Főszerepben a deflátor
Az államadósság csökkentésének alkotmányban rögzítésével a kormány saját magának állított csapdát. Ha nem módosítja az alaptörvényt vagy halasztja el annak hatálybalépését, ezt a helyzetet csak kormányzati hitelesség további rombolásával tudja megoldani. Választási lehetősége mindössze abban marad, hogy hitelességét inkább a pénzpiacokon vagy inkább a választók körében kívánja erodálni. Az IMF árnyékában egyik megoldás sem tűnik egyszerűnek. A 2012. január 1-jétől hatályba lépő új alaptörvény előírja, hogy a mindenkori költségvetési törvénynek biztosítania kell a GDP-arányos államadósság csökkenését mindaddig, amíg ez a ráta nem csökken 50 százalék alá (utána csak az emelkedést kell elkerülni, de ez gyakorlatilag ugyanaz). A nehézségek ott kezdődnek, hogy az alaptörvény szerinti szabály sajnos nem pontosan értelmezhető, mivel a számítási szabályok nem születtek meg. Itt nem magára a GDP-re gondolunk, mivel azt a KSH – az Eurostat néhány százoldalas kötelező előírásai alapján – anélkül is ki tudja számítani, hogy a magyar alaptörvény alapján majdan megszülető kétharmados törvény ebben további segítséget nyújtana. A gondot inkább az jelenti, hogy az államadósság fogalma nem tisztázott: a gazdaságpolitikai diskurzus egyértelműen a maastrichti adósságot érti rajta (nagyrészt tudattalanul), az államháztartási törvény (Áht) viszont a központi alrendszer adósságát tekinti államadósságnak. A két kategória között jelentős különbség van, mivel a maastrichti adósságkategória tartalmazza az önkormányzatok és a kormányzati szektorba tartozó cégek adósságát, míg az Áht nem. A hatályos konvergencia programban a kormány azt vállalta, hogy 2012-ben a költségvetési hiány nem fogja meghaladni a GDP 2,5 százalékát. Levezethető, hogy adott GDP-arányos költségvetési egyenleg mellett annál nagyobb mértékben csökken az adósságráta, minél gyorsabban növekszik a nominális GDP. (Ehhez feltételezzük egyrészt, hogy a jelenlegi legjobb becslés a 2012 végi HUF/EUR árfolyamra megegyezik a 2011 végére várt értékkel – vagyis a kormány sem tudhat semmit az árfolyam várható alakulásáról 2012 folyamán – másrészt, hogy a kormányzat pénzügyi eszközeinek (bankbetétek, vállalatokban megszerzett tulajdoni részesedések, stb.) állománya nem fog változni.) Amennyiben 2011 végén az adósságráta 82 százalék lesz (a legfrissebb, szeptember végi adat éppen ennyi volt), akkor legalább 3,14 százalékkal kell nőnie a nominális GDP-nek ahhoz, hogy az adósságráta egyáltalán csökkenjen. Ha esetleg erősödik a forint, vagy bármi más okból mondjuk csak 75 százalék lesz az adósságráta, akkor a csökkenés biztosításához a nominális GDP-nek legalább 3,45 százalékkal kell növekednie. A nominális GDP növekedése két tényezőre, egy mennyiségi változásra és egy árváltozásra bontható fel. A mennyiségi változást nevezik gazdasági növekedésnek. Erről mindenki szokott hallani, ez az, amiről mostanában folyik a vita: valóban el fogja-e érni azt a 1,5 százalékot, amit a költségvetési törvény benyújtásakor a kormány tervezett, vagy sokkal közelebb lesz a nullához, amit egyre több elemző vár. Az árváltozás szóban forgó mércéjéről már sokkal
1
kevesebben hallanak. Úgy hívják, hogy GDP-deflátor. Ez is az infláció egy mérőszáma, de nem azonos azzal a mérőszámmal, ami az újságok címlapján ezen a néven megjelenik. Az infláció a tájékozott, de nem gazdasági szakemberek számára egyenértékű azzal a mutatóval, amit a KSH fogyasztói árindex néven havonta közöl. Ezt a mutatót úgy kell számítani, hogy kiválasztunk egy időszakot (mondjuk 2010), megnézzük, hogy Magyarországon átlagosan milyen árukból és szolgáltatásokból mennyit vásároltak ebben az időszakban (ezt nevezik fogyasztói kosárnak), majd kiszámítjuk, hogy egy ilyen fogyasztói kosár mennyibe került 2010-ben és 2011-ben. A két adat hányadosa méri az infláció ütemét 2010 és 2011 között. Egy ilyen fogyasztói kosárban természetesen nagy súllyal szerepelnek importált termékek is (az autóktól a francia sajtokig), tehát ha leértékelődik a forint és emiatt megdrágulnak az importáruk, akkor ez megjelenik az inflációban is. Az árváltozás másik fontos mutatóját nevezik GDP-deflátornak. Ez nem valamilyen fogyasztói kosár, hanem a Magyarországon előállított áruk és szolgáltatások átlagos árváltozását méri, beleértve a beruházásokat, az exportot, sőt a kormányzati tevékenységeket is. Történetesen 2012-re a kormány becslése szerint a GDP-deflátor értéke 2,6 százalék, amiből következik, hogy a 3,14-3,45 százalékos nominális GDP-növekedéshez legalább 0,52-0,83 százalékos reálnövekedési ütem kell. A probléma abból adódik, hogy a már beharangozott új költségvetési törvényben a kormány az eredetihez képest legalább 1 százalékponttal alacsonyabb nominális GDP-t lesz kénytelen tervezni, ezzel tehát az adósságráta csökkentése, így az alkotmány előírásának betartása is veszélybe kerül. Az alábbiakban ezt igazoljuk (a 82 százalékos induló adósságráta feltételezése mellett). Így válik főszereplővé a GDP-deflátor. Tegyük fel, hogy a növekedési ütemre vonatkozó feltételezését a kormány a piaci konszenzus (beleértve az MNB-t és a nemzetközi szervezeteket is) körüli 0,5 százalékra csökkenti. A piaci konszenzus szerint a 0,5 százalékos növekedés mellett a költségvetési hiány meghaladja a 2,5 százalékot, ezért további intézkedéseket kell bejelentenie. Mivel az adótörvényekhez már nem tud nyúlni, marad a kiadási oldal, amelynek lefaragása valamilyen mértékben csak tovább csökkenti a növekedési ütemet. Összességében tehát a piaci konszenzusnál magasabb növekedést hitelesen nem tud tervezni – főleg nem az IMF árnyékában. Ez eddig nem újdonság, nagyjából mindenki erre számít. A kormány és az MNB között már a fogyasztói árindex 2012. évi értékében is van némi eltérés, de igazán nagy véleménykülönbség a GDP-deflátor értékére adott előrejelzésben van.
fogyasztói árindex GDP-deflátor
Kormány 4,2% 2,6%
MNB 4,9% 5,0%
Amint látható, az MNB szerint a GDP-deflátor (5,0) gyakorlatilag megegyezik a fogyasztói árindexszel (4,9), míg a kormány szerint a GDP-deflátor (2,6) sokkal alacsonyabb a saját fogyasztói árindex-becslésénél (4,2). Kérdés, hogy a két mutató különbségében (+0,1 vagy 1,6 százalékpont) kinek lehet igaza. Lássuk, mi okozhat érdemi különbséget a két mutató értéke között, ha egyszer elvileg mindkettő „az infláció”-t méri. A GDP-deflátor fentebb ismertetett számítási módjából
2
következik, hogy az eltérést három fő tényező alakítja: a külkereskedelmi árak, a beruházások ára és a kormányzati fogyasztás árváltozása. Jó lenne, ha a komoly nézeteltérés tisztázására mind a kormány, mind az MNB nyilvánosságra hozná a GDP főbb összetevőinek deflátorára vonatkozó becsléseit, de addig is lássuk, mely okok játszhatnak szerepet ebben a konkrét helyzetben. Bizonyára sokaknak megfordul a fejében, hogy a kormány már megint trükköz. Ez természetesen már csak azért sem zárható ki, mert a kormánynak érdekében állhat alultervezni az inflációt. Ezt a módszert az előző Orbán-kormány 1998-2002 között többször kihasználta, hogy aztán az év közben „terv felett” befolyó adóbevételeket év végén osztogathassa. Amennyiben most is csupán ez a helyzet, akkor a deflátor megemelése a készülő új makropályában burkolt beismerése lenne annak, hogy az első változat nem volt megalapozott. Nem lenne jó üzenet a hitelességi problémákat egyébként is reflektorfénybe állító mai helyzetben. Komoly esélye van azonban, hogy a kormánynak itt tényleg igaza van. A külkereskedelmi árváltozások akkor tudják eltéríteni a GDP-deflátort a fogyasztói árindextől, ha eltérő az export és az import árváltozása. Ebből a szempontból a forint árfolyamváltozása nem játszik szerepet, mivel az mindkét irányban ugyanúgy érinti a forintban mért árindexeket. Az euróban mért import és export áraknak is eltérően kell alakulniuk. Bár ez gyakran és nagymértékben is meg szokott történni (pl. amikor az olajár egyik évről a másikra megduplázódik), de erre vonatkozóan nem lehet sem a kormánynak, sem az MNB-nek érdemi többletinformációja. A beruházások árváltozása eltérhet a fogyasztás árváltozásától, de a beruházások súlya a GDP-ben viszonylag alacsony (kevesebb, mint 20 százalék) és a két intézmény (kormány és MNB) becslése nem térhet el egymástól túlságosan, ha mindketten makrogazdasági szempontokat érvényesítenek csak. Más a helyzet a kormányzati fogyasztással, amelynek súlya a GDP-n belül jó közelítéssel szintén 20 százalék. Ebbe a kategóriába tartozik nem csak a minisztériumok fűtése és a köztisztviselők fizetése, hanem a teljes oktatás rendszer, az egészségügy, a szociális intézmények és még egy sor állami feladat ellátásának költsége. Ahhoz, hogy valaki a kormányzati fogyasztás mennyiségi és árindexét becsülni tudja, nem csak az egyes szakterületeket kell, hogy ismerje, hanem a KSH által mostanában alkalmazott számítási módszertant is. Ebben viszont egyértelmű információs előnye van a kormányzatnak, miközben nincs (eddig nem volt) érdemi késztetése a becslés torzítására, sőt az sem kizárt, hogy az MNB aprólékos számolgatás helyett ún. technikai feltételezéssel élt. Ahhoz, hogy a fogyasztói árindex és a GDP-deflátor közötti 1,6 százalékpontos eltérést a 20 százalék súlyú kormányzati fogyasztás területére szorítkozva meg tudjuk magyarázni, ötszörös, tehát 8,5 százalékpontos eltérést kell feltételeznünk a két intézmény által megállapított közösségi fogyasztás-deflátor között. Ha pl. az MNB a kormányzati fogyasztás-deflátorának a háztartások fogyasztási árindexét (4,9%) használta technikai feltételezésként, akkor a kormányzati becslésnek -3,6 százaléknak kell lennie. A költségvetési törvény általános indoklásából kiderül, hogy a teljes kormányzati fogyasztás reálcsökkenése 0,5 százalék lesz. A 0,5 százalékos reálcsökkenés és a 3,6 százalékos deflátor alapján 4,1 nominális csökkenés adódik, ami az 6000 milliárdos nagyságrendű kormányzati fogyasztásra vetítve 250 milliárdos nominális csökkenést jelent. Ekkora nominális csökkenés összhangban lehet a költségvetési törvényjavaslattal, de persze ez csak egy a számos lehetőség közül.
3
Mi következik mindebből? Bár az új alaptörvény csak január 1-jén lép hatályba, tehát ebben az értelemben a tervezéskor a kormány figyelmen kívül is hagyhatná az adósságráta csökkentését előíró szabályt, de – átmeneti rendelkezés hiányában – január 1-je után már csak tartós és jelentős gazdasági visszaesés (vagy rendkívüli állapot) adhatna felmentést a betartás alól. Márpedig év közben az adósságrátát az év eleji induló szint fölé emelő hitelfelvétel (vagy kötvénykibocsátás) törvénytelen, és mint ilyen semmis és/vagy büntetendő. Mit tehet a kormány ebben a helyzetben? 1. Előrehozott hitelfelvétellel már idén év végére olyan magasra emeli az adósságot, hogy utána azt már ne kelljen tovább emelni (gyakorlatilag betétet halmoz fel, amit év közben leépít, és ezáltal elkerüli a bruttó adósság emelkedését). Amellett, hogy az utóbbi időben akadozó állampapír-kibocsátás mellett ez nehezen megvalósítható ás drága megoldás, ez nyilván az adósságráta idei csökkentésére vonatkozó idei csökkentésére vonatkozó eddigi kormányzati kommunikáció megsemmisítését is jelentené. 2. Felvállalja a tartós és jelentős gazdasági visszaesés bejelentését és negatív GDPnövekedéssel tervezi legalább a következő két évet. Ehhez viszont valódi és jelentős, azaz – 1% alatti visszaesés lenne a feltétel, ez nyilván az egész kormányzati ciklusra vonatkozó eddigi gazdaságpolitikai kommunikáció megsemmisítését jelentené. 3. Megemeli saját inflációs előrejelzését mind a deflátor, mind a fogyasztói árindex tekintetében, miközben nem tesz semmi olyan intézkedést, amivel ezt magyarázhatná. Ebben az esetben a jelenlegi nagyon gyenge árfolyammal kellene magyaráznia. A magas árfolyamszint tartós fennmaradását hirdetni viszont azt jelentené, hogy a kormány a magyar pénzügyi válsághelyzet tartósságára számít. Ez esetben a kamatfelárak és ezáltal az állam kamatkiadásainak is az eddigi tervek fölé kell emelkednie, tehát további megszorításokra lenne szükség a hiánycél tartása érdekében, ami tovább csökkenti a növekedési ütemet. 4. A konvergencia programban vállaltnál alacsonyabb hiánycélt tűz ki, hogy teljesítse a szakmai érvek ellenére alkotmányba erőltetett saját szabályát. Mivel nyilvánvaló, hogy már a konvergencia programban vállaltak teljesítése is rendkívüli megszorításokat tesz szükségessé, nem valószínű, hogy a kormány ebben az irányban keresné a megoldást. 5. Végezetül elhalaszthatja az adósságráta-csökkentési szabály hatálybalépését, ami nem lenne baj, főleg akkor nem, ha ez a lépés, ennek a szakmai szempontból rendkívül rossz szabálynak a lassú, de végleges elfelejtését és a hatályos költségvetési felelősségi törvény szerinti szabályrendszer gyakorlati érvényesülését is elindítja. Függelék matekosoknak Ha az adósság értéke 2011 végén D1, 2012 végén D2, a hiány nominális értéke 2012-ben d2, a GDP értéke 2011-ben Y1, 2012-ben pedig Y2, akkor az adósságráta csökkenésének feltétele, hogy: (
)
A kormány bevállalt egy GDP-arányos hiányt 2012-re, tehát az α=d2/Y2 hányados rögzített (jelen esetben 2,5%). Ezt felhasználva és az egyenlőtlenséget átrendezve az adósságráta csökkenésének feltétele:
4
vagyis a nominális GDP növekedési üteme (jó közelítéssel) magasabb, mint a GDP-arányos hiány és az induló adósság hányadosa. Az adósságráta 2011 végi (2012. eleji) értéke nagyjából ismert D1/Y1 =0,82 vagyis 82 százalék.1 Ebből az következik, hogy az adósságráta csak akkor csökken, ha a nominális GDP növekedési üteme (Y2/Y1) legalább 3,14%.
1
Az MNB által közölt pénzügyi számlák 2011. szeptember végi adatai alapján.
5
