GOTTFRIED BARNA Szatmár vármegye levéltári anyagának megosztási tervei az 1920–1930-as években1 A trianoni békeszerződést követő magyar–román vagyonjogi tárgyalások kapcsán, 1924. november 7-én, Gorzó Bertalan, Szatmár vármegye volt levéltárnoka levéllel2 fordult dr. Németh Bélához, aki magyar részről állami megbízottként vett részt a megosztott vármegye vagyonának rendezéséről folyó tárgyalásokon. Levele válasz volt az állami megbízott megkeresésére, amelyben dr. Németh a vármegyei levéltár megosztásnak lehetőségéről tudakozódott a szatmári levéltárat több mint két évtizedig kezelő főlevéltárnoktól. Bilkei Gorzó Bertalan, a „Szatmár vármegye nemes családjai” c. ma is gyakran forgatott genealógiai alapmű szerzője 1886-ban lépett Szatmár vármegye szolgálatába. Az érettségi után két évig jogi tanulmányokat folytató Gorzó 1898-ig vármegyei központi írnokként dolgozott. Abban az évben levéltárnoki szakvizsgát tett, és október 12-én vármegyei főlevéltárnokká nevezték ki. E minőségben munkálkodott egészen 1921 márciusáig, amikor is a román prefektúra elbocsátotta, 1921. március 4-én adta át a levéltárat. Az őrizetére bízott dokumentumok – a teljesség igénye nélkül: közgyűlési jegyzőkönyvek és mutatóik (1593–1904), Kölcsey Ferenc követjelentései, szabályrendeletek, egyletek nyilvántartásai, a nemesi vármegye iratai (1587–1948), az 1809–1813-as nemesi felkelés összes iratai bekötve, a régi megyei törvényszék aktái (1514–1860) – mellett a múzeum kezelőjeként átadta, pl. Szatmár vármegye régi levéltári ládáját, egy, az ecsedi várból származó Báthory-féle ágyút, 2 db 1802-ből származó nemesi felkelési zászlót és az ásványgyűjteményt.3 Még abban a hónapban Gorzó Csonka-Szatmár székhelyén, Mátészalkán jelentkezett szolgálattételre. A nős, kétgyermekes, levéltár nélkül maradt főlevéltárnokot Mátészalkán nem tudták alkalmazni. A belügyminiszter rendeletére Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyébe került, ahol ideiglenesen alkalmazták: az iratselejtezési munkálatokban működött közre.4 Még Nagykárolyban, 1913. május 15-én a főlevéltárnok kérelemmel fordult a vármegye alispánjához, amelyben felsorolta mindazokat a feladatokat, amelyeket, mint a levéltár egyedüli alkalmazottjának el kellett látnia: 1.)
az utólagos anyakönyvi bejegyzések negyedévenkénti átvezetése az anyakönyvi másodpéldányokba (10–15 000 bejegyzés évente);
1
Elhangzott a 16. Szabolcs-szatmár-beregi Nemzetközi Levéltári Napokon Szatmárnémetiben, 2009. október 8án. 2 Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár (a továbbiakban: SZSZBML), IV. B. 757. Szatmár vármegye alispánjának iratai, (1868) 1872–1950 (a továbbiakban: IV. B. 757.), 144/1930. 3 Uo. 3398/1921. 4 Uo. 2164/1921.
1
2.)
a büntetett előéletűek nyilvántartásának vezetése;
3.)
a közgyűlési jegyzőkönyvek szám és betű szerinti mutatózása;
4.)
a levéltárba beérkezett iratok felszerelése;
5.)
a könyvtár és a múzeum rendben tartása;
6.)
a vízikönyvek vezetése;
7.)
az évenként beküldött szolgabírói iratok szám szerinti rendezése és járásonkénti elhelyezése;
8.)
az árvaszéki akták felszerelése (évente 800);
9.)
az ügyfelek tájékoztatása és kiszolgálása.5
A felsorolást látva levonhatjuk a konzekvenciát: tudós elődünknek nem nagyon volt ideje unatkozni. Az 1924-es vagyonjogi tárgyalások során a levéltárral kapcsolatban az alapkérdés az volt, hogy mely irategyüttesek oszthatóak meg a magyar és a román fél között. Gorzó eloszthatónak ítélte a szolgabírói, nemességi iratokat, a szabályrendeleteket, a víz- és útügyeket, a számadásokat, a költségvetéseket, a felekezeti és polgári anyakönyveket. Ugyanakkor kivitelezhetetlennek, lehetetlennek tartotta az árvaszéki, alispáni, törvényszéki akták megosztását. A közgyűlési jegyzőkönyvekről és a hozzájuk tartozó iratokról a következőket jegyezte meg: „Most ez a probléma, amit én szerintem megoldani lehetetlen, hogy ezen osztozkodjék Nagyrománia, mert ezeket elkülöníteni a jegyzőkönyvektől lehetetlennek tartom vagy pedig az egyik fél az iratokat, másik fél a jegyzőkönyveket veszi, azonban a jegyzőkönyvek az iratoknak hű tükrét nem adják vissza, másrész pedig az iratok hiányosak.”6 Amit Gorzó elképzelhetetlennek tartott, az a mai állapot, amikor a jegyzőkönyvek Nyíregyházán, az iratok Kolozsváron vannak megosztva. 2000-ben elindult a virtuális egyesítés folyamata, amikor megjelent a „Szatmár vármegye levéltára” c. kétnyelvű fondjegyzék, amelyben már – legalább a levéltári segédlet szintjén – együtt vannak a közgyűlési jegyzőkönyvek az iratokkal. A Ioan Dragan és Nagy Ferenc által szerkesztett, Kiss András, LuciaAugusta Serdan és Henzsel Ágota levéltárosok munkájaként megjelent kötet mérföldkő Szatmár vármegye levéltárának történetében.7 A húszas évek végén magyar részről tettek informálisnak nevezhető, illetve formális, diplomáciai kísérletet is a szatmári történeti levéltár megszerzésére. Azonban az 1930-as évek közepéig biztosan nem történt meg a levéltári anyag elosztása. 5
Uo. 706/1919. Uo. 144/1930. 7 Szatmár vármegye levéltára. Fondul „Prefektura Judeţului Satu Mare”, 1402–1919. A kötet anyagát összeállították: Kiss András, Lucia-Augusta Şerdan, Henzsel Ágota. Cluj-Napoca–Nyíregyháza, 2000. 92, 95 p. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai, IV. Segédletek, 2. 6
2
Reszeghy Lajos berettyóújfalui vármegyei irodatiszt 1929. január 14-én arról értesítette Streicher Andor szatmári alispánt, hogy a „román Szatmár” megyével szóbeli megállapodást kötött az alábbi iratok átadásáról: 1848-ig a történelmi levéltár a közgyűlési jegyzőkönyvekkel együtt, a nemesi összeírások és a nemességi perek mutatói, a „magyar Szatmár” vármegye területére vonatkozó víz- és útügyek, alapítványi iratok, egyesületi alapszabályok, községi szabályrendeletek, anyakönyvi másodpéldányok, utólagos bejegyzések.8 Hogyan kerülhetett a berettyóújfalui irodatiszt Szatmár vármegye levéltárával kapcsolatba? Reszeghy, 1928-ban Nagyváradon arról értesült Dr Pallády Leontin ottani főlevéltárnoktól, hogy a volt máramarosi főlevéltárnok a szatmári levéltárat ki akarja selejtezni. Amint azt Reszeghy korábban megtapasztalta, Nagyvárad város archívumát ekkorra már vandál módon megselejtezte, jutalma a kiselejtezett papír ára volt. Ezzel egy időben a berettyóújfalui irodatisztnek sikerült elérnie, hogy Bihar megye történeti levéltárát átadják Magyarországnak. Így lett Reszeghy kompetens személy a szatmári iratanyag átadásával kapcsolatban is. Streicher Andor alispán megbízta a tárgyalások lefolytatásával. A vármegye 6000 pengőt szavazott meg az akció lebonyolítására. A megbízott azonban küldetését nem tudta teljesíteni, amely Ghetie (Ghece?) alprefektus ellenállásán bukott meg, aki elérte azt, hogy a bukaresti hatóságok ne adják áldásukat az iratok átadására. Miután Reszeghy kudarcot vallott, Streicher Andor dr. Dobozy Endréhez, a román prefektúra vezetőjéhez fordult kérve, hogy próbálja meg kieszközölni a bukaresti belügyminisztérium hozzájárulását.9 A prefektus válaszában azt javasolta, hogy a magyar fél tegyen diplomáciai lépéseket is az ügy érdekében. Ez is megtörtént, amennyiben a külügyminisztérium utasította a bukaresti magyar követséget, hogy vegyék fel a kapcsolatot a román kormánynyal a Reszeghy-féle szóbeli megállapodásról készült jelentésben felsorolt iratok átadása érdekében. Eredményt ezen az úton sem értek el. 1933–1935 között keletkeztek olyan akták, amelyek azt bizonyítják, hogy az iratok átadásával kapcsolatos tárgyalások nem szakadtak meg. Akkor azonban már szóba sem került Szatmár vármegye történeti levéltára. Kizárólag víz-, út-, vasútügyek törzskönyveiről, tervdokumentációiról, iskolák építésével kapcsolatos iratanyagokról esett szó. 1933-ban született is 8 9
SZSZBML, IV. B. 757. 249/1933. Uo.
3
egy jegyzék, amelyben felsorolták a volt államépítészeti hivatal anyagából – román részről – átadásra kerülő dokumentumokat. Az átadás a harmincas évek közepéig biztosan nem történt meg. MELLÉKLET Reszeghy Lajos beszámolója és úti elszámolása a szatmári iratok megszerzése kapcsán tett utazásairól10
10
Uo.
4
5
6
7
8
9
