Galyasági Füzetek
7 Arany Lajos
TELEKES
BÉLA
ÉS KORAI SZERELMI KÖLTÉSZETE
Perkupa
2002
Galyasági Füzetek 7.
ARANY LAJOS
TELEKES BÉLA és korai szerelmi költészete
Perkupa, 2002
ELŐSZÓ írásom Telekes Béla magyar költő és műfordító életének és munkásságának fontos dokumentumait közli, amelyeket lányai, Telekes Gizella és Telekes Mala segítségével sikerült felkutatnom és megírnom. E dokumentumok saját kutatómunka eredményei. Szükségesnek éreztem a költő irodalomtörténetünkben - véleményem szerint - legjelentősebb, első kötetének döntő részét alkotó szerelmi költeményeit vizsgálnom, kitekintve a kortárs magyar irodalom szerelmi költészetére is. Az írás második részét képező anyaghoz nyújtott segítségéért köszönetemet fejezem ki dr. Imre László adjunktus* és dr. Kun András tudományos kutató uraknak. Debrecen, 1983.
Igen megtisztelt a Galyasági Településszövetség, amikor elkérte egy régebbi - idestova húsz éve, még egyetemistaként írott - munkámat, hogy azt napvilágra segítse. Szívesen adtam, s gyermekes örömet érzek, hogy egykori kedves lakóhelyünk - ahol szüleimmel a Varbóc utáni gyermekkori édent követően mint másik kis faluban évekig éltünk (természeti értelemben ez is idilli volt, környékével együtt) -, Felsőtelekes e jeles szülöttéről, az Ady-előd Telekes Béláról, újra szólhatok. A régi szavaimmal, de már a harmadik évezred versolvasóinak. Csupán néhány, jelentéktelen változtatást tettem hajdani szövegemen, s örülök, hogy a diák mondatainak jó részét a felnőtt a Dóczy-gimnázium magyartanára, a Kölcsey-főiskola kommunikáció szakjának oktatója és a „Debrecen" hetilap anyanyelvi lektora -, ezernél több újságcikkel s más publikációval, illetve két könyvvel a háta mögött is különösebb szégyenkezés nélkül vállalhatja. Debrecen, 2002 júniusában •.
.
' Ma: professzor, a Debreceni Egyetemen (2002)
Arany Lajos
TELEKESBÉLA (1873-1960) Telekes Béla költő, műfordító a Borsod megyei Felsőtelekesen1 született, 1873. május 4-én, meghalt Budapesten, 1960. október 28-án. A Selmecbányái líceumban érettségizett 1891-ben. Ez évben cserélte fel német származású Klein nevét szülőfaluja után Telekesre, a 92309/1891. számú B. M. rendelettel, mert mint magyar költő, nem akarta a szepességi szász (cipszer) eredetű nevet viselni. A névmagyarosítást édesapja, Klein Lajos részére is kérte, aki Selmecbányán bányaigazgatósági tisztviselő volt. Telekes érettségi után Budapestre került, apja kívánságára beiratkozott a jogra, de már az első félév után átlépett a bölcsészeti karra, hogy a magyar irodalom tanára lehessen. Egyetemi tanulmányait azonban nem fejezte be. A költészet művelése érdekében mindig feltétlen szabadságra, lekötöttségmentes életre törekedett. Ezért is nem járta végig az egyetemi éveket, s főállásként még lapokhoz sem kötötte le magát. Mégis, 1900 őszén két és fél hónapig tanárkodnia kellett Hódmezővásárhelyen, ahová Wlassics Gyula, akkori kultuszminiszter „tanári diploma nélkül, és akarata ellenére" kinevezte, „csupán azért, hogy eltávolítsa a fővárostól", ahol a Magyar Hírlapban és A Hétben 1898 óta „Teli" álnéven egyre gyakrabban jelentek meg az akkori idők társadalmi és politikai fonákságait kipellengérező, „nyilazó" versei. Az időleges elhallgattatás után 1911-ben is életére nézve meghatározó „élményben" volt része. Erről ő maga így ír visszaemlékezéseiben: „1911-ben, amikor a világesemények már annyira nyugtalanítókká fokozódtak, hogy kikerülhetetlennek éreztem a háborús fejleményeket, hivatalt vállaltam. Akkoriban már öt gyermekem volt, s csak rettegve gondolhattam írói munkalehetőségeim jövőjére, és szinte csodálatos módon jutottam ilyen megnyugtatónak ígérkező munkakörbe. Rákosligeten laktam akkor, s Budapestre utazóban mindennapi »ismeretlen ismerős« útitársaim közül kettő bemutatkozott, s olyan »sajtóügyi«-nek jelzett állás elfogadására kértek fel, amilyen akkoriban Kozma Andor költőnké volt az Első Magyar Általános Biztosítónál. Ők a Hollandi Életbiztosító Rt. igazgatói voltak, s kezdő fizetésül államtitkárinak megfelelő javadalmazást ígértek. A munka azonban a második évben már nem csupán Kozma Andor-i volt, hanem kiterjeszkedett a részvénytársaság központi igazgatóságának és a vidéki intézőségek összes ügyeire, valamit a Hollandi Életbiztosítónak »Magyar-HolIandi«-vá átalakítása érdekében az amsterdami anyaintézettel folytatott tárgyalások vitaanyagára, aztán a Magyar Hollandi újrendszerű biztosítási ágazatainak 1
Község Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a Rudabányai-hegység területén, Kazincbarcikától északra, 861 lakos - vö. Magyar Larousse, 1991. - .
kidolgozására. Valóságos mindenes cselédje lettem az intézetnek. Ráadásul a háború idején az intézet alkalmazottai főbizalmijukká választottak, s végül 1919. március 21-én a népbiztos az intézet vezetésével bízott meg. 1919. július 31-én pedig a visszatért igazgatók elcsaptak." E részletes leírásból világosan láthatjuk, hogy Telekes Béla a munkahelyén nem egyszerű biztosítási tisztviselő volt, ahogy a Magyar Irodalmi Lexikon2 a család észrevételezése ellenére is feltüntette, és az is érthető, hogy ilyen körülmények között ez idő alatt írói, költői tevékenysége csaknem teljes mértékben szünetelt. E két említett lekötöttségen kívül Telekes Béla élete többi részét 18 éves korától 88 éves koráig kizárólag a költészetnek és a műfordításnak szentelte. Fiatalabb éveiben - 1891-1910 között - legnagyobbrészt verses, drámai művek fordításával (Shakespeare, Moliére, Lermontov, Kleist, Rostand, Hauptmann stb.), 1919 után pedig ideje legnagyobb részében prózafordításokkal foglalkozott, hogy nagy létszámú családjáról: feleségéről és hat iskolás gyermekéről gondoskodhasson. A prózafordítás volt ezekben az években a költő számára az irodalmi robotmunka (általában naponta 1 nyomdai ívet fordított), aminek a költészete vallotta kárát, bár „a 20-as-30-as években írt verstermése politikai célzatossága miatt egyébként sem jelenhetett volna meg". Ez idő tájt legnagyobbrészt íróasztala fiókja számára dolgozott (pl. A híd, 1927; Határok, 1935). Versírással már egészen fiatal diákként is próbálkozott, később a selmeci líceum költője volt. „Kísérleteim" címmel nagy kötetnyi kézirata maradt annak az időnek a versterméséből. A nyolcvanas évek végén, a 90-es évek elején a Selmecbányái Híradóban rendszeresen jelentek meg költeményei. Pestre kerülésekor (1891-ben) hónapos szobákban lakott. Költeményeit napilapok és folyóiratok egyre gyakrabban jelentették meg. Eveken át írt Kiss József lapjába, A Hétbe is. Kiss József egyébként szeretettel karolta föl az általa is tehetségesnek tartott fiatal költőt. Ő vezette be az irodalmi életbe - felvétette az Otthon Kör tagjainak sorába: felkereste Havas utcai kis szobájában a nagyon visszavonultan élő fiatal tehetséget, és szinte erőszakkal cipelte magával a Otthon Körbe. Telekes Béla ezt követően gyakran megjelent a Kör könyvtárában, és „ott volt 1892. március 15-én is, amikor Rákosi Jenő ünnepi díszbeszédet tartott, az utcáról pedig behallatszott a kardlapozó rendőrök lovainak patkócsattogása". Ekkor és ott írta meg Március 15-én című versét, ami „megjelent ugyan az akkori Ország-Világban, de csak Benedek Elek által megszelídítve, az erős és felségsértő kitételek elhagyásával". Ez a vers eredeti formájában a költő utolsó, Válogatott versek című kötetében (1956) látott először napvilágot.
2 Harmadik kötet, 321. (Bp., 1965,1978.)
Az Otthon Körbe való felvételéről egyébként Telekes így ír visszaemlékezéseiben: „Tizennyolc éves koromban egész életemre kiható körülmények közé jutottam annak révén, hogy Kiss József, akinek lapjában, A Hétben már sok versem jelent meg, fölvétetett az Otthon írók és Hírlapírók Körébe. Ott és A Hét szerkesztőségében a közélet mindenféle rendű és rangú tényezői is megfordultak, s szinte az egész ország élete elém tárult. Beleláttam a paloták és nyomortanyák világába, és csupa szépséges, jóságos, igazságos életért rajongó fiatalságom érzékenységét a századvég nagy és kis hatalmasságainak kéz-kezet mos uralma annyira fölháborított, hogy megírtam kipellengérezésükül »Razzia« című versemet (1891). Ez a kb. 250 soros költemény az akkoriban megindult Szabad Szó napilapban jelent meg, s később, 1895-ben »Káprázatok« című könyvemben is. Nagy megbotránkozást keltett, sőt látomásos részének a jövőt kivetítő szakaszaiért már akkor megkaptam - persze ócsárló kitüntetésül -, a kommunista címet és jelleget. Tudomásul vettem, és a szokásos társadalmi szereplés, valamint a szokásos anyagi érvényesülés világából kirekesztettem magamat. A nagyvilággal csak a nyomtatott betű révén tartottam fönn kapcsolatot."3 „Felesége, dr. Reisenleitner Rezső özvegye iránti szerelmi költészete bensőséges hitvesi versekké alakul később benne. Pedig az 1983-ban írott és akkor folyóiratban megjelent »Ki hídja merre« című verse a még nem özvegy Soós Erzsébet kezébe került, s orvos urának mutatta, milyen megragadóan szép ez a vers. S a sors úgy hozta, hogy egy leányfalui kirándulás alkalmával nagy zivatarban az orvos tüdőgyulladást kapott, ami napok alatt végzett vele. Az özvegyi fátyol így realizálódott végül is élet-valóssággá. Az ifjú pár egymásra találva, a fiatal költő felhozza Selmecbányáról nagynénjét, akivel együtt élnek annak haláláig." , . ... , 1895-ben jelent meg első verseskötete, a Káprázatok. A kilencvenes évek végére és a századfordulóra esnek Teli álnév alatt írott szatirikus versei. 1906-ban jelent meg második kötete, a Versek. Ezt a kötetét az ugyanakkor szintén verskötettel jelentkező Ady Endre meleg szavakkal köszöntötte: „Szeretnék valami szép nótára gyújtani: álmok rengetegjébe lépek s Telekes Béla verseinek nehéz és drága illata felhőzik a lelkemen. Poéta Telekes Béla, akit én szeretek. Magyar sorsú, szomorú, szívében egy kissé már vénülő is talán. Szent sajkás, ki vad, zord folyamon, alkonyi napon, megy a mély tenger felé. »Babérág az evezője, töviskoszorús a feje, dalolva úgy evez előre." Vájjon úgy lesz-e csakugyan? »Úgy suhan el égbe, viharba, a tenger mélyére s többé se híre, se hamva?« Akit »az álmok tönkretevének«, arra 3
Az idézetek Telekes Gizellától, illetve Malától valók, amint számos adat, megjegyzés is (vö. Előszó). „ l-; :
már csak szomorúság vár? [...] De mit siratom én őt csupa szeretetből? Különb, poétább és bölcsebb ő, mintsem ezt megérdemelje. Irta itt a minap: nem átkozódik, nem fél, de dacol és megy a Nap felé. így legyen és mi a nyomában leszünk a szívünkkel."4 Ady Endrével való megismerkedését a Rádióban mesélte el a költő, 1958ban. Ebből idézünk: (az élőbeszédet nem stilizáljuk!) „A megismerkedésünk nagyon különös módon ment végbe. A Budapesti Naplóhoz én nagyon szorgalmasan jártam fel, beadtam az írásaimat, és elmentem. Kabos Ede volt akkor a szerkesztő, és egy napon arra kért, hogy másnap pontosan öt órakor jöjjek el, mert valami nagyon kedves dolgot akar közölni velem. Megmondtam, hogy pontos leszek én is, és másnap este pontosan öt órakor ott is voltam. Leültem, de Kabos Ede az íróasztalán heverő papírosok rendezésével volt elfoglalva, és közben-közben szólt, egy-egy kérdéssel fordult hozzám, én arra válaszoltam, de türelmetlenül, mert fél hatkor nekem igen fontos ügyben kellett máshol megjelennem - meg is mondtam! Na - azt mondja: csak maradj, várj-várj türelemmel, majd megtudod. És egyszerre csak kipattant az ajtó, benyitott Ady Endre, nyakamba borult, megölelt, megcsókolt, és azt mondta: »Nem olvastad ma a Budapesti Naplót? írtam rólad nagy dolgokat!« Hát, mondom, bizony én nem néztem lapokat márna. Ez volt az első találkozásunk." Cserkeszlány című daljátékát 1907-ben mutatta be a Népszínház. 1927-ben írta A Hídon c, kb. 1000 soros elbeszélő költeményét, amely „a költő és egy hadirokkant katona Lánchídon történő találkozása és beszélgetése ürügyén bevilágít a háborúcsiholók műhelytitkaiba". 1929-ben két kötetben megjelent Dávid 150 zsoltára, amelyek fordítását, illetve verses átköltését évtizedeken keresztül készítette. E munkának széleskörű és igen jó kritikája volt. (pl. Szabó Lőrinc, Illyés Gyula.) 1935-ben Baumgarten-díjat kapott, akkor még József Attilával egyező elbírálásban, 1000 pengőt. Rákóczi című drámai költeményét a Magyar Rádió adta elő a fejedelem halálának 200. évfordulója alkalmából, 1935-ben. Harmadik verseskötete, a Fekete gályán, 1936-ban, élete múzsájának, áldozatos hitvesének kezdeményezésére, egyéni előfizetésből, mint a szerző kiadása jelent meg, Kellner Albert könyvnyomdájában. A kötet a versek mellett tartalmazza a Rákóczi-drámát is. „Gyenge fizikuma ellenére is meg tudta tartani magát, erős, szívós maradt mindvégig." A már 1939-ben, 66 éves korában fellépő gyomorfekélyét is műtét nélkül élte át, és csak 78 éves korában feküdt három hétig az Újság-
4
Vallomások és tanulmányok, 1944. 162-163. E szöveg eredetileg a Budapesti Naplóban, 1906. április 8-án jelent meg.
írók Szanatóriumában, ahonnan a tervezett operáció előtt néhány nappal mégis a műtét szüksége nélkül távozott. Közben gyermekei felnőttek, s ha nehezen is, de keresethez jutottak, legnagyobbrészt saját családot is alapítottak. A küzdelmes fiatalságot és férfikort a nyugodtabb öregkor ígérete biztatta. Nyugdíjat és az Irodalmi Alaptól kiegészítést kapott haláláig. „Mégis, a »felszabadulás« utáni idők csalódást okoztak az öregedő költőnek, ugyanis a Ferenc József-i és a Horthy-korszakban megírhatta szatirikus, lázongó, forradalmi verseit, és azok meg is jelenhettek az ellenzéki lapokban (Razzia, Huj, huj, hulla úr, Március 15-én, Október 6-ára stb.), s ha 1945 után azt hitte, most már szabadon írhat, előveheti a fiókba zárt írásokat, és hirdetheti élete eszméjét, a népek szabadságát - rövidesen rá kellett döbbennie: tévedett, őrá már nemigen van szükség." 1945 és 55 között alig jelent meg verse. 1945-ben végre sikerült egy válogatott kötet kiadását elindítani. A kötet 1956 végén, illetve 1957 januárjában, a Magvető gondozásában jelent meg. Ez volt az utolsó, életében megjelent kötete. 1958-ban a Rádió interjút készíttetett Telekes Bélával Csalogány utcai lakásában a Rádió hanganyagtára részére. Ez a felvétel hanglemez formájában a család birtokában őrzi irodalmi visszaemlékezések tartalmával Telekes Béla hangját. 1959 októberében az Egyetemi Színpad költői estet rendezett, Dutka Ákos, Áprily Lajos, Kassák Lajos, Gellért Oszkár és Telekes Béla műveiből. Benedek Marcell méltatta Telekes költészetét. Ekkor szavalták el először az 1892-ben írt Március 15-én c. versét. Több költeményét németre fordították.5 1960 őszén meghalt a költő. Haláláig tagja volt az írószövetségnek, a Pen Clubnak, az Újságírók Szanatóriumegyesületének, az Irodalmi Alapnak. A költő utóéletéhez szervesen hozzátartozik, hogy 1975-ben Szeghalmi Elemér szerkesztésében és utószavával a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent az Ez itt az álmok rengetegje című válogatott verseskötet, s ugyanez a könyvműhely jegyezte az 1981-es válogatott kötetet, Az én múzsám címűt, amelyet szintén Szeghalmi Elemér szerkesztett, Vozár Jolánnal közösen. A poéta szülőfalujában, Felsőtelekesen, 1985-ben, halála 25. évfordulója tiszteletére a helyi művelődési ház falára emléktáblát helyeztek Hadobás Sándor rudabányai tanácselnök, a Telekes nővérek meg az iskola igazgatója (édesapám, Arany Lajos) és pedagógusa (édesanyám, Arany Lajosné) közös kezdeményezésére. Ugyancsak az ő erőfeszítéseik eredményeképpen keresztelték el az 1988-ban avatott új iskolát Telekes Béla Általános Iskolának, s lett a tanintézmény utcája, az Iskola utca immár Telekes Béla utca. 5
Magyar Irodalmi Lexikon, Harmadik kötet, Bp., 1978. 321.
8
;;
;„$..!, :\.,';o
TELEKES BÉLA ÚJ TÍPUSÚ SZERELEMFELFOGÁSA KÁPRÁZATOK (1895) CÍMŰ KÖTETÉBEN „Ott ülnek sorjában trónusaikon, fejükön korona, kezükben lant, és homlokukra vagyon írva: Én Dávid király, a Zsoltáros, Én! ... nem szeretem e koldus fenségeket, ... akik nem mertek gyönge mellükkel, vézna lábukkal nekivágni a borzalmasan szép meredeknek, hogy utat törjenek az úttalanban, célt érjenek a végtelenben... A maguk kicsinyes szempontjából jól is tették: nem érdemes eredetinek lenni... Örömmel kell elismernünk, hogy Telekes Béla nem indul ilyen wnagyságnakw."1 Szilágyi Géza, a költőtárs 1895-ben, a Káprázatok kötet megjelenését üdvözölte ezzel az ellenpontozó megállapítással, amely ma is érvényes szempont kell legyen Telekes költészetének értékelésénél. Az önállóság, eredetiség - lírájának egyik legfőbb jellemzője, bár mai irodalomtörténet-írásunk nem szívesen ismeri ezt el: „külső vagy belső okok miatt... nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket, és ma inkább a műfordítás terén látjuk érdemeit"2 - állapította meg Komlós Aladár, aki a „kismesterek" (e kifejezés irodalomtörténészek, így Bata Imre által használatos, többek között Telekes Bélára is) irodalomtörténetünkben betöltött - sokszor újító, úttörő - szerepét irodalmi pótszerfélére, hézagkitöltésre redukálta, igaz, értékítéletével kissé ellentmondóan hozzátette: „mégis foglalkoznunk kell vele, mint az úttörők egyikével."3 Szeghalmi Elemér elismeri ugyan mint úttörőt, azonban kissé lebecsüli Telekes igazi jelentősségét, amikor e költészet Ady-párhuzamainak keresését elsőrendű fontosságúnak véli. Az tehát a feladatunk, hogy a költő eredeti alkotó voltára rámutatva igazoljuk, hogy szerelmi költészetében, az 1895-ös Káprázatok kötete alapján, számos olyan, új szerelemfelfogásra valló belső tartalmat, élményt, motívumkört találhatunk, amely Ady költészetében is egy évtizeddel később megjelenik, hogy tehát Telekes Béla szerelemkoncepciója - amely a legközelebb valóban Adyéhoz áll - új típusú, és a huszadikszázadiság az egyik legfontosabb jellemzője. Telekes szerelmi költeményeit a szerelmi költészet szempontjából legfontosabb első kötete alapján vizsgálva kísérlünk meg eredetiségére rámutatni, és ezzel kiemelni a teljes elfeledettség határán állásból egy olyan véleményünk szerint - jelentős lírikust, akinek szerelmi lírája egyik állomása volt annak a - máig sem kellő világossággal látott - irodalomtörténeti folyamatnak, amely szükségszerűen vezetett Ady szerelmi lírájának megszü1 2 3
Szilágyi Géza: Telekes Béla: Káprázatok. Élet 1895. július 21.11. Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig. Bp., 1980. 331. Uo.
Ietéséhez. Telekes tehát „azok közé a költők közé tartozik, akik mintegy előhírnökei voltak a magyar líra későbbi átalakulásának, s mintegy fenntartották a folytonosságot Vajda Jánostól Adyig".4 Tehát költészete szervesen gyökerezik a magyar költői hagyományokban is, Telekes Adyval és másokkal is rokon, mégis eredeti alkotó. Ignotus A Hétben álnéven (P. P.) írt recenziójában még így értékelte a Káprázatokat: „az ő első kötetében e Werther-érzések szerencsés lírikusának mutatkozik."5 Ha ezen érzéseket Ignotusnak nem itteni értelmezésében (hogy tehát „Az ember... a gyerekkor biztos gondatlanságából egyszerre csak a kenyérkereset bizonytalanságával állván szemben az életet lelketlen és véres háborúnak tekinti, s a borzalmaitól visszarettenve előre tudja, hogy ő ebben a küzdelemben el fog bukni" 6 ), hanem valódibb értelmükben vizsgáljuk, csak akkor van igaza Ignotusnak: e versekben ugyanis valóban megjelenik a szentimentalizmusra is jellemző introvertáltság mint belső védelemkeresés, azonban e befelé fordulás - mint a Wertherben és a szentimentalizmus nagy alkotásaiban - egyetemes emberi értékek felszínre hozására hivatott. Telekesnél ugyanez a passzív, de értékképző folyamat sajátos, XIX. század végi, sőt XX. századi életérzésekkel telítődik: „Hol pompa, gyönyör, dicsőség kísért: / Átkot kiáltasz a festett világra / És eldobod magadtól a babért, /Ó, bűn, csalódás, undor volt az ára! / A festék könnytől ázik képeden... / Letörlöm - és te hervadt-haloványan / Keblemre roskadsz s tompa zokogásban / Érctelen hangon tördeled nevem'. // E perc lesz az, melyben majd elmerül / Minden, mi sivár körötted, köröttem" (Memento). Áttételesen ugyanez az élmény megjelenik egyébként Palágyi Lajos szintén 1895-ös kötetében, a Nemzeti dalokban: „Minden édes percem ára / Évek vesztett boldogsága. / Sivatagon kell bujdosnom, / Ifjúságom vesztve, / Míg szerelmed szent forrása / Enyhet nyújt egy percre" (Minden édes percem ára). (A Werther-érzések leginkább Reviczky Gyula költészetét jellemzik Komlós Aladár szerint7.) A szerelem mint létvigasz, a belső védekezés a Vörösmarty-féle passzív romantikus életszituációkkal is rokon: e rokonság egyfelől az idézett sorokban mint a passzív romantikát is jellemző (hiszen a passzív romantika szerelemfelfogása a szentimentalizmuséból nő ki) belső lelki teljesség keresésében, másfelől az első szerelemmel kapcsolatos élményi anyagban érhető tetten. A Memento „E perc lesz az..." - szituációja mintha Vörösmarty Virág és pillangójának („Éljük át e kort egy pillanatban, Mely gyönyörtől s üdvtől halhatatlan") gyönyörre hívó, szerelembe menekülő lelki szféráinak zenéjét 4
Schöpflin Aladár: Telekes Béla: Fekete gályán. Tükör 1936. 309. P. P. (Ignotus - Veigelsberg Hugó): Telekes Béla. A Hét 1895. VI. 9. 370. 6 Uo. 7 Komlós Aladár: i. m. 287. . . . . . . . 5
10
(vagy más élethelyzetbe áttéve Vajda „Hogy szorulnak percbe évek"élményét - Vasúton) vinné a XX. század kapujába; az első szerelemnek pedig a Vörösmartynál felnőttként, szereplírában átélt mindenhatósága („Égek érted első fájdalommal") továbbkísért a leiekből soha ki nem törölhető, ott a megállítani kívánt idő örök létezésébe zárni akart, újra meg újra átélni vágyott élmény képében: „Te voltál, te, kit elsirattam / S kit visszanyerek szüntelen, / Kit úgy imádok szakadatlan / S egyszerre annyi nő alakban / Te örök, első szerelem!" (Örök szerelem). Hogy ez az örökké létezést akaró szerelem másutt is megjelenik a századvégen, azt igazolhatja Zempléni Árpád Ravatal című verse is: „Itt állsz mereven, / Elmém közepében, / Mint befagyott hajó / Észak tengerében." (Az Új versek - 1893-97 kötetéből.) Telekesnél egy huszonegy éves fiatalember éli át újra az első szerelem élményét, így a távolítás sokkal kisebb, mint például Vörösmartynál, és semmiképp sem szereplíra, hiszen ott dobol soraiban, hogy viszonylag friss még ez az élmény. Az „egyszerre annyi nő alakban" nem a pánerotizmus megnyilvánulása itt, hanem az áhított egy - Vörösmartyéhoz is hasonló - kívánása, a jellegzetesen századvégi, illetve századeleji kínzó felismeréssel - ez az egy talán soha meg nem lelhető bizonyosan - átfűtötten. A bizonyosságkeresés paszszív romantikából jól ismert motívumának továbbélése Telekesnél az „ez az egy nő érdemes lesz" adys bizonyosságkereső óhaját előlegezi, a „lehetséges" bizonytalanságát a „legyen" óhajával összekapcsoltán, a gyermeki voltánál fogva kimenetelében, mélységében talán mindegy, milyen első szerelemhez szólva, itt már személyétől elvártan, a csoda, az érzés megőrzését kívánva magában. A megtalálandó egy személyre irányulása, tehát a szerelmi bizonyosság hatalmas kérdőjel itt; jellegzetesen XX. századi szerelmi életérzést előlegez: „Míg átkarolsz, csak én volnék-e vágyad?" (Csalódás). Ez később majd Adynál is megjelenik, elég utalnunk a férfit örökké „gyáván, vacogva, csóktalanul" futkosónak, az „ezer asszony" labirintusában az egy megtalálhatása nélkül vergődőnek determináltan (Az alvó csók-palota). Telekes költészetében a bizonyossághoz, a kívánt egy nő tisztaságához a testi és lelki makulátlanság egyaránt hozzátartozna: „Nem én voltam, kit elsőnek szerettél..." - dalolja kesernyésen, tán kissé számonkérően a Csalódásban, de eme elmarasztalás nem csupán a nőhöz; a világ szennyes voltához is fellebbez. A Csalódás több mint egy évtizeddel megelőzi (1894-ben keletkezett) az adys szerelemfelfogás legjellegzetesebbek közül való darabjának, a Csókokban élő csóktalanoknak születését; a Csalódás-be]i „Csak gyötrő kéj, nem üdv az, amit érzünk" visszhangzik majd az említett Ady-vers soraiban: „Pállott harctér szegény testünk, / S jaj, csodára hiába lestünk." Ha esztétikai értékek tekintetében jóval alul is maradnak Telekes e versei az Adyéival szemben,
11
tartalmi tekintetben kezd körvonalazódni Telekesnél az Ady-bevezette egyik legnagyobb újítás a szerelmi lírában: a nemek harcának érzékelése! A férfi és nő közötti örök harc antagonizmusa mindkét említett versben a két nem testi-lelki küzdelme, teljes lényüket érintő érzés; Telekesnél a Pusztulás is olyannyira ezt láttatja, hogy teljes egészében ideiktatjuk: Szemem még a szemébe pillant, Szív szíven, ajk ajakon. A legszebb perc még el sem illant S én üdvöm már csak siratom.
', .
Ah, mintha lázas öle, karja Egy sóvárgó vágy volna: még! Mintha a mennybe hívogatna S rám a pokol hanyatlanék.
r
.
Az egyén (különösem a férfi, hisz az ő aspektusából láttatja a költő a küzdelmet) determináltsága is hangot kap itt a lélek szenvedése, a kínlódás, a harc, a tiszta érzések görcsbe rándulása mellett. A sorokban közvetlenül ugyan nem, de épp a harc direkt leírása által válik érzékelhetővé a „Változtasd meg életed!" rilkei parancsának, illetve a figyelmeztetést múlt század végén kimondatlanul is létező igényváltozatának való engedelmeskedés vágya. A közvetlen leírás csiholja ki tehát a fenti parancs követését, illetve mindenképpen a determináltságból való kitörés vágya feszíti a sorokat, következményeként ama felismerésnek, hogy örökké dúló harc ez. Ide kapcsolható Földessy Gyula finom meglátása: „A fehér csönd olvasásakor mindig érzem ennek a XIX. századvégi nagytehetségű lírikusnak Ady8 ra való hatását." Valóban, a „Karollak, vonlak s mégsem érlek el" tantaluszi kínú, gyötrött érzésvilágát közvetítik, előlegezik Telekes e versei. Szeghalmi Elemérnek azonban nincs igaza abban, hogy „belső rezonanciájuk... azonos forrásból fakad"9, hiszen megélt élményeik másfélék voltak, alkatilag is eltért a két költő, nem is beszélve életkörülményeik későbbi alakulásáról. (Telekes hat gyermeket nevelő családapa volt.) Élményviláguknak, érzelmeiknek genezise más, ezek versbéli lecsapódása hasonló azonban. A Csalódás és a Pusztulás érzékelhetően még csak előlegezik a nemek harcának Adynál a tökéletességig vitt művészi látásmódját, de mindenfélekép8
Földessy Gyula: Ady-kommentárok és konkordanciák. In: Ady-tanulmányok. Bp., 1921.128-129. (lábjegyzet) 9 Szeghalmi Elemér: Ady költői előfutára. Telekes Béla lírája a századfordulón. Virgilia 1979. 5. sz. 317.
12
pen túlmutatnak a testi szerelem kategóriáján, nem úgy, mint azt Komlós Aladár érzi: „a szerelem nála... csak mint kéj jelentkezik, vagy ahogy rendszerint nevezi: üdv." 1 0 Már az idézett verssorokból is világos, hogy az üdv Telekesnél lényegesen magasabbrendű szerelmi érzést takar, mint a kéj11 (ami természetesen itt is része az üdvnek): a beteljesült szerelem magasrendű lelki átélését jelenti: a testivel lelki élmény párosul. (Hasonló kategória Telekes értelmezésében az üdv, mint Adynál a „csoda" lehetett volna: „S jaj, csodára hiába lestünk".) A szerelmi élményt lélekben felfokozottan átélni akaró felfogás legfontosabb kísérőjelensége a telekesi lírában az őszinteség minden körülmények közötti vállalása és vállaltatása: „Miért hitegetnéd, kit már nem szeretsz?" teszi fel a felszólító tartalmú kérdést a költő a Szabad szerelem nőalakjához. Ugyancsak vele kapcsolatban említi: „Kit jobb' szeretsz - annak adod magad." Néhol csorbát szenved viszont az őszinteség, de nem a hazugság, nem az őszintétlenség képében („sohasem hazug" - írta róla elismerően Ignotus)12, hanem a beteljesületlenségből beteljesülésbe átváltani akarás kényszere okoz öncsalást: „S én nem kesergek se jövőn, se múlton, / Csak kebled hozzám enyhülőn simuljon, /Csak erezd, hidd boldognak csókomat" (Memento). Mennyivel más hang ez már, mint a „Nem én voltam, kit elsőnek szerettél..."-féle! A boldogságra, beteljesült szerelemre szomjazó Ignotus hasonlóképpen ragadtatja el magát Ha elbúcsúztam című versében, jelezve, hogy e generáció közös élménye mennyire kapcsolódik a mindenkori szerelmi líra egyetemes boldogságigényéhez, az egyetlen kategóriához, amit ember nem tagadhat meg magától: „Hadd álmodom tovább a boldogságról, / Akár megrontó csalfa mámor is!" (A Versek kötetből, 1895.) Szilágyi Gézát azonban már nem képes megvigasztalni a szerelem ilyen formában: „Nem forrunk egybe szerelmi / Lázban egy percre sem..." (Morbidezza III., a Tristia kötetből, 1895.) Ennyiben az ő szerelemfelfogása el is tér pl. a telekesitől. A szerelmi érzésben megkívánt őszinteség Telekes Bélánál a költői ént csakúgy jellemzi, mint az empirikus ént. „Az őszinte hűtlenség nem átok" (Szabad szerelem) - vallja a XIX. századbeli és korábbi szerelemfelfogásokban még elképzelhetetlen őszinteséggel, álszemérem nélkül a költő. S ez empirikus énjét is jellemezte. (Vajda is merte vállalni önnön érzéseit, ezért modern költő már, de ennyire talán még nem!) A vallásos szimbolika profanizálása Vajda János költészetében is szerepelt már. Telekes Béla verseiben is ez történik, amikor „szentségtörő erotiká10
Komlós Aladár: i. m. 331. Vö. pl. a Csalódás című vers már idézett sorát: „Csak gyötró kéj, nem üdv az, amit érzünk". 12 Ignotus: i. m. 371. 11
13
ra vetemedik, olyanra, hogy még a mai válogatást is megijesztette (1975-ben, az Ez itt az álmok rengetegje című válogatásban nem szerepel, hiába kitűnő vers), e Húsi'ét című verssel: Cifra fülke színes árnyán Alszik, mivel sem törődve, Ama hegyi beszéd című Szép költemény szent költője. Mélyen alszik, meg se látva, Mennyi szép nő nézi mélán Véres sebét sápadt mellén, Fehér leplét hűs ágyékán.
• .•.-.."
•>•:
•
A vers modern merészsége még jobban kitűnik, ha meggondoljuk, hogy a vallásba rejtett női erotika igen hasonló, ám ártatlanabb felvillanásáért fogták perbe Radnóti Miklóst, majd egy fél évszázaddal később, 1931-ben (!), Arckép című verse miatt: Huszonkét éves vagyok. így nézhetett ki ősszel Krisztus is
;
.,'-•.:•••"
-:
.
ennyi idősen; m é g n e m volt
,, •••-•<, .•._•• , • v
szakálla, szőke volt és lányok álmodtak vele éjjelenként." 1 3
•-., .
• í
*,•*-•.... '..! •
*•••• :' '•'•'
A rajongás mellett ott van tehát a földi érzés! U g y a n ú g y , mint volt Vajdánál (Szerelem átka III., Gina emléke XXV.14). A szerelem egész embert érintő, teljességet adó voltát is nyomatékosírja a Húsvét: megtörténik itt az Isten és szerelem összekapcsolása, együttgondolása is: „Imádkozni fog ott értem / A Megváltó sírja mellett, / Aki mindent megbocsátott, / De leginkább a szerelmet." Sőt, túllép a vajdai világon Telekes Béla: „Ah, asszonyom, hadd az Istent! / Jer föl, jer föl kis szobámba, / Bűntől meg nem véd az isten, / De a vétket megbocsátja..." íme, az Isten áldása kíséri itt már a szerelmet: nem bűn az, legalábbis bocsánatos bűn; látjuk, Telekes is mennyire képes megélni önnön érzelemvilágát (ami miatt Vajdát leginkább modernnek tartjuk!), mennyire túllép a 13
Somlyó György: A költő mint ütemelőző. In: A költészet vérszerződése. Bp., 1977. 129-130. 14 A Szerelem átka III-ból vö.: „Oh, hogy az embernek, gyarló halandónak / Sarától magok az istenek sem óvnak! / Oh, hogy az égiek magok is csalódnak!"; A Gina emléke XXV.-ból pedig vö.: „Szeretlek, mert bár el nem érlek, / Tégedet látlak mindenütt: / Fűben, virágban, a harmatban, / A melyre isten napja süt."
14
konvenciókon, és mennyire tudja a korlátokat leküzdve kivívni a legőszintébben, legnyíltabban azt, amit érez. Mentes e líra mindenfajta üres polgári erkölcsös álszemérmességtől! (Vö. a „Hogy tűrhetnéd a szokás kényszerét?!"-féle sorokkal is.) Mentes, de mindig a lelki élmények nevében. A költő azonban felismeri: a szerelem ha csak létvigaszt képes nyújtani, nem kielégítő életélmény számára; a valódi, általa keresett szerelemérzés sokkal komplexebb ennél! Keserű rezignációval veszi hát tudomásul: „A szerelem csak vigasz volt nekünk, / A pokol kínját ittuk kéj gyanánt." (Találkozunk). A reneszánsz szerelemértelmezés számára az életvigasz egyik pillére volt a szerelem, ami részben, a testi szerelemmel volt azonos, illetve a puszta testi szerelem is képes volt teljes létvigaszt nyújtani, sőt léleképítő lehetett. A XX. század kapuján kopogó költő számára mennyire redukált érzés, látjuk, a testi szerelem önmagában. Nincs tehát értelme a puszta testiségnek az üdv elérésében: ami a reneszánsz embernek még léleképítő is lehetett, itt már egyértelműen lélekromboló! Nem arról van tehát szó Telekes költeményeiben, hogy „a kéjt addig kémli, míg lelkében kínra válik"15, ahogy Szilágyi Géza látta, hanem arról, hogy a kéj önmagában, lelki élményektől át nem hatottan kín, üresség! Ezt a Csak szítsd a lángot... című verse példázza talán legszebben, amelyben a költőnek a platói szerelem magasabbrendűségét, abszolút tisztaságát, érzékiségmentességét Reviczky- és Ignotus-módra érző, de ennek hiábavalóságát hirdető, az ilyen abszolút tisztaságról tudomást venni mégsem akaró magatartása nyilvánul meg: „Csak rajta, ha ajkad szomjas a csókra, / Csókolj, derekad ha átölelem! / Mért tudni azt is, hogy hervad a rózsa / S hogy meghal a csóktól a szerelem?!" Ignotus említett Versek kötetében teljes egészében elfogadja és hirdeti a platói szerelem elsődlegességét, amivel ugyanakkor talán a démonikus nőnek való kiszolgáltatottságát is megvilágítja: „Vigasztalom, ha bánatos,... Hozzá csak ujjhegygyel sem érek, / Szerelmet tőle sohse kérek / És nem is vallók sohasem - / Ó milyen forrón szeretem!" (Szerelem). A szerelemkoncepció mennyit változott hát a reneszánsz óta - ellenkező előjelre váltásáról is beszélhetünk talán, hiszen Ady és József Attila, Radnóti és Szabó Lőrinc vagy Weöres Sándor költészetében már a genezis, a forrás, a kiindulás és mély lelkiséggel párosult testi szerelmet feltételez többnyire, tehát evidens. Egy századvégi, epigonoktól körülvett költőtől azonban óriási újítás, hogy egyszerre lemeztelenítően őszinte, és ugyanakkor az ember benső vágyát megszólaltató. A pánerotizmus már említett kategóriáját Ady és elődei költészetének kapcsán említik a magyar irodalomban a legtöbbször, „az irodalmi köztudat egy-két kiragadott Szilágyi- és Erdős-vers nyomán ma is úgy tartja, - erőtől 15
Szilágyi Géza: i. m. 12.
15
duzzadó, magabiztos, hódítani akaró pánszexualizmus tört fel itt. Pedig legfeljebb a nagyon is kényszerű kínlódás, elgyötört sóvárgás tüntetett".16 Telekes verseiben is találunk a pánszexualizmus nyomaira utaló jeleket, azonban éppúgy, mint Adynál, nála sem keverhető össze a testi kielégületIenségből kielégülést szomjazó léthelyzet a mély lelkiséggel teli kielégülést megszállottan hajhászó, gyötrelmes életszituációkkal! Telekesnél és később majd Adynál is ez utóbbi él igazán: a kéjre szomjazó sorok mögött a magasrendű, közös testi-lelki gyönyört kell érzékelnünk: az „Élünk egymásnak ketten egyedül, / Vad, tébolyszító, halálos gyönyörben" (Memento) állapota már a halálos jelző miatt is sokkalta teljesebb, magasabb rendű jelentést hordoz a puszta testi élvezeteknél; annak a felismerését bizonyítják az említett sorok is, hogy a totális gyönyör soha el nem érhető, tehát csak a léten túli beteljesülés valósulhat meg. íme, halál és szerelem összekapcsolása! A halálos jelző tartalma azonban ambivalens: jelenti a csak halálban beteljesülhető szerelem (vö. A mi násznagyukkal) szorongató felismerésén túl a totális gyönyört is, tehát az érzelmi-emocionális-lelki szférák teljes gyönyörét: azt, ami sohasem valósulhat meg az életben igazán, tehát esetleg az elragadtatás túlzófoka, az ájulás értelmezhető mint halálos (gyönyör). E két jelentés nem mond ellent egymásnak: megjelenik a szerelemben a múló, a pusztuló, ugyanakkor a biztosan bekövetkező elmúlás tudatával szembe kell szegezni a szerelmet, az elfeledkezést, ahogy Vajda írta: „Csak az az óra feledhetetlen, / Amelyben elfeledkezünk." Ez az elfeledkezés mégiscsak nyújt némi létvigaszt. A Quadrille sorai ugyancsak egy, a szerelembe a halált is beleélő, a testilelki szerelmi beteljesülésben az elfeledkezés mellett a lét hanyatlását is érző költőt állítanak elénk; nincs szó tehát arról, hogy „fagyasztó józansággal mérlegeli a kérlelhetetlenül bekövetkező csalódást magában rejtő jövőt s kutatja a bódító üdvösségben a sivár kiábrándulás csíráit",17 ahogy Szilágyi érezte. Az elmúlás, a pusztulás elkerülhetetlenségét, a beteljesült szerelem (de nem a vágyott totális!) nyomán támadt kiüresedést érezzük itt. Ennek megfelelően: a kettős, nem értelemmel, hanem annak működésszünetében átélt valót látjuk itt, amely egyszerre érzi, hogy „ég" és „pusztul": „Égő, vonagló, nedves ajkad / Véresre szívja ajkamat", illetve az ellentéte: „hagyj öledben égnem, asznom..." „A gazdagabban díszletezett és a csupaszabb, de mindenféleképpen a gyönyör után - halál előtti létélménynek alapvető közös vonásai: a titanizmus lehanyatlása bágyatag rezignációba, a tavaszérze-
16
Kun András: A lírai modernség változása a Nyugatkorszak előestéjén. In: Studia Litteraria XIII. Debrecen, 1975.118. 17 Szilágyi Géza: i. m. 12.
16
lemnek, a sarjadás megfiatalító erejének lassú őszbe hervadása, amelyben 18 Pilinszky lenyűgöző képsorával »a pusztulás bebalzsamoz«." A gyönyörbe érzett haláltudat jelzése lehet a „véresre szívja ajkamat" szinte naturalizmusba hajló képe, amely kép sok év múlva Adynál „véres hús-kapcsok óvnak"-ra vált át, és ha e kép teljesen rokon is, esztétikailag Ady sokkalta magasabbrendűt hoz ugyanebből az élményből létre, világirodalmi rangút nyújtva. A létszituáció Adynál ráadásul meghitté válik: a vérbaj biztos tudatában élve keresi az elérhető legteljesebb testi-lelki gyönyört, a „minden napom ajándék a haláltól" negatív bizonyosságának kompenzációjaként. (Lásd pl. Tüzes seb vagyok c. versét.) A Quadrilleban foglalt nőpartner nem hoz szerelmi beteljesülést, hiába „véresre szívja aljkamat", csak az érzékek csalódása ez, mentes a lelki élménytől: a már említett öncsalásnak arról a változatáról van itt szó, mikor a partner a hamisat igaznak véli: „Ne lásd a gonosz fényt szememben / Lágy derekad ha átfogom - / S hogy sohse volt a tiéd a lelkem / S benned csak mást ölel karom!" íme, a CsaZodás-beli önámítás visszafordítása, a férfi részéről tudatos csalás, de ő sem érezhet lelki boldogságot, hisz hamis a beteljesülés! Itt kísért a csókok átka! Megkérdőjelezi a költő, hogy lehetséges-e egyáltalán két ember egymásratalálása az életben, a telekesi beteljesülés értelmében, tehát az áhított egy elérhető-e mindkét részről: „Ó, nem halld, csókjaimba vesztve, / Kinek a nevét rebegem. / Csókjaiba valaki messze / Épp így fojtja az én nevem." A csókjaiba a költő nevét fojtó nőt, a vágyott egyet „Valami vonja - elenyészni! / Szeme ködös távolba lát": az egy tehát csak más karjaiban létezik, de létezik! (Ennek reményét bizonyítja a Ki tudja merre... című vers, később vizsgáljuk.) A költő tehát úgy érzi: a férfi, vagyis a Nő számára egy Férfi is csak mással létezik; a haláltartalom tehát itt már nem a beteljesülés életet és halált egyformán átérző formájában él, hanem a beteljesülés be nem következhetése miatti pusztulásvágy képét ölti. Ellentmondásos, már-már abszurd létszituáció ez! A „ködös távolt" látó nő, aki tehát szintúgy az egyre vágyik, mint a férfi, a „halálos vágytól" kigyúló hervadt arcban érzékeli (vagy inkább sejti) a párját: itt a halálos újabb jelentésrétege: a teljes. Az egymást érző pár „megtört eskü"-je pedig a bizonyosság soha be nem következhetésének félelmetes felismerését a teljes beletörődés lágy tónusába ágyazva vetíti elénk. A felismerés, hogy nincs totális szerelem, a költőt egy önnön létszférájába zárt attitűd felvételére készteti, ez azonban nem szerep! Szilágyi Géza 19 „fatális melancholiá"-nak nevezi ezt az életérzést, ami azonban nem telje16
Kun András: i. m. 128. "Szilágyi Géza: i. m. 12.
17
sen igaz, hiszen éppen ellentétesen a Komjáthy Jenő-féle magatartástól, aki az „álboldogság önhipnózisában" 20 élt, Telekes az említett gyötrő felismerés keserű kínját éli huszonkét évesen. Előfordul azonban, hogy mint Vajdának, Telekesnek is sikerül dalszinten tartania a lélek elfogódottságát, a bizonyosságkeresés csődje nyomán: „Piros, mosolygó még az arcom, / Van pénzem és szeret a babám, / Pompásan eszem, iszom, alszom, / Agyam meg csupa tudomány. // Még sem tesz boldoggá az élet, / Bár meghalni sem epedek; / Vágy nem hevít. Hiába élek. / S halálom sem kell senkinek" (Blazírt). Nem önmaga „elsiratása"21 ez, hanem dalba oldása egy keserű élmény nyomán támadt „blazírt"-nak, a „hiába" magatartásának; persze (különösen első strófájában) azonnal megérezzük hangnembeli rokonságát az Arany János-i írószobám-fé\e önironikus írói kinyilatkoztatásnak. Más magatartásformába átlépve, a lélek kiútkereséseképp már-már Vörösmarty „Ledér-korszaka" vesz erőt e kínzó felismerések nyomán a költőn, amikor azonban az egy megtalálásának reménye, a szerelmi bizonyosság elérésének vágya még egy reménysugarat felvillant előtte: „Megront végképp a gonosz bűvölet, / Ha nem jön egy irgalmas, édes asszony / S forró szívére nem von engeniet." (A magányból). Itt már érezhetően a kegyelemkeresés, a vigaszvágy hajtja előre a költőt, az a vigaszvágy, amely az ő szerelemértelmezésében még létező formájában sem kielégítő életérzés. (Bűvös kör ez, Ady is átéli később, legalábbis a reményt: „... nyilván elpusztulok vagy nagyon okos életbe kezdek, ha nem jön el értem valaki" - írta 1909-ben a Nyugatban.) Itt, Telekesnél pedig a vigasz is hiányzik. Ezért mondhatjuk, hogy A magányból című versbe foglalt, kegyelmet osztó nő csak nagyon redukált formában jelenthet bizonyosságot. A Valakit jelenti, akinek jelenléte meggátolhatja, hogy az ő értelmezésében lélekromboló puszta testi szerelemnek adja át magát. Tehát Telekesnél már elveszett ama egy reménye. Értéket hordoz ugyan e Valaki is, de redukált értéket, és párosul a költő részéről némi igénycsökkenéssel is a létére való vágyakozás. Szilágyi Gézát is megkísértette A lejtőn című versében ez a redukált életérzés: „Most, mind mélyebbre szállva, / A test köll s nem a lélek, / Az ördög s nem az isten: / Most érzem csak, hogy élek". (Tristia kötetéből.) Azonban mint Kun András értően megállapítja: „Nem puszta, oktalan, destruktív kéjmámort lövellnek még az olyan sátánoskodó versek sem, mint A lejtőn, Morbidezza."22 Igaz, hiszen mint Szilágyi Géza Sírfelirat II. című versében olvasható: „Mert kíno-
20
Komlós Aladár: i. m. 425. Ungvári Tamás: A repülőgép és a világhír. In: Találkozások a világhírrel. Bp., 1972. 123. 22 Kun András: i. m. 126. ...... , 21
18
kat lehetett még viselnem, / De már tovább nem bírta volna lelkem: / Poshadni kéjek szennyével betelten." Megváltást kíván ez az állapot, kínálja is a Végzet című vers: „Poklok tengerő lángja felett / Lelkünk már bukva keringett; / Akkor simult kezembe kezed / S megváltottuk szíveinket." E megváltás is lehet azonban teljes értékű, ha a bukott emberek egymásra lelnek! Előlegezheti a Végzet Az én menyasszonyombán foglalt megtisztuláseszmét is. A vers zárószakasza ugyanis: „S nincs gondunk múltra, jövőre, / Nem érti meg azt más, csak te meg én / S nem kérdezi más, csak a dőre" - mondja a költő, miután azt a sajátos léthelyzetet felvázolja, amely Az én menyasszonyom végkicsengését előzi: „Most itt kaczagunk a menny közepén." A szerelem által megtisztult embernek az Ady-versben felbukkanó bizonyosságérzete jelenik itt meg, amely a szennyes világtól képes teljesen függetlenedni, illetve azt kissé cinikusan is tekinteni, rokon a Végzet másfelől Szilágyi Géza Morbidezza I. című versében foglalt lelki romemberek egymásra lelésével is: „Csupa mesterkélt hazugság / Egykép valója, valóm: / Egyesülhet a két beteg immár / Egymásra roskadón..." (Tristia kötet, 1895.) Tompább hang azonban ez, mint a Telekesié, igaza van Kosztolányinak: „Izgató mondanivalóját (...) a klasszikus versek jégpáncéljával övezte." 23 Annak a felismerése, hogy az „egy" meg nem lelhető, vagyis a bizonyosságkeresés csődje és az ebből fakadó igényredukció átválthat tehát egy pozitív találkozásba: a bukott szerelmesek egymásra találására. Három különböző életszituáció-szint különíthető tehát immár el! A telekesi totális szerelem aspektusából igaz a „Szeretni késő és nem érdemes" Vörösmarty Késő vágyával rokon létélményi magatartásformája, azonban csak az önmaga által felállított totális szerelemről mond itt le a költő, magáról a szerelemről semmiképp, hisz annak ezer változata van! És ezt egy huszonkét éves fiatalember jól tudta már a századvégen is. Elég utalni Ignotus szerelmi verseire, akinél „a külvilág, a tárgyiasság köre jóformán eltűnik, hogy A kárhozat helyéntől a Hiába kísértsz hófehérenig ívelő
gerjedelem lüktetése minél pőrébben nyilatkozhasson meg... mindig érvényes remekbe készült Sapphicumának záróstrófája: »Ej borult rám, éj, melyen által mélán / A szerelmes vágy lobogó, epesztő, / Könnyelindító, sóhajröppentő / Csillaga fénylik.«"24 A telekesi igény-önredukció a teoretikusan megélt totális szerelem elérhetetlenségének felismeréséből származtatható, tehát semmiképp sem a költő lelkében leiedző igénytelenség. Erre a szörnyű felismerés okozta igénycsökkentésre is szükség mutatkozott a költőben ahhoz, hogy elkerül23
Kosztolányi Dezső: Fantasztikus szerelmek (Szilágyi Géza elbeszélései). Nyugat 1916. II. 24. sz. 890. 24 Kun András: i. m. 117.
19
hesse az önpusztítást, ne merüljön fel benne az az elenyészésvágy, amely a Quadrille nőalakjában felmerült. Eltorzult valamelyest a bizonyosság meg nem találhatásának felismerése miatt a szerelem. Ami élteti a költőt, az az említett, kissé racionális színezetű igény csökkenés (mondhatjuk igénycsökkenésnek is) mellett a remény: „Ki tudja merre, ki tudja hol, / egy árva nő él valahol... / Soha nem láttam, nem ismerem, / Az a nő mégis mindenem" (Ki tudja merre...). Létezik tehát az egy! A kétoldalú, vágyott egy Quadrille-beli létezik, de megtalálhatatlan élménye visszhangzik itt, megfosztva a létezik, de nem velem ugyancsak Quadrille-beh negatív tartalmától, a soha eddig meg nem lelt totális beteljesülés reményében, az első tiszta érzést is beleérezve van jelen; olyan nő ez tehát, aki „Csak egy álomtól boldogtalan: / Valamit úgy vár untalan." Pontosan ugyanazt érzi, mint a férfi! Visszhangzik itt egy szinten a passzív romantikus Csongor és Tü7ide! Későbbi, illetve Telekeshez közelebbi példát hozva: „Még lelkem mélyén te uralkodói, / Ha kint, ha bent egyképpen csend honol, / Lelkem gomolygó képei közül Csak te vagy az, ki megelevenül." (Palágyi Lajos: Ébren már régen elsirattalak; Magányos úton kötet, 1893.) Szeghalminak igaza van abban, hogy a Ki tudja merre... „központjában az igazi asszony várása áll" 25 , vitatkozunk azonban azzal a gondolatával, hogy e vers „Az én menyasszonyom eszmei talaját készíti elő." 26 Telekes versében az alapszituáció a remény, a létező egy puszta létének reménye, és ez Ignotus Ha te úgy szeretnél...-jével sokkal inkább rokon, mint az Ady-verssel: „Mindig értem sírnál, / Mindig engem várnál!" - írja Ignotus, ő viszont előlegezve valamit A Léda arany-szobra abszolutizáló szerelemélményéből, de semmiképp nem előkészítve azt... Az adys tisztítótűz, amelyet a Végzet-ben inkább érezhettünk, a Ki tudja merre...-ben nincs jelen, az viszont egyértelműen igaz e versre is, hogy „a kor és a társadalom konvenciói... nem bénítják meg merész választását és belső erkölcsi tartását"27, tehát teljesen XX. századi szerelemvágy ez már. „Reviczky Gyulától elsősorban a perdita, az elbukás s a részvét gondolata" 2 8 kerül át lírájába. A perdita azonban Telekesnél nem főképp a rokonszenv, a részvét, a szánakozás tárgya, mint Reviczkynél29, később Kosztolányinál 30 , illetve Baudelaire-nél31, hanem a perditában a tisztát kereső felfo25 26 27 28
29
Szeghalmi Elemér: i. m. 317. Uo. Uo. Uő.: i. m. 318.
Vö.: „Az, ami hozzád vonz, a részvét" (Perditn 11.) Vö.: „nem hallanak tán, ám ne menj azért se, /számodra itt még munka is akad, / mindig kell valaki, aki megértse / az utcalányt s a tébolyultakat" (Számadás) 51 Hauser Arnold: A művészet és irodalom társadalomtörténete II. Bp., 1980. 342.
30
20
gás érvényesül elsősorban: „Szíved, lelked oly szűzi tiszta még" (Perdita); „Mint lehet egy démon teste / Oly bársonyos, oly hófehér?! (Mánia). Palágyi Lajos Küzdelmes évek (1890) kötetében ugyanez a gyöngédség bukkan fel: „Szegény kis üldözött madárka, / Mindenki vesztedet sovárgja, / Áhítva a jó falatot. / Ez egyenlőtlen küzdelemben / Ó, látom, látom menthetetlen / Elsüllyed drága alakod... Szeretnék oda lépni hozzád, / S megoltalmazni e mennyország / Mocsoktalan szűz-bájait (Árva lány). A sorsdeterminációból kiemelve, a világszennytől megtisztítottan, önmaga lelke miatt egyenértékű a perdita a testileg is tiszta nőkkel is, hiszen szíve és lelke szennymentes. Telekesnek e humánus érzésével függ össze az általa felvetett férfi-nő egyenlőség kérdésköre is. A nő mint „életünk szülője" szerepel nála, tehát a nő apoteózisa ez már: „Örökké áldott világ anyja: aszszony! / Áldott a perc, ha ajkad ajkra forr. / Te vagy az élet, általad terem / Szépség, gyönyör, költészet, szerelem! (Szabad szerelem). (Csupán érdekességképpen jegyezzük itt meg, hogy Telekes Béla saját Káprázatok-kötetében ceruzával külön megjelölte az idézett sorokat, rámutatva talán arra is, hogy milyen fontos szerepe van az ő költészetében az egyenlőség gondolatának jelen esetben a férfi-nő egyenlőségnek.) Itt már olyannyira új nőszemlélet kontúrjai tűnnek elébünk, amely nemcsak a Nyugat korai nemzedékeinek, hanem az illyési Ditirambus a nőkhöz apoteózis-élményét is előlegzi. Bénítják azonban e költészetet a deklaratív, tautologikus formulák, amelyek sajnos hozzátartoznak a századvégi líra legjelentősebb költőinek verseihez is; pl.: „Nem igazul meg, aki nem igaz" (Az én karácsonyom); ide sorolhatók azok a sorok is, amelyben a nőt eleve hamis érzelműnek titulálja: „bolondabb ezerszer is, / Ki a nő könnyének hisz." E formulák azonban nem jellegzetesek, hanem ritkák költészetében, se sajnos olyan verseibe is belopóznak, amelyek több lényeges XX. századig előrevetítő gondolatot tartalmaznak; még akkor is, ha a XX. századi költészet igazi kezdetét Hauser Arnold felfogását többé-kevésbé osztva nem 1900-tól számítjuk, hanem az első világháború utánra, a 20-as évek elejére datáljuk mint a modern művé32 szet kezdetét is. A nőben való hitvesztés azonban nem teljesen csak tautologikus formula, hanem mint Szilágyi Géza Vénusz Vulgivaga vagy főleg Ella című verseiből látjuk, a századvég szerelmi lírájában nagyon is valóságos életérzés, amenynyiben a nőt itt mint a végzet asszonyát, démont tekintjük: „Telehint kéj hódító virágaival, / Amikben rejtve ott sziszeg a kígyó", illetve „Álság minden gondolatja... Hány parázna, részeg éjen / Fulladozott tenger kéjben? / De mással, te kába!" (Tristia kötet, 1895.)
32
Uő.: A művészet szociológiája. Bp., 1982. 757.
21
Telekesnek nincs igazán tökéletes, Adyéhoz mérhetően nagy szerelmi költeménye, az azonban maradéktalanul igaz, hogy az Ady által diadalra vitt új szerelemfelfogás több motívuma - láttuk eddig is - csíráiban ott él a Telekes-líra darabjainak egy-egy részletében. Nem csoda hát, ha „az akkori epigonizmusban eredetinek, meglepőnek tűnt fel ez az új hang" 3 3 , és bár előfordulnak néhol tautologikus formulák verseiben, „az uralkodó almanach-líra sztereotípiái (együtt: boldogság; egymástól távol: keserv) helyett a szerelem, az emberi együttélés bonyolultabb feltételei, ambivalenciáit és dialektikáját fejtegeti"34. (Ilyen sztereotip példának hozhatjuk Palágyi Lajos Nemzeti dalok költeményének (1895) Szomorú ősz... című darabját: „Szomorú ősz a mi őszünk / Egymás nélkül élve, / Lessük könnyét a felhőnek... Hogyha mostan együtt élnénk, / Beh szép őszünk lenne..." Telekes lírájában gyakran kíséri a szerelem élményét a természet. Korábban utaltunk már a reneszánsz ember két fő létvigaszának egyikére, a sokszor testi értelemben vett szerelemre. Másik, viszont fix létvigasza: a természet - a telekesi lírában, mint a magyar irodalom addigi jelentős szerelmi líráiban is, fontos szerepet kap. Egyfelől párhuzamos a szerelmi élménnyel, tehát a táj az érzés tükreként funkcionál: „Köröttünk tikkadt lázban égve / Virág hervadt, lomb hulldogált", illetve „éreztem már az ősz fuvalmát / S utolsó csókod kezemen" - olvassuk a szecessziós Káprázatban. Tájleírás is van itt még, de messze eltávolodva a Petőfi-leírta konkrét tájélménytől, közelebb kerülve a vajdai tájlírához, illetve előlegezve valamit az adys vizionáló tájköltészetből; pl. a Vajda Jánosnál szereplő kép hangulata, ahol a Tarpatak, „mint őrült menyasszony a templomból, / Rémes sikoltással fut ki a természet / E nagyszerű székesegyház ajtaján", illetve az erdőallegóriában végigvitt érzelemmotívum „szemedtől meggyulladtam; És elégek mint az erdő - Ginci emléke XV.) természetleírása rokon Telekes tájszemléletével a szerelem kapcsán. A Nigjar dala a természet körén belüli, de attól független szerelmi érzés megvalósulása, rokon egy síkon a Végzettel: ott az emberektől (vö. Az én menyasszonyom}, itt a természettől független szerelemélmény van jelen: a természet ugyan részt vesz a szerelemben, beleérezhető a tájba is az érzés („Kéjtől lihegve tört ki-be, Simult a partok ölibe A tenger szilaj árja" - Káprázat\, azonban a beteljesült szerelemélmény mindettől független, illetve anynyira magába zárt, hogy a természetről nem vesz tudomást, önnön létkörén kívül mentes mindentől: „Szemed szememben lángolt / És föld és hab tobzódhatott, / Csak hagytam, hagytam oldanod / Az övet és a fátyolt." A természettől való függetlenítés mellett itt lép be költészetébe az idő múlásától való elkülönültség-tudat is: a szubjektív idő érzékelése. 33 M
Schöpflin Aladár: Egy költő hatvan éve. Prágai Magyar Hírlap 1933. V. 7. 4. Somlyó György: i. ni. 129.
22
A természettel való kapcsolat a szerelmi érzésben egy újabb létformát is kialakít: „Míg ajkam hő ajkadban éghet, / Hadd a hattyúdalt odakint! / E dalban tovaszáll egy élet, / Mást, újat szítnak csókjaink" (Idill). A hattyúdal a szerelmes számára a tovatűnő, a halál felé monotonul haladó életet jelképezi: a természet itt tehát az elmúlás jelképe a szerelem ellenében; maga a vers pedig a klasszikus szecesszionizmus példadarabja lehetne. A szerelemérzés újabb változatát kínálja a léten túl is élő, Szabó Lőrinci35, vagy visszábbhaladva irodalmunkban, petőfies36 értelmű szerelem: „Sírodból ím - valami elhaló dal - / Unott lelkem rég megtört esküszót hall: / Te csak az enyém, én csak a tiéd!... Jer karjaimba, holt kebledre vágyom, / Jer értem, jer, te halvány, néma váz!" (Gyász). Ugyanez az érzelemkör Zempléni Árpád költészetében is feltűnik: „Lelkemből az idő / Nagy múltat kitéphet, / De megmarad sötét, / Szomorú emléked." (Ravatal, Új versek kötet, 1893-97.) A síron túl is élő szerelem érzése mellett a már vizsgált, a csak halálban beteljesülhető szerelemet is jelenti a vers világa Telekesnél; ambivalens tehát ez az élmény is; Zempléni versében pedig a halál miatt megszakadt szerelem húzza magát az élményt a gyász asszociációs mezőjébe, végeredményben tehát nála is halál és szerelem kapcsolódik egybe, lét és elmúlás együttlétezése kap hangot. A Szőke hajad... pedig sajátos telekesi újítás: a szerelem-természet-halál hármasságát szintetizálja: a világtól független, vagyis az élet értelmévé növő szerelmet (amely érzés már Vajdánál is jelen van, vö. Gina emléke XXVII.)37 amit a Végzetben is láttuk - „Te az enyém, én a tied - / Nem törődünk semmivel" -, illetve a szerelem és a halál összekapcsolását a természet játékával megerősítetten, az által aláfestetten: „Ifjúságunk kéjbe hamvad. / Én sóhajtok, te kaczagsz - / S odakünn a temetőben táncra csordul a haraszt." A természeti szférában született versekből is látható, igaz Szilágyi Géza 38 megfigyelése: „keresi a szerelem, a kéj békeszigetjét" : igaz, ha a lelkiséggel áthatott testi kéjt tekintjük. E megállapítást Zempléni Árpád A senki szigete (Jókai Mórnak) című verse is aláhúzza, igazolva, hogy a századvég lírájában a szerelem mint a boldogság egyetlen színtere tör utat magának: „Egy nagy csapás űzött ki minket / A zajgó emberek közül, / Nem tudták, hogy ki nincs közöttük, / Az boldog csak! az üdvözül! (Új versek kötet, 1893-97.) Abban azonban téved Szilágyi, hogy a békesziget keresése azért történik,
35
Vö.: „Hátamon érzem szíved dobogását" (A huszonhatodik évből; így döntöttem!) Vö.: „Együtt fogunk a sírban porlani" (Hol a leány, ki lelkem röpülését...); „a sírtól sem félek már, / Hogy meghűt majd engemet, / Mert e láng még ott is fogja / Melegítni szívemet" (Bírom végre Juliskámat) 37 „Siessetek szeretni, élni, / Hamar, hamar tél lesz megint!" 38 Szilágyi Géza: i. m. 12. 36
23
mert „a költő olykor menekülni vágynék önmagától, félelmetes valójától"39. Nem önmagától menekvés ez, hanem permanens bizonyosságkeresés, önmagáért is, nem pedig önmaga ellen! Valója sem félelmetes, hanem bizonytalan, az ifjú hevületek bizonytalansága a felismerés nyomán megvalósulhatatlannak vélt igénytotalitás miatt. Nem „betegség"40 azonban ez az ifjúság, hanem egy korát és életkorát meghazudtoló, tiszta érzésű ember nehéz bizonyosságkeresése. Ahogy Somlyó György oly szépen meglátja benne a koránjöttet: „Telekes Béla éppen a modernség első hangütését találta el a magyar lírában, a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben a huszadik századot csendítve meg. Mintegy ütemen kívül, magányos ütemelőzőként. Vannak költők, akik túl későn érkeznek. Telekes Béla túl korán érkezett." 41 Ebből a „betegségből" „sajnos, hamar kigyógyul az ember"42 (ti. az ifjúságból), véli Ignotus. Világos azonban, hogy a kigyógyulás itt annyit jelentene, hogy a költő feladná a bizonyosságkeresés tiszta etikai kategóriáját! Vagyis: belépne végképp a „gonosz bűvölet" világába. Nagyon fontos tehát az üdvkeresés Telekesnél, az, amely „Vajdától (...) épül át lírájába"43 mint harc, küzdelem. Érezhető azonban valami többlet Vajdához képest: a huszadikszázadiság - láthattuk - erősebb jelenléte. A vajdai líra szemérmesebb hangja még nem bírta volna el a Húsvét vagy a Csalódás, a Pusztulás vagy a Quadrille, a Memento stilizálás nélküli hangját, illetve a vajdai szerelemfelfogást valamivel tompábbá teszi a telekesinél a Gina esetében nyilvánvalóan beteljesülhetetlen szerelem letisztult, már-már testetlen, illetve az elvesztett érzés önálló életre kelt formája, akárcsak Juhász Gyula Anna-élménye. Az „ütemelőző" költőben - mai irodalomtörténet-írásunk dolgozatunk elején említett eseteit kivéve - mások is meglátták a kiemelkedőt: „Telekes 44 steht nicht zwischen, sondern über den Generatíonen" - vélte TurócziTrostler; Somlyó György pedig egyenesen az Ady-féle „érzelmek forradalmát" előkészítőnek véli Telekest, amely kifejezés talán szerelmi költészetére áll leginkább.
3" Uo. P. P.:i. m. 371. 41 Somlyó György: i. m. 128. 42 P. P.: i. m. 371. 43 Szeghalmi Elemér: i. m. 318. 44 Turóczi-Trostler József: Ein Wegbereiter der neuen ungarischen Lyrik. Pester Lloyd (Abendblatt) 1936. V. 23.: „Telekos nem a nemzedékek között, hanem fölött áll." 45 Somlyó György: i. m. 130. 40
24
Tóth Árpád 1923-ban pontosan ugyanígy érez: „A huszadik század elejének ideges gyermekei az ő verseiből hallották ki először a modern lélek megbúvó halkságú szívhangjait." A XX. századi ember életérzéseinek őszinte, üres szemérmesség és még üresebb álszemérmesség nélküli kifejezője volt ő. A lélek lemeztelenítőinek egyike. „Verseire szükség van, nélkülük hiány támadna a világ rendjében" - véli kissé zengzetesen Ungvári Tamás; Fodor József, költőtársa kérdésére viszont: „Lázadva kérdezem: megérte-e ez a minden ellenére kicsikart életmű azt, amibe került" - egy Telekes Bélához írt (az örökösök tulajdonában levő, mindmáig kiadatlan) levélből idézünk választ: „Jól ismerem életművét s a válogatást (az 1956-os Válogatott versek kötetet ti.) túl szigorúnak érzem... De bármilyen szoros volt is a rosta likja, ami rajta maradt, megmarad! Egész életéhez gratulálok őszinte szívvel... Tihany, 1957. VIII. 27. Illyés Gyula."
46
Tóth Árpád; Telekes Béla 50. születési évfordulójára Az Est 1923. évi Hármaskönyve lexikon-kötetébe írt bejegyzése. 47 Ungvári Tamás: i. m. 122. 48 Fodor József: Közbevetett dolgok. In: Emlékek a hőskorszakból. Bp., 1964.103.
25
BIBLIOGRÁFIA Összeállította: Hadobás Sándor ADY Endre: Telekes Béla: Versek. = Budapesti Napló, 1906. ápr. 8. = Ady Endre az irodalomról. Bp. 1961. Szépirodalmi Kiadó, 148. old. (Telekes Béla második verseskötetéről.) ARANY Lajos: Telekes Béla: Az én múzsám. = Alföld, 1982. 7. sz. 96. old. (Könyvismertetés.) ARANY Lajos: Átokkiáltás a festett világra. A fiatal Telekes Béla (1873-1960) új típusú szerelemfelfogásának néhány eleme. = Partium, 1. évf. 1992. 1. sz. 50-54. old. BARABÁS Tamás: Óbor és piros rózsák... = Nők Lapja, 1959. 41. sz. (Telekes Béláról is.) BATA Imre: Könyvszemle. = Népszabadság, 1982. január 12. 7. old. (Többek között Telekes Béla: Az én múzsám c. válogatott verseskötetéről.) BOKOR Imre: Látogatás a legöregebb magyar költőnél. = Könyvtáros, 1959. 10. sz. 777-778. old. 1 kép. (Telekes Béla.) BOTOND Edit: Emlékek és tervek között egy újonnan felfedezett költő. = Népakarat, 1957. február 10. (Telekes Béla.) [CHOLNOKY Viktor] (eh): Telekes Béla: Versek. = A Hét, 1906. I. félév, 492. old. (Könyvismertetés.) [CZOBORCZY Bence] -c-: Névadójuk: Telekes Béla. Iskolaavató Felsőtelekesen. = Észak-Magyarország, 1989. október 31. 2. old. CSUTORÁS Annamária: Száz éve született Telekes Béla. = Észak-Magyarország, 29. évf. 1973. május 4. 4. old. DALOS László: "Az istenségek Istene: a munka!" Látogatás Telekes Bélánál. = Irodalmi Újság, 1955. 23. sz. DALOS László: Egy másik fordításról. = Film, Színház, Muzsika, 1977. 33. sz. 10-11. old. 1 kép. (Telekes Béla Hamlet-fordításáról.) Egy levél, egy vers, egy látogatás. = Haladás, 1949. 35. sz. 4. old. (Telekes Béláról.) Emlékezzünk Telekes Bélára. = Élet és Irodalom, 1973. május 12. 2. old. EÖRSI István: Szabálytalan emlékezés, évfordulón. = Élet és Irodalom, 1970. október 30. (Emlékezés T. B.-ra, halálának 10. évfordulóján.) EÖRSI István: Ünnepi köszöntő. = Élet és Irodalom, 1992. 44. sz. (október 30.) 6. old. (Emlékezés Telekes Bélára.) FRÁTER Zoltán: Az én múzsám. Telekes Béla válogatott versei. = Magyar Nemzet, 1982. március 28. GÁBOR Andor: Telekes Béla. = Képes Figyelő, 1948. nov. 13. HADOBÁS Sándor: Irodalmi örökségünk. Telekes Béla (1873-1960). = Érc- és Ásványbányász, 4. évf. 1989. 2. sz. 4. old. 1 kép. (A 19-20. sz. fordulójának jeles költője Felsőtelekesen született.) HADOBÁS Sándor: Új irodalmi emlékhely megyénkben. = Szülőföldünk Borsod-AbaújZemplén, 10. Miskolc, 1987. 84-86. old. 1 arckép. (Telekes Béla költő és műfordító emléktáblája Felsőtelekesen.)
26
HADOBÁS Sándor: Telekes Béla. = Észak-Magyarország, 1990. október 19. 4. old. Arcképpel. (Emlékezés halálának 30. évfordulója alkalmából.) HADOBÁS Sándor: Harminc éve hunyt el Telekes Béla. = Déli Hírlap, Miskolc, 1990. október 27. Arcképpel. HAJDÚ Imre: Néhány dalért jöttem e világra. = Észak-Magyarország, 36. évf. 1980. jún. 1. 6. old. = Új Észak, 2. évf. 1996. április 16. 7. old. 1 arckép. (Telekes Béla.) HAMVAS József: Telekes Béla: Fekete gályán. Versek és Rákóczi, drámai költemény. = Protestáns Szemle, 1936. 6. sz. 302-303. old. (Könyvismertetés.) HEGEDŰS Géza: Telekes Béla múzsája. = Élet és Irodalom, 1982. febr. 19.11. old. [IGNOTUS] P. P.: Telekes Béla. = A Hét, 1895. jún. 9. 370-371. old. ILLYÉS Gyula: Zsoltárok. Dávid király és zsoltáros társai könyve. Telekes Béla fordítása. = Nyugat, 1930.1. 66-67. old. (Könyvismertetés a Felsőtelekesen született költő fordításáról.) JUHÁSZ Géza: Telekes Béla: Zsoltárok. Remény-kiadás, Budapest, 1929. = Protestáns Szemle, 1931.11. sz. 712-713. old. KECSKEMÉTI György: Az ismeretlen költő. = Új Élet, 1951. 6. sz. (Telekes Béla.) KOMLÓS Aladár: Telekes Béla. = K. A.: A magyar költészet Petőfitől Adyig. Bp. 1959.
Gondolat, 376-377. old.
KOMLÓS Aladár: Telekes Béla. = A magyar irodalom története 1849-től 1905-ig. Szerk.:
Sőtér István. Bp. 1965. Akad. Kiadó. 653. old. LÁSZLÓ József: „Poéta Telekes Béla, akit én szeretek" = Csongrád megyei Hírlap, 1976. jan. 11. 9. old. (Könyvismertetés T. B. Ez itt az álmok rengetegje c. válogatott verseskötetéről.) Meghalt Telekes Béla. = Népszabadság, 18. évf. 1960. okt. 30. 258. sz. NAGY Endre: Telekes Béla: Fekete gályán. = Színházi Élet, 1936. 28. sz. 68-69. old. (Könyvismertetés.) POMOGÁTS Béla: Az én múzsám. Telekes Béla versei. = Új Tükör, 1982. 11. sz. 2 old. (Könyvismertetés.) PORKOLÁB Tibor: A turarúzmustól a Nyugatig. = U. o. 145-150. old. 4 kép. (Zempléni Árpád, Telekes Béta, Kaffka Margit.) (POSSONYI): Telekes Béla: Ez itt az álmok rengetegje. = Új Ember, 1975. dec. 7. (Könyvismertetés.) RÁKOS Sándor: Szerencsétlenül szerencsés költősors. = Élet és Irodalom, 1973. június 16. 7. old. = R. S.: Elforgó ég. Bp. 1974. 313-318. old. (Telekes Béláról.) [RÓNAI Mihály András] (Rma.): Telekes Béla: Fekete gályán. = Pesti Napló, 1936. július 12. 41. old. [SCHÖPFLIN Aladár]: Telekes Béla versei. = Vasárnapi Újság, 1906. 15. sz. 243. old. (Könyvismertetés. Az Irodalom és művészet rovatban.) SCHÖPFLIN Aladár: Egy költő hatvan éve. = Prágai Magyar Hírlap, 1933. máj. 7. (Telekes Béla köszöntése.) SCHÖPFLIN Aladár: Telekes Béla: Fekete gályán. = Tükör, 1936. 309. old. (Könyvismertetés.) SOMLYÓ György: A költő, mint ütemelőző. = Élet és Irodalom, 1976. 11. sz. 10. old. = S. Gy.: A költészet vérszerződése. Bp. 1977. Magvető, 127-131. old. {Telekes Béla). SZEGHALMI Elemér: Telekes Béla. = Telekes Béla: Ez itt az álmok rengetegje. Vál., szerk. és utószó: Szeghalmi Elemér. Bp. 1975. Szépirodalmi Kiadó, 201-215. old.
27
SZEGHALMI Elemér: A test és lélek mindennapi kenyere. (Emlékezés Telekes Bélára.) = Új Ember, 1985. 43. sz. 6. old. SZEGHALMI Elemér: Ady költői előfutára. Telekes Béla lírája a századfordulón. = Vigilia, 1979. 5. sz. 311-319. old. SZILÁGYI Géza: Telekes Béla: Káprázatok. = Élet, 1895. július 21.11-12. old. (Könyvismertetés.) SZILÁGYI Géza: Telekes Béla. = Élet, 1895. november 17. 9-10. old. [TÁBORI Róbert] T. R.: Telekes Béla: Versek. = Új Idők, 1906. I. félév, 410. old. (Könyvismertetés.) Telekes Béla. = A Hét, 1900. II. félév, 452. old. Telekes Béla nyolcvan éves. = Irodalmi Újság, 1953.10. sz. ; Telekes Béla halálára. = Élet és Irodalom, 1960. 43. sz. Telekes Béla. = Magyar Életrajzi Lexikon, Főszerk.: Kenyeres Ágnes. 3. kiad. Bp. 1981, Akad. Kiadó. 2. köt. L-Z. 832. old. Telekes Béla. = Magyar Hírlap, 1985. nov. 4. 7. old. (Rövid hír a költő felsőtelekesi emléktáblájának avatásáról.) Telekes Béla: Válogatott versek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1956. = Népakarat, 1956. 40. sz. (december 30.) (Könyvismertetés.) TELEKES Béla: Emlékeim Adyról. = Kovalovszky Miklós (szerk.): Emlékezések Ady Endréről. III. kötet. Bp. 1987. Akadémiai Kiadó, 450-154. old. [TURÓCZI-TROSTLER József]: Ein Wegbereiter der neuen ungarischen Lyrik. (Telekes Béla: Fekete Gályán. Versek. Budapest, 1936.) = Pester Lloyd, 1936. május 23. 4-5. old. UNGVÁRI Tamás: A repülőgép és a világhír. = Magyar Nemzet, 1971. február 21. (Telekes Béláról.)
Telekes Béla verseskötetei:
TELEKES Béla: Káprázatok. Költemények. Bp. 1895. Grill, 146 old. TELEKES Béla: Versek. Bp. 1906.110 old. TELEKES Béla: Fekete gályán. Bp. 1936. A szerző kiadása. 148 old. TELEKES Béla: Válogatott versek. Bp. 1956. Magvető Könyvkiadó, 162.1. 1. t. TELEKES Béla: Ez itt az álmok rengetegje. Vál., szerk. és utószó: Szeghalmi Elemér. Bp. 1975. Szépirodalmi Kiadó, 219 old. (Válogatott versek.) TELEKES Béla: Az én múzsám. Válogatott versek. Vál., szerk.: Vozár Jolán és Szeghalmi Elemér. Utószó: Szeghalmi Elemér. Bp. 1981. Szépirodalmi Kiadó, 197 old.
Századvégi költők. 1-2. köt. Összeáll. Végh György. Bp. 1959. Magvető Kiadó. (A 2. köt. 80-93. old.-án Telekes Béla versei, rövid életrajz kíséretében.)
28