Galícia a misztikum és hithűség világa? Nosztalgia és egzotikum a budapesti zsidó polgárság keleti zsidókról alkotott képében

Glässer Norbert Határtalan Lemberg, 2013

Galícia a misztikum és hithűség világa? Nosztalgia és egzotikum a budapesti zsidó polgárság keleti zsidókról alkotott képében (GLÄSSER NORBERT, SZTE-BTK NÉPRAJZI ÉS KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIAI TANSZÉK)

A kelete-európai zsidóság ma számos modern jelenségnek válik tárgyává. Az örökségturizmus keretében útikönyvek, ismeretterjesztő írások, honlapok és Facebookoldalak jelenítik meg Galícia és a vele szomszédos területek zsidóságának egykori világát. Orthodox hírportálok outreach törekvéseitől a szekuláris elszármazottak individuális családi honlapjaiig számos formában tűnhetnek fel a néhai közösségi élet emlékhelyei. A kulturális antropológiai vizsgálatok arra is rámutattak, hogy a tényleges családi kötődésektől függetlenedve is turisztikai vonzerővé válhatnak idealizált zsidó életvilágokat idéző helyek: zsidónegyedek, kávézók, panziók. Ezek révén gyakran egy nosztalgikus, monarchiabeli jiddis világot gondolnak újra. Mindez azonban túlmutat az ezredforduló turizmusán. Számos olyan irodalmi és képi közhelyből merít, amely a 19. század végén és a 20. század első felében jött létre. Az Osztrák-Magyar Monarchia nagyvárosai közül Bécs és Budapest egyaránt fontos helyszíne volt ennek az értelmezési folyamatnak. A következőkben a császárváros zsidó tendenciáival összevetve nézzük meg hogy, a magyar főváros zsidó közösségei és felekezetiirányzati elitstratégiái miként alkottak értelmező közeget, alakítottak nosztalgikus, kritikus vagy példaértékkel bíró képet az Ostjuden, a keleti zsidók világáról.

Bécsi képeslap, chászid a tömegben (Glässer Norbert tulajdona)

1


A Monarchián belül Ausztriához tartozó Galícia a keleti zsidóság jelképévé vált. Mind a zsidó felvilágosodás szószólóinak, mind pedig a tradicionalitásra törekvő orthodox körök vitairodalmának a galíciai zsidóság fontos hivatkozási alapjává vált. A polgárosuló zsidóság különböző rétegeiben ugyanakkor megjelent a nosztalgikus, művészi és folklorisztikus érdeklődés is e terület hagyományosnak tekintett zsidó élete iránt. A jelentős számú galíciai zsidóság olyan városokban lakott, mint Lemberg. A 19. század végi, modern városi jelleget öltő Lemberg az Osztrák Magyar Monarchia írásban és képben

monográfia-sorozatának

tolmácsolásában

egyszerre

képviselte

az

európai

fejlődéseszményt, valamint a város történeti etnikai, vallási és kulturális sokszínűségét. „Lemberg tehát nagy várossá fejlődött s azon az úton halad, hogy előkelővé is váljék s az összes korszerű községi intézményeket megszerezze magának. Az útczák forgalma igen élénk, számos bérkocsin kivűl villamos- és lóvasút is gondoskodik az egymástól távol fekvő városrészek közötti kényelmes közlekedésről; Lemberg különben a monarchia azon városainak egyike, a melyekben aránylag igen sok ló van s mindenkor híres volt arról, hogy a legszebb magánfogatai vannak. De mentűl nagyávorsiasabbá válik, mentűl zajosabbá nő útczáin a sürgés-forgás és tolongás, annál becsesebbekké lesznek sétaterei s valamikor oly feltűnően számos, de ma már, sajnos, ijesztőleg gyérűlő magánkertjei.” „Külföldiek szemében igen föltűnő sajátsága Lembergnek, hogy falai között három érsek lakik, azon idők emlékeűl, mikor még Lemberg volt az egész lengyel birodalom legvegyesb nyelvű és vallású városa. Lengyel, német és olasz katholikusok, rutén, görög és bolgár óhitűek, protestáns skótok, mohamedánok és zsidók fértek meg e helyütt akkoriban békésen, kereskedést és ipart űzve.” (Lemberg. £oziñski Lászlótól, fordította Katona Lajos) http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/osztrak-magyar/ch24.html

Kogutowicz-féle monarchiatérkép, részlet (Glässer Norbert tulajdona)

Galíciai fejlődő városaival, középkori gyökerű zsidónegyedeivel és vidéki zsidó életvilágaival mégis egy olyan vidék volt, amelynek megítélése igen eltérő lehetett. Egyszerre volt a kulturmissziót hirdető felvilágosultak számára a „középkori sötétség” világa és a közösségi életük hagyományaihoz ragaszkodók számára a felvilágosodás „vallási 2


tudatlanságával, rosszindulatával” szemben a hitvédelem helye. Egyszerre tekintették „kultúrálandó” és művészi ihletet hordozó vidéknek. Egyszerre jelentette a zsidóság „emancipációs sikereinek” veszélyeztetőjét és a zsidó nemzeti reneszánsz idealizált „népi” világát. Az elmaradottság vagy a hithűség világa? A modern európai önkép a tőle eltérővel való folyamatos összehasonlítással építette ki önmagát. Ennek során az egyes népek, területek, szokások a modern és az európai ellentéteiként

kerültek

bemutatásra.

A

modern európai önmeghatározásnak fontos eleme

volt

megismerhetőségébe,

a

társadalom

a

felhalmozható

pozitivistatudásba és a társadalom jobbá tételébe vetett hit. Ez a társadalom-felfogás, és az egyes társadalmi csoportok jobbá, hasznosabbá vezetett

el

a

birodalmak átértékeléséhez, felvilágosodás

tehetőségének

gondolata

felvilágosult

abszolutista

uralkodóit és

a

a korai

zsidóság zsidó

képviselőinek

támogatásához. A hászkálá gondolkodói

Galíciai zsidó temetés (SZTE Néprajzi Tanszék)

viszont a szükséges változás jegyében számos sztereotip vélekedést és elmarasztaló kívánalmat is átvettek a jobbá tételt szorgalmazó külvilág gondolkodásából. Ennek jegyében a judaizmus felvilágosult vallásreformjának képviselői erélyesen támadták koruk populáris zsidó szokásait, a rabbinikus judaizmus Talmud-központúságát és „bezárkózó” közösségfelfogását. A modern európai önkép hierarchizált ellentétpárokból, a felvilágosult európai modern polgárság olyan antitéziseiből építkezett, mint a természeti népek, Európa elmaradott peremei, középkori kvázi-keresztény vagy pogány szokásai. Ehhez hasonlatosan a felvilágosult zsidó önkép is megtalálta saját ellentétpárjait a „középkori elnyomás torzulásnak” tekintett vallási jelenségekben, a szülők, nagyszülők hátrahagyott vidéki közösségi életében és az Ostjuden (keleti zsidók) „időben” és térben távoli világában. A

3


vitairodalom, a sajtó, a mobilitás és a német nyelvi közeg révén számos közhely köszönt vissza a galíciai és magyarországi társadalmi vitákban, belső zsidó diskurzusokban. A zsidóságnak az európai középosztály kultúrájába átlépő tagjai főként az első generációknál gyakran még ebben a sokat kritizált világban nevelkedtek. Ágai József önéletírásában például a vizsnyici chászidok a modern világ felé vezető út kezdetén kaptak fontos szerepet. A szerző a család velük való konfliktusát jelölte meg a hagyományos világgal való szakítás okaként. Ágainál a galíciáner chászid közeg egyszerre vált a felvilágosult, művelt világ és a prosperáló, a kitörés ígéretét hordozó magyar vidék ellentétévé. Ágai egyszerre jelenítette meg a zsidók irányába a bürgerliche Verbesserung keretében és a vidék magyar többségét biztosítani kívánó asszimilatív nemzeteszme által támasztott elvárásokat, s lelte meg saját múltjában ennek tökéletes ellenvilágát. A mászkil kritika közhelyei zsurnalisztikai és tudományos közvetítéssel a zsidóságon kívül is hatottak. A hatalom és a művelt keresztény világ autentikus izraelita felekezeti vélekedésként ismerte el. Ezáltal részévé váltak a belső vallásreformtól független diskurzusoknak is. Galíciához így többnyire a „csodarabbi” fogalmát társították, ami egyúttal jelképévé vált. A budapesti Egyenlőség, neológ izraelita hetilap chászid-értelmezése a dualizmus utolsó két évtizedében igen változó. Korszakoláshoz nehezen köthető. Inkább történeti folyamaként megragadható tendenciák jellemezték. Galícia a különböző cikkekben egyaránt képviselhette a tudatlanság, a tanulatlanság és a nyugati műveltség hiányának „sötét” világát. A chászidokat a babonák, a megtévesztők és a fanatikus megtévesztettek köreként mutatták be. A chászidizmusra ugyanakkor olyan egyszerű vallásosságként is tekinthettek, ami – legalábbis történeti távlataiban szemlélve – sajátos körülményei okán a művelt nyugati világ megértésére tarthatott számot. Az Egynelőség stratégiájában tapasztalható ambivalencia azonban más megvilágításba kerül, ha Szabolcsi Miksa és a lap köré gyűlt hírlapírói elit állításait nem a lapon belül kialakult nézeteknek, hanem adaptált, a korábbi mászkil irodalmi hagyományokból kölcsönzött beszédmódoknak tekintjük. Ha elfogadjuk, hogy az Egyenlőség publicistáit a tudatosan modernizáló zsidóságon belül olyan nagy társadalmi diskurzusok vezérelték, amelyek az új eszmék hirdetését és az újítások útjára lépett zsidóság pozitív önképét voltak hivatottak szolgálni, akkor felmerül a kérdés, hogy hogyan befolyásolták ezek a narratív keretek a gyakran Galíciából érkező magyarországi chászid zsidó megformálását. Fontos továbbá azt is szem előtt tartani, hogy az írások jelentős része nem a közvetlen találkozás élményén alapult, hanem egy narratív stratégia keretében tekintett a chászidra.

4


A chászidokról folytatott diskurzusok egyrészt az elvárások és az igazodás igénye mentén alakultak, másrészt a kulturmissziós küldetéstudat határozta meg azokat. A felvilágosult keresztény külvilághoz való igazodás igényét és a belső kulturmissziót jól tükrözi Hammer Izrael írása a mászkil nézetek terjesztésére létrehozandó báró Hirsch-féle iskolák elleni chászid tiltakozásról. A cikk az egyik legjelentősebb chászid vezető, a belzer ruf budapesti neológok számára megfogalmazott elmarasztalása. „Iskola és csodarabbi; a víz sem ellensége annyira a tüznek, mint e kettő egymásnak. (…) A galicziai csodarabbik sokkal nagyobb csapása a szegény galicziai zsidókra, mint a gyilkos alkohol a szegény földnépére nézve: Micsoda tulajdonképen a csodarabbi? kérdezed nyájas olvasó. A csodarabbi a zsidóság szégyenfoltja; Galiczia és a magyarországi északi megyék zsidósága egy részének romlását, mert elbutitását jelenti. Ritka esetben határtalanul elfogult, vakbuzgó és tudatlan. Rendesen csaló, ki hivei ostobaságából zsebeit tölti meg.” (Egyenlőség 1888. december 16./ 6-7. Nem kell iskola! Irta: Hammer Izrael)

Más értelmezéseket találunk viszont a budapesti magyar nyelvű orthodox lapban. Az Ostjuden tradicionalitásra törekvő vallási autoritásai a budapesti orthodox polgárság sajtódiskurzusaiban törekvéseiket

igazoló

saját keleti

szervezeti példákként

jelentek meg. Ezért az orthodox szervezet hírlapírói élesen támadták az orthodox vallási példaképek között megjelenő magyarországi és

galíciai

chászid

rebbék

neológ

kulturmissziós bírálatait. A Zsidó Híradó például

egyik

polemizáló

tudósításában A belzer ruf és kísérete (OR-ZSE Könyvtára)

megjegyezte, hogy

„azok közt, kikre a tudatlanság és rosszakarat a „csodarabbi” névvel minden rosszat vél rákenni, a zsidó tudomány nagy fáklyavivőivel is találkozunk. (…) a kit elfogulttá tesz a gyűlölet (…) ha módját ejtheti, hát dühös czikkeket ír a csodarabbik és zsidóság visszamaradott elemei ellen.” (Zsidó Híradó, 1901. március 14./ 7. Hirek – Az újfehértói csodarabbi)

Az orthodox chászid-kép és Galícia-kép a fővárosi szervezet pozsonyi orthodoxia által megszabott arculatához igazodott. A chászidizmus mai kutatása – szemléletváltásként – a rabbinikus műveltség ismeretét és a vallástörvény autoritásának meg nem kérdőjelezését emeli ki már a chászidizmus korai alakulására vonatkozóan is. A buberi, dubnovi koncepciót követő neológ Pfeiffer Izsák szintén számolt a chászidizmus „rabbinikus műveltséghez” való „közeledésével”, de ezt a korabeli tudományos diskurzusoknak megfelelően a 19. századra tette. A kor művelt, nem-orthodox világa a chászidizmust – főként keletkezésében – a

5


rabbinikus műveltségtől elkülönítve tematizálta. Az orthodox hetilap chászidokra vonatkozó cádik-képe viszont elsősorban a Tóra művelését emelte ki. A chászid rebbék orthodox bemutatása nem függetleníthető a chászidizmust ért vádaktól. A megszilárduló országos szintű orthodox zsidó intézményrendszer a 19. század végének szemléletformáló publicisztikáiban a „csodarabbikat” ért támadásokra elsősorban a tradicionalitásra törekvő vallási-közösségi stratégiát megsértő neológ kulturmisszió esetében válaszolt, a hagyomány-racionalizálást, a kulturmissziót és a pejoratív fogalomhasználatot ítélve el. A felvilágosodás fényszimbolikája gyakran visszatérő eleme volt a kulturmissziós diskurzusoknak, amelyek a tradicionalitásra törekvő csoportstratégiák esetében a „zsidók visszamaradottságáról, lelkek sötétségéről, ijesztő tudatlanságáról” (Zsidó Híradó 1901. márc. 14./ 7. Hirek – Az újfehértói csodarabbi…) írtak.

A felvilágosodás fényszimbolikájára, amely a modern művelt Nyugatot a fénnyel, a rajta kívül eső világot: a kelet-európai perifériákat és más kontinenseket – köztük főként fekete Afrikát – a sötétséggel, az elmaradottsággal azonosította, részévé vált a zsidó felvilágosodás érvrendszerének is. A kelet-európai zsidó vallásosság így lett – a hierarchizált ellentétpárokból építkező európai önkép keretében – a felvilágosult nyugati, középosztálybeli zsidó kultúra ellentétpárjává. Ebben az európai önképben a sötét középkor és a fényt szimbolizáló reneszánsz szintén jelentős helyet foglalt el. Így a perifériákon tovább élő zsidó szokások egyúttal a múlt jelenben fellelhető zárványaivá is váltak, azaz a kortárs jelenségek egy lezárt és meghaladni kívánt múltba vetültek. Az orthodoxia válasza erre az isteni kinyilatkoztatás, a Tóra fényének középpontba állítása volt. A modern európai önkép által sötétnek titulált szokások – ahogyan azt a neológ chászid-képre adott orthodox reakció esetében láthatjuk – így a hithűség cselekedeteivé váltak, a chászid cádikok pedig a „csalás” és „vakbuzgóság” képviselőiből Tóra-nagyokká lettek. A modern racionalizációs igényekkel szembe az orthodox sajtó normaként a vallási hagyomány értelmezési keretét állította, amelyben egyúttal megtörtént a vallási autoritás megerősítése is. A csodarabbi fogalma azonban jóval elterjedtebbnek tekinthető a 19. század utolsó évtizedeinek magyar társadalmában, és messze túlmutatott a neológ hírlapírók polémiákban használt fogalomkészletén. A csodarabbinak – a társadalom külső, antiszemita hangvételű kazár-diskurzusa mellett – élt egy orthodoxiához közelebb álló, a csodarabbik jámborságát elismerő külső értelmezése is. Ennek keretében a csodarabbik életvitelét, ténykedését a keresztény népi hiedelemvilág alakjaihoz igazították. Az idealizált „magyar chászidról” alkotott keresztény képhez az orthodoxia és a neológia eltérően viszonyult. Az orthodox

6


stratégia a vallásos életvitel külső elismeréseként építette be a regionális sajtó híradásait, míg a neológia gyakran vitába szállt a chászidokat méltató keresztény cikkírókkal. Fontos vonása volt viszont ezeknek kívülről íródó méltatásoknak, hogy különbséget tettek a magyar vidék szentéletű csodarabbijai és az újonnan érkező galíciai bevándorlók vagy ide látogató „kaftános” csodarabbik között. Az utóbbiakról szólva a cikkírók a galíciai bevándorlóik iránti ellenérzéseiknek adtak hangot. Jól tükrözik ezt az újfehértói rebbe nekrológjának sorai, amelyek függetlenségi körökben kívánták bizonytani az elhunyt magyarérzelműségét és Kossuth-pártiságát. „Ami most már magát Silbermann Reb Hertzka Naftalit illeti, mint tudóst, mint zsidót, mondhatni, hogy reá a legkevésbé illik a zsidó név oly értelemben, mint használni szokták. Lángelme volt, ki a zsidó hittudományoknak élt, de igazi világ bölcs s nagy emberbarát, ki míg maga szigorú aszkéta életében sült burgonyán s más ilyen sovány csemegéken éldegélt, addig ezreit (…) az utolsó krajczárig szétosztotta a szűkölködők között (…) Hozzá minden czeremónia nélkül bejuthatott az ember, ha keresztyén, ha zsidó volt. (…) Magyar földön, Mária Pócson született és soha semmi köze sem volt a csodarabbik ama sarlatánszerű ámításaihoz, kik hókuszpókuszokkal, különleges ruhákban kiöltözködve, sötét szobákban, felgyújtott gyertyák kísérteties fénye mellett hatnak varázslatos erővel az együgyübb, a vadabb lelkekre, kik a fehérselyem kaftános s hipnotikus tüzes erővel ragyogó fekete szemű szoborkemény arczu csodarabbihoz hordják, hordogatják kábult méhekként kincseiket a haszonlesés telhetetlen perselyébe.” (Nagyvárad 1897. okt. 10./ 2-3. Az ujfehértói csodarabbi temetése. Irta: Ifj. Móricz Pál)

Galíciáról és zsidóságáról alkotott kép kritikai vonatkozásaiban főként a nagy társadalmi diskurzusok és a felekezeti-irányzati törekvések jelentek meg. A századfordulós budapesti zsidó sajtó saját aktuális kérdéseinek megvitatására használta fel a Monarchia ezen részének zsidóságáról alkotott értelmezéseket. A háborús évek és a galíciai menekültek a bécsi és a budapesti zsidóságot is a chászidokhoz való viszonyulás újragondolására késztették. A galíciai menekültek széles társadalmi megítélésében a neológ hírlapírók a magyarországi zsidóság veszélyeztetését látták.

Egyenlőség

egyik

vezércikke szerint az, hogy a gabona spekulánsokkal a kormány hogy bán el, az a kormány dolga: „Hogy azonban azon Galíciából ide menekültekkel, kik uzsorájukkal megszentségtelenítették Magyarország fővárosát és a magyar zsidóság vendégszerető gondoskodását – kurtán, nagyon kurtán kell elbánnia, világosan áll előttem. Nekünk zsidóknak tartoznak ezzel a hatóságok. Két okból kell a hatóságoknak Háborús újévi képeslap (Magyar Zsidó Levéltár) erélyesen fellépniük, az egyik, hogy a zsidók a mostani időkben kivették a részüket az anyagi és az emberi áldozatból, másrészt, hogy a nagyközönség elé ne lehessen általánosítani, mint egyetemes zsidó bűnt feltüntetni.”

7


(Egyenlőség 1915. február 21./ 1-2. Kétféle menekült)

Fabó Bertalan – ügyvéd, zenetörténész és a Magyar Zsidó Múzeum őre – egy hónappal később arra mutatott rá, hogy a galíciai zsidók a magyar közvéleményben, mint közvetítők, handlék jelennek meg, akik kiszipolyozzák a néptömegeket. A neológ cikkíró azonosult ezzel a nézettel és annak történeti-társadalmi magyarázatát adta. Fabó szerint a régebbi korokban a lengyel nemes ráeresztette a parasztokra a galíciai zsidókat, majd ha érdeke úgy kívánta, elűzte őket. Foglalkozásuk az elnyomatásból eredt. Egyetlen vigaszuk, a vallástudomány lett, amin kívül nincs is más szellemi tevékenységük. Tömegként a galíciai zsidók Fabó olvasatában a neológia számára – akik „megalapozták” a modern magyar ipart – nem kívánatosak: „Nálunk Magyarországon szereplésük szerencsére meglehetősen új és nem is kívánatos, hogy tömeges legyen. Minden tekintetben újonnan fejlődő ország vagyunk és a javak termelését kell fokozni és szaporítani; közvetítő nélkülök is van éppen elég.” (Egyenlőség 1915. márc. 28./ 15. A lengyel zsidó [Írta:] Fabó Bertalan)

A neológiának a magyar nemzeteszmével és nemzeti célokkal való teljes azonosulása, a galíciaiak tekintetében az univerzális emberi filantróp érzéseken túl, csupán kritikával és elutasítással járt. Ez a német és osztrák cionista sajtó céltáblájává tette a magyarországi neológiát. Ennek eredményeként elindult átértelmezési folyamat. Szabolcsi Miksa a galíciai chászidot a zsidóság palettáján – a galíciai menekültek tömeges budapesti tartózkodásától késztetve – a közismert kulturmissziós közhelyeket felhasználva a művelt nyugati polgár ismeretei mentén helyezte el. Később a chászidok meséit a követlen találkozás élményében nemesítette általános emberi valláserkölcsi üzenetté. Ezáltal maguk a chászidok is átértékelődhettek a megcélzott olvasótábor szemében. A közvetlen találkozás élményén túl, melyet a menekültek tömeges jelenléte tett megkerülhetetlenné, ennek a megközelítésnek az alapjait azonban – a gettónosztalgia és a német zsidó reneszánsz adaptációi révén – a lap korábbi felekezeti tömegirodalmi közlései fektették le. Kiteljesedése viszont csak később, a Monarchia felbomlását követően, a két világháború közötti időszakban, Szabolcsi Lajos főszerkesztősége alatt történt meg. A nosztalgia, a művészet, a folklore és a misztikum forrásvidéke A keleti zsidók értelmezése olyan belső igényekkel és tendenciákkal is összekapcsolódott, mint a hátrahagyott vidéki életmód iránti nosztalgia, a történeti rekonstrukció és a világ tudományosan meg nem ismerhetőnek vélt lényegi dolgai iránti polgári érdeklődés. A nyugati zsidóság köreiben a 19. század végén zajlott le a gettónosztalgia és a jiddis nyelv irodalmi felértékelődése. Leopold Kompert Gettótörténetei 1886-ban és 1887-ben Gerő

8


Viktor fordításában jelentek meg Budapesten. Morris Rosenfeld jiddis költeményeit pedig 1903-ban közölte az IMIT Évkönyv Kiss Arnold fordításában. Polgárjogot nyert az újabb keletű jiddis irodalom. A 19. század fordulójához közeledve így a kulturmisszió és a gettónosztalgia két, párhuzamosan futó, a vidéki és a keleti zsidók (Ostjuden) világához gyökeresen eltérő módon viszonyuló diskurzusnak tekinthető. Párhuzamosságuk csupán látszólag hordozott ellentmondást, sokszor egyazon szerző vagy publicista munkásságán belül is: valójában egymást kiegészítő olvasatok ezek. A gettónosztalgia jelenségei a tudatosan modernizáló zsidó csoportstratégiák keretében a zsidó populáris szokásokként felfogott hagyománynak – tudományos kereteken túllépő – általánosabb használataként közelíthetők meg. A jelenség a közösségi emlékezet területéhez tartozik, és a használható múlt kialakítására tett törekvések egyike. Az urbanizálódás, az életmód általános átalakulása, a nemzedéki emlékezet és a csoport megalapozó emlékezete formálta azt az igényét és az általa életre keltett irodalmat, amely a városi középrétegekbe emelkedett leszármazottak számára a szülők és nagyszülők rurális környezethez kötődő emlékeit fogalmazta újra. A nyugat- és közép-európai zsidó népesség zöme a 19. század elején vidéken élt. A század végén a falvak gazdasági hanyatlásával a falun született fiatal zsidó férfiak és nők, miközben

a

szerencséjüket,

tőkés

városban

keresték

szülővárosukhoz

és

gyermekkoruk emlékeihez kötődő szentimentális kapcsolatként magukkal vitték populáris zsidó kultúrájukat is. A nosztalgikus irodalom iránti igény a neológiában is megjelent. A Magyar Zsidó Szemle, az IMIT Évkönyv és más periodikák hasábjain a hátrahagyott falu emlékeit idézték a fővárosi neológ zsidó középosztályba emelkedett szerzők írásai. A városban számos falusi zsidó miliőben gyökerező szokást hagytak el. A kötődést ezt követően

a

növekvő

„gettó

történetek”

nosztalgikus irodalma biztosította. A modern

Lieder des Ghetto [A gettó dalai]

városi közegben ez az irodalom vált a partikuláris zsidó identitás forrásává. A 19. század közepén a falusi zsidó két megjelenési formájával kell számolni: egy hanyatló zsidó közösségtípus hús-vér képviselőivel és egy olyan új irodalmi zsáner 9


karaktereivel, amelyre gyakran általánosítóan és félrevezetően gettó-történetekként tekintenek. Ez utóbbi a gyermekkor falujának falusi zsidó életként történő irodalmi újraalkotása, amelyet azok a zsidó írók hoztak létre, akik a falut a magaskultúrába vagy a szélesebb társadalomba való integrálódás okán hagyták hátra. Ez az újraalkotás a középosztály új társadalmi éthossza mentén több síkon zajlott irodalmi, képzőművészeti és tudományos ismeretterjesztő igényekhez igazodva. A gettónosztalgia az idealizált családi életet, a vidéki vallásosságot állítja középpontjába Európa szerte. A gettó ez esetben a polgári szellemiség új irodalmi és képzőművészeti kulisszája. A városi zsidó középrétegek vágyait és problémáit fogalmazza meg. Fényes Mórnak 1897-ben A Jövőben megjelent cikke jó példa erre. A modern nyugati polgári utat követő zsidó ifjúsághoz szóló írás egyenesen a chászid világ megismerésére buzdított. Ha tövin akarod megszeretni a zsidóságnak őstulajdonságait, elvontan az emberektől, illetve azon milieutől, melyben tenyésznek, menj, keresd fel a sokat gyalázott, guny tárgyául szolgáló Galicziát. De ha ezt akarod látni, jobb lesz, ha Máramaros-Szigetre mégysz. (…) Ide nézz, te, ki a jövőbe veted tekintetedet és visszaborzadsz attól az eszkimó-zsidó generációtól, melyet ma keblünkön melengetünk. (A Jövő 1897. júl. 16./ 8. A legsötétebb Magyarországból. [Írta:] F. M.)

Fényes írásában egyértelműen szembehelyezkedett a recens chászidizmusra elutasítással és kiutasítással válaszoló, vagy pedig a fővárosi szegénynegyed nyomorát legfeljebb univerzalista filantrópiával kezelő – Egyenlőségben körvonalazódó – állásponttal. A fővárosból nézve a művelt világban kínos, esetleg szégyenletes chászid világ, közelebbről megismerve ideális, erkölcsös vallási légkörré válik. Ezzel szemben Szabolcsi Miksa számára a neológián belül a csodarabbi nem szolgálhatott példával. A kulturmissziós kritika szerint ugyanis a felvilágosult, művelt világ nem lehet a csodarabbi tevékenységének közege. A vallás terjesztésének toposza ellen pedig úgy érvelt Szabolcsi, hogy az orthodox szervezetben megjelenő chászidok megerősítő funkcióját maga az orthodox vallásosság teszi szükségtelenné. Szabolcsi értelmezésében a csodarabbi szerepét nem a neológia, a „magyar Izrael” belső szekularizációs problémáinak keretében nyeri el, ahogyan azt Fényesnél láthattuk, hanem a magyarsághoz tartozás viszonylatában. Szabolcsi számára a politikai viták, érdekek és konfliktusok keretei között szemlélve a csodarabbi és a galíciáner az integráció veszélyeztetőjévé válik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szigorúan vett kulturmissziós diskurzustól kisebb-nagyobb mértékben eltérő írások ne kaphattak volna helyet az Egyenlőség hasábjain. Kuthi Zsigmond például a kulturmisszió elítélő hangvétele helyett pszichológiai és társadalmi magyarázatok mentén a galíciai bevándorlóktól áthatott északkelet-magyarországi (unterlandi) zsidóság egzisztenciális helyzetének szükségszerű velejárójaként fogadta el a

10


„csodarabbik” jelenségét. Miután a gyermeki lélekfejlődés és a társadalmi közeg felől rekonstruálni próbálta Báál Sém Tov életútját, valamint Dov Beer fellépését, a jelenre vonatkozó reflexiókkal zárta írását. „Ahhoz, hogy a gyarló ember egyenest fölemelkedhessék az ő láthatatlan urához, a Mindenség Istenéhez, bizonyos intellektuális müveltség, intelligenczia kell. Az a szimpla tudatlan ember hozzá van szokva, mindenben és mindenütt protekcziót kérni, közvetitéshez fordulni. Abban a hitben él, hogy az ő szegény, nyomorult, bünös, vétkes imáját háttérbe szoritja a nálánál jobbak, érdemesebbek fohásza. Annak a szadagórai, szandeczi, belzi, szigeti vallásos szent rabbiknak imáját – szerinte – hamarább és inkább meghallgatja az Örökkévaló, hiszen – gondolja – a miniszternek is nagyobb befolyása van a királynál, mint az egyszerü polgárembernek. Ezen lélektani motivumok teremtették meg és tartották fönn a csodarabbikban való hitet és tartják fönn most is! Én pedig csak azt mondom hogy: „Boldogok, kik hisznek!”” (Egyenlőség 1897. márc. 21./ 1-3. A csodarabbik és a chassidismus történetéből [Írta:] Kuthi Zsigmond)

Fényes fent idézett cikkétől eltérően Kuthi írása nem a vallási közönyről és a következő nemzedék neveléséről szól. Sokkal inkább egy nosztalgikus, pszeudo-történeti, pszichológiai párhuzamokat és társadalmi, egzisztenciális érveket felhasználó narratívum, ami a művelt polgári

világ

felől

a

kulturmisszió

harcos

szólamainál megengedőbb attitűdöt képvisel, bár annak érvelése is megjelenik benne, de már a vallásos,

nyomorgó

zsidóság

megértésének

eszközeként. Az Egyenlőségben az 1900-as évek elejétől új tendenciaként Szabolcsi Miksának a csodarabbiknál tett személyes látogatásairól szóló beszámolói is feltűntek. Szabolcsi és Patai József látogatásai az útleírások figyelemfelkeltő és szemléletformáló eszközeivel éltek. Egyszerre jelenítették meg a kuriozitást és a hírlapírói elit által formálni kívánt világképet, valamint a fontosnak tartott közösségi értékeket. A jelenség azonban egy általánosabb – európai zsidóságon belül megjelenő – tendenciába illeszkedett. Az „Ostjuden” világát megformálni kívánó művészek, köztük Kaufmann Izidor festő, és

Szombatköszöntés (Magyar Zsidó Levéltár)

a bécsi színházi élet tagjai szintén tettek galíciai tanulmányutakat és látogatásokat a „csodarabbiknál”. Ez esetben az Egyenlőség azon újabb generációja válik fontossá, amelynek tagjaként Patai József később a szerkesztőségből kiválva létrehozza a kulturcionista Múlt és Jövő

11


folyóiratot. Patai – ahogyan későbbi folyóiratában – Szabolcsi mellett az Egyenlőségen belül is új utat képviselt. Ez Fényes Mór fent idézett értelmezéséhez állt közelebb, mintsem a két Szabolcsi

nemzedék

„magyar

Izrael”

gondolatkörében

kirajzolódó

chászidizmus-

értelmezéséhez. Patai maga is érzékelteti azt a feszültséget, ami útleírásának attitűdje és a kulturmissziós diskurzus között feszült. Nála a csodarabbi a mai kultúra alternatívájává válik, akinél vissza lehet találni az emberi lét alapvető kérdéseihez, amelyekre értelmezésében a saját kora, a századforduló világa már nem keresi a válaszokat. Patai a belzi csodarabbinál tett látogatásának leírásában a kulturmissziót kérdőjelezte meg úgy, hogy annak alapjait – a modern európai művelt zsidó középosztály világába vetett megrendíthetetlen hitet – számolta fel. „Kissé messzire ragadott a lelkesedés. Őszintén bevallom, nem volt szándékomban igy elárulni azt a nagyszerü benyomást, amit az ugynevezett „csodarabbi” reám tett. Még végre kulturellenes embernek fognak tartani. Bár másrészt elismerem, hogy nem rajongok a mai kulturáért. A mai kultura a gépet fejleszti, az embert pedig elhanyagolja. (…) És bizony mondom, Goethe Faustja, Ibsen Peer Gyntje és Nietzsche Zarathustrája sokkal közelebbi rokonságban vannak a belzi csodarabbival, mint az ugynevezett mai kulturával.” (Egyenlőség 1906. aug. 19./ 5-7. Utközben Belz, Áv hó elseje [Írta:] Patai József)

Fogalmazta meg Patai azt az új attitűdöt, ami később a zsidó utat kereső, zsidó irodalmi és művészeti törekvéseket felkaroló kulturcionista folyóiratban teljesedett ki, miközben Szabolcsi Miksa továbbra is kulturmissziós keretek között alkotta meg, és neológ irányzati célokra használta fel útleírásait. A fővárosi neológián és az Egyenlőségen belül a századfordulón nem puszta szemléletváltásról van szó a galíciai zsidóságot és a chászidizmust illetően. Sokkal inkább a lapon túlmutató eltérő koncepciókról, amelyek között a jövő nemzedék vallási szocializációjának kérdése csupán a felmerülő problémák egyike. A különböző diskurzusok közül az Egyenlőségben a kulturmisszió vált meghatározóvá, amíg más, kisebb lapokban és folyóiratokban a gettónosztalgia és az ifjúság vallási közönyének felismerése kerülhetett előtérbe az adott lap jellegétől, szerkesztői elitjétől, felvetett problémáitól és megcélzott olvasótáborától függően. Az orthodox sajtó szintén élt a gettónosztalgia irodalmában rejlő szemléletformáló lehetőségekkel. A vidéki nosztalgikus történetek, történeti példázatok, chászid bölcsességek és chászid történetek azonban az orthodox hitbuzgalom céljainak fővárosi képviseletét magára vállaló lap hasábjairól sem hiányoztak. Ezek forrásai viszont nem a nyugati modernizáló feldolgozások voltak, hanem a vallási autoritások és orthodox hitközségi tagok útleírásai, a vidéki szóbeliség és a vallási irodalom magyar nyelvű orthodox sajtóadaptációi

12


lettek. A sajtóban megjelenő magyar nyelvű irodalom célja pedig – a szerkesztő bevallása szerint – az volt, hogy a magyarul olvasó felnövekvő nemzedéknek „orth. zsidó szempontból kifogástalan tárgyu olvasmányok álljanak rendelkezésére, nehogy ezek hijján, a vallás-erkölcsi szempontbol aggályos, erotikus irodalom termékeiből meritse szellemi táplálékát.” (Zsidó Újság 1929. júl. 5./ 12. Szerkesztői üzenetek. Füzesgyarmat)

A chászidizmus azonban a magyarországi orthodox szervezet valóságának részét képezte. Sőt a chászid imaházak, egyes negyedek és a vidéki kapcsolatok révén a chászidok a fővárosi orthodox életvilág számára sem lehettek ismeretlenek. Az irodalmi feldolgozások mellett az ismeretterjesztő hangvételű híradások így feltehetően nagymértékben a külvilág felé is szóltak, ellensúlyozva a csodarabbikról alkotott negatív képet. A csodarabbi-fogalom használata nem volt jellemző a Zsidó Híradóra, az orthodox iroda titkára által szerkesztett felekezeti sajtóra. Kelet-európai vagy chászid történet jelelölésére is csak igen ritkán alkalmazták. Gyakoribb volt viszont a kelet-európai zsidóság tradicionális vonásainak felmutatása, amelyek révén az orthodox szervezethez kötött értékek párhuzamait törekedtek hangsúlyozni. A gettónosztalgia a modern zsidó körökben nem maradt meg a tömegirodalom szintjén. A vidéki zsidó életképek sajátos körét képezték a galíciai zsidó alakok: a kabbalista, a melamed, a rebbe, az előimádkozó, a talmudista, stb. portréi, valamint a közösségi élet hagyományos díszletek között zajló eseményei. Budapesten és Bécsben alkotó Kaufmann Izidor mellett számos festő nyúlt ezekhez a témákhoz. Amíg a festmények a zsidó felsőközéposztály lakásait díszítették, addig a róluk készült metszetek és művészeti témájú képeslapok az alsóközéposztály felé továbbították az alkotásokat. A hagyományosnak tekintett galíciai zsidó életvilágok múzeumi megjelenítése viszont már egy köztest területet képezett a képzőművészet és az új zsidó tudomány, a Wissenschaft des Judentums között. Sőt aszerint is eltért, hogy a múzeumot életre hívó

13

Galíciai zsánerkép, Schiller műterem, Czernowitz (Izsák Gábor tulajdona)


támogatói kör a pusztán felekezeti önmeghatározást vallott és a megreformált judaizmust követő zsidó középrétegekhez tartozott, vagy pedig az etnikai önmeghatározást hangsúlyozó új zsidó nemzeti ideológiát követte. A zsidó vallási kultúra tárgyi világának megjelenítése a 19. század második felében a nemzetközi gazdasági kiállításokhoz kötődött. A modern zsidó polgárság önmegjelenítése viszont többnyire mellőzte az etnikai értelmezést. Ezért a zsidó vallási tárgyak múzeumi bemutatása nem a néprajzi múzeumokhoz állt közel, hanem a szépművészetihez. A keleti zsidóság muzealizálását is ezek a kerete határozták meg. Amíg a Budapesti Zsidó Múzeumban a chászidok csupán a folklore-ként értelmezett amulettek révén kerültek bemutatásra, addig a Bécsi Zsidó Múzeumban Kaufmann Izidor – az etnikai önértelmezés hatásaként – a német néprajzi megjelenítést követve szombati szobát rendezett be. Az enteriőr Kaufmann tulajdonában lévő tárgyakból jött létre. Számos olyan tárgyat tartalmaz, amit 1899 előtt vett birtokba, és amit 1887-től korábbi neves festményeibe is belefestett. Kaufmann egyik levelében – Sziléziából Gross Borowitz keltezéssel, 1899. május 31-én –, arról számolt be, hogy körülbelül 200 szobát nézett meg, amelyek többé-kevésbé kielégítők, de az összesből hiányzik valami. Kaufmann 1897 augusztusában a nadvorner rebbénél töltött egy sábeszt, ugyanebben az évben a belzer rufnál is járt. Kaufmann célja a szombati szoba bemutatásával nem a történelmi dokumentálás volt, hanem a felgyorsuló technológiai fejlődéssel szemben kompenzálni a gyors változás miatt elveszített otthonos kulturális vonásokkal való kapcsolatot. Ezt a vidéki és a keleti zsidóság világában vélte fellelni. A bécsi zsidóság fogékonyságát az Ostjuden világa iránt a világháborúban virágkorát élő Buber-mánia és az azt követően felerősödő zsidó nemzeti önértelmezés határozta meg.

Bukovinai menekültek (OR-ZSE Könyvtára)

14


A 19. század végén a Nyugat-Európából érkező gettónosztalgia, amely kulturális tőkévé alakította a hátrahagyott vidéki hitközségi élet világát, a buberi zsidó reneszánsszal összefonódva új értelmezési lehetőségét nyújtotta a kelet-európai és galíciai chászid világnak. A „zsidó reneszánsz” fogalmát a német-zsidó populáris kultúrába Martin Buber vezette be Ost und West címen 1901-ben publikált esszéjével a berlini-alapítású modern judaizmus folyóiratban (Illustrierte Monatschrift für Modernes Judentum). Buber ezt a nemzeti ösztön ébredéseként fogta fel. A korabeli cionizmus fővonalától eltérően Buber reneszánsza megkísérelte a figyelmet a „hazáról” visszaterelni a diaszpórára. A nemzeti restaurációt amíg Buber a hazaként felfogott Szentföldön csupán küszöbön állónak tekintette, addig nézete szerint a nemzeti ébredés a szétszóratásban már elkezdődött. Buber a hangsúlyt a zsidó reneszánszban a gettó és a „gálut által leláncolt lélekre” és az „öntudatlan tradíció szorítására” helyezte. A chászidizmus és a hászkálá Buber szerint, egyaránt önemancipáció és öndetermináció volt. Bubert a Burckhardt által megfogalmazott reneszánsz inspirálta. A „zsidó reneszánsz” célját is Burckhardthoz hasonlóan fogalmazta meg: nem a „régi” judaizmus helyreállításának és új életre keltésének tekintette, hanem egy „új típusú” judaizmus megteremtésének, „a látszatéletből az éltbe” történő feltámasztásnak. A keleti zsidóság és annak chászid mozgalma így Buber számára egy metanyelvvé vált. Nem a tényleges chászid világot rekonstruálta, hanem a róla alkotott szövegeket állította egy új cél szolgálatába. Buber chászid történeteiben megnyilvánuló zsidó reneszánsz egyik monarchiabeli megnyilvánulása a bécsi Buber-mánia volt, ami az első világháború második felében fellendült zsidó politikai aktivitás fontos elemének tekinthető. Ezt a galíciai és bukovinai menekültek bécsi jelenléte, a válságos időszak, a német ifjúsági kultusz és a nemzeteszmétől áthatott politikai légkör határozta meg. A Buber-mánia mögött álló ifjúsági mozgalom eltávolodott a felnőttek politikájától, miközben a bécsi cionista szervezettel fonta szorosabbra kapcsolatait. Az első világháború keleti frontján folytatott harcok Európa zsidók által legsűrűbben lakott térségében zajlottak. Ezek a harcok egyúttal megsemmisítették a zsidó élet közösségi kereteit is. A háború következménye a zsidók számára e térségben a tömeges kiűzetés, a széleskörű zsidóellenes zavargások és a gazdasági hanyatlás volt. A galíciai zsidó menekültek Bécs kezelendő realitásává váltak. A Buber-mánia erre adott válaszként értelmezhető. A cionista zsidó néprajzértelmezés később Bécsben szintén ezekhez a menekültekhez kötődött. A zsidó néprajz hamburgi létrehozója. Max Meir Grunwald rabbi ugyanis a háború után Bécs azon kerületének hitközségét vezette, amelyben főként galíciai származású 15


menekült zsidók telepedtek le. Ebben a galíciai közegben értelmezhető a zsidó népélet cionista indíttatású muzealizálása is. A zsidó középrétegek Wissenschaft des Judentums keretében megfogalmazott történeti rekonstrukciója az Ostjuden vallási életének nehezen racionalizálható elemeit populáris zsidó antikvitásokként kezelte. Ezek az adatok a pozitivista tudományszemléletben a felhalmozás során egykor majd értelmet nyerő folklorisztikus elemekké váltak. Grunwald sokat támadott zsidó néprajzértelmezése ezzel szemben tág teret adott a szóban forgó szokások etnikus jegyekként történő értelmezésének. A Wissenschaft des Judentums a cionizmus felé hajló értelmezéssel párhuzamosan egy másik tendenciát is életre keltett a keleti zsidóságot illetően. A német neo-orthodoxia az Ostjuden körében a rabbinikus elit perifériáján több olyan szövetségest kísérelt meg magához kötni, akik a rabbinikus hagyomány védelmében léptek fel ugyan, de azt nem a tradicionális Tóra-tanulás eszközeivel, hanem a modern történeti rekonstrukció keretében tették. Tevékenységük ugyanakkor a tradicionalitásra törekvő zsidóság körében csekély presztízzsel bírt, mivel a tudományos problémákkal való foglalkozás a Tóra-tanulás elmulasztásának vétségét is jelenthette. Ezen rabbik tevékenysége főként azért vált fontossá, mert a felvilágosult zsidóság szószólói a Wissenschaft des Judentums – vallásreform szolgálatába állított – történeti kritikáját ültették át a közösségi legitimáló

törekvéseiket vitairodalomba

és

publicisztikákba. Nem történt ez másként a keleti zsidók körében sem. A fővárosi orthodoxia neoorthodox irányultságú cikkírói között

szintén

megjelent

a

chászidizmus modern történeti

Krakkói zsidók (SZTE Néprajzi Tanszék)

értelmezése. A modern történeti szemlélet racionalizálási igénye itt is fellelhető volt, egyrészt a chászidizmusnak a koraújkori vallási mozgalmak sorába illesztésével, ami szekuláris értelmezési keretek bevonását jelentette, másrészt a csodák és az irracionális vallási jelenségek kritikájaként. Ez a történeti megközelítés ismeretterjesztő jelleggel számolt be a chászidizmus tradicionlaitásra törekvő 16


zsidóságon belüli jelentőségeiről. A neo-orthodox történeti olvasatban – amely intézményi szinten szintén konfrontálódott a chászid rebbékkel – a chászidizmus mégis az igazi vallásosság ápolójaként jelent meg. A cionista propaganda úgyszintén élt a falu gondolatával. Magyarországon és Galíciában a falusi zsidóban egyaránt a válságban lévő és öntudatlan tömeget látta, ami azonban a mozgalom potenciális táborává válhat. A falusi zsidó ifjúság a cionista propagandában azzá az új generációvá vált, amely szüleinek hagyományból fakadó disszimilációja révén elkerülte a beolvadást. A jövő zsidósága számára történő megmentésüket viszont csak a cionista ideológia garantálhatná. A falusi zsidóság így a zsidó nemzeteszme számára megtérítendő tömegnek látszott a cionista ideológusok szemében. A cionista írók közül a teljesség igénye nélkül jó példaként említhető Micha Joseph Berdyczewski, aki a hagyománnyal leginkább szembeszegülő gondolkodási áramlat képviselője volt. Az új héber ember megalkotásának folyamatában Berdyczewskinél a hagyomány felszámolandóvá vált. Ez jellemezte a szerző galíciai zsidóságról alkotott képét is. Berdyczewski ugyanis a Wissenschaft visszatérő toposzát, a rabbinikus és a chászid vallásosság szembeállítását, a megszüntetendő galut-világ kultúráját képviselő rabbinizmus felett kimondott ítélet legitimációjává tette. „A jámborság nem a parancsolatok teljesitésében s a puszta jótevésben áll, inkább olyan, mint a csoda, mely az embert váratlanul éri. Vannak oly rendkivüli tisztaságu lelkek, hogy a világ nem képes nagyságukat elviselni. Nem azért imádkoznak, hogy valamit elérjünk, hanem boldogságukban, mely a felemelkedésből és az önmagától eredőségből származik. Az Isten iránti szeretet olyan, mint a nő iránt érzett. Ne válogassatok a különböző szabályok között.” (Egyenlőség 1918. jún. 22./ 9. A chaszidim világából. Irta: Micha Joszef ben Gorion. I. Hogy kell szeretni az Istent?)

– közölte az Egyenlőség Berdyczewskinek a neológ kulturmisszióba is jól illeszkedő sorait. Berdyczewski podóliai chászid rabbik modern zsidó útra lépett leszármazottja volt. A fenti szemlélet hatotta át szülőhelyéről, Miedzyborzról írott útbeszámolóját is. Báál Sém Tov működésének helyén tett modern szekuláris „zarándoklat” a nosztalgia parancsát teljesítő modern zsidó fiktív lélekutazása lett időn és téren át a kor útleírásainak formai kereteihez igazodva. Az olvasó ennek során értékeit, világszemléletét, jelenhez, múlthoz és jövőhöz fűződő viszonyát erősíthette meg a szemléletformáló elit által rendelkezésére bocsátott szöveg által. „A lakosok közt hasztalan keressük valamely tradició nyomait. A régi időknek csak nagyon kevés maradványát találjuk. Izrael Bal Sém imaházát, melyet ő állitólag már itt talált, az imaidők kivételével senki sem látogatja. A falak csaknem megszenesedtek és az embert szorongó érzés fogja el, ha e komor helyiségbe lép. A könyvszekrények nyitva állanak és csaknem teljesen üresek, az örökfény már régóta nem ég az olajhiány miatt; az a hely, melyen egykor a mester ült, egy deszkával van leszegezve. Keskeny mezei ösvény vezet a régi temetőbe, a rabbi sirjához. Az egész város mögöttünk marad. Ezen az uton kevesen járnak, a vándor átengedheti magát a gondolatainak.”

17


(Egyenlőség 1918. júl. 20./ 12. A chaszidim világából. Irta: Micha Joszef ben Gorion II. Miedzyborz.)

– festette meg a cionista író a múlt pusztuló világát az Egyenlőség hasábjain. Berdyczewski chászidizmusa a múlt nosztalgikus dicsőségét mutatja fel. A csodáknak azonban a jelenben nincs helyük, a kortárs chászidizmus a hanyatlás jeleit mutatja, s bár Berdyczewski nyíltan nem mondja ki, helyét egy új világnak, új zsidós típusnak hivatott átadni. „Nagyobb hatással van az emberre, ha elzarándokol Bal Sém kutjához, mely egy negyed órányira fekszik a várostól, beágyazva egy mély és árnyékos völgybe. Azt mesélik, hogy Izrael rabbi ezt a vidéket választotta legtöbbször szemlélődő sétáira. Egy alkalommal meglepte itt az alkonyat és kénytelen volt belenyugodni, hogy esti imáját szabad ég alatt mondja el, de a kézmosáshoz semmiképp sem talált vizet. Ekkor megpillantott egy földön fekvő követ és ráparancsolt, hogy fakasszon vizet magából. (…) ettől az órától kezdve a kút gyógyitó forrássá lett a betegek és sinylődők számára, kik itt gyógyulást találtak. Igy beszélt akkor a csoda az emberhez; most azonban a forrás apadóban van és kiszáradással fenyeget. Mintha szimbóluma volna a chaszidizmus pusztulásának…” (Egyenlőség 1918. júl. 20./ 12. A chaszidim világából. Irta: Micha Joszef ben Gorion II. Miedzyborz.)

A galíciai zsidó, akárcsak más keleti zsidók a cionista mozgalom értelmezésében az etnikus jegyek disszimilatív őrzői és a galut-lét kilátástalanságának élő tanúi lettek.

Galícia és a magyar chászid neológ kulturális átértelmezése – Egyenlőség 1931. január 10. (OR-ZSE Könyvtára)

18


Csodás ambivalens vidék Galíciai Budapesti, Bécsi és más nagyvárosok zsidóságának különböző olvasatait összevetve a Monarchia igen ambivalens, mégis az intenzív figyelem középpontjában álló vidéke volt. A Monarchia egységének jegyében íródott Kronprizenwerk osztrák és magyar változata a galíciai zsidóság népéletének bemutatására egyaránt a zsidó felvilágosodás kulturmissziós olvasataihoz nyúlt. A chászid zsidóságot és csodarabbijait bemutató alfejezet szerzője Leo Herzberg-Fränkl (1827-1915) volt, magyar fordítója pedig Katona Lajos néprajzkutató. Herzberg-Fränkl Brody-ban született bécsi történetíró, aki ifjú korától a hászkálá reformjainak képviselője,

előbb

felvilágosult

Hirsch

egy báró-féle

iskola felügyelője, majd bécsi lapszerkesztőként és újságíróként dolgozott. A dualista monarchiát bemutató

monografikus

sorozatban

a

tradicionalitásra

törekvő

zsidó

vallásosságról

alkotott

képet

a

népéleti

leírásokba illesztette. Az atyáik világából

kilépő

zsidókkal

szemben ez a világ testesítette meg az ősit kereső népleírás számára a figyelmet érdemlő területet. Ez ugyanakkor egy felvilágosult racionális kritikába is ágyazódott, ami kellőképpen eltávolította

a

Galíciai zsidó típusok (Zima András tulajdona)

bemutatott

életformát és az érdeklődésre számot tartó jelenségeit a nyugati polgári világtól. Ehhez a polgári világhoz a gettónosztalgia és a racionális történeti érdeklődés hozta ismét „közelebb” a galíciai zsidóság világát. A zsidóság nyugati polgári világát meghaladni kívánó cionizmus szintén átértelmezte, metanyelvként használta Galíciai hagyományosnak tekintett zsidó életét. Ezt ugyanakkor már nem a vallásosság keretei között idealizált polgári családi értékek jegyében tette, hanem az etnikus nemzeti jegyek „felfedezése” által. 19


A bemutatott olvasatok csoportfüggő értelmezések, ami mögött ott van a múlthoz sorolt Ostjuden világa iránti érdeklődés. Ebben a világban a gyökeresen más, ugyanakkor csodálatot kiváltó egzotikum és a lét racionálisan meg nem fogható dolgai iránti kíváncsiságot szülő misztikum is „tetten érthető” volt. A kulturmisszió és a külső társadalmi elvárások ma többnyire a múlt meghaladott diskurzusaivá válták, míg a recens irodalmi, média- és turisztikai tematizálásokban a nosztalgia és az egzotikum iránti igény él tovább. A Jewish Studies recens irodalmában ez az értelmezés fonódik össze azzal a monarchianosztalgiával, amely a Habsburg Birodalomban a kortárs, nemzetek feletti Európa előképét találja meg.

Kaufmann Izidor: Levélolvasás – Olajfestmény dr. Ágai Bélának, Az Újság szerkesztőjének volt a tulajdona (OR-ZSE Könyvtára)

20


Ajánlott irodalom ANTTONEN, Pertti J.: Tradition through Modernity Postmodernism and the Nation-State in Folklore Scholarship. Helsinki : Finnish Literature Society, 2005. BIEMANN, Asher D.: The Problem of Tradition and Reform in Jewish Renaissance and Renaissancism. In Jewish Social Studies (ISSN 1527-2028) Vol. 8, No. 1, Fall 2001 (New Series), 65-66. DAXELMÜLLER, Christoph: Hundert Jahre jüdische Volkskunde – Dr. Max (Meïr)Grunwald und die „Gesellschaft für die jüdische Volkskunde” In Aschenas 9. J., 1. H., (1999), 133-143. HESS, Jonathan M.: Leopold Kompert and the Work of Nostalgia: The Cultural Capital of German Jewish Ghetto Fiction. In The Jewish Quarterly Review, Vol. 97, No. 4 (Fall 2007), 576–615. HOFER Tamás: Magyarország a Kronprinzenwerkben. In Néprajzi Értesítő XCI., (2009), 109132. HYMAN, Paula E.: Traditionism and Village Jews in 19th-Century Western and Central Europe: Local Persistence and Urban Nostalgia. In Wertheimer, Jack (ed.): The Uses of Tradition. Jewish Continuity in the Modern Era. The Jewish Theological Seminary of America, New York – Jerusalem, 1993, 191-201. KONRÁD Miklós: A neológ zsidóság útkeresése a századfordulón. In Századok 2005/6, 1335– 1369. NATTER, G. Tobias (Hrg. / ed.): Rabbiner – Bocher – Talmudschüler Bilder des Wiener Malers Isidor Kaufmann 1853-1921. Jüdisches Museum der Stadt Wien, Wienk, 1995. RAPOPORT-ALBERT, Ada (ed.): Hasidism Reappraised. London – Portland, Oregon : The Littman Library of Jewish Civilisation, 1997. RECHTER, David: "Bubermania": The Jewish Youth Movement in Vienna, 1917-1919 In Modern Judaism 16.1 (1996), 25-45 WODZIŃSKI, Marcin: Haskala and Hasidism in the Kingdom of Poland A History of conflict. First published 2005. Oxford : The Littman Library of Jewish Civilization, 2009. YEDIDYA, Assaf: Orthodox reactions to ”Wissenschaft des Judentums” In Modern Judaism Volume 30, Number 1, February 2010, 69-94. Forrás Osztrák Magyar Monarchia írásban és képben – Galícia http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/osztrakmagyar/ch24.html

21

Galícia a misztikum és hithűség világa? Nosztalgia és egzotikum a budapesti zsidó polgárság keleti zsidókról alkotott képében

Recommend Documents