Gudrun Schury Éltető nedv. A vér kultúrtörténete

Gudrun Schury

Éltető nedv A vér kultúrtörténete

KALLIGRAM Pozsony, 2004

A fordítás Gudrun Schury: Lebensflut. Eine Kulturgeschichte des Blutes (Reclam, Leipzig 2001) című műve alapján készült. Fordította Hámori Ágnes A fordítást az eredetivel egybevetette és szerkesztette Schulz Katalin

Copyright © Reclam Verlag Leipzig 2001 Hungarian translation © Hámori Ágnes, 2004 ISBN 80-7149-689-8

Minden írás közül csak azt szeretem, amit valaki vérével ír. Írj vérrel: és meglátod, hogy a vér szellem. Friedrich Nietzsche: Imigyen szóla Zarathustra

Ha nem lett volna kávé, vért ittam volna. Georg Christoph Lichtenberg: Sudelbücher

Előszó „Ha megszúrnak, mi talán nem vérzünk?” – kérdezi Shylock. Ez az, ami minden élőlényben közös. A vér vörös elixírje mindig is izgatta az embereket; féltek tőle, kiontották, megszentelték és kutatták. A vallások, mítoszok és ideológiák tele vannak ezzel a csodálatos anyaggal a vérkeresztségtől kezdve a Szent Vér-kultuszig és a „Blut und Boden” uszító beszédekig. A vér kultúrtörténete ennek az éltető folyadéknak a nyomát követi végig történelmi korszakokon, népeken, országokon, könyveken, filmeken és festményeken át. Akár a maffiát nézzük, akár az indiánokat, Drakula grófot vagy a Vöröskeresztet, az opera színpadát vagy a thrillereket: a vér mindig kitüntetett szerepet játszik. Különleges folyadék ez. Kicsit sűrűbb, mint a víz. Körülbelül négy-hat liternyi fér egy emberbe (egy kékbálnába 10. 000-12.000 liter). Világossárga léből (plazmából) és sejtes elemekből (vörös- és fehérvérsejtekből, ill. vérlemezekből) áll, vagyis 90%-a víz, a többit a plazmában található fehérjék, zsírok, vitaminok, hormonok, konyhasó, kálium, kalcium, magnézium, szőlőcukor, nitrogén és színezőanyag teszi ki. PH-értéke enyhén savas: 7,36, nagyjából annyi, mint a sósperecnek. 9

Az emlősök vérének vörös színéért a hemoglobin felelős, akárcsak azért, hogy az oxigénszint növekedésével a vörös szín sötétebbről világosabbra változik A vér jellegzetes, enyhén vasas íze minden bizonnyal szintén a hemoglobinnak köszönhető A szervezetünkben található összes vas – ami nem több 5 grammnál – 60%-a itt van megkötve a vér tartalmaz emellett vas-transzportért felelős proteineket (transzferrint) és vasraktározó proteineket (ferritint) is A rákok, kagylók, tintahalak és grófok vérében többségben van a kék színű vér-színezőanyag, a hemocianin A „kék vér” kifejezés a spanyol „sangre azul”-ból származik a kasztíliai nemesség számára nagy jelenfőséggel bírt, hogy semmiféle közösség nincs köztük és a sötétbőrű négerek vagy zsidók között, ami onnan látszott, hogy az ő világos borukon átsejlettek a kékes erek Franciául is van „sang bleu” A németben ez a kifejezés kb. 1810 óta él, angolul a királyi család neve „blood royal” vagy egyszerűen csak „the blood” A rovarok vére színtelen, ami lakótársi minőségükben rontja az esélyeiket Vajon ugyanolyan könnyen csapnánk agyon a legyeket, szúnyogokat vagy pókokat, ha nem átlátszó, hanem vörös lenne a vérük? A vérnek tehát nem kell mindig pirosnak lennie Már Hildegard von Bingen is a „mi zöld vérünkről” beszél, ami csak keveredés által válik a szervezetben pirossá. Nyolcszáz év múlva a vérbeli trekkerek – vagyis Star Trek-rajongók – korében közismert, hogy a vulkániaknak zöld a vérük, ezért is olyan nyugodtak és hidegvérnek Úgy tűnik, még mindig dívik egyfajta egyszerű humorálpatológiai elmélet, és nemcsak az USA-ban Draco Malfoy „mudblood”-nak, vagyis „sárvérű”-nek nevezi azokat a varázslókat, akiknek nem tiszta vér folyik az ereikben Az ó- és középkori négy-testnedv-elmélet és Harry Potter1 könnye-

10

dén összekapcsolódnak a flegmatikus mellett megjelenik a sárvérű Hisztis Myrtle-nek viszont ezüstszínű a vére. Ahogy a fiziognómia az arcfelépítés és a karakter közti összefüggést feltételezi, épp úgy szokás a az élet folyadékát és az élőlény lényegét is összekapcsolni Amikor Odüsszeusz legyőzi Pénelopé kapzsi, élősdi kérőit, azokból nem világos, piros vér folyik, hanem gonosz, fekete „És a megölt tetemek mellett ottlelte Odüsszeuszt, / véresen és csata-mocskoltan, valamint az oroszlánt, / mely marhát falt fal, s most lép ki a marha-akolból, és az egész szügye és mindkétoldalt a pofája/ [fekete] vértől elbontott, ránézni is oly riadalmas” 2 A nők hónapról hónapra látják saját vérüket, a férfiak csak akkor, ha megsérülnek A vér más, mint a könnyek, nyál, izzadság vagy vizelet be kell érte hatolni a felszín alá A vértől van a kormunk alatti rózsaszín árnyalat, ez adja nyelvünknek és ajkunknak az erotikus vörös színt, arcunkba szokik, ha örülünk vagy szégyelljük magunkat állandóan lüktet bennünk, mégis láthatatlan Mint a vulkánkitörésnél először a héjnak kell fölszakadnia, akkor tud kiáramlani az, ami alatta volt, hogy ámulatba ejtsen minket mi minden forrongott ezalatt a felszín alatt1 Tom Tykwer A harcos és a hercegnő c filmjében ilyen vérkilövellést láthatunk, amikor a sebesült Sissinek (Franka Potente) gégemetszéssel sikerül megmenteni az életét. Úgy lovell ki belőle a vér, mint az Etnából a láva, s ahogy a láva színe is izzóvörösből lassan feketére vált, miközben kihűl és megszilárdul, úgy a vér színe és állaga is megváltozik, sö1

J Κ Rowling Harry Potter es a bölcsek köve Ford Tóth Tamás Boldizsár Budapest, 2002, Animus Kiadó 2 Homérosz Odüsszeia 22 ének Ford Devecsen Gabor Budapest, 1957, Europa Könyvkiadó, 401-405 ο.

11

tétebb lesz és megszilárdul, ha kikerül a testből. Az eleven és az alvadt vér kinézete közti váltás az emberi gondolkodásban is tükröződik. Szociálpszichológiai vizsgálatok arra a nem túl meglepő eredményre jutottak, hogy a testen belül áramló vér olyan fogalmakkal kapcsolódik össze, mint „élet, egészség, jó”, a testen kívül megjelenő vér pedig olyanokkal, mint „halál, sérülés, rossz”. Ha a hírekben, az újságban vagy egy krimiben a „véres” jelzőt olvassuk, egészen biztos, hogy nem „eleven, egészséges, élettől duzzadó” jelentést hordoz. Nyilvánvaló, hogy olyan folyadék, amely szorosan kapcsolódik a testhez, a szívhez, élethez és halálhoz, nyomot hagy egy nép kifejezéskészletében. A vér számos ponton belekerült a nyelv képi kifejezései közé, mint pl. „véremben van; forróvérű; megőrzi a hidegvérét; rossz vért szül; felforrt a vére; megfagyott a vér az ereiben; szomjazik valakinek a vérére; vérszagot érez; vért izzad; kiszívja a vérét; véresen komoly; kékvérű; vérzik, mint a disznó; vérlázító; vérévé vált; vér tapad a kezéhez; vérre megy a dolog; valami vért kíván; vérré válik valakiben az étel; vérrel kell lemosni stb.”3 A hagyatékkal és örökösödéssel kapcsolatban fontos a „vér szerinti” kifejezés. Számos közmondás használja a vért pars pro totó értelemben: „A vér nem hazudik” vagy „elárulta a vére”. S fordítva pedig: vannak vérrel kapcsolatos szólások és kifejezések, amelyek szó szerint értelmezve humor forrásává válhatnak, mint az alábbi – ilyen vagy hasonló formában számos nyelvben fellelhető – viccben is: „Őrizd meg a hidegvéredet, szólt a szakács a rákhoz, mielőtt bedobta volna a forró üstbe”. 3

Ballagi: A magyar nyelv teljes szótára. Budapest, 1998, Nap Kiadó.

12

Az ereinkben csörgedező folyadék utánozhatatlan színe sok természeti jelenség nevét ihlette. Az emberi vér vörös színéhez való véletlen és ártatlan hasonlóság titokzatos, misztikus vagy hátborzongató asszociációkhoz vezetett; nemcsak egy lepkefaj, hanem több piros virágú növény is „véres” névre hallgat: véreslapu, véresfű, vérfű, vértő, vérfürt, vérliliom. A hematitot, e vörös színű követ, a gyógyszerként, festőkrétaként és polírozáshoz használt veres vasérc kréta rokonát „vérkőnek” hívják. Mivel a színe kívül az alvadt, belül a friss vérre emlékeztet, az ókortól kezdve napjainkig használták orrvérzés, szempanaszok és mentsruációs zavarok kezelésére, szüléseknél és vesekő ellen. Az eriosoma lanigerum nevű vörös tetűfajtát a károsult almafa-tulajdonosok vértetűnek hívják; van vérpinty nevű madár; a rózsafélék családjába tartozó potentilla paulstrist és silvestrist németül „véresszeműnek” is hívják, a vérgyökér pedig „a felálló timpónak gyökere, amelynek pora az odvas fogakba duggatván a fogfájást állítólag megszünteti”; egyes helyeken a piroslevelű borbolya neve is „vértövis”. Emellett van még vérjáspis, vérbükk, véreb, vérmedve, vérfarkas, vérköles, vérzőké (pásztor-tarsóka), vérnarancs és belül piros színű vérmogyoró. Michael Wetzernek igaza van, amikor a Die Zeit c. lapban Friedrich Kittler Kulturgeschichte der Kulturwissenschaft* című műve kapcsán megállapítja, hogy a kultúrtörténet manapság inflációs korszakát éli; minden dilettáns azt képzeli, hogyha egy kis technikatörténetet, társadalomtörténetet és szociológiát vegyít egymással, máris kultúr4

Michael Wetzel: Göttergewimmel. Friedrich Kittler hat dem Dilettantismus in den Kulturwissenschaften den Kampf angesagt. [Friedrich Kittler hadat üzen a dilettáns kultúrtörténeti munkáknak.] In: Die Zeit, 2000. 11. 16., 21. o. 13

történeti művet alkotott. Már Goethe is úgy vélte, a dilettantizmus oka a kontár félszívűség, mechanikus pedantéria és az az „eszement törekvés, mindig épp azt a lehetetlent venni célba, aminek az eléréséhez a legnagyobb művészetre lenne szükség, már ha egyáltalán valaki képes lenne megközelíteni”.5 Ám épp azért, mert ő maga is százféle területen dilettánskodott – kezdve a festészettől a meteorológián, a numizmatikán és az orientalisztikán át a fizikáig –, Goethe a nagy művelődéstörténészek közé tartozik. Az egész ábrázolása érdekében merte vállalni az egyes részletekben való tévedés kockázatát. Ilyen értelemben dilettáns az alábbi munka is, amelynek a puszta kíváncsiság szolgál igazolásául. Egy kultúrtörténeti munka értékelésekor számomra a filológiai hűség, a nyomozói szimat és a gondolkodásbeli szabadság fontosabbnak tűnik, mint több speciális szakterületen mutatott átfogó tudás, adatgyűjtési kényszer vagy a részletekhez való megszállott ragaszkodás. Apropó gondolkodásbeli szabadság – hadd idézzek Egon Friedell Kulturgeschichte derNeuzeit-jából: „Ha Németországban valaki nyilvánosan mondani akar valamit, a közönség körében rögtön többoldalú bizalmatlanság alakul ki vele szemben: először is, van-e egyáltalán ennek az embernek joga megszólalni e kérdésben, »kompetensnek« tekinthető-e, másodszor, az általa kifejtettek nem tartalmaznak-e ellentmondásos vagy zavaros gondolatokat, harmadrészt, nem mondta-e el ezt már őelőtte is valaki. Röviden tehát dilettantizmusról, paradoxiáról és plagizálásról van szó. Ami a dilettantizmust illeti, tisztában kell lennünk azzal, hogy minden emberi tevékenységben csak addig van igazi életerő, amíg dilettánsok végzik. Csak a dilettánsnak […] van igazi emberi viszonya tevé5

Johann Wolfgang Goethe: Maximen und Reflexionen, Nr. 821.

14

kenysége tárgyához, csak a dilettánsoknál fedi egymást az ember és a foglalkozása; az ilyen ember teljesen beleadja magát a munkájába és önmaga egész valójával táplálja azt, míg ezzel ellenkezőleg minden olyan dologhoz, amit hivatásszerűen űznek, valamilyen rossz értelemben vett dilettantizmus kapcsolódik: bizonyos egysíkúság, korlátozottság, szubjektivitás, beszűkültség. A szakember mindig túlságosan is a maga szakterületén mozog, így aztán szinte soha nincs abban a helyzetben, hogy igazi forradalmat váltson ki; túl jól ismeri a hagyományokat s ezért… túlságosan kötődik hozzájuk. Túl sok részletet is ismer már ahhoz, hogy a dolgokat még egyszerűen tudná látni, és éppen ezáltal hiányzik belőle a gyümölcsöző gondolkodás alapvető feltétele.”6

6

Egon Friedell: Kulturgeschichte der Neuzeit. München, 1984, 48. o.

15

I. A vér szava Tegyük fel, megismerkedünk valakivel. Ha azután megkérdezik tőlünk: milyen ember az, akkor beszélünk az illető termetéről, hangjáról, hajszínéről, hogy nyílt vagy zárkózott természetű-e, szeret-e nevetni, csak a munkájának él-e. De nem fogunk beszélni az illető vércsoportjáról vagy arról, hogy sűrű vagy fekete-e a vére. A vér nem kategória, nem méret. A vér láthatatlan. A vér a jó korszakokban lényegtelen. Bár manapság is sokan használnak fülgyertyát, feng-shui-eszközöket vagy ayurvéda-illóolajokat, mégis igen messze vagyunk azoknak a kultúráknak az animisztikus képzeteitől, amelyeket manapság mit sem sejtve idézni szoktak. Amennyire nem szokás már kávézaccból vagy belekből jósolni, annyira nem hallgatunk az elhunytak szavára vagy akár a vér belső hangjára. A totemek és tabuk idejében ez nem így volt. A világ, az emberek, a halál fenyegetései ellen védekezve megpróbáltak olvasni a természet jeleiből s jókedvre hangolni az istent vagy az isteneket. Ehhez kifinomult érzékszervekre és avatott vezetőkre volt szükség: sámánokra, javasasszonyokra vagy papokra, ők nyilvánították ki a láthatatlan világ törvényeit és magyarázták az anyagi világ rejtjeleit. A vér szavának megértése az élethez és a halálhoz egyaránt 16

hozzátartozott. A középkori forrásokban – Káin és Ábel ószövetségi története nyomán – lépten-nyomon szó esik az ártatlan vérről, amely az égre „kiált”, s a Nibelung-ének is ismeri a vér szavát: a halott Siegfried sebei újra vérezni kezdenek abban a pillanatban, amikor gyilkosa, Hagen áll a ravatalánál. A legtöbb ember viszolygást érez, ha sebekről, vérátömlesztésről vagy állatok levágásáról esik szó, s ez jól mutatja a távolságot, amelyet minden vérrel kapcsolatos dologgal tartani szeretnénk. Önmagunkat nemritkán testünk valamelyik tulajdonsága: kora, alakja, teherbírása vagy éppen gyengesége kapcsán határozzuk meg. Hogy mi magunk vértartályok is vagyunk, az csak akkor jut eszünkbe, ha ez a tartály kilyukad. Schopenhauer „A világ mint akarat és képzet”-ének második könyvében az „akarat objektivációiról” van szó, ennek 20. bekezdésében pedig az egyes akarati aktusokról s hogy ezek hogyan manifesztálódnak szemmel látható formában a testben. Az „állati élet”-et s a hozzá tartozó „functiones naturales”-t Schopenhauer az „akarat jelenségeként” fogja föl, s ebből következik aztán az egész „test teleológiai magyarázhatósága”: „A test részeinek ezért teljességgel meg kell felelniük ama fő kívánságoknak, melyek révén az akarat megnyilvánul, ezeknek látható kifejezése kell hogy legyen mindegyik: fogak, garat és bélcsatorna maga az objektivált éhség; a nemi szervek objektiválják a nemi ösztönt.” Ε paragrafushoz fűzött további kiegészítéseiben Schopenhauer több ilyen akaratobjektivációt is említ, kitérve a test belsejére is. Az akarat, mint valami olyasmi, amit az ember saját testében és testén közvetlenül érzékel, a szervezet egészéből is leolvasható, „mindenhol egyformán jelenvaló” s egyfajta „állandó tevékenységi törekvésként” tapasztalható meg. Ε rend17

szerben a vér nem más, mint egyfajta „ősfolyadék”: „kaotikus, eleven, nyálkás ősfolyadék, mely hasonlít valamiféle szerves emulzióhoz” s mely az izmokat és véredényeket formálja, sőt az „artériákon való áramlás által […] az egész test formáját […] meghatározza”. Mindez alapján Schopenhauer erre a következtetésre jut: ”Mindebből kiviláglik, hogy az akarat legközvetlenebbül a VÉRBEN objektiválódik.”1 Amit Schopenhauer e tételben kijelent, azt rendszertelenül ugyan, bizonytalan terminológiával s hiányos empirikus megfigyelések alapján már többen is megfogalmazták. A szívből mint az emberi test központjából kiindulva hangsúlyozták az innen irányított éltető véráram hatalmát is. A vér áramlása és lüktetése az erek zárt rendszerében az élet alapelvét jelenthette, sőt akár az emberi természet szimbólumának és reprezentánsának is tekinthették. A 18. és 19. században általános volt az a vélemény, hogy a vér a „vis vitális”, azaz az életerő forrása, egy orvos, Christoph Wilhelm Hufeland „minden élet székhelyének” nevezte. Különösen izgatta őket ennek az ősanyagnak a kettős, ellentmondásos természete: életet és halált egyaránt jelenthet, aszerint, hogy a test belsejében mozgó erőként vagy az életerő elillanásának jeleként tapasztaljuk-e meg. Ide nyúlnak vissza számos olyan vallási, mitikus vagy mágikus elképzelés gyökerei is, melyek nemcsak a vér intenzív színe nyomán alakulhattak ki, hanem az táplálta őket, hogy a vér egyben jelkép is, lét és nemlét hordozója. Mítoszok százai dolgozzák fel a kiontott vér és a növekvő élet közti összefüggést: így az egyiptomi Halottak könyve (Ki. e. 3. sz.), amely elbeszéli, hogy Hu és Sa, az új istenek abból 1 Arthur Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet. Ford. Tandori Ágnes és Tandori Dezső. Budapest, 2002, Osiris, 151— 152. ο. 18

a vérből keletkeztek, amely Ra, a Napisten megsebzett falloszából csöpögött; az azték Quetzalcoatl pénisz-vércsöppekkel termékenyítette meg Cihuacoatl istennőt a világ teremtésének kezdetén; a dél-venezuelai yanomami mítoszban Periboriwas, a holdszellem úgy teremtette meg az emberiséget, hogy vérét a földre folyatta. Vannak skandináv mítoszok, melyekben a világtenger vérből keletkezett, s olyan indonéz, polinéz vagy indián hagyományok, amelyek szerint az emberek vérrögökből lettek teremtve. A görög mitológia a Zeusz fejéből kipattant Paliasz Athéné vagy a hullámokból kikelt Vénusz születésének keletkezésmítosza mellett szintén ismer hasonló változatokat: az erünniszek (akárcsak a gigászok) a kasztrált Uránosz vércsöppjeiből keletkeztek; hogyha vérfertőzést vagy rokongyilkosságot akartak megbosszulni, a bűnösnek élve kiszívták a vérét. Aphrodité Adonisz véréből virágot fakasztott, ugyanígy Apollón is Hiakünthoszéból. Amikor Perszeusznak sikerült a Gorgó-fős Medúzát lefejeznie, annak vérző fejéből gyilkos kígyók támadtak, nyakcsonkjából pedig a Pegazus szökkent elő. Az ő vére – amiből Athéné megőrzött egy keveset – lett aztán Aszklépiosz végzete is: mivel a Pegazus bal oldalából származó vérrel képes volt kioltani, a jobb oldaláról származóval pedig visszaadni az életet, Zeusz ezért az istenekéhez hasonló hatalomért villámcsapással büntette. A kiontott vér által bekövetkező megújulás sémáját követi Krisztus szenvedésének bibliai története is, melybe a bűnbocsánat eleme is belekapcsolódik: a Megváltó kereszten kiontott vére az eucharisztiában a megemlékezés, szövetség, hálaadás, kérés és engesztelés italává válik, mely a feltámadás ígérete és feltétele is egyúttal. Ezen mítoszok alapjául nem szolgálhatott volna bármilyen tetszőleges folyadék. Sok vallásra érvényes, amit Mó19

zes 3. könyvének 17. fejezete kijelent: tilos vért enni vagy inni, „hiszen a test élete a vérben rejlik”.2 Egymás után háromszor is szerepel ez a kijelentés, s ezáltal egyre inkább valamiféle esküre emlékeztet. A vér tehát az anima székhelye, azt jelentik ezek a szavak, hogy aki vért ont, az megsemmisíti az animát, aki vért eszik, az az élet alapelve ellen vetkezik. Mózes 5. könyve az élet hordozásának gondolatán is túlmegy s azonosságról ír: „A vér maga az élet.”3 Homérosz Iliásza a „vér” és „lélek” szavakat szinonim fogalmakként használja. Ebből szükségszerűen következik, hogy a vért értékes és szent folyadéknak tekintették, s hozzá kapcsolódott a túlvilággal való kapcsolat megteremtésének lehetősége is. A dél-amerikai maja, inka és azték kultúrákban különféle, hol erősebb, hol gyengébb változatban uralkodott az az elképzelés, hogy az isteneket emberáldozatból származó vérrel kell ünnepelni, kiengesztelni és megerősíteni. Hogyha a régészeti leletek nem csupán egyfajta mitológiáról, hanem a valóságban is kivitelezett vallási gyakorlatról tanúskodnak, akkor a maja társadalom meglehetősen vérszomjas lehetett, s vallási szertartásaik az egész év folyamán ismétlődő ember- és véráldozatokat foglaltak magukba. A számok tekintetében a fiatalabb azték kultúra még ezeken is jócskán túltett. Az azték politeista vallásban a véres hagyományokat Huitzilopochtli alapította meg, aki megölte saját nővérét, a holdistennőt. Tezcatlipocának, a bűn, engesztelés és büntetés s egyben a vadászat, háború és halál istenének is szokás volt minden évben egy különösen kiváló, megszentelt fiatal férfit áldozni. Számos másfajta véráldozati szertartás is létezett emellett, melye2 3

Lev 17,11. Biblia. Budapest, 1996, Szent István Társulat. Lev 12,23. uo.

20

ken bennszülöttek százezrei, de főleg hadifoglyok haltak meg, s melyek többek között abból álltak, hogy az – általában férfi – áldozatnak egy piramis előtt a pap egy kőkéssel kivágta a szívét és a Napnak fölajánlotta Az inkák is ismerték az ember-, különösen a gyermekáldozatot, az ő vallási rendszerükben ezek azonban csak az általános áldozati szokások egyik részét jelentették Itt is érvényes az a megszorítás, hogy a valódi történelmi vallásgyakorlat és annak az utókor számára fennmaradt művészi ábrázolása nem feltétlenül egyezik meg egymással Egészen más példát látunk a hellén kultúrában arra, hogyan lehet jelen a vér egy nép hitvilágában Noha a gorogok vallási szokásai a vérontással kapcsolatban eléggé eltérnek más népekétől, az ógörög vallás a maga halottkultuszával erősen ammisztikus, s a belőle hagyományozódott mítoszokat mindenhol vörösre festi a vér Az argonauták története tele van gyilkosságokkal, az Odüsszeusz és az Olasz rengeteg emberölést, áldozatot és vértől csöpögő szertartást ír le, a trójai háborúról szóló beszámolókban se szeri, se száma a borzalmas részleteknek, a taunsziak embert áldoztak Artemisznek, a mítoszokban többször esik szó szüzek és ifjak feláldozásáról s számos megolt gyermekről is (mint például Pelopsz, akit saját apja, Tantalosz szolgál fel sült húsként az Olümposzon, vagy Thuesztész fiai, akiket Thuesztész bátyja, Átreusz szolgál fel apjuknak pecsenyeként) A vér rengeteg mondában mágikus hatalommal bír Médea többek között Prométheusz vérének köszönheti varázserejét, Héraklészt a Nesszosz vérébe mártott mg oh meg, melyet felesége szerelmi varázsnak hitt A legkifejezettebb vér-szertartás a görög alvilág képzetéhez kapcsolódik a Hádész árnyai rövid időre újra életre kelnek, ha vért ihatnak Odüsszeusz, amikor Theiresziasz jóslatát akarta kérni, a „mélyvizű Ókeanosz szélén” göd21

röt ás, amit először engesztelő áldozatul mézzel, tejjel, borral, vízzel és daraliszttel tölt meg. Ezután következik a rituálé lényege: „Engesztelve a holtak népét jámbor imákkal, / fogtam az állatokat, nyakuk elmetszettem azonnal; / folyt feketén a gödörbe a vér, gyülekeztek az elhunyt / holtak lelkei mély Ereboszból, sűrű csapatban. […] Mind odagyűltek az árok mellé, innen-amonnan, szörnyű zsivajjal; sápadt félsz ragadott meg azonnal.” Karddal próbálja meg távoltartani a vérre szomjazó árnyakat, meg anyjáét is, amíg Theiresziasz meg nem érkezik: „…Ivott a sötétlő / vérből és azután így szólt hozzám a derék jós: Édes, könnyű utat keresel haza, fényes Odüsszeusz, / csakhogy az isten szörnyűvé teszi; nem hiszem én azt, / hogy te kijátszód a Földrázót, aki megdühödött rád”.4 Héraklész alvilágjárásában is szó van arról, hogyan isszák a vért a szomjazó lelkek. S amikor az Iliász leírja Patroklosz temetését, megtudhatjuk, hogy véráldozatként feláldoztak bikákat, juhokat, kecskéket, disznókat – és tizenkét trójai ifjút. Ezeknek az áldozati rítusoknak az volt a céljuk, hogy megszerezzék az istenek kegyét és méltó kíséretet biztosítsanak az elhunyt lelkének a túlvilágba. A vér alkalmazásában fontos elem annak tisztító ereje: a vér lemossa a bűnöket és megtisztítja a lelket a Styxen átvezető út előtt. Az ember által kiontott vér egyrészt feloldoz valamilyen nagy bűn alól (vagy a mártíromság által juttatja az égbe az illetőt), másrészt az emberek vagy állatok áldozatként kiontott vére kielégíti a bosszúszomjas isteneket. A vér így a katarzis eszközévé válik, feloldoz a bűnök alól és elhárítja a büntetést. Ennek megfelelően sok kultúrában találunk 4

Homérosz: Odüsszeia. 11. ének. Ford. Devecseri Gábor. Budapest, 1957, Európa Könyvkiadó, 34-43. o. 22

a vérhez kapcsolódó megtisztulási szertartásokat – „mivel a vér a kiengesztelődés, hiszen a vér hordozza az életet”.5 Ε katarzishordozó anyag eredete és mineműsége persze nem közömbös: az a vér, amely szív- vagy nyaksebből folyt ki, lemosta a bűnt, míg ha valaki olyan vért érintett, amely a női hüvelyből származott, bűnössé vált. Férfi szemszögből nézve a menstruációs vérzés fenyegetésnek számított, amellyel szemben védekezni kell, a nők számára pedig egyfajta ürülék, amelynek a nyomaitól meg kell tisztítani magukat s amit lehetőleg minél jobban titkolni és rejtegetni kellett: „ Amikor a nőnek vérzése van, és ez a havi vérzés, maradjon hét napig tisztátalanságban. Aki megérinti, az estig tisztátalan. Minden fekvőhely, amelyre ilyen állapotban lefekszik, tisztátalanná válik, s minden bútor, amelyre leül, tisztátalannak számít. Aki bármilyen bútort megérint, amelyen ült, mossa ki a ruháját, fürödjön meg vízben, de estig tisztátalan marad”.6 így fogalmaz Mózes 3. könyvének 15. fejezete. Számos népnél a mai napig külön menstruációs házak vannak, ahol a havibajos nők vérzésük idejére elkülönülnek a többiektől, s Bálin egyes templomok bejáratánál még a múlt század '80-as éveiben is lehetett ilyen feliratot olvasni: „Figyelem! Menstruáló aszszonyoknak tilos a belépés!” Egy olyan anyagnak, amelyről úgy hiszik, hogy még a templomok megszentségtelenítésére is képes, könnyen tulajdoníthatnak másfajta hatóerőt is. S valóban: a népi hiedelmek, illetve babonák ihlette rítusok között rengeteg olyat találunk, amely a menstruációs vért használja fel. Alkalmazták gyógyszerként szemölcsök, anyajegyek és különféle bőrbetegségek ellen, Lev 17,11. uo. Lev. 15, 19-23. uo. 23

a küszöbre kenve távol tartotta a boszorkányokat, ételbe vagy italba keverve szerelmi bájitalként szolgált. Viszonylag új keletű gondolat tehát az a tiszteletteljes, ugyanakkor könnyed hozzáállás e természetes kiválasztási ciklushoz, amit a nőmozgalmak több évtizede terjeszteni próbálnak. Sok társadalomban a menstruációhoz való viszony azokat a szabályokat jelenti, melyek megmondják, mit nem szabad az asszonyoknak ezekben a bizonyos napokban tenniük, és más élőlények ilyenkor hogyan óvhatják magukat tőlük. Őszintén szólva úgy tűnik, hogy még a mai modern társadalom sem mentes egészen az előítéletektől, vagy legalábbis bizonyos kellemetlen érzésektől a menstruációval kapcsolatban. Bár ma már a menstruációs vér nem számít démoni dolognak, mégis mellékes és kerülendő témaként kezeljük: ha már valami olyasfajta gusztustalanságról van szó, mint amilyen a rendszeresen lelökődő méhnyálkahártya, próbáljuk meg legalább diszkréten összegyűjteni és problémamentesen megszabadulni tőle. A legszebb persze az lenne, ha már eleve csak valami olyan „helyettesítő” folyadékkal lenne dolgunk, amilyet a reklámokban láthatunk, s amit az új, „tiszta, száraz érzést biztosító”, légáteresztő szárnyas betétek, az anatómiai formákhoz igazított tisztasági betétek (melyek ma már csábos alkalmakra fekete színben vagy tanga-formátumban is kaphatók) vagy a szuperbiztos, különlegesen bordázott tamponok pillanatok alatt eltüntetnek. Vagyis megállapíthatjuk: a vér még mindig tabu. Riasztó színe van, kellemetlen szaga, különös az íze, és évszázadokon át inkább irracionális, semmint természeti törvények vonatkoztak rá. Akár rítusok, akár tabuk épültek a vér köré, ezekbe kiterjedt metaforizálás és erkölcsi kategorizálás is beleszövődött, mint ahogy az például a „vérrokonsághoz” kapcsolódó számos népi képzetben is megmutatkozik. 24

„A vér nem válik vízzé – tartja a mondás, s ezzel nem kevesebbet állít, mint hogy a rokoni kapcsolatok erősebbek más viszonyoknál, hogy a testi rokonság hatalma országhatárokon, nehézségeken és szenvedélyeken is túlnyúlik. Képzeljük el Rómeót és Júliát a zuhany alatt erotikus játszadozásba merülve: izgató. Ugyanez a két Lottival: undorító. Miért? Etikai követelmények nyomán kialakult a „vér szavának” a képzete; a vér szaváé, amely „elnyom minden mást”, amit „nem lehet elhallgattatni”. Tudjuk, hogy az anyák a szülés pillanatától fogva különleges, egyéni érzelmi kötődést alakítanak ki csecsemőjük iránt annak szaga, hangjelzései és viselkedése alapján. De vajon ez a kötődés egy egész életre szól-e? Túlél-e hosszú évekig tartó távollétet? Megfigyelhető-e ugyanez a gyermekek részéről is anyjuk iránt? Vajon mi a helyzet II. Miklóssal, az utolsó cárral, aki az „eredeti családi vérnek” már csak kétszázötvenhatodrészét hordozta az ereiben? Vajon megszólalt-e a vér hangja, amikor 1948-ban nem egy apátlan kislány ajtót nyitott ismeretlen férfinak, aki az angol hadifogságból tért vissza, s azt mondta: én vagyok az apád? Hihetünk-e olyan tévedhetetlen megérzésnek, amely révén valaki ismeretlen emberek tömegében ráismer a nagyanyjára, akit utoljára Észak- és Dél-Korea szétválasztása előtt látott? Figyelmeztet-e a vér hangja, hogy „Ne tedd!”, hogyha valaki beleszeret egy idegenbe, akiről később kiderül, hogy apja, bátyja vagy fia? S valójában miért nem fekhetünk le az anyánkkal, közösülhetünk a nővérünkkel vagy szexelhetünk a nagybátyánkkal? A mi kultúrkörünk vérfertőzés-tilalma tulajdonképpen a beltenyésztést tiltja. Biológiailag nyilvánvalóan hasznos, ha az egymással keveredő genetikai állományok nem teljesen azonosak. Más gerincesek viselkedése csak részben igazolja ezt: vannak fajok, amelyeknél a nem rokonok, más 25

fajoknál az egymással szoros rokonságban álló egyedek párosodnak egymással; az apa-lány vagy a fivér-nővér párosodásoknál azonban egyáltalán nem figyelhető meg gyakrabban genetikai károsodás. Másrészt az állattenyésztésben a tudatos beltenyésztés segítségével meg lehet erősíteni egyes fajtajellemzőket. Ugyanezt az embereknél el akarjuk kerülni és degenerációnak nevezzük. A híres Habsburg-ajkat, mely tizenöt generáción át dominánsan öröklődött, vagy a vérzékenység sorozatos előfordulását a francia udvarnál arra vezették vissza, hogy gyakori volt a közeli rokonok együtthálása. Orvosilag ma már ezt nem lehet bizonyítani. Bizonyos recesszív betegségek vagy betegségre való hajlamok rokonok „keresztezése” esetén valóban gyakrabban előfordulhatnak, mint idegenek „párosításakor”, amikor a recesszív gén bizonyos körülmények között rendre elnyomottságban marad. Ahogy azonban az állattenyésztésben, itt is sok múlik azon, hogy ugyanazon a rokonsági vonalon több nemzedéken át is folytatódjék a pároztatás. A beltenyészet kialakulási esélye egyetlen generáción belül tehát még nem indokolja a vérfertőzés tilalmát. Államérdekből gyakran folyamodtak közeli rokonok összeházasításához, például a régi Egyiptomban vagy az inkáknál. Minden gyermek tudja, hogy az európai uralkodóházakban egészen az újkorig szokásban volt bizonyos mértékű beltenyésztés. Az egyszerű népnél ezt vérfertőzésnek hívták. Olyan időkben, amikor a nem kívánt terhesség elkerülése érdekében csak a véletlen vagy a babona segítségére lehetett számítani, még valamennyire érthetőnek tűnik a vérfertőzés tilalma. De mi a helyzet ma? A nemi élet és a gyermekáldás közti kapcsolat igencsak fellazult. Senkinek nem kell attól tartania, hogy rokonával folytatott szexuális kapcsolatát növekvő hasa fogja elárulni. Az állam 26

mégis odafigyel arra, mi történik az otthonok zárt ajtói mögött. A német Büntetőtörvénykönyv 173-as paragrafusának 12. fejezete a „Személy, házasság és család ellen elkövetett bűncselekmények” kapcsán az alábbi módon rendelkezik: „(1) Aki valamilyen vér szerinti hozzátartozójával együtthálást követ el, három évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbírsággal sújtható. (2) Aki felszálló ági vér szerinti rokonával együtthálást követ el, két évig terjedő szabadságvesztéssel vagy pénzbírsággal sújtható; ugyanez érvényes akkor is, hogyha köztük a rokoni kapcsolat érvénytelenné vált. Ugyanez vonatkozik az olyan testvérekre is, akik egymással szexuális viszonyt folytatnak. (3) Gyermekekre és testvérekre ez az előírás nem vonatkozik, hogyha a tett elkövetésekor még nem töltötték be 18. életévüket.” Az 1. és 2. bekezdés világos: azokat a szülőket, akik szexuális kapcsolatot létesítenek gyermekükkel, három évre is börtönbe zárhatják ezért, az ugyanezen rajtakapott gyermekeket pedig két évre. De mit jelent itt az, hogy „gyermek”? A 3. fejezet ugyanis kimondja, hogy a „gyermekeknek” már nagykorúnak kell lenniük a büntethetőséghez. Mit és hogyan, illetve mikor szabad tehát a családon belül? A tizennégy éven aluli gyermekeknek általánosan nincs büntetőjogi felelősségük, tehát a családon belüli szexuális cselekményekért sem vonhatók felelősségre; tizennégy és tizennyolc év közti testvérek együtthálása jogellenes ugyan, de a 173. § 3. bek. értelmében nem büntethető, ezenkívül a 177. és 179. paragrafusok értelmében megerőszakolás vagy nemi visszaélés esete áll fönn, hogyha a nemi kapcsolat erőszak, fenyegetés vagy kényszerítő helyzet kihasználása által valósul meg. A felnőttek nem közeledhetnek egymáshoz vérfertőző módon; ha megteszik, büntethetők érte. Amit tehát a tizennyolc évesnél fiatalabb testvérek IKEA-ágyukban művel27

nek egymással, azért nem jár büntetés Ha viszont felnőttek is részt vesznek szexuális kapcsolatukban vagy akár csak ösztönzik rá a gyermekeket, akkor az megint csak a 173 § 1 bek. alatt említett büntetés legfeljebb háromnegyedével büntethető Vagyis ha a Favágóék 17 éves Jancsija szexuális játszadozásba fog 15 éves Juliska húgával, egyikük sem büntethető érte. Ha viszont a szüleik mindezt videóra veszik, hogy a filmet eladhassák egy gyerekpornófilm-kereskedőnek, akkor a Favágó házaspár huszonhét hónapig tartó szabadságvesztésre is számíthat A még megválaszolatlan kérdésekkel számos jogi kommentár foglalkozik. Mi a helyzet például akkor, ha nem vér szerinti, hanem örökbefogadott gyermekről van szó”? Ha Woody Allen Németországban élt volna, boldogan élhetett volna nevelt lányával A kommentár szerint ugyanis csak a „vér szerinti kapcsolat” számít, az egymással örökbefogadás révén rokonságba kerülők „nem egészen konzekvens, de kifejezett módon nem-büntethetőnek számítanak.” Ε szép körülírás nem mást jelent szabad a szex Apropó szex: mit is ért ezen a jogalkotó? Mikortól kezdjenek a családtagok aggódni, hogy esetleg rajtakapják őket9 A jogmagyarázatnak erre is van kész válasza, bár még az is enged némi teret a fantáziának „Bűncselekménynek [ ] csak a ténylegesen megtörtént közösülés számít A kozosülés megvalósításához elegendő, ha a férfi nemi szerve behatol a hüvelybemenetbe, emissio semmis (magomlés) nem szükséges” Vagyis a magömlés nem szükséges a közösülés megvalósításához, ha viszont mégis odáig jut a dolog, akkor érdemes bizonyos bemeneteket elkerülni és más tájakra keríteni sort. És vajon mi van akkor, ha a résztvevők „vér szerinti rokonok” ugyan, de egyiküknek sincs „férfi nemi szerve”9 Vagy ellenkezőleg ha férfi nemi szerve mindkettejüknek van, ám közel s távol sehol 28

egy „hüvelybemenet”? Csupa megválaszolatlan kérdés, csupa töprengésre indító gondolat. A jogalkotó (mint ahogy annyi más esetben is) egy olyan erkölcsi közvélekedést betonozott be, mely több évszázados keresztény hagyományból fakad, s a vérrokonokkal való „nemi kapcsolat” ószövetségi tilalmában gyökerezik. Claude Lévi-Strauss szerint a vérfertőzés tiltása és az exogámia kívánalma „döntő lépés, amelynek köszönhetően, amely által és főként amelyben megtörténik a természettől a kultúrába való átlépés. […] A vérfertőzés tilalma az a folyamat, amellyel a természet túllép önmagán, ez az a szikra, amely egy újabb és összetettebb struktúrát hoz létre… Ez hívja elő és valósítja is meg önmagában egy új rend felvirradását”.7 Ε kultúrtörténeti jelentőségétől eltekintve ugyanakkor sem orvosilag, sem szociálpszichológiailag nem lenne szükséges egy generáción belül tiltani a vérrokonok közötti „vérfertőző” nemi életet. Hogyha az ilyen nemi kapcsolatok szabad választás alapján, a függőségi viszonyok kihasználása nélkül valósulnak meg, akkor semmi nem szól ellenük, legkevésbé sem a vér szava. Másrészről viszont a vérfertőzés tabujának számos kiemelkedő művészi alkotást köszönhetünk. Ugyan ki mondana le könnyű szívvel Gergely legendájáról vagy az Oidipusz-mítoszról? Arról a pillanatról, amikor a thébai király kivájja saját szemét, mert beteljesült rajta a szörnyű jóslat? Ki ne tartaná tanulságosnak az Elektra- és Oidipuszkomplexus elméletét (legalábbis arra a betegségre vonatkozóan, amelynek terápiájára ez alkalmazható)? Ki ne értékelné Richard Wagner Walkür c. operáját, Thomas Mann Walsung-vér c. novelláját, Max Frisch Homo Faber c. reClaude Lévi-Strauss: Die elementaren Strukturen der Verwandschaft. Frankfurt/M., 1981, 73. o.

29

gényét vagy Louis Malle Szívzörej c. filmjét? Ezeket a történeteket a papíron, színpadon vagy a filmvásznon egyaránt a tiltott gyümölcs varázsa tölti meg élettel, vagy a tiltás fel nem ismerése, jogi nyelven fogalmazva „ha a férfi azt a nőt, aki a PTK. 1591. §-a alapján gyermekének számít, nem annak tekinti s vele nemi kapcsolatot létesít”. A fenti történetek közül csak az egyiknek van jó vége, a franciának, a legmodernebbnek. A „Le souffle au couer csak kisebb botrányt kavart Franciaországban, mivel a maga hanyag és magától értetődő módján sértette meg azt a tabut, amelyet sokan minden civilizáció kulcspontjának tekintenek: az anya és fia közti szerelmi kapcsolat tabuját. Malle megtagadta a nagy ödipális drámát, s úgy tűnik, ebben a bűntudatra épülő kultúrában éppen a bűnhődési vágy kielégítésének a megtagadását veszik tőle rossz néven.”8 Az anya és fia együtt töltött éjszakája nem végződik öngyilkossággal, gyilkossággal, válással vagy pszichiátriával. Nem: Laurent cipőjével a kezében visszaoson a szobájába, ahol az apja, az anyja és a bátyja már várnak rá. „Jót nevetnek, s aztán elmennek reggelizni.”9 Az összes többi történet arról szól: az ember nem lehet boldog, ha a vér szavát elnyomja magában vagy nem hallja meg. De feltette-e bármelyikük egyszer is a kérdést, hogy vajon helyesen értelmezi-e a vér szavát?

8

Gertrud Koch: Le souffle au couer. In: Peter W. Jansen – Wolfram Schütte: Louis Malle. Reihe Film 34. München, 1985, 90. ο. 9 Philip French: Louis Malle. Berlin, 1998, Alexander Verlag, 313. o.

30

II. Fekete, vörös, sárga, fehér „Omnia in mensura et numero et pondere disposuisti”, mérték, szám és súly szerint mindent elrendeztél, írja a Bölcsesség könyve a Mindenhatóról. Ez a gondolat uralta Püthagorasz, Platón, Arisztotelész, illetve a zsidó-bibliai gondolatvilág nyomán, Ágoston közvetítésével a keresztény középkort. A számok és a köztük levő viszonyok a makro- és mikrokozmosz Isten által teremtett rendjének szimbólumaivá váltak. Ε rendszerbe gyakorlatilag minden húsz alatti szám, a húsznál nagyobb kerek számok vagy azok sokszorosai megkaphatták említett jelentésüket; a bibliai kontextusban különösen gyakran szerepel a hármas, négyes, hetes, tízes, tizenkettes és százas szám. Az ó- és újszövetségi gondolatok természetesen sok helyütt fedik egymást a széles körben elterjedt számmisztikával, amivel pl. a kabbalában is találkozunk. A négyes szám szimmetrikus és impozáns: négy őselem van, négy égtáj, négy évszak; ez szent szám is, hiszen négy evangélium van, négy sarkalatos erény, a keresztnek négy ága, az apokalipszisnek négy állata. Ε minimál-tökéletességet kifejező számot igen korán már az ember belsejére is alkalmazni kezdték: az emberben négy „humores”, azaz 31

testnedv keveredik, s ezek aránya magyarázza az emberi vérmérsékletek különféleségét. Akire 4 vagy 5 századi Corpus Hippocraticum említi először a vért mint a testnedvek egyikét, majd e vonal Poluboszon, Arisztotelészen és Eraszisztrátoszon keresztül Galénoszhoz vezet AKr. u 129-ben Pergamonban született orvos összekapcsolta pneuma-elméletével a szintén általa kidolgozott négynedv-elméletet, s olyan következetesen felépített rendszert fogalmazott meg, hogy egészen a 17., sőt itt-ott még a 18 században is akadtak követői Ezeknek az orvosi elméleteknek az alapján a testnedv- és vérmérséklet-elméletet a középkor során egyre jobban kidolgozták, míg végül komplett analógiarendszert alakítottak ki, amely a színek, testnedvek, minőségek, őselemek, szervek, bolygók, életkorok, évszakok, napszakok, égtájak és vérmérsékletek összefüggéseit tartalmazta· Vörös

Sárga

Fekete

Fehér

vér (sangms) meleg-nyirkos Levegő Szív Jupiter Gyermekkor Tavasz Reggel Kelet szangvimkus

sárga epe (cholos) meleg-száraz Tűz Máj Mars Ifjúkor Nyár Dél Dél kolenkus

fekete epe (melas cholos) hideg-száraz Fold Lép Szaturnusz Férfikor Ősz Délután Észak melankolikus

nyál (phlegma) hideg-nyirkos Víz Agy Hold Aggkor Tél Este Nyugat flegmatikus

Amikor az ember teljesen egészséges, eszerint az elmélet szerint a testnedvek aránya kiegyensúlyozott Hogyha zavarok jelentkeznek a rendszer működésében, vagyis be32

tegségek jelennek meg, az a testnedvek rossz arányára vezethető vissza. Ugyanez vonatkozik a lelki folyamatokra is: a Jupiterhez kapcsolódó szangvinikus ember a vér dominanciája miatt hajlamos a túlzott jovialitásra, a kolerikus emberben a sárga epe van túlsúlyban s emiatt lobbanékony, a flegmatikusban túl sok a nyál s ezáltal hajlik a restségre. Különösen veszélyeztetettnek számított, akinek a szervezetében a fekete epe került uralomra, őt ugyanis búskomorság, mélabú, életundor, vergődés, sőt akár a megőrülés és öngyilkosság is fenyegethette. Az ő sorsa volt a melankólia: „Ó, én, nehéz vér anyja / ó én, föld lomha terhe / Hadd mondjam el, mi vagyok / s mire vagyok képes / Fekete epe vagyok […] Csodás hatalmam / fiatal embereket foszt meg minden jókedvtől / bármily vidáman szökdeltek is addig. Félelem, sápadás, vergődés és panasz / az, amihez értek s mit magammal hozok. Az embereknek a lét általam csupa szenvedés lesz / Élőhalottként élnek / az idő lesz hóhéruk, / s vígasztalásuk a sír”.1 De vigasztalta őket már maga a sír és halál gondolata is, vagy a halál gondolatáról való panaszkodás. Kárpótlásul a negatív kísérőjelenségekért kialakult ugyanis a képzet, hogy a melankólia a művészi érzékenység feltétele. Georg Philipp Harsdörffer 1656-os Der Teutsche Secretarius-ában így foglalja ezt össze: „A melankolikus embernek nagyobb a képzelőereje, hosszasabban töpreng el a dolgokon / türelmesebb is / mint a bőepéjű és lobbanékony emberek / kitartóbb mint a bővérűek / szorgalmatosabb mint a nyálban bővelkedő lusták / s ahogyan a föld a legtermékenyebb őselem / a testAndreas Tscherning: Melancholey redet selber (1655). Idézve: Ludwig Völker: „Komm, heilige Melancholie”. Eine Anthologie deutscher Melancholie-Gedichte. Stuttgart, 1983, Reclam, 303. o.

33

nedvek között a melankólia a legtermékenyebb bárminemű műalkotás létrehozásában” 2 A négy-testnedv elmélet kiegészül tehát a fekete epe és a művészi tehetség összekapcsolásával. Már Arisztotelész is meghúzza ezt a párhuzamot „Minden igazán kiemelkedő ember, akár a filozófiában, az államirányításban, a költészetben vagy a képzőművészetben tüntette ki magát, melankolikus volt – sőt nem egy közülük oly mértékben, hogy olyan betegségekben is szenvedtek, amelyeket a fekete epe okozott „3 Ε vérmérsékletnek a magát szintén melankolikusnak tartó Albrecht Dürer rajzolta meg az arcát, s ezt sok követője dolgozta ugyan föl, de a maga ikonszerűségében senki nem tudta túlszárnyalni. A Melencolia I szárnyas női géniusza, melynek árnyaktól sötét arca messziről a melankolikusok sötétebb bőréről szóló humorálpatologikus tanítást idézi, bármilyen allegorikus is, a művész személyes élményét fejezi ki: hiába van meg minden lehetősége a kreatív alkotásra, mégis gúzsba köti a pesszimizmus és a depresszió, s környezete minden részletére rányomja a bélyegét – a fekvő kutya sovány, az ácsszeg görbe, a fenőkő törött, a kulcsok egymásba akadnak a kulcscsomón Melankólia alakja „szárnyas ugyan, mégis a padlón vergődik – koszorú díszíti, de árnyék borul rá -, körülötte a művészet és a tudomány szerszámai, de mégis tétlenségbe roskadva olyan teremtő erejű lény érzetét kelti, aki ráébred a leküzdhetetlen 2

Georg Philipp Harsdorffer Der Teutsche Secretanus Idézve Ludwig Volker „Komm, heilige Melancholie“ Eine Antholo gie deutscher Melancholie Gedichte Stuttgart, 1983, Reclam, 511 ο. 3 Arisztotelész Idézve Erwin Panofsky Das Leben und die Kunst Albrecht Durers München, 1977, Rogner & Bernhard, 221 ο.

34

akadályokra, melyek elzárják a magasabbrendű szellemi világtól s a kétségbeesés állapotába süllyed „4 William Harvey 1628-ban fölfedezi a vérkeringést, s ezzel a testnedvek négyes elmélete érvénytelenné válik, és a vér különféle állapotainak tana lép a helyére A testnedvekről szóló elmélet ugyanakkor nem tűnik el, csak újrafogalmazódik. Továbbra is abból indultak ki, hogy valamely testnedv túlsúlya okozhatja az ember lelkiállapotában bekövetkező zavarokat Mikor Anthony van Leeuwenhoek 1674-ben felfedezi a vér korpuszkuláris szerkezetét, saját vére vizsgálatakor 250-szeres nagyításban látva a vörösvérsejteket, nagy hatást gyakorolt ugyan az anatómusokra és a fiziológusokra, de nem a gyakorló orvosokra Az rendben volt, hogy a páciens véréből következtetni lehet a betegségére és diétás előírásokkal ki lehet gyógyítani belőle, de az már nem, hogy miként fér ez össze a vérsejtek elméletével így aztán a gyógymódok legtöbbször megmaradtak a közvetlen belátásra támaszkodó populáris tudomány keretein belül Goethe orvosai közé olyan nagy nevek tartoztak, mint például Christian Wilhelm Hufeland, aki Encheindion medicum-ában maga is foglalkozott a vér összetételével és tulajdonságaival De ő is, akárcsak kollégái, többnyire csak olyan gyógyszereket rendeltek Goethének, amelyektől a káros anyagok kiválasztását remélték, így naponta Asa foetida, keserűsó, jalapa- vagy rebarbara-tinktúra alkalmazását hashajtás céljából, emellett pedig a betegség természete szerint vízhajtó vagy epeserkentő szereket, érvágást, piócákat, köpölyözést, beöntést, vízkúrát, diétát vagy kőrisbogárt. Erwin Panofsky Das Leben und die Kunst Albrecht Durers München, 1977, Rogner & Bernhard, 225 ο.

35

Bizonyára mechanikusnak és irracionálisnak is tartunk egy olyan emberképet, amely még Goethe korában is négy vagy több testnedvre akart visszavezetni olyan összetett jelenségeket, mint a testi vagy pszichés állapotok – s talán némiképp jogosan vélekedünk így De azért nem kellene túlságosan ragaszkodnunk lesújtó véleményünkhöz Talán nem vall ugyanilyen mechanikus és irracionális gondolkodásra, ha valakiről megállapítjuk, hogy kapzsi természetét az anyjától örökölte, hogy a vörös hajú nőket különösen érzékinek és boszorkányosnak szokták tartani (vagy mindkettőnek egyszerre), ha különösen fejlett igazságérzéket tételezünk fel valakiről, csak mert a Mérleg jegyében született, vagy ha a termetesebb színész mindig a jó kedélyű, joviális, kövérkés kéjenc szerepét kénytelen eljátszani9 Az a kor, amelyben olyan könyveket adnak ki, mint a Négy vércsoport – Négy stratégia az egészséges életért, s amelyben ilyen hirdetések jelennek meg az újságban „A vércsoportja meghatározza az életét! Dr Peter D'Adamo elmélete segít, hogy összehangolja életét a vércsoportjával s ezáltal egészségesebbé és sikeresebbé váljon” – az a kor nemigen formálhat jogot arra, hogy más korszakokat lenézzen Mindennapi gondolkodásunkban nem vagyunk fényévnyi távolságra a testnedv-elmélettől, sőt. Kérdezzen csak utána egy reformházban a vértisztítás lehetőségeinek1 Még véletlenül sem fogják művesekezelésre küldeni, hogy átmossa a vérét. Csalánteát és savanyúkáposzta-levet ajánlanak salaktalanítás céljából, majd nyírfalevél-kivonatot a vízhajtáshoz és testsúlycsökkentő Pu-Erh-teát. Vagy vegyen akár Bad Heilbrunner vértisztító teát valamelyik szupermarketben Tele van mindenféle jóval van benne iglicegyökér, kutyatej, tarack, mentalevél, édeskömény, cickafark és édesgyökér. Nem mintha a szántott gyógy36

füvek ne lennének hatásosak – az árvácska és az édeskömény jól gyógyítja a köhögést, az első a vizeletkiválasztást is serkenti, a másik segít a puffadás ellen; a kutyatej és a cickafark segítik az epekiválasztást, a borsmenta gyomor-, máj-, epe- és bélproblémák ellen hatékony; az iglice- és a tarackgyökér vizelethajtó hatású. Hát igen, egy kis epeserkentés és vízhajtás még senkinek nem ártott, a szer íze is kellemes: a borsmentának, édesköménynek és édesgyökérnek köszönhetően köhögés elleni gyógycukorkákra emlékeztet. Maga a gondolat, hogy a fölösleges folyadékoktól egyszerűen meg lehet szabadulni, eléggé kézenfekvő s a mindennapi tapasztalatokon alapszik: elvégre a vizelet ürítése is egyszerű dolog, miért ne lehetne hasonló módon kiüríteni a fölösleget a káros anyagokból vagy rossz a kedélyből? Úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy ereinkben semmiféle káros anyag nem folyik, s belső nagytakarításról ábrándozunk, amelyből megifjodva és megtisztulva kerülünk ki. A valóságban azonban igen kis mértékben tudunk csak beavatkozni vérünk bonyolult szabályozási rendszerébe, s ez minden bizonnyal óvja az egészségünket. Egy ismerős orvos azt írta nekem: „Szervezetünk semmit nem bíz a véletlenre, a vér homeosztázisát pedig különösen nem. A legtöbb ilyen teafajtának elsősorban vízhajtó hatása van, s arra ösztönzi a vesét, hogy több vizeletet válasszon ki. Ez azonban rögtön ellenhatásokat is kivált, melyek újra beszabályozzák a vízháztartást, pl. növekszik a szomjúságérzet vagy az agyban vízhajtásgátló hormonok szabadulnak fel. Sokan jobban érzik magukat, ha ilyen teák segítségével »salaktalanítást« végeznek. Szerintem arról van szó, hogy a szervezetük, amely egyébként nem jut elég folyadékhoz, most végre megkapja azt a folyadékmennyiséget, amelyre szüksége van. Felőlem mindenki annyit

37

tisztíthatja a vérét, amennyit csak akarja az én orvosi véleményem szerint ez az egész humbug „ A humorálpatológia számos következménnyel járó orvosi tévtana az ókortól legalább a 19 századig uralta az orvostudományt. Az uralkodónak tartott folyadék mennyiségének csökkentésével próbálták helyreállítani a test és lélek egyensúlyzavarát. A mindenre alkalmazott, általános gyógymód az érvágás, vagyis a vér megcsapolása volt Már a korai kultúrákban is végeztek primitív eszközökkel ilyesmit, később pedig sorra találták föl az újabb és újabb tűket, késeket, lancettákat és speciális szerszámokat a bemetszés kivitelezésére, melyek mind arra szolgáltak, hogy a páciens vérét kieresszék „Az orvosok – írja Douglas Starr biológus – minden elképzelhető betegség esetén eret vágtak páciensükön tüdőgyulladásnál, különféle eredetű lázak vagy hátfájás miatt, máj- és lépbetegségekben, reu más panaszoknál és egy olyan különleges betegségben amelyet »bágyadtságnak« neveztek, fejfájásoknál és mélabú ellen, magas vérnyomás és vértolulás esetén Vért csapoltak, hogy meggyógyítsák vele a csonttöréseket, hogy a sebek vérzését csillapítsák, és általában, hogy a testi rugalmasságot megőrizzék . Pedig soha semmiféle bizonyíték nem találtatott arra, hogy az érvágás valamit is használt volna „5 Mindennek ellenére az érvágás 2500 éven keresztül a legelterjedtebb gyógymód volt, olyan közkedvelt, „mint ma az aszpirin” Az én dédnagyanyámon, aki vidéken, mindenféle orvosi ellátástól távol élt, még a második világháború utáni években is eret vágott a borbély Hogy a tudomány milyen sokáig tapogatózott sötétben, jól példázza egy buzgó amerikai orvos esete, aki még a 18

5

Douglas Starr Blut – Stoff fur heben und Kommerz München 1999, Gerling, 34, 36 ο.

38

század végén is azt a nézetet vallotta, hogy hashajtás és érvágás segítségével minden betegség gyógyítható. Minél több vér távozik a szervezetből, annál gyorsabban épül fel a beteg. Ε hipotézisben az a legfélelmetesebb, hogy az emberi testben található vérmennyiséget átlagosan 25 fontra (kb. 12 liter) becsülte, amiből szerinte tizet minden további nélkül ki lehet engedni. Láz, gyulladások vagy vérpangás kezelésére az érvágás mellett más módszerek is szokásban voltak a vér megcsapolására: így a véredények megnyitása a bőrön végzett kis bemetszések által; a köpölyözés, melynek során felmelegített üvegedények segítségével vérhólyagokat képeztek a bőrön, majd azokat kiszúrták; valamint a piócák. Bár a piócák használatának szintén a vér kiengedése volt a célja, ezzel egészen véletlenül olyan gyógymódot fedeztek fel, amelynek valóban volt gyógyító hatása. A Gnothobdellidae fajhoz tartozó (egyébként hímnős) állatka visszahúzódó életet él mocsarakban, lápterületeken és pocsolyákban, és akár a huszonhét éves kort is megérheti. Sötétzöld hátán hat fekete pöttyös, barnásvörös sáv húzódik, a véknya fekete csíkos. Kilencven apró fogát csak akkor használja, hogyha megéhezik (ami csak öttől tizennyolc hónapig terjedő időszakonként esik meg), s áldozatai akkor sem éreznek szinte semmit a szívásból. Csak akkor szokták megérezni, hogy vendégül láttak egy piócát, amikor vendégük már jóllakottan, eredeti testsúlyának hatszorosára hízva halk cuppanással leválik a bőrről. A Hurido medicinalis – orvosi pióca – neve németül elég költőietlen: „Blutegel”-nek hívják, amelynek eredete ugyanarra az indogernaán tőre megy vissza, amelyből az „Igei” (sündisznó) is származik. Akárcsak az érvágás, ez a gyűrűsféreg is általános csodaszernek számít a hellenisztikus kor óta, ám az állatka hatékonyságát időközben a tudomány is igazol39

ta, s az utóbbi időben egyre többen ismét használják is. Ma már tudjuk, hogy bizonyos gyulladásos folyamatok ellen egyetlen szintetikus szer sem olyan hatékony, mint a véralvadásgátló hirudin, amit a pióca használ, hogy szívás közben ne alvadjon meg a vér, amíg jól nem lakik. A piócázás fénykorában persze senki nem tudott sem a hirudinról vagy a proteinázinhibitorok gyulladásgátló hatásáról, csak annyit, hogy a pióca kitűnően alkalmas arra, hogy a páciens testéből eltávolítsa a vért s ezáltal a káros nedveket. A hamburgi Margarethe Elisabeth Milownak, Goethe korában az egyetlen olyan nőnek, aki megírta, hogyan távolították el rákos megbetegedés miatt a mellét, a piócák valószínűleg az életét mentették meg, mivel a nagy sebfelületre helyezve gyulladáscsökkentően hatottak és kiváltották a piócákra jellemző utóvérzést 1793 május 27-én. Milow ezt írta: „Sebeim és mellem rendben van, előbbiek kissé vörössé váltak, mire piócákat kellett rájuk helyeznem, s ettől végül egész nap véreztek, késő este hideg vizes borogatással kellett csillapítanom a vérzést „6 (A bátor Milow asszonnyal egy évvel később, negyvenhat éves korában végzett a szervezetében továbbterjedő rák). A pióca-terápia koronázatlan királya kétségkívül Francois Joseph Victor Broussais (1772-1838) volt Páciensei legtöbb betegségét a gyomor-bél rendszer nyálkahártyájának megbetegedésére vezette vissza, s a gyógyír a pióca volt. Olyan sokszor rendelt állati vérleszívást, hogy 1833ban mintegy 41,5 millió piócát kellett Franciaországba hozatni. A jópofa kis állatka végül olyan közkedveltté vált, hogy a hölgyek még a ruhájukra is piócákat – „robes a la 6

Margarethe V. Milow Ich will aber nicht murren Szerk. Rita Bake és Birgit Krupel Hamburg, 1993, Dolling und Galhtz, 317 ο. 40

Broussais” – hímeztek mintaként. Ez a jelentéktelen állatka még az anekdotakincsbe és a szólások közé is bekerült. Egy Horatiustól származó mondás szerint „Non missura cutem nisi plena crouris hirudo”, vagyis a pióca el nem ereszt, amíg tele nem szívta magát vérrel. Egy anekdota pedig az alábbi történetet meséli el: az orvos kilenc piócát rendel a betegnek. A páciens az első négyet nagy nehezen élve legyűri a torkán, majd a felesége fogja magát, s a maradék ötöt kisüti a serpenyőben, hogy ecettel és hagymával tálalja fel férjének. A pióca tehát annak köszönhette karrierjét, hogy az emberek szerették volna kiszívattatni magukból azokat a káros folyadékokat, amelyeket testi és lelki nyavalyáik okozójának tartottak. Ennek az elméletnek a képviselői, az orvosok, akik az élet-elixír tisztaságának a megőrzését vagy helyreállítását hirdették, bizonyos vérzésekkel kapcsolatban ugyancsak törhették a fejüket. Vajon a nőkben olyan sok gonosz nedv termelődött, hogy kiválasztásukhoz havonként tisztulásra van szükség? Vagy másképp nézve: vajon a nők vére sokkal tisztább a férfiakénál, hiszen havonta megtisztul? Valóban, a menstruációt egészen a 19. századig úgy tekintették, mint a test megtisztulását a romlott anyagoktól, továbbá mint olyan gyengeségi állapotot, mely a nő kisebbrendűségét bizonyítja, s a nőt bizonyos napokon mind testileg, mind szellemileg beszámíthatatlanná teszi – s aki ilyen állapotában akár még gyújtogatásra vagy gyermekgyilkosságra is képes lehet. A késő ókorban és a középkorban közkeletű volt az a nézet, hogy a menstruációs vér ragályos és káros; ennek megfelelően kellett bánni vele. Az idősebb Plinius a menstruáló asszony kisugárzásának hatásairól szólva leírja, hogy az ilyen befolyása alá került bor megecetesedik, a gyümölcsök megromlanak, a kések 41

életlenné válnak, a fémek rozsdásodni kezdenek, a kancák nem tudnak lecsikózni, a kutyák megvesznek. Paracelsus szerint nincs mérgezőbb anyag a földön a menstruációs vérnél. „Ne menjetek a közelükbe, amíg meg nem tisztultak”, írja a a második Korán-szúra a havibajos asszonyok kapcsán. Még 1920-ban is akadt olyan orvosi tanulmány, amely azt vélte bizonyítani, hogy a menstruációs ciklus során olyan mérgező anyag keletkezik a női testben, amelynek hatására például a vázába állított rózsák azonnal elhervadnak. Béla Schick bécsi orvosprofesszor így ír az általa fölfedezett „menotoxin”-ról, melyet a nők vérében és izzadságában mutatott ki. „Eddigi kísérleteim egyértelműen azt mutatják, hogy a havi vérzés ideje alatt egyfajta méreg termelődik a szervezetben, mely elpusztítja a virágokat és egyéb hasonló növényi részeket”.7 Ε ponton az elfogult férfi-tudomány csodálatos módon összetalálkozott a népi hiedelmekkel Mintha Plinius is olyan alapvető bölcsességeket nyilatkoztatott volna ki, mint valamivel idősebb kortársa, Jézus, tanai népi változatban egészen a múlt századig közszájon forogtak A menstruáló asszonyok „miazmájáról, vagyis kipárolgásáról azt tartották, hogy hatására a sor megkeseredik és a tej savanyu lesz, az ecet megerjed, az élesztő nem kel meg, a befőtt és a vaj megromlik, a tűkor homályossá válik, a palánták elszáradnak, az állatok megbetegszenek és a frissen csináltatott dauerhullámok kimennek a hajból 1968 és 1975 között egy francia faluban végzett etnográfiai kutatás kimutatta, hogy akkoriban még mindig „romlást okozónak” tartották, „ha a menstruáló nő belép a pincébe, megérinti 7

Béla Schick Idézve Judit Schlehe Das Blut der fremden Frauen Menstruation in der anderen und in der eigenen Kultur Frankfurt/M – New York, 1987, Campus, 28 ο. 42

a szalonnát, a befőtteket vagy a szeszesitalokat, és a krémek, a majonéz vagy tojáshab készítésében sem segíthet, mert elrontja őket.” Hogy egy még későbbi példával is bizonyítsuk e babona létezését: 1978-ban, érettségi után egyéves önkéntes szociális munkát vállaltam egy gyermekotthonban. Ezt az otthont az alsó-bajoroszági mallersdorfi nővérek katolikus szerzetesrendje vezette, s a lelki és világi előírások is ennek megfelelőek voltak. A túl fiatal, rosszul képzett személyzet részéről nem volt ritka a gyermekek bántalmazása és a kiskorúakkal való szexuális visszaélés sem, de akadtak emellett ártatlan kuriózumok is. Ha például egy lány olyankor akart hajat mosni, amikor éppen menstruált, a szolgálatban levő apáca könyörögve és jámbor borzadással kérte, hogy ezzel várjon addig, amíg befejeződik a vérzése. Hogy e tilalomnak mi volt az oka, és mi történhet azzal, aki nem tartja be, azt senki nem tudta. De a titkolózás miatt mindenki olyan rosszul érezte magát, hogy senki nem akarta kipróbálni, bekövetkezik-e valamilyen katasztrófa, ha áthágja a szabályt. Magától értetődő, hogy a menstruációról e vallásos gyermekotthon falain belül csak a legnagyobb titokban lehetett beszélni. A lányok „nem voltak jól”, vagy – bár ez már elég merésznek számított – éppen „bizonyos napjaikban” voltak. Az ilyen intézményekben mintha megállt volna az idő: az ember nem lett volna meglepve, ha a szenteltvíztartó mellett ott találja az érvágásra szolgáló edényt is. Egész sor népies archaizmusra emlékszem, például olyasmire, hogy az arc megfricskázása hatékony házi ellenszere az úgynevezett vérszegénységnek. A káros nedvek felhalmozódása csak egyike volt azoknak a problémáknak, amelyeket a régebbi orvosok érvágással vagy a vér más módon történő megcsapolásával gyógyítottak. Az akkoriban sápkórnak nevezett vérszegény43

séget is így kezelték Gabriel Andralnak a vér betegségeiről 1843-ban megjelentetett monográfiájában ezeket a meglehetősen egyértelmű tüneteket foglalja össze a sápkórosság kapcsán. A (többnyire nőnemű) betegek „bágyadttá és lassúvá válnak, s ha egy kicsit is gyorsabban vagy lendületesebben mozognak, rögtön szívdobogásuk támad. Gyakran fáj a fejük, még gyakrabban a hátuk, a vese és a lágyék tájékán. Arcuk sápadt, puffadt, esténkint rendszeresen a lábuk is megdagad. Ha a betegség súlyosabbá válik, gyotrő szomjúság és sorvadás következik be. Ε betegség a sápkór Oka a test szilárd részeinek és véredényeinek súlyos gyöngesége és a vér elnyálkásodása. [ ] A betegek semmi mást nem fogyaszthatnak, csak könnyen emészthető táplálékot. Különösen hasznos számukra a vértisztító és nyákoldó növényi étkek fogyasztása, úgymint a cikória gyökere és zsenge levelei, feketegyökér, zsázsa, zeller, petrezselyem, retek, torma, mezei sóska, spárga, zsenge komló stb […] A zsíros, nehéz étkek viszont, mint szalonna, zsíros húsok, a tésztás, megtelítő, vizes ételek, a lisztes sütemények, kásák, tészták, tej, a savanyúságok, a lébő gyümölcsök, levesek és meleg italok károsak számukra .[…] Jól teszik, ha tagjaikat száraz kendőkkel gyakran átdörzsölik. Az a szoba, ahol tartózkodnak, száraz legyen s jó, ha borókával gyakran megfüstölik.”8 8

Dr Heinrich Felix Pauhzky, Graflich-Leiningischen Landphysikus der Grafschaft Guntersblum etc Anleitung fur Landleute zu einer vernunftigen Gesundheitspflege, worin gelehret wird, wie man die gewöhnlichsten Krankheiten durch wenig und sichere Mittel hauptsächlich aber durch ein gutes Verhalten verhuthen und hellen kann Ein Handsbuchfur Landgeisthche Wundarzte und verstandige Hauswirthe zumahl in Gegenden wo keine Arzte sind Frankfurt/Main, 1832, Andrea, 414 ο.

44

Ó, mennyi kényelmetlenséget megspórolhattak volna orvosaik a hölgyeknek, ha egyszerűen tűzbe hajíttatták volna velük a fűzőiket, leszoktatták volna őket a sportos és erotikus tevékenységek iránti megvetésükről és étrendjüket változatos teljesértékű élelmiszerekből állították volna össze, nem hagyva ki belőle a boldogító alkohol, az édes tészták és csokoládé élvezetét sem! Az említett egészségkönyvből kitűnik, hogy a sápkórosság okait és kezelését egyaránt a négy-testnedv-elméletre vezették vissza: a túlzott elnyálkásodás a kiszárítás ellenszerével kezelendő, innen mindenféle olajos, zsíros vagy lédús étek tilalma, s innen származik a száraz kendőkkel való dörzsölés vagy a szoba megfüstölésének javallata is. A morbus virgineus, ahogy e bajt fiatal lányoknál tapasztalt gyakori előfordulása miatt nevezték, a hisztériához és a hipochondriához hasonlóan a 18. és 19. század egyik divatjelensége volt. A túlzott sápadtság és az állandó elájulás sok fiatal nemes kisasszonynak jól állt, ez volt az „arisztokratikus külső”9 új példaképe. Igazán veszélyessé akkor vált a dolog, ha az orvosok túl gyakran vágtak eret a páciensen, és az eredetileg csak diagnosztizált vérszegénységből egyszerre valódi lett. Különösen végzetes volt a beöntés- és érvágásmátüa azok esetében, akik valamilyen súlyos fertőzésben szenvedtek. Az akkori leírások gyakran számolnak be véres köhögésről vagy vérhányásról. Amit manapság az antibiotikumoknak köszönhetően tíz nap alatt átvészel az ember, az 200 évvel ezelőtt nemritkán a halált jelentette. Gyakran egészen ártatlanul kezdődött: „Aznap még sok mindenről kellett beszélnem – írja 1785. augusztus 9-én Thomas Wizenmann teológus egyik barátjának – s eközben bizonyára 9

Susan Sontag: Krankheit als Metapher. München-Wien, 1978, 31.o.

45

erősen fölhevültem, mivel másnap reggel némi vért köptem, s ez ma is megtörtént. Bár kevés vér volt csak, mégis ijedelemmel tölt el, mivel testem e pályára való alkalmatlanságát bizonyítja s még rosszabbakat jósol”. 10 S a jóslat be is vált: 1787. február 20-án délután e fiatalember, a nem gyógyuló véres köhögés és többszöri vérhányás után, huszonnyolc éves korában elhunyt. Elhúzódó hörgőpanaszok, tüdőgyulladások s mindenekelőtt a tuberkolózis (akkori nevén: tüdőbaj) gondoskodtak arról, hogy a betegágy korul aggódva állók megtekinthessék az élénkpiros, habos folyadék véres színjátékát. Talán egyetlen más kép sem ábrázolja jobban az ember esendőségét, mint az, amelyen a szájra szorított fehér kendő minden köhögésnél egyre vörösebbre színeződik, vagy amelyen gyorsan elviszik a haldokló köpetét tartalmazó ezüsttálat, miközben a beteg maga bágyadtan süpped vissza párnái közé, s egy irgalmas kéz szelíden letörölgeti az ízzadságcsöppeket gyöngyöző homlokáról, és a szája sarkában megülő véres nyálat. Ennélfogva e betegség, amely jól látható vérzéssel és „befelé forduló szenvedéllyel” (Klabund) járt, különösen alkalmas volt arra,, hogy a művészetben a sorsszerű pusztulás egyik jelképévé váljon. A tüdőbaj képével „egy fiatal ember elnyújtott, hónapokon és éveken át húzódó haldoklásának, előrehozott agóniájának s a közeledő halál tudatából kinövő legmagasabb egzisztenciális igénynek a képzete”„ fonódott össze. Miután a tü-

10

Thomas Wizenmann 1785 aug. 9-i levele Friedrich Heinrich Jacobinak, idézve a megjelenés előtt álló kritikai Jacobi-kiadás 4 kötetéből, a bambergi Jacobi-kutatási központ szíves engedélyével 11 Brigitta Schader Schwindsucht – Zur Darstellung einer todlichen Krankheit in der deutschen Literatur vom poetischen Rea

46

dővész egész családokat ragadott el (Emily és Anne Bronte 1848-ban, huszonkilenc illetve huszonnyolc évesen hunyt el, várandós nővérük, Charlotte Bronte 1855-ben, harminckilenc évesen szintén tbc-ben halt meg), különösen a 19. század második felében tele voltak a könyvek és színdarabok sápkóros, tüdőbajos vagy egyéb festői betegségben szenvedő szereplőkkel: 1848-ban jelent meg Alexandre Dumas A kaméliás hölgye, amelyet 1852-ben maga írt át színpadra, Henri Murger 1849-ben jelentette meg Vie de Bohème című színdarabját, saját, 1851-es Scenes de la Bohème című regénye alapján, 1853-ban volt Velencében Verdi Traviatájának ősbemutatója, 1864-ben jelent meg Paul Heyse Unheilbar című novellája, 1894-ben Arthur Schnitzler Sterben-je, két évre rá mutatták be Torinóban Puccini Bohéméletét 1882-ben Robert Koch végre megtalálta a kórokozót és „tuberkulózis-bacilusnak” nevezte el. Ez nem jelentette azonban a tüdővész uralmának a végét – 1898-ban tüdőbajban hunyt el Aubrey Beardsley, 1904-ben Anton Csehov, 1914-ben Christian Morgenstern, 1920-ban Amedeo Modigliani, 1923-ban Katherine Mansfield, 1924-ben Franz Kafka, 1928-ban Klabund, 1930ban D. H. Lawrence, 1934-ben Joachim Ringelnatz. Ez az alattomos fertőző betegség a neolitikum óta létezik, s még ma is évente mintegy 3 millió ember esik áldozatául. Hogy hosszú ideig milyen tanácstalanok voltak az orvosok, akár a diagnózisáról, akár a kezeléséről volt szó, Jól mutatja egy széles körben elterjedt patikus-könyvecske, melynek címe „Heylsame Dreck-Apotheke” (Gyógyító ürülék-tár) volt, alcíme pedig: Úgymint hogyan lehet ürülékkel s vizelettel szinte minden /a legsúlyosabb és leg-

lismus bis zur Moderne. Frankfurt/M. – Bern – New York Paris, 1987, 5. o.

47

mérgesebb betegséget vagy rossznyavalyát / tetőtől talpig /kívül s bévül szerencsésen kikurálni. Kristian Frantz Paulini e könyve először 1698-ban jelent meg, majd 1734ben, negyedik alkalommal és sok helyütt javítva, még egyszer. Tüdőbaj ellen több receptet is találunk benne. Van például olyan pép, amelyet fehér kutyaürülékből, rózsavízből, gyöngyökből, szarvasagancsporból, édesgyökérből és egyéb alkotóelemekből kell kikeverni, egy másik pedig „fekete tehén trágyájából” készítendő. Ε gyógyszerkönyv szerint nem csak az ürülék számít kitűnő gyógymódnak, tüdőbaj ellen például az alábbiakat is javasolja: „Forraljunk friss tojást annyi vizeletben, hogy az éppen ellepje, annyi ideig, míg a tojás keményre fő, akkor vegyük ki, fúrjuk át s tegyük ismét vissza a vizeletbe; majd addig főzzük, míg az egész vizeletet be nem issza (a tojást mindeközben forgatni kell a vizeletben). Az ily módon elkészített tojást ássuk el egy hangyaboly közepébe, majd meg fogjuk tapasztalni, hogy a tojás fogyásával a kór maga is megfogyatkozik.”'2 Mivel a tuberkulózis tünetei közé olyasmik tartoznak, mint a láz, étvágytalanság, fáradékonyság és súlyvesztés, sokáig „sorvadásnak”, más néven „phthisisnek” nevezték. Mindenfelé, ahol az iparosodás, urbanizáció és a proletarizálódás szoros közelségbe zsúfolta az embereket, gyors terjedésnek indulhatott a fertőző tüdővész – úgyszintén 12

Heylsame Dreck-Apotheke, Wie nemlich mit Koth und Urin Fast alle /ja auch die schwerste/ giffstigte Kranckheiten, und bezauberte Schäden vom Haupt biß zun Füssen, inn- und äusserlich, glücklich curiret worden; Von Kristian Frantz Paulini. Nochmals bewährt, nun zum vierdten mahl um ein merckliches verbessert Franckfurt am Mayn, In Verlag von Friederich Daniel Knoch. 1734. Utánnyomás: München, 1969, 70. o.

48

a „bohémek” körében, akik szegénységük, alultápláltságuk és túlérzékenységük következtében különösen predesztinálva voltak e betegségre. A tüdőbaj, akárcsak korábban a melankólia, a művész egyik megkülönböztető jegyévé vált: „A könnyű láztól szárnyalni kezdenek a gondolatok és a képzelet álombéli képek teremtésére válik képessé. Az életvágy fokozódik, s mivel a valódi életben a páciens betegségéből eredő gyengesége miatt ezt az étvágyát nem tudja kielégíteni, helyette a fantázia világában próbálja csillapítani, különösen az erotika területén.”13 Ez szinte olyan, mint a Varázshegy összefoglalása, ami egyébként végül is szintén tüdőbaj-regény. A hegyi szanatóriumban pajzán hangulat honol, a kifinomodás, az ideologizálás, az elmúlás ritka levegőjében. Valamiféle halálosan hanyag derűvel, pedáns s ugyanakkor ironikus pontossággal tartják számon a szanatórium lakói egymás életének vagy haldoklásának különféle szakaszait. „Amellett még köpetem is van” magyarázza Joachim Ziemssen rögtön az elején a tüdőbaj kötelező kísérőjelenségét, s unokafivérének, Hans Castorpnak megmutat egy „fémzáras, lapos, ívelt alakú, kék Üvegkulacsot”. Ez a „Kék Henrik”, ahogy Stöhrné szokta emlegetni – egy olyan zseb-köpőedény, amellyel a tüdőbeteg rendkívül fertőző, vér- és nyálkatartalmú köpete útközben fölfogható. Ha valakinek használnia kellett, azt eufemisztikusan és egyben viccelődve úgy emlegették, hogy „a Kék Henrikkel kell eszmecserét folytatnia”.14 Thomas Mann egyébként itt egy gyakran használt eszközt ír le Von Leyden titkos tanácsos professzor 1908-ban tar-

13

Philip Dandblom, idézve: Hans Schadewaldt (szerk.): Die

Rückkehr der Seuchen. Köln, 1994, VGS, 81. ο. 14 Thomas Mann: A varázshegy. Ford. Szőllősy Klára. Budapest, 1988 Európa Könyvkiadó.

49

tott, „ Verhütung der Tuberkulös” (A tüdőbaj elleni védekezés) című előadása nemcsak arra a kérdésre adott nekem választ, amely gyerekkorom óta nem ment ki a fejemből (nevezetesen, hogy miért lógnak a boltokban és a pályaudvaron mindenhol ilyan táblák: „Földre köpni tilos!!!” – a tbc terjedésének megfékezésére ez az egyik legfontosabb higiéniai intézkedés), hanem leírja a „Kék Henriket” is, négy évvel azelőtt, hogy Thomas Mann felesége meglátogatásakor Davosban fölfedezte: „Köpőedényként a legtöbb gyógyhelyen a Dr. R. Dettweiler által kidolgozott modell van használatban: ez egy ovális alakú, kék vagy szürke üvegből készült, kulacshoz hasonló edény, mindkét végén zárható nyílással. A felső, nagyobb nyílás szolgál a beleköpésre, innen fémtölcsér vezet az üveg belsejébe, ahová a köpet lefolyik. A kulacs alja fémszerkezettel záródik. Az üveg tartalmának kiürítése ez utóbbi nyíláson át lehetséges.”15 A tüdőbaj véres-nyálkás kísérőjelenségei egyetlen valamirevaló tüdővész-történetből vagy irodalmi műből sem hiányozhatnak. A kaméliás hölgy és Armand közti első, sorsdöntő találkozásakor máris megjelenik e közkedvelt részlet: „Az asztalon egy ezüst mosdótál volt, amely félig volt vízzel megtöltve, és ezt a vizet vékony vércsíkok tették márványhoz hasonlatossá. […] Feléje közeledtem… Odaültem melléje és megfogtam a kezét, melyet a kereveten nyugtatott.” Marguerite a továbbiakban nem azért hallgatja meg Armand-t, mert az olyan vonzó vagy gazdag, hanem mert „megfogta a kezét, amikor vért köhögött fel”. A nő nem számított valódi szerelemre, hiszen ő „kitartott 15

E. von Leyden: Verhütung vor Tuberkulose. Veröffentlichungen des Deutschen Vereins für Volks-Hygiene. München-Berlin, 1908, Oldenbourg, 25. o. 50

nő” volt, kurtizán és „szemet gyönyörködtető műalkotás” egyben, „olyan asszony, aki vért köp, és aki esztendőnként százezer frankot költ”, akinek az otthona „pompás, buja fertő”. A polgári lét kategóriáitól távol a bűn az ő igazi életeleme: az élvezetek, a szórakozás és a kicsapongás. Az ifjabb Alexandre Dumas A kaméliás hölgye persze távolról sem szabados regény. Minden oldalon, ahol szenvedésről ír, egyben a betegség metaforájáról (Susan Sontag) is szó van. Akiben olyan „csillapíthatatlan pazarlási vágy” lakozik, mint Marguerite-ben, aki olyan szenvedélyesen és szabálytalanul éli világát, annak a sorsa elkerülhetetlenül az, hogy a betegség fölfalja, s ennek megfelelően mondja a regény is, hogy a kaméliás hölgy „emésztő életmódot” folytatott. Marguerite tüdőbaja nem más, mint metafora, amely azt fejezi ki, „milyen finom, érzékeny, szomorú, erőtlen”16 volt beteg teste, melyben egy hatalmas szenvedély tüze parázslott, majd lobbant föl erotikus szabadsággal, lángra kapva Armand szerelmétől s győzedelmeskedve a polgári elvárások elnyomó erején. Mindezzel Dumas tökéletesen képviseli azt a kort, amelyben úgy tertották, hogy a tüdőbaj „szexuálisan vonzóvá teszi a benne szenvedőket”.17 Marguerite-nél, „aki eleve rajongó természetű volt”, a betegség csak kifejleszti „a benyomások Hanti fogékonyságát és az idegek ingerlékenységét”, és «Wen tartja benne „továbbra is azt a lázas vágyakozást…, mely szinte mindig velejárója az ilyen tüdőpanaszoknak”. A beteg elhatározza, hogy „gyorsabban fog élni”, mert az ő élete „rövidebbre van szabva a másokénál”. Illik a kép16

Alexandre Dumas: A kaméliás hölgy. Ford. Csergő Hugó. Budapest, 1987. 17 Susan Sontag: Krankheit als Metapher. München-Wien, 1978, 66., 28. ο.

51

be, hogy Marguerite karcsú, szinte már sovány, finom és sápadt, mindig fehérben jár és „szinte mindig lázas egy kicsit”, „ideges és gyakran gyengélkedik”, törékeny teremtés. Három ellentétpárja van a regényben: talpraesett, robusztusan érzéki, jóétvágyú barátnője, Prudance, e már nem igazán fiatal, de mindig vidám, molett exkurtizán; Marguerite nővére, egy, jól megtermett, szép vidéki lány”, s végül Armand nővére, a szintén vidéki, ártatlan leány, akinek a boldogságáért a szinte már elveszett Marguerite végül föláldozza a magáét. Ε kurtizán-életben az állomások könyörtelen következetességgel (mely következetességet egyik főszereplő sem vonja kétségbe) s gyors egymásutánban követik egymást: a bűnt követi a szenvedés, a szenvedést a szerelem, a szerelmet a szívfájdalom, a szívfájdalmat a betegség, a betegséget a szenvedés – halálos kör. „Anyám is tüdővészben halt meg, s életmódom, melyet eddig folytattam, csak megerősítette ezt a hajlamot” – ez Marguerite álláspontja. Mintha ez lenne az egyetlen lehetőség arra, hogy mégis elnyerje a mennyet: elfogadja saját tüdőbaját mint valamiféle vezeklést addigi züllött életéért, és a rá váró fulladásos véget, minta vezekléssel együtt járó vértanúhalált. Bár olykor reménykedik a gyógyulásban, ám a moralizáló regény logikája úgy akarja, hogy a bűnökért szenvedéssel kell fizetni, a kicsapongás pedig csak a halálban vezekelhető le – még ha Madame Gautier a szerelem, lemondás, elcsöndesedés, hűség erényeinek az állapotába jutva hal is meg. Dumas regényének világa két részből áll: az egyik oldalon Párizs, a gyors meggazdagodás, a gyors pénzköltés, az otthoni lázas szórakozás helyszíne, a bálok, színházak, kávéházak, a prostitúció, a spekulánsok, szerencsejátékosok, az alkohol, a túlhajszoltság, a kialvatlanság – és a tüdővész városa. Vidéken ezzel szemben (Marguerite és Armand ott töl52

tenek egy nyarat) egyszerűség, ártatlanság, szeretet és egészség honol. A véres köhögés ellenszere ilyen egyszerűen hangzik: „fölhagyni ezzel az életmóddal”, vidékre menni és tejet inni, „nyugalom és pihenés […] egészséges étkezés és rendszeres alvás”. Ahol a vidéki lét a tejivással, alvással, a maga monogámiájával és sétáival gyógyítólag tud hatni, ott a városi orvostudomány minden ülőfürdővel, érvágással és köpölyözéssel is csődöt mond. Marguerite Gautier a városban hal meg, ágya bűnös fertőjében, elsorvadva a szenvedéstől, barátoktól, szeretőktől és kitartóitól elhagyatottan. Elveszíti azt a dicsőséget is, hogy ő Párizs egyik legkeresettebb kurtizánja: „A betegség – mondja – napról napra jobban megviselt. Sápadt voltam, szomorú voltam, mindjobban lefogytam. A férfiak, akik szerelmet vásárolnak, megnézik az árut, mielőtt megvennék. Voltak Párizsban egészségesebb, kövérebb nők nálam. […] Most már nagyon beteg vagyok. […] Folyton vért köpök.”18 Tüdőtuberkulózisa a jellegzetes lefolyást mutatja: köhögés – véres köpet – hideg verejték – hangvesztés – lázrohamok – elviselhetetlen mellkasi fájdalmak – légzési nehézség. „A tuberkolózis: hanyatlás, lázasabbá válás, anyagtalanodás; ez a folyadékok betegsége, a testből phlegma, mucus és sputum / nyál, nyák, váladék lesz s végül vér. Ez a betegség a folyadékokról szól – és a levegőről, a jobb levegő utáni sóvárgásról”.19 Ezt írja Susan Sontag, de tudta már Alexandre Dumas is. Az utolsó szavak, amelyeket Marguerite szájába ad, ezek voltak: „Nem kapok levegőt. Megfulladok! Levegőt!” 18

Alexandre Dumas: A kaméliás hölgy. uo. 99. o.

19

Susan Sontag: Krankheit als Metapher. München-Wien 1978, 66, 28. ο.

53

A kaméliás hölgy a 19. századi metaforikus vér-regények prototípusának tekinthető A vörös folyadék a pusztító bűn, az emésztő szenvedély, a melankólia, a megbánás és belenyugvás szimbóluma, s végül a halált hozó betegségé. Rafinált módon már maga a cím is rájátszik a vérre, utalva a virágcsokorra, amelyet Marguerite hordott „A hónapnak huszonöt napján fehér kaméliákat viselt, öt napon át pedig vörös bokréta kísérte. Soha senki nem tudta, mit jelent ez a színváltoztatás [ Barátai,] a színházak törzslátogatói észrevették és megfigyelték ezt a szokását, csakúgy, mint én. Soha más virág nem díszítette, mint kamélia.” Mi, a háztartási és illatszerboltok „törzslátogatói” nem lepődünk meg azon, ha bizonyos női egészségügyi termékek a költői „Camelia” nevet viselik. Mi, akiknek megfelelő gyógyszerek állnak rendelkezésünkre, kellemesen borzongunk, amikor Isabelle Huppert, a filmbeli sápadt, vérszegény Kaméliás hölgy gyógyulást keresve ivókúrával próbálkozik és a mészárszéken frissen levágott marhák vérét issza egy pohárból. Mi, akik megmosolyogjuk a képmutató, kispolgári érzékiséget, hátradőlünk a székünkön, és kis piros szíveket rajzolunk az idézet köré, amelyet kiírtunk Dumas A kaméliás hölgyéből: „Túl sokat nevetett, és most vért köp”.20

20

Alexandre Dumas A kaméliás hölgy Ford Csergő Hugó Budapest, 1987 54

III. Igyatok ebből mindnyájan A világ összes, kisebb-nagyobb vallása között talán egy sem akad, amelynek ne lennének olyan szimbólumai vagy akár olyan rítusai is, amelyek a vérhez kapcsolódnak. Az élet e forrása az isteni szférával függött össze, vallási metafora volt, szolgálhatta a hatalom megerősítését vagy a jövendőmondást, használták az istentisztelet során, alkalmazok mágikus rítusokban vagy kiontották mint engesztelő áldozatot. Voltak istenek, akiket egyenesen azonosítottak is a vérrel, és ugyanúgy tisztelték, mint amennyire rettegtek tőle. A hinduizmusban van egy olyan istennő, a Nagy Anya, Durgä ősmítoszából kialakuló „Káli”, akinek már a neve (jelentése: „fekete”) is utal a természetére: bár ő is anyaisten, akinek a teremtés, a szaporodás és a termékenyig köszönhető, ám ugyanakkor harcos, emberfaló halálalak is. Az ábrázolásokon többnyire koponyákból készült láncot hord a nyakán, szemfogai hosszúak és nyelve kilóg, véres kardokat és levágott démonfejet tart négy vagy több kezében, s az emelvény, amelyen áll, gyakran nem más, mint saját élettelen férjének, Sivának a teste. Nem elégszik meg virág- vagy rizsáldozatokkal, hanem állatok vagy akár emberek vérét követeli. Thomas Mann legendás szépségű novellájában, Az elcserélt fejekben érzékletesen 55

ábrázolja a „Halálhozó-Életadó” képét. A történet főszereplői eltévednek útközben, s az őserdő mélyén egy Káliszentélyt találnak. Belsejében az elsőként belépő Sridamant rettenetes látvány fogadja: „Koponyákból és levágott kezekből álló keretívben mindenféle színben, melyek minden fényt magukhoz ragadtak és maguktól ellöktek, csillogó koronadíszben, csontokkal és a lényeg tagjaival körülöltözötten és megkoszorúzva, tizennyolc karjának iramló keretében lépett elő a bálvány a sziklafalból. Kardokat és fáklyákat lendített maga körül az Anya, vér gőzölgött a koponya üregében, melyet szájához emelt, vér sötétlett a lábánál – a Rettegést keltő egy csónakban állt, mely vértengeren úszott. De igazi vérszag is terjengett… áporodottédeskésen a hegyi barlangnak pállott levegőjében, ebben a föld alatti mészárszékben, melynek földjét a lefejezett, gyorsan elvérző állatok életnedvének lefolyására szolgáló tapadós csatornák szántották végig. Állati fejek nyitott, üveges szemekkel […] gúla alakban voltak összeállítva az oltáron, az Elkerülhetetlennek képe előtt, és kardja, mely a lenyakazásokra szolgált, kifent éllel, meztelenül, bár szintén foltosan a rászáradt vértől, oldalt feküdt a kőpadlón”.1 Ε pallos következő áldozata az önmagát feláldozó Sridaman lesz. Hogy egyes hindu területeken a jámbor vallási szertartásokkal még mindig együtt jár a vér látványa és szaga, azt a mai turisták is megtapasztalhatják, hogyha októberben véletlenül bekeverednek Katmanduban egy DurgaPűja-ünnepre: a megszentelt állatok átvágott nyaki ütőeréből kilövellő vérrel, amely hamarosan tócsákban áll az utakon, mindent meg szokás kenni, amire a következő évre 1

Thomas Mann: Az elcserélt fejek. Halál Velencében. Ford. Horváth Henrik. Budapest. 46. o.

56

áldást kémek, legyen szó akár a nagymamáról, akár gyerekekről, kutyáról, házról vagy autóról. A vérrel való megkenés egyfajta varázslat, amely – ellentétben a kézrátétellel vagy a vízzel való meghintéssel a híveket egy időre látható módon is megjelöli. A bőrön száradó vér, még ha a saját vérükről van is szó, a legtöbb ember számára szokatlan és ijesztő látvány, egy idegen vérével végzett testi jelölés pedig még inkább az. A görög vallásgyakorlatban honos taurobolion során vérrel kereszteltek, és ezt ne olyan óvatos maszatolásként képzeljük magunk elé, mint amit a mai keresztény papok végeznek a kisbabákkal a keresztelőmedence fölött. Sokkal inkább az eredeti, folyókban történő megmerítkezéshez állt közelebb, ahol egészen alá kellett merülni a folyadékban. A taurobolion és kriobolion, tehát a bika- és kosáldozat, a római eredetű Kübelé- és Attis-kultusz részei minden bizonnyal olyanok lehettek, mint valami véres zuhany. Peristephanon Liber című himnuszában a Kr. u. 348-ban született Prudentius így ír le egy ilyen szent bikaáldozatot: .A díszes öltözetű főpap az áldozat elvégzéséhez egy gödörbe ereszkedik le. Fölötte faemelvényt állítanak, melynek gerendái között hasadékokat és nyílásokat hagynak, majd az alját egy éles szerszámmal több helyütt átlyukasztják. Egy virágfüzérekkel díszített bikát vezetnek a gödör fölé, majd egy megszentelt áldozati tőrrel megnyitják a mellkasát; a mély sebből sugárban ömlik a forró vér és gőzölögve csorog a gerendákra. A véreső számtalan nyíláson át ömlik a gödörben álló papra, aki megpróbálja testével és öltözetével ennek az esőnek minden cseppjét fölfogni. Fejét hátrahajtva tartja oda arcát, orrát, orrlukait, ajkát, szemeit a vérnek, kinyújtott nyelvvel iszik belőle, míg egész teste tele nem szívja magát a sötét vérrel. Miután minden vér elfolyt, előjön a pap, rettenetes látványt 57

nyújtva, és bemutatja vértől csöpögő haját és szakállát, véráztatta fejdíszét és véres ruháit.” Ε szöveghelyekből arra lehet következtetni, hogy e rítus a palingenezis, az újjászületés misztériumát jelenítette meg: a gödörbe való alászállást, a véresőt s végül a mélyből való kiemelkedést a halál és újjászületés szimbólumaként élték meg. A bikavérrel megöntözött ember, a tauroboliatus ezáltal az isteni erő részévé vált, s őt magát is ennek megfelelően tisztelték. Thomas Mann Kuckuck professzora a Felix Krullban arról spekulál, hogy a keresztény „szentmise-áldozat” hasonlít a bikaviadal „véres ünnepélyéhez”, amelynek eredete tulajdonképpen megint csak egy ősrégi római mítosz, „ahová a felsőbb, keresztény hitvilágból mélyre visz az út, egy vérontásra nagyon is hajlamos kultuszrétegbe, amelynek szolgálata hajszál híján elragadta a világvallás rangját az Úr Jézusétól, minthogy titkai nagyon népszerűek voltak. Újoncait nem vízzel, hanem egy bika vérével keresztelték meg, amely talán az isten maga volt, noha az megint abban élt, aki vérét ontotta. Mert volt ebben a tanban valami elválaszthatatlanul egybeforrasztó elem, amely valamennyi követőjét életre-halálra összekovácsolta, és misztériuma öldöklők és megöltek, bárd és áldozat, nyíl és cél azonosságában és egységében rejlett…”2 Amellett, hogy az áldozó saját személye megszentelődött az állat vérében való részesülés által, egy ilyen áldozat az istenek tiszteletét, táplálását és kielégítését is célozta. A (rituálisan) levágott állat vérét megszentelő erejű folyadékként használták, testét vagy egyes testrészeit hálaadó, tiszteletadó vagy engesztelő áldozatként elégették. A „vérbűnt” már azáltal is elkövethette valaki, ha levágott egy

2

Thomas Mann: Egy szélhámos vallomásai. Ford. Lányi Viktor. Bukarest, 1973, Kriterion Kiadó, 60. o. 58

állatot, és nem vitte „áldozatul az Úrnak”, ahogy Mózes (Lev 17) írja Az Örökkévaló persze nem tartott igényt az egész húsra, hanem megosztotta népével Az állatáldozat különféle mértékben ehetőbb részeit egyébként is szokás volt visszatartani, s ezeket egy szent étkezés keretében a pap és a közösség együtt fogyasztotta el. Itt meg kell említeni, hogy a legtöbb földművelő társadalomban már maga a húsfogyasztás is valami különleges dolognak számít. Állatot áldozni tehát egyben azt is jelentette, hogy a viszonylag ritka grillpartik egyikére kerül sor Thomas Macho egy újságcikkében. „Az állatáldozat mint húsosztás”-ról ír az állatáldozattal és a nagyüzemi állattartás mai krízisével kapcsolatban.2 Számtalan kultusz ismén az isteneknek szánt véráldozatot, nemcsak a dél-amerikai (szellemidézési szertartásokban még ma is3), egyiptomi, perzsa, görög, ind, hanem az északi-germán kultúrák is Deutsche Mythologie-jában Jacob Grimm (a kisbetű-párti) említ olyan hálaadó és engesztelő áldozati rítusokat, amelyeknél vér folyt „Amit az isteneknek a növények birodalmából felajánlhatunk, az ártatlan és tiszta, ám nem olyan hatékony és erős, mint egy állatáldozat. A kiáramló vér, a kioltott élet, úgy tűnik, erőteljesebb kötő és engesztelő hatást vált ki. „ Kétségkívül voltak emberáldozatok is, általában az ellenség soraiból való foglyok, szolgák, gonosztevők vagy gyermekek. Az állatáldozat esetében szerinte fontos volt a hálaadó, kiengesztelő és összekötő gesztus hármassága, ugyanis a pap 2

Thomas Macho Der spate Sieg Abels Wir opfern nicht, was Wertvoll ist, sondern was wir nicht mehr gebrauchen können Die Krise des Fleisches und der Wandel des Opfers in der abendländischen Zivilisation In Frankfurter Rundschau, 2001 3 7,21 ο

59

az áldozati lakoma során megosztotta az istenekkel és a többi emberrel a levágott áldozat húsát. Áldoztak (és ennélfogva ettek) lovat, marhát, malacot, vaddisznót, szarvast, kost, bárányt, kecskét, tyúkot, különösen hímnemű és világos vagy fehér színű egyedeket, haragos szellemek esetében feketéket is. Grimm a források alapján a rituálé lefolyására is következtet: „Miközben az állat az áldozati kövön életét veszti, a mindenfelé lecsorgó vér egy arra alkalmas gödörben vagy edényekben fölfogatik. Az áldozati vérrel megkenik a megszentelt asztalokat, eszközöket és meghintik vele a résztvevőket. Minden bizonnyal jósoltak is a vérből, lehetséges, hogy egy részét sörbe vagy méhsörbe keverték és megitták.”4 A vérrel való meghintés aktusáról a zsidó vagy keresztény neveltetésűeknek bizonyára eszükbejut egy rész a Tórából, ill. az Ószövetségből, a pászka-ünnep megalapítása: „Mindenki szerezzen egy bárányt […]. Az állat legyen hibátlan, hím és egyéves. […] Akkor Izrael egész gyülekezete a két este között vágja le. Vegyenek a véréből és kenjenek belőle annak a háznak a két ajtófélfájára és szemöldökfájára, amelyben elköltik. […] A vért használjátok annak a háznak a megjelölésére, amelyben laktok. Ha látom a vért, kihagylak benneteket. […] Ez a nap legyen számotokra emléknap, és üljétek meg úgy, mint az Úr ünnepét. Nemzedékről nemzedékre tegyétek meg ünnepnapnak mindörökre.”5 Hogy itt a vér a zsidó házak megjelölésére szolgál, melyeket Jahve megkímél a csapástól, az az állatvér ószövetségi, ill. Tóra-beli speciális, összetett jelentésével függ 4

Jacob Grimm: Deutsche Mythologie. Bd. I. Frankfurt/M.-Berlin-Wien, 1981., 34., 45. ο. 5 Kiv. 12, Biblia. Budapest, 1996, Szent István Társulat, 3-14. o.

60

össze: az állatvér a szövetség jele az Örökkévaló és az ő népe között, mely meg is hintetik vele, az állatvér fogyasztása lilos, mivel abban lakozik „a test élete”, s ebből következően egyedül a szent engesztelő áldozatra szabad felhasználni. Kézenfekvő, hogy milyen messzemenő következményekkel járt ez a törvényhez hű hívek számára – a hithű zsidók a vágómarha levágását „kóser” módon végzik, vagyis a test teljes kivérzéséig, a légcső, a nyelőcső és a „Weridin”, vagyis a főütőér átvágása által. Látványos leírást találunk ugyancsak Thomas Mann-nál, akinek az irataiban jóval több a vér, mint ahogy általában emlékezni szoktak rá. Elia Naphta fel volt hatalmazva arra, „hogy a vágómarhát Mózes törvénye szerint, a Talmud előírásának megfelelően ölje le”, és fia, „látta, ahogy az apja a megnyűgözött, összekötözött, de el nem kábított állatra emelte nagy sakterkését, és mélyen belevágott nyakcsigolyái táján, […] midőn Isten teremtményét elkábítatlanul vágja le, és hagyja elvérezni, míg összeesik”.6 Sok szempontból az Ószövetség az az alap, amelyre az Újszövetség épül. Jézus a tanításaiban gyakran hivatkozik tó Ószövetség alapelveire, előírásaira és jövendöléseire. S ahogy a régi szövetség Isten és a választott nép között véren alapult (a feláldozott állatok vérén), úgy véren alapszik az új szövetség is (a feláldozott Krisztusén). A Zsidókhoz írt levélben ez egyértelműen meg van fogalmazva: „Krisztus […] nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett. Ha ugyanis a bakok és bikák vére meg az üsző hamva a tisztátalanokra hintve külsőleg tisztává teszi őket, mennyivel inkább megtisztítja 4

Thomas Mann: A varázshegy. Ford. Szőllősy Klára. Budapest, 1988, Európa Könyvkiadó, 542. o. 61

lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére […], hogy az élő Istennek szolgáljunk! […] Ezért az első szövetséget sem kötötték vér nélkül. Miután ugyanis Mózes a törvény előírása szerint – minden rendelkezést felolvasott az egész nép előtt, a bakok és borjak vérét vízzel keverte, majd vörös gyapjúval és izsóppal meghintette magát a könyvet és az egész népet, e szavakkal: »Ez a szövetségnek a vére, amelyet az Isten veletek kötött.« Azután meghintette ezzel az egész sátort és az összes istentiszteleti eszközt is. Sőt a törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér nélkül nincs bűnbocsánat.”7 A keresztény vallás, amelynek a világ nagy része hódol, olyan archaikus, érzéki, vérrel teli könyvön alapszik, amelynek ideológiai gyökerei sokkal közelebb állnak a keleti vallások állatáldozataihoz, mint ahhoz a hígított üdvösségtanhoz, amelyet manapság a gyerekhittanokon a kicsinyek számára közvetíteni próbálnak. Az Ószövetségben közel 500 szöveghely foglalkozik vérrel, és ezek nemcsak az engeszteléssel vagy megtisztulással kapcsolatos előírások. Noé nemcsak azt az utasítást kapja Istentől: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok és töltsétek be a földet!”, hanem mellé rögtön azt is: „A ti véreteket, éltető véreteket is számon fogom kérni. […] Aki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét.”8 Az Ószövetség Istene igazságos, megbocsátó, de ugyanakkor rettenetes, féltékeny, bosszúálló Isten is; mindenekelőtt azonban egy történelmi isten, akinek a tisztelete és a hozzákapcsolódó szokásrendszer nem választható szét a keleti vallások áldozati rituáléinak és szellemvilág-elképzeléseinek kontextusától. Ha a Messiás az új szövetséget hangsúlyozottan a régiből vezeti le, 7

Zsid. 9, 11-22. Ter. 9, 1-6.

8

62

ekkor a vér szerepe is ugyanezen a gondolatkörön belül marad. A bűnöktől való megtisztuláshoz itt is, ott is vért kellett ontani, szintúgy a bűnbocsánathoz. Jahve kijelenti Izrael népének, hogy „a vér a kiengesztelődés”, majd fián keresztül, akinek a vére „kiontatik a bűnök bocsánatára”, később mindenkinek hírül adja ezt. Ilyenformán teljesíti be, sőt múlja fölül az új tanítás a régit; Jézus úgy jár el, mint az ószövetségi főpap, aki vért ont, hogy azzal megtisztítson, ugyanakkor ő maga az áldozati bárány is, akinek a vére a bűnök bocsánatáért kiontatik. A keresztény liturgia explicit módon is hivatkozik erre abban a kijelentésen: „A Krisztus oldalán ütött sebből keletkezett az egyház”. Ebben a több síkon is véren alapuló tanításban az igazi újítást a Jézus által bevezetett átváltoztatási szertartás hozta. Nincs több mészárszék, vérrel való meghintés, vérrel való megkenés, csak egy megemlékező vacsora, amelyen megtörik a kenyeret és testté változtatják, bort isznak és vérnek nevezik. – „Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új […] szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.”9 Ezzel megnyílt az út egy olyan üdvösségtan előtt, amelyhez a későbbi egyházak is alkalmazkodni tudtak. Egy olyan szokás, amely kosok vagy bikák kivéreztetését várja el, aligha lett volna hosszú életű. A kenyér és a bor viszont mindenhol könnyen beszerezhető és könnyen szállítható dolog. Az istenség elfogyasztásának szimbolikája egyébként sem volt ismeretten gondolat: a Dionüszosz-vallásban a vér- és bormámor összemosódik egymással, egyik fogalom jelentheti a másikat is – ezért volt lehetséges, hogy Szent János evangélista 9

Mt 26, 26-28. 63

e két isteni dolgot egymásra vonatkoztatta, a romantikusok Krisztust Bacchusszal hasonlították össze, Nietzsche pedig egymás mellett említhette a Megfeszítettet Dionüszosszal. A perzsa Mithrász-kultuszban, mely tűz- és napimádó vallás volt, s így könnyen beolvadhatott a Helioszés Apolló-kultuszba, szintén lényeges szerepet játszott a feltámadás, az újraéledés. A misztériumokban ezt a szent bika vérével jelképezték, amiből bor lett, illetve a farkának a bojtjával, amiből kenyér. Mindkettőt egy rituális étkezés keretében fogyasztották el. A két vallás közti párhuzamosságot még inkább alátámasztja az a tény, hogy a Mithrász-kultusz és a kereszténység egy időben jelentkezett, s az az elszánt küzdelem is, amelyet ez utóbbi az előbbi ellen folytatott. A zsidó kultúrkörben a bor Isten egyik ajándéka volt, egyszerre élvezeti és táplálkozási cikk, erősítőszer és italáldozat. A szőlőtő a jólét és gazdagság metaforájának számított. A 80. zsoltárban a szőlőtőke egyenesen Izrael népének szimbólumaként jelenik meg. Az evangéliumok is e hagyományt folytatják, amikor beszámolnak arról, milyen nagyra becsülte Jézus a szőlő alkoholtartalmú nedűjét. Jézus példabeszédeiben szerepelnek szőlőtők és szőlővesszők, szőlőmunkások és gonosz intézők. A kánai menyegzőről szóló történetben Jézus enged a rábeszélésnek, és borrá változtatja a vizet, s ezzel egyrészt fokozza a lakodalmas vendégsereg örömét, másrészt „kinyilvánítja nagyságát”. Végezetül Jézus azzal is megnemesíti ezt az italt, hogy ezt veszi saját vérének alapanyagául az átváltoztatáshoz. Jézus szavai: „ez az én testem” – „ez az én vérem”, természetesen kezdettől fogva foglalkoztatják a teológusokat, és az a kérdés, hogy vajon az áldás szavai után a kenyér és a bor szubsztanciáját tekintve kenyér és bor marad-e, avagy Krisztus testévé és vérévé válik, megosztotta 64

az egyházat és súlyos következményekhez vezetett. Az értelmezés már a kortársaknak is problémát jelentett, ahogy arról János evangéliuma beszámol: „Erre vita támadt a zsidók közt: »Hogy adhatja ez a testét eledelül?« A válasz valóban messiási: »Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital.«„10 A kenyér és bor átváltozásának tana egyfelől ahhoz vetetett, hogy a hívők hitték a Megváltó valós jelenlétét ezekben az adományokban, s ezeket ennek megfelelő kultikus tiszteletben részesítették. Ε felfogás gyümölcsei például az Oltáriszentséggel kapcsolatos vallási szokások vagy az Úmapi ünneplés bevezetése 1264-ben. Másfelől a különféle eltérő elgondolások azt eredményezték, hogy Zwingli és Kálvin elhatárolták magukat a lutheri valóságos jelenlét (vagyis az eredeti adományokban Krisztus teste és vére valóságos jelenlétének) tanától. Mindketten kialakították saját véleményüket azzal a változással kapcsolatban, ami az eucharisztiában az ostyával és a borral történik: Zwingli csak kisebb változásokat látott ebben, s az egészet egyfajta megemlékező lakomaként fogta fel, Kálvin tagadta a szubsztanciának mindennemű változását, ellenben Krisztus adományaiként spirituális hatást tulajdonított a kenyérnek és bornak. Mint a vallásgyakorlat egyéb területeit, az egyházak megpróbálták magát az áldozást is szabályozni. A katolikus liturgiában például régóta egységes előírások vonatkoznak a miseborra és a kehelyre: „A bornak »valódi szőlőből kell származnia« és fontos, hogy »természetes és tisz10

Jn. 6, 52-53. 65

ta, azaz mesterséges íz- vagy adalékanyagok nélküli« bor legyen. Ezt biztosítandó, a Német Püspöki Kar 1976. február 15-én kiadott egy minden egyházmegyére érvényes misebor-rendeletet”.” Ebben részletesen kifejtik, mi számít „természetes és tiszta” bornak, s hogy kis mennyiségű, más miseborból származó alkohol, a tisztítás, leszűrés és kénezés, továbbá a miseborok egymással való keverése megengedettnek számít. Az átváltoztatáshoz használt kehellyel kapcsolatban a római katolikus egyházi jog törhetetlen és átlátszatlan anyagból készült kelyhet ír elő, engedélyezi azonban, hogy az esztétikai kivitelezés az adott országban kialakult szokásokat kövesse. Az átváltoztatás rituáléja végezetül tartalmaz olyan elemet is, hogy a pap egy kevés vizet kever a miseborhoz. Eredetileg ez arra utalhatott, amit Jézus is tett a maga borával, melyet soha nem ivott higítatlanul. Vallási-metaforikus síkon ez ugyanakkor annak az utánérzése is, hogy Krisztus oldalsebéből az evangélisták beszámolója szerint – vér és víz folyt. Szimbolikus síkon ez az isteni és emberi természet szoros kapcsolatát fejezi ki, ami az Emberfiában megvalósult, s amiről az első János-levélben olvashatunk: „Ő az, aki vér és víz által jött, Jézus Krisztus.”12 Ugyanakkor megválaszolatlanul marad az a fontos kérdés: milyen színű volt az a bor, amelyről Jézus azt mondta: „ez az én vérem” – vagyis fehér- vagy vörösbort használjon a pap? A vörösbor mindenképpen jobban emlékeztet Krisztus vérére, mint valamilyen világos folyadék. A Jézus korában Palesztinában művelt szőlők valószínűleg kék színű termést hoztak (ezért lehet szó a Bibliában több he11

Adolf Adam: Grundriss Liturgie. Freiburg i. Br., 1998, Herder, 146. ο. 12 Jn. lev. 5,6 66

lyen is „a szőlő véréről” és a bor „vöröses csillogásáról”), s a vörösbor volt a legelterjedtebb. Ennek megfelelően az egyház és a belőle származó közösségek ezt a borfajtát használták. A helyzet a 16. században változott meg. Tálén a vörösborhoz kapcsolódó animisztikus asszociációIrat akarták elkerülni? Vagy a szentmise-liturgiába bevezetett egyik reform mellékhatásáról van csak szó? Elrendelték ugyanis, hogy az átváltoztatás után a kelyhet tiszta fehér kendővel ki kell törölni. Talán előre látva a plébániák harciasabb házvezetőinek ezzel kapcsolatban később óhatatlanul bevethető érveit, az egyház áttért a fehérbor használatára, mivel ez kevésbé pecsételte össze a kehelytisztító kendőt. Mellékesen érdemes megjegyezni, hogy az ortodox liturgia megmaradt a vörösbor mellett – vagy azért, mert náluk nincsenek kehelytisztító kendők, vagy azért, mert plébániai házvezetőnők nincsenek. Az utóbbi magyarázat ésszerűbbnek tűnik, elvégre ott a papoknak szabad házasodniuk, nincs tehát szükség házvezetőnőre a plébánián. Remélhetőleg a kiváló folttisztítók áldásos találmányának valamelyike (pl. „Dr. Beckmann eredeti folttisztítója; kiváló a gyümölcs-, vörösbor- és lekvárfoltok ellen”) a pópafeleségekhez is eljutott. A Megváltó kiontott vérének erőteljes hangsúlyozása az Újszövetségben – több mint 30 helyen van említés róla – megnyitotta a kaput e szent folyadék önálló tisztelete előtt. A 12. század vége táján kialakult Szent Grál-legendák is idetartoznak. Ahogy elsőként Chretien de Troyes és Robert de Boron leírták, e legendák egy véres lándzsa vagy azon kehely köré szövődtek, amelyet Jézus az utolsó vacsorán használt, s amelyben Arimathiai József, a Grál első őrzője a kereszten függő Megfeszített vérét felfogta. Ez az isteni erőt sugárzó eszköz a Megváltó megszentelő-megtisztító vérének köszönhetően földi és mennyei kegyelem67

mel árasztja el tulajdonosát, persze csak akkor, ha az elég méltó és „tiszta” ehhez. Korán kialakult a szőlőt préselő Krisztus képe is. Ahogy a tipologizáló gondolkodásban lenni szokott, egy Izaiás próféta által említett kép vonódott át a Messiásra: „Ki az, aki Edomból jön, Boszrából, vörös ruhában; aki oly ékesen van öltözve, s úgy lépdel, ereje teljében? Én vagyok az, aki igazságot beszélek, és hatalmam van a szabadításra. Miért vörös hát rajtad a ruha, s öltözeted miért olyan, mint a szőlőtaposóké? Magam tapostam a sajtót, népemből senki sem volt velem. Indulatomban összetapostam, haragomban összetiportam őket. Vérük így ruhámra fröcscsent, egész öltözetem vérfoltos lett. […] Összetiportam a népet indulatomban, széttapostam őket haragomban, és kiontottam vérüket a földre.”13 A Nagyhét szerdáján a liturgiában a mai napig szerepel ez a rész: Krisztus az, aki egyedül tapossa a sajtót, és véres szenvedése olyan, mint a szőlő nedvének kipréselése. A német művészetben a 12. században jelenik meg először a keresztrefeszítés ábrázolásaiban ez a kép, a 14. századtól kezdve pedig magát a Megváltót is ábrázolták úgy mint szőlőfürtöt, amelyből a sajtó alatt csorog a drága vér. Hamarosan megjelenik az a variáció is, amelyen a Megfeszített vére a prés alatt ömlik a sebekből, s egyenesen a szent kehelybe folyik, vagyis rögtön a híveknek adatik. Krisztus vére, amely vörös, meleg, bőséges sugárban folyik a sebhelyekből, ideális jelképe lett a megszentelésnek, kiengesztelésnek és bűnbocsánatnak, s egyben az Isten és az eredendő bűnt viselő teremtménye közti szövetségnek is. Milyen hatalmas lehetett az az erő, amely e folyadék mégoly kicsiny csöppjéből is sugárzott! Mert Jézus 13

Iz. 63,1-6.

68

meghalt ugyan, de föltámadt, a vére sem halott: „Drága Urunk, Krisztus vére tehát eleven és folyékony még minig, nem alvadt meg és nem hűlt ki” – írta Luther,14 aki óvakodott attól, hogy az őt támogató urak hatalmas ereklyegyűjteménye ellen mennydörögjön. A középkortól kezda templomok és kolostorok egymással versengve próbáltak olyan relikviákat szerezni, melyek valamiképpen érintkezésben voltak Krisztus vérével. Voltak olyan ereklyék, amelyek Krisztus testének fel nem támadt részeiből maradtak meg, mint a köldökzsinór vagy a körülmetéléskor eltávolított előbőr, de sokan imádkoztak annak az edénynek a darabkái előtt is, amelyben Longinus az Úr vérét fölfogta. „A középkorban számos helyen tartottak nagy becsben olyan üvegecskéket, amelyek Krisztus vérét tartalmazták, német területen Reichenau, Weingarten, Brügge s még sok más városban. Az Oltáriszentséget mindig ott övezte a legnagyobb tisztelet, ahol az ostya hússzerűen megdagadt és vér csöpögött belőle. Az […] átváltoztatással kapcsolatos vér-csodák száma 191-re tehető; a 8. században kezdődtek, a késő középkorban érték el tetőpontjukat, és a 17. század elején fokozatosan eltűntek.”15 „Krisztus drága vérének” tisztelete széles körben elterjedt. Július 1-je a katolikus hagyományban „Krisztus szent vérének” ünnepe, az a nap, amelyet IX. Pius pápa jelölt ki az első Péter-levél Vulgata-fordítása alapján: itt arról van szó, hogy a híveknek „Krisztusnak, az egészen hibátlan és tiszta báránynak a drága vére árán” jutott osztályrészükül a megváltás. A katolikus egyházhoz tartozik az 1815 óta létező, 14

Martin Luther: Weimarer Ausgabe. I. Abteilung: Werke. 1930. Bd. 52, 816. o. 15 Arnold Angenendt: Heilige und Reliquien. München, 1997, Beck, 214. o.

69

„Legdrágább vérről” elnevezett missziós szerzetesrend is, amelynek a rövidítése C. P. P. S. a latin „Congregatio Presbyterorum a Pretiosissimo Sanguine” alapján, s amelynek a tagjait „szangvinistáknak” hívták. Ε mozgalom női ága még aktívabb volt; 1834-ben jött létre a „Legdrágább vér tisztelőinek” és a „Legdrágább vérről nevezett nővérek” kongregációja, 1861-ben megalakult a „Legdrágább vér tiszteletéről nevezett nővérek”, 1885-ben pedig a „Legdrágább vérről nevezett missziósnővérek” kongregációja. 1890-ben pápai jóváhagyást kaptak a „Legdrágább vér szeretetéről nevezett nővérek”, 1942-ben pedig a „Monzai drága vérről nevezett nővérek”. A Szent Vér-tisztelet e professzionális gyakorlói mellett a Jézus szenvedéseiben és halálában való elmélyülésnek a laikusok között is számos követője akadt. A Szent Vér körül rítusok és szokások alakultak ki, és kegyhelyek jöttek létre. A tisztelet tárgya persze csak ritkán volt a Megváltó egy vércseppjének igazi maradványa, legtöbbször inkább valamilyen szentostya-, bor-, szent seb-csoda, gyógyhatású ereklye vagy szentkép. Az az ereklye, amit az oltárok mélye, a szentségház vagy valamilyen díszes arany ereklyetartó kereszt őrzött, csak a legritkább esetben származott a Golgotáról, sokkal inkább olyan eseményekből, amelyek során valami „Szent Vérré” változott. A legtöbb legenda a vérző szentostya körül alakult ki. Az egyik jellegzetes történet például ez: „Egy hajadon a walderbachi ciszterci templomban szentáldozás után kivette szájából a szentostyát és kendőjébe tette, mert varázslásra akarta használni. Útközben hazafelé kíváncsian elővette, és a szentostyán magán, s a kendőn is vörös vérfoltokat látott, majd pedig a szentostya fényesen ragyogva a levegőbe emelkedett és ott lebegni kezdett. A hajadon elmenekült onnan. A közelben legelésző állatok pedig odagyülekeztek és leborultak 70

az ostya előtt. Mikor az apát odament, hogy kivizsgálja, mi történt, a szentostya visszaszállt oda, ahonnan a levegőbe emelkedett, s azon a helyen később kápolnát építettek.” A Szent Vérhez fűződő legendák legnagyobb része ugyanerre a sémára épül: valaki hitetlenségből, kíváncsiságból, tudatlanságból, kapzsiságból ellopja az átváltoztatott ostyát – az illető igen gyakran zsidó –; a tolvaj ezután átdöfködi vagy más módon meggyalázza Krisztus testét, amely végezetül vérezni kezd. Ε csodák kapcsán érdemes megjegyezni, hogy az egyháznak akkor lett érdekes a szentostya és Jézus vére közti kapcsolat, amikor a két szín alatti – tehát bor és kenyér színében történő – áldozást felváltotta a csak szentostyával történő áldoztatás – hiszen „a vérző ostya nyilvánvalóan mutatta, hogy a kenyér színe alatt az egész Krisztus, testével és vérével együtt jelen van”. A Szent Vér-tisztelet másik változata a kehely-csodából ered. A Szent Vérhez kapcsolódó egyik leglátogatottabb zarándokhely még ma is Walldürn. Ott történt, hogy az Úr 1330. évében egy pap, név szerint Heinrich Otto átváltoztatás után földöntötte a kelyhet, amelynek tartalma kiömlött a korporáléra, vagyis a kehely és az ostya alá tett kis térítőre. A kelme közepén a borfoltból a megfeszített Jézus képe rajzolódott ki, körülötte tizenegy másik Krisztusfő. A borfolt-csoda körül zarándoklat alakult ki saját külön imádsággal („Térj be hozzám, ó Uram Jézus Krisztus szent vére, mely egykor átváltoztatás után erre a szent oltárra ömlöttél…”), Szent Vér-oltárral, Szent Vér-zászlóval és különféle kegyszerekkel, mint pl. Szent Vér-érem. A szent folyadék számos csodálatos gyógyító hatással bírt. Segített szempanaszok, orrvérzés, bénulások, nyavalyatörés, gyermekágyi vérzés, tetvek, járványok, fogságbaesés és háborús veszélyek ellen. A utániakon így könyörögtek hozzá: „Te nemes vér, te irigylésre méltó vér, te 71

tiszteletreméltó vér, te drága vér, te felbecsülhetetlen értékű vér, te rózsaszínű vér, te skarlátvörös vér, te szeplőtelen vér, te ártatlan vér, te érdemdús vér” stb. 16 Kérdés, vajon mi lehet e megható legendák történetileg hiteles magva A válasz elég kijózanító a kiömlésből adódó csodák valószínűleg a szertartás során használatos vörösbortól származhattak, amely véletlenül különleges mintákat rajzolt ki, vagy pedig a pap nyereség- vagy dicsőségvágyból elkövetett hamisítása állt mögötte A vérző ostyáról szóló csodák nagyrészt pedig a serratia marcesens (régebben micrococcus prodigwsus) néven ismert baktériumnak voltak köszönhetők, amely gyakran okoz vörös foltokat a lisztes ételek vagy kenyérfélék felszínén De mielőtt kísértésbe esnénk, hogy a Szent Vér-tisztelet jelenségét az együgyű néplélek gondolkodásbeli ficamának tekintsük, gondoljunk csak Johann Sebastian Bachra és néhány művének eredeti szövegére. A kiemelkedően művelt barokk költőktől idealizáló, ám ugyanilyen véres nyom vezet a pietistákon keresztül egészen a romantikáig, amikor is egy Clemens Brentano is látomásos inspirációkat kapott egy stigmákkal bíró apáca betegágyánál Bach alábbi, a Máté-passióban kétszer is szereplő korálja, amelynek dallamai a passió fő motívumát adják, elég egyértelműen fogalmaz „Ó, vérrel és sebekkel teli fő / Fájdalom és megvetés tárgya / Ó, tövissel koronázott, kigúnyolt fő [ ] Légy üdvöz „ A nyomtatásban először 1653 és 1656 között megjelenő dal szövegét Paul Gerhardt írta Mintegy húsz évvel később született Cathanna Regina von Greiffenberg tollából a barokk vér-misztika alábbi, jellegzetesen érzék16

Johannes Heuser ,Heilig-Blut” in Kult und Brauchtum des deutschen Kulturraumes Ein Beitrag zur religiösen Volkskunde Diss masch , Bonn, 1948 13 , 71 , 92 , 95 ο 72

letes példája. A költőnő Jézus iránti, alig szublimált, szinte mazochisztikus szeretetében egyre jobban belemerül Megáltójának vérébe, sebeibe: „Ó fájdalmak! Hát így gyalázzák meg az égi liliom-testet? Az élő jámborságnak így kell a gonoszság kínzását viselnie? Ó, micsoda fájdalom ezt látni! Ó, lélek, torpanj meg és nézd, Hogyan végezik ki barátodat érted. Nézd, hogy hasítják föl a korbács csapásai finom bőrét! Nézd! hogy csordul elő a friss vér. Fontold meg, mily végtelen hálával tartozol neki, Akinek minden sebhelye az égi üdvöt szerezte meg neked. […] Érzékeim a drága sebekbe merítem. Minden szerető gondolatom / a sebhelyek felé fut. Szívem minden vágyódása / a vér(es)-rubin-sebhelyeké. Lelkem ezt a magasztos, mennyei poklot választotta. Kősziklám, váram, magas hegyem / Jézus, a Te sebeid! Soha nem voltam boldogabb / mint bennük. Ε sebek az én babérágaim, ezek a lépesmézeim, édes cukornádam, májusi boldogság- és virágpompám, örömöm trónusa és udvara, koronám, koszorúm s maga a mennyország. Ám a hasonlatok mégis meghátrálnak: a Te véred nem hasonlítható semmihez. […] Van-e gyöngédebb, / van-e édesebb 73

Mint megpihenni Jézus sebeiben, elnyugtatni szívet, szemet és ajkat? Ó, a szent csókjai e szűzi bárány szerelme … lelki csókjai […] Jézus vérébe mártom minden örömöm fáklyáját: Őrajta kívül ne érezzék más örömöt! […] Engem ne köpjön partra cet, mint Jónást, Sem mint Ariont ne vigyen partra semmi. Itt találom édes üdvöm, mint hal a vízben, itt találom helyem: Jézus vérében, számomra ez az éltető elem, melyben életem végéig megmaradni szeretnék. […] Ó, kiválasztott vér, gyönyöröm, koronám, kincsem, Napom, üdvöm, mennyországom, örök, túlcsorduló boldogságom!”17 A vers összesen 201 sorában a lírai én egyre mélyebben belemerül Jézus sebeibe; Krisztus vérének „bíbor patakja” annyira extázisba ejti, hogy végül a „vér-Parnasszusra” jut el: a szenvedés féktelen újraátéléséért a teljes elragadtatás a jutalom. A misztikusokra jellemző önkínzás azonban nem csak női műfaj. Friedrich Spee von Langenfeld egyik imájában egymás után egyenként megszólítja Krisztus sebes, szenvedő fejét, haját, arcát, szemét, orcáját, száját, nyakát, kezét, mellkasát, lábát és törzsét, és szeretetből magának kívánja ezeket a sebeket: „Ó, szeretetnek szépséges sebei, / ó bíborszínű rózsák / hadd illesselek ajkammal / és szív17

Catharina Regina von Greiffenberg: Ueber die Geisel- und Dorn-Crönung meines allerliebsten JESu (1672). In Epochen der deutschen Lyrik: 1600-1700. München, 1969,279-284. o. 74

jam belőletek a szeretet édes nedűjét” – „Ó, rettenetes, durva szög / aki átszúrtad mindkét lábát; vedd most hát érzéketlen kőszívemet is / és szögezd oda azt is a drága lábhoz: hogy a gyengéd Bárány meleg vére örökkön áztassa / s ezáltal mindig megmaradjon a bűnbánat és szenvedés gyengédségében.”18 A magányos áhítat általi épülést célzó verssorok a Krisztus életében, szenvedésében és halálában való személyes elmélyülés irányvonalát követik. Bensőségességük, pátoszuk, az olvasóban keltett belső fölindulás pedig már a pietizmus felé jelent átmenetet. A pietizmusban a nagyot mondó barokk vér-kultusz még tovább fokozódott. Nikolaus Ludwig von Zinzendorf gróf, a Herrnhuti Testvérület megalapítója több mint 2000 olyan egyházi éneket szerzett, amelyeknek tartalma szélsőségesen ezoterikus és rajongó, nyelve pedig olyan túlzó, ahogy legközelebb majd csak az expresszionizmus mert bánni a nyelvvel: „Ily mindig oldal-felé-sandítósan, oldalra-honvágyat-érezősen, ily Bárány-szív-kriptán-átkúszósan, ily Bárány-verejték-nyomot-szaglászósan […] ily mártír-bárány-jólesőn, ily Jézusfiúcska-szerűn, ily Mária Magdolnásan, gyermekien, szűziesen, elhálásosan – tartson meg minket a Bárány, míg megcsókolhatjuk sebei nyílását”.19 Λ német pietizmus szókincse című, minden dicséretet megérdemlő művében, melynek száraz címe éles ellentétben áll tartalmával, 18

Friedrich Spee von Langenfeld: Liebreiches gebett zu IESV dem gecreutzigten … (1649). In Die deutsche Literatur. Texte und Zeugnisse. Bd. III: Barock. Szerk. Albrecht Schöne. München, 1988, 149. o. 19 Nikolaus Ludwig von Zinzendorf: Den 8. Januarii 1747. In Die deutsche Literatur. Texte und Zeugnisse. Bd. III: Barock. Szerk. Albrecht Schöne. München, 1988, 230. o.

75

August Langen rengeteg példát gyűjtött erre a hermetikus nyelvezetre, melynek kifejezéseit nemegyszer le kell fordítani a hétköznapi nyelvre, hogy megértsük. A Jézus szenvedésében való elmélyülésből származik pl. a Jézus sebeibe való belemerülés gondolata. Az ember olyan jól érzi magát, mint egy „véres-seb-halacska”, ha „úszni, fürödni, inni” mehet „Jézus véres teljességében”, ha „nyalogathatja” a „vér-vőlegény”, Jézus „ízletesen nedvező sebeit” s ezáltal „vér-méhecskévé”, „seb-búvárocskává”, „seb-kukaccá” válik. A „véres-haragú-pokol” újraélésére már csak az extázis hebegésének litániája marad: „A sebzett KeresztIsten szövetség-vére, a seb-seb-sebáradat, ti sebek! ó, ti sebek! a ti seb-seb-sebkincsetek seb-seb-sebüdvöt ad, és sebet, szív sebet, sebet! sebet! sebet! sebet! sebet! sebet! sebet! sebet! sebet! sebet! ó, ti sebek!”20 Innen már nem nehéz nyomon követni a vallásos eredetű vér-fanatizmusnak olyan irányú kinövéseit is, amelyeket a hivatalos egyházak nem mindig néztek jó szemmel. Mivel a vér kifejezetten az élet folyadékának számított, és Krisztus kiöntött vére közvetlen kapcsolatot jelentett a mennyekhez, a vallási fanatikusok szerettek volna benne részesülni. A stigmák a kereszténység kezdetétől fogva a kiválasztottság és jámborság szemmel látható megnyilvánulásának számítanak. Krisztus tövissel koronázott homlokán, átszúrt kezén, lábán és megnyitott oldalán viselt sebei csodálatos erő folytán a maguk valós mivoltában megjelennek egy hívő testén, és a kereszténység nagy ünnepem vérezni kezdenek. Mindezt Szent Pál legitimizálja, amikor a Galatákhoz szóló levelében arról ír, hogy „Krisztus szenvedésének jegyeit” hordozza testén. Az első jelentős 20

August Langen: Der Wortschatz des deutschen Pietismus. Tübingen 1968., 288-290., 307. o.

76

stigmatizált szent Assisi Szent Ferenc volt. Ha valaki közelebbről foglalkozott a Rézinek is nevezett, mulatságos szent, az oberpfälzi (a lexikon szerint akkoriban „99,9%ban katolikusok” lakta) Konnersreuth faluból származó Neumann Teréz történetével, netán látott róla dokumentumfilmet, amelyben ő maga is szerepel, annak nem nehéz megértenie, hogyan keletkeznek az ilyen stigmák. Patologikus mítoszmánia (a kritikus kortársak „hisztériát” emlegettek), módszeres ravaszság, valódi vallási naivitás, jámbor önszuggesztió, túlfeszített érzelmek, fölpörgetett spiritualizmus, vallási hiúság és egész egyszerűen valamiféle szemfényvesztő energikusság különös elegye vihette rá ezt a parasztlányt arra, hogy az Isten és a nagyvilág ragyogásából valamit bevigyen szerény kis kunyhójába. 1927-ben, egy évvel azután, hogy a Megváltó megáldotta őt fejének, szívtájékának, kezének és lábának sebeivel, ezt írja egy szerzetesnővérnek: „Maria és Resl bizonyára elmesélték már, hogy sok változatos és érdekes dolog történik körülöttem; de tudja, drága testvér, igazán nem vagyok nagyon rosszul, bár a szenvedés nagyon sok erőmet fölemészti. De hát ez az én munkám.”21 Terézt lefényképezték látomásai fogadásakor, véres arccal és kézzel, szentképek gyenge utánzásaként. Csak a józan és kritikus elméknek volt az a véleménye, hogy Teréz a bőrét kikarmolva vagy hólyaghúzó tapaszok segítségével kapta a stigmáit, s talán (fűzöm én hozzá) némi cukorbetegség miatt amúgy is hajlamos lehetett arra, hogy sebei ne akarjanak begyógyulni; hogy menstruációs vérrel kente be magát és a rászáradt, le nem mosott vért óvatosan megnedvesítve „frissé” varázsolta, tekintettel arra, hogy a megfigyelők mindig sok vért 21

Johannes Steiner: Theres Neumann bon Konnersreuth. München-Zürich, 1963, 128. ο.

77

láttak rajta, de sosem látták vérezni. Bár a törvényszéki orvosszakértők éppúgy, mint a katolikus egyház hozzáértő képviselői már régen „földi szemfényvesztésnek” es „népbutításnak” minősítették az esetet, még mindig indulnak zarándokutak Konnersreuthba22 De a jámbor életű Rézi legalább nem szenvedett túl sokat a fölkenegetett sebektől. Más vallásos szokások azonban nem kényeskednek, ha fájdalomról van szó Vannak olyan fanatikus hívők, akik a Megváltó mintájára keresztre szögeztették magukat (Mexikóban még manapság is él ilyen szokás), szöges övvel sanyargatták vagy megkorbácsoltatták magukat. A középkori kormenetek önostorozó flagellánsai úgy hitték, csak akkor igazi a vezeklés, ha folyik a vérük, és a nagy pestisjárványok elleni védekezésként önmaguk ostorozásával akarták levezekelni bűneiket. (A Fülöp-szigeteken a mai napig vannak nagypéntekenként korbácsolós körmenetek) Az önfegyelmezés késői szószólójaként lép fel a A varázshegy Naphtája is, aki szerint ennek a lényege az, hogy „a szellemi princípiumot megerősítsük magunkban”. Hogy az ördögűzés borzasztó szokása, amely szintén a mai napig létezik, nemcsak szenteltvízzel és kereszttel, hanem több liter vérrel is járhat, jól mutatja a spanyol ördögűzőnő, Rosa Gonzálvez Sito esete, aki 1990 szeptemberében kiűzte a gonosz lelket saját tizenegy éves kislányából, mégpedig úgy, hogy annak „a hüvelyén keresztül kitépte belső szerveit és azokat „megszállott fanatizmussal a szoba fehérre meszelt falához” vágta, hogy „kiverje belőlük a Sátánt” 23 22

Josef Hanauer Wahrhaftigkeit und Glaubwürdigkeit in der katholischen Kirche Der, Fall Konnersreuth” Aachen, 1999, 9, 131 o. 23 Christian Bolte – Klaus Dimmler Schwarze Witwen und Eiserne

78

Ezek után kifejezetten ártatlannak hatnak azok a vércsodák, amelyek a kereszténység története során összegyűltek. Voltak vértanúszobrok, amelyek véres könnyeket sírtak, házfalak, mezők, behavazott rétek, esővíz-pocsolyák és szenteltvíztartók, amelyek egyetlen éjszaka alatt vérvörösre színeződtek Ma már tudjuk mindez nem csoda, hanem olyan kis vörös algafajoknak köszönhető, mint a Haematococcus pluvialis, az Oscillatona rubescens, a Glenodium sangmneum, a Chlamydomonas nivalis vagy az Euglena sanguinea – ezek okozták a véres rétet, a véres hómezőt, a véres pocsolyát, a vérharmatot vagy a vörös szenteltvizet. A rémült szemtanúk által többször is leírt véres eső már Caesar korában is és a 7 századtól ismét háborúk és járványok baljós előjelének számított. Oka viszont nem volt más, mint a levegőben messzire sodródott szaharai por, s ennek az összetevői, vagyis kovasav, agyag, vas- és rézoxidok voltak felelősek a csapadék vörösre színeződéséért. Ha nem erről volt szó, akkor okozhatta a jelenséget egy másik dolog is, ami szintén nem igazán alkalmas a jámborság növelésére a galagonyalepke, vagyis egy olyan lepkefaj, amely kikelése közben vörös színű ürüléket választ ki, mégpedig olyan nagy mennyiségben, hogy az úgy hullik a fákról, mint a véres eső

Jungfrauen Geschichte der Morderinnen Leipzig, 1997, 269 ο.

79

IV. Mesevilág Orosz barátnőm, Natasa egyszer azt írta nekem, el van képedve, mennyi vér van a német mesékben; fiának, Vologyának nem is olvas ilyeneket. Megkértem, keressen ő is egy olyan mesét, amelyben vér szerepel, s ő elküldte a Hófehérke-téma egyik orosz változatát: „Volt egyszer egy öregapó és öreganyó, akik békés egyetértésben éldegéltek egymással. Volt mindenük, állataik, madaraik, elegendő ételük, csak gyermekük nem volt, s emiatt sokat szomorkodtak. Egyik télen látják ám, hogy a gyerekek hóembert és hóasszonyokat építenek, és elhatározták, hogy ők is építenek maguknak hóból egy kislányt. Ám ahogy a szép hókislány elkészült, rögtön életre is kelt. így éltek aztán hármasban, a leányka segített nekik a ház körül, s mindannyian boldogok és elégedettek voltak. Igen ám, de Hófehérke túlságosan sápadt volt, mivel nem folyt vér az ereiben, és nem akart semmiképpen a napra menni. Az öregeket nyugtalanította, hogy a kislány olyan egészségtelenül sápadt, hogy annyira szereti a havat és az esőt, s hogy annyira fél a naptól. Elérkezett a Kupala-nap (ez a nyári napforduló ünnepe, amikor tűzgyújtással riasztják el a gonosz szellemeket, s a tűz átugrása szerencsét hoz). Barátai és barátnői Hófehérkét is rábeszélték, hogy menjen el a nagy80

szüleivel ő is az erdőbe, gyújtsanak tüzet, kössenek virágkoszorút, énekeljenek, táncoljanak, és ugorjának át a tűzön. Hófehérke velük ment ugyan, de nem vett részt a mulatságban. Végül aztán a többiek rábeszélték, hogy ő is ugorjon. Erőt gyűjtött, átugrott a tűzön – hirtelen megolvadt – és egy pillanat alatt fehér párává vált. Vége volt a kisleánynak, s a többiek keservesen meggyászolták.” Natasa barátnőm fiatal; az anyja és a nagyanyja bizonyára ismertek még sokkal véresebb meséket is. A nemzetközi mesegyűjtemények ugyanis számos olyan orosz mesét tartalmaznak, amelyek nem bánnak ilyen szűkmarkúan a vérrel. Natasa az orosz pedagógiai reformok értelmében bizonyára egyfajta vértelenített hagyományt ismert meg. Mindenesetre meglepte, hogy az egyetlen olyan vérről szóló orosz mese, amelyet ismer, éppen a vér hiányáról szól. A téma Grimm-féle változatában ez egészen másképp van: ott Hófehérke éppen hogy a hó és a vér kapcsolatának köszönheti fogantatását: „Történt egyszer, a tél derekára járt, a hópelyhek akárha tollak, úgy hullottak alá az égből, mikor egy királyné fekete ébenfa keretű ablakánál ült és varrt. Amint így varrt-varrogatott, s a hulló pelyhekre vetette pillantását, megszúrta ujját a tűvel, és három csepp vére ráhullott a hóra. És mert igen szépnek találta piros színüket a havon, azt gondolta magában: »Volna bár egy gyermekem, olyan fehér, akár a hó, olyan piros, mint a vér, és olyan fekete, akár az ablakom kerete!« Nem sokkal ezután leánykája született, ki oly fehér volt, akár a hó, olyan piros, mint a vér, haja pedig olyan fekete, akár az ébenfa, elnevezték hát Hófehérkének. Midőn pedig a gyermek megszületett, a királyné meghalt.”1 1

Jacob és Wilhelm Grimm: Gyermek- és családi mesék. Ford. Adamik Lajos és Márton László. Budapest, 1989, Magvető. 81

Így lehet akár ártatlan gyermekeknek is elmesélni, hogyan születnek a gyerekek! Felnőttek számára mindez egy másik változatban így hangozhatna: „Volt egyszer egy fiatal királynő, aki nem tudta, mi is a házasság. Eljött az idő, amikor királyi hitvese először akart vele hálni. A királynő ágyában a lepedő fehér volt, mint a hó, és az ágy kerete fekete ébenfa. S ahogy a királynő fölpillantott az ágy mennyezetére, hirtelen úgy érezte, mintha megszúrták volna, s ahogy a szűzhártyája átszakadt, három csepp vér a fehér ágyra hullott. S mivel a hófehér, tollpihés ágyon olyan szép volt a vörös szín, a királynő arra gondolt: »Bárcsak lenne egy gyermekem, fehér, mint a hó, vörös, mint a vér, és fekete, mint az ágy ébenfa kerete.« Nemsokára gyermeke született, egy kislány, fehér, mint a hó, piros, mint a vér, és a haja olyan fekete, mint az ében, és így az lett a neve: Hófehérke. S ahogy a kislány megszületett, a királynő meghalt gyermekágyi lázban.” A mesék – különösen a Grimm-fivérek gyűjtése és átdolgozásai óta – valójában nem mások, mint egy eredetileg szóbeli tradíció írásbeli rögzítései. De mindig egyfajta irodalmi sémát követnek. Ehhez tartozik az is, hogy a vér ábrázolásának módja eltér minden más műfajtól. A mesét nem a vérontás élvezete vagy a sérülés fájdalma érdekli, hanem csak ez a folyadék maga. Lehet az pár apró csepp vagy egész vértenger is. A vércsöppek mesebeli hármas száma nemcsak a Hófehérkében, hanem a Libapásztorlánykában, a Hűséges Jánosban és a Kedves Rolandban is megtalálható. „A gyalog fenyőről” szóló mesében és a Táncos-dalos kis pacsirtában pedig több vércsöpp is hullik a földre. A vércsöppek mágikus természete különösen szemléletesen nyilvánul meg a Libapásztorlányban és a Kedves Rolandban, ahol a vörös csöppek beszélnek is. Mint egy ember utolsó földi maradványa, s egyben egy 82

titokzatos világ varázsfolyadéka, a vércsöppek ismerik és elárulják az igazságot. Mivel a Kedves Rolandban a vércsöppek egy boszorkány lányának levágott fejéből származnak, azt a funkciót töltik be, amire a babona a halott vérét alkalmasnak tartja: elvezetnek a tetthelyre, odavonzzák a gyilkost a holttesthez, és föltárják a tettet. Ritkán szól a mese olyan nyíltan a vér varázserejéről, mint a libapásztorlány történetében. Midőn a királylány indulni készült leendő hitveséhez, az anyja „hálószobájába ment, elővett egy pici kést, és megvágta vele három ujját, hogy véreztek; alájuk tartott egy fehér kendőcskét, három csepp vért rá hullajtott, odaadta leányának és így szólt: Őrizd meg jól, kedves gyermekem, szükséged lesz rá az úton”. Igaza is van, s az okot a pimasz, engedetlen komorna szolgáltatja, aki nem akar engedelmeskedni úrnőjének. „Ó, Istenem! – sóhajtott föl erre a királylány, s a három vércsöpp válaszolt: Anyácskád ha tudná ezt, meghasadna a szíve kebelében.” A vércsöppeknek tehát nincsen közvetlen hatásuk a jelenre, nem is a jövőt nyilvánítják ki, csak vigasszal és együttérzéssel szolgálnak: az anya pars pro toto-jaként kísérik útján a leányt. A pataknál pedig megtörténik a baj, amitől az anya óvni akarta gyermekét: mivel a szolgálólány nem engedelmeskedik neki, a királylány maga kénytelen a patakhoz menni, hogy igyon. „És amint így ivott, és mélyen a víz fölé hajolt, kendője, melyen a három csepp volt, kiesett kebléből és elúszott a vízzel… A szobalány viszont figyelte, és örült, hogy hatalma lesz a menyasszony fölött; mert azzal, hogy elvesztette a vércseppeket, gyenge és erőtlen lett.” Mielőtt tehát a vér kifejthette volna általános oltalmazó hatását, elveszíti az erejét. Az anya túl öreg volt és túl gyenge, nem tudta megóvni lányát a megaláztatástól. Ez a megaláztatás alakítja aztán az egész történet menetét: a szolgálólány és 83

az úrnő szerepet cserélnek, a királylányból libapásztorlány lesz, a kedvenc, beszélni tudó lónak, Faladának pedig fejét veszik. Persze aztán a levágott lófej átveszi a beszélő vércsöppek szerepét, s ő vigasztalja a királylányt: „Anyácskád ha tudná ezt, meghasadna a szíve.” Az igazságra így aztán fény derül, és a társadalmi szerepek bűnös megcseréléséért véres bosszú jár: a vakmerő módon királyi trónra kívánkozó szolgálólányt „meztelenre vetkőztetve egy olyan hordóba zárják, amely belülről éles szögekkel van kiverve”, és „halálra zúzzák”. A véres kendő elvesztésének egyik magyarázata az lehet: talán az anya attól óvta a lányát, hogy ne veszítse el túl korán a szüzességét? Szavai, miszerint a lány „őrizze meg jól”, ezt idézik föl. Figyelmetlenségből a lány hagyja elveszni ártatlansága szimbólumát – egy fehér kendőt három vércsöppel –, és ha ezt az anya megtudná, meghasadna a szíve. A szolgáló, aki az eseményeknek szemtanúja volt, rögtön „hatalmat is nyer” a lány fölött. A királylány zsarolhatóvá válik az elveszített ártatlanság kendője miatt, és a zsarolás és megaláztatás egészen addig tart, amíg indirekt módon el nem mondja az igazságot az elvileg neki szánt királyi apósnak, mégpedig úgy, hogy fájdalmát egy vaskályhának panaszolja el, amelynek másik oldalánál az öreg király hallgatózik (ez a motívum a Midász-monda nádasára emlékeztet, mely által szintén kiderült a titkolni vágyott igazság). Figyelemre méltó, hogy végül nem az ártatlanság elvesztéséért jár büntetés, hanem a csalásért, amit a komorna tudása segítségével elkövetett. A királyi vérből származó libapásztorlány levezekli bűnét kedves lova, Falada halálával, a libák mellett a mezőn végzett megalázó munkával és azzal, hogy betartja esküjét, és senkinek nem árulja el, ki is ő valójában: és, akárcsak Mária

84

Magdolna, igaz bűnbánónak és a büntetés türelmes viselőjének bizonyul, így végül mindezekért elnyeri jutalmát. Feltűnő, hogy avert a mesékben szívesen kapcsolják össze fiatal lányokkal. Ez a helyzet Hófehérkével és a Libapásztorlánykával, a Kedves Rolandban szereplő lánnyal, Csipkerózsikával és Holle any óval. Ε két utóbbiban közös elem, hogy a lány egy orsóval szúrja meg magát. Az „orsó” szó, hasonlóképp a „keszkenőhöz” vagy a „vetélőhöz”, minden bizonnyal azok közé a szavak közé tartozik, amelyeket csak a mesékből ismerünk. 1812-ben, amikor Wilhelm Grimm lejegyezte Holle anyó meséjét, a rokka a maga kerekével és orsójával mindennapos tárgynak számított. A (megint csak) gonosz anya mellett, aki a (megint csak) csúnya és gonosz lányával jobban bánik, mint a jószívű és szép lányával, a rokka nyilvános megalázási eszközzé válik: „A szegény leánynak nap nap után ki kellett ülnie az országúira egy kút mellé, és ott addig fonnia, amíg a vér ki nem serkent az ujjából.” A lány olyan engedelmes, hogy még az anyja szigorából fakadó kárt is szeretné helyrehozni, s mikor „az orsó egészen összevéreződött”, meg akarja mosni a kútban – és beleejti. Jön a szidás, majd a parancs, hogy hozza föl az orsót a kútból, a lány is beleesik a kútba, belép Holle anyó birodalmába, elvégzi a munkákat, végül megkapja érte a jutalmat és hazatér. A gonosz nővér próbálkozása, hogy ő is ilyen szerencsében részesüljön, már az utánzás nehézsége miatt is kudarcba fullad: »…és hogy orsója véres legyen, belészúrt az ujjába és belémarkolt a rózsabokorba.” Az orsóra becsületesen rákerülő vér nem pótolható ennek csak a látványával, mondja ebben a valódi együttérzésről és dölyfös kapzsiságról szóló mesében az orsó-epizód. A fiatal lányok kapzsisága általában véve is sokszor véres eredményhez vezet, ahogy 85

azt Hamupipőke mostohanővéreinek példáján is láthattuk, akik a végén nemcsak hogy királyfi és gazdagság nélkül maradtak, hanem vakon és vérző, megcsonkított lábbal végezték. S még egy fiatal nő, akinek az életébe a vér avatkozik bele a Hat hattyúban. A lányt elűzi otthonról a gonosz mostoha, a sors arra ítéli, hogy hat testvérét megváltsa, s a varázslat miatt hat évig nem szabad megszólalnia, így kerül a király feleségeként egy gonosz anyós karmai közé, aki cseppet sem örül az unokáinak. „Esztendő múltán, amikor a királyné világra hozta első gyermekét, a vénasszony elvitte az újszülöttet, és az alvó anya száját bekente vérrel „ Egymás után háromszor ismétlődik meg a gyermekek születése után a vérrel való bekenés és ebből fakadóan az emberevés vádja. Egészen hasonló a Szegfű története is, ahol a gonosz öreg szakács veszi el a fiatal anyától a gyermekét, és csirkevérrel önti le a ruháját, hogy azt higgyék, az anya gyilkolta meg a gyermekét. Sőt, olyan mese is van, amelyben az újdonsült szülők nem restek végezni saját gyermekeikkel, hogy azok vérével megtörjenek egy varázslatot Ez a Hűséges János, aki valóban olyan hűséges, hogy királyáért még az életét is kockára teszi A király érdekében, hogy elhárítson egy gonosz átkot, két nehéz feladatot vállal, s végül azt is, hogy a király fiatal menyasszonyának „három csepp vért szívjon a jobb melléből”, ami királyi kegyvesztést és kővé változtatást von maga után. Ám a mesében a kövek is meg tudnak szólalni, és megmondják, mi a módja a visszaváltoztatásnak „Ha tulajdon kezeddel levágod mindkét gyermeked fejét és bemázolsz a vérükkel, akkor visszanyerem az életemet” A rettenetes ceremónia lezajlik, s a vér valóban visszaadja az életét – először a hűséges Jánosnak, aztán pedig a feláldozott gyermekeknek a sebeit „megkente vérrel, attól ők 86

szempillantás alatt fölépültek, ugrándoztak és játszadoztak tovább, mintha mi sem történt volna”. A Hűséges János-beli lefejezéshez hasonlóan sok mesében esik szó a test földarabolásáról vagy legalábbis egyes testrészek: ujjak, kezek, lábak vagy a farkas farkának levágásáról. Nem értesülünk arról, üvöltött-e vágás közben az, akit éppen megcsonkítottak, sem arról, mennyi vér folyt a sebből, gyorsan gyógyult vagy egyáltalán, begyógyulte. Az efféle események résztvevőinek belső élete teljesen érdektelen. A mesealakok nem olyan test-lélek-kapcsolatból állnak, mint az emberek, hanem csak egyfajta mesebeli testből, amely kívül áll a tér, idő, külső és belső világ törvényein. A mese az „ez így van” elven működik. A vérontást a cselekmény teszi szükségessé, hogy így fölépítsen egy motívumot, hogy bevezesse a csodás elemet, hogy beteljesítse a törvényt. A vér: életelixír, a vérrokonok vagy szerelmesek közti kapocs jelképe, a vérnek varázsereje van. Emiatt a mesékben nincs tragikum, sem költői igazságszolgáltatás. A gyerekekkel szembeni erőszak, vérfertőzés vagy halál nem pszichés torzulások miatt történik és nem is hagy ilyesmit maga után. De a gonoszság bemutatása sem öncélú élvezetet – a kegyetlen eseményeket a mese nem színezi ki, hogy ezáltal rémületet és borzongást keltsen, hanem csak elmondja: a lófejet levágják és fölszögezik a kapu fölé, a szobrot megkenik gyermekvérrel, a gonosz mostohát a végén szögekkel kivert hordóba zárják. A belső mozgatórugók helyére külsők lépnek. A véres tettek, a véres feladatok vagy a véres mechanizmusok miértje, lényegtelen. Ez az oka annak is, hogy a mesék egy alapvető „és akkor” struktúrának engedelmeskednek. Hófehérke anyjáról nem azt tudjuk meg, hogy egy ruha hímzése közben megszúrta az ujját és ezért kinyitotta az ablakot, hogy kitartsa a hidegre, és a sebből vér csöpögött, rá az ablakkeretre, mire 87

elment ragtapaszért – hanem térbelileg pontatlanul és sematikusan így fogalmaz a mese. „s ahogy így varrt, megszúrta az ujját [ ] és három csepp vér a hóra hullott”. A három csöpp kénytelen a fekete ébenfa-keret mellett hullani a hóra, hogy létrejöhessen a „fehér, mint a … vörös, mint a [ ] fekete, mint a”-motívum. Ennek messzemenő következményei vannak az interpretációs munkára nézve. Mivel Hófehérke, Koppciherci, János és az Aranymána nem egyének, hanem alakok, s mivel a tetteik ideális elveket valósítanak meg, különféle értelmezésekre adnak lehetőséget Amennyire nincs megnevezhető, vezeték- és keresztnévvel ellátott identitásuk vagy jellegzetes arcuk, éppúgy nem lokalizálható a hely sem, ahol élnek. Különösen a mesékben fölbukkanó tárgyak csábítanak szimbolikus látásmód alkalmazására: „A föl nem ismert és a kimondhatatlan jelenik meg bennük.”2 Valóban olyanok ezek, akár egy absztrakt festmény, a szemlélőben az előtte futó vonalak vagy alakok a legkülönfélébb asszociációkat hívhatják elő A mese pszichológiai interpretálhatósága tehát már egydimenziós, lineáris, absztrakt formájában is benne rejlik, s ezt nem kell megszabadítani minden egyedi vonásától, hogy valami más szimbólumát láthassuk benne a mese maga kínál olyan rugalmas héjat az értelmező számára, amely bármit magában rejthet. C. G. Jung számára ez a héj olyannyira rugalmas volt, hogy az egész „kollektív tudattalan” belefért. Freud és Jung nyomdokain Bruno Bettelheim az egyik legismertebb pszichoanalitikus meseinterpretátor. Bár Bettelheim túl erőltetetten állítja az Odipusz-komplexust a mesék középpontjába, és túl mechanikusan alkalmazza 2

Max Luthi Das europaische Volksmärchen Tubingen, 1985, Francke, 88 ο

az „én”, az „ösztön-én” és a „fölöttes én” fogalmi hármasát, mégis jó érzékkel látja meg a mesék szimbolikus tartalmát: „Ha egy gyermek meghallja a Hófehérke első mondatait, megtudja belőle, hogy a fogantatásnak egy könnyű vérzés a feltétele […] Különösebb részletes magyarázat nélkül is megtanulja, hogy vér nélkül egyetlen gyermek – ő maga sem – jött volna a világra.”3 Nem esik túlzottan nehezünkre egyetérteni Bettelheimmel abban sem, hogy a vörös szín e történetben a szexuális vággyal kapcsolódik össze, akár a vérről van szó az elején, akár később az alma piros feléről, ami Hófehérkének a torkán akad. A gonosz mostohának végül vörösen izzó cipőkkel kell megbűnhődnie azért, hogy háromszor is megpróbálta meggyilkolni a hét hegyen túl éldegélő, szépséges vetélytársát. A kamaszlány alakja gyakran használatos a mesékben, s ahol megjelenik, ott nemritkán vér kíséri. „A királylány az ő életének tizenötödik esztendejében ujját megszúrja egy orsóval, és holtan rogyik össze” – mondja bosszúból átokként a tizenharmadik, meg nem hívott bölcs asszony a Csipkerózsikában. Bár az átokbeli halált még sikerül százéves álomra változtatni, a királyi udvar mégis megpróbálja elkerülni sorsát, és elégettetnek az országban minden orsót. Ismerjük a folytatást: történik, aminek történnie kell, marad egyetlenegy orsó, amelyet nem égetnek el, Rózsika pont a tizenötödik születésnapján megszúrja az ujját, jön az álom, nő a rózsa a vár körül, a kérők sorra pusztulnak a tövisben, míg végül egy királyfi legyőzi a tüskés sövényt, csókjával fölébreszti az alvó leányt, és „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Vajon mi az a felejthetetlen esemény egy tizenöt éves lány életében, ami a vérrel függ 3

Bruno Bettelheim: Kinder brauchen Märchen. Stuttgart, 1977, 192., 223. ο.

89

össze? Egy „öreg torony” és egy „öreg anyóka”, a régiek bölcsességének jelképei kísérik ezt az eseményt. Az öreganyó úgy ül a toronyban a rokkája mellett, mintha csak az egyik norna vagy párka lenne, és közvetíti a sorsot. Nem lehet elkerülni azt, ami ebben az életkorban minden lányra vár: „De alighogy megérintette az orsót, beteljesedett az átok, és megszúrta az ujját. És amikor az orsó az ujjába szúrt, ő abban a pillanatban az ágyra hanyatlott, és mélységes álomba merült”. A szó szoros értelmében húsba vágó pillanat tehát egy százéves álom kezdetét jelenti. Ezt az álmot csak akkor tudjuk kielégítően interpretálni, ha azt is hozzáértjük, ami ezalatt történik: az egész kastélyban mindenki elaludt, a rózsa növekedni kezdett, és lassan mindent elborítottak a tüskés indák. Az üzenet kézenfekvő: a serdülőkorú lánynak, aki az első menstruációval (az orsó szúrása) belép a nemi érettség állapotába, általános nyugalmi állapot és testi izoláció az osztályrésze (a kastély legkiemelkedőbb pontján: a torony legfelső szobácskájában). Az egész családnak (a királyi udvarnak) tiszteletben kell tartania ezt a szünetet. A kislány jellegzetesen kalandvágyó és kíváncsi: születésnapján elindul, hogy fölfedezze a kastélyt, rátalál a toronyra s még valamire, amihez hasonlót még soha nem látott: egy olyan dologra, ami „vidáman ugrált föl s alá”, és amivel „neki is kedve támadt fonni”. A toronyszoba fölfedezése és az ismeretlen dolog a szexuális vágyak fölébredésével azonosítható. A lányt ettől fogva vastag tövisfallal kell elzárni a külvilágtól. Hogy ez milyen fontos, azt bizonyítja a királyfiak példája, akik „időről időre” megpróbálnak behatolni az alvó szépséghez. A Csipkerózsika-történet forrásaiban, melyek egészen a 14. századig visszanyúlnak, ez sikerül is nekik; s az eredmény – ezt jóval később Kleist is felhasználja az O. márkinében – a lány álmában való megerőszakolása, ami gyer90

mek fogantatásához, születéséhez s végül a drága ártatlannal kötött házassághoz vezet. Nem így Grimmnél, ahol a hercegeknek „nem sikerült bejutniuk, mert a csipkebokrok, mintha kezük lett volna, megragadták és nem eresztették őket, és az ifjak nem tudtak szabadulni és nyomorúságos halált haltak”. Vajon miért nem sikerült behatolniuk a várba? Mert rossz időpontban próbálkoztak. Nem tartották tiszteletben azt az időszakot, amelyben a serdülő lánynak először még föl kell készülnie a férfi behatolására, s amelyben tüskés fallal kell védeni a túl korai szexuális tapasztalatoktól. Túl korán érkeztek, erőszakkal akartak behatolni, el kellett pusztulniuk. Ebből szükségszerűen következik az egyetlen lehetőség a cél elérésére: időt kell hagyni a természetnek. Hogyha az ember nem közelít túl korán a fiatal lányhoz, hanem kivárja a fejlődését, akkor minden megy már szinte magától: „Mármost éppen eltelt a száz év… Amikor a királyfi odaért a csipkebozóthoz, hát az telis-tele volt szép nagy virágokkal, és azok maguktól szétnyíltak előtte és őt bántatlanul áteresztették, majd mögötte ismét sűrű bozóttá zárultak össze.” Az ezután következő, mindkét fél által hőn áhított (s egyben engedélyezett) behatolás ebből már nyilvánvaló. Hogy a cselekmény folytatásában ezt egy csók helyettesíti, az természetesen a mese gyermekekhez alkalmazkodó, körülíró jellegéből fakad. Ettől függetlenül az a bizonyos csók robbanásszerű hatású, akárcsak egy nászéjszaka, és fölébreszti az egész királyi udvart egészen az utolsó kis legyecskéig. Az ébredés nagyon fontos mint a csók által jelképezett szexuális egyesülés igenlése; a továbbalvás a tizenharmadik asszony átkát, tulajdonképpen a halált váltaná valóra. A kamaszkort egy bizonyos idő elteltével nem más zárja le, mint a felnőttkorra, vagyis a szexualitásra (a mesében: a házasságra) való ébredés. „Csipkerózsika története minden gyer-

91

meknek megtanítja, hogy egy megrázó eseményt – mint amilyen a fiatal lányok első vérzése a serdülőkor elején s később a közösüléskor – valóban a legjobb dolgok követik majd. Ez a mese hangsúlyozza számukra, hogy ezeket az eseményeket komolyan kell ugyan venni, de nem kell félni tőlük. Az »átok« tulajdonképpen rejtett áldás.” Hófehérke, Csipkerózsika és a Libapásztorlányka legnevezetesebb serdülőkori nővére: Hamupipőke. A történet maga a legelterjedtebbek közé tartozik: több száz feldolgozásban létezik, kezdve az olasz Giambattista Basile 1634-es Pentameronéjából származó La gatta cennerentola (A hamucica) mesétől Charles Perrault 1697-es francia meséjén, majd a Grimm- és Bechstein-változatokon át (ahol „Aschenbrödel” a neve), Rossini La-Cenerentolaoperáján és Prokofjev balettján át Walt Disney 1950-es Cinderellá)éág és a Hamupipőke három diója című cseh filmig. Egy motívum mindegyik változatban megegyezik: ez pedig a cipő, amely elvezeti a szerelmes herceget Hamupipőkéhez. Már Strabón és idősebb Plinius is följegyez egy történetet, amely arról szól, hogyan esett szerelembe egy előkelő férfi Rhodopisz hetéra elrabolt cipőjétől. Vajon a Hamupipőkék és Hamucicák miért mindig a cipőjüket veszítik el és soha nem az övüket, egy arany hajcsatot vagy egy karperecet? A mese síkján erre az a válasz, hogy az elveszített tárgynak abszolút egyedinek és személyesnek kell lennie, nemcsak értékét, hanem formáját tekintve is különlegesnek. Elvégre akkoriban nem voltak konfekcióáruk, s a cipőket méretre szabva készítették. Emellett azonban a cipőnek egy szerelmi zálog különös kecsével is bírnia kell, és fel kell szítania a királyfi vágyát a titokzatos táncpartner iránt. Hamupipőkének otthon durva fapapucsban kell járnia, ez is az egyik oka, hogy nem mehet el a bál-

92

ba. Csak anyja sírjánál kap a lány a fehér madárkától „selyemmel-ezüsttel hímzett”, harmadszorra pedig „csupa arany” cipellőt. Ez utóbbi fogja végül a boldog véghez elvezetni a szerelmi történetet: „A királyfi kezébe vette a cipellőt, és látta, milyen csinos, kicsi és színarany… Az lesz a feleségem, senki más, akinek a lábára illik ez az aranycipellő”. Tudvalevőleg most következik a mese véres része: bár a mostohatestvéreknek is „szép lábuk” volt, egyiküknek a nagylábujját, a másiknak a sarkát kell levágnia, hogy beleférjenek a cipőbe. A rég halott anya még egyszer beavatkozik az események menetébe, amikor fehér galambjai leleplezik a csalást: „Burukk, burukk, ez nem ő, csurom vér a cipő, a cipő kicsi, otthon ül az igazi.” A mese különösen szemléletesen szól a sarok nélküli menyasszonyról: „A királyfi a leány lábára pillantott, és látta, hogy a cipőből ömlik a vér, s a fehér harisnya sötétvörös lett, amint fölszívta.” Nem szabad elhallgatni azt sem, hogy a cipő a nép körében a női nemi szerv egyik jelképe volt, illetve bizonyos mértékig ma is az. Erről árulkodik a fetisiszták imádata is, ami olykor hajcsatokra, de egyre gyakrabban cipőkre irányul. Basile Hamucica-történetében a herceg szabályszerű hódolattal bánik a cipővel, s már-már salamoni pátosszal dicséri: „Ó, gyönyörűséges lámpa… ó állvány… ó, te csodálatos parafa, amely Ámor kötelén függsz csaliként (Basile idejében a női cipők parafából készültek) … bilincse egy boldogtalan szívnek.”4 A mese mindegyik változata hangsúlyozza, milyen kicsi, kecses és bájos volt a cipő, s hogy úgy illett Hamupipőkére, mintha ráöntötték volna. Ha hoz4

Giambattista Basile: La gatta cennerentola. In Beat Mazenauer

– Severin Perrig: Wie Dornröschen seine Unschuld gewann. Archäologie der Märchen. Leipzig, 1995, Kiepenhauer, 204. o.

93

zágondoljuk, hogy a cipő olykor valami mást helyettesít (a Goethe-házaspár a férj legbecsesebb szervét csak „Szépláb úr”-ként emlegette), úgy a herceg cipő-próbája valami más próbakövének tűnik Ebből kiindulva a pszichoanalízis természetesen intenzíven foglalkozott Hamupipőke cipőjének jelentésével A galambok burukkolás-szekvenciájának értelmezéséhez persze jó nagy kanyarokra volt szükség. „Egy kis tartó vagy tok – írja Bruno Bettelheim –, amelybe valamelyik testrész belecsusszan és pont beleillik, fölfogható a vagina szimbólumaként s az a valami, ami egy bál végén konynyen elveszíthető, amikor a szerelmes férfi megpróbálja megragadni kedvesét, jól jelképezheti a szüzességet [ ]. Rendkívül furcsa az a mozzanat, hogy [ ] a mostohatestvéreknek meg kell csonkítaniuk a lábukat, hogy beleférjenek a kecses kis cipőbe. Ez a női kasztrációs komplexus bizonyos aspektusainak szimbolikus kifejezéseként is értelmezhető [ ]. A »Hamupipőke« keletkezésének idejében sztereotip szokásnak számított szembeállítani a férfi nagyságát és a nő kecsességét, s emiatt Hamupipőke kis lábai különösen nőiesnek számíthattak. A mostohatestvérek ennélfogva, akiknek olyan nagy a lábuk, hogy nem fér bele a cipőbe, férfiasabbnak tűnnek, mint Hamupipőke s emiatt kevésbé kívánatosak is. Kétségbeesetten próbálják meghódítani a királyfit, s nem nádnak vissza semmitől annak érdekében, hogy kecses, nőies lénnyé változzanak. [ ] így szimbolikus önkasztrációt végeznek, hogy bebizonyítsák nőiességüket, s hogy az a testrész, amelyen az önkasztrációt végezték, vérzik, szintén a nőiességet demonstrálja, hiszen a menstruációt képviselheti [ ]. Hamupipőke a szűzies menyasszony a tudattalanban az a fiatal lány, aki még nem menstrual, természetesen szűziesebb, mint az, aki már igen Az a fiatal lány pedig, aki 94

hagyja, hogy a vérzést más is lássa – különösen, ha az illető férfi – (amit a mostohatestvérek a vérző lábukkal nem tudnak elkerülni) – nemcsak valószínűleg, hanem egészen biztosan kevésbé szűzies, mint egy olyan kislány, aki még nem vérzik [ ]. A cipőfelpróbálási szertartás során, ami a királyi házasságot jelenti, a királyfi Hamupipőkét választja, mivel szimbolikusan ő jelenti a kasztrálatlan nőt, aki a királyfit is megszabadítja kasztrációs szorongásától, ami akadályozná a boldog házastársi kapcsolatot Hamupipőke pedig a királyfit választja, mert az a maga »piszkos« szexuális vonatkozásaival is nagyra értékeli őt, mert a cipő szimbólumán megmutatja, hogy szeretettel viszonyul a lány vaginájához, Hamupipőke vágyai pedig elfogadják annak péniszét, amit az jelképez, hogy a lány kis lába beleillik a cipő-vaginába „5 Az egysíkú magyarázatok, mint általában, csak részben világítanak meg egy többértelmű szöveget A cipőt, amely mindig is fontos szerepet játszott a szerelmi bájolásokban, természetesen föl lehet fogni szexuális metaforaként, a cipőpróbálást pedig a közösülés kifejezéseként A mostohatestvérek lábának megcsonkítása azonban inkább a cipőmotívum másik szimbolikus tartalmi részére utalhat a cipő a hatalom, birtoklás és tulajdonjog jelképe is, s ennélfogva sok népszokásban, így a házassági rituálékban is, a győzelem és a leigázás jele Hamupipőke a cipőjével papucshőst csinált a királyfiból, az a lány hatalmába került, ami persze annak erotikus vonzerején múlott, hiszen ahogy a kecses kicsi cipő a kecses kicsi láb jelképe, úgy a láb pars pro toto-ként az egész lány kecsességét jelenti Ez a hatalom, amelynek a királyfi a bűvöletébe került, nem osztha5

Bruno Bettelheim Kinder brauchen Märchen Stuttgart, 1977, 252,254-258 ο. 95

tó meg és nem vihető át másra. Aki véres eszközökkel, a természet rendjébe való brutális beavatkozással megpróbálja megszerezni ezt a hatalmat, annak bűnhődnie kell. Csak egy út járható ami összetartozik, annak össze kell kerülnie, mint a lábnak a maga cipőjével. Csak a „mintha ráöntötték volna”-állapot jelent harmóniát s ezáltal garanciát a szépség, boldogság és hatalom megmaradására. Aki más jogos tulajdonát bitorolni próbálja, aki a maga hatalmát vérre alapozza, az veszít. A láb (nem véletlenül régi mértékegység is), amelyre tökéletesen ráillik a cipő, az életben való összeillést fejezi ki. A „mértéktelenség” pedig, tehát a hiúság, nagyravágyás, pénz- és hatalomvágy, Hamupipőke mostohatestvéreinek vesztét okozza A mesék kozmoszában valójában egyetlen olyan hiba van csak, amely még ezeket a bűnöket is túlszárnyalja a kíváncsiság. Igazán érzéketlennek kell lennie annak, akit nem nyűgöz le az a történet, amelyet az emberi gyengeséget feldolgozó mondák e legvéresebbike beszél el. A szóban forgó történet 1060 körül bukkan föl először a Szent Trifina legendájában, 1695-ből maradt ránk a francia változat Charles Perrault rögzítésében, számos népdalban, románcban és operában találkozunk vele, 1779-ben II. Frigyes ezt az anyagot használta föl egy szatírához, Ludwig Tieck 1797-ben egy mesedrámához, a Des Knaben Wunderhorn-ban szintén megtalálható az egyik változata 1812-ben Wilhelm és Jacob Grimm, majd 1845-ben Ludwig Bechstein az addigi anyagot népmeséi formába öntötték, igaz, a Grimm fivérek a második kiadásból már ismét kihagyták, és csak a Hexerváltozatban maradt benn, Flickers Vogel (Ficsen-madár) címen 1910-ben Georg Trakl vámpír-bábjátékot írt a témára Mindegyik történet az alábbi elemekből áll össze, egy férfiból, aki kulcsot tart a kezében, egy asszonyból, aki 96

szintén hozzájut egy kis időre a kulcshoz, egy jó nagy háztartásból és még nagyobb adag nőgyűloletből. Ez utóbbi olyan bűnön alapul, amelyet érdekes módon mindig a nőknek tulajdonítanak. A szóban forgó mesében a férjnek el kell utaznia, s mivel a házat addig is használni kell és rendben kell tartani, átadja a kulcsok fölötti hatalmat – amellyel egyébként magától értetődően ő rendelkezik – a feleségnek. Az átruházott hatalom csak egyetlen apróságra, egy apró, aranyszínű kulcsocskára nem vonatkozik. Ez pedig egy olyan kamrának a kulcsa, ami tabu, abszolút tilalom vonatkozik rá, mégpedig halálos fenyegetés terhe mellett. Ami tilos, az különösen izgatja a kíváncsiságot, s a mesék közul egyetlen sem kímél meg annak a látványnak a leírásától, amely a tiltott szobában a leselkedő fiatalasszony szeme elé tárul Charles Perrault-nál „a padlót alvadt vér borította [ ] s ebben halott asszonyok testének a képe tükröződött vissza, akik körös-körül föl voltak akasztva a falra”,6 Grimmnél ahogy kitárult az ajtó, „vérpatak hömpölygött ki rajta, s az asszony a falakon halott nőket látott lógni, némelyiknek már csak a csontváza volt meg”,7 a Fitchers Vogel-változatban pedig elébe tárult „egy nagy, véres medence, abban pedig szétdarabolt emberi testek hevertek”8 Nem csoda hát, hogy a kulcsocskát kiejti a reszkető kéz és beleesik a vérbe. S mivel természetesen itt nem 6

Charles Perrault La barbe-bleue In Beat Mazenauer – Severin

Perrig Wie Dornröschen seine Unschuld gewann Archäologie der Märchen Leipzig, 1995, Kiepenhauer, 78 ο. 7 Jacob und Wilhelm Grimm Blaubart Beat Mazenauer-Severin Perrig Wie Dornröschen seine Unschuld gewann Archäologie der Märchen Leipzig, 1995, Kiepenhauer, 104 ο 8 Fitchers Vogel In Kinder und Hausmarchen gesammelt durch

die Bruder Grimm Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1989,258 ο 97

természetesen történnek a dolgok, a vért se ronggyal, se a világ összes háziasszonyi fortélyával nem sikerül eltüntetni a kulcsról. A háziúr hazaérkezik, a kulcs elárulja a történteket, s a kilátásba helyezett büntetés végrehajtatik. Perrault-nál a borzalmas férj egy szarvasölő késsel próbálja meg kíváncsi hitvese nyakát elnyiszálni, az első Grimmváltozatban azért köszörüli a kését, hogy szíven szúrja vele az asszonyt, a Flickers Vogel-ben pedig sikerül kettőt is kivégeznie a három nővér közül, akiket magához vett „Azzal földre taszította, hajánál fogva bevonszolta őt, fejét a fatönkön levágta, testét szétdarabolta, hogy a vér kiomlott a padlóra. Majd a leányt a medencébe vetette, a többihez.” Elég erős mese Vajon van-e szülő, aki a karácsonyi ajándékok után túl kíváncsian szaglászó csemetéjét ezzel tartaná érdemesnek fegyelmezni.9 Itt bizony az se segít sokat, hogy a mese mindegyik változata természetesen a gonosz férj halálával, az asszonyka megmenekülésével, illetve meggazdagodásával s a nővérek föltámadásával végződik Akármilyen könnyed összefoglalót is ad Charles Perrault a „Tanulság”-nak nevezett záróversikében erről a meséről – „Bármennyire csábít is a kíváncsiság, a nyomában szinte mindig csak megbánás jár”9 –, a történet mégis mélységes mély félelmeket érint meg az emberben, és képei kitörölhetetlenül bevésődnek a leiekbe Ugyan ki ne képzelné magát a fiatal asszonyka helyébe, akinek minden bűne az, hogy kicsit túl kotnyeles és szeretne utánajárni férje dolgainak1? Váratlanul azonban házastársa véres múltjával szembesül, s a férfi borzalmas, gyilkos tetteit vajmi ke9

Charles Perrault La barbe-bleue In Beat Mazenauer – Severin

Perrig Wie Domröschen seine Unschuld gewann Archäologie der Märchen Leipzig, 1995, Kiepenhauer, 93 ο. 98

véssé indokolja érvelése, nevezetesen, hogy azért volt kénytelen minden addigi feleségét megölni, mivel egyikük sem tudott ellenállni a tiltott kamrába való bekukkantás csábításának. Vajon akkor miért bízta rájuk a tiltott, titkos helyiség kulcsát.9 Nem, ez az ember sokkal inkább fenevadhoz hasonlít – s mivel a mese legtöbb változatában egyáltalán nem valamilyen varázslóként vagy emberevőként szerepel, hanem mint teljesen normális ember, vagy akár király, perverz kedvtelései némi magyarázatra szorulnak. A kamra talán azt akarja jelenteni ezek a nők mind megcsaltak engem, s emiatt meg kellett halniuk, s lám, alig lépek ki a házból, most te is megcsalsz. Pszichológiailag nézve tetteire a szociális kirekesztettség adhat magyarázatot Ez a férfi megkülönböztetett, kitaszított lény, olyasvalaki, aki úgy fest, ahogy nem lenne szabad, hogyha a többiek közé akar tartozni. Mivel másfajtasága miatt nem talál rendes úton feleséget, kénytelen szerezni egyet magának, s mivel a „normális” emberek visszataszítónak tartják és nem tűnik meg maguk között, legalább otthon meg akarja mutatni, ki az úr a háznál. Mivel fixálódott a nő birtoklására, betegesen féltékeny rá. Mivel pedig monomániásan féltékeny, emberfeletti próbák elé állítja annak házastársi hűségét. Mivel nem akarja megint elveszíteni azt, ami az övé, megöli. S mivel teljesen elveszíti az uralmat önmaga fölött, életével lakol ő maga is ő, a Kékszakáll.

99

V. Vér, veríték és könnyek Goethe egyik izgalmas prózai írásában beszámol az 1792es Franciaországi hadjáratban való részvételéről. A rettenthetetlen csatamegfigyelő a mámor egyik különleges fajtájával akart a saját bőrén megismerkedni. „Annyit hallottam már a harctéri lázról, hogy kíváncsi voltam, milyen is az valójában.” Hagyja hát, hogy az ágyúgolyók annak rendje s módja szerint ott süvítsenek el a közvetlen közelében, s a harc forgatagában valóban lázas izgatottságot fedez föl magán – ma azt mondanánk, megugrott az adrenalinszmtje. Vajon az uralkodók, hadvezérek, marsallok, tábornokok és egyéb hadurak ismerték-e és szisztematikusan ki is használták-e ezt a külünös eksztázist? Vajon van olyan, hadi szempontból szerfelett kívánatos szakmai betegség a katonák korében, amit vérsóvárságnak lehetne nevezni, és ami segít győzni? Ernst Junger szerint, úgy tűnik, igen. „S a borzadás után a második dolog, ami a harcolókat szökőárszerű, vörös hullámaival elborítja a vérszomj, a vérengzés őrült mámora, amikor a pusztítás vonagló felhője ráborul a harag mezőire [ ] A vértől való 1

Johann Wolfgang Goethe Campagne in Frankreich In Werke Hamburger Ausgabe X. kötet, 233 ο. 100

megrészegülés úgy lebeg a háború fölött, mint vörös viharvitorla a fekete gályán, és mértéktelen lendületéhez csak a szerelem szenvedélye hasonló „2 Hogy maga a megaláztatás és a szegénység is vezethet ilyen lelkiállapothoz, azt Karl Philipp Montz írta meg 1781 ben egy egyfelvonásosában, amelynek a főszereplője Blunt – csak egyetlen betűben különbözik saját fixa ideájától, azt képzeli ugyanis, hogy egy démon arra kényszeríti, hogy vérét (Blut) ontsa egy férfinak, akit az majd elvezet hozzá. Könyörgések, könnyek, sőt még Gertrude, a felesége önfeláldozási, átvállaló felajánlása – „Ölj meg, engem, gyilkos, és csillapítsd vérszomjadat'„ – sem térítik jobb belátásra a félőrült férfit. Grandiózus, nyelvezetével már a Woyczeket anticipáló monológjában Blunt azt kiáltja „Nekem nem könnyek kellenek, hanem vér! Vér!”3 Hogyha olyan jelenségek, mint a társadalmi nyomor vagy a lelki lepusztulás vérszomjhoz vezethetnek, talán az országos nyomor és a kollektív lepusztulás is képes erre, lásd a patriotizmus és a bábszerű engedelmesség példáit Talán ez a magyarázata annak, miért lehet normális embereket harci vérebekké átalakítani Persze egy háború oly mértékben összetett jelenség, hogy nem lehet egy egyszerű modellel – „orrszarvú nekidübörög vetélytársának” megmagyarázni: „Talán van olyan ösztön, ami arra indít valakit, hogy az első ellenséges katonába, akit a csatamezőn maga előtt lát, beledöfje a szuronyát. De ez az ösztön nem fog arra indítani senkit, hogy mozgósítsa a tartalékcsapatokat, fegyvereket gyártson, egyenruhákat osszon 2

Ernst Junger Der Kampf als inneres Erlebnis Berlin, 1942, Mittler, 8 ο 3 Karl Philipp Montz Blunt oder der Gast Frankfurt, 1994, Affoltern, 39-41 ο

101

vagy egy hadsereget A-ból B-be helyezzen át”. Hogy egy szobafestőből gyilkost csináljunk, ahhoz lényegi átváltozásra van szükség: föl kell adnia eredeti identitását és egy újat kell fölvennie. Ebben mindenféle álvallásos, szent háborúkról, vértanúságról és a hazáért való hősi halálról szóló ideológiák is segíthetnek. Barbara Ehrenreich a vérszertartásról mint a háború örömének forrásáról és történetéről írott (Blutrituale als Ursprung und Geschichte der Lust am Krieg) kitűnő tanulmányában a háborús mészárlásokat a vallásos áldozat-kultuszból vezeti le. Mindkettőben az a lényeg, hogy „az embernek hatalma van ölni vagy legalábbis vért ontani” és ezzel szolgálni az éppen aktuális isteneket. Ragadozókkal való együttélésünk emlékével, a „zsákmányállat-érzés” örökségével s a „hatalom félelmet feloldó mámorával” együtt ez adja „emocionális alapfelszerelésünket” a háborúhoz. Ez természetesen mindkét nemre vonatkozna, csak éppen Mars elsősorban a férfiakat kedveli – a háború „a kevés munkával rendelkező, hímnemű vadászoknak vagy katonáknak póttevékenységet kínál”, amely egyszersmind, akárcsak a vérontás összes többi fajtája, beavatási szertartásként is szolgált a férfiak számára: „A gyermekből a csatában lesz harcos, s harcosként való újjászületése ugyanúgy vérontással jár, mint az első születés”.4 A hadisten férfibarát hajlama egyébként épp megfelel hívei állandó, verekedésre vagy vérengzésre való hajlandóságának. A férfi mint harcos, a férfi mint hazafi, a férfi mint katona, a férfi mint kitüntetett katona, a férfi mint hősi halott – így szólt évezredeken át a miatyánk. Apropó: az Úr is a Se4

Barbara Ehrenreich: Blutrituale. Ursprung und Geschichte der Lust am Krieg. München, 1997, Wunstmann, 17., 39., 115177., 154., 192. o.

102

regek Ura: „Vérbe akarom mártani nyilaimat, s kardomat jóllakatni hússal, a legyőzőitek és foglyok vérével, az ellenség levágott fejeivel!” Elképzelem, micsoda mező állna össze azokból a csataterekből, amelyek, amióta a világ világ, millió és millió „elesett”, akarom mondani átdöfött, szétlőtt, földarabolt, miszlikbe szaggatott, széttrancsírozott és összevagdalt katona vérét itták magukba, mint valami óriási, vörösesbarna szivacs. Mondjuk, hogy a kezdetek óta 120 millió ember halt meg háborús összetűzések során (a harmadik pun háborúban kb. 150 000, Dzsingisz kán alatt 10-15 millióan, 100 000 a parasztfölkelések idején, 6 millióan a harmincéves háborúban, 620 000-en az amerikai függetlenségi háborúban, 10 millióan az első és 55 millióan a második világháborúban, 6 millió civil a japán-kínai háborúban, 1,8 millió vietnami és 47 000 amerikai a vietnami háborúban, 1 millióan az iráni-iraki háborúban, 90 000-en Csecsenföldön). Azt ne is számítsuk, hogy mindeközben mintegy 170 millióan haltak meg népirtás következtében, csak Ruandában 800 000-en. A háborúban megölt 120 millióból vonjuk le kb. a negyedét azoknak az áldozatoknak a fejében, akik gáztámadásban, kémiai fegyverektől, tengervízben, fagy vagy járványok következtében hagyták itt ezt az árnyékvilágot – marad 90 millió holttest, amelyből átlagosan mintegy másfél liter vér ömlött hazai vagy idegen földre. Ez 135 millió liternyi vér. A háború mindig is emlékeztetett egyfajta férfifaló szörnyre, ami szinte alig hagy maga után valamit. A rózsák háborújának (1455-1485) legvéresebb csetepatéja elnyelte az angol férfi nemesség kétharmadát; 1,3 és 1,5 millió között lehetett azok száma, akiket hódító háborúi során Napóleon használt el ágyútölteléknek. Poroszország a 18. század vége felé az államháztartás mintegy 90 %-át 103

a hadseregre fordította, csak hogy e szörnyeteget szolgálhassa. Ám minél modernebbek lettek a hadseregek, annál több civil is esett áldozatul. Teljes mértékben bebizonyosodott, hogy nők és gyermekek kiválóan alkalmasak támadási célra. Nincs egyetlen olyan évszázad sem, amelyről ne lehetne elmondani, hogy tengernyi vér omlott az utakra és a mezőkre Medici Katalin kezdeményezésére 1572 augusztus 24-én, a „párizsi vérnász”-ban 5-10 ezer protestáns francia nemest mészároltak le, akik Navarrai Hennk és párizsi Margit esküvőjére Párizsba gyűltek. Ε véres augusztus során egész Franciaországban összesen mintegy 23 000 hugenottát gyilkoltak meg A hataloméhség, a politikai intrikák és a vallási gyűlölet olyan „örökké lobogó lángok, amelyeket csak a vér tud eloltani”5, jegyzi meg Christopher Marlowe 1592-ben a The Massacre at Pans-ban Negyvennégy évvel később, a harmincéves háború közepén megint erről ír valaki „A vértől súlyos kard / a vadul ropogó pisztoly / elpusztította a szorgos munka minden gyümölcsét, mindent vagyonúnkat [ ] A sáncokon, a városban / megállás nélkül folyik a vér „6 Ez Andreas Gryphius és a Threnen des Vaterlandes, a haza vérpatakként omló könnyei A Vendée parasztjainak kiirtása után Westermann generális 1793 végén ezt jelenti a Konventnek „Az Önöktől kapott parancsok értelmében a gyermekeket agyontapostattam a lovakkal, a nőket lemészároltam mindenkit kiirtattam. Az országutakat holttetemek borítják. Egyes 5

Christopher Marlowe Dido Queen of Carthago and the Mas sacre at Pans Manchester, 1968, Methuen, 100 ο 6 Andreas Gryphius Threnen des Vatterlandes/Anno 1636 In Die deutsche Literatur Texte und Zeugnisse Barock Szerk Albrecht Schone München, 1988, 270 ο.

104

helyeken olyan sok a holttest, hogy piramisszerű halmot alkotnak.”7 A spottsylvaniai Court House csatamezőjének azt a részét, amelyen 1864 május 11-én és 12-én az amerikai polgárháborúban U S Grant és R Ε Lee csapatait lemészárolták, „Bloody Angle”-nek nevezik Az oroszországi forradalom kezdetén a pétervári gárdisták szétlőnek egy békés tüntetést, amelyen fegyvertelen munkások akartak átnyújtani a cárnak egy petíciót – az esemény „véres vasárnapként” vonul be a történelembe (akárcsak a 13 katolikus tüntető halála 1972 1 30-an Londonderryben) „És ontjuk és rontjuk és szívjuk a vért1 Van miért1”8, üvölti a hiénák kórusa Az emberiség végnapjaiban, amellyel Karl Kraus tart tragédia-tükröt az első világháború elé. Ha Kraus még a másodikat is megéri, bizonyára még a tolla is megtagadta volna a szolgálatot – az emberiség legutolsó napjai láttán. Már 1918-ban is úgy látta, a világ a „német elvnek” köszönhetően vérbe süllyed „Ezért az elvért – és jól is van így – / úszik ma vérben a világ A készáruért és a valutáért / kell ma az emberiségnek véreznie / Vegyetek mérget kenyér helyett, vegyetek aranyat vas helyett, / és dicsérjétek a német Istent' / Adjatok – nem tudtátok – márkáért vért egy az árfolyamuk / Ebből remél profitot a német.”9 A világszerte évezredeken át vérrel áztatott föld háttere előtt a nemzetiszocialista „Blut und Boden” kifejezés post eventum kapja meg borzalmas jelentését. Eredetileg természetesen a „német faj” és „német talaj” szinonimájaként 7

Idézve Gunnar Heinsohn Lexikon der Volkermorde Reinbek, 1998, Rowohlt, 341 ο 8 Karl Kraus Az emberiség végnapjai Ford Tandon Dezső Budapest, 1977, Europa, 752 ο 9 Karl Kraus In Die Fackel 1918 november, 499 sz , 9 ο.

105

használták, összekapcsolva egyfajta népi életszemlélet igényével, amit a faji tisztaság megőrzése, a hazaszeretet, a Führerhez való hűség, becsület, közösségi érzés, antimodemizmus és heroizmus kritériumai jellemeztek. „Ez a belső hang ma azt követeli, hogy a vér mítosza és a lélek, a faj és az én, a nép és a személyiség, a vér és a becsület mítosza, ez és semmi más, hassa át kompromisszumok nélkül, mozgassa és határozza meg az egész életet” – fogalmazza meg Alfred Rosenberg „Mythus von Blut und Willen”-je 1934-ben.10 Ő volt az is, aki a „Blut und Boden” jelszót, ahogy azt August Winnings Das Reich als Republik-jának (1928) első bekezdésében olvasta, a „Kampfbund für deutsche Kultur” első ülésén 1930 júniusában útjára bocsátotta. Ezzel aztán megnyitotta az utat a „birodalmi parasztok vezére”, Richard Walter Darré tézisei előtt, aki a német gazdaságokat a „faji újjászületés csírasejtjének” és a „vérről és a termőföldről alkotott világnézetünk” otthonának nyilvánította. Ahogy az „északi faj” a vérből és a termőföldből származik, úgy kell a birodalomnak is onnan származnia: „A vidék, és azon belül is különösen a parasztság jelenti a vér megújításának forrását népünk számára. […] Aki szerves képződményként akar fölépíteni egy államot, annak a vér és a termőföld gondolatára kell azt alapoznia”. De a vérmegújításban távolról sem látnak szívesen minden parasztot: „Az északi mozgalom azáltal keresi a kiutat a mai vér-káoszból, hogy egy olyan államért harcol, amelyben… óvják az északi vérből származó embereket. […] Az északi mozgalomnak ebben az a feladata, hogy ráébressze a parasztokat: minden házasságkötéssel északiasodhatnak. Vagyis az északi mozgalomra az a feladat 10

Alfred Rosenberg: Der Mythus des 20. Jahrhunderts. München, 1934, Hoheneichen-Verlag, 698. o.

106

vár, hogy a német népet lassan megtisztítsa öröklött salakanyagaitól a vér ugyanis a vidékről indul és onnan áramlik a városba, nem fordítva, aki tehát megtisztítja a forrást, közvetett módon a városban is vértisztulást ér el „ Rosenberg szerint továbbá a birodalmi eszme is az „egészséges német vér egészséges német talajon történő kitenyésztésében”„ találhatja meg a maga bázisát. „Karddal és ekével a becsületért és a szabadságért – ez legyen a harcba hívó kiáltás annak az új fajnak a számára, amely megalapít majd egy új birodalmat és új mértékeket keres, melyekkel tetteit és törekvéseit gyümölcsözően tudja majd megítélni. Ez a csatakiáltás nacionalista. És szocialista” A nemzetiszociahsta Blut-und-Boden-kiáltás különösen azoknak szólt, akik a „vér vallását” gyakorlatiasan alkalmazni tudták „Ha az asszonyok nigger- vagy zsidófattyúkat szülnek, a nigger »művészet« iszapos áradata akadálytalanul hömpölyög tovább Európában, mint manapság, ha a zsidó bordélyirodalom továbbra is úgy hatol be házainkba, mint most, ha a kurfurstendammi szíreket továbbra is »polgártársnak« és partiképes embernek tekintjük, akkor be fog következni az az állapot, amikor Németország (és egész Európa) szellemi központjait már csak fattyúk népesítik be [ ] Ha valamikor, hát ma a vér tisztántartásának felhívása a nők legnemesebb és legnagyobb feladatára szólít1” Különösen tanulságos az utolsó mondatban a szaporodás és a művészet közvetlen egymásutánisága – a „fajbűn” egyszerre említtetik a nem-német művészettel és irodalommal. 11

Richard Walter Darre Um Blut und Boden Reden und Auf satze Idézve MargntBensch Die „Blut und Boden'-Ideologie Berlin, 1995, C Tresl, 61 ο és Gustavo Corni – Horst Gies Blut und Boden Rassenideologie und Agrarpolitik im Staat Hitlers Idstein, 1994, Schulz a Kirchner, 69 ο

107

Rosenberg meg tudja nevezni e sokféle probléma közös gyökerét is: „A német embernek […] van valamiféle sorsszerű jellegzetessége, a humanizmus és a liberalizmus örökségeként: a legtöbb problémát nem tudja a termőföld és a vér alapján kezelni, hanem csak absztraktan.”12 Közismert, milyen jól sikerült aztán a párt ideológusainak kihajtani ezt a sorsszerű hibát a népből. A „vér” cseppet sem absztrakt fogalmát ügyesen használták emocionális és demagóg célokra. A náci pártzászló, amelyet a feldherrnhallei felvonuláson 1923. november 9-én magukkal vittek, „vérzászló” lett, és ennek az érintésével szentelték föl az NSDAP és az NSDAP alszervezeteinek a zászlóit; az ekkor alapított kitüntetés hasonlóképpen a „Vér-rend” nevet kapta. A vér egyrészt jelképezte a mozgalom szolgálatában elnyert hősi halált, másrészt pedig a „vérhez kötött” népi hovatartozást, a „fajilag tiszta” eredet és a vállalt és tudatos odatartozás értelmében is. Ugyanis nemcsak a számukra nemkívánatos polgárok kívülről látni vélt „faji jellegzetességeit” bélyegezték meg, hanem azok egész valóját alacsonyabbrendűnek tartották. Értelemszerűen elutasították tehát a „nem-árják” véradását, és inkább hagytak súlyos sebesülteket meghalni, mintsem hogy egy nemkívánatos „faj” vérével megfertőzzék. Hans Serelman orvost 1935-ben fél évre koncentrációs táborba zárták, mert zsidó létére saját vére átömlesztésével mentette meg egy „árja” betegének az életét. Handbuch der Blutgruppenkunde (A vércsoporttan kézikönyve) című művében Otto Reche 1932-ben kinyilvánította, hogy a Β vércsoport a „sötét, ázsiai fajokra, Németországon belül pedig az „alacsonyabb12

Alfred Rosenberg: Der Mythus des 20. Jahrhunderts. München, 1934, Hoheneichen-Verlag, 701., 595., 534., 671., 510., 697. o.

108

rendűekre” jellemző, az A vércsoport viszont az árja népcsoport intelligenciájáról és szorgalmáról tanúskodik 13 Gerhard Henschel Jahrhundert der Obszonität című művében teljes joggal szentel egy egész fejezetet a nemzetiszocialista nyelν szabályozásnak. „A mészárszéki szellemhez, amely a »születés szerinti mészárlást« kitalálta, hozzátartozott az atavisztikus vérkultusz is. Volt »vérvédelmi törvény«, »vér-vetés«, »vér-szemtanúk«, »vérzászlók«, »vér-nemesség«, »vérszerinti válogatás«, »vérritmus« és »vérütem«.” „Európának egyetlen közös vérgyökere van” – állapította meg 1942-ben Robert Ley, a „Deutsche Arbeitsfront” vezetője Az európai vérgyökérből származó vér vetése, kiválogatása, tisztítása és nemesítése, a „gyomláló örökségápolás” az embertenyésztés véres feladatát szolgálta.14 Karl Kraus egyébként jól adagolt tetanusz-injekciót adott be a Blut-und-Boden-kórság ellen, amikor 1934 júliusában az írta a Die Fackelben, hogy „a vér és föld kapcsolatából legföljebb merevgörcs jön létre, de semmi működőképes dolog.” Szívesen említik a nácik Blut-und-Boden ideológiáját úgy, mintha az az ő eredeti ötletük lett volna. Természetesen azonban itt is, mint a nemzetiszocializmus összes többi ideológiai kísérőjelenségének esetében, egy epigomzált, szinkretista gondolatról van szó a valamennyire is művelt elmék könnyen fölfedezhették a párhuzamot mind Cicero és Livius kedvelt „vér és verejték” fordulatával, mind Bismarck „vérrel és vassal” mondatával, amelyet 1862 szep13

Douglas Starr Blut – Stoff fur Leben und Kommerz München, 1999, Gerhng, 101 ο 14 Eckhard Henscheid – Gerhard Henschel Jahrhundert der Obszonitat Berlin, 2000, Fest, 174 ο 15 Karl Kraus In Die Fackel 1934 július, 890 sz , 139 ο.

109

tember 30-án a porosz képviselőházban Ausztria ellen szólván vágott oda. Hitler és demagógtársai különösen ügyesek voltak abban, hogyan kell szövegeket szelektíven olvasni, így kerülhetett egymás mellé Schiller, Karl May és Oswald Spengler. Ez utóbbinak 1918-ban megjelent művében, az Untergang des Abendlande s-ben (A Nyugat alkonya) más összefüggésben szintén szóba került a „Blut und Boden” kifejezés, így aztán, bármilyen konzervatív és demokratikus-kritikus nézeteket vallott is, a nemzetiszocialisták ezeket remekül saját céljaik szolgálatába tudták állítani. Spengler könyvével egy évben jelent egy regény Artúr Dinter, rangja szerint „egy elzászi gyalogsági ezred századosa” tollából, Die Sünde wider das Blut (A vér elleni vétek) címen, mégpedig „A német Houston Stewart Chamberlainnek ajánlva. Már az előszó sem hagy kétségeket a könyv alaphangvétele felől. Dinter ritkított gót betűs szedéssel tárja föl töprengései eredményének summázatát: A faj: minden! […] Faj és vallás egy és ugyanaz! És az a tudat, hogy a legnemesebb fajból származom, amelyet a föld valaha is a hátán hordott s mely arra hivatott, hogy a földgolyó minden népét elvezesse legfőbb és végső rendeltetéséhez, azt a magasztos kötelezettséget rója rám, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy e faj tisztán, szentül és idegen vértől érintetlenül megmaradjon! […] Mert a nép és a haza, ahogy a történelem mutatja, menthetetlenül elpusztul, hogyha a fajt megrontja a fajidegen vérrel való keveredés.” Európa kártékony demokratizálódása „egyenes következménye a szemita vér beáramlásának” és egyenesen a „végzetes vérkeveredésből származó szemita fattyúnépség” befolyásának köszönhető. Az utószóban, amely tudományosan hivatott megtámogatni a regényt, következetes fajmentő javaslatait is fölveti: az volna a lé110

nyeg, hogy „céltudatos fajhigiéniával, különösen a fajtaidegen vér további bekeveredésének megakadályozásával megtartsuk a német népet jelenlegi faji erejének tiszteletleméltó magasságában s ezáltal egy nem remélt jövő zálogát biztosítsuk számára.” Dinter regényének silány cselekménye nem más, mint olyan bizonyítékok láncolata, amelyek mind azt vannak hivatva bemutatni, hogy az egyes zsidók a maguk személyében, a világ zsidósága pedig összességében a németség pusztulását okozza. Mindezt a szőke, kék szemű, a sokatmondó dr. Hermann Kämpfer névre hallgató kémikus példája illusztrálja, aki ahelyett, hogy Röschen Brunnert, az egyszerű leányt választaná, a nagyvilági dámába, Elisabethbe, egy nyálas, hihetetlenül gazdag zsidó lányába szeret bele. Végtelenül hosszú felolvasások és viták során sikerül meggyőznie Elisabethet biologisztikus nézetei igazáról (pl. hogy hazugság, miszerint Jézus zsidó lett volna), míg végül az fel is bontja eljegyzését hájas, primitív, pénzsóvár, ugyanis zsidó vőlegényével. De a lányból újra és újra kitör valódi természete, bár sokszor úgy tűnik, mintha az árja anya örökségének sikerülne győzedelmeskednie fölötte: „Anyja tiszta germán vérének életerejét nem tudta elnyomni az apja ereiből származó, sötét, kaotikus vér… Ez az átkos vérkeveredés szenvedélyt és érzékiséget, élvhajhászást és féktelenséget – állati származásunk ezen öröklött maradványait – fölerősített, minden nagyszerűt és jót, tisztát és igazat, nemest és mélyet, mindent, ami az állatiasból a szellemi felé vágyódik, megbénított, elnyomott vagy elfojtott benne. Ezt az átkot hozta rá a vér ellen elkövetett bűn, amelynek a lány létezését köszönhette.” Egyedül ő képes arra, gondolja Hermann, hogy megváltsa Elisabethet ennek a vérkeveredésnek az átka alól, s a lány létét „méregtelenítse, megtisztítsa és megnemesítse”. Mindketten ösztönösen vissza111

riadnak attól, hogy platói szerelmüket testire váltsák, mert attól tartanak, ez a vér elleni bűn ismét borzalmas következményekkel járhat. „Ha arra gondolt, hogy ez a zsidó a vér szerinti apja a menyasszonyának, s hogy a gyermekei ereiben egyszer az ő vére is benne fog csörgedezni, egész lénye tiltakozni kezdett”. S így is történik. A házasságban megélt szexualitás ismét fölforralja Elisabeth zsidóságát: „Apja kaotikus vére ismét uralkodni kezdett rajta, s lobogása elfojtott minden finom lelki törekvést. Hordozóját ismét menthetetlenül kiszolgáltatta a szinte leküzdhetetlen kéjvágynak, amely elsöpörni látszott a tisztesség és az erkölcs gátjait. A fiatal nő érzéki vágyai olyan vaddá és féktelenné váltak, hogy Hermannt egyenesen taszította.” Házasságuk építménye inogni kezd, ugyanis a zsidó vér „az érzékiség és az önzés legmélyebb bugyraiba rántotta” Elisabethet. Ám Hermann még mindig vak: „Természetesen soha nem lett volna képes egy néger vagy japán nőt venni feleségül! De hogy egy zsidó vagy akár egy német anyától született félzsidó nő fajilag ugyanolyan alapvetően különbözik tőle, mint egy néger vagy japán, azt eddig nem ismerte föl, mivel nem volt olyan érzékelhető a különbség, mint amazoknál. Hermannak azonban fájdalmas gyorsasággal kell fölébrednie faji tudatlansága bódulatából, amikor gyermeke születik.” Mert a gyermek nem az a szőke angyalka, akit várt, hanem „egy sötét bőrű, koromfekete, göndör haj borította, emberre nem is hasonlító valami” – „a lapos orr majomszerűvé tette az egész fejet”. Hogy lehet az, hogy Hermann germán mivolta nem tudott genetikailag dominálni? „A makkegészséges férfi vágya, hogy saját húsában és vérében folytatódjon, lelke kiáltása egy saját gyermek, saját képmása és hasonmása után, egyre erősebb és követelőzőbb lett […] Csak valami végzetes véletlen hozhatta úgy, hogy a túlsúlyban lévő német vér112

viszonyok első gyermekünknél nem tudtak érvényesülni” Ám – „a faj bizony minden” – a második gyerek is félresikerül, és Elisabeth halála, a két gyermek halála, Röschen Brunner halála, az ő Hermanntól származó árja gyermekének halála (amit zsidók okoztak) és Hermann második feleségének halála után, aki „megint csak egy igazi zsidógyereket” szül neki, aki az öngyilkos feleséggel együtt elpusztul, Hermann végül megérti a helyzetet. Vajon ezektől az északi-szőke nőktől és tőle, az árja Hermann Kampfertől miért születtek csupa ilyen csúf, sötét bőrű, lapított orrú, gyapjas hajú, fekete szemű fattyúk.9 „Van egy igen fontos és az állattenyésztésben régóta ismert tenyésztési törvény, hogy a fajtiszta nőstény, hogyha akár egyetlenegyszer is megtermékenyíti egy alacsonyabb rendű fajhoz tartozó hím, örökre alkalmatlanná válik fajtiszta utódok létrehozására. Egy ilyen, alantas vérű hímtől származó terhesség a nemes fajtájú nőstény egész szervezetét megmérgezi és a korcshoz teszi hasonlatossá, s ezek után már csak alantas fajú utódokat tud világra hozni, még olyankor is, amikor egy fajtiszta hím termékenyíti meg. [ ] Ezek után képzeljük el, mennyi kárt okoznak évről évre a zsidó alakok a német fajnak.” Dinter csak azért löveti agyon főszereplőjével felesége korábbi, zsidó szeretőjét, hogy alkalmat adjon ezzel egy kirakatperre a zsidóság ellen. Hermann lángoló védőbeszédében többek között ezt mondja. „Legfőbb ideje, hogy végre olyan torvények szülessenek, amelyek megálljt parancsolnak annak a faji járványnak, amellyel a zsidó vér fertőzi a német népet.1 ( ) A zsidók vérükben és szellemükben idegenek tőlunk és idegenként is kell őket kezelni [ ] Hogyha a német nép nem tudja magáról lerázni és eltaposni a zsidó vámpírt, akit mit sem sejtve szíve vérével táplál , akkor belátható időn belül el fog pusztulni.” Azután folytatódik a történet felmentő íté113

let, világháború, katonáskodás, „mindkét vaskereszt”, s végül hősi halál karácsonykor. A regény utolsó mondata így hangzik. „Végül mégiscsak teljesült tehát, amire vágyott, hogy drága hazájáért áldozza életet „l6 Még egyszer hadd emlékeztessünk, mikor is jelent meg ez a regény 1918-ban Közvetlen előfutára Hitler gondolatainak, amelyek a Mein Kampf-ban – kiemelten szedve – így fogalmazódnak meg „A vér és a faj elleni bűn az áteredő bűne ennek a világnak, és a végzete annak az emberiségnek, amely megadja magát neki „n Fatálissá akkor vált a dolog, amikor egymásnak tulajdonképpen ellentmondó irányzatok teóriái találkoztak egy közös metszéspontban, például a „népiség” kérdésében. Rudolf Steiner Blut ist ein ganz besonderer Saft (A vér egészen különleges folyadék) címmel írt egy ezoterikus tanulmányt (Eine esoterische Betrachtung.) Az 1922-ben megjelent műben (az általam használt kiadás tizenötezres példányszámot ért el) durván keverednek egymással természettudományos felfedezések – amelyekből antropológiai következtetéseket von le -, ősrégi tanok (mint például a mikro- és a makrokozmosz egymásnak való megfelelése) és a máshonnan levezetett elméletek (pl. az ember három testének a fizikai test, az étertest és az asztráltest elmélete) Az „egészen különleges folyadék” Steiner szerint „az individualizált étertest kifejeződése”, „a nagyvilág leképeződése” „A vér magába szívja a külvilágnak az agy által észlelt képeit, eleven képzelőerővé alakítja át őket és rajtuk keresztül formálja ki a jelenlegi emberi testet” Eddig szép is, jó is. Sajnos, Steiner ezután az öröklődéselmé16

Artúr Dinter Die Sunde wider das Blut Ein Zeitroman Leipzig 1918 17 Adolf Hitler Mein Kampf München, 1942, Eher, 272 ο.

114

lettel kapcsolatban is kijelentéseket tesz, „fajról” és „származási ágról” beszél és arról, mi történik, hogyha „az idegen vér idegen vérrel keveredik”: az ember „kiszakad addigi összefüggéséből, fajából, származási ágából, ősei láncolatából” – ez „az intellektus születése”. – „A vérben egyszerre benne van az is, ami az ember materiális múltjából összegződött; és leképeződik a vérben az is, ami az ember jövőjét alkotni fogja.” Elég egyetlen pillanatra föltenni a nemzetiszocialista olvasószemüveget, hogy megértsük ezeknek a mondatoknak a valódi értelmét. A német történelem ugyancsak más jelentését támasztotta alá ezeknek a mondatoknak, mint amire a kusza gondolkodású Steiner gondolt: „Bármilyen erő akar is hatalmat nyerni egy ember fölött, úgy kell hatnia rá, hogy hatását a vérben fejtse ki. Ha tehát egy gonosz hatalom akar befolyása alá keríteni valakit, akkor a vére fölött kell megszereznie az uralmat.”18 Nem kell túlságosan részletezni, hogyan is nézett ki 1933-tól kezdve az emberek vére fölötti uralom és milyen hatása volt a német vér tisztántartását célzó törvényeknek, kezdve Hitler 1919-es hasonlatától, melyben a zsidó hatást „a népek faji tuberkulózisának” nevezte, egészen a holokausztig. 2001-ben pedig egy internetről letölthető skinhead-dalnak ez a refrénje: „Folyjon patakokban, vastagon a vér.” Vér és retorika – úgy látszik, vészterhes szövetség ez. Akár vassal, termőfölddel, bunkócskával, könnyekkel vagy verítékkel kapcsolódik össze egy jelmondatban a vér, mindig erőszak lesz a vége. 1940. május 13-án, három nappal a németek Belgiumba és Hollandiába való benyomulása

8

Rudolf Steiner: Blut ist ein ganz besonderer Saft. Eine esoterische Betrachtung. Berlin, 1922, Philosophisch-antroposophischer Verlag.

115

után a brit Alsóházban megint csak egy ilyen erőszakjósló mondat hangzott el: ,,Nem kínálhatok mást, csak vért, erőfeszítést, könnyeket és verítéket.” Úgy tűnik, az angol miniszterelnök valóban maga írta a beszédeit, nem csak a nevét adta hozzá, 1941-ben ugyanis összegyűjtött beszédei az alábbi címen jelentek meg: „Blood, Sweat, and Tears by the Rt. Hon. Winston S. Churchill C. Η., Μ. P.” Az alapos humanista képzettségű, ékesszólásáról ismert politikusnak csak a latin hagyományban gyakran előforduló „luctus et lacrimae” és „sudor et sanguinem” kifejezéseket kellett emlékezetébe idéznie vagy Byron szavait („Vér, veríték és könnyező milliók”), hogy megalkossa élete legismertebb mondatát. Igencsak rövid érvelés után Churchill annak megállapításától, miszerint közvetlenül „a történelem egyik legnagyobb ütközete” előtt állva nincs idő betartani a kormányalapítás formaságait, hamarosan eljut ahhoz a mondathoz: „Azt mondom a tisztelt Háznak is, amit azoknak mondtam, akik kormányunkhoz csatlakoztak: Nem kínálhatok mást, csak vért, erőfeszítést, könnyeket és verítéket.” Ε több mint határozott elhatárolódással elődje, Chamberlain engedékeny politikájától Churchill kijelenti a parlament és a világ előtt, mivel fog járni Anglia háborúja a „monstrous tyranny” ellen – vérrel, szenvedéssel, könnyekkel és verejtékkel: „Sok-sok hosszú, harccal és szenvedéssel teli hónap áll előttünk.”19 Churchill szavai nyilvánvalóan patetikusak, talán még giccsesek is. És mit szóljunk akkor Al Kooperhez, aki huszonhét évvel később újra elővette őket? A Blood, Sweat and Tears nevű együttes alapítója tényleg a rövidített Churchill-idézetet használta arra, hogy a jazz-rock-sound új 19

Winston Churchill: Blood, Sweat and Tears. New York, 1941, Putnam's Sons, 276. o. 116

hangzásvilágát fejezze ki vele. De a rajongók és a sajtó egybehangzó véleménye szerint második, 3,8 millió példányban eladott lemeze után már nem tűnt igazán meggyőzőnek. Talán inkább a Hope and Glory nevet kellett volna választania. – S mit is mondott Michael Douglas a 200l-es Oscar-díj átadás után a zsűri munkájáról? Az a döntésük, hogy melyik film kapja a „legjobb film” díját, az utolsó hetekben rengeteg „vérbe, verítékbe és könnybe” („blood, sweat and tears”) került! Ha Michael Douglas a Churchill-idézetet a Fekete eső című filmmel kapcsolatban említette volna, amelyben egy nyomozót játszik, aki japán gengszterek kezébe kerül, sokkal inkább igaza lett volna. A szóban forgó gengszterek ugyanis a jakuza, vagyis a japán maffia tagjai, amely vérengző szokásai és a könyörtelen bandaháborúk tekintetében semmivel sem marad el olasz és amerikai kollégái mögött. Sőt, tagjai létszámát tekintve túl is szárnyalja őket: a jakuza-szindikátusok ugyanis mintegy 100 000 tagot számlálnak. Tevékenységük a „drog- és gyermekkereskedelem, prostitúció, szerencsejáték és fegyverkereskedelem monopóliumától”20 kezdve a szélsőjobb csoportok támogatásán át kiterjed a kutyaviadalokra és természetesen a gyilkosságra is. Ez utóbbiról tanúskodik Takeshi Kitano Brother című filmje is (így hívják az egyik jakuza-csoport vezetőit), amely egy borongós-esztétizáló japán-amerikai vérorgiát tár nézői elé. A titkos társaságok keleten és nyugaton egyaránt vérrel szokták meghatározni magukat; a vér egyrészt kvázi-rokonsági kapcsolatot hoz létre a bandán belül, másrészt a félelem és véglegesség érzetét kelti. Míg a jakuzánál ezt a szinte az egész testet beborító tetoválás, 20

Kai Hermann: Yakuza: Porträt einer kriminellen Vereinigung. Hamburg, 1990, Rasch und Röhring, 6. ο

117

a főnökkel való vér-pertu vagy a, jubicume”, valamelyik ujjperc feláldozása fejezi ki, ami a harcost a mindenható bandavezér tulajdonává teszi, a maffiánál a közös gyilkosságok során tanúsított hidegvérűség és a „család” iránti lojalitás teremti meg a kapcsolatot. A Cosa Nostra beavatási szertartása az alábbi szavakkal zárul: „Most már nem e világhoz tartozol, hanem a miénk vagy” (= cosa nostra). A kolostori engedelmességet lekoppintó radikális fogalmazás egyértelművé teszi, hogy a szicíliai maffia tulajdonképpen nem más, mint egy feltétlen engedelmességet megkövetelő katonaállam. A beavatási szertartás egy másik mondata így hangzik; „Csak vérem által jutok a családba, s csak vérem által hagyhatom el azt.” Ennek jeleként a leendő tag jobb mutatóujjából vért csöppent egy szentképre, amelyet aztán elégetnek. Bizonyos maffiacsoportok saját aranytűt tartanak erre a célra. A vér hatalma olyan nagy, hogy azt a törvényt is létrehozta, mely szerint egy Cosa Nostra-tag meggyilkolását csakis „saját vére” kivitelezheti, vagyis egy olyan személy, aki az áldozattal természetes vagy maffián keresztüli vérkapcsolatban van.21 Az ember él a gyanúperrel, hogy ezekben a véres szokásokat gyakorló titkos társaságokban a primitív férfiasság elve uralkodik, ami a háborús és harci ügyeket is jellemezni szokta. A történelem legostobább vérszertartását is férfiak találták ki férfiak számára. „Becsületsértés” miatt hajnalban kimenni az erdő szélére, és szekundáló segédek figyelmétől kísérve céltáblaként lövöldözni egymásra: ilyesmi csak férfiaknak juthat az eszébe. Valamilyen vereség miatt a „vakizasi”-val először balról jobbra, aztán fönt21

Carmen Butta: Jetzt gehörst du nicht mehr dieser Welt. Reportagen über die Mafia. Stuttgart-Leipzig, 1999, Hirtel, 88, 101. o. 118

ről lefelé végighasítani a hasunkat, aztán kitépni belőle saját beleinket és odahajítani az ellenség elé: ilyesmi csak férfiaknak juthat az eszébe. Valamely családtag haláláért a gyilkos egész családját az utolsó tagjáig vérbosszúval sújtani: ilyesmi csak férfiaknak juthat az eszébe. A maffia és a jakuza tulajdonképpen csak tükre annak a társadalomnak, amely még mindig a „macho” értékek megszállottja. Nem ezek a szervezetek találták ki a titkos szövetséget, sem a pénz- vagy hatalomvágyból, hiúságból vagy becsületmániából elkövetett gyilkolást. A történelemkönyvek is kitűnően megtanítanak arra, hogyan kell embereket rettegésben tartani, megkínozni vagy eltenni láb alól; vagy vegyük például az irodalom legnagyobb klasszikusait: „S íme, Melantheuszt ajtón át pitvarba vezették: / s ott gonosz érccel az orrát és füleit lemetélték / és tépték ki szemérmét, nyersen ebeknek ebédül, / s szétzúzták a kezét-lábát, haragudva szivükben.”22 Káin óta kimeríthetetlen a gyilkosok találékonysága, és nem fukarkodik annak ecsetelésével sem, mi buggyán ki az emberből, ha leszúrják, beleharapnak, szétvágják vagy átlövik. A „Jack the Ripper” (Hasfelmetsző Jack) néven tevékenykedő prostituált-gyilkos például 1888. augusztus 31. és november 9. között London egyik alig pár négyzetmérföldnyi kerületében öt különösen borzalmas mészárlást hajtott végre. Utolsó áldozata, Mary Kelly, egy 25 éves özvegy – hajléktalan elődeitől eltérően – még egy 12 négyzetméteres szállással is rendelkezett. Az egyik korabeli újság így számol be a látványról, amely ott a nyomozást végző rendőrt fogadta: „Az áldozat torkát késsel elvágták, mégpedig oly módon, hogy a fej szinte teljesen elvált

22

Homérosz: Odüsszeia. 22. ének. Ford. Devecseri Gábor. Budapest, 1957, Európa. 119

a törzstől. A has több helyen fölszabdalva, mindkét mell levágva, a karokon pedig számos mély hasítás látható. Az orrot is levágták, a homlokot megnyúzták, az arc a fölismerhetetlenségig fölszeletelve, s az orcák, a szemek és a szemhéjak hiányoznak is. A combokról egészen csontig le van vágva a hús. A belsőségek körbe voltak rakva a holttest körül: az egyik emlő, a húgyhólyag és a vesék a fej körül, a másik emlő a jobb lábon, a máj a lábak között, a belek a tetem bal, a lép pedig a jobb oldalán. A combokról és lábszárról hiányzó hús az orral együtt az éjjeliszekrényen volt elrendezve, a szív oldalra dobva, végül pedig a hulla egyik keze a föltépett gyomorba volt bedugva.”23 Válaszként arra, hogy az ember bizony nem jó, nem tiszteli mások életét, sőt, szemmel láthatóan élvezetét leli abban, ha minél nagyobb kínok között olthatja ki, az igazságszolgáltatás részéről is egyre fantáziadúsabb formáit találjuk az élet elvételének. Ahelyett, hogy a bűnözőket egyszerűen lefejezték vagy falhoz állítva agyonlőtték volna, az ember újabb és újabb kivégzési módokat eszelt ki. A véres látványosságok akkor élték virágkorukat, amikor a kivégzések még nyilvánosan folytak. A 16. század folyamán főként a kerékbetörés és az elevenen felnégyelte tés volt szokás, a 17. század második felétől inkább az akasztás és a lefejezés dívott. A gyermekgyilkos Susanna Margaretha Brandt (Faust Gretchenjének egyik előképe) ügyében Frankfurt város tanácsa, vagyis „Rath der Kayserlichen freyen Reichs-Stadt Franckfurt am Mayn” azt az ítéletet hozta, miszerint „az asszony … jól megérdemelt büntetésül és mások számára elrettentő példaképpen 23

Vö. Gudrun Schury: Just for jolly… Jack the Ripper. In Klaus Dimmler (szerk.): Die größten Schurken der Filmgeschichte. Leipzig, 2000, Reclam, 27. o.

120

kard által életétől megfosztassék” Ennek megfelelően a 24 éves „gonosztevőnőt” 1771 január 14-én ünnepélyes metetben a vesztőhelyre vitték, ott a papok megáldották, majd a bakó kezénél fogva egy székhez vezette, odakötözte, és lecsupaszította a nyakát és a fejét. Ezután, a papok folyamatos buzdítása közepette, egyetlen szerencsés és jólsikerült csapással lecsapta a fejét.” A lefejezés büntetése gyilkosságért, rablásért, vérfertőzésért, sőt olykor csalásért is járt. Hasonlóan a mai nyílt színi koncertekhez vagy tűzijátékokhoz, ez a népünnepélyszerű látványosság a zsebtolvajok mellett a pénzért jó nézőhelyet vagy ételt-italt kínáló árusoknak is szép hasznot hozott. Az igazságszolgáltatást ily látványos módon bemutató intézmény célja persze nem a tömegek szenzációéhségének kielégítése volt, hanem a vérpadban olyan eszközt látott, „amely aláveti a népet az államnak mint az igazságszolgáltatás megszemélyesítőjének és végrehajtójának, hangsúlyozza az ítélet tárgyilagosságát és magával az ünnepélyes aktussal mély benyomást tesz a népre.” És a halálbüntetések bizony látványosan véresek voltak. A kerékbetörésnél az elítéltet „meztelenül, cövekek segítségével a földre kötözték, és a végtagjain nehéz kerekeket görgettek át. Ha súlyosbítani akarták a büntetést, mindezt még ló farkához kötözéssel vagy tüzes vassal való megcsipkedéssel kezdték, vagy a kerékbetörés után még fejét is vették a bűnösnek Ez esetben a kerék mellett egy rúdra föltűzték a levágott fejet. Bizonyos esetekben nemcsak összetörték az elítélt végtagjait, hanem le is tépték a testéről és egyenként fölakasztották. Hogyha ehhez még a belek kitépése is társult, szabályszerű mészárszék alakult ki a kivégzés helyszínén.”24 Valóban léteztek azok a meseszerűnek tűnő bünte-

24

Richard van Dulmen Das Schauspiel des Todes Hinnchtungs-

121

tések is, melyekben lovakhoz kötözve tépették darabokra az elítéltet, kiszúrták a szemét, levágták a fülét, vagy szögekkel kivert hordóban görgették halálra. A nagy mesélő, Karl May műveiben fölbukkanó halálnemre, az elvéreztetésre is volt példa a valóságban. 1732-ben így végeztek ki egy vérfertőző nászból született csecsemőt: „Először az apa és lánya (vagyis a szülők) jelenlétében a vesztőhelyen két felcser nyilvánosan megnyitotta a csecsemő ereit, ám minthogy a szegény gyermek – bizonyára mert a kicsinységük miatt az ereket nem sikerült kellőképpen átvágni – nem bírt meghalni, hanem hosszú ideig szívettépő sírással és nyöszörgéssel vonaglott a saját vérében, végül a bírák utasítására a bakó kénytelen volt kardjával átvágni a szerencsétlen gyermek torkát és így végezni vele.”25 Nem számított ritkaságnak, ha a hóhérnak nem sikerült elsőre az ítéletvégrehajtás. Különösen a lefejezéseknél volt esélye annak, hogy a bakó nem elég erős ahhoz, hogy átvágja a nyakcsigolyát, vagy félrecsúszik a vágás – ezt hóhérnyelven „pucolásnak” vagy „aprításnak” hívták. Az ilyesfajta hibáknak aztán a kivégzőgépek megjelenése vetett véget. Az első lefejezőgép egyébként nem a guillotine volt, hanem egy „deszka” nevű, már a középkori német és holland területeken is ismert félmechanikus szerkezet, egy sínek között lecsapódó, élben végződő deszka, amelyet még nem a zuhanás súlya, hanem a bakó ereje mozgatott. A lecsapott fej és a kiömlő vér begyűjtésének a hatásfokát különféle kosarak, ládák, elvezetőcsatornák, vödrök és fű-

rituale in der frühen Neuzeit. In Richard van Dülmen – Norbert Schindler (szerk.): Volkskultur. Frankfurt/M, 1984, Fischer Taschenbuch-Verlag. 25 Idézve: Johann Glenzdorf – Fritz Teichel: Henker, Schindler und arme Sünder. Bad Münder, 1970, Rost, 10. o. 122

részpor javították. (A fűrészport, jó nedvszívó képességének köszönhetően, még ma is használják az utca megtisztítására olyankor, amikor a közlekedés résztvevői túl gyorsan vesznek részt a közlekedésben: mihelyst elszállították a halottat vagy a sérültet a helyszínről, az utcai vérfoltokra fűrészport szokás szórni, nehogy megakassza a forgalmat.) Vagy nézzük csak, mi áll a berlini udvari bíróság szabályzatában a 18. és 19. század fordulóján: „A kivégzés minden nyomának eltüntetését annál is szükségszerűbbnek tartjuk, mivel bizonyos dolgokat, így pl. a kivégzettek vérét is némelyek durva babonaságokra használják, s ezek a hírek szerint… a későbbiekben bekövetkező forrongások egyik elsődleges kiváltó oka szokott lenni.”26 Biztos, hogy egészen más kép élne bennünk a 18. század végi Franciaországról Antoine Louis orvos közreműködése nélkül; ő ajánlotta ugyanis a régebbről ismert és ismét kívánatossá váló „zuhanópallos” újra bevezetését, amelyet őutána neveztek el „petite Louison”-nak vagy „Louisette”-nek. 1789. december l-jén a nemzetgyűlés elé egy másik orvos terjesztette azt a javaslatot, hogy a jövőben ezzel a szerkezettel hajtsák végre a halálbüntetést, s mivel egy gúnydal az ő nevét kapta föl, a gépezetet őróla nevezték el. Joseph Ignace Guillotinnek hívták. Ε szavakkal dicsérte a szerkezet működését: „A gép lecsap, mint a villám, a fej legurul, a vér kispriccel, s az ember nincs többé.”27 A gúnydal szerzője, Champcenetz lovag ennek alapján rímeltette a „guillotine” neologizmust a „machine”-re. 26

Idézve: Richard J. Evans: Rituale der Vergeltung. Die Todesstrafe in der deutschen Geschichte 1532-J 987. Berlin, 2001, Kindler, 251. o. 27 Idézve: Daniel Arasse: Die Guillotine. Reinbek, 1988, Rowohlt, 27.0.

123

Négy és fél év múlva őt is kivégezték – guillotine-nal. Igaz, beletelt némi időbe, amíg a különféle adminisztratív és pénzügyi akadályokat elhárították, és a modell alkalmazására a gyakorlatban is sor kerülhetett, de 1792. április 17-én Tobias Schmidt német zongorakészítő mester elkészítette a prototípust. Kicsivel több mint 800 livre-t kapott érte fizetségül – pont annyit, amennyit az a Nicolas Jacques Pelletier lopott el, aki aztán ezért elsőnek próbálhatta ki a guillotine-nal való lefejeztetést. A kivégzőgép feltalálói és támogatói egy dologgal nem számoltak csak: és ez a használat során keletkező folyékony melléktermék. XVI. Lajos kivégzésekor a nép, melynek a nevében a penge éppen lesújtott, zsebkendőket és ruhaujjakat próbált a vérpadról folyó vörös folyadékba meríteni, sőt akár kézzel vagy karral is belenyúlni – mintha valamilyen keresztény vértanú és annak a szent vére lenne. S aztán, ahogy a párizsi vesztőhelyen olyan megszokottá váltak a kivégzések, hogy már senki sem figyelt oda, a problémák is profánabbá váltak: az ítéletvégrehajtóknak már nem volt tiszta, vérfoltok nélküli ruhájuk, és kutyák gyűltek a vesztőhely köré, hogy a vértócsákból lefetyeljenek. Közben az emberek azon is elkezdtek töprengeni, hogy vajon a levágott fej képes-e még érzékelésre. Az anatómusok különféle kísérleteket javasoltak ennek ellenőrzésére, pl. hogy kiabáljanak rá a levágott főre: ,N. N., megismersz? Nézz rám!”28, vagy hogy tegyenek egy futrinkát az orrára. Az egyik ilyen levágott kísérleti fej, amelyet megpróbáltak beszédre, pislogásra vagy harapásra bírni, Johann Bückler, a „Hóhérjános” birtokában volt. 28

Jürgen Martschukat: Inszeniertes Toten. Eine Geschichte der Todesstrafe vom 17. bis zum 19. Jahrhundert. Köln-WeimarWien, 2000, 129. o. 124

Guillotine nélkül nincs francia forradalom, és nélküle a guillotine a 19. század elején a francia törvényalkotással együtt került Németországba és vette át a kézi kivégzés helyét – nem működött volna a nemzetiszocialista halálosztó gépezet sem. A gyűlöletes ellenség szerkezete a német börtönök számára azért még jó volt: „1940. augusztus 22. és 1945. április 20. között guillotine által 2042 személyen hajtották végre ott (a brandenburgi fegyházban) a halálbüntetést. A kivégzetteknek több mint a felét politikai bűnök miatt ítélték halálra. 1944. augusztus 14-én hajtották végre a legtöbb kivégzést. Kétperces szünetekkel összesen negyvenkétszer zuhant le a penge”.29 A terroruralom végéig hivatásos bakók működtették a lefejezőgépet. Egyikük, Johann Reichhart, aki „azt állította, hogy a Harmadik Birodalom fennállása idején összesen 3165 embert végzett ki, köztük Hans és Sophie Schollt”, 1945ben a szövetségesek elől menekülve a Dunába süllyesztette a hordozható guillotine-t. Rövid börtönbüntetésének letöltése után 1946. április 6-án a „bajor igazságügyminisztérium hivatásos ítéletvégrehajtónak nevezte ki Reichhartot, évi 3000 márka fizetésért egyéb felmerülő költség megtérítése mellett. […] Nemsokára az amerikai katonai hatóságok is foglalkoztatták mint ítéletvégrehajtót, a közönséges gyilkosok lefejezése mellett SS-legények akasztása is illetékességébe tartozott.” Újabb letartóztatás után végül 1950-ben nyugdíjazták, s Reichhart „valahol Bajorországban fogadósként és kutyatenyésztőként”30 élt tovább. 29

Johann Glenzdorf – Fritz Teichel: Henker, Schindler und arme Sünder. Bad Münder, 1970, Rost, 136. o. 30 Richard J. Evans: Rituale der Vergeltung. Die Todesstrafe in der deutschen Geschichte 1532-1987. Berlin, 2001, Kindler,

919. o.

125

VI. Egy egészen furcsa nedv Próbáljunk meg egyszer teljes józansággal tekinteni arra, ami az ereinkben folyik: a vér nem más, mint egy teljesen normális folyadék, amit meg lehet inni, turmixolni, főzni, amit főzési alapanyagként, tintaként, fürdésre, ragasztásra vagy trágyázásra lehet használni, adni és venni lehet. Egy 1999-es, alaposan dokumentált tanulmányban Douglas Starr a vért mint az élet és a kereskedelem anyagát vizsgálja. Ebben a vér és az abból készült termékek gazdasági értékét az olajár-robbanással hasonlítja össze: „A nyersolaj hordónkénti […] ára ma kb. 13 dollár. Ugyanennyi tiszta vér körülbelül 20 000 dollárba kerülne. A nyersolajat […] tudvalevőleg összetevőire lehet bontani. A vér is összetevőire bontható. Centrifugában való forgatás közben különféle rétegek csapódnak ki: vörösvérsejtek – vérlemezek – fehérvérsejtek – plazma. Mindegyik elemét különféle gyógyászati célokra lehet fölhasználni. […] Mintegy 160 liter nyersolajnak a származékai összesen kb. 42 dollárt érnek: ugyanilyen mennyiségű teljesen feldolgozott vér több mint 67 000 dollárba kerülne. […] Akár az olajiparban, a vérrel való kereskedéshez is hozzátartozik a folyékony nyersanyag gyűjtése, melyet aztán összetevőire bontanak”. 126

Az amerikai biológus beszámol arról, hogyan indította meg a vér mint orvosi nyersanyag kommercializálódását az az első vérbank, amely 1955-ben Kansas Cityben minden járókelőnek 5 dollárt kínált, ha ad fél liter vért. Kialakult „egy új vállalkozói réteg, akik a vért kizárólag kereskedelmi áruként fogták föl, megvették a véradóktól és nyereségesen továbbárulták. Egészségügyi intézmények, katonai bázisok és a város szegénylakta negyedei közelében telepedtek meg, így gyűjtötték a legkülönfélébb véradókat, az orvostanhallgatóktól a munkanélküli dokkmunkásokig; a leggyakrabban azonban olyan embereket, akik tartósan munka nélkül voltak, csöveseket és hajléktalanokat. A véradó központok Amerika minden elszegényedett és nyomorúságos szögletében ott voltak; ajtajuk előtt részegek és kábítószeresek lebzseltek, bent pedig kétes hírű orvosok dolgoztak.” Miközben orvosok, politikusok, üzletemberek és teológusok (még XXIII. János pápa is nyilatkozott ez ügyben) hosszas vitákat folytattak arról, hogy a vér vajon egy termék-e a sok közül, mint az inzulin, vagy pedig inkább egy etikai törvényeknek alávetett kincs, a gyógyszeripar fejlődése kivette a kezükből a döntést: egyre több vért használtak kutatási és gyógyítási célokra, és a szükséges mennyiséget már nem lehetett az önkéntes adományokból fedezni. A '60-as években „szakadás következett be a vériparban: a klinikák és a vérbankok továbbra is a teljes vért gyűjtötték, a vérplazma viszont az ipar területévé vált.” A teljes vérrel szemben sok szempontból fölényben levő vérplazma a hagyományos vérbankok robbanásszerű fejlődéséhez vezetett. Ennek persze nem az lett a következménye, hogy mindig minden beteg számára volt elég vér, hanem hogy egyre szaporodtak a botrányok a túl drágán adott készítmények, a hanyagságok és a hepatitisz-fertőzések miatt. Közben a véradás egyes or127

szágokban, például Nicaraguában veszélyes bevételi forrássá vált a népesség legszegényebbjei számára, akik egy liter vérért normál napi bérük háromszorosát kapták meg, s így addig adtak vért, amíg egészségileg teljesen tönkre nem mentek. A világ másik felén pedig egyre jobban virultak a vérzékenység-központok, ugyanis a vérzékenységre járó véralvadás-készítménnyel, a „VIII-faktor-koncentrátummal” jól megpumpolták az egészségügyi pénztárakat: az USA-ban olcsón beszerzett készítményt ingyen adták a betegeknek, az állami egészségbiztosítási pénztáraknál pedig magas árat számítottak érte. A '70-es évek végén „az AOK évente 133 millió dollárt fizetett az ország kétezer vérzékenységben szenvedő betegének az ellátásáért. Az összeg több mint 40 %-a a bonni vérzékenységi központ működtetőjéhez került. A vér tehát „elsőrangú nemzeti nyersanyagforrássá” vált, ahogy Richard Nixon fogalmazott. Az USA-ban a Vöröskereszt és az AABB, az Amerikai Vérbankok egyesülete egymást múlta felül abban, melyikük keres több pénzt: a Vöröskereszt a „feldolgozási költségekkel” (1983-ban 27 millió dollár volt), a másik a betegek befizetéseiből. „így nézett tehát ki a véradó szervezetek szindikátusa az AIDSjárvány kitörésének előestéjén. Az acquired immune deficiency syndrome megjelenése azonban a katasztrófát jelentette a vérkészítmények iparága számára. Mivel az eljárások során olykor 60 000 egyéni véradományt is összeöntöttek, és akár egyetlen adag fertőzött vér is megfertőzhette a tartályban található egész vérmennyiséget, ez hatalmas anyagi veszteséget jelentett. 1983 elején a Rolling Stone című folyóirat azt kérdezte olvasóitól: „Vajon AIDSes vért kap-e majd, ha legközelebb vérátömlesztésre lesz szüksége?” Az USA után Japán, Franciaország, az NSZK és Svájc is megtapasztalta, hogy „a tagadási és eltussolási 128

kísérletek lassítottfilm-szerű egymásutánja” következtében hogyan kapták el a kórházban kezelt vagy vérzékenységben szenvedő betegek sorra ezt az immunrendszen betegséget, anélkül, hogy a politikai és gazdasági felelősök erre reagáltak volna A vérbankok hallgatása és elkendőző taktikája oda vezetett, hogy az emberek egyre bizalmatlanabbak lettek a vérkészítmények iránt, egy 1987-es felmérés szerint az amerikaiak 27% -a gondolta úgy, hogy már véradás közben is AIDS-et kaphat A vérkereskedelembe az hozott aztán mozgást, amikor egyes vérzékenységben szenvedő betegek, akik véralvadássegítő készítményeken keresztül HIV-fertőzottekké váltak, kártérítési igénnyel fordultak a bírósághoz – a gyógyszergyártó cégeknek és az ellenőrző szerveknek a gondatlanság és a tudatos ignorálás vádjával kellett szembenézniük. Azon a rengeteg betegen és halotton, akik fertőzött vérkészítmények útján kapták el a betegséget (Németországban a vérzékenységben szenvedő betegeknek majdnem a fele AIDS-es lett1), már nem lehetett segíteni, de a hozzátartozók tiltakozásának és jogorvoslati igényének köszönhetően a vérkészítmények ma biztonságosabbak, mint valaha. Legalábbis addig, amíg meg nem jelenik egy új, szintén vér útján terjedő fertőző betegség, legyen szó akár Chagas-, akár Creuzfeldt-Jakobszindrómáról, „a vér ugyanis, mely a legemberibb minden kereskedelmi javak közül, ugyanolyan sérülékeny, mint maga az ember, akinek az ereiben kering „2000 augusztusa óta Németországban nem adhat vért, aki 1980 és 1996 között hat hónapnál hosszabb időt töltött Nagy-Britanniában, a BSE (szivacsos agy velőgyulladás) szülőföldjén

1

Douglas Starr Blut – Stoff fur Leben und Kommerz München, 1999, Gerling

129

Hogyha sikerül elszakadnunk attól a hagyománytól, hogy a vért valamiféle titokzatos vagy éppen szent folyadékként misztifikáljuk, és hozzászokunk ahhoz a gondolathoz, hogy puszta biotermékként fogjuk föl, akkor egész csomó felhasználási lehetőség az eszünkbe juthat, főleg, ha nem emberi eredetű vérről van szó. Néhány ilyen lehetőség, amit aztán meg is valósítottak: a furnérlemezek gyártásához például régebben egy viszonylag vízálló, természetes ragasztóanyagot használtak: a vágóhídon levágott állatok vérét megszárítva vérdarabokat nyertek, ezt porítottak, alkáliákkal feloldották, s végül kálciumhidroxid segítségével ragasztóanyagot készítettek belőle. Hasonló ötlet volt az is, hogy szárított állatvért szórnak a szántóföldekre tartós hatású trágyaként; a tápanyagban gazdag, természetes anyagot régebben is és most is „vérlisztként” használják. Csak a biogazdaságok hagytak föl a szerves talajgazdagítás e formájával, tudhatjuk meg az Ökotest c. újság 2001/3-as számából: „az ökológiai földművelés munkaközösségéhez csatlakozó egyesületek” 2000 decembere óta „fogyasztóvédelmi okokból” megtiltották a verés csontliszt használatát. És nemcsak a szántóföldeknek jött jól az ilyen tápanyag. Szegényebb korokban közkeletűnek számított a „vérkenyér”: a marha- vagy sertésvérrel dúsított rozstészta. Ε különösen fehérjedúsnak számító táplálékkiegészítőt szintén az állatvér megszárításából nyerték. Aki megrázkódik arra a gondolatra, hogy a reggeli kenyerében, amit vajjal és lekvárral megkenve szokott fogyasztani, állatvér legyen, gondoljon csak arra a kolbászra, melyet éppen szendvicsére rakott: olcsósága miatt a vér az egyik alapvető összetevője a legtöbb kolbászféleségnek, még ha ez a nevükben nem szerepel is. A tisztességes véreshurkában régebben bikavagy sertésvér volt, zabdara, mazsola, zsír és fűszerek; 130

a mai receptek modernebbek. A „Vér-lexikon” definíciója szerint „a főzőkolbász, gyakran füstölt ~ összetevői: sertésvér, szalonnadarabkák, szalonnabőrke, só, bors, majoranna, szegfűszeg, kakukkfű, olykor gyombér Az egyszerű véreshurkában belsőségek (pl. a szarvasmarha gyomra), tüdő és tőgy van, a jobbakban izomhús, szív, nyelv, lép vagy vese is [. ] Németországban az alábbi kolbászfélék a legnépszerűbbek- berlini kolbász, véreskolbász, zsíroskolbász, thunngiai voroskolbász és a wurzburgi véreshurka.”2 A mohamedánoknak az ilyesfajta lakomák élvezetéről sajnos le kell mondaniuk: a Korán 6 szúrájának 146. verse ugyanis előírja „A kinyilatkoztatásokban továbbá úgy találtam, semminek nem tilos a megevése, csak annak, ami önmagától pusztult el, a kiontott vérnek és a sertéshúsnak, ezek ugyanis tisztátalanok.” Egy-két liter, frissen az erekből kiszürcsölt vér nagyjából fedezné egy felnőtt, akkor éppen nem intenzíven sportoló ember napi táplálékigényét. Magas víz-, alacsony zsírés magas fehérjetartalma, valamint a benne található számos nyomelem révén ugyanolyan értékes táplálék, mint a kefir Számos dél-afrikai törzs használja tevék és szarvasmarhák vérét élelmiszertartalékként és ásványianyagpótlásra. Egy tevétől havonta maximum két alkalommal mintegy 2- 2,5 liter vért lehet levenni A vért egy edénybe csorgatják, és addig kevergetik egy bottal, amíg azon lerakódnak a fibrinszálak, ezt aztán megtörik és megeszik A maradék vért tejjel keverve vagy kukoricadarába főzve fogyasztják Tibetben és Nepálban is szokás vért venni a háziállatként tartott jakokból, de csak az év bizonyos szakában, tavasz végén vagy nyár elején fogyasztják – ha nincs 2

Fnedhelm Schneidewind Das Lexikon rund ums Blut Berlin, 1999, Lexikon Imprint Verlag, 79 ο.

131

éppen éhínség. Kizárólag jakbivalyok vagy -tehenek vérét használják, és ezt az érvágást állatorvosi szempontból is ajánlatosnak tartják az állatok erősítése és egészségmegőrzése céljából. Ilyenkor az egyik ütőeret nyitják meg a „cakpu”, egy olyan vésőszerű kés segítségével, amelyet úgy terveztek, hogy eltávolítása után a vérzés magától abbamarad. Az érvágás a férfiak dolga, az asszonyok pedig a vér elkészítésével foglalkoznak. Többnyire besózzák a vért és hagyják megalvadni, aztán megfőzik, vajban kisütik vagy árpaliszttel keverve megsütik. A nepáli sherpáknál a vért megszárítják, aztán kézzel porrá morzsolják. Ezt a vérlisztet használják mindenféle étel ízesítésére. Úgy tűnik, hogy ez a biológiai eredetű vörös lé tápláló és egészséges anyag. Vajon ha belsőleg ilyen jótékony hatású, nem kellene külsőleg is az emberek üdvére fordítani? Hogyha a vizeletet, ami tulajdonképpen salakanyag, mindenható orvossággá lehet magasztosítani, mennyivel inkább megilletne ez egy olyan tartalmas folyadékot, mint a vér. Ugyanakkor elég mélyen be kell ásni az orvostudomány történetébe, hogy példákat találjunk a vér mint gyógyító anyag alkalmazására: a „similia similibus curantur”, vagyis „hasonlót a hasonlóval lehet gyógyítani” alapelv nyomán Johannes Baptista van Helmont (1579-1644) ír arról a De magnetica vulnerum curatione című értekezésében, hogyan lehet betegségeket olyan személy vérével meggyógyítani, aki éppen akkor gyógyult ki az adott betegségből: „Gyors és biztos gyógyulást hoz azonban, ha a beteg helyet kívülről vékonyán bedörzsöljük olyasvalaki vérével, aki már átesett ezen a betegségen. Valóban, ha valaki már kigyógyult valamilyen betegségből, akkor valamiféle balzsamhatású vérre tesz szert, s ennélfogva nem kapja meg többet ugyanazt a betegséget.” Rosszul alkalmazva ugyan, de prófétai érzékkel Helmont itt a vérben 132

megtalálható antitestekről és az aktív immunizáció gyakorlatáról ír. Mégis sokáig fennmaradt még az addigi félig mágikus, félig gyakorlatias szemlélet, mely a vérnek az életadó képességből eredendően tulajdonított gyógyító erőt. Longinus, az a szegény római katona, akinek az a hálátlan feladat jutott, hogy ő döfje lándzsáját a megfeszített Krisztus oldalába, ahonnan aztán vér és víz folyt, mindennek tetejébe – így a legenda – még vak is volt (ehhez képest egészen jól sikerült eltalálnia Jézus testének megfelelő pontját, pedig a Megfeszített magasan fölötte függött). A sebekből kifolyó nedvességet a szemére kente, ismét látni kezdett, és kereszténnyé vált. A későbbiekben így a vért kenőcsként használták mindenféle szembetegségre, s még egy Longinus-áldás is keletkezett, ami a vérfolyást volt hivatva elállítani: „Longinus megnyitotta Krisztus Urunk jobb oldalát, ahonnan vér és víz folyt – ó, vér, most ennek a vérnek a tiszteletére felszólítalak, hogy ne vérezz tovább.”3 A vörös folyadék természetes melege arra is alkalmas volt, hogy enyhítse a fájdalmas ízületi panaszokat Hildegard von Bingen meleg vizelet-vér-dunsztkötést ajánl köszvény ellen. A pattanásokról és ehhez hasonló bőrproblémákról hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak a mai fiatalságot sújtja, pedig természetesen minden korban léteztek: aknés bőr a velejáró faggyúmirigy-gyulladásokkal, mitesszerek, pattanások, kelések mindig is voltak. A barokk kor arcápolószere viszont kicsit máshogy illatozott, mint a maiak: „Szerfölött dicsérik az érintetlen hajadontól származó sanguis menstruus hatását az arcbőr minden hibája ellen. Agricola azt tanácsolja, oldjunk fel meleg vízben e folya3

Jacob Grimm: Deutsche Mythologie. Bd. III. Frankfurt/M. Berlin-Wien 1981., 501. o. 133

dékból, ezzel mossuk meg az arcot, majd hagyjuk magától megszáradni, ezt több estén át ismételjük meg, s az arc minden tisztátalansága el fog tűnni.”4 Ezt ajánlja 1734-ben a Dreck-Apotheke Tulajdonképpen csak azt a gyakorlatot tükrözi, ami a népi gyógyászatban évszázadok óta, egészen a 19 századig dívott, s melyben az említett anyagot használták anyajegyek, tűzfoltok, májfoltok, pestisdaganatok, himlő, rüh és szemölcs ellen Az ehhez szükséges mennyiségű szűzi menstruációs vért könnyen be lehetett egyetlen személytől is szerezni De mit lehetett tenni akkor, ha valakit tetőtől talpig elborított a leprád Hartmann von Aue művében a neurodermitiszes Szegény Heinrichet csak egy szűzlány vére tudta megszabadítani évekig tartó szenvedésétől. Szükség volt tehát egy teljes fürdőnyi vérre, s ehhez a hajadon halálára Heinnch azonban megsajnálja az áldozatot, és nem akarja a halálát, hanem feleségül veszi, s az Úristen mindkettejük erényeit csodálatos gyógyulással jutalmazza. Mindez persze az irodalmi legenda hatáskörébe tartozik. A valóságban a legfelsőbb lény öröktől fogva óvakodik attól, hogy azt a teodicea-problémát, amit a teremtményei vele kapcsolatban alkottak maguknak, bármiféle csodatétellel befolyásolja” hagyja, hadd történjék, amit a teremtmények a maguk zavaros eszével kitalálnak, bármilyen nehéz is néha A világtörténelem nem szűkölködik szor4

Heylsame Dreck-Apotheke, Wie nemhch mit Koth und Unn Fast alle / ja auch die schwerste / giffstigte Kranckheiten, und bezauberte Schaden vom Haupt biß zun Fussen, inn- und ausserlich, glücklich cunret worden, Von Knstian Frantz Pauhru Nochmals bewahrt, nun zum vierdten mahl um ein merckliches verbessert Franckfurt am Mayn, In Verlag von Fnedench Daniel Knoch 1734. Utánnyomás München, 1969, 243 ο.

134

nyetegekben: s ha ezek ráadásul nők, akiknek a neve mellé a „véres” jelző is odabiggyeszthető, akkor különösen hátborzongatónak tűnnek. Báthory Erzsébet grófnő például egy ilyen véres női szörnyeteg. Az alakja köré szövődő legendák egy hiú szadistát rajzolnak elénk, aki szépítő szűzlányvér-fürdője kedvéért hajadonokat ölet meg. Michael Farin Heroine des Grauens (A borzalmak hősnője) címmel jelentetett meg egy könyvet róla, s ebben fölsorolja, hogy a korabeli eredeti források, a szóbeli hagyomány és kitalált rémtörténetek nyomán milyen borzalmas tetteket lehet a grófnőnek tulajdonítani. Ma már pontosan nem tudni, vajon az 1560 körül a magyarországi Nyírbátorban született grófnő hány lányt ölt is meg, 600-at vagy kevesebbet, vajon mindüket megkínozta-e e a neki felrótt kínzási módszerekkel, és vajon valóban csillapíthatatlanul vérszomjas volt-e. A mondák mindenesetre ennek a „női szörnyetegnek” és „vérszomjas ragadozónak” a „természetellenes hajlamairól” beszélnek, aki férje halála után „nagy udvartartásával” élt csejtei várában. Az udvartartást főleg „virágkorukban levő hajadon szolgálók” alkották … Erzsébet legkedvesebb időtöltése az volt, hogy ezeket a szerencsétlen teremtéseket kínozta és szenvedésükben gyönyörködött. Ha valamelyik komorna fésülés közben nem bánt elég óvatosan a grófnői hajzattal, azonnal csattantak a pofonok. „Egyszer olyan durván vágta szájon a szobalányt, hogy annak vérezni kezdett a szája s az orra, és egy csepp vér az úrnő kezére esett. Az undorodva törölte le a vérfoltot, és meglepődve látta, hogy a véletlenül odahullott vértől szebb lett a bőre. Nagyságos elméjében ekkor rettenetes ötlet támadt: öregedő teste bizonyára fehérebbé válik, olyanná, mint az alabástrom, ha még több vért sikerül szereznie. Ε célra állítólag egy »vasszüzet« is működtetni kezdett; s miközben a »vasszűzbe« zárt szobalány 135

testét ezernyi vasszög fúrta át, az úrnő egy fürdőkádban ült, ahová a haldokló lány vére folyt A kísérletet többször is megismételte, ahányszor csak úgy találta, hogy a bőrének megint frissítésre van szüksége”.5 Báthory Erzsébet tetteit enélkül a hátborzongató adalék nélkül is nyugodtan lehet ördöginek minősítem, de a néphagyomány nem állta meg, hogy ne fűzze hozzájuk a puszta hiúságból elkövetett gyilkosság motívumát. Hogy ez a fürdő-történet milyen abszurd, világosan kiderül abból a tényből, hogy egy emberből maximum 5 liter vér nyerhető (kb. egy fél felmosóvödörnyi adag), míg egy kád megtöltéséhez mintegy 180 liter szükséges, ha az ember valóban fürdeni akar, nemcsak lábvizet venni. A hős Siegfnednek könnyebb dolga volt ő ugyanis az épp legyőzött sárkány vérében merítkezett meg egész testével – kivéve azt a végzetes pontot a vállán, ahol egy hársfalevél eltakarta a bőrét. Miközben a vér külső, kenőcsként vagy fürdőadalékként való használatának bőrszépítő hatást tulajdonítottak, belsőleg, italként alkalmazva úgy hitték, hogy a belső szervekre vagy az idegrendszerre van gyógyító hatással. Már Kr e az első században a rómaiak is említenek olyan szokást, mely szerint a „nyavalyatörés”, vagyis epilepszia ellen embervért érdemes fogyasztani, pl. idősebb Plinius ezt írja „A gladiátorok vérét az epilepsziások úgy isszák, mintha életadó varázsszer lenne.” 6 Egy 1674-es nürnbergi beszámoló szerint „a kivégzett gonosztevők átvágott torkából kilövellő vér egy edényben fogatik föl, hogy különféle súlyos betegségben 5

Michael Farm Hemme des Grauens Elisabeth Báthory München, 1989, Kirchheim, 61, 17 ο. 6 Ifj. Phnius idézve Richard J Evans Rituale der Vergeltung Die Todesstrafe in der deutschen Geschichte 1532-1987 Berlin, 2001, Kindlei, 130 ο

136

vagy nyavalyatörésben szenvedő betegeknek adathassék italul, melytől meggyógyulnak és egészségessé válnak.”7 Ez a gyakorlat még Hans Christian Andersen idejében is élt, ő is beszámol életrajzában arról, hogyan kellett egy epilepsziásnak egy kivégzett ember véréből innia. Egy orvostörténeti műben, az Einfuhrung in die Geschichte der Hamatohgie-bsn (Bevezetés a hemológia történetébe) olvashatjuk, hogy „még századunk (a 20 század) első évtizedében is bizonyítottan előfordult két vagy három olyan eset”, amelyekben epilepsziások „azt kérvényezték a bíróságon, hogy lefejezéskor felfoghassák a kivégzett vérét”8 Szintén a „simila similibus curantur” elv alapján élhetett a japánoknál hatvan évvel ezelőttig az a hagyomány, hogy tüdőbajosoknak friss tyúkvért adnak, a régi francia népi gyógyászatban pedig az alábbi receptet ajánlották „a vér megromlása” ellen „egy nagy evőkanál, asszonytól, vagy még jobb, ha szűzlánytól származó havibajos vért egy pohár forró borban, cukorral”9 elfogyasztani. (Egy hímnemű szerző fejében valószínűleg megfordulna a gondolat mennyivel jobb lenne inkább „egy asszonnyal, vagy még jobb, ha szűzlánnyal egy pohár forró bort egy nagy evőkanál cukorral s némi fűszerrel ízesítve együtt elfogyasztani”, majd megrontani a fiatal vért.) De vegyük észre a legjobb úton haladunk afelé, hogy lassan letérjünk a prózai tények ösvényéről, amelyen járni akartunk Hogyha vérivásról van szó, az ember hamar a mitológia és a babonák bozótjában találja magát – hiszen nem 7

Uo. 125. ο. Κ. G. von Boroviczény (szerk ) Einfuhrung m die Geschichte der Hamatologie Stuttgart, 1974, Thieme, 8. ο. 9 Hermann L Strack Das Blut im Glauben und Aberglauben der Menschheit München, 1900 (Reprint 1979), 30 ο. 8

137

hagyhatjuk figyelmen kívül mindazt a rengeteg adatot, amelyeket az előző fejezetekben bemutattunk, s amelyek azt tanúsítják, hogy az emberek mágikus anyagként bánnak a vérrel. Ha ugyanis igaz az, hogy a vér szinte kivétel nélkül minden kultúrában életadó varázsszemek, az életerő forrásának, sőt nemegyszer szent folyadéknak számított, akkor birtokolásához és fogyasztásához is különleges hatások képzetének kell kapcsolódnia. Vajon mi történik azzal, aki vért iszik. Talán rögtön elkezdi érteni az állatok nyelvét, vagy prófétai képességekre tesz szert. Pauszaniasz beszámol arról, hogyan nyilatkoztatja ki jóslatait Argoszban minden hónapban egyszer Apollón Deiradiótész papnője, miután embervért ivott, más papnők marhavért használtak. A 13 század vége óta a keresztények azt híresztelték a köztük élő zsidókról, hogy keresztények vérét isszák, amihez rituális gyilkosságon keresztül jutnak hozzá Az efféle vérvád-rágalmak kozul a tridenti Simon története vált a legismertebbé. Georg Rudolph Widmann az 1674-es Faust-népkönyv egyik változatához főzött kommentárjában így színezi ki a történetet „Az Úr 1475-odik évében Nagypéntek szent ünnepén [ ] versperáskor (a Simon nevű kisfiút) elrabolták és Sámuel rabbi házába vitték. Mikoron beköszöntött az este, a rabbi és a zsidók mind szerfölött örvendeztek az ártatlan keresztény vérnek [ ] kifeszítették a fiúcska gyenge karjait, s először levágták azt, ami egykor férfiúvá tehette volna, azután mindenfelől hegyes árakkal döfték át. Mikoron így rengeteg vért gyűjtöttek, fölemelkedtek s dicsérő énekbe kezdtek. [ ] Eközben az ártatlan kis vértanú kilehelte lelkét, s a zsidók vacsorázni siettek az edénybe gyűjtött vérrel, ebbe mártották mind a kovásztalan kenyerüket s azt ették”.10 Almanachok, egy10

Das ärgerliche Leben und schreckliche Ende deß viel-beruch-

138

oldalas nyomtatványok, passiójátékok és vándoranekdoták révén egész Európában elterjedt a meggyilkolt tridenti Simonról szóló rémmese, amely így a zsidók rituális kereszténygyilkolásának legismertebb legendájává vált. Ε vérvád nyomai egészen a 20. századig követhetők (magyar vonatkozásban lásd a tiszaeszlári esetet – a ford, megj.), ami annál is elszomorítóbb, mert a zsidó vallás minimális ismerete is elég ahhoz, hogy valaki belássa, mennyire megalapozatlan vád ez: ugyan miért kellene embervér egy olyan vallásos közösségnek a szertartásaihoz, amelynek az istene szigorúan megtiltotta a vér fogyasztását, és amely egyáltalán nem hisz Krisztusban? De hát soha nem a logika irányította a világot… Hogyha a vér elfogyasztása férfiak szertartásaival kapcsolódik össze, akkor mindig valamiféle erőátvitel utáni vágyat jelenít meg. A vadász iszik az elejtett vad véréből, hogy annak fürgeségéből és erejéből részesüljön – „in luste sines bluotes. do er des vol getranc / do gewan er vil der krefte, er hete manegen gedanc” – mondja Hagenről a Kudrun-eposz, miután megölte a „gabilune” nevű mesebeli lényt. Volt egy ógermán erősítő-ital, ami borból, bikavérből és mézből állt. Hogyha a megölt személy éppen ember, akkor különösen erősít a vére. Hérodotosz a szkítákról, Plinius a szarmatákról, más szerzők a szaracénokról vagy a magyarokról mondják el, hogy szokásuk volt kiszürcsölni megölt ellenségeik vérét, hogy ezáltal birtokába jussanak az illető képességeinek. A hamburgi Der Patriot című hetilap 148. számában, „csütörtökön, 1726. tigten Ertz-Schwarzkünstlers Johannis Fausti … beschrieben von Georg Rudolph Widmann. Nürnberg Μ. DC. LXXIV. RePrint der Ausgabe Tübingen 1880. 126. ο. „ Kudrun, 101. szakasz 139

október 31-én” hírt ad egy északi-sarki utazásról. „Nepzet” szigetén, állítja ebben a rettenthetetlen utazó, Grönlandtól nyugatra, bennszülöttekkel találkozott, akik még olyannyira civilizálatlanok voltak, hogy „egy dán matrózt, aki közéjük merészkedett s aztán nem sietett elég gyorsan vissza társaihoz, rögtön letepertek, megsebesítettek, és nagy élvezettel kiszívták a vérét”.12 A Nibelung-énekben van egy rendkívül drámai rész, amikor a hősök Hagen köré gyűlnek Etzel csarnokába, és ez kigyullad. Hagen akkor a lángoló falak között azt tanácsolja harcosainak szomjuk csillapítására: „swen twinge durstes nôt, der trinke hie daz blout” – aki szomjas, igyon vért, sokkal jobb, mint a bor. A többiek eleinte haboznak, mivel ez „szokatlan”, de aztán a szükségnek engedelmeskedve belekóstolnak a szomjukat enyhítő italba, s valóban úgy találják, hogy jobb, mint a bor, „bezzer danne win”. S a fáradt harcosok még valamit eszrevesznek: „Da von gewan vil krefte ir etesliches líp”13 – némely hős teste új erőre kapott a vér által. Hadd egészítsük ki a képet egy vadnyugati anekdotával, ami Karl Maynak sajnos elkerülte a figyelmét: az irokézek 1649ben égetéssel, forrázással és földarabolással halálra kínoztak egy jezsuita atyát, Jean de Brébeuft, aki kínzás közben egyetlen jajszót sem hallatott, s ezért miután meghalt, az indiánok megitták a vérét, hogy ők is ilyen kitartóvá váljanak. Az ellenségvér-ivás történetének legújabb változata a Harry Potter-sorozat negyedik könyvében található. Harry ellenfele, Lord Voldemort csak úgy juthat újra erőhöz, hogyha legádázabb ellenségének a vérét keveri bele 12

Der Patriot, 148. szám, 1726. okt. 31. In Der Patriot. Drittes Jahr. Neue und verbesserte Ausgabe, mit vollständigem Register. Dritte Auflage. Hamburg, 1747, 396. o. 13

Das Nibelungenlied, 2114-2117.

140

egy varázsitalba. Harryt tehát Voldemort segítője, Féregfark megsebzi, hogy hozzájusson a véréhez.'4 Ki tudja – talán amikor az ember véres bifszteket rendel, akkor még annak az elképzelésnek a halovány emléke lép működésbe benne, hogy a vérrel együtt a megölt lény tulajdonságait és képességeit is magához veszi? A marhapaprikástól vajon erősebbé és kitartóbbá válik az, aki megeszi? Az elmeháborodott Antoine Mauroy-t, aki dührohamaiban a feleségét verte és házakat gyújtott föl, XIV. Lajos kísérletező kedvű udvari orvosához, Jean-Baptiste Denis-hez vitték. 1667. december 19-én Denis egy edénnyi vért vett le betegétől, majd „a kanül másik végét egy borjú lábartériájába” vezette, és „az állat véréből egy egész tálnyit átfolyatott a férfiba”. Az orvos szemében, aki ezt még egyszer megismételte, a transzfúzió sikeresnek tűnt, hiszen a páciens mindezek után „meglepő nyugalmat és nagy lélekjelenlétet” mutatott, aminek oka kétségkívül a megcsapolt állat „frissességében és szelídségében” rejlett. Az állatvérnek tulajdonított látszólagos lelkiállapotjavulás természetesen a szerencsétlen Mauroy ereiben lejátszódó drámai reakcióknak volt köszönhető, melyek során az antitestek éppen kétségbeesetten próbálták elpusztítani az idegen proteineket, és amelyek aztán magas lázat, hirtelen föllobbanó gyulladásokat és végül veseelégtelenséget eredményeztek. Mivel Denis doktor ezt nem sejtette, tovább alkalmazta az előbbi gyógymódot, és egy másik, lázasan izgatott, ugyanakkor apatikus fiatalemberbe bárányvért ömlesztett át, hogy lecsillapítsa lázát és fölrázza az apátiájából. Eközben az előző páciensen megint kitörtek a dührohamok, és kékre-zöldre vert felesége összetett 14

J. K. Rowling: Harry Potter és a tűz serlege, Ford. Tóth Balázs Boldizsár. Budapest, 2000, Animus. 141

kézzel könyörgött a doktornak egy újabb transzfúzióért. A doktor, bár a beteg rossz egészségi állapotát szerfölött aggályosnak találta, végül mégis úgy döntött, megint borjúvért ömleszt át belé. Ám Mauroy annyira reszketett, hogy a transzfúzió nem sikerült. Következő éjjel meghalt. „S ekkor történt a bíróságok történetének egyik legkülönösebb csavarja”: kevéssel azelőtt, hogy a chátelet-i büntetőbíróság elítélte volna az orvost gondatlanságból okozott emberölésért, kiderült, hogy Mauroy asszony is engedett az alkalom csábításának, és otthon arzénnel ízesítette férje levesét, hogy kihasználva a gyanút, ami szükségszerűen az orvosra terelődik majd, megszabaduljon az urától. Ma már Mauroy állapotának átmeneti javulására is lehet magyarázatot találni. Az állatvér-átömlesztésre való reakcióként föllépő magas láz elpusztította a hőérzékeny szifilisz-baktériumokat, amelyek Mauroy agyát roncsolták: „Denis … végrehajtotta a vérátömlesztést; a páciens szervezete reagált; a láz pedig, ami majdnem az életébe került, meggátolta a baktériumok növekedését. Így az őrült néhány hónapra normálissá vált.”15 Nyilvánvaló tehát, hogy mind az orvos, mind a páciens abból indult ki, hogy egy élőlény karaktere ugyanúgy leképeződik a vérében, mint táplálékának jellege a fogain. így tehát ez az éltető folyadék nem más, mint maga az állat vagy az ember valamiféle koncentrált formában. Micsoda lehetőségek rejlenének egy ilyen esszenciában! Jáchym Topol 1995-ös Angyalában a főhős, Jatek rendelkezik egy olyan szubsztanciával, amelynek segítségével el lehet készíteni a földöntúli boldogság szerét: s ez nem más, mint saját vére. Már E. T. A. Hoffmann is mesél 15

Douglas Starr: Blut – Stofffiir Leben und Kommerz. München, 1999, Gerling, 18., 21., 31., 33. o.

142

ilyesmit a Nachtstücken (Éjféli mesék) c. művében: Ignaz Dennernek, a rablóvezémek és a sátán szövetségesének van így féltett kincse, egy sötétvörös folyadék, amelytől a betegek meggyógyulnak, a gyengék megerősödnek és az öregek megifjodnak. Ezt az elixírt kilenchetes vagy kilenc hónapos gyermekekből szerzi, akiket meztelenre vetkőztet, megnyitja a mellkasukat, és a szívük vérét egy edénybe csorgatja. íme, a fekete romantika egyik vadhajtása, vélné az ember, ha a népi babonákban nem találnánk hasonló párhuzamokat. Különösen a kilátástalan esetekben fordultak az emberek végső menedékként a vérhez. Ha valaki magához akart láncolni egy szeretett személyt, aki hallani sem akart őróla, akkor saját véréből vagy a menstruációjából pár csöppet az illető borába kevert; hogyha a szerelmi hűség biztosítása volt a cél, akkor olyan kenyeret vagy zsömlét kellett etetni a célszeméllyel, amelybe az illető a megvágott ujjából csöppentett egy kis vért. A nemkívánatos teherbeesés elkerülése végett Szerbiában volt olyan szokás, hogy az asszony „annyi szem kukoricát, ahány évig terméketlen szeretne maradni, a havi vérébe” áztatott, majd „a magokat megetette a házi kakassal”.16 Impotencia ellen a Dreck-Apotheke azt a receptet ajánlja, hogy a férfiasság „kioltásáért” felelős személynek véreznie kell tettéért: „Végy maszlaglevelet, tedd egy új edénybe, ontsd föl a páciens vizeletével, majd jól előkészített tűzhelyen, lassan főzd meg mindezt, azután pedig ásd el egy kietlen helyen. Rendesen az következik erre, hogy a gonoszoknak, ha a főzés jól sikerült, nagy fájdalmak közepette vért kell hányniuk… addig, amíg a megbűvölt szeJohn Gregory Bourke: Der Unrat in Sitte, Brauch, Glauben und Gewohnheitsrecht der Volker. Leipzig, 1913. Utánnyomás: Frankfurt/M., 1996, 482. o.

143

mélyt megint egészségessé nem teszik”.17 Már hosszú idővel a bírósági gyakorlat kialakulása előtt is vért használtak a rokoni kapcsolatok vagy a gyilkosság megállapításához. A történet szinte mindig úgy alakul, hogy valamilyen jogi ügyet (legyen szó akár örökségről, akár gyilkosságról) avval döntenek el, hogy a felperes és az alperes a véréből pár csöppet az elhunyt vagy az áldozat csontjára csöppent. Hogyha az rátapad a csontra vagy beleivódik, akkor a tényállás (a rokonság fennállása vagy a gyilkosság ténye) bizonyítva van. Sok kultúra hagyományosan akkor is a vérhez fordul, hogyha nem egy kapcsolat kimutatásáról, hanem éppen a létrehozásáról van szó. Leggyakrabban italkeveréket használnak e célra: egy szövetség, egy eskü vagy egy szerződés megerősítéséhez a résztvevő felek karcolást ejtettek magukon, és sorban egy kehelybe csorgatták a vérüket, ezt aztán borral vagy vízzel keverték s végezetül minden jelenlévő ivott belőle. Egy másik módszer szerint közvetlenül a sebből folydogáló vért szívta meg mindenki, s váltak ezáltal egymás vértestvéreivé. Különösen a politikai összeesküvésekben volt az elszántság és hűség biztosítékaként fontos szerepe a vérnek. A legismertebb példa erre a Catilina-féle összeesküvés, amelyben Sallustius beszámolója szerint „humani corporis sanguinem vino permixtum in pateris circumtulisse”,18 vagyis borral kevert embervért 17

Heylsame Dreck-Apotheke, Wie nemlich mit Koth und Urin Fast alle / ja auch die schwerste / giffstigte Kranckheiten, und bezauberte Schäden vom Haupt biß zun Füssen, inn- und äusserlich, glücklich curiret worden; Von Kristian Frantz Paulini. Nochmals bewährt, nun zum vierdten mahl um ein merckliches verbessert Franckfurt am Mayn, In Verlag von Friederich Daniel Knoch. 1734. Utánnyomás: München, 1969, 158. o. 18 C. Sallustius Crispus: De Catilinae coniuratione, 22, 1.

144

adtak körbe áldozati kelyhekben. Nyilvánvalóan a természetes vérségi kapcsolódás által létrejövő összetartozásból (mint amilyen a testvérek között lenni szokott) indultak ki, s ebből vitték át a vér szerinti kapcsolódást idegenekre is, hogy ők is úgy tartsanak össze, mint a közeli rokonok szoktak; sőt a vértestvéreket, kötelékük önkéntes és mágikus jellegéből fakadóan, szorosabb kapcsolat fűzi össze, mint a természetes testvéreket. Míg az ember a fivérét vagy nővérét megtagadhatja, elfeledkezhet róla vagy megvetheti, a vérszövetség egész életén át fölbonthatatlanul kötelezi. Mindez messzemenő következményekkel jár: jó és rossz időkben egyaránt összeköti őket a vér; legyen szó akár kölcsönről, akár lánykérésről, párbajban való szekundálásról, kezességről vagy vérbosszúról – a vérrokonnak vállalnia kell. Vannak olyan kultúrák, amelyekben a vérszövetség fontos szerepet játszott: ilyenek voltak a germánoké, a rómaiaké, az araboké vagy az amerikai őslakosoké. Mindannyiukról elmondható azonban, hogy a tényleges szokásokról kevés biztosat tudunk, az irodalmi és mitológiai utalások száma viszont annál nagyobb. Az Eufrátesz és a Tigris folyók között, írja egyik nagy mesélőnk, ezek a nagy horderejű szavak hangzottak el: „A vér megmarad mindhalálig, és a barátságot, melyet ez a vér pecsételt meg, csak a halál bonthatja föl. Malek sejk, nyújtsd ide a karod!”19 Ε szavak Karl May Durch die Wüste (A sivatagon keresztül-kasul) című regényében Mohammed Emin, a haddedihn vezér ajkáról hangzottak el, aki nemcsak Malek sejknek, hanem Kara Ben Nemsinek a karját is megvágja. A három férfi vére egy pohár vízbe hullik, amiből ezután mindhárman isznak. A szövetség megköt19

Karl May: A sivatagon keresztül-kasul. II. kötet. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomda Rt., 67. o.

145

tetett „Most a rafik-om (vértestvérem) vagy és én a te rafikod vagyok A barátságunk orok, ha Allah elválasztja is az utainkat” Mohammed Emin vezér és Malek sejk ezáltal egy indiánnal is fél-vértestvérségbe keveredett, az elbeszélő ugyanis az említett szertartást egykor régen, egy másik földrészen már végigcsinálta egyszer, amikor éppen greenhorn (Amerikába frissen érkezett idegen) státusától szabadult meg Klekih-petra, német-indián mestere sírjánál egy bátor apacs fiatalember ugyanis fölajánlotta a vérszövetséget annak, akit a világon mindenkinél jobban a szívébe zárt. „Vérem legyen a te véred és a te véred legyen az én vérem”. Én iszom a tiédet és te iszod az enyémet” így határoz Winnetou Barátja, Old Shatterhand pedig egészen magánkívul van oromében „Tehát vértestvériség, valódi, igazi vértestvériség, amelyről oly gyakran olvastam!” Természetesen maga Karl May az, aki olvasott róla és most közkinccsé teszi olvasmányai gyümölcsét. „Fölálltunk a koporsó két oldalán és Intsu tsuna (Winnetou apja) foltűrte fiának karját, hogy a késsel megkarcolja. A kis, jelentéktelen metszésből néhány vércsöpp serkedt ki, melyet a főnök az egyik vizes csészébe eresztett. Aztán ugyanazt az eljárást követte velem is, melynél néhány csepp a másik csészébe hullott Winnetou a csészét az én véremmel, és én az övével kézbe fogtuk, aztán Intsu tsuna mondá: A lélek a vérben él. Ε két fiatal harcos vére költözzék egymásba, hogy egyetlenegy lelket képezzenek. Amit aztán Old Shatterhand gondol, az legyen Winnetou gondolata is, és amit Winnetou akar, az legyen Old Shatterhand akarata is. Igyatok!„ Ez a leírás rafinált módon a rézbőrű faj emberségességét és egyenrangúságát bizonyítja, hiszen az apacs főnök az Ószövetséget idézi Karl May egyébként a szertartás leírása után a félreértések elkerülése végett sietve tesz még 146

némi szerzői kiegészítést: „Hogy esetleges félreértéseknek elejét vegyem, itt egy megjegyzést kell tennem. Nálunk is megesik, hogy kalandos hajlamú emberek hasonló módon, vagy különös, babonán alapuló szertartásokkal vértestvériséget kötnek. Az ilyen testvériségnek egészen rendkívüli, titokzatos hatásokat tulajdonítanak, többi között azt is, hogy mind a két testvérnek ugyanabban a pillanatban kell meghalnia. […] Ez természetesen képtelenség. Ilyen babonaságról éppenséggel nem volt szó annál, ami köztem és Winnetou közt történt. A vér élvezésének sem én, sem az apacsok nem tulajdonítottak semmi hatást, hanem csupán szimbolikus, tehát jelképes jelentősége volt.” Ezt a szakaszt sok olvasó, aki szívesen hitt a vérszövetség „titokzatos hatásában”, bizonyára túl józannak találta. May egyébként elegánsan egy pszichológiai magyarázattal folytatja érvelését, ami a vérszövetségből fakadó kapcsolatot a lelki kapcsolattal szövi össze: „Megértettük egymást, anélkül, hogy érzelmeinket, gondolatainkat és elhatározásainkat közölnünk kellett volna egymással. Csak egymásra kellett néznünk, hogy jól tudjuk, mit akarunk kölcsönösen […] és soha, de soha nem volt ellentét köztünk. De ez nem a megivott vér hatása volt, hanem egész természetes következménye benső, kölcsönös vonzalmunknak, és annak, hogy az egyik szeretettel behatolt és beleélte magát a másiknak nézeteibe és egyéni sajátságaiba.”20 Nem lehet tudni, hogy egy olyan protofasisztának, mint Artúr Dinter, a Sünde wider das Blut című 1918-as regény szerzőjének kamaszos játékszertartások, a pszeudogermán kultúrörökség vagy félig megemésztett Winnetou-emlékek jártak-e a fejében, amikor regényében a kis Hermann „vér20

Karl May: Winnetou. Ford. Szekrényi Lajos. Budapest, 1904, 388., 394-396. o. 147

szövetséget” köt „egy fiúval, aki ugyanolyan szőke volt, mint ő”: „A fiúk, ruhaujjukat fölgyűrve, lemeztelenítették az alsókarjukat, s szemrebbenés nélkül mindketten kis sebet vágtak a bicskájukkal magukon. Az előbuggyanó vérből a bicska pengéjével pár csöppet az egyik sebből a másikba vittek át, ahol az összekeveredett a másik vérével.”21 A véresen komoly férfibarátság és a vérrel való megpecsételés közti kapcsolat különösen jól látszik azokban a szertartásokban, amelyekben egy férfiakból álló szervezet tagjai – legyen szó akár maffiáról, diákegyletről, szektákról vagy titkos társaságokról – vér alkalmazásával kötelezik el magukat valamilyen nemes cél vagy lény szolgálata és vérszövetségeseik mellett. Feltételezem, hogy a pertuivás ma is szokásos mozdulatsora, amellyel a felek poharaikat keresztezik, majd köszöntik és megcsókolják egymást, szintén a vérszövetség-kötés egyik módjának maradványa lehet, amikor is vérrel kevert bort ittak egy kehelyből és örökre elkötelezték magukat egymás mellett. Bármennyire hétköznapinak érezzük is már ezt az üzemi kirándulásokon és mikulásünnepségeken előforduló rituálét, úgy tűnik, hogy eredete titkos férfitársaságok szertartásaiban gyökerezik. A szabadkőműveseknél a „testvér” megszólítás, a kézfogás, sőt egyes páholyokban a vérrel való megpecsételés is a beavatási szertartások közé tartozik. A felvétel előtt álló tag az újjászületés aktusán keresztül „misztikus vérségi kapcsolatba kerül a többi újjászületettel (unió mystica)”, s tagjává válik az egész világot átszövő közösségnek: „Az ember, ha a testvériség tagjává válik, nemcsak azokhoz a személyekhez csatlakozik, akik jelen vannak és részt vesznek a felvételében, hanem a szervezet21

Artúr Dinter: Die Sünde wider das Blut. Ein Zeitroman. Leipzig, 1918, Wolfverlag, 321.0.

148

hez tartozó testvérek összességéhez; a testvériség túlnyúlik mindenen és magába foglal mindent, ami él és ami van.”22 Ha az ember a vérszövetség ilyen átfogó értelmezésénél még egy lépéssel tovább megy, hamarosan a fekete mágia területén találja magát. Az ördöggel való szövetség megpecsételéséhez is szükség van ama bizonyos folyadékra, amelyben az élet és a lélek lakozik. A legismertebb ilyen szövetség az, amelyet a Sátán és Faust kötöttek egymással, de távolról sem ez az egyetlen: „… az ördög számára nem jelent újdonságot, hogy… Faustus doktortól saját vérével írt kötelezvényt kér; mert az ördög állandóan keresztény vérre szomjazik.” Az 1674-ből származó Faust-népköny nemcsak ezt véli tudni, hanem még azt is, hogy boszorkányok, ügyvédek, szerzetesek, sőt még pápák is szoktak saját vérükkel szignált szerződést kötni a pokol fejedelmével. És könnyű választ adni arra, hogy a Lópatás miért vágyik oly szerfelett a vörös nedűre: „Ugyan mi csodálnivaló van azon, hogy a nyomorúságos ördög az emberek, s különösen esküdt ellenségei, a keresztények vérére oly igen szomjazik, hiszen állandóan úgy ólálkodik körülöttük, mint éles szemű hiúz és alattomos medve? Lám a vad medve, ha elhagyatott helyen magányos emberrel találkozik, ráront, leteperi a földre és kiszívja a vérét […] ily nagyon szomjazza az ördög is az emberi nem, Krisztus testének tagjai vérét és akarja a maga birtokába kaparintani.”23 Mivel a sátán, akit magát vér nél-

22

Eugen Lennhoff – Oskar Posner: Internationales FreimaurerLexikon. Wien-München, 1980 (az 1932-es bécsi kiadás utánnyomása). 1634-es cikk 23 Das ärgerliche Leben und schreckliche Ende deß viel-beriichtigten Ertz-Schwarzkünstlers Johannis Fausti… beschrieben von Georg Rudolph Widmann. Nürnberg M. DC. LXXIV. Reprint der Ausgabe Tubingen 1880, 124., 125. o.

149

küli lényként képzelünk el, szerződő partnerének vértintájával pars pro toto alapon az emberi leiekből és életerőből is részt kap, e szerződés mindkét félre nézve kötelező érvényű: a sátán is kötelezi magát, hogy bizonyos ideig (általában 24 évig) szolgálni fogja az illetőt a földön, majd a kiszabott határidő leteltével övé lesz az ember lelke. Az ördöggel kötött szerződésről való beszéd eredendően persze a keresztény hagyomány körébe tartozik (s hogy a keresztény ördög milyen idegenül érezheti magát más körökben, az szépen látszik a Faust II-ből, ahol Mephisto az antik, morálsemleges pogányok között szinte fölöslegessé is válik). Ágoston, Albertus Magnus és Aquinói Tamás óta a vérszövetség központi részt foglal el azokban a vallomásokban, amelyeket az újabb és újabb eretnek- és boszorkányperekben a delikvensekből egyre borzalmasabb kínzási módszerekkel kicsikartak. A 13. és 16. század között a kereszténység tanítása nemcsak a szent, hanem a gonosz dolgok tana is. XXII. János Super illius specula című bullájában mindenben a mágia és a sátán működését látta, és püspököket, polgárokat és parasztokat egyaránt perbe fogtak emiatt. Végzetes körforgás alakult ki: minél több bába és más hasonló „boszorkány” vallott a kínvallatás során a sátánnal való kapcsolatáról úgy, ahogy az inkvizítor szuggesztív kérdései irányították, annál nagyobbra nőtt az anyag, amelyből további történetek, híresztelések, variációk és persze újabb perek indulhattak ki. Ebben a babonákkal, alkimisztikus, jóslatokkal és spekulatív elméletekkel terhes atmoszférában született meg Doktor Faustus mondája. A legrégebbi változat „az 1587-es évben a frankfurti őszi könyvvásárra Johannes Spies által kiadott Faustkönyvnyomat, szerzője nincs megnevezve; mely közszájon forgó vagy írott formában terjedő vándorlegendák, anekdoták és népi történetek gyűjteménye”. Ezek közé tar150

tozik az ördöggel kötött, vérrel aláírt szerződés motívuma is, amely egyébként már a 9. században, Szent Teophil legendájában felbukkan. A História Von D. Johann Fausten dem weitbeschreyten Zauberer unnd Schwarzkünstler változatában a nagyravágyó tudós még egy utolsó esélyt kap a megtérésre: „Amint a két fél imigyen megállapodott / D. Faustus vett egy hegyes kést / fölvágván balkezének egyik erét / s úgy mondják / akkor azon a kezén egy véres írás jelent meg / Ο Homo fuge / id est / vagyis Ember, menekülj el ettől és élj igazul.” Ám a megigazuláshoz már túl késő van, „D. Faustus egy tégelybe csorgatta a vérét / forró szén fölé állítja / és írni kezd…” egy mintegy harmincsoros, a legveretesebb kancelláriai nyelven fogalmazott, szabályszerű munkaszerződést, amely kölcsönösen rögzíti a felek jogait és kötelezettségeit, mégpedig Faust részéről „saját vérével”. Tizenhét év alatt azonban a szerződés annyira megfakul, hogy egy bölcs embernek majdnem sikerül letérítenie Faustot az ördögi útról. Ám a sátán résen van; Faust észre tér és „leül, és vérével újra írja” a szerződést, amellyel eladja a lelkét.24 Goethe az első, aki – miután a Faust-téma, a könyvön, Marlowe-n, vándorszínész- és bábelőadásokon, Lessingen és Klingeren keresztül már széles körben elterjedt – az ördöggel kötött szövetségből fogadást csinál, s ezzel esélyt ad a nyughatatlan tudósnak, aki a legjobban a tunyaságtól és az ágyban heverészéstől irtózik. Bár e fogadás lényegesen több szabadságot biztosít neki, mint elődeinek, akik az ördög rabszolgáivá váltak, ám az állandó tagadás szel24

Historia Von D. Johann Fausten /dem weibeschreyten Zauberer vnnd Schwarzkünstler… Frankfurt Μ. D. LXXXVII. Kritikai kiadás. Szerk. Stephan Füssel és Hans Joachim Kreutzer. Stuttgart, 1988, 22., 103. o.

151

lerne által megkívánt bürokratikus kereteknek ő is engedelmeskedik: „MEFISZTÓ: – Életre vagy halálra: szükséges volna pár sorod. FAUST: Mi az, pedáns, írás is kellenek? […] Mi kell neked, gonosz lidérc? Bőr, pergamen, márvány vagy érc? Vésőt, íróvesszőt, tollat ragadjak? Választhatsz, ládd, kedved szerint. MEFISZTÓ: Ugyan, mi értelmük megint e túlontúl heves szavaknak? Jó lesz akármily kis levél. Tintád pedig legyen egyetlen cseppnyi vér. FAUST: Ha néked örömet igér, engedek tréfás óhajodnak. MEFISZTÓ: A vér egészen furcsa nedv.”25 Megadom magam: a vér (vagy Lichtenberg szavaival élve „a hölgyek kedvéért”: „az élet burgundija”)26 bizony távolról sem közönséges folyadék. Ezt már akkor is észrevesszük, hogyha megpróbáljuk egy törülközőből, szőnyegből vagy blúzból eltávolítani a vérfoltokat („Lara Croft”, vagyis Angelina Jolie színésznő az első esküvőjén a saját vérével írta ruhájára a férje nevét). Hogyha a foltok ráadásul bűvös eredetűek, megtörténhet, hogy soha nem lehet megszabadulni tőlük: eltűnnek, aztán amikor az ember azt hiszi, hogy sikerült kitisztítania őket, újra megjelennek. Ez az eltüntethetetlen fajta szerepel a Kékszakáll- és a Grimm-féle Ficseri-madár mesében, számtalan rémtör25

J. W. Goethe: Faust. Ford. Jékely Zoltán. Budapest, 1986, Európa, 74. o. 26 Georg Christoph Lichtenberg: Sudelbücher. „E” füzet, 335. ο. 152

ténetben, illetve Oscar Wilde A canterville-i kísértetében, ahol is a meggyilkolt Lady Eleanore de Canterville vére 1575 óta megjelenik a könyvtár padlóján, és még az Amerikából hozott „Pinkerton's Champion Stain Remover and Paragon Detergent” sem segít: a vérfolt minden reggel újra és újra megjelenik a padlón. Egy idő múlva aztán még a színét is váltogatni kezdi, mint egy kaméleon, egészen a smaragzöldig. De ez már egy másik történet. Ez már csak így van: a vér egészen különleges folyadék – eredetiben ugyan ritkán számít ízletesnek, de másolatai mindig azok. Egy jó kis Bloody Mary keveréséhez vodka, citromlé, fűszersó, worcesterszósz, bors, tabasco, paradicsomlé és jég szükségeltetik. („Sajnos – írja koktélszakértő barátunk, Torsten – vannak, akik barbár módon az italba rakják bele a jeget. Pedig annak a rázópohárban kell maradnia!”) A „Véreb” nevű koktélhoz gint, vermutot, eperjoghurtot, epert és jeget kell összekeverni, s a Bloodhound Gang nevű, 1993-ban Philadelphiában alapított együttes Use your fingers című CD-jére egy „You're Pretty When I'm Drunk” című dalt is fölvett. Scotch, cherry brandy, édes vermut, narancslé és jégtörmelék felhasználásával készül a „Blood & Sand”, olyan ital, amit tudomásom szerint sem Rita Hayworth, sem Anthony Quinn nem ivott az azonos című, Rouben Mamoulian rendezte matador-filmben. Hogyha egy „Bull Shot”-nak szeretnénk még egy lökést adni, akkor a 10 cl erőlevest, ami az 5 cl vodkát kísérné, fele arányban paradicsomlével kell helyettesíteni, és így „Bloody Bull”-t kapunk. A legizgalmasabb nevű koktél azonban minden bizonnyal a „Bloody Brain”, vagyis a Véres agy. Nemzetközi bárnyelven így szól a receptje: „Beöntjük az őszibaracklikőrt, majd csurgatva óvatosan rárétegezzük a Baileys krémlikőrt, s végül magasról hozzáöntünk néhány fröccsentés grenadint.” 153

VII. „De hiszen Ön vérzik!…” — Interjú egy vámpírral

„A vér kultúrtörténetéről” írandó könyvéhez végzett kutatásai során az írónő, Gudrun Schury interjút készített az angol Victor D.-vel, aki azt állítja magáról, hogy vámpír. G. S.: Mr. D., mit reggelizett ma? V. D.: Nem szoktam reggelizni. És maga? G. S.: Angol reggelit; gyorsan, de kiadósan. De a kérdésem tulajdonképpen arra irányult, hogy valakitől, aki azt állítja magáról, hogy vámpír, azt várná az ember, hogy véres dolgokat egyen. V. D.: Nézze, ha hátborzongató részletekre vágyik, akkor keressen egy horrorregényt. És mit ért azon, hogy „azt állítja magáról”? Én sem kérdezek magától olyasmit, hogy szürcsöl-e evés közben. G. S.: Oké. Kezdjük máshonnan. Olvasóink szívesen megtudnák, hogy hogyan él manapság valaki Londonban, akinek nincs állandó állása… V. D. (félbeszakítja): Már megbocsásson, de ezek kétszáz évvel korábbi kategóriák! G. S.: Arra gondoltam, mit csinál egyáltalán egész nap? 154

V. D.: Sétálok a városban, figyelek, cigarettázom, alszom a moziban. G. S.: A moziban? V. D.: Igen. A sötétben szépen látszik az emberek aurája. G. S.: Ilyenkor ki is szívja a vérüket? V. D.: Édes istenem, nincsenek értelmesebb kérdései a céduláján? G. S.: De. Anne Rice azt írja… V. D.: (halkan, megvetően felnyög) G. S.: Azt írja, semmihez nem hasonlítható az az érzés, hogyha valakiből egy vérszívó iszik, olyasmi, mint a szerelmi gyönyör. V. D.: Mrs. Rice nem próbálta. G. S.: Hát igen. Van Önnek családja, Mr. D.? V. D.: Nincs. G. S.: Nem úgy van valahogy, hogy az önök… öö… társasága az egész világot behálózza? V. D.: Ha ezt akarja hallani. G. S.: Nos tehát, ahogy a telefonban is mondtam, a vérről írok könyvet. Ennélfogva elsősorban olyasmi érdekel, ami a vérrel kapcsolatos: Ön honnan szerzi, milyennek találja az ízét, milyen gyakran iszik vért, mi történik az áldozatokkal? V. D.: Nekünk nincsenek áldozataink; ezeket hitelezőknek hívjuk. G. S.: Aha. Ahol hitelezők vannak, ott bank is szokott lenni, befektetők és kölcsönadók. Önök mit adnak? V. D.: Mondjuk halhatatlanságot? G. S.: De ha mindenki, akit megharapnak, maga is halhatatlanná válik, akkor elvileg a matematikai törvények értelmében élő emberek helyett lassan vámpírok fogják benépesíteni a földet? V. D.: Így igaz. 155

G. S.: Én ennek semmi nyomát nem látom! V. D.: Nem is láthatja. G. S.: Aha. Miért nem? V. D.: Maga egy olyan néphez tartozik, amelynek ez nem adatott meg. G. S.: Tehát angolnak kell lenni ahhoz, hogy észrevegyük ezt a folyamatot? V. D.: A határok nem politikai és nem is földrajzi értelemben értendők. G. S.: Hanem mentálisan vagy belsőleg? V. D.: Ez adomány. Van, aki rendelkezik azzal az adománnyal, hogy látja az aurát, más meg nem. G. S.: Egy német író azt írja Drakuláról: „Mivel nem hal meg soha, kénytelen a mindenkori történelmi helyzet csúcspontjára kerülni. Drakula szemei előtt a 20. század küszöbén a vérszívók kozmopolita egységének a megvalósulása lebeg. Az erdélyi vámpír a világot uraló Angliából kiindulva azt reméli, hogy harapásról harapásra a föld egész népességét az élőhalottak nemzetközi egységévé változtatja. Ki ne gondolna ennek kapcsán Karl Marxra?”1 V. D.: Én szívesen gondolok Karl Marxra. A HighgateCemetery szerintem London legszebb része. Persze nem napközben, amikor minden tele van fényképezkedő japánokkal. G. S.: De térjünk vissza: tehát mégis minden Drakulával kezdődött! V. D.: Szó sincs róla! Már a görög mitológia is ismeri a lamiákat és az empuszákat, azokat a női lényeket, akik kiszívják a fiatal fiúk vérét, vagy a strigákat, a démoni ma1

Κ. Η. Kramberg. In Süddeutsche Zeitung. Idézve: Dieter Sturm – Klaus Völker (szerk.): Von denen Vampiren oder Menschensaugern. Dichtungen und Dokumente. München, 1968, 580. o. 156

dárembereket, akik éjszakánként gyermekek vérével táplálkoznak. Az ind védák, a kínai, örmény, finn, izlandi források mind tudnak szomjas élőhalottakról. Egyébként már a régi Görögországban is fokhagymát akasztottak a gyerekek nyakába. G. S.: És Önnek mi a véleménye ezekről a védelmi módszerekről? V. D.: Hát, ha az ember nem akar csókolózni, akkor nincs semmi bajom a fokhagymával. G. S.: Térjünk vissza Drakulára: kétségkívül ő a leghíresebb vámpír. V. D.: Nagyszerű fickó, a diplomácia és a karóbahúzás nagymestere. G. S.: Ezért hívják Drakulának? V. D.: Nem, nem; igaz, hogy a „drakul” szó jelentése ördög, démon, de alapvetően a „draco” (sárkány)-rendből származik, amelybe Vlad apja is fölvételt nyert – a család férfitagjai attól fogva a Sárkány-rend tagjainak számítottak; az apa Vlad Draculnak nevezte magát, a fiát pedig Vlad Draculeának, vagy kis Sárkánynak. A karóbahúzó másik nevén Vlad Tepes. Hódító Mehmed mintegy 20 000 törököt, bolgárt, németet, magyart és bojárt látott karóba húzva, amikor Vlad vezér ellen indult. G. S.: Őszintén szólva én azt hittem, ezek a dolgok Romániában játszódtak… V. D.: De hiszen ez a 15. század! Akkoriban a Havasalföld volt Vlad területe, vagyis a Kárpátok és a Duna közti terület. Ez valóban a mai politikai Románia területén fekszik, egyébként közvetlenül amellett a terület mellett, amely „az erdők mögött” van, vagyis Transzszilvánia (Erdély) mellett. G. S.: Nagy örökség ez egy ország számára, és bizony több negatív, mint pozitív tartalmú újsághírt is jelent. 157

V. D.: Románia, Románia… Ott van nekik Vlad, a nagyúr, akinek csak Erdélyben több mint 800 vára van, aztán jön a kommunista uralom és betiltja Stokert; és ahelyett, hogy a mi hímevünkből próbálnának meg valamit profitálni, Ceauçescu inkább en gros szívja az egész nép vérét. G. S.: így igaz. Nyugaton a „vörös vámpír” néven is emlegették. S ha az információim helyesek, Románia most turisztikai célokra megint fölfedezte az élőhalottakat. V. D.: Utolsó látogatásomkor a „Transylvanian Society of Dracula” híradásából megtudtam, hogy Sighisoara, vagyis Segesvár közelében egyfajta vámpír-disneylandet akarnak építeni. 100 fontba fogadok, hogy „Draculand” lesz a neve. Ez a környék tehát innentől fogva szintén halott a számomra. Amit igazán sajnálok. G. S.: Ahogy az amerikaiak A dzsungel könyvét már csak a Walt Disney-filmből ismerik, ugyanez fog történni Drakula történetével is. V. D.: Nem feltétlenül. Abraham Stoker egész ügyesen kutatott. Amikor regénye 1897-ben megjelent, reprezentálta mindazt a tudást, amivel akkoriban rendelkezni lehetett, beleértve a modern kommunikációs eszközök lenyűgöző repertoárját is. Az pedig zseniális írói fogás, hogy a vámpír és a vámpírölő történetét összekapcsolja. G. S.: Azt hiszem, a legtöbben csak a filmekből ismerik Dracula grófot, például Lugosi Béla megszemélyesítésében. 1931-ben ő játszotta a szerepét Tod Browning (a Freaks rendezőjének) Drakulájában; aztán Christopher Lee hat filmben is, majd Klaus Kinski és Gary Oldman. V. D.: Ezek mind csak utánérzései a legnagyobb filmnek ebben a témában. G. S.: A Nosferatura gondol? V. D.: Persze, (németül:) Eine Symphonie des Grauens

158

(A horror szimfóniája). Friedrich Wilhelm Murnau és Max Schreck. G. S.: Pontosan. 1921-22. – Bámulva nézem Murnau tájait, a gróf ruháit, a kastély díszleteit; a film egész kiállítását, a világítást, a vágást, a montázstechnikát. Ott van az a jelenet az első vacsoránál, amikor a csontvázas óra ütni kezd… s aztán Harker borotválkozás közben megvágja magát –. V. D. (szinte izgatottan): Nem, nem! Ez Stokernél van. Murnaunál a fiatalember, akinek egyébként itt a neve is más, Hutternek hívják, evés közben néz arra a bizonyos órára, ami éppen ütni kezd, közben kenyeret vág, és mivel az órára figyel, megvágja az ujját. Orlok gróf meglátja a sebet. – Egy rövid pillanatig nem tudjuk, mi fog most történni, meg fog-e történni. Aztán Orlok megszólal. – Megjelenik a felirat: „De hiszen Ön vérzik… A drága vér!” A drága vér! Érti? A drága vér hiába folyik el, és a gróf hagyja. Visszafogja a kínzó szomjúságát, későbbre halasztja, várja, előre ízlelgeti a beteljesülést. „De hiszen Ön vérzik! A drága vér!” G. S.: Hogy a Nosferatu stílusteremtő mű volt, azt nemcsak Werner Herzog újrafeldolgozása bizonyítja, hanem a legfrissebb mű ebben a témában, A vámpír árnyéka, amelyben Willem Dafoe volt Max Schreck, ezúttal egy igazi vámpír szerepében és John Malkovich F. W. Murnau. De térjünk csak vissza a kedvenc témámhoz: mi lehet a magyarázata annak, hogy az emberek más két lábon járó lényeknek vérszívást tulajdonítanak? Itt vannak ugye a vérfarkas-legendák, a húsevő holtak vagy a hullazabálók történetei, akik, mint a hiénák, kijárnak a temetőbe és holttesteket falnak föl. V. D.: Mit ért azon, hogy „holttesteket falnak föl”? Mi-

159

ért tartja ezt olyan undorítónak? Minden sertésszelet egy holttestből van, a bifsztek nem más, mint véres, nyers döghús, és a májpástétom is egy halott testrészeiből készült, csak az állatoknál nem így szokás nevezni ezeket. Az állatoknál bélszínnek, karajnak, marhafelsálnak hívják, az embernél meg holttestnek. Én tisztelem az olyan alakokat, mint Penthesilea, E. T. A. Hoffmann Aureliája vagy a frappáns becenevű Kannibál-Hannibál. G. S.: Mégis, mit gondol: úgy keletkeztek ezek a legendák, hogy az állatoknál látott viselkedést egyszerűen átvitték emberekre is? A vámpírok emberkülsejű állatok? V. D.: Alapvetően ártalmatlan dolog az egész. Amilyen sokfélék az élőlények és a táplálkozási szerveik, olyan sokfélék azok a nyersanyagok is, amivel táplálkoznak: Planktonok… hámpikkelyek… levéltetvek… pókok… hernyók… legyek… G. S.: Fű… fa… gabonamagvak… saláta … eper… makk … eukaliptuszlevél… V. D.: Kagylók… patkányok… teknősbékatojások… kígyók… G. S.: Lehullott gyümölcs… bambusz… papaya… tápióka… V. D.: Tápióka? Hm… Tintahal… madárfióka… antilopok… fókák… döghús… G. S.: Hulladék… V. D.: Néhány állat meg azt eszi, ami az erekben folyik. – A „vérszívó” szóról egyébként a legtöbb embernek először a rokonok és ügyvédek jutnak az eszébe… G. S.: Nem: a szúnyogok! V. D: És böglyök, kullancsok, poloskák, bolhák, tetvek, piócák meg ingóinak… G. S.: Ingóinak? V. D.: Halszerű víz alatti vérszívók. 160

G. S.: Igen, de a legfontosabbak mégis a denevérek. V. D.: Édes istenem, a legtöbbjük csak gyümölcsöt, rovarokat, virágport vagy nektárt eszik. Csak a legnagyobbak táplálkoznak egerekkel vagy halakkal. G. S.: Vagy vérrel! V. D.: Néhány hártyásorrú denevér úgy vadászik más denevérekre, hogy rákapaszkodik a hátukra, olykor meg is harapja zsákmányát. Ez vezette a megfigyelőket arra a téves feltételezésre, hogy beleharap a bőrükbe és a vérüket szívja. G. S.: De azért vannak olyan denevérek, amelyek igenis szívnak vért, igaz? V. D.: Igen, a Desmodontidae családhoz tartozók, ezen belül is a Desmodus rotundus, amit németül „közönséges vámpírnak” hívnak; ez Dél-Amerikában őshonos fajta és … öh… tudjuk róla, hogy ő az egyetlen, „vérkölcsönzéssel” is foglalkozó vérszívó állat; altruista módon visszaöklendezi a kiszívott vért és éhes társainak is ad belőle. A Desmodus, amelynek egyébként csak mintegy 16-18 cm a szárnyai fesztávolsága és csak 20 foga van, leszáll egy állat mellé, és, igencsak vicces módon, négykézláb odamászik hozzá. Keres rajta egy jó vérellátottságú helyet, belemélyeszti a borotvaéles fogacskáit, kiváj belőle egy darabka bőrt, azt kiköpi, aztán hosszú nyelvét szívószálszerűén összepödöríti, véralvadásgátló anyagot köp a sebbe és szívni kezdi a vért. G. S.: Amíg a szerencsétlen állat holtan össze nem rogyik. V. D.: Hülyeség. Egy félórányi szívásból származó 1018 gramm vér fedezi a vámpír egész napi táplálékigényét és még véletlenül sem okozza a véradó halálát – annyi, mint egy kis érvágás. Talán egy kicsit megkergül az állat, de az a maximum. Ha az Orinoco mocsaraiban a moszki161

tók rászállnak valakire, akkor azok milliárdszámra szívják a vérét. Minden egyes nőstény kiszív egy pici csöppet. Hárommillió moszkitó csípése megöl egy tehenet, méghozzá pokoli kínok között. Ehhez képest egyetlen kicsi harapás a nyakba – tiszta élvezet. G. S.: Álljunk meg itt egy pillanatra. A vámpírokkal kapcsolatban az egyik legismertebb tény az, hogy beleharapnak a nyaki ütőérbe és vért szívnak belőle, s ettől az áldozat maga is vámpírrá válik. Továbbá azt is mondják róluk, hogy lélektelen élőhalottak, akik örök bolyongásra vannak ítélve, szülőföldjük földjével telt koporsóban alszanak, és visszariadnak a folyóvíztől, az ezüsttől, a fokhagymától, szenteltvíztől, vadrózsától, a kereszt jelétől és a napfénytől; tudják változtatni az alakjukat, nincs árnyékuk és nincs tükörképük. Csak úgy lehet megsemmisíteni – vagy talán megváltani – őket, ha valaki egy kihegyezett karóval átdöfi a szívüket, lefejezi és elégeti őket. V. D.: Tudja, mire emlékeztet mindez? Mintha Roman Polanski Vámpírok bálja című filmjét foglalta volna össze. G. S.: Ami szerintem nagyszerű szatíra is, és minden komikuma mellett kicsit hátborzongató; zseniálisak például a kocsikázások, a behavazott tájak, a homokos fiatal vámpír, a táncoló vámpírok a tükrös bálteremben, az a harapás a bibliába és a befejezés, amely kiengedi a világba a gonoszt… V. D.: (hallgat) G. S.: Maga mindezt nem találta szórakoztatónak? V. D. (megvonja a vállát. Aztán): Akar még kérdezni valamit? G. S.: Igen, valami nagyon fontosat. Ahogy így belegondolok, a vérszívás mítosza kapcsán mindig férfiak jutnak az eszembe. Vannak Önnek nővérei? V. D.: Látja, ebben különbözik a férfitársaitól, mert azok 162

a „vamp” szót az olyan férfifaló nőre alkalmazzák, aki a nemi aktus során megszerzi magának a férfi értékes folyadékát és rabszolgájává teszi a férfit. ízléstelen. Ez mind beteges fantáziálás. Csak egy olyan könyv van, amelyben méltó tisztelettel írnak a női vámpírról: ez Joseph Sheridan LeFanu Carmillája. Egy romantikus leszbikus szerelem regénye – „A szerelem áldozatokra vágyik. És nincs áldozat vér nélkül.”2 G. S.: A Süddeutsche Zeitunghza lehetett nemrégiben olvasni, hogy Marya Del várd énekesnő jelent meg először „vamp”-ként a színpadon, amikor 1901-ben a „Tizenegy hóhér” című kabaréban föllépett, talpig feketében, halottsápadtan, merev tartással. A látványról mindenkinek önkéntelenül is a „bűn, vámpírmódra emésztő rettegés és halál” jutott az eszébe, írja Hans Carossa.3 Vajon a vamp nem más, mint a férfiak projekciója? V. D.: Természetesen. Ahogy a németek azt gondolják az angolokról, hogy azok öt órakor mindig a kandallójuk előtt teáznak, és ahogy az angolok azt gondolják a németekről, hogy a szívük mélyén titokban mind nácik, úgy gondolják a gátlásos férfiak is a női vámpírokról, hogy biztosan bőrcsizmában, fűzőben járják nimfomániásán az utcákat. G. S.: Az ilyen elképzelések azonban mindenfelé ott kísértenek. A frankfurti pályaudvaron vettem ezt a képregényt a Vampirella-sorozatból. Nézze csak meg: micsoda vad pillantás, buja hajzat, vörösre lakkozott karmok, hegyes szemfogak, szexi tanga, némi melltartó-maradék a hatalmas mellcsodákon, no és persze a kötelező fekete lakkcsizma. Sírhalmok, keresztek, kihegyezett karók, láncfű2 3

Sheridan LeFanu: Camilla. Idézve: uo. 364. o. Süddeutsche Zeitung, 14. – 2001. 4. 16. 163

részek, denevérek, akik megtámadják az embereket mint Hitchcock madarai, egy fürdőkádnyi vér, amit a megbilincselt áldozatok ütőeréből folyattak ki. A legviccesebb szerintem az a koktél, amit a vámpírmaffiánál tálalnak föl: az üvegpoharakban emberi szívek vannak, és hajlítható műanyag szívószállal lehet szürcsölgetni belőle. V. D. (átlapozza a füzetet): Engedje meg, hogy durván fejezzem ki magam: ez semmi másra nem jó, mint hogy kamaszfiúk maszturbáljanak rajta. – Tényleg szomorú, hogy a valóság, a művészet és a szemét között ennyire nem működik a különbségtétel. Egyébként engem szórakoztat, hogy mi minden történik ebben a műfajban. Nemrégiben láttam Madridban a Mircea Eliade műve nyomán készült La senorita Cristina című operát. G. S.: A vallástörténészről van szó? V. D.: Igen, írt regényeket is, például éppen ezt, amelynek Domnişoara Christina a címe és egy vámpírnőről szól, aki a megváltását keresi. G. S.: Több vámpíropera is van, a legismertebbek például Marschner és Pfitzner művei. Megnézte Bram Stoker Draculáját is? V. D.: Ahogy említettem, tulajdonképpen gyűjtöm az ilyen élményeket. Coppola filmje a jobbak közé tartozik. Nagyon tetszettek a kosztümök, Mina vörös ruhája, melyet akkor visel, miután Dracula belépett az életébe; kitűnő és elegáns az is, ahogy „A vérkeresztség megtörtént” mondat elhangzik. Persze túl sok vér folyik; mégis, mit képzelnek az emberek? Hogyha mondjuk salátával táplálkoznék, attól még nem kellene zöld özönvíznek áradnia körülöttem! Mi értelme van annak a rengeteg vörösre színeződő víznek? A legjobban a film szimbolikája dühített: a szexjelenetek közben mikroszkóp-felvételeket vágnak be a vérsejtekről. Ennek elég kézenfekvő az üzenete: a vám164

pirizmus az AIDS nemi úton való terjedésének a szimbóluma. Nem ezt érdemelnénk. G. S.: Van egy másik metafora-lánc is, legalábbis Bram Stokernél: a vérátömlesztés. A félig már haldokló Lucy életét a férfiak vérének átömlesztése menti meg. Ez jól illik állapotához: a vámpír harapása által fölébresztett és a viktorianizmusnak hadat üzenő, promiszkuitásra irányuló vágyainak. V. D.: Az interpretátornak jogában áll, hogy a vámpírral kapcsolatban a szexualitásra való fölszabadulást lássa. G. S.: Ezt diplomatikusan mondta. A „vérátömlesztés” szó nekünk, mai embereknek teljes mértékben a betegséghez és a nemegyszer anyagi vonatkozással is terhelt kórházi kezelés képéhez kapcsolódik. Maga mit gondol arról, hogy a véradományok gyűjtése valamiféle modern vámpirizmusnak felel meg? V. D.: Ezt olyan emberek találták ki, akik a „vámpírizmust” kizsákmányolásnak tartják. Ez valószínűleg sok véradományt gyűjtő szervezetre ráillik. Ami a valóságot illeti: ott inkább valamiféle szimbiózisra gondoljon. Mindkét félnek haszna van belőle. G. S.: Az jut az eszembe, nem is tudom, miért, hogy nap mint nap vannak emberek, akik akaratlanul is vérvételen esnek keresztül – mint az Önök esetében. V. D.: Már mondtam: mindkét félnek haszna van belőle. G. S.: Én pl. a német büntetőtörvénykönyv 81. §-ára gondolok, amely szerint vérminták orvos által történő levétele vizsgálati célokra az érintett beleegyezése nélkül is engedélyezett, hogyha ez a páciens egészségét nem veszélyezteti. V. D.: Tulajdonképpen hová akar kilyukadni? G. S.: Szerettem volna józanabb hangnemre váltani a vér-témával kapcsolatban. V. D.: Én mindig józan vagyok. 165

G. S.: Nem érez semmiféle mámort vérivás után? V. D. (hallgat) G. S.: Be kell vallanom, az én elképzeléseimet ezekkel a dolgokkal kapcsolatban nagymértékben meghatározta Anne Rice. Az ő filmjében, az Interjú a vámpírral címűben van ilyen hangulat: sóvárgás a vér után s egyben rezignáció is. V. D.: Igen? G. S.: Igen. „Soha nem láttam addig igazán az eleven, lüktető emberi lényt, nem tudtam, mi is az élet, amíg vörös sugárban nem ömlött végig az ajkamon, a kezemen!” V. D.: ízléstelen és közhelyes könyv. Ez az L-mánia! G. S.: Hogyhogy? Mire gondol? V. D.: A főszereplőkre: az egyik Louis, a másik Lestat de Lioncourt, akik a Pointe du Lac ültetvényen laknak Louisianában, a temetőt is St. Louisnak hívják. És ezek az eszmefuttatások a magányról, a bűnről és az erkölcsről! A keleti testvéreik iránt meg tele vannak előítéletekkel: az erdélyi élőhalottak számukra mocskos vérű, „visszataszító szörnyek”. A legnevetségesebb az Artaud-parafrázis a „Theatre des Vampires”-ből. G. S.: Igen, de emlékezzen vissza, hogyan írja le azt, amikor „a sötét szenvedély” hatalmába keríti Louist és neki el kell pusztítani azt, amit szeret – már ha tudja még egyáltalán, mi a szerelem. V. D.: Azok az igazságok, amelyeket ez az amerikai nő el akar adni nekünk, olyan egyszerűek, mint egy zokni kötésmintája. Ezenkívül semmit nem ért a regényíráshoz. Az interjúkészítő fiatalemberről hosszú oldalakra elfeledkezik, és a társa úgy beszél, mintha egy olyan memoárból tartana felolvasást, amelyet valami fantom-író mondott neki tollba. G. S.: Tudom, mire gondol a zoknival. Egy ilyen mondatot én is kiírtam magamnak, hogy megkérdezzem Ön166

tői: „Amikor ilyen messzire megyünk, hogy szeretni merjük egymást, te és én, az nem más, mint a Gonosz megkoronázása!” V. D.: „A Gonosz megkoronázása!” Te jó ég! Ezek az amerikaiak nem tudnak szörnyűbb rémképet elképzelni a maguk nyárspolgári, kispolgári, heteroszexuális családmodellje számára, minthogy két hímnemű kárhozott lélek egymás szerelmére van kárhoztatva! G. S.: Ezt később még részletesebben is kifejti, amikor Louis így szól: „Szerelmet és jóságot kerestem a múlandó, az eleven halálban. Reménytelen próbálkozás volt elejétől fogva, hiszen az ember nem érheti el a szerelmet és a jóságot, ha azt teszi, amit gonosznak ismer.” V. D.: Ez egyenesen valamelyik görcsös amerikai vallási közösség szószékéről származik. G. S.: Igen, igen, ez egy rendkívül vallásos könyv. Louis valamiféle bukott angyalnak látja magát, amikor azt mondja: „New Orleans utcáit kerestem fel Kaszásként és emberi élettel táplálkoztam… halhatatlan vagyok és kárhozott, akár az angyal, akit az Úr a pokolra taszított.”4 Lestat ellenben kezdettől fogva korántsem bukott angyal, hanem démon: érzéketlen, borzalmas, sóvár, erkölcstelen. Kisgyermekek vérét is kiszívja! V. D: Lestat inkább egomán, arrogáns, nárcisztikus, szószátyár, tapintatlan és otromba. És ami a legrosszabb: buta. – Tom Cruise a maga testi-lelki valójában. G. S.: Ó, szerintem ő olyan édes! V. D.: Édes?!!… – Van egy olasz ismerősöm, aki ilyenkor azt szokta mondani: „questi tedeschi…” Az egész stáb azon mulatott, hogy amikor Lestat-t játszotta, vörösessző4

Anne Rice: Gespräch mit dem Vampir. Frankfurt/M.-Berlin, 1989., 79., 216., 269., 284., 135. o.

167

ke parókában, akkor pont úgy nézett ki, mint Nicole Kidman egy végigdorbézolt éjszaka után. Akkor még együtt voltak. G. S.: Bocsánat. Látom, az egész nem a maga ízlése szerint való. Talán igaza is van, hogy ez a véleménye Anne Rice-ról, legalábbis ami az Anne Rice-kultusz tényleg idióta kinövéseit illeti. New Orleansból, Rice szülő- és lakóhelyéről olyan prospektusokat hoztak a barátaim, amelyek „Vámpír-körutakat” reklámoznak ilyen szöveggel: „Fedezze fel, hogyan járkálnak közöttünk a nyugtalan élőhalottak … Szívja be a tragikus történelmű város levegőjét… Tekintse meg az éjjeli lényekkel kapcsolatos nevezetességeket és látnivalókat, látogasson el a híres Vámpír-Tavernába.” V. D.: Ami amerikai, az szerintem egyenlő azzal, hogy ostoba, faragatlan, primitív, korlátolt, provinciális. G. S.: Lehet, de a tudományos kutatásban többnyire élen járnak. Idefelé a repülőn elolvastam ezt a jelentéktelen tudományos füzetkét a vérről. Arról ír, hogy egy amerikai biokémikus véleménye szerint a vámpírizmus egy orvosilag megmagyarázandó betegség. V. D.: Megint valamiféle elmélet veszettségről, lépfenéről vagy ilyesmiről? Most éppen milyen betegség van soron? G. S.: Porphyria, vagyis egy genetikai eredetű vörösvérsejt-hiány. A leírás szerint: „A porphyrin felhalmozódása a vérben fényérzékenységhez vezet, ami bizonyos bőrelváltozásokat okoz. […] Ilyenkor az egészen gyenge napfény is roncsoló hatású. A bőr károsodása olyan súlyos is lehet, hogy bekövetkezhet az orr vagy az ujjak elsorvadása. Különösen gyakran fordul elő az ajkak és az íny elhalása, s ez olyan hatást kelt, mintha a fogak megnagyobbodtak volna. […] A porphyriás állapot súlyosbodását okoz168

hatja egy vérben található fehérje károsodása. Ε vérösszetevőt károsíthatja számos drog és más szerves anyag, pl. dialkil-diszulfid is, ami nagy mennyiségben található a fokhagymában.”5 Ez igazán mesés magyarázat: A porphyiriás betegnek kevés a hemoglobinja; hogy ennek a hiányát kiegyenlítse, a szervezet szomjazni kezd a vérre. A dialkildiszulfid károsítja az egyik fontos vérösszetevőt, tehát óvakodni kell a fokhagymától. A napfény hatására a betegnek elsorvad az ajka és az ínye, és olyan lesz, mint egy hosszú fogú halálfej, tehát a jövőben kerülni fogja a napot. Minden megvan hát: vámpírfogak, vérszívás, fokhagyma, éjszakai bolyongás. Mit szól hozzá? V. D.: „Csodálat és rettenet között, szemem száraz marad.”6 G. S.: Ez mi? V. D.: Lord Byron, egyik csodálom, akit én is csodálok. G. S.: Tényleg, emlékszem, a Töredék utolsó mondata, igaz? Ez az a morbid prózai darab, ami egy görög temetőben játszódik. V. D.: Nem, egy Efezus melletti sírkertben. A titokzatos Augustus Darvellnek az a sorsa, hogy a hónap kilencedik napján pontban délben meghaljon, mégpedig ott, ahol egyszer már volt. Byron itt a melankólia, a halálvágy és visszatérés közti összefüggésre utal. Romok, földbe süllyedt sírkövek, ciprusok, egy kígyó a gólya csőrében, ezek mind jelzések. 5

Gisla Gniech: Blut ist ein ganz besonderer Saft. Universität Bremen, 1989, 9. o. 6 Az utolsó mondat Byron Fragment c. művéből. Idézve: Dieter Sturm- Klaus Volker (szerk.): Von denen Vampiren oder Menschensaugern. Dichtungen und Dokumente. München, 1968, 45. o.

169

G. S.: Nagyon szuggesztív. Fekete, angol romantika. V. D.: A Shelleyékkel való barátsága során alakult ki. G. S.: Ez is egyfajta vámpírmítosz, amely szembeállítható a Dracula-féle mítosszal. V. D.: Több közös vonásuk van, mint az az első pillantásra látszik. Alapjában véve a gróf is csak egyetlen dolgot keres: a megváltást. G. S.: Bizonyos értelemben, bocsásson meg a szóért, a vámpír tulajdonképpen Antikrisztus: amikor Jézus meghal, a vérét adja az emberek megváltásáért, a vámpír pedig elveszi az emberek vérét, hogy ő maga éljen, és ezzel az ő romlásukat okozza. V. D.: De a halhatatlanság nem üres szó. G. S.: Szép dolog a halhatatlanság, de csak azért, hogy az ember vámpírként bolyongjon a világban? Mi olyan vonzó egy ilyen létben? V. D.: A tehetetlenségnek, az erkölcsnek, a halálnak a legyőzése. G. S.: Az erkölcsé is? Az erkölcs már rég meghaladott fogalom. Mostanában már mindenkinek mindent szabad. V. D.: Ó, nem. Nem szabad mindenkinek mindent. Annyit nem, mint nekem. G. S.: Miért, Önnek mit szabad? V. D.: Ez olyan, mint az óvodások hencegése. Olyan dimenziókról van szó, ahová Ön nem tud behatolni. G. S.: Magyarázza már el nekem. Legalább egy kulcsszót mondjon. V. D.: Nincsenek kulcsszavaim az Ön és az olvasói számára. Ez egy német kiadó, ahol a könyve meg fog jelenni? G. S.: Igen. V. D.: Jó. Akkor annyit mondok: „Preß deinen Mund 170

an meinen Mund / Der Menschen Odem ist göttlich! Ich trinke deine Seele aus / Die Toten sind unersättlich.”7 G. S.: Ó, hát Ön németül is tud? V. D.: Csak pár szót. Ez Heinrich Heine volt. Nagyon szép. G. S.: Igen, nagyon szép. V. D.: „Lásd, a sírgödör kidobta testem, / hogy fussak az eltűnt kincs után, / hogy az elveszett férfit szeressem, / s szíve vérét mind kiszívja szám.”8 G. S.: De ez már nem Heine, hanem Goethe, a Die Braut von Korinth (A korinthusi menyasszony), egy „vámpíri vers”, ahogy Goethe maga is nevezte. V. D.: Bizony. Azt hiszem, jólesne egy kis friss levegő. G. S.: Hogyne, természetesen. Akkor hát, Mr. D., hadd köszönjem meg Önnek a beszélgetést. V. D.: Elkísér még egy darabon?

7

»Szorítsd ajkamra ajkadat, / lehében isten az ember! / Cseppig kiiszom lelkedet, / aki holt, az telhetetlen.” Ford. Somlyó György. In Heine: Versek és prózai művek I. Budapest, 1960, Európa Könyvkiadó, 195. o. 8 Johann Wolfgang Goethe- A korinthusi menyasszony. Ford. Kálnoky László. In Goethe: Versek. Budapest, 1963, Európa, 220. o. 171

VIII. Matador

Van a japán nyelvben egy nagyon ritka, spanyol eredetű jövevényszó. Nagisa Oshima Érzékek birodalma címmel készített filmet és az 1976-os Berlini Filmfesztiválon pornográfia gyanúja miatt rögtön le is foglalták, ezt a szót használja: Ai no corrida, a szerelem bikaviadala. A filmhez, amely egy eksztázissal, fojtogatással és csonkítással végződő, megszállott szerelmi szenvedély története, egy újsághír adta az indíttatást: a rendőrség elfogott egy gésát, aki Tokió utcáin bolyongott, zsebében szeretője levágott péniszével. A bikaviadalt mindig csak egyvalaki éli túl. Többnyire a kétlábú. Az ő kedvéért hagyja el Carmen Don Jósét és megy dacosan a halálba: a toreróért. A torreádor testesíti meg a szépséget, büszkeséget, merészséget, erotikát és a halált. Dona Maria Pia da Cruz keble csak kétszer kezd el igazán heves hullámzásba: először, amikor a bikát „a virtus, a vér és az áhítat semmihez nem fogható” hangulatában megölik az arénában, s másodszor, amikor egyedül marad a kis torerówal, Felixszel: „– Maria! – kiáltottam. Ő pedig hatalmasan felujjongott: – Holé! Hehó! Ahé! […] És viharosabban, mint az ibér véres játék közben, magasan hullámzott 172

forró dédelgetéseim között a fejedelmi kebel.”1 Így, ilyen töredékesen végződik az Egy szélhámos vallomásai. Hogyha a torreádor nem öli meg a bikát az arénában, ahogy az 2001. június l-jén José Tomasszal a Feria de San Isidrón történt, 24 000 néző megvetését zúdítja magára, rendőri védelem mellett kell elhagynia csúfosan a helyszínt, és még nagy összegű pénzbüntetésre is számíthat. A torreádor, akárcsak Don Juan, vérbeli spanyol, tetőtől talpig. „A spanyolok – mondja a spanyol filmrendező, Pedro Almodóvar – nagyobb becsben tartják a bikaviadalt, mint a vallást, és ha rajtuk állt volna, biztosan nem az Opus Dei alapítóját avatják szentté, hanem egy matadort.” Almodóvar 1986-ban forgatta bikaviadalos filmjét: „A Matador természetesen nem a bikaviadalról szól, csak a corrida, illetve a két ember közti intim kapcsolat szertartásosságát állítottam párhuzamba egymással, hogy kidolgozzam a film főtémáját, a halállal összefonódó szexuális vágyat.” A két főszereplő úgy talál egymásra, mint a bika és a torreádor – a férfi véresen szereti a szexet, a nő pedig attól élvez el, hogyha leszúrja a férfiakat. A nőiesség és a férfiasság egyaránt eltűnik a halálos gyönyör, a nemi izgalmat kiváltó halál mögött. Ebben a játékban nem szégyen a bikának lenni, magyarázza el nekünk a nő, aki behatol a szeretői testébe „és a hajtűjével megöli őket, s mindeközben hangsúlyozotta a torreádort utánozza.” A vörös Almodóvar kedvenc színei közé tartozik, „a szenvedély, a vér, a tűz színe”.2 1

Thomas Mann: Egy szélhámos vallomásai. Ford. Lányi Viktor. Bukarest, 1973, Kriterion, 365. o. 2 Pedro Almodóvar. Filmen am Rande des Nervenzusammenbruchs. Gespräche mit Frederic Strauss. Frankfurt/M., 1998, Verlag der Autoren, 77., 78., 109. o.

173

A szerelem színe mindenfelé a véré, és ennek az asszociációnak nyilvánvaló az eredete: a szerelem a szívben lakik, vagyis a szerelem szimbóluma a szív, egy orvosilag megragadható szerv, a testi vérkeringés központja- vagyis a vér színéhez kapcsolódik: a szív vörös, a szerelem is az. A vér köti össze azt a két területet, ami körül az egész világ forog: szerelem és halál, szex és vér. A vér, az a vörös folyadék, amely ténylegesen, közvetlen anyagiságában összefügg a születéssel és a halállal, így válhatott a nemi egyesülés jelképévé. Vér folyik a szűzhártya átszakításakor, a születésnél, és a vér folyása megáll a halálban, amit megelőlegezve az orgazmus pillanatában egyfajta „kis halálként” lehet átélni. A „testi egyesülés” során, ahogy a körülírások egyike nevezi, felgyorsul a vér áramlása, élénkül a szervek vérellátása, azok forróbbá és pirosabbá válnak. Ez történik az előjáték, a vágyakozás során is, amikor a hidegvérű emberből forróvérű, a vérszegényből vérbő válik. Thomas Mann József-regényében a „hattyúi szűz”, Mutem-enet álmában szabadul föl és éli át öntudatlan vágyait, erotikus vágyódását: azt álmodja (Freud óta nem veszélytelen foglalatosság!), hogy éppen egy gránátalmát (e par excellence szexuális szimbólumot) vág föl, s az éles kis kés megcsúszik és a kezébe vág. „Bőséges vérzés volt, rubinpiros, mint a gránátalma nedve, s ő szégyennel és fájdalommal nézte patakzását. Igen, roppantul szégyellte vérét, akármilyen szép rubinpiros volt, nyilván azért is, mert nyomban és elkerülhetetlenül bemocskolta liliomfehér ruháját, de különben is, és a bemocskolástól eltekintve is, kelleténél jobban szégyellte magát és igyekezett a vérzést mindenképp elrejteni és elleplezni a teremben lévők elől”. De nem is csak szégyen az, amit Mut-em-enet érez, hanem valami különös elfogódottság is: „Mert leírhatatlanul saj174

nálta a folytonosan csurgó s patakzó vért; kár, jaj de kár volt érte, s mély, kimondhatatlan lelkének siralma, nem magáért és kellemetlenségéért, hanem a drága vérért, ami így elfolyt belőle”. József pedig, aki miatt olyan kimondhatatlan siralmat érzett lelke az elfolyt vér fölött, „már ott volt közelében, s ő közelségét erősen érezte. Az pedig azért közeledett hozzá, hogy vérzését elállítsa”. Ajkához emeli a sebet, a nőnek pedig „az elragadtatástól vére megállt, s a vérzés el volt állítva”. Mut ért az álmok nyelvén: „felnyílt a szeme”, „az életvessző ütése érte”. A heréit Potifár felesége álmában élte át szexualitását. Mindenféle megelőző és ellenintézkedés dacára egyre jobban sóvárog a szép József után, mint egy „kóbor kutya… sóvárgó koldus… epekedő szerelmes … megvetett lotyó”. Mivel lassan nevetségessé válik József „húsa és vére” iránti mérhetetlen vágyódásában, s mivel a szolgák között már olyan szóbeszéd járja, hogy „az úrnő nagyon oda van az ispánért”, végül „hölgy vendégséget” rendez, hogy megmutassa a vendégeinek, milyen is az, hogyha az embert egy ilyen isteni fiúért emészti mérhetetlen szenvedély. „Álomszerűén és álompéldára” rendezi úgy, hogy a szép József pont akkor szolgálja föl a barátnők számára a bort, miközben azok a világ legélesebbre köszörült késecskéivel az aranyalmáikat hámozzák, „és a hölgyek, ahányan voltak, mind rettenetesen megvágták az ujjúkat, […] úgyhogy a kezecskéket az aranyalmákkal egészen ellepte és összemaszatolta a vörös nedv”. Az egész „vörös közjátéknak” egyetlen célja van csak: megmutatni a hölgyeknek, hogy Mut-em-enet szerelme a „mennyei”, „édes”, „isteni kölyök” iránt véresen komoly. így kiáltja oda barátnőinek, mit jelent számára az isteni pohárnok: „Ő az én nyomorúságom és halálom, az ő szeme és szája sebzett meg halálosan, úgyhogy nővéreim, piros véremet elontom érette keservemben, és 175

meghalok, ha ő el nem csitítja. Mert ti csak ujjatokba vágtatok láttára, nekem azonban szépsége iránt érzett szerelmem szívemet hasította meg, úgyhogy el kell vesznem.”3 A piros vér csitítása, ahogy álmában József is tette a kézen ejtett sebbel, Mut számára a nemi vágy kielégítésének metaforája. Nagyapám, bár persze rendezett családi életet élt, a kanapé fölött egy olyan jellegzetes áruházi olajfestményt tartott, amely egy félmeztelen, izzó szemű cigánylányt ábrázolt. Mi tetszhetett neki rajta? A „forróvérűség”. A hidegvért, ha az ember jó benyomást akar tenni egy férfira, csak akkor érdemes megőrizni, hogyha ki akarjuk kaparni neki a (forró) gesztenyét. De ha föl akarjuk izgatni, 37°C fölé kell mennünk. Ugyan ki ölelne magához szívesen egy sápadt, jéghideg teremtést? Nem, az érzékek felforralásához forrongó vérre van szükség. A hidegvérűség azt jelenti, hogy a fej uralkodik, a forróvérűség székhelye lejjebb van. És mit érez az, akinek az ereiben tombol és zúg a vörös folyam? „Azt mesélik, vannak olyan nemes fajtájú lovak, amelyek, hogyha nagyon fölhevülnek vagy túlhajszolták őket, ösztönösen fölszakítják fogukkal valamelyik erüket, hogy lélegzethez jussanak. így érzek gyakran én is, szeretném én is megnyitni valamelyik eremet, hogy az örök szabadságot elérjem.”4 Erósz és Thanatosz itt találkozik össze egy olyan állat ideájában, amelynek nemes forróvérűsége a szerelmi őrjöngés metaforájává válik. így sokkal könnyebben lehet azokról a testnedvekről is beszélni, amelyek a szerelem során áradnak. Az ondó kilövelléséről vagy 3

Thomas Mann: József és testvérei. Ford. Sárközy György. Budapest, 1975, Európa, 391-^438. o. 4 Johann Wolfgang Goethe: Werther szerelme és halála. Ford. Szabó Lőrinc. Budapest, 1986, Szépirodalmi Könyvkiadó. 176

a női nedv tocsogásáról nem igazán romantikus dolog írni. A vér sokkal jobb, hiszen tetszés szerint bármelyik testnedvre asszociálni lehet róla s egyben a szenvedély szuperszimbóluma is. „Jó éjszakát! Ó, te drága angyal, ó, te vagy az, vagy nem te vagy? Nyisd meg hát bölcs tested ereit, hogy a forró, habos vér ezernyi gazdag szökőkútból áradjon; hadd lássalak így s hadd igyák az ezer vérforrásból, míg meg nem részegülök tőle és halálodat ujjongó őrjöngéssel nem gyászolom, hogy aztán újra visszasírjam beléd a véredet, saját véremet pedig könnyekbe öntsem, míg a szíved megint emelkedni nem kezd s te bízni kezdesz bennem, hiszen az én részem lüktet benned is. – Ó, ha isméméi, megriadnál attól, hogy szeress, hiszen nem tudsz megragadni, mivel nem ismersz. – Olyan végtelenül Sokat tudok, hogy szétfeszíti a szívemet elmondásának vágya, de a beszéd lassú mártírhalál – s ha csak egyetlen éjszakán át karjaimban feküdnél, kiköltenéd szerelmemet forró melleiden s tudnál te is mindent, amit én […] Mindezt édes, kavargó révületben írom, a holdfény-éj és a tavasz nem féltek attól, hogy szemem láttára hajtsák végre a szerelem édes, szent aktusát, s hogy ennyi élvezet élménye nehogy a semmibe tűnjön, szerelmük sóhajait visszhangozni az én keblembe küldték, majd átölelve egymást aranyszínű, édes keserű, kéjes kígyóvá változtak, amely eleven, szorító, vonagló testével rámfonódott […] túl sok az, amit átélek, fölszakítom az ereimet és neked akarom adni, de neked kellett volna megtenned ezt velem és kiszívni belőlem. Ne nyisd meg az ereidet, Günterrödchen, hadd szakítsa föl inkább az én harapásom. Ó, arab paripa vagyok én, s ha itt lennél te is és látnád velem együtt ezt az égi nászt, akkor hamarosan a holdfényes éj és a tavasz visszhangozná azt, amit én az előbb belőlük visszhangoztam. – […] Ég áldjon, és adjon neked bátorságot csak azt 177

siratni, hogy nem vagy itt hús-vér valódban velem, csak gondolatban, mert a kettő ugyanaz, ahogy az Istent is csak az úrvacsorában élvezhetjük, s a szónak hússá kell válnia, a szerelem szavának is. Clemens Brentano.”5 Mégsem vált hússá, csak papír maradt, amit Brentano Karoline von Gunterrodénak írt Hogyha Karoline már ismerhette volna Oscar Kokoschkát, talán a Morder, Hoffnung der Frauen (Gyilkos, az asszonyok reménysége) nőalakjának szavaival válaszolt volna „Nem akarlak élni hagyni, Te vámpír, aki véremet szívod, elgyöngítesz, jaj neked, megöllek Téged – megkötözöl – megragadlak én – és Te engem tartasz – menj innen, vérző alak, szerelmed rám fonódik – mintha vasláncokkal – fojtana – hagyj – segítség. Elvesztettem a kulcsot, ami fogvatartott Téged „6 A szerelem mint a legerősebb szenvedély és a vér mint ennek extrém kifejeződése mintha csak egymásnak lennének teremtve (Fedenco Garcia Lorca Vérnásza is ezt mutatja be) Az egyik a másikhoz kapcsolódik, s mindkettőt nagymértékben domesztikálja az illem és az erkölcs Kitörésekkel nem számol Pedig mi van akkor, ha a szenvedély kilép a keretek közül, és nem elégszik meg a rózsás erek diszkrét lüktetésével”? „Azt akarom, sebezz meg annyira, hogy vérezzek1” A Konkursbuch „Blut” egyik beszámolójában így vall egy nő a női szeretője iránti szexuális vágyairól Az egy kicsi, éles penge segítségével vágásokat ejt rajta, ami mindkettejük számára „intenzív intimitást és 5

Clemens Brentano an Karolme von Gunterrode, Marburg, 1802 májusának vége fele In Frankfurter Brentano Ausgabe 29 kotet Stuttgart, 1988, Reclam, 444-446 ο 6 Oskar Kokoschka Morder, Hoffnung der Frauen In Einakter und kleine Dramen des Expressionismus Stuttgart, 1987, Reclam, 52 ο

178

spirituális kapcsolat” élményét jelenti A „blood sport”, vagyis véres sport más válfajait is gyakorolják, mint pl „scarification (ékszerrel ejtett sebek), kanülökkel, dréncsövekkel, tűkkel folytatott játékok, egyes testrészek osszevarrása, köpölyözés és érvágás” Az 1994-es New York-i „Nemzetközi Szado/Mazo konferencián” az illető hölgy „Play Piercing” tanfolyamon tanulja, hogy „a kanülök eltávolítása hogyan végezhető több fájdalommal és több vérrel.” 7 Az ember az égvilágon mindenre kitalált neveket, így a szexualitás olyan játékaira is, amelyeket sokáig egyszerűen a „perverzitás” kategóriába sorolt be Ezeknek korábban mindenféle beszélő neveket adtak, mint pl hipererotizmus, koprotália, triofizmus, retifizmus, pollúcionizmus vagy szatinázis A vér-fetisizmust haematophihának nevezték, az erotikus vérszomjat pedig, vagyis az olyan nemi vágyat, amely azt igényli, hogy vér folyjon és gazdát változtasson, hematodipsziának A fetisizmus esetében Magnus Hirschfeld definíciója szennt „nem a személy az, ami izgatóan hat és amire a vágy irányul, hanem a személynek csak egy része [ ] A fetisiszta [ ] elakad valamelyik 'részletben A mellékes válik számára lényeggé Egy bizonyos tulajdonság annyira lebilincselően hat rá, hogy minden más tulajdonsággal szemben vakká válik „8 Egyes fetisisztáknak könnyű megszerezniük az áhított hajfürtöt, használt bugyit vagy körömcipőt, míg a vérfetisisztának 7

Β. Sangumana Blutiges Wochenende In Konkursbuch 33 „Blut“ Szerk Regina Nosslerés Petra Flocke Tubingen, 1997, Konkursbuchverlag Gehrke, 23 , 25 ο 8 Magnus Hirschfeld Sexualität und Kriminalität Ueberblick über Verbrechen geschlechtlichen Ursprungs Wien-BerhnLeipzig-New York, 1924, 88 ο

179

a bőr alá kell hatolnia. Az erotikus partner pedig vagy egyetért ezzel – vagy nem partner, és nem kérdezi senki a véleményét. Az ártatlan és a bűnözői hematodipszia között összemosódnak a határok. Mindkettőnek közös vonása, hogy a szexuális kielégülés csak akkor következik be, hogyha kicsordul a vér. Ez a vérontás legtöbbször helyettesíti is a közösülést. Egy vérmániás gyilkos meg is fogalmazta: „Soha eszembe sem jutott, hogy megérintsem vagy akár csak megnézzem a nők nemi szerveit. Teljesen elég volt, hogy elvágom a nyakukat és kiszívom a vérüket. Mai napig sem tudom, hogy néz ki egy női test.”9 Az 1883-ban született Peter Kürten a „düsseldorfi vámpír” néven került az újságok címlapjára. Kilenc gyilkosság és hét gyilkossági kísérlet miatt, amelyeket 1929-ben Düsseldorfban és környékén elkövetett, 1931. július l-jén guillotine-nal kivégezték. Tettei orvosi kivizsgálása során azt nyilatkozta: „Hallom a vérzés hangját… A legtöbb esetben a vér a lényeg, a puszta fojtogatás nem elég ahhoz, hogy magömlésem legyen. […] Egyszer ki kell próbálniuk, milyen az, ha levágják egy liba fejét, és halkan csordogál belőle a vér.” A vádlott megerősítette gyilkosságai szexuális természetét, amikor elmondta, hogy olyankor szúrta le az áldozatait, hogyha rájött a „nemi izgalom”: mihelyt eltalált egy fontos artériát és a vér kilövellt belőle, Kürten a sebre szorította a száját és ivott a szakaszosan kilövellő vérből. Csak így tudta elérni a kívánt orgazmust.”10 A szépen csengő Sexualkatastrophen (Szexuális katasztrófák) címmel néhány pszichiáter, orvos és jogász, mielőtt 9

Dieter Sturm- Klaus Volker (szerk.): Von denen Vampiren oder Menschensaugern. Dichtungen und Dokumente. München, 1968, Hanser, 530. o. 10 Uo.

180

a fasizmus megvonta tőlük a publikálás lehetőségét, számos olyan esetet összegyűjtött, mint Peter Kürtené. Csodálatra méltó módon megpróbálták a kor orvosi és pszichológiai ismeretei felhasználásával leírni a „szexuális kényszer” kísértetét, felrázni a szakértőket és a bírókat, és hadat üzenni az „álszent képmutatásnak”, a „megismerés elszánt ellenségének”.” Az ebben részletesen feltárt és magyarázott szexuális bűntények egyike G. katona esete, aki élt a lehetőséggel, és beszámolt saját történetéről. Elmondja, hogy 1924. február 2-án hogyan vált komollyá egy ártalmatlannak induló hancúrozás közte és egy prostituált között, hogyan fojtogatta a nőt, majd miután az eszméletét vesztette, hogyan próbálta megerőszakolni, aztán erekciós zavarai miatt „leírhatatlan dühbe gurult”, átszúrta a testet, összeharapdálta, s végül a vértócsában heverő holttesten, ahogy fogalmazott, „nemi kielégüléshez juttatta önmagát”. Bár a tett elítélése felől semmi kétséget nem hagy, a tanulmányírónak mégis sikerül G. betegségét „szexuális gátlással”, „genitálhipochondriával” és „neuropathikus” impotenciával magyarázni.12 Régebbi időkben a véres szexuális bűntettekkel kapcsolatban nem volt szokás az ilyen magyarázó-megértő hozzáállás. Az ilyen bűntettek elkövetői szörnyetegnek, gonosztól megszállottnak, a pokol szörnyszülötteinek számítottak. Ez sajnos elterelte a figyelmet az ilyesfajta szexuális bűntények lehetséges okairól. Csak az utóbbi időkben pró11

Richard J. Evans: Rituale der Vergeltung. Die Todesstrafe in der deutschen Geschichte 1532-1987. Berlin, 2001, Kindler,

718.0. 12

Sexualkatastrophen. Bilder aus dem modernen Geschlechtsund Eheleben von Magnus Hirschfeld e. a. Szerk. Ludwig Levy-Lenz. Leipzig, 1926, A. H. Payne, 88., 94. ο.

181

bálja a tudomány szociológiai és pszichopatológiai szempontból közelíteni meg az efféle történelmi szörnyalakokat. Philippe Reliquet Lovagok, halál és ördög című monográfiáját az író a világ egyik legvérengzőbb bűnözőjének szenteli. Gilles de Rais 1404-ben született, 1429-ben Jeanne d'Arc kíséretében Orleansban bukkant föl, dokumentált gyilkos-pályafutása 1432-ben kezdődött, nyolc évvel később pedig kivégezték. „Nevezett Gilles de Rais néha azzal dicsekedett, hogy nagyobb élvezetet szerez neki, ha kisfiúkat és kislányokat gyilkolhat, elvágja a nyakukat, vagy megöleti őket és végignézi a vergődésüket és a haldoklásukat, levágja a fejüket és földarabolja a végtagjaikat, nézve, hogyan ömlik belőlük a vér, mintha fajtalankodna velük” – állította egyik társa a periratokban. Az akkoriban mélyen megvetett szodómia (homoszexualitas) és pederasztia alkották azoknak a kicsapongásoknak a lényegét, amelyekbe Rais néhány cimborájával és szolgával egyre jobban belemerült, s amelyekben egyre nagyobb szerepet kapott a szexuális vérengzés. Rais beismerő vallomásában (amit idejekorán megtett, hogy a kínvallatást elkerülje) elmondja, hogy „sok gyermeket megölt vagy megöletett, […] s férfimagját a legbűnösebb módon a gyermekek halála előtt vagy után, vagy haldoklásuk közben a hasukra ontotta; […] s mikor a gyermekek meghaltak, csókolgatni kezdte őket, a legszebb fejeket és végtagokat körbemutogatta, majd a legborzalmasabb módon fölnyittatta testüket és élvezettel nézegette belső szerveiket.” Életrajzírója adata szerint „a megtalált holttestek alapján a biztosan elkövetett gyilkosságok száma […] legalább 140.” – S vajon mi minderre a magyarázat? Kortársai (s ő maga is) Gilles de Rais báró és marsall urat boszorkánymesternek, démonnak, eretneknek, az ördög cimborájának tartották. Vajon mit érezhetett, amikor „fajtalankodni kezdett […] miután 182

megnyitotta vagy fölvágatta a gyermekek verőereit, hogy kilövellt a vér”, vagy miután „átvágta a nyakukat, de testük még nem hűlt ki” és „vérük vastag folyamban ömlött a padlóra”? Reliquet egy történelmi és egy pszichológiai magyarázattal is megpróbálkozik. A történelmi magyarázat Raist egy alkímia, boszorkányőrület, ördöggel kötött szövetségek és mágia lázában égő kor keretei közé állítja. „Úgy tűnik, arról győzte (vagy hagyta meggyőzni) magát, hogy rémtettei belső ördögi logikának engedelmeskednek, s azt képzelte, mindezzel elnyeri a sátán tetszését. […] Sátánkultuszával, alkimista kísérleteivel s egyáltalán, egész hiszékenységével és babonásságával Gilles de Rais … tetőtől talpig korának hű gyermeke.” A pszichológiai magyarázatban is benne van a történelmi háttér, hiszen az akkori, az Egyház által szexualizált hangulatban megállás nélkül a „pogány” és „ördögi” nemi aberrációkat ostorozták, és elkövetőit olyan büntetésekkel sújtották, mint a kasztrálás vagy az elevenen eltemettetés. De a világi törvénykezés is elítélte a „szodomitákat”, vagyis az olyan férfiakat, akik „hátulról közösültek” (még akkor is, ha ezt asszonyokkal tették). Gilles de Rais-t testi és szellemi hajlamai is a középkori társadalom peremére sodorták, ahonnan a „babonásság és a túlzásba vitt aszkézis… a képzelet tényleges delíriumához” vezetett. Másrészt Rais „hangsúlyozottan férfias, hipervirilis homoszexuálisként” jelenik meg előttünk, aki egy rémtettekben és megrázó szörnyűségekben bővelkedő világban férfirokonai és fegyvertársai között, brutális nevelői környezetben nőtt föl. Potenciaközpontúság, hatalomvágy, nemi eltévelyedések és a tabuk megsértésének élvezete keveredett benne veszélyesen: „Vágyai tárgyával, egy félénk gyermekkel szemben, akit elvakít a nagyúr ragyogása és aki félholt a rettegéstől, több tör föl belőle azoknál a szokásos szexuális fantáziáknál, 183

amelyben korának és más koroknak sok jelentős alakjával osztozik: a halálvágy jön benne elő. Gilles de Rais ugyanis elsősorban nem perverz homoszexuális; hanem elsősorban rendkívül súlyosan neurotikus, akit beteges belső rombolási, megsemmisítési kényszer hajt, és megszállottan élvezi az elmúlás, az önmegsemmisítés örömét.” A későbbi szexuális bűnözőkkel, mint például Hasfelmetsző Jack vagy Fritz Haarmann, a „Hullagyáros” az köti össze, hogy mindannyian a „vesztes pszichológiai típusához tartoznak”, aki kényszeresen kívülálló-érzésbe, nárcizmusba, agresszióba, kicsapongásba, rémtettekbe és pusztításba menekül.13 Gilles de Rais báró története volt a Kékszakáll-mese egyik forrása. Az ő, illetve a vér és a szex más főpapjainak alakja adta az indíttatást az extrém játékokat kedvelő irodalmi figurák létrejöttéhez. Az erény meghurcoltatása és A bűn áldásai az alcímei Donátien Alphonse François de Sade márki éppoly sokak által kárhoztatott, mint amilyen kevesek által olvasott két regényének, a Justine-nek. és a Juliette-nek. Sade itt Gernande márki, a sok szörnyeteg egyikének alakjában az erényt megvető, a gonoszság és a bűn emberfeletti megtestesítőjét rajzolja meg. „A legcinikusabb elbeszélőmóddal […] a legmerészebb és legtapintatlanabb kijelentésekkel, a legbűnösebb és legnevetségesebb nézetekkel” indul neki az elbeszélő, hogy kifejtse egy üldözött erény történetét, egy olyan erényét, amelyet, .mindenfelé elnyomnak, kárhoztatnak”, és az élet kalandjai során mégis „mindennél erősebben nyilvánul meg”. Gernande különösen a spriccelő vérből fakadó nemi élvezetnek hódol; hol felesége kikötözött karjából, hol nővére testéből fakasztva vért: „ezért 13

Philippe Reliquet: Ritter, Tod und Teufel. Giller de Rais oder die Magie des Böse. München-Zürich, 1984, Artemis, 89., 91., 95., 90., 303., 327., 389., 330. o.

184

eztán e két nap során tízszer is eret vágott rajtuk, s ilyenkor száját a vérforrás alá tartva hagyta, hogy a vér egyenesen lecsorogjon a gigáján és megöntözze gyomrát. – Úgy tűnik nekem, bácsikám – mondta Bressac, e kiegészítő művészet nagy csodálója —, úgy tűnik nekem, mintha a maga vesszőparipája csak most fejtené ki egész varázsát Aki a vért szeleb, annak a szomját is vérrel kellene csillapítania, csak akkor beszélhetünk igazán emberevésről, és az emberevéstől, be kell vallanom, mindig feláll a farkam „14 Mindezek azonban csak egészen apró kicsapongások, melyek aztán oldalról oldalra folytatódnak, egyre durvábbá válva, hogy végül a brutalitásból fakadó kéj sade-i remekművévé váljanak·, Az értelem enciklopédiájával párhuzamosan de Sade megalkotja a perverziók és az erőszak enciklopédiáját, színre viszi az értelmetlenség enciklopédiáját”„ A Juliette-regényben az egyik orgia egy olyan gépezetben én el csúcspontját, amely a férfiak orgazmusának hangjaira tizenhat fiatal lányt egyszerre tizenhat különféle módon kínoz és öl meg, míg végül az egész terem vérben úszik La Mettne és az ő radikális, az „emberi gépezetről” vallott felfogásának csodálójaként de Sade az emberből közösülő- és kínzógépet csinál, amelynek nemi szervei az emberi működés alkatrészeinek felelnek meg. Ahogy a gyerekek szerelik szét a telefont, hogy megnézzék, hogyan is működik, ugyanúgy kíváncsiak de Sade hősei is arra, mi történik akkor, ha a kéjhez vezető pokoli művészet szabályai szerint eljárva szétszedik az emben testet. „Amikor a kéjenc megöli az áldozatát, nem egy14

Sade márki Justine, avagy az erény meghurcoltatása Ford Vargyas Zoltán Budapest, 1989, Európa 15 Elisabeth Lenk Justine und Juliette In: D A F de Sade Justine und Juliette Szerk és ford Stefan Zweifel es Michael Pfister München, 1990 V. kötet, 12. ο.

185

szerűen csak egy másik lény halálát akarja, hanem e másik lény halálának kerülőútján sokkal inkább a nem-létet akarja még létezőként megtapasztalni.”16 A márki nevéből származó szado-játékokkal ellentétben de Sade művei nem a fájdalommal összekapcsolódó szexről szólnak. Sade szadizmusa abból áll, hogy az olvasót elbizonytalanítja az erőszak által, eltölti undorral, hogy végül az értelem lábai elé vesse. „Amit Kant transzcendentálisan megalapozott – írja a Dialektik der Aufklärung (A felvilágosodás dialektikája) –, A megismerés és a tervezés affinitását, ami a lélegzetvétel szüneteiben is megracionalizált polgári létnek minden részletére rányomja a kikerülhetetlen célszerűség pecsétjét, azt a sport kialakulása előtt több mint egy évszázaddal Sade empirikusan megvalósítja. A modem tornászcsapatok… pontos modelljét ábrázolják a Juliette szexcsapatai is, amelyek egyetlen pillanatot nem hagynak kihasználatlanul, egyetlen testnyílást nem hanyagolnak, egyetlen testfunkciót nem felejtenek el.”17 Az értelem évszázadában de Sade egy következetesen erkölcstelen filozófiával áll elő, amely a kínos pontossággal szabályozott, végrehajtott és megörökített szörnyűségek tárházán alapszik, s nemcsak konstatálni akar egyfajta univerzális nihilizmust, hanem meg is teremteni. Pier Paolo Pasolini azzal, hogy de Sade-ot feldolgozó filmjében, a Szodoma 120 napjában Salo-ba, a fasiszta Olaszország utolsó napjaiba helyezi a cselekményt, az eredeti mű politikai-felvilágosító célzatát erősíti meg: „Sade-

16

Földényi F. László: Der Tod und die Marionette. In uo.: I. kötet, 282. ο. 17 Max Horkheimer – Theodor W. Adorno: Dialektik der Aufklarung. Philosophische Fragmente. Frankfurt/M., 1984, Suhrkamp, 107., 139. o.

186

nál a személyes bűn bemutatása… a totalitárius éra nyilvános erkölcseinek történetét elővételezi.”18 A kiátkozott írónak ezt az aspektusát csak a 20. század fedezte föl. De még jóval Horkheimer, Adorno vagy Pasolini előtt a „felfoghatatlan utáni kíváncsiság” arra vezette Apollinaire-t, hogy a márki műveiből elsőként egy válogatást adjon közre, mellé állítva rögtön egy olyan művet, a Tizenegyezer vesszőt, amely talán még szörnyűbb képekkel mutatja be az ember nevű fenevad bestialitását: „Hét évvel az első világháború kitörése előtt megérzett valamit a későbbi borzalmaknak az új minőségéből, amely majd jönni fog.”19 A viszonylag – legalábbis Sade mennyiségéhez mérve – vékony könyvben szarkasztikus humorral ábrázolt szex- és haláljelenetek követik egymást gyors egymásutánban, köztük ironikus műfajparódiákkal: „Két kézzel, csomókban tépkedte ki a hulla szőke haját. Fogával marcangolta vakítóan fehér hátát. Kibuggyant a bíborvörös vér, gyorsan megalvadt: mintha hóra freccsent volna. Mikor már-már elélvezett, könyékig benyúlt a még meleg vulvába, s húzni kezdte kifelé a szegény szobalány beleit. Mire elélvezett, már jó két métert kihúzott, s a dereka köré csavarta, mint valami mentőövet. […] S minthogy egy hídon haladtak el éppen, a herceg kiállt az ajtóba, s letekintett a fenségesen zöldellő, romantikus rajnai tájra. Hajnali négy óra volt, a réteken tehenek legelésztek, s már táncoltak a gyerekek a germán hársfák alatt. […] Az ódon várak alatt vidám falvak sorakoztak a parton, s mint gondosan összerakott, szabályos mozaikkockák, vesztek végtelenbe a rajnai szőlők. 18

Elisabeth Lenk: uo. XX. ο. Louis Aragon: In: Guillaume Apollinaire: Die elftausend Ruten. München, 1985, Matthes/Seitz, 9 o. 19

187

Mony megfordult: a setét lelkű L'Obasso Estella arcán ült. Hatalmas ülepe befedte a színésznő fejét. Szart; köröskörül folyt lefelé a bűzös, puha szar. Hatalmas kés volt a kezében, azzal szabdalta reszkető hasát. A színésznő teste aprókat rángott. Várjál – mondta Mony – maradj ülve. Azzal ráfeküdt a haldoklóra, s benyomta álló faszát az agonizáló pinájába. Kiélvezte az áldozat végtusáját, a nyilván szörnyű fájdalommal járó végvonaglásait, karját pedig a hasából kiáramló meleg vérben fürdette”.20 Ez a bizonyos Mony a modern szerelem hőse, a számolás helyett új utakat járó Don Giovanni, szélhámos, számító hóhér. Az orosz-japán háborúban kitüntetést kap olyan rettenetes fogolykínzó módszerekért, amelyekért magánemberként súlyos büntetésben részesülne. De a háború az is, ami végül kivonja őt a rendes igazságszolgáltatás hatálya alól és a számok törvényét, a tizenegyezer vesszőcsapásét teljesíti be rajta: „Hősiesen tűrte az első ezer ütést, aztán álló fasszal elnyúlt önnön vérében. […] A kétezredik ütésnél Mony kilehelte lelkét. Ragyogott a nap. Mandzsu madarak éneke tette még vidámabbá a szikrázó reggelt. Az ítélet végrehajtatott, az utolsó katonák is lesújtottak a felismerhetetlenné vált, alaktalan, hurkatöltelékhez hasonló húscsomóra.”21 Ezek persze mind irodalmi játékmódok, amelyek Sadenál egyfajta racionalista, Apollinaire-nél társadalomkritikai, a mai íróknál pedig – mint pl. Thomas Harris A vörös sárkánnyal – pszichológiai érdeklődésből dolgozzák föl a provokatív pornografikus nyersanyagot. 20

Guillaume Apollinaire: Tizenegyezer vessző. Ford. Vargyas Zoltán. Budapest, 1990, Unió. 21 Uo. 188

Ha a szex kapcsán a vér is szóba kerül, akkor az irodalomban szinte lehetetlen elvonatkoztatni az erkölcsi kategóriáktól, akár negligáljuk, akár implicit módon elismerjük őket. Úgy tűnik, mintha a szemérmetlenséget rosszalló polgári társadalom a meg nem engedett szenvedélyekért magukban a művekben állna bosszút, mégpedig úgy, hogy nem engedi, hogy a szexualitás extrém formáit az emberek örömteli módon éljék át bennük. Különösen a nőalakoknak kell – a sade-i kozmosz határain kívül – keményen megbűnhődniük a kicsapongásaikért. A bibliai történetből kiindulva, amely minden bűnt egy másik nőnek, Heródiásnak a nyakába varr, Oscar Wilde a Salome című drámában egy erotikus katasztrófa történetét rajzolja meg. Az édes hercegnő éppen abba a férfiba szeret bele, aki a maga tisztaságával és aszkézisével ellenáll az ő bujaságának, s e szenvedély drámája kétszeresen véresen végződik. Mivel a hercegnő élve nem kaphatja meg Johanaan szép testét, megszerzi magának Johanaan szép fejét – holtan. A parancsa végrehajtására váró hercegnő jelenetében Wilde a félelemből fakadó élvezet staccatomonológját írta meg. Teljes csönd van a lejárat mellett, ahová a hóhér leereszkedett – „a terrible silence”. Salome halk puffanást hall: a gyáva hóhér bizonyára elejtette a kardját. Türelmetlenül hívja a katonákat, hogy hozzák oda neki „azt”: „the thing the Tetrarch has promised me, the thing that is mine”. Ez a „dolog” nem más, mint a férfi feje, ami egy pillanat múlva egy ezüst pajzson ki is emelkedik a sötét lyukból: a hercegnő megkapta, amit akart. S miközben meredten nézi azt, ami végre már az övé, az Énekek énekével felérő himnuszba kezd a próféta áhított testéhez. Amit az élő undorodva (ha nem is megkísértetés nélkül) megtagadott tőle, azt most megszerzi a megölttől: „Ah! Nem akartad a csókomat, Jókhanán, de én most mégis megcsókolom a szá189

dat. Úgy harapok az ajkadba, mintha érett gyümölcs volna. Igen, meg fogom csókolni a szádat, Jókhanán. Megmondtam. Igaz, hogy megmondtam? Ah! Most rögtön megcsókolom…” Keserű vádként tárja a véres fő elébe annak a bűneit: őhelyette az Istenére figyelt; „… de engem, engem észre se vettél. Ha meglátsz, megszeretsz.” Isten embere megtagadta, hogy az ő vágyát csillapítsa, elvette a szüzességét azzal, hogy ezt a szenvedélyt fölizzította benne, tüzet gyújtott az ereiben. Még kétszer ismétli meg, hogy a próféta megszerette volna őt, ha csak ránézett volna:, Jól tudom, hogy megszerettél volna, mert a szerelem misztériuma nagyobb, mint a halál misztériuma.” Az itt olvasható rendezői utasítás szerint a csillagok most eltűnnek és a hold elrejtőzik egy felhő mögé. Salome a ráeeszkedő sötétségben mondja ki saját halálos ítéletét: „Ah! Megcsókoltam a szádat, Jókhanán, megcsókoltam a szádat! Keserű volt az ajkad. Vérízű… de talán ez a szerelem íze… Úgy mondják, a szerelem keserű… De mi értelme? Miért van ez így? Megcsókoltam a szádat, Jókhanán.” Heródes, aki a maga gyáva, babonás és határozatlan gyengeségében Pontius Pilátus előfutára, rettenetét három szóba önti: „Öld meg azt a nőt!” Ez a három szó kifejezi, hogy Salome valóban nem szűz leányka többé, hogy a vérontással eljátszotta az ártatlanságát, hogy véres kedvteléséért vérrel kell megfizetnie. Oscar Wilde úgy fejezi be a visszautasított szexualitás gyilkos következményeiről szóló történetét, mint valami ráolvasást: „A katonák előrerontanak, pajzsukkal szétzúzzák Salomét, Heródiás leányát, Judea hercegnőjét. FÜGGÖNY”22 Marad a kérdés: vajon a nők szexuális vágyainak véresen, halállal kell végződniük? Ha a ciszternába zárt fogoly 22

Szántai Zsolt fordítása. In Oscar Wilde összes művei. Szeged, 2000, Szukits Könyvkiadó, 470. o.

190

Johanna lett volna s nő lett volna, rajongója, Salamon talán egyszerűen élve megszerezte volna magának. Ha egy nő túlságosan szeret, tanítják a költők (még ha azonos neműt is), Erósz törvényszerűen hozza magával Thanatoszt is. Ha egy nő meg akarja magának szerezni – úgy, mint a férfiak – azt, amire vágyik, annak nem lesz jó vége. Vágyai tárgyát és önmagát is pusztulásba taszítja. A legrosszabbra is képes: kasztrálja a férfit, vagyis levágja a fejét, így győzzék le a férfiak a femme fatale-tól való félelmüket. Hiszen Salome nincs egyedül. A trójai nők széttépik Orfeuszt, mert az megtagadja magát tőlük és a férfiaknak szenteli szép pillantásait és dalait – vagy, más változat szerint, azért tépik szét, mert összevesznek rajta és mindegyikük egyedül magának akarja megszerezni. így szeret az amazon Pentheszilea is, legalábbis Kleist mítoszfeldolgozásában. Akhilleusz iránti szenvedélye olyan erős, hogy a nemek harca, amiből egyszer legyőzöttként, egyszer győztesként kerül ki, példátlan bekebelezési aktussal zárul: „Látom Pentheszileát, / Hason, négykézláb, versenyt a dühös / kutyákkal, – ő! kit emberanya szült! – / Ott szaggatja szét Akhilleuszt izekre!” […] Tépázza testéről tovább a vértet, / És fehér mellét marja már fogával, / Versenyt szaggat királynőnk a kutyákkal, / Szfinx és Oxusz marcangol jobb felől, / Ő bal felől, és ahogy odaértem, / Kezétől, szájából vér csöpögött.” – Másik, még borzalmasabb Salomeként jelenik meg az amazon királynő, és a megcsonkított, még meleg holttesttel a karjában megkérdezi: „Agyoncsókoltam? […] Széttéptem csakugyan? Ölelni, ölni: Összerímel. S aki szívből szeret, akár össze is vétheti e kettőt.”23 És megcsókolja a halott Akhilleusz száját. 23

Heinrich von Kleist: Penthesilea. Ford. Tandori Dezső. In: uő: Drámák. I. kötet. Pécs, 1998, 386., 388-389., 401. o. 191

A szűzies Johanaant lefejezik, a harcias Akhilleuszt szétmarcangolják, és mindkét hősnő megbűnhődik szerelmi tébolyáért. A végén Franz Wedekind is megöleti Lulut. De az ő tragédiájában a férfit nem sújtja igazságosan hasonló vég. Lulu egy koszos padlásszobában adja oda magát egy férfinak, aki ezekkel a szavakkal lép be: „Úgy látom, szép a szád”, s akit Lulunak szinte rá kell beszélnie a szexre: „Nem bántom magát! Maga annyira kedves nekem! Ne hagyjon tovább könyörögni!” A jól végzett munka után a férfi számára a rendezői utasítás: „Félbevágni középen.”24 Lulut lemészárolják. Látogatója nem más volt, mint Hasfelmetsző Jack. Bizony, nem a flörtölgetés, nem az egyéjszakás könnyed kalandkeresés vágya az, ami ezeknek az embereknek az erotikus potenciáját jellemzi. A szex és a halál számukra összetartozik, mint a bika és a bikaviadal, s úgy tűnik, mintha azt a törvényt testesítenék meg, hogy a vágyért vérrel kell megfizetni. Mut-em-enetnél ez csak egy kicsiny vérpatak a kezéből, de Salomé és nővérei már jóval többet ontanak saját vérükből és a férfiakéból is. Bizonyos kultúrákban a mai napig él az a szokás, hogy az érintetlenség bizonyítékaként a nászéjszaka után közszemlére teszik a defloráció vörös nyomait tanúsító véres lepedőt. Ahol ezek a nyomok hiányoznak vagy túl haloványak, a szemfüles anyák egy titokban odacsúsztatott, sertésvérrel teli üvegcsével segítenek az ügyön. (A modern bűnüldözési eszközök közt egyébként már van olyan speciális lámpa, amely kimutatja az ondónyomokat. Lehet vigasztalódni vagy eljátszadozni ennek a gondolatával.) A vörös-fehér zászló üzenete nemcsak annyi: itt szűzlány 24

Franz Wedekind: Lulu f = Erdgeist. Die Büchse der Pandora). Stuttgart, 1989, 176., 178., 179. o.

192

feküdt, hanem az is: megtörtént a közösülés. Ahol a vér, Ott a szex is. Negerbraut (A néger menyasszonya) című versében Gottfried Benn ezt a kapcsolatot használja fel, hogy a tetthely elemeiből fölépítse a szex és a bűntett történetét. A bűntett nyilvánvaló, a szex pedig az olvasó gondolataiban kapcsolódik hozzá: „A sötét vér párnáján egy fehér nő szőke pihés tarkója nyugodott. Hajában őrjöngve tombolt a nap, s végignyalta világos combjait, s letérdelt barnább melléhez, melyet még nem viselt meg szülés, szenvedély. Odább egy nigger: szemét és homlokát lópata rúgta szét. Koszos bal lába ujját a nő kicsiny, fehér fülébe fúrta. Ő azonban menyasszonyként feküdt ott és aludt: első szerelmi boldogsága szegélyén, minthogyha sok-sok mennybemenetelre készülne ifjú, forró vére. Mígnem fehér torkába benyomták a kést, és holt vérből piros ágyékkötőt dobtak a csípőjére.”25 Hogyha igaz, hogy a pénz mellett a szex az a másik hatalom, amely a világot irányítja (vagy a világ irányítóinak bukását okozza), nem meglepőek azok az erőfeszítések, amelyek az embert szeretnék megfosztani nemiségétől, s amelyeknek bizonyos uralmi rendszerekben és vallásokban különösen fontos szerep jut. A kéj vágynak akkora erőt 25

Gottfried Benn versei. Ford. Eörsi István. Budapest, 1991, Európa. 193

tulajdonítottak, hogy nemritkán extrém eszközöket vetettek be ellene. Elsősorban a kasztráció tartozik ide, ami férfiak és nők megcsonkítását egyaránt jelentheti. A dolog lényege egyszerű: véres úton megfosztani az embert a szextől. Waris Dirié, akinek a szülőföldjén, Szomáliában még ma is ezrével csonkítják meg ötéves kislányok genitáliáit öreg, életlen, koszos borotvapengékkel, majd a házasság előtti szüzesség biztosítása végett összevarrják a szeméremajkakat („A nemiségem el volt zárva, hozzáférhetetlenül, mint egy kőfal mögött, és egyetlen férfi sem tudott volna belémhatolni, amíg a férjem a nászéj szakánkon egy késsel föl nem vág vagy erőszakkal szét nem szakít”), azt írja: „Talán le kellene vágni a férfiak heréit. […] A folytonos tesztoszteron-termelődés nélkül nem lenne háború, gyilkosság, rablás, nemi erőszak. S ha e testrészük levágása után rájuk bíznánk, hogy mennek és elvéreznek-e, vagy megpróbálnak életben maradni, talán megértenék végre, mit tesznek ők az asszonyaikkal.” Hogy mit tesznek millió és millió asszonnyal, tegyük hozzá, a női nemi szervek csonkítása ugyanis „Afrika huszonnyolc országában bevett gyakorlatnak számít. Az ENSZ becslései alapján ennek az eljárásnak eddig összesen mintegy százharminc millió kislányt és asszonyt vetettek alá. Minden évben kétmillió kislányt fenyeget az a veszély, hogy e szokás áldozatául esik.”26 Azok a férfi kéjgyilkosok, akik saját kasztrálásuk mellett döntenek, alátámasztják a tesztoszteron-elméletet azzal, hogy vérengző szexuális bűntettükért véres engesztelő áldozatot hajtanak végre a nemiszervükön. Már a történelem előtti és a kora ókori időkben is voltak olyan esz26

Waris Dirié – Cathleen Miller: A sivatag virága. Ford. Somló Ágnes. Budapest, 2001, Magyar Könyvklub. 194

közök, amelyeket a férfiasságtól való megfosztáshoz használtak; ez az eljárás a herék eltávolítása mellett jelenthette akár az összes külső nemi szerv – beleértve a hímvessző – levágását is. A kasztráció alkalmas volt arra, hogy kiemelkedően megszentelt és különleges, nem nélküli férfiakat hozzon létre, háremőröket vagy közkedvelt énekeseket, más esetekben házasságtörésért vagy nemi erőszakért járó büntetésként szolgált, volt, aki arra használta, hogy nemkívánatos dinasztikus riválisait állítsa félre az útból, mások pedig a legyőzött ellenség megalázására használták („Dél-Etiópiában Konso környékén a harcosok a legyőzött férfiak napon megszárított nemiszerveit használják karkötőként”).27 Ha a kiherélést valamilyen „szeméremsértő” cselekedet büntetéseként hajtják végre valakin, akkor nyilvánvaló a tett és a büntetés kapcsolata: a bűnös testrészen torolják meg véres eszközökkel saját vétségét. Az egyik leghíresebb példa Abelard-é, akinek keservesen kellett bűnhődnie Héloise iránti szerelméért és a lány teherbeejtéséért: „S bosszút álltak rajtam, oly rettenetes és iszonytató módon, hogy a világ dermedten állt: levágták testemről azt a szervet, amellyel őt megsértettem.” A megcsonkított szerető persze Isten jogos büntetéseként értelmezi mindezt, és utólag is elátkozza a levágott testrészt, amely a bujaság és avagy székhelye volt. „Egyedül e testrész vétkezett bennünk: nem igazságos hát, hogy ez a testrész viselje el a büntetést is, hogy szenvedésével jóvátegye, amit örömében elkövetett? A kés, amely testembe vágott, megszabadította lelkemet is a szennytől, amelybe merültem.”28

27

Piotr O. Scholz: Der entmannte Eros. Eine Kulturgeschichte. Düsseldorf-Zürich, 1997, 32. o. 28 Petrus Abelardus: Histona calamitatum. Idézve: Piotr O. Scholz:

195

A férfi nemiszerv mondhatni „kézzelfogható” szimbóluma az alacsonyabbrendű ösztönöknek, a féktelenségnek és a szennynek A keresztény középkorban e szerv a jelképe az olyan „nemi tevékenységnek”, amelyet „úgy értelmeztek, mint ami a lelket a test rabszolgájává teszi és bilincsként ehhez a világhoz láncolja.” 29 Ahogy a tolvaj kezét is le lehet vágni, amivel lopott, úgy lehet ezt a kéjsóvár szervet is megsemmisíteni s vele együtt rögtön a bűnt is A pénisz, különösen, hogy a merevedés során akarattól független, önálló életet él, olyasminek tűnik, mint egy leválasztható dolog, amin bosszút lehet állni gazdája tetteiért. Ahogy a gyereket is elküldik aludni, hogyha a beszélgetés kényes fordulatot vesz, úgy a férfiak lába közti emberkét is kizárják az élet folyásából, legrosszabb esetben úgy, hogy – „kinyírják” Christoph Martin Wieland elbeszélő költeményében a főhős, Combabus attól való félelmében, hogy egy hosszú utazás kényszerű közösségében elcsábíthatná a király feleségét, önmaga kasztrálását végzi el. (Wieland persze máshogy nevezi „hősies, nagyszerű, nemes tett”), mindamellett nem mulasztja el, hogy „Combabusod legdrágább, legbecsesebb kincsét e világon” át ne nyújtsa egy ládikába zárva a királynak, hogy kétségek felmerülése esetén a bizonyíték „kendőbe göngyölve, finoman bebalzsamozva” kéznél legyen. A dolgok aztán persze történnek, ahogy történni szoktak, jön a szerelem, aztán a viszontszerelem – „S egy vágástól persze még senki nem lett angyal” -, de mivel a dolgok nem mehetnek úgy, ahogy a természet rendelné, a szerelmes királynő úgy írá28

Der entmannte Eros Eme Kulturgeschichte Dusseldorf-Zunch, 1997, 228 , 230 ο 29 Susan Tuchel Kastration im Mittelalter Dusseldorf, 1998, 307 ο.

196

nyitja érzéseit, hogy Combabust csak „mellkép”-ként szeresse, „egyszóval úgy bánik vele /mintha egy nemből valók lennének”. Az udvaroncok persze nem így látják a helyzetet. Elárulják a királynak, hogyan rajongta át hitvese távoli országokban az éjszakát Combabusszal, s jön „a méltó harag / A király kegyence vérére szomjazik”. De az utolsó pillanatban a ládikó és Combabus nadrágkötője is feltárja tartalmát, s a látvány meggyőzi a kételkedőket, hogy az utóbbiból hiányzik az, amit az előbbi rejt. S vajon mi a történet vége? A király udvarában Combabus tettének hatására bámulatos dolgok történnek: „A kegyet, melyet neki áldozata hozott, / az udvaroncok hada irigyen nézte, / s ugyanez áldozat sokuknak / félannyira sem esett nehezére. Mindenkit megszállt hát / a dühödt combabizálási vágy. Az udvar nemsokára / csupa olyan állatfajból állt, / akik elveszítették az egyetlen dolgot, / ami addig elviselhetővé tette őket.”30 A „combabizálás” borzalmasabban történik Wieland egyik kortársának, Jacob Michael Reinhold Lenznek a művében. Lenz drámájában Läuffer udvarmester a pedagógiai erósz megsemmisítése végett hajtja végre a szóbanforgó tettet. A bigott iskolamester dicsérő szavaival azonban – „Fogadj a őszinte gratulációmat, maga kitűnő fiatalember, második Origenész! […] Ez az az út, amelyen az egyház fáklyájává, kiemelkedő, magasztos csillaggá, maga is egyházatyává válhat” – gúnyos ellentétben áll a történet vége, amely Läuffert kétségbeesett, nemzésre képtelen férjként mutatja. Távol áll attól, hogy olyan legyen, mint egy új egyháztanító, egy második Origenész, akiről a legenda úgy tartja, 30

Christoph Martin Wieland: Comische Erzählungen. Hamburg, 1984, Greno, 148., 164., 156., 158., 163., 166. o.

197

önmegtartóztatás céljából kasztrálta önmagát Az udvarmester férfiatlanítása a legmélyebb depresszió állapotában tortént, s házassága nem más, mint sebtapasz élete gyógyíthatatlan sérülésén Wenzeslaus kénytelen rezignáltan belátni „megházasodni még mindig jobb, mint szenvedni a párzástól [ ] ó, milyen széles az a szakadék, ami egy egyházatyát elválaszt egy eunuchtól” 31 Eunuchok, kappanok, heréitek, ökrök, uruk mind egészségesek, sőt testesek vagy hájasak szoktak lenni, noha vagy talán éppen mert – hiányoznak a férfiúi testrészeik A férfiak lába közt lógó dolgokat nyilvánvalóan el lehetett halálos következmények nélkül távolítani Gonosz mivolta pedig sokszor szemmel láthatóvá is vált. amikor egy betegség látható jelei árulkodtak a bűnről, amelyre szerve a gazdáját csábította A szifiliszesek kiherélését nemcsak Rotterdami Erasmus ajánlotta sokan önként is megszabadították magukat a fertőzés forrásának szervétől, mielőtt még a betegséget megkapták volna A „bujakór” járványszerű rohamai a 15 század óta váltak a népesség réméve, amíg az AIDS meg nem jelent, ez a betegség jelentette azt az általános fenyegetést, hogy a szex halálos következményekkel járhat A lues venerea okozója egy Treponema Palhdum nevű kórokozó, amely a nemi érintkezéssel kerül át egyik szervezetből a másikba, bekerül a véráramba, majd csomószerű gennygócok kialakulását okozza, eleinte a nemiszerveken, aztán a test más részein is, a betegség során hajhullás jelentkezik, kiütések és fekélyek jelennek meg a belső szerveken is, majd végül az idegrendszert támadja meg. A penicillin felfedezése előtt a betegség szellemi le31

Jacob Michale Reinhold Lenz Der Hofmeister Werke in 12 Banden 3 kötet Az 1774-es lipcsei kiadás fakszimiléje St Ingbert, 2001, 125 , 153 ο.

198

épüléssel és halállal végződött. Mivel a „vérbaj” betegsége egyértelműen a szexuális és ráadásul többnyire házasságon kívüli cselekményekkel függött össze, szívesen kapcsolták össze a nevét gyűlölt kortársakkal vagy akár egész nem kedvelt népekkel A lengyelek német, az oroszok lengyel betegségnek hívták, a perzsák torokkórnak, a KözelKeleten és Indiában francia betegségnek, Észak-Afrikában mai di Spagna, Tahitin angolbaj, a portugáloknál mai de Castilla néven emlegették; az olaszok, angolok, dánok, svédek (és magyarok, vö. „franc” – a ford. megj.) francia kórságnak nevezték, a japánok portugál fekélynek, a franciák nápolyi kórságnak, s mielőtt még Hitler a Mein Kampfban tipikus zsidóbetegségnek nem bélyegezte, addig a németek között egyszerűen franciabaj volt a neve Mindez a betegség első felbukkanásával függ össze, ami a francia hadsereg 1494-es nápolyi hódító hadjáratával esett egybe Onnantól kezdve szokás egységesen morbus galhcus-ról beszélni, az új betegségre emellett csak az 1495-1500 közti időszakban majdnem négyszáz regionális elnevezés született Németországban a betegség és a neve egyszerre jelenik meg, egy frankfurti krónika már „Anno 1496”-ból beszámol a „rettenetes betegségről”, amelyet a németek „a franciáktól” kaptak meg, s „amely kórság nevét ezért franciának mondják.”32 1698-ban Johann Gottlob Meister egy verses sírfeliratban így fogalmaz „Állj meg, vándor, s nézd magad / más szenvedése tükrében ha húsod kívánsága gyakran hív kéjt keresni és adni / Nézz csak rám itt fekszem csupaszon, holtan, / úgy éltem, mint egy spanyol, 32

„Idézve Κ Wehrhahn Zur Geschichte und zur Verbreitung des Ausdrucks „die Franzosen haben” In Zeitschroft des Vereins für rheinische und westfälische Volkskunde 1907 3 füzet, 202 ο.

199

s úgy haltam meg, mint egy francia.”33 Még Goethe is, akivel kapcsolatban sziklaszilárdan szokás bizonygatni, hogy olaszországi utazása előtt olyan ártatlan volt, mint a ma született bárány, minden bizonnyal már korábban megkapta azt a nemibetegséget, amit akkoriban sommásan a szomszéd népről neveztek el (sőt még a beteg állatokra is azt mondták: „a tehénbe beleesett a francia”). Ez kiviláglik egy 1783-as írásból: „Göthét egyszer nagyon elővette a francia kórság. Ezzel az ördöggel a nadrágjában egy szép nyári éjszakán kiment a mezőre. Talán mert éppen háborgott, vagy másért – Göthe fölemelt kézzel megesküdött a csillagokra, hogy soha többé nem szennyezi be magát. S miközben így esküdött, látott maga mellett egy alakot, ami kajánul vicsorgatta a fogát, majd hangosan fölnevetett és eltűnt.”34 Amikor végre megszűnt annak a veszélye, hogy a szexuális kicsapongásokért kínos betegségekkel kelljen bűnhődni, kezdődhetett a nagy megkönnyebbülés. 1930-ban Ludwig Levy-Lenz azt írja: „Eljön majd az idő, amikor utódaink már nem is fogják átérezni, milyen jó dolguk van, hogy csókolózhatnak anélkül, hogy mérget innának vele, szerethetnek anélkül, hogy bele kellene halniuk.”35 A jóslat csak rövid ideig volt igaz: a lues és az AIDS közti rövid 33

Poetische Grabschriften. Szerk. Wulf Segebrecht. Frankfurt/ Μ., 1987, Insel, 111. ο. 34 Thomas Wizenmann: Brief an Philipp Wilhelm Gottlieb Hausleutner vom 4. 9. 1783. Universitätsbibliothek Greifswald, Nachlaß von der Goltz 88; kiadva F. H. Jacobi összegyűjtött levelezésében (gondozta Michael Brüggen) 35 Sexualkatastrophen. Bilder aus dem modernen Geschlechtsund Eheleben von Magnus Hirschfeld u. a. Szerk. Ludwig Levy-Lenz. Leipzig, 1926, A. H. Payne, 285. ο.

200

időszakban. Alig ötven évbe telt s újra át kellett élni, hogy a szeretkezéstől meg is lehet halni. Mivel azonban az AIDS közvetlenül a vérrel terjed, ezúttal nemcsak az egymással szexuális kapcsolatba kerülő emberek betegedtek meg, hanem véralvadás-készítménnyel kezelt vérzékeny betegek, vérátömlesztésben részesülő műtötték is megfertőződtek, vagy újszülöttek születés közben. Ennek ellenére az erkölcstelenség = AIDS párhuzam ott maradt a fejekben, s a poligám vagy homoszexuális emberek elítéléséhez vezetett. Az USA-nak mind az AIDS kutatásában, mind az AIDS-esek kiátkozásában vezető szerep jutott: „A nyolcvanas évek végét a félelem és a túlzó javaslatok jellemezték – mint pl. az AIDS-teszt általánossá tétele vagy hogy zárják börtönbe a promiszkuitásban élőket. William F. Buckley kommentátor azt javasolta, hogy a kormány vessen alá mindenkit HIV-tesztnek, s akiknek pozitív lett az eredményük, azoknak az alsókarját és az ülepét lássák el tetovált jelzéssel.”36 Európa és az USA fehér bőrű lakossága körében, ahonnan a HIV-betegeknek csak kisebb része származik (s eddig mégis 440 000 amerikai és 18 000 német halt meg AIDS-ben), magas a felvilágosítás és a gyógyszerhez jutási lehetőség aránya. Az immunhiányos betegség kiindulási területén tudvalevőleg más a helyzet. Mára 25 millió afrikai HIV-fertőzött van, s számuk évente 4 millióval nő; az elmúlt években 17 millióan haltak meg AIDS-ben (a WHO adatai alapján). Peter Sartorius megállapítása szerint egy 15 éves fiú számára „Botswanában, amely a világrekordot tartja az AIDS-fertőzésben, majdnem 90% az esélye annak”, hogy egy napon ő is megfertőződik. Ahogy 36

Douglas Starr: Blut-Stofffür Leben und Kommerz. München, 1999, Gerling, 383. o.

201

a HIV-vírus a vérben terjed és rombolja az emberi szervezetet, úgy fog egész országokat is elpusztítani, sőt „egy egész kontinens destabilizálódására” is lehet számítani. Ugyanúgy, ahogy „a vírus az immunrendszer meggyöngítésével egyes úgynevezett alattomos betegségeknek lehetőséget ad, hogy szétterjedjenek a testben, például a tbcnek vagy aráknak”, ugyanúgy gyöngíti meg a járvány a „szociális kapcsolatok szétesésével, gazdasági romlással, a növekvő szegénységgel s a bűnözés feltartóztathatatlan előretörésével” az afrikai társadalmat is, ezt az „évszázadokon át a gyarmatosítás, kizsákmányolás, majd az őket követő forradalmak és törzsi háborúk által meggyöngített földrészt”.37 A szex, a vér megfertőződése és a halál e láncreakcióját, ami legnagyobbrészt Európától távol zajlik, nem lehet megállítani; még lassítani is alig. Zambiában a fiatalok fele már AIDS-es. Meggyógyulni pedig úgy lehet, gondolják a fertőzött férfiak, ha lefekszenek egy szűzlánnyal. A főváros, Lusaka összlakosságában 25 százalék a fertőzöttségi arány. A zambiai egyháznak mindeközben sikerült elérnie, hogy betiltsák a gumióvszerek mindennemű reklámozását.

37

Peter Sartorius: Die Ankunft des schwarzen Reiters. In Süddeutsche Zeitung, 13./2001. 6. 14., 3. o. 202

IX. Az egyetlen igazi vörös Az előző nyolc fejezet olvasása során az emberben könnyen az a benyomás alakulhatott ki, hogy a vér minden nép körében, minden korszakban valamiféle borzalmas anyagnak számított, félelmekkel ötvözött tabu volt, különféle spekulációk tárgya – szent ugyan, varázserejű, érzelmeket vonzó, izgalmas folyadék, de olyasmi, amihez leginkább rettegés kapcsolódik. Nézzük csak például a Shakespeare-színdarabokat! Vértől mocskos III. Richárd, V. Henrik, Títus Andronicus, Brutus, Romeo, Hamlet, Othello, Macbeth… Hát olyasmire nincs is példa, nincs bizonyíték, hogy valaki ártatlanul bánna a vérrel, úgy, mint a tengervízzel, a tejjel vagy olajjal? Bohumil Hrabal Sörgyári capriccio című elbeszélésében a levágásra vezetett disznónak a történet elbeszélője még szeretettel megpaskolja a hátát; „aztán jött hátulról Myclík úr a szekeréével […] átnyújtottam… a kést… és beledöfte a gyilkot a nyaka tövibe, egy darabig kereste a hegyivel a verőeret, aztán előtört a vérsugár, odatartottam a fazekat […] akkorra már a keverővel kavartam a vért, hogy meg ne alvadjon, aztán a másik kezemmel is, két kézzel egyszerre csapdostam bele a gyönyörű, gőzölgő vérbe, […] föl kellett tűrnöm a ruhám ujját, és szétfeszített ujjakkal kavarnom a kihűlő vért, alvadt vérdarabokat ha203

jigáltam a tyúkoknak, mindkét kezemmel könyékig a hűlő vérben […]. Odatartottam a csöbröt, és belefordult az az egész gyönyörű pejsli, a nedves színeknek és formáknak ez a szimfóniája, semmi sem lelkesített föl úgy, mint a halványpiros sertéstüdő […] Myclík úr … levagdalt hol egy még meleg husidarabot, hol néhány májfecnit, hol egy egész vesécskét meg egy fél lépet, én pedig odatartottam a nagy lábast a pirított hagymával, és bedugtam azokat a sertésből kiszedett diribdarabokat a sütőbe”. Ezután Myclík úrral még egy egész hegynyi véres és májas hurkát készítenek: „egyszerre csak belenyúlt a véreshurka-töltelékbe, és vércsíkot kent az arcomra. Elnevette magát, apró szeme megcsillant, mint egy gyűrű, belenyúltam a véres lábosba, és mikor arcon akartam kenni a böllért, az elugrott, mire tenyérrel a fehér falnak estem, de mire sikerült összekennem, Myclík úr már nyomta is rám a második flekket, s közben pálcikázta tovább a hurkát. Megint belenyúltam a vérbe, és nekieredtem” stb. Aztán megjelenik a kocsis, és őt is összekenik vérrel, egymást kergetik a vörös masszával, nevetnek és csak folytatják a „vérfestést” – „röhögtünk torkunk szakadtából”, és másokat is összekennek vérrel. Végül mindenki dőlt a nevetéstől, „a vér ereje tette, az a szakrális valami, hogy nemtudommi el legyen hárítva, emberemlékezet óta így tombolták ki magukat az emberek sertésvérrel való összekenődzködéssel”, ami aztán úgy végződik, hogy mindenkit meginvitálnak a „torra”. Ezen az éjszakán a főszereplőnő – helyhiány miatt – véreshurkákkal, sonkákkal, bordákkal, csülkökkel osztja meg a hálószobáját. Úgy alszik el, hogy ujjai „szűzérméken” nyugodnak, és azt álmodja, hogy felfalt egy egész malacot. Ébredés után először megeszik két szelet húst, aztán visszabújik az ágyba és a következő reggeliről: egy újabb szelet húsról ábrándozik.1 204

Itt végre úgy jelenik meg a vér, mint valami nagyszerű dolog, amivel az ember kénye-kedve szerint játszhat és pancsolhat. A disznóvágást életünnepként ülik meg, az étvágygerjesztő út két nyomtatott oldalon át a röfögő disznótól a gulyásig vezet, s az egész fejezet, Hrabal szavaival élve, egyetlen nagy „mészárszék-mámort” ír le. Az ilyen véres boldogság bemutatása persze csak egy olyan médiumban működik, amely elég absztrakt ahhoz, hogy se képek, se hangok, se zajok ne zavarják meg az olvasó képzelőerejét. Még úgy is el lehet esetleg képzelni, mint valamilyen németalföldi festő olajfestményét, amelyen a hurkák sötét csillogó bőre, a szikrázóan éles böllérkés, fűszerekkel teli cserépedények látszanának. Hangjátékként, a disznó halálvisítását, a fejsze csapását, a véres belsőségek cuppogását hallgatva már bizonyára inkább a kellemetlen érzések kerülnének túlsúlyba. Egy olyan filmtől, amely pontos részletességgel ábrázolná mindazt, amit Hrabal szóban elmesélt, a nézők minden bizonnyal csapatostul menekülnének el. Ha pedig az egészet egy live-show keretében mutatnák be, valószínűleg nem úsznak meg mentők nélkül. Pedig gondoljunk bele, még csak állatvérről van szó, egy olyan folyadékról, ami legtöbbünk számára a mindennapi táplálék alapvető részét képezi. De míg szemünknek jólesik a komlószedés, a tehénfejés vagy a tésztaszaggatás látványa, a szalámikészítés véres ügyleteiről inkább nem szeretnénk tudni. Ahogy a mindennapi életben, úgy a művészetben is az jellemző, hogy a vért félelmek vagy rossz érzések övezik. Számos alkalommal találkozunk vérrel a festők vásznain, 1

Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio. Ford. Hap Béla. In: Bohumil Hrabal: Táncórák idősebbeknek és haladóknak. Budapest, 1994, Európa. 205

a filmeken, a bűnügyi regények lapjain vagy a színházak kelléktáraiban. De bizony ritkán veszi körül olyan örömteli elragadtatás, mint Hrabal elbeszélésében. Inkább félelem és undor, fetisizmus vagy fanatizmus. Kivételt képeznek azok a női művészek, akik a menstruációs vér ünneplésének szentelik magukat, és a menstruációs vér folyását vagy annak szimbólumát fényképeken vagy videófelvételeken örökítik meg, mint 1971-ben Valié Export a Frau & Mann & Animal-ban, 1992-ben Kayla Parker a Cage of flameben vagy 1993-ban Pippilotti Rist a Blutclip-ben. A nyugati művészetet majdnem 2000 éven át a keresztény művészet határozta meg. Zeneszerzők, festők, építészek, szobrászok számára legtöbbször az egyház volt a legfontosabb megrendelő; és uraik igen gyakran akkor is vallásos témát rendeltek tőlük, ha profán célra készíttettek velük valamit. A művészet számára ez azt jelentette, hogy igen sokszor kellett a szenvedéstörténettel szembesülnie. Próbáljunk meg egyszer bemenni egy katolikus templomba és a naiv, nem-keresztény látogató szemével körbenézni a festményeken és a szobrokon. Meghökkentő dolgokat fogunk látni: középen, a templom központi helyén álló asztal mögött egy nagy szerkezet magasodik, amelyen életnagyságú holttest függ, tele vérző sebekkel; a templom oldalsó benyílóiban lefejezett, megfojtott, kerékbetört, átszúrt, élve eltemetett, megnyúzott, agyonvert, megcsonkított, fölnyársalt, fölakasztott, agyonkövezett, megégetett, tüzes rostélyon sütögetett, agyonnyilazott, vízbefojtott, szétfűrészelt, fejjel lefelé keresztrefeszített vagy korbáccsal, fogókkal, szorítókkal, vaskarmokkal, szögekkel, vérengző és mérges állatokkal, faggyal, izzó szénnel, forró olajjal, olvasztott ólommal, fortyogó szurokkal halálra kínzott férfiak és nők képmásai láthatók; az ereklyetartókban beleszáradt vérrel teli kis üvegecskék díszelegnek; egy oszlopon félmeztelen férfialak 206

görnyed egy szúrós töviskoszorú alatt, és sebeiből kis patakokban bugyog a vér; a bal oldali falon egy képen sapkás férfi térdel egy másik előtt, akinek a sebeiből nagy ívben vér ömlik a térdelő férfi kezében tartott kehelybe; a jobb oldali falon egy szőlőprést látunk, de szőlő helyett egy szikár, ágyékkötős férfi áll benne és a sajtóból nem szőlőlé, hanem vér folyik; a kijárat mellett egy olajfestményen kis csecsemőket tépnek le anyjuk kebléről és mészárolják le őket; a mennyezeten szárnyas, jóltáplált gyerekek láthatók, dundi kezükben kínzóeszközökkel. A hitbuzgó műkedvelő nagyurak által rendelt ószövetségi képek elkészítéséhez is jó nagy adag vörös festékre volt szükségük a festőknek: Káin megöli Ábelt, a sichernd vérfürdő, az egyiptomi tíz csapásból az első, az Úr megöli az egyiptomi elsőszülötteket, Sámson agyonveri a filiszteusokat, Jerikó bevétele, Sisera megölése, Dávid és Góliát, Absolom halála, Judit Holofernész levágott fejével. A görög, római és északi mitológia szállította az előképeket a hősök harcainak, áldozati szertartásoknak, elejtett szörnyeknek és véres varázslatoknak az ábrázolásához. Más festők szívesen választottak festményeik témájául mészárlást, vadászatot, merényleteket, anatómiai boncolást, levágott fejeket, vagy olyan csendéleteket festettek, amelyeken döglött fácánok lógnak egy kampón vagy kibelezett halak hevernek az asztalon. Egy seb, egy vérrel teli kehely vagy a szem vérereinek megfestéséhez a mesternek vagy segédjének köveket kellett szétzúzniuk, agyagot szitálniuk, növényekből és gyökerekből főzetet készíteni, majd olajakkal és ragasztóanyagokkal vegyíteni össze. Amióta a szintetikus festékanyagok léteznek, már nincs szükség ilyen bonyolult festékkeverési műveletekre, és a festőpaletta helyét is mindinkább átveszik a tubusból közvetlenül a vászonra nyomott 207

festékek. Mindenesetre, ha az a cél, hogy a festék fölismerhető módon vért jelenítsen meg, akkor hasonlítania kell a mindenki által ismert anyaghoz. A hó nézhet ki különleges fényviszonyok közt kéknek, az árnyékok zöldnek, a mező vörösnek, az embereknek lehet sárga a szemük és ibolyaszínű a hajuk, egy ló kéken is ló marad. De egy rémisztő vértócsa látványához egyértelmű, rémisztő vörösre van szükség. Kézenfekvő volt hát, hogy a művészek végre az egyetlen igazi vérvörössel kezdjenek dolgozni: hisz semmi nem vörösebb, mint maga a vér. Persze a 20. század második feléig tartott, mire a valódi vér bekerült a művészet alapanyagai közé. 1961-ben Yves Klein női testlenyomatokat csinált bikavérrel, 1963-ban Robert Morris kiállított hét edényt, amelyek spermával, nyállal, könnyekkel, széklettel, vizelettel, nyálkával és vérrel voltak megtöltve; 1971-ben Judy Chicago véres vattákkal és tamponokkal installálta a Menstruation Bathroom-ot. Míg azonban Judy Chicago vörös festéket használt a vér megjelenítésére, Marc Quinn angol művész fontosabbnak tartotta a vér hangulatát és hitelességét, mint a színét. 1991-ben több hónapon keresztül annyi vért vetetett le magától, mint amennyi alapállapotban az ereiben kering, s ebből az 5 liternyi, alvadt, stabilizátorokkal kezelt vérből fagyasztás útján megformálta saját fejportréját. „A testen belül keringő vér alkotja az életnagyságú fej alvadt felszínét, amely hűen őrzi az eredeti formát. Egy régi szobor színes változatához hasonlóan a vér nem a szoborra rárakott bőr benyomását kelti, hanem ellenkezőleg, porózus és eleven.”2 A kifelé fordított belsőségekkel szembesülő néző zavarát használják ki azok a mű2

Monika Wagner: Dar Material der Kunst. Eine andere Geschichte der Moderne. München, 2001, Beck, 229. o.

208

vészek is, akik nyers hússal dolgoznak. A baden-badeni régi rendőrfőkapitányságon rendezte Thomas Lehnerer és Rudolf Herz 1993-ban Rot ist dann nur noch die Farbe des Blutes (Aztán már csak a vér színe vöröslik) című installációjukat, amelyen, rács mögött, hatásos megvilágítással kiemelve egy archaikus hatást keltő, marhahúsból kivágott emberfej állt egy vasrúdon. Az installáció látogatója közvetlenül a „Rendőrfőkapitányság” tábla alatt állt, így nézhetett be kívülről a karhatalom épületének a belsejébe és annak nyers szimbólumára. Jana Sterbakhoz még közelebb áll a nyers hús anyaga. Vanitas: Flesh Dress for an Albino Anoretic című műve nem más, mint egy friss marhaszeletekből összevarrt, ujjatlan ruha, amelyet egy fiatal nő a meztelen testén visel. A hajópadló, amelyen mindez megjelenik, csupa vér, mint egy hentes vágódeszkája – a múlandóság bemutatása, hasonlóan a Fürst der Welt-típusú képekhez vagy a Luxuriaés Voluptas-allegóriákhoz, ahol egy elölről szép, fiatal ember testét az installáció hátoldala rothadás közben mutatja (beleértve a kukacokat is). – Ha Sterbak ruhája selyemből készült volna, nem lenne műalkotás. Két hónap múlva is ugyanúgy nézne ki. A Flesh Dress viszont két hónap alatt, a művésznő szándékát követve, só hatására szürkésbarna szárítotthús-cafatokból álló ruhává alakul át. Ami megmarad: a múlandó, pillanatnyi dolog fényképes dokumentálása, ami persze szintén nem örök. Dürer rézmetszetei ma is ugyanolyan csodálatosak, mint az első napon. Sterbak műve 500 év múlva: a nő, a hús, a fotó is por lesz. 1993. november 19-én a Süddeutsche Zeitung adott helyet a Lustmord (Kéjgyilkosság) című látványos akciónak. Jenny Holzer obszcén és brutális feliratokkal összefirkált emberi bőrrészletekről készített fényképfelvételek209

ből szerkesztette meg művét. De a botrányt nem ez robbantotta ki, hanem a kiadó közleménye, miszerint a címlapon olvasható szöveg, amit az olvasó éppen átlapozott, „nem szokványos nyomdafestékből készült. Hogyha megérintette a betűket, akkor vért érintett, nők vérét.” Márpedig meg kellett érinteni, a fekete papírra ugyanis egy fölhajtható lap volt ragasztva, rajta vérvörös színnel a felirat: „AHOL NŐK HALNAK MEG, OTT ÉN ÉBER VAGYOK.” Ha az ember föl akarta nyitni, kénytelen volt megfogni. Az akció visszhangja, amellyel Jenny Holzer a boszniai asszonyok jugoszláv katonák általi rendszeres megerőszakolására akarta fölhívni a figyelmet, őt igazolta. Egy müncheni újság szalagcíme azzal vádolta, hogy „A művésznő 90 litert pocsékolt el az életadó folyadékból”, Hölzer azonban kijavította: mindössze 8 nő véradására volt szükség, a Süddeutsche Zeitung pedig „Szabade egy magazinnak embervérrel nyomtatnia?” című írásában azzal igazolta magát, hogy a felhasznált vér teljesen steril és csíramentes volt. Az újságolvasókat persze kevéssé érdekelte, hogy az embervér csak homeopátiás dózisokban, vagyis elenyészően kis mennyiségben volt benne a nyomdafestékben. A provokációt maga az anyag jelentette, az a gondolat, hogy az emberek akaratukon kívül rá lettek kényszerítve egy tabunak számító tapintasos aktusra: „Alig lapoz bele az ember az újságba, máris vér tapad a kezéhez.”3 Azonban a legradikálisabb módját annak, hogy az embert a művészet nyersanyagává tegyék, azok a művészek választják, akik a performanszaik celebrálása során magukat is megsebesítik. „Ahhoz, hogy az ember erőszakot tud3

Monika Wagner: Das Material der Kunst. Eine andere Geschichte der Moderne. München, 2001, Beck, 222., 318. o.

210

jon alkalmazni saját testével szemben, egyfajta elszakadás szükséges, ami az emberi test nyersanyagként való kezelésére általában véve is jellemző, de ami a saját test megsértésében a végsőkig fokozódik. A test tiltakozik az ellen, hogy nyersanyagként bánjanak vele.”4 Az effajta akciók nézőiből a látvány közvetlen testi-lelki reakciókat vált ki, amelyek együttérzés, elutasítás és döbbenet között váltakoznak. Günter Brus Totalakciókat és Testanalíziseket hajtott végre magán, s testén baltákkal, rajzszögekkel, borotvapengékkel, csípőfogókkal, fűrészekkel, tűkkel, kampókkal és ollókkal (az „arma Christi” modernebb változataival) dolgozott; Gina Pane Action sentimentale-jében alkarját rózsatövisekkel tűzködte tele, vagy a Der erahnte Körper (A megsejtett test) című alkotásban nedves gipsz fölött egy borotvapengével vágta meg magát; Stelarc 1976 és 1988 között összesen 25-ször akasztotta föl magát több nagy kampóra, amelyek átszakították a bőrét, Chris Burden üvegszilánkokon kúszott át, belelövetett a karjába és rászögeltette magát egy Volkswagenre. Nem nyilvános akcióinak stigmáit fényképekkel dokumentálta: „A szubjektum … megértette saját objektum-voltát és e fájdalmas felismerést saját alsóbbrendű húsa legyőzésében valósítja meg.”5 A francia Orlan pedig Vart Charnel-jében egy olyan síkra vitte tovább a test materializálását, amely a legtöbb öncsonkítási akcióból azért kimarad. A művésznő több plasztikai műtétben – nem megszépíttette az arcát, hanem annak egyes részleteit régi festmények mintájára alakíttatta át és a homlokába műdomborulatot ültettetett be, így 4

Monika Wagner: Dar Material der Kunst. Eine andere Geschichte der Moderne. München, 2001, Beck, 283. o. 5 Monika Wagner: Das Material der Kunst. Eine andere Geschichte der Moderne. München, 2001, Beck, 291. o.

211

vitte egészen az abszurdumig a szépségoperációk mintáit. Maga a performansz nem az arcszabászat végeredménye volt, hanem az operációkról adott élő helyszíni közvetítés, amit különféle galériákban lehetett végignézni, illetve a megvásárolható műalkotás véres varratai. „A műtő az a műterem – olvashatjuk Orlan honlapján – ahonnan a művek kikerülnek a világba: a húsdarabok ereklyetartói, a vér festményei, a fotók, a filmek, a videók… A plasztikai műtétek sorozata valójában nem más, mint az önarckép megalkotásának klasszikus munkafolyamata, amelyek »Szent Orlan re-inkarnációjának« végbemenetelét mutatja be.” Az effajta művészetet, amely az örökkévalóság és a pillanatnyiság közé állítja be az emberi élet szakaszát, már csak egyféleképpen lehet tovább fokozni: a meghalás művészetével. Yukio Mishima japán költő, irodalmi sztár, világfi, halálmegszállott 1970. november 25-én, negyvenöt éves korában vitte színre nyilvánosan saját, korábban már beharangozott halálát, miután biztosították arról, hogy az esemény lesz aznap a televízió főhíre. Saját hasába döfte a szepukku-kést, majd a szeretője megpróbálta levágni a fejét, de csak a tarkóját találta el. Kísérőik végül elválasztották fejét a törzsétől, majd barátját is lefejezték. Halálát egész munkássága összegzésének, a szépség, a szerelem és a vér apoteózisának szánta. Ha manapság arra vagyunk kíváncsiak, hogy a modern művészeti irányzatok közül melyik a legvéresebb, kétségkívül a bécsi akcionizmus viszi el a pálmát. A '60-es évek elejétől kezdve Günter Brus, Otto Mühl, Hermann Nitsch és Rudolf Schwarzkogler művészi körében az „akciófestészetből” fokozatosan kialakult az „akció”, vagyis a performansz és a happening egyfajta sajátos keveréke. A bécsi akcionisták tiltakozása a vallási eredetű, megkérgese212

dett erkölcs ellen a tekintélyelven alapuló államszerkezetű, kis országban a provokáció szélsőséges formáihoz vezetett, amelyek nem szűkölködtek a tabuk megsértésének különféle változataiban. „Szadizmus, agresszió, perverzitás, érvényesülési törekvés, pénzsóvárság, sarlatánkodás, obszcenitás és pöcegödör-esztéta – ezek a konformizmus, naturalizmus és butaság morális ellenségei” – írja Otto Mühl 1962-ben.6 Önmagát keresztrefeszítő, vérrel összekenő és öncsonkitó happeningjei során a művész a vászon mögül előlépve önmagát kínálja a művészet tárgyául és áldozatául. Eközben a résztvevőkkel folytatott interakció is – legyen szó élő előadásról, fényképes vagy filmes dokumentálásról – az akció részévé vált: „Ha a borzadás művészetté válik, már nem tud a hatalmába keríteni minket.”7 Nitsch is, Brus is sok vérrel dolgozik. 1963-as, 3. akcióját Nitsch így jelenti be: „AZ AKCIÓK SORÁN FIZIKAI ÉS PSZICHÉS IZGALOMBA HOZOM MAGAM ÉS ELJUTOK AZ ŐSKICSAPONGÁS ÁTÉLÉSÉIG. MEGLOCSOLOM, BESPRICCELEM, ÖSSZEKENEM AZ EGÉSZ PADLÓT VÉRREL ÉS MEGHEMPERGOZÖK A TÓCSÁKBAN. […] A BÁRÁNYTETEMET FÖLAKASZTOM A PINCE PLAFONJÁRA, MEGLENDÍTEM, HOGY IDE-ODA HIMBÁLÓZZON ÉS EGY ÁCSKAPOCCSAL MEGPRÓBÁLOM SZÉTZÚZNI A FEJÉT.” Már az akciók címe is: Vérorgona, Keresztúti stáció, Feszület-vértriptychon, A megostorozás fala is utal a vérömlesztő művészet antiszakrális jellegére. Annyi bizonyos, 6

Wiener Aktionismus. Wien, 1960-1971. Der zertrümmelte Spiegel. Szerk. Hubert Klocker. Klagenfurt, 1989, Ritter, 18. ο. 7 Konrad Oberhuber. In Wiener Aktionismus. Wien, 1960-1971. Der zertrümmelte Spiegel. Szerk. Hubert Klocker. Klagenfurt, 1989, Ritter, 23. o.

213

a közönség nem unatkozik ezeken az akciókon Az egyik londoni rendezvényről 1967 február 17-én így számol be a Life magazin „A vérorgiák mély benyomást gyakorolnak a nézőkre Nitsch ezeken fehér vásznakra kifeszített bárányokat belez ki, miközben minden egyes résztvevő ruhájára bőségesen spriccel és fröccsen a vér Maga Nitsch alacsony, köpcös ember, mindig fekete inget és fekete oltonyt visel és fekete a humora is Úgy tűnik, életét megszállottan egyfajta Peter Lorre-szereppé alakította, és senki nem tudja igazán, mit is gondoljon, amikor Nitsch duhosen arról panaszkodik »Minden mezei orvostanhallgató annyi hullát kaphat, amennyit csak akar, én meg – én, a művész1 én egyet sem kapok « Mégis, Nitsch saját szülőföldjén sokkal inkább visszatetszést kelt, mint ott Londonban (ahol barátságosan „Nietzsché”-vé is előléptették) Amikor 1964 június 23-i, 6 akcióján véres menstruációs vattákat alkalmazott, a galéria tulajdonosa megpróbálta zsebkendőkkel letakarni ezeket, majd két nap múlva be is zárt a kiállítás és a művész előadását betiltották Nitsch mégis folytatja Amióta az ausztriai Punzendorf kastélyában rendezkedett be, az akciók már hosszabb ideje rendőri beavatkozások nélkül folynak le Egy hatnapos „átfogó program”, az 1968 óta napjainkig újra és újra bemutatott Orgia- és misztérium-színház keretében odipuszi vérfürdők vannak, vagy Nitsch olyan blaszfémikus cselekményekből állítja össze a dramaturgiáját, amelyek papi ruhák vérrel való bekenésétől kezdve nők keresztrefeszítéséig és bárányok széttépéséig terjednek, egy „liturgikus meditációs út”, egy „központi feltámadási ünnep” celebrálása céljából, ahogy ő nevezi8 8

Von der Aktionsmalerei zum Aktionismus Wien 1960-1965 Kiadta a Musem Fndencianum, Kassel, Kunstmuseum Win-

214

Míg Nitsch rituális módszerekkel mitikus és keresztény szimbólumokat, illetve önmagát mocskolja be vérrel, Brusnál a saját vér kiontása az, amit és amivel provokálni akar Brus a festészettől jutott el önmaga befestéséig, majd onnan megcsonkításáig, a body-art legextrémebb ágáig. Kollégáitól eltérően ő kizárólag a saját testével dolgozik, ritkán von csak be más szereplőket vagy használ egy-két kelléket A festő, a festővászon, a modell és a festőanyag nála egybeesik Egész testét fehérre festette, középen egy fekete vonallal kettéosztotta, majd a fekete vonalat egy borotvapengével vörösre változtatta Akciói célja a „direkt művészet”, azaz a test művészi felhasználásának radikalizálása volt, ahogy az egyik rendezvény címe is megfogalmazta „Brus művészete a tabuk áttörése, az individuum kicentnfugálása, a szubjektivitás ünneplése, egzisztenciális következetesség egészen a személyes veszélyeztetésig, a saját személyiség túldimenzionálása.” 91968 június 7-én hajtja végre Brus 33 számú Testanalízis-akcióját. Ennek során meztelenre vetkőzik, egy borotvapengével megvágja a mellkasát és a combját, majd egy pohárba vizel. Megissza a vizeletét, és a testét bekeni széklettel. Aztán lefekszik a földre és önkielégítésbe kezd. Közben az osztrák nemzeti himnuszt énekli [ ] „Brust . letartóztatják és 6 hónap szigorított börtönre ítélik a nemzeti szimbólumok meggyalázása miatt.” 1970-ben a Szakítópróba című akcióval én el a csúcspontot s egyben a test-akciók egzaltált végét is. A filmfelvételek a művész szikár testét mutatják terthur und Scottish National Gallery of Modern Artm Edinburgh Klagenfurt, 1988, 254 , 86 , 251. ο. 9 Dieter Ronte In Gunter Brus Der Überblick Kiadta a Museum Moderner Kunst Wien, Hildegund Amanshauser und Dieter Ronte Salzburg-Wien, 1986 5. ο.

215

hátulról, görcsös tartásban, majd a kopasz fejről lassan lefelé indul egy vércsík, és vörös nyomot húzva lekígyózik a hátán és az ülepén. Erről írt jegyzeteiben Brus megállapítja: „A szereplő testének kemény próbát kell kiállnia izomremegés áll be, zihálás, izzadás a hónaljban, általános verejtékezés, látászavarok, kivörösödött szemek […]. Öncsonkító sebek, hörgéshangok, fojtogatásszerű érzés, kikorbácsoltatás, merevgörcsszerű tartás stb. Az idegek szakítópróbája.”10 Majd visszatér a rajzoláshoz, irodalomhoz, festéshez. Miközben a művész, minél absztraktabbá válik a művészete, bizonyos mértékig visszavonja a festővászonról a vért mint festékanyagot, hogy aztán az mint eredeti, hiteles természeti anyag az akcióban támadjon újra fel, egy másik vásznon a vér kezdettől fogva jelen van anélkül, hogy a vonzerejéből bármit is vesztett volna. A mozinak soha nem volt szüksége arra, hogy valamilyen blaszfémikus-provokatív kontextusba állítsa a vért. Mivel ez egy olyan műfaj, amelyben a néző izgalmat és érzelmeket, szexet és bűnt vár, szabad egyenesen akként használni a vért, mint ami az valójában: az a folyadék, ami az emberekből folyik, hogyha megkínozzák vagy megölik őket, az az anyag, amely csalhatatlanul félelmet és sajnálatot, rémületet és rettegést kelt, az elixír, amelyből a mítoszok és a rémálmok keletkeztek. Hogyha filmről van szó, önkéntelenül is a telefon után nyúlok, hogy Karlsruhéba telefonáljak. Ott él barátunk, Michael, filmkutató és az ottani filmtár munkatársa. A moziban szereplő vérről kérdezgettem, s ennek kapcsán a következő e-mailes párbeszéd alakult ki köztünk: 10

Wiener Aktionismus. Wien 1960-1971. Der zertrümmelte Spiegel. Szerk. Hubert Klocker. Klagenfurt, 1989, Ritter, 140142. ο.

216

Ő: Mint minden téma, ez is – vagyis a vér nyoma a filmtörténetben – annál összetettebb lesz, minél mélyebben akarjuk beleásni magunkat. Kérdezz csak, amit akarsz! ÉN: Mióta folyik vér a moziban? Ő: Hát, nyilván már elejétől kezdve. Pontos dátumot nem mernék mondani. „A film olyan, mint egy csatamező – szerelem, gyűlölet, akciók, erőszak és halál. Egyszóval: emóciók.” Így hangzik Sam Fuller híres definíciója a filmről Jean-Luc Godard Pierrot le fou-jában (Bolond Pierrot). Ha tehát a mozi és az erőszak (s ezzel együtt természetesen a vér is) ilyen szorosan összefüggenek, akkor ez a lényegi elem nyilván a filmtörténet kezdetei óta jelen van. Emellett a vér színe az egyik legfontosabb moziszín. André Bazin, a nagy filmesztéta szerint a vászon fehérsége a legszebben a filmbeli hóban érvényesül. És: „Semmi sem párosítható jobban a fehérrel, mint a vér színe.” ÉN: Tehát kezdetektől fogva. Vannak esetleg mégis valamiféle korszakhatárok? Ő: Na jó, fölvetek két lehetőséget. Mindkettő a technika fejlődésével függ össze. Először is a hangosfilm. A Warner Bros korai gengszterfilmjeiben az emberek a géppisztolykattogásba halnak bele. Szinte a nézők füle is vérzik. Howard Hawks Scarface-e, William Wellman Public Enemy-je (Közellenség), Mervyn LeRoy Little Caesar-ja. (Kis Caesar) stb. A Hays-féle szabálygyűjtemény aztán mindennek gyorsan gátat szabott. ÉN: Én ugyan tudom, mi volt a „Hays-féle szabálygyűjtemény”, de nem tudnád egy kicsit részletesebben is elmesélni? Ő: Will Η. Haysszel az élen 1922-ben megalakult Amerikában egy filmkészítőkből álló testület, amely kidolgozta a saját törvényeit, hogy elébe menjenek az állami cenzúrának. Ε testület 1932-es szabálygyűjteménye („Code 217

to govern the making of talking, synchronized and silent motion pictures”) igencsak merev álláspontot képvisel a meztelenség, brutális gyilkosságok, a bűnelkövetés módszerei, fehérek és színesek közti szex („tiltva”), nemi betegségek stb. bemutatásával kapcsolatban: mindez nem való filmre! Összességében ugyanis az a szabály: „No picture shall be produced which will lower the moral standards of those who see it” (nem szabad olyan filmeket gyártani, amelyek rombolnák a nézők erkölcsi normáját). ÉN: Köszönöm. – Erről jut eszembe: és mi van az oroszokkal? Ő: Jó kérdés. A filmekkel foglalkozó eszmefuttatásainkban általános hiba, hogy legtöbbször az amerikai film lebeg a szemünk előtt, s ez hamis következtetésekhez vezet. Bizony, Eizenstein és társai persze hogy mutatják a vért! És mást is. Avantgárd, forradalom – vörös zászlók, vörös vér! Az odesszai lépcsőt igazából vérrel borítva kellene elképzelni. Ekkoriban egyébként az európai – főleg a francia – mozi sem túl finnyás. ÉN: És mi a másik szakaszhatár? Ő: A színesfilm kialakulása a '40-es és '50-es években. Elvégre a vér csak vörösben jön át igazán. Gondolj csak a Hammer-stúdió véres-színes horrorfilmjeire az ötvenes években. Mindenféle Poe-feldolgozások, Dracula-remakeek. De a vér első színes megjelenésének a dátumára sem mernék semmit mondani. Öreg gyáva nyúl vagyok, tudom. ÉN: Térj már a tárgyra! Ő: Mindjárt ott vagyunk. A mainstream-firmekben – ez fontos megszorítás! – a '60-as években kezdenek vörösre színeződni a vásznak. ÉN: És a Psycho! Ő: Nagyon jó! Az évtized legelején, vagyis 1960-ban megint egy fekete-fehér film áll. Hitchcock zuhanyozós 218

gyilkossága szinte fölbecsülhetetlen értékű választóvonalat jelent a véres erőszak megjelenítésében. Rögtön a fürdőkádban szúrják le az áldozatot, hogy utána könnyű legyen eltávolítani a vérnyomokat. Ezzel a filmmel egyértelműen eltolódnak a tűrés határai, hogy ugyanis mit lehet a moziban bemutatni, illetve mit fogad el a publikum. Hasonló cezúrára majd csak harminc évvel később kerül sor, A bárányok hallgatnak című filmmel, amely még öt Oscart is kapott. De vissza a '60-as évekhez. Az „új Hollywood” időszakában (ezen rendszerint az 1967 és 1976 közötti évek értendők) a régi Hays-féle szabályzatot végleg sutba dobják. Két filmnek volt döntő szerepe ebben: az egyik a Bonnie és Clyde (Arthur Penn, 1967), a másik a Vad banda (Sam Peckinpah, 1969). Lassítás, golyók lyukasztják szitává a testet, spriccel a vér: „halálbalett”. Különösen Peckinpah westernjét szokás az éppen eszkalálódó vietnami háború keretében értelmezni. A rendező explicit módon is utal a háború mindennapos televízióbeli bemutatására. Ugyanekkor keletkezik az amerikai filmtörténet néhány legdurvább horrorfilmje is. Itt aztán már tényleg patakokban folyik a vér. A moziban egészen extrém borzalom lesz úrrá: The Night of the Living Dead (Az élő halott éjszakája), The Texas Chain Saw Massacre (A texasi láncfűrészes gyilkosság), The Last House of the Left (Az utolsó ház balra). Ezek azonban még érezhetően Hollywoodtól független olcsó produkciók voltak, amelyek csak bevezették a horrorfilmek divatját. Szerintem a Motion Picture Guide-ban felsorolt filmek közül azoknak, amiknek „vér” van a címükben, a 80%-a horrorfilm. Klassz dolgok is vannak köztük, mint például a Blood Bath, The Blood Beast Terror, Blood from the Mummy's Tomb, The Blood on Satan's Claw, Blood Orgy of the She-Devils, The Blood splattered Bride vagy Bloodsucking Freaks. Hasonlóan drasztikus lesz 219

az olasz horrorfilm a '70-es években. Hektoliterszámra ömlik a művér! Nem lehetett olcsó. ÉN: Ehhez kivételesen én is hozzá tudok tenni valamit. Megkerestem a Kryolant, azt a céget Berlinben, amelyik a filmes és színpadi művér kereskedelmével foglalkozik. Nagyon barátságosak voltak és rögtön küldtek tájékoztató anyagokat is. Ez a cég kozmetikai szerekkel és színpadi sminkkel indult 1945-ben, mára már több országban is tevékenykedik, és elsősorban a színpadon, filmekben és a tévében használatos művérről híres. Elképzelhetjük, mennyi dolguk van a maszkmestereknek a filmekben a különféle vérző dolgokkal! Szúrt, vágott, lőtt sebek, korbácshasítások, hegek, égési sérülések, véres könnyek, vérhányás… Schindler listája; A rózsa neve; Drágán add az életed 2, Hadszíntér, Ellenség a kapuknál: mind-mind Kryolan-vérrel dolgoztak. Ezekhez a különleges effektekhez megvannak a különleges eszközök, pl. vérpárnák vagy vérzacskók, amiket bedugnak a színész inge alá, és amikor meglövik vagy leszúrják, nagy ívben spriccelni kezd a vér („kimosható”); van speciális „általános vér”, van nem-megalvadó vér a friss sebek bemutatásához; zselatin-vérkapszulák, melyeket szét lehet harapni, hogy látványosan kezdjen csurogni az illető szájából a vér; áttetsző vér a vérrel összekent bőr látványához; bőrre rászáradt vér; láthatatlan púder, ami nedvesség hatására vérvörössé változik; „A” típusú filmvér (ez a zselészerű, ragacsos anyag különösen a nagyobb felületű, alvadt vérrel fedett sérüléseknél mutat jól, a végtagok leszakításánál vagy hasonló súlyos sebesülésnél); kenőcsös vér, világos és sötét színben; sebkitöltő vér; frissen fölszakadt var-effektushoz való vér; belső vér („jóízű, szájbavétel céljára”).

220

De persze igazad van, nem olcsó mulatság: az „átlátszó vér” literje 38 euróba kerül, az „IEW speciális filmvér” 51,50 euróba, és, ahogy Arnold Langer írta a Kryolantól, az „SP4a színpadi vérből, amelyet már Peter Stein is használt antik színpadi projektjeihez”, egy liter 23,50 euro. Ő: Jörg Wagnernek és Stefan Prehnnek volt egy szép rövidfilmje, a Staplerfahrer Klaus, amiben nem volt elég pénzük Kryolan-féle művérre. Kénytelenek voltak igazi disznóvért használni. Több szabadnapon is forgattak, így előre megvették a hentesnél az összes vért. Képzeld csak el, milyen büdös lehetett a végére! A filmtörténet igazi hősei! ÉN: Aha, én is láttam a 2001-es, mindannyiunk által nagyra tartott Bambergi Rövidfilmes Napokon. Istenien parodizálják a Hetedik érzék horrorjeleneteit a tévéből. Apropó isteni rövidfilm: ugyanez mondható el Scorsese A nagy borotválkozásáról (1967) is, amely egy ártatlan borotválkozásból kiindulva egy 1939-es jazz-szám hangjai mellett véres-habos végkifejletbe torkollik, Psycho-szerű vérpatakokkal a lefolyóban. Nálad van még valami a vérről? Ő: Nagyjából ennyi volt. A '70-es és '80-as évek PoMomoziját ismered. A vér itt is egyre inkább grafikus elemként szerepel a filmekben. „Graphic violence”, ahogy az amcsik mondják. Az írások a falon vagy máshol gyakran vérrel vannak írva. A legvéresebb filmeket Brian de Palma (Carrie, Gyilkossághoz öltözve, Aki legyőzte Al Caponét), David Lynch, némi megszorítással Martin Scorsese (aki a Taxisofőrben ugyancsak jó kis mészárlást mutatott be) csinálták, vagy egyes filmjeikben Alan Parker (Angyalszív), Michael Cimino (A sárkány szíve), a Coen-testvérek (Véresen egyszerű, Fargo), no és persze Tarantino mester (pl. Kutyaszorítóban). A listát persze még hosszan lehetne folytatni.

221

ÉN: Igen, például Abel Ferrarával is, aki szintén különleges viszonyban áll a vérrel, gondoljunk csak a Mocskos zsarura. The Addiction című filmje pedig talán a legjobb vámpírfilm a Nosferatu óta. Ritkán látni olyan gusztustalanul szürcsölő vámpírokat, vagy ahogy hiéna módra marakodnak a zsákmányon és aztán rosszul vannak a sok vérszívástól. És közben az egész vértől való megszállottság a „szex, a drogok és az inspiráció” metaforája. És az a vad kamera! És az a rengeteg vér, amely mindent befest, és egy fekete-fehér filmen keresztül is rettegést kelt a nézőkben! Ő: így igaz! Ehhez már szinte Buttgereit se tudna hozzátenni. ÉN: Buttgereit? Ő: Jörg Buttgereit, a véres speciális effektek szakértője. A véres jelenetek terén ő az ász. Persze állandóan be van tiltva. Éppen most sikerült hírhedt NEKRomantika\ legalább DVD-n megjelentetni. Egyébként egy külön terület még az ázsiai mozi (Hongkong, Tajvan, Japán, Kína) is. Itt szinte mindenhol találsz vért, az igényes szerzők filmjeiben (pl. Zhang Yimou A vörös szántóföld), a zsánerfilmekben (John Woo és társai) és a japán undergroundfilmekben egyaránt. Sokukat mostanában mutatják csak be Nyugaton. A távol-keleti mozi jelenleg tutira az egyik legvéresebb. De ez tulajdonképpen idegen terület, itt nem ülök olyan biztosan a nyeregben. ÉN: Van esetleg, amiről megfeledkeztünk? Ő: Biztosan. Ha ilyen gyorsgaloppban futunk végig a filmtörténeten, annak legtöbbször felületesség lesz a vége. De azért szórakoztató. Az én egyik véres favoritom egyébként Stanley Kubrick Ragyogása. A véres hotel a hegyek között… felejthetetlen alkotás. ÉN: Úgy van. És már maga az is, ahogy a vér vörös vezérmotívuma végighúzódik a filmen: a bőrkanapé szí222

ne, Jack dzsekije, vörös árnyékok, lámpák, szőnyegek, ajtók, képek, Danny pulóvere, Lloyd frakkjának kihajtója, a férfivécé… A vértenger fölcsap a kameráig, mint a tenger hullámai, amikor delfineket filmezünk. Amikor a vörös ajtóból másodszor ömlik a vér, szinte már véralatti kamerafel vételről lehet beszélni! Ragyogás – igen, ez a véres filmek csúcsa. Jó végszó. És mi lenne jó végszó a vér kultúrtörténetéhez? Ha valamiféle összegzést próbálok adni, önkéntelenül is „köztes” kategóriák jutnak az eszembe: a vér középen a természettudományok és a mindennapi fogyasztás között, a vér a művészet és a betegség között, a tabuk és a tabuk megsértése között, horror és lenyűgöző csoda, fétis és madárijesztő között. Van egy hely, ahol mindez egyszerre megjelenik: nem is hely, inkább módszer, látványosság. Egy kiállítás, melynek címe: Prof. Günther von Hagen Testvilágai. A valóság lenyűgöző csodája. S tényleg valódi ott minden, a „plasztizált”, vagyis műanyaggal tartósított és stabilizált holttestek, amelyek egészben vagy darabokban, különálló preparátumként vagy egy közös elrendezésben vannak kiállítva. Kevés kiállítás osztja meg ennyire a nagyközönséget, és az anatómus és „testplasztizáló” Hagennek sikerült az, ami a művészeknek csak a legritkább esetben szokott sikerülni: a látogatók szembesülnek azzal a kérdéssel, mi is mindennek a lényege. Az emberek úgy állnak elhunyt és szoborrá preparált embertársaik előtt, mint a templomok ereklyetartói előtt; tiszteletteljesen, riadtan, némán. Senki nem beszél suttogásnál hangosabban. Hasonlóan a koncentrációs táborokban berendezett emlékhelyekhez, itt is bántó hatást kelt, ha valaki hangoskodik, viccelődni próbál vagy kritikus megjegyzést tesz. A kiállított dolgok, különösen az „Egésztest-plasztinátok” hatása a „valóság”, 223

a „reality show” általi tudatos tabusértés, a fizikai valóság denaturalizálasa, az orvosi anyag átesztétizálása révén jön létre. Az egyik kiállított darab különösen megrendítő, pedig nincs is szeme, és nem a saját bőre bontja: ez egy olyan test-preparátum, amelyből a vérereken kívül vegyi úton minden mást eltávolítottak. Csak a vénák, artériák, hajszálerek puszta rendszere maradt, megszilárdítva és vörösre festve. Mintha valamiféle neutronbombát találtak volna ki, amely elpusztít minden szerves anyagot, s csak a vérkeringés rendszerét hagyja meg. Az ember: életadó vérének csőhálózatára redukálva. A 17. század óta, amikor fölfedezték az emberi vérkeringés cirkuláris rendszerét, e rendszer metaforáját sok más összefüggésre is alkalmazták. Thomas Hobbes a vérkeringés képét a pénznek az államon belüli keringésével kapcsolta össze: „E felhasználás (a javak pénzre való átváltása) bizonyos értelemben az állam vérkeringésének felel meg, hiszen a természetes vér szintén a föld gyümölcseiből keletkezik és keringése során ellátja táplálékkal az emberi test minden tagját.” 11„ Bram Stoker transzszilvániai Drakula grófja Londonban döbbenten állapítja meg, hogy a modern világban „pénz- és távközlési keringési rendszerek léptek a vérkeringés rendszerei helyébe”, ahogy Jochen Hörisch mondja. S még a mai filozófusok is a vér keringéséhez hasonlítják az információk folyamatos és állandóan megújuló áramlását a társadalomban. Sőt, egyes tudósok azt jósolják, hogy a pénzforgalmat egykor a vér forgalma fogja majd felváltani a maga eddig alig kutatott újratermelődő nyersanyag-, gyógyászati és genetikai lehetőségeivel. 11

Thomas Hobbes: Leviathan oder Stoff, Form und Gewalt eines kirchlichen und bürgerlichen Staates. Frankfurt/M., 1984, Surhkamp Taschenbuchverlag, 194. o.

224

Philipp Kerrhez is közel állhatnak az ilyen elméletek, Der zweite Engel (A második angyal) című regényében ugyanis egy olyan világot mutat be 2069-ből, amelyet már nem a pénz, hanem a vér irányít: „Csak most, a huszonegyedik század vége felé ismerte föl az emberiség, milyen értékes is a vér.” Ugyanis csak a népesség 20%-a, egy kivételezett kisebbség rendelkezik azzal a különleges privilégiummal, hogy egészséges a vére; a többiek mind meg vannak fertőzve a P2 vírussal, „minden idők leghatékonyabb vírusával”, amely előbb-utóbb bizonyosan halált okoz. 2018 és 2025 között 150 millió ember veszíti életét e vírusfertőzés következtében. A fertőzött embert csak fertőzött vére egészségessel történő teljes kicserélése mentheti meg a haláltól. Nem csoda, hogy így a „RES-vér”, vagyis a „biztosított minőségű teljes vér” lesz a legkeresettebb termék s az egyedül értékes valuta. Az emberek vérbankokba adják, letéteket helyeznek el belőle, bankszámlán gyűjtik, és előadásokat hallgatnak a „vérszámvitel tudományáról a kryoprecipitációs technológiák fényében”. A fertőzöttek mindent megtesznek a vércsere érdekében, még ölni is hajlandók azért, hogy így „vámpírkodva” a kívánt anyaghoz jussanak. A „vöröspiacon” virágzik az illegális kereskedelem, a bűnözők vagyonokat keresnek. A legnagyobb és legbiztonságosabb vértárolási lehetőség a Holdon található First National Blood Bank, amely 20 millió liter egészséges vér-letétet őriz. Ezt az épületegyüttest az ember- és számítógépes agy által valaha is kitalált legjobb biztonsági rendszer őrzi. Egy kis csoportnak, amelynek sürgősen szüksége van egészséges vérre, mégis sikerül behatolnia az épületbe; a vakmerő akció sikerrel jár, megszereznek 40 000 egység kryoprecipitátumot, vagyis 25 milliárd dollár piaci értékű fagyasztott vérsűrítményt, amivel meg tudják menteni saját életüket és a fertőzött embe225

riséget. De a hatalmas szuperszámítógépnek, amely a vérbank rendszerein kívül minden más egyebet is irányít, megvannak a maga tervei a vörös életelixírrel, amely a Holdról épp útban van a Föld felé. Úgy tűnik, csak a számítógép fogja föl, hogy „a vér maga a kvantuminformatikai elixír”, a „Szent Grál, amelyet a tudósok olyan régóta keresnek”. Az elektronikus őrangyal nem kevesebbet forgat a fejében, mint a világmindenség meghódítását és a halhatatlanság elérését, az örökké tartó újrafeltámadást, és ennek nem más lenne az eszköze, mint „a legcsodálatosabb folyékony anyag, amely valaha is létezett, magának az életnek az anyaga – a vér”.12

12

Philip Kerr: Der zweite Engel. Reinbek 2000.

226

Köszönetnyilvánítás A barátok és ismerősök közreműködése nélkül egyetlen könyv sem jön létre. Ennek a könyvnek a megszületésében az alábbiak segítettek legtöbbet (legfontosabb támogatóm, bátorítom, munkatársam és kritikusom: férjem, RolfBernhard Essig mellett): - Bert Sander, aki megrendíthetetlenül hitt Az éltető nedv történetébea („Én aztán nem fogom feladni – nevetséges is lenne! Komolyan, B. S.”) - Carmen Götz, aki fáradhatatlanul bújta a szakirodalmat, és újabb és újabb forrásokat varázsolt elő - Silvia Pfister a bambergi Universitatsbibliothekből, aki lehetővé tett számomra egyfajta rugalmas kölcsönzési rendszert - valamint mindazok, akik információkkal, ötletekkel és idézetekkel láttak el: Natasa Barabanova, Ulrike Bergmann, Barbara Dicker, Michael Endepols, Stefan Förner, Nortrud Gomringer, Markus Hörsch, Misako Hon, Adrien Hummer, Markus Kaiser, Marta Ka&párková, Markus König, Hans Kurz, Torsten Mieke, Rainer Scheick, Hannelore Schury, Biggi és Klaus Sembach, Ludwig Uhlig, Steffi Widera, Marianne Wünsch. 227

Emellett meg kell említenem a regensburgi Szent József karmelita rendházat, amely kitűnő, ideg- és gyomorerősítő „Melissengeist”-italt készít. Mindannyiuknak szívből köszönöm!

Ajánlott irodalom

Arasse, Daniel: Die Guillotine. Die Macht der Maschine und das Schauspiel der Gerechtigkeit. Rowohlt, Reinbek, 1988. Bolte, Christian – Dimmler, Klaus: Schwarze Witwen und Eiserne Jungfrauen. Geschichte der Mörderinnen. Reclam, Leipzig, 1997. Bradburne, James M. (ed.): Blut. Kunst – Macht – Politik Pathologie. Ausstellungskatalog. Prestel, München, 2001. Demandt, Alexander (ed.): Das Attentat in der Geschichte. Böhlau, Köln-Weimar-Wien, 1996. Ehrenreich, Barbara: Blutrituale. Ursprung und Geschichte der Lustam Krieg. Kunstmann, München, 1997. Evans, Richard J.: Rituale der Vergeltung. Die Todesstrafe in der deutschen Geschichte 1532-1987. Kindler, Berlin, 2001. Farin, Michael (ed.): Heroine des Grauens. Wirken und Leben der Elisabeth Báthory. Kirchheim, München, 1990. Hörisch, Jochen: Brot und Wein. Suhrkamp, Frankfurt/M., 1992. Jänsch, Erwin: Vampir-Lexikon. SoSo, Augsburg, 1996. Keck, Anette – Poole, Ralph J.: Serial Killers. Das Buch der blutigen Taten. Reclam, Leipzig, 1997. Konkursbuch 33 „Blut”. Eds. Regina Nössler a Petra Rocke. Konkursbuchverlag Gehrke, Tübingen, 1997. Maar, Michael: Das Blaubartzimmer. Thomas Mann und die Schuld. Suhrkamp, Frankfurt/M., 2000. Martschukat, Jürgen: inszeniertes Toten. Eine Geschichte der

229

Todesstrafe vom 17. bis zum 19. Jahrhundert. Böhlau, Köln Weimar-Wien, 2000. Meuer, Hans: Der dunkle Mythos. Blut, Sex und Tod: Die Faszination des Volksglaubens na Vampyre. Ed. Argus, Schliengen, 1996. Der Rabe. Magazinfür jede Art von Literatur. Nr. 49: Der VampirRabe, Zürich, 1997. Reliquet, Philippe: Ritter, Tod und Teufel. Gilles de Rais oder die Magie des Bösen. Artemis, München-Zürich, 1984. Schlehe, Judith: Das Blut der fremden Frauen. Menstruation in der anderen und in der eigenen Kultur. Campus, Frankfurt/M. – New York 1987. Schneide wind, Friedhelm: Das Lexikon rund ums Blut. Lexikon Imprint Verlag, Berlin, 1999. Starr, Douglas: Blut – Stoff für Leben und Kommerz. Gerling, München, 1999. Strack, Hermann L.: Das Blut im Glauben und Aberglauben der Menschheit. München, 1900. Reprint Arbeitsgemeinschaft für Religions- und Weltanschauungsfragen, München, 1979. Sturm, Dieter – Völker, Klaus (eds.): Von denen Vampiren oder Menschensaugern. Dichtungen und Dokumente. Hanser, München, 1968.

230

Tartalom

Előszó............................................................................ 9 I. A vér szava............................................................... 16 II. Fekete, vörös, sárga, fehér ...................................... 31 III. Igyatok ebből mindnyájan...................................... 55 IV. Mesevilág............................................................... 80 V. Vér, veríték és könnyek ......................................... 100 VI. Egy egészen furcsa nedv ..................................... 126 VII. „De hiszen Ön vérzik!” - Interjú egy vámpírral.............................................. 154 VIII. Matador .............................................................172 IX. Az egyetlen igazi vörös........................................203 Köszönetnyilvánítás ...................................................227 Ajánlott irodalom .......................................................229

Gudrun Schury Éltető nedv (A vér kultúrtörténeté) Kiadta a Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft, Pozsony, 2004 Első kiadás. Oldalszám 232 Felelős kiadó Szigeti László A borítót Artemisia Gentileschi festményének felhasználásával Hrapka Tibor tervezte Nyomdai előkészítés Studio GB, Dunaszerdahely Nyomta a Vega Print Kft, Pozsony A kötet megjelenését a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma támogatta Gudrun Schury Miazga zivota (Kultúrne dejiny krvi) Vydal Kalhgram, spol s r ο , Bratislava 2004 Prvé vydame Po£et strán 232 Vydavatel László Szigeti Návrh obálky s pountím diela Artimisie Gentileschiovej Tibor Hrapka Grafická úprava Studio GB, Dunajska Streda Vytlaíil Vega Print, spol s r ο , Bratislava Reahzované s Finanínou podporou Mimsterstva kultúry Slovenskej repubhky