a saját világod drámai, számtalanszor ismételt történeteiben élsz. A szükségtelen szenvedés valójában a szenvedésnek való ellenállás. A szükségtelen szenvedés egy pillanat alatt elengedhető, rendszerint mégis állandósul, az emocionális fájdalom elől való szökési kísérletként megvalósuló mentális és emocionális tevékenység ciklusai révén. Napjainkban iszonyatos és tragikus események zajlanak földkerekség szerte. Természetesen tudatában vagyunk a borzalomnak és szenvedésnek, ami Afrikában, városaink utcáin, családjainkon belül, saját otthonainkban, és saját pszichénkben zajlik. A szenvedésnek való véget vetés nem azt jelenti, hogy nem veszünk tudomást a szenvedésről. A te vagy örök igazságának megfelelni nem azt jelenti, hogy bármit is figyelmen kívül hagyunk. Amivel leszámolsz, az a szenvedéshez való kötődésed. Ez nem azt jelenti, hogy valamilyen helyettesítő megvilágosodás, mennyország vagy nirvána ideájához való kötődést teszel magadévá. Azt a felismerést jelenti, hogy képes vagy ráeszmélni önmagadra, mint olyanra, ami az élet teljességétől elválasztatlan. Amilyen mértékben hajlandó vagy megálljt parancsolni a tudatlanságnak, olyan mértékben vagy hajlandó valóban megismerni önmagadat. Az emberek gyakran úgy vágnak bele a spirituális életbe, mint napi életük szenvedései elől való menekülésbe. Ez törvényszerű dolog. Ily módon kezdjük, de nem ily módon végezzük. A vég, amely a megadás, az a felismerés, hogy menekülni nem lehetséges, és nem is szükséges. Ez azt jelenti, hogy bármi merüljön is fel a tudatosságban azt teljesen átöleljük, ahelyett, hogy figyelmen kívül hagynánk. Ez az átölelés nem passzív elfogadás, vagy beletörődés, hanem a tudatosság (szubjektum) mélységes elfogadása a tudatosságbeli megnyilvánulás (objektum) iránt. A tudatosság (szubjektum) összeölelkezése a tudatosságbeli megnyilvánulással (objektummal) teljes tudatosságot mutat. Amikor a tudatosság elfogadja önmagát a „másikban”, akkor a kondicionált hiedelmek, hogy elkülönülsz valaki mástól, hogy kisebb vagy nagyobb vagy valaki másnál, elveszítik a hatalmukat. Ezek a megkülönböztetések megszűnnek valóságnak lenni, tekintet nélkül fajodra, nemzetedre, illetve spirituális meggyőződésedre. A „különbség” egy elképzelt történetnek fog számodra megmutatkozni. Sokan élünk kiváltságos és drága életet. Talán még te is felismered életedben a drágaságot. De felismerésednek semmi haszna, ha nem ismered fel , hogy életed kiváltsága nem a Közel-Keleten, vagy bármelyik gettóban történtek elől való menekülés. Mindez egy én. Az arra való hajlandóság, hogy igaz legyél, arra való hajlandóságot jelent, hogy önmagadat lásd mindenütt. Az emberek azt kérdezik tőlem, hogy a spirituális felébredést követően van-e gyűlölködés, népirtás, és folytatódik-e az erőszak a világban. Igen, ez lényeges. Lényeges, mert mindez saját elménk tükröződése. Semmi olyan nem történik a világban, ami nem történik meg saját elméinkben. Ha hajlandó vagy meglátni ennek az igazságát, megtapasztalni ennek a borzalmát, és végül meglátni azt is, ami örökre érintetlen marad, ami szabadnak ismeri önmagát. Ebben az élő tudásban, ami 62

semmit nem hagy figyelmen kívül, lehetséges, hogy hasznossá tedd önmagad minden élet számára.

63

28. A SZENVEDÉS DEFINÍCIÓJA Mind az egyén, mind az emberek összességének a szenvedése onnan ered, hogy elfeledkezel a ki vagy te igazságáról, a ki vagy te története, vagyis az ego kedvéért. Az egyéniségét éppen csak érezni kezdő kétéves számára a történet kezdetben nagyon élvezetes és nagyszerű lehet, ami arra ösztönzi az elmét, hogy kövesse, és építsen rá. Változatlan, hogy a történetbeli szereplőre való korlátozódás hitével szenvedés jár együtt. Ez nem más, mint hazugság. Te nem csupán egy történetbeli szereplő vagy. Te a létezés teljessége vagy. A hiedelem, hogy szereplő vagy csupán a történetben, sőt, lehet, hogy maga a főszereplő, hatalmas mérvű támogatást igényel. Megragadni a történet élvezetes aspektusait, az olyan dolgokat pedig, amelyek a „jó” történetet elronthatnák, igyekezni távol tartani. Azután azoknak igyekezni szemrehányást tenni, akik nem értenek egyet a történettel, vagy valami módon nem szentesítik, vagy nem segítik elő a számodra értékes történetet. A végén beáll egyfajta kimerültség. Végül az ego leereszt, mivel valamilyen fizikai, mentális, vagy emocionális dolog történik, amely a történet összeomlását okozza. Az elme ezután elkezdi kifejleszteni kivetítő erőit, és elkezd keresni, hogy kikerüljön a leeresztett állapotból, és hogy valamilyen utat találjon önmaga egy jobb változatához. A felfúvódásnak ezt a keresését aztán egy érzelmi hullámvasút követi: az „én nagyszerű vagyok, én borzalmas vagyok, én szép vagyok, én csúnya vagyok; az univerzum megadja, amire szükségem van, az univerzum megtagad tőlem mindent” hullámvasútja. Ezt majdnem mindenki elmondhatja magáról. Amíg van remény, hogy az „én nagyszerű vagyok, én borzasztó vagyok” hullámvasútja stabilizálódhat, ezt a reményt rágombostűzöd a stabilizációs történet szereplőjére. Valójában semmi remény, hogy a szereplő stabilizálódjon a történetben, mivel az egyre kiterjedtebb külső és belső események folyamatosan manipulálják őt. Valójában azonban a lelki egyensúly, vagy stabilitás már jelen van. A valóság tartja fenn a történetet. Nincs elkülönülve a történettől. Átitatja mind a szereplőt, mind a történetet. A személyes önazonosítás hatalmas szenvedése olyan dolog köré összpontosul, ami még csak nem is létezik. A ki vagy te története valójában nem létezik. A személyes önazonosítás egy gondolattal kezdődik, azzal a gondolattal, hogy erőt gyűjt, mivel meghajtja fejét, és naponta gyakorol. Azután további gondolatokat gyűjt ennek támogatására, gyarapítására, és hogy tökéletesítésére törekedjen. A ki vagy te gondolatot egy a gondolatok láncolatából felépített, elme generálta szereplőként kell elképzelni. Amikor a ki vagy te gondolatot alapos vizsgálat alá vesszük, akkor semminek találjuk. A személyes önazonosulásnak az „én”-nel, testtel egóval kell beérnie, ha meg akarja kapni, amit akar. Talán a test több táplálékot, több védelmet, vagy több öltözéket akar. Talán az ego több hatalmat, több státuszt, több felismerést, több megvilágosodást akar. Bárki láthatja, aki belenéz az életébe, hogy ha ez a többért való hajtás kibillenti az egyensúlyból, akadályozhatja őt az egyszerű létezés tökéletes öröme és beteljesedése felismerésében. Éppen az állandó szerzés nélkül, ha ezzel a pillanattal teljesen egyesülsz, ebben a pillanatban több, mint elegendőt találsz a létezés üdvösségéből. De amíg az individuum történetéhez ragaszkodsz, akinek többet kell szereznie, és többet kell megtartania, az abszolút beteljesedés, ami létezésed igazságaként mindig jelen van, el fogja kerülni a figyelmedet.

64

29. A FÁJDALOM ÉS A SZENVEDÉS KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉG Kapok időnként kérdéseket a fájdalom és a szenvedés különbségéről. A fájdalom a test egy konkrét időbeli érzéklete. A szenvedés időben elhúzódó, és valamilyen történetnek kell kísérnie, amely a fájdalomról, szól. A történetnek természetesen végtelen sok ága és változata lehetséges – ki okozta a fájdalmat, miért, mikor, hogyan, mi a metafizikája – de a történet részletei magával a fájdalommal kapcsolatos figyelemelvonásra, ellenállásra szolgálnak csupán. A legtöbben nem hajlandók feladni mentális és emocionális szenvedésbe való befektetésüket. A szenvedés leállítására való hajlandóság esetén, vagyis, ha abbahagyod a fájdalomról szóló történetet, a fájdalom úgy tapasztalható ahogy van. Amit korábban elviselhetetlennek gondoltunk, az nyitott elmével megtapasztalható, mert az elme nem tapad többé a tapasztalatnak semmiféle ideájához. Az elme nyitott. Eldobott minden definíciót. Amikor a fájdalom nyitott elmével találkozik, akkor a fájdalom, mint minden jelenség, felfedi a magjában lévő igazságot. A szenvedés mentális, emocionális és fizikai szűkülés a fájdalom körül, a fájdalom története, igazolása, okolása, szentimentalizálása, és dramatizálása körül. Ha hajlandó vagy rá, hogy a felmerülése pillanatában azonnal, egyszerűen és közvetlenül megtapasztalj bármilyen fájdalmat, fel fogod fedezni, hogy a fájdalom lényege intelligencia, tisztaság, öröm, béke – ami az üdvösség lényegéve azonos! A fájdalom történetének a követése során ez az eszköz elkerüli a figyelmedet, és a fájdalom potenciálja veszendőbe megy. Alá szeretném húzni, hogy a fájdalom enyhülését kívánni természetes és helyénvaló. A gyógykezelések, a szeretett személy ölelése, a természettel való bensőséges kapcsolat, a zene és a művészetek iránti rajongás mindegyike használatos a fájdalom enyhítésére. Egyikkel sincs probléma. A probléma a fájdalommal való szembesülés választhatóságának, a fájdalommal való szembenállás abbahagyhatóságának a fel nem ismerésében áll. Általában nem ismert, hogy szabadságodban áll abbahagyni, és a meghitten szembesülni azzal, amitől bármilyen szinten szenvedsz. Az ilyesféle választás felismerésének a hiánya mint valamiféle kínvallató áldozatát tart téged megkötözve. A meglepetés az, hogy ez a választás annak a felfedezése vár, ami ott él és ott várakozik mindenkinek a szívében – a mindent átfogó tudatosság, szeretet, amely meggyógyít mindent, még a halált is. Ki tudná megmondani, milyen fájdalom fog életedbe lépni? Bizonyára mindegyikünk tapasztalt már ilyen vagy olyan fájdalmat. Ha a megadást, elméd fájdalomra való valódi megnyílását a fájdalom felmerülésének a pillanatában tapasztalnád, mindegy, hogy a fájdalom fizikai, emocionális, személyes, vagy világi, akkor felfedeznéd a bölcsesség titkát. E felfedezés révén nem vagy többé belefeledkezve a személyes fájdalomba, és ekkor kevesebb a nyafogás, a visítás, a sírás, a „mi van velem?” Micsoda megkönnyebbülés. Ez a „kevesebb” óriási dolog, mivel amikor a személyes fájdalom története nem domborodik ki többé, olyan fájdalmat is megtapasztalhatsz, amelyről sejtelmed sem volt – szomszédod fájdalmát, szüleid fájdalmát, gyermekeid fájdalmát, az univerzum fájdalmát – és ekkor nem harcolsz azzal, ami fájdalmas, és nem rejtőzöl el a várható jövőbeni fájdalom elől. Olyan életet élsz, amely nyitott a jelenlévővel való szembesülésre. Akkor a fájdalmat, bármely tapasztalathoz hasonlóan úgy köszöntöd, mint ami nem más, mint a valóság maga.

65

30. NEM A SZENVEDÉS A PROBLÉMA Lehet, hogy meglepően hangzik, de nem áll szándékomban senkit hozzásegíteni, hogy megszabaduljon a szenvedésétől. Nem a szenvedés a probléma. A szenvedéstől való megszabadulásnál sokkal fontosabb magának a szenvedésnek a megvizsgálása, a szenvedő valóságának a tanulmányozása. A kutatás a főbejárat. A kutató elme nyitott elme, hajlandó a legmélyebb vizsgálódásra. Ebben a nyitottságban meg tudja engedni a szenvedés jelenlétét, annak elutasítása nélkül, vagy, hogy megpróbálna elszökni előle. Ez éppen olyan erőteljes, éppen olyan borzalmas, és éppen olyan mélységes lehet, mint a saját haláloddal való szembesülés. Amikor belemerülsz a szenvedés vizsgálatába, akkor szembenézel a szenvedéssel, és amikor szembenézel a szenvedéssel, lehetőséged van felfedezni, hogy a szenvedés nem az, aminek gondoltad. A szubjektum és az objektum, a szenvedő és a szenvedés közvetlen találkozásakor mindkettő semmivé lesz. Mindkettőről felfedezed, hogy valójában nem léteznek. Teszek egy sokkal pontosabb és felháborítóbb kijelentést. Azt tanácsolom, hogy szenvedj tudatosan. Mi a baj a szenvedéssel? Milyen gondolat vagy hang mondja a fejedben, hogy a szenvedés rossz? Fájdalmas, igen, de nem rossz. A teljes szenvedésre való hajlandóság, hacsak egyetlen pillanatra is, a szökés vagy a kímélet kísérlete nélkül, azt jelenti, hogy a szenvedés nem gátolja többé a létezés misztériumának való teljes megadást. Tamás evangéliuma szerint Jézus azt mondta, „amikor tudod, hogyan szenvedsz, nem szenvedsz”. A „hogyan” szenvedni azt jelenti, egész végig szenvedni. Vagyis teljes tudatossággal szenvedni. Tudatosan szenvedni azt jelenti, tudatosan felismerni a menekülés impulzusát, és helyette közvetlenül szembenézni vele, akármi is jelenik meg, legyen az bánat, rémület, rendkívüli veszteség, vagy szomorúság. A szenvedés hatalmas kísértő, aki el akarja veled hitetni, hogy nem vagy teljes, és a szenvedés ismétlődése a szuper ego bizonyítékává válik, hogy nem vagy teljes. Vedd észre, ha valamilyen mentális, fizikai vagy emocionális energia kötődik a szenvedéssel szembeni ellenálláshoz. Ha ki tudod mondani az igazat anélkül, hogy elemeznéd azt, egy pillanat alatt fel fogod ismerni, hogy választhatod, hogy eldobj minden védelmet, és valóban szembenézz a szenvedéssel. Nagyon jó hír, amit felfedtem, de csak akkor ismerhető meg valóban jó hírként, ha te magad fedezed fel. És igazából csak akkor fedezhető fel, ha első ízben fedezed fel, valahányszor. Egyébként a kutatás az elmének csak egy szenvedést elkerülő további technikájává válik. Ha úgy találod, hogy az önkutatásból csak egy további technika lett, a szenvedés ellen sorompót állítandó, akkor az a fontos, mindenekelőtt, hogy ezzel kapcsolatban az igazat mondd, másodsorban pedig, hogy tágítsad az arról alkotott fogalmadat, hogy az önkutatás valójában micsoda. Amikor frontálisan szembenézel a szenvedéssel, azt a nagyszerű, paradox felfedezést teszed, hogy valójában a szenvedés rejti azt a kincset, amelyet az előle való elszökési kísérlet révén kerestél. Az egyéni szenvedés akár individuális, akár országos, akár planetáris, ez az ékszer itt és most van. Akár követi, akár nem követi valamilyen cselekvés a szembenézést, lényegtelen. Legyél szociális munkás, egészségügyi szakember, szeretház alkalmazottja, szülő, vagy legyél akárki, aki a szenvedés enyhítésében segít, jobban fogod végezni a munkádat, ha te magad teljesen szembenéztél azzal, amivel klienseid és pácienseid küzdenek. A szenvedéssel való szembenézést azzal a hajlandósággal kell végezni, hogy abszolút csendes maradsz, hogy az igazat mondod, tekintet nélkül a tapasztalat intenzitására. A szenvedés magjában 66

feltárul annak a kincse, ami valódi, ami igaz, aki te vagy.

31. VEDD SZEMÜGYRE, MI OKOZZA SZENVEDÉSEDET A vonakodás, hogy valóban szemügyre vedd, mi okozza a szenvedésedet, ez tartja elmédet a szenvedés ciklusaihoz kapcsoltan. Hajlandó vagy szemügyre venni, mi okozza szenvedésedet? Ha igen, akkor hajlandó vagy arra, hogy mindent megváltoztass. Mindent. Igen, ez egy radikális fogalom. Ez az, ahol a legtöbb ember elkezd visszahőkölni. Utoljára, amikor a test meghal, személyes történeted, ahogyan azt te tapasztalod, véget fog érni. De hagyhatod, hogy befejeződjön a történet ebben a pillanatban. Veszítsd el az egész történetet. Veszítsd el teljesen. Vesd el, ami nagyszerű, és ami borzalmas. Ez a veszteség valódi szabadságot fed fel. Ha hajlandó vagy szemügyre venni, hogy mi okozza szenvedésedet, lehet, hogy felismered, hogy még csak nem is tudtál az okokról. Az arra való hajlandóság, hogy szemügyre vedd, mi a szenvedés valójában, arról szól, hogy megnyílik rá a lehetőség, hogy egész életed megváltozzon. Ez az, ahol a legtöbb ember elkezdi bezárni elméjét, mert nem akarja elveszítni életének semelyik nagyszerű aspektusát. A legtöbben csak a szenevedést akarják elveszíteni. Amíg nincs benned hajlandóság, hogy mindent elveszíts annak érdekében, hogy meglásd, mi okozza a szenvedésedet, lehetetlen követni, ami hazafelé hív. Emlékszem, micsoda bölcsességeket olvastam nagy tanítóktól, és micsoda nagyszerű szent könyveket. Fejet hajtanék a tanítások előtt, és azt mondanám, „Igen, tudom, hogy igazak, érzem, hogy igazak.” Azután elhagynám a szobát, és visszatérnék az én egyéni szenvedéssel teli, neurotikus elvakultságomhoz. Kerestem a boldogságot, természetesen, a magam sajátos módján. De ami sokkal fontosabb, még mindig szenvedésemtől próbáltam megszabadulni inkább, mint hogy valóban őszinte lettem volna annak igazi okával kapcsolatban. Lehetőséged van rá, hogy ebben a pillanatban tanulmányozd önmagadat, elmondd az igazságot önmagadról: Szenvedek? Hol van a szenvedés? Mi az? Ha történeteket mesélsz magadnak arról, hogyan kell a megvilágosulatlannak szenvednie, akkor ezt a szenvedés történetet könnyen hozzáférhetően elrejted szemed, és elméd elől, ez állandósítja magát a tudatalattidban,majd azután másokra kerül kivetítésre. Akkor anyád, kedvesed, tanárod, a hatalom, vagy Isten okolható a szenvedésedért. Kapcsolataid természetesen borzasztó fájdalmat tudnak okozni, és sok kapcsolatot meg kell változtatni, vagy meg kell szüntetni, hogy a fájdalom ciklusa véget érjen. De most, ebben szent a pillanatban képes vagy félretenni szenvedéseid okát, és egyszerűen szembenézni akármivel, amit a szenvedésed okának hiszel. Ellenben, ez a szubjektum és az objektum, a „te” és „többiek” megsemmisítése. Ez annak a kutatása, ami most itt van. A szenvedéssel való szembenézés kihívása segíthet elképzelni egy fájdalmas kapcsolatot vagy eseményt a múltadból. Ismerd fel elméd minden mozgását, amely az elkerülésre irányul. Dobd el azokat a gondolatokat, és szembesülj a közvetlenül szenvedéssel. Meg tudod-e találni a szenvedőt ebben a pillanatban? Egy elkülönült entitásnak vagy a tudatában, vagy esetleg tudatában vagy az intelligenciával teli határtalan üres térnek? Mi a határ aközött, aki vagy, és e tér között? Hol van a szenvedés most? Látod-e azt, hogy a valódi szembenézésnek ez a pillanata nem különül el életed minden pillanatától?

67

32. AZ ELSŐDLEGES SEB BEGYÓGYÍTÁSA Amikor szabadságra vágysz, akkor hajlandónak kell lenned szembenézni azzal, ami elől elfutsz, miközben az keresed. A legtöbben általában valamilyen fájdalom, rendszerint egy gyermeki fájdalom elől futnak, amely onnan ered, hogy gyermekkorban nem néztek vele szembe. A fájdalomnak fizikai és pszichológiai összetevői is lehetnek. Kapcsolódhat hozzá történet, vagy lehet csupán egy energia mező, mint például negativitás, vagy rettegés érzés. A sebek legtöbbször minden életnek részei, még a legkiváltságosabbaknak is. Kivéve, ha sikeresen elhatárolódtál, a teljes emberiség sebzettsége valami módon jelen van benned. Egyeseknek sikerült heges szövet növeszteni pszichéjük, emocionális és pszichikai sebeik köré, és aztán jól elvannak a mindennapokban. De gyanítom, hogy senki nem teljesen sikeres, és ez a sikertelenség egy jó dolog, mert a seb felhívja a figyelmet önmagára, és mint kavicsszem a cipődben, nem fog hagyni megkönnyebbülni, míg valóban oda nem figyelsz rá. Természetesen, többféle módon kereshetünk, mind spirituálisan, mind világiasan, hogy ezt a központi fájdalmat eltávolítsuk. Az elme legtöbb tevékenysége afelé taszít, hogy elkerüld ezt a lényegbe vágó, eredeti sérülést, és annak minden környékét. Lehet, hogy még a spirituális élet felé is abban a reményben fordulunk bizonyos értelemben, hogy valamilyen tanítás vagy megvilágosodás el fogja tüntetni a sebeinket. Igyekszünk azt csinálni, amit a tanítás, vagy a tanító mond, és megcsináljuk újra és újra, abban a reményben, hogy a fájdalom el fog távozni tőlünk. Meglepő módon az igazi tanító, és az igazi tanítás, a legnagyobb szánalommal és könyörtelenséggel bele fog téged dobni magának a sebnek egyenesen a közepébe. A legmélyebb, legfontosabb sebnek még csak neve sincs. Nevezheted úgy, hogy „ az ember állapota”, vagy „kondicionáltsága”, vagy akár „a szenvedés ténye”, és az előle való menekülési kényszer mérhetetlen, habár, tulajdonképpen pontosan ez a kényszer az, amely végső fokon rávesz téged arra, hogy szembenézz a sebzettség teljes körével. Éretté azt követően válsz, hogy számtalan útját kipróbáltad a menekülésnek, csak, hogy felfedezd, hogy ugyanaz a sebzettség vár rád még mindig. Sokunk esetében nagyon hasznos lehet, ha sebeink pszichoterápia, és pszichológiai munka útján való gyógyításával próbálkozunk. A nyugati kultúra kifejezetten pszichés alapú kultúra. A pszichológiai munka hasznos lehet, amennyiben elősegíti a mentális érést ott, ahol speciális minták és megrögzött reakciók láthatók. De pszichológiai munka hatásköre csak idáig terjedhet. Ellenben meghökkentő és megalázó bepillantásokat képes generálni, ami nem igazán érinti a szenvedés valódi alapját. Ez elvezethet téged a felismerésig, hogy akár az összes pszichológiai vagy mentális bepillantás ellenére, a szenvedés alapja továbbra is megmarad, és ilyenformán rendkívül hasznos. Ez az a pont, ahol felteheted magadnak a kérdést, Hát akkor mi fogja eltávolítani a szenvedés ezen alapját? Még ha húsz, negyven, vagy ötven évig végeztél is magadon pszichológiai munkát, ha a szenvedés alapja még fennáll, maradt valami lényeges, amit még fel kell tárnod. A sebek gyógyítása rendjén való. Minden sebre létezik gyógymód, és amely sebet el lehet látni, azt el kell látni. A probléma akkor merül fel csak, amikor magát az igazságot keresik a gyógyításon keresztül. Miközben azt az emocionális, fizikai, vagy mentális sérelmet megcímkézzük, ami természeténél fogva teljes, tiszta,szabad, és békében van afölött átsiklunk. Az igazság már jelen van, tested, érzelmeid, elméd, vagy körülnényeid állapotára való tekintet nélkül Arra kérlek, hogy csak erre a pillanatra hagyd abba a keresést, a szenvedés enyhülése érdekében. Nem azt kérem, hogy felejtsd el a szenvedést, és azt sem, hogy add át magad a kétségbeesésnek. A kérés arra irányul, hogy hagyd abba, hogy valami olyasmit keresel, ami megment téged önmagadtól. 68

Amikor Papajival találkoztam, és ő azt mondta nekem, hogy „hagyd abba”, elmémben indokok sokaságát hallottam, hogy miért ne álljak le. Először is, kicsoda ő, hogy azt mondja nekem, hogy hagyjam abba? Mi van, ha átvette az elmém feletti irányítást? Mi van, ha valami rossz történik velem? Nem veszélytelen dolog abbahagyni. Éppen ellenkezőleg, a gondolkodás jelenti a biztonságot, annak kiszámítása, hogy arrafelé menni, ami biztonságos, és el kell kerülni, ami nem biztonságos. A célszerű biztonságnak van helye, természetesen, megóvni a testet, hogy ne érhesse semmi baj. Ez nyilvánvaló. De mi vesszük a fizikai biztonság nyilvánvaló kívánalmát, átszűrjük a pszichénken, és azután rávetítjük minden pszichológiai dilemmánkra. Ez az igazság teljesen egyszerű. A komplikációk minden menekülési úton felmerülnek, amelyek különböző módokon elménkbe vésődtek. A te utad lehet hasonló valaki másnak az útjához, de minden individuum egyedi módon kanyarog a menekülési taktikák felé. Lehetőség van rá, hogy felismerd a menekülés impulzusát, és dacára annak megállj, valóban megfordulj, és akármi elől kísérelsz menekülni, szembenézz vele. Ez lehet fizikai, mentális, emocionális, vagy politikai; lehet az élet halála. Lehet, hogy legmélységesebb félelmed, de lehet legmélységesebb üdvösséged is. Jelentheti annak a fogalmával való szembefordulást, hogy ki vagy, illetve ki nem vagy. Amint a menekülés impulzusát felismerted, választűs elé kerülsz: nemet mondani a menekülésre, és igent a szenvedés látszólagos okával való szembenézésre. A választás hatalma az elme legfőbb hatalma, de ez a választás minden más választástól különbözik, ami elé valaha kerültél. Amint a megadást választottad, hogy abbahagysz minden menekülési kísérletet, akkor lényed kincse megkülönböztetésmentesen, maradéktalanul, erőfeszítésmentesen annak igazságaként árja fel magát, aki te vagy. Akkor képes vagy megünnepelni a gyógyulást, bármilyen seb begyógyul, és megsiratni a sebet, amely megmarad. Az ünneplés és siratás közepette meg tudsz pihenni az igazságban, amely mindig jelen van. De amíg nem kutatod ezeket, a szövevényes mentális viták meggátolják az önátadás választását: miért nem hagyhatod abba, vagy miért lehet abbahagyni most,illetve hogyan fogod abbahagyni később. A kutatások elkezdődnek újból, amint megkérdezed önmagadat, mit akarsz valójában. Ha egyszerűen azt akarod, hogy megszüntesd a sebzettséget, akkor addig folytatod a keresést, amíg találsz valamit, ami meg fog gyógyítani egy konkrét sebet, hogy legalább időlegesen jobban érezd magad. Ha valóban az igazságot akarod, akkor minden segítségre szükséged lesz, hogy szembe fordulj és szembenézz azzal, ami elől eónok óta futsz, amiről minden sejted azt mondja, hogy fuss előle, ami elől az egész emberiség fut. Van egy mérhetetlenül, hihetetlenül nagy erő, amely minden formát felhasznál életedben, hogy rámutasson a segítségre, amelyre szükséged van! A segítség, amire szükséged van, már itt van! És szereped elsőrendű fontosságú. Támogatásához választanod kell, hogy elfogadod a támogatást, teljesen és hiánytalanul. Javaslom, hogy ugorj mélyen bele lényed közepébe. Tudom, hogy a seb tapasztalása ki tudja váltani az érzést, hogy ami lényed közepében van, az valójában borzalmas. De nagyszerű alkalmam nyílott rá, hogy emberek széles körével találkozzam, a megszokott neurózistól származó pszichózistól származó mély sebekkel, amellyel a legtöbbünknek dolga van. És még soha senkivel nem találkoztam, aki mikor valóban hajlandó volt elmondani az igazságot, és szembenézni saját szenvedésével, ne találta volna szépnek és békésnek saját lényegi létezőségét. Miért nem állsz meg és tanulmányozod saját menekülés felé irányuló impulzusaidat? Nem azért, mert ezt jó tenni, ez a szent dolog, a helyes dolog, a felvilágosult dolog; egyikükért sem. Ez 69

egyszerűen csak valami olyasmi, amit valójában soha nem tapasztalhattál. Amikor ezt megteszed, elevenéget, ártatlanságot találsz. Fel fogod ismerni erejét és a potenciálját az egyszerű létezésnek – nem közeledve az öröm felé, nem elhúzódva a fájdalomtól, nem szert téve egy másik életre, és nem elkerülve a halál tényét. Ebben a pillanatban, csak legyél. Az egyszerű létezés pillanatában érzed, hogy egy belső reveláció, amely rendelkezik a potenciállal, hogy egyre jobban és jobban rezonáljon mélyen az elmén és a testen keresztül, amíg az elme nem foglalkozik többé az öröm megragadásának, vagy a fájdalom elkerülésének igazolásával. Ott a kincs, amely létezésed igazsága, és azt mondja, „gyere be.” Talán mert oly sokáig rejtve volt, azért hiszed, hogy sötét, csúnya, és tiltott, és nyertél kaptál oly sok igazolást hogy ne tekints rá közcetlenül. Teljes szocializációd arról szól, hogy ne nézz vele szembe. De áldásosan, a választás hatalma révén, kiléphetsz ebből a szocializációból, és elismerheted, hogy nagyon sóvárogsz utána, hogy megtudd, ki vagy. Micsoda áldott a lehetőség, hogy nekünk mindannyiunknak támogatnunk kell egymást ebben az isteni, elképzelhetetlen, és végtelen felfedezésben. Ez a lehetőség megszentelt. Kérlek, hogy áldozz néhány percet a közvetlen én-kutatásnak. Hogy őszintén befelé nézz, és tanulmányozd, mi elől futsz, milyen seb meggyógyításában reménykedsz a szabadság elérése érdekében. Engedd meg, hogy a kutatás feltárja a menekülési stratégiák pontos mechanizmusát. Engedd, hogy a válaszok őszintén, becsületesen, kommentálatlanul kerüljenek napvilágra. Tedd fel magadnak a kérdést: Mi elől igyekszem elmenekülni? Nem kell megváltoztatni, vagy kijavítani, bármi derüljön ki a kutatás során. Csupán ismerd fel a menekülési mintákat. Tapasztald meg a menekülési impulzusnak mind a dinamikáját, mind nem követésének a lehetőségét, az impulzusnak történet, stratégia, és preferált eredmény nélküli elviselését. Egyszerűen legyél itt, nem csinálva semmit. Engedd meg az elmének, hogy megadja magát a nem menekülés bizonyosságának. Azután mondd el az igazságot ebben a pillanatban: van még remény a menekülésre? a menekülés keresésére? a pillanat megkerülhetetlenségének a tagadására? Ha így van, csak engedd el, hadd menjen. Adj fel minden erőfeszítést a menekülésre, és ismerd fel, ami valóban gátol. Add meg önmagad, és állj meg lényed békéjében.

70

33. TALÁLKOZÁS A FÉLELEMMEL Minden rögzült szenvedés minta egyetlen alapvető érzelem, a félelem elkerülésében gyökerezik. Nem a félelem a valódi probléma. A problémát, és a folytatólagos komplikációt azok a mentális tevékenységek okozzák, amelyek a félelem tapasztalásának elkerülése érdekében generálódnak. A félelemmel való találkozás valójában egyszerű ügy. Annyira egyszerű, hogy valójában nincs „hogyanja”. Az ügyesség annak a megértésében áll, hogy ezt a találkozást hogyan sikerül állandóan elkerülni. A szenvedés összes tudattalan, rögzült, szokásszerű mintája ezen elkerülésen belül strukturálódik. Miképpen kerülöd félelmedet? Elfásulsz? Letagadod? Dramatizálod? Ellene fordulsz? Szünet nélkül beszélsz önmagadhoz? Folyamatosan valamilyen jövőbeni kielégülésről álmodozol, például szexről, ételről, pénzről, hatalomról, vagy megvilágosodásról, mindezt a félelem elkerüléseként? Most, ebben a pillanatban rendelkezel a képességgel, hogy abbahagyd félelmed kerülését. Egyszerű ügy. Meg tudod csinálni, hogy bármit is mondasz magadnak, abbahagyod, és szembenézel azzal, ami itt van. Bármiféle érzelemmel szembe tudsz nézni anélkül, hogy történeteket mesélnél róla, szembe tudsz nézni önmagad igazságával. És ami még fontosabb, fel fogod ismerni, hogy ez az igazság mindvégig itt volt. A félelem azon keresztül megy, mint harag, szomorúság, rögzült viselkedés, üresség, teljesség, tudatlanság és megvilágosodás; mindezek önmagad igazságán haladnak keresztül. Az érzelmek és mentális stratégiák mindegyike keletkezik és elmúlik. Te itt vagy. Mindig is itt voltál, változatlanul, ragyogóan, tisztán, minden felmerülő félelemtől érintetlenül. Ha minden vágyad a félelemtől való megszabadulás, és elfutsz előle, vagy letagadod azt, akkor a félelem üldözni fog, mint ahogy minden, ami elől elfutsz, üldözni fog. Üldözzél viszont bármi olyant, amire vágyakozol, azt éppen, hogy nem fogod elérni. Ez igaz a spirituális keresésre is. Ha akarod Istent, és hajszolod Istent, akkor Istent éppen, hogy nem fogod elérni. Ha megállsz, és eldobsz minden koncepciót Istenről, Isten élő jelenléte fog beborítani. Az életedben felmerülő komplikációk az üldözött dolog elkerülésére, vagy az áhított dolog megkaparintására való törekvésed visszatükröződései. A lét egyetlen tudatos pillanatában az összes komplikáció semmivé lesz. Még a legkomplikáltabb körülmények között is lehetséges egyszerűen tisztának lenni. Akármilyen félelem szorongatott egész életedben, amikor megállsz, és azt mondod, ’rendben van félelem, gyere, készen állok, hogy szembenézzek veled”, úgy fogod találni, hogy az elkezd a sarkokba menekülni. Ha utána küldöd a tudatosságodat minden sarokba, micsoda felfedezést fogsz tenni! Megismétlem, kutatásodat a félelem anatómiájára tudod irányítani. Hol a félelem; milyen érzés; mi van mellette; mi van alatta? Ha e pillanatban nincs jelen félelem, mesélj magadnak egy olyan történetet, amely félelmet generál. Kérdez meg önmagad közvetlenül: Hol a félelem? Érezheted a szívedben, esetleg a hasadban. Tudatosságoddal ugorj a félelem közepébe. Ha a félelem története továbbra sem szűnik meg elmédben, hagyd a történetet folytatódni. Hagyd, hogy tudatosságod belehulljon a félelembe, amelyet lehet, hogy évmilliók óta elkerülsz. Amikor nyitottá válsz a félelemre, akkor hová lesz az? Micsoda fura kreatúra ez a félelem. Csak akkor létezik, amikor ellenállsz a létezésének! Amikor megállsz, és megnyílsz annak számára, aminek az egész idő alatt ellenálltál, úgy találod, hogy a félelem nem félelem. A félelem energia. a félelem üresség. A félelem Buddha. Krisztus szívének kopogtatása ajtódon. 71

34. AZ IRÁNYÍTÁS ELENGEDÉSE A spirituális érettséget rendszerint a valódi felébredés szükségletének tekintik, és gyakran kérdezik tőlem, hogy mi a jele a spirituális érettségnek. Valóban igaz, hogy szükség van spirituális érettségre. Az ilyenfajta érettségnek azonban nem sok köze van ahhoz, amit az emberek értenek alatta. Nem attól függ, hány évet áldoztál spirituális gyakorlásra, vagy hány éve imádkozol, vagy hány éve vagy jó. A legalapvetőbb szinten a spirituális érettségnek azon felismerés által kell megvalósulnia, hogy nem te irányítasz. Természetesen ez egy megrázó felismerés, mivel két éves korodtól hiszel az irányítás lehetőségében, és figyelmed és energiád legnagyobb részét az irányításért való küzdelemre koncentráltad. Az irányítás vágya, az illúzió, hogy te vagy az irányító, és a remény, hogy irányítóvá válsz, mindez azon megalomániás hiedelmen alapul, hogy te tudod, mikor és minek kell lennie az eredménynek. Természetesen, kisebb-nagyobb mértékben irányítani tudsz dolgokat, de semmit nem irányíthatsz totálisan. Irányítani tudod bizonyos fokig testi funkcióidat, valamint körülményeidet, gondolataidat, érzelmeidet, helyzetedet és életben maradásodat, de a teljes irányítás soha nem lehet a tiéd. Nincs szükséged modellre az elengedéshez. Nem tudod megcsinálni az elengedést. Nem tudod elengedni sem a szent passzivitást, sem a bármi miatti aggódást. Az elme rendkívül agyafúrt, és még az elengedés vágyát is fel tudja használni irányítási taktikaként. Az irányítás elengedése egy mélyebb ellazulás, egy lebegés az óceánon. Tudatára ébredhetsz, hová kapaszkodsz, és megteheted, hogy csak úgy elengeded, és megengeded, hogy az óceán tartson fenn. Tudatára ébredhetsz, hogy minden feszültséged és ragaszkodásod szükségtelen, és aztán ellazulsz, és hagyod önmagadat fenntartani. Ugyanilyen módon ébredhetsz tudatára minden mentális és emocionális energiádnak, amelyek azon fáradoznak, hogy egy bizonyos történetbe kapaszkodjanak, és mindet csak úgy elengedheted. Létezik egy mélyebb intelligencia annál, amit te irányításra használsz, és az felismerhető módon jelen van minden életben, minden mozgásban. Különböző érzelmek merülhetnek fel, a félelmet is beleértve, mivel az elengedés azt jelenti, hogy lezuhanhatsz, vagy hogy elveszíthetsz valamit. Igen! Legyél hajlandó elveszíteni mindent. Ez ugyanolyan, mint szembenézni saját haláloddal. A haláloddal való tudatos szembenézés annak felfedezését jelenti, ami nem irányítható, és ami nagyobb bárki irányító hatalmánál; lehetséges, hogy áldott módon megadd önmagad ennek. Ha biztonságos, kényelmes életet keresel, akkor a szabadság, amire rámutatok, nem lesz a tiéd. Ha ezt a könyvet még most is olvasod, akkor valószínűleg ezt már tudod. Az élet gyémántjának elfogadására szóló meghívás nem biztonságra és kényelemre szóló meghívó. Ezzel szemben olyan meghívó, amely egy hiánytalan és teljes életre szól, egy olyan életre, amely soha nem biztonságos, és nem gyakran kényelmetlen. A kényelmet és biztonságot gyakran azért keresik, mert azt hiszik, ezek hoznak boldogságot és kiteljesedést: „Ha eléggé biztonságban leszek, akkor majd ellazulhatok.” De én arról a felismerésről beszélek, hogy most, ebben a pillanatban is ellazulhatsz, jóllehet nem vagy teljesen biztonságban, és nem is leszel soha. Ebben a megértésben több van, mint a test, az elme, vagy az érzelmek biztonsága. A biztonság nem a létezés egy konkrét formájának, nevezetesen a testednek, vagy a szeretted testének a biztonsága, hanem a létezőség biztonsága, az örökkévaló létezőségé. Szeretnék különbséget tenni itt irányítás és támogatás között, mivel a legtöbb szenvedés forrása az a hiedelem, hogy az egyén irányítani tud, és hogy a támogatásból nagy öröm származik. Támogatni a test egészségét, támogatni a bolygó egészségét, és támogatni az összes lény felébredését, örömteli és természetes dolog. De hiábavaló módon azt képzelni, hogy irányítani tudod tested egészségét, hogy irányítani tudod a bolygó egészségét, vagy a lények felébredését, voltaképpen szenvedést 72

teremt. Ez a szenvedés attól a támogatástól vonja el a figyelmet és az energiát, amit nyújthatnál. Az irányítás reményében energiád és figyelmed mindig a vágyott eredményre irányul, és állandóan azt ellenőrzöd: „Egészséges a testem? Egészséges a testük? Egészséges a bolygó? Fel vannak ébredve? Fel vagyok ébredve?” Energiád és figyelmed a végre összpontosul, ahelyett, hogy a jelen pillanat támogatásáról gondoskodna. Amikor figyelmedet az irányításról a támogatásra helyezed, feloldást nyersz. Teljességet tapasztalsz az irányításhoz fűzött remény feladásával, és ez a teljesség a támogatás nyújtására fordítható. A terület, amelyen némi irányítással rendelkezel, és amiről túlságosan gyakran meg is feledkezel, annak megválasztásában áll, hogy hová irányítod a figyelmedet. Választhatod azt, hogy figyelmedet annak tudatos felismerésére irányítod, aminek nincs szüksége irányításra, és ami nem kell, hogy fizikailag jól legyen a valódi szabadsághoz, és ebben másokat is támogatni tudsz. Ha figyelmed az irányítás vágyára irányul, elméd belekapaszkodik abba, amiről azt gondolja, hogy meg kell történnie, hogy meg fog történni, vagy hogy megtörtént. Ez a belekapaszkodás állandósítja a szenvedést. Ha vágyad az irányítás helyett a támogatásra irányul, tüzet fogsz. Az elme abbahagyja kapaszkodását, és elkezd megnyílni. Ami az elme természetes megnyílását követi, az a legmélységesebb, a legtitokzatosabb, a legelmondhatatlanabb realizáció. Az irányításra való törekvés tanulmányozása során kérdezd meg önmagadat: Mit próbálok irányítani? Legyél annyira becsületes, amennyire csak lehetséges, és aztán még sokkal becsületesebb. Legyél éber, hogy tényleg megláss minden védelmet, és legyél hajlandó eldobni ezeket a védelmeket. Talán még teljesebben föl fogod tárni, ami elméd zárt ajtaja mögé volt rejtve. E becsületes tanulmányozás révén ezeket az ajtókat ki lehet nyitni, az önmegadás számára egy mélységes esélyt kínálva. Nyisd meg elmédet minden lehetőség előtt, hogy életed minden pillanata és minden körülménye az irányítás nélküli reagálásba való természetes elmélyedéssé válhasson. Felismered a különbséget a történésekre való reagálás, és az irányítás kísérlete között? Meg tudsz pihenni reagálási képességedben? Meg tudsz pihenni saját veled született intelligenciádban? Most megkérdezheted önmagadat: Mit nem tudok irányítani? Talán e kutatáson keresztül fel fogod ismerni azt az iszonyú energiát és mentális aktivitást, amit szükségtelenül az irányíthatatlan irányításának kísérletére fordítottál. Meg tudsz nyílni a lehetőség előtt, hogy bízz abban, ami az irányítás minden kíséretének elengedése után marad?

73

35. KAPNI, ADNI, VAGY EGYSZERŰEN LÉTEZNI Egy másik, önmagadnak felteendő hasznos kérdés, Mit akarok másoktól? Megvizsgálva ezt az önmagadra irányuló kérdést, megértheted az igazságot. Emlékeztetlek, ha valakitől elismerést, szeretetet, vagy tiszteletet vársz el, szenvedni fogsz. Ha viszont te akarsz elismerést, szeretetet, vagy tiszteletet nyújtani valaki másnak, akkor boldog, üdvözült és szabad leszel. Ez nagyon egyszerű, ugye? A bonyodalmat az jelenti, hogy nem igazán akarsz adni – előbb te akarsz kapni. Vannak, akik nagyon kifinomult stratégiákat fejlesztettek ki, hogy úgy adnak, hogy azután viszonzást kapjanak, de természetesen, ők ugyanúgy szenvednek. Felismerheted a másoktól, vagy az élettől való valamit kapás indítékát, az elvárásokat, amelyek maguk után vonják ezt az indítékot, és hogy ezek a remények hogyan erősítik, hogy önmagadat folyamatosan olyan szenvedő individuumként tapasztald, aki nem kap eleget. Ha belső gondolataid és elképzeléseid akörül keringenek, amit nem kapsz meg, szenvedsz. Minden szenvedésnek az az alapja, hogy nem adod át magad teljesen ennek a pillanatnak, akár belső ez a pillanat, akár külső. Ebben a pillanatban ha feladod az egész hajszát, feladva minden lehetőséget, hogy bármi egyebet, valaha is kapj, akkor felfedezheted a szükséglet nélküliség üdvösségét, az egyszerű létezés üdvösségét. Bármilyen felmerülő dologgal való szembesülésben felfedezheted az önmagad egyszerű létezése mögötti üdvösséget. Amikor „önmagadként létezésről” beszélek, nem viselkedés minták szerinti létezésről beszélek. Nem gondolataidról vagy érzelmeidről beszélek. Létről beszélek, amit nem lehet érezni, elgondolni, irányítani vagy definiálni – az önmagad igazsága.

74

36. A VÁGY GYAKORLÁSA Valaki egyszer megosztotta velem nagyon egyszerű, mégis mélységes felfedezését: „Ha vágyat gyakorlok, szenvedek.” Mi lehetne egyszerűbb? E lényegbevágó tanítás az ő saját tapasztalatából fakadt. Bizonyos vágyak, természetesen, teljesen ártalmatlanok. Ha pihenni vágysz, akkor pihenj – ugyanez áll az étkezésre, beszédre, sétára, olvasásra. De ha enni, pihenni, beszélni, szexelni hatékonyságra, vagy felvilágosultságra vágysz, és ezen vágyak neurotikusak, és fájdalmat okoznak, vedd észre, hogy lehetőséged van abbahagyni. Rendelkezned kell a hajlandósággal, hogy a vágy kellős közepén abbahagyd, és a vágy tüzében égj, anélkül, hogy bármit tennél azért, hogy beteljesítsd azt. Lehetnek nagyon kifinomult indokaid, hogy miért van tökéletesen rendben, hogy vágyak alapján cselekszel – most, még egyszer, és utoljára – és mindezen indokok közepette, megállhatsz. Ha nem hagysz önmagad számára kiutat, egyfajta keresztre feszítés következik be, ahol egy belső elhatározás keletkezik, és azt mondja, „Még ha megöl, sem fogok megmozdulni e pillanatban.” A nem mozdulás felkínálja a megadás, a feltámadás, a megváltás békéje felfedezésének a lehetőségét. Ezáltal a felfedezés által a vágy vagy függőséget okozó szenvedély köteléke természetes módon gyengül. Lehetséges, hogy ebben a pillanatban teljesen elvágd a függőséget; de legalábbis meggyengítsd a kapcsolatot. Aztán a következő alkalommal, amikor impulzus jelentkezik, tudod, hogy választhatsz van. Tudod, hogy nem impulzusok vezérelnek, lehetnek azok bármilyen erősek. Ha pillanatnyilag bele vagy bonyolódva a vágyak kiélésébe – és bizonyos mértékig a legtöbb ember bele van –, más módon is megközelítheted a vágyat, mégpedig, hogy folyamatosan figyelemmel tartod belebonyolódásodat, és azután elmondod az igazat. Tudatos figyelem révén meg tudod figyelni, ahogy elméd a függőséget táplálja, és folyamatosan le tudod leplezni a vele való valódi kapcsolatodat. Legalábbis nem fogsz visszaesni az igazolások megszokott szintjére. Engedd, hogy teljesen megtapasztald az élvezet tárgya iránti vágyadat. Még ha intellektuálisan tudod is, hogy az vissza fog vinni téged ugyanarra a régi útra, soha többé nem fogod teljesen és tudatosan elfogadni a hozzá való ragaszkodásodat. Energia van ebben a szituációban. Vágyad tiszta ereje sejt szintű megrázkódtatást okozhat. Legyél hajlandó ennek az erőnek a teljesen megtapasztalására, és ne tompulj, vagy határolódj el. Tapasztald meg az ébrenlétnek az égését, és a vágy lángolásának a tudatosságát. A vágy kiélése bizonyos erőfeszítést feltételez. El kell képzelni és fontolóra kell venni, mit akarsz, vagy mit akarsz elhagyni. Össze kell hasonlítani a jelen pillanatot a múlt vagy a jövő egy idealizált pillanatával. Meg kell kísérelni megragadni, vagy elkerülni valamit. Ez a gyakorlat. A te gyakorlatod? Minek a gyakorlásával töltöd egész életed? Ha vágyat gyakorolsz, szenvedsz. Ha szenvedsz, győződj meg róla saját szemeddel is, hogy vajon vágyat gyakorolsz-e.

75

37. MIT FOG A MEGVILÁGOSODÁS ADNI SZÁMODRA? A legtöbbünk azt tapasztalja, hogy a világi vágyak hajszolása gyakran a szenvedés állandósulásához vezet. E tapasztalatból keletkezik a felismerés, hogy ezen vágyak követésért gyakran súlyos árat fizetünk. Ez az ár életed energiájában, fókuszában és céljában testesül meg. Találhatsz természetesen örömet világi vágyaid megvalósításában, és a veszteség fájdalmát is átélheted. Az élet valódi elmélyülése azonban nem fog addig bekövetkezni, amíg nem vagy hajlandó meglátni a világi vágyak korlátait. Amint ezt megérted, megtapasztalhatod a világi vágyaknak a spirituális vágyak birodalmába való finom, de halálos átmenetét. Mindaddig, amíg az igazság iránti vágyat emelkedett vágynak tekinted, csodálkozni fogsz, hogy szenvedésed miért folytatódik. A szabadság, szeretet, igazság, vagy Isten iránti vágy nem probléma. Tanítóm Papaji azt mondta, ha mindenek felett vágysz a szabadságra, akkor önmagában ez a vágy megsemmisít minden egyéb vágyat; és ez igaz. Ez a vágy elnyel minden más vágyat. Így hát nem a megvilágosodás iránti vágy a probléma. A probléma az az elvárás, hogy a megvilágosodás meghatározott következményekkel fog járni, vagy meghatározott módon fog kinézni, vagy érződni. Abból keletkezik zűrzavar és csodálkozás, hogy miért van az, hogy ha mindenki vágyja a megvilágosodást, mégsem időzik a béke tapasztalatában. Arra bátorítalak, hogy valóban tanulmányozd elmédet, van-e valamilyen képed igazságról, szabadságról, megvilágosodásról, vagy Istenről. Ha van ilyen kép, próbáld ki ezt a kísérletet: engedd el. Vizsgáld meg, kapcsolsz-e valamilyen elvárást Istenhez,olyat például, hogy ha hű vagy Istenhez, akkor Isten tökéletes egészséget, tökéletes gazdagságot, örök boldogságot stb. fog biztosítani számodra. Nézz elmédbe, és vedd észre, rejt-e magában olyan elvárásokat, hogy az Istenre vagy az igazságra való ráébredés valamiféle megszabadulást fog adni az élettől, vagy valamilyen irányítást fog adni felette. Most, a kutatás elhatározásával, engedd el ezeket az elvárásokat. Engedd el őket. Add fel őket. Ha a tisztaság különleges állapotában, óceáni mélységű üdvösségben, vagy világi célod bizonyosságában reménykedsz, csak engedd el, hogy egyszerűen itt legyél. Engedj el mindent. Amikor semmid nincs, akkor csak te vagy önmagadnak. És amikor valóban csak te vagy önmagadnak, ráébredsz, hogy ki vagy te valójában. Ha szabadságra vágysz, és ez a vágy semmilyen formát, elvárást, vagy gondolatot nem ölt, hanem csak elismeri a létezést, akkor ez a valódi vágy felfedi az egész ismert és ismeretlen univerzumot. Minden rész egyként mutatkozik, és ez az egy te vagy. A tökéletes pillanat, mikor Isten, szabadság, vagy igazság iránti vágyadra gondolsz, különleges eredményt, látványt vagy érzést kell, hogy teremtsen egy bizonyos módon, el kell, hogy töltsön az igaz vágy tisztasága. Bármelyik spirituális kereső szívének kihívás, hogy nem törődve a keresés szépségével és fontosságával, abbahagyja a keresését minden olyan dolognak, amely beteljesíti végső vágyát. A kihívást az jelenti, ha hagyod, hogy egész életed teljesítse be ezt a vágyat. Életed egész hátralévő részét felajánlhatod ennek a vágynak, anélkül, hogy tudnád, mi lesz az eredmény, anélkül, hogy tudnád, vajon pusztulás, hajléktalanság, vagy gazdagság, dicsőség fog következni. Azt adhatod az igazságnak, szabadságnak, Istennek amid van, életedet, ebben a pillanatban. Az ön-kutatás másik lehetőségeként, arra kérlek, tedd fel önmagadnak a kérdést: Mit fog a megvilágosodás adni számomra? Attól függően, mennyire vagy hajlandó az igazat mondani, az ilyesfajta kutatás lehetőségei végtelenek. A kutatásnak semmi dolga a helyes válasszal, hanem minden teendője az igazmondáshoz kapcsolódik. Szánj egy pillanatot annak valódi megfontolására: mi van, ha a megvilágosodástól semmit, egyáltalán semmit nem kapsz? Mi van, ha nem valamiféle dolgot kapsz – legyen az pszichikai, mentális, emocionális, vagy körülményektől függő dolog? Az az igazság, hogy a megvilágosodás nem fog adni neked semmiféle dolgot. Hajlandó vagy elviselni ezt az igazságot? Ha igen, szabad vagy. Ha nem, elmédet továbbra is valamilyen dologhoz fogod kötni, abban a reményben, hogy el fogod nyerni a szabadságot. 76

38. HALHATATLANUL IMMÁR Tudatosan vagy sem, a legtöbb ember aktívan törekszik arra, hogy mindent megtartson, amit szeret – fiatalságát, egészségét, örömét, megértését, hatalmát, szerelmét, üdvösségét, és így tovább. Természetesen, a szeretett dolog megőrzésére való törekvés mellett megpróbálnak távol maradni mindattól, amit nem szeretnek – öregség, betegség, zavar, tehetetlenség, magány, nyomorúság, és így tovább. A veszteségnek alávetett megtartására irányuló mentális erőfeszítés az alapja a legtöbb szenvedésnek. Végső kísérletünk a halál távoltartásának a kísérlete. A valódi szabadság felfedezéséhez nagyon hasznos lehet megvizsgálni, hogy mit próbálsz megtartani, vagy mit félsz elveszíteni. Az én-vizsgálat az elméd gondolatait vagy stratégiáit működtető erővel való végső találkozás aktusa. Ez az erő mindig a veszteségtől való félelemre összpontosul. A spirituális érettség egy bizonyos fokán könnyen fel tudod ismerni a hiábavalóságát, hogy megpróbálod megtartani, amit biztosan el fogsz veszíteni. Nem nehéz emlékezni arra, hogy voltak egészséges, örömteli, megértő, energikus, romantikusan szerelmes, sőt, talán elragadtatott pillanataid – és mégis, ezek a pillanatok elvesztek. Amikor a vágyott események vagy dolgok elvesznek, a keresés rendszerint azzal a reménnyel indul újra, hogy elérünk valami még nagyobbat, valami olyat, amit ez alkalommal nem lehet elveszíteni. Tanítómmal találkozva végül felismertem, hogy minden teljesítményem és minden képességem szakadatlanul veszteségnek alárendelt, és a megtartásukra tett kísérlet képezi a szenvedésem alapját. Láttam, hogy állandó szintű erőfeszítésre van szükségem, hogy megvédjem, amivel úgy véltem, rendelkezem, hogy megszerezni törekedjek, amit megkapni remélek, és hogy uralkodjak afölött, amit birtokolni gondolok. Ez az erőfeszítés elképesztő mértékű figyelmet vesz igénybe. A feltételezett status quo fenntartása legnagyobbrészt tudat alatt megy végbe – megfigyelés, kiértékelés, minősítés, összehasonlítás, és ítélkezés formájában, újra meg újra, éjt nappallá téve. Ennek az erőfeszítésnek a legnagyobb tragédiája az, hogy elkerüli a figyelmünket ami valóban örök, halhatatlan, és soha nem veszíthető el. Bizonyára hallottál már ilyen kijelentéseket, mint „a csend mindig jelen van”, „a tudatosság mindig jelen van”, vagy hogy „a tudatosság te vagy”. Megtapasztalhattad ezen igazságokat, legalább egy villanásnyi időre. De az igazság futó pillanata is veszendőbe megy, mivel az is csak egy tapasztalat. Minden tapasztalat megjelenik, fennmarad egy ideig, majd semmivé lesz. Az elme ezután rendszerint azon fáradozik, hogy ezt a tapasztalatot visszaszerezze, vagy egy másik jobb, nagyobb tapasztalatot szerezzen. Miután ez az elme-ciklus több százszor, vagy inkább több ezerszer végbemegy, bizonyos fajta kiábrándultság következhet be. Erre a kiábrándultságra szükség van, mert ez generálja az elme megéréséhez szükséges teret. Az érett elmének van meg a hajlandósága és bátorsága, hogy kimondja az igazságot. És az igazság könyörtelen és engesztelhetetlen. Az igazság az, hogy el fogod veszíteni fiatalságodat, el fogod veszíteni egészségedet, el fogod veszíteni örömödet, megértésedet, szeretteidet, társadat, gyermekeidet, és végül érzékeidet és testedet. El fogsz veszíteni mindent. Habár mélyen belül tudod, hogy ez az igazság, tudat alatt rendszerint elkeseredetten kapaszkodsz a reménybe: „Lehet, hogy én nem. Talán nem!” Végül minden el fog veszni. Életed egy bizonyos, előre ismeretlen időpontjában életed véget fog érni, és vele együtt minden kapcsolatod és tapasztalatod, minden vereséged, győzelmed, összegyűjtött értéked és eredményed. Minden el fog veszni. Ez mindenkire igaz. A múltban nagy ritkaságnak számított, ha valaki előállt, és beszélt arról, ami örök, amit nem lehet elveszíteni, ami immáron annak az igazsága, akik vagyunk. Azokat a nagyszerű, kivételes lényeket, akik erről beszéltek, általában félreértették. A legtöbben abban a reményben hallgatták őket, hogy 77

„ha megszerzem, amit ez a nagyszerű lény mond, akkor bírni fogok azzal, amivel ez a nagyszerű lény bír, és az soha nem fog eltávozni tőlem„. Majd minden energiájukat arra irányították, hogy megpróbáljanak megszerezni valamit, vagy megfejteni valamit. Én nem kérem tőled egyiket sem. Én arra kérlek téged, hogy egyszerűen vizsgálódj közvetlenül önmagadon belül, hogy felfedezd, mi az igazság. Ha egyetlen pillanatra megengeded önmagadnak, hogy megtapasztald mindennek az elveszítését, ha valóban mindent elveszítesz, el tudod mondani az alapvető igazságát annak, ami mindig jelen van. Meg tudod érteni közvetlenül, önmagadtól, amire ezek a nagyszerű lények rámutattak. Meg tudod érteni a szent könyveket, és a szutrákat, mint saját tapasztalatod túláradását, ami nem valami olyasmi, aminek az eléréséért dolgozni kell, hanem olyan mint egy dal, ami örökké jelen van. Az öröklét számodra most van jelen. Képes vagy felismerni ezt, mivel te vagy az, ami felismeri önmagát. Ami a múltban ritkaság volt, nem szükséges, hogy most is ritkaság legyen. Borzasztóan korlátozott babonaság azt hinni, hogy mivel az ön-felismerés ritkán fordult elő, annak ritkának is kell maradnia. Ez egy gondolat-forma, amely elmédet tagadásba és reménybe burkolja, amelynek nyomán folyamatosan elkerüli figyelmedet az, ami halhatatlan már ebben a pillanatban, most és mindig. Ebben a halhatatlanságban tested, személyiséged, és jellemed megjelenni és eltűnni látszik, miközben lényed magvaként örökké jelen marad. A ki vagy te igazsága egyaránt egy és minden. Minden forma benned jelenik meg. Minden érzelem benned jelenik meg. Minden jelenség benned jelenik meg és tűnik el. A figyelem, energia, és idő, amit arra fordítottál, hogy megpróbálj „elérni” valamit, elengedhető, felszabadítható. Ezt a felszabadult energiát a mélyebb én-kutatásra lehet fordítani. Elmédet annak mélyebb kutatására lehet fordítani, ami valóban halhatatlan, már jelenleg is itt van, már eleve a ki vagy te igazsága – az örök életé.

78

39. AZ ÖN-ÁRULÁS LÉNYEGE Voltak, akik arról a szomorúságról beszéltek, amit akkor éreztek, amikor elméjük elfordult lényük igazságának tiszta ismeretétől, miután egy pillanatra megtapasztalták azt. A legtöbben szabadulni szeretnének ettől a szomorúságtól, mivel nagyon fájdalmasnak találják. Ha őszintén megvizsgálod az életed, hiszem, hogy látni fogod, hogy a legtöbb elme-tevékenység az ettől az ősi szomorúságtól való megszabadulás kísérletében gyökerezik. Mindannyian tapasztaltunk már valamilyen veszteség okozta a szomorúságot, legyen az a szeretett személy, vagy egy értékes tárgy elvesztése. De még ennél is mélyebb a szomorúság, ha felismerjük, hogy elárultuk önmagunk igazságát. Ahelyett, hogy valóban megtapasztalnánk ezt az ön-árulást, rendszerint elkezdünk nagyon szorgosan bizonyítékokat fabrikálni arról, hogy mi nem vagyunk önmagunk elárulói. Serényen képességet, örömöt, vagy tudást gyűjtünk, hogy bizonyítsuk, valójában nem vagyunk önmagunk elárulói, hogy valójában minden rendben van. De ez a bánat, ez a mélységes szomorúság nagyon fontos. Ez az érzelmi testnek egy hatalmas, fájdalmas ajándéka, és legalább kétféleképpen bánhatunk vele. Az egyik mód, hogy az ön-árulás szomorúságát dramatizáljuk, a szomorúság és a fájdalom dicsőségére táncba, dalba, vagy játékba öntjük. A másik általános módszer a szomorúság tagadása, a látótérből való kitolása, önmagunk elkábítása, vagy eltompítása révén. Nem számít, melyiket választjuk, mert a szomorúság megmarad. Az önmagunk iránti hűség elveszítése megmarad. Sok időt és energiát fordítunk képességek, tárgyak, és a kapcsolatos tudás felhalmozására, hogy ennek az alapvető szomorúságnak a tapasztalatát elkerüljük. Valószínűleg ez az elkerülés az emberi szenvedés valódi eredete. Mindünk számára adott a lehetőség, hogy ténylegesen szembesüljünk az önmagunk igazságától való elfordulás kimondhatatlan fájdalmával, és elfogadjuk ezt az ajándékot. Feltételezem, mivel jelen könyvet olvasod, volt néhány olyan pillanatod, amikor tisztán és tökéletesen ráhangolódtál a ki vagy te igazságára, és ennek eredményeképpen az abszolút üdvösség pillanatára. Megelőzhette ezt a pillanatot akár valamilyen tudatos spirituális keresés, akár évek fáradságos spirituális praxisa, a legnagyobb meglepetés pillanata volt. Az a tökéletes pillanat rendkívül élvezetes volt, és te meg szeretted volna őrizni azt az érzést. Meg akarod tanulni, hogy lehet azt megőrizni. Miután kísérletezel ezzel egy ideig, felismered, hogy megint elvesztetted. A felismerés fájdalma, hogy elfordultál önmagad igazságától, nagy síráshoz, gyászhoz, szívet tépő fájdalomhoz vezet. Nagy buzgalommal keressük a módját, hogyan hárítsuk el önmagunktól saját veszteség érzésünket. A nyugati világban különösen nagy sietséggel és kétségbeesetten keresünk valamit, amivel elfojthatjuk a veszteség visszhangját. De semmi sem segít. Aztán a spirituális út kilátása révén, és talán kegyelem révén, ismét felfedezzük saját ártatlan szívünk meglepetését, megnyílva és összhangba kerülve lényünk igazságával. És bekövetkezik, ami rendszerint be szokott, a pillanatban feltámad a vágy, hogy ne veszítsük el, ne dobjuk el még egyszer. Ez azonban az elme egy újabb csábítása. Aztán ami ezt a csábítást követi, annak a színlelése, hogy elnyertél valamit, egy olyan üdvözült attitűdöt, vagy a boldogság egy olyan látszatát, amely lehet, hogy más attitűdöknél kívánatosabb. De ez ugyanúgy hazugság, ugyanúgy árulás. Lehetőség van felfedned lelked mély fájdalmát anélkül, hogy dramatizálnád azt, felismerve, hogy ez a vágyakozás annak a visszhangja, ami tiszta és abszolút módon saját lényed magvában keletkezik. Amiről beszélek, az nem érzelgősség. Az érzelgősség rendszerint ezen mélyebb érzelmeknek az elkerülése. A szomorúság körültáncolásának módszere inkább, mintsem a vele való igazi 79

szembesülésé. Nem arra kérlek, hogy valamilyen érzelgős történetet mesélj magadnak. Ez szintén egy elkerülési mód. Arra sem kérlek, hogy vágj boldog arcot, a fájdalom ellenére. Ennek a fájdalomnak isteni szándéka van. Ha szembesülsz vele, ez az isteni fájdalom vissza fogja téríteni a figyelmedet erre a jelen pillanatra, ahol a ki vagy te igazságával való tökéletes összhang mindig található. Nagyon fontos a veszteség, a szenvedés, és a mély szomorúság érzésének az elfogadása ebben a tapasztalatban. Azután fontos megérteni, hogy ezt a veszteség érzést hogyan fedik el a tevékenységek, elterelések, függőségek, vagy objektumok, megkísérelvén az üresség betöltését. Mindezen tevékenységek valójában annak az elkerülését szolgálják, amit a végső veszteségként ismerünk: ez a halál, amitől örökké rettegünk, hogy elválaszt bennünket attól, amit örök életként pillantottunk meg. Minden, ami született, meg is fog halni. Ez a kérlelhetetlen és könyörtelen igazság. Ez isteni igazság, és az örökkévalóba vezető ajtó is egyben. Az elme tevékenységei arra szolgálnak, hogy elkerüljük ezt az igazságot, hogy távol tartsuk a halált. Az elmének ez a természetes aspektusa arra terveztetett, hogy megvédje a testet a haláltól. Ez minden életformának természete, és nem okoz problémát, kivéve, ha az ösztön beteljesítetlen. Beteljesítetlenként hatalmában áll fenntartani az ismeretlen beteljesítetlen minden mély tapasztalatát. Hatalmában áll megakadályozni, hogy bensőséges viszonyban legyél önmagaddal, és magával az élettel. Hatalmában áll, hogy életed tapasztalatát a felszínen tartsa csupán, míg a mélységtől való rettegés az elmét az elkerülés táncában tartja. Ez a tánc egy fájdalmas, gyötrelmes, és őrületes képtelenség. Ha legalább kimerülsz tőle némiképp, ez jó jel. Ha szívesen maradsz a táncban, szívesen járod újra és újra, elveszíted a képességet, hogy megállj, és megpihenj. Megállni és megpihenni azt jelenti, megfordulni és szembenézni azzal, amit a tánccal elkerültél: a saját lényed ártatlan felébredt szívétől való elfordulásnak a szomorúságával.

80

40. TUDATOS ÁRTATLANSÁG Sokszor hallottam már emberektől, hogy lényük igazságának erőteljesen megnyíló villanását követően a múlt démonai még erősebbeknek tűntek, mint valaha. A „Mi van most?” nyitottsága és ártatlansága helyett a reakció gyakran valami olyasmi, hogy „Mi zavar már megint? Miért nem tűnnek el egyszerűen ezek a dolgok? Mi a baj velem, hogy nem tapasztalok maradandó megszabadulást?” Egyfelől fájdalom és szenvedés van, másfelől pedig ártatlanság és nyitottság. Ezek a „felől-ök” az elme polaritásai. A valódi ártatlanság a szív azon vele született képessége, hogy nyíltan szembenézzen bármivel, ami megjelenik, és amikor megjelenik, hitelesen lássa, hogy mi az. Kezeskedem róla, hogy a legtöbb dolog nem az, aminek külsőleg tűnik, de a mélyebb igazság felfedezése érdekében ami megjelenik, azzal teljes ártatlansággal kell szembenézni. Nem a „de hát én ártatlan vagyok” tanult ártatlanságával, hanem a nem tudás természetesen nyitott ártatlanságával. A valódi ártatlanság a mi van éppen itt és most közvetlen tapasztalására való képesség, mindenféle másképpen látás, cselekvés, vagy érzés követelménye nélkül. Az ártatlanság nyitottság, megértésre és bizalomra való hajlandóság, még azzal szemben is, ami abszolúte megbízhatatlannak tűnik. A valódi ártatlanság nem naivitás, sem nem érzékcsalódás. Azonban sebezhetőséggel jár. Az ártatlanságra való hajlandóság az sérülésre való hajlandóság. Ez a sebezhetőségre való hajlandóság az, amit a „spirituális harcos” kifejezés valójában jelent. A sebezhetőség sokkal több bátorságot igényel, mint cinikusnak, erősnek, vagy hatalmasnak lenni. Nyitottság, ártatlanság, és sérülésre való hajlandóság iránti bátorságot igényel. A rendkívül szoros, különösen szülők és gyermekek, szerelmesek és társak közötti kapcsolatok természete miatt gyakran tapasztalható sérülés. És akkor mi van? A sérülés keltheti olyan érzést, hogy vége a világnak, de nincs. A sérülés fáj. A mérték, amennyire hajlandó vagy sérülni, nem meg akarsz sérülni, hanem hajlandó vagy megsérülni, azzal a mértékkel egyenlő, amennyire hajlandó vagy szeretni, szeretve lenni, és a szeretet által tanulni. A szeretet a tanítód tud lenni, jóllehet soha nem a sérülés elől való meghátrálásra tanít. Nem a másik ember az oka a sérülésednek, a sérülés forrása az a tény, hogy szeretsz. Bízz a szeretetben. Ha a szeretettől megsérülsz, akkor hagyd, hadd fájjon egészen. Hagyd, hogy megsemmisítsen. Hagyd a szívedet feltörni, hogy egy még mélyebb szeretet jelenhessen meg. A legtöbb mindent a sebezhetőség elkerülése érdekében tesszük. Felnőtt ruhákba öltözünk, és azt játsszuk, hogy felnőtt munkát végzünk, hogy megkíséreljünk elszökni a gyermekkorral társított védtelen ártatlanság elől. De az ártatlanság nem korlátozódik gyermekekre. Lehetséges számodra, mint felnőtt számára, hogy tudatosan sebezhető és ártatlan legyél. Képes vagy tudatosan sebezhető lenni. Képes vagy tudatosan szenvedni. Amikor tudatosan szenvedsz, a szenvedés másnak tárja fel magát, mint aminek gondolod. A tudatos szenvedésben nem harcolsz többé a szenvedés ellen. Tudatosan jelen vagy benne. Akkor maga a szenvedés Buddha, Krisztus szíveként fedi fel magát, Isten felfedi Önmagát a számodra a hegyen. Ha a szenvedéssel úgy szembesülnénk, amilyennek az megjelenik, akkor felfedeznénk, hogy a szenvedés nem szenvedés. De ne azzal a szándékkal szembesüljünk a szenvedéssel, hogy megszabaduljunk tőle. Az ártatlan szándék azt jelenti, szembesüljünk a szenvedéssel, ahogyan az van, még ha fájdalmat okoz is. A legtöbben jobban félnek az érzéseik sérülésétől, mint a testük sérülésétől. De a megsérülésre való hajlandóság a döntő. A megsérülés hajlandósága nélkül nincs hajlandóság a szeretetre, nincs hajlandóság a halálra, nincs hajlandóság az életre, nincs hajlandóság a létre. Könnyen beláthatod, saját életed tapasztalata alapján, hogy bárhogy próbálkozol, hogy elfuss a fájdalom elől, mégis tapasztalni fogod. Ahhoz, hogy abbahagyd a futást, megfordulj és megtapasztald ami üldöz téged, válj nyitottá és védtelenné, hajlandónak kell lenned szabadnak lenni. Hajlandó vagy szabad lenni? 81

Meg tudod vizsgálni az életedet, és meg tudod érteni, mi elől futsz, mit próbálsz elkerülni. Lehet, hogy ez nagyon nehezen megfogható. De éppen ennek megértése révén nyílik lehetőséged a mélyebb nyitásra. Akárhol is beszélgettem emberekkel, mindenütt elhangzott ez a kijelentés: „Minden másnál jobban akarom az igazságot, Istent, és a ráébredést – miért nem tudom megszerezni?” Amikor őszintén, minden másnál jobban vágysz az igazságra, Istenre, és a ráébredésre, felismered, hogy az már itt van. Az emberek csak azért nem ismerik ezt fel, mert kizárólag saját kifejezésmódjuknak megfelelően akarják. Nézz bele életedbe, és vedd szemügyre, mi állja útját a léted igazságára való teljes és maradandó ráébredésnek. Vizsgáld meg, hogy megtalálod-e utad gondolkodási sémáját, a te szavaid szerint, hogy nem akarod érezni ezt, vagy látni azt, vagy ismerni a mélyebb igazságot. Azután vedd szemügyre, lehetséges-e valóban érezni azt, tudni azt. A tudatos szenvedés tapasztalatához vezető kapuként, és a sebezhetőségnek és valódi ártatlanságnak való megnyílás eszközeként, felteheted önmagadnak a kérdést: Milyen sérülést nem vagyok hajlandó megtapasztalni? Ne a „helyes” spirituális választ keresd, és ne hazudj önmagadnak, hanem egyszerűen csak nyílj meg annak, amit ez a fajta kérdés felfedhet. Ne az legyen a szándék, hogy rendbe hozd, vagy megváltoztasd a sérülést, hanem csak hogy meglásd ami igaz. Érzed az energiát, amit a sérülés érzésének az elkerülésére fordítasz? Vizsgáld felül a módokat, amelyeken a sebesülést elkerülni próbálod, hogy milyen észjárást alkalmazol az elkerülésére. Legyél hajlandó meglátni az ismétlődő mintákat, és megtapasztalni az elkerüléséért fizetett árat, az időt és az energiát, amit az elkerülésére fordítasz. Mi lenne, ha csupán ebben a pillanatban egyszerűen megnyílnál neki teljesen, nem kerülve el semmit, szívesen látva mindent? Hajlandó vagy rá, hogy a szeretetben bízz inkább, mint elméd sérülés elleni védelmében? Ha hajlandó vagy, akkor meg fogod ízlelni a szeretet életének és a tudatos ártatlanságnak a lehetőségét. Ez mindenki számára lehetséges. A szeretet a tanító. Ha hajlandó vagy megadni magad a szeretetnek, mintsem megpróbálnád kontrollálni azt, a szeretet megtanít rá, hogy ki vagy.

82

41. MEGADNI MAGAD A SZERETETNEK Sokaknak okoz nehézséget a szeretet szó. A szeretet, ahogyan azt a legtöbben ismerjük, lehet érzelmes, potenciálisan szennyes, és a leghatározottabb módon minden kontroll felett áll. És mégis a szeretet az, amire szükségünk van. A szeretet ideájával gyakran jár együtt szeretet/gyűlölet kapcsolat, ami majdnem biztos, hogy gyermekkori tapasztalatainkból ered, amikor tehetetlenül szerettünk. Szeretetet vetítettünk a szerettünkre – anyánkra, apánkra, bátyánkra, vagy nővérünkre –, és egy ponton a szeretett személyt megbízhatatlannak találtuk. Összezavarodtunk szeretettel kapcsolatos cselekedeteiktől, arra a következtetésre jutottunk, hogy a szeretet nem megbízható. Az emberek határozottan nem megbízhatók, mivel általában nagyon el vannak foglalva a történetük védelmével, ami arról szól, akinek gondolják magukat. Mivel legnagyobbrészt a történetükbe vannak belebonyolódva, csak meghatározott mennyiségű szeretetet képesek adni, mielőtt elkezdenek csodálkozni: „Nos, mikor kapom meg a részemet?” És mivel a szeretetet úgy ismerik, mint ami egy másik személyhez kapcsolódik, ez képezi folyamatosan az alapját a szeretet körüli bizalmatlanságnak. De a szeretet nem személy. A szeretet az egyéni, kollektív, és univerzális lélek. A szeretet Isten. A szeretet igazság. A szeretet szépség. A szeretet béke. A szeretet önmaga. Ismerni önmagad azt jelenti, megadni magad önmagad igazságának, megadni magad a szeretetnek. Sokan vannak tudatában ellenállásuknak, és szeretnék megadni magukat, de nem tudják, hogyan. A megoldás egyetlen tényleges korlátja, ha nem látod a mögöttes történetet, amelyet önmagadnak mesélsz a minden szeretete iránti megadás veszélyéről. És a minden szeretete iránti megadás visszafojtásának a mértéke azonos a szenvedésed mértékével. Az a mérték, amennyire fenntartani akarod a történetet arról, akinek gondolod magad, annak mértékével azonos, amennyire elszigetelve érzed magad a szeretettől. Amíg fel nem ismered, hogy „mindennél jobban akarom az igazságot, ami szeretet”, önmagadat a szeretettől különállónak fogod tapasztalni. A szeretet az állandó. Nem a szeretet az igazságnak az aspektusa. Az igazság, Isten, és az én a szeretet aspektusa. Mi történhet legrosszabb esetben, ha megadod önmagad a szeretnek? Úgy látszik, legjobban attól félünk, hogy összetörik a szívünk. Valójában még a szív összetörése elleni vonakodás sem más, mint a szív összetörése. Tragikus és ironikus, hogy a szív összetörésének elkerülése érdekében az emberek az összetört szív állapotában élnek. Ha hajlandó vagy megengedni, hogy a szíved millió, billió, millió-billiószor összetörjön, akkor feltárul az igaz szeretet. Hagyd, hogy az egész világ törje össze a szívedet, hátralévő életed minden pillanatában. Akkor ezt az életet a szeretet szolgálatában tudod élni. Ez nem azt jelenti, hogy maradj benne megalázó kapcsolatokban. Csak annyit jelent, hogy maradj őszinte ahhoz, ami mindig őszinte hozzád, és ez a szeretet. Minden más történet. Ha soha nem tanulmányozod a történetet, egész életedet azzal a feltételezéssel éled, hogy a történet valóságos, és hogy szívedet, lelkedet, és szeretetedet védelmezned kell. De ez a feltételezés valójában szíved, lelked, szereteted megtagadása. Az a fantasztikusan jó hír, hogy a szeretet szabad, és sehová sem ment. Mindezen eónok során, miközben te a szeretet elől rejtőztél, a szeretet mindvégig itt volt, mindvégig nyitott volt, mindvégig a te elkötelezettségedre várt, mindvégig arra várt, hogy azt mondd, „Igen, átadom az életemet az igaz szeretetnek. Fogadalmat teszek, hagyom a szeretetet, élje ezt az életet, amint azt akarja, jól, vagy rosszul, gazdagságban, vagy szegénységben. Az őszinte ön-kutatás révén lehetőséged nyílik megérteni, miért nem adtad meg önmagadat a szeretetnek, és megértheted, hogy valódi választásod az önátadás. Ez a módja, hogy a tudattalan történetek tudatossá váljanak, hogy az ismeretlen ismertté váljon. Tedd fel a kérdést önmagadnak: Miért veszélyes a szeretetnek való önmegadás? Ne azt, hogy miért helyes a szeretetnek való önmegadás, vagy hogy miért jó a szeretetnek való önmegadás, hanem azt, hogy miért veszélyes a szeretetnek való önmegadás. 83

Hagyd, hogy individuális tudatosságod belehulljon a tudatosság forrásába, a térbe, ahol az önmegadásnak való ellenállás minden indoka és igazolása egyszerű történetnek látszik, olyasféle agyalmánynak, ami könnyen elengedhető. Hagyd, hogy minden történet, minden védekezés annak látsszon, ami. Érdemes ezeket a történeteket megtartani? Mi az ára az életednek? A szeretet, amit mindenütt keresel, már jelen van, benned. Kiválthatja bármely ember, vagy esemény. Egy hegy is ki tudja váltani ezt a szeretet. A napsütés is ki tudja váltani ezt a szeretet. De végül, fel kell ismerned, hogy te vagy ez a szeretet. Minden szeretet forrása benned van.

84

NEGYEDIK RÉSZ

A BÉKE VÁLASZTÁSA

85

42. FELELŐSSÉGVÁLLALÁS Amikor hazahívatsz, amikor valahogyan abszolút titokzatosan és megfellebbezhetetlenül megcsap a ki vagy te igazsága megismerésének a vágya, akkor hajlandónak kell lenned félretenni az elkülönülés mindenféle történetét. Minden elkülönülés háborús történet. Az emberi lények minden kultúrában háborúkat vívnak, nagyon régóta. A kultúra az individuális elmének a visszatükröződése, és az individuális elme a kulturális elmének a visszatükröződése. Minthogy jelen írást olvasod, feltételezem, fontos számodra saját elméd békéje. Nem másokra vársz, hogy békét teremtsenek. Ez jó hír, mert azért háborúzunk, hogy rávegyük a többieket, hogy a mi módunkon cselekedjenek, hogy így mi békében élhessünk. Amikor felhagysz azzal, hogy rájuk várj, és e helyett figyelmedet saját elmédre irányítod, akkor fel tudod ismerni elmédben a háborúra irányuló tendenciákat, a totalitarianizmusra, gyűlöletre, bosszúra és birtoklásra irányuló tendenciákat. És felismerheted a szenvedést, ami e tendenciák miatt folyamatosan keletkezik. Valahogyan, ezzel teljesen szemben, úgy találod, hogy békét akarsz. Belebetegedtél és belefáradtál az elmédben dúló harcba. Még tudatos imában, segítségért, megértésért, megszabadításért, kegyelmért való könyörgésben is kifejezheted ezt. A kegyelem most itt van. Kopog az ajtódon. Lehetőséged van rá, hogy békében légy, ebben a pillanatban. Csak saját szíved hívását kell, most azonnal, a külső és belső körülményektől függetlenül elfogadnod, és engedned, hogy belemerülj legbensőbb lényed békéjébe. Hacsak felelősséget nem vállalunk saját belső békénkért, a háború folytatódni fog. Nem várhatunk másra, hogy változtasson. Nem várhatunk másra, hogy megbocsásson nekünk, így tehát nekünk kell nekik megbocsájtanunk. Nem várhatunk másra, hogy azt mondja, sajnálja. A béke nem elnapolható. Ismerd fel, hogy bármilyen mértékű háború zajlik saját elmédben, annak egyetlen dolog az alapja: annak a szilárd meggyőződése, hogy te elkülönült entitás vagy, elkülönült vagy szüleidtől, gyermekeidtől, barátaidtól, és ellenségeidtől. Minden háborúnak a saját valódi természetünkkel, és az elkülönültség illúziójával kapcsolatos tudatlanság az alapja. Amikor erősen hiszed, hogy elkülönülsz a teljességtől, elkülönülsz a szeretettől, önmagadat véded. Ez a védelem sokféle formát ölt, beleértve a személyes, és a territoriális identifikációt. S szörnyűség az, hogy amit védelmezel, a ki vagy te gondolata, az valójában nincs, még csak nem is létezik. Csupán egy gondolat, és valahányszor egy gondolatot becsületesen vizsgálat alá veszel, felfedezed, hogy nincs benső realitása. Mégis, a ki vagy te e gondolatának mérhetetlen hatalma van, mivel ez válik minden valóság tapasztalat szűrőjévé. Amikor keresztülnézel egy színezett üvegen, a valóság annak a színét veszi fel. Nem a valóság az, ami átszíneződik. A színezett üveg közvetíti és torzítja valóságot. Az emberek ezért a torzításért harcolnak, hogy ez az „én” mint individuum, vagy mint csoport, minden más létezőtől elkülönüljön. És mégis, az „én” igazából nem létezik! Egy mese. Még a hit is, hogy a történet valóság, kolosszális tragédiát és szenvedést rejt. Amikor ezt az „én”-t, amelyet valóságosnak és elkülönültnek feltételezek, tudatosan megvizsgálom, felfedezem, hogy nem más, mint a tudatosság maga. Tudatos emberi lényként esélyed van, hogy felfedezd, hogy soha, egyetlen pillanatra sem lehetséges elkülönülni a tudatosságtól, mindennek a forrásától, Istentől. Amint ezt felfedezted, minden egyes lélegzetvételeddel ezt fogod sugározni. Akár beszélsz a felfedezésedről, akár soha nem beszélsz róla, lényed természetes sugárzása által ezt fogod sugározni. Ha hajlandó vagy megragadni ezt a lehetőséget, elfogadni a meghívást, természetes módon fogod terjeszteni a békét mindenütt. Ebben a pillanatban, a tudatosságnak ebben a színházában, lehetőséged van felfedezni azt, ami mélyebb, mint az „emberi” lét, ami előbbre való az emberi létnél. Valójában ez a „létező-ség” a 86

forrása az emberi létnek. Ez a forrása a növényi létnek, az állati létnek, az érző létnek, és az érzéketlen létnek. Ez a létezőség intelligenciával, jelenléttel teli, és meg akarja ismerni önmagát benned, ahogy meg akarja ismerni önmagát mindenhol.

87

43. A PROBLÉMÁKON TÚLI BÉKE VÁLASZTÁSA Ha fontos számodra a béke, talán itt az ideje, hogy őszintén tekints életed „problémáira”. Tudni való, hogy akár egy problémán való elmélkedés céljából csupán, először bele kell merülni a múlt emlékeibe, hogy generáld egy történetét a feltételezett problémának. Ez a választás pillanata, és ez a választás jelen van életed minden pillanatában. Általánosságban azért választjuk a múltra való emlékezést, hogy újrateremtsük problémáinkat. Ha a nem újrateremtést választjuk, mit mond ez azok fontosságáról? Honnan tudhatjuk, hogy megtanultuk a leckét? Befektettünk a probléma fontosságába, így hát visszamegyünk a múltba, hogy azt ismét felidézzük. Ezt nevezik „újraszületésnek”. Ez az ugyanazon problémákkal, történetekkel, és szenvedésekkel, nap mint napi újraszületés választása. Amint tudatára ébredünk a választásnak, lehetőségünk nyílik pontosan felismerni, hogy mire van szükség ahhoz, hogy bármilyen problémát életben tartsunk. Nélkülözhetetlen, hogy időt, erőfeszítést és energiát szánjunk arra, ami táplálója „volt” a probléma fontosságának. Válaszokat keresünk, hogy enyhítsük problémáinkat, és végül véget vessünk szenvedésünknek, de a keresést újraszületés követi, egy jelenleg választott újraszületés. Gyakran választjuk inkább, hogy újraszületünk, mint a szenvedő, mintsem, hogy egyszerűen senkik, semmiként legyünk. Az arra való hajlandóság, hogy semmi legyél, hogy harcolj a semmi ellen, egy rendkívül intenzív érzéshez vezethet. Hatalmas félelem keletkezhet: „Csakugyan eltűnhetek, és akkor az egész életemnek nem lesz semmiféle jelentősége.” De meg kell, hogy értsd, ennek mindenképpen meg kell történnie. Valóban el fogsz tűnni egy ponton, és még ha azt gondolod is, hogy hatalmas dolgokkal járultál hozzá életedben, azok szintén el fognak tűnni. Így ez a kérdés adódik: hajlandó vagy-e legalább erre a pillanatra nem újraszületni? Ha igen, fel tudod ismerni, mi az a meg nem született, ami életben marad történet nélkül, szenvedés nélkül, probléma nélkül. Ismerd fel, mi az, ami életben marad, és hagyd, hogy annak tágassága, békessége saját szívedként nyilatkoztassa ki magát. Önmagadként ismerheted fel azt, mint aminek semmi köze születéshez és halálhoz. Ha hajlandó vagy hűségesnek lenni ehhez a felismeréshez, akkor az újraszületés nem probléma, mivel akkor a történetedet, a „problémáidat” tudatosan olyannak ismered fel, mint amelyek abban a határtalan intelligenciában jelennek meg, aki valójában vagy. Akkor önmagadat alapvetően mindenféle múlttól megszabadultnak ismered. A múlt szívesen látható, tanulhatunk belőle, és teljes szépségében és borzalmasságában méltányolható.

88

44. SOHA TÖBBÉ ÁLDOZAT Bármit is tükröz vissza a világ, a körülmények akár gyönyörűek akár borzasztóak, ha belső történeted valamilyen áldozati történet, szenvedni fogsz. Ez ilyen egyszerű. Ha teljesen biztos vagy benne, hogy nem mesélsz magadnak áldozatiságról szóló történetet, és szenvedésed mégis megmarad, szerintem akkor hazudsz magadnak. Valamiféle ősi történet fonalát meséled magadnak arról, hogyan romlottál el. Szólhat ez a történet akár arról, hogyan rontottak el Isten, a szüleid, vagy a körülmények, vagy arról, hogyan rontottad el önmagad te magad, mindezen történetek arról szólnak, hogy áldozat vagy. Még a legerőszakosabb agresszoroknak is, amikor az agresszió felszíni rétege megreped, van róla történetük, hogyan romlottak el. Ha harag vagy bosszúvágy támad, az mindig valamilyen áldozati történettel jár együtt. Annak megértése, hogy ez az áldozati történet milyen szerepet játszik az életedben, fontos lépés az igazi szabadság felé. Amikor valóban megérted, látod, hogy minden alkalommal újra kell teremtődnie, mikor működésbe lép. Felmerülhet elmédben impulzus révén, de működéséhez energiára, figyelemre, hitre, meggyőződésre, és a fájdalom valami fajta mazochisztikus élvezetére van szükség. Igen, ez sokkoló! Látni ezt a működést a saját elmédben, meglehetősen zavaró lehet. Önmagad igazsága felismerésének hajlandósága nem más, mint a szabaddá válás hajlandósága, az arra való hajlandóság, hogy ne legyél többé áldozat – függetlenül fájdalomtól, körülményektől, mások cselekedeteitől. Az áldozatiság abbahagyása nem azt jelenti, hogy életed borzalmait trivializálod, tagadod, elkendőzöd, vagy elfojtod. Azt jelenti, hogy teljesen szembe tudsz nézni vele, bármi legyen az, ami megjelenik meg. Nem kell elbújnod, elfutnod, igazolnod, gyászolnod, hajszolnod, vagy siránkoznod. Csak úgy nézhetsz szembe az élettel, ahogyan az van. Kész vagy arra, hogy elengedd áldozati történeteidet? Kész vagy elengedni mindezen borzalmas agresszorokat megtorlás nélkül? Egy ponton késznek kell lenned csupán arra, hogy semmisnek nyilvánítsd. Igen, szörnyű szenvedés volt, és te voltál mind a két végén. Te tartottad fenn, és te szenvedted el, ahogy rád irányult. Hajlandó vagy abbahagyni? Szabadságodban áll szenvedni, és szabadságodban áll abbahagyni a szenvedést. Senki nem vethet véget neki, csupán te. Ez az, amiben szabad vagy. A tudatos szabadság azt jelenti, hogy tudatosan szembesülni a szenvedéssel, és azután az elengedését választani. A rabság nem más, mint a választás lehetőségére vonatkozó tudatlanság. Választhatod a szabadságot, vagy választhatod a szenvedést. Rajtad áll.

89

45. A MEGBOCSÁJTÁS EREJE Mindenki tapasztalta már a kellemes enyhülést, ami a megbocsájtással jár, valamint a nem megbocsájtás kemény ridegségét. Ismered a különbséget, és ismered a történetbe való befektetést, amely a megbocsájtás hiányát fenntartja. Azt a megkönnyebbülést is ismered, amit a megbocsájtáskor, és a teher elengedésekor érzel. Szüleink nem voltak tökéletesek. Tudatosan és nem tudatosan tettek dolgokat, melyek ártalmasak voltak számunkra, ahogy nagyszüleink is tettek dolgokat, amelyek ártalmasak voltak szüleink számára. Szeretteink, gyermekeink, vezetőink és versenytársaink is ártottak nekünk. Most itt az ideje a megbocsájtásnak. Borzalmas dolgok történnek folyamatosan egész bolygónkon, saját individuális elménkben, a kollektív elmében. Mindezen borzalmaknak a megbocsájtása nem szükségszerűen jelenti az elfelejtésüket. Meg tudsz bocsájtani, és el tudsz engedni, anélkül, hogy felejtenél. Roppant nagy mértékű tanulás és megalázkodás következik be, amikor hajlandó vagy meglátni az emberiség történetét annak minden borzalmában. Mégis fel tudod ismerni, milyen nagy erőfeszítés szükséges a történethez való görcsös ragaszkodáshoz. Meg tudod érteni, hogy minden befektetett erőfeszítés és figyelem valójában meditáció a nem megbocsájtáson. A történetek tovább ismétlődnek, a mit kellett volna megcsinálni, vagy mit lehetett volna megismételni megszállottságával. A történet folytatólagos újra játszása elszívja az energiádat. Ez kimerítő. Tiszteletben tartom a szükségét az emlékezésnek, és tanúságát a borzalomnak, és hogy amit megtettek, azt még mindig teszik. De rendszerint több gyűlöletet, szenvedést és gyötrelmet idézünk emlékezetünkbe, ami még több gyűlöletet, szenvedést és gyötrelmet eredményez. Az 1999-es Jugoszláv háború után láttam egy híradó bejátszást egy házilag készült videó filmről, amelyben egy férfi elmondta, hogy azért készítette a videót, hogy a gyermekei láthassák, mit tettek velük, és így sohase felejtsenek és bocsássanak meg. A borzalmakat, amelyeket akkor velük szemben elkövettek, megtorlásnak szánták azért, amit az emberek egyik csoportja a másik ellen előzőleg elkövetett. Az ilyesfajta törzsi háborúk haszontalansága és pusztítása folyamatosan van jelen elménkben, valamint, hogy: „Nem akarom, hogy folytassák, amit ők csináltak velem, mert az rossz volt.” Igen, rossz dolgokat csináltak, és csinálnak még mindig. Nem szükséges elfelejteni vagy letagadni a rossz dolgokat, amelyek történtek, mind veled, mind általad, de elengedheted az velük járó szenvedést. Ez a „bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” igazsága. Valamennyi háború, amely azért folyik, ami tegnap történt, a tudatlanság eredménye, a bosszúnak valamilyen ideájába való kapaszkodás eredménye. Nagyon nagy a kísértés, hogy ilyesfajta nézetekbe kapaszkodjunk, mert van benne valami fajta élvezet, és ezt az élvezetet fel kell ismerni. Ez az egoista jogosság élvezete. Amikor vonakodsz megbocsájtani, és belekapaszkodsz a szenvedésed történetébe, és abba, aki azt okozta neked, átkozod azokat, akár tudatosan, akár tudattalanul. Hajlandónak kell lenned véget vetni a karmádnak, azáltal, hogy hajlandó vagy kimondani, „Nem, ez alkalommal nem fog távolabb menni, mint én.” Ez az arra való hajlandóság, hogy békében legyél. A megbocsájtásra való hajlandóság természetes velejárója a szabadságra való hajlandóságnak, és a ragaszkodás kísértésének a világos felismerését ajándékozza számodra. Egyik anyák napján felhívtam édesanyámat. Anyám szarkasztikus volt, és komoly alkoholista. Az alkohol megmérgezte őt, egész személyiségét eltorzítva. Évekig bizonyos távolságot tartottam tőle, és az egyik évben elhatároztam, hogy felhívom anyák napján, és egyszerűen hazudok neki, 90

elmondom, hogy micsoda nagyszerű anya volt. Öreg volt már és beteg, nem sok ideje volt vissza, hát miért ne? Felhívtam, és elmondtam neki, micsoda nagyszerű anyám volt ő nekem, és ahogy a szavak kijöttek a számon, igazak voltak. Nem úgy értettem, hogy jól bánt velem, mert nem így volt. Nem úgy értettem, hogy micsoda megkülönböztetett figyelemben részesített; néha így volt, és néha nem. De mivel azt mondtam neki, hogy jó anya volt, élettapasztalatom végül is gyarapodott e nehéz természetű asszonnyal való kapcsolat által. Anyámmal való nehézségeim végül is hozzájárultak a gazdagságához életemnek. Ebben az értelemben tényleg jó anya volt. Micsoda megkönnyebbülést volt ezt elmondani neki. Ezzel egyidejűleg képes voltam önmagamnak is megbocsájtani, amiért annyi éven át utáltam. Olyan egyszerű volt megtenni. Fogalmam sem volt a gyógyulás ilyen váratlan fejleményéről. Végül, hogy képes legyél megbocsájtani az emberiségnek ezt az egész tapasztalatot, annak összes ténykedésével, terhével, agressziójával, és vágyaival, fel kell ismerned, mi az, ami mindezek által érintetlen, ártatlan és szabad marad, még a legdurvább történések közben is. A bosszúvágyhoz való ragaszkodásunkban valójában a szabadság élményétől tartjuk távol magunkat. Ahogy minden egyéb esetben, abbéli vágyunkban, hogy egyvalamibe kapaszkodjunk, valami mást eltaszítunk. A vágyban, hogy adjunk valamit, valójában kapunk. Közvetlenül rákérdezhetsz szíved mélyére: Mit nem vagyok hajlandó megbocsájtani? Amint ezt megteszed, egy másik lehetőséget fogsz találni, hogy tudatossá tedd, ami nem látható tudatosan, hogy mi az, ami még mindig rabságban tartja az elmédet. Semmilyen erőfeszítésre nincs szükség ehhez, csupán a hajlandóságra, hogy teljesen őszinte légy. Amint őszintén megvizsgáltad, mit nem vagy hajlandó megbocsájtani, arra is rálelhetsz, mi az, ami a segítségedre lehet. Mit vagyok hajlandó megbocsájtani? Ismerd fel a megbocsájtást, és ízlelgesd egy pillanatig. Fontos, hogy ne erőltess semmit, csak láss mindent szívesen tudatosságod szívében. Meg tudsz bocsájtani? El tudod fogadni a megbocsájtást?

91

46. VÉGTELEN MEGNYÍLÁS Az úgynevezett „spirituális élet” veszélyei egyikének azt látom, hogy az egó a spirituális élet révén elszökni próbál a szívet tépő fájdalom, nehézség, valamint a gyűlölet, bosszú és küzdelem folyamatos mintái elől – elszökjön a pokol ideája elől. A transzcendenciára való vágyakozás nagyobbá válik az arra való hajlandóságnál, hogy megnyisd a szívedet mindenre, az emberi szépség teljességére csakúgy, mint az emberi katasztrófa teljességére. Amikor hajlandó vagy teljes mértékben megtapasztalni az emberi lét reménytelenségét és borzalmát, felszabadul az igaz élet iránti örök potenciál. A szabaddá válásra való készenlét azt jelenti, készen állni annak megértésére, hogy nincs menekvés az élet semmilyen aspektusa elől, és leállítani mindenféle jövőbeni, menekülésre vonatkozó fantáziálást. A menekülés agyszüleménye számtalan formát magára ölthet, beleértve a mennyország, vagy a megvilágosodás gyermeteg elképzeléseit. A megszabadulás hajlandósága valójában nem más, mint hogy hajlandó vagy itt és most lenni, mindezek közepette. Minél nagyobb a hajlandóság, annál nagyobb a képesség a még teljesebb jelenlétre; ami végül azt a felismerést eredményezi, hogy nem szükséges megszöknöd. Bármit, ami megjelenik, el lehet viselni, függetlenül attól, hogy az elme mit képzel az elviselhetőségét, vagy el nem viselhetőségét illetően. A bármiféle létezővel való találkozás lehetőségétől való rettegés őrületét valójában a folytonos menekülési próbálkozás táplálja. A bármiféle létezővel való teljes és hiánytalan találkozás magában rejti az igazság kimondhatatlan, meghatározhatatlan, megtaníthatatlan felfedezésének a lehetőségét. A legtöbb ember személyes szenvedéssel terhelt életet él – „Mi történt velem, mi történhet velem, minek kell megtörténnie velem, mi nem történhet velem.” Nyilvánvaló, hogy napjainkban sokkal több a szenvedés. Arra szólít fel bennünket, hogy megoldjuk személyes történeteinket, és irányítsuk figyelmünket a világ történetére. Ha már teljesen készen állsz a személyes történeted borzalmaival való szembesülésre, akkor lehetséges számodra, hogy szembenézz a világ történetével. És ez, szintén csupán kezdet. A háború mintái természetesen jól ismertek, ebből a századból, vagy bármelyik másikból, ebből a kultúrából, vagy bármelyik másikból. Frissiben átélheted a világszerte előforduló borzalmak során keletkező erős fájdalmat, és vágy merülhet fel benned, hogy megtudd, mi a teendő. Javaslom, nézz szembe ezekkel a borzalmakkal, frissen, ártatlanul, megadva mindent ugyanannak az erőnek, amely téged hazahív. Természetesen kitarthatsz a kondicionált létezés mellett, amelyben megtanultad annak pontos ismeretét, minek kell lennie, de megtalálhatod az intellektuális megértés összhangját és támogatását is, amely még a béke tapasztalatát is megadhatja számodra. Lehet, hogy az intellektuális megértés során nem leszel piszkos könnycseppekkel és érzelmekkel terhelve. Minél inkább leállítod a kiszabadulásért folytatott küzdelmet, annál több fájdalmat fogsz tapasztalni, de ugyanakkor annál több örömet is fogsz tapasztalni. Ez az a paradoxon, amelyet az elme nem tud megoldani, jóllehet sok stratégia létezik a megoldására. Mindannyian nagyszerű szellemi képességeket sajátítottunk el. Ezek a képességek megtagadási és megbocsátási technikákat foglalnak magukban, amelyek mindegyike a hazugság technikájának a középpontja körül forog. De az elme erejére csak védekezés és támadás esetén van szükség. Ha hajlandó vagy mindezt elviselni, akkor nem táplálsz semmit, hanem megadod önmagadat, az igazságot mondod, és önmagadként létezel. A megállásra való felkérés az egy radikális felkérés. Arra kérlek, hogy állj meg, csupán e pillanatban. Nem arra kérlek, hogy állj le egész hátralévő életedre, hogy soha többé ne hagyd el a házadat, vagy, hogy soha többé ne gondolkodj. Arra kérlek, hogy állíts le mindent, és csupán e pillanatban, legyél. 92

Papaji legmélyebb tanításainak egyike, hogy „várj és figyelj”. Amikor „vársz” aktív és nyitott vagy, és a figyelés a várakozás. Nem más ez, mint figyelni az elme impulzusait, figyelni a sejtszerkezetbe beágyazott ősi programot, amely tudja, hogy mit kell tenni, milyen cselekedetet kell végezni. Csak várj, és figyelj. Pihenj pusztán a nem-tudásban. A valódi maradandó felfedezés nem valami olyan, amiről hallottál, vagy olvastál. Az a te saját közvetlen tapasztalatod. Mostanáig úgy döntöttünk, hogy elménkben, nyelvünkben, elképzeléseinkben és ideáinkban bízunk inkább, mint, hogy megbízzunk a térességben, amelyből minden keletkezik. Micsoda esély áll most a rendelkezésedre, hogy megbízz a szív ismeretlen térességében. Micsoda időket élünk. Igen, szépséggel teltek a mai idők. Megnyílás és felébredés zajlik, szerte a világban. A borzalmak, bánatok, erőszakok és szenvedések nem különülnek el ettől a felébredéstől. Minél inkább elfogadjuk a megnyílást, bármi is jelenjék meg, annál nagyobb a kihívás. Minél többet látunk, annál jobban összetörik a szívünk. Az összetört szívvel való megnyílás iránti megadásunkban, egész végig a szabadság vár. A törekvésünkben, hogy ne érezzük a szív összetörésének a fájdalmát, a törekvésünkben, hogy végül is megtudjuk, hogy minek kell lennie, rabság rejlik.

93

47. AZ ELSZIGETELTSÉG RÉTEGEINEK FELADÁSA A nyugati kultúra sok energiát fektetett bele, hogy megkíséreljük elszigetelni magunkat a világ borzalmaitól és szenvedéseitől. És valóban, sokunk nyert védelmet az ellen, amivel más emberek a bolygónkon naponta szembesülnek: a szenvedéssel és halállal való közvetlen kapcsolat, állandó változás, egyik uralom alól másik uralom alá kerülés, és a fizikai szabadság ezzel járó hiánya. De 2001. szeptember 11-ének egy váratlan pillanatában, az Amerikai Egyesült Államok gazdagság és védelem biztosította elszigetelődésének, biztonságának és elkülönültségének illuzórikus védőburkán keresztülhatolt a világpolitika valósága. A legtöbb ember azzal tölti az életét, hogy biztosítási és visszavonulási tervek felállításával, biztos helyek és közösségek keresésével próbál biztonságot teremteni magának. A biztonság e rögeszméje teljes egészében azon hazugságon alapul, hogy kontrollálni vagyunk képesek életünk eseményeit. Bizonyos események, mint a szeptember 11-i terroristatámadás is, nyilvánvalóvá tették ezt a hazugságot. Be kell látnunk, nem számít, mennyire akarjuk a biztonságot – még ha bizonyos fokig eladjuk is lelkünket, és hamis, szeretetlen életet élünk a biztonság érdekében – minden eltűnhet, bármely váratlan pillanatban. Ha szembe tudunk nézni az élettől elválaszthatatlan veszéllyel, ha szembe tudunk nézni a halállal, akkor szabadon élhetünk. A szabadon nem azt jelenti, hogy ostobán. Talán továbbra is biztosítási és visszavonulási terveket fogsz gyártani, de már nem fog rabságában tartani az a hamis remény, hogy bármiféle terv révén, valaha is, valóban megvédheted testedet, családodat, vagy népedet. Korszakunk nyersesége elviselhetetlennek tűnhet számunkra. Arra neveltek bennünket, hogy elleplezzük és félretoljuk azt, ily módon folytathassuk teendőinket, folytathassuk dolgainkat, fenntarthassuk a látszatot, hogy soha semmi nem árthat nekünk. Ezzel egyidejűleg mélyreható élénkülés tapasztalható a béke igazságának a megismerése, az igazsághoz való hűség, és az egyén iránta való szolgálata terén. Az egész bolygón mindenütt előforduló szörnyű szerencsétlenségek szolgálhatják a hétköznapi önkívületi állapotunkon való keresztülhatolást, feltárva egy kaput azon a tapasztalaton keresztül, amely éppen most zajlik, ebben a pillanatban, valóban jelen van. Ha félelem az, ami jelen van, akkor lehetőség nyílik ennek a félelemnek a teljes megtapasztalására, és annak felfedezésére, ami mélyebb, mint a félelem. Bármi van jelen – kétségbeesés, harag, csalódottság vagy reménytelenség – lehetőséged van nem elfedni azt a szokásos mindennapi tagadás vagy finomítás kondicionáltságával, hanem szembenézni vele, egyesülni vele, hogy közvetlenül megtapasztald. Az igazság az, hogy akármilyen elszigeteltséget építettünk ki a világgal szemben, az valójában a saját szívünk körüli elszigeteltség. Ez az elszigeteltség azon felismerés hiányára épül, hogy a szívünkben lévő béke valójában magában foglalja a borzalmat. Általában nem ismerjük fel ezt, mivel nem tanultuk meg, hogy ha megállunk egy pillanatra, felfedezhetjük a békét saját lényünk magjában. A leghatározottabb módon arra tanítottak bennünket, hogyan kell páncélt felölteni, és elszigetelődni. Arra kérlek, vess el minden elszigetelődést, és tapasztald meg teljesen a szívet tépő fájdalmat és a szenvedést, akár a te egyéni szenvedésedről van szó, akár a bolygó szerte tapasztalható szenvedésről. Arra bátorítalak, tapasztald meg ezt a szenvedést teljesen, anélkül, hogy bármit is tennél azért, hogy megszabadulj tőle, hogy kijavítsd, vagy kicseréld azt. Egyszerűen tapasztald meg, csupán egy pillanatra. Lehet, hogy elhivatottságot érzel, hogy valami módon segíts véget vetni a világ szenvedésének. Semmi baj a világ szenvedésének való véget vetés kísérletével, de minden akció, amellyel békét szerezni vagy teremteni próbálsz, végső soron hiábavaló. A történelem bizonyítja ezt a hiábavalóságot. Nem szerezheted meg, ami már itt van, hanem csak felismerheted a békét, amely már jelen van benned, és legyél elkötelezett e béke iránt, függetlenül attól, bármit is cselekszel. 94

Lehetsz politikai aktivista, természetvédő, vagy békeharcos, de a cselekvés nagyon más, ha ezen aktív politizálásnak a következménye a béke megtartása, és megint más, ha a béke megteremtése. Amikor a cselekedet békéből fakad, és spontaneitása és a világgal való kapcsolata megengedi, hogy a szív újra és újra összetörjön, anélkül, hogy bármilyen szükség rá, hogy elszigetelődjön az összetöréstől. Minden egyes összetöréssel még mélyebben felismerheted azt, ami törhetetlen marad, és ez a forrása a részvétnek, és a forrása minden tartós segítségnek a világban. Természetesen, az emberek affinitása különböző. Bizonyos embereket semmiféle tevékenység nem érdekel, míg másokat mindenféle tevékenység érdekel. Affinitásodtól függetlenül én arra mutatok rá, ami a forrása mindennek, és ez a forrás itt és most van. Ez nem valami olyasmi, amit megszerzel valahol máshol, vagy valamikor a jövőben. Lehetséges bízni abban, hogy helyes cselekvés származhat ismeretlen csendjéből létednek. Megtanultál nem megbízni ebben a csendben, mert attól tartasz, hogy feküdni fogsz csak a heverődön egész nap. És képes vagy csak ezt csinálni. Tested valószínűleg kimerült úgyis. Bármilyen érzelmek jönnek fel a tér roppant nagyságában, hagyd azokat feljönni. Nem kell őket elnyomni. Szembesülhetsz velük a térességben. A tudatosság szembesülhet az érzelemmel. Nem kell az esetlegesen felmerülő érzelmek ellen harcolnod, vagy a tágasságot tagadnod. Van egy erő, amely mindenféle érzelemnél, mindenféle individuális elménél, mindenféle „mi” és „ők” mentalitásnál hatalmasabb, és ez az erő hitelt érdemlő. Nem tudom, hogy emberi fajunk ki fog-e halni a következő néhány száz év során, de még azt sem, hogy maga a bolygó el fog-e pusztulni. De azt tudom, hogy a maradék időből bármennyit ráfordíthatunk a kik vagyunk mi igazságának a legmélyebb kutatására, és bízhatunk abban, hogy a kutatás megfelelő cselekvéshez, vagy nem-cselekvéshez vezet. A kutatásnak e nyitottságában abban is bízhatunk, hogy fogunk elkövetni hibákat, és, hogy lesz mind kapacitásunk a hibák felismerésére, mind bátorságunk a helyesbítések megtételére. Nem kell tudnunk, hogy miben áll a terv, de hűségesnek kell lennünk a békéhez, felelősséget kell vállalnunk a választásért, hogy felügyeljük, ami már békében van. Megtanultuk, hogyan kell páncélt ölteni, hazudni, és önmagunkat védeni. Mégis, minden tanult stratégiánál mélyebben és közelebb van a béke, amely fennmarad. Az itt és most van. Le lehet bontani a páncélzatot, és el lehet oldozni a csomót, át lehet vágni a hazugságon, ami által az igazi béke felismerhető, és a szeretet, amely minden létező énjének lényege, mindenben felismerhető. Ez meglepően egyszerű. Csupán ebben a pillanatban, légy csendes. Ebben a nyugalomban fedezd fel önmagad számára, hogy van-e alja a csendnek. Ekkor a világ borzalmai ellen soha többé nem kell védekezned. A létezés nyugalma szembesülni tud mindennel. Ekkor a szeretet, amely ennek a nyugalomnak egy további dimenziója, kiterjeszthető mind az áldozatára, mind az elkövetőjére az erőszaknak. Mi fog történni az életedben, ha elfogadod a nyugalom meghívását, nem tudhatjuk. Amit tudhatunk az, hogy megnövekszik a képességed a valódi szembesülésre, akármi is adódjék. E felfedezés szabadsága egyedülálló, és mégis nagyon általános. Amikor szembesülsz a világ szenvedésével, bármilyen szenvedéssel, akármilyen módon is következzen az be, feltárul saját szíved igaz, természetes, mélységes könyörülete.

95

48. A KÉTSÉGBEESÉSBEN REJLŐ KINCS Ha nagyfokú erőszakot érzel a szenvedésben, amit magad körül látsz, tanulmányozd a gyökerét saját erőszakodnak. Merülj bele teljes tudatosságoddal, annak kifejezése vagy színlelése, megtagadása vagy elfojtása nélkül. Megtapasztalhatod az erőszak alatti másik érzelmet. Viszonylagos értelemben, az erőszak felszínes. Az erőszak alatt gyakran mélységes kétségbeesés, és végtelen kegyetlenség lapul, láthatólag mindenütt, ahová nézel. Arra kérlek, hagyd a szívedet mélyebben összetörni, mint ahogy valaha is összetört, így még inkább megláthatod, mi folyik. Ha elkapod a kétségbeesésnek ezt a pontját, ebben a pillanatban, miközben ezt olvasod, lehetővé teszed, hogy tudatosságod belemerüljön ennek a kétségbeesésnek a magjába. A kétségbeesés az egyik olyan érzelem, amelyet a leginkább elkerülsz. Szembenézni a kétségbeeséssel azt jelenti, elengedni minden kétségbeeséssel kapcsolatos történetet. Egyszerűen nézz vele szembe tiszta lélekkel, így felfedezheted, ami a magjában található. Ekkor felfedezheted, hogy kétségbeesésed kincset rejt előled önmagad mélységeiben. A legtöbb ember jobb szeretne megszabadulni a kétségbeeséstől, hogy csak boldogságot tapasztaljon. De ez a fasizmusnak egy formája – a spirituális fasizmusé, amely kizárólag a boldogságot akarja. A boldogságot jónak érzed, és megelégedetté válsz tőle, míg a kétségbeesést rossznak érzed, és távol akarod tartani magadat tőle. Ez a hajlam hozza létre elő a totális nézőpontot, legyen az materiális, vagy spirituális. Hajlandó vagy a gyűlölt, elűzött kétségbeesést meghívni a szívedbe? Hajlandó vagy megérteni, hogy gyűlölete, távol tartása nem távolítja el a kétségbeesést? Hajlandó vagy kimondani, „rendben van, kétségbeesés, gyere, hadd lássalak, olyannak, amilyen vagy”? Nem vagy hajlandó. Képes vagy belekapaszkodni kétségbeesésedbe, vagy erőszakodba mindörökre, és ráadásul másokra is lépes vagy ráragasztani. Amikor ezt teszed, az erőszakkal vagy összhangban. Valójában érezhetsz örömet az erőszakkal való összhangban, és ez az összhang bizonyos esetekben még helyénvaló is lehet. De összhangban tudsz-e lenni azzal is, amit a kétségbeesés magjában felfedezel? Ez a mag lényed igazsága. Ha azzal összhangban vagy, mindennel összhangban vagy. Kivétel nélkül mindennel. Olyan sok át nem élt fájdalom van a bezárt szívben, de a szív megszakadása utat nyit a fájdalom felszabadulásának. Amikor szembenézel saját fájdalmad, bánatod, vagy kétségbeesésed mindegyikével, felfedezed, hogy mindegyik az igazság drágakövét tartalmazza. Ha zavarodottság keletkezik, azért van, mert bizonyos spirituális tanítások szerint a megvilágosodás érdekében félre kell vonulni a világtól. Az elkülönülés koncepciója összeverhető a fájdalomtól való megszabadulással, az eltompulás útjával, amelyen nem kell megtapasztalnod az élet fájdalmait. Ha nem vagy hajlandó teljesen megtapasztalni a szeretet fájdalmát, a megszakadása révén megnyíló szív kínjait, akkor bezárod szívedet a kényelem és a kontroll nevekbe, sőt, a megvilágosodás elnevezésébe is. Add fel az összes ideáját az elkülönülésnek, és tapasztald meg kötődésedet teljesen. Tapasztald meg a kötődés fájdalmát és szépségét, és a bánatot, amit akkor érzel, amikor elszakadsz valamitől, amihez kötődsz. Ekkor fel fogod ismerni azt, amitől soha nem voltál elkülönülve, ami nem valami sztoikus, embertelen, szenvedélymentes, lelketlen létezés, hanem amivel szabadon és tudatosan azonos vagy.

96

49. A VILÁG BEFOGADÁSA SZÍVEDBE Napjainkban, a terrorral és háborúval fenyegető globális végveszély idején, az individuum felébredése egyre kevésbé tűr halasztást. Ennek megtétele nem pusztán egy jó dolog, vagy egy újabb adalék tapasztalásaink csecsbecséivel teli hátizsákunkban. Még csak nem is valamiféle személyes kedvtelés, vagy teljesítmény. A felébredés elengedhetetlen, amennyiben fel akarjuk ismerni a gyűlölet és a vádaskodás mintáját, amelyen túl kell lépnünk saját elménkben, amely pedig a világban tükröződik. Nem várhatjuk senki mástól, hogy leálljon. Saját kivetítéseinket kell leállítani. Mindannyiunk rendelkezik a hatalommal, hogy leállítsuk a mind belsőleg és külsőleg kivetített háborúk ciklusát. Mindannyiunknak hatalmában áll maradéktalanul leállítani az egó és a szuper egó, az én vallásom és a te vallásod, az én színem és a te színed, az én nemem és a te nemed közötti küzdelmet. Legtöbben, akik e könyvet olvassák, rendkívül kiváltságos helyzetet élveznek, mivel nem szembesülnek éhezéssel, bombázással, vagy számkivetettséggel. Ez a kiváltság felhasználható arra, hogy megállítsuk a belső és külső gyötrődés körforgását. Mindegyikünknek lehetősége, hogy leállítsuk saját személyes történeteink végtelen ciklusát – „Igen, én tényleg egy szerencsés ember vagyok, de miért nincs, amim nincs? Miért nincs, amim nem lehet? Miért bántak velem így? Miért nem bánik velem úgy, ahogy én szeretném? Miért okoznak nekem ők ennyi problémát?” Közvetlen tapasztalás révén bármelyik megrögzött hiedelem eltüntethető, kevesebb, mint egy pillanat alatt. A megrögzött szokások, remények, elhajlások, és eltérések valamilyen titokzatos módon mégis megjelennek, újra és újra. Mindezek borzasztó nyomatékkal rendelkezhetnek, de ez a nyomaték a tudatosság ereje által csillapításra, majd leállításra kerül. Gyakran felteszem a kérdést, „Miért, miért merülnek fel folyton a régi szokások? Hogyan lehetséges ez?” A miértre és hogyanra a válasz: azért, mert a remény megtévesztő ereje még mindig jelen van: „Ha csak ezúttal ezt a mintát követem, akkor tökéletes lesz, éppen olyan, amilyennek szeretném. Ő szeretni fog engem, én szeretni fogom őket, ők mindig jól fognak bánni velem, én mindig jól fogok bánni velük, béke lesz az egész világon, mindenki boldog lesz, mindenkinek lesz mit ennie. Nekem is lesz mit ennem. Csupán követnem kell ezt a mintát, csak még egyszer.” A leállásra irányuló felhívásom abszolút radikális, és a leállás abszolút erőfeszítés-mentes. Meg tudsz állni most, ebben a pillanatban. Teljesen elkötelezheted magad annak felismerése felé, ami már most feltétel nélküli békében van jelen benned. Semmire nincs szükség a múltból, a jelenből, vagy a jövőből, hogy növelje azt a békét. El tudod fogadni a felelősséget, hogy hűséges legyél hozzá – nem elméletként, absztrakcióként, mi több, mentális büntetésként. Egyszerűen add meg az elmét a békének. A megadás lehetősége minden olyan emócióban, körülményben, félelemben, vagy reményben benne van, ami a nélkül jelenik meg, hogy a vele való harc szokásos mintáihoz folyamodna. Arra kérlek, fogadd be a világot a szívedbe ebben a pillanatban, nem holnap, amikor valami többet tettél, hanem most. Ebben a valóságos pillanatban nem kell többé megpróbálnod kitalálni, hogyan javítsd ki a világot, vagy a mintáidat. Arra kérlek, hogy fedezd fel a teljességnek a szívedbe való befogadásának a hajlandóságát, hogy értsd meg, szívednek nincsenek korlátai. Szeptember 11. lesújtó következménye, hogy utána elkezdték bombázni Afganisztánt, és azután az USA háborút kezdett Irakkal, ezek voltak azok a pillanatok, amikor az emberi szívek oly mélységesen összetörtek, hogy megnyíltak. Mélységes szánalmat éreztek, mélységesen megértették az egész világ, az összes kultúra ártatlan lényei meggyilkolásának abszurditását. Szomorú, hogy ezekben az rendkívül intenzív pillanatokban az emberek többsége elkülönült identitásként azonosította önmagát, és legtöbbjük elzárta önmagát a sebezhetőségtől és nyitottságtól, és visszatért 97

a megszokott élethez. De ez a megszokott élet a szenvedő individuum élete, az „én, és az én szükségleteim, és aki nem szembesült ezekkel a dolgokkal” individuális története. Amikor másokat „önmagad”-ként tapasztalsz, mély fájdalmat és sebzettséget tapasztalsz. És vagy azt választod, hogy elzárkózol előle, vagy még inkább megnyílsz. Amikor felismered, hogy nincsenek mások, a világ eddig tagadott fájdalmát saját éned fájdalmaként tapasztalod meg. Meg tudod hívni ezt az univerzális fájdalmat a szívedbe. Akkor ez a fájdalom valójában azért kerül kijelentésre, hogy hordozza a kincset, hogy hordozza a valóságát a legmélyebb, legmélységesebb igazságnak. Azt hisszük, hogy az igazság megvalósítása csupa fényességről, üdvösségről, és elragadtatásról szól; de ha így lenne, akkor a megvalósítás nem foglalna magában mindent. Az igazi megvalósítás annak a kétségtelen bizonyossága, hogy te és a többi valójában soha nem lehettek különállóak. Készen állsz megtapasztalni a meztelen, nyers igazságát az élő formák törékenységének, és hogy milyen gyors, váratlan, sőt félelmetes véget érhetnek, és a szenvedést, amely erről a megszűnésről visszhangzik? Közvetlenül megtapasztalni ezt a törékenységet és szenvedést annyi, mint tárt karokkal fogadni a teljes igazságot. Elfogadni a meghívást, hogy benne nyugodj, bármi is merüljön fel, és az igazságot mondani arról, ami állandóan jelen van, békében és szeretetben. A jelen pillanatában az időnek fel tudjuk ismerni végül, mennyi minden ismeretlen politikailag, gazdaságilag, kulturálisan és globálisan. Meg tudjuk ragadni a lehetőséget, hogy szembenézzünk az ismeretlenséggel, és felfedezzük a meghatározhatatlan teljességet, amely örökre megismerhetetlen marad. A világ történelme során soha ennyi ember nem volt tudatában annak, hogy mi történik a földgolyó másik oldalán. Soha ennyi ember nem volt tudatában annak, hogy a háború mintája nem új keletű dolog. És soha ennyi ember nem volt kész kimondani, hogy „elég volt”. Akárhol találsz rá önmagadra, abban a pillanatban meghívást nyersz, hogy leállj, és felismerd a ki vagy te magasztos igazságát. Ez az igazság mindig megtalálható az önátadás tudatlanságában, de azt gyakran elfedi az én vagy enyém koncepciója. Ekkor választhatod, hogy hű maradsz az igazsághoz, vagy pedig elfordulsz tőle ismét. Valóságosan meg tudod tapasztalni a béke teljességét e pillanatban, itt, éppen most, körülményektől függetlenül. Fel tudod fedezni az örömöt, amit fájdalom magában rejt, a szeretetet, amit a gyűlölet magában rejt, a békét, amelyet a háború magában rejt.

98

50. A TÁRSADALOM KULTUSZA Gyakori, hogy ahogy az ön-felismerés közeleg, és a szív elkezd mélyen megnyílni, rémület keletkezik. Ezt a rémületet az ember rosszul kezeli az ilyen mélységes sebezhetőség idején. Természetesen ez a félelem a sebezhetőség rossz kezelésének múltbéli tapasztalatain alapul, az attól való félelmen, hogy amikor valóban megnyílsz, agymosásnak eshetsz áldozatul, ami valamiféle veszélyes kultusz űzéséhez, vagy magatartáshoz vezet. Hogy ez a félelem ennyire erős lehet annak az az oka, hogy már nagyon erőteljes tapasztalataid vannak az agymosottságról, és a kultuszt űző viselkedésről. Ezt a kultuszt úgy nevezik, hogy „társadalom”, és ennek kult-úrája az oka a szenvedésnek. Ha közelebbről megnézed, minden olyan, ami a kultusz magatartáshoz társítható, a társadalmak viselkedésében ugyanúgy megtalálható. A kontroll ugyanazon eszközeit használják: az állandó megerősítést, hogy tehetetlen vagy társadalom nélkül, hogy nem maradhatsz életben annak szabályaihoz való alkalmazkodás nélkül, és hogy pokolra fogsz jutni, ha nem engedelmeskedsz vallásainak a nézeteihez. A szabadság keresése gyakran vezet a kultusztól, családtól, vallástól, vagy társadalomtól való elforduláshoz, és egy másik, kisebb kultusz, szubkultúra, vallás vagy társadalom felé való forduláshoz. Végül felismerjük, hogy az új kultusz éppen olyan, mint a régi, ugyanaz a játék ismétlődik meg újra. Ebből kiábrándultság, cinizmus származhat. Mégis, épp e cinizmus miatt, a legtöbben még csak nem észre sem vesszük, hogy lényegében visszaélést követnek el velünk szemben, minden nap. Bármi, amire a figyelmedet összpontosítod, az téged használ. Tanulságos gyakorlat megfigyelni, hová irányul a figyelmed egész nap. Természetesen, mivel testben vagy, valamennyi figyelem annak életben maradására kell, hogy irányuljon. Ez egy természetes biológiai kondicionáltság, amely a test életben maradását szolgálja. Ez teljesen rendben van. Nincs szükség rá, hogy leállítsuk. A test élelmezéséről, ruházásáról, edzéséről és védelméről való gondoskodás helyénvaló alkalmazása a figyelemnek. Ez egy parancsoló szükséglet az emberi életforma számára. De, a test megetetése után mennyi figyelmet fordítasz arra, hogy többet etesd, vagy jobban etesd, vagy az arról való gondolkodásra, hogy ismét megetesd? Mennyi figyelmet fordítasz rögeszmés módon ruházkodásra, edzésre azért, hogy megtaláld a helyed a társadalomban? Mennyi figyelmet fordítasz arra, hogy felidézz a táplálékkal, ruházkodással, és fedéllel kapcsolatos minden lehetséges, jövőbeni fenyegetést? Ha ez az, amire a figyelmed erre irányul, akkor ez az, amire az életedet használod. Az ugyancsak igaz, hogy akármire irányul a figyelmed, az nem más, mint amit szeretsz. A valódi figyelem nem választható el a szeretettől. Mire fordítod a figyelmedet? Mi az, amit szeretsz? Szereted nagyszerűen érezni magad. Szeretsz bizonyos embereket. Szereted a szép napokat. Szereted a békét. De ha kicsit mélyebbre ásol, megértheted, hová irányul tudattalanul a figyelmed, és fel tudod ismerni az igazságot, hogy azt ugyancsak szereted. Az ilyenfajta kutatás sokkoló hatású lehet, természetesen. Felszínre hozhat bizonyos régi, fájdalmas történeteket, vagy veszteségeket, vagy helytelenségeket. De ez egy kikerülhetetlen sokk. A ragaszkodást, az önazonosításod szeretetét azzal a valakivel, aki rendelkezik valamivel, vagy aki híján van valaminek, fel kell ismerni. A figyelemnek a múltról vagy jövőről való minden elterelése a hamis önazonosságokat helyben tartja. Rendkívüli haszonnal jár felfedezni, hová irányul a figyelmed, mi az, amit szeretsz. Még akkor is, ha az beteg, mazochista, gyötrelmes szeretet, olyan szeretet, mely nem jár jutalommal, olyan szeretet, mely boldogtalan, amelyről végül az igazat tudod mondani. Ha ragaszkodsz az igazmondáshoz, végül talán képes leszel figyelmet fordítani arra a szenvedésre, ahelyett, hogy azt hinnéd, szereted az egyiket, miközben titkon a másikra figyelsz. Az igazmondás lehetővé teszi számodra, hogy a két dolgot összehozd. Ez valódi, abszolút, teljes kutatása annak, ami van: a kutatás közelebb van, mint bármilyen pozitív vagy negatív érzelem, bármilyen gondolat, vagy bármilyen körülmény. 99

Sok ember aggódik amiatt, hogy élete végén visszatekint, és úgy látja, hogy az egész haszontalan volt. Én üdvözlöm ezt az aggódást. Ha azt akarod, hogy életed hasznos legyen, tekintsd úgy, mintha ez a nap életed utolsó napja lenne. Mihez kezdtél testeddel, életeddel, egyéni tudatosságoddal? Mi módon használtad azokat? Annak megértésére való hajlandóság, hogy milyen kultikus viselkedést fogadsz el, vagy tagadsz, nem más, mint a könyörtelen őszinteségre való hajlandóság. Ez feltárhatja annak megértésének lehetőségét, hogy mi marad maradandóan szabad, a mindennel való szembenézés során. Sok ember azonnal a szabadság igazságának az üdvösségébe akar menekülni. Természetesen megteheted, mivel egy másodpercnél is kevesebb időre van szükség, hogy meglásd a szabadságot, ami mindig itt van. De én láttam, hogy ezt követően a legtöbb elme fogja az igazságnak ezt a pillanatát, és bezárja az egó börtönébe. Ha a kegyelem egy bizonyos pillanatában megpillantottad léted békéjét, határtalanságát, és szépségét, akkor gyanítom, hogy e könyv olvasásának részedről az az oka, hogy véglegességet akarsz egy ilyen puszta bepillantás helyett. Realizálni akarod, hogy a létezőség mindig jelen van, nem csak az üdvösség pillanatában. Azt is gyanítom, hogy elméd fogta ezt a bepillantást, és valami olyanná tette, amiről azt gondolod, hogy életed részévé tudod tenni, és kívánságod szerint tudod használni. Lehet, hogy bepillantottál a szabadság szépségébe és igazságába, majd azt gondoltad: „Hogyan hasznosíthatom ezt? Hogyan tehetem a sajátommá? Hogyan tarthatom meg? Hogyan válhatok örökre megvilágosodott, ön-megvalósított, és boldog?” Az az igazság, hogy elméd nem tudja használni a szabadságot. A szabadság szabad. Soha nem lehet megkötött. Elméd soha nem ragadhatja meg. Elméd soha nem fogja rendelkezése alá kényszeríteni az igazságot. Képzelheted, hogy megragadtad, képzelheted, hogy rendelkezésed alá kényszeríted, de szabadnak fog bizonyulni. Csak várj, és figyelj. Megengedheted azonban, hogy az igazság használja az elmédet. Megengedheted, hogy megtartsa elmédet, azáltal, hogy átadod figyelmedet annak, ami minden figyelem forrásaként feltárja magát. Az igazság nagyobb annál, hogy használni tudnád. Mindenféle társadalmi kultusztól, vallási kultusztól, vagy kultúrától mentes. Akkor hát, mit kezdjél a kontroll elengedésétől való félelemmel? Semmit. Engedd meg, hogy ez a félelem megjelenjen léted csendjében. Amikor felmerül egy gondolat, hogy elterelje figyelmedet a sebezhetőségről, térj vissza a sebezhetőséghez magához. Ne igyekezz legyőzni azt. Légy teljes mértékben, tökéletesen sebezhető. A hajlandóság, hogy megállítsd a futást, és teljes mértékben szembenézz a sebezhetőség iránti félelmeddel, ugyanaz, mint az a hajlandóság, hogy szembenézz mind a haláltól való félelemmel, mind a szabadságtól való félelemmel. A szabadságtól való félelem a ki vagy te igazságával való szembenézéstől való félelem, ettől a hatalmas erőtől való félelem, amit elméd nem tud birtokolni, kontrollálni, sőt még irányítani sem. Végső soron bármilyen félelem a haláltól való félelem, és ahogy azt már tudod, a haláltól való félelem ugyanaz, mint az élettől való félelem. A legtöbb ember először azért lép be a spirituális szubkultúrába, hogy elmeneküljön a család kultuszától, vagy a társadalom kultuszától. Azonban, minden spirituális szubkultúrán belül mindig jelen lévő tendencia, hogy kultuszt csináljon a spirituális családra, vagy annak egyes tanításaira alapozva. Ugyanazok a drámák, játékok, gonosztevők, hősök, és projekciók merülnek fel, csak most spirituális mezben. Lehetséges, hogy megállj, ebben a pillanatban, akárhol találd önmagad. Legalább e pillanat erejéig, irányítsd figyelmedet oda, ahonnan életed ered. Irányítsd figyelmedet visszafelé, életed forrására, arra, ami életednek a tudatosság képességét adja, és ahová életed távozik, amikor véget ér. 100

A kondicionált elme mindent meg fog tenni, hogy tagadja a szabadság igazságának a jelenlétét. Amikor a szabadság felébred, elméd minden fixációja és szokása csatarendbe áll, hogy visszarángasson téged ugyanazon fixációk, szokások, és kondíciók kontrollja alá. Az elme hatalma megdöbbentően erős és bonyolult, de honnan kapja a hatalmát az elme ereje? Mi a forrása az individuális elmének? Az elme nem tudja koncepciókkal körülhatárolni ezt a forrást, de a szív kétségtelenül realizálni képes. Ha figyelmed önmagad forrására irányul, felismered a szabadságot, amely ott van minden olyan kondicionáltság támadása mögött, amely megjelenhet. Akkor mentes vagy a biztonság és védelem kényszeres szükségletétől. Mentes vagy a megrögzött gyűlölettől, és mentes vagy az elrendelt imádatoktól. Egyszerűen vagy.

101

51. A SZABADSÁG A HALÁLLAL VALÓ SZEMBENÉZÉS Sokféle halál létezik. Létezik a minden pillanat halála. Létezik a halál, amely esténként történik, amikor álomba zuhansz, a kapcsolat véget érésének a halála, és a halál, amikor gyermek elmegy a háztól. De az a halál, ami felé szeretném, hogy most figyelmedet fordítsd, fizikai halál, a fizikai formád vége. A nyugati kultúrában a test elkerülhetetlen halálától rendszerint távolságot tartunk, tagadjuk azt, vagy mesterségesen valamiféle álruhába öltöztetjük. Ebben a távolság tartásban elvész az a kincs, amiről a halál tanúságot tesz. Abbéli hajlandóságodban, hogy megtapasztald saját halálod bizonyosságát, valóságos ön-kutatásra van lehetőség. Miközben ezt olvasod, abban a kiváltságban van részed, hogy ténylegesen megtapasztald életednek a végét. Félre tudsz rakni minden fizikai és mentális rituálét és stratégiát, amely életedet alkotja, és szembe tudsz nézni életed befejeződésének a tényével. Ebben a pillanatban abba tudsz hagyni mindent, és mélyen és valóságosan bele tudsz merülni a ki vagy te valójában kutatásába, mintha halálod küszöbén állnál. Ezt az időt arra fordíthatod, hogy valóban azt tükrözd vissza, amiről életed szól, hogy mi fontos, és mi nem az. Őszintén tudsz beszélni önmagaddal. Ebben a pillanatban nincs okod hazudni. A spirituális út tulajdonképpen a halál útja, a veszteség útja. Sokan szerzési céllal kezdenek spirituális keresésbe, de a valódi spirituális szerzés a minden dolgok elvesztése révén tárul fel. Ha tanulmányozni tudod életed elvesztését most, mielőtt eljönne a halál, hogy elvegye, lehetőséged van meghalni szabadon, békében, elveszítve valami nagyon becseset, igen, de annál többet nyerve azáltal, hogy képes vagy szembesülni a veszteséggel. A jelenlét, amely megeleveníti formádat, ugyanaz a jelenlét, amely minden formát megelevenít. A test halála után ez a jelenlét megmarad. Az önmagadra, mint erre a jelenlétre való ráébredést az eredményezi, hogy hajlandó vagy szembenézni az összes forma halálával, köztük a tiéddel. Mindenki meg fog halni egyszer, épp úgy, mint a bolygó is meghal egy napon, épp úgy, mint ahogy minden gondolat, minden érzelem, és minden tapasztalat meghal. Ahogy a test öregszik, a halál valósága úgy válik egyre jobban és jobban kézzelfoghatóvá. Nem számít, mit vagy képes megtenni, hogy megőrizd a test egészségét, az energiákat el fogja veszíteni, és működésképtelenné fog válni. Végül, a visszavonhatatlan igazság az, hogy a test meg fog halni. Minél előbb tudsz szembe nézni ezzel, annál nagyobb lehetőséged van megérteni azt, hogy mi marad mentes a haláltól. Mivel az emberek többségeként az egyedi testtel azonosítjuk önmagunkat, a halál válik a minden áron elkerülendő eseménnyé, még ha ez az ár a saját teljességünk és lelkünk is. Kérlek, vizsgáld meg az életedet, most. Lásd, hogy eladtad-e teljességedet és lelkedet a test életben maradásának valamiféle képzetéért. Alapjában véve ez a „jól” lét iránti vágyról szól. Jól lenni vágyakozol, hogy senki ne okozzon neked fájdalmat, hogy összhangban legyél, hogy a tested életben maradjon. Ugyanez elmondható az értelem, vagy a kellemes megjelenés iránti vágyról. Ez az, amiért szintén fontos, hogy teljesen megtapasztald saját rosszaságodat, saját butaságodat, és saját csúnyaságodat. Meg kell tapasztalnod a kondicionáltságod magvában lévő ellentéteket. Csak, miután felmerült benned a gondolat, hogy „én valaki vagyok”, csak ezt követően merülhetnek fel benned ennek variációi, hogy „én valaki jó, vagy én valaki rossz vagyok”. Szíved legmélye tudja, hogy mindez hazugság. Ennek tudatában őszintén kutathatod a kérdést, „a test nélkül, a jóság vagy rosszaság minőségei nélkül, érzések nélkül, gondolatok nélkül, ki vagyok én?” Arra kérlek, hogy most, ebben a pillanatban halj meg, mielőtt a tested meghal, ismerd fel a testedhez való kötődésedet, és nézz szembe az elkerülhetetlen véggel. És e szembe nézés során mondd el az igazságot arról, hogy ki vagy te valójában. Ha hajlandó vagy megállni, és szembe 102

nézni a halállal, csupán egyetlen pillanatra, ez éppen elegendő idő arra, hogy meglásd, milyen az élet a forma halálával való szembesüléskor. Hogyan tapasztalod az életet, amikor nem marad „te”? Hogyan tapasztalod a problémákat, amikor azok nem a „te” problémáid? Szembenézni a halállal, miközben a test még él, ösztöneinkkel ellentétes dolog, ellentétben áll kondicionáltságunkkal, mivel a szervezet szándéka a fájdalom és a félelem elkerülése. Normális esetben odafigyelünk a félelemre, mivel az része az emberi test túlélési mechanizmusának. Semmi baj nincs ezzel. De az önkutatás mélyebbre viszi az elmét, mint ami a túléléshez megfelelő. Amint felmerül a valódi szabadság vágya, a mi az, ami tovább él a test halála után kérdése sokkal fontosabb lesz, mint az egyszerű túlélés. Akkor szembe tudunk nézni a halállal. Öngyilkosságról beszélek? Nem! A halállal való szembenézés nem öngyilkosság, és a legkevésbé sem veszélyes. Csak veszélyesnek látszik. Ami veszélyes, ami élő öngyilkosság, azon hiedelemhez kötve élni az életed, hogy a testre korlátozódsz. Amíg szembeszegülsz a halál tényének, és elrejtőzöl a halál elől az elme trükkjeinek a segítségével, szenvedni fogsz. A felismerésben, hogy a halál egyszerűen a tapasztalás megszűnése, valóban meg tudod hívni a halált, most. Ki vagy te? A test vagy? A tanítók elmondják, hogy ragyogó tudatosság vagy, hogy te vagy a fény, az igazság, de neked magadtól kell felismerned, hogy ki vagy. Különben akárki akármit mond, csak egy újabb adalék ahhoz a kinek hiszed magad történetéhez. A valóságos, maradandó felismerés nem csupán egy kiegészítése a spirituális tapasztalatok kollekciójának. Megvan a bátorságod annak lenni, aki valójában vagy, meghalni a kondicionálás számára? Ez egy roppant nagy kérdés, amit csak komoly vizsgálódással lehet megválaszolni. Életed nem lehet teljes, amíg nem vagy hajlandó meghalni teljesen; és nem halhatsz meg teljesen, amíg nem vagy hajlandó szembe nézni a haláltól való félelemmel teljesen. Ha valóban szembe néztél a haláltól való félelemmel, akkor békében vagy. Felismered, mi az, ami nem tud meghalni. Nem reinkarnációról beszélek, mivel a remény, hogy újjá fogsz születni, még a haláltól való félelemben gyökerezik. Arra kérlek, tedd fel önmagadnak a kérdéseket, amelyek valóban valódi önkutatás szívében és magjában vannak. Mi az, ami meghal, amikor a test meghal? Ki az, aki meghal? Ki kérdezi ezeket a kérdéseket? Merülj mélyen önmagad kutatásába. Haladj egyre beljebb, és beljebb. Tapasztald meg az energiát, figyelmet, és erőfeszítést, amely távol igyekszik tartani a halált. Tudatában vagy a semmivé válástól, a létezés megszűnésétől való félelemnek? Most, ebben a pillanatban, engedd tudatosságodat belemerülni ennek a félelemnek a közepébe. Engedd magad semmivé válni most, ebben a pillanatban. Minden befejeződött. Mindennek vége. Mi marad? Mi marad fenn, amikor minden dolog halott? Ki vagy te?

103

52. SZÁNDÉKOD KOMOLYSÁGA Élete bizonyos pontján titokzatos, szerencsés módon, mindenkit megérint a kegyelem ereje, akár felismeri azt abban a pillanatban, akár nem. Abban a pillanatban, ahogy ezt felismered, azt gondolod, „Istenem, milyen nagy a Te kegyelmed!” Talán e pillanatot megelőzően a kegyelmet puszta fogalomként ismerted, de mikor tapasztalod, élő és valóságos. A Szentlélek élő és valóságos, és te tudod ezt, mivel megérintett téged. A kegyelem pillanata titokzatos. Semmi olyat nem tehetsz, amivel ezt kiérdemelheted. Talán hiszel a predesztinált élet predesztinált pillanatában, amelyben kiválasztásra kerültél a kegyelem által. Mégis, mióta csak az emberekkel beszélgetek – és megfordultam börtönökben és templomokban is, és találkoztam mind értelmiségiekkel, mind tanulatlanokkal – úgy találom, hogy a kegyelem mindenütt ott hagyja a bélyegét karmára, vallásgyakorlásra, teljesítményre vagy intellektuális megértésre való tekintet nélkül. Ha tudod, hogy megérintett a kegyelem, bölcsen feltételezed, hogy nem tudtad volna teljesen kiérdemelni azt. Mi a te felelősséged? Mi az individuális tudatosság felelőssége az abszolút tudatosság felé, amely önmagáról a kegyelmen keresztül ad hírt? Mit válaszolsz? Néha úgy utalok erre a felelősségre, mint az „szándékod komolyságára” – a szándéknak, hogy áttörsz a kondicionált létezésen, hogy ráeszmélj a valódi szabadságra, hogy teljesen megadd magad a kegyelem hatalmának és erejének. „Komolyságon” nem valami humortalanságot vagy nehézkességet értek. A valódi szabadságra való ráeszmélés szándéka határozottan örömteli, de nem triviális. Ha triviális lenne, akkor nem volna lehetséges áttörni a kondicionált tudatlanságon. Amikor a kegyelem vagy szabadság csupán egy további dolog, akkor nincs lehetőség az egós azonosulás feloldására. A valódi megszabadulás iránti komoly szándékkal érkezik a felismerés, hogy semmi nincs, ami fontosabb lenne a szabadságnál. Semmi. Semmiféle élvezet, egészség, kapcsolat, beteljesülés, vagy megértés. És amikor semmi nem fontosabb többé, az elme hullámai elcsitulnak, és a kondicionált létezés elveszíti a támaszát. A kondicionált létezés egyedül azért bír fontossággal, mert elméd fontosságot tulajdonít neki. Ha a kondicionált létezésnek fontosságot tulajdonítasz, azt jelenti, hogy folytatod minden olyan dolog hajszolását, amiről azt tanultad, hogy szükség van a boldogságra, mindegy, hogy az mentális tanulással, kondicionált érzelmekkel, vagy fizikai hajlamokkal jár együtt. Ha bármelyik ezek közül fontosabb a tökéletes szabadság vágyánál, akkor a kegyelemre adott válaszod kevesebb, mint tökéletes. Természetesen mélyen bele fogsz merülni a béke és szabadság óceánjába. Csodálatos tapasztalatokat szerzel, mágikus tapasztalatokat szerzel, szenvedélyes és boldogság-teljes tapasztalatokat szerzel, de soha nem fogod teljesen és hiánytalanul felismerni önmagad, míg eltökéltséged nem éri el a száz százalékot. Ha vonz az a teljesség, hiánytalanság, és totális szabadság, amibe bepillantást nyertél, ha ez sokkal fontosabb, mint belemerülni a személyes élvezetekbe és hatalomba, akkor a kívánatos komolyságnak elsőbbséget kell élveznie az életedben. Ha nem így van, akkor a kondicionált vágyak megőrzik az erejüket. Mindegyikünknek vannak lappangó és nyilvánvaló ideáink arról, hogy mi tenne bennünket boldoggá. Még ha saját valódi természetünk tisztaságaként és örömteliségeként meg is mutatkozik a kegyelem, hajlamosak vagyunk saját tanult vágyainkba kapaszkodni. Időről időre hallom, hogy: „Igen, szabad akarok lenni, és egy igazi jó kapcsolatot akarok, valamilyen szép helyen akarok élni, anyagi biztonságot akarok…”. Értsd meg, kérlek, hogy semmi baj ezekkel a vágyakkal. De, ha valóban a szabadságot akarod, ismerd fel, hogy semmilyen más, a szabadság iránti vágytól eltérő vágy nem vonja el a figyelmedet attól, hogy ráébredj a szabadságra, ebben a pillanatban. Ha azt várod el az igazságtól, hogy egy megadjon számodra egy bizonyos dolgot, akkor nem az 104

igazságot akarod; akkor azt a dolgot akarod, és azzal a dologgal mindenfélét lehet csinálni, hatalmat, szexet, vagy túlélést biztosítani, a testi vágyak hármas mátrixát. Lehet, hogy valamilyen személyes megvilágosodás izgalmának reménye vezetett el téged a kutatás ajtajáig. De ha ezt az ajtót még zárva találod, ideje, hogy kimondd az igazságot. A valódi természetedre való ráébredés nem ígéri, hogy bármit ad neked. Egyedül a felébredni akarásban találod meg az örökké tartó szabadságot, örömöt, és a létezés boldogságát. Mondd ki az igazságot arról, amit akarsz, amit megvilágosodás vagy önmagadra ébredés örve alatt keresel. Vizsgáld meg alaposan motivációdat: mi az, amit valóban, komoly elszántsággal akarsz? Amit találsz, megalázó lehet számodra. Ha egy olyan szándék csomagot fedezel fel, amelynek semmi köze szabadsághoz, igazsághoz, vagy Istenhez, akkor lehetőségedben áll a választás, hogy figyelmedet átirányítsd a szabadságra. De, ha valójában abba kapaszkodsz, ami egy kicsit tovább benntart a hatalom, szex és túlélés arénájában, ha egy kicsit több élvezetet akarsz kicsikarni a dolgokból, akkor mondj igazat. Az igazságnak egy mélyről jövő pillanata van, amikor, ha valóban szabadságot akarsz, hajlandó vagy feladni egész életedet, most azonnal. Nem vársz másik pillanatra. Csak az igazság fontos. Ez a komolysága az elszántságnak.

105

53. SZÁNDÉK ÉS ÖNMEGADÁS A megszabadulás szándéka a legmélyebb poklokon keresztül is haza vezethet téged, még ha élethosszig tart is a pokol. A szándék maga a fény, amely azt mondja, „itt van az otthonod”. Ez nem egy közönséges szándék, amely esetben vágytól vezérelve cselekszel, hogy elérj valamit, hanem egy egészen más rendű szándék. Legigazabb tanítója életednek. Azt kéri tőled, hogy hagyd abba a szabaddá válás szándéka miatti ön-gyűlöletet, mások gyűlöletét, az önmagaddal kapcsolatos hibáztatást, szemrehányást, igazolást, kapaszkodást és elutasítást. Életed nagy részét azzal töltheted, hogy ellenállsz a szabadság hívásának, harcolsz ellene, menekülsz előle, elutasítod, tagadod, vagy jelentéktelennek gondolod. Szenvedésednek ez az ellenállás a kritikus pontja. Meglepő módon, szándékod teremti meg a tisztaságot, hogy láss, vagy segítőtársadat a keresést, sajátságos szenvedési szokásaidat. Ez a tisztaság hozott el téged eddig a pontig, és visz tovább, amerre menned kell. Bízni ebben a szándékban azt jelenti, bízni az életben. Hogy hogyan használod az embereket, akik életedben megjelennek, valamint a körülményeket, gondolatokat, érzelmeket, és ellenmondásokat, rajtad áll. Abszolút és teljes választásod van. Nem gondolom, hogy ez az „én választom, hogy milyen valóságot teremtek magamnak” a New Age-nek egy további verziója. Arra a választásra gondolok, ahogy jelen valóságodat használhatod megszabadulásod szándéka érdekében. Léted valódi természetébe való bepillantás hasonló az istenitől kapott csókhoz. A csók maga a kegyelem misztériuma. Te magad semmit nem tehetsz, hogy előidézd azt. Ahelyett, hogy ezen áldás lábaihoz borulnál, gyakorta terveket kovácsolsz, hogyan kaparinthatod meg azt, és „hozhatod létre saját valóságodat” általa. Elkerülhetetlen, hogy bármiféle együttműködési kísérlet ezzel az áldással, még a legönzetlenebb szándékok esetén is, az isteni csapásnak ne egy további tapasztalatában nyilvánuljon meg – az újonnan felfúvódott „megvilágosodott” elme szükségszerű megaláztatásában. Ha valóban megadod önmagad a csapásnak, akkor a csapás istenáldása éppen olyan mély, mint a csók istenáldása. Ha ez valódi önmegadás, térdre borulsz, és köszönetet mondasz ezért a csapásért. Köszönetet mondasz a saját igazságodra törekvés hajlamának való kitettségért, azon dolog birtoklási törekvésének hajlamáért, ami mindig szabad. Fel fogod ismerni, hogy életed minden képzeletet felülmúlóan áldott. Az is általános, ha valaki többet akar a csók édességéből, és a szabadság üdvéből. Amikor totál beteljesült vagy, olyankor totál szerelmes vagy. És amikor totál szerelmes vagy, nem mondasz olyat, hogy „torkig vagyok a szerelemmel”. Ehelyett azt mondod, ”még többet”. De ha az elme magáévá teszi a szerelmet, akkor a „több” egy napirend, egy kép, vagy a hol lehet többet találni terve által meghatározott. A szeretet szabad. A szabadság szabad. Ott keresed a többet, ahol előtte találtál, és ez éppen itt van, ahol vagy. Mindig itt van több, mivel ez a te saját nyitottságod helye. Megtanítottak bennünket, hogy azt gondoljuk, tudjuk, mit kezdjünk az önfelismerés ajándéka kegyelmével, a szabadság e valódi kincsével; ez az, ahol az önmegadás és éberség bejön a képbe. Biztonságérzetünk azt diktálja, hogy tervszerűen integráljuk, csatornázzuk, vagy szolgáljuk azt bizonyos szempontból. De minden terv alapja azon idea, hogy tudod, mi a teendő a végtelenséggel, amely fütyül a te koncepcióidra, és ez ismét a felfúvódott egó önteltségét mutatja. Papaji gyakran idézte Kabirt, a szufi költőt, aki elmesélte, hogy egy ízben tizenöt másodpercen keresztül tapasztalta a valóságot, és életének a hátralévő részét az iránta való megadásban élte. A kihívást az jelenti, hogy megadással fogadd, hogy nem tudod, hogyan fogod élni az életed, sőt mi több, hogy egész életed darabokra fog hullani. Lehetőséged van megadni magad valami sokkal nagyobbnak, mint amit a „te” életednek nevezel, felfedezni, hogy a „te” életed válasz lehet a szabadság szolgálójaként élt teljes élet meghívására. A szabadság szolgálata teljesen eltér a saját 106

szabadságod ideáinak szolgálatától. Azt csinálni, amit te akarsz, mert ettől érzed magad szabadnak, nem ugyanaz, mint annak híven engedelmeskedni, ami már szabad. Az önmegadás a belülről jövő hívás az önmagadra, mint a szabadságra magára való teljes, abszolút ráébredésre. A kihívás rettentő nagy. Muszáj annak lennie. Máskülönben közhelyszerűvé tennénk ezt a tapasztalatot is, mint ahogy közhelyszerűvé tettük a szeretet oly sok tapasztalatát. Az önmegadásnak totálisnak kell lennie. Ennél bármennyivel kevesebb, az önkínzás egy formája, a biztonság nevében. Teljes életet élni úgy egyként, mint mindenként, önmagában biztonságot jelent. A biztonság annak tudása, hogy amikor az élet e konkrét formája véget ér, amit szolgált, az megmarad. Amire szükséged van, az mindössze a béke iránti bizalom, amelyet fel kell, hogy fedjél, és hajlandónak kell lenned újra felfedezni azt a korlátozás, a határtalan, a tartós béke és szabadság minden formája korlátlan tökéletességének a középpontjában. Ami meg marad, mikor minden más elmúlik, az a hitelt érdemlő. Ha azt hiszed, hogy gondolatok, események, vagy emberek nyújtanak biztonságot számodra, csalódni fogsz. Ha nincs meg benned az a megingathatatlan felismerés, hogy te már szabad vagy, éppen ahogy vagy, bárhol találod önmagad, elméd még mindig egy történetbe van bonyolódva. Talán a legmélyebb történetek egyikébe. A történetet megvizsgálandó rá tudsz kérdezni bensődben közvetlenül: Mire van szükségem ahhoz, hogy szabad legyek? Vedd fontolóra egy pillanatra a nagy valószínűségét, sőt a bizonyosságát annak, hogy mindezen történetek az elme élénk képzeletére épülő hazugságok. Mi van, ha semmire nincs szükség a szabadsághoz?

107

54. ÁTLÉPNI A SZABADSÁG HATÁRVONALÁT Hamis önazonosságunk következtében az általunk ismert élet, nem olyan életnek mutatkozik, mint amilyen az valójában. Még ha csak egy pillanatig tart is a kinyilatkoztatás tapasztalata, tudod, hogy örökre megváltoztatta az életedet. Ebben a pillanatban átlépsz egy vonalat, ahol tudatosan tudod, hogy életed valami olyan felé irányul, ami több, mint amit előtte tudtál. Az a pillanat léket üt az egyén életének nagyon feszesen szőtt történetén, és megmutatkozik, hogy semmi nem áll szemben az élet igazságával. Az emberek gyakran szükségtelenül sok időt töltenek a spirituális úton, vagy, mert próbálják újra felidézni az igazság pillanatát, vagy, mert, valamilyen újra felbukkanó személyes jellemvonás, érzelem, vagy magatartás miatt korholják önmagukat. Lehetséges azonban, hogy a megjelenő dolgokat annak az igazságnak a kontextusában lásd, amibe azon egyetlen pillanatban tudatosan bepillantottál. A hatalmas hiba akkor következik be, a vonal átlépését követően, ha bármit, ami azt követően történik, valami módon attól a pillanattól különállónak látsz. Ha mindent jelenként akarsz megtartani abban a kinyilatkoztatásban, az elme összes undorító múltbeli habitusa, és látens tendenciája abban az igazságban merül fel, amely szabad és békés marad. Ezek nem olyan valamik, amelyek ellentmondanak az igazságnak, vagy elkülönülnek attól. Minden időnket lefoglalják az öntagadó gondolatok és érzések, és ezzel leértékeljük a kegyelem pillanatát. Arra helyezzük a hangsúlyt, ami azt a pillanatot követi, hogy bizonyítsuk, hogy elveszítettük azt, ahelyett, hogy felismernénk, hogy ami azután következik, azt bizonyítja, hogy semmi nem különülhet el az igazság egészétől. Amikor felismered, hogy ez a bepillantás örökre megváltoztatta az életedet, és hajlandó vagy az igazságot kimondani arról, ami már itt van, akkor az a bepillantás még inkább megváltoztathatja azt. Megváltoztatja a múltadról szóló koncepcióidat, megváltoztatja a jövődet, és ami sokkal fontosabb, felfedi, hogy mi az, ami megváltozhatatlan, pontosan itt, a jelenben. Akkor bármi is az, amik felmerül, bármilyen nehéz is a pillanatban, akkor az az igazság felfedezésének a tudatos jelenideje. Akkor a személyes identifikáció játékát annak látod, ami, isteni színjátéknak, és életedben mindent az igazság további felfedezésének a szolgálatába tudsz állítani. Csak egyetlen igazság, egyetlen valóság van; minden más egyszerűen az elme szórakozása. Bármelyik pillanatban képes vagy felismerni, „óh, én Istenem, tényleg nagyon azonosultam ezzel a dologgal. Nem hiszem, hogy ez lenne a végső valóság.” Ha a spiritualitás és saját valódi éned felismerése csak egyes tapasztalatokra korlátozódott, tapasztalataid túlnyomó többségét figyelmen kívül hagyva, mi a lényeg? A kérdés a következő: együtt tudsz-e élni emberi léted tapasztalatainak minden hullámhegyével és hullámvölgyével, és a ki vagy te igazságának csendes tudatában maradni, és neveltetni általa? Igen! Ez nem csupán a múlt hegycsúcsokon ülő bölcsei számára volt lehetséges. Számodra is lehetséges. Talán eónokig tartott a hegycsúcsokon ülő embereknek a visszatükröző tudatosság olyan fokra való fejlesztése, amelyet te most voltaképpen ki tudsz nyitni, hogy részesülj abban, ami végső és jelenlegi valóság. Ahogy előbb mondtam, itt az ideje az általános felébredésnek. Magadon láthatod: „Itt most valami olyannal azonosítom magam, ami terhes számomra, ahelyett, hogy teljes mértékben ahhoz kötelezném el magam, ami erőfeszítés nélkül jelen van.” A nap folyamán bármikor egyszerűen, a másodperc tört része alatt ellenőrizheted: „Eltávozott-e bárhová, ami feltárult? Mi ennek a pillanatnak a mélyebb igazsága?” Ez az éberség. Ha komoly az elhatározásod, hogy éberré válsz, akkor ez az elhatározás próbatételeket kell, hogy kiálljon. Amint tudatosan kimondod, „Rendben van, készen állok. Készen állok mindenre, bármi is jelenjen meg, és tegye próbára az igaz, a valódi iránti meggyőződésemet”, akkor természetesen 108

padlóra kerülsz, időről-időre. A mesterrel játszol, az élettel magával. Számíthatsz rá, hogy ismét identifikálódsz. Ha számítasz az ismételt identifikációra, akkor a vele járó szenvedés, amely felfed mindenféle arroganciát, álmosságot, tagadást, vagy bizonyos régi történetekbe zárkózást, meg fog bocsáttatni. Akkor egy folyamatosan mélyülő megaláztatást találhatsz, amely az éberség iránti még erősebb eltökéltséget szolgálja. Ez a lehetőség. Ez az emberi létezés játékának a hatalmassága. Ez a te történetedet látszólag nagyon jelentéktelenné teszi. És az is! De a valóban szabad élet felülmúlja a méricskélést. Épp most, ebben a pillanatban, aki te vagy, az a végtelen szabadság. Minden, ami képzeleted szerint önmagadként látszik felmerülni ebben a szabadságban, ebben a szabadságban létezik, és ebbe a szabadságba olvad vissza. A szabadság nem megy sehová. Nem jelent meg hirtelen születésedkor, és nem tűnik el halálodkor. A szabadság az élet igazsága. A szabadság az, aki te vagy. Nem az, akinek nevezed önmagad; a neved megjelenik és eltűnik. Nem az, akinek képzeled önmagad; az változik idővel. Nem az, akinek érzed önmagad; az érzés jön és megy. A szabadság mindig jelen van, és sosincs vége. A szabadság a tudatosság lényegi természete, és a tudatosság az individuális tudat forrása. Ha át tudod lépni a tudatos ön-felismerésnek ezt a határvonalát, akkor minden, ami felmerül, csak mélyíteni fogja azt. Akkor életed hátralévő részét ebben a felismerésben, és ennek ünneplésében és megosztásában éled. A szabadság még megmaradó határainak a kutatása érdekében felteheted önmagadnak a következő kérdést: Ki, vagy mi mondja nekem, hogy nem vagyok szabad? Ismétlem, nincs jó vagy rossz válasz. Egyes válaszok triviálisak, abszurdak és világiasak lehetnek, míg mások világrengetőek. Nem ez számít; csak hagyd őket szabadon felmerülni a tudatosságból. A cél az elme kondicionált hiedelmeire való rávilágítás, és valóságosságuk, vagy valótlanságuk felfedezése. Szakíts egy pillanatot, hogy visszatükrözd, és talán megtapasztald az én nem vagyok szabad gondolattal járó érzelmeidet, és testi benyomásaidat. Érezd át a súlyát ennek a gondolatnak, a csábítását ennek a gondolatnak, sőt a biztonságát ennek a gondolatnak – e gondolat abszurditása álcázza magát valóságnak. Most tapasztald meg az én szabad vagyok gondolattal járó különbséget, fényességet, és az általa generált felszabadulást. Azután tapasztald meg, mi az, ami e gondolatok mögött, mindezen gondolatoknak tudatában van. Ismerd fel a gondolatokban rejlő ürességet, miközben a fájdalmat vagy örömet is felismered, amiket e gondolatok okoznak. E pillanatban tedd fel a kérdést önmagadnak, Ki vagyok én? Ha gondolat merül fel válaszképpen, engedd el. Térj vissza az egyszerű jelenhez, az egyszerű tudomáshoz. Ismerd fel azt, ami mindig jelen van minden megerősítő gondolatban, vagy tagadó gondolatban.

109

55. AZ ÉBERSÉG SZÁNDÉKA A legfontosabb dolog, amit rád tudok hagyni, az éberség. Az éberség az az elhatározás, hogy hű maradsz a ki vagy te igazságához. Amikor éber vagy, nem hiszel olyan gondolat csábításának, amely azt súgja neked, hogy te csak a test vagy, mindenféle igényekkel, érzelmekkel, gondolatokkal, és összefüggésekkel. Nyilvánvalóan minden testnek vannak igényei, érzelmei, gondolatai, és kapcsolatai, de minden egyén a ki vagy te teljességében jelenik meg. Ha megengeded figyelmednek, hogy forrásába merüljön, akkor látod, hogy nincs probléma a testtel, igényekkel, érzelmekkel és kapcsolatokkal. Mindez tudatosság, mindez Isten. Mindez te vagy. Az éberség a hajlandóság, hogy minden pillanatban megadd magad az igazságnak, ami mindent fenntart. Amikor az éberséget meghívod életed minden egyes pillanatába, akkor minden olyan koncepciót el kell vetned, ami szerint „teszed” az éberséget. Ha úgy gondolsz az éberségre, mint amit csinálni kell, akkor az éberség erőkifejtést igényel, és nem tudod azt „tenni” a nap huszonnégy órájában. Ismerd fel, hogy az éberség a tudat természetes velejárója, és a tudat mindig jelen van. Éberség egyenlő ön-kutatás. Ön-kutatás egyenlő éberség. Egyik sem mentális gyakorlat. Egyik sem „cselekvés”. Az ön-kutatás élő valami. Tapasztalati valami. Specifikus válasz keresése helyett inkább egy nyitott végű kérdésben pihen, várakozva a válaszra. Valamilyen különleges állapot elérésének a reménye nélkül, csupán az, ami itt van iránti nyitott végű kérdés fenntartásával, kérdezd meg önmagadtól, Mi az, ami mindig itt van? Mi marad, miután mindaz véget ér, ami itt átvonul? Ez a kérdezősködés az éberség. Nincs vége az ön-kutatásnak, mint ahogy nincs vége a valódi szabadságnak sem. Az élet maga válik a kutatássá. Az élet maga válik a tanárrá. A természetes kíváncsiság fejlődik minden, az életen átvonuló dolog igazi valóságának kutatásává. Bármilyen gondolat, érzelem, vagy életkörülmény jelenik meg, rá lehet kérdezni, „Mi ez?” Megengedheted, hogy tudatosságod mindenféle módon belemerüljön, és fel fogod fedezni a jól ismert, mégis friss térességet, amelyet az élő ön-kutatás magában foglal. Az ön-kutatás nem egy élettől elszakadt gyakorlat, nem egy út, amelyen elérünk egy a jelenlegitől különböző helyre, hanem az a felfedezés, hogy az igazság mindenütt jelen van. Ennek minden pillanatban való új onnani felfedezése az éberség. Az ön-kutatás nem olyasvalami, amit megtanulsz megcsinálni. Olyasvalami, amiről felfedezed, hogy természetes módon te vagy az. Te a formanélküliségben, és az összes formában mindenütt önmagát tanulmányozó, és önmagát felfedező tudat vagy. Biológiai fajunk evolúciója során irdatlan mennyiségű koncepciót felhalmoztunk arról, hogy mit jelent szabadnak lenni. E koncepciók közül néhány hasznos volt egy bizonyos ponton, de most csak terhet jelentenek. Ha hűséges maradsz koncepcióid gyűjteményéhez, akkor azok lesznek a te valóságod. Ha az a szándékod, hogy az igazat mondd a mindig jelen lévő békéről, akkor valódi szabadságot fogsz megvalósítani, és e szabadságként fogod élni az életedet. Az idők során az emberek végig a spirituális megértést alkalmazták egó-növekedésükkel szemben, így légy tudatában, hogy a gőg ilyen fajtája valószínűleg megjelenik. Meg kell, hogy jelenjen. Nagyon megalázó, hogy megjelenik. Ha a spirituális gőgtől távol maradásra, akkor egy nagyon finom gyógyító mechanizmus fog megjelenni, amikor azt gondolod, „különlegességem nem gőg, hanem választás nélküli igazság”. Az éberség az e kísértés felmerülésének a tudomása, annak a választásnak a tudomása, hogy valaki legyél, akinek van valamije. A gőg felismerésével megbéklyózod ezt az erőt. Igen, a gőg meg fog jelenni. Hagyd megjelenni, így annak fájdalma megtapasztalható, és hazugsága 110

felszínre hozható. Mondd ki az igazságot. A ki vagy te igazságának elfogadásával hozzájárulhatsz, hogy az igazság segítse az életedet. Akkor a támogatás, amely az éberség, saját énedként, saját szívedként mindig veled lesz. Akkor valódi lehetőség nyílik arra, hogy ez az emberi kísérlet nem fog sikertelenül végződni.

111