„Mezei Keresztély” (26 éves): Gondolatszikrák a keresztény értelmiségiek szerepéhez
„Állj erős oszlopként ott, ahova Isten állított, hogy majd sokan üdvözüljenek általad!” 1 Számomra dr. Stella Leontin kanonok iménti gondolata foglalja össze legszemléletesebben nem csak a keresztény értelmiségi, hanem minden hívő általános, mindenkor érvényes feladatát és célját. Ezen egyszerűnek tűnő kijelentésből kiindulva szeretném megfogalmazni a pályázat témájával kapcsolatos gondolataimat a gyakorlat talaján állva. Mindenekelőtt szükségesnek és megkerülhetetlennek tartom az értelmiségi kifejezés körüljárását és meghatározását. Ez a kísérlet nem tudományos definíció kíván lenni, célja mindössze a dolgozat témájának behatárolása és ezzel együtt néhány kérdés felvetése. Úgy érzem ugyanis, hogy erősen félrevezető és hamis a hétköznapi szóhasználatban élő értelmiségi fogalom, amelyet többnyire a szellemi pályán dolgozó és/vagy diplomával rendelkező személyek azonosítására használnak. Az ilyen és ehhez hasonló meghatározások két véglet között hánykolódnak, anélkül, hogy a lényeget akárcsak megközelítenék is. Egyszerre fájóan leszűkítő, közkeletűbb szóval élve kirekesztő, ugyanakkor kétségbeejtően tágra nyitott meghatározások ezek, amelyek új, másféle megközelítést tesznek szükségessé. Leszűkítő a csupán bizonyos diplomával rendelkezők, vagy a szellemi pályákon dolgozók értelmiségi csoportba sorolása, hiszen hosszasan sorolhatnánk azokat a kultúránkat alakító és meghatározó személyeket, akik sokszor nem hogy csak diplomával, de akár még érettségi vizsgával sem rendelkeztek (pl. Arany János). Napjainkban is számos településen a nem értelmiségi pályán mozgó személyek a mozgatói a kulturális életnek. Másrészt viszont – és ez a szélsőség talán még veszélyesebb az előzőnél – túlzóan tág, kiterjesztő a közkeletű értelmiségi-meghatározás akkor, amikor minden diplomást és/vagy szellemi munkát végzőt értelmiséginek tekint. Ez a fajta megközelítés azt sugallja, mintha egy papírral, végzettséggel, vagy munkakörrel automatikusan megszerezhető lenne az értelmiségi léttől elválaszthatatlan intelligencia, bölcsesség, felelősségtudat, alázatosság. Ezekre a meglátásom szerint nélkülözhetetlen értékekre a későbbiek során még visszatérek. Úgy gondolom, hogy e két szélsőérték kellően rávilágít a közforgalmú, alapvetően bürokratikus szemléletű értelmiség-definíció hiányosságaira és buktatóira. Keresztény kontextusban talán helyén valóbb társadalmi pozíciók és végzettségek helyett az egyes egyén 1
Stella Leontin: Hittel, mely a szeretet által tevékeny. Balassagyarmati Római Katolikus Plébániahivatal, 2014. 97.
1
társadalmi felelőssége, azaz az Istentől kapott talentumok kamatoztatása felől megközelíteni a kérdést és az értelmiségi fogalmát. Ebből a szempontból minden tudatosan keresztény embernek a maga szintjén egyben értelmiséginek is kell lennie, függetlenül végzettségétől vagy munkakörétől. Mielőtt tovább folytatnánk eszmefuttatásunkat, szükségesnek érzem tudatosítani az értelmiségi szóban rejlő mély jelentéseket. Mivel nem vagyok sem nyelvész, sem filozófus, így részletesebb fejtegetésbe természetesen nem kezdek, annyit azonban érdemes kiemelni, hogy a szó gyöke az ért ige, amelyből az értelem főnév is képződik. Az ért ige magában hordozza, hogy többről van szó, mint egyszerű lexikális tudásról, ismeretről. Aki megértett valamit, a dolog lényegét fogta fel annak összefüggéseiben, felülről látja a jelenséget, közelebb került a Szent Pál által is megfogalmazott tisztán látáshoz, amelynek teljességét azonban ezen a világon nem érhetjük el. Az ért szóban érzésem szerint tehát van egy szikrányi természetfölötti, amely túlmutat a pusztán emberi értelmen. Ha tehát ebből a szempontból közelítünk, az értelmiségiben lenni kell valami plusznak, amely szűkebben vett munkáján, végzettségén túlra mutat: tudatosságnak, szilárd világképnek, célnak. Ezekről az összetevőkről is szólunk még a későbbiekben. Ha tovább folytatjuk a szóértelmezést az értelem főnévvel, már teljesen közel kerülünk témánkhoz. A keresztény ember tudja ugyanis, hogy az értelmét, mint ahogyan lelkét és szabad akaratát is, Istentől kapta, tehát azzal számadással tartozik, azaz használnia, kamatoztatnia kell azt, a bevezető gondolatnak megfelelően a maga és mások üdvössége érdekében. Ebben a megközelítésben tehát az értelmiségi az, aki használja az értelmét, törekszik az előbb említett mélyebb értelmek feltárására és Avilai Szent Terézzel szólva, saját benső várkastélyában egyre beljebb jutva törekszik a legfontosabb felismerésére, megértésére, amely nem más, mint Isten velünk kapcsolatos akarata és terve. Ezért állítottam az imént, hogy a keresztény embernek egyben értelmiséginek is kell lennie a maga szintjén, hiszen egyrészt használnunk kell értelmünket, másrészt pedig felelősséggel tartozunk a ránk bízottakért, a környeztünkben élőkért. Ez a felelősség pedig nem csak anyagi természetű, hanem lelki vonatkozású is, amelyen való munkálkodás a legnemesebb értelmiségi feladat. Éppen ezért tekinthetjük a sokszor csak néhány elemit végzett, a vallási néprajzból jól ismert szentembereket, énekes embereket, asszonyokat értelmiséginek, mert hitük mélyebb megismerésének vágya révén olyan szellemi alkotásokat hoztak létre (énekek, imádságok, paraliturgikus gyakorlatok stb.), amely egy egész közösség lelki, szellemi gyarapodását segíti elő. Ezen értelmiségi csoportnak egy egészen speciális szelete a Jáki Sándor Teodóz bencés 2
szerzetes által oly nagy szeretettel megörökített moldvai csángó-magyarok virrasztó és énekes asszonyai (voltak), akik életük és csekélyke egzisztenciájuk kockáztatásával rejtegették a régi magyar nyelvű énekeskönyveket és fenntartották a magyar nyelvű virrasztás mély értelmű hagyományát.2 Az ő tevékenységük átvezet egy későbbiekben még szóba kerülő, a felelősség tágabb dimenzióját érintő értelmiségi feladathoz: a nemzettudat ápolásához. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé a felelősség szempontját, amikor az értelmiségiek szerepéről beszélünk. Ebben a szavunkban is könnyen megláthatjuk a keresztény dimenziót: felelnünk kell, számadással tartozunk mindazért, amit Istentől kaptunk, hogy szolgáljunk vele (vö: Mt 25,14-30). A hívő ember tehát nem tarthatja meg magának tudását, találmányát, ötleteit, amellyel elősegítheti környezete, egyháza, nemzete javát. Mai globalizálódó világunkban fontos hangsúlyozni a hazánkkal szembeni felelősségünket is, amelynek teológiai kapcsolatát úttörő módon, tudományos igénnyel Pajor András dolgozta fel Ormok és gyökerek. A nemzettudat erkölcsteológiája című könyvében. 3 Keresztényként ugyanis hisszük, hogy felelősek vagyunk saját nemzetünkért is, hiszen kulturális meghatározottságainkon keresztül sajátítottuk el hitünk alapjait is. A felelősséghez szorosan kapcsolódik a példaadás és ezzel együtt a hitelesség fontossága is. A kereszténység az ember teljességét áthatja, tehát nem csak a templomban, vagy bizonyos helyzetben, környezetben kell viselkedésével, tetteivel, szavaival tanúságot tennie hitéről, hanem mindig, mindenütt. Mindannyiunkra vonatkoznak a papszentelés során, az evangéliumos könyv átadásakor elhangzó szavak: „amit olvasol, hidd; amit hiszel, tanítsd; amit tanítasz, kövesd is.” Talán soha nem volt még olyan fontos a keresztények hiteles élete, mint mai világunkban, amelyből eltűntek a viszonyítási pontok, a biztos kapaszkodók, a valódi célok. Elgondolkodtató az, amit a híres jezsuita, Henri Boulald éppen a Magyar Rádiónak nyilatkozott 2015. május 29-én: „A Nyugat elvesztette vallási gyökereit és morális tartását. Emiatt az iszlám – főleg a fiataloknak – igazodási ponttá vált, amit a nyugat már nem tud megadni.” Fokozott
jelentősége
van
tehát
a
keresztények
felelősségtudatának
és
példamutatásának, amit XVI. Benedek pápa a kreatív kisebbség erejének nevezett, amely kovászként van jelen környezetében. Ez is keresztény értelmiségi feladat! Sok szó esett már a keresztény értelmiségiek meghatározásáról, felelősségéről, cselekvési területeiről. A következő részben szeretnék tenni egy rendhagyó, gyakorlati szempontú kitérőt, amely reményem szerint segíti még jobban megérteni és közelebb hozni az 2 3
P. Jáki Sándor Teodóz: Csángókról, igaz tudósítások. [2002-től több kiadásában és kiadónál] Keresztény Kulturális Akadémia (2013).
3
esszében leírtakat. Társadalomtudományi tanulmányaim során hallottam először a gazdasági életben nagy előszeretettel alkalmazott SWOT-analízisről, amely helyesen használva tulajdonképpen az élet valamennyi területén alkalmazható. A betűszó által jelölt módszer, amely az erősségek, gyengeségek, lehetőségek, veszélyek angol szavak kezdőbetűiből áll, megfeleltethető a Lukács evangéliumában olvasható (14, 28-32), bölcs számvetésről szóló rövid példabeszédekkel is. Vegyük sorra először a belső adottságainkat, azaz a mai magyar keresztény értelmiség erősségeit és gyengeségeit a teljesség igénye nélkül, vázlatosan, a szerző szubjektív meglátása szerint. Hangsúlyozom, hogy ebben a részben még nem foglalkozunk a külső környezeti adottságokkal. Az erősségekhez sorolhatjuk az élni és tenni akarást, amit a négy évtizednyi ateista kommunista-kísérlet sem tudott kiirtani. Nyugat-Európával szemben előnyünk és erősségünk, hogy tisztábban meg tudtuk tartani hitünket, gondolkodásunkat a szélsőséges liberális eszméktől. Paradox módon ezt a védettséget éppen a kommunizmus miatti bezártságunk tette lehetővé, egyfajta pozitív externáliaként tekinthetünk tehát rá. Erősségként könyvelhetjük el az országszerte elterjedt keresztény értelmiségi csoportokat, amelyek helyi szinten igyekeznek teljesíteni szolgálatukat. Ehhez kapcsolódóan nagy előny, hogy számos elismert és hiteles művész, orvos, közszereplő kiáll kereszténysége mellett. A belső gyengeségek között megemlíthetjük a sok helyen jelentkező utánpótlási, szervezetlenségi problémákat, a tevékeny emberek kiégésének veszélyét. A belső veszélyek között az egyik legveszedelmesebbnek a korábban már említett hiteltelenséget tartom, amely mai cinikus világunkban nagy fegyver. Elég egy rossz szó, mozdulat és a média, vagy a helyi közvélemény képes több évtizedes tartalmas életművet negligálni. Ehhez a gondolatkörhöz tartozik a Ferenc pápa által is sokat emlegetett farizeusság jelenléte és kísértése, amely többek között a régi mulasztások túlkompenzálásaként, a külvilág számára is nyilvánvaló hamis önkép reprezentálásaként, ill. a hitükkel kérkedők képében jelenik meg. Utolsó veszélyforrási lehetőségként az elméleti és a gyakorlati munka rossz arányát jegyzem meg. A szellemi munkát végzők nagy kísértése, hogy túlfilozofálják, túltervezik a gyakorlati tetteket, míg mások egyből, meggondolatlanul cselekednek. Mindkét végletet el kell kerülni az eredményes fellépés érdekében. A
belső
adottságok
felvillantása
után
fontos
számba
venni
a
külső
meghatározottságokat is: lehetőségeket és veszélyforrásokat. Látni fogjuk, hogy e kettő sokszor egybeesik, hiszen a mi kreatív kisebbségünkön is múlik, hogy miképpen használjuk fel körülményeinket. 4
Mindenképpen lehetőség a Boulald atyától imént idézett körülmény: a világ ki van éhezve megbízható viszonyulási pontokra, valódi értékekre, a parttalanság hamis szabadsága helyett a biztonságot adó korlátokra. Ahogyan Szent Pál írja: „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róm 8, 19). Az iménti okok is közrejátszanak például az ún. tridenti szertartásokat népszerűsítő mozgalmak közkedveltségének Nyugat-Európában és egyre inkább hazánkban is. Ezt a jelenséget is a külső lehetőségek közé sorolhatjuk, hiszen hazánkban is láthatjuk, hogy ezek a liturgikus közösségek is terepei a keresztény értelmiségieknek. Szintén kedvező körülmény az, hogy az egyház igyekszik minél aktívabban bevonni a világiakat, hogy aktívan részt vegyenek a plébániák életében. A veszélyek számbavételét érdekes módon az előbbi lehetőség továbbgondolásával kezdem: a papság fogyása ugyanis természetesen nagy hátrány az egyházhoz tartozóknak, ugyanakkor katalizátorként is hathat az erős, tettre kész személyek, csoportok számára, akik készek a maguk lehetőségei és korlátai között minél több mindenben segíteni az egyre több feladattal rendelkező lelkipásztorukat. Egy másik veszélyforrást, amely egyben lehetőség is, már szintén érintettünk többször: ez pedig a nyugati civilizációnak nevezett közeg sokszor elutasító, közömbös, nihilista felfogása. Röviden tehát így látom a magyar keresztény értelmiségiek belső erősségeit, gyengeségeit, valamint a külső környezet meghatározottságait. A sor koránt sem teljes, de a főbb tendenciák, jelenségek jól láthatóak. Hasznos időnként megállni, számot vetni az eddig elért eredményeinkkel, kudarcainkkal és ezekből tanulva újult erővel fogni az előttünk álló feladatokhoz. Ehhez és mindennapi életünkhöz, cselekedeteinkhez tisztánlátásra, értelemre, bölcsességre van szükség. „A keresztény bölcsesség, a szív és az ész együttese”4 – írja Stella Leontin. Erre van olyan nagy szüksége mai világunknak és ez az ellenszere a farizeusságnak, képmutatásnak: a természetesen megélt kereszténység, amely tudatosan táplálkozik Isten bölcsességéből és szeretetéből, két lábbal jár a földön, de a tekintete az eget kémleli. Tisztában van saját korlátaival, hiányosságaival, teremtettségével, de bízik Isten irgalmában és megbocsátásában. Így tud a keresztény értelmiségi is határozott, de szelíd maradni. „A kereszt szelídíti az erőset és erősíti a gyengét” – áll boldog Apor Vilmos címerén. Fontos megemlíteni a bölcsesség egy rosszul értelmezett vadhajtását, a tudásbálványt, amely kihívás elé állíthatja a tudományok művelőit, így a keresztény értelmiségieket is. A modern kor különösen is beleesett abba a hibába, hogy minden problémájára a tudománytól vár megoldást és ezzel együtt sutba dob minden olyan tudást, tapasztalatot, ami ezen kívül
4
Stella, i.m. 25.
5
esik. Ebből a megfontolásból ered a hit és a tudomány hamis szembeállítása. Az álkonfliktus gerjesztése helyett tisztában kell lennünk azzal, hogy a hit és a tudomány ugyanannak az embernek két különböző, teremtettségéből fakadó dimenziójára vonatkozik: egyik a fizikán túlira, másik a fizikaira. A tudásbálvány azonban megjelenhet keresztény körökön belül is, amelyre már korábban utaltam. Nem nevezhető az igazi értelmiséginek, aki tudásával kérkedik – legyen akár az vallási, hittudományi témájú – és tudásfölényét érezteti környezetében. Ugyanakkor az is a kereszténység hamis értelmezése, amikor valaki a dogmák és saját téves elméletei mögé bújva képtelen meglátni az egyedi és megismételhetetlen embert. Erről beszél oly sokszor Ferenc pápa és amit Stella Leontin így fogalmazott meg: „Ki kell lépni önmagunkból és az Isten adta szabadságunkat jóra kell felhasználni, mert önző, önmagának és szenvedélyeinek rabja ember sohasem lehet sem boldog, sem vonzó, sem örömteli.”5 A másik idekapcsolódó problémakör a tudással való visszaélés, ill. az értelmiségi személy életének és tevékenységének diszharmóniája. Ezek a problémák már hosszú évtizedek óta foglalkoztatják a gondolkodókat, elég, ha csak Julien Benda az Írástudók árulása (1927) és Paul Johnson Értelmiségiek (1988) című műveire gondolunk. Ez utóbbi könyv fő üzenete szorosan kapcsolódik témánkhoz, hiszen a műben részletesen elemzett tizenkét, főként felvilágosult értelmiségi (pl. Rousseau) életének és tanításának konklúziója az író szerint az, hogy ezen nagyhatású embereknek erkölcs és ítélőképesség tekintetében nem volt ahhoz joguk, hogy utat mutassanak az emberiségnek. Hiteles keresztény értelmiséginek lenni minden korban nagy kihívás és óriási felelősség, de biztatást adnak Dániel próféta szavai: „akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok” (12,3).
5
Stella, i.m. 135.
6
