Füst Antal
KARANCS a palócok szent hegye Szepsy Eleonóra verseivel
1
A címlapon: Balázs Mária A KARANCS ŐSSZEL című festménye (50x29 cm, olaj, farostlemezre kasírozott vászon
A fejezetek elején található és a szöveg közötti verseket Szepsy Eleonóra írta.
2
Füst Antal
KARANCS a palócok szent hegye
Szepsy Eleonóra verseivel
Szótlan nézésre késztet ez a táj! Majd indul a gondolat, s messze száll… Mit éltek már át ezek a hegyek?! Régmúltból jönnek a történetek.
3
Szeretettel ajánlom regényemet a Karancsvölgy híveinek és népének!
4
PROLÓGUS Kövek, romok,… várak voltak. Kívül, belül folyt az élet. Idézzük fel emléküket! Ne lepje el az enyészet ! Szülővárosomat, Salgótarjánt, festői hegyek övezik. De közülük is kimagaslik egy, a palócok szent hegye, a Palóc Olimposz, a Karancs. Ez a hegy, amely méretével és jellegzetes hármas csúcsával szinte uralja a tájat, igazán megérdemli, hogy hegységnek és nem egyszerűen csak hegynek nevezzék az emberek. A Palóc Olimposzról, számtalan legenda szól, melyek az ősi időktől napjainkig, csodás történésekről mesélnek. Aki hallja őket, úgy érzi, igaz dolgokról beszélnek a regősök. Ebben, bizony lehet valami, mert minden mesének meg van, a saját igazság magja. Mondják, hogy a Karancs, Istenek lakóhelye. Onnan figyelik szeretettel titokzatos népüket, a palócot. Segítenek, ha a szükség úgy hozza, de ha olyan történik, ami nem tetszik nekik, bizony összeráncolják a homlokukat. Ha meg megsértődnek, ami elég gyakran megesik, azt onnan lehet tudni, hogy egy ideig felhőbe burkolóznak. Mesék szólnak a Kápolnahegyről, Szent Margitról, meg azokról a történelmi viharokról, amelyek az Árpádok idejében, meg aztán a közelmúltban is megrázták az itt élők lelkét. Kegyetlen és igazságtalan idők voltak ezek. Némelyik gonosz cselekedetnek a következménye még a mai ember életét is megkeseríti. Mert a palóc Istenek egyszerűen nem tudnak belenyugodni abba, hogy az ő szent hegyük, az ő lakóhelyük egy része, másik országba költözött. De így vannak ezzel a maguk a palócok is. Ezt a könyvet lapozgatva, az olvasó gondolatban visszarepülhet IV. Béla király idejébe, megtapasztalhatja az ország állapotát a tatárdúlás idején, és tanúja lehet az újjászületésnek. Fontos dolog ez a visszatekintés, mert ahogyan gyökér nélkül nem létezhet egyetlen növény sem, úgy az ember is megszűnik embernek lenni, ha nincs mibe kapaszkodnia. A ma élőknek ismerni és tisztelni kell a múltat, mert a múlt, az ember, éltető gyökere. Ha azt szeretnénk, hogy utódaink is igazi palócok és jó magyarok maradjanak, akkor bizony gondoznunk és ápolnunk kell a gyökereinket. Ebből a célból íródott ez a könyv is, amelyhez ez úton kíván jó olvasást
a szerző
5
MUHI Szóljon a szó eleinkről, akik nemcsak ősök voltak, hanem hősök, honszeretők, bátrak, s harcban sokan haltak. Az Úr 1241. esztendejében Szent György havának1 12. napján tragikus dolgok történtek a Sajó mellett, Muhinál. Béla király komoly döntés előtt állt. No, nem jószántából, hanem azért, mert a mongolok ugyancsak szorongatták, és bizony már nem igen maradt más lehetősége, mint a futás. Erről persze, legalábbis részben, ő tehetett. Akkoriban a mongolok Belső Ázsiából megint kezdtek nyugat felé kacsintgatni. Dzsingisz kán már a Kaspi tengerig terjesztette ki a hatalmas mongol birodalmat. A halála után, 1229-ben Ögödej lett a legfőbb úr. Az ő idejében a mongolok tovább tolták a határokat nyugat felé, olyannyira, hogy félig már körül ölelték Magyarországot. Batu kán, aki a hadjáratot vezette, sorra küldte a követeket Béla királyhoz, megüzenve neki, jobb lesz, ha mellé áll, aztán együtt mennek a napnyugati tengerig, meg tovább Britanniába. De Béla király a kisujját sem mozdította, nemhogy még válaszolt volna a levelekre. Nem értette, vagy talán nem is akarta megérteni, hogy Ögödej, Attila király birodalmát akarja feltámasztani. Mivel pedig a magyar valaha Attila király népe volt, kutya kötelessége a birodalomhoz csatlakozni, hiszen csak annyi történt, hogy Attila király trónján, utódjaként, Ögödej nagy kán ül. Miután Béla király továbbra is a süketet játszotta, sőt mi több, eltorlaszoltatta a Kárpátok hágóit, egyértelmű volt, hogy a magyar királynak esze ágában sincs meghódolni. Ez persze Batu kán szemében megbocsájthatatlan bűn volt, sőt egyenesen felségárulás. Aztán az Úr 1241. esztendejének tavaszán Halics felől, Batu a Vereckei szoroson át betört az országba. Tomaj Dénes nádor hágót védő csapatát, szó szerint letiporták. De bejöttek a mongolok a Radnai hágón keresztül is, végigpusztították Erdélyt, majd nyugat felé fordultak. KisLengyelország már a kezükben volt, így jöttek Lengyelhon nyugati széle felől is. Pár nap múlva már Buda, meg Vác körül nyargalásztak. Útjukat égő falvak, legyilkolt emberek a zsarátnok és a bomló tetemek gyomorforgató bűze jelezte. Szabutáj, Batu kán hadvezére ezekre a portyákra szánt szándékkal, a mordvinokat küldte előre, akik meg a kegyetlenségükről, voltak hírhedtek. A mordvin meghódolt nép volt, így a szokásjog szerint a csatában nekik kellett elől menni. Mondhatnánk, had hulljon a férgese. Ha Béla király meghódol, a magyarnak is ez lett volna a sorsa. Mikor aztán Ugrin érsek a tatárok ellen indult, a király is beadta a derekát. Sereget gyűjtött, és kelet felé vonult, hogy a mongol főerőnek útját állja. Erre a mongolok hátrálni kezdtek, mintha megijedtek volna a király hadától. Béla király végül a Sajó jobbpartján, a Sajó és a Hernád összefolyásának közelében épült hídnál állapodott meg, egy aprócska falu mellett, amit Muhinak hívtak. A Sajó túlpartján, a mongol seregek gyülekeztek. Hamarosan megérkeztek Orda kán csapatai is. A mongolok a Sajó, a Hernád és a Takta folyók által határolt területen fejlődtek fel. Szabutáj legnagyobb csodálkozására a király serege szekérvárba zárta magát, a Sajó és a Hejő között. Így azután, olyan kis területre szorultak össze, hogy alig tudtak elférni egymástól. Egyértelmű volt, hogy a király nem támadni akar, hanem védekezni. Ezzel szemben a mongolok inkább a támadásban jeleskedtek. Szabutáj tudta, hogy a győzelem kulcsa a híd. Aki a hidat bírja, az nyeri meg a csatát. Aztán Szent György havának 11. napján az éjjeli órákban, még éjfél előtt, megindult a támadás a híd 1
Szent György hava - április
6
ellen. Már-már úgy nézett ki, hogy a mongolok zavartalanul átjöhetnek a hídon, amikor Kálmán herceg és Ugrin érsek csapatai heves harc után visszaszorították őket. Nagy volt az öröm a királyi táborban, de korai volt még az öröm. Hajnalban Batu újra támadott, de nem csak a Sajó hídján keresztül, hanem észak felől, a Hernád egyik közeli hídján átkelve, átúsztattak a Sajón. Délről ugyanígy a Sajón átgázoltak, és a mongolok két oldalról, szinte átkarolták a magyar tábort. A templomos lovagok Kálmán herceg és Ugrin érsek vezérletével felvették velük a harcot, de a lovagok mind egy szálig elestek. Kálmán és Ugrin súlyosan megsebesült, és hátrálni kényszerült. Ekkor állt elő az a helyzet, amikor Béla királynak dönteni kellett, hogy fut, vagy marad. Közben a mongolok felgyújtották a magyar tábort, és így még a tűz is a magyarok ellensége lett. A király hírét vette, hogy Szabutáj északi és déli támadó szárnya még nem zárult össze, így délnyugat felé a Hejőn át, nyitva állt a menekülés útja. - Felséges uram! Most vagy soha – állt elébe a testőrség parancsnoka. A király bólintott, és a maradék magyar had kitört a táborból. Feltűnő volt, hogy a mongolok nem támadták a menekülőket, inkább csak terelgették, kisérték őket. A király csurom vizes lett, amikor átkelt a megáradt Hejőn. A királyt és kíséretét Batu egyik testőrcsapata követte. - Kálmán merre van – kérdezte a király – látta valaki? - Igen, felség! Most úsztatott át a folyón. Az érsek úr is vele van – válaszolta a futástól lihegve a testőrparancsnok. - Merre? - Tőlünk délre! De furcsán ült a lovon. - Megsérült volna? - Bizonyosan. Az érsek urat meg két oldalról fogták. - Akkor ő is sebet kapott. - Alighanem. A király hátratekintett. A mongol kíséret tisztes távolban követte őket. A távolság nem csökkent a futók és az üldözők között.
7
SOMOSKŐ Kit az Isten ésszel áldott, véka alatt az nem hordja! Gyerekkorban mutatkozik, mivé alakul a sorsa. Talán a Hold is megijedhetett a tatároktól, mert úgy elbújt azon az éjszakán, hogy nyomát sem lehetett látni. Somoskő sziklájára szurokfekete sötétség borult. A gyerek felült, a bokor mellett, ahová éjszakára bevackolta magát. - Nem hallja, édesapám? - Mit te? - Mintha valaki jönne! Az öreg belefülelt a sötétségbe. Valami furcsa, alig érzékelhető zörejt ő is hallott, de nem tudta mi az. Aztán mintha lovak horkantását hozta volna feléjük a hűvös áprilisi szél. - Ébredjen fel kend! – rázta meg a mellette fekvőt. - Mi van? - Valaki jön! A mozgolódásra a bíró is felébredt. - Lovasok! – jegyezte meg. - De ugyan kik? - Az Isten a megmondhatója. - Édesapám! Magyarok! - Honnan tudod? - Hát nem hallja? Magyarul beszélnek. - Vigyázni kell – szólt közbe a bíró -, ezek a kutyafejűek képesek akár magyarul is megtanulni. De addigra már érteni is lehetett az érkezők beszédjét. - Felséges uram, itt talán meg is pihenhetnénk éjszakára! – hallatszott a sötétben. A bíró elképedt. Csak nem a király – gondolta. Aztán előrelépett az ösvényre, amely ott kanyargott a bazaltorgona mellett, az oszlopokat kerülgetve. Hallani lehetett, amint valaki kardot ránt. Abban a pillanatban egy ló torpant meg a bíró előtt. Egy kicsit a fejével mellbe is lökte. - Ki vagy? – üvöltött rá a lovas. - A somosi bíró vagyok, uram -, válaszolt megszeppenve. Erre a mögötte álló lovas jött előre és nekiszegezte a kérdést: - Mit keresel itt éjnek évadján? De addigra már a beszédhangra mindenki felébredt, és körbeállták a jövevényeket. - A kutyafejűek elől menekültünk ide, uram – hebegte a bíró. - Felséges uram! – javította ki az előbb szóló testőr. Valaki egy égő fáklyát hozott oda a jövevények közül. A bíró akkor ismerte fel a királyt. Nem mintha korábban már találkozott volna vele, de olyan fényes ruhája csak a királynak lehet – gondolta. Térdre borult a lovas előtt. A falubeliek szintén. Elsőként a gyerekben múlt el a csodálkozás kábulata. - Akkor győztünk, ugye? – kérdezte. Gyermekfejjel persze nem tudhatta, hogy ilyen kérdést nem illik feltenni a királynak. Hiszen, ha úgy lett volna, akkor a király parádézna és nem éjnek évadján lopakodna előre a rengetegben. Az apja megpróbálta beléje fojtani a szót, de már elkésett.
8
A király bár a fáradtságtól alig tudott megmaradni a lován, az ártatlan gyermeki szóra magához tért egy kicsit, és rámosolygott a fiúra. - Mi a neved fiam? – kérdezte. - Mihály! - És kinek a fia vagy? - Az apámnak. - Jó, jó, de ki az apád? - Ő az, ni – mutatott rá a mellette álló férfire. – A juhász. - Felséges uram – próbálta menteni a helyzetet a juhász – ne hallgasson a buta gyerekszóra, ez még nem tudja, mit illik, és mit nem. A királynak viszont megtetszett a gyerek talpraesettsége. - Kend most hallgasson! – szólt rá a juhászra, aztán folytatta – Mond csak Juhászfia Mihály, nem volna kedved mellénk szegődni? - Az attól függ, hogy mit fizet kend! – vágta rá a gyerek. Most már a juhász térden állva könyörgött az életéért, mert kezdte a pallos élét érezni a nyakán. Még, hogy pénzt emlegetni, meg lekendezni a királyt. Ez akkor is minimum tíz esztendő várfogság, ha a királynak jó kedve van. De Béla király másként látta a dolgot. Egyre jobban tetszett neki a talpraesett gyerek. - Szóval, koszt, kvártély, meg egy uniformis a király apródjának. Megfelel? - Akkor nem nekem? - Dehogy is nem. Te lennél az apród! - Én-e? Ettől már a királynak is elfogyott a türelme és ráripakodott a gyerekre: - Akarsz az apródunk lenni, vagy nem? - Felséges uram – könyörgött a juhász – nem ennyire buta ez, mint amennyire látszik, csak viselkedni nem tud. - Még egyszer kérdem, akarsz-e az apródunk lenni, vagy nem? – vágta el a juhász szóáradatát a király. - Persze, hogy akarok, miért ne akarnék? - Szeretnék … - próbálta a fia beszédét finomítani a juhász. - No, akkor, készítsd el a fekhelyünket, fiam! - Mindenkiét? – kérdezte ijedten Mihály. A király elmosolyodott és lekászálódott a lóról. A bíró a gyerek fülébe súgta: - Ejnye fiam, a királyok mindig úgy beszélnek, mintha többen lennének. Ezt illene tudnod. - Azé’ mert tényleg többek, mint mi vagyunk? - Azé’, hát. A király megsajnálta a legényt. - Elég, ha csak az enyémet csinálod meg – mondta. Másnap reggel a falusiak elcsodálkoztak, hogy a menekülők többen vannak, mint ők. A kísérő mongolok sem voltak túl messze. Az égő Inászó füstjét Somoskő felé sodorta a szél. Mikor a somosiak látták, hogy a király indulni készül, könyörgőre fogták a dolgot. - Felséges uram – térdelt a király elé a bíró – tisztelettel kérünk, ments meg minket a mongolok haragjától! A király elgondolkozott. Még csak apró pontokként, de már látszottak a mongol lovasok a salgói erdőszélen. - Ne csüggedjetek – mondta a király – megvédeni most nem tudunk titeket. Magunk is üldözöttek vagyunk. De a mongol hamarosan kitakarodik az országból. Addig legyen az otthonotok az áthatolhatatlan rengeteg. A sűrű erdőt úgyis a medvék és a farkasok őrzik. Legyenek ők a ti őrzőitek is. A mongol csak a síkon nagy legény, a hegyeket nem szereti. És kitakarodik innen, ígérem. - És mi lesz az után? - kérdezte a bíró.
9
Az után, várat építtetünk erre a hegyre, hogy soha senki ne zavarjon benneteket többé. Királyi vár lesz, királyi védelemmel. Az asszonyok elsírták magukat, hallván az ígéretet. De a férfiak komoran álltak, mert tudták, hogy a medvék és farkasok mellett addig az ő védőkarjukra is szükség van. Különben is, Isten útjai kifürkészhetetlenek. -
Juhászfia Mihály boldogan integetett a hegyen maradóknak, nem sejtve, hogy még mi minden tartogat számára az Isten.
10
A TARJÁN-PATAK Csodálatos a természet: szelíd, kedves, simogató,… De ha fordul, s vihar támad, patakból lesz sebes folyó. A király nagyon fáradt volt. A somoskői sziklán eltöltött fél éjszaka nem, hogy mérsékelte volna, még tovább fokozta benne a fáradtság érzetét. De nem csak a király fáradt el abban a nagy rohanásban. A többiek is alig álltak a lábukon. Az üldöző mongolok meg egyre közelebb értek. Most már nem úgy nézett ki, mintha kíséretet játszanának. A kísérőkből üldözők lettek. Menekülniük kellett. Eredetileg a király Privnicnára2 akart menni, mert abban reménykedett, hogy ott találkozni fog felséges vejével, Boleszláv lengyel herceggel, aki Krakkóból menekült el, a tatárok miatt. De hamar letett erről a szándékáról, amikor még a menekülés első napján, hírét vette, hogy a herceg már régen tovább ment Morvaország felé. Most már inkább csak biztonságos helyre akart menni. - Menjünk fel arra a hármas hegyre – javasolta a testőrparancsnok, és a völgy túlsó oldalán magasló csúcsokra mutatott. - Az a Karancs! – tüsténkedett Mihály, az újdonsült apród. - Karancs? Milyen név ez? – kérdezte a király – Mit jelent? - Felség, mi eztet Kárrántsnak mondjuk. Az apám nekem úgy mesélte, hogy a hegy azért kapta ezt a nevet, mert nagy esőzések idején kárt okoz. - Kárt okoz? Mivel? - A sűrű rengeteggel borított hegyről olyan erővel jön lefelé a víz, hogy a völgyekből a földet is elhordja. A Tarján-patak úgy megduzzad tőle, mintha igazi folyó lenne. Így aztán, mivel erről maga a hegy tehet, kárt okozó hegynek nevezték, mert, hogy a lezúduló víz magával ránt mindent. - Aztán valóban sűrű az erdő azon a hármas hegyen? – kérdezte a király. - Meghiszem azt! - Felséges uram, ott megpihenhetnénk egy kicsit. – javasolta a testőrparancsnok. Amikor leértek a völgybe, egy vágtató folyót találtak. Széles is volt, meg nagy volt a víz sodrása. - Ez meg milyen folyó? – kérdezte a király, amikor elérték a partját. - Hol van az apródjelölt? – kiáltotta el magát a testőrparancsnok. Mihályt a csapat végéről rángatták előre. Ott bóklászott, mert minden áron látni akarta a kísérő mongolokat. - Milyen folyó ez? – kérdezte tőle a király. - Felséges uram, nem folyó ez, hanem csak egy patak. Úgy hívják, hogy Tarján-patak. - De mitől van benne ennyi víz? - Nagy eső volt két nappal ezelőtt, attól. Jön le a víz a Karancsról. Meg hordja a földet. Azért ilyen sárga a vize. - Tudsz valami hidat, a közelben? - Nincs ezen híd. Nyáron, ha nagy a szárazság ki is szokott száradni. Elsőként a testőrparancsnok ugratott bele a vízbe. A lova szügyéig ért. - Nem is olyan mély – kiáltotta vissza. 2
Privnicna – város Kis-Lengyelországban
11
Még vagy tízen átmentek utána. Aztán következett a király. A lova nem akart valami miatt engedelmeskedni. Lehet, hogy rosszat sejtett. Mikor már benne voltak a vízben, nehezen, de elindult a túlsó part felé. Két testőr ment szorosan utána. Az egyiket Pálnak, a másikat Andrásnak hívták. De már az üldözők is kezdtek lefelé ereszkedni a völgybe, így igyekezni kellett. A király lova hirtelen felnyerített, és szinte belehanyatlott a vízbe. - Talán a lábát tört – jegyezte meg Pál. A király kiesett a nyeregből. A mongolok megláthatták a dolgot, mert kurjongatni kezdtek, és sietésre ösztökélték a lovaikat. A menekülők erre a patak mellett följebb haladtak, és tömegesen mentek át a vízen. Pál és András sietett a király segítségére, szinte ölben vitték át a túlsó partra. - Felséges uram, vidd a lovamat – kiáltotta Pál és felsegített Béla királyt a lóra. - Az enyémet is, jó lesz vezeték lónak. - és András a király kezébe adta a kantárt. Addigra már olyan közel voltak az üldözők, hogy a lovaik lihegését is hallani lehetett. - Mi feltartjuk őket uram! Menjetek biztonságos helyre. Azzal a két testőr visszament a patak balpartjára, és tízegynéhány emberrel készen álltak a harcra. Pál még látta, amint a király búcsút int, aztán erre már nem figyelhetett, mert az üldözők elérték a partot. Láthatóan azt tervezték, hogy sebes vágtában, egyszerűen letiporják őket. Újra meg újra összecsaptak. Mindkét oldalon hullottak az emberek. A végén már csak a két testőr állta a támadást. De idővel az ő kezükből is kihullott a kard. Pál a vízbe hanyatlott. Őt elsodorta a patak. András belezuhant egy hatalmas bokorba a parton. Láthatóan már nem volt élet benne. A nap már jócskán délutánba hajlott, mire vége lett a harcnak. De a király ez alatt egérutat nyert. A somosiak vélhetően meghallhatták az ütközet zaját, mert amint besötétedett, lemerészkedtek a Tarján-patak partjára. Szép holdfényes éjszaka volt. A mongolok még szürkületkor átkelhettek a patakon, mert nyomuk veszett. A saját halottaikat is visszahagyták, hogy a farkasok lakmározhassanak belőlük. A somosiak a bíró vezetésével végigjárták az elesetteket. Már csak üveges szemmel az égre néző megmerevedett tetemeket találtal. Elkezdték ásni a sírgödröt, amikor halk nyöszörgésre figyeltek fel. Egy bokorból jött. Közben a patak vize is összeébbhúzódott, így az a bokor is távol került a viztől, amibe András vitéz hanyatlott bele. - Ez még él – mondta a bíró, és megtapogatta a katona pulzusát. Gyengén, de vert a szíve. A juhász csak folyamatosan sopánkodott, és titkon örült neki, hogy nem találják a fia tetemét. - Nézzük meg még lejjebb - mondta, – hátha valakit elsodort a víz. - Találtam valakit! – kiabált egy asszony – még lélegzik. A juhász belegázolt a vízbe. A túlsó part közelében egy ember belegabalyodott az ágakba. Ott feküdt magatehetetlenül. - Istennek, hála - fordult az ég felé összekulcsolt kézzel a juhász – a gyereknek szerencséje volt. Azt a kettőt pedig, akikben még volt élet, gondjába fogadta a nép. Talpra is álltak, néhány hónap alatt. Biztos, hogy ebben nem csak a somoskőiek gondoskodásának volt része, hanem annak is, hogy a király, aki halottnak hítte őket, esténként átszellemülten imádkozott a lelki üdvükért. A Karancs rengetegeiben az üldözők elvesztették Béla király nyomát, így neki is módja volt kissé kifújnia magát a nagy rohanásban. Akkor még nem tudta, hogy a mongol kitartó fajta, és nem adja fel egykönnyen.
12
A REMETE Van, ki teljes életet él, emberektől elvonulva. Társa minden állat, s növény. Tudományát „fentről” kapja. A király az éjszakát a Karancs legmagasabb csúcsán töltötte. Gondja volt rá, hogy több vonalban is őrszemekkel vetesse körbe a hegyet. Végre szeretett volna nyugodtan aludni. Ez majdnem sikerült is neki, de csak majdnem. Még éppen elkezdődött a hajnali derengés, amikor azzal ébresztették, hogy találtak valakit az erdőben. A katonák egy hosszú hajú, ősz szakállú embert vezettek elébe. Térdre lökték a király előtt. - Felséges uram – jelentette az őrparancsnok – ez az ember úgy jár az erdőn, hogy még egy gally se reccsen, a léptei nyomán. Először azt hittük, hogy nem is ember, hanem kísértet. - Ki vagy? – kérdezte a király, miközben az álmot dörzsölgette ki a szeméből. - Tarác vagyok, felség. Tarác, a karancsi remete. - Remete? - Igen uram. - Itt élsz a hegyen? Egyedül? - Igen felséges úr, de nem vagyok egyedül, velem van az Isten. - Ne beszélj mellé – rázta meg a fogoly vállát az őrparancsnok – a kutyafejűek kémje vagy. Nem? - Nem vagyok kém, felség, azt sem tudom kik azok a kutyafejűek. Én kutyafejű embert még nem láttam. A király elmosolyodott. - Akkor itt még nem jártak? - Kik? - A mongolok. - Itt bizony, csak a Jóisten van, meg én és az erdő vadjai. Más nem járja az erdőt. - És a neved? Olyan furcsán hangzik, mintha az ősidőkből származna. Még nem hallottam ezt a nevet. - Ez nem az eredeti nevem felséges uram. Engem az édesanyám Jánosnak kereszteltetett. Akkor vettem fel ezt a nevet, amikor az Istennek ajánlottam fel a lelkemet, és elhatároztam, hogy életem végéig remete leszek. - De, hogy jutott eszedbe ez a név? - Az első karancsi remetét így hívták – uram. - Mikor volt az? - Még Árpád atyánk idejében. Akkor még Úristen helyett Öregistent mondtak a magyarok, meg Szűz Mária helyett Nagyboldogasszonyt. De az Isten ugyanaz maradt, mint az ősidőkben volt. Csak akkor a papot táltosnak mondták, most meg atyának. Béla király megpróbálta elfojtani a rátörő ásítást, de nem sikerült. Az egyik után jött a másik, és nem akart félbeszakadni. Olyan ez, mint a csuklás, azt sem könnyű megállítani. Ráadásul meg az ásítás úgy terjed, mint a ragály. A remete megsajnálta a királyt, akinek bizony az arcán is látszott, hogy oka van az ásítozásnak, mert szó, ami szó, keveset aludt az utóbbi napokban. - Felséges uram – kezdte – én tudok itt a hegyen egy helyet, ahol fél óra üldögélés is elég ahhoz, hogy a fáradtsága elmúljon. Még aludni sem kell hozzá. - Ne beszélj badarságokat – vágta hátba az őrparancsnok – ki vagy te, Isten? A többiek nevettek. Tarác nem éppen úgy nézett ki, mint egy Isten, bár az Istenek állítólag változtatni tudják a formájukat. - Felség ez a palóc Isten! 13
Ne bántsátok, elég volt, ez már istenkáromlás – emelte fel a kezét a király – hátha igazat mond. Tarác némán bólintott. - Vigyél minket oda! – rendelkezett Béla király. -
Ez idáig rendben is lett volna, de a királyt nem lehet csak úgy másodmagával elengedni, hogy keressen egy nyugalmas helyet. A király az király. Az ország érdekében kísérni kell. Tarác még mosolygott is, persze csak befelé, amikor a menet kezdett úgy kinézni, mint amikor egy búcsújáró helyre mennek a hívek. Mihály apród vitte a király kedvenc ülőpárnáját, mindjárt a király előtt. Trón az nem volt, de még szék sem, mert bizony, ha lett volna, azt is vitte volna valaki. Alig telt el egy fertályórának a fele, a remete intett, hogy megérkeztek. A királyt egy hatalmas tölgyfa tövéhez vitte. - Ez az a hely felség! Az apród a kezével végigtapogatta a helyet, ahová a remete mutatott, és lehelyezte a párnát. - Most arra kérem felségedet, hogy üljön a párnára és támassza a hátát a fa törzsének. Mihály apród segített a felséges úrnak leülni. - Kendtek meg alkossanak egy kört – szólt oda a remete a kísérőkhöz – tízlépésnyire legyen mindenki a királytól. A katonák a királyra néztek, de ő intett, hogy csinálják, amit a remete mond. - Most mindenki fordítson hátat a felséges úrnak – hangzott el az újabb parancs. De ezt már végképp nem akarták csinálni. Hogy néz az ki, hogy egy testőr hátat fordít a királynak. - Barmok! ha valaki támadni akar, az kívülről jön – mordult fel a király – különben is, megmondtuk, hogy tegyétek azt, amit a remete mond. - Most pedig csend legyen – rendelkezett Tarác – felséges uramat pedig arra kérem, hogy hunyja be a szemét, és gondoljon nagy akarattal a teremtő Istenre. Mintha az erdő madarai is meghallották volna a parancsot, egy pillanat alatt, teljes csendesség ült rá a rengetegre. Béla király elkezdte mondani az imát. Nem hangosan, hanem csak úgy magának.
Édes Atyám! Teremtőm! Lelked által bennem vagy. Szereteted, kegyelmed fel sem fogom, milyen nagy! Megtartottál, köszönöm. Szándékodat megértem. Felvirágzik országom, és a népem, ígérem! Boldogasszony, Szűz Anya! Te is légy segítségül! Erős hittel, munkával hazánk újra felépül. Szeretetet mutatott Jézus szava és tette. Segítsetek! Népünk ezt soha el ne felejtse! Szabad akaratunkból cselekedjünk helyesen! 14
Hálát adjunk mindenért! Ahogy adod, úgy legyen! Ámen Az imától mélységes nyugalom szállta meg. Nem kellett erőltetnie, a szemhéja magától lecsukódott. Szinte azonnal úgy érezte, mintha valami feneketlen mélységbe zuhanna. Először arra gondolt, hogy meg kellene kapaszkodnia valamiben, mert még szédült is egy kicsit, aztán hagyta, hogy a mélység magába rántsa. Egy pillanatra mintha saját magával találkozott volna. Az a másik Béla király korholta őt, hogy miért nem fogadta meg Juliánusz barát tanácsait. Alig, hogy ezt elmondta, már el is tűnt a messzeségben, Béla király meg később arra sem emlékezett, hogy találkozott valakivel, arra pedig, hogy mondott-e valamit, arra már végképp nem. Folytatódott a zuhanása a fekete mélység felé. Felsejlett benne, hogy valamit tennie kellene, mert a feketeség egyre jobban húzta magához. Hirtelen olyan gondolata támadt, hogy tud repülni. És valóban. Már nem zuhant tovább. Olyan volt, mintha úszna az ismeretlenben. Egy pillanattal később azt érezte, mintha valaki vagy valami hívná magához. Akaratlanul is emelkedni kezdett. Már sötét volt és látta a csillagok ragyogását. Ők hívták magukhoz, és ő ment. Érezte, hogy langyos szél borzolja a haját. Ugyan hol lehet a süvegem – jutott eszébe, de tovább nem törődött vele, csak repült, repült, a messzeségbe. A sötétség nem múlott, sőt a csillagok egyre haloványabban világítottak. Később már egynek sem maradt meg a fénye. Vak sötétség vette körül. Szinte tapintható volt. Előbb még aggódott, hogy mi fog történni, aztán az aggodalom is elmúlt. Minden megállt. Az idő is. A király pedig ott maradt egy másik világban, de már nem látott, nem hallott és nem érzett semmit. Ilyen lenne a halál? – gondolta. Az, hogy ez mennyi ideig fog tartani, az már nem is érdekelte. Olyan minden mindegy állapot lett úrrá rajta. Valahonnan egy szarka repült át arra a fára, amely alatt a király ült. Idegesítően rikácsoló hangot hallatott. A hangra a király kinyitotta a szemét. A szarka a fölötte lévő ágon ült és megbabonázva nézte a király, csillogó pecsétgyűrűjét. - Kellene mi? – mondta vidáman, és úgy pattant fel a fa alól, mintha a kamaszkor elején járna. Nyújtózott egy hatalmasat. Hallani lehetett, amint ropognak a csontjai. Tarác mosolyogva nézte. - Csak nem kipihente magát felséged? – kérdezte. - De bizony. Mennyi ideig aludtam? - Úgy félórányit. - Csak? - Csak. Mondtam, felséges uram, ezen a helyen a Földanya sugaraiban pihen az ember, az pedig csodát tesz. A király elgondolkodott. Az nem lehet véletlen, hogy ő a király, idáig megmenekült a mongolok szorításából. De az sem, hogy fél óra alatt olyan pihentnek érzi magát, mintha napokat aludt volna egyfolytában. - Ez csoda – állapította meg félhangosan. A remete csak mosolygott. Tudta, mit érezhet a király. Ő már többször megtapasztalta önmagán a Földanya erejét. - Köszönjük neked Tarác! – fordult a felséges úr a remetéhez - Azt a csodát, ami eddig velünk történt, mindenképpen meg akarjuk köszönni az Istennek, mert az sem lehet véletlen, hogy itt a Karancson találkoztunk veled Tarác. Ha kitakarodik a mongol, azzal köszönjük meg az Isten jóságát, hogy építtetünk ide egy kápolnát. - Úgy legyen! – mondta a remete és meghajolt a király előtt. Béla király még egy éjszakát töltött a hegyen. Már éppen induláshoz készülődtek, amikor az őrök két embert vezettek elébe. A király azonnal felismerte őket. A somosi bíró és a juhász 15
volt. Amikor az újdonsült apród meglátta az apját, azonnal a nyakába akart ugrani, de a juhász leintette. Neki most a király úrral van dolga, az apród meg várjon a sorára. Béla királynak felderült az arca, amikor megtudta, hogy kedvenc két testőre, Pál és András életben van. Bár még csak hálni jár beléjük a lélek, de nagy az esély rá, hogy megmaradnak. Annak viszont már nem örült a király, amikor megemlítették a jövevények, hogy bizony a mongolok is itt vannak a hegy körül és úgy dongják körbe a rengeteget, mint a méhek a virágzó levendulabokrot. Dühükben hogy elvesztették szem elől a királyt, felégették Somost. Egyszer már a somoskői szikla lábához is elmerészkedtek, de láttak már mongol lovasokat a Kercseglaposon is. - Szimatolnak, szimatolnak, felség – mondta a bíró, és hunyorított a szemével. Közben Mihály apród ott settenkedett a király körül, mintha valami komoly dolga lenne. - Kérdezhetek valamit, felség, ha meg nem sértem? – szólalt meg a juhász. - Ki vele! - Szóval, hogy fungál az apród, mármint a Mihály gyerek? A király mosolygott. Értette ő az apai aggodalmat. - Szóval, lesz belőle apród, de sokat kell még tanulnia. Szerencsére gyorsan tanul. - Csak nehogy ugyanolyan gyorsan felejtsen is – csúszott ki véletlenül a bíró száján. Mert, hogy neki is volt egy ilyen korú fia, csak éppen a királynak nem azon akadt meg a szeme. - Van-e még más újság – kérdezte a király. - Más már nincs, csak éppen ezt a tarisznyát hoztuk még felségednek. Szűkösen vagyunk mi is az élelemmel, de az asszonyok megrakták egy kis hazaival. Aztán csak azt üzenik, hogy váljon felséged egészségére. A királynak könny szökött a szemébe. Lám, lám ilyen az egyszerű nép. Alig van valamije, de abból örömmel ad a királyának. Bezzeg az urak, ők tanulhatnának ebből.
16
KÁLMÁN HERCEG FUT A HALÁL ELŐL Hadat vágni, sebet kapni, felépülni, vagy meghalni… Jó ápolók, gyógynövények, s talpra állnak a legények! Amikor ott Muhinál vesztésre állt a magyar, Kálmán herceget meg Ugrin érsek urat a testőrség kimenekítette a szekérvárból. Még látták, hogy a király is menekül, de ő észak felé távozott, nekik meg Pest felé sikerült egérutat nyerni. Az érsek úr nagyon rosszul volt, gyakran elájult, de ha magához tért, az is csak látszólagos volt, mert félrebeszélt, ráadásul latinul. A vére pedig folyt tovább nem akart elállni. Egy nagy vágás érte a bal hónalját, meg a sisakján is volt egy hatalmas horpadás. Talán a koponyája is megrepedt. Tény az, hogy az arca is csupa vér volt. Kálmán herceg, aki maga sem volt valami jó állapotban, aggódott Ugrin úrért, mert az érsek messze földön tisztelt ember volt, híres vitéz, ugyanakkor szentembernek sem volt akármilyen. IX. Gergely pápa, hallván, hogy közeledik a tatár, sebtében zsinatot hívott össze Rómába. Ide Ugrin érsek úr is hivatalos volt. De alig kezdődött el a tanácskozás, az érsek urat a király visszahívta, még hozzá azonnalra, mert Batu kán bejött Vereckénél, és pár napon belül már mongol lovasok nyargalásztak az országban. Nem csoda, hogy Ugrin urat elöntötte a pulykaméreg, amikor azt látta, hogy a király csak ímmel-ámmal gyűjtögeti a hadat, miközben Pest alatt, a gyülekező sereget, mongol lovasok kerülgetik. Arroganciája odáig fajult, hogy csaknem leteremtette a királyt, amiért nem akar azonnal csatába szállni. Végül az ő sürgetésére indult el a magyar had a Sajóhoz. Utólag már nehéz eldönteni, mi lett volna jobb, várni még az ütközettel, vagy már hamarabb elkezdeni. Ez Ugrin érsek számára már valóban mindegy volt, mert a kimenekítést követően néhány órán belül kilehelte a lelkét. Kálmán herceg úgy rendelkezett, hogy Egerig viszik magukkal a testét, ott pedig a püspök úr gondjaira bízzák, hogy adja meg neki a végtisztességet. Kálmán herceg szintén megsebesült. Has tájékon kapott egy komoly szúrást, egy mongol lándzsa által. A páncél sokat felvett a szúrás erejéből, de a lándzsa így is belehatolt a lágyrészekbe. Ekkor esett le a lóról, de estében még halálosan megsebzett egy mongolt. Mire a testőrök odaverekedték magukat a herceghez, még egy kardvágás is érte a földön fekvő Kálmán jobb karját. Testőrei azonnal rendet vágtak körülötte, felsegítették egy lóra, és kimenekítették a csata sűrűjéből. Kálmán is erősen vérzett, de az eszméletét nem vesztette el. Az udvari doktor azonnal szorító kötést tett a sebekre, de a hastáji szúrást látva, csak csóválgatta a fejét. Nem sok esélyt adott a hercegnek. Kálmán azonban erősen bizakodott, mert fájdalmai még nem voltak kibírhatatlanok, csak az a fránya szédülés ne lett volna. A doktor szerint az a nagy vérveszteség miatt van, de lehet, hogy elmúlik. Kálmán úgy rendelkezett, hogy minél előbb át kell úsztatni a Dunán, mert a folyó megvédi a menekülőket. De így is négy napba telt, hogy a herceg és kísérete elérte a Dunát. Pest alatt sikerült átkelniük. A herceget ekkor már erős sebláz gyötörte, és gyakran elveszítette az eszméletét. Ha magához tért, folyton Segesd nevét említette. Oda akart menni. Segesd akkoriban híres város volt Somogy vármegyében, vagy ahogyan ott mondták, Somogyországban. A város és a hozzá tartozó birtok a királynő parancsait leste. Nyaranként ide vonult vissza a felséges asszony, ha elege lett a királyi udvar zsongásából. Az ispánt már előre értesítette valaki, hogy készüljön, mert Kálmán herceget hozzák. Akkor még nem tudta, hogy milyen nagy a baj, de azért mindent előkészített a herceg fogadására. Úgy volt, hogy a királyné, Laszkarisz Mária is jön, de csak nem akart megérkezni. Mária 17
királynét nagy becsben tartották Segesden. Császárlány volt, mégpedig a nikeai császár leánya, aki amúgy III. Alexiosz bizánci császár unokája. Még András király, a második, beszélte meg a császárral a frigyet, amikor a Szentföldről jövet néhány napot Bizáncban időzött. Laszkarisz Tódor nikeai császár még örült is neki, hogy a hatalmas magyar király kéri a lányát Béla fia számára. A frigy, tehát nem szerelemből sarjadt, de akkoriban ez már így volt divatban, a királyi udvarokban. A királyné messze földön híres, szépasszony volt, de különösen kivirult, amikor első gyermekének, Kingának életet adott. Utólag bevallotta, hogy nagyon félt Magyarországra jönni, mert azzal rémítgették odahaza, hogy itt egyszerűen megölik a királynét, ha nem tetszik a népnek. Ha meg külföldi, akkor még gyorsabban jut erre a sorsra. Ezért nem ismerhette meg királyi anyósát a merániai Gertrúdot, akiről a királyi udvarban már nem volt szabad szót ejteni. Segesden csak hírből tudtak a mongolokról, igazit még nem láttak. Nem is tudták, hogy mekkora szerencséjük van. A Duna megállította a kutyafejűeket, így a Dunántúlnak, egyelőre nyugta volt. Csak a Dunán innen égtek a falvak. Kálmán herceget sebláz gyötörte. Olyan forró volt a homloka, hogy a vizes gyolcs pillanatok alatt megszáradt rajta. Azt sem érzékelte, amikor az ispán utasítására lemosdatták és tiszta ágyba tették. Éppen egy itáliai kirurgus3 időzött a városban. Azonnal szalasztották érte a legkisebbik apródot. Jött is az orvos sebesen. Amikor rátette a kezét a beteg homlokára, szinte visszahőkölt. - Azonnal tea kell neki! – mondta az ispánnak. - Milyen fűből? - Legyen benne kakukkfű, hársfavirág és kamilla. - Intézkedek – mondta az ispán és elviharzott. Aztán a kirurgus leszedte a herceg kötéseit. A sebek nagyon csúnyán néztek ki. Az asszonyok hideg vizes ruhával végigdörzsölték a herceg testét. Ettől Kálmán egy pár percre magához tért. Az orvos újraközözte a sebeit. Finom pálinkaillat töltötte be a szobát. Ezzel fertőtlenítette a sebeket. Kálmán láthatóan megnyugodott. Ekkor hozták be a langyosra hűtött teát. Az orvos megpaskolta a herceg arcát. Ettől kinyitotta a szemeit, de látszott, hogy nem tudja, hol van. Lassan, kortyonként itatták vele az italt. Amikor kiürült a csupor, Kálmán lehunyta a szemét és mély álomba szenderült. Arca kisimult. Nyugodtan, egyenletesen lélegzett.
3
kirurgus – seborvos, felcser
18
NYITRA Mongol tüzes nyíllal támad. Adják ki a királyt! – harsog. Béla marad. M’ért is menne?! Tatár feladja a harcot. Béla király, hallván, hogy a tatárok csak nem tágítanak tőle, úgy döntött, hogy nem nappal, világosban fog előbújni a karancsi rengetegből, hanem éjszaka. A lovak patáját szőrmével, ruhával boríttatta, be, hogy ne csapjanak zajt. Aztán úgy éjféltájban elindult. A király lovát Mihály apród készítette fel az útra. Nem nagyon tetszett szegény párának, hogy csizmát kap mind a négy lábára, de amikor megpróbált ellenkezni, az apród a fülébe súgott valamit, amitől a paripa megnyugodott. Még szerencse, hogy nem látták mások, mert talán még boszorkánysággal is meggyanúsították volna. Aztán a saját lova lábát bugyolálta be. Az már nem ellenkezett. A fejét hozzádörzsölte a gyerek vállához, jelezve, hogy meg van vele elégedve. Már hajnalodott, mire elérték az Ipolyt. Nem volt mély a vize, az ár már levonult rajta. A király úgy rendelkezett, hogy Túróc vármegyébe vegyék az irányt, András úrhoz, Znióvárába. Estére el is érték. Mikor a király meglátta a várat, elcsodálkozott. A Hontpázmány nembeli András úr, szép várat épített, csak éppen kicsit. A kíséret alig fért el a várudvaron. Nem is maradt tovább Béla király, mint egy éjszakányi pihenésre. Amúgy sem volt biztonságos a hely, mert mint kiderült ezt is körülszimatolták már a tatárok. Nem sokat törődtek vele, még egy nyílvesszőt sem eresztettek meg. Talán ha Batu kán látta volna, el is mosolyodik, mert, hogy olyan volt ez a vár, mint egy gyermeki játékszer, amit akár egy újjal is odébb lehetett volna pöckölni. No, ezért nem törődtek vele a tatárok. - Irány Nyitra! – adta ki másnap reggel a parancsot a király. De már út közben észrevették, hogy kíséretük akadt. Mongol lovasok jelentek meg mögöttük, és egyre csökkent a távolság a két csapat között. Mikor meglátták a nyitrai várat, Béla vágtát vezényelt, és szerencsésen átjutottak az éppen leeresztett felvonóhídon. Az üldözők akkorra értek oda, amikor a felvonóhíd már függőlegesen állt. Volt is káromkodás a várkapu előtt. Érteni ugyan nem értette senki, hogy mit mondanak, de ahogyan mondták, az olyan volt, mint amikor a magyar ember elereszti a szavát, úgy Isten igazából. Béla úr még viccelődött is vele. - No, ezeknek most jól elvettük a kedvét. Kíváncsiak vagyunk, mit mondanak ha Szabutáj kérdőre vonja őket. Ha egyáltalán még szóba állnak velük, a lenyakazás előtt. Úgy tűnt, hogy a királynak igaza van, mert másnap már egy fia tatárt sem lehetett látni, se közel, se távol. Mihály apród megkapta a parancsot, hogy készüljön fel, mert holnap reggel indulnak Pozsonyba. De az Isten mást rendelt holnap reggelre. Lehet, hogy Béla királyt akarta megbüntetni, mert olyan lekicsinylően beszélt a mongolokról? Ki tudja. A következő reggelen arra ébredt a várnép, hogy a mongol had úgy körülfolyta a várat, mint ahogyan azt a Nyitra folyó teszi. Pedig az éjszaka az őrök nem jelentettek semmi különöset, zajt sem hallottak, tüzek fényét sem látták. Igaz olyan sötét volt az éjszaka, mintha a Hold is nyugovóra tért volna. A délelőtt folyamán küldöttség jött. Hárman voltak, beengedték őket. Az egyikük úgy nézett ki, mint egy alföldi paraszt ember, nagy harcsabajusszal. A várnagy fogadta őket.
19
- Mi járatban vagytok -, kérdezte, mikor már túljutottak a kölcsönös udvariaskodáson. - Adjátok ki a királyt! – fordított a harcsabajszú. Látszott rajta, hogy nem szívesen mondja, amit mondania kell, de nem tehetett mást. - Hová való kend? – kérdezte a terembe éppen akkor belépő király. Egyszerű ruha volt rajta, senki sem mondta volna rá, hogy ő a király. - Magna Hungáriába, ahogyan kelmedéknél mondják. - Nocsak. Szóval akkor mégis igaz, amit Juliánusz mondott. - Ki az a Juliánusz? - Az, aki járt nálatok, innen Magyarhonból. - Az a pap? - Igen. Az idősebbik ferdeszemű mongol haragosan nézett a tolmácsra. Bizonyára dühítette, hogy nem érti a tolmács magyar beszédét. - Mondd meg nekik – folytatta Béla – hogy a király nem akar menni. A mongolnak elkerekedett a szeme. - Hogy, hogy nem akar? - Csak úgy – mosolyodott el a király – nem akar és kész. - Akkor támadunk! - Rendben! Mi meg védekezünk. - De a király? - A király itt marad és kész. A küldöttség elment. A falakon megkettőzték az őrséget és vártak. Nem sokáig kellett várniuk. Ebédtájban, pont akkor, amikor jó étvágyat illett volna kívánni egymásnak, megkezdődött az ostrom. Azzal indult, hogy hatalmas katapultok tüzes golyóbisokat kezdtek dobálni a várra. Ha az éghetőt talált, azt meg is gyújtotta. Nem tartott sokáig a dolog, csak alig egy fertályóráig. Aztán csend lett. Kisvártatva íjászok kezdtek csoportosulni a katapultok körül. Ez már veszélyes volt, mert a mongol íj messzebbre hordott, mint a magyar. Hamarosan lángoló nyílvesszők özöne zúdult a várra. A védők nem ijedtek meg. Ha valami tüzet fogott, azt azonnal eloltották. Aztán megint csend lett. Aznap, már nem történt újabb támadás. A következő nap délelőttjén, újra küldöttség jött. A tolmács ugyanaz a harcsabajszú volt, mint előbb. Da a követelés sem változott. - Adjátok ki a királyt! De már hozzátették, hogy ha a nyitraiak kiadják a királyt, akkor Nyitrának nem lesz bántódása. A válasz viszont változatlan volt: - A király nem akar menni – a várnagy még hozzátette – mi kiadnánk, de ő hallani sem akar róla. Így esett aztán, hogy a tatár eltakarodott Nyitra alól, mert tudta, Nyitra nem ér annyit, mint a magyar király. Meg aztán nekik a király kell, mégpedig élve. Egy ostromnál, meg ki tudja élve marad-e.
20
A POZSONYI PIHENŐ
Apród, követ, herceg, király,… Nem mindegy, mit mond, mit csinál! Óvatosság sosem árt! Ne szenvedjen senki kárt!
Nyitrától Pozsony nincs olyan messze, hogy közben még aludni kelljen valahol. Hajnalban indultak, de ebédtájban már ott is voltak. Az indulásnál a király annyira meghatódott, hogy szinte könnyes lett a szeme. A vár udvarán nagy csoportosulást talált. Legalább ötven nyitrai legény jelentkezett, hogy ők el akarják kísérni a királyt. Fegyvereik is voltak, olyan András király idejéből valók. A király előbb elcsodálkozott, amikor meglátta a kompániát, különösen azért, mert ő bizony nem küldött toborzókat sehová. Nem volt mit tenni, a legények jönni akartak, így végül a király népes kísérettel érkezett meg a pozsonyi várban. Ott már tudták, hogy jön, mert előző este, Béla király előre küldte Juhászfia Mihályt, az apródot két vitézzel, hogy jelezzék az érkezését. Mihály gyerek nagyon büszke volt arra, hogy ő hirtelen követ lett, csak azt nem tudta, hogyan kell egy követnek viselkednie. Gondolta olyan komoly lesz, mint a mongol követ. Igyekezett gyakorolni a szigorú nézést, de nem nagyon sikerült neki. Mikor a pozsonyi ispán elé vezették, megpróbált komoly lenni, de amint az meglátta, hogy csak próbálja, barátságosan magához ölelte. Ettől vége lett a komolyságnak. - Na, öcsém, jól felvitte az Isten a dolgodat, hogy a király követe lehettél. Talán előbb szakállat kellene növesztened. Attól látszik komolynak az ember. Mikor Mihálynak sikerült kibontakoznia az ispán öleléséből, csak annyit tudott kinyögni, hogy: - Őfelsége hamarosan érkezik. - Tudtam! – mondta az ispán – még azt is tudom, hogy mikor. - Azt is? - Persze. Ha az embernek kinő a szakálla, akkor a tudás is megjön vele. Az apród eltátotta száját. - Tényleg? - Ahogy mondod. Csak addig nehéz, amíg el nem kezd sarjadni. De ha majd neked is beindul, akkor te is tudni fogsz mindent. Pozsony várát már megkóstolták a ferdeszeműek, de hamar rájöttek, hogy abba aligha nem beletörik a foguk. Így aztán eltakarodtak, könnyebb falatot keresve. Nagy volt az öröm, amikor a király átlépte a pozsonyi vár kapuját. Őfelsége úgy gondolta, hogy itt végre igazán megpihenhet. De a következő napon megint követ jött. Ezúttal nem Batu kántól, hanem Frigyes osztrák hercegtől. - A felséges herceg úr szeretettel várja a magyarok királyát rokoni látogatásra – adta át az üzenetet a követ. Béla király elgondolkozott. Frigyes, szegről-végről rokona volt, de nem csak neki, hanem kis híján a királynőnek is. Frigyes hosszú ideig jegyben járt Laszkarina Eudokia bizánci hercegnővel, aki történetesen Laszkarisz Máriának, a magyar királynénak a testvérhúga volt. Végül a frigyből nem lett semmi, az eljegyzést felbontották. Ekkor a herceg, nőül vette Ágnes meráni hercegnőt, aki nem volt más, mint Gertrudisz magyar királyné bátyjának, Ottónak a leánygyermeke. Így azután Béla király és Ágnes hercegnő unokatestvérek voltak. Nem
21
csoda, hogy Frigyes osztrák herceg, aki akkor már Stájerország hercege is volt, rokoni látogatásra hívta a magyar királyt Haimburgba. Tetézte a problémát, hogy Frigyes, akit hol „civakodó”, hol meg „harcias” Frigyesként emlegettek, összeférhetetlen ember volt. A szomszédjaival gyakran összerúgta a port, és ilyenkor bizony háborúra került sor. Még Frigyes német-római császárral is kikezdett. A királynak kapóra jött, hogy Mihály apród, ott sündörgött körülötte, Gondolta, megvicceli a gyermeket. - Mit tanácsolsz, fiam, menjünk Haimburgba, vagy nem? Mihály apród előbb meglepődött a kérdésen, mert arra nem számított, hogy a király a nagypolitikába is beavatja. Bár, ami a király körül történik, az önagában is nagypolitika. Csak akkor eszmélt rá, hogy mint a király apródja, ő is nyakig benne van a nagypolitikában. Hiszen már követ is volt. - Hány katonája van ennek a Frigyesnek – kérdezte. - Sok! - Több mint nekünk? A király elmosolyodott. - Mármint úgy érted ugye, hogy nekem, a királynak. - Úgy felség. - Már, ha úgy érted, akkor bizony bajban vagyunk. Nem lenne jó, ha Frigyes is bejönne az országba. - Igazsága van, felség. Elég nekünk a tatár is, nem még, hogy a herceg is a nyakunkra jöjjön. - Jól mondod fiam. Akkor menjünk? - Ha visznek az rosszabb! Meg, hátha segít, hiszen felséged rokona. - Nem jelent az semmit. - Nem-e? Nálunk Somoson, ha egy rokon nem segít a másik rokonnak, az nem lesz hosszú életű. - Ez azért más, fiam. - Persze, más. Bár én is láttam már karón varjút. - Szóval akkor menjünk! - Amondó vagyok. A király odasétált a lovagterem terem ablakához. Az ablak a Dunára nézett. A folyó békésen, de tiszteletet parancsolóan folydogált. A király az apródra tekintett. Ebből a gyerekből még lesz valami – gondolta. Több esze van ennek, mint a nádornak, meg az országbírónak együttvéve. Taníttatni fogom. Béla király döntött. Elfogadja a meghívást. Remélte, hogy a rokon segíteni fog. - Készülj fiam – szólt oda a gyereknek – te is jössz velünk! Még aznap a király hírül vette, hogy a királyné Moson várába menekült az udvarral együtt. El is határozta, hogy Haimburgból jövet, útba ejti Mosont.
22
AZ ÁLNOK FRIGYES Ne magadból indulj, hiszen mindenki más! Fényes fogadtatás – kelepcébe csalás! Béla király a nyitrai legényekből válogatott néhányat a testőrei közé, és így indult el, Haimburgba. Természetesen Mihály apród is a kísérethez tartozott. A haimburgi várhegy olyan meredeken emelkedik fel a Duna partjáról, miként azt Visegrád teszi. Már messziről látszott a négyszögletes öregtorony, és körülötte a falak. Béla király tudta, hogy jószerivel magyar földre érkezik, hiszen ez a vidék 100 éve, még Magyarhon része volt. Árpád atyánk a gyepűt ettől nyugatabbra tette. De Aba király idejében, III. Henrik császár, elorozta Magyarországtól. Olyan vidék volt ez, amelyen folytonosan hadak jártak. A rómaiak még hadi utat is építettek. Bármerre nézett az ember, mindenütt erődítmények nyomai látszottak. Maga a vár is a hegytetőn, római falakra épült. A baj csak az volt, hogy a város a Duna túlsó oldalán épült fel. Ezért aztán a város alatt átkeltek a komppal a túlsó partra. Mihály apród eltátotta a száját attól, amit látott. A nép nyüzsgése a kikötőben, a számtalan vitorlás hajó a vízen, meg az a hatalmas evezős gálya, a mólónál, mind-mind újdonság volt neki. Pozsonyban is zajlott az élet, de itt feltűnően nagy volt a sokadalom. Már majdnem elérték a város kapuját, amikor harsonaszó jelezte, hogy valaki jön a fogadásukra. Frigyes herceg volt, fényes kísérettel. Legalább százan lehettek. A menetet harsonások vezették. Mögöttük a herceg következett. Aztán sűrű zászlóerdőbe öltözve egy kisebbfajta sereg közeledett. Béla kicsit meg is lepődött, mert neki nem volt népes kísérete. Talán ötvenen lehettek. Frigyes, Béla mellé rúgtatott, aztán még úgy a lovon ülve megölelték egymást. - Fáradt lehetsz testvér, mondta mosolyogva. Béla csak bólintott rá. - De hol van Ágnes? A kuzinom4 nem jött? – kérdezte. - Migrénje5 van – mondta Frigyes – hiszen tudod, az asszonyoknak mindég migrénjük van. - Különösképpen, ha nem akarnak menni valahová – kontrázott Béla. Felkaptattak a szerpentinen a várhoz. A várfalakon mindenütt zászlókat lobogtatott a szél. Némelyiken kétfejű fekete sas látszott. Mihály ámuldozott. Meg is kérdezte a mellette lovagló testőrtől, hogy ez miféle madár. Mert, hogy egyfejűt már látott, de kétfejűt, azt még nem. - Tudod, azért van ennek két feje, mert így okosabb, mint az egyfejűek – ugratta a testőr. Mihály eltátotta a száját. - Aztán a fiókái is kétfejűek lesznek? - Meghiszem azt! Errefelé minden tisztességes sasnak két feje van. Mihály hitte is, meg nem is, a dolgot, de azért volt benne némi kételkedés.
4
kuzin - unokatestvér
5
migrén – erős fejfájás
23
A várkapu előtt, fényes hölgykoszorúban, Ágnes hercegnő várta Béla királyt. Béla leugrott a lováról és tisztelettel meghajolt előtte. Eddig még nem látta soha a rokont, de az arcvonásai, úgy első látásra, édesanyjára, Gertrudisz királynére emlékeztették. A hercegnő pukedlivel6 köszöntötte a magas vendéget, de így tett a hölgykoszorú is. Este a vacsoránál Frigyes félrehívta Béla királyt. - Bizalmas közlésem van – mondta. - Mi lenne az? - Holnap felmegyünk a hegyek közé Stájerországban. Van ott nekem egy kedves vadászkastélyom. Azt akarom, hogy igazából kipihend magad. - Ekkora kompániával? - Nem kell hoznod a kíséretedet. Az embereid nyugodtan maradhatnak, itt is. - De az apródomat legalább elvihetem? - Persze! Ő a kényelmedet szolgálja. - És az asszonyok? - Ők jobb, ha itt maradnak. Legalább nyugodtan beszélgethetünk. Béla nem érzett semmi furcsaságot Frigyes hangjában. Egy kicsit ugyan csodálkozott a herceg nagylelkűségén, de az időnként megjelenő borús gondolatokat elhessegette magától. Az első nap a hegyek között nagyon kellemesen telt. A tiszta levegő valóban jót tett a királynak. Aztán estefelé már kezdett úrrá lenni benne a kötelességtudat. - Nekem mennem kellene a pápa őszentségéhez, hogy segítsen a mongolok ellen. Legalább egy levelet kellene írnom neki. - Írhatsz, de minek. Azt hiszed lesz olyan, aki a segítségedre jön? Mert én biztosan nem. Nekem elég volt egyszer szembekerülni a kutyafejűekkel. Persze, győztem. De nekem ez elég volt. Gyáva népség. A beszélgetés késő éjszakáig elhúzódott. Béla ráeszmélt, hogy Frigyes nem hiába csalta őt ide az ország belsejébe. - Levelet fogok írni a Szentatyának. IX. Gergely pápa biztosan segíteni fog. - Ugyan már – kontrázott Frigyes – nincs neki egyetlen katonája sem. - Írni fogok Frigyes császárnak is, meg a francia királynak is. - Te azt hiszed, Frigyes hajlandó lesz segíteni? - Felajánlom neki hűbérül az országot! - Ugyan már! Kell is az neki. - Itt már csak egy keresztes háború segít – érvelt Béla. - Keresztes háború? Te álomvilágban élsz. Jobb, ha tudod, mit gondolnak rólad azok, akiktől te segítséget vársz. - Mit? - Itt van például a te híres Frigyes császárod. Azt hiszed, Magyarország kell neki? Ő egészen másként nézi a mongolt, mint te, aki közelről láttad őket. Ő egy katonaember, aki csak azt veszi észre, hogy a mongolnak egyre jobb a fegyverzete, mert elveszi a legyőzöttől. A végén még úgy járhat Európa, hogy a saját fegyverei győzik le. No persze csak akkor, ha az Isten is ellene fordul – szokta mondogatni. Különben erről az egész mongol cirkuszról az a véleménye, hogy erről ti tehettek, személy szerint meg te tehetsz. Elbíztátok magatokat, és most itt van az eredménye. Meg is érdemlitek a sorsotokat. Ha már belemásztatok a bajba, másszatok ki belőle, úgy ahogyan tudtok. Ha meg nem, akkor tudomásul vesszük, hogy Magyarország 350 évi fennállás után elpusztult. Volt, nincs. - Nem biztos, hogy mindenki így gondolkozik – próbált érvelni Béla. - Nem-e? 6
pukedli – térdbók, hölgyek könnyed térdhajlítása
24
-
-
Ott van például a francia király. Nem hiszem, hogy ő is így látja a dolgot. IX. Lajos? Ő aztán végképp nem gyűjt sereget a tatárok ellen. Igazi lovagkirálynak tartja magát, de mikor a tatárokról szó esett, úgy nyilatkozott, hogy ha frank földre beteszi a lábát a mongol, akkor úgyis megsegíti őket az Isten. Aztán vagy a frankok küldik őket a pokolba, vagy a mongolok a frankokat a mennyországba. Akkor pedig nekem mennem kell. Sereget gyűjtök önerőből. Holnap indulok.
Frigyes arcán gúnyos mosoly jelent meg. - Holnap? - Igen holnap. - Nem mész te innen sehová, kedves rokon. - Miért ne mennék? - Mert én nem akarom. Csak akkor mehetsz el, ha én akarom. Addig nem. Adósom vagy. - Én? Adósod? - Úgy bizony kedves rokon. Majd ha fizetsz, mehetsz. Béla csak akkor eszmélt rá, hogy kelepcébe csalták. Most ettől az álnok Frigyestől függ minden. Már hajnalodott, amikor ágyba került. Mihály apród ott állt az ágy mellett. Arra várt, hogy a királyt elnyomja az álom. - Baj van kiskomám – mondta az apródnak - baj van, mert te vagy az én seregem, egyedül. Mihály akkor eszmélt rá, hogy mindenütt Frigyes katonái nyüzsögnek, a király kíséretéből meg csak ő jött el. - Nem olyan nagy baj az. Majd csak megleszünk. Úgy még sosem volt, hogy ne lett volna valahogy. A király elmosolyodott ezen a nagy bölcsességen, aztán befordult a fal felé. Mihály még hallgatta egy ideig a szuszogását, aztán ő is lefeküdt.
25
FRIGYES A ZSAROLÓ
Jóhiszeműsége vitte súlyos bajba a királyt. Olyat kellett megtennie, amit soha nem csinált! Béla király nagyon kíváncsi volt, hogy mit akar kérni tőle, Frigyes. Tán az országot? Tán a koronát? Vagy mindkettőt? Gondolatban előre végigélte azt a beszélgetést, ami rá vár. Tudta, hogy Frigyes meglehetősen gátlástalan, de ami ez után történt, arra bizony nem számított. Mihály apród látva a király gondterhelt arcát, a maga módján megpróbált segíteni. - Ne szomorkodjon felséges uram, mert a szomorúság nem vezet sehová. - Nem vagyunk mi szomorúak – nézett rá, a király – inkább csak azon jártatjuk az agyunkat, hogy mi fog történni az országgal. Mert tudod fiam, a király sorsa az ország sorsa. Mindkettőnek szüksége van a másikra. - Jól mondja felséged, az ország nem lehet meg király nélkül, a király meg az ország nélkül már nem is király. Bélának felderült az arca. Egyre jobban kedvelte a talpraesett legényt. - Akkor szerinted mit csináljunk – kérdezte. - Álljon a sarkára felséged! - Hát, azt meg hogy kell? - Legyen olyan, mint az anyám. - Asszonyszemély legyünk? - Dehogy is. Csapja a derekára a kezét, és ne hagyja szóhoz jutni ezt a Frigyest. Már bocsánat, azt akartam mondani, hogy Frigyes herceg urat. - A te anyád így tenne? - Meghiszem azt. Az apámnak, mikor az anyámnak veszekedni van kedve, még annyi ideje sem, marad, hogy levegőt vegyen, nem még, hogy válaszoljon. - Akkor nálatok az asszony viseli a kalapot. - Így igaz, de az apám szerint ez így van jól, mert egy férfiembernek annyi szabad ideje úgy sincs, amennyi egy asszony meggyőzéséhez kellene. A király akaratlanul is elnevette magát. Kopogtak az ajtón. A herceg egyik testőre üzenetet hozott. - A nagyméltóságú herceg úr kéreti felségedet, hogy fáradjon át a lovagterembe. Béla király még visszakacsintott a gyerekre aztán követte a testőrt. Frigyes mosolyogva fogadta a királyt, mintha előző nap csak kellemes beszélgetés történt volna közöttük. Mikor aztán a testőr becsukta maga után az ajtót, kívülről, Frigyes arca megkomolyodott. - Akkor térjünk a tárgyra – mondta határozottan, mintha bíró lenne egy tárgyaláson. Bálának eszébe jutott az apród javaslata, önkénytelenül elmosolyodott. - No, akkor halljuk mi a baj – szólt rá Frigyesre. Az, előbb sóhajtott egyet, mintha nehezére esne megszólalni, aztán rákezdte. - Hát, először is, szépen visszaadod, amit az apád elvett tőlem, amikor megrabolt. - Megrabolt? Talán legyőzött. - Nem legyőzött, hanem szerencséje volt. De aztán kirabolt. - Ejnye, már Frigyes, nem rablott holmi volt az, hanem hadisarc. A béke fejében kellett fizetned, már nem tudom pontosan, 9000, vagy 10 000 márkát.
26
-
Mindegy minek nevezzük. Az a két esztendő, az úr 1235. és 36. éve keserves emléket hagyott bennem. Nos, ha ezt visszaadod, akkor mehetsz. Ha nem, akkor maradsz, mint a rabom. Ha akarom, tömlöcbe vetlek, ha akarom, akkor az asztalomhoz engedlek.
Ezt azért nem kellett volna mondania, mert Bélát elkapta a pulykaméreg. Eszébe jutott, mit mondott az apród az anyjáról. - Hogy beszélsz te a magyar királlyal? – üvöltötte – ahelyett, hogy a segítségemre jöttél volna a mongol ellen, még zsarolni mersz? - Ott voltam, talán nem láttad? - Persze, hoztál magaddal tíz embert. Ennyi rabláshoz is kevés, nem még háborúhoz. - De megmutattam, hogy kell elbánni a betolakodókkal! Nem? - Mit mutattál te meg? Kis híján kelepcébe estél. - Én? Kelepcébe? Még hoztam egy ferdeszeműt is, hogy lásd, nem olyan nagy vitézek ezek. - Ugyan már! - Miért? Talán az urak nem engem éljeneztek? Talán téged éltettek, mi? A vita elfajult. Üvöltöztek egymással. Zengett a lovagterem. A szolgák mind, az ajtó előtt füleltek, mert már régen volt részük ekkora patáliában7. A testőrség parancsnoka be akart menni a terembe, mert rosszat sejtett, de a többiek visszatartották. A vitatkozók kifulladtak. Néhány percre csend lett. Aztán Frigyes hangját lehetett hallani megint. - Fizetsz, vagy nem fizetsz? - Rendben van – mondta Béla, némi szünet után -, de nem most. - Hanem mikor? - Majd ha a tatár kitakarodik, és az ország magához tér. - Nem úgy van az. Tudom, hogy magaddal hoztad az udvar Pozsonyba mentett aranyát, az egész kincstárt. Azt most szépen ideadod nekem. - De hiszen az atyám hagyatéka. - Kit érdekel. Ő sem kérdezte, mikor engem megrabolt, hogy kinek a hagyatéka az, amit elvitt. Újra csend, ülte meg a termet. Úgy tűnt, soha sem akar vége lenni a vitának. Már a második fertály óra8 kezdett peregni, amikor Béla hangját lehetett hallani az ajtón át. - Rendben! – mondta. Kicsit rekedtes volt a hangja. Nem lehetett tudni, hogy a dühtől-e vagy a szomorúságtól. Rudolf kapott a szón. - De ez még nem elég. Apád többet vitt el tőlem. De lásd, kivel van dolgod. Ezeket beszámítom 2000 márkába. - Te átkozott! Mit akarsz, még? - Zálogot! - Miféle zálogot? - Olyat, amit majd visszakapsz, ha megfizeted a tartozásodat. - És, mi legyen a zálog? - Három vármegyét kérek! Mit kérek? Követelek! - Vármegyét? Meg vagy te őrülve? - Én? Örülj neki, hogy hármat kérnék, és nem mindet. És nem örökbe, hanem csak zálogba. - Melyik lenne az a három megye? – kérdezte némi szünet után Béla.
7
patália – csetepaté, hangos veszekedés
8
fertály óra - negyedóra
27
Na, végre. Kezdesz észre térni. Szóval Moson, Sopron és Locsmányd vármegyékről van szó. Béla király alig kapott levegőt ekkora arcátlanságtól. De, nem tehetett mást, szomorúan bár, de bólintott. - Akkor most már mehetek? - Azért, azt még nem. Előbb írásba foglaljuk a paktumot. -
Béla ismét bólintott. Frigyes magához rendelte a hercegi kancellária legszebben író szerzetesét. Érdekes, hogy az éppen most a vadászkastélyban tartózkodott, kalamárissal9 és lúdtollal felszerelkezve. Ez a dolog tehát előre elterveztetett. Frigyes a szöveget maga diktálta. Amikor készen volt, megvárták, amíg a barát lemásolja, aztán, mindketten aláírták mind a két példányt. - Akkor most már mehetek, ugye? – kérdezte Béla. Frigyes elégedett vigyorral nézett rá. - Azt azért még mindég nem! - Még több pénz kell? - Nem! Elég, ha megesküszöl két papi személy előtt, hogy a megállapodást megtartod. Béla legszívesebben azt mondta volna, hogy ezt még Frigyes megkeserüli, de csak összeszorította a fogát és az esküvés is megtörtént. - Gyere fiam, indulunk! – szólt oda a király Mihály apródnak. Frigyes vigyorogva nézte Béla király elindulását, aztán amikor eltűntek az útkanyarulatban, elégedetten dörzsölgette a kezét. Amikor Haimburgból jövet, a király és kísérete elérte Mosont, és megszólaltak a harsonák, a királyné úgy rohant le a lépcsőkön a várudvarra, mint egy szerelmetes leányka. Amikor meglátta, az urát, illik, nem illik, a nyakába ugrott. El is csodálkozta a legények, hogy ni má’, ez a királyéknál is úgy megy, mint náluk. No persze csak akkor, ha nem látja senki. De most más idők jártak.
9
kalamáris - tintatartó
28
MÉG AZ ISTEN IS ELLENÜNK VAN?
Halál, élet és szerelem,… Ad az idő mindent. Rendeződnek majd a dolgok, s áldhatjuk az Istent! A Szentatya, IX. Gergely pápa megkapta ugyan Béla király segélykérő levelét, de már csak arra futotta az idejéből, hogy elsirassa Magyarországot. Az Úr az 1241. esztendeje augusztus havának 22. napján magához szólította. Nehezen döntött a konklávé10, de néhány hónap múlva, október 28-án végre felszállt a fehér füst, és felszentelték az új pápát, IV. Celesztint. Szerencsétlen választás volt, olyannyira, hogy még az Isten is megharagudott érte. Rosszallását azzal mutatta ki, hogy néhány nap múlva, november 10. napján ezt a pápát is magához szólította. Nagy bajban voltak a bíborosok, és bizony csaknem két esztendeig nem sikerült új pápát találni. Így azután Béla király hiába könyörgött volna segítségért a pápához, Róma nemhogy csapatokat nem tudott küldeni, de még egy újabb pápát sem tudtak találni a bíborosok. 1243. június 28-án aztán végre felszentelték az új Szentatyát, IV. Ince néven. Nem mintha ezzel Magyarországnak megnőttek volna az esélyei, viszont végre lehetett fordulni valakihez. De ne szaladjunk a dolgok elébe! Béla király megszabadulván a kedves rokontól, Frigyestől, előbb Moson várába sietett, majd onnan, Mária királynéval, a még karon ülő István herceggel, a három kis hercegnővel, meg az udvarral együtt, Segesdre ment. Még jó, hogy siettek, mert Frigyes azonnal elkezdte megszállni a kizsarolt három vármegyét. Módszerei nem sokban különböztek attól, ahogyan ezt a mongolok teszik. De mint később Béla király hírül vette, nem ment simán a dolog, sőt. Győr alól úgy futott el, mint a nyúl. A Somogyország szívében lévő Segesd, vagy ahogyan a kancellárián emlegették, Següsd, a király, jobban mondva a király jóvoltából a királyné birtoka volt. Nyaranta, egész udvartartásával itt szokott időzni. A király csak ritkán látogatott ide, olyankor, amikor ideje engedte. Az pedig végképp ritkaság számba ment, amikor együtt érkeztek. Most egy ilyen eset következett be. Nem is maradtak többet egy éjszakánál, futottak tovább Dalmáciába. Kálmán herceg, akit itt Segesden ápoltak, csak nem akart talpra állni, sőt mintha rosszabbodott volna az állapota. Béla király jobbnak látta, ha őt is magával viszi Zágrábba. Kálmán herceg azonban nem bírta a fáradtságos utazást, és egy héttel az után, hogy Zágrábba értek, meghalt. Mindez az 1241. esztendő május havában történt. Szalome, Kálmán herceg szeretett felesége ott zokogott a friss hantokra borulva. Holtában sem akarta elhagyni az urát. Zágrábból a király újra levelet menesztett Rómába, címezve előbb IX. Gergely pápának, majd Celesztin pápának. Sajnos ezek a levelek már nem jutottak el a Szentatyákhoz, mert előbb elvitte őket a halál. Azért a leveleknek mégis volt valami foganatja, de csak III. Konrád német király próbált hadat gyűjteni, mások a fülük botját sem mozdították. De az ő hada is hamar elfogyott, amikor látták, hogy a mongolok megállnak a Dunánál és meg sem próbálnak átúsztatni rajta. Szomorú dolog, hogy Európa urai, ahelyett, hogy tettek volna valamit a mongolok ellen, inkább azzal voltak elfoglalva, hogy vicces történeteket agyaljanak ki a magyarokról, akik annyira naivak, hogy képesek Európa segítségében bízni. 10
konklávé – pápaválasztó testület
29
Béla király tartott a téltől, félt attól, hogy ha kemény lesz, a mongolok átjönnek a Dunán. Ezért továbbküldte az áldott állapotban lévő királynét Spalató városába. Búcsúzásnál megfogadták egymásnak, hogy a születendő gyermeket az Istennek ajánlják, bízva abban, hogy megmenti az országot. Közben pedig elérkezett 1241 tele, a Duna befagyott, és a kutyafejűek átjöttek a másik oldalára. A Dunántúl is megtapasztalta, milyen is a mongol, ha haragos. Amikor a királyné hírét vette, hogy a tatárok átjöttek a Dunán, Spalatóból, a biztonságosabb Klissza várába húzódott, az udvartartásával együtt. Klissza ősi vára, amely egy égbenyúló sziklacsúcsra épült, megközelíthetetlennek tűnt. Olyan meredek volt a hegy, hogy lóháton nem lehetett eljutni a várkapuig. Amikor a mongolok átjöttek a befagyott Dunán, Béla király is jobbnak látta tovább menni, dél felé. Még javában dühöngött a tél, amikor január 18-án indulást rendelt Spalatóba. A mongolok Kádán vezér parancsnoksága alatt, a nyomában voltak. Alig egy héttel később, Klissza várában gyermek született. A király még nem ért oda. Kádán azt hitte, hogy már ő is a várban van, ezért ostromolni kezdte a falakat, nem sok sikerrel. Mikor megtudta, hogy a király nincs a várban, az ostrom abbamaradt. A ferdeszeműek váratlanul elvonultak a vár alól. A király ekkor ért oda. Sebtében megkeresztelték a született leánygyermeket. A Margit nevet kapta. A keresztelőn a fenségek ismét megfogadták, ha az Isten megszabadítja az országot a mongol hordától, Margit Krisztus menyasszonya lesz. A király úgy ítélte meg, biztonságosabb, ha a vár helyett Trau városába húzódnak. Egyrészt azért mert Trau hatalmas falai erőt sugalltak, másrészt meg azért, mert ott nyitva áll az esetleges további menekülés útja, a tenger felé. Kádán azonban megjelent Trau előtt. A fenségeknek menekülniük kellett. Béla király bérelt hajókon titokban, Veglia11 szigetére menekítette a családot és az udvart. A menekítés közben a király tisztes távolból, egy csónakból figyelte, hogy mit tesznek a mongolok. Ennek a kíváncsiskodásnak csaknem csúnya vége lett, de az Isten résen volt és megmentette a királyt. Történt ugyanis, hogy a csónak valami oknál fogva cserbenhagyta a Béla királyt, de neki sikerült úszva partot érni egy szigeten, amiről aztán kiderült, hogy Veglia északi nyúlványa. Bála király alapvetően ravasz ember volt, minden eshetőségre gondolt. Már jó előre gondoskodott róla, hogy azt beszéljék Dalmácia szerte, hogy a Béla Trau városában van, kíséretével együtt. Erről a trauiak sem tudtak, de a hír makacsul tartotta magát. A tatárok olyannyira hitelt adtak a mesterségesen terjesztett mendemondának, hogy csaknem, ostrom alá vették a várost. A király valójában Veglia szigetén húzta meg magát, és onnan kémlelte, mire készül Kádán. Aztán ő csodálkozott a legjobban, amikor április elején, az üldözői egyik napról a másikra úgy eltűntek, mintha valaki őket üldözte volna. Csak később tudta meg, hogy meghalt Ögödej nagykán és minden főmongol szeretett volna a nyomdokaiba lépni. Ezért aztán seregeikkel Karakórumba vonultak, hogy a kánválasztáson ezzel is nyomatékot adjanak a szavazatuknak. Mihály apród a hosszú menekülés alatt végig kísérte a királyt, és így jobban értesült volt, mint bármelyik uraság. Emiatt aztán kezdett rangot szerezni magának az udvaron belül. Veglia szigetén azonban valami olyasmi történt, amivel Mihály apród addig még nem találkozott. A sziget Mihály számára maga volt az álomvilág. Korábban soha sem hallott a kéklő tengerről, most meg bámulhatta naphosszat. De valami érdekesebbet is talált, mint a tenger. Szabad idejében lóháton, keresztül-kasul járta a kies szigetet. Otthon a Karancson még februárban, meg március elején is javában tartotta magát a hó, itt meg már kellemes tavaszi szél fújdogált, és megpattantak az első rügyek. Levélsarjak jelentek meg a bokrokon. Egy ilyen csavargása alkalmával a sziget belsejében, a kíváncsi szemektől elrejtve, talált egy vízesést, egy kis tavacskával. Azonnal beleszeretett, és ha tehette, a szabad idejét itt 11
Veglia – sziget az Adrián, mai neve Krk.
30
töltötte. Bár hideg volt a víz, de nem tudott ellenállni a csábításnak. A kellemes tavaszi napsütésben, a kristálytiszta vízben jól esett a fürdés. Ebbéli foglalatosságában senki nem zavarta, egy lélek sem járt arra. Csak a víz csobogása, meg a madárcsicsergés törte meg a tökéletes csendet. Pár héttel később, amikor már igazi levelek is látszottak a tavacskát körülvevő bokrokon, fürdés közben olyan érzése támadt, mintha nem lenne egyedül. Nem hallott, nem látott semmi olyat, ami ne illett volna bele az idilli képbe, de a hetedik érzéke jelzett valamit. Már majdnem elkezdte korholni saját magát, hogy képzelődik, amikor a fény megcsillant egy valamin az egyik tóparti bokorban. Mihály, aki ádámkosztümbe „öltözött” a fürdéshez, erről megfeledkezve kiugrott a vízből, hátha úgy meglátja azt a valamit. Bizony az a valami nem volt más, mint két leányszem. Ezt onnan lehetett tudni, hogy gyermeki kacaj vegyült a madárdalba, aztán meg olyan zaj hallatszott, mintha valaki táncolva futna a réten. Bár az apród nem látta a leányt, abban bizonyos volt, hogy lány lehetett, mert úgy kacagni, ahogyan ezt tette, csak egy leány tud, de a lányok közül sem akármelyik. Keményen furdalta az oldalát a dolog. Egyre sűrűbbek lettek a látogatásai a tavacskánál. Egy alkalommal még a király is megrótta, hogy elhanyagolja a szolgálatot. Szolgálat ide, szolgálat oda, Mihály megbetegedett. No, nem a hideg víztől, hanem egészen mástól. Elkapta a szerelembetegséget. Maga sem értette, hogy mi történt vele. Aludni alig tudott, és ha mégis akkor folytonosan álmodott. Álmodott egy gyönyörűséges királylányról, aki őt megbabonázta. El is határozta ilyenkor, hogy tüstént feleségül veszi, lesz egy csomó gyerekük, aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Az olyan apróságokkal, hogy egyáltalán szót tud-e érteni a lánnyal, hiszen az nem biztos, hogy tud magyarul, nem foglalkozott. Az ugyan eszébe jutott, hogy mit szól majd ehhez a felséges úr, de ezt a problémát is elhessegette magától. Bízott benne, hogy a király, aki már biztosan átesett ezen a nyavalyán, meg fogja érteni. Egy pillanatra az is felrémlett benne, hogy miből fognak megélni. Neki ugyanis nincs fizetése, csak koszt kvártély, meg ruházat. Ebből nehezen tudná eltartani az asszonyt. Mert, hogy már így nevezgette magában. Az is igaz, viszont, hogy amint ezt a szót gondolatban kimondta, egész testét kellemes melegség töltötte el, és azonnal indulhatnékja volt ahhoz a kis tavacskához. Egy alkalommal, egy villanásra sikerült megpillantania a leányt, de tényleg csak egy villanásra. Csak a szélben lobogó aranyszínű haja marad meg benne. A felségek körül úgy járt, mint az alvajáró, látszott rajta, hogy nem is ott van, ahol lennie kellene, hanem valahol ott, ahol az a rejtélyes leány lakik. Mária királyné felfigyelt rá, hogy ez az apród most jóval bambább, mint szokott lenni. Meg is szólította. - Mi történt veled fiam, úgy keresztbe áll a szemed, mintha részeg lennél, vagy mintha valami mélabú gyötörne. Mihály alig hallotta meg a kérdést, mert megint máshol jártak a gondolatai. Válaszolni meg illett. - Nincs én nekem semmi bajom, felséges asszonyom, csak éppen nem tudom, hogy szellemmel van dolgom, vagy hús-vér ember az a lány. - Ah, szóval akkor erről van szó – mosolyodott el Mária. - Elmúlik az ilyesmi? – kérdezte Mihály – vagy ez már örökké így lesz? - Elmúlik, elmúlik – bizonygatta a királyné – de azért nem ártana látnod is, hogy ki bolondított meg. Történt aztán, hogy amikor a király hírét vette a tatárok eltakarodásának, az udvar szedelőzködni kezdett. Meg kell nézni, mi maradt az országból a ferdeszeműek után. Mikor a helybeliek meghallották, hogy a király menni készül, nagy ünnepséget akartak rendezni. Nem örömükben, hogy elmegy a király, hanem azért, mert nagyon megszerették a felségeket, és hiányozni fognak, ha elmennek. Arról nem is beszélve, hogy király ilyen hosszú ideig még nem időzött a szigeten, és ki tudja, mikor jön el újra. Béla király azzal bízta meg Mihály apródot, hogy ő legyen a kapocs az udvar és a helybeliek között. Így aztán Mihály, életében immár másodszor, követ lett. Az ünnepséget Curicum 31
városában, vagy ahogyan a horvátok nevezték, Krk városában szervezték, így Mihály ingajáratban volt Vrbnik és Curicum között. A horvát szavak kiejtése Mihálynál nagy nehézségeket okozott, így azután inkább mondott kurikumot, Krk helyett, meg ribniket Vrbnik helyett. Egy alkalommal, amikor Curicum város tanácsának hozott üzenetet, a főtéren összefutott egy leánykoszorúval. Csiviteltek, mint ez már serdülő lányok között szokás. Mihály udvariasan megemelte a süvegét és köszönés képen meghajolt. Amikor a hölgyek meglátták az apródot, az egyikük valamit mondhatott, mert kórusban elkezdtek nevetni, és lopva rá-rá pillantottak. Természetesen Mihály talpig vörös lett, és zavarában nem tudta mit tegyen. Egy csillogó szemű szőke leány még intett is neki a kezével. No, ekkor jött el nála a megvilágosodás. Az a csillogó szem, az a vidám kacagás, meg az a kacér hívó mozdulat, pontosan olyan volt, mint amit ott a tóparton látott. Fel is tette magának a kérdést azonnal, hogy most aztán mit csináljon. Szerencséjére, éppen szembe jött vele egy középkorú tanácstag, akit már a követi munkája során megismert. Összeszedte minden bátorságát és megszólította. A férfi azonnal megérezte, hogy mi játszódik le Mihályban. - Szóval tudni szeretnéd, ki az a leány? - Igen! - Túl magasra találtál nézni, fiam. - Én? - Te bizony. El is szédülsz, ha meghallod. - Dehogy is – próbált ellenkezni Mihály. - No, akkor kapaszkodj meg, édes fiam, mert ő a főbíró leánya. Mihály egyszerre örült is, meg le is volt sújtva. Meg bizony szédült is egy kicsit. Hogy jön ő ahhoz, hogy beleszeressen Curicum város főbírójának lányába. Hiszen ő csak a somosi juhász fia, nem több. Itt aztán gyorsan kijavította önmagát, hiszen ő Béla király apródja is. Béla király meg tudvalevően nem csak a magyarok, hanem a horvátok királya is. De az Isten, szerencsére, észrevette Mihály apród bizonytalankodását és elhatározta, segítséget nyújt neki. Már csak azért is, hogy ne mondhassák az emberek, hogy még az Isten is ellenük van.
32
JANINA AZ ÚJ UDVARHÖLGY Rózsa, ha bimbót hoz, kinyílik az végül. Szép lány nézésétől a legény megszédül. - Már tudod? – szólította le a királynő az apródot. Mihály megint nem ott volt, legalább is gondolatban, ahol lennie kellett volna. Kis híján visszakérdezett, hogy mit, de aztán észbe kapott. Hiszen az már önmagában is nagy tisztesség, ha a királyné a lányos dologban egyszerűen szóba áll vele. - Tudom, felséges asszonyom. - No, mondd már! Ki? Mihály elvörösödött. Ezekben a női dolgokban, bizony nem volt még járatos. - Szóval Curicum város főbírójának, Malvic úrnak a leánya, Janina. - Szép neve van. Olyan dallamos. Janina, Janina. - Nekem is tetszik, felséges asszonyom. A baj csak ott van … - Hogy még nem beszéltél vele – vágott közbe Mária királyné. - Igen. - És, ha mi segítenénk? Mihály az előbbi vörösségén is túltett, most már olyan bíborszínbe hajló lett, mint a rák. Sok minden megfordult a fejében, de arra gondolni sem mert, hogy majd a királyné fogja egyengetni az útját. - No, akkor …? Az bizony, jó lenne. Mihály valami hamiskás mosolyt látott a királyné szemében. Mert nem az arca mosolygott, hanem a szeme. Valahogyan úgy, mint ahogyan a serdülő lányok szokták elbolondítani a tapasztalatlan férfiembert. - Akkor a többit bízd ránk! - - És akkor én … - Megmondtam, bízd ránk! Azzal a királyné magára hagyta a teljesen összezavarodott apródot. Ettől a beszélgetéstől a legény már annyi keveset sem tudott aludni, mint eddig. Elindult a fantáziája, és egyre hihetetlenebb dolgok futkároztak lelki szemei előtt. Még mielőtt a szeme nagy sokára lecsukódott volna, az apja intelme jutott az eszébe. Nehéz a férfiember sorsa – szokta mondogatni – mert praktikával van kikövezve az út, amely az asszonynép szívéhez vezet. Az ünnepség napjának reggelén a királyi udvar nagy pompával vonult át Curicumba. Diadalkapuk sora fogadta őket, meg lelkesen éljenző tömeg az út két oldalán. A város főterére egy hatalmas emelvényt építettek, a felségek és a fontosabb uraságok számára. Mihálynak szintén az emelvényen kellett lennie. Neki szék nem jutott, hisz a király apródjának a király mögött kell állni. A felségeknek, a városi tanács, erre az alkalomra külön trónt készíttetett. A felséges úr, és a királyné egymás mellett ült, mögöttük meg a király térfelén a fontosabb uraságok, a másik oldalon meg azok nejei és az udvarhölgyek foglaltak helyet. A trón és az előkelők között a királyi testőrség sorakozott fel. Mihálynak még az elhelyezkedés közben olyan érzése kezdett lenni, mintha valaki figyelné. Pontosan úgy érezte magát, mint amikor fürdés közben kiugrott a vízből, hogy meglássa, ki az, aki titkon őt lesi. Körüljártatta a szemét az emelvényen, és szinte sóbálvánnyá vált. Janina ott ült a királyné udvarhölgyei között. A tekintetük összeakadt, és Mihályt elöntötte a forróság. Kívülről persze csak annyi látszott rajta, hogy a kislábujja hegyéig elvörösödött.
33
Egy sóhajtás hagyta el a száját. A királyné, mintha csak megérezte volna, hátranézett, és sokatmondóan elmosolyodott. Mihály egyszerre boldog is volt, meg teljesen zavarodott is. Mert ha csak az ünnepség miatt ül Janina az udvarhölgyek között, akkor soha többet nem láthatja, mert a király menni készül. De ha Janina igazi udvarhölgy, akkor ő is jönni fog velük. Ennek már csak a gondolatától is gyorsabban vert a szíve, és sűrűn tekintgetett át a másik oldalra, ahol a királyné kísérete ült. Arra, hogy végül mi is történt az ünnepségen, ki mindenki beszélt, és mit mondott, Mihály már végképp nem emlékezett. Gondolatai csak Janina körül jártak. Pedig a városi őrség nagyon szép, látványos bemutatót tartott, és volt egy párviadal is. Sérülés persze nem esett, hiszen csak színjáték volt az egész, de mindenki lelkesen tapsolt. Aztán amikor az ünnepi lakoma után sor került a búcsúzkodásra, Mihály végképp elvesztette Janinát a szeme elől.
34
A SIRALOM VÖLGYE Kegyetlen pusztítás az országban szerte. Listán van sok ember neve és gaztette. Béla király jobbnak látta, ha a felséges asszony csak később követi, ezért csak csekély seregével indult el észak felé. Mária királyné Klissza várában rendezkedett be. Béla király bizony megkönnyezte az országot. Amerre csak ment, felégetett falvakat, elvadult földeket lehetett látni. Volt olyan vármegye ahol egyetlen élő emberrel sem találkozott. A Pilisben a királyi palota romokban hevert. Árpádvár ormán, a csinos kis erődöt lerontották a mongolok. Csak a Rámhegy piramisa maradt épen. A bejáratot szerencsére nem találták meg. A király csak állt a romok felett és nem tudta mitévő legyen. Még egy esztendő sem telt el azóta, hogy a tatárok kitakarodtak, de mindenütt szörnyűbbnél szörnyűbb rémtörténeteket lehetett hallani, arról, amiket a tatárok követtek el. Rogerius mester, aki a mongolok bejövetelekor Várad fő esperese volt, maga is megjárta a poklok poklát. Amikor meghallotta, hogy a király visszatért, elébe sietett. Béla király jószerivel tőle hallotta a legtöbb hátborzongató történetet. Tudhatott is mesélni, hiszen maga is tatár fogoly volt egy ideig, amíg nem sikerült megszöknie. A szökés után el is határozta azonnal, hogy a tatárdúlás történetét egy siralmas énekben megörökíti. A király helyeselte a döntést, mert azt a sok szörnyűséget, az utókornak is tudnia kell. Ezért arra kérte a mestert, hogy próbálja megvilágítani azt is, hogy mi okozhatta az ország pusztulását. Esténként Rogerius mester tanulságos történetekkel traktálta a királyt. Az egyik alkalommal, azt mesélte el, hogyan keltek át a tatárok a Dunán. Mihály apród ott lehetett ezeken a beszélgetéseken, és tátott szájjal hallgatta, hogy mi történt az országban, amíg ő a királyi családdal Dalmáciában kényszerült időzni. A mester olyan élvezetesen és zamatosan beszélt, hogy Mihály alvás helyett még éjszaka is Rogerius fő esperes urat hallgatta volna. Azt a bizonyos történetet, a mongoloknak a Dunán való átkeléséről, a következő szavakkal mondta el. „Mivel Magyarországon Esztergom minden egyes várost felülmúlt, a tatárok legfőként arra gondoltak, hogy átkelnek a Dunán, és ott ütik fel táborukat. Íme, télen a hónak és jégnek akkora volt a bősége, hogy - ami már hosszú idő óta nem történt meg - a Duna befagyott. De a magyarok az ő oldalukon minden egyes nap feltörték a jeget, és őrizték a Dunát, úgyhogy a jégen állandóan folyt a gyalogosok csatározása. Mégis, amikor a kemény fagy megérkezett, és a Duna teljesen beállt, a tatárok egyáltalán nem merészeltek átkelni rajta lovaikkal. Figyeljétek meg tehát, mit csináltak. Sok lovat és állatot vezettek a Duna partjára, és három napon keresztül senkit sem hagytak ott ezek őrizetére, úgy látszott, hogy az állatok őrizők nélkül kóborolnak ott, és senki nem mutatkozik azon a vidéken. Ekkor a magyarok abban a hitben, hogy a tatárok elvonultak, hirtelen átmentek, és ezeket az állatokat átvezették a jégen. A tatárok megfigyelték ezt, és átlátták, hogy lovon is nyugodtan át lehet menni a jégen. Meg is tették, és egy nekiiramodással annyian mentek át, hogy a Dunának innenső oldalán ellepték a földet.” -
Ravasz egy népség, az kétségtelen – jegyezte meg a király. Az – helyeselt Rogerius mester – és amikor átjöttek, innen indult Kadan felséged után. De Esztergom várába, beletörött a bicskájuk. Az Úristen megsegítette. 35
-
Pedig, nagyon akarták. Akarták, akarták. A várost fel is dúlták, de a vár sikeresen tartotta magát. Voltak még nagyobb szörnyűségek is – folytatta a mester Én is hallottam dolgokat, de képtelen vagyok hinni a mendemondáknak. Pedig azok igazak, felség. Mert volt olyan magyar úr, akit elevenen főztek meg egy nagy kondérban, a többi elfogottnak meg, néznie kellett. Szörnyű! Vagy ott vannak azok az esetek, amikor a foglyokat a gyerekekkel ölették le. A mongol fattyak az elfogottakon tanulták meg, hogyan kell egy embert egyetlen nyílvesszővel úgy eltalálni, hogy azonnal meghalljon. Meg, hogyan kell úgy vágni a karddal, hogy a hátrakötözött kezű embernek egy suhintásra a lábához essen a feje.
A király szörnyülködött. Látszott az arcán, hogy alig hiszi ezeket a dolgokat. Pedig azok sajnos igazak voltak. - És mi volt azokkal az asszonyokkal, akik a kán elé járultak – kérdezte. - Bár ne tették volna felség. - Meghaltak? - Mind! Azok a szerencsétlenek azt hitték, hogy a kánnak majd megesik a szíve rajtuk. Felöltöztek a legpompásabb ruháikba, és ajándékokkal megrakodva a kán elé kérezkedtek. Könyörögtek, hogy vegye őket oltalmába. A kán meg is ígérte, de a dolognak az lett a vége, hogy kincseiktől és ruhájuktól megfosztották őket, majd amikor megunták a velük való bujálkodást, mindnek sorban elvágták a torkát. A kán továbbvonult ezek meg ottmaradtak temetetlenül. Ekkora szörnyűség hallatára, még a királynak is elakadt a szava. Egyre jobban érezte, a kötelesség súlyát, hiszen neki egy nagyon mélyre süllyedt országba kell lelket lehelni. Az elszenvedett testi kínoknál sokkal nagyobb volt az a kár, ami az életben maradottak lelkét érte. Én hallottam, hogy egyes magyar gazemberek is elkövettek szörnyű dolgokat, csak éppen nem a mongol, hanem a másik magyar ellen – szólalt meg Mihály. Már kimondta, amikor észbekapott, hogy neki bizony nem lett volna szabad megszólalnia. A mester, villogó szemekkel nézett rá, és azt leste, mit szól majd a király. - Hagyd el fő esperes uram, gyerek ez még, bocsássuk meg neki az illetlenséget. -
Mihálynak azonban rosszul esett, hogy gyermeknek nevezte a király, hiszen neki már csaknem van menyasszonya. Egy gyermeknek ugye, nem lehet menyasszonya. Janina pedig, ha törik, ha szakad, az ő menyasszonya lesz. - Azért esze van a gyereknek – jegyezte meg Rogerius. - Az kétségtelen – helyeselt a király – mert rátalált a lényegre. Köztünk is vannak gazemberek. Tudjuk ezeknek a nevét? - Hogy tudjuk-e? Már listát is összeállítottam a jómadarakról. Ha felséged kívánja, elmondhatom, kik voltak. - No! Vegyük sorra őket! - Ott van például az a Paczona, vagy Pachuna, aki bizony megérdemelné, hogy elevenen négyfelé vágják, mint Koppány úrral tették, és a darabjait kiszögezzék Varasd kapujára. - Mit tett? - Felséges uram, azokban az időkben, amikor éhínség pusztított az országban és állítólag az élők a halottakból is ettek, ez a nyomorult még a ruhájukat is elrabolta tőlük. És aki ellenállt, azt azonnal lekaszabolta. - Elfogták? - Még nem, de ami késik, az nem múlik. - De ott van Zalában az a Tátika nevű, magát úrnak nevező, gonosztevő. Még, akkor is támadta a veszprémi püspök atya jobbágyait, amikor a mongolok már javában tizedelték őket. Vagy ott van például a Felföldön Kácsik Simon, aki amúgy felséged
36
-
-
édesanyja egyik gyilkosának fia. Ennek a neve Losonc környékén a sátánt jelenti. Nem messze onnan Fülek várában ott van Folkus úr a Kacsicsok fekete báránya. Ő nem átallotta harangszóval a várba csábítani a tatárok elől menekülőket. Aki lépre ment, az kirabolta, majd a vár legmagasabb fokáról elevenen ledobatta. Azt beszélik, hogy a várárkot már megtöltötték az emberi tetemek. És Frigyes? Öt nem említi fő esperes uram? De igen. Talán ő a leges-legnagyobb gazember. Egy hullarabló. Azt hiszi, Magyarországnak már vége és azt tehet, amit akar. Pozsony környéke már felperzselt föld. Tenni kell valamit, felség – szólalt meg ismét kéretlenül Mihály, de a király nem intette le. Ahogy mondod, fiam! Lesz itt dolog elég. Mert nem csak a házat kell újra felépíteni, hanem a kertből is ki kell gyomlálni a gazt.
Egy futár kért bebocsátást. Egy összetekert pergament nyújtott át a királynak. Béla olvasni kezdte. Elmosolyodott. Aztán újra összetekerte a levelet és letette az asztalra. - Hír jött Dalmáciából? – kérdezte Rogerius mester – Látom jó hír. - Már csak ilyenek az asszonyok. - A felséges asszony írt? - Igen. Fontos dologhoz kéri hozzájárulásomat. - Megtudhatom, mi az a fontos dolog? - Természetesen. Annyira fontos, hogy muszáj elmondanunk – mondta a király és hamiskásan mosolygott. - Akkor jó hír – nézett rá kérdőn a mester. - Jó, bizony. Új udvarhölgyet szeretne hozatni Veglia szigetéről. Kérdi, hogy jöhet-e? - És mit fog válaszolni felséged? - Csak azt, hogy ha csinos, természetesen jöhet. - De felség … - reagált Rogerius. - Csak vicceltünk –mosolygott a király. Mihály egyből tudta, hogy ez az üzenet nem a királynak, hanem neki szólt. Örömében legszívesebben táncra perdült volna, de nem tehette. A mester észrevette az apród arcának színe változását, és ő is elmosolyodott.
37
A KIRÁLY NEM FELEJT Hívatja a király a két megmentőjét. Pápában véli az ország segítőjét. A következő napon Béla király maga elé állította az apródot, és Mihályból ismét követ lett. - Elmész fiam, Nógrád vármegyébe és a föld alól is előkeríted azt a két vitézt, akik megmentették az életemet, amikor átkeltünk a megáradt Tarján patakon. - Pál úr és András úr, ugye? - Így van. - Előbb Somosra mész, hátha ott vannak. Mihály ugrálni szeretett volna örömében, de ez nem illett egy komoly apródhoz. A király folytatta: - Kapsz tíz embert magad mellé. De te vezeted őket és nem ők téged. Mihállyal verebet lehetett volna fogatni, de hamarosan hatalmába kerítette az aggodalom. Mi történt otthon, mi van a szüleivel, mi van a somosiakkal? Élnek még? Meg, hát hogyan fog ő tíz embert elvezényelni, amikor még néha önmagával is nehezen bír. A kérdéseire hamarosan választ kapott. Amíg Mihály Nógrád felé haladt, a király nagy elhatározásra jutott. Új fővárost fog építeni, új helyen. A pilisi központ szinte teljesen elpusztult. Szóba jött először Esztergom, aztán meg Visegrád is. De a király mégis úgy döntött, hogy az új királyi várat, a felégetett Pest városával szemközt magasodó hegy tetejére építi fel. Azonnal el is keresztelte a hegyet Várhegynek. Szóba jött a Pesti hegy is, ahonnan Gellért püspököt annak idején legurították, de azt kicsinek találta. No, nem a magasságával volt baj, hanem azzal, hogy a tetején csak egy kisebb vár felépítésére nyílott volna lehetőség. Aztán arról is döntött a király, hogy ennek a várnak Castrum Budense, vagy magyarul Buda lesz a neve, ugyanúgy, mint a Pilisben lerontott királyi központot hívják. Ezzel legalább majd bizonytalanságot kelt az ellenségben, amelyik arra merészkedik, hogy behatoljon az országba. Egy újbóli mongol támadásnak bizony volt esélye. Hiába takarodtak ki a kutyafejűek az országból, időnként be-betörtek valamelyik keleti hágón, fölégettek néhány falut, aztán visszatértek a Kárpátok túlsó oldalára. Mintha csak az lett volna a szándékuk, hogy állandó rettegésben tartsák az ország lakosságát. Pedig a mongoloknak volt elég bajuk otthon is. Olyannyira bizonytalan volt a helyzet a Mongol Birodalomban, hogy hosszú ideig nem sikerült dönteni arról, ki legyen Ögödej nagykán utóda. Ezért aztán átmenetileg Ögödej özvegye, Töregene Hatun nagyasszony kényszerült kormányozni. Végül öt éves huzavona után, Ögödej fia, Güjük lett az utód. De ez nem mindenkinek tetszett. A hatalmas Batu kán, az Aranyhorda vezére, ezt a döntést nem volt hajlandó elfogadni. Ő elérkezettnek látta az időt arra, hogy a mongolok egész Európát a hatalmuk alá kényszerítsék. Güjük azonban nem volt hosszú életű. Az új nagykán, Möngle, meg eleresztette a füle mellett Batu tervét. Aztán az Isten megsegítette Európát, de főként a magyarokat, mert Batu-kán is elhalálozott. De kelet felől a hírek csak sétálva érkeztek az országba. Ebben a helyzetben Béla király két dolgot tehetett. Az egyik, hogy sürgősen elrendeli új várak építését, és ismételten a Szentatyához fordul segítségül. Mindkét dolog megtörtént. 1250 novemberében hosszú levelet írt IV. Ince Pápához, abban a reményben, hogy segítséget kap. „Minthogy Magyarországot a tatárok pestise nagyobb részében pusztasággá változtatta és
mint a juhaklot a kerítés, úgy veszik körül a hitetlen népek, mármint a rutének, brodnikok keletről, a bolgár és bosnyák eretnekek délről, akik ellen jelenleg is harcolunk seregünkkel,
38
egyedül nyugatról és északról a németektől, mint azonos hitet vallóktól kellene országunknak a segítség némi gyümölcsét vennie, de innen is nem gyümölcsöt, hanem a villongás töviseit kell éreznünk, mikor az ország javait váratlan rablótámadásokkal ragadozzák el.” – panaszolta a király. „… napról napra jönnek hozzánk a hírek a tatárokról, hogy nemcsak ellenünk készülődnek,
akikre legjobban fenekednek, amiért ekkora csapás után is vonakodtunk meghódolni, holott minden más nemzet, amely ellen erejüket megmutatták, és főképp országunk keleti szomszédjai, mint Oroszország, Kunország, a brodnikok, Bulgária, amelyek azelőtt jórészt a mi hatalmunk alá tartoztak, mind adófizetőik lettek, hanem az egész kereszténység ellen; s mint azt több szavahihető bizonyságból tudjuk, szilárdan elhatározták, hogy rövidesen egész Európa ellen teméntelen hadat indítanak.” - folytatta a király. „… egész Európának is üdvösebb lesz, ha a Dunát várakkal erősítjük. Mert ez az ellenállás
vize; itt szállt szembe Heraclius Koszroesszel a római birodalom védelmében, itt álltunk mi is, bár felkészületlenül és súlyos csapás után, tíz hónapon át ellene a tatároknak, pedig országunk akkor még teljességgel várak és védők híján szűkölködött. Ha ezt, ami távol legyen, a tatárok egyszer birtokba veszik, nyitva áll a kapu számukra a többi katolikus hitű ország felé, mert egyrészt itt nincs a keresztények felé útjukat álló tenger, másrészt családjaikat és csodálatosan sok állatukat alkalmatosabban helyezhetik el itt, mint bárhol.” „Könyörgünk tehát, tekintse az anyaszentegyház, ha nem is a mi, de elődeink, a szent királyok
érdemeit, akik teljes buzgósággal és alázattal alávetették magukat és igehirdetésükkel népüket is az igaz hitnek, s azt meg is őrizték a világ fejedelmei közt tisztán és engedelmesen, amiért nekik és utódaiknak, míg kedvezően mentek dolgaik, kéretlenül is megígértetett az Apostoli Szék részéről minden kegy és támogatás, ha a szükség úgy kívánná. Íme tehát, most valóban fenyegetni látszik a nagy szükség, nyissátok meg az atyai szívet a hit védelmében a köz javára az üldöztetésnek emez idején, máskülönben, ha kérésünk, amely a római egyház híveinek annyira kedvező és annyira szükséges, elutasításban részesülne, amit nem hihetünk, nem mint fiaknak, hanem mint mostohafiaknak, mint az atyai nyájból kizártaknak kellene szükségtől kényszerítve segítséget koldulnunk. Kelt Patakon, Szent Márton püspök és hitvalló napján, november 11-én.” – fejeződik be Béla király levele. Béla király tehát reménykedett. De hamar rájött arra, hogy a magyar csak a magyarra számíthat, még akkor is, ha vannak gazemberek is ebben a népben, igaz, nem többen, mint más népekben. A várak gomba módra kezdtek épülni. Egyetlen dolog akadályozta csak a munkát, a pénz. Mert a pénznek van egy nagyon rossz tulajdonsága: hamar elfogy. Bár a királynak többen is, főként külhoni böszörmények, meg izmaeliták, kölcsönt ajánlottak, de ő résen volt. Tudta, hogy a pénznek Janus-arca van. Az egyik arca segítőkészséget, meg szánalmat mutat, a másik, meg ördögi vigyort, hogy valakit sikerült megint lépre vinni. De a várak mégis felépültek valahogyan. Mihály apród, mit sem tudva a nagypolitikáról, büszkén lovagolt a tized előtt. Így legalább mindenki láthatta, hogy nem akármilyen úr halad át a falun, már ha volt falu. Mikor a Karancs csúcsai feltűntek a látóhatáron, de főként akkor, amikor átlábaltak a Tarján patakon, Mihály úrfi egyre erősebben érezte, az ismerős erdők illatát, és az otthon kellemesen bizsergető melegét.
39
A SOMOSIAK A KIRÁLY ELŐTT Aki szeretteit látja, szíve örömmel teli. Aki mással jót cselekszik, az jutalmát elnyeri. Mihály nem ismert rá a falura. Valahogy más volt, mint amire emlékezett. Egyedül a Somoskő sziklája maradt meg olyannak, mint ami az emlékeiben élt. A falu csak néhány házból állt. Embert még nem láttak, de a kutyák kórusban riasztották az élőket. Nyilván azért voltak annyira megbolydulva, mert ennyi szép ifjú vitézt még nem láttak egyszerre. Egy asszony dugta ki a fejét az egyik kapu mögül. Mihályt valami hatalmas melegség szállta meg. - Édesanyám! Édesanyám! – kiáltotta és a kapu előtt leugrott a lóról. Megölelték egymást. Mikor kibontakoztak az ölelésből, az asszony, csillogó szemekkel nézte az előtte álló fess legényt. - Megemberesedtél kisfiam! – mondta és mosolygott hozzá. - Ugyan már, csak azért tűnök idősebbnek, mert láttam a tengert. - Láttad a tengert? - Bizony ám, még fürödtem is benne. - Tényleg? És sós, ahogy mondják. - Úgy bizony. Ha tengervízből főzné a levest édesanyám, akkor nem kellene bele só. - Ott úgy csinálják? Mihályba belebújt a kisördög. Olyan jókedve kerekedett ettől a találkozástól, hogy gondolta megvicceli az anyját. Nagy komolysággal válaszolt. - Á, dehogy, ott olyan buták a népek, hogy erre még nem tudtak rájönni. Pedig a tengervízben már benne is van a hal, és az is sós. De milyen az anyai szem, meglátja az még az is, amit csak gondol a gyermek. Meg aztán a kíséret is mosolygott ezen a magyarázaton. - Édesapám merre van? – kérdezte Mihály. - Kinn van a nyájjal a Somoskő hegye mögött. De estére bejön. - Már csak azért kérdem, mert sietős a dolgom. - Azért jött veled ez a sok katona? Meg azért hogy vigyázzanak rád? - Úgy is lehet mondani. A király úr a kezem alá adta ezt a tizedet, hogy segítse az utamat. - A kezed alá adta? - Oda hát! Én parancsolok nekik. Én vezényelem őket. - De felvitte az Isten a dolgodat, kisfiam. Ha ezt az apád megtudja, olyan boldog lesz, hogy tán birkapörkölt lesz vacsorára. Ez alatt kisebbfajta tömeg gyülekezett körülöttük. Zömében gyerekek voltak meg asszonyok. A férfiak a mezőn serénykedtek, és onnan nem láthatták, micsoda úr érkezett a faluba. A bíró megneszelhette a dolgot, vagy valaki szólt neki, mert kis idő múlva előkerült. Ölelgette Mihályt, mintha rokonok lennének. Még a csontja is ropogott az apródnak. - Jó hogy jön kend, mert királyi parancsra jöttem. - No! – hökkent meg a bíró – királyi parancsra. - Arra, hát! Mit csodálkozik kend ezen? Őfelsége első számú apródja vagyok. - Oszt, hogy szól a parancs? - Elő kell kerítenem a föld alól is azt a két vitézt, aki a királyt megmentette, amikor átúsztattak a Tarján patakon. - Pált és Andrást? - Azokat hát. De jobb, ha úgy mondja kend, hogy Pál urat, meg András urat. - Oszt mé’?
40
Azt ne kérdezze, kend. Legyen elég annyi, hogy parancsom van rá, állítsam őket a király úr elé, de sürgősen. A bíró eltátotta a száját és arra gondolt, hogy ha azon a vészterhes éjszakán, ott a somoskői sziklánál a király az ő fiát látja meg, és nem a juhászét, akkor talán ő már bíborszínű köpönyegben járkálhatna, nem kellene egy falucska gondjaival vesződnie. - Kint vannak ők is a mezőn, szénát kaszálnak. A Kati meg a szárazát összeszedi és kazalba rakja. - Ki az a Kati? - Andrásnak, meg Pálnak a húga. Utánuk jött, amikor megtudta, hogy sebesültként itt ápoljuk őket Somoson. - Szép lány? – kérdezte Mihály. - Megjárja. Csak ne beszélne annyit. - Beszédes? - Az. Tán még álmában is beszél. Törtem is rajta a fejem, hogy nem fájdul meg a szája attól az állandó mozgatástól. Csak akkor nem beszél, ha eszik, de akkor meg azt lehet hallani, hogy eszik. Majd meglátod édes fiam, jobban mondva majd meghallod. Estére ő is itt lesz. -
A bírónak azonban volt még egy kérdése. Azon az éjszakán, amikor a király a somoskői szikla mellett töltötte az éjszakát, valamit ígért. - Öcsémuram – fordult oda Mihályhoz – oszt a várral mi lesz? - Várral? Milyen várral? - Amit a király megígért. Hiszen azt monda, hogy a somoskői bazaltsziklán várat építtet, királyi várat. Nohát, ezt kérdezem én, ezt a várat. - Bíró uram! Jegyezze meg kend, ha a király valamit megígér, az úgy is lesz. - Akkor lesz vár? - Meghiszem azt. Majd én intézkedek. A bíró hitte is, meg nem is, amit az apród mondott, de olyan határozottan mondta, hogy hajlamos volt elhinni. Mihálynak gondja volt rá, hogy a kíséretét bekvártélyozza valahová. Nem volt nehéz. Különösen a lányos anyák tüsténkedtek. Ha többen lettek volna a vitéz urak, az sem okozott volna, semmi problémát. Estére az emberek is előkerültek. A juhász olyan boldog volt, hogy láthatja a fiát, hogy kérdést kérdésre halmozott. Pál, meg András is megjött. Mikor meghallották, hogy Mihályt miattuk küldte a király Somosra, ráadásul a színe elé kell járulniuk, nem tudták, hogy örülniük kellene vagy bánkódni. - Pirkadatkor indulunk – rendelkezett Mihály. - Máris mentek? – szomorodott el az apja – legalább egy hétig maradhatnátok. - Nem lehet édesapám. A király parancsát teljesíteni kell. Szóval pirkadatkor. András és Pál haptákba vágta magát, bármennyire is fiatalabb volt náluk Mihály. Ez már katonáéknál így szokás. Még éppen csak, hogy pirkadt, a Hold még fent volt az égen, a Nap meg éppen a felkelésen kezdett gondolkodni, amikor a juhász háza előtt összegyűlt az egész kompánia12. Már messziről hallani lehetett egy női személy hangját. Ez lesz az a Kati – gondolta Mihály, és igaza lett. - Csak titeket hívott a király -, mondta Mihály a két testvérnek. De Kati is jönni akart, nem sikerült lebeszélni. Mihály inkább engedett, gondolva, hogy ezzel majd a dolgok megoldódnak. Tévedett. Mire Budára értek, már zsongott a feje a folytonos asszonybeszédtől. 12
kompánia – társaság, csapat
41
Amikor a király megtudta, hogy megérkeztek, azonnal magához rendelt a Pált és Andrást. De Kati a király elébe is menni akart. Muszáj volt engedni, mert, hogy a közmondás is úgy szól, hogy okos enged, szamár szenved. A baj csak az volt, hogy Katinak akkor sem állt be a szája, ha engedtek neki. Mihály lépett be elsőként a fogadóterembe. A király mellett ott ült Mária királyné is. A királyi trón mögött egy testőr állt, a királyné mögött pedig három udvarhölgy. Az egyikül Janina volt. Mihály majd elájult, amikor meglátta. De erőt vett magán és katonásan jelentett, hogy a feladatott megoldotta. Pál és András urak megérkeztek. A két vitéz térdet hajtott a király előtt. Béla kegyesen intett, hogy álljanak fel. - És az az asszonyszemély? – kérdezte a király. - Ő a testvérük – felség. De Kati sajnos meghallotta, hogy róla van szó, és azonnal elkezdte a végtelenített mondókáját. A királyné elmosolyodott. Arra gondolt, hogy a király végre most megtudja, milyen egy bőbeszédű asszony. Kati megpróbált köszöntésképpen pukedlizni, de az meglehetősen gyengén sikerült. A királyné odasúgta Bálának, hogy – ezt még gyakorolnia kell a lelkemnek. A király csendet intett a kezével, majd a testőr két pergamentekercset nyújtott át neki. Béla továbbadta az időközben a terembe bejött kancellárnak. Az olvasni kezdett. Hosszú volt a szöveg, alig tudott a végére érni. Ott aztán kiderült, hogy attól a perctől kezdve Pál úr egy fél ekelja13 földterület birtokosa lett, a Tarján patak mellett. A másik pergamenről az is kiderült, hogy az ekealja másik felét András úr kapja meg. Azt is elrendelte a király, hogy ezen túl azt a két falu, amely Pál, és András birtokán épül, Pálfalvának, illetve Andrásfalvának neveztessék. De, mivel a királynak nagyon tetszett Kati talpraesettsége, ott helyben diktált egy harmadik adománylevelet is, mégpedig, Katinak. - Neked lányom, mert olyan asszonyszemély vagy, aki folytonosan belekotyog az emberek beszédébe, elrendeljük, hogy azt a házat, amit majd a birtokodon fel fogsz építeni, Kotyházának hívják. Kati nagy hirtelen nem tudta, hogy megsértődjön-e vagy inkább köszönje meg az adományt, ezért legalább három lélegzetvételnyi ideig nem beszélt. A királyné mosolyogva nézte a zavarodottságát. De Kati hamar feltalálta magát. Csinált megint egy pukedlit köszönetképpen. Meg kell hagyni, ez már jobban sikerült, mint az előbbi. A király intett, és a három testvér kifarolt a fogadóteremből. Mihálynak és Janinának összeakadt a tekintete. Az apród megint elvörösödött. Aztán a király neki is intett, hogy távozhat. Majd utána szólt, hogy másnap beszéde lesz vele, hívatni fogja.
13
ekealka – ősi magyar területmérték, 120 szokásos hold
42
AZ ISTENNEK AJÁNLOTT GYERMEK Hercegnő születik, Istennek ajánlják. Fáj az anyai szív, mégis odaadják. Béla királynak és a felséges asszonynak volt egy nagyon komoly ígérete. Abban a szörnyű kavarodásban, amikor a királyi család mást sem tehetett, mint menekült, és közben az Istenhez fohászkodott, az Úr 1242. esztendejének elején, január havának 18-ik napján Klissza várában új királyi hercegnő született, akit Margitnak kereszteltek. A jövevény a királyi pár kilencedik gyermeke volt. A kilencből kettő akkor már nem élt. A másodszülött Margitot és az őt követő Katalint az Úr magához szólította. Az elvesztett Margit annyira a szívükhöz nőtt a felségeknek, és olyan hosszú ideig bánkódtak az elvesztésén, hogy az újonnan született gyermeket, az ő emlékére, szintén Margitnak keresztelték. Azt követően, hogy a királyi frigy létrejött, úgy tűnt, mintha az Isten büntetni akarta volna a királyt. A felséges asszony sorra szülte a leányokat, pedig trónörökösre nagyon is szükség lett volna. Végre 1239-ben megtört a jég és fiúgyermek született, István. Őt követte a sorban Margit hercegnő. Miként már említettük, még a születése előtt Béla király és Mária királyné, azt a fogadalmat tették Trau katedrálisában, a főoltár előtt térdepelve, hogy ha az Isten akaratából a tatárok kitakarodnak az országból, születendő gyermeküket, feltéve, hogy leány lesz, az Úr szolgálatára ajánlják. Krisztus urunk menyasszonyaként fogja leélni az életét. Amikor Margit hercegnő betöltötte a harmadik esztendejét, a királyné magához kérette a zirci apát urat, aki igyekezett időt szakítani az utazásra, pedig a tatárdúlás nyomainak eltüntetése rengeteg munkával járt. Szerencsére a Ciszterci Rend igen jól szervezett volt, és a Szent Atya jóindulatát is bírta, így Zirc viszonylag hamar talpra tudott állni. Az apát úr csak akkor tudta meg, hogy miért hívatta a királyné, amikor megérkezett Budára. Laszkarisz Mária nevelőnőt keresett Margit hercegnő mellé. Az apát úr egy Olimpiadisz nevű nemes asszonyt ajánlott a királynénak, de kikötötte, hogy előbb ő fogja kipuhatolni az asszony hajlandóságát. Visszatérve Zircre magához hívatta Olimpiadisz asszonyt, és elmondta neki, hogy mi lenne a megbízatása. Az asszony, aki néhány évvel azelőtt megözvegyült, hajlandóságot mutatott a dologra. Amikor a királyné is alkalmatosnak látta az özvegyet a nevelőnői tisztre, Veszprém városába utaztak, ahol a királyné a domonkosok Szent Katalin kolostorában a főnökasszony kegyébe ajánlotta Margit hercegnőt és Olimpiádisz asszonyt. A domonkos nővéreket akkor még csak kevesen ismerték az országban. Nem csoda, hiszen csak néhány évtizede telepedtek meg Magyarhonban. És miként minden új szerzetesrend, tele voltak tenni akarással, és kiváltképp Szűz Mária iránti tisztelettel. A domonkosok olyan szerzetesrend volt, amelynek apácakolostoraiban a vezeklés volt a legfontosabb. Hasznos volt ez a szellem, mert a vezeklés elsődlegesen a betegek gondozásában, közülük is a leprások ápolásában nyilvánult meg. Mária királynénak a szíve szakadt meg, hogy meg kellett válnia gyermekétől. De a Trauban tett ígéretet, azt be kell tartani. A lelki megrázkódtatás csak nagy sokára mérséklődött, amikor 1250-ben megszületett Béla herceg, de Margit elvesztése által okozott seb igazából soha sem gyógyult be a lelkében. A királyné távozását követő negyedik napon Olimpiádisz asszony magára öltötte a domonkos szerzet ruháját. Margit hercegnő pedig elkezdett ismerkedni az ábc-vel, megtanulta az Ave Mariát, és más egyházi énekeket.
43
A hercegnő, amint értelme nyiladozott, maga is akarta azt az életet, amire szánták. Életének három fontos szabálya volt: - szeretni az Istent, - önmagát megvetni, - senkit nem utálni, senkit nem ítélni.
44
AZ ÍGÉRET SZÉP SZÓ Kard mellett a tollat is Illik jól forgatni. No, meg a lánynak is helyes választ adni! Amikor a király ellátogatott Fülekre, hogy a várban megtekintse azt a borzalmat, amit Folkus úr csinált, csaknem rosszul lett attól, amit látott. Még mindég lehetett érezni a bomló testek szagát. Persze a tettesnek nyoma veszett. A Kacsics nemzetség többi tagja hűséges maradt a királyhoz, csak az az átkozott Folkus lógott ki a sorból. A király elrendelte, hogy a nemzetség építsen várat a somosi bazaltkúpra, a Salgónak nevezett hegyre, meg Zagyvafőre is. De az sem lenne baj, ha más alkalmatos helyekre is kerülne valamiféle olyan erősség, amely megkeseríti a tatárok életét, ha megint bemerészkednek az országba. Az építkezések ellenőrzésével a király Mihály apródot bízta meg. Mihály azt sem tudta, hol a feje, mert ezen kívül még számos más dolga is volt. A király ugyanis parancsba adta, hogy meg kell tanulnia írni és olvasni, meg némi jártasságot mutatni a latin nyelvben. Legalább annyit, hogy a királyi pátenseket14 olvasni, és érteni tudja. Ezért aztán az apród naponta bejárt a kancelláriára és megpróbált a tudásnak helyet szorítani a fejében. Hiába mondták neki a fráterek15, hogy a tanuláshoz türelem is kell, de főként jó fenék, ezt először nem akarta megérteni. Úgy gondolta, hogy majd a tudomány, ami a kancellárián amúgy is benne van a levegőben, magától bekerül az agyába, hiszen lélegzik. De ez a módszer nem vált be. Kezdetben a lúdtoll is úgy állt a kezében, mintha valamiféle tőr lenne, és a betűk is, amelyeket megpróbált leírni, csak ákombákomok lettek. - Ki a fenének van ehhez türelme! – fakadt ki a harmadik napon. A fráterek elnézően mosolyogtak, a kancellár meg folytonosan ismételgette, hogy: türelem rózsát terem. Az igazság az, hogy Mihály a legtöbbet Pósa Andrástól tanult, aki következetesen P. dictus magister-nek, vagy ha jó kedve volt, akkor egyszerűen csak P. mesternek hívatta magát. A háta mögött persze mindenki Anonimus-nak nevezte, de ez őt nem izgatta, sőt még örült is neki. A frátereik azt suttogták, hogy a felséges úr megbízásából P. mester olyan krónikafélén dolgozik, de a királyon kívül másnak, azt nem szabad olvasni. Mihályt pedig érdekelte volna a dolog, de P. mester mindég azzal utasította el, hogy előbb tanuljon meg olvasni, aztán kíváncsiskodjon. - No, hogy halad a gyerek? – kérdezte egy hét után a király. A kancellár előbb gondolkodott, hogyan mondja meg az igazat, végül csak annyit nyögött ki, hogy: - Olyan maradósan. - Szóval akkor nem megy neki? - Meneget, meneget, de olyan lassan, hogy még nem látszik. - Mi baj van vele? Buta? - Á, nem. Csak az, hogy a keze nem a lúdtollhoz szokott, hanem a kardhoz. Hiába mondtam neki, hogy a lúdtoll is fegyver, méghozzá veszélyes fegyver, nem értette. - Erre mit válaszolt? - Mit? Káromkodott egy sort. Még a faluszéli pléhkrisztust is emlegette. - Nemá’. - De bizony. - Viszont köszönni, már megtanult, latinul. 14
pátens – parancs, törvényerejű rendelet
15
fráter – testvér, szerzetes
45
-
Mondja, hogy laudetur? Nem csak azt. Hanem szépen tagoltan, az egészet, mintha szerzetes lenne. Ma reggel is mondta, amikor bejött, hogy: Laudetur Jesus Christus!16 Szóval akkor lesz belőle valaki. Lesz! Idővel. No, ha ilyen jól állnak a dogok, akkor Mihálynak új megbízást adunk. Dolga lesz Nógrádban. Felséged tudja …
Mihály, amikor meghallotta, hogy már megint Nógrádba kell mennie, örült is, meg bánkódott is. Örült, mert mégis csak lehet ő valaki, ha a király saját akaratát bízza rá, de bánkódott is, mert Janinával szépen kezdtek alakulni a dolgok. Úgy esett, hogy miután Mihály rendszeresen járt a Kancelláriára, több alkalommal összefutott a lánnyal a palota valamelyik folyosóján. Először csak a süvegét levéve, néma fejhajtással köszöntötte, később már azt is hozzátette, hogy laudetur. Janina hallván a latin szót elmosolyodott és szintén főhajtással fogadta a köszöntést. Ez így ment napról napra, hétről, hétre, mígnem egy olyan alkalommal, már szót is váltottak egymással. Mihály a belső kertet övező kerengőn sétálva, éppen a Corpus Jurist17 biflázta, mégpedig, második Endre király dekrétumát18. Már ötödször olvasta el a szöveget:
„A szent Háromság egy Isten nevében. 1. §. Endre, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia és Lodoméria királya, örök emlékezetűl. 2. §. A miért hogy országunk nemeseinek és másoknak is szent István királytól szerzett szabadságát némely királyok hol tulajdon haragjok bosszujából, hol gonosz, avagy önnön hasznokat szerető emberek hamis tanácsadásából, sok pontban hatalmasul megrontották vala, azért a nemesség gyakorta sürgető könyörgésekkel zaklatta felségünket, és előttünk való királyai fülét az ország állapotjának megjobbitásáról. 3. §. Mi tehát az ő kérelmöknek mindenben eleget akarván tenni, kivel tartozunk is, jelesben azért, mert ez okon velek már gyakortább nem kicsiny keserüségre jutott ügyünk, a mit a királyi tisztesség tökéletes megtartásáért eltávoztatnunk illik, ez pedig senki más által nem lehet inkább mint ő általok: megadjuk mind nekik, mind országunk többi lakosinak azt a szabadságot, melyet a szent király adott. 4. §. E fölött egyebeket is, az ország állapotjának épülésére való üdvös dolgokat, rendelünk ily módon:” Ez a fránya szöveg nem akart megmaradni az agyában. Nagy igyekezetében észre sem vette, hogy Janina jön vele szemben a kerengőn. Ha a leány nem vigyáz, talán neki is ütközik. - A vitéz úr, tán nem lát a saját szemétől – ripakodott rá a lány.
16
Laudetur Jesus Christus! – Dicsértessék a Jézus Krisztus!
17
Corpus Juris - törvénykönyv
18
dekrétum – határozat, rendelet
46
No persze nem durván, csak úgy, ahogyan az asszonyszemélyek szoktak, ha a férfiembereket kicsit bolondítani van kedvük. Mihály, szokás szerint talpig elvörösödött, és zavarában még a gyönyörű kézzel írt törvénykönyvet is majdnem elejtette. Az persze jólesett neki, hogy a leány vitéz úrnak szólította, holott akkor ő még csak vitéz palánta volt. - Bocsáss meg húgom – szólalt meg Mihály – és megpróbált úrrá lenni a helyzeten. Janina elmosolyodott. - Nem volt nagyon hideg a víz? - Milyen víz? - Hát, amiben kelmed télutóján mártakozott a szemem láttára. Mihálynak elszállt az a cseppnyi önbizalma is, amit addig próbált összesűríteni magában. - Veglián? – hebegte. - Ott, hát … - És most itt vagy a felséges asszony mellett? – kérdezte. - Mintha nem tudná … - Jól van, tudom, persze, hogy tudom. - Szóval én Janina vagyok! – mondta a leány és kissé fejet hajtott a legény előtt. Mihály nem tudta most mit kellene tennie. De Janina folytatta: - Kelmednek van neve? Csak ezt ne mondta volna. Mihály kezdte magát egyre kisebbnek érezni, és legszívesebben láthatatlanná vált volna. A leány persze ezt észrevette. Neki is volt hatodik érzéke, még ha serdülő formában is. - Na, jól van – folytatta – tudom, hogy Mihálynak hívják, és csak azért olyan kuka, mert elvette az eszét a Corpus Juris. Így esett aztán hogy a fiatalok ezt követően még beszélgettek is egy pár szót, ha véletlenül találkoztak. Mihály ezért volt szomorú, hogy már megint mennie kell Nógrádba. - És Janinával addig mi lesz? – tűnődött magában. De ezzel Janina is így volt. Neki esténként, ha letette a fejét a párnájára, Mihály jutott az eszébe. Látta sudár termetét, meg szinte érezte kamaszos zavarodottságát. Tetszett neki a legény. A királyné többször rákérdezett a dologra, de Janina szemérmesen lesütötte a szemét, és nem válaszolt. Még akkor is csak bólintott, amikor a felséges asszony feltette neki a nagy kérdést: - Szereted?
47
REJTÉLYES DOLGOK A KARANCSON Az ember tervébe Isten gyakorta beleszól. Szükséges a módosítás, csak úgy sikerül jól! Mihály a királytól azt a parancsot kapta, hogy építtesse fel azt a kápolnát, amelyre a király a Karancson ígéretet tett. - Hol legyen a kápolna? – kérdezte az apród. - A legmagasabb csúcson, ott ahol az a csoda megesett velem. Mihálynak első dolga volt megkeresni a Karancs rengetegében a remetét, Tarácot. Még nem tudta, hogy a remetét senki sem tudja megtalálni, ha ő nem akarja. A katonái, akiket a király a keze alá adott, egy héten keresztül járták a rengeteget, de Tarácnak nyomát sem lelték. Pedig hányszor elmentek mellette … Ő meg élvezte, hogy túl tud járni, az őt keresők eszén. Amikor Mihály rájött, hogy a keresés, ha tovább folytatják, ugyanúgy sikertelen marad, mint eddig volt, leállította az erdőjárást, és várt. Abban reménykedett, hogy Tarác magától odajön. Igaza lett. A következő nap reggelén arra ébredt, hogy valaki áll fölötte és őt figyeli. Hogy mikor jött át a strázsák gyűrűin, azt nem lehetett tudni. - Jó reggelt, Mihály úrfi! – köszöntötte a legényt. - Tarác? - Az hát! Tarác vagyok. - És az őrök? - Láttam őket, de ezek olyanok, hogy csak néznek, de nem látnak. Akkora már a katonák is odagyűltek köréjük, de megszólalni nem mert senki. Nem értették, hogyan, és honnan került oda a remete. - Mi járatban, úrfi? – kérdezte Tarác. Mihálynak tetszett, hogy a remete úrfinak szólítja, még akkor is, ha valójában nem volt az. - Őfelsége elrendelte, hogy fel kell építeni a hálaadó kápolnát. - Hová? - A hegység legmagasabb csúcsára, ahol a király megpihent. - Oda? - Azt mondta. - Az nem lesz jó. - Miért? Az is csak egy hely, nem? - Helynek hely, de nem tűri, hogy valaki állandóra elfoglalja. - Hogy, hogy? - Nem tűri, és kész. - De miért? - Azt én sem tudom, de úgy van, ahogyan mondom. - De a király úr ezt rendelte. - Annak a helynek nagyobb úr parancsol, mint a király. Mihály nem feszegette, hogy ki az a nagyobb úr, magától is rájött, hogy az nem lehet más, mint az Isten. De a parancs az parancs. - Én mégis megpróbálom! - Rendben, de én szóltam! - Viszont kő kellene. Hol találunk olyan követ, amiből a kápolnát megépíthetjük. - Van itten andezit kő. Már van egy kicsi kőfejtő, innen nincs is messze. - Andezit? Mi az az andezit? - Az egy nagyon kemény kő. Még akkor keletkezett, amikor itt tűzhányók működtek. - Tűzhányók? Itten? - Persze. Attól vannak a hegyek.
48
-
-
Érdekes, ezt nekem eddig senki sem mondta. Szóval akkor a hegyek nem öröktől fogva vannak? De nem ám! De az Isten teremtette őket. Persze, csak később, mint a Világot. Minden részletre nem gondolhatott, meg nem is volt hozzá elég idő. Milyen az a kő? Olyan szürkés, néhol barnás, vagy zöldes árnyalatú. Az itteniben még sötétvörös gránátok is vannak. Gránátok? Azok hát! A gránát is kő, csak királyi kő. Királyi kő? Az. Mondják drágakőnek is. Akkor ezt össze kellene gyűjteni. Elvinném a király úrnak. Ez azért nem olyan. Amikor benne van az andezitben olyan nagy, mint egy borsószem, vagy legfeljebb babszem. De mire onnan kifaragjuk, olyan pici lesz, hogy alig lehet meglátni. Akkor nem érdemes kiszedni? Nem.
Mihály kiadta a parancsot, hogy hozzanak fel embereket Lapujtőről, Berényből meg Somosról, meg lovakat is. Szekér nem kell, ezeken az úttalan utakon csak baj lenne vele. Majd a lovak hátán viszik fel a köveket. Úgy is lett. Egy napba tellett, amíg megnyitották a kőfejtőt, aztán a következő napon már tekintélyes méretű kőkupac alakult ki a Karancs legmagasabb csúcsán, ott, ahol a király Tarác jóvoltából nyugodalmat talált. Tarác csak nézte, nézte, miként növekszik a kupac, de nem szólt semmit. Mihály úgy számolt, hogy két hét alatt már elegendő kő lesz ahhoz, hogy elkezdjék az építkezést. Másnap reggel, amikor az első szállítmány kő megérkezett a Karancs csúcsára, döbbenten látták, hogy a tegnapi kupacnak nyoma sincs. - Hová tűnhetett? Kivitte el? – dühöngött Mihály. - Tarác csak mosolygott. - Mit vigyorog kend? – kiáltott rá Mihály, de Tarác arcára nem fagyott rá a mosoly. - Én szóltam! – jegyezte meg halkan. Mihály akkor kapott észbe, hogy nem illendően viselkedett a remetével szemben. Egyrészt idősebb nála, másrészt majdnem papi személy. - Hová lett? – szólt oda neki bocsánatkérő szemekkel. - Azt bizony csak az Isten tudja. Estére megint kialakult a kupac másnap reggelre pedig eltűnt. Ez így ment egy hétig. Az éjszakai strázsa soha sem hallott semmi zajt. Csak az éjjeli állatok keltette zajok jelentkeztek, meg a kuvikok és a baglyok huhogása. Bár gondolhatott volna rá, hogy a kuvik, ha megszólal, az nem éppen jót jelent. A következő nap reggelén Mihály apród édesapja, a juhász érkezett látogatóba, meg a bíró. Mihály nagyon boldog volt. Amikor a bíró megtudta, hogy csodák történnek a Karancson, a kő napról napra eltűnik, és senki nem tudja hová, gondolkodóba esett. Ráncolta a homlokát, miként az egy komoly gondolkodóhoz illik. Egy fertályóra múlva meg is szólalt. - Meg kéne ásni az alapot, aztán elkezdeni építeni a falat. A kész falat csaknem viszi el senki. Az ötlet a juhásznak is tetszett. - Meg kellene próbálni – mondta. - Ezek az emberek, akik felhordják a követ a bányából falat is tudnak építeni – segítette a gondolkodásban Mihályt a bíró.
49
Nem maradt más lehetőség, meg kellett próbálni. Hátha sikerül. Nosza, neki is ugrottak az alap kiásásának, aztán kezdték felhúzni a falat. Az emberek egyik fele hordta a követ, a másik fele meg építette a falat. Estére már úgy térdig ért az elkészült rész. Mihály őrséget rendelt a fal köré, aztán a juhásszal, meg a bíróval együtt nyugovóra tért. Nyugodtan, és mélyen aludt, nem ok nélkül. Annak a bizonyos nyugodalmat adó helynek a közelében heveredtek le. Pirkadatkor Mihály először a megépült fal felé nézett, de nem látott semmit. Az őr éberen figyelt. Minden rendben volt, csak a fal nem volt sehol. A kő mind egy szálig, eltűnt. De a kiásott alapot is betemette valaki. Ráadásul olyan ügyesen tette, hogy a tegnapi munkának már semmi nyoma nem volt. Még a fűcsomók is a tegnapi helyükön voltak, egytől egyig. - Ez már valamiféle varázslat – jegyezte meg a mozgolódásra felébredt bíró. Tarác tűnt fel az erőszélen. Rejtélyesen mosolygott. - Nem akarja az Isten – mondta. - De miért nem akarja – kérdezte Mihály. – Ez olyan hely lenne, ahol a hívek az Urat tisztelik. És ezt nem akarja? - Nem a tisztelettel van baj. - Hanem mivel? - A hellyel! Itt nem akarja! - És máshol? - Máshol talán igen. - De hol? - Azt nem tudom, de meg kellene keresni. Mihály csatárláncba állította az embereit, és elkezdték átkutatni a Karancs erdőit. Nem volt ez kis feladat, mert a Karancson nem erdő volt, hanem erdőség, valóságos rengeteg. Aznap estig nem találtak semmit. Az erdő felriasztott vadjai futottak előlük, de a kőkupac nem volt sehol. A második nap ugyanígy jártak. Aztán a harmadik napon, úgy dél tájban Mihálynak feltűnt valami szürke kőrakás a fák között. Csodák csodája, egy tisztáson ott volt az összes kő, amit a bányából felhoztak. Tarác megjegyezte: - Az Isten azt szeretné, hogy itt legyen a kápolna! Azt a hegyet pedig, ahol aztán a kápolna valóban felépült attól kezdve Kápolna-hegynek nevezte a nép.
50
MIHÁLY JELENTÉST TESZ Isteni jelekről jelentést kell tenni! A csodás kegyelmet illőn kell köszönni! Arról a csodáról, ami a Karancson történt, Mihálynak feltétlenül jelentést kellett tenni. Had tudják meg az egyházi személyek is, hogy nem akármilyen hegy az, ahol a király hálaadó kápolnája felépül. Mihály csak három embert vitt magával. A többi ott maradt, hogy az építkezést felügyelje. Amikor megérkeztek Budára, az apródnak első dolga volt jelenteni a csodát a királynak. A felséges úr nem volt egyedül, amikor beengedték hozzá. Ott ült vele szemben Rogerius mester is. Még a fő esperes úr is eltátotta a száját attól, amit Mihály mondott. - Ez isteni jel! A király egyetértett vele. - És ott, ahol a köveket megtaláltátok, elkezdtetek építkezni? – kérdezte Béla király. - Igen. - És? Nem tűnt el semmi? - Nem felség. - Akkor ez tényleg isteni jel. - Így adta tudtunkra a Teremtő, az akaratát – mondta Rogerius, aztán sokatmondóan a királyra nézett. Béla király gondolkodni látszott. - Szerintem még egyebet is akart mondani az Isten – szólalt meg Mihály. - Mit, te?! - Csak azt, hogy szívesen fogadja a hálaadást. - Igaza lehet a gyereknek, mert ha nem így lenne, akkor onnan is eltűnnének a kövek, ahová az Úr áthordatta őket. Mihály helyeselt, de kissé zokon vette, hogy gyereknek nevezték. Ő már felnőttnek tartotta magát, hiszen egy királyi parancsot teljesít, mégpedig teljes felelősséggel. A király észrevette az apród arcán a hangulatváltozást, de nem akart kivételezni a legénnyel. - Felség! Volna egy tiszteletteljes javaslatom! – szólalt meg újra Rogerius. - Mi lenne az atyám? - Csak annyi, hogy a legnagyobb tiszteletadás az lenne, ha felséged személyesen is részt venne a kápolna felszentelésén. - Igazat szólsz, atyám. Ott a helyünk. De nem csak nekem, a hitvesemnek és a gyermekeimnek is. Kiváltképp Margitnak. A fő esperes helyeslően bólogatott. - Rendben van, fiam – mondta a király –. Pihenj egy napot, aztán holnapután menj vissza a Karancsra. Mihály kihátrált az ajtón. Csaknem beleütközött a felséges asszonyba, aki éppen készült bemenni a királyhoz. - No, te fiam, jól itt hagytad azt a szegény lányt - mondta. - Nem vihettem magammal, felség – hebegte Mihály – a parancs asszonyszemélyre nem vonatkozott. - Szóval akkor eszedbe sem jutott, hogy elvidd? - Nem …, ez nem így van, felség. - Nem? Pedig, ha tudnád, milyen boldog lett volna. - Bocsánat felséges asszonyom, de egy férfiember nem szegheti meg a király úr parancsát. - Férfiember? Hol van itt férfiember? – kajánkodott a királyné. Mihály éppen válaszolni akart, amikor Mária királyné ráripakodott.
51
- Eredj már! Hiszen csaknem belefáradt szegény a nagy várakozásba. Mihály meghajolt és már futott is.
52
A RÓZSALUGAS Szótlanság, pirulás, akadozó beszéd,… Szerelem kavarja két fiatal szívét. A lány már várta. Ez volt az első olyan találkozás, amikor a fiataloknak megadatott, hogy leülhettek egy rózsalugasban és hosszabb időt tölthettek együtt. Az eredeti szándékuk az volt, hogy majd jót beszélgetnek, de a beszélgetés nem sikeredett folyamatosra. Zavarukban hosszú szünetek ékelődtek a kimondott mondatok közé. Az igazság az, hogy Janina kicsit úgy nézett ki, mintha álomkóros lenne. A tekintete gyakran révedt a végtelenbe, és még sűrűbben pirult el, mint máskor szokott. Hagyta, hogy a legény megfogja a kezét. Ettől egy kis bizsergető borzongás kapta el, ami forróságba ment át. Lesütötte a szemét, nem mert a legényre nézni. Ez bizony tipikus jele a szerelemnek. Azt persze nem mondhatta el, hogy mostanában rosszul alszik, néha már kora hajnalban felkel és bolyongani kezd a palota folyosóin. Volt olyan, hogy az egyik őr kísérte vissza a szobájába. Meg arról sem illett beszélni, hogy bármerre fordul, bármit csinál, mindenütt Mihályt látja. Volt olyan, hogy Mihály hangjára ébredt, pedig a legény a Karancson volt. Onnan meg nehezen ér Budára a hangja. Ettől aztán sűrűn öntötte el a forróság. Szóval valahogyan oda lett az a magabiztossága, amivel Mihályt korábban könnyedén zavarba tudta hozni. Persze ezzel a szerelem dologgal Mihály sem volt másképpen, de egy férfiembernek illett tartania magát. Hogy nézne már az ki, hogy a leány gyengeséget lát rajta. A férfinek, keménynek, és határozottnak, kell lennie. Mihály megpróbálta ehhez tartani magát. A fiatalok ültek egymás mellett szótlanul, és csak lopva találkozott a tekintetük. A nagy megilletődöttségtől valóban alig tudtak megszólalni. Janina úgy érezte, hogy egész eddigi életében Mihályt kereste, még kislány korában is őt látta álmaiban. Akkoriban sűrűn álmodott egy olyan lovagról, aki kizárólag csak ő miatta jön le a tengerhez, és aki már az apjától is megkérte a kezét. De az apja próbákhoz kötötte a beleegyezését. A lovag pedig minden próbát sikerrel teljesített. De az apja mégsem adta. Majd ha megnő, akkor – mondta, és elbocsátotta a lovagot. Talán most jött el az a pillanat? Az álmokkal Mihály is hasonlóképpen volt, de ő még inkább nem mesélhette el a dolgot a leánynak, mert az szerinte a gyengeség jele lenne. Pedig ő is sűrűn álmodott egy aranyszőke szépségről, aki meg-megjelent neki a legkülönbözőbb helyeken. Hol az erdőszélen, hol valami nagy víz partján, hol meg egy aranyló búzamező közepében. De mindég csak egy villanásra mutatta meg magát, aztán kacagott egyet, amikor észrevette, hogy a legény meglátta, és úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Amikor Veglia szigetén Mihály először pillantotta meg a leányt, eszébe jutottak ezek az álmok. Maga sem tudta, mitől vonzódik annyira hozzá. Csak ment utána. A leány képével aludt el és vele ébredt. Hosszú pecek teltek el szótlanul, végül a legény szólalt meg: - Holnap el kell mennem – mondta. - A Karancsra? - Oda. Janina fátyolos szemeivel ránézett Mihályra. Minden benne volt ebben a tekintetben, minden el nem mondott, és el nem mondható szó. Gondolatok cikáztak benne. - Akkor menjen! – mondta. Mihály viszonozta a tekintetet. - Megvársz? – kérdezte. Janina nem szólt, csak gyengéden megszorította a legény kezét.
53
Másnap reggel Mihály elindult vissza a Karancsra.
54
KIK AZOK A PALÓCOK? Ősi tudás hordozói, Bennük van a magyar MAG. Becsüld meg az őseidet! Tőlük tudod, hogy ki vagy. Az esti csendességben, amikor az erdő már aludni készült, a tisztáson, az épülő kápolna mellett meggyújtották a máglyát. Szép csendes este ígérkezett. A csillagok egymás után foglalták el helyüket az égen, és egyre jobban világítottak. A Hold vigyázta az éjszakai égboltot, és ügyelt rá, hogy minden a legnagyobb rendben történjen. De a csillagok tudták a dolgukat. Úgy ültek ott az ég boltozatán, mintha egy színház nézőterén lennének, és türelmetlenül várnák, mikor kezdődik az előadás. Az éjszakai állatok kezdtek előbújni a rejtekeikből. Számukra a szürkülettel kezdődött a nappal. Az erdőből apró zajok hallatszottak, mintha valaki az avaron lopakodna valahová. A léptek zajából még arra is következtetni lehetett, hogy mekkora állatról van szó. A baglyok is jelezték ébredésüket. Huhogásuk kísérteties hatást keltett az emberekben. A szél, mintha csak érezte volna, az este ünnepélyességét, lassan elszunyókált. A lángnyelvek szabadon törtek az ég felé. Az előadás pedig elkezdődött. Tarác ott ült a tűz mellett, és mesélt. - Tulajdonképpen kik a palócok? kérdezte az egyik katona. - Hogy kik vagyunk mi? Magyarok vagyunk. Mag vagyunk a magyarok között, mert mi még hordozzuk az ősi tudást. - Mi az az ősi tudás? – szólalt meg Mihály. Tarác ránézett a legényre, és akaratlanul is elmosolyodott. - Min mosolyog kelmed? Talán olyan viccesen nézek ki? - Egyáltalán nem. Csak azon mosolyogtam, hogy végre az ifjak között is akad valaki, akit érdekelnek az öregek meséi. A pelyhes állú legények általában csak legyinteni szoktak, mondván: az akkor volt, de ma már más a világ. Örülök fiam, hogy te nem ilyen vagy. A felséges úrnak igazán jó szeme van. Mihály felbátorodott a dicsérettől, bár azt a pelyhes állút kicsit nehezményezte, de nem szólt miatta. - Tényleg Tarác, mi az az ősi tudás? A remete arcán táncolt a tábortűz fénye. Ettől kicsit titokzatossá vált. Most mindenki őrá figyelt. - Két dologból áll az. Az egyik a világ rendje, a másik meg az, hogy honnan jöttünk. - Miért? Honnan jöttünk? Ha jöttünk egyáltalán. - Honnan? Hajós nép vagyunk mi, fiam. - Hajós nép? - Az. Az ősi időkben jártuk a csillagok birodalmát, aztán meg itt a tengereket. - Hogy, hogy a csillagok birodalmát? - Ezt már csak kevesen tudják, de ez akkor is igaz. Hiába mondanak mást az atyák. - Ne bántsd az atyákat! – próbálta helyre igazítani Mihály – nagy tudású emberek azok. - Nem bántom én. Igaz, hogy sok mindent tudnak, de nem mindent. Mert nem tudják, hogy a magyarok az idők kezdetén, a csillagok világából érkeztek erre a földre. Az Amma nevű bolygón éltünk. Ez a Szíriusz negyedik bolygója. - Az olyan, mint a Nap? - Olyasmi. - És hol van? - Magad is láthatod, fiam. Keresd meg az ég csillagai közül a legfényesebbet, az lesz a Szíriusz. Ott, van, nézd csak, ott, annak a fenyőnek a csúcsától jobbra.
55
Mihály belebámult a sötétségbe. Hirtelen szeretett volna szárnyra kapni és felrepülni, fel, fel a csillagok közé, a sötét végtelenbe. A Szíriusz tényleg ott ragyogott az égen, pontosan ott, ahol Tarác mutatta. - Onnan jöttünk volna? – hebegte – De miért? - Onnan bizony. Azért, mert egyre nehezebb lett az élet az Ammán, és nem maradt más lehetőségünk, a csillagok hajóin elindultunk új hazát keresni. Mihály eltátotta a száját. - Repültetek? A semmiben? - Igen, de nem a semmiben, mert az űr sem üres. Mihálynak ez már sok volt. De a többiek sem álltak másként a dologhoz. Hiszen az űrt pontosan azért hívják űrnek, mert üres. Mihály meg akart szólalni, de Tarác megelőzte. - Látom, nem hisztek nekem. Pedig ez így volt. A mai ember ezt már nehezen tudja felfogni. de lesz még idő, amikor maga is rájön. - Jól van –, legyintett Mihály – tegyük fel, hogy így volt. Folytasd! - Szóval, ahogyan közeledtünk a Földhöz, először csak a végtelen tengert láttuk. Kék volt, gyönyörű kék. Aztán feltűnt rajta egy sziget. Egy nagy sziget. Leszálltunk rá. Ez lett az új hazánk. Atának neveztük el. - Hogy tud egy hajó repülni? – kérdezte az egyik testőr – hiszen ez képtelenség. - Miért lenne az. Gondolj csak a vadlibákra. Tudnak azok repülni? Persze, hogy tudnak. Különben hogyan vándorolnának el, ha télre fordul az idő. A katona bólogatott. - És ugye, a vízen is tudnak úszni. Különben hogyan fognának halat? Talán hálóval? - Ez a sziget ma is megvan? – kérdezte Mihály. - Nem, fiam. Óriási sziget volt, de az egészet elnyelte a tenger. - A tenger? Elnyelte a tenger? - Igen, fiam. - És akkor, hogyhogy mégis itt vagyunk? - Szerencsére nem mindenki pusztult el. Hajóink rég óta járták a tengereket és ahol csak lehetett városokat alapítottunk. Így született Ázsiában, ott ahol Juliánusz barát is járt, Anina Óm, a mesés Indiában Parszi Óm, aztán még keletebbre az Óperenciás tenger innenső partján Agaba Óm. Volt még városunk Afrikában is, ezt nevezték Hikszosz Ómnak. A mondák szerint építettünk két nagyvárost az Óperenciás tengeren túl is, Indijó Ómot és Kuszkó Ómot. Hogy ezekkel mi lett, azt nem lehet tudni. Ma azt mondják, hogy az Óperenciás tengeren túl nincs semmi. Pedig mi tudjuk, hogy van. - Mit jelent az, hogy Óm? - Azt jelenti, hogy város. - És aztán mi lett? - Bebarangoltuk a fél világot, de igazából ide gyülekeztünk, a Kárpátok védő karjai közé. Innen aztán megint végigjártuk Ázsia füves pusztáit, de mindég visszatértünk. Így lett ez a föld a mi igazi hazánk. Mihály elgondolkozott. Hitte is, meg nem is, amit Tarác mondott, de hajlott arra, hogy Tarác igazat szól. - És mi van annak az ősi tudásnak a másik részével? – szólalt meg az a katona, aki előbb a palócok kilétét feszegette. - Az már az ősi hit – válaszolta Tarác – de ti is tudjátok, hogy arról nem szabad beszélni. - Ugyan, már! – reagált Mihály – Csak nem lehet istenkáromlás az, ahogyan az ősök gondolkodtak. Ráadásul ma is hallani olyan hangokat, hogy keresztények voltunk mi már akkor is, amikor Álmos urunk Árpádra ruházta a vezéri pálcát. - Jobb, ha ezt a dolgot nem feszegeted úrfi – suttogva Tarác. Mihályból előtört az ifjúi hév: - Ugyan már, az igazság akkor is igazság marad, ha tilos beszélni róla. - Akkor mondhatom? - nézett rá a remete.
56
-
Halljuk!
Tarác nagy lélegzetet vett aztán nekikezdett a mesének, ami valójában nem is nevezhető annak, legfeljebb csak az atyák szerint az. - Szóval úgy tartották az őseink, hogy a világ három osztatú. A felső világban él az Isten, meg a jóindulatú szellemek. A középső világ az, amiben mi élünk, és amelyben az életünk zajlik. De élnek velünk itt jó és rossz szellemek is. Aztán van még az alsó világ, amely az ördögök birodalma. - Ez lenne az a nagy titok? – kérdezte Mihály – Az atyák is ezt mondják. Mert, hogy van a mennyország, van a földi világ, meg van a pokol. A különbség csak annyi, hogy van még a purgatórium is, ahol a lelkeket haláluk után kérdőre vonják, ahol megtisztulhatnak, és ahol eldől, hogy ki kerül a mennyországba és ki a pokolba. - Igazad van, de az őseink abban is hittek, hogy kapcsolat létezik az egyes világok között. Még gyermekmese is szól az égig érő fáról, meg a világfáról, aztán az életfáról, amelynek a gyökerei az alsó világba nyúlnak, a felső ágai meg a felső világba. No meg aztán vannak közöttünk olyanok, akik képesek kapcsolatba lépni mind a három világgal. - Ezek lennének a táltosok? – kérdezte az egyik somosi. - Úgy bizony, de nem csak erre képesek, hanem megadatott nekik más képesség is. - Micsoda? - Például az, hogy előre látnak a jövőbe, meg az, hogy könyörgésükre, ha kell, elered az eső, vagy elvonulnak a viharfellegek. A táltosok még a külsejüket is meg tudják változtatni. - Ezt már én is hallottam –, szólalt meg Mihály -, de a tisztelendő úr azt mondta, hogy ez nem más, mint babonaság. - Lehet, hogy ő babonaságnak tartja, de a táltost már születésekor fel lehet ismerni. A leggyakrabban onnan, hogy valamelyik kezén vagy lábán nem öt, hanem hat ujja van. - Mondd csak Tarác, nem lehet, hogy az egykori táltosokat ma az atyák helyettesítik? - Nem egészen így van. A táltos a felső világ mellett az alsóval is kapcsolatba tud lépni, az atyák meg csak a felsővel képesek érintkezni. - Beszélj inkább az Istenről! – szólt közbe egy katona - Mit hisznek a palócok az Istenről? - Az Istenről? Az Isten a világmindenség teremtője, a mindenek ura. Az Isten mindenható, azt tehet, amit csak akar, de csak jót képes cselekedni. Az ősi hit szerint az Isten eredeti neve, TEN, akit aztán az idő múlásával Ős Tennek, majd végül Istennek kezdtek nevezni, de mondják még Öregistennek is, meg Jóistennek is, de van aki egyszerűen csak ÚR-nak nevezi. A velünk rokon népek közül néhánynál Tengri a neve. - Voltak a régi magyaroknak templomai, ahol az Istenhez fohászkodtak? – kérdezte Mihály. - Voltak, de azokat nem emberkéz építette, hanem az Isten. - Az Isten? - Magas hegyek tetején, az Isten szent ege alatt folytak a szertartások. Az esti félhomályban és az éjszaka sötétjében, a csillagok hallgatták a magyarok fohászát a mindenható Istenhez. - Szép lehetett. – jegyezte meg valaki. - Jobb, ha erről nem beszélünk –, reagált Tarác, ti is tudjátok, hogy Vata úr is ezt akarta visszahozni. Egy pár pillanatig csend lett. Úgy tűnt, mintha a tűz körül ülők gondolatban visszatértek volna abba a világba, amikor a Magyarok Istenét még így is szabad volt imádni. - Szóval akkor a felső világban ott van az Isten. És körülötte még kik vannak? – törte meg valaki a csendet. Tarác nem azonnal válaszolt, mert az ő gondolatai is ebben a régi világban kalandoztak, de aztán folytatta:
57
A legfontosabb közülük a Boldogasszony, az Ősanya, de hívják Földanyának is. Ma azt mondjuk, hogy ő Szűzmária, pedig a kettő nem ugyanaz. De az atyák igyekeznek elhitetni a néppel. Ti is tudjátok, hogy az ősök többször is fellázadtak emiatt. Aztán mi lett a vége? Pogányoknak nevezték őket, és megpróbálták írmagjukat is kiirtani. - Erről is tudnál mesélni? - Tudnék, de inkább, majd máskor. Most maradjunk még a felső világnál. - Rendben. Ki van ott még a Boldogasszonyon kívül? - Vannak ott még sokan mások is. Talán a legfontosabb közülük a Szélanyó, aki a szelet kelti. - A szelet? - Azt bizony. - És ez hol lakik? - Mondják, hogy egy óriási fa tetején, mások szerint meg egy barlangban. - Szóval bolond lyukból, bolond szél fúj. - No, ezzel a kijelentéssel jobb, ha vigyáztok – intette a szólót Tarác. - De egyáltalán mi szükség van rá? Jobban szeretem, ha nem fúj a szél. - Ha nem fúj a szél, nem mozdulnak a felhők és nem hozzák az esőt. Ha nincs eső, nem nő a fű és nem nőnek a fák, de a búza sem sarjad. Sivatag lenne a föld. Az jó lenne? - Ez már igaz –. szólt közbe Mihály – Mindennek meg van a saját oka és rendje. Ezt olyan szépen mondta, mintha csak a kancellár szólt volna a szájából. Kezdett elégedett lenni magával. - És mi van azokkal, akik az életükben csak jót tettek? Azok is a felső világban vannak? – kérdezte valaki. - Igen! Ők a jó szellemek. - Akkor ez ugyanaz, mint amit az atyák mondanak – szólalt meg ismét Mihály. - Nem egészen – vágott közbe az előbbi somosi. - Miért? - Mert ugye, az atyák szerint a Szentháromság lakozik az égben: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az ősi hit szerint meg az Atya, az Ősanya, meg az a szél fújogató. Nem egészen ugyanaz, bár a jók az ősi hit szerint is a felső világba kerülnek. Ezen egy kicsit elgondolkoztak a tűz körül ülők, aztán az egyik megszólalt: - Nézzük meg inkább, hogy mi van az alsó világban. A középsőt ki is hagyhatjuk, mert abban az van, amit látunk. Tarác elmosolyodott. - Jó is lenne. – mondta - Jobb, ha tudjátok, hogy vannak itt még mások is. - Mondd tovább, Tarác! A remete bólintott. Nagy levegőt vett, aztán folytatta. - Szóval, a középső világban ott vagyunk mi, de rajtunk kívül élnek itt még jó és rossz szellemek is. A jó szellemek a tündérek, akiknek azt a feladatot adta az Isten, hogy segítsék az embereket. Főként a jó embereket. De néha a rossz embereknek is segítséget nyújtanak, hátha megjavulnak. A tündérek csak ritkán mutatják meg magukat, akkor is csak egy villanásra, de végig kísérik a cselekedeteinket. Persze csak akkor tudnak segíteni, ha az ember hagyja. Nem ok nélkül van az a mondás, hogy: segíts magadon, az Isten is megsegít. - Akkor a tündér olyan, mint az őrangyal? – kérdezte Mihály. - Olyasmi, csak éppen, az atyák szerint őrangyala mindenkinek van, tündérből meg nincsen annyi. - Rossz tündérek nincsenek? – kérdezte valaki a tűz fénykörén túlról. - Vannak, de ezeket már nem nevezzük tündéreknek. Ezek inkább csak rosszat akarnak. Jellemző tulajdonságuk, hogy megmutatják magukat. Ott van például a csábos Szépasszony, aki házasságokat tesz tönkre, miközben rendszeresen hál az ördöggel, és szépen feljegyzi egy nagy könyvbe, hogy hány férfiembert csábított el. - Hol lehet ezzel találkozni? – hallatszott egy hang a sötétből. A többiek nevettek. - Jobb, ha nem találkozol vele, mert ha egyszer elkap, többé nem szabadulsz tőle. -
58
-
-
-
-
-
-
-
-
Bírom én még a strapát! No, no. Azt mondja a közmondás, hogy evés közben jön meg az étvágy. Ez is olyan. De ha megjött az étvágy, akkor képes vagy halálra enni magad. Szóval ez már olyan boszorkányos dolog. Tényleg. Mi van a boszorkányokkal? – szólalt meg Mihály. A boszorkány az a másik ilyen veszélyes csúfság, de annak a kinézete már nem nevezhető szépnek. A hangja viszont simogató, míg lépre nem megy az ember. Aztán kimutatja a foga fehérjét. Különösen ártatlan gyermekekkel bánik el, néha még a vérüket is leszívja. De ilyesmit tesz a lidérc is. Ez még ráadásul apró lángnyelvekként jelenik meg az éjszakában, és így riogatja a fiatal lányokat. Én hallottam – szólalt meg az egyik somosi -, hogy léteznek még gonosz sárkányok is. Léteznek bizony, és ezekkel csak a táltos tud megbirkózni. A legcsúnyább dolgok akkor történnek, amikor a Garabonciás meglovagolja a sárkányt. Ketten együtt akkora jégesőt tudnak zúdítani a szegény ember nyakába, hogy éhínség lesz a vége. Ilyenkor aztán hiába harangoznak, a rontást nem lehet elűzni. Sokszor próbálták már ellopni a Garabonciás nagy könyvét, amelyből a rontást kiolvassa, de mindmáig sikertelenül. És a Morkoláb? Ajaj. Az talán a leggonoszabb lény a középső világban. Ő az, aki folyamatosan eszi a Holdat. A Hold meg csak fogy, fogy addig, amíg el nem fogy teljesen. Addig, amíg már újholdra lenne szükség. Mikor aztán már nagyon megüli a gyomrát, akkor elkezdi visszaokádni. Végül telihold lesz belőle. De akkor meg újra rájön az éhség. És ez így megy az idők kezdete óta. És mi van a törpékkel meg az óriásokkal? – kérdezte Mihály. A törpék rendes szellemek. Csak néha látni őket, de akkor is mindég munka közben. Többnyire erdőkben és barlangokban élnek. A bányákban is vannak ilyenek, őket hívják bányarémnek, vagy bányamanónak. Ők mindég jóindulatúak és segítőkészek. És óriások vannak? Régen az egész Földön látni lehetett őket. Némelyiknek három szeme is volt. Soha sem rejtőzködtek. De manapság már csak az Óperenciás tenger partján látni belőlük egyet - kettőt. És a turul? Az tényleg létezik? – kérdezte valaki. A magyarságnak vannak csodálatos állatai. Ilyen a turul, a griffmadár, a csodaszavas és ide lehet sorolni még a fehér lovat is. Ezek egyáltalán nem néznek ki másképp, mint a húsvér állatok, és csak akkor derül ki, hogy a segítőink, amikor a csoda már megtörtént. A turul az, aki a magasból vezeti a magyarok seregeit. Ha megjelenik, biztos a győzelem. Ha nem, jobb volt elhalasztani a csatát. Muhinál sem mutatta meg magát. A csodaszarvast az Öregisten küldte a magyaroknak, mondván: kövessétek a szarvas útját, és hazataláltok. A fehér ló a magyarok áldozati állata. Ha fehér lovat áldoztak az ősök az Istennek, azt mindég örömmel fogadta. Ilyenkor a máglya füstje egyenesen felfelé szállt, fel, fel, a mindenség felé, a Szíriusz felé és az Amma felé. És a griffmadár? Az jó vagy rossz szellem? A griffmadár az egy hatalmas állat, amely félig madár, félig oroszlán. Mondják őrző madárnak is, mert a monda szerint griffmadarak őrizték a királyok kincsét. És élnek még ma is? Azt nem lehet tudni, de régen a Kárpátok bércein is őrködött jó néhány. Ők vigyázták a kincset, a mi hazánkat. De azzal, hogy a tatárok bejöttek, ki tudja, maradt-e belőlük. No, ha már ennyire kiokosodtunk, Tarác, akkor mondd el még azt is, hogy mi van az alsó világban. Az alsó világban? Ott csupa gonoszság lakik. Ott az ördögök az urak. Az a feladatuk, hogy gonoszok legyenek, és ezt a faladatot maradéktalanul teljesítik. Néha ugyan úgy tűnik, hogy némelyik ördögi cselekedet a mi javunkat szolgálja, de ez csak látszat. Aztán az alsó világba fészkelték be magukat az olyan rontó démonok is, mint a Nyavalya, a Guta, a Fene, a Mirigy és még sorolhatnám tovább őket, mert
59
megszámlálhatatlanul sokan vannak. De itt rendezkedtek be az emberre a frászt hozó szellemek is, mint a Mumus, és a testvéröccse, a Mókár. Mihály elgondolkodott egy kicsit. Kezdett erőt venni rajta a fáradtság. A tűz körül ülőkön is látszott, hogy jobb lenne, pihenni menni. A tábortűz lángjai is egyre kisebbek lettek. Mihály megborzongott az éjszaka hűvösétől. - Reméljük, az éjszaka nem jár erre a Mumus- – jegyezte meg – De itt az ideje, hogy eltegyük magunkat holnapra. Köszönöm Tarác, hogy tanítottál minket. A tüzet eloltották, és az emberek nyugovóra tértek. Csak az őrök figyeltek éberen, nehogy a Mumus idelopakodjon. Mihály, amikor letette magát a rőzseágyra kellemes álmosság lett úrrá rajta, olyan bizsergető fajta. Hirtelen Janina jelent meg előtte, és újra kéz a kézben sétáltak a palota belső kertjében. Mihály érezte Janina törékeny kezének melegét. Már éppen úgy kezdett alakulni a dolog, hogy a csók következett volna, amikor Mihályt az álom magába rántotta. De álmában is Janinát látta, csak akkor messziről. Úgy mintha innen a Karancs tetejéről el lehetett volna látni Budára. A királyi palota egyik ablakában Janina állt és a messze Karancsot kereste a tekintetével.
60
HÍREK BUDÁRÓL Két levél érkezik: egyik a királytól, másik illatozik a levendulától. Másnap reggel, még éppen csak pirkadt, amikor lovas futár érkezett. Szinte már alig élt, olyan fáradtnak látszott. Szemei körül az álmatlanság karikái mutatkoztak. Mihály úrfit kereste. - A felséges úrtól – mondta és átnyújtott egy pergamentekercset. Piros szalaggal volt átkötve, és egy bordó színű, kerek pecsétviaszon Béla király címere díszlett. Látszott, hogy a kancellárián készült. Mihály remegő kézzel tekerte szét. Valóban a király úr levele volt. Hosszasan arról rendelkezett, hogy a kápolna avatására érkező egyházi személyeket, meg az ország legfőbb nemeseit milyen fogadtatásban kell részesíteni a Karancson. Hogy legyen a szállásuk, hogyan történjen az étkezésük, hogyan fogadják őket és mennyi szolga álljon a rendelkezésükre. Mihály már eligazodott a betűk rengetegében, de arra azért még szüksége volt, hogy az ujjával vezesse a szemét a sorokon. A levél külön része szólt arról, hogy Margit hercegnő kísérőit, a domonkos nővéreket, miként kell fogadni, különösképpen azért, mert a Nyulak szigeti új kolostor főnökasszonya vezeti őket. Amikor Mihály az utolsó sort is végigolvasta, úrrá lett rajta a kétségbeesés. Úgy érezte, hogy ez már sok. Ezt ő képtelen megcsinálni. - Van még egy levél, úrfi – szólalt meg az előtte kókadozó küldönc. - Kitől? - Azt én nem tudom, de finom levendula illata van. - Mutasd! Ez is pergamenen volt, de nem tekercsben, hanem hétrét összehajtogatva, és egy lila szalaggal átkötve. A szalagnak olyan színe volt, mint a levendula virágnak. Mihály széthajtogatta, aztán vörös lett, mint a rák. Zavarában csak kézzel intett a küldöncnek, hogy rendben, mehet. A levelet Janina írta. Még a betűi is gyönyörűek voltak. Szép, kerekded betűket írt, nem olyan szálkásakat, mint a gazdag vénasszonyok szoktak. Ezeken a betűkön látszott a fiatalság. Szóval látszott rajtuk, hogy őket Janina írta. Ugye azt nem írhatta meg a leány, hogy mennyire szerelmes a legénybe, mennyire szeretné, ha mellette lenne. De mindezt szavak nélkül is ki lehetett olvasni a sorok közül. Mihály újra érezte a leány kezének finom selymességét, azt a melegséget, amely átjárta, amikor kéz a kézben sétáltak a palota kertjében. Csaknem felkiáltott örömében, amikor azt olvasta, hogy Janina is ott lesz a felséges asszony kíséretében, amikor a felszentelésre jönnek. Csak nagy sokára döbbent rá, micsoda ajándékot kapott. Mert bizony ritka dolog az, hogy egy ifjú leány írni, meg olvasni tud. Mindez Malvic főbíró úrnak köszönhető. Ettől aztán szépen beleköltözött a félsz. Mert ha egy apa megtanítja a leányát írni, az azt jelenti, hogy magas méltósághoz szánja asszonyul. Ő meg aztán mindennek volt nevezhető, csak magas méltóságnak nem. Ő csak egy apród, nem több. Újra elővette a levelet, ismét végig olvasta. Ettől kicsit megnyugodott. Mert igaz, hogy ő egy apród, de mégis a király első apródja, akit már többször küldtek követségbe, most meg olyan nehéz munkát bízott rá a felséges úr, hogy maga is csodálkozik rajta. Aztán meg, ha a király úr így megbízik benne, csak nem lehet utolsó szolga. Ő igen is egy megbecsült ember, és ezt meg is fogja mondani a főbíró úrnak, ha arra kerül a sor, hogy a lányát el akar vinni a háztól. Itt aztán megállt egy kicsit a gondolkodásban, hiszen neki háza nincsen. Már pedig a mese is úgy kezdődik a szegény emberről, hogy „olyan szegény volt, hogy még háza sem volt.” Hirtelen eszébe jutottak a
61
szülei. De hiszen ott még ház is van, így ő sem lehet szegény ember. Ekkor megint bele költözött a félelem. Milyen ház az már. Kicsi is, meg rozoga is, ráadásul Somoson van. Aki Veglia szigetéhez szokott, ott is olyan nagyvároshoz, mint Curicum, annak Somos az Isten háta mögött van, és amúgy mindennek nevezhető, de városnak még jóindulattal sem. Itt már megakadtak a gondolatai. Eszébe jutott, hogy lemegy Somosra, és tanácsot kér az apjától. Ha meg ő netán nem tudná a megoldást, akkor ott van a bíró, ő a legokosabb a faluban, hiszen azért lett bíró. Úgy is meg kell beszélni vele a kápolna felszentelésének ügyét. Ahhoz sok ember kell, hogy az uraságokat ellássák, és csak Somosról meg Tarjánból lehetett embereket verbuválni. Legalább is ő úgy gondolta. Mihály felnyergeltette a lovát. Igen már volt olyan, aki ezt a munkát elvégezte helyette. Bekapott néhány falatot, aztán elkocogott Somos felé. Útközben, még a karancsi Nagyrét szélén, szomját oltotta az Elemér forrás vizével. - Ez talán jó hely is lenne a sátraknak – gondolta – hely is van, víz is van, mi kellene ennél több. Gondolatban már látta is a sátorerdőt, a nyüzsgő tömeget, a fényes uraságokat meg a kísérő katonákat. Útját a kőfejtő fölött folytatta. A ló magától is tudta az utat, nem először mentek Somosra. Mihály rábízta magát a lovára. Már látszott a falu szélső háza, de Mihály még mindég a kápolnaavatás körüli teendőkről morfondírozott. Ebben a pillanatban egy hatalmas ütést érzett a tarkója tájékán és ahelyett, hogy eszmélt volna, elsötétült előtte a világ. Azt sem észlelte, hogy valaki, vagy valakik lerántják a lóról. Vélhetően attól az ütéstől, amikor a földre esett, kezdett magához térni az értelme. A szemét még nem tudta kinyitni, de hallotta, mi történik körülötte. - Ne öld meg – mondta egy hang, és kezek matatását érezte a mentéje zsebe körül. - Nincs ebben semmi! – dühöngött egy másik hang. Mihály óvatosan nyitogatta a szemét. Csak úgy, a szeme sarkából figyelt. Sandított. A támadók ketten voltak. A gúnyájukból ítélve, szökött katonák, vagy erdei rablók lehettek. Mindkettőn bő gatya volt és kopottas lajbi. Végül a kutató kéz talált valamit. - Mondtam ugye, hogy van ennek pénze – vidámult meg a hangja az alacsonyabbiknak, és egy bőrzacskót mutatott a társának. - Na, végre! Igyekezni kell, mert még képes lesz magához térni. Mutasd! Amíg a két rabló a pénz számolásával volt elfoglalva, Mihály szép csendben feltápászkodott és mögéjük lopódzott. - Ez csak tizenhét – mondta a magasabbik és masnit tett a bőrzacskó kötőjére. - Tizennyolc! – szólalt meg Mihály, és úgy egymáshoz csapta a két rabló koponyáját, hogy azok menten megtalálták a földet maguk alatt. Már éppen felült a lovára, hogy folytassa az útját, amikor két ember tűnt fel az ösvényen Somos felől. Ismerte őket. Az egyik a bíró fia volt, a másik meg a szomszédjuk, akit a faluban mindenki csak István bácsinak hívott. - No, kendtek is a legjobbkor jönnek – mondta. Azok megsüvegelték Mihályt, miként azt az urakkal szokás tenni. Ettől a legény kicsit meg is hatódott, mert nem érezte különbnek magát a jövevényeknél. - Kötözzétek meg őket, aztán hozzátok a bíró elibe – mondta, majd még hozzátette mert nekem sietős az utam, és nem érek rá holmi rablókkal bíbelődni. Mihály édesanyja örömében sikoltozni kezdett, mikor meglátta a fiát, meg kiabált és sírt is egyszerre. Úgy ölelgette Mihályt, mintha évek óta nem látta volna. - Ma itt aludnék édesanyám – mondta, és megsimogatta az anyja erősen őszülő haját. - Baj van kisfiam? - Dehogy is. Csak tanácsra van szükségem. - Még ilyen nagyúrnak is tanácsra van szüksége, mint amilyen te vagy, fiam?
62
-
Éppen az a baj édesanyám, hogy nem vagyok nagyúr, de még kicsi sem. A dolgom meg annyi, hogy alig látszok ki belőle. Szóval ezért jöttél? Ezért is meg … másért is. Mi az a más? Majd meghallja édesanyám, mert, hogy öreglegény vagyok én már.
Több magyarázatra nem volt szüksége az asszonynak. Értette ő. Lány van a dologban. De azért titkon remélte, hogy nem valami puccos udvari dámáról van szó.
63
MIHÁLY INTÉZKEDIK Szükséges az ember-gyűjtés. A bírót is be kell vonni. Találkozás a szülőkkel… Lánykérésről is kell szólni! Estére, Mihály apja is előkerült. A bíró átjött volna azonnal, de neki még dolga akadt a két elfogott haramiával. A vacsora után az asszony kezdett érdeklődni az iránt a más dolog iránt, ami miatt Mihály hazajött. - No, csak nem valami jányt találtál – kajánkodott az apja. - Hát, olyasfélét. - Most akkor olyan, vagy csak olyasféle. - Jó, persze, hogy olyan. - Oszt szép? - Mint a tündér. Tengeri tündér. - Csak tán nem külhoni? – szólalt meg az anyja. - Egy szigeten él a tengeren. - Oszt ki fia borja az a jány? Mihály elmosolyodott. Látszott rajta, hogy a leány jelent meg a képzeletében. - A curicumi főbíró lánya. Az asszony összecsapta a kezét. - Ejnye, fiam, nem mondtuk neked eleget, hogy suba subához, guba gubához? - Ugyan édesanyám. De a juhász is elképedt. - Az áldóját! Hát hogy jössz te ahhoz, hogy ilyen magasra nézz. - Nagy ember vagyok én édesapám. - No, no! Azért, valami szerénység szorulhatott volna beléd. Csak tán nem nagyobb, mint a somosi bíró. - De bizony. Ő süvegel meg engem. Ebben a pillanatban kopogtak. A bíró érkezett. És amikor meglátta az apródot tényleg megemelte neki a süvegét. Biztos nem ismert meg – gondolta Mihály, de nem ez volt az igazság. Az asszony hellyel kínálta a vendéget, majd kiment a kamrába. Kisvártatva visszatért egy ledugaszolt fonott üveggel, meg apró cseresznyefából faragott ivó alkalmatosságokkal. - Fogyasszák kendtek – mondta. A juhász töltött. - Szóval, azt mondja a gyerek, hogy nősülni akar. - Nocsak! – reagált a bíró – Csak tán nem a faluból tetszett meg valaki? - A faluból – legyintett az asszony – úgy felvitte az Isten a dolgát, hogy a tengerről hozna asszonyt, de nem is akármilyet. A férfiak koccintottak. - A menyasszonyomra! – mondta Mihály, és fenékig kiitta a poharat. - Megkérted már? – kérdezte a bíró. - Még nem, de szeretném, ha kend kérné meg. - Én e? - Kend a legokosabb ember a faluban. - Hát, az már igaz! - pödörte meg a bajszát a bíró - Oszt hova kell menni? - A lány már itt van Budán, de a szülei az Adrián, Veglia szigetén. - Az meg már hol van? - Nem olyan messze, csak Horvátországban. - Az áldóját! De hiszen az már a világ vége. - Még nem egészen, de majdnem.
64
Te, aztán a lánynak van hajlandósága? Remélem. Mondta? Még nem. Akkor ez a dolog elég bajos. Mert ha én elmegyek oda a világ végére és kiderül, hogy nem adják, akkor mi lesz? A juhász megint töltött. - No, Isten, Isten! mondta és ismét koccintottak. - Az ki van zárva, hogy nem adják. – mondta Mihály. - Mér? Tán olyan csúf? - Dehogy. Olyan szép, mint egy tündér. - De, ha mégsem adják? - Akkor legfeljebb visszajön kend, dolga végezetlenül. - Nem nagyon tetszik nekem a dolog, de egye fene… - Szóval a lány már Budán van? – kérdezte a juhász felesége. - Ott, hát. A királyné egyik udvarhölgye. - Az áldóját! - Sőt a felséges asszony még bátorított is engem, hogy beszéljek a lánnyal. - Mit csinált? Bátorított? Hát szóba áll veled? - Meghiszem azt. Hiszen én vagyok a király első apródja. - Több apród nincs? Csak te? – vigyorgott a bíró. - Hogy ne lenne. Van neki több mint tíz. - Oszt mondta, hogy te vagy az első. - Azt nem. - Hát akkor honnan veszed? - Mindig engem hív, ha baj van. Meg tanácsot is kér. - A király? – tátotta el a száját az asszony. - Ő bizony, a felséges úr. Ezen a dolgon aztán hallgattak egy sort. Olyannyira, hogy a juhász még tölteni is elfelejtett. A csendet az asszony törte meg. - Mikor láthatjuk a tündért? - kérdezte. - Majd ha szentelik a kápolnát a Karancson. Írta nekem, hogy a felséges asszonnyal ő is jön. - Írta? - Igen, levelet kaptam tőle. - És te azt el tudod olvasni. - No, hallja édesanyám, nem hiába forgolódok én a kancellárián. - Mi az a kancellária? - Egy olyan hely, ahol a tudás benne van a levegőben, aztán ott elég csak lélegezni, a tudás csak úgy magától belemegy az emberbe. - Ne bolondíts már, fiam! - Akkor erre iszunk! – mondta a juhász mosolyogva, és újra töltött. - Az lenne a jó, ha a lány szülei is eljönnének az avatásra – jegyezte meg a bíró. - Meglehet – válaszolta komoly képet vágva Mihály – de van még itten egy másik dolog is. - Mi lenne az? - Hát, a kápolnaavatás. - Ja! - A felséges úr elrendelte, hogy mindenki, aki él segítsen a vendégek kedvében járni. Gondolom, Somosról meg Tarjánból össze lehet elegendő embert szedni. - Azt kétlem – gondolkozott el a bíró – szerintem Lapujtőnek, Berénynek, Keszinek meg Gergének is be kell segíteni. - Ezt tudná intézni kend? - Ha akarja az apród úr. -
65
-
Mihály! – javította ki a legény – kérem, hogy segítsen. Nekem holnap Somoskőre meg Salgóra is el kell mennem, jelentenem kell, miként halad a várépítés.
Másnap reggel, Mihály éppen indulni akart Somoskőre, amikor egy lovas ember kereste. Nem volt ismerős neki. - A nádor úr üzeni, hogy jön inspiciálni19. - Mikor? - Holnaputánra itt lesz. - Ez biztos? - Különben nem küldött volna. Mihály egy pillanatra megzavarodott, nem tudta mit tegyen. De ez a dolog tényleg csak egy pillanatig tartott. - Isten áldja édesanyám! - Hová mennél, étlen, szomjan, fiam. Legalább reggelizz meg. - Nem tehetem édesanyám. - Mé’ nem. - Jön Loránt úr inspiciálni. - Ki az a Loránd úr. - A nádor. Ő a nádor. - Aztán te fogsz beszélni vele. - Én, ki más. Az asszony szívét melegség öntötte el. Megölelte a fiát. Még egy nagy könnycsepp is legurult az arcán nagy boldogságában. Mert nem akár milyen fia van neki. Királyokkal, meg nádorokkal múlatja az időt. Mihály még visszatekintett, amikor elérte az erdő szélét. Az anyja ott állt a kapuban és a kendőjével integetett neki.
19
inspiciál – megszemlél, felülvizsgál
66
INSPICIÁLÁS Illendően kell fogadni a nádort és embereit. A kápolna épül, szépül… Meglepi majd a híveit. Amint Mihály visszaért a kápolnához, azonnal összehívta az embereket. Elmondta, hogy, hamarosan az ország nádora, Loránd úr érkezik, megtekinteni az építkezést. Az emberek csendben hallgatták. Mikor végére ért az elmondandóknak, feltette az ilyenkor szokásos kérdést: - Van valakinek valami észrevétele? - Nekem vóna – jelentkezett egy somosi ember. - Halljam! - Oszt ez a nádor, vagy ki, nagy úr? - Meghiszem azt. A király után ő következik. A második legnagyobb úr Magyarhonban. - Hú, az áldóját! Akkor össze kell kapnunk magunkat! Mihály mosolygott. Tetszett neki az embereik hozzáállása. Aztán nekiállt végigszemlélni mindent. Az építkezés viszonylag jól haladt. A kápolnára most tették fel a tetőgerendázatot. Palával lesz fedve. A követ már idehozták. Két ember hasogatja és formázza, hogy mire kész a gerendázat, felrakható legyen. A szenteltvíztartót is faragják már kőből. A belső vakolat is csaknem a mindenütt a helyén van. A sekrestye falai szépen magasodtak. Ami viszont még teljes mértékben hiányzik, az az oltár, meg a templom mennyezete. Úgy gondolta, hogy kazettákból fogja kirakatni a mennyezetet. Tarjánban van egy pingáló asszony, majd ő megfesti a kazettákat. Viszont három olyan dolog is van, amihez már külső segítség kellene. Szükség van egy oltárra szentségtartóval, kellene egy nagy oltárkép, no meg az sem ártana, ha valaki némi freskót is pingálni a falakra. A harmadik dolog pedig a harang. A harangláb már áll, csak a harang hiányzik róla. El is határozta azonnal, hogy ezt a három dolgot fogja kérni a nádor úrtól. No meg a felszenteléskor az uraságok számára sátrak is kellenek. Az árnyékszékeket még meg tudja ásatni, de a sátrak dolgában már a felséges úr segítsége kell. Két nap múlva, délelőtt megérkezett Loránd úr, egy talpig feketébe öltözött középkorú emberrel, aki egy csúcsos kalapot hordott szintén feketét. A nádor urat egy félszakasznyi királyi testőr kísérte. Mihály jelentett, olyan katonásan, ahogyan az a nagykönyvben elő van írva. - Ez itt Livio úr, Livio di Buoniensegna, Szienna városából. Ő fogja készíteni az oltárképet, meg a freskókat, és az oltár méreteit is meg fogja adni, hogy az ügyes kezű helybeli mesterek el tudják készíteni. - A nagyméltóságú nádor úr előre kitalálta a gondolataimat – mondta Mihály – de van még más is. - A harang, ugye? - Az. - Már öntik. Mihály elképedt. Erre azért nem számított. Ezek szerint a király úr nagyon a szívén viseli azt a munkát, amit ő irányít. - De talán az urak ejtőzhetnének egy kicsit. A munka megvár, a látnivalók sem szaladnak el. - Igazat szólsz – atyáskodott a nádor – kissé elfáradtunk. - Hozattam finom, foszlós kenyeret, szalonnát, kolbászt meg vöröshagymát Somosról. Remélem, ízleni fog. No, meg van friss forrásvíz.
67
Végre, hogy nem kell azt a különleges udvari kosztot ennem –, mosolygott a nádor – azt a sok tengeri herkentyűt, ami igazán nem az én ízlésemnek való. Bezzeg Livio mester. - Ő kedveli? - Odavan értük. Különösen a tarisznyarákot szereti. - Az meg már milyen szerzet? - Olyan tenyérnyi állat, töménytelen lábbal. Képzeld fiam, élve teszik bele a forrásban lévő vízbe. Az a szerencsétlen meg ettől elkezd sikítani, mert melegnek találja. Ha aztán egy ilyet Livio úr a kezébe kaparint, legalább egy óráig szavát sem hallani, csak a szürcsölését, ahogyan kiszippantja a rák lábaiból a velőt. - Szegény állat – tátotta el a száját Mihály. Livio úr csak mosolygott. Értett már valamit magyarul, de a finomságokkal még nem volt tisztában. Az egészből csak annyi jutott el a tudatáig, hogy róla esik a szó. -
Hogy honnan, honnan nem, keveredett egy üvegecske pálinka is, hogy azért az étvágy se maradjon el. A nádor úr, kezdte magát kellemesen érezni. Tele gyomorral az élet is kellemesebb. Livio urat meg elkapta az álmosság. Az inspiciálásból aznap már nem lett semmi. A királyi testőrök előbb felhúzták a nádor úr meg Livio mester sátrát, aztán meg a sajátjukat. A Loránd nádor amint letette a fejét a sátrában, azonnal elnyomta az álom. Csak a pattogó tűz hangjára eszmélt fel, meg az illatra, ami a tűz felől jött. Őzpecsenye készült vacsorára. A következő két napon a nádor úr mindent körbejárt, mindent megvizsgált. Lényegében megfelelőnek ítélte a munkálatokat. Még arra is jutott idő, hogy kilátogassanak Somoskőre és Salgóra. Amikor Loránd úr meghallotta, hogy Zagyvafőn is tervezik a várépítést, nagyon megörült. - Most már csak az Ipoly völgye felől kellene biztosítani a környéket – mondta. - Az is meglesz hamarosan – jelentette Mihály – Tarjáni Péter úr, aki Salgót építi, már a helyet is tudja. Igazság szerint még az apja, Illés úr, vetett szemet arra a hegyre, ahol az a vár lesz, de neki már nem volt ideje elkezdeni, mert az Isten magához szólította. Most meg Péter úr az apja emlékére is kötelességének érzi, hogy azon a bizonyos helyen felépüljön Baglyaskő vára. Livio úr maradt a Karancson, a nádor úr meg sietve indult Budára, hogy Béla királynak jelentsen.
68
MARGIT HERCEGNŐ Az ifjú Margit döntött: kolostorba vonult. Ön-szigorral élt, és imádkozott, tanult. A veszprémi domonkos nővérek kolostorát, alig egy évvel a tatárok betörése előtt, Bertalan püspök atya alapította, Szent Katalin tiszteletére. A kolostor helyét, a veszprémi vár Szent Benedek sziklája alatt, a Séd patak bal partján jelölte ki. Amikor az Úr 1246. esztendejében Mária királyné Margit hercegnőt és a kíséretében Olimpiadisz asszonyt a kolostorba vitte, még az alapításkor a püspök atya által kinevezett Katalin volt a perjelnő. Ő lett a hercegnő első tanítója. Ő ismertette meg a latin nyelv rejtelmeivel, meg azzal a szigorú renddel, ami a kolostorban uralkodott. Margit összesen hat esztendőt töltött Veszprémben. Történt ugyanis, hogy Béla király a Nyulak szigetén Szűz Mária tiszteletére monostort alapított, és Margitot 18 domonkos nővérrel együtt ide helyezték át. Azonban ez a Veszprémben töltött hat esztendő, egész további életét meghatározta. Margit, bár gyermeknek látszott, egy érett felnőtt fejével gondolkodott. Teljesen átvette és hittel viselte a domonkosok sorsát. Mindenki segítőjévé vált és nem tűrte, hogy vele bármiben is kivételezzenek. Szorgalmasan, végtelen türelemmel és odaadással imádkozott. De nem csak ezzel tűnt ki társai közül. Durvább ruhában járt, mint mások, és saját maga foltozta azt. Kívülről megtanulta és társainak gyakorta elmesélte a magyar szentéletű királyok életét. Beszélt nekik Szent István, meg Szent László királyról, Szent Imre hercegről, és Béla király szent életű leányáról, Erzsébetről, az ő nővéréről. A kolostor krónikása így jellemezte Margit önfeláldozását:
„Éjjel fölkel és úgy hallgatja vala, ha valamely szoror nyög, és hozzámegyen, megkérdezi. Némelyeknek bort hevít, némelyeknek ruhát melegít, és odateszi, hol az betegnek fájdalma vala. Ha kedég valamely az szororok közül meghal vala, tehát ez szent szűz mindaddig el nem megyen az meghalt szorornak testétől, mígnem eltemettetik vala. Hanem az holttestnél imádkozik, és oly igen nagyon siratja, nagyobban hogynem mintha őneki testi atyjafia volt volna.” Margit nem túlzottan örült neki, amikor meghallotta, hogy át fog költözni a Nyulak szigetére, de alázattal fogadta a hírt, amely azt is jelentette, hogy szeretett szüleihez közelebb lesz. Ráadásul Béla király direkt neki építette a kolostort. A Budai várból rá lehetett látni a szigetre, és Margit is naponta láthatta a királyi palotát és lélekben együtt lehetett a szüleivel. Ugyanebben az évben, az Úr 1252. esztendejében került sor a kápolna felavatására a Karancson. Margit boldog volt, hogy láthatja azt a helyet, ahol Béla király megmenekült a mongolok szorításából. A kápolna nem volt más, mint a király köszönete és hálája az Istennek, mert kegyes volt hozzá, és megengedte neki, hogy a letiport országot újra talpra állítsa. Margit hercegnőben felrémlett, hogy jobb lett volna, ha az új kolostor a Nyulak szigete helyett a Karancson épült volna fel, de aztán elhessegette magától a gondolatot. Margit hosszú órákat töltött a feszület előtt és buzgón imádkozott. Arra kérte az Istent, hogy segítse Béla királyt, nagy munkájában. De kérte azt is, hogy szűnjenek meg végre azok a kísértések, amelyek Krisztus urunk leendő menyasszonyát nap, mint nap érték. Folytonosan olyan hírek érkeztek, hogy Európa ifjú uralkodói és hercegei a kezéért versengenek, és fölöttébb nehezményezik, hogy egy olyan ragyogó szépség, mint Margit egy zárdában tölti ifjú éveit. A hercegnő inkább nyugalmat szeretett volna, hiszen ő saját akaratából zárkózott el a bűnös emberi világtól. Ő itt érzi igazán jól magát. Itt módja van naponta társalogni az
69
Istennel, aki nagyon is érti a gondolatait. Válaszol is neki, biztatja, hogy legyen még türelmesebb, és legyen elnézőbb embertársaival szemben. Mert mindennek megvan az oka és egyszer minden miértre megérkezik a válasz. Ehhez semmi mást nem kell tenni, mint hinni, hinni, hinni töretlen akarással és szorgalommal. Margit pedig rendelkezett azzal a tehetséggel, hogy uralkodjon saját énjén, és ha kell, büntesse is magát, ha szerinte lankad a szorgalma.
70
LIVIO ÚR ALKOT A jó mesterek munkája Istennek is tetszik. Csoda-jelét adta ennek. Olvashatod ezt itt. Az, ami a nádor úr távozása után elkezdődött, Mihály számára is meglepő volt. Livio úr olyan ütemet diktált a munkában, és legfőképpen a saját munkájában, hogy elképesztő volt. Amikor pedig Mihály érdeklődött, mindég valamilyen latin közmondással válaszolt. Ez először idegesített az apródot, később pedig már igyekezett minél többet kérdezni, mert így még tanulhatott valami mást is, mint amit a kancellárián hallott. Alig telt el egy hét, Livio úr tervei alapján már kezdték faragni az oltárt, pontosan arra a méretre, ami a kápolnában elfér. - Padok is kellenek – jegyezte meg a mester. - Úgy sem fér el az egész nép a kápolnában, akkor meg minek – reagált Mihály. - Seris venit usus ab annis.20 - Mi van a tapasztalattal? - Látom, kapisgálod, fiam. Mert bizony sok idő kell ahhoz, hogy nálad is megjelenjen a tapasztalat. - De akkor is … - kezdett érvelni Mihály. Livio úr belefojtotta a szót: - Tarde doctus erit, nimium qui ludere quaerit.21 Mihály jobbnak látta, ha nem válaszol. Ráadásul egy kicsit meg is sértődött azon, hogy a mester azt hiszi róla, hogy mindezt csak játékból javasolja. Egy ideig nem szóltak egymáshoz. Mihály ott is hagyta a mestert, és megnézte, hogyan dolgoznak a pala-hasogatók. Akkora mennyiséget készítettek el, hogy talán már elég lesz a tetőre. Az ebéd tájékán a pingáló asszony is megjelent Tarjánból. Hozta az első elkészült kazettákat. Odatámasztották őket a kápolna falához. Livio úr lassan odasétált és megszemlélte őket. - Asszonyszemély kezétől én még ilyet nem láttam – mondta. - Jó lesz? – kérdezte az asszony. - Már hogyne lenne jó! Talán jobb lenne, ha a freskókat is te csinálnád húgom. Az asszony belepirult a dicséretbe, de nem szólt semmit. Az elkészült táblákon nem látszott más, mint a kéklő égbolt és a rajta úszó felhők. Mindegyiken más felhők. Az egyik táblán a felhők helyett egy felirat látszott az égen:
-
Ez meg mi? – kérdezte a mester. Azt jelenti, hogy: HÁLA ÉS KÖSZÖNET, AZ ISTENNEK. Milyen betűk ezek? Ezek nem betűk – mondta az asszony – ez rovás. Attól még, hogy rovás, ezek betűk – szólt közbe Mihály – rovás betűk.
20
Seris venit usus ab annis. – Míg elfut az idő, a tapasztalat eljő. (Ovidius, Átváltozások, VI. 29.)
21
Tarde doctus erit, nimium qui ludere quaerit. – Későn lesz bölccsé, aki játszani vágyik örökké.
71
- Akkor minden jel egy betűt jelent? – nézte a táblát kíváncsi szemekkel a mester. - Úgy van! - És úgy kell olvasni, mint a latint? - Ellenkezőleg, kelet felől, mert hiszen keleti nép vagyunk. A mester egy ideig csóválgatta a fejét, próbált rájönni, hogy melyik rovás melyik latin betűnek felel meg, de nem sikerült neki. - Ezt még tanulnom kellene – mondta. Mihály nem tudta megállni, hogy meg ne szólaljon. A kisördög bele bújt és az mondatta vele: - Bonus vir semper tiro.22 Livio úr kicsit elpirult. Nem lehetett tudni, hogy azért mert mérges, vagy azért mert elszégyellte magát. Ezt a mondást még nem hallotta. - Jól van, jól. Értem én, hogy a jó pap holtig tanul. Mihály mosolygott. - Engem meg a kancellárián nap mint nap, ezzel vigasztaltak az atyák, mert, hogy nehezen akart belém költözni a tudás. - De ezek pogány jelek. Nem? – próbált érvelni a mester. - Szerintem a betű nem lehet pogány, a betű az csak betű lehet. - Mintha azt mondta volna a nádor úr, hogy ezekkel ma nem szabad írni. - Nem is írunk mi vele – vágott vissza Mihály – Ez rovás, ezzel csak róni lehet. A mester nem vitatkozott tovább. Bement a kápolnába és egy elszenesedett fadarabbal kezdte felvázolni az oltárképet a még nedves vakolatra. - Mester, pihenjen egy kicsit! – kérte Mihály békülékenyen. Livio úr ügyet sem vetett rá, csak a foga között mormolta, hogy: - Nulla dies abeat, guin linea ducta supersit.23 Mihály megértette, hiszen a kancellárián oly sokszor mondták neki, mikor már mindentől elment a kedve, hogy: „Úgy le ne menjen a nap, hogy nem tettél valamit ma.” A következő napon valami olyan csoda történt, amelyet egyszerűen nem akart elhinni senki. Mihály, mint máskor is szokta, kiküldött két embert, hogy ejtsenek el néhány nyulat, hogy legyen hús a konyhára. Még csak kora délelőtt volt, amikor a vadászok visszatértek, és egy mezítelen gyermeket hoztak, kézen fogva. A gyermek sírt és láthatóan nem akart jönni. Ez, még nem lett volna olyan csodálatos, de amikor meglátták azt is, hogy a tisztás szélén egy hatalma szarvasbika jelenik meg, a gyermek nyomában, mindenkinek tátva maradt a szája. A négy – öt év körüli legényke, kihasználva az emberek megrökönyödését, kirántotta magát a vadász szorításából és futni kezdett a szarvas felé. Az meg sem mozdult. Láthatóan várta a gyermeket. Az egyik vadász utána iramodott a szökevénynek, de a bika leszegte a fejét, agancsával beletúrt az avarba. Támadni készült. Amikor a gyermek odaért hozzá, hagyta, hogy belecsimpaszkodjon a nyakába, és megnyalogatta a legényke arcát. Tarác, aki látta a jelenetet, megszólalt: - A csodaszarvas lehet! - Milyen csodaszarvas? Mi az a csodaszarvas? – kérdezte Livio úr. - Si tacuisses, philosophus mansisses24 – jegyezte meg kaján vigyorral Mihály - látszik, hogy kelmed még nem járatos a magyarok dolgaiban. – és intett, hogy hagyják a szarvast békén. Ekkor a hatalmas bika engedte, hogy a gyermek az agancsába kapaszkodjon, majd egy hirtelen mozdulattal fellendítette a hátára. A gyermek nem sírt, ellenkezőleg, Átölelte a 22
Bonus vir semper tiro. – Jó pap, holtig tanul.
23
Nulla dies abeat, guin linea ducta supersit. – Úgy le ne menjen a nap, hogy nem tettél valamit ma.
24
Si tacuisses, philosophus mansisses – Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.
72
szarvas nyakát és valamit súgott a fülébe. Aztán egy szarvasbőgéshez hasonlatos hangot hallatott. Erre a bika szép komótosan megfordult, és a gyermekkel a hátán, beballagott az erdőbe. - Isteni üzenet – jegyezte meg Tarác. - Mit jelenthet? – kérdezte Mihály. - Csak annyit, hogy tetszik az Úrnak a munkánk, tetszik, hogy épül a kápolna. - Most már mondja meg nekem valaki, hogy mi az a csodaszarvas? – kérdezte újra a talián. - Először is nem mi, hanem ki – mondta Tarác. - Hogyhogy? Hiszen nem ember. - Nem ember, persze, hogy nem ember, de az Isten küldötte. A csodaszarvas hordja az agancsán a Napot, és ha megjelenik, azt jelenti, hogy a magyar nemzet újjászületik. Mert az Isten úgy akarja. - Szép mese – jegyezte meg Livio úr. - Nem mese ez mester – intette Tarác – A csodaszarvas már számtalanszor elhozta nekünk az Isten üzenetét, és még többször vezette népünket biztos hazába. Ott volt az ősi időkben a Meotisz mocsaraiban, ott volt Etelközben, és lám itt van most a Karancson is. - Akkor ez nem igazi szarvas? - Nem bizony. Hiába is próbálnánk lenyilazni, az lehetetlen dolog. A rálőtt nyílvesszők mind, mind elsuhannak mellette. Livio úr láthatóan próbálta megérteni a dolgot. Csóválgatta a fejét cefetül, aztán többet már nem kérdezett. Bement a kápolnába. Másnap fedezték fel, hogy az oltárkép vázlatán tegnap óta egy szarvas is megjelent. Mihályt is elgondolkoztatta a dolog. Mindent értett csak a gyermeket nem. Mit keres a gyermek a csodaszarvas mellett? - Van ilyen – jegyezte meg Tarác. - Sokszor az elhagyott csecsemőket farkasok vagy medvék nevelik fel. Ugyanezt egy szarvas is meg tudja tenni. - De egy ilyen kapitális bika? - Miért ne? Mindentől meg tudja védeni. - De kitől tanul meg beszélni? - Az ilyen gyermek az állat nyelvén beszél. Mert az állatoknak is van nyelvük. - Akkor azért hallatott ez a gyermek is szarvasbőgés-szerű hangot, amikor indultak. - Így van. Szólt a bikának, hogy mehetnek. Mihály elgondolkodott. Az járt a fejében, hogy segíteni kellene a gyermeknek, hiszen ő egy emberpalánta. A dogok azonban néha maguktól is megoldódnak. Másnap megjelent a gyermek a tisztáson. Mihály parancsára az emberek úgy tettek, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy idejött. Aztán azt is felfedezték, hogy nincs egyedül. A fák között, tisztes távolban ott állt a szarvasbika és figyelt. A gyermek később már éjszakára is ottmarad az emberek között. Sőt az ételüket is megkóstolta. Még Somosra is lement velük. Ekkor már adtak rá némi gúnyát is, nehogy a lányok riadozzanak tőle. A somosiak mesélték, hogy néhány év múlva már úgy nézett ki, mintha az emberek között nőtt volna fel. De az a kapitális szarvasbika még hosszú ideig figyelte a lépteit a fák közül.
73
A SOMOSI BÍRÓ A HÍRVIVŐ Bíró uram lánykérőbe indul messze földre. Adják a lányt, igaz, néhány feltételhez kötve. Híre kelt, hogy a tengermellékről senki sem jön a kápolna avatására, ezért a somosi bíró úgy döntött, hogy ha már a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamednek illik menni a hegyhez. Ezért aztán elindult a fia kíséretével a nagy útra. Nem ok nélkül vitte magával a fiát. Titkon abban reménykedett, hogy ha a Mihály gyereknek ekkora szerencséje volt, talán az ő fiának is jut egy tengermelléki leány. Az sem baj, hogy csak egy városi tanácsos lánya, lényeg, hogy magasabb rangban legyen a nász, mint egy falusi bíró. Mihály adott melléjük két katonát, meg két málháslovat. Hossza búcsúzkodás, meg ölelgetés után, a csapat útnak indult. Csodák csodája, hogy minden különösebb probléma nélkül elérték a Drávát. A bíró meg is jegyezte: - Tán má’ rablók sincsenek ebben az országban, olyan kihalt minden. - Biztos őket is magukkal vitték a tatárok – jegyezte meg a fia, nagy hozzáértéssel. Az Adria partján már akadt egy kis bonyodalom, mert hiába mondták, hogy Veglia, minden hajós csak azt válaszolta rá, hogy Krk. Végül egy atya sietett a segítségükre, de vele meg az volt a baj, hogy nem beszélt magyarul, a bíró meg nem beszélt latinul. A bíró dühöngött, és ezt kiabálta: - Ezek csak krikkelni tudnak, ahelyett, hogy felsegítenének minket a hajóra. Végül az atyánál leesett a tantusz. A taliánok hívják a szigetet Vegliának, a horvátok meg Krknek. A bíró eltátotta a száját. - Oszt itt mindennek két neve van? – kérdezte. - És Curicum sem Curicum? – szólalt meg a fia. - De nem ám – mondta az atya – Curicum városát itt Krknek mondják. - No, szép helyre jöttünk – jegyezte meg a bíró – itt minden Krk. Csak a nyelvem ne törne bele. Végül az atya segítségével feljutottak egy hajóra. A lovaiktól persze meg kellett szabadulniuk, azokat nem lehetett felvinni a fedélzetre. A hajó előbb szép ráérősen körbe sétálta a szigetet, majd a túlsó oldalán megállapodott egy kikötőben. - Krk – mondta a kapitány, és rámutatott a városra, aztán meg a szigetre. - Itt vagyunk minden Krkben – jegyezte meg a bíró. A móló végén egy lócsiszár lovakat árult. A bíró döbbenten nézte a kínálatot. Az ő lovaikat próbálta eladni. Arra való hivatkozással, hogy a lovakat ide kellett utaztatni, dupla árért sikerült visszavásárolniuk a jószágokat. - Nem jól kezdődnek a dolgok, fiam – jegyezte meg a bíró – meglásd, nem ez volt az első és egyben utolsó bonyodalom. És igaza lett. A főbíró házát hamar megtalálták. A legdíszesebb palota volt a főtéren. Egy emeletes. Városi őrség állt a kapuban. A két őr, amikor meglátta őket, keresztbe tette a lándzsáját. Az egyikük rájuk kiáltott, méghozzá magyarul: - Mit akartok? A bíró fel sem fogta, hogy magyar szót hall, azért érti. - Nem hallottátok? Mit akartok? - A főbíró úrhoz jöttünk volna. - Osz minek?
74
Kendnek ahhoz semmi köze, de azért lássa, kivel van dolga, megmondom: követségben járunk. - Követségben? Honnan jöttek kendtek? - Honnan, honnan? Hát magyar földről. Onnan is Somos városából. Ez utóbbi nem volt igaz, mert Somos az csak egy kopott kis falu, nem egészen egy tucat házzal. De a bíró úgy gondolta, hogy a katona úgy sem tudja, hol van az a Somos. Az őrök összenéztek. Valamit mondtak egymásnak, horvátul. Olyannak tűnt, mintha vitatkoznának. A bíró felfigyelt egy szóra. Többször elhangzott, hogy: pozor. Ezt még értette. A tótok is így mondják, ha valakit figyelmeztetnek a veszélyre. - Várjanak! – mondta a magyarul beszélő őr és bement a kapun. Nem sokat, csak néhány percet kellett várniuk, az őr visszajött. - Maguk ketten jöjjenek – intett a bírónak, meg a fiának – a többiek maradnak. -
A főbíró sudár termetű, magas ember volt, olyan tekintélyparancsoló fajta. Ékes magyar nyelven köszöntötte a jövevényeket. A bíró el is tátotta a száját. - Mi járatban vannak kelmedék? Nem ám azt mondta, hogy kendék, hanem azt, hogy kelmedék. A bíró kissé meghatódott a megtiszteltetéstől. - Tisztelt főbíró úr, mi követségbe jöttünk. - Követségbe? Kitől? - Mihály úrtól. - Ki az a Mihály úr? Én nem ismerem. - Pedig itt volt a király úr kíséretében. - Igen? És, mit üzent nekem ez a Mihály úr? - Nem üzen ő semmit, inkább kér. - Kér? Mit kér? A bíró szabódott egy kicsit, mert igazán nem mindegy, hogyan adja elő a dolgot. Ha a kérést ügyesen tolmácsolja az már fél siker. - No, halljam, mit kér? - A nagytiszteletű főbíró úr, kedves lányának, Janina kisasszonynak a kezét. A főbíró úr kicsit meghökkent. Valójában nem szerette a kertelést, a dolgok többszörös körülírását. Ha valaki egyből kimondja, amit akar, az nagyon is a kedvére való volt. De ez őt is meglepte. - Ez egyenes beszéd – mondta - de előbb meséljenek kelmetek erről a Mihály úrról. Aztán majd döntök. Mert hiszen Janina a felséges asszony egyik udvarhölgye, így neki is lehet néhány szava a dologhoz. No, most megint bajba került a bíró, mert attól, amit mondani fog, attól sok minden függhet. - Mihály úr? Ő a felséges úr első apródja, sőt belső titkos tanácsadója. Többször volt már hírvivő, meg őfelsége követe. Olyan korú, mint az én fiam, itt mellettem. Rája bízta a király a hálaadó kápolna felépítését a Karancson. - Erről hallottam már. - Aztán engem küldött kérjem meg a nagytiszteletű főbíró úr Janina lányának a kezét az ő számára. - De legalább ismerném. Így ismeretlenül … - Rendes ember ő, főbíró uram. A tenyerén foglya hordozni a jányt. Már bocsánat, Janina kisasszonyt. - És mit hallott kelmed, Janina hajlik a dologra? - Bizonyára, mert levelet is írt Mihály úrnak. Megírta, hogy a felséges királyné kíséretében lesz, amikor a kápolnát felszentelik. - És vagyona, birtoka van ennek a Mihály úrnak? A bíró megint kezdte magát furcsán érezni. Miként mondja meg hogy Mihály olyan szegény, mint a templom egere. Hogyan mondja meg úgy, hogy ez ne okozzon problémát. - Az igazság az, főbíró uram, hogy Mihály úr annyira el van foglalva a király úr parancsainak teljesítésével, hogy már nem marad ideje holmi birtokok igazgatására.
75
Pedig biztos, hogy a felséges úr a Karancson tett szolgálataiért több faluval is meg fogja ajándékozni. Nagyon kedveli őt a király. - Szóval akkor, rendes ember. - Az. Kifogástalan úr. Ez azért egy kicsit túlzás volt, de a somosi bíró mindenkit kifogástalan úrnak tartott, aki nála magasabb polcra került. Már pedig azt el kell ismerni, hogy Mihály már eddig is többre vitte mint egy falusi bíró. A főbíró úr járt föl és alá a szobában, az egyik faltól a másikig. A kezét hátul összekulcsolta, és láthatóan erősen gondolkodott. Nem csoda, ettől a döntéstől a lánya sorsa, a lánya jövője függhet. Egy időre magukra is hagyta őket a szobában. Valószínűleg a főbíróné asszonnyal tárgyalt. Amikor visszajött, látszott az arcán, hogy nem lett sokkal okosabb, mint amikor kiment. - Vissza tudnak jönni kelmedék holnap délelőtt. Itt a templom melletti utcában van egy fogadó, ott megszállhatnak. - Természetes, ahogyan nagyságod kívánja. Jó lesz az, ha akkor kopogtatunk, amikor a toronyóra tízet üt? - Rendben. Várni fogom kelmeteket. Természetesen a fogadóban az én vendégeim. - Ugyan, nagyságos uram, Mihály úr ellátott minket pénzzel. - Jó lesz az még másra. Amit mondtam, megmondtam. A fogadó kellemes helynek bizonyult, ráadásul a fogadós értette a magyart. Meg más nyelveket is, mert mindenkivel a saját nyelvén beszélt. A vacsoránál a bíró meg a fia a holnapi esélyeket latolgatta. Mert a mai az olyan se igen, se nem volt. - Szerintem igen lesz holnap a válasz – morfondírozott a bíró. - Miből gondolja édesapám? - Hát, csak abból, hogy itt most a főbíró úr vendégei vagyunk. - Azért én nem lennék ebben olyan biztos – jegyezte meg a fia – szerintem holnap is egy olyan se igen, se nem választ kapunk. Majd meglátja édesapám. Másnap kiderült, hogy igazából egyiküknek sem lett igaza. A főbíró úr ugyanis a következőt mondta. - Vigyék kelmetek hírül Mihály úrnak, hogy én még csak-csak adnám a lányt, de nem tudom, hogy a felséges asszony bólint-e erre az elhatározásra. Ha ő igent mond, akkor Mihály úr viheti a lányt, de előbb én még háztűznézőbe mennék ennek a Mihály úrnak a szüleihez. Üzenje meg, mikor lenne alkalmatos. A végső döntésre a háztűznéző után kerül sor, persze csak akkor, ha a királyné már döntött. A leánykérés így nem volt mondható igazán sikeresnek. Olyan felemás eredmény született. Amikor Mihály meghallotta, mit sikerült intéznie a bírónak, nem volt éppen boldognak mondható. Ő abban reménykedett, hogy akár már holnap is a pap elé járulhatnak, mert a legfontosabb dolog, a szerelem, az meg mindkettőjükben meg volt. De azért nem vesztette el a reményt. Bízott a királyné döntésében. Mert ha a királyné igent mond, akkor a főbíró úr sem mondhat nemet, akár mi is lesz a háztűznéző eredménye. Most már csak egy dolog maradt hátra. Mihály levelet körmölt Janinának.
76
PÁNIK SOMOSON Tervet szőnek: A juhásznak széppé teszik házát, mert jön az úr, kinek nem rég’ megkérték a lányát. Amikor a bíró elújságolta a faluban, hogy mit intézett ott, a világ végén, kitört a pánik. Persze voltak, akik őt magát hibáztatták, mert biztosan csak azon járt az esze, hogy a fia is kapjon egyet a tengeri lányokból. Nem hiába vitte magával – mondogatták – meg is lett az eredménye. Volt olyan is, aki védeni próbálta a legényt és arra hivatkozott, hogy az még egy nagy mamlasz, korai neki a lányok szoknyája után kapkodni. Különben is leveszik azok maguktól is, kapkodás nélkül. A bíró összehívta a falutanácsot. A tanácsot három ember alkotta, a bíró, a juhász, meg a csordás. Direkt nem volt kondása a falunak, mert az nem jó dolog, ha egy tanácsnak páros számú tagja van. Abból csak folytonos veszekedés támad. Ló meg nem volt elegendő ahhoz, hogy csikós is legyen, így maradtak hárman. Persze az eszet, a bíró osztotta. - No, mi legyen? – tette fel a nagy kérdést. - Valaminek lennie kell, az már szent igaz – jegyezte meg a csordás - mert ekkora úr, mint a vegliai főbíró, még nem járt a faluban. - Kendnek a király az smafu? Egy főbíró a lába nyomába sem léphet. - A király nem járt a faluban, csak a somoskői sziklán – próbált védekezni a csordás. - Oszt kendnek mi a véleménye? – fordult a bíró a juhászhoz. A juhász csak hümmögött, meg a fejét csóválgatta. Érthető, a probléma az ő nyakába szakadt. - Ez nem a mi dolgunk – érvelt a csordás – nem hozzánk jön a főbíró. Oldja meg a juhász! Ő lenne az örömapa nem mink. A bíró azonnal letorkolta. - Oszt kend csak úgy magára hagyna egy olyan embert, akinek a fia a király apródja? Igazi jótevőnk lehet ő még nekünk. A juhász hálásan nézett a bíróra. Maga sem tudta, hogy mit kellene tenni, de ha már így hármasban sem tudják, az már egy kissé megnyugtatta. Még legalább egy órácskát vitatkoztak, aztán megszületett a döntés. A juhász portáját ki kell csinosítani. Elsőként frissen le kell meszelni a házat, kívül belül. A faluban fellelhető legjobb bútorokkal kell berendezni. A tulipántos láda az a legfontosabb, az kell legyen, a ház dísze. A szoba közepébe szép kecskelábú asztalt, meg hozzá faragott székeket képzeltek. Aztán meg az istállóban sem maradhat szabad állás, tele legyen tehénnel, meg lóval. A disznóólban is röfögjön legalább három jószág, a baromfiudvarban meg kacsa, liba, csirke meg gyöngytyúk is tüsténkedjen. A lényeg, hogy sokan legyenek. Az udvaron a falu legjobb szekere álljon, az istállóban meg rézveretes lószerszámok lógjanak a kampókról. A földet a falu körül úgy mutogatják majd meg a főbírónak, mintha az egész a juhászé lenne. - Akkor, mikor jöhet a nász? – kérdezte a juhász. - Mindegy – legyintett a bíró – jöhet, amikor csak akar. - Jó. akkor szólok Mihálynak, hogy menesszen egy futárt az üzenettel. A többiek bólintottak. - Számoljunk! – mondta a bíró, és erősen gondolkodó arcot vágott. – Egy hét oda, egy hét vissza. Ha a főbíró úr azonnal indul, akkor legkorábban két hét múlva itt lehet. - Töménytelen időnk van – jegyezte meg a csordás. - Az – reagált a juhász. - Kendtek csak ne nagyon vegyék félvállról a dolgot, mert ha munkáról van szó, a két hét az úgy elszáll, mintha holnap lenne esedékes az érkezés.
77
Ezzel a dolog egy időre el volt intézve. Mihály azonnal indította a hírvivőt Veglia szigetére. Nem maradt más hátra, mint várni.
78
ELKÉSZÜLT A KÁPOLNA Oltár, freskó, mennyezet, ablakok és padok,… Aki nézi, ezt mondja: Uram, hálát adok! A pingáló asszony az összes kazettát megfestette a mennyezethez. Felrakták őket szép sorjában. Aki felnézett, a kék eget látta csodálatosan szép felhőkkel. Voltak közöttük apró bárányfelhők, magasra tornyosuló fehér csodák. Volt olyan, mint egy lófej, vagy mint egy szálló angyal. De viharfelhőket, szürke borulatokat nem festett az asszony. Villám sem cikázott a felhők közül. Békét sugárzott a kápolna mennyezete, az Isten békéjét. Livio mester is befejezte az oltárképet. Legfölül az Isten emelkedett ki a felhőkből. Karját kitárta, mintha magához akarna ölelni minden teremtményt. Jóságos arcot festett neki a mester, és olyan gyönyörű kék szemeket, mint amilyen színe az égnek van olyankor, amikor elvonulnak az esőfelhők és újra kisüt a nap. Alatta egy domb tetején a csodaszarvas állt. Agancsai között a Nap látszott. A fénye az egész képet beragyogta. Egyértelmű volt, hogy a szarvast a mester arról a kapitális szarvasbikáról mintázta, amely a gyermeket őrizte. Még őt is odafestette a lábaihoz, de olyannak, mintha Krisztus urunk lenne gyermekkorában. A dombocska aljában emberek térdeltek. Szemeiket az Istenre és a csodálatos szarvasra emelték, és látszott rajtuk az őszinte áhítat fénye. A térdeplőkön, csaknem mindegyikén egyszerű ruha volt, olyasmi, mint amit a pórnép visel. Kettőnek közülük azonban pompázatos ruhát festett a mester. Azt pusmogták az emberek, hogy a férfialak maga a király, a másik, aki mellette térdelt, egy karcsú leányalak, pedig Margit hercegnő. Mihály rá is kérdezett, hogy miért Margit hercegnőt festette a képre a mester? Miért nem például a királynét tette a király mellé. A mester rejtélyesen mosolygott. - Parancsom van rá – mondta. - A király úr parancsolta? Livio úr bólintott. - Ő lesz a kápolna névadója. - De miért van a feje körül glória? A mester megint titokzatosan mosolygott. - Titok? – kérdezte Mihály. - Nem. A király álmot látott. - Na és. Mindenki szokott álmodni. - De ez nem akármilyen álom volt. Margit hercegnőt látta a szentek között. - Értem már – csapott a homlokára Mihály – akkor ezért lesz ő a kápolna névadója. Livio úr rábólintott. Az oltárra a fényt két kerek ablak adta. Ezek két oldalról világították meg az oltárképet. Ettől lett olyan sejtelmes az egész. Meg a kép fölötti kerek ablaktól. Ebbe valamilyen különös sárga üveget raktak, vagy talán a mester festette sárgára. Olyan színe volt, mint a lenyugvó napkorongnak. Az ablakban halványan, alig láthatóan a turul látszott kiterjesztett szárnyakkal. Livio úr néhány freskót is festett a kápolna oldalfalaira. Ha az oltárral szemben állt az ember, akkor neki jobb kézről Szűz Mária tekintett le a hívekre, karján a gyermekkel. A másik oldalon meg áldást osztó Krisztus urunk látszott. A szenteltvíztartót a bejáratnál helyezték el. Egyetlen andezit sziklából faragták ki, a lábával együtt. A piciny kápolnába padok is kerültek. Friss tölgyfa illatot leheltek magukból. Összesen tíz embernek jutott ülőhely. A kápolna kapuját erősen megvasalták, hogy ne tudjon megvetemedni a fa. A bejárathoz, kis lépcső is készült, összesen két lépcsőfoknyi. Ezt
79
is andezitből rakták, aztán amikor elkészült, simára csiszolták. Látszottak benne a bordóba hajló gránátszemek. A kápolna szürke palateteje jól beleilleszkedett a környezetbe. Ez sem csoda, hiszen azt a palát is az Isten teremtette, amiből hasogatták. Időközben a harangot is leszállíttatta a nádor úr. Nem volt nagy, de annál szebb volt a hangja. Éppen illett a haranglábhoz. Az öntőmester cirádákat is elrendezett rajta, na meg olvasható volt, hogy mikor készült, latinul is meg magyarul is. Anno Domini – 1252 - olvasta Mihály az egyik oldalon, a másikon meg: Készült az Úr 1252. esztendejében. Rajta volt még a mester neve is, meg az, hogy hol készült. A harangnak olyan messze hangzó volt a hangja, hogy Lapujtőn tisztán hallották, de még Somoson is felfigyeltek rá. Amit még Mihály megtehetett, az a kápolna körüli tisztás rendezése volt. Védeni kellett a területet a vadaktól, főként a vaddisznóktól. Ezek, ha valahová beszabadultak, és ehető gyökerek után kutatva felszántották a földet, akkor ott egy ideig még fű sem nőtt. Ezért aztán Mihály körbekeríttette a területet úgy, hogy bejutni csak egyetlen kapun át lehetett. A kaput Erdélyországból hozott mesterek készítették. A Karancs körüli falvakban ilyen gyönyörű kaput még nem látott senki. Már akkor, amikor készült csodájára jártak az emberek. Külön rész volt rajta a szekerek járására, és volt egy kiskapuja is, ahol az emberek gyalogosan mehettek be. Teteje is volt a kapunak, amelyben, miként a mesterek mondták, Erdélyországban galambok költöznek. De itt ugye a Karancson legfeljebb csak gerlék fordulnak elő, olyan galambok, amelyek a házaknál laknak, nem. A gerlék viszont olyan hányaveti fészket építenek maguknak, hogy még ránézni is rossz. Mintha, életük végéig először csinálnának ilyet. Ezért aztán Mihály abban reménykedett, hogy majd énekes madarak költöznek bele a „galambház”-ba. De ezzel még nem volt készen a kapu. Hiányoztak még a faragások, amelyeken leginkább a tulipánt formázták meg a mesterek. Az embereknek készült kapu fölött egészen a tetőig olyan faragás került, amely egyszerre volt rács is meg virágcsokor is. Egy táblát is raktak ide, amelyre ráírták, hogy: „Készült az Isten dicséretére” alája meg odabiggyesztették az évszámot: „A.D. 1252.” Persze nem latin betűkkel, hanem az ősi rovással, így:
Ezzel, Mihály azt a feladatot, amit a király rábízott, elvégezte. Már csak egy kötelessége maradt, mindezt jelenteni őfelségének. Őrséget rendelt a kápolna köré, aztán két legénnyel, másnap hajnalban útnak indult Budára.
80
A TALÁLKOZÁS Mihály az após-jelölttel összeismerkedik. Lánykérésre „igen”-t kap, hát kedve kerekedik! Kinyílt a fogadóterem ajtaja. Mihályt szólították. Amikor a legény fél térdre ereszkedve fejet hajtott a király előtt, őfelsége intett, hogy jöjjön közelebb. A király mellett, a szokásos őrségen túl, még egy ember tartózkodott. Mihály őt is főhajtással köszöntötte. Eddig még nem találkozott vele. Magas, széles vállú férfi volt. Kissé már őszült a haja. Palástszerű köpönyegét arany szegély díszítette. Nagy úr lehet. – gondolta a legény. - Malvic uram, ez itt Mihály, az én első apródunk – mutatta be a király az idegennek. Az ifjú azonnal felfigyelt rá, hogy a király első apródként említette a nevét. Ez először fordult elő. Akár jelenthet is valamit – gondolta. A Malvic név ismerősként csengett a számára. Csak hirtelen nem tudta, honnan. Aztán a sejtésből valóság lett. Ez az ember Janina édesapja. Belesápadt a felismerésbe. A király észre is vette. - Mi történt fiam? Csaknem dőlt össze a kápolna? Vagy talán felébredt a Karancs vulkánja és kitört? A király hangja felébresztette Mihályt az álmodozásból. - Nem, nem, felséges uram, csak az járt az eszemben, hogyan meséljem el a nagy eseményt. - Mi az a nagy esemény? - Csak annyi, hogy a Karancson elkészült a kápolna, úgy ahogyan azt rendelni méltóztatott. - Biztos, hogy éjszaka nem vitte el senki? Mihály elmosolyodott. - Nem, felség, azon a helyen épült fel, ahová az Isten rendelte. Malvic úr értetlenül nézett a legényre. A király mondott néhány szót magyarázatul. Mihály bólogatott hozzá. - Már csak a kegytárgyak hiányoznak. - Azokat majd az érsek úr viszi. A főbíró úr nem nagyon értette. - Bancsai István esztergomi érsek fogja végezni a kápolna felszentelését. - Akit a pápa őszentsége a múlt hónapban nevezett ki bíborosnak? – kérdezte Malvic úr. - Igen, ő. Mihály bólogatott. - Ez a legény kiváló munkát végzett. – folytatta a király – Meg is lesz a jutalma, csak még gondolkodtunk rajta, mivel jutalmazzuk. Malvic úrban felrémlett az, amit a somosi bíró mondott. Ő több falut említett. Ezek szerint igazat mondott. - Ezzel a legénnyel nekem is lenne némi elintézendő dolgom. Természetesen csak az után, amikor felséged elbocsátja – mondta a főbíró. - Sejtjük miről van szó – nézett a király sokatmondóan a legényre - a felséges asszony mondott valamit. Malvic úr elmosolyodott. Mihály meg szokása szerint a lába ujjáig vörös lett. Az igazi ismerkedésre, vacsoraidőben került sor. A szent életű István király templomának közelében, az egyik sikátorban, volt egy jó hírű fogadó, amely a „Búsuló tatár” névre hallgatott. Az ivóban a szélső asztalnál ült egymással szemben a leendő após és a leendő vő. - Szóval akkor azt mondod fiam, hogy elvennéd a leányt. - Azt mondom, de ezt hitemre mondom – válaszolta a legény.
81
- És Janina hogy áll a dologhoz? - Azt én nem tudom, de azt hiszem, ő is akarja. Malvic úr mosolygott. - Én már tudom – mondta és megemelte a poharát. Koccintottak. Amikor a jófajta egri bor lecsúszott a torkukon, a legény kérdőn nézett a leendő apósra. - Akkor? - Ő is akarja, no. Mihállyal verebet lehetett volna fogatni, mégpedig sokat. Érezte ő, hogy a levelet nem ok nélkül küldte a lány. - Akkor ő is akarja – jegyezte meg csak úgy a foga között. - Ühüm. Aztán megint koccintottak. Amikor már jól megágyaztak a vacsorának, a sült libacombok is megérkezett, gőzölgő, illatos párolt káposztával. - De van még két dolog – folytatta Malvic úr – amikor már úgy érezte, hogy egy falat nem sok, de az sem menne le a torkán, egyszerűen azért, mert nem maradt neki hely. - Mi lenne az? - Még nem tudom, mit fog szólni a királyné, a másik meg az, hogy azt sem tudom, tetszik-e a dolog a szüleidnek, fiam. Ez már jó jel, hogy a főbíró úr fiamnak nevezett – gondolta Mihály. Az őt is aggasztotta egy kicsit, hogy mit szól majd Laszkarisz Mária. A háztűznézőtől nem tartott. Tudta, hogy az apja meg az anyja a lába nyomát is megcsókolja a főbírónak, ha létrejön a frigy. - Majd minden megy a maga útján – mondta csak úgy halkan – mert a nagykönyvben úgyis minden megíratott már jó előre. A főbíró úr bólogatott. Aztán még néhány óráig azzal voltak elfoglalva, hogy a gyomor üresen maradt részeit kitöltsék finom egri nedűvel. Másnap, Mihálynak fogalma sem volt arról, hogy került abba az ágyba, amelyben reggel felébredt.
82
SOMOSON TERJED A HÍR Viszik a hírt: „Jön a nász!” Felfordul az egész ház, és a juhász portája. Nyugszanak hajnaltájra. Malvic úr és Mihály együtt indultak Nógrádba. Mihály előre küldött egy hírvivőt, Somosra, hogy fel tudjanak készülni az érkezésükre. A legénynek csak annyit kellett közölnie a bíróval, hogy: jön a nász. No, az a pánik, ami akkor tört ki, amikor még csak Malvic úr látogatási szándékát hozták hírül, kiskutya füle volt ahhoz képest, ami akkor szabadult el, amikor Mihály hírnöke megérkezett. A bíró alig tudott rendet teremteni a nagy összevisszaságban. A juhász házából nem kifelé hordták a holmit, ahogyan azt a tatárok tették, hanem befelé. Így aztán semminek nem lett helye. A juhász felesége csak állt a nagy káosz közepében, és mivel más dolga nem maradt, csendesen pityergett. Hogy örömében-e vagy bánatában, azt nem ért rá megkérdezni senki. - Emberek! Ami bent van, azt előbb ki kell hozni. Különben hogy fér el a régi is meg az új is? Az emberek bólogattak. - Igazsága van a bírónak – mondták, és elkezdtek kihordani mindent a házból. - Ami régi azt ide, ami meg új, azt oda! - intézkedett a bíró. Mikor aztán üres lett a ház, előkerültek a cirokseprűk, meg a rongyok, és a ház, üresen bár, de alig két fertály óra múlva már ragyogott. A bíró rendelkezett tovább. - Most hordják be kendtek az új dolgokat! Megtörtént. - No, akkor most rakodjanak át a régiből az újba! Ez is megtörtént. - A régi holmit behordani a csűrbe! – jött az újabb parancs. Amikor az udvaron már nem maradt semmi, a bíró rákérdezett: - Ugye eltakarták kendtek szalmával a holmit? Az emberek egymásra néztek, tanácstalanul. Mindenki a másikat kezdte okolni. - No, lássák kendtek, ezért kell, hogy én legyek a bíró – csapott a mellére a falu első embere -, mert legalább egy olyanra, mint én, aki tud gondolkodni, szükség van. Estére az istálló is megtelt. Szabad jászol nem maradt. Valaki nyulakat is hozott, azok meg azzal voltak elfoglalva, hogy ugráltak egyik jászolból a másikba. A lovak riadoztak tőlük. A baromfiudvarban sem maradt egy talpalatnyi hely sem. Még szerencse, hogy másik kakast nem hozott senki, mert akkor lett volna igazi ramazúri. A juhász kakasa olyan peckesen járkált a megszaporodott tyúkok között, mintha ő lenne a király kakasa. Estére aztán bekövetkezett az, amivel nem számolt senki. Az állatok megéheztek. De az etetéshez nem volt sem elegendő takarmány, sem elegendő ember. A juhász meg csak állt kétségbeesetten az udvar közepén és a nagy hangzavarban hirtelen nem tudta mihez kapjon. Megint a bíró vette kezébe az irányítást. A hangzavar lassan csendesedett. - Aztán hajnalban is itt lesznek kendtek –, rendelkezett – meg minden nap, amíg a vendég itt tartózkodik. Értették? A válasz csak halk morgás volt, nem több, mert az embereknek leginkább az volt a véleménye, hogy a juhász főzte, egye is meg. Igazából a bíró is valahogyan így gondolta, de ő még reménykedett abban, hogy őt is érheti olyan szerencse, mint a juhászt. A juhász hálásan nézett a bíróra. Este aztán, amikor az olajmécses gyenge fénye mellett magára maradt a feleségével, az asszony, azt találta mondani, hogy:
83
- Meglássa kend, ez most már mindig így lesz. - Hallgass már Julis – förmedt rá a juhász. De az asszony nem hagyta magát, folytatta: - Majd építünk egy új házat. Nem ilyen putrit, mint ez, hanem egy igazi házat. Pincéje is lesz. Abban elfér az élelem télire, meg a bor, ami nekünk terem. Mert hallja kend, lesz kertünk is, abban szőlőlugas, bőven termő nagy szemű szőlővel. Aztán öregségünkben mink csak ülünk a padon a lugasban, iszogatjuk a borunkat, az a sok léhűtő meg körülöttünk lebzsel és csak az óhajunkat lesi. - Aludj má’ Julis! Annyi sületlenséget hordasz itt össze, hogy a fejem is megfájdul tőle. Ha innék egy pohár bort, talán jót tenne. Nem? - Most már én mondom, hogy ébredjen fel kend. Hát van nekünk borunk? Egerben a papoknak, azoknak van, de a mi pincénkben még üres hordó sincs. - Te mondtad, hogy minden lesz. - Lesz, persze, hogy lesz. De előbb még túl kell élnünk a nász látogatását. - Csak nehogy megégessük magunkat ezen a háztűznézőn – aggodalmaskodott a juhász. - Majd Mihály eligazítja, kend attól ne féljen. Bor meg lesz holnapra. A bíró ígérte, hogy küldet. Hajnalban arra riadtak, hogy a tehenek kétségbeesetten bőgnek, a kutyák veszettül ugatnak. Aztán elcsendesedett minden. - Látja kend – szólalt meg az asszony -, a személyzet mindent elintéz. Nem kell idegeskedni.
84
KÉSZÜLŐDÉS A NYULAK SZIGETÉN Béla király megy Margitért, mert a kápolnát, Karancson, róla fogják elnevezni, hogy a neve fennmaradjon! A kolostor szokásos nyugalma megváltozott. Tegnap itt járt a király, és meghozta a hírt: a Karancson elkészült a hálaadó kápolna, és két hét múlva, vasárnap lesz a felszentelése. A király érkezését Margit már jó előre megjövendölte. Nem csak a napját jósolta meg, hanem az órát és a percet is, amikor a kolostor kapuján kopogtatni fognak. És, minden pontosan úgy, és akkor történt, amikor és ahogyan előre megmondta. A jövendölés tudománya isteni adomány. Azt nem lehet megtanulni. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a képességet Margit a Mindenhatótól kapta, jutalmul a sok imáért, és odaadásért, ami a hercegnő vele született tulajdonsága volt. Ezen az adottságán a nővérek is csodálkoztak. Ha például elébe hoztak egy beteget, nem kérdezett semmit, csak hosszasan nézett a szemébe. A szembogarát figyelte. Aztán egy idő után már látta a beteg jövőjét. Látta, hogy mi a baja, és, hogy gyógyulást rendelt-e neki az Úr. Mikor Margit hírül vette a király érkezését, úgy tett, mintha meglepődött volna. Eléje sietett, de a felséges úr nem ismerte meg. Kopottas rendi ruha volt rajta, melyen, több helyen folt díszelgett. Az arca megnyúlt a hosszú böjtöléstől, szemei a feszület előtti folytonos virrasztástól vörösek voltak. A hercegnő térdet hajtott a felség előtt, mintha közönséges halandó lenne. Béla ebből a mozdulatból ismerte fel. Megölelték egymást. - Mehetek én is? – kérdezte. - Nélküled lányom, nem lesz avatás. A te nevedet fogja viselni a hely. - De hiszen én … A király a szavába vágott. - Ne félj semmit! Mindenki azt hiszi majd, hogy Antiochiai Szent Margit után kapja a kápolna a Margit nevet. Hadd higgyék! - De felséges apám, ez így nem fog tetszeni az Úrnak. Hiszen Antiochiai Margit egy szent. Hol vagyok én őtőle? - Bízd rám a dolgot. Álmot láttam. - Álmot? - Igen, és láttalak a szentek között. A hercegnő sápadt arcát elöntötte a pír. - Bocsásd meg Uram – rebegte. A király mosolygott. - Egyszóval, jönnöd kell! És öltözz fel valami normális ruhába, mint a többi nővér. Margit végig nézett magán. A díszesen öltözött király mellett, úgy nézett ki, mint a koldusok koldusa. - De felséges apám, nekem az Úr rendelte ezt a büntetést. - Akkor az álom, mégsem hazudott – morogta a király a foga között. A beszélgetést a perjelnő szakította meg. Patyolat tiszta fehér ruhában állt meg a király előtt. A derékig érő fekete főkötő, a homloki részen fehér szegéllyel, és a fekete öv jól illett a ruhához. A derekáról olvasó lógott. - Felséges uram! Vihetünk ajándékba néhány kegytárgyat? - Mire gondolt anyám? - Egy csengettyűre, meg egy tömjénfüstölőre és egy kisebbfajta kehelyre. - Rendben. Majd köldök érte embereket. - Margit testvér szeretné vinni egyedül. - Legyen az akarata szerint!
85
Margit szemében megjelent egy könnycsepp, a hála könnycseppje. Lehajtotta a fejét és úgy rebegte: - Köszönöm, Uram!
86
A HÁZTŰZNÉZŐ A nász fogadása szinte már királyi! Harmadnapra, végre, Az „igen”-t mondják ki. Az, amikor Kálmán herceg, királyként vonult be Halicsba, az kismiska volt ahhoz képest, ami akkor történt, amikor Malvic úr megérkezett Somosra. Jó, hogy a dolgot Mihály szervezte, de a helybeliek is kitettek magukért. Erre még a bíró is rátett egy lapáttal, így a bevonulás örök időkre emlékezetes maradt. Tarján felől jövet a falu szélén várakozott a fogadó küldöttség, a bíró vezénylete alatt, sóval és kenyérrel. A Tarján patak forrásának magasságában harsonások álltak és várták a jövevényeket. Alig fél óra elteltével, dél felől feltűnt egy lovascsapat. A harsonák megszólaltak. Hangjuk visszaverődött a környező hegyekről, olyannyira, hogy nem csak Somoson, de még Zagyván is hallani lehetett. Még az erdő madarai is elcsitultak erre a hangra, de aztán, amikor egy idő után csend lett, folytatták tovább saját éneküket, mintha mi sem történt volna. - Hát ez mi? – kérdezte Malvic úr, amikor már érteni lehetett a szavát. - Én nem tudom – válaszolta Mihály hamiskás mosollyal – lehet, hogy kegyelmedet várják? Amikor a jövevények megpillantották a küldöttséget a falu szélén, Malvic úr meg volt győződve, hogy a király fogadására várakoznak. De hiába meresztette a szemét, a királyt sehol sem látta. Mikor aztán a bíró térden állva átnyújtotta neki a kenyeret, meg a sót, megértette, hogy ez a nagy felhajtás miatta van. - Kegyelmed az? – segítette fel a bírót a térdepelésből. - Isten hozta – nyögte ki a megszólított. Ettől a baráti gesztustól az amúgy feszült hangulat feloldódott. A juhász meg a felesége nem volt ott a küldöttségben, az nem illett volna. Ők a házuk kapujában várták a vendéget, nem kis izgalommal. Az asszonyt már két nappal korábban elkapta a hasmars, az átélt izgalmak miatt, de reménykedett, hogy ebből nem kerekedik semmi bonyodalom. Körülöttük toporgott még három gyermek, akik Mihály után következtek a sorban, két fiú és egy kislány. A leány volt a legkisebb, ő éppen csak, hogy totyogott, még nem töltötte be a két évet. Mihály már akkor átvette a vezényletet a bírótól, amikor megpillantotta a szüleit a kapuban. Az ismerkedés gond nélkül megtörtént, csak az a fránya kutya, a Buksi aggályoskodott, amíg a juhász oldalba nem rúgta. A vendéget betessékelték a házba. - Szép ház – jegyezte meg a főbíró – frissen van meszelve. Igaz? - Minden évben ilyenkor szoktuk – morogta a juhász, de magában megállapította, hogy jó szeme van a vendégnek. Malvic urat a tisztaszobába vezették. Kézzel faragott széket toltak alá. Az asztalon hímzett terítő díszlett. - Édesanyám munkája – mondta Mihály, és ez igaz is volt. A pálinkás butykos is előkerült. Ettől kicsit enyhült a feszültség. A házasságról szó sem esett. Ebéd után a vendég megtekintette a gazdasági udvart. - Mennyi állat – jegyezte meg a főbíró. - Csak azért van ennyi … szólalt meg a juhász felesége, de az ura oldalba lökte. Ettől elhallgatott. A főbíró látta a mozdulatot, de nem szólt. - A tehenek mindég az istállóban vannak – kérdezte – nem hajtják ki őket a csordával? - Csak ma – szólalt meg az asszony – csak azért, hogy kegyelmed lássa. Malvic úr értette, mosolygott is hozzá, de csak befelé. - Mindég hazatalálnak?
87
-
Többnyire. Ritkán ugyan, de előfordul, hogy valamelyik szomszédnál kötnek ki, de akkor hazavezetik őket.
Másnap a falu határát mutatták meg a vendégnek. Itt a bíró vitte a szót. - Szóval tekintetes főbíró uram, itt, amíg csak a szem ellát, minden föld a juhászé. Nekem is van egy kicsi ott a felső szélén, de olyan kicsi, hogy innen nem is látszik. - Aztán hogy van az, hogy egy juhász nem a nyáj mellett van, hanem engem gardíroz – kérdezte Malvic úr. Szerencsére a Salgó felé eső hegyoldalban látszott a nyáj. - Rábíztam a bojtárra, amíg kegyelmed itt van. Mégis csak úgy illik. Nem? Malvic úr bólogatott. A házasság csak a harmadik napon került szóba, mégpedig a reggelinél, amikor az alapozó pálinkát felhajtották. A főbíró hozta fel a dolgot. - Van még egy probléma – kezdte. - Milyen probléma? – kérdezte a juhász. Mihály is ott ült az asztalnál, de nem szólt. - Nem tudom, mit szól a frigyhez a felséges asszony. - A királyné? - Ő. - Szerintem, ő nem ellenzi – szólt közbe Mihály. - Szerintem se – reagált Malvic úr. - Akkor? – kérdezte a juhász. A főbíró felállt, sokatmondóan ránézett a juhászra. - No, csapjon a tenyerembe nász uram! A juhász annyira meglepődött a dolgon, meg azon, hogy mostantól ő már nász, hogy alig tudott reagálni. Mihály szólt rá: - Édesapám! Mondjon már valamit! Aztán paroláztak, és meg is ölelték egymást. - Persze csak akkor áll a dolog, ha a királyné is igent mond – jegyezte meg Malvic úr. - És, hol legyen az esküvő? – kérdezte a főbíró és Mihályra nézett. - Szerintem, mindenképpen Budán, abban az egyházban, amelyet még a szentéletű István király alapított. A leendő após vállon veregette leendő vejét és csak ennyit mondott, hogy: - Igazad van fiam, a király első apródjának ez már így dukál. Mégis csak az a legfontosabb templom Buda várában.
88
A KÁPOLNASZENTELÉS Mindenki elégedett a szép kápolnával. Magasztalják az Urat hálatelt imával. Végre elérkezett a nagy nap, a hálaadó kápolna felszentelésének napja. A karancsi nagyréten olyan sátorerdő kerekedett, hogy még Mihály sem képzelt ekkorát. Bancsai István úr az esztergomi érsek már előző nap megjött. Ellenőriznie kellett, hogy minden rendben van-e a kápolnában, nincs-e esetleg valami akadálya a szentelésnek. Livio úr és Mihály kalauzolta az érsek urat, aki az oltár előtt hosszasan időzött. Már akkor is elakadt a szava, amikor a kápolnába belépve megpillantotta Szűz Mária és Krisztus urunk freskóját a falon, de az oltárkép végképp elvarázsolta. Mondott is egy imát, az oltár előtt térdepelve. Csak ezután tekintett fel a kápolna mennyezetére, és megint elszótlanodott. Olyan volt a mennyezet, mintha az oltárkép folytatása lenne, hiszen az Úristen is a felhőkből emelkedett ki. A felhők, meg folytatódtak tovább, és olyanná tették a kápolnát, mintha a hívő ember az Isten szent ege alatt lenne. Neki is feltűnt, hogy az Isten szeme olyan gyönyörű kék, mint maga az égbolt a mennyezet felhői között. Kicsit ugyan elkomorult az arca, amikor a rovással írt táblát meglátta, de miután az volt ráírva, hogy: HÁLA ÉS KÖSZÖNET AZ ISTENNEK, már nem maradt ellenvetése. Az avatás előtti nap délutánján a király is megérkezett. Miután ő is mindent megszemlélt, megveregette Mihály vállát. - Szép munkát végeztél fiam! A legény belepirult a dicséretbe. - Nem én csináltam, felséges uram. A szépség Livio úr érdeme, meg azé a pingáló asszonyé, aki a mennyezet kazettáit festette. - Apropó! Hallottuk, hogy a főbíró úr háztűznézőben volt nálatok. Hogy sikerült a dolog? - Felség, Malvic úr még itt van. A szüleimmel elmentek fel a Somoskőre. - Igen? - Igen – válaszolta Mihály lesütött szemmel – most már csak a felséges asszony döntésére várunk. - Jó, hogy mondod. A királyné üzent. - Nem jön? - Nem. Valakinek Budán is maradni kell. Mihályban megfagyott a vér. Ha a királyné nem jön, akkor Janinát sem fogja látni. Az is megfordult a fejében, hogy a felséges asszony azért maradt Budán, mert, nem szeretné a házasságukat. De ezt a gondolatot gyorsan elhessegette, hiszen kisebb ember ő annál, hogy a királyné külön foglalkozzon vele. - És nekem üzent? - Neked bizony. - Esedezem felség, mit üzent? - Kíváncsi vagy, mi. - Nagyon. Az életem függ tőle. - Akkor nyugodj meg fia, nem ellenzi a frigyet. Mihály nem tudta, hogy örömében mit tegyen. Kívülről csak az látszott rajta, hogy szokás szerint elpirult. Belül viszont össze-vissza száguldoztak a gondolatai, minden rendszer nélkül. A király észrevette a hatást, és csak annyit mondott, hogy: - Üzenem Malvic főbíró úrnak, hogy beszédem van vele.
89
Aztán olyan mozdulatot tett, amelyből Mihály tudta, hogy vége van a beszélgetésnek. Meg azt is tudta, hogy az ő ügyéről fog tárgyalni a király a főbíróval. Azonnal egy legényt menesztett Malvic úr után, és ment a dolgára. Egy templom, vagy egy kápolna szentelését szigorú szabályok írják elő. Erre vonatkozóan a Szentatya külön pátenst adott ki. Az igazság az, hogy a szabályok még Nagy Konstantin idejében kezdtek kialakulni. A szentelés napja a templom születése napja, amelyen hálaadó ünnepet, vagy ahogyan az atyák mondják, Eukarisztiát kell tartani. Ezeket a szabályokat a karancsi kápolna avatásánál is be kellett tartani. A domonkos nővérek, és velük Margit hercegnő az ünnepség kezdete előtt alig fél órával érkezett meg. A felséges úr fogadta őket. Margit már éppen le akart térdelni a király előtt, amikor az magához ölelte Krisztus menyasszonyát. A hercegnő elsírta magát örömében. - A felséges anyám nem jött? - Akart, de valakinek Budán is őrizni kell a házat. - Kár. Úgy szerettem volna őt is megölelni. Az érsek úr szavára az avatásra megjelent urak és hölgyek, meg a környező falvak aprajanagyja, körmenetbe rendeződött. Amikor már elcsendesedett a nép, az érsek úr elkezdett fohászkodni: - „Áldott a mi Istenünk öröktől fogva és mindenkor és örökkön-örökké.” A hívek kórusban mondták az áment. - „Dicsőség neked Istenünk, dicsőség neked!” És folytatódott a könyörgés. A hívek ismételték az érsek úr után, háromszor is: - „Szent Isten, Szent erős, szent Halhatatlan irgalmazz nekünk.” A körmenet elindult. Átmentek a székelykapu kitárt két szárnya között, majd folytatták útjukat a kápolnát megkerülve. A tömeg kórusban mondta a Miatyánkot. Majd ismét az érsek úr hangját lehetett hallani: - „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, az Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor és örökkön-örökké.” - Ámen – zsongta a tömeg, majd újabb könyörgés következett. Az ezt követő pillanatnyi csendben egy mély bariton hang elkezdte mondani az 50. zsoltárt. - „Könyörülj rajtam Isten! a Te nagy irgalmasságod szerint. …” A körmenet pedig haladt előre. Aztán eljutottak a zsoltár végére: „Akkor veszed kedvesen az igazság áldozatát, az ajándékokat és égő áldozatokat, akkor tesznek oltárodra borjakat.” Az érsek úr szenteltvízzel meghintette a kápolna külső falait, és mintha a kápolna maga kérte volna a megszentelést félhangosan mormolta: - „Hints meg engem izsóppal25 és megtisztulok; moss meg engem és a hónál fehérebb leszek, az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Ámen.” A körmenet ment tovább újabb könyörgés következett, majd pontban akkor, amikor a menet eleje elérte a templomajtót, újra az a kellemes mély bariton szólalt meg: - „Nagyasszonyunk! Fogadd szolgáid imádságait és ments meg minden szükségtől és aggódástól.” Az érsek úr összekulcsolta a kezét. - Töredelmesen térdet hajtva könyörögjünk az Úrhoz! – mondta és a tömeg utána: - Uram irgalmazz! Majd felhangzott az ima az érsek úr szájából:
25
Az izsóp gyógynövény, a középkorban az állhatatosságnak és a hűségnek volt a jelképe.
90
„Úr Isten, kit bár a menny és a föld magukba nem foglalhatnak, szent nevednek mindenkori dicsőítésére e földön lakhelyet választani kegyeskedtél, buzgón kérünk Téged: tekints kegyelmesen e templomhelyre a legáldottabb s mindenkor Szűz Máriának pártfogása, Szent Margitnak s összes szentjeidnek közbenjárása által, és tisztítsd meg azt szent malasztodnak kiárasztásával és mindenkoron szeplőtelenül őrizd meg. …” Az ima folytatódott tovább, az emberek átszellemülten hallgatták. Amikor a végére ért, a hívek ismét kórusban mondták utána az áment. -
Most következett szertartás legszebb része. Az érsek úr három keresztet rajzolt az ajtóra, a Szentháromságnak ajánlva a kápolnát: - Az atyának és Fiúnak, és Szentléleknek nevében. A kápolna ajtaja kitárult. - Békével lépjünk be! – mondta, a hívek pedig zengték utána: - Az Úr nevében! - Könyörögjünk az Úrhoz! - Uram irgalmazz! Az érsek úr, kezében az érseki kereszttel belépett a kápolnába. A piciny helységbe csak néhány ember fért be. Természetes, hogy a király és Margit hercegnő követhette az érseket, de a közönséges halandókból már nem jutott be senki. Az érsek úr az oltár elé állt, az a gyönyörű mély bariton hang pedig elkezdte mondani a 121. zsoltárt: - „Vigadok, mikor azt mondják nekem: Az Úr házába megyünk. Lábaink tornácaidban állanak, Jeruzsálem! …” Amikor a hang az zsoltár végére ért, az érsek úr az oltár elé térdelt újra felhangzott a könyörgés: - Békességben könyörögjünk az úrhoz! Aztán imát mondott: „Urunk Jézus Krisztus, az élő Istennek, fia, igaz Isten, a kezdet nélküli Atyának kiáradó fényessége és ábrázata, örök élet, a legtisztább hegyből, …” Az ima alatt az oltárra hordták azokat a kincseket, amelyeket a király, az érsek úr, a szerzetesrendek, köztük a domonkos nővérek ajándékoztak a kápolnának. Aztán amikor már minden a helyén volt, felhangzottak a 120. zsoltár gyönyörű szavai: - „A hegyekre emelem szemeimet, onnét jő segítség nekem. Az én segítségem az Úrtól van, ki a mennyet és földet teremtette. …” Még szerencse, hogy Mihálynak a kápolnában jutott hely a király padja mellett, mert ha saját fülével hallja, amint a sihederek elkezdenek bolondozni a kápolna mögött, bizonyára eljárt volna a keze. Történt ugyanis, hogy az egyik azt kezdte magyarázni a többieknek, hogy a szenteltvíz, az nem más, mint jófajta pálinka, de mivel az atyák jól bírják az italt, ezt úgy isszák, mint a vizet. A dolognak az lett a vége, hogy amikor az első pofon elcsattant, a somosi bíró válaszul, úgy találta szájon vágni a pálinkát szenteltvízként híresztelő sihedert, hogy annak azonnal eleredt az orra vére. A zsoltárolvasó pedig éppen akkor ért a szöveg végére: … Őrizzen az Úr jártodban és keltedben mostantól és mindörökké.”, és már az áhítat csendje ülte meg a gyülekezetet. Az érsek úr megáldotta a felhordott kincseket, szenteltvízzel hintette meg az oltárt, és a kápolna falait. Ekkor megszólalt a harang. A hangját visszaverték a hegyek. A szent zsongás rátelepedett az emberek szívére, és valami földön túli érzés lett úrrá rajtuk. A harangszó az erdő madarait is odacsalogatta. Mikor újra csend lett, a kápolna ajtaja előtt, az ideiglenes oltárnál elkezdődött a hálaadó szentmise. Az áhítat rátelepedett a lelkekre, és
91
még az is hívővé vált, aki addig kételkedett. Tarác ott térdelt a felséges úr közelében. Az arcán látszott, hogy a lelke egészen máshol jár. Nem itt a Karancson, nem is a Kápolnahegyen, hanem, az Úristen közelében. Ott térdelt az Isten előtt, és ő intett neki, hogy álljon fel. Ezt gondolatban meg is tette, de ajkáról tovább folyt az ima. Béla király csodálkozva nézte. Akkora hite, mint Tarácnak, nem volt neki. Pedig szerette volna. Az érsek úr szájából felhangzott az utolsó ima: -
„Kezdet nélküli, változhatatlan, kifürkészhetetlen, kimondhatatlan, felfoghatatlan, láthatatlan, mindenható Isten, atyáink Istene, minden látható és láthatatlan lény Alkotója, …”
A tömeg mormolva mondta vele együtt. Volt, aki hangosan, volt a ki csak magában befelé. De azt mindenki megtapasztalta, hogy mekkora erő lakozik az imában, ha azt sokan mondják egyszerre. Ilyenkor akár hegyeket lehet megmozgatni vele. Csak hinni kell, hogy így lesz, és a csoda beteljesedik. Az ima után hirtelen csend lett. Aztán az érsek úr a szokásos módon bocsátotta el a híveket Ite, missa est.26 A hívek pedig kórusban válaszolták rá: - Deo gratias.27 Majd ismét megszólalt a harang. Az összegyűlt emberek annyira a hatása alatt voltak a szertartásnak, hogy még az ilyenkor szokásos zsongás is csak nehezen indult. Felséges apám – mondta Margit hercegnő – olyan jó lenne, ha itt élhetném le hátra lévő életemet, az Isten szolgálatában. Építeni kellene ide egy zárdát, hasonló módon, mint a Nyulak szigetére. Béla király elgondolkodott. Neki is tetszett a hely. Csak ne lenne olyan messze Budától. De nem akarta kedvét szegni Margitnak, ezért csak ennyit mondott: - Majd meglátjuk. Ha az Isten úgy akarja, akkor lesz zárda is. -
26
Ite, missa est. A szentmise véget ért, menjetek békével.
27
Deo gratias. Istennek legyen hála.
92
ÖRÖMÜNNEP SOMOSON A kis hegyi falunak lett nagy tisztessége. A juhász fiának lesz rangos felesége. A kápolnaszentelést követő napon a király magához intette Mihályt. - Fiam, megállapodtunk a főbíró úrral. A jövő vasárnap lesz az első kihirdetés Budán, a szentéletű István király templomában. Ez azt jelenti, hogy az ettől számított harmadik vasárnapon lesz az esküvőtök. Mihállyal verebet lehetett volna fogatni. Olyan boldogság szállta meg, hogy legszívesebben megölelte volna a királyt örömében. De ilyet még akkor sem illik tenni, ha az ember a király első apródja. - Ez már biztos? – dadogta. A király rámosolygott, és bólintott. - De azon a bizonyos vasárnapon, még mielőtt az oltár elé járulnátok, reggeli kilenc órakor elvárunk a fogadóteremben. Beszédünk van veled. Mégpedig komoly beszédünk. Ezt az utolsó mondatot nagyon szigorú hangon mondta a felséges úr, olyannyira, hogy Mihály azon kezdett gondolkodni, hogy volt-e valami rossz cselekedete az elmúlt napokban. De hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi olyan. Somoson, az esküvő hírére örömünnep kerekedett. Mindenkinek volt egy kedves szava a juhászhoz. A bíró meg is jegyezte: - Aztán, ne feledkezzél meg a faluról, ha már így felvitte az Isten a dolgotokat. Akad még itten apródnak való, például az én fiam. Az azért komoly fejtörést okozott, hogy miért rendelte a király a maga elibe Mihályt, és miért pont az esküvője napján. - Meglásd, tábornok lesz belőled – jósolta a kondás -, de minimum a testőrség parancsnoka. - Dehogy is. Kancellár leszel. Hiszen érted már a csíziót28. Mihály csak hallgatta a jövendöléseket. Maga sem tudta, hogy mit gondoljon. Leginkább az látszott valónak, hogy a király meg akarja jutalmazni. Valahogy úgy, mint Pál és András vitézeket. De hiszen akkor birtok áll a házhoz – jutott el a végkövetkeztetéshez. - Nagyúr leszel fiam – mondta az anyja – szolgákkal veszed magad körül, és megsüvegel mindenki. Még tán a nádor is. - Ejnye, édesanyám, a nádor úr a második ember ebben a hazában. Ő csak a királyt süvegeli. Viszont aki lejjebb van nála, annak kötelező a király után őt is megsüvegelni. A nagy boldogságban folyt a pálinka, meg a bor, mármint a torkokon lefelé. A kondás hamar elcsendesedett, pedig előbb még fennhangon szidta a bojtár gyereket. Azt találta mondani rá, hogy a pulinak több esze van, mint neki, meg hasznosabb is. No, de annak is felvágták a nyelvét, mert nem átállotta azt válaszolni, hogy:
28
csízió – kalendárium, naptár
93
Kendnek meg azonnal az üzekedésen jár az esze, ha meglát egy szoknyát. Olyan kend, mint a nagy kan a kondában. A kondásnak már elindult a keze, hogy megtorolja ezt a szemtelenséget, de félúton elernyedt, és a gazdája édes álomba merült. A bíró meg azt motyogta, hogy oda a dicsőség, mert már nem ő a legokosabb ember a faluban. Tudta ő is, hogy minél magasabbra kerül egy ember, annál több lesz az esze. Legalább is az, akinek az Isten felvitte a dolgát, ezt hiszi magáról. Mihálynak viszont szerencsére kételyei voltak, az ész növekedését illetően. -
94
A CSODA-FORRÁS Csoda-jel a virágcsokor a forrás mellett, naponta. Nincs még neve! – és Tarác a Margit nevet javasolta. A Kápolna hegy aljában, ott, ahol a Tarján felől érkező ösvény találkozik a Somosra menővel, két forrás is van. Az a bizonyos csoda itt esett meg az egyik forrásnál. Az emberek felfigyeltek rá, hogy minden áldott nap friss virágcsokor díszlik amellett a forrás mellett, amely a kettő közül, bővebben adta a vizét. Jelentették a dolgot Mihálynak. Először kételkedve hallgatta, aztán amikor már túl sokszor mondták, őrséget állított a forrás mellé. Az őrök nyolc óránként váltották egymást. De a csoda tovább ismétlődött. Mihály Tarácot kérdezte a dologról, de ő szokása szerint rejtélyesen mosolygott. - Ez bizony, csoda is, meg nem is! – mondta, de többet nem volt hajlandó szólni. Őrség ide, őrség oda, a friss virágcsokor minden reggel ott volt a forrás mellett. Mihály már csak egyet tehetett. Meg is tette. Ő maga ment őrségbe a forrás mellé. Amikor a Nap lemenőben volt, megette a magával hozott szalonnát, a frissen sült kenyérrel, melyet az anyja tett a tarisznyájába, szomját oltotta a forrás vizével, aztán várt türelmesen. Arra, hogy később mi történt már nem emlékezett. Pirkadatkor nyitotta ki a szemét. A friss virágcsokor pedig ismét ott díszelgett. - Valami varázslat van a dologban – morogta félhangosan. A remete, amikor előkerült, továbbra is rejtélyesen mosolygott. - Ez is egy olyan hely – mondta. - Milyen? - Olyan, ahol a Föld nyugtató sugárzást bocsát ki magából. - De nappal nem aludt el az őrség! - Persze, hogy nem. Itt csak éjszaka működik a dolog. Mihály dühös lett. Azt hitte, hogy Tarác ugratni akarja. - Jó. Az még rendben lenne – nincs rendben, de mondjuk -, hogy az őr elalszik, de ki hozza a virágot. - No, ez benne a csoda. - Csoda? Hogyhogy? - Úgy, hogy nem hozza senki. Az csak itt úgy lesz. - Igen? - Igen, bizony. Az egyik pillanatban még nincs ott semmi, a másikban, alig egy szemvillanás múlva, már ott van. - Jó. Tegyük fel, hogy nem hozza senki. De miért pont egy virágcsokor az, ami odakerül? A virágcsokrot az oltárra, vagy az oltár elé szokás tenni, nem egy forráshoz. Ezen a megállapításon már Tarác is elgondolkodott. Vakargatta a fejét, hátha attól okosabb lesz. - És, ha a virágcsokor azért kívánkozik ide, mert ez a hely valójában egy oltár? Hiszen éjszakánként sugárzik a Föld. - Meglehet. Oltár meg ugye kápolnába, vagy templomba való. Tarác a homlokára csapott. - Megvan! - Mi van meg? 95
-
Ennek a forrásnak nincs még neve. Na és? Mi lenne, ha adnánk neki nevet? Hiszen a kápolnának is van. Arra gondolsz, hogy a forrásnak is kell, hogy legyen védőszentje? Arra bizony. Mi lenne, ha ezt is, Szent Margit után neveznénk el, mondjuk: Margitforrásnak. Legyen úgy – mondta Mihály – de ehhez hívnom kell az atyát Tarjánból.
Holnap úgyis vasárnap lesz - gondolta, keresztelésre a legjobb alkalom. Az atya megígérte, hogy a reggeli mise után kijön. Vasárnap reggel a virágcsokor újra ott volt a forrás mellett. Mihály hagyta. Nem engedte elvinni. Az atya valóban megérkezett. Mihály és néhány katona, meg Tarác állták körül a forrást. Az atya imára kulcsolta a kezét, és félhangosan elkezdte mondani a fohászt. -
Urunk Jézus Krisztus, az élő Istennek, fia, igaz Isten, a kezdetnélküli Atyának kiáradó fényessége és ábrázata, örök élet, a legtisztább hegyből, a Szűzből kezek nélkül kivágott szegletkő, és az egyháznak megingathatatlan alapja, ki drága véred ontásával alapítottad egyházadat, haláloddal fölemelted; föltámadásoddal befejezted, mennybemeneteleddel megáldottad, Szentlelked lejövetelével pedig megszentelted és kiterjesztetted azt; alázatosan kérünk téged, küldd le Szentlelked malasztját és áldd meg ezt a forrást, melyet a te neved dicsőségére, és Szent Margit tiszteletére Margitforrásnak nevezünk el. Dicsőíttessék ez által a te legszentebb és nagy neved, mely az Atyával és Szentlélekkel együtt áldatik öröktől fogva, most és mindenkor és örökkön-örökké.
- Ámen! – mondták egyszerre a helyet körülálló emberek. Az atya szenteltvízzel meghintette a forrást. Ettől a perctől kezdve a forrás már nem volt névtelen. Másnap reggeltől a friss virágcsokor már a kápolna oltárát díszítette. Hogy ki tehette oda, és hogyan, azzal már nem foglalkozott senki. Odakerült és kész. Isten dicséretére.
96
AUDIENCIA29 Becsületes munkáért a tisztes elismerés kijár. Mihályt ranggal, földbirtokkal jutalmazta meg a király. Mihály számára nehezen telt az idő, de végre elérkezett az a bizonyos vasárnap délelőtt, amikor a király elébe kellett állnia. A fogadóteremben a király mellett a királyné is jelen volt. Mögötte pedig az udvarhölgyek körében Mihály Janinát pillantotta meg. Amikor a szemük összeakadt, látszott, hogy a leány legszívesebben odafutna a legényhez, szorosan átölelné és csókjaival borítaná az arcát. De a legény sem volt másképpen a dologgal. Futott volna ő is, de ezt bizony nem illett megtenni. Az udvarhölgyek azonnal összesúgtak a leány mögött, a mikor Mihályt meglátták, de a királyné rájuk szólt. Mihály nagy tisztelettel térdet hajtott a felségek előtt, és várt. Várta a király szavát, hiszen az sem illett, hogy ő szólaljon meg előbb. - Gyere közelebb fiam -, szólt a király, és intett, hogy álljon fel. Ebben a pillanatban lépett be a kancellár a terembe. Egy pergamentekercset tartott a kezében. - Ezen az örömteli napon, szeretettel köszöntünk fiam. - kezdte a király –. Sokat gondolkodtunk azon, hogy mivel jutalmazzuk azt a nem kis szolgálatot, amit nekünk tettél. Mihály meg akart szólalni, de a király leintette. - Végül úgy döntöttünk, hogy hűségedet megjutalmazandó, ezen a nagy napon, amikor szent házasságra lépsz e bájos hajadonnal – és itt Janina felé intett – birtokot adományozunk neked ama hely közelében, ahol azt a gyönyörű kápolnát megépítetted. Tekintsd ezt a mi nászajándékunknak. A legény a házasság említésével még inkább zavarba jött, és szokása szerint talpig elvörösödött. Az egyik udvarhölgy valamit odasúgott Janinának, akinek erre szintén elöntötte a pír az arcát. Valószínű, hogy olyasmit mondhatott, ami az esküvővel, meg az utána következő nászéjszakával volt kapcsolatos. A királyné megint rájuk szólt. Mihály megpróbált volna szabadkozni, de a felséges úr belefojtotta a szót. - Már döntöttünk! Azzal intett a kancellárnak, aki széthajtva a pergament olvasni kezdett: - „A szentháromság és oszthatatlan egység nevében. Béla, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia és Lodoméria királya mindörökké. Mivel a királyi felség tiszte szerint egyesek érdemeit mérlegelni, és az érdemeknek megfelelően kinek-kinek felelni tartozunk, igazságos és a józan ésszel egyező, hogy a hűtleneket és a jogtalanság útján járókat gyökerestől kiirtsuk és elpusztítsuk, a jókat és igazságszeretőket pedig, akik a királyi korona javán és az ország érdekében fáradoznak, ne feledjük adományokkal bőkezűen jutalmazni. Ebből következik, hogy minden mostaninak és eljövendőnek tudtára adatik, hogy 29
audiencia – kihallgatás, meghallgatás magas rangú személy részéről
97
jobbágyunk, somosi Juhászfia Mihály, aki önként szolgálatunkba állt és a nehéz időkben, amikor a tatár szeretett országunkat pusztítani merészelte, oltalmunkra volt, és a Karancs hegyén parancsunkra hálaadó kápolnát épített, a megannyi érdem viszonzásaképpen, néki és örököseinek és örökösei utódainak adományozzuk örökjoggal való birtoklásra, a Karancs hegy oldalában a Dobroda menti területet, a Nagyvölgytől a Komra patakig, mely Gerge néven neveztetik. Elrendeljük, hogy a királyi kancellária által somosi Juhászfia Mihály a birtokba bevezettessék. Hogy pedig ez az általunk tett adomány mindig ép és sértetlen maradjon, meghagytuk, hogy a jelen levelet pecsétünk oltalmával örökre megerősítsék. Adatott az Ige megtestesülésének ezerkettőszázötvenkettedik esztendejében, országlásunk huszonhetedik évében.” Mihály azt hitte, álmodik. Ismerte azt a területet, ahol a birtok van, hiszen a kápolna építésekor az egész környéket bejárta. Tudta, hol van a Nagyvölgy, többször is járt a Dobroda patak partján, azt is tudta, hogy hol van az Illés hegy, meg a Mészhegy. Abban a néhány házból álló falucskában is járt, a Lom patak partján, amit vagy Geregének vagy Gergének mondtak, kinek-kinek, hogy állt a szájára. A Dobroda túlsó partján, ahol a Cinege patak ömlik bele a Dobrodába, annak idején akaratlanul is kinézett egy olyan helyet, dombocskát ahová akár egy istenházát is építeni lehetne. De arra akkor még nem gondolt, hogy minderre lehetősége is adatik. - Felséges uram, felséges asszonyom. Köszönöm! Ilyen boldog embert még nem hordott hátán a Föld, mint én vagyok. Köszönöm. Ekkor előrejött a királyné mögül Janina, és kezet csókolt a felséges asszonynak. Aztán a király elé járult és neki is megcsókolta a kezét. - Szerencsés ember vagy fiam – jegyezte nem Laszkarisz Mária -, Egy gyöngyszemet is kapsz a birtok mellé. A király intett, hogy vége az audienciának. A kancellár odasúgta Mihálynak: - Kövess fiam! A kancellárián Mihálynak is módja volt beletekinteni az adománylevélbe. A végén ott díszelgett Béla király kézjegye, a végéről lelógó szalagon pedig a király piros viaszpecsétje. - A beiktatásod két hét múlva lesz. Személyesen kísérlek el Gergére.
Mihály, akit ettől a perctől kezdve illett mindenkinek Mihály úrnak nevezni, bólintott. - Most pedig menj, mert hamarosan megkapod második ajándékodat. Egy napon két ajándék – mosolygott a kancellár – a szerencse fia vagy, Mihály.
98
HARANGZÚGÁS Boldogságban úszik a nép, hát még az ifjú pár! Szívük dobol, s mindkettő csak a nagy IGEN-re vár. Hatalmas tömeg gyűlt össze Budavárában, Szent István király egyháza előtti téren. A főbíróné asszony pont akkor érkezett meg, amikor Mihály a király előtt állt a fogadóteremben. Így az asszony a leendő vejét csak akkor pillanthatta meg, amikor már az oltár előtt állt. Amikor a templom kapuja kitárult, előbb a meghívott uraságok vonultak be és ezzel már egy talpalatnyi szabad hely sem maradt odabent. A helybeliek, meg a kíváncsiskodó idegenek kívül rekedtek, de azért módjuk volt látni, amint a vőlegény meg a menyasszony megérkezik. Elsőként egy csinosan felcicomázott hintón, a vőlegény, Mihály úr érkezett, édesanyjával a karján. Mihályon egy bordó színű mente volt, arany sujtásokkal, az oldalán karddal. Süvegén, melynek hermelin szegélye volt, darutoll díszlett. Kicsit meleg lehetett, a süveg, de ki törődik ilyesmivel, amikor az esküvője zajlik. Az édesanyja földig érő fekete ruhát viselt, nagy fehér gallérral és fehér kézelővel. Haja tornyosra volt felépítve, így magasabbnak nézett ki, mint amilyen valójában volt. Látszott a járásán, hogy nincs hozzászokva ilyen cicomához. Abban a pillanatban, amikor beléptek a templom kapuján, megszólalt az orgona. A vőlegény után a két tanú lépte át a küszöböt. Az egyik, Malvic úr öccse, Dalmáciából, ő volt a menyasszony tanúja, a másik pedig a somosi bíró, akit Mihály úr kért meg, hogy legyen az ő tanúja. A bíró úgy fogta fel a dolgot, hogy ez most már az utolsó lépcsőfok ahhoz, hogy ő is úr legyen, így nagyon komolyan vette a szerepét. A tanúk után a koszorúslányok érkeztek. Több mint tízen voltak. Rózsaszirmot szórtak a menyasszony lába elé. Az orgonaszó egyre hangosabb lett, amikor Malvic úr, karján Janinával belépett a templomba. Kíváncsi szemek vizsgálták a leány karcsú termetét, de elhangzottak olyan megjegyzések is, hogy ez a Mihály gyerek megfogta az Isten lábát. A két fiatal az oltár előtt állt meg, háttal a násznépnek. Jobboldalon a menyasszony, baloldalon meg a vőlegény. Az orgonaszó elhallgatott, a zsongás is megszűnt, a sekrestye ajtaján pedig kilépett az eskető pap, aki történetesen nem volt más, mint az esztergomi érsek, Bancsai István. Az egybegyűltek csodálkozó szemekkel nézték. Nem csoda, érseket nem minden nap lát az ember. Püspököt még csak-csak, de érseket … -
Az Atya, a Fiú és szentlélek nevében – kezdte az érsek úr a köszöntést. Ámen! – mondta kórusban a násznép. A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal! És a te lelkeddel! – zúgta rá a tömeg.
Egy pillanatnyi szünet után, ismét az érsek úr szólalt meg: - Könyörögjünk! Aki tudta, hogyan kell azt csinálni, magába nézett. Mások csak álltak bambán, de az is lehet, hogy az áhítattól néztek olyan átszellemülten.
99
-
-
Istenünk, te a hitvesi köteléknek szent és fenséges értelmet adtál. Azt akartad, hogy a házassági szövetség Krisztusnak és az ő egyházának szent kapcsolatát jelezze. Add meg nekünk, szolgáidnak, hogy amit hitükkel elfogadnak, az életükkel váltsák valóra. A mi urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten, mindörökkön örökké. Ámen – zúgta rá a násznép.
Mihály már nagyon türelmetlen volt, Janina nem különben, de az érsek úr nem zavartatta magát. Sor került szépen a Ószövetségi olvasmányra, meg utána a Szentleckére is, sőt azt követően még az evangéliumra is. A fiatalok szégyellték volna bevallani, de, a gondolataik egészen máshol jártak. Mihály egészen megkönnyebbült, amikor Bancsai István összezárta Bibliát és bejelentette: - Ezek voltak az evangélium igéi. A násznép pedig rámondta, hogy: - Áldunk téged Krisztus. A lényeges dolgokra csak ezt követően került sor. A násznép körében is észlelhető volt valami várakozó zsongás, de amikor az érsek úr felemelte a kezét, újra csend lett. Mindenki feszülten figyelt. - Kedves jegyespár! Eljöttetek ide a templomba, hogy az Úr pecsételje szívetek szeretetét, egyházának szolgája és a hívek közösségének színe előtt. Krisztus urunk bőséges áldását adja erre a szeretetre. Egy külön szentség kegyelmével gazdagít és erősít meg titeket, hogy kölcsönös örök hűségben vállalni tudjátok a házastársak szent kötelességeit. A házasság szentségének méltósága őszinte szándékot kíván tőletek. feleljetek ezért az Egyház kérdéseire! Az érsek úr Mihályhoz fordult. - Mihály, megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss? - Igen! – válaszolta Mihály a lehető legrövidebben. Az érsek úr folytatta: - Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled és szereted, míg a halál el nem választ benneteket egymástól? - Ígérem! - Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságotokat? - Elfogadom! - Ígéred-e, hogy Krisztusnak és az ő egyházának törvényei szerint neveled őket? - Ígérem! A násznép körében megint elindult valami halk mozgolódás, de tüstént abba is maradt, amikor Bancsai István Janinához fordult. - Janina, megfontoltad-e Isten előtt szándékodat, és szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss? - Igen! Megfontoltam és szabadon jöttem! - Ígérd-e, hogy leendő férjed tiszteled és szereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól? - Ígérem! - Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságotokat? - Elfogadom őket! - Ígéred-e, hogy Krisztusnak és az ő egyházának törvényei szerint neveled őket? - Ígérem! A templomot valami megmagyarázhatatlan szent áhítat szállta meg. Az érsek úr pedig folytatta: - Kedves jegyespár! Kedves Mihály és Janina! Most következik az a szent pillanat, amikor ünnepélyesen kinyilvánítjátok, hogy egymásnak házastársai akartok lenni. Az érsek úr Mihályra nézett. - Mihály! Nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház színe előtt, akarod-e a jelenlévő Janinát feleségül venni?
100
Mihály Janinára pillantott, és kimondta: - Akarom! - Mondd tehát utánam: Janina – Isten szent színe előtt – feleségül veszlek. Mihály boldogan ismételte: - Janina – Isten szent színe előtt – feleségül veszlek! Majd Janina következett. - Janina nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház színe előtt, akarsz-e Mihályhoz feleségül menni? - Akarok! Aztán ő is boldogan ismételte meg az érsek úr szavait: - Mihály – isten szent színe előtt – feleségül megyek hozzád. - Akkor esküdjetek! Ősi magyar szokás szerint esküvel is erősítsétek meg, azt, amit az imént egymásnak ígértetek, és mondjátok utánam az eskü szavait! Előbb te, fiam, Mihály, aztán másodjára, te lányom, Janina. - Isten engem úgy segéljen, Nagyasszonyunk a boldogságos Szűz Mária és Istennek minden szentjei – kezdte Mihály – Janina szeretlek és szeretetből veszlek feleségül. Isten rendelése szerint, az Anyaszentegyház törvényei szerint, és téged el nem hagylak, holtomiglan-holtodiglan semmiféle bajban. Isten engem úgy segéljen. Aztán Janina következett: - Isten engem úgy segéljen, Nagyasszonyunk a boldogságos Szűz Mária és Istennek minden szentjei, téged Mihály szeretlek és szeretetből megyek hozzád feleségül. Aztán megismételte ő is az eskü utolsó mondatát: - Isten rendelése szerint, az Anyaszentegyház törvényei szerint, és téged el nem hagylak, holtomiglan-holtodiglan semmiféle bajban. Isten engem úgy segéljen. Egy ministráns ezüst tálcán hozta a gyűrűket. Az érsek úr megáldotta őket. - Áldd meg Istenünk ezeket a gyűrűket, hogy az új házastársakat mindég emlékeztessék kölcsönös szeretetükre és hűségükre! Krisztus, a mi urunk által. - Ámen! – zúgta a násznép. - Csókoljátok meg a hűség gyűrűjét, húzzátok egymás ujjára és mondjátok utánam: viseld ezt a gyűrűt, szeretetem és hűségem jeléül, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében. Az ifjú ara és az ifjú férj megismételték a püspök szavait. Ezzel a ceremóniának már csaknem vége lett. Mihály már nagyon szerette volna ölbe kapni ifjú nejét, de a könyörgés még hátra volt. A püspök úr összekulcsolta a kezét és úgy mondta a könyörgést: - Testvéreim! Imádkozzunk, hogy a most megkötött életszövetség Isten dicsőségét szolgálja, és az igaz keresztény élet iskolája legyen! Add meg, Urunk, az új házastársaknak, hogy érdemszerző életükkel gyarapítsák egyházad kegyelmi kincseit! Add meg, Urunk, hogy egymást önzetlenül szeressék, és ezáltal az irántad való szeretetben is erősödjenek! Add meg, Urunk, hogy példájukból összetartást, megértést és jóindulatot tanuljon a világ! Add meg, Urunk, hogy egymást mindig áldozatkész lélekkel segítsék a földi és az örök élet útján! Add meg, Urunk, hogy kölcsönös szeretetük a világ csábításai között is megtartsa őket a hűség kötelékében! Kegyelmed segítse őket földi kötelességeik teljesítésében, és tegye méltóvá az örök boldogságra! Krisztus, a mi Urunk által. Végül következett a nászáldás, majd az elbocsátó áldás. - Titeket, mindnyájatokat, akik együtt vagytok, áldjon meg a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a szentlélek! - búcsúzott az érsek úr, a násznép pedig áment mondott rá. Ebben a pillanatban megszólaltak a harangok, és a harangzúgásban az ifjú pár lépett ki elsőnek a templom kapuján. Óriási üdvrivalgás fogadta őket. A gratulálók sorát maga az érsek úr nyitotta meg, majd a nádor úr következett, aki a felséges úr köszöntését hozta. Csak ez után jöhettek a szülők. Ez alatt a sekrestyében a házasulók nagy könyvébe
101
gömbölyded betűkkel beírta egy egyházi íródeák, a mai nap eseményét, név szerint felsorolva az összes notabilitást30, aki az eseményen részt vett. A bejegyzést a két tanúnak alá kellet írni. Ez a somosi bíró esetében komoly nehézségbe ütközött. Nem tudott írni. Szerencséjére ez eddig nem derült ki. - Keresztet tud rajzolni? – kérdezte az íródeák. - Aztat igen! - No, akkor ide rajzolja - és rámutatott a bejegyzés végére. Közben zúgtak a harangok, de a juhász nagyon, egyedül érezte magát a tömegben. Úgy gondolta, nem való ő ekkora uraságok közé. Csak akkor kezdett jobb kedve kerekedni, amikor a főbíróné asszony karon ragadta, és kedves nászomnak nevezte. Ettől, meg az ünnepi ebéd előtt elfogyasztott étvágygerjesztőtől, már arról is volt kedve mesélni, hogy mennyi volt a szaporulat ebben az esztendőben. Az ünnepi ebéd közben kialakult az a helyzet, amikor mindenki beszélt mindenkivel, így aztán egy általános zsongás töltötte be a termet. Csak akkor csendesedett el a násznép, de akkor is csak nagyon nehezen, amikor egy ifjú dalia megkocogtatta a poharát és láthatóan köszönteni próbálta az ifjú párt. Hogy jobban lássák, még az asztalra is felállt. Ezt ugyan magasabb körökben nem túlzottan honorálják, de ettől, végül is, csend lett. Egy verset mondott a az ifjú pár tiszteletére.
A SZERETET ma titeket összekötött. Mellé egy fontos érzés is szegődött. Ennek neve nem más, mint a FELELŐSSÉG. E kettőből legyen szívetekben bőség! Ez ad erőt, békét, megértést, nyugalmat. Ezzel elnyerhettek egy olyan jutalmat, melyből jön az öröm, a földi boldogság, a minden pénznél többet érő „gazdagság”. Gondok közt majd nézzetek egymás szemébe, jusson eszetekbe e napnak szépsége! Rögös út kisimul, homály fényesedik mindazok számára, kik egymást szeretik. Kívánom, hogy nagyon boldogok legyetek! Mindörökké tartson a ti IGEN-etek! A szavalatot megtapsolta a násznép, aztán ittak is néhány pohárral az ifjú pár egészségére. Ettől a hangulat még tovább emelkedett, így észre sem vették, hogy Janinának, meg Mihálynak nyoma veszett. Eltűntek. A juhász oldalba lökte a felségét: - Emlékszel, asszony? Mi sem vártuk ki a lagzi végét. Az asszony lesütötte a szemét és mosolygott. A bírót nem zavarta az ifjú pár hiánya. Elemében volt. Malvic urat úgy lehengerelte, a fia dicséretével, hogy a főbíró úr, kénytelen volt meghívni az ifjút Curicum városába fiskális 31 bojtárnak. Otthon ezt aztán úgy mesélte el a bíró, hogy a főbíró úr addig rimánkodott neki, hogy engedje el a fiát, míg megesett rajta a szíve.
30
notabilitás – előkelőség, főember
31
fiskális - ügyvéd
102
A BEIKTATÁS Új birtoknak nevet adtak. Segített az ifjú asszony. Kancellár is hazaindult, mire jött a szürke alkony. Amikor az esküvő hullámai végre elültek, a vendégek is egytől - egyig kijózanodtak, meg az ifjak is magukhoz tértek az állandó révületből, sor került arra a ceremóniára, ami Mihály úr birtokba helyezését jelentette, Gergén. Akkoriban a Bika-réten, ott ahol a Dobroda a Lom-patakot fogadja magába, összesen három ház volt. Ezek is inkább kunyhók voltak, kissé a föld alá süllyesztve, úgy, hogy a küszöbön átlépve lejjebb került az ember, mint ahonnan indult. Először vesszőből fonták meg a falak magját, aztán ezt szépen feltapasztották szalmával kevert agyaggal. Külön művészet volt az apró ablakok meg az ajtó keretét külön megfonni. A falakra aztán sátor formájú nádtető került. Végül a falakat körbe meszelték, szép fehérre, évenként legalább egyszer. A padlástérbe, a sátortető alá felrakták a termést, így a ház, ha nem is nézett ki valami hívogatóan, mégis alkalmatos volt az életre. Nyáron hűvös volt benne, télen meg meleg. Pontosan úgy, ahogyan ez kell. Voltak még elszórtan is apró házak, a Lom- patak mentén felfelé menet. Az első mindjárt ott ahol a Falu kútja van. A Nagy-völgyben is épült egy-két ház, meg a Dobroda túlsó partján is, a Cinege patak mellett. Valaki egy keresztet is állított a Nagy-rét szélére. A kereszt a Dobroda-patak felé nézett, arra az összetákolt hídra, amely patakon épült. A kancellár összehívatta az embereket, a kereszt alá. Nem voltak sokan. Az asszonyokkal, meg a gyerekekkel együtt aligha voltak többen, mint harmincan. A kancellár úr felolvasta a király adománylevelét. Természetesen a levél latinul íródott, így aligha lett volna hasznos, ha latinul olvassa. Ezért aztán csak a latin mondatok magyar megfelelőit mondta, a cirkalmakra rá sem hederítve. Az emberek arcán öröm látszott, mert a tatárdúlás óta, a Dobrodának ez a szakasza a senki földje volt. Így aztán senki sem viselte a gondjukat. Nem sokban különbözött a helyzetük annál, amikor mongol előjárója volt ennek a pár elszórt háznak. Az adót meg mindig beszedte valaki, néha többen is egymás után. - Mi lesz az új neve a falunak? – kérdezte a kancellár. Mihály elkezdett gondolkodni, de Janina gyorsan elintézte a dolgot. - Legyen Mihálygerge! Mihálynak tetszett, a kancellárnak is. - Építeni kellene egy egyházat – jegyezte meg a kancellár. - Én is erre gondoltam – reagált Mihály úr. - Hogy hívják ezt a részt, itt a Cinege- patak innenső oldalán? – kérdezte Janina. - Ez a Csapás-oldal – tüsténkedett egy asszony. - Miért kérded? – fordult feléje Mihály. - Csak azért, mert ennek a lábánál éppen jó helye lenne egy istenházának. - Jó szeme van az ifiasszonynak – jegyezte meg mosolyogva a kancellár. - Aztán ha az felépül – folytatta Janina – akkor a Dobrodának ezt az innenső oldalát lehetne Egyházasgergének nevezni. - Legyen úgy -, bólintott Mihály. Amikor idáig értek a beszélgetésben, megérkeztek Mihály szülei. Egy lovas futár is volt velük, aki Somoson kereste Mihályt. - Mi hírt hoztál, fiam? - kérdezte a kancellár. - Mihály úrnak hoztam üzenetet.
103
- Nekem? És milyen üzenetet? A futár egy összehajtogatott levelet adott át Mihálynak. - Látom, apámuram írt – csilingelte Janina. Valóban! A főbíró úr pecsétje díszítette a küldeményt. - Utazunk! – mondta Mihály. Janinának felcsillant a szeme. - Hová? - Vegliára! Édesapád invitál, mégpedig azonnalra. - Ugye itt maradnak addig édesapám?- fordult Mihály az apjához. - Maradnánk, fiam, maradnánk, de a nyáj. - Ugyan már, édesapám, majd a bojtár elrendezi. Különben is kelmednek más dolga lenne, mint a birkák után futkosni. Majd építenek egy szép házat. - És addig mi lesz? - Van itt olyan ház, amelyik lakatlan – jegyezte meg egy asszony – kitakarítjuk, aztán addig, amíg nem lesz új, megteszi. A juhász vakargatta a fejét aztán bólintott. - El kellene indulnunk, vissza Budára. - jegyezte meg a kancellár. - Ha nem igyekszünk, ránk esteledik. Így esett aztán, hogy a juhászból úr lett, még ha helyettes úr is. Amikor este az asszonnyal bebújtak a dunyha alá, egészen otthonosan kezdték érezni magukat. - Ugye, megmondtam – duruzsolta a feleség – de kend nem akart hinni nekem. Pár nap múlva Tarác is lelátogatott a faluba. - Nekem is már csak egy ilyen házikó kellene, aztán akkor mindenem megvolna. - Sose búsuljon kend. - vigasztalta a juhász – Most minden lesz, ház is lesz. Mit ház, remetelak. Így esett aztán, hogy a kápolna közelében valóban megépült a remetelak. Félig a föld alá süllyesztették, hogy zimankós télben is kellemes legyen benne aludni. Janinát és Mihályt ezalatt egy csodapalota várta Veglia szigetén. De ezzel még nincs vége a Karancs történetének.
104
UTÓREZGÉSEK A karancsi rejtélyeknek és mendemondáknak úgy tűnik, nem tud vége szakadni. Ami biztos, hogy Béla király parancsára megépült a kápolna a róla elnevezett Kápolna-hegyen, és azt Szent Margit tiszteletére Margit Kápolnának nevezték el. Különösen idős asszonyok szokták mondogatni, hogy Margit hercegnő, itt a Karancson született, és nem Horvátországban, Klissza várában. Ez már igazán a mesék birodalmába való, de még mindég vannak olyanok, akik hisznek benne. Mások állítják, hogy megépült az a zárda, is, amit Margit hercegnő szeretett volna, sőt maga is ide költözött, és itt élte le rövid, de vitathatatlanul szent életét. A Margit-forrást igenis azért nevezik Margit-forrásnak, mert Szent Margit, nap, mint nap, innen hordta a vizet. Van olyan hiedelem is, hogy nem csak egy zárda épült a Karancson, hanem egy kolostor is a férfi szerzetesek számára. Ebből aztán komoly bonyodalom támadt, mert az apácák összeszűrték a levet a szerzetesekkel. A király pedig, hogy eltávolítsa a bűnt a kápolna közeléből, mindkettőt földig romboltatta. Az apácák meg a szerzetesek futottak amerre láttak. Arról persze nem szól a mese, hogy melyik király volt az, aki ekkora haragra gerjedt. Egyesek azt állítják, hogy csak apáca-zárda volt, de azt nem a király, hanem a törökök rombolták le. Mondják, hogy volt a zárdának egy nagyon mély kútja. Van, aki még azt is biztosan tudja, hogy ez pontosan 85 méter mély volt. A törökök először egybeterelték az apácákat, aztán összeszedték a zárdában fellelhető szent könyveket, de még a királyi adománylevelet is, és bedobták a kútba. Amikor ezzel megvoltak, az apácákat egyenként az írások után eregették, rá a szent iratokra. Lett ebből akkora sikoltozás, hogy talán még Somoson is hallották, de Lapujtőn bizonyosan. Aztán a harangokat cipelték a kúthoz, és egyenként rádobálták az apácákra. Köztük azt a harangot is, amelyet még Béla király készítetett, a Margit-kápolna szentelésére. Ettől aztán csend lett. Persze a törökök a kápolnát sem kímélték. Felgyújtották és magára hagyták. Amíg a törökök ki nem takarodtak az országból, a kápolnát nem építette újjá senki. Csak a megfeketedett üszkös falak meredeztek az ég felé. A török utáni időkben a kápolna többször újjáéledt, de mindég történt vele valami és megint rommá lett. Állítólag 1849-ben még állt, és a Karancs erdeibe visszahúzódó, fegyvereiket letenni nem hajlandó honvédek, még imádkoztak benne. Aztán megint elérte a rontás. Hogy ekkor milyen volt a Kápolnahegy, azt jól példázza Vadkerti Béla 1918-ban született, „A Karancs kápolna” című versének első versszaka:
Kápolna áll a Karancs tetején … Romok között, apró kis deszkaház. Halotti csendben, erdők rejtekén Körülötte szent áhitat tanyáz … 1934-ben a kápolna, Isten dicsőségére, újra felépült, és messze földön híres búcsújáró hely lett. Aztán jött a második világháború. Annak vége felé még partizánoknak is otthont adott a Karancs rengetege, azonban, a rossznyelvek szerint, ezek kínosan ügyeltek arra, nehogy német katonákkal találkozzanak. Jól elvoltak Nógrádi Sándor vezénylete alatt a karancsberényi vadászházban. A partizánok hőstetteiről keltett legendák igaz volta viszont erősen megkérdőjelezhető. Nógrádi igazmondását ugyanis jól példázza „Új történet
105
kezdődött” című könyvének az a része, amely a pufajkások 1956. december 8-án történt salgótarjáni vérengzéséről szól. A második világháború után beköszöntött a második vörös terror, és vele együtt a vallásüldözés sötét korszaka. A kápolna újra gazdátlan lett, fokozatosan romlott, és műemlék jellegű kápolnaromként jegyezték be az országos nyilvántartásba. Arról szó sem lehetett, hogy búcsút tartson valaki a Kápolna-hegyen, mégis a Karancson járó emberek, köztük egyszerű turisták is búcsús énekeket véltek hallani az erdőben. Ezt nem egy ember állította, hanem sokan. Különösen vasárnapokon lehetett az éneket hallani. Ami aztán az embereket végképp elgondolkoztatta, az Sztálin születésnapján 1950-ben történt. A megnyomorítónk tiszteletére óriási máglyát raktak a Karancson, de bárhogyan is igyekeztek, a máglya nem akart meggyulladni. Csak füstölt, füstölt cefetül, de lángra nem akart kapni. A füstöt a szél behordta a Karancs völgyeibe, és azt a hírt vitte a palócságnak, hogy Szűz Mária volt az, aki megakadályozta ezt a gyalázatos tiszteletadást. Mert igenis van őrangyala a karancsi kápolnának, ezt még maga Szálin sem tudná megtiltani. Gyermekkoromban, az acélgyári ferencesek templomában, néha megjelent egy hosszú szakállú bácsi a vasárnapi misén. Mindég a bejárat mellett állt meg. Az emberek azt suttogták, hogy ő a karancsi remete. Hogy valóban ő volt-e, azt nem tudom, de az biztos, hogy a harmincas években még élt remete a Karancson. Őt Tarász Ferencnek hívták. Vélhetően nem ok nélkül. Annak a bizonyos, Tarác nevű első karancsi remetének ma egy forrás őrzi az emléket a Kápolna-hegy északi lábánál, Karancslapujtő közelében. Ma Tarászforrásnak mondják. A kommunizmus összeomlását követően, 1988-ban Szőllősi Géza úr, az ÉMÁSZ Kirendeltség vezetője volt az, aki a kápolna újjáépítését kezdeményezte. Felhívásához örömmel csatlakoztak a Karancsvölgy vezetői és velük az egyszerű palócemberek is. Vállukra vették a helyreállítással együtt járó szervezői munkát, de fizikai erejüket sem kímélték. A hivatalok és a hívek nagylelkű adományainak köszönhetően a kápolna újra felépült. 1991-ben, Dr. Seregély István úr, az egri érsek szentelte fel újra. A Karancs völgyében egykor hosszú ideig szolgáló lelkipásztorok bizonyára boldogan szemlélik „odafentről” a változásokat. Boldogok, mert nem hiába tanították, a karancsvölgyi embereknek, hogy a hit, a remény, a szeretet és a hűség legyőzi a rosszat. Igazuk volt, a kápolna újjáépült. Az Úr áldása és kegyelme szálljon rájuk. 1993-ban a Karancs Kápolna Alapítvány létrehozásával lehetőség nyílt további felújításokra is. Így újult meg a harangláb, de az ország-csonkítás szörnyű tettére emlékezve, Trianon Emlékművet is emeltek. Ezt Dr. Beer Miklós püspök úr szentelte meg. A Trianon emlékmű felépülésében számos olyan ember vett részt, akik megérdemlik, hogy a nevüket megismerje a világ és tettükkel például szolgáljanak az utánunk következő nemzedékeknek. Ezért a köszönet őket is megilleti, így neveiket a köszönetnyilvánítások között örömmel sorolom fel. Mióta a Margit kápolna újra él, a Karancs megint zarándoklatok és búcsúk színhelye. De nem csak a kápolnát, hanem azt a remetekunyhót is megújították, amelyet annak idején a somosi juhász építtetett Mihály úr jóváhagyásával, Tarác számára. Akkor ezt még remetelaknak hívták, de ma már, inkább csak kunyhónak mondanánk. Valahonnan, valamikor, a legendák világából, feltűnt egy ének, melyet Palóc himnusznak mondanak, de emlegetik Felvidéki himnuszként is, mások Baranta himnusznak mondják. De vannak olyanok is, akik Regős himnusznak nevezik. Hogy a dolog még titokzatosabb legyen, az egyes változatok szövege sem egyezik meg teljesen. Hogy ki írta ezeket a szövegeket, azt megint csak nem lehet tudni. Mondják, hogy ez nem más, mint egy népdal, de emlegetik Erdélyi János nevét is, meg Pósa Lajosét is, sőt egyesek Budai Ilonát tartják a szerzőjének. A baj csak ott van, hogy ettől még rejtélyesebb lett a dolog. Rejtélyek ide, rejtélyek oda a
106
lényeg az, hogy ez a himnusz megszületett, és ez önmagában is azt jelzi, hogy a palócok népként is felismerték az összetartozás erejét. Mert a szöveg ezt sugallja: Isten áldja meg a magyart! Tartson neve, míg a föld tart. Paradicsom hazájában, Éljen mint a hal Dunában:// Töltse békében napjait Egyezve lássa fiait Tatár, török, más ellenség Minket meg ne rendíthessék :|| Isten áldja meg a magyart Tartson neve, míg a föld tart Isten áldjon meg bennünket Minden igaz magyar embert :|| Az összetartozás erejének szükségességére utal az is, hogy 2009-ben a Karancs Kincse Közhasznú Egyesület felhívására megszületett a Palóc Olimposz, a Karancs himnusza is. Egy gyönyörű egyházi ének dallamára Horváth Szabolcsné írta a versét. Köszönet érte. Karancs hegynek fönn a tetején, Ég a földdel szinte összeér. A jó Isten onnan vigyáz minket, Karancs völgyét őrzi, mint a kincset. //:Távolból is mindig visszavár, Itt születtünk, ez a mi hazánk.:// Karancs völgyén messze visz az út, Összekapcsol várost és falut Nemzedékünk, palóc vidék népe, Életünket soha rossz ne érje. //:Karancs hegyről messzi száll a dalunk, Itt születtünk és összetartozunk!:// Szerencsére a világ kereke nagyot, és jó irányba fordult, de még sem lehet elhallgatni, hogy a legendákon túl, van még egy szégyenletes emlék a Karancs csúcsán, az a bizonyos két kilátó, és köztük a határ. Gyermekkoromban itt is határőrök bújtak meg a bokrokban, és azt figyelté, ki az, aki mind a két kilátót kipróbálja. Mindegy volt, hogy az illető melyik oldalról jött, határsértőként bekísérték. De ugyanez a lesben állás volt megfigyelhető a Margit-forrásnál is, mert az a fránya „államhatár” csak arra volt jó, hogy a szomjas emberből határsértőt csináljon. Pedig illenék már végre tudomásul venni, hogy amit az Isten egésznek teremtett, az egész marad akkor is, ha valakik a butaság vonalait rajzolják bele, és ezeket nem szégyellik államhatároknak nevezni.
107
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A szerző ez úton szeretne köszönetet mondani mindazoknak, akik, a KARANCS című regény forrásanyagának összegyűjtésben segítségére voltak. Közülük is kiemelten Földiné Patakfalvi Erzsébetnek és Szőllős Gézának, a Karancs Kápolna Alapítvány vezetőjének. De köszönet illeti azokat az igaz magyar embereket is, akiknek nagy szerepük volt abban, hogy a Karancs nemzeti emlékhely is legyen, és akik nélkül a Palóc Olimposzon sem a kápolna nem épülhetett volna újjá, sem a Trianon emlékmű nem jöhetett volna létre. A KARANCS-KÁPOLNA HELYREÁLLÍTÁSBAN RÉSZ VETTEK: Szőlős Géza ÉMÁSZ Kirendeltség vezető, Karancskeszi Morgenstern Ferenc vállalkozó, Karancslapujtő Tóth István a Költségvetési üzem vezetője, Karancslapujtő A helyreállításban oroszlán részt vállaltak Czeglédi Ferenc ÉMÁSZ igazgató, Miskolc Holló Jánosné Karancskeszi C. Becker Judit tanácselnök, Salgótarján Duda Lajos, Salgótarján Lipták László ÉMÁSZ dolgozó, Karancslapujtő Novák György VÍZMŰ Vállalat dolgozója Karancslapujtő Lantos Kelemen tetőfedő vállalkozó, Karancslapujtő Lévárdi György Ipoly Erdő Rt. erdészetvezető, Salgótarján Szabó József plébános, Karancskeszi Rozgonyi József vállalkozó, Karancslapujtő Oravecz László építőipari vállalkozó, Salgótarján Lantos Sándor Karancsalja Miklós Szabolcs vállalkozó, Karancsalja Somoskői Tibor villamosmérnök, Karancslapujtő Dóra Gyula ÁFÉSZ elnök, Salgótarján Botka Miklós NÁÉV Igazgató, Salgótarján Miklós Zoltán MGTSZ elnöke, Litke Szabó Ferenc Ipoly Erdő Rt. vezető, Salgótarján Kuruczi István vállalkozó, Karancskeszi Lénárt Dezső polgármester, Etes Baksa Tiborné, Karancslapujtő Kiricsis Lajos Ipoly Erdő Rt. dolgozója, Salgótarján Deák János vállalkozó, Karancsalja A TRIANON EMLÉKMŰ ÉPÍTÉSÉBEN RÉSZ VETTEK: Szervezők: Szőlős Géza Morgenstern Ferenc Tóth István Tóthné dr. Kerekes Andrea Lichner András Angyal László 108
Lantos Sándor Az emlékművet tervezte: Kapás János Az emlékmű építésében oroszlán részt vállaltak: Rozgonyi József Bollók István Miklós Szabolcs Kakuk Tibor Kakuk Dániel Béres Gábor Telek Gábor Lantos Zoltán Stok János Somoskőújfalu Önkotmányzata Szentiványi Imre Bárdi Zsolt Danyi Imre Szamosi Zoltán Id. Szász gyula Ifj. Szász Gyula Lantos Sándor K. Sabján Ferenc Vilimi Szabolcs Dr. Szondi Béla Bede Melinda és tanítványai Deák János Nyilas István Hakkel István Kiskáné Herczeg Gabriella Nyilas István Miklós Szabolcs Kajtor Zsolt Karnis Lajos Lévárdi György és munkatársai Bakó Sándorné Csorvási Sándor Juhász Gáborné Romhányi Mária Rozgonyi Endréné Fogadják e helyről is a Karancsvölgy népének köszönetét.
109
TARTALOM
Prológus Muhi Somoskő A Tarján-patak A remete Kálmán herceg fut a halál elől Nyitra A pozsonyi pihenő Az álnok Frigyes Frigyes a zsaroló Még az Isten is ellenünk van? Janina az új udvarhölgy A siralom völgye A király nem felejt A somosiak a király előtt Az Istennek ajánlott gyermek Az ígéret szép szó Rejtélyes dolgok a Karancson Mihály jelentést tesz A rózsalugas Kik azok a palócok? Hírek Budáról Mihály intézkedik Inspiciálás
110
Margit hercegnő Livio úr alkot A somosi bíró a hírvivő Pánik Somoson Elkészült a kápolna A találkozás Somoson terjed a hír Készülődés a nyulak szigetén A háztűznéző A kápolnaszentelés Örömünnep Somoson A csoda-forrás Audiencia Harangzúgás A beiktatás Utórezgések Köszönetnyilvánítás
111
