Gazdálkodás a gímszarvassal

Gazdálkodás a gímszarvassal Dr. Szemethy László egy. docenes

Bevezetés A gímszarvas hazánk talán legjelentősebb vadfaja. Köszönhető ez a kiváló minőségű állományoknak,

élőhelyeknek

és

a

gazdálkodás

hagyományainak.

A

gímszarvas

hasznosításából származó bevételek számos vadgazdálkodó eredményességét alapozzák meg. Ugyanakkor a vadgazdálkodás társadalmi, gazdasági és ökológiai feltételei jelentősen megváltoztak az elmúlt évtizedekben. Ennek következtében, annak ellenére, hogy a nagyvadfajok elterjedési területe és a hasznosítható mennyiség is növekedett, egyre gyakrabban a gímszarvas kapcsán a problémák (vadkárok, trófeabírálat stb.) kerülnek előtérbe. Ma már látszik, hogy az eredményesség növeléséhez a vadgazdálkodásban általában, de a gímszarvas esetében is, jelentős változtatásokra van szükség. A változásokat igyekezett a kutatás is követni. A mintegy másfél évtizede folyó kiterjedt kutatások során szerzett ismeretek lehetővé teszik, hogy a hagyományaink megőrzése mellett a gímszarvas-gazdálkodásunkat a változó környezethez igazítsuk. A sikeres és gazdaságilag is eredményes gazdálkodás kialakításához a lokális (a vadgazdálkodási egység szintje), regionális (vadgazdálkodási körzetek) és országos változásokra van szükség. Sok esetben az átalakítást a vadgazdálkodó – esetleg a szomszédos vadászatra jogosultakkal egyeztetve – a saját döntéseivel el tudja végezni. Vannak azonban olyan kapcsolódó területek (pl. az erdő- és a mezőgazdálkodás), amelyekre a vadgazdálkodónak kevés közvetlen hatása van. E területeken gazdálkodókkal az együttműködés, a partneri viszony kialakítása a cél. Természetes a vadgazdálkodóknak és képviselőiknek ezekben a kapcsolatokban is határozottan képviselniük kell a vadgazdálkodás érdekeit. A gazdálkodási döntéseknek és a tárgyalásoknak is minden esetben a tudományosan megalapozott adatokon és tényeken kell nyugodnia. Tapasztalataink szerint e téren súlyos hiányosságok mutatkoznak. Pedig csak így lenne elkerülhető, hogy a megoldáskereső vita csak a helyzet elmérgesedését eredményező veszekedéssé fajuljon.

1

A gímszarvas-gazdálkodás értékelése

A vadgazdálkodás gazdasági értékelése A magyar vadgazdálkodásról a rendszerváltástól értékelve elmondható, hogy azon kevés mezőgazdasági ágazatok közé tartozott, amelyek támogatás nélkül is eredményesen és gazdaságilag nyereségesen tudtak működni. A vadgazdálkodás folyó értéken számított bevételei országosan rohamosan növekedtek, 2001-re meghaladták a 14 milliárd Ft-ot (Bleier és mtsai. 2004.). Ezután azonban stagnálás ill. némi

csökkenés következett. Ezzel

párhuzamosan a kiadások folyamatosan nőnek. Ennek következtében a korábbi 5-6%-os gazdasági nyereség elolvadt, sőt az utolsó adatok már veszteséget mutatnak (1. ábra). A költségek közül elsősorban a vadkártérítések és a vadgazdálkodási kiadások növekedtek jelentősen. Különösen igaz ez a nagyvadas területeken. Bizonyítja ezt, hogy a költségek növekedése és a veszteség a dunántúli nagyvadas megyékben a legnagyobb. Hiába növekszik az állomány és a terítékek, hiába vannak kimagaslóan jó trófeák, a vadkártérítések és a kiadások magasabbak. 1. ábra A vadgazdálkodás gazdasági eredményessége az utolsó 10 évben folyóértéken számolva.

A valósághoz jobban közelítő képet kapunk, ha a bevételeket és a kiadásokat nem nominálértéken, hanem az inflációval a 94-es bázisévre visszaszámolva reálértéken vesszük 2

figyelembe. Így jobban látszik, hogy a vadgazdálkodás anyagi teljesítőképessége véges. A helyzet csak időszakosan javult. Az utóbbi három évben mind a kiadások, mind a bevételek reálértéken csökkentek (2. ábra, Csányi, nem publikált). 2. ábra A vadgazdálkodás gazdasági eredményessége az utolsó 10 évben az inflációval korrigált értéken.

Bár a fentiek szerint a vadgazdálkodás veszteséges, mégis célszerű figyelembe venni, hogy egy olyan mezőgazdasági ágazatról (ti. a vadgazdálkodásról) beszélünk, amelyik nem kap állami támogatást és szolgáltatásai és termékei egy részét nem vagy mélyen a piaci ár alatt értékesíti (pl. kompetencia). Ennek hátterében az áll, hogy a vadásztársaságok, mint egyesületek a non-profit szférába tartoznak. Ugyanakkor a veszteségesség a nagy állami vadgazdálkodóknál is jelentkezik. A jövő vadgazdálkodásának, ebben a meghatározó jelentőségű gímszarvasgazdálkodásnak tehát az a feladata, hogy a kiadások ésszerű csökkentése mellett, a minőségi gazdálkodás fenntartásával próbálja meg tartamosan növelni a bevételeit. Ez bizonyosan nem valósítható meg kampányszerű állománycsökkentésekkel, vagy – ami sajnos a mai gyakorlat – a vadföldművelés, a kiegészítő takarmányozás, az élőhely-fejlesztés elsorvasztásával megtakarított költségekkel. Sokrétű, körültekintő, hosszútávú, tudományosan megalapozott munkára van szükség.

3

Gímszarvas-állomány nagysága és hasznosítása A vadgazdálkodásban az egyik legtöbb vitát kiváltó kérdés az állomány létszáma, ennek változása és a szabályozáshoz szükséges teríték nagyságának meghatározása. A későbbiekben az alkalmazható módszerekről még ejtünk szót, most csak nézzük meg a jelenlegi helyzetet az Országos Vadgazdálkodási Adattárban fellelhető vadgazdálkodási jelentések adatai, és az ennek alapján elvégzett állományrekonstrukció alapján (3. ábra, Csányi, S. 1989, Csányi és Tóth 2000). A vadgazdálkodók becslései szerint a gímlétszám 1973-2002-ig szinte folyamatosan növekedett. Megtorpanást sőt némi csökkenést lehetett tapasztalni a 90-es évek elején, amikor a vadgazdálkodás átalakításának vitái miatt bizonytalan volt a szabályozás. Ekkor több területen egy erősebb „véghasználat-szerű” hasznosítás történt. Ennek hatására némileg csökkent a jelentett létszám. Az új vadászati törvény elfogadása és az új vadászterület kijelölése után a vadgazdálkodási egységek száma a korábbi mintegy másfélszeresére növekedett. A ’97-es állománybecslésekben a gímszarvas létszáma a korábbinál több mint 30%-kal magasabb volt. Ez biológiai okokkal nem magyarázható! Mi lehet emögött? Tudományos magyarázattal nem szolgálhatunk, de a találgatások szerint vagy ’96 előtt becsülték súlyosan alul a létszámot vagy ’97-től becsülték túl. Szerencsére van egy lehetőség, a populáció rekonstrukció, amivel a terítékekből – a gímszarvas populációdinamikai jellegzetességeinek ismeretében – visszamenőleg meg lehet becsülni azt a minimális állománynagyságot, ami lehetővé teszi az adott terítéknagyság mellett is a jelentett állomány változást. A 3. ábrán láthatjuk, hogy ez a minimálisan szükséges létszám lényegesen nagyobb kellett, hogy legyen a jelentettnél. Jól látható az is, hogy a ’90-es évek elején valóban csökkenhetett a létszám. Sajnos ez a módszer csak jelentős időkéséssel alkalmazható, ezért nem tudunk véleményt mondani a ’95 utáni helyzetről. Mindenképpen megállapítható azonban, hogy az un. „létszámbecslések” rendkívül pontatlanok, bizonytalanok, nehezen ellenőrizhetők és általában alulbecslések. (Ezt, egyébként, számos más vizsgálat is bizonyítja.) Emiatt minden létszámadat és -korlát (pl. maximálisan eltartható állománynagyság) rendkívül bizonytalan lábakon áll, ezért nagyon óvatosan kezelendő.

4

3. ábra. A gímszarvas jelentett létszáma, hasznosítása és a rekonstruált minimális létszám alakulása 1973-2004 között országosan.

Talán erre vezethető vissza az, hogy idáig többször határoztak meg a vadgazdálkodás tervezésében valamiféle maximális létszámokat, de ezeket már a meghatározás pillanatában mindig meghaladta a becsült – tehát a valósnál lényegesen alacsonyabb – állomány nagysága (4. ábra, Csányi, 2003). Még érdekesebb, hogy a tervidőszakok végére a becsült létszám nemhogy csökkent volna, de mindig jelentősen növekedett. Történt mindez rendkívül magas, 50-60%-os hasznosítási arányok mellett. Ilyen intenzív vadászat hatására az állománynak erősen csökkennie kellett volna! Már évtizedek óta parttalan, néha presztízs viták zajlanak az eltartható létszámról, a valóság és a jelentett állománynagyságokról és a szükséges szabályozásról. Mindezek idáig nem sok eredményre vezettek, talán azért, mert a vitapartnerek szubjektív benyomásaik, érdekeik, és nem a tényleges adatok, összefüggések alapján érveltek. Ezért tartjuk fontosnak a viták közös alapjául szolgálható objektív, tudományosan alátámasztott ismeretek bemutatását.

5

4. ábra A gímszarvas állomány becsült létszámának, terítékének és fenntartható létszámának változása.

A gímszarvas-gazdálkodás biológiai alapjai

Területhasználat

A területhasználat fogalmai A vadgazdálkodók köztudatában általánosan bevett felfogás, hogy a gímszarvas nagy területet használ és vándorol. Az ország minden területén „ismertek” a vándorlási útvonalak. Jó példája ennek az un. „jugó szarvasok” időnkénti megjelenése Dél-Magyarországon. A vándorlásokra alapoznak különböző korrekciókat a vadgazdálkodási tervekben, ill. ezzel magyarázzák pl. az állományszabályozás, a vadászatok vagy a minőség javításának sikertelenségét. Érdemes azonban megnéznünk, hogy mennyire megalapozottak ezek az elképzelések. A vadbiológia módszertanának fejlődése már hazánkban is több mint két évtizede lehetővé teszi az állatok egyedi nyomon követését. E rádiótelemetriás módszerrel sok állat mozgásáról lehet több évig objektív és – a műholdas helymeghatározás elterjedésével – egyre pontosabb adatokat nyerni. A SZIE Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszékén 1992 óta végzünk ilyen

6

vizsgálatokat a gímszarvason az ország három különböző élőhelyén az FVM és az OTKA támogatásával. Ez jelenleg a leghosszabb ideje folyó és legkiterjedtebb ilyen vizsgálat Európában. E vizsgálat és más hasonló kutatások eredményeit foglaljuk össze az alábbiakban. A jelenségek pontos leírásához megértéséhez és a kívánt kezelések megtervezéséhez fontos, hogy ugyanazt értsük egy adott fogalom alatt és, hogy a különböző jelenségeket különböző névvel jelöljük. Vegyük pl. a már említett „vándorlást”. A vadgazda számára a vándorlás azt jelenti, ha a vad átlépi a vadászterület határát, tehát „elvándorol”. Megfelel-e az a fogalom a fenti követelményeknek? Mennyire egyértelmű, egyféle viselkedést jelöl, mi az ökológiai háttere, mi a haszna az állatok számára. Vándorlásról beszélünk pl. a költöző madarak (l. vizivad) esetében is. Ez ugyanaz a jelenség? Könnyen belátható, hogy nem. Kezdjük

tehát

meghatározni

(definiálni)

területhasználat

fogalmait

a

gyakorlati

használhatóság szempontjából. A vándorlás A vándorlás az egész állományra vagy annak túlnyomó részére kiterjedő, rendszeresen ismétlődő viselkedés. Meghatározott időben és útvonalon zajlik le. A vándorlás során az állatok általában a mozgáskörzetükhöz (l. később) képest lényegesen nagyobb területen mozognak. A vándorlás ideje, iránya általában genetikailag meghatározott. Könnyű belátni – ehhez a későbbiekben mi is adunk néhány bizonyítékot –, hogy az állatok számára a megszokott, jól ismert helyük (mozgáskörzetük) elhagyása veszélyt és energiaráfordítást jelent, ezért, ha tehetik, nem vándorolnak és nem kóborolnak. Ha mégis vállalják ezt, annak komoly oka kell legyen. Ilyen lehet pl. valamilyen ciklikusan ismétlődő, kedvezőtlen élőhelyi változás (pl. télen befagynak a vízfelületek ezért a vizivadnak el kell hagynia a területet, vagy a Szerengetiben kiég a legelő, ezért a gnúknak muszáj új táplálkozó terület után nézi). Tehát, ha azt gyanítjuk, hogy a vadjaink vándorolnak, akkor az ezt kikényszerítő környezeti okokat is rögtön tisztáznunk kell! Mi a vándorlás vadgazdálkodási jelentősége? A vándorlás kiszámítható, rendszeres, idejében, útvonalában jól ismert jelenség, tehát a hozzá kapcsolódó tevékenységek tervezhetők. Pl. tudjuk mikor érkeznek a költöző madarak, mikor van a szalonkahúzás, fel tudunk rá készülni. Beavatkozásainknál (hasznosítás tervezése, élőhely-fejlesztés, vadriasztás a kárérzékeny területeken stb.) fel tudjuk használni más, a vándorlási útvonalra eső területekről származó információkat. Sőt a vándorlásnál szükséges is az érintett területek, országok összehangolt gazdálkodása. (Ezt szolgálja pl. a Bonni Konvenció.) Ugyanakkor a 7

vándorlást nem tudjuk megakadályozni, és alig tudjuk befolyásolni. (Pl. a vándorlási útvonalat keresztező közúton, vasútvonalon mindaddig lesznek vaddal ütközéses balesetek, amíg egyetlen állat is hordozza a vándorlás genetikai utasítását.) Sem a hazai sem a külföldi vizsgálatokban nincs bizonyíték arra, hogy a gímszarvas ebben az értelemben vándorolna. Nem leltünk rá „jugó szarvasokra” sem. Akkor mi a magyarázata a vadászok megfigyeléseinek? A kóborlás Egy a vándorláshoz némileg hasonló jelenség a kóborlás. Az egyedek ekkor is nagy távolságokat tehetnek meg, sőt még az is tudhatjuk, hogy mikor számítsunk a kóborló állatok megjelenésére. Itt is valamiféle ökológiai okot kell keresnünk, bár ez az ok nem olyan egyértelmű, mint a vándorlásnál. De ezzel vége is a hasonlóságoknak. Általában nem kóborol az egész állomány. Többségük helyben marad. Az emlősöknél pl. csak főként a fiatalok függetlenné válásuk idején helykeresésük során kóborolnak el. A kóborlás nem ismétlődik rendszeresen, ideje, távolsága, iránya bizonytalan. Általában a kóborló állatok kisebb, de kevésbé jól körülírható területen mozognak mint a vándorlók. Mindezek miatt a kóborlásra nem lehet vadgazdálkodást, hasznosítást építeni. Ez a viselkedés jellemző a fiatal (2-3 éves) gímszarvasokra is. A fiatal bikák az anyai csoportról leválva keresik azt a helyet, ahol nyugodtan növekedhetnek és szaporodási lehetőséghez juthatnak. Kóborlásuk alatt több tíz km-re távolodhatnak el, viselkedésük kiszámíthatatlan. Néha hónapokig egy kisseb területen mozgnak, majd egy-két nap alatt 20-30 km-re „ugranak el”. A kóborló fiatal bikák „letelepedését” a vadgazdálkodó nyugodt, gazdag élőhellyel és jó tehénállomány fenntartásával segítheti. Az ünők ill. a fiatal tehenek sokkal szívesebben maradnak az anyai csoportban. Ezért lényegesen ritkábban és kisebb távolságra kóborolnak el. (Egy skóciai vizsgálatban a függetlenné váló ünők eltávolodása az anyjuktól átlagosan 3-400 m.) A fiatalok kóborlásának több oka van. Ezek közül a vadgazdálkodó a zavarás miatt bekövetkezett kóborlást tudja csökkenteni. A zavarások (gyakori hajtások, tarvágások, kerítésépítések, más élőhely-rombolás, felfokozott motoros túrizmus stb.) hatására a gímszarvas rudli széteshet. A fiatalok a csoportjukat hetekig kereshetik. Ezalatt sérülékenyek, sokan elpusztulnak.

8

Néha, teljesen megjósolhatatlan időben és látszólag minden ok nélkül a felnőtt, „megállapodott” állatok is elhagyják az otthonterületüket, és elkóborolnak. Ez a viselkedés eléggé hasonló a mi kirándulásainkhoz, tehát általában rövidebb ideig (néhány órától néhány hétig tart), és nem túl nagy távolságú (a mozgáskörzet átmérőjének néhányszorosa). Mivel szinte minden rádióadóval jelölt fajnál (vadmacska, mezei nyúl, őz, gímszarvas), több különböző élőhelyen is találtunk ilyet, a jelenség elég általánosnak tűnik. Célja valószínűleg a tájékozódás, a környező területek felmérése. Szinte minden esetben az állat visszatért az előzőleg használt területére. A vadgazdálkodás szempontjából ez a jelenség inkább csak érdekesség, sem előnyt sem hátrányt nem jelent és befolyásolni sem tudjuk. A mozgáskörzet A harmadik fontos fogalom a mozgáskörzet (vagy otthon terület) és ennek változásai: a mozgáskörzet-elcsúszás és -váltás. A mozgáskörzetet gyakran keverik a territóriummal, sőt megjelenik a németből átvett revír is. Célszerű ezeket szétválasztani, mert nagyon különböző területhasználatot jelölnek és a vadgazdálkodási jelentőségük is erősen eltér. A mozgáskörzet a legáltalánosabb területhasználati fogalom, hiszen mozgáskörzete mindig és minden egyednek van. Azt a területet jelenti, amelyet egy egyed hosszabb időn keresztül rendszeresen használ, és amin a létezéséhez és szaporodásához szükséges feltételeket forrásokat megtalálja. Ezzel szemben territóriuma nem minden állatnak van. Vannak un. territoriális és nem territoriális fajok. Előbbihez tartozik pl. a legtöbb ragadozó madár és emlős valamint az őz is, bár ennél csak a baknak van territóriuma. Ráadásul a territórium birtoklása többnyire csak az év egy bizonyos szakaszában jellemző. A territórium és a mozgáskörzet közt a lényeges különbség még az, hogy az előbbi valamilyen forrás kisajátítását, kizárólagos használatát szolgálja, ezért az egyed aktívan védi a betolakodókkal szemben. A territóriumok tehát nem fednek át. A mozgáskörzetnél nincs területvédelem, ezek átfednek, sőt az egyedek csoportosan használhatnak egy-egy területet. A gímszarvas tehát nem territoriális faj. A bőgés idején a bikák sem a területet, hanem a teheneket védik. A vadásznyelv használja a „bika revírje” kifejezést, arra a területre (rétre, vadföldre), ahol a bika bőg. A madarászok szintén használják a revírt, pl. az énekes vagy a ragadozó madarak territóriumának megjelölésére. A „revír” használatánál a két viselkedést tehát összemossuk. Miért baj ez?

9

A további biológiai magyarázat helyett nézzük a gyakorlati következmények oldaláról! A territórium kizárólagos használatot jelent. Vagyis pl. őzbakból annyi lehet egy vadászterületen, ahány territórium elfér. A territórium mérete sok mindentől függ (pl. a táplálék források sűrűségétől, gazdagságától, térbeli eloszlásától, stb. valamint attól is, hogy mekkora területet képes az adott egyed ellenőrizni és megvédeni). Mindenesetre van egy minimális mérete, aminél kisebbet már nem érdemes védeni, tehát a territorialitás meghatározza egy területen létezhető („eltartható”) egyedek maximális számát. Az az egyed, amelyik nem képes territóriumot foglalni, nem szaporodik, elkóborol a területről, és – ha továbbra is sikertelen – nagy valószínűséggel elpusztul. A mozgáskörzetnek ilyen funkciója nincs. Mire „jó” akkor a mozgáskörzet? A mozgáskörzet ismerete számos információt szolgáltat a vadgazdálkodó számára. Vegyük ezeket sorra! A mozgáskörzet mérete Maga a mozgáskörzet mérete is fontos. Általában el lehet mondani, hogy nagyobb testtömegű állatnak nagyobb az energiaigénye, ezért nagyobb területet kell bejárnia, hogy a szükséges mennyiségű táplálékot megszerezhesse. Nyilván számít az is, hogy milyen távol vannak egymástól a számára fontos források (pl. a táplálkozó helyek, a vízforrások, a búvó- és pihenőhely stb.).

Tehát gazdag és változatos (mozaikos) élőhelyen kisebbek a

mozgáskörzetek, gyengébb adottságúakon nagyobbak. Az állatvilágban nem az a gazdag, akinek nagy birtoka van! A nagyobb távolságú mozgás nemcsak energia veszteséggel jár – gondoljunk pl. a mély hóban mozgó állatokra – hanem közben több veszéllyel is találkoznak. Emiatt nőhet az elhullás. Mindebből következően a vadgazdálkodó érdeke is az, hogy az állatok kis területen mozogva megtaláljanak mindent, ami a túlélésükhöz és a szaporodásukhoz kell. Egy ilyen területen az állatok viselkedése kiszámítható lesz, megfigyelésük, vadászatuk is könnyebb. A megoldás nyilván az élőhelyek megőrzése, fejlesztése és a lehető legkisebb zavarás biztosítása. A vadászok gyakran beszélnek nagy, több ezer vagy akár tízezer ha-os mozgáskörzetről a gímszarvas esetében. Valószínűleg azért gondolják így, mert a szarvas mozgékonysága révén valóban könnyedén, néhány perc alatt is nagy távolságokat tud megtenni. Ebből azt hihetnénk, hogy valóban nem okoz számára gondot a nagy területen való mozgás. Nézzük mit mutatnak a kutatási adatok. 10

A testméretek és az energiaigény alapján elméletileg is becsülhető a gímszarvas számára szükséges mozgáskörzet mérete. Ez a nálunk szokásos testtömegnél 500-1000 ha, vagyis kisebb, mint gondoltuk. Természetesen, ahogy azt már jeleztük, a mozgáskörzet méretét az élőhely minősége jelentősen befolyásolja. Az elméletet ellenőrizendő a SZIE VVT az ország három eltérő élőhelyén: a Gödöllőidombságban Babatpusztán, a Gemenc Rt. kiskunsági homokhátságra eső területén lévő nagy kiterjedésű erdőtömbjében (Hajósszentgyörgy) és az ezzel szomszédos, az egykori Duna ártérből kialakított mezőgazdasági területen valamint a SEFAG Rt. területén Segesd környékén végzett rádiótelemetriás nyomkövetéseket 1992 és 2005 között (1. táblázat). 1. táblázat A SZIE VVT gímszarvas rádiótelemetriás nyomkövetésének vizsgálati területei Babat erdősültség (%)

70 (tölgy,

Segesd

Hajósszentgyörgy Erdő

Mg

70

4

akác, (akác,

fenyők)

fenyők, (fűz-nyár

nyár, tölgy)

vegyes lomb)

50 (gyertyánostölgyes, cser, fenyő, akác)

mg. terület (%)

14

2

(lucerna,

(kukorica, lucerna) (kukorica,

gabonafélék)

89 napraforgó,

45 (kukorica, búza)

gabonafélék, lucerna) egyéb (%)

16 (rét, nádas)

28 bozót, (homokpusztai

7

5

(nádas, füzek)

(éger, bozót)

gyep, legelő)

Az egyedi nyomkövetések legalább egy évig tartottak, tehát minden évszakból vannak adatok. A legalább hetenkénti, de sokszor gyakoribb mérési pontokból határoztuk meg az egyedi, éves mozgáskörzetek méretét (2. táblázat).

11

2. táblázat Az éves mozgáskörzetek átlagos méretei a három élőhelyen. (n: a vizsgált állatok száma, SD: a szórás)

Felnőtt bika

Babat

Hajósszenttgyörgy

-

4815 ha (sd=2883 1303 ha (n=1)

(3 év <) Fiatal bika

Segesd

n=10) -

(≤ 3 év)

5314 ha (sd=3834 n=4)

Felnőtt tehén

489 ha

1433 ha (sd=1082 808 ha

(3 év <)

(n=3, SD=262)

n=25)

Fiatal tehén

739 ha

1620 ha (sd=1681 -

(≤ 3 év)

(n=3, SD=609)

n=11)

(sd=527 n=8)

Megállapítható hogy az éves mozgáskörzetek mérete rendkívül változó (Szemethy és mtsai. 1994, 1996). Jól érzékelhető az élőhelyek hatása: a legkisebb mozgáskörzeteket a változatos növényzeti összetételű Gödöllői-dombságban, a legnagyobbakat a Kiskunság gyenge termőhelyein telepített erdőkben találtuk. Nagyon nagyok az egyedi különbségek is. Mértünk 40 ha-os és 17000 ha-os mozgáskörzetet is. (Ez nem meglepő. A különböző élőhelyeken végzett hasonló külföldi kutatások szintén ilyen nagy változatosságot mutatnak.) Ebben az élőhely minőségének, finom foltosságának lehet szerepe. A legjobb területeken lakó egyedek kicsi, a rosszabbakra szorulók nagyobb területet használnak. Látható az ivar hatása is. A tehenek éves mozgáskörzetének mérete az elméletileg számítottnak megfelel, a bikáké lényegesen nagyobb. Ennek hátterében több tényező húzódik meg. Nagyon leegyszerűsítve a bikák és a tehenek viselkedését nagyon különböző „célok” határozzák meg. A tehenek szinte az egész évben a szaporodással és a borjú nevelésével, gondozásával vannak elfoglalva, ami nagy igénybevételt, nagy energia-befektetést jelent. Azért sem tudnak nagy területeket bejárni, mert vagy vemhesek, vagy borjat vezetnek. Ebből következően a tehenek igényesebbek az élőhelyükkel szemben, mit a bikák. (Furcsa módon sok vadászember ezt fordítva gondolja.) A teheneknek jó minőségű táplálékra van szükségük, ezért az ilyet nyújtó táplálékforrások közelében igyekeznek maradni. A bikák rosszabb, de nagy mennyiségben rendelkezésre álló táplálékon is szépen fejlődnek, ugyanakkor különösen a bőgés után és az agancsépítés alatt nyugalomra van szükségük. Ez az élőhelyi igénybeli különbség oda is vezethet, hogy a tehenek és a bikák térben szétválnak, egy nagyobb terület 12

különböző részeit használják (Ritter és mtsai. 1999). Ezt találtuk az egyik vizsgálati területen, ahol a növényzet szerkezete – a több hullámban történt erdősítés miatt – nagy tömbökben eltérő volt. Így a bikák az év nagy részében a bőgőhelytől 5-10 km távolságban tartózkodtak, míg a tehenek helyben maradtak. A várakozásainknak megfelelően a fiatalok mozgáskörzete némileg nagyobb volt, mint a felnőtteké, és az egyedi eltérések is nagyok voltak. Ez a korábban bemutatott helykereső kóborlással magyarázható (Szemethy és mtsai. 1999). Már a fentiekből is sejthető, hogy a helykereső fiatal állatok több veszélynek vannak kitéve, mert többet kell mozogniuk, nem ismerik a területet és tapasztalatlanok. Emiatt az elhullásuk valószínűsége is nagyobb. A mozgáskörzet belső szerkezete Az eddigiekben a mozgáskörzetről, mint egy egységes felületről beszéltünk. Valójában az állatok nem egyenletesen használják a mozgáskörzetüket. A mozgáskörzetnek van egy, esetleg 2-3 központi, intenzívebben használt része, amit magterületeknek hívunk. Itt vannak az állatok számára legfontosabb táplálkozó-, búvóhelyek stb. A magterületek sokkal kisebbek, mint a teljes mozgáskörzet. Általában annak csak harmadát-negyedét teszik ki. Ha még jobban „belenagyítunk” a mozgáskörzet finom szerkezetébe, azt találjuk, hogy vannak részek, amiket kedvelnek és vannak amiket elkerülnek. Ezt hívjuk élőhelypreferenciának. Tulajdonképpen a mozgáskörzet a meglátogatott foltokból és az ezeket összekötő útvonalakból áll. (Ezek az utak a váltók, amiket a területen mozogva mi is könnyen észreveszünk.) A foltok mérete akár néhány tíz négyzetméter is lehet. A kedvelt (preferált) foltok között mindig megtaláljuk az aktuálisan legjobb minőségű táplálékforrásokat és néhány un. „menedékterületet” (Tóth és Szemethy 2001). Az előbbiek a növényzet változásával gyorsan áthelyeződhetnek, a szarvasok mindig a leggazdagabb és legjobb minőségű cserjéseket és legelőket használják (l. később a tápláléknál). A menedékterületek viszont stabilabbak. Ezek főként nem háborgatott sűrűk, cserjések, nehezen járható területek. Ha az állatot bármilyen zavarás éri, ezekbe húzódik vissza. Ez történik pl. a nagy hajtóvadászatok vagy erdészeti munkák idején. Ekkor a megriasztott állat néhány száz méteren belül megtalálja a legközelebbi menedékterületét, ahol átvészeli a zavarást, majd néhány óra múlva folytatja a megszokott tevékenységét. Persze ennek feltétele, hogy legyenek ilyen háborítatlan sűrűk. Az több, közeli területet érintő tarvágás, vagy a gyakori, alapos hajtó- vagy terelővadászat érintheti vagy akár tönkre is teheti egy-egy egyed menedékterületeit. Erre az

13

állat rendszertelen, hosszabb ideig, esetleg hetekig tartó helykereső viselkedéssel, vagyis kóborlással válaszol, elszenvedve ennek minden korábban említett hátrányát. A mozgáskörzet időbeli változása A mozgáskörzet méretének változása A mozgáskörzet nem állandó, időszakosan változik. A nagyságának változása jól követi az élőhely minőségi változásait. Egy növényevő fajnál, mint a gímszarvas, a vegetációs időben nagymennyiségű táplálék áll rendelkezésre, tehát kevesebb mozgással, kisebb területen is ki tudja elégíteni a szükségleteit. Ugyanokkor télre lecsökken a táplálékkínálat, a táplálkozó- és búvóhelyfoltok egy része eltűnik. Ennek következményeként az állatok összeszorulnak a még használható területekre. Itt intenzívebben fogyasztják az amúgy is lecsökkent forrásokat, aminek eredményeként több és távolabbi foltot is meg kell látogatniuk az energiaigényük fedezésére, vagyis a mozgáskörzetük az élőhely minőségének romlása miatt nő (5. ábra. Szemethy és mtsai 2004.). Kivételt képez az az eset, amikor a magas hó rendkívül megnehezíti a mozgást. Ilyenkor az állatok egy valamennyire még használható foltban próbálják „kihúzni” a zord idő végéig. Ekkor többnyire a szükségleteiknél kevesebb energiához jutnak, a zsírtartalékaik felélésével maradhatnak csak életben, ez pedig kondícióromláshoz vezet. A hosszan tartó kemény tél ezért növeli meg az elhullást. A mozgáskörzet helyének változása Vegyük észre, hogy az 5. ábrán látható szezonális mozgáskörzet-méretek kisebbek, mint a 2. táblázatban közölt értékek. A különbség oka a, hogy előbbiek csak az év egy részére, utóbbiak az egész évre vonatkoznak. Az év egyes szakaszaiban, ahogy azt korábban már említettük, más-más területeket használhatnak az állatok. A használt területet elcsúsztathatják vagy akár más, közeli területekre válthatnak. A mozgáskörzet nemcsak kitágul és összeszűkül, de időnként áthelyeződik, „elcsúszik”. Ez történik akkor, amikor a fiatal egyed az anyai családból leválva önálló mozgáskörzetet alapít. De felnőtt állatnál is megfigyelhető, hogy télen és nyáron más-más területeket használ. Ha a szezonálisan használt területeknek van közös, átfedő része, akkor mozgáskörzet-elcsúszásról, ha nincs, akkor mozgáskörzet-váltásról beszélünk. Ilyen mozgáskörzet váltást találtunk a hajósszentgyörgyi vizsgálatainkban. A gímszarvasok egy 14

része téli erdei mozgáskörzetét nyáron áthelyezte a szomszédos mezőgazdasági területekre. A két szezonális mozgáskörzet között nem volt átfedés, és nem találtunk napi mozgásokat az erdei és a mezőgazdasági mozgáskörzet között. Miért nem vándorlás ez? 5. ábra A két területhasználati stratégiát követő gímszarvas tehenek szezonális mozgáskörzet és magterület méretei Mozgáskörzet mérete (ha) 3000

Helybenmaradók Váltók

2500 2000 1500 1000 500 0 Teljes N1=15, N2=9

Mag Nyár

N1=15, N2=9

Teljes N1=16, N2=9

Mag Tél

N1=16, N2=9

A mozgáskörzet-váltás hasonlít a vándorláshoz abban, hogy rendszeresen ismétlődik. Helye és ideje ugyan többé-kevésbé állandó, de változékonyabb, mint a vándorlásé. A saját vizsgálatainkban a területek közötti váltás időpontja 2-3 hónapon belül változott, és az időtartama is 1-2 hónap volt, vagyis és évről-évre eltérő időben és elnyújtottabban jelentkezett. Lényeges különbség, hogy csak az állomány kisebb része, mintegy egyharmada mutatta ezt a viselkedést, a többség helyben maradt. Ezért kétféle területhasználati viselkedést határoztunk meg: a “váltót”, amely télen csak az erdőben van, nyáron csak a mezőgazdaságban, és a “helybenmaradót”, amely mindig és kizárólag az erdei területet használja (Szemethy és mtsai 2001, 2002). Az elmozdulás távolsága sem volt nagy, csak a mozgáskörzet átmérőjének 2-3-szorosa. További lényeges különbség, hogy nem lehetett kimutatni olyan élőhelyi kényszert, ami a váltást okozta volna (l. később a táplálkozásnál). Talán a leglényegesebb különbség az, hogy a váltás egyedenként különböző időben és irányokban történt, tehát nehezen elképzelhető, hogy a háttérben egy genetikai program működne. (Ráadásul a szarvasok mintegy ötven éve jelentek meg a területen, ami nagyon rövid idő ahhoz, hogy ilyen genetikai változás kialakuljon és elterjedjen az állományban.) Mindez arra utal, hogy a mozgáskörzet-váltás tanult viselkedés.

15

Más területen (Segesd, Somogy megye) végzett rádiótelemetriás nyomkövetéseink csak elvétve mutattak ilyen mozgáskörzet-váltást. A szarvasok itt az erdei területeket és az azokkal szomszédos mezőgazdasági táblákat egyaránt használták. Ez nagyjából megfelel annak a képnek, amit a vadgazdálkodók tapasztalataik alapján kialakítottak. Mi lehet az eltérés oka? A választ a terület durva mozaikosságában kell keresnünk! A hajósszentgyörgyi vizsgálati területen, kissé leegyszerűsítve két nagy tömb található: egy nagy, több tízezer hektáros erdő és az amellett lévő hasonló nagyságú mezőgazdasági terület. Mindkettő nagyságrenddel nagyobb, mint a szarvasok szezonális mozgáskörzete. Ez azt jelenti, hogy az erdő közepén élő szarvasnak a 6-8 km-t kellene naponta oda-és vissza megtennie ahhoz, hogy kihasználhassa a mezőgazdasági terület előnyeit. Ez a távolság viszont a többszöröse annak, amit a méréseink szerint valóban megtesz (Katona és mtsai. 2002, Türke és mtsai. 2004). Valószínűleg egy egyednek nem éri meg naponta ezt a nagy távolságot megtennie, ezért vagy az egyik vagy a másik területet használja. A segesdi terület tagoltabb, az erdő és a mezőgazdasági területek finomabb mozaikját találjuk itt. Az erdőben élő egyedek normális napi mozgásuk során elérik a mezőgazdasági forrásokat is. Mit jelent ez a vadgazdálkodó számára? Mindenek előtt az élőhely minőségének meghatározó voltát. Az elmúlt évtizedekben az állattenyésztési módszerek terjedésével a vadgazdálkodásban elhanyagoltuk az ökológiai, élőhelyi tényezők szerepét. Egy állomány minőségét értékelve legtöbbször a genetikai hátteret említik először (l. később). Az utóbbi időben az ismereteink fejlődésével és tapasztalataink gyarapodásával a hangsúly egyre inkább az élőhely, ezen belül is az erdei élőhelyek minőségére tolódik. (Ne feledjük el, hogy az állomány kisebb része. ami a nyarat a mezőgazdasági területeken tölti, a telet szintén az erdőben vészeli át.) Nem lehet eléggé hangsúlyozni a mozaikosság, a változatosság fontosságát. Az intenzív erdőgazdálkodás és a nagyüzemi mezőgazdaság ez ellen dolgozik. Az egykorú, egy fafajú állományok, az elszegényedett vagy teljesen hiányzó cserjeszint nem kedvez a szarvasnak és más vadfajnak sem. A vad nyugalmát figyelmen kívül hagyó erdei munkák és a túlzott vadászatok komoly zavarást okoznak. Vizsgálataink szerint a hajtások 1,5 km-es körzetében kimutatható a szarvasok viselkedésének megváltozása (Nyitrai és mtsai. 1997). Ez nemcsak felesleges energiaköltséget jelent az állatoknak, hanem egyéb veszélyeknek, leromlásnak is kiteszi őket. Viselkedésük, területhasználatuk kiszámíthatatlan lesz, ami megnehezíti a válogató vadászatot. Az energia költséget valahonnan pótolni kell. Megnő a táplálékfelvétel, növekedhet a vadkár. 16

Fontos tanulság, hogy a közhiedelemmel ellentétben a gímszarvas, ha teheti, kis területet használ. A mozgáskörzet növekedése, az álatok túlzott, ideges mozgása mindig valamilyen problémára utal. Ugyanakkor normális körülmények között az egyedek viselkedése, területhasználata kiszámítható. Nem vándorolnak, sőt a többségük még területet sem vált. De ha mégis ezt teszi, és ennek nem valamiféle zavarás az oka, a viselkedése kiszámítható, tehát ugyanabban az időszakban közelítőleg ugyanazt a területet használja. A területhasználatot az élőhely szerkezete erősen befolyásolja. Tagolt szabdalt élőhelyeken, ahol néhány száz vagy ezer ha kiterjedésű erdők és mezőgazdasági területek váltogatják egymást, ahol a mezőgazdasági területeken bozótosokat, erdő- és cserjesávokat találunk midig számítanunk kell a szarvasok – de más nagyvadfaj – megjelenésére. Ennek alapján nehezen megvalósítható cél a „nagyvad visszaszorítása az erdőbe”. Kerítésekkel lehet csökkenteni a mezőgazdasági vadkárt, de megszűntetni nem. Méréseink szerint a jól megépített kerítésen is át tudnak jutni a nagyvadfajok is. Arról nem is beszélve, hogy az újabb és újabb kerítések építése és a meglévők karbantartása jelentős költséggel jár. Ugyanakkor a kerítések összeszorítják, koncentrálják a vadat, aminek következtében nő vadkárosítás a nem kerített területeken. Ez ismét kerítési kényszert okoz. Ezzel az ördögi kör bezárul. Mit lehet tenni? Sokat. Fő a kímélet és az alázat! Ne mi határozzuk meg, hogy mi jó a szarvasnak! Kérdezzük meg tőle! Első közelítésben ehhez nem kell bonyolult technika. A rendszeres területbejárásoknál, a hajtások alatt feljegyezhetjük hol láttuk a legtöbb szarvast. Számolhatjuk a nyomokat, fekhelyeket, a hullatékot. Ahol ezeket sűrűn találjuk, azokat a részeket kedvelik a szarvasok. Ezek kímélete és hasonló foltok létrehozása a cél! Tehát a megoldás egyik része lehet az állományszabályozás, esetenként még a kerítés is, de mindez nem lesz eredményes az élőhelyek, főként az erdei élőhelyek javítása nélkül.

Táplálék A gímszarvas táplálékválasztása átmenetet képez a legelő (fűevő) típus (pl. a szarvasmarha, a juh és a muflon) és a koncentrátum válogató (pl. őz) között. A legelő típusba tartozók anatómiai és fiziológiai felépítése lehetővé teszi, hogy gyenge minőségű – fehérjében szegény, rostban viszont gazdag – növényeket ill. növényi részeket fogyasszanak. A másik véglet a koncentrátum válogatók csak a könnyen emészthető, alacsony rosttartalmú, tápanyagokban gazdag, sok oldott fehérjét és cukrot tartalmazó táplálékon tudnak megélni. Ezek főleg gyümölcsöket, rügyeket, friss hajtásokat, magokat esznek. A gímszarvas a két

17

típus között elhelyezkedve fogyaszthat ugyan fűféléket, de táplálékának túlnyomó részét a fásszárúak hajtásai teszik ki. Számos erdei élőhelyen végzett vizsgálat eredményei szerint a fásszárúak részesedése a gímszarvas táplálékában 60-90%-a (6. ábra, Mátrai és Szemethy 2000, Mátrai és mtsai. 2002, 2003). 6. ábra A fő növénycsoportok megoszlása a gímszarvas táplálékában egy erdei élőhelyen

Ennél meglepőbb eredmény az, hogy nyáron a mezőgazdasági területen tartózkodó szarvasok táplálékában is 25-65% fászárút találtunk (7. ábra, Szemethy és mtsai. 2000, 2001). Ezek a csatorna- és árokparti kecskefüzekből, bodzából valamint a fasorok és bokros foltok növényeiből származtak. A várakozásainkkal ellentétben a kultúrnövények aránya a szarvas táplálékában nyár elején nagyon alacsony, 3-7% volt. A nyár második részében 12-41 %-ra növekedett, de aránya erősen változott és nem volt meghatározó (8. ábra). Ez az eredmény annyira meglepő volt, hogy több éven keresztül, egyre gyakoribb mintavételekkel és egyre alaposabban megismételtük a vizsgálatot. Az eredmények megbízhatóságát mutatja, hogy külföldi, szigorú szűréssel és bírálói háttérrel rendelkező tudományos folyóirat is elfogadta és közölte (Szemethy és mtsai. 2003).

18

7. ábra A fő növénycsoportok megoszlása a gímszarvas táplálékában egy mezőgazdasági élőhelyen

Kérdés akkor, hogy mi magyarázza a nagy és növekvő mezgazdasági vadkárt? A részletek taglalása nélkül a következőkre hívjuk fel a figyelmet. A kultúrnövények alacsony részesedése a gímszarvas táplálékában csak azt jelenti, hogy mennyire, milyen kevéssé fontos táplálékai a szarvasnak, nem pedig azt, hogy a szarvas mennyire erősen hat ezekre. (Csak összehasonlításként a róka táplálékában a haszonvad aránya szintén nem több 10-15 %-nál, mégis a róka létszámának jelentős csökkentése az apróvadállomány megtöbbszöröződéséhez vezethet (Heltai és mtsai. 2000).) Vegyük figyelembe azt is, hogy a táplálékvizsgálat azt mutatja ki, ami bekerül az állat bélrendszerébe. A háromleveles fenofázisban elfogyasztott kukorica vagy búza alig kimutatható mennyiségű takarmányt ad, de nagy kárt jelent. A letaposott, a „megkóstolt”, majd tönkrement növények szintén csak kárként jelennek meg. Mindezt még tetézi, hogy a kifizetett vadkár nemcsak a vad létszámától függ hanem a kultúra és a mezőgazdálkodó vadkár-érzékenységétől, a felvásárlási áraktól, az időjárástól stb. (Bleier és Szemethy 2003, 2004, Szemethy és mtsai. 2004). Feltételeztük azt is, hogy a kultúrnövények táplálóanyag-tartalma magasabb, ezért a mezőgazdasági területen fogyasztott táplálék jobb, mint az erdei. Közismert tény, hogy – durva közelítésben – a növényevők számára a fehérje a legkorlátosabban rendelkezésre álló tápanyag. (Természetesen a táplálék minőségét ennél több tényező – pl. az ásványianyag-vagy az emészthető energiatartalom – is befolyásolja, de a fehérjetartalom meghatározó voltát nem

19

vonják kétségbe. A magasabb fehérje koncentrációjú táplálék ráadásul magasabb emészthető energiát ad.) Ezért a „jó” táplálék rostban szegény és fehérjében gazdag. A szarvasok táplálékát utánzó növénykeverékek (a ténylegesen fogyasztott növények és növényi részek keveréke a fogyasztás arányában) kémiai analízise szerint az erdei táplálék jobb, mint a mezőgazdasági (9. ábra). A gímszarvas számára kedvező táplálék legalább ugyanannyi, de inkább másfélszer több fehérjét, mint rostot tartalmaz (Szemethy és mtsai. 2001). 8. ábra A kultúrnövények aránya a mezőgazdasági területeken tartózkodó („mozgáskörzetváltó”) szarvasok táplálékában 2000-ben

Nemcsak a táplálékkeverékek, de az egyes táplálékalkotó növényfajok fogyasztott hajtásainak kémiai analízise is azt támasztotta alá, hogy a kedvelt fásszárúak a legjobb takarmánynövényekkel összemérhetően jó minőségűek. Kiemelkedik az akác, a bodza, földiszeder, kocsányos tölgy, magas kőris, kökény, mezei és hegyi juhar stb. Ezek fiatal hajtásainak fehérjetartalma hasonlít a lucernáéhoz, és magasabb, mint a repcéé. A nyár vége felé közeledve, az elfásodás miatt romlik ez az érték, de néhány faj ekkor is kimagaslóan jó táplálék marad. Ezt bizonyítja például, hogy novemberben a segesdi területen a táplálék bő 70 %-át a szeder tette ki. Az akác kiválóságát bizonyítja nemcsak a magas fogyasztási aránya, hanem az is, hogy április elején a lehullott avarból még felvették a szarvasok.

20

9. ábra A gímszarvas jellemző erdei és mezőgazdasági táplálékkeverékének minősége Hajós 1998 június. Felvett tápanyag (g/10kg) 3000 erdő 2500

mezõgazdaság

2000 1500 1000 500 0

Nyersfehérje

Nyerzsír

Nyersrost

Nyershamu

Kérdés, hogy mennyi táplálékot kínál a cserjeszint? Az ország öt különböző területén (Hajósszentgyörgy, Gemenc, Segesd, Zselic, Felsőtárkány) becsültük a rendelkezésre álló és az elfogyasztott fásszárú táplálék mennyiségét. Mindezek alapján megállapítottuk, hogy a vegetációs időszakban 1,7-3,2 tonna! Ez az érték télre ugyan harmadára-negyedére csökken, de még így is jelentős mennyiség. Ez durva közelítésben azt jelenti, hogy egy közepes cserjésültségű területen 2-3 ha-on biztosítva van egy szarvas éves tápláléka. Ezután könnyű kiszámolni, hogy a legtöbb vadászterületen a szarvasállomány nagysága a természetes (ökológiai) eltartó-képességnek még a közelében sincs, nemhogy meghaladná azt. A rágottsági arány – vagyis, hogy a rendelkezésre álló hajtásvégekből menyi van megrágva – fajonként nagyon különböző volt. A különösen kedvelt akác és bodza rágottsága mindig magas volt. Ugyanakkor a rágottságra érzékelhetően hatott a kínálat: ott, ahol sokféle cserje bőségesen ált rendelkezésre alacsony, átlagban 10% alatti rágottságot találtunk. Ahol viszont fajszegény és gyenge volt a cserjeborítás, ott 40-50%-os rágottságot találtunk (Szemethy és mtsai. 2004). A fent leírtakból újabb kérdések adódnak. Mennyire fontos a mezőgazdasági táplálék? Mi a szerepe és ennyire hatékony a vadtakarmányozás? Mikor, milyen takarmányt kellene adni? Mi a szerepe az erdőművelés technológiáinak a cserjeborítás kialakításában? Ezekre a későbbiekben keressük a választ. A területhasználatról és a táplálkozásról írtakat az alábbiakban összegezhetjük. A helybéli vadgazdák megfigyelései szerint a szarvasok évszakonként egymástól nagy távolságokra lévő területeken koncentrálódnak, nyáron az erdő táplálék hiányában „kiürül”, ugyanakkor nagyszámú szarvas jelenik meg a mezőgazdasági területeken. Ezt erősítette meg a

21

mezőgazdasági területeken keletkezett nagy vadkár is.

Kézenfekvő magyarázat, hogy a

szarvasok elhagyják a gyenge minőségű és kevés táplálékot nyújtó erdőt és megjelenek a mezőgazdasági területen, ahol „terített asztal”, tápláló és gazdag táplálékforrás várja őket. Eredményeink ezt a magyarázatot nem támasztják alá. A szarvasoknak csak kisebb része váltott a mezőgazdasági területekre, a többség a nagy erdőtömb belsejében maradt. Ha a mezőgazdasági terület kedvezőbb a többségnek kellett volna ezt tenni. A mezőgazdasági területen nem főként a kultúrnövényeket fogyasztották, hanem a lényegesen korlátozottabb mennyiségben rendelkezésre álló fásszárúakat. Az erdei táplálék jobb minőségűnek adódott, mint a mezőgazdasági. Az erdőben – ha nem távolítják el – lényegesen több táplálék áll rendelkezésre, mint amennyi a vadfajok szükséglete. Mindebből az következik, hogy a gímszarvas számára az erdő, az erdei táplálék a meghatározó. A szarvas nincs az ökológiai eltartóképesség közelében, hanem növekedési fázisban van. A problémás helyeken megoldás lehet az erdei élőhelyek javításával (pl. cserjetelepítéssel) növelni az eltartható szarvasok számát, ezért – szinten tartott létszám mellett – valószínűleg kevesebb szarvas szorul ki az erdőből a mezőgazdaságra. A mezőgazdasági vadkár problémájának megoldását tehát az erdőben kell keresnünk!

Állományváltozás az élőhely-változás függvényében Ezek az eredmények komoly kérdéseket vetnek fel. A vadgazdálkodási szakmai közvéleményben elfogadott nézet, hogy a szarvasállomány alföldi terjeszkedésének és állománynövekedésének alapvető oka a nagy, intenzíven művelt mezőgazdasági táblák megjelenése (Faragó 2002, Faragó és Náhlik 1997). A fentiek szerint viszont az erdő a meghatározó. Az erdőállomány Trianont követő időszakhoz képest a XX. sz. végére 19,7%-ra nőtt, vagyis majdnem megkétszereződött. Nagy erdőtelepítési programok zajlottak le a elsősorban az Alföldön. Ezeket a 14-15%-os erdősültségi küszöb elérése után a nagyvad megjelenése és létszámának egyre gyorsuló (un. exponenciális) növekedése követte (Csányi 1999, Tóth és Szemethy 2000). A folyamat a nagyvad intenzív térhódítását és, ezt követve, a vadgazdálkodás apróvadasból vegyes- ill. nagyvadassá alakulását eredményezte ennek összes előnyével és – mint láttuk – egyre növekvő hátrányával. Ugyanebben az időszakban a gímszarvas-állomány becsült létszáma a 7-8-szorosára nőtt. Látszólag tehát az alkalmas élőhelyek növekedése nem magyarázza teljesen az állománynövekedést. Vagy mégis?

22

A tájléptékű élőhely-átalakítás következtében az erdő és a mezőgazdasági terület mozaikja, élőhely-együttese jött létre, amit a szarvas és más vadfajok is jól tudnak használni. Rádiótelemetriás méréseinkből tudjuk, hogy a szarvasok a vegetációs időszakban 5-6 km-re is eltávolodhatnak a téli szállásul szolgáló erdőtől. Ha tehát az erdőtömböket (a feldolgozásnál csak a 300 ha-nál nagyobbakat vettük figyelembe, mert ekkora volt a legkisebb téli mozgáskörzet) egy hat km-es sávval körülrajzoljuk, akkor kapjuk meg a gímszarvas számára ténylegesen használható területet. Az így keletkezett terület pl. Bács-Kiskun megyében mintegy négyszerese az erdőterületnek. Persze ez csak a vegetációs időszakra igaz, mert télen a legtöbb tábla üres, bár némelyiken ekkor is van táplálék, és a cserjefoltok ill. sávok ilyenkor is elérhetők. Csakhogy épen ebben az időszakban nagy a gímszarvas táplálékigénye, hiszen ilyenkor van a borjadzás, az utódnevelés, az agancsfelrakás, a zsírtartalékok gyűjtése stb. Ez az élőhelyi változás tehát magában magyarázza a nagyvadállomány növekedését. Az erdőtelepítés nem ért véget. A kitűzött célok szerint 2035-re elérjük a 27%-ot. Ez újabb hatalmas élőhelyeket nyit meg a nagyvad előtt (10. ábra). A nagyvadé a jövő.

Genetika, selejtezés A korábbiakban már ejtettünk szót a genetikai háttér szerepéről. A gímszarvasgazdálkodás talpkövének tekintik a jó genetikai adottságokat és ezek fejlesztését pl. selejtezéssel, vagy telepítésekkel. A genetika tudományának és módszertanának és ehhez kapcsolódóan a vadbiológia fejlődésével azonban új ismeretekhez jutottunk. Ezek alapján górcső alá kell venni az eddigi gyakorlatunkat. Az új ismereteket teljességükben itt nem lehet bemutatni, ezért csak a legfontosabbakra szorítkozunk. A selejtezést az állattenyésztési, állatnemesítési gyakorlatból vettük át. Alapja az a jól ismert tény, hogy egy állományban ha a mennyiségi tulajdonságokat (a legtöbb agancsjellemző ilyen, pl. tömeg, szárhossz stb.) előfordulásuk gyakorisága alapján sorba rakjuk, akkor haranggörbét kapunk. Ennek egyik végén helyezkedik el a néhány leggyengébb majd az átlag felé haladva növekszik az ezt a jelleget mutató egyedek száma, az átlagon túl pedig egyre csökken egészen a néhány kiemelkedő, „kapitális” egyedig.

23

10. ábra az erdőtelepítésre figyelembe vehető területek. Forrás: FVM, Agrárkörnyezetvédelmi Program honlapja.

Lássuk, hogyan működik a selejtezés az állattenyésztésben. A tenyésztő kiválasztja az állományból az adott jelleg szerint legjobb 1-2%-ot, ezeket továbbtenyészti a többit pedig kizárja a tenyésztésből. A szelekciós ráta (a kizártak aránya) 98-99%. Ennek következtében a szaporított egyedek utódainál ennek a jellegnek az átlaga némileg a kívánt irányban elmozdul. Következetes több tíz vagy száz generáció után az állomány nagy része a kívánt jelleget fogja mutatni. Ezzel szemben hogyan működik ez a vadgazdálkodásban. Az agancsjellegek csak az állomány egy részén, 1:1-es ivararánynál felénél jelennek meg, hiszen bár a tehenekben benne vannak az „agancsgének”, de ezek nem fejeződnek ki. A maximális szelekciós ráta tehát 50% lehetne, ha az összes bikát kilőnénk. Ez ugye nem cél. A selejtezés során szigorú szempontok szerint, jó esetben, eltávolítjuk a bikák 10-20%-át. Ez 5-10%-os szelekciós rátát jelent a teljes állományra vetítve. Ezzel a szekciós előrehaladás minimális, ezért sokszorta több, több száz generációra lenne szükség a kívánt cél eléréséhez. De még ez sem igaz, mert nemcsak a legrosszabb egyedeket távolítjuk el, hiszen bőgéskor a legnagyobbakat, legszebbeket válogatjuk. Ezzel mintegy ellensúlyozzuk a selejtezés hatását. Kissé rosszmájúan fogalmazva ezzel a gyakorlattal annyira lassan lehetne genetikai előrehaladást elérni, hogy közben megváltozna a vadászok igénye (ahogy ez a múltban többször meg is változott). További probléma az,

hogy bár kiterjedt vizsgálatokat folytattak, nem lehetetett

kimutatni egy vagy néhány „agancsgént”, ami felelős lenne a „jó agancsért”. Valószínűleg az

24

agancs kialakulására sok gén hat. Minél több gén hat egy jellegre, annál nehezebb arra szelektálni, és annál több idő (generáció) kell az eredmény elérésére. Ugyanígy nem lehetett a különböző helyen élő, eltérő minőségű állományok között feltételezett nagy genetikai különbségeket bizonyítani, sőt úgy tűnik a genetikai különbség csekély (Ernhaft és mtsai. 1994). Mindezek miatt a selejtezés és a vérfrissítés genetikai értelemben gyakorlatilag hatástalan. A kettő között az csak a különbség, hogy míg a selejtezés hasznos és szükséges az állomány képének, megjelenésének javítása szempontjából („optikai tuning”), addig a vérfrissítés nemcsak hatástalan, de veszélyeket is hordoz (betegségek és kedvezőtlen gének behurcolása, hierarchia harcok stb.), ezért nem javasoljuk.

Bioindikátorokra alapozott gazdálkodás Korábban már látszott, hogy vannak problémák a gímszarvas-gazdálkodás alapjait jelentő adatok (pl. létszám) megbízhatóságával. Kérdés, hogy hogyan lehetne ezeket kivédeni? Milyen adatokra van egyáltalán szükség és hogyan gyűjthetők ezek? A gazdálkodást meghatározó legfontosabb adatok: a létszám ill. sűrűség, ennek változása, a vemhesülési arány, a születések száma és a felnevelt szaporulat nagysága, a kor, az ivar, a halandóság és a kondíció ill. ennek változása.

A létszám meghatározása Bár a vadgazdálkodási jelentésekben a létszám a legfontosabb adat, ennek tűrhető pontosságú meghatározása a szokásos gyakorlati munkában szinte lehetetlen. Ezt mutatja a létszámok körül évtizedek óta folyó, parttalan és haszontalan vita. A vadgazdálkodók nagy része semmilyen létszámbecslési módszert sem alkalmaz. A még ma is uralkodó nézet szerint a hivatásos vadásznak, vadőrnek ismernie kell az állományt, ezért tudja hány egyed él a vadászterületén. Számos hazai és külföldi tapasztalat bizonyítja ennek az ellenkezőjét. Még a leglelkiismeretesebb vadász sem ismerheti a területén mozgó összes egyedet. Ez a magyarázata a létszámok különböző mértékű alulbecslésének (l. 3.1.2.2. fejezet). Sok

esetben

a

pontos

létszám

meghatározására

nincs

is

szükség.

Az

állományszabályozás eredményességének eldöntésére, vagy az állomány növekedésének mérésére, vagy két terület állomány sűrűségének (létszám/terület) összehasonlítására elegendő 25

az létszámmal összefüggésben lévő jellemzők pl. a nyomok, csapák, hullatékcsomók, fekhelyek számának becslése. Ezt könnyen megtehetjük pl. úgy, hogy olyan becslési útvonalakat jelölünk ki az egész területen, amelyek lefedik annak minden jellemző részét (a jó és a rosszabb foltokat is). Ezek rendszeres, ugyanabban az időben történő bejárásával és a fenti jellemzők feljegyzésével észlelhetjük a változásokat, sőt ezek nagyságát is. Fontos, hogy minden becslésnél egy felvételezés nem elég, a területbejárást is néhány napon belül legalább háromszor meg kell ismételni. Ezek átlagait hasonlítjuk össze. A minimális létszámokról un. „szinkronszámlálással” tájékozódhatunk. Ehhez a területen ki kell választani olyan megfigyelő helyeket, amiket az állatok agy valószínűséggel látogatnak. Tíz-tizenkét hely elég. Ezeken a számlálók ugyanabban az időben (pl. du. 5 és fél 6 között) megszámolják a megjelenő szarvasokat. Az észlelt számokat összeadva kapjuk a minimális létszámokat. Ismétlésekre itt is szükség van. Nem kell mindig a létszámot vizsgálnunk, ha az állomány állapotáról akarunk tájékozódni. Az ökológiában jól ismert jelenség az un. „sűrűségfüggés”. Ez a vadállopmány és a környezete közötti kapcsolatot írja le. Egyszerűen fogalmazva minden területen rendelkezésre áll egy bizonyos mennyiségű forrás (táplálék, búvóhely, víz stb.). Ezen osztoznak az ott élő állatok. Ha kevesen vannak mindenkinek mindenből jut elég, tehát az egyedek jó kondícióban lesznek (magas lesz a testtömegük, zsírraktáraik fel vannak töltve stb.), szép, erős agancsot építenek, a szaporodási képességük maximumát teljesítik, kis eséllyel betegszenek meg ill. hullanak el. A létszám növekedésével egyre többen osztoznak ugyanazon a forrásmennyiségen. Ennek következtében az állomány elér egy létszámküszöböt, ami felett már az egyedek nem tudják minden igényüket teljesen kielégíteni. Ennek hatására romlik a kondíciójuk (csökken a testtömeg, kevesebb a zsírtartalék stb.), elkezd romlani az agancsminőség, késik az ivarérés, kevesebb az utód és rosszabb a felnevelési arány, nő az elhullás. Az állomány további növekedésével elérünk létszámot, amikor a az elhullott egyedek száma annyira megnő, hogy kiegyenlíti az egyébként csökkenő szaporulat nagyságát. Ezt a létszámot a „környezet eltartó-képességének” hívjuk. E felett az elhullás nagyobb, mint a születésszám, ezért az állomány szükségszerűen csökken. A fentiekből legalább két dolog következik. Az első, hogy egy állomány nem lehet tartósan az eltartó-képesség felett, ugyanis ezt meghaladva törvényszerűen csökken. A második, hogy a fenti jellemzők megfigyelésével képet kapunk arról, hogy az állomány a

26

környezetéhez képest milyen állapotban van. Rendszeresen, több éven keresztül gyűjtött adatokból az állomány változására is következtethetünk. Lássunk egy példát. Egy területen romlik az agancsminőség. Ennek több oka lehet pl., hogy elfiatalodott az állomány, eltolódott az ivararány, növekedett az állomány és közeledik az eltartó-képességhez. A három magyarázat három különböző kezelést igényel: az első esetben hagyni kell megöregedni a bikákat, a másodikban javítani az ivararányt, közelíteni a 1:1-hez pl. a tehenek megemelt kilövésével, a harmadikban csökkenteni kell az állományt és/vagy javítani az élőhelyet (növelni az eltartó-képességet). Fontos tudnunk, hogy melyik beavatkozást válasszuk. Néhány egyszerű adat rendszeres gyűjtésével könnyen dönthetünk.

A szaporulat becslése A tehén belső ivarszerveit (petefészkek, petevezetők és a méh) kipreparálva lehetőség nyílik a termékenység és a szaporulat becslésére. A petefészek felületén látható sárgásbarna foltok a sárgatestek, melyek alapján a levált peték (szaporulat) nagysága becsülhető a szarvasféléken. Télen a méhek felnyitásával megtaláljuk a fejlődő magzatot. Ebből nemcsak az ikerellések számát, hanem a vemhesülési arányt is meg tudjuk állapítani. Egy jó élőhelyen, az eltartó-képességtől távol lévő állománynál a tehenek szinte 100%-ban és az ünők is magas (80% felett) vemhesülnek. Az ünők vemhesülési arányának csökkenése figyelmeztető jel. Az ellések után fontos a születések számának meghatározása. Ezt a rudlik megfigyelésével, majd ebből számítva az átlagosan egy tehénre vagy ünőre eső vezetett borjak számával kapjuk meg.

Ezután késő őszig követve a vezetett borjak számát

meghatározhatjuk a veszteséget és a felnevelt szaporulat nagysága. Mivel a borjak elhullása nagyon érzékenyen reagál az állomány „jólétére”, a kedvezőtlen változások gyorsan észrevehetők.

A kor becslése A szarvas-gazdálkodás szempontjából az egyik legfontosabb adat az egyedek kora. A korbecslésre számos biológiailag alátámasztott és még több, soha nem ellenőrzött, csupán tévhiteken alapuló módszert ismerünk. Itt csak a tudományosan bizonyítottak közül a leghasználhatóbbakat mutatjuk be.

27

A borjak elkülönítése a pettyes szőrruhájuk alapján kezdetben könnyű. Az őszi vedlések után télen viszont már előfordulhat, hogy egy erősebb borjút ünőnek nézünk. Ilyenkor igazán csak a fogazat, a fogváltás vizsgálata segít. Később már nehezebb a helyzet. Próbálkozhatunk számos módszerrel (az állatok habitusa, test- és fejtartása, az agancs jellemzői stb.), de kevés olyan módszert ismerünk, amelyek pontosságát valóban ellenőrizték, vagyis amelyek megbízható eredményt adnak. Van két módszer a fogkopást és a fog növekedési rétegvonalainak számlálása, ami többé-kevésbé megbízható eredményt ad. A fogkopás talán a legkönnyebben használható korbecslési módszer, mely azon alapul, hogy a kifejlett maradó fog tovább nem növekszik, és nem regenerálódik. Felülete (koronája) a kor előrehaladtával a használat következtében fajra jellemző módon kopik. A gímszarvasnál – a fogkorona anatómiai jellegzetességei miatt – először nem a felületi redők elsimulása, hanem a korona magasságának csökkenése következik be. Csak idős korban keletkeznek jellegzetes bekopások. A módszer használatánál ügyelni kell az élőhelyből, a táplálék összetételéből és az egyedi különbségekből eredő eltérésekre. Ezek miatt a módszer csak hozzávetőleges pontosságú, különböző területekről származó egyedeknél eltérő, csak egy területen belül használható kielégítően. A másik lehetőség a fog növekedési rétegvonalainak számlálása. A maradó fogaknál a kor előrehaladtával két felépülési folyamat zajlik. Egyrészt a dentinállomány vastagszik a fog ürege (pulpa) felé, másrészt a fogágyban a fog gyökerére újabb cementum rétegek rakódnak fel. A kontinentális éghajlaton ezek a folyamatok szezonálisan történnek, így a fák évgyűrűihez hasonló szerkezet alakul ki. A dentinrétegek számlálása a vadgazdálkodási gyakorlatban kevésbé használható részben, mert ezek a korral átalakulhatnak, összeolvadhatnak, tehát megbízhatatlanná válhatnak, részben, mert jól felszerelt laborhátteret igényelnek. A foggyökéren kialakuló cementumrétegek viszont, pl. a szarvasfélék esetében, nem épülnek át, tehát jól használhatók. A módszer egyszerű, nem igényel drága felszerelést, csak türelmet és némi gyakorlatot. Az alsó állkapocsban az M1-es fogat vas- vagy csontfűrésszel a gyökerek között, keresztben (az állkapoccsal együtt) elvágjuk, majd a vágásfelületet finom csiszolóval felcsiszoljuk. A sima felületre vizet vagy glicerint cseppentve a gyökérívek között láthatóvá válnak a szürkés színű cementumrétegek, melyek egy erősebb nagyítóval megszámlálhatók. (A csiszolást addig kell folytatni amíg a legtöbb réteget nem látjuk!) A kor meghatározásához a rétegek számához a fogváltás idejét hozzá kell adni!

28

Az ivar meghatározása Az ivar meghatározása az erős ivari kétalakúság (dimorfizmus) miatt nem igazán nehéz. Csak néha fordul elő egy-egy tévedés (pl. bikaborjú-ünő). A zsigerelésnél a belső ivarszervek vizsgálatával a kérdés végképp eldől.

A halandóság becslése A létszámbecsléshez hasonlóan nehéz az elhullott álatok számának becslése. Több ok miatt ( a beteg állat elbújik, a ragadozók és a vaddisznók elétakarítják stb.) viszonylag ritkán találjuk meg az elhullott állatokat. Leginkább csak következtetni tudunk, pl. a rudlik rendszeres megfigyelése alapján a „hiányzó” egyedekből.

A kondíció becslése Az állatok kondíciójából a vadgazdálkodás szempontjából fontos adatokra következtethetünk. A kondíció jelzi az egyed egészségi állapotát, tápláltságát, felkészültségét a táplálékban szegény időszakokra. Mindezek összességükben az állomány sűrűségére és az élőhely minőségére is utalnak. A kondíció becslése legegyszerűbben a testtömeg (vagy a zsigerelt testtömeg) mérésével oldható meg. Bár ez a módszer számos tévedési lehetőséget rejt magában (pl. egy idősebb állat testtömege akkor is nagyobb, mint egy fiatalé, ha lényegesen rosszabb a kondíciója), az adott ivar és korcsoport kondíciójának évenkénti vagy területi összehasonlítására alkalmas. Sok esetben hasznos a kondíciónak a testtömeg mérésénél pontosabb becslése. Ehhez a különböző zsírraktárak vizsgálata szükséges. Az emlősöknél az energiatartalékul szolgáló zsír a test különböző részein meghatározott sorrendben rakódik le ill. használódik fel. A zsírraktárak a lerakódás sorrendjében a következők: a csontvelő, a vese környéke, a szívalap, a bélfodor és a cseplesz, a bőralja. A vadgazdálkodási gyakorlatban legjobban a csontvelő, a vese környéki zsír használható kondícióbecslésre. A hosszú csöves csontok csontvelőjében raktározott zsír az egyed legvégső tartaléka, tehát többnyire csak hosszú éhezés után, végszükség esetén használódik fel. Ennél jobb

29

kondíciójú állatban a csöves csont elvágásakor a velő viaszos, kocsonyás, sárgás-fehér színű. A felhasználódó csontvelő vérerekkel átszőtt, vizenyős állagú. A vese környékén található zsírraktár lerakódása és felhasználása közepes időtartam, több hét alatt történik. Emiatt ez jelzi legjobban az egyed kondícióját és annak változásait a vadgazdálkodó számára. A méréshez a vesét a körülötte lévő összes zsírral kivesszük majd a zsírból a vesét kibontva a tömegüket külön-külön, lehetőleg gramm pontossággal megmérjük. Ezután az index kiszámításához a zsír tömegét osztjuk a vese tömegével. (Ezzel az állatok eltérő testméreteiből adódó hiba kiszűrhető.) A módszer csak felnőtt állatokon használható! Jól használható pl. a bikák bőgés alatti kondícióvesztésének becslésére (Paller és Csányi 1999).

30

Irodalom

Bleier, N, Bíró, Zs. és Csányi, S. 2004. A vadgazdálkodás kiadásainak és bevételeinek elemzése. Vadbiológia, 11: 100-122 Bleier, N. és Szemethy, L. 2003. A mezőgazdasági vadkár összefüggésrendszerének vizsgálata. Vadbiológia, 10: 36-41 Bleier, N. és Szemethy, L. 2004. Vadkár régen és ma, itthon és külföldön. Nimród, 92(10): 21-22, 35 Csányi, S. 1989. Egyszerű modszer a gímszarvas-állomány minimális létszámának becslésére. Vadbiológia, 3: 49-55 Csányi, S. 1999. A gímszarvas-állomány terjeszkedése az Alföldön. Vadbiológia, 6: 43-48 Csányi, S. 2003. Szarvasállomány és szarvasgazdálkodás a statisztikák alapján. A vadgazdálkodás időszerű kérdései 1. Gímszarvas. 10-22 Csányi, S. és Tóth, P. 2000. Populáció-rekonstrukció alkalmazása a hazai gímszarvasállomány létszámának meghatározására. Vadbiológia, 7: 27-37 Ernhaft, J., Hartl, G. B., Kabai, P., Köller, J. és Nikodémusz, E. 1994. Az európai gímszarvas populációgenetikai vizsgálata. Vadbiológia, 4: 27-40 Faragó, S. 2002. Vadászati állattan. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Faragó, S. és Náhlik, A 1997. A vadállomány szabályozása. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Heltai, M., Lanszki, J. és Szemethy, L. 2000. Adalékok a vörösróka táplálkozásához. Vadbiológia, 7: 72-82 Katona, K., Zákonyi, T. és Szemethy, L. 2002. A gímszarvas napi aktivitásmintázatának 31

biotelemetriás vizsgálata. Vadbiológia, 9: 27-34 Mátrai, K., Katona, K., Szemethy, L. és Orosz, Sz. 2002. A szarvas táplálékának mennyiségi és minőségi jellemzői a vegetációs időszak alatt egy alföldi erdőben. Vadbiológia, 9: 1-9 Mátrai, K. és Szemethy, L. 2000. A gímszarvas szezonális táplálékának jellegzetességei Magyarország különböző élőhelyein. Vadbiológia, 7: 1-9 Mátrai, K., Szemethy, L., Tóth, P., Katona, K. és Székely, J. 2003. A vegetáció jellemzői és a szarvas területhasználata közötti összefüggések egy alföldi erdőségben. Vadbiológia, 10: 2635 Nyitrai, P., Pető, Z., Ritter, D. és Szemehy, L. 1997. Erdészeti munkák és a vadászat hatása a gímszarvas (Cervus elaphus) mozgására. IV. Magyar Ökológus Kongresszus, Pécs. Előadások és Poszterek Összefoglalói 151. Paller, A. és Csányi, S. 1999. A lábodi gímszarvasbikák kondícióváltozása a bőgési időszakban 1996-1997. Vadbiológia, 6: 73-80. Ritter, D., Mocskonyi, Zs. és Szemethy, L. 1999. Gímszarvas élőhelypreferencia vizsgálatok egy alföldi élőhelyen. Vadbiológia 6. 61-72 Szemethy, L., Bíró, Zs., Katona, K. és Tóth, P. 2001. Szezonális területváltás a gímszarvasnál: területhaszálati stratégiák összehasonlítása. Vadbiológia, 8: 1-8 Szemethy, L., Bleier, N. és Katona, K. 2004. Tényleg csak létszám kérdése a vadkár? Nimród, 92(5): 21-23. Szemethy, L., Katona, K., Székely, J., Bleier, N., Nyeste, M., Kovács, V., Olajos, T. és Terhes, A. 2004. A cserjeszint táplálékkínálatának és rágottságának vizsgálata különböző erdei élőhelyeken. Vadbiológia, 11: 11-23 Szemethy, L., Heltai, M., Ritter, D. 1994. Előzetes eredmények a gímszarvas mozgáskörzetéről rádiótelemetriás nyomonkövetés alapján. Vadbiológia 1990-1993. 1-11 32

Szemethy, L., Mátrai, K., Bíró, Zs., és Katona, K. 2002. A gímszarvas szezonális területváltása egy erdő-mezőgazdaság élőhelyegyüttesben. Vadbiológia, 9: 18-26 Szemethy L., Mátrai, K., Katona, K., Bíró, Zs. és Orosz, Sz. 2004. A gímszarvas területhasználatának és táplálkozásának egyes kérdései. Vadgazda 3(7): 32-35. Szemethy, L., Mátrai, K., Katona, K. és Orosz, Sz. 2001. A forrás-felhasználás dinamikája a területváltó gímszarvasnál egy erdő-mezőgazdaság komplexben. Vadbiológia, 8: 9-20 Szemethy, L., Mátrai, K., Katona, K. és Orosz, S. (2003) Seasonal home range shift of red deer hinds, Cervus elaphus: are there feeding reasons? Folia Zool. 52(3): 249-258 Szemethy, L., Mátrai, K., Katona, K., Orosz, Sz., Pölöskei, B. és Szaka, Gy. 2000. A gímszarvas táplálékválasztása erdei és mezőgazdasági élőhelyen tavasszal. Vadbiológia, 7: 10-18 Szemethy, L., Pető, Z., Bíró, Zs. és Heltai M. 1999. A gímszarvas területhűsége egy alföldi élőhelyen. Vadbiológia 6. 49-50 Szemethy, L., Ritter, D., Heltai, M. és Pető, Z. 1996. A gímszarvas tér-idő használatának összehasonlító vizsgálatai egy dombvidéki és egy alföldi élőhelyen. Vadbiológia 5. 43-59 Tóth, P. és Szemethy, L. 2000. A gímszarvas elterjedési területének változása Magyarországon. Vadbiológia, 7: 19-26 Tóth, P. és Szemethy, L. 2001. A gímszarvas szezonális élőhely-használatának vizsgálata térinformatikai módszerrel. Vadbiológia, 8: 21-30 Türke, I. J., Katona, K., Bleier, N. és Szemethy, L. 2004. A gímszarvas napi mozgáskörzetének vizsgálata két különböző élőhelyen. Vadbiológia, 11: 1-10

33