Gazdasági nehézségek és politikai egyensúlyvesztés Kelet-Közép-Európában1 Greskovits Béla (politológus, a Közép Európai Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Tanulmányok Tanszékének tanára) összefoglaló Kelet-Közép-Európában az állampolgárok egyre nagyobb csoportjai tartózkodnak az új demokratikus intézményekben való részvételtõl, míg a maradék aktív választók közül sokan radikalizálódnak. E folyamatok külsõ és belsõ gazdasági és ideológiai okokból erednek, és veszélyt jelentenek a demokrácia jövõje és minõsége szempontjából.
kulcsszavak ■ destabilizáció ■ kivonulás a politikából ■ konvergencia ■ radikalizmus
Bevezetés
Az Európai Unió kibõvítése óta a destabilizáció különféle tünetei – zavargások, tömeges demonstrációk, a középpártok radikalizálódása, és szélsõséges pártok kormányzati szerepe – jellemzik számos új tagállam politikai életét. A tiltakozás radikális formái Albert Hirschman (1995 [1970]) fogalmával élve a demokratikus politikából való tömeges „kivonulással” párosulnak: a nemzeti parlamenti, helyi és európai parlamenti választásokon mind kevesebb polgár él szavazati jogával. A véleménykutatások a demokráciával való elégedetlenség növekedését és az intézményeibe vetett bizalom gyengülését jelzik. Bár hasonló jelenségek a régebbi tagállamokban is megfigyelhetõk, a térségbeli intenzitásuk és gyakoriságuk arra utal, hogy a demokrácia ma nehezebb próbatétel elõtt áll a kontinens keleti, mint a nyugati felén. A radikalizálódás leggyakoribb magyarázatai két csoportba sorolhatók. Az egyik nézet szerint az elnyert uniós tagság az illiberális populista politikusoknak kedvezett, mert ezzel meggyengült az unió korábbi fegyelmezõ és demokráciát erõsítõ befolyása. „Az EU gyámkodása csak a tagság elnyeréséig hatásos, utána már kevésbé ösztönzi a további reformokat vagy a demokratikus szabályok tiszteletben tartását” (Rupnik, 2007: 22). A csatlakozással csökken a populizmus politikai költsége és nõ a hozama (Mudde, 2003; Vachudova, 2005). A másik népszerû magyarázat több figyelmet szentel a belsõ tényezõknek, különösen a gazdasági és politikai folyamatok közötti kapcsolatoknak. A lengyel Szolidaritás megalakulásának negyedszázados évfordulóján megjelent könyvében David Ost az illiberális politikusok sikerét a gazdasági liberalizmus Politikatudományi Szemle XVII/1. 81–94. pp. © MTA Politikai Tudományok Intézete
Greskovits Béla
által marginalizált tömegek mozgósítására vezeti vissza. Szerinte az átalakulást vezénylõ liberális elitek által magukra hagyott vesztesek elkeseredettségükben fogékonnyá váltak a „gazdasági bajaik orvoslására kínált pótszerekre”: vallási fundamentalizmusra, nacionalizmusra, antikommunizmusra és idegengyûlöletre (Ost, 2005: 190). Ebben a cikkben a külsõ és belsõ okok együttes elemzésével próbálkozom. Mind az unió szerepét, mind a destabilizáció belsõ gazdasági és politikai tényezõit másképpen látom mint az idézett szerzõk. Ami az elõbbit illeti, nem vonom kétségbe, hogy a csatlakozási feltételek fegyelmezõ ereje hozzájárult a tagjelöltek politikai stabilitásához, sõt nem egy esetben magához a demokratizálódáshoz. Ezzel szemben 2004 óta a konvergenciakritériumok teljesítését sürgetõ külsõ nyomás szerintem már inkább a politikai destabilizáció folyamatait erõsítette. Mégsem az unió megváltozott szerepében, hanem elsõsorban belsõ folyamatokban keresem az egyensúlyvesztés legfontosabb okait. Kétlem azonban, hogy a fõ destabilizáló tényezõt a populisták által mozgósított marginalizált tömegek jelentik. A vesztesek többségét láthatóan sem a középpártok sem a radikális pártok nem tudták politikai cselekvésre bírni – legalábbis egyelõre. Õk inkább kivonultak a demokratikus politikából, nem szavaznak, így a destabilizációnak nem cselekvõ részesei hanem inkább passzív szemlélõi. Valószínû viszont, hogy egyes felsõ- és középosztályi csoportok fogékonyabbá váltak a különféle radikális megoldások iránt. A peremre sodort vesztesek haragja helyett elsõsorban a náluk jobb módú rétegek elégedetlenségének hangot adó radikális programokban és képviselõik kompromisszumokra való képtelenségében keresem a demokráciák egyensúlyát megbontó konfliktusok magyarázatát.
A makrogazdasági konvergencia kényszere és politikai kihívása
Az ezredforduló óta az EU erõteljesen szorgalmazza, hogy Kelet-KözépEurópa államai az infláció, a költségvetési deficit és az államadósság visszafogását – vagyis a maastrichti konvergenciafeltételek teljesítését – tekintsék gazdaságpolitikájuk fõ prioritásának. Az unió azt is sürgetni kezdte, hogy a térség kormányai állami apparátusuk és jóléti rendszerük átalakításával és karcsúsításával bizonyítsák a tartós makrogazdasági stabilitás ügye melletti elkötelezettségüket. Ilyen intézkedések végrehajtása különösen nehéznek bizonyult a visegrádi államokban, amelyek lakossága az átalakulás hosszú évtizedében sok politikai elemzõt meglepõ türelemmel viselte a munkanélküliség, elszegényedés és egyenlõtlenség traumáit. Sokkal kevesebb volt a sztrájk mint Európa nyugati felében. Nem voltak éhséglázadások és utcai zavargások sem, mint sok fejlõdõ 82
Gazdasági nehézségek és politikai egyensúly vesztés Kelet-Közép-Európában
országban. Kevés volt a politikai tömegdemonstráció, ha pedig ilyenekre sor került, általában békében lezajlottak (Greskovits, 1998). A nagyjából az uniós csatlakozásig tartó türelem számos tényezõje közül kettõt érdemes kiemelni. Az egyik, hogy a társadalmi békét féltõ és saját újraválasztásukban érdekelt politikusok az átalakulás terheit a korai nyugdíjaztatásra, egészségügyre, oktatásra, családtámogatásra költött jelentõs összegekkel igyekeztek mérsékelni (Kornai, 1996; Vanhuysse, 2006). Átvállalták az ipari szerkezetváltás terheinek egy részét is. Jóllehet a kezdetben a hazai nagyvállalatoknak, majd ezek eltûntével a külföldi nagybefektetõknek, juttatott kedvezmények tényleges összege és így költségvetési hatása máig az államapparátusok titka maradt, megkockáztatható az állítás, hogy ez az iparpolitika is jelentõsen hozzájárult a társadalmi békéhez – ugyanúgy, mint ennek pénzügyi terheihez (Greskovits–Bohle, 2007). A másik stabilizáló tényezõ az volt, hogy a politikusok hallgatólagosan elfogadták, hogy a munkások, alkalmazottak, továbbá a kis és közepes magánvállalatok kiterjedt informális tevékenységekkel egészítsék ki megélhetésük forrásait. Bár az átalakuló demokráciák viszonylagos egyensúlyában a szociális ellehetetlenülésbõl kivezetõ legális és illegális „egérutaknak” egyaránt szerepe lehetett, ezek a lehetõségek hosszabb távon egymással is ellentétbe kerültek és további feszültségeket szültek. Egyrészt az informális gazdaság, valamint a külföldi befektetõk kegyeit keresõ fejlesztési politika, együttesen aláásták a jóléti állam pénzügyi egyensúlyát. A tömeges adó- és járulékkerülés továbbá a legnagyobb vállalatok legális adózási privilégiumai és támogatása miatt kiesõ állami bevételeket és megnövekedett kiadásokat csak a legálisan mûködõ vállalatokra és foglalkoztatottjaikra nehezedõ terhek fenntartásával, illetve növelésével lehetett pótolni. Rendszeressé vált a túladóztatás, alacsony foglalkoztatási szint és informalizálódás közötti kapcsolat (Rhodes–Keune, 2006: 284). Másrészt a kiadásoktól rendre elmaradó költségvetési bevételek visszatérõ deficithez és növekvõ államadóssághoz vezettek. Az uniós csatlakozásig, sõt egy ideig utána is, a visegrádi kormányok többnyire magukra vállalták a politikai stabilitás költségeit és ezek negatív makrogazdasági következményeit, jóllehet – mint Gyurcsány Ferenc szavai mutatják – tisztában voltak vele, hogy szakadékok fölött vezetõ szûk ösvényen járnak. „Azt mondom, munkát hosszú távon csak a fejlõdõ gazdaság teremt. Tõkeellenes munkásbarát politika nincs. Baloldaliként muszáj ezt mondanom. Csak az a munkásbarát politika eredményes, amelyik egyben vállalkozáspárti is. Ha a munkást támogatjuk túl, elfogy a munka. Ha a vállalkozót, megszûnik a társadalmi béke. Magyarország a rendszerváltás óta dülöngél ebben az ügyben” (Tanács István – Tóth Ákos: Interjú Gyurcsány Ferenccel. In Népszabadság. 2006. február 24). Bár a magyar gazdaságpolitika 2002–2005, valamint 2006–2007 közötti 83
Greskovits Béla
– ellenkezõ irányú – kilengései szélsõségesek voltak, azért „ebben az ügyben” nemcsak Magyarország hanem más visegrádi országok is „dülöngéltek”. A térség kormányai viszonylag sokat költöttek a társadalmi béke fenntartására és idõrõl-idõre makrogazdasági válságmenedzselésre kényszerültek. Minthogy az utóbbi miatt a csalódott választók rendre kiszavazták a hatalomból korábbi kedvenceiket, nagy szabályossággal váltották egymást a jobbközép és balközép erõket képviselõ kormányok. Ezzel együtt a demokratikus versenyt jórészt a mérsékelt középpártok uralták, szélsõséges erõk csak kivételes esetben jutottak parlamenti, még ritkábban kormányzati szerephez. Fontos megjegyezni, hogy a nemzetközi pénzvilág bizalmat szavazott az uniós és euróövezeti tagságra törekvõ kormányoknak, és nem vette túl szigorúan a költségvetési kilengéseiket. 2004 óta Kelet-Közép-Európa gazdaságainak már jóval kevésbé engedékeny nemzetközi környezetban kell lavírozniuk. Ami az unió új szerepét illeti, nem a külsõ gyámkodás gyengülése, hanem az új tagok jelenlegi teherbíróképességét próbára tevõ makrogazdasági teljesítmény erõltetése jelenti az igazi politikai kihívást. A nemzetközi környezet szigorodásával a korábbiaknál sokkal hevesebb elosztási és politikai konfliktusok új korszaka köszöntött be. Ezúttal nem rövid távú gazdasági és politikai hozamok besöprése, hanem az alkalmazkodás új terheinek elosztása a tét. Kelet-Közép-Európa politikai egyensúlyvesztése mégsem elsõsorban külsõ eredetû. Az unió nem volt sokkal engedékenyebb az euró bevezetésére készülõ régebbi tagállamokkal szemben sem, azok mégis kisebb politikai árat fizettek a maastrichti konvergenciáért és az euró bevezetéséért. Sikerük egyik kulcsa az volt, hogy a társadalmi költségek megosztásában különleges intézményekre támaszkodhattak. Alkalmazkodásukat a gazdaságaikban a második világháború után rutinná vált neokorporatista megállapodások segítették, vagy pedig – ahol ez a tradíció hiányzott – „a bérektõl a jóléti és foglalkoztatási politikáig a gazdaságpolitika összes érintett területére kiterjedõ új szociális paktumok a munkaadók, szakszervezetek és kormányok között” (Hancké–Rhodes, 2005: 196). A társadalmi partnerség nyugat-európai intézménye Kelet-Közép-Európában jórészt ismeretlen. A szakszervezetek túl gyengék a szükséges kompromisszumok kikényszerítéséhez. A munkaadók pozíciói túl erõsek ahhoz, hogy beadják derekukat a kiegyensúlyozottabb tehermegosztást célzó törekvéseknek. Ebben a helyzetben a kormányok többnyire a munkaadók pártjára állnak, és ha sztrájktól vagy tömegmegmozdulásoktól tartanak legfeljebb „zsebrevágják” némelyik szakszervezeti vezetõt. Szlovénia kivételével a tõke és munka megállapodásos kapcsolatrendszere sehol sem tudott gyökeret verni a térségben. Következésképpen a demokratikus intézményrendszer vált az alkalmazkodási terhek megosztásáról hozott döntések kizárólagos fórumává. Úgy tûnik, ez a feladat túlterhelte a demokráciát, mert egyelõre jórészt kudarcot vallott a stabilizáció és reform politikai támogatottságának biztosításában. 84
Gazdasági nehézségek és politikai egyensúly vesztés Kelet-Közép-Európában
A radikalizmus neoliberális gazdasági és illiberális politikai változatai
Az olyan kockázatos helyzetek kezelhetõsége, amelyekben fontos társadalmi és gazdasági csoportokat hátrányosan érintõ döntések vannak napirenden, azon is múlik, képes-e a politikai osztály döntési helyzetben lévõ frakciója és annak ellenzéke a kompromisszumokra vagy legalább némi empátián alapuló kommunikációra. Ez attól is függ, összeegyeztethetõ-e a riválisok identitása. Ha ez nem lehetséges, akkor ellenségeskedésük akár a „pluralista formák összeomlásához” is elvezethet (Hirschman, 1979: 95). A fentiek tükrében különösen baljósnak hangzó elemzést adott a magyar állapotokról Kis János: „Mind a formálódó jobb-, mind a formálódó baloldal anakronisztikus politikai világlátással indult neki az új demokráciának. Súlyosbította a helyzetet, hogy a két világkép egymással összeegyeztethetetlen múltakban gyökerezik. A jobboldalé a Horthy-korszakban, a baloldalé a Kádárkorszakban. A baloldal szemében a Teleki Pálnak szobrot állító jobboldal a két világháború közti Magyarország fajvédõ és tekintélyelvû politikáját folytatja. A jobboldal szemében a gulyás-szocializmusról nosztalgiázó baloldal a kommunista totalitarizmust folytatja” (Kis, 2007: 5). Bár állapotleírásának hátterében 2006–2007 traumatikus magyar eseményei álltak, a politikai ellenfelek képtelensége az empátiára, kommunikációra és kompromisszumra nem kizárólag „magyar átok”. Aleksander Smolar a Kis Jánoséhoz sokban hasonló képet festett a lengyel rendszerváltoztató elit egymással harcban álló csoportjainak antagonisztikus identitásáról. „A 2005 õszén lezajlott parlamenti és köztársasági elnöki választások után hatalomra jutott jobboldai erõk a demokratikus ellenzék azon szárnyának közvetlen leszármazottai, amely kezdettõl fogva kritikusan viszonyult a kommunista rendszer feletti gyõzelem után kialakult lengyel átalakulási modellhez. Politikai, gazdasági és társadalmi identitásukat e modell elutasítása formálta. [...] Kritikájuk ma már nem a posztkommunista elitet és a kapcsolódó üzleti köröket veszi célba, hanem a demokratikus ellenzékbõl kiemelkedett elitnek azt a részét, amely jelentõsen hozzájárult az 1990-es évek átalakulásához” (Smolar, 2006: 1, 9). Szlovákiában az új független nemzetállam bezárkózó, nyugat- és kisebbségellenes, valamint „eurokonform” és befogadó értelmezését valló politikai erõk identitása között feszül kibékíthetetlen ellentét. Jól tükrözi ezt a Magyar Koalíció egyik vezetõje Csáky Pál nyilatkozata, aki a Vladimir Meciar feletti választási gyõzelem után az állampolgári és kisebbségi jogok minisztere lett Mikulás Dzurinda elsõ kormányában: „Ma kormányt alakítunk, holnap pedig belekezdünk az egész rendszer átalakításába” (idézi Fish, 1999: 51). Ellenkezõ 85
Greskovits Béla
elõjellel, a „holnapra megforgatjuk az egész világot” gondolata a 2006-ban (részben újra) hatalomra került Robert Fico, Ján Slota, és Vladimir Meciar vezette erõk retorikájában is jelen volt (Hamberger, 2007). Köztudott, hogy a 2006-os választások után fél évig még a politikai ellenfelek kiegyezési hajlama szempontjából korábban kiegyensúlyozottnak tûnõ Csehországban sem tudott kormányt alakítani a jobb- vagy a baloldal. 2006ban nem tudtak dûlõre jutni a követendõ gazdasági stratégia fõ kérdéseiben. Ez azért is meglepõ, mivel Csehországban korábban elõfordultak a parlamenti ellenzék támogatásával életben tartott kisebbségi kormányok. Miért nehezebb most, mint korábban, a versengõ politikusoknak és táboraiknak egymás helyzete és céljai iránt valamelyes beleérzést tanúsítani, és legalább néhány alapkérdést illetõen egyezségre jutni? Valószínûleg azért, mert az antagonizmusuk nem csupán összeegyeztethetetlen múltakból, hanem jóval frissebb kudarcélményekbõl, vélt és valós sérelmekbõl is táplálkozik. A radikális programok jelentõs visszhangra találnak azon középosztályi és elitcsoportok tagjai körében, akik éppen hogy az eddigi szociális, illetve politikai kompromisszumai miatt tartják magukat az új rendszer veszteseinek, és ezért annyira eltökéltek a rendszerváltozás saját sérelmeiket orvosló „befejezésére”. Mivel az uniós csatlakozás óta a korábbi kompromisszumok külsõ feltételei is kedvezõtlenebbek, nagyobb a kisértés a „nulla-összegû” játszmákra, például a „kiszorítósdira”, ami egészen addig tart míg a vesztes beletörõdik az alkalmazkodás teljes terhének viselésébe (Alesina, 1994). Elsõ hallásra abszurdnak tûnhet, hogy egyes felemelkedõ vagy státuszukat megõrzõ középosztályi és elitcsoportok is az átalakulás gazdaságilag mindmáig dinamikus hosszú évtizede veszteseinek tekinthetik magukat. (A dinamizmus szempontjából a 2007-ben stagnáló Magyarország természetesen kivétel.) Albert Hirschman szerint e „meglepõ fejlemény fõ oka a részleges és egyoldalú mobilitás: a társadalmi státusz valamely eleme – például a vagyoni helyzet – tekintetében felemelkedõk úgy láthatják, hogy más területeken merev korlátok, akadályok és diszkrimináló eljárások gátolják elõrejutásukat [...], így minden erõfeszítésük és eredményük dacára sikerük mégsem teljes” (Hirschman, 1981: 46). Effajta kudarcélmények késztethetik ma a középosztály és elit egyes csoportjait a liberalizáció, a társadalmi kohézió, és a makrogazdasági és politikai stabilitás ellentmondásai közepette korábban aránylag sikeresen lavírozó rezsim elutasítására, amit korábbi cikkünkben a visegrádi csoport beágyazott neoliberalizmusának neveztünk (Greskovits–Bohle, 2007). E csoportoknak a korábbi középutas megoldások elleni lázadását eltérõ típusú elégedetlenség fûti. A radikális programoktól a „befejezetlen rendszerváltozás” más-másfajta korlátainak és akadályainak felszámolását remélik. Az uniós csatlakozás inkább a rendszerváltozást radikális neoliberális gazdasági programokkal befejezõ megoldások támogatottságát növelte. Az ala86
Gazdasági nehézségek és politikai egyensúly vesztés Kelet-Közép-Európában
csony egykulcsos adórendszert, csökkentett tb-hozzájárulást, a jóléti rendszerek reformját és kiadásainak csökkentését, és az állam általános visszaszorítását ígérõ pártok nem szerepeltek rosszabbul a térség legutóbbi választásain, mint középutas vagy radikális populista riválisaik. Szavazóiknak – köztük a városi tanultabb rétegeknek és a fiatalabb korosztályoknak – elegük lehet a jóléti állam fent leírt csapdáiból, és a lemaradottak iránti szolidaritás rájuk esõ terheit felemelkedésük akadályának tekinthetik. Véleményformálóik az agyonadóztató, bevételeit nyugdíjasokra, nagycsaládosokra, munkanélküliekre, és az egészségügy „potyautasaira” költõ, pazarló jóléti államot kárhoztatják. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a magas adókkal és tb-hozzájárulásokkal szembeni választói lázadás jól megfér a heves tiltakozással valahányszor középosztályi csoportok jóléti privilégiumainak megkurtítása vagy adóterheinek növelése kerül napirendre. Mint közismert, 2005–2007 folyamán sem az ipari munkások vagy a társadalom peremén élõk tüntetéseitõl voltak hangosak Budapest, Pozsony, Prága és Varsó utcái, hanem egyetemisták, orvosok, patikusok, és tanárok tiltakoztak az oktatási és egészségügyi költségvetés kiegyensúlyozását célzó intézkedések ellen. A korábbi kutatások által igazolt „fiskális illúzió” továbbra is jellemzõ – és nemcsak Magyarországon (Csontos– Kornai–Tóth, 1998). Hasonló összefüggésben Ivan Miklos korábbi pénzügyminiszter, a szlovákiai radikális neoliberális reformok atyja, egyenesen „tudathasadásról” beszélt. „A közvélemény skizofrén állapota figyelhetõ meg. Egyrészt a többség elégedetlen a reformokkal. Másrészt a többség ellene van a leállításuknak [...]; az egykulcsos adórendszert eleinte brutálisnak hitték, utóbb mégis könnyen elfogadták. Röviden szólva az adóreform mindegyik foglalkoztatotti jövedelmi réteg életszínvonalát növelte. Sokkal nagyobb ellenállásba ütközött a szociális és egészségügyi reform. Az egészségügyben a kereslet leszorítása volt a tét. Ezért vezettük be a vizit-, a kórházi ágy-, és receptdíjakat” (Interjú Ivan Miklossal, Die Welt, 2005. szeptember 15.). A középosztályi ambivalencia méltányos megítéléséhez figyelembe kell venni két további körülményt. Elõször is a viszonylag szegény posztkommunista országok „középosztálya” jelentõs részben kishivatalnokokból, tanárokból, rendõrökbõl, vasutasokból, kényszerû mikro- és kisvállalkozókból, és a minimálbérnél csak valamivel többet kapó munkásokból vagy nyugdíjasokból tevõdik ki. Életszínvonaluk nem sokkal magasabb mint a náluk is szegényebb csoportoké, ezért a lecsúszás veszélye õket is fenyegeti. Másodszor, sokkal inkább mint az unió nyugati felében, e státuszbizonytalanság mérséklése egyrészt a munkahelyek és jóléti szolgáltatások elsõdleges forrásán, az államon, másrészt pedig a helyi „adóparadicsomként” mûködõ informális gazdaságon múlik. Végül, mint az 1930-as évek európai történelmébõl tudjuk, a radikalizálódó középosztály tudata igen veszélyes irányban is „hasadhat” (Luebbert, 1991). A társadalmi szolidaritás béklyóitól frusztrált tudatállapot zavarának 87
Greskovits Béla
meghökkentõ dokumentuma egy magyar publicista töprengése: mi motiválhatta a 2006 õszén Budapest barikádjain látott egyetemistákat. „[H]ogyan lehetséges, hogy azok a fiatalok, akik az utcára mentek, nem értik, hogy egy hatékony reformra nekik van a leginkább szükségük? Miért nem tudják, hogy húsz év múlva adminisztratív pozíciókban, kevés pénzért, hatalmas adókulcsokkal fognak robotolni, mert õk azok, akiknek majd fejenként 2-3 ismeretlen rokkantnyugdíjast, nyugdíjast vagy kismamát is el kell tartaniuk a saját családjukon kívül?” (Babarczy, 2006: 3). Ki tudja, hogy a magyar társadalom kohéziója szempontjából jobb jövõt igérne-e, ha a felnövekvõ mûvelt generációk értenék és osztanák a liberális közíró aggodalmát? A neoliberális gazdasági radikalizmussal ma régiószerte versenyben áll az illiberális politikai radikalizmus. Ennek hívei nem „lent” (a marginalizált tömegekben) látják felemelkedésük fõ akadályát, bár például a romák segélyezésére költött pénzt sokallják. Fõ célpontjuk mégis inkább „fent” található: a rivális középosztálybeli és elitcsoportokkal állnak igazában hadilábon. Országonként némileg eltérõ hangsúllyal a kommunistákat és leszármazottaikat, a zsidókat, a külföldi kapitalistákat, és az etnikai kisebbségeket vádolják azzal, hogy elzárják a felemelkedés útját a nem kommunisták, nem zsidók, a nemzeti burzsoázia, és a többségi etnikum elõtt. Élesen bírálják a korábbi politikai kompromisszumokat, mert szerintük a kommunista elit hatalmának átmentését és gazdasági felemelkedését, majd pedig az örökség külföldieknek való kiárusítását segítették. A semmivel sem igazolható undorító rasszista és xenofób célozgatások és vádak kivételével a kritikájuk nem teljesen légbõl kapott. Csakhogy az illiberális radikalizmus a demokrácia sérelmére, vagyis versenytársainak politikai és gazdasági elnyomásával – például az ügynökakták manipulált használatával vagy az új vagyonok eredetének célzott felülvizsgálatával – próbálja befejezni vagy akár újrakezdeni a rendszerváltozást (Smolar, 2007). A radikalizálódásnak az új demokráciákat veszélyeztetõ kockázatos mértékét jelzi, hogy a leszámolást vagy evvel való fenyegetõzést a más szempontból középutas politikát követõ egyes néppártok is felvették programjukba. Maguk az illiberális radikalizmus és populizmus különbözõ változatait képviselõ pártok nem újoncok, hanem többségükben kezdettõl fogva jelen vannak Kelet-Közép-Európa politikai életében. Ugyanakkor a heves elosztási konfliktusok és a radikális neoliberális gazdasági kísérletek légkörében hitelesebben, elhallgatott, de valójában fontos társadalmi konfliktusok és elfojtott követelések szószólóiként, jelenhetnek meg a politikai porondon (Greskovits, 1998: 134). Persze a hitelességük, fõként ami a kapitalizmus- és nyugat- ellenességüket illetve szociális igéreteiket illeti, többnyire rögtön kormányra kerülésük után csorbát szenved. A 2005-ös lengyel választáson nyertes Önvédelem Párt populista vezére Andrzej Lepper például így magyarázkodott: „Uraim, én mindig kapitalista voltam, a fiamnak 300 hektár földje, marhái vannak [...], mindig is híve vol88
Gazdasági nehézségek és politikai egyensúly vesztés Kelet-Közép-Európában
tam a kapitalizmusnak, persze fõleg a lengyel tõkének, de még a külföldinek is ha nem lopták [...], a munkanélkülieken csak a vállalkozás támogatásával lehet segíteni. Nincs más mód a munkahelyteremtésre. [...] Értsék már meg, a kampányban csak egyszerû jelszavakkal lehet az emberek figyelmét felkelteni. Muszáj élesebben fogalmazni” (Interjú Andrzej Lepperrel, Puls Biznesu. 2005. 11. 18.). Végül az illiberális populisták kezére játszhat még, hogy az Európába való visszatérés legújabb szakaszát irányító elitek elhanyagolták az állampolgároknak a várható újabb áldozatokra való felkészítését (Bútora, 2007), vagy – mint legutóbb Magyarországon – politikai érdekbõl letagadták, hogy ilyenekre egyáltalán szükség lehet. A reformelit az átalakulási idõszak rossz hagyományát követi azzal is, hogy a politikai mozgósítás helyett megelégszik az állampolgárok passzivitásával, sõt az alternatíva hiányának sulykolásával még táplálja is a politikai érdektelenséget (Rupnik, 2007). „Az átalakulási idõszak demokráciájában az átlagpolgár azt tapasztalta, hogy a szavazatával a kormányt ugyan megváltoztathatja, a politikát azonban nem” (Krastev, 2007). Épp a demokratikus formáknak már az 1990-es évek végétõl megfigyelhetõ kiüresedése magyarázza, hogy egyes elemzõk szerint a populista radikalizálódás nemcsak veszélyt hanem új esélyt is jelenthet a Kelet-Közép-Európai demokráciák számára. Nem tartják kizártnak, hogy a radikális populista pártok „kikezdik a túlzottan merevvé vált pártlojalitást és fellazítják az összezáró pártrendszert; magukhoz vonzanak és választási részvételre buzdítanak apatikus és passzív állampolgárokat” (Schmitter, 2006, idézi Krastev, 2006: 59). Csakhogy a rendelkezére álló tények szerint a radikális illiberalizmus eddig nemigen lehetett eredményesebb a politikai apátia megtörésében, mint akár a középutas akár a radikális neoliberális programok. Igazolhatóbbnak látszik a fordított kapcsolat: a radikális illiberális pártok sikerei az átható politikai passzivitás közepette születnek az uniós csatlakozás utáni Kelet-Közép- Európában.
Tömeges kivonulás a demokratikus politikából
1990 és 2006 között átlagosan 80 százalékról mintegy 55 százalékra esett vissza a részvétel az unió új tagállamainak nemzeti parlamenti választásain. A 2003–2006 között tartott tíz választásból mindössze két esetben, 2006-ban Magyarországon és Csehországban, volt csaknem kétharmados a részvétel, másutt 50–60 százalék közötti vagy ennél is kisebb maradt. A Kaczynski-fivérek pártja és radikális szövetségeseik például mindössze 40 százalékos részvétellel lezajlott választás után kerültek hatalomra 2005-ben. Bár a bukásukhoz vezetõ 2007-es választásra többen elmentek, a lengyel választók csaknem fele 89
Greskovits Béla
még akkor is távollétével tüntetett. Még kevesebben szavaztak 2004-ben az új tagországok európai parlamenti képviselõinek választásain. A politikából kivonuló tömegek társadalmi hovatartozásáról kevés az adat. Pusztán logikai alapon azonban valószínûtlennek tûnik, hogy a választásra jogosultak otthon maradó fele döntõen a jobb helyzetû, mûveltebb és urbanizált rétegekbõl, a radikális populistákat támogató aktív fele meg nagyrészt a társadalom peremén élõk tömegeibõl kerüljön ki. Miért pont a tájékozottabb, mûveltségük és élethelyzetük alapján elvileg befolyásosabb csoportok mondanának le politikai preferenciáik érvényesítésérõl? A szlovákiai Smer bázisára vonatkozó adatok épp ennek ellenkezõjét sugallják. „Az életkort tekintve a Smert támogatja a legtöbb fiatal. [...] A modern, dinamikus párt önképének építése azt eredményezte, hogy a közép- és felsõfokú iskolát végzettek közül számosan a választói és hívei közé kerültek. A Smer választóinak 54 százaléka érettségizett” (Hamberger, 2007: 66). A magasabb társadalmi státuszú rétegek nagyobb arányú kivonulásának persze lehetséges egy optimista magyarázata: „a »meglepõen racionális« posztkommunista választók nagyobb tömegben szavaznak, ha nagyobb a tét” (Pacek–Pop–Eleches–Tucker, 2005: 3). Ha nincs igazi tét, inkább otthon maradnak. „Minél konszolidáltabb egy demokrácia, annál kevesebb szavazó tartja elengedhetetlennek a választási részvételt” (uo.: 8). Mivel Alexander Pacek és szerzõtársai az uniós tagságot tekintik a konszolidált demokrácia próbájának, a részvétel 2004 utáni csökkenését azzal magyarázzák, hogy „jóval kisebb a tét, hiszen a demokrácia fennmaradásának kérdése lényegében eldõlt” (uo.: 19). Állításukkal szemben két ellenérv hozható fel. Az egyik, hogy az elmúlt másfél évtizedben az EU régi és új tagjainak választói aktivitása nagyon eltérõ mintát követett. Bár az ezredforduló után a demokratikus részvétel némileg a régi tagállamokban is csökkent, átlagosan még mindig 70-80 százalék körül mozgott. Ezzel a régi és új tagországok közötti részvételi olló több mint 20 százalékosra nyílt. 1. ábra. Nemzeti parlamenti választásokon való részvétel (a választásre jogosultak %-os
Forrás: három éves csúszó átlagok az Eurostat és Idea adatbázisok alapján
Gazdasági nehézségek és politikai egyensúly vesztés Kelet-Közép-Európában
Ha egyszer a „régi Európa” minden bizonnyal konszolidáltabb demokráciáiban még mindig ekkora arányban járnak el szavazni a polgárok, meggyõzõ-e vajon az „új Európa” választóinak passzivitását a politikai tét demokratikus konszolidációval arányos csökkenésével magyarázni? Ha a régebben csatlakozott országokban továbbra is maradt tétje a politikának, az új tagok demokratikus konszolidálódása önmagában aligha magyarázhatja választóik érdektelenségét. A másik ellenérv ennél is kézenfekvõbb. A véleménykutatási eredmények, éppúgy mint az utcai és szavazói tiltakozás tömegjelenségei, egészen mást mutatnak, mint a demokrácia adott formájának elfogadottságát. A demokráciával való elégedetlenség tünetei azt jelzik, hogy a választói passzivitás optimista értelmezése nem megalapozott. Kelet-Közép-Európa nagy tömegeinek szemében manapság valóban nincs tétje a választási részvételnek, de nem azért mert bíznak az új rendben hanem éppen, mert csalódtak a demokratikus politika által kínált megoldásokban – sõt a többségük bármiféle politikában (Málová, 2006). Jóllehet a leszakadt csoportok egyes elkeseredett szavazói valóban a radikális politikai illiberalizmus táborát erõsítették, többségük inkább a politikából való teljes vagy átmeneti kivonulást választhatta. Erre számos okuk lehetett, mindenekelõtt maga a peremre szorulás. A társadalmi depriváció önmagában is apátiára vezethet, különösen ha a kínált politikai megoldások sem segítik elõ, hogy a leszakadtak „hasonlóan gondolkodó szavazók potenciálisan nyertes koalíció tagjaiként” (Hay, 2007: 50) lássák magukat. Márpedig a rendszerváltozás neoliberális gazdasági vagy illiberális politikai eszközökkel való befejezését igérõ programok inkább a frusztrált felsõ- és középosztályi csoportok, mint az átalakulás igazi vesztesei sérelmeit orvosolják. Sok választó kivonulása politikai bojkottként fogható fel. Albert Hirschman általános definíciója a politikára is jól alkalmazhatónak látszik. „A bojkott gyakran olyan fogyasztóknak a fegyvere, akik – legalábbis a bojkott meghirdetésekor – másutt nem jutnak ugyan hozzá azokhoz a javakhoz és szolgáltatásokhoz, amelyeket a bojkottált vállalattól vagy szervezettõl szoktak vásárolni, de ideiglenesen meg tudnak lenni nélkülük. A bojkott tehát olyan ideiglenes kivonulást jelent, amely – a sztrájkhoz hasonlóan – mindkét fél számára költséges, s nem párosul más szervezetekhez való csatlakozással” (Hirschman, (1995 [1970]: 93–4). A fenti értelmezés jogosultságát támaszthatja alá például az a megfigyelés, hogy a választói részvétel átfogó stabilizációs és reformprogramok végrehajtása után rendre jelentõsen visszaesett Kelet-Közép-Európában. A választók egy része nem a rivális pártokhoz való csatlakozással, hanem csupán korábbi kedvencei támogatásának megtagadásával fejezte ki csalódottságát. Kovács András már 1998-ban megfigyelte, hogy Magyarországon „1990– 1995 között a teljes népesség kétharmada legalább egy alkalommal távol maradt a választásoktól. Ez azt jelenti, hogy azok többsége akik megvonták 91
Greskovits Béla
támogatásukat egyik vagy másik párttól, nem váltak rögtön egy másik párt híveivé, hanem ehelyett a bizonytalan szavazók vagy a szavazástól átmenetileg tartózkodók táborába kerültek” (Kovács, 1998: 12). Végül, de nem utolsósorban, a vesztesek választási részvételét speciális tényezõk is visszavethették, így a térség legtöbb országában az uniós csatlakozással felduzzadt tömeges kivándorlás, vagy az, hogy Észtország és Lettország mindmáig nem adott választójogot sokszázezres (többségében orosz) kisebbségének, és ezzel a gazdasági átalakulás sok vesztesét ítélte a politikából való kényszerû kivonulásra. A fentiek alapján van ok a térség politikai jövõjét illetõ aggodalomra. Nem csupán a gazdasági bajok által tovább élezett antagonizmus, a különféle radikális megoldások kompromisszumot nem tûrõ versengése ássa alá a politikai egyensúlyt. Ennél baljóslatúbb, hogy a kelet-közép-európai társadalmak mozgósított felének kiszorítósdi játszmáira a demokratikus építmények szinte még „vakolatszagúan” friss, de máris elnéptelenedett kulisszái között kerül sor.
Jegyzetek 1ő
A cikk fõ gondolatait elõször az EU Consent, Wider Europe, Deeper Integration? Constructing Europe Network WP II/III. Team 5. kutatási programja keretében „Overcoming the EU Crisis: EU Perspectives After the Eastern Enlargement” címmel 2006 október 26-28. között Budapesten megrendezett konferencián elõadott „Mass Exit, Extreme Voice and the Fiasco of Reform-mongering: Political Obstacles to Resurgent Neoliberalism in Central and Eastern Europe” (Tömeges kivonulás, szélsõséges tiltakozás, és a reform-menedzselés kudarca: az újjáéledõ neoliberalizmus politikai akadályai Kelet-Közép-Európában) írásomban fejtettem ki. Economic Woes and Political Disaffection ( Journal of Democracy. 18 (4) 2007, 40–46.) címmel azóta megjelent egy rövidített angol nyelvû változat.
Felhasznált irodalom Alesina, Alberto (1994): Political Models of Macroeconomic Policy and Fiscal Reforms. In Stephan Haggard – Steven B. Webb (eds.): Voting for Reform: Democracy, Political Liberalization, and Economic Development. Oxford, The World Bank-Oxford University Press, 37–60. Babarczy, Eszter (2006): Vallomás a barikádról. In Népszabadság. Hétvége. Szeptember 23, 3. Bútora, Martin (2007): Nightmares from the Past, Dreams of the Future. In Journal of Democracy. 18, 4. October, 47–55. Csontos László – Kornai János – Tóth István György (1998): Tax Awareness and Reform of the Welfare State: Hungarian Survey Results. In The Economics of Transitions. November, 6, 2, 287–312.
92
Gazdasági nehézségek és politikai egyensúly vesztés Kelet-Közép-Európában
Fish, Steven (1999): The End of Meciarism. In East European Constitutional Review 8: 1-2, Winter/ Spring, 47–55. Greskovits Béla (1998): The Political Economy of Protest and Patience. East European and Latin American Transformations Compared. Budapest: Central European University Press. Greskovits Béla – Bohle, Dorothee (2007): A transznacionális kapitalizmus változatai Kelet-KözépEurópában. In Politikatudományi Szemle. 16, 2, 7–32. Hamberger, Judit (2007): A (baloldali) populizmus diadalmenete Szlovákiában. In Politikatudományi Szemle. 16, 2, 53–77. Hancké, Bob –Rhodes, Martin (2005): EMU and Labor Market Institutions in Europe. The Rise and Fall of National Social Pacts. In Work and Occupations. 32, 2, 196–228. Hay, Colin (2007): Why We Hate Politics? Cambridge U.K.: Polity Press. Hirschman, Albert O. (1979): The Turn to Authoritarianism in Latin America and the Search for its Economic Determinants. In David Collier (ed.): The New Authoritarianism in Latin America. Princeton, N. J., Princeton University Press, 61–98. Hirschman, Albert O. (1981): The Changing Tolerance for Income Inequality in the Course of Economic Development. In Albert O. Hirschman: Essays in Trespassing. Economics to Politics and Beyond. Cambridge, Cambridge University Press, 39–58. Hirschman, Albert O. (1995 [1970]): Kivonulás, tiltakozás, hûség. Budapest, Osiris Kiadó. Kis, János (2007): Az összetorlódott idõ. In Élet és Irodalom. December 21, 5, 12–13. Kornai, János (1996): Paying the Bill for Goulash Communism: Hungarian Development and MacroStabilization in a Political-Economy Perspective. In Social Research. 63, 943–1040. Kovács, András (1998): Voting For and Voting Against: Electoral Behavior and Political Culture in post-Communist Hungary. Budapest: Central European University, Unpublished Manu script. Krastev, Ivan (2007): The Strange Death of the Liberal Consensus. In Journal of Democracy. 18, 4. October, 56–64. Luebbert, Gregory (1991): Liberalism, Fascism, or Social Democracy. Social Classes and the Political Origins of Regimes in Interwar Europe. New York and Oxford, Oxford University Press. Malová, Darina (2007): Instability and Extremism in the New Member States: The Slovakian Case, Conference paper presented at Political Turbulences in Central Europe: Symptoms of a Post-accession Crisis? Friedrich Ebert Stiftung, Budapest, February 25-27. Mudde, Cas (2003): EU Accession and a New Populist Center-Periphery Cleavage in Central and Eastern Europe. Boston, Harvard University Minda de Gunzburg Center for European Studies. Central and Eastern Europe. /Working Paper No. 62./ Ost, David (2005): The Defeat of Solidarity. Anger and Politics in Postcommunist Europe. Ithaca and London, Cornell University Press. Pacek, Alexander – Pop-Eleches, Grigore – Tucker, Joshua (2005): Voting More When it Matters More: The Surprisingly Rational Turnout Story in Post-Communist Countries. Paper prepared for presentation at the Center for the Study of Democratic Politics. Princeton, N. J., Princeton University, december 15. Rhodes, Martin – Maarten, Keune (2006): EMU and Welfare States in East-Central Europe.
93
Greskovits Béla
In Dyson, Kenneth (ed.): Enlarging the Euro Area: External Empowerment and Domestic Transformation in East Central Europe. Oxford, Oxford University Press, 279–300. Rupnik, Jacques (2007): From Democracy Fatique to Populist Backlash. In Journal of Democracy. 18, 4. October, 17–25. Schmitter, Philippe C. (2006): A Balance Sheet of the Vices and Virtues of Populisms. Paper prepared for The Challenge of the New Populism conference, may 10-11, Sofia. Smolar, Aleksander (2006): Poland: Radicals in Power. In Eurozine. September 28, www.eurozine. com. Vachudova, Milada (2005): Europe Undivided: Democracy, Leverage, and Integration after Communism. Oxford, Oxford University Press. Vanhuysse, Pieter (2006): Divide and Pacify: Strategic Social Policies and Political Protests in PostCommunist Democracies. Budapest, Central European University Press.
94
