Gombos Péter UTAZÁS NARNIÁTÓL FANTÁZIÁIG Keresztény erkölcs a gyermekirodalomban, keresztény gyermekirodalom “Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük őgyeleg” József Attila
A Harry Potter-sorozattal kapcsolatos kutatásaim során számtalanszor találkoztam keresztény szülők kérdéseivel: “Mit olvasson a gyermekem?” Máskor határozott véleményt hallottam: “Harry Pottert nem, helyette inkább ezt és ezt adom a gyerek kezébe, ebből biztosan igazi értékeket tanul.” Ezek a megjegyzések (is) ösztönöztek arra, hogy a keresztény gyermekirodalmat kezdjem vizsgálni. Az első, s talán mindjárt az egyik legfontosabb kérdés az, kell-e, érdemes-e különbséget tenni az alcímben említett két fogalom között. Kicsit másképp megfogalmazva: ha valaki keresztény szemmel szeretné górcső alá venni a gyermekirodalmat, nem elégedhet-e meg az utóbbi fogalom – ti. a “keresztény gyermekirodalom” – értelmezésével, e körbe tartozó művek elemzésével? Választ akkor kaphatunk, ha megvizsgáljuk ezt a csoportot. Keresztény gyermek- és ifjúsági irodalomnak jelen esetben azokat az irodalmi alkotásokat tekintem, amelyek keresztény szerzők tollából születtek, s bár címzettjeik nem feltétlenül vallásos gyerekek, a regények, mesék, novellák értékrendje egyértelműen a krisztusi tanításon alapul. E művek az alkalmazott gyermekirodalom rétegébe tartoznak, s szinte kötelezően meglévő elemük – nem ritkán az irodalmi érték rovására érvényesülve – a didaxis. Egy fontos, ugyanakkor viszonylag könnyen megválaszolható kérdést még érdemes tisztáznunk a konkrét művek, szerzők bemutatása előtt: miért nem elegendő “olvasmány” keresztény szülők és gyermekeik számára a Biblia, ez a mennyiségében, műfaji gazdagságában is páratlan alkotás? BRUNO BETTELHEIM szerint, bár a szentírási szövegei útmutatást adnak a helyes életvitelhez, “nem kínálnak megoldást személyiségünk árnyoldalainak problémáira”1. A gyermek ösztön-énje még nem áll tudatos ellenőrzés alatt, neki kevés, ha pusztán azt hallja tőlünk: ne légy rossz, ne légy féltékeny, ne bántsd a testvéred. A parancsok, törvények maradéktalanul inkább csak a testét, lelkét valóban karban tartó, irányítani tudó személy számára teljesíthetők. Bár főleg a parabolikus bibliai történetek nagyban hasonlítanak a mesékhez, utóbbi műfaj darabjai esetenként alkalmasabbak lehetnek konkrét problémák lehetséges megoldásainak bemutatására is. Ezenkívül ne feledjük, a Szentírás időben hozzánk legközelebb született része is
1
Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Bp.: Gondolat 1985. p. 72.
majd kétezer éves, nyilvánvalóan nincs olyan része, mely mondjuk a környezetszennyezés, a valóság-showk vagy épp a diktatúrák árnyoldalairól adnak felvilágosítást. Egy modern mesében (meseregényben) ez is elképzelhető. A keresztény szerzők bemutatását egy olyan hölggyel kezdem, aki nem egy művével vált híressé. A “Patrícia-könyvek” elnevezés fogalommá vált sok keresztény családban, a Nyomok a hóban rongyosra olvasott példánya bizonyára ma is több szülő, nagyszülő féltve őrzött kincse. Bár a fentebb említett regény az egyik – ha nem “a” – legismertebb keresztény ifjúsági regény, nemcsak e művel foglalkoznék. PATRICIA M. ST. JOHN (1919–) hősei mindig gyermekek, akik különböző megpróbáltatások, tanulságos kalandok után hoznak döntést arról, hiszik, elfogadják a krisztusi tanítást, sőt az abban foglaltakat a mindennapi életükben is megvalósítják. A szereplők viszonylag egyszerűen csoportosíthatók. A rossz, szüleinek sok fejfájást okozó, később megtérő gyermek, a bölcs, kritikus helyzetekben tanácsokkal ellátó nagyszülő, nagybácsi stb., egy másik, már megtért gyermek, a falu szeretett lelkésze jellegzetes figurái e történeteknek. E szereplők néha hétköznapi, máskor izgalmas, már-már krimibe illő kalandokba keverednek. (Utóbbira a Nyomok a hóban vége a legjobb példa, amikor Laci egyrészt életét kockáztatva átvág a hóviharban a hágón, másrészt összehozza az évtizedek óta egymásról mit sem tudó apát és fiát.) Hogy a szerző miért nem került be az irodalmi lexikonokba, mégsem ezzel, a sematikus figurák megjelenítésével magyarázható. A gyermekirodalommal szemben fennálló fenntartások egyik leggyakoribb oka inkább a magyarázat: a didaxis. A szerző ugyanis folyamatosan, látványosan tanít, nem bízva abban, hogy az ifjú olvasó maga is le tudja vonni az esetek tanulságát. Amikor az öreg pásztor egy elkóborolt bárány miatt otthagyja a nyáját, és testi épségét nem kímélve kiszabadítja a kis jószágot, az írónő biztos akar lenni abban, hogy mindenki érti a célzást: “…kicsi, megkopott Újszövetséget húzott ki a zsebéből, és a Lukács evangéliuma 15. fejezeténél nyitotta ki.”2 (A vadon titka) Bettelheim írta egy hasonlóan “szájbarágós” mese kapcsán: “A gyermek számára hasznavehetetlenné válik a mese, ha valaki részletesen elmagyarázza neki, mi belőle a tanulság.”3 Szintén “több lenne a kevesebb” például a Nyomok a hóban esetében, amikor a kislány az érdemtelenül kapott jutalomkönyvet odaajándékozza osztálytársának, aki azt nem fogadja el, így végül közös lesz a nyeremény, hol egyikük, hol másikuk olvasgatja: “…ahányszor a könyv gazdát cserélt, csendben figyelmeztette mindkettőjüket arra, hogy az igazi boldogság csak megbocsátásból, megosztásból és kölcsönös segítőkészségből fakad.”4 St. John, Patricia M.: A vadon titka. Bp.: Evangéliumi Kiadó [évszám nélkül]. p. 31. Bettelheim, Bruno: i. m. p. 235. 4 St. John, Patricia M.: Nyomok a hóban. Bp.: Evangéliumi Kiadó [évszám nélkül].. p. 123.
2
3
Mindezt erősíti a helyenként – talán a fordítás számlájára írható – modoros beszéd is: “Elém tárta önzésemet, és újra biztosított arról, hogy szegény édesanyám hatalmasan csalódik majd bennem.”5 (A vadon titka) Nem a néhol a pöttyös–csíkos könyvek világát idéző szentimentális hangulat miatt tartom tehát kevésbé jónak e regényeket. Nagyobb baj, hogy az író nem hagyja érvényesülni az olvasót, nem ad lehetőséget az aha-élményre, arra, hogy magunk ismerjünk fel tanulságokat. Ezzel egyúttal a gyermek(olvasó) érettségét is kétségbe vonja. Mindamellett említhetők erények is e művek kapcsán. Talán furcsán hangzik, de A vadon titka egyik gyermekszereplőjének halála csodálatos része a könyvnek. Miközben a halál még ma is javarészt tabutémája az ifjúsági irodalomnak (a Harry Potter-sorozat első három részében például még a rosszak sem bűnhődnek így!), itt úgy “veszítünk el” egy szereplőt, hogy nemcsak a fájdalmaitól megszabadított beteget látjuk Terryben, de azt is nyugodtan elhihetjük: “A jó Pásztor hazavitte”.6 Részben ellentmondva korábbi állításomnak, hadd említsem pozitívumként azokat a részeket, melyekkel ma leginkább már csak ezekhez hasonló könyvekben találkozhat az ifjú – főleg a nem keresztény – olvasó. Ezek a talán túlságosan is “direkt” módon megfogalmazott tanácsok, esetleg imádságok épp azért értékesek az egyre liberálisabb, látszólag egyre toleránsabb 21. században, mert ma már a legtöbben nem merik hangosan kimondani e szavakat. Miközben mára szép lassan kikoptak mindennapjainkból a hangos imák, röpke fohászok, áldások, e könyvek szereplői teljesen természetesen élnek ezekkel. Érdekes az is, hogy mihelyst a megszokottól eltérő helyszínen, időben játszódik a cselekménye (lásd pl. A Győztes – Jézus korában, Föníciában és Izraelben zajlanak az események), a szerző szakít a megszokott sémák többségével is. A történet máris életszerűbb, érdekesebb, s még mindig tanulságos! Meglepő módon Magyarországon a fent említettnél kevésbé ismert keresztény szerző ELEANOR H. PORTER (1868–1920). Pedig Az élet játékának szerzője joggal követelt helyet magának mondjuk a Világirodalmi lexikonban (bár a hat Porter közül övé a legrövidebb szócikk…) A 19–20. század fordulóján élő amerikai írónő sajátos, “túláradó optimizmussal megrajzolt világának uralkodó érzelmi töltése a szentimentalizmus”7. Angolul Pollyanna címmel megjelent könyvét 47 nyelvre fordították le, már 1943-ban megfilmesítették, s több írót sarkallt folytatá-
St. John, Patricia M.: A vadon titka. Bp.: Evangéliumi Kiadó [évszám nélkül]. p. 19.. St. John, Patricia M.: i. m. p. 141. 7 Világirodalmi lexikon 10. kötet. Szerk.: Király István. Bp.: Akadémiai Kiadó, p. 785.
5
6
sok írására is. (Ezek az ún. “boldogságkönyvek”8.) Ismertségét hazájában mi sem bizonyítja jobban, minthogy címszereplőjének neve fogalommá – a jót az élet bosszúságaiban, a negatív dolgokban is mindig meglátó emberek jelzőjévé – vált”9. Az eleinte afféle Kis lord-parafrázisnak tűnő regény több, mint egy kedves, vidám történet egy szeretetreméltó kislányról. Az élet játéka amellett, hogy megtöri a “bűnösnek büntetés jár” régi hagyományát, s ezzel a 20. század végének ifjúsági irodalmának néhány klasszikusát – például LÁZÁR ERVINt – is “megelőlegezi”, úgy tanít, hogy szinte észre sem vesszük. Ha valaki csak Pollyanna játékát, az élet játékát elsajátítja a regényből (ti., hogy a legelkeserítőbb helyzetekben is a hasznosat, a jót keressük), már nem hiába olvasta el a könyvet. A hatalmas, ám inkább rideg kastély szokásos szereplői (a magányos, környezetétől elhidegült úr(nő), a cserfes szobalány, a titokzatos kertész stb.) itt nem olyan zavaróak, mint némelyik Patricia-könyvben, s itt a cselekmény kiszámíthatósága is kevésbé jellemző. (Igaz ez akkor is, ha már a regény elején sejthetjük, Polly nagynéni nem marad pártában…) PORTERhez hasonlóan alig ismert gyermekíró hazánkban CLIVE STAPLES LEWIS (1898– 1963) is, pedig Narnia-sorozatát világszerte milliók olvassák különböző nyelveken. Az angol író, irodalomtörténész megrögzött ateistából lett minden idők egyik legjelentősebb keresztény gyermekkönyvírójává, méghozzá barátja, J. R. TOLKIEN hatására. A két professzor sok éjszakát átbeszélgetett Lewis megtéréséig10, s miután 1929-ben – ahogy ő fogalmazott – “feladta ellenállását Istennel szemben”11, esszéköteteit és gyermekkönyveit is Krisztus tanításainak szellemében írta. Legismertebb regénye, egyben hosszú sorozatának első darabja Az oroszlán, a boszorkány és a szekrény. E metaforikus meseregény tudomásom szerint sajnos mindmáig nem ért meg méltó magyar kiadást, így – a Patricia-könyvekhez hasonlóan – rossz minőségű, sok helyütt magyartalan, az angolra jellemző függőbeszédet őrző fordításban olvasható csak. (A nem túl esztétikus kivitel, a kevésbé gondos fordítás, a sok elütés, nyelvhelyességi hiba, a változó színvonalú illusztrációk általános jellemzői a keresztény gyermekkönyveknek Magyarországon. Többségükben illegálisan kiadott, terjesztett könyvekről van szó, nem véletlen, hogy sem a fordítók, sem a kiadók vezetői nem vállalták nevüket, e kötetek javarészt kolofon nélkül jelentek meg. A Narnia-sorozat második részének – a Caspian hercegnek – igényes kivitelű, a Szent István Társulat által kiadott változata például csak 1988-ben jelenhetett meg. A hatalom még a nyolcvanas évek elején sem nézte jó szemmel a hasonló könyvek terjesztését.) Pollyanna Parables: Eleanor H. Porter Etexts. [on-line] 2003. 08. 23. < URL :http://www.elliemik.com/porteretexts.html> 9 u. a. 10 Carpenter, Humprey: J. R. R. Tolkien élete Bp.: Cicero Kiadó 2001. p. 136.
8
Az alaptörténet kicsit emlékeztet A Gyűrűk Uráéra, amennyiben egyszerű, hétköznapi lényeknek (ott hobbitoknak, itt gyerekeknek) kell dönteniük: engednek-e a gonosz csábításának, vagy harcolnak ellene. Míg TOLKIEN klasszikussá vált regényével kapcsolatban csak ritkán kerül szóba a szerző keresztény elkötelezettsége, LEWIS nem hagy kétséget afelől, milyen szándékkal írta művét. Metaforái – a szekrény, melyen keresztül a gyerekek véletlenül Narniába kerülnek, az édesség, Aslan, az oroszlán s maga Narnia, az örökös tél országa is – könnyen megfejthető képek, ráadásul az utószóban egy afféle szótárban meg is magyarázza, fejti őket az író. Megint csak azt állítom: feleslegesen. A történet így is világossá teszi, melyek az igazi értékek, ráadásul – igaz, ez nem jellemző a regényre – egy helyütt Aslant “Júda oroszlánja”-ként emlegetik, akit megváltóként várnak Narnia jó szándékú lakói. Kell ennél egyértelműbb jelzés arra, hogy Aslan Jézus metaforája? Aligha. LEWIS mellett szól ugyanakkor, hogy a történet érdekes, sajátos hangulatú, s az utószótól eltekintve nem is túlzottan didaktikus. Ami a didaktikusságot illeti, látványosan jelen van a következő szerzők, PAUL WHITE, BRUNO FERRERO és LIA CERRITO műveiben is, ám esetükben ez természetes, a műfaj miatt. A jeles fabulaszerző, LESSING a mese feladataként “valamely erkölcsi tanulság világossá tételét”12 határozta meg. PAUL WHITE (1926–) is nyilván e céllal írta sajátos meséit, fabuláit. Ösztönözhette erre egy ifjúkori élménye is, amikor ateista kémiatanára Isten létezéséről annyit mondott az őt győzködő diáknak: “Támassza alá érvekkel!”13 Nos, az “érvek” jóval később születtek meg. Az ausztrál orvos akkor kezdte el írni fabuláit, amikor felesége betegsége miatt haza kellett térnie Afrikából, ahol gyógyított. A világszerte csak Dzsungeldoktorként emlegetett író (első kötetének angol címe: Jungle Doctor’s Fables volt, innen a becenév) két legismertebb műve egy kötetben, A buyufa alatt címen olvasható magyarul. A korábbiakhoz hasonlóan az Evangéliumi Kiadó gondozásában jelent meg először, nem túl igényes kivitelben, a fordító, az illusztrátor nevének és más fontos adatoknak a feltüntetése nélkül – feltehetően nem is teljesen legálisan adták ki a kötetet. (E hiányosságokat ezúttal sem kritikaként jegyzem meg, a körülmények nyilván behatárolták a kiadók lehetőségeit.) Dzsungeldoktor a meséit és a köteteket egyaránt jól megszerkesztette. Tanulságos történetei egyrészt valóban érvek, másrészt válaszok a feltett és fel sem tett kérdésekre. A misztikus hangzású afrikai nevek tovább fokozzák a furcsa hangulatot, melyet az állatszereplős példabeszédek a kerettörténetekkel együtt keltenek. Kritikát azért a Buyufa alattal kapcsolatban is meg-
Lewis, C. S: Az oroszlán, a boszorkány és a szekrény (adatok nélkül) Cs. Nagy István: Gyermek- és ifjúsági irodalom (egységes jegyzet) Bp.: Tankönyvkiadó 1987, p. 29. 13 What Happened this Day in Church History [on-line] 2003. 08. 23. < URL :www.gospelcom.net/chi/DAILYF/2001/12/daily-12-03-2001.shtml > 11
12
fogalmaznék. Különösen az első kötet (rész) meséinél szúrt szemet, hogy miközben a tanulságokra nem túl egyszerű és nem is túlbonyolított, mégis ötletes történetekkel világít rá a szerző, szinte mindegyik mesében halállal “bünteti” eltévelyedő hősét. Vajon a lopott késsel játszó kismajom története nem lett volna elég hatásos, ha “csak” megüti magát? A krokodil létezésében kételkedő majom közvetlen közelről belenézhetett a rémisztő szájba, ám mégsem itt, hanem a kis állat elpusztulása után fejeződik be a mese. Vajon egy gyermek olvasónak nem túl rémisztőek így ezek a fabulák? Érdekes módon a két kötet meséi közötti hasonló eltérést fedezhetünk fel, mint az Ó- és Újszövetség Istenképe között. A második részben előfordul, hogy egy korábban leírt tanulság újra előkerül, ám míg az első esetben a mocsárba került állat megfullad, itt több állat összefogásával kikerül a bajból. Nemcsak barátságosabb a befejezés, de plusz tanulsággal is szolgál. Szintén a mese műfajával tanít napjainkban is két olasz szerző, BRUNO FERRRERO és LIA CERRITO. Nem csoda, hogy ezt a műfajt választották, maga Jézus is gyakran magyarázott ezekhez a történetekhez hasonló példabeszédek segítségével. A Biblia csak Jézustól több mint negyven példabeszédet közöl, tanításainak harmadát ilyen formában ismerhetjük meg. Hősei hétköznapi, életszerű figurák voltak, nem különlegesek. (Érdekes módon a róluk szóló “mesék” csodát sem nagyon tartalmaznak.) Ráadásul a mese mára a gyermekek szinte kizárólagos tulajdona lett. Az is sokatmondó adat, hogy egy újság felmérése szerint keresztény felnőttek arra kérdésre, “Mi volt gyermekkorod kedvenc meséje”, kevesebb, mint 50%-ban válaszoltak valamelyik meseregény (Bambi, Pinokkió, Vuk stb.) címével14. A megkérdezettek több mint a fele egy nép- vagy egy műmesét jelölt meg. (Keresztény gyerekkönyvet egyikük sem említett.) A mese szerepét a gyermek pszichés fejlődésében, a szocializációban számos tanulmány, könyv elemzi, s talán Bettelheim is joggal írhatta le: “A mese az az ábécéskönyv, amelyből a gyermek megtanul a saját lelkében olvasni.”15 FERRERO és CERRITO írásai nem a népmesei, inkább az anderseni hagyományokat követik, sőt néhol az anekdota, vagy épp a vicc műfajába is besorolhatók e tanulságos történetek. Lényegük a tanítás – irodalmi eszközökkel. A korábban említett művekkel, szerzőkkel ellentétben ők előszeretettel visznek humort a mesébe, jellemző, ahogy LIA CERRITO egy írásában arra a következtetésre jut: “Miért ne játszhatnék hát a Teremtő Istennel is, amikor Ő az én földi apukám és anyukám erős és gondoskodó, gyöngéd és biztonságot adó szeretetét sugározza felém?”16
Plichta Adrienn: Mi volt gyermekkorod kedvenc meséje? In: A Szív 2003. július–augusztus p. 25. Bettelheim, Bruno. Idézi: Plichta Adrienn In: A Szív 2003. július–augusztus p. 20. 16 Cerrito, Lia: Lehet-e játszani Istennel? In: A Szív 2003. július–augusztus p. 27.
14
15
Bár természetesen ezek között is akadnak gyengébb, kevésbé érdekes vagy épp egy gyermek számára talán nehezen érthető művek, általánosságban bátran ajánlom gyermekeknek, de akár felnőtteknek is. A továbbiakban röviden próbálok válaszolni az obligát kérdésre: mi a helyzet hazánkban a keresztény gyerekkönyvekkel? Magyarországon e körből bizony kevés művet említhetünk, elsősorban a határozottan ateista ideológiát követő diktatúrának “köszönhetően”. Az e tekintetben nagyon elutasító magatartást követő pártvezetésnek szinte teljes egészében sikerült megakadályoznia, hogy hazánkban legálisan megjelenhessenek keresztény gyerekkönyvek. Mai példaként Kamarás István említhető, akinek meseregényei (Csigamese, Apuapu és a leleplezett rakoncaficánka) kedvesek, humorosak, modernek. A Jóisten itt szájharmonikázik (hamisan, mert tehetsége nagy részét Bachnak adományozta… – Csigamese) a szerző pedig könnyedén, szellemesen tanít, s közben néha a felnőtt olvasóra is kikacsint. Meg kell azonban jegyeznem, e könyvekről biztosan nem a “keresztény” jelző jut először az olvasó eszébe. Mint ahogy MÓRA FERENC vagy FÉSÜS ÉVA könyveiről sem – holott hitüket sohasem tagadó szerzőkről van szó. És ezzel vissza is tértünk az előadásom elején feltett kérdéshez: miért kell szót ejtenünk e téma kapcsán valójában nem “keresztény” könyvekről is? Az eddigiekből kiderülhetett, a “keresztény gyermekirodalom” kategóriájába sorolható könyvek jó részében az irodalmi értékek háttérbe szorultak a tanító szándékhoz képest. E regényeknek más helyet kell kapniuk a keresztény gyerekek életében, mint a gyermekirodalom egyéb, klasszikussá vált műveinek. Míg egy Patricia-könyv kiváló segédanyag lehet egy hittanóra, egy tábor valamely témájának beszélgetéséhez, nem alkalmas arra, hogy “Harry Potterpótló” szórakoztató eszköz legyen. Mit tehet hát az a szülő, pedagógus, amelyik úgy szeretne gyermeke, tanítványa kezébe könyvet adni, hogy a művelődés és a szórakozás mellett a lelki épülését is biztosítsa? Először is válassza meg az alkalmat, amikor a fentebb sorolt szerzők műveit ajánlja. Ne a klasszikus gyermekkönyvek helyett olvastassuk PORTER, WHITE, LEWIS vagy épp FERRERO könyveit. Ezenkívül segítsünk a gyermeknek abban, hogy – észszerű keretek között – az irodalom (“csak” így, jelző nélkül) minden alkotása iránt nyitott legyen, s minden műben – afféle Pollyannaként – keresse a számára, számunkra elfogadható értékeket. TOLKIEN remekművéről manapság sokat beszélnek, ám A Gyűrűk Ura lényegéről szinte szó sem esik, holott nagyon is világos: a kis hobbit (Középfölde talán legegyszerűbb, legátlagosabb
lényei ezek a “félszerzetek”) óriási hatalmat kap a kezébe a Gyűrű erejével, ám mert a Gonosz erejét használná, inkább élete kockáztatása árán is elpusztítja a mágikus tárgyat. SACHER Stanleyjét a bűn–bűnhődés–kiengesztelődés hármasságot vizsgálva érthetjük meg igazán. LOWRY Az emlékek őre Közösségének leírásakor olyan társadalmat mutat be, melyről sokak számára csak később derül ki, mennyire esztelen. Keresztény szemmel nézve ez azonnal szembetűnik! Ugyanez a könyv 7–8. osztályos gyerekek számára segítséget adhat egy, az euthanáziáról vagy épp az abortuszról folyó beszélgetéshez, vitához. MICHAEL ENDE Momója s főleg A végtelen történet sokféle filozófia, kultúra, vallás anyagából merít. Momo és Bastien értékei azonban minden ember számára értékek kell, hogy legyenek. Muszáj időt szánnunk egymásra, s – bármennyire mást sugall a 21. század alapfilozófiája – fontosak a munkahelyen kívül, munka nélkül töltött percek, órák is. És fontos, hogy Fantázia ne pusztuljon el, s fontos, hogy lakói ne csak “izomagyú”, kungfuzó, lövöldöző hősök legyenek. SAINT-EXUPERY A kis herceggel nem egyszerűen egy szép történettel ajándékozott meg minket, de megteremtette a gyermekmegváltó toposzát is, amely a 20. század számtalan remekművében felbukkan ENDÉtől SACHARig, hol Bastienként, hol Stanleyként, hol Jonasként. Ha legjobb magyar gyermekíróink életművét átnézzük, itt is kiderül, legtöbbjük nem kerülte meg a vallás, Isten-keresés, hit témáját, s bizony, mondjuk LÁZÁR ERVIN Foci című meséje olyan kedves, szép kinyilatkoztatása hitének, amely méltó a Kossuth-díjas íróhoz. De napjaink egyik legnagyobb mesélőjének több művében is a keresztény erkölcs vezeti hőseit – ha nem is a Szentírásra hivatkozva teszik ezt a szereplők. A Szegény Dzsoni és Árnika Százarcú Boszorkánya árthatott bármit is hőseinknek, nem büntetést kap a meseregény végén, dada lesz a királyi palotában, a kis Dzsoni gondozója. Lehet, a “rosszért is jóval fizetni” elv ilyen következetes alkalmazásán meg is lepődnek a népmesén edződött ifjú olvasók. Mindent egybevetve nincs hát okuk elkeseredésre a keresztény szülőknek, a boltokban kapható egyre több értéktelen, sőt veszélyes könyv mellett mindig megtalálhatják gyermekük számára a megfelelő irodalmat. Esetenként nem is kell sokat válogatni, sokszor egy-egy elfeledett, gyermekkorunkban olvasott könyvről derül ki, milyen sokat adhat olvasójának. Hadd hozzam példának FÉLIX SALTEN Bambiját. E csodálatos könyv hőse (és vele együtt az olvasó) hosszú utat jár be. A regény közepén található emlékezetes részben, ahol az őszi lombhullással sorsuk beteljesedésére váró levelek beszélgetnek, még inkább csak titokzatos, megmagyarázhatatlan erőt érzünk a természet körforgása mögött.17 Aztán a történet végén, miközben az ember felsőbbrendűségéről is lerántja a leplet, a szerző Bambi szájába adja a regény kulcsmondatát: 17
Salten, Felix: Bambi Bp.: Móra Kiadó 1994, p. 54.
“–Valaki más van mindnyájunk fölött… mifölöttünk és Őfelette.”18 E mondat elhangzása után az Öreg Hercegnek nincs is több dolga, fia megtanulta a leckét az életről. Befejezésül Kovács Gábor pap–költő egy gondolatát idézném arról, egy keresztény ember hogyan viszonyulhat a nem keresztény irodalomhoz “Az irodalom, elsősorban a vers szépsége olyan tényezője életemnek, amely gyerekkoromtól elemi erővel ragadott meg – papi hivatásom később alakult, s bizony, küzdött is egy kicsit kezdetben l'art pour l'art hajlamaimmal. Ma is megvetem a sekrestyeirodalmat, a művészet saját törvénye szerint próbálom kimondani, ami bennem van, akkor is, ha istenélmény, akkor is, ha játékos fantázia. Nem tartom kötelességmulasztásnak, ha beülök egy kávézóba verset írni, és verseim nem prédikációk. De olvasva alszom el este, olvasva pihenek le ebéd után, olvasva hidalom át az üres perceket a gyóntatószékben. Olvasok történelmet, szépirodalmat, nemcsak teológiát és lelki irodalmat. Olvasok Márait, olvasok Habsburg Ottó életéről, olvasok Jászi Oszkárról, Raszputyinról és így tovább. Engem Isten így teremtett, a szellemi tájékozódást nem tudom kihagyni életemből. És amit olvasok, abban spontánul működik bennem a lelkek megkülönböztetése. A lelkek megkülönböztetése se nem erkölcsi, se nem esztétikai értékítélet, nem az emberre és nem a műre vonatkozik, hanem a bennük működő szellemi valóságokra.”19
18 19
Salten, Felix: i. m. p. 144. Hagiosz [on-line]. Kovács Gábor 2003. 06. 06.