Franczia Zoltán. Értelmes Lények

Franczia Zoltán Értelmes Lények

Holnap Magazin 2010

Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy e könyv megjelenhessen. Elsősorban szüleimnek, akik nélkül nem lehetnék itt a Földön. Családomnak: feleségemnek és leányomnak, akik mindig mellettem állnak, segítenek, kritizálnak és inspirálnak. Barátaimnak, akik biztattak és szorítottak nekem. És persze köszönet illeti a kiadót és munkatársait színvonalas munkájukért. S végül köszönet a bátor olvasónak, ki belelapoz írásaimba...

„Lehet, hogy a Nagy Bumm volt a Világegyetem kezdete, de az is lehet, hogy csak egy olyan szakadás volt, melynek során a Világegyetem korábbi történetére vonatkozó információk elpusztultak. Ám minden bizonnyal ez volt a legkorábbi esemény, amelyről tudomásunk van.” Carl Sagan: Az Éden sárkányai

2001. évi emlék

Örök éjszaka… …fagyos, időtlen ragyogás… …csillagéletek kavalkádja… A Föld évmilliárdjai, pergő homokszemek a tér fekete homokórájában… Az Ember…? Néhány pillanat csupán… Mork az utóbbi két órát a számítások ellenőrzésével töltötte, s úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Amióta elindultak a földkörüli pályáról, az L-5 pont varázsa csak most érintette meg őket igazán. Ők ketten lesznek Alannal azok, akik az „alapkőletételt” űriesítik, és a Gyűrű-1 építését beindítják. A gyűrű, vagy inkább kövér hengerpalást alakú, mintegy 100 millió tonnás űrállomás, amely a közel 10.000 ember befogadásával az eddigi legnagyobb vállalkozás a piramisok építése óta, a mai naptól számított öt éven belül virágzó városállam lesz. A Föld-Hold rendszer kitüntetett Lagrangepontjánban olyan stabil pályán mozog majd, amely szavatolja hosszú életét, mely hosszú élet sokszorosan felülmúlhatja a Nílus-parti nagy piramisok röpke évezredeit… Távolsága a Földtől mintegy 380.000 kilométer lesz, de a felületén tükröződő napfény új csillagként ragyog majd a Föld éjszakai égboltján. A Gyűrű-1 lesz az űrutazók depója, ugródeszkául szolgál majd sok-sok expedíciónak. Pontosan úgy, ahogyan azt a XX. század nagy jövőbelátói megálmodták…

Csakhogy először igen prózai feladat hárul az űr munkásaira. Egyszerűen ki kell takarítaniuk a Lagrange-pont környékét. Bizony… Hiszen az idők kezdete óta ide sodródott, és a Föld-Hold rendszer közös gravitációs mezőjében lévő Lagrange-pont közelében rekedt számtalan, és persze jelentős tömeget képviselő kőzetdarab, komoly veszélyt jelenthet mind az építőkre, mind pedig magára az építményre. Mork és társa a Hermes-7 fedélzetén ezt a feladatot kapta, és alig néhány tízezer kilométer megtétele után el is kezdhetik elektromos ágyújukkal, mint egy hatalmas legyezővel, új, távolodó pályára lökdösni az építkezés útjában lévő törmeléket. Pár száz éve az ember nekiesett a Föld esőerdeinek, utakat épített a helyére, városokat emelt, termőföldet teremtett, és majdnem belefulladt az eredménybe. Manapság már az esőerdőt telepíti, ahová csak a földi klíma engedi. Az űrbe és a Holdra költözik, s csak szabadságra, vakációzni tér vissza az édenné varázsolt anyabolygóra. Pontosan úgy, ahogyan a XXI. század nagy jövőbelátói megálmodták… Ezt vallotta Mork is, ezért tudta örömmel vállalni mostani feladatát. Évszázadokkal ezelőtt biztosan Cook mellett hajózott volna a Déli-tengereken, vagy Scott csapatában menetelt volna a Déli pólus felé, a végtelen antarktiszi hómezőkön. - Mindjárt kezdheted! - szólt oda Alannak, aki már az elektromos ágyú vezérlő computerét ellenőrizte. - Nézd azt a nagydarabot! - Képernyőjén már vagy ötven-hatvan, kisebbnagyobb céltárgy villódzott, de volt köztük egy nagyobb, kb. 20 centiméter átmérőjű, gyorsan pörgő meteor is. - Látom - bólintott Alan, és finom mozdulattal odébb terelte a célkeresztet a fényes tárgy felé. Az azonban, mint a vad, amely megérzi a vadászt, minduntalan odébb csúszott a figyelő tekintetek elől, sőt, pörgése miatt fényességét is igen gyorsan változtatta, sokszor majdnem teljesen eltűnt a képernyőről.

- Közelebb kell még mennünk, amúgy sem vagyunk még a tervezett pályán - mondta Mork és hirtelen úgy érezte magát, mint Ahab kapitány, aki valaha Moby Dick-et, a nagy fehér bálnát kergette tengereken át. Persze nem kívánta úgy végezni, mint falábú kapitány elődje, de azért egy korhű vitorlásra örömmel felmerészkedett volna. Talán majd, ha letudta három hónapos szolgálatát, rá tudja venni Agnest egy polinéziai kirándulásra… - Érdekes… - mormogta Alan az orra alatt, s nyitva hagyta a mondatot, amely úgy lógott a kis kabin levegőjében, mintha a súlytalanság a kimondott szóra is érvényesíthetné örökös jogait. - Mire gondolsz? - fordult társához Mork, aki gondolatban sok-sok ezer kilométerre a Csendes-óceán korallzátonyai közt, szél borzolta hajjal állt a hajóhídon, s talán még a sós víz permetező illatát is érezte. - Nézd csak meg a formáját! - mutatott Alan az imént kiszemelt kődarab képernyőn megjelenő alakjára. - Téged mire emlékeztet? A fénylő pont már sokkal nagyobb volt, mint amikor először megpillantották. Keringése közben, mivel alakja egyenetlen lehetett, pályája egy-egy pontján hol egy bizonytalan kereszt alakra, hol pedig egy kiterjesztett szárnyú madárra hasonlított. Közben persze a fényessége, így a láthatósága is igen változó képet mutatott. - Megnézhetnénk a hullámdetektorral - ajánlotta Alan, és átkapcsolt egy halványan fluoreszkáló kisebb képernyőre. Az ott mutatott forma már kivehetőbb volt, de a távolság miatt a kép jóval szemcsésebb. - Mintha néha két lába lenne… Várj!... Most! - bökött Mork izgatottan a vélt „lábakra”, amelyek a jelenség közepéből V alakban mutattak egyszer lefelé, egyszer fölfelé, ugyanakkor a kereszt formátum felső része zömökebb és vastagabb benyomást keltett.

- Még közelítő pályán vagyunk - pillantott Alan a célterület és a hajó mozgását elemző és megjelenítő konzolra. - Rendben. Nem kezdünk még takarítani, de a Földfénynek jelentenünk kell a késést - mint parancsnoknak Mork-é volt felelősség, minden, a programtól eltérő manőverért és tevékenységért. Így a Holdon lévő bázisnak tudnia kellett arról is, ha esetleg a takarítóbrigád, úgymond nem a seprűt, hanem a porszívót szeretné használni… - Begyűjthetik! - adta ki az utasítást Carl Sorian, a Gyűrű Társaság Elnökségének Holdon tevékenykedő főkoordinátora. Mivel a Gyűrű-1 építéséhez szükséges anyag 98%-a a Hold bányáiból kerül majd az építkezés helyszínére, a multinacionális vállalkozás ( 117 ország közel 8000 befektetője ) jól döntött, amikor a Holdra helyezte az irányítást. S jól döntött akkor is, amikor Carl Sorian kezébe adta a karmesteri pálcát. Sorian volt, aki először és nem akármilyen körülmények között átrepült a Cassini-résen, a Szaturnusz gyűrűjén, de ő volt az is, aki szembeszállt az antarktiszi jég felolvasztását élőirányzó ENSZ bizottság hatalmasságaival. Itt a Holdon a keze nyomát viselte három ipari bázis, több anyagkilövő pálya és bánya, no meg a félig kész Földfény Bázis a Nyugalomtengere közepén. - Begyűjthetik - ismételte meg, mintha attól félt volna, hogy az utóbbi órák fokozott naptevékenysége miatt nem jól értik odakinn a szavait. - Begyűjthetik, de hozzá nem nyúlhatnak! Aztán, már kikapcsolt videofonjára meredve tette hozzá: - Legalábbis, amíg oda nem érek… Asztali monitorán ott tündökölt e tárgynak a kimerevített képe, amely ebben a pillanatban az emberiség újabb nagy rejtélyét szülte. Ott volt annak a valaminek a képe, amely messze, a hideg és fekete téróceán egy nyugalmas lagúnáján, az L-5 pont örökké

nyugvó pályáján, ki tudja hány ezer ( tízezer? százezer? ) éve vár háborítatlanul … Kinézetre egy egyszerű szobor, anyaga az eddigi vizsgálatok szerint, ismeretlen. Méretét tekintve alig nagyobb, mint egy jól megtermett vizespohár. De a formája… Soriannak azonnal Leonardo jutott eszébe - amint meglátta a terpeszben álló, két kezét széttáró meztelen férfialak szobrát a polihisztor, és híres rajza, a Vitruvius Ember. Egyedül az alak lábfejét és kezeit érintő körív és négyzet hiánya volt zavaró egy picit. De közel sem annyira, mint a helyszín, ahonnan a szobor képe érkezett… - Finoman - lihegett parancsnoka nyakába Alan, de csak ilyen közelről láthatta ő is jól a befogó manővert. Egy másfél méter hosszú robotkar nyúlt ki a Hermes-7 orrának jobb oldalából, és araszolva közelített az előttük lebegő tárgy felé. A hajó és a tárgy azonos pályán mozgott, a két űrhajós pedig a vezérlő magányából nézett farkasszemet a fantasztikus jelenéssel. Minduntalan azt várták, mikor mozdul meg, mikor kel életre a kis szobor. Olyan élethű volt, mint Michelangelo Dávidja, felülete sík, mint a tükör, színe, mint a hó… - Átverés - dohogta Mork. - Nézd, semmi roncsolódás nincs a felszínén. Hihetetlen, hogy semmivel nem ütközött, a mi mikro meteor detektorunk egy nap alatt olyan, mint a szita. De ez… - Fogd már meg! - dobolt türelmetlenül Alan a kabin falán lévő kapaszkodón. - Mi lesz már? - Nem záródik beljebb a fogókar - nyögte Mork. Finom izzadságcsepp lendült tova a homlokáról, ilyen ideges még sosem volt. - Elromlott volna? Pont most? - hitetlenkedett Alan.

- Nem, az kizárt! Hisz te is láttad, amikor az imént kipróbáltam - méltatlankodott Mork. - Figyelj… Határozott mozdulattal eltávolította a szobor közeléből a robotkart, majd a fogókart akadálytalanul összezárta. Egymás után többször is. Ezután lélegzetvisszafojtva újra a tárggyal próbálkozott, de ismét eredménytelenül… - Azt akarják mondani, hogy nincs szobor körül ott semmi, de mégsem lehet a tárgyat megragadni? - Sorian hajóját már csak néhány órás út választotta el a Hermes-7-től, amikor a sikertelen akció híre eljutott hozzá. - Így van uram - jött a válasz, olyan hangsúllyal, ami több volt, mint bizonytalan. - Nagyon úgy néz ki, mintha egy láthatatlan gömb belsejében lenne a szobor. Egy szappanbuborékban, de ez a buborék áthatolhatatlan, uram. Legalábbis a rendelkezésünkre álló eszközökkel az. Ekkor váratlanul egy jeges, gyomorszorító érzés csapott le Sorianra. Egy gondolat, amely ott motoszkált benne, de felszínre nem tudott törni, egy deja’ vu érzés, de tudta, ez most nem az. Ez egy másik történet… „…TMA-1…” - Hagyjanak abba mindent! - nyögte ki nagy nehezen, lába remegett, ülni alig bírt. Legszívesebben ordított volna, de rekedt nyögés jött csak ki a torkán. Belsőjét rázta az érzés, mint az orkán az erdő széli fákat. „…TMA-1…” „…Clarke…” Most már emlékezett mindenre. Kitárult előtte egy ajtó, és ő belépett… Egyetemista volt még, amikor olvasta a könyvet (a filmet csak később sikerült megszereznie), a könyvet, amely már régen klasszikussá lett, melynek első megjelenésekor még csak gyenge szárnypróbálgatás volt a SETI és a CETI, a könyv ( s a

film ) a múltat és a jövőt érintette meg egyszerre, úgy ahogyan még nem tette előtte semmi… A hatalmas monolit - TMA-1 és társai - amely a történetben elindította az emberiséget a tudás mérhetetlen birodalmának ostromára, itt és most, a valóságban, egy kicsiny szobrocska csupán. De jelentősége és szerepe az ember felemelkedésében megváltoztathatatlan nyomokat hagy majd… Csak működjön… …36 évvel később, a Földön…

- Gyere, kicsim! Itt van! Sorian dédunokája kezét fogva lépett be a boltozatos csarnokba. A kislány afro frizurát viselt, 7 éves volt, és borzasztóan büszke. A világ minden kincséért sem engedte volna el Carl papó kezét. - Hol? Mutasd! - nógatta a dédapját, de már oda is értek. Egyszerű márványlapon állt a fehér szobrocska, alatta arany plaketten a felirat: „De a távolság válaszfalai omladoznak: egy napon a csillagok közt összetalálkozunk a velünk egyenlőkkel, vagy a nálunk különbekkel…” Arthur C. Clarke: 2001Űrodisszeia - Tudod, Naomi - kezdte el Sorian nehezen - a légkör tette. Ugyanúgy jeladó volt, mint a 2001 Űrodisszeiában a Hold Monolitja, de itt a földi légnyomás és a légkör összetétele indította be a folyamatot. Mindenkit meglepett, mert nem tudták elhinni, hogy egy kitalált történet akár valóra is válhat. Pedig hányszor megtörtént már…

Fátyolosan nézett a kislányra, és Naomi mintha fényesebbnek látta volna egy pillanatra a melegbarna szemeket. Azután Sorian mosolyogva megsimogatta a kislány kipirult arcocskáját, és rámutatott a kis emberi figurára. - Látod… Ők mindent tudtak előre. Még néhány múló pillanat, és itt lesznek megint…

Egyedül Amikor a férfi kinyitotta a szemét nem látott semmit, hiszen teljes sötétség vette körül. Érezte, hogy kemény deszkapadlón fekszik hanyatt, a kezei a nadrágja szárát markolták, és az egyik lábán nem volt cipő. A levegő fojtott és nehéz volt, mint valami bányában, s talán ettől érezte olyan bezártnak magát. Nem szerette még a félhomályt sem, a sötétségtől pedig egyenesen irtózott. De most valahogy ez kevéssé zavarta, mint ahogyan a tarkóját hasogató fájdalom sem izgatta. Egyre csak Péter járt a fejében és Júlia. Júlia… Őrá még most sem tudott igazán haragudni, a történtek után sem. Még mindig szerette talán? Pétert viszont meg tudta volna ölni… Iszonyúan fejbe vágta az az állat. Érezte, hogy a nyaka, sőt az egész háta ragacsos a vértől. Nem emlékezett rá, hogy mivel ütötték le, de mintha egy konyakosüveget látott volna Péter kezében. Aznap délelőtt kapott egy kósza hírt róluk, és az ebédszünetben elment ahhoz a mocsokhoz… Tulajdonképpen nemigen akaródzott elhinnie a történetet Péter gyermekkori jó barátja volt, Júlia pedig… ő volt az igazi nagy szerelem -, de azért élt benne a kisördög, mert a kapucsengőt nem használta, egyszerűen az épület mögötti kerítést mászta meg és a kert felől közelítette meg a házat. Olyan váratlanul érte a dolog, hogy majdnem elvágódott… A tornácablakon kukucskált be és ott látta őket hemperegni a szőnyegen, összegabalyodva, zihálva, egymás karjaiba borulva. Nem tudta hogyan került vissza az utcára, a kapu elé, csak arra emlékezett, hogy a csengőt nyomta veszettül. - Hagyd abba! Jövök már! - Péter már a kerti úton sietett feléje, az ingét gombolta kapkodva, a haját simította a füle mögé. Arca kicsit sápadt volt, de nem annyira, mint az övé.

- Nem hívlak be, telefonhívást kaptam - hazudta. - El kell mennem… - Beszélnünk kell… beszélnem kell, veletek - nyögte ki a szavakat. - Nem értem… - kezdte volna Péter, de nem hagyta neki, hogy befejezze. Belökte a kapun, majd végig az ösvényen, húzta, vonta, ráncigálta, míg föl nem értek a házba. - Engedj már el, meghibbantál? - Igen, eddig nem vettem észre, mit műveltek, amikor elutazom - hörögte. Belökte Pétert a nappaliba és körül nézett. - Hol van Júlia?- kérdezte remegő hangon. - Láttalak titeket a kertből, ne is próbáld tagadni! - Elment… ott hátul - mutatott Péter a hátsó bejárat felé. Igen. Akkor nyikorgott a kertkapu. Lerohant, de csak egy távozó taxi helyzetjelzőit látta elsuhanni. Visszament Péterhez, aki addigra már összeszedte magát első meglepetéséből. Megpróbált a lelkére beszélni. Elmondta, hogy mennyire szereti Júliát (ő talán nem?), meg azt is, hogy milyen üres nélküle minden (pontosan… minden üres nélküle), végül arra kérte a hitvány, hogy váljon el tőle. Ekkor borult el az agya. Üvöltözni kezdett, fenyegette Pétert, majd lekent neki egyet. Jó alaposat, mert valami bútort is felborított estében. Hagyta felkelni, megölni nem akarta, még nem… Az üveget már későn vette észre a kezében. Az ütést nem is érezte, csak azon csodálkozott, hogy lábai kicsúsztak alóla és ő szépen oldalt dőlt a padlón. Egy darabig szembenézett a szőnyeg sarkán csillogó fülbevalóval, amit tavaly karácsonykor vett Júliának, aztán az arany fénye lassan megfakult és a sötétség bekúszott az elméjébe. Most meg ez az émelyítő levegő… Fel akart ülni, de beverte valamiben a homlokát. A sötétben nem vette észre az akadályt, és lüktetni, dobogni kezdett az egész feje. - Aaa… ha elkaplak! - fogadkozott.

Ki akart jutni a fényre, a szabadba, minél előbb. Kezdett már fájni a sötétség is. Ekkor taktikát változtatva oldalt akart gurulni, hasra fordulni és úgy felállni. Talán könnyebben megy majd, mintha a hasizmát erőltetné, no és persze a fejét sem óhajtotta újra beütni. Mozdulata azonban ismét akadályba ütközött. Ugyanolyan deszkafal állta útját, mint amilyenen feküdt és amilyenbe az orrát is verte. - A fenébe… Tenyere végigsiklott maga előtt és a feje fölé is felnyúlt. Iszonyú gyanúja támadt… Lábaival eszelősen körbetapogatózott, de mindenütt ugyanaz fogadta. Durva, gyalulatlan deszka vette körül minden felől. - Áááá… - ordította. - Egy rohadt, istenverte koporsó! Nem tudta, hogy félméteres földtakaró fedi, és az üvöltözés hasztalan. Péter alig negyedórája fejezte be a kis diófa csemete ültetését a ház mögött. Biztosan jó termést hoz majd. Néhány perces hangoskodás után kimerülve, légszomjtól kábultan, csendesen feküdt. Megölték, eltemették, vége. Nincs tovább. Még él egy darabig, de ez már nem számít. Nekik nem számít… Ez a tudat, utoljára még megsokszorozta erejét, azzal, hogy nincs esélye, nem törődött. Nekifeszült a koporsó tetejének és nyomta, nyomta… Erőfeszítéseivel csak annyit ért el, hogy némi föld szitált be a rosszul összeillesztett tető résein. Arca már teljesen eltorzult az erőlködéstől, és a halálfélelemtől, de ott lenn ezt már senki sem láthatta. Egyedül maradt önmagával, mindörökre… Ereje egyre fogyott, gondolataiból csak emlékképek maradtak. Júlia arcát látta maga előtt, de ez az arc már nem a régi Júlia volt. Szemeiből kihalt a megszokott kedvesség, vonásaiba belegyűrődtek Péter jellegzetes ráncai, lénye egyre

közömbösebbé vált. Aztán vér csorgott le az ajkairól és mosolygott. Az idő múlását sem érzékelte már, egyre távolodott szelleme, de valami visszarántotta. A földöntúli dübörgést sem a fülével hallotta, hanem egész testével érezte. Hánykolódott, dobálta és rázta a természet örök energiája, és közben forró szél járta át mindenét. Lassan eszmélt csak. Ez volna a halál? Ilyen? Itt is érez, mozog, fáj… az ember? Aztán hirtelen vége lett. Szeme kitisztult. A koporsó egy mély repedésben az oldalán feküdt a törmelékek között, fedelét a ház romjai törték darabokra. A férfi még egyszer összeszedte magát, lábával félrekotort néhány deszkadarabot az útból, és felszabadultan, izzadtan, mocskosan, de élve mászott elő a föld alól. Szeme boldogan kereste a napot. De nem azt látta… Mindenütt üszkös, forró romok okádták magukból a pusztulás hamuját, és a város helyén, a fél égboltot betöltő gombafelhő terpeszkedett. A férfi, arcán a tűnő mosoly fagyott vigyorával mászott vissza koporsójába…

Orvvadászok Az apró kis leszállóegység a landolás után még egy ideig könnyedén lebegett, mint egy ízeltlábú nagy pók, majd megnyugodva lehasalt a földre. Belsejében Pat Regan és Mel Jones, a két első osztályú kapcsolatfelvevő már javában készülődött a kiszálláshoz. Ez éppen a tizenkettedik bolygó, amelyet együtt derítenek fel. Az előző tizenegy közül csak négyen tudták megteremteni a Kapcsolatot. A többin nem volt élet, vagy pedig annyira alacsony rendű, hogy az együtt működés ilyen magas foka szóba sem jöhetett, bár mind egytől-egyig érdekes és egyedülálló világ volt. - Ahogy elnézem, ez sem különb, mint a Kígyótartó csillagkép Yed Priorja - mondta Mel, és magára csatolta a kézikamera kiszolgáló egységét. - Nézd ezt a sok páfrányt, fogadjunk megint valami ember előtti korba cseppentünk vissza! Pat szokásához híven biztatóan hümmögött, miközben a nagy sugárvető csatlakozójával bajlódott. Társa erre csak legyinteni tudott, és a központi mikrofonhoz hajolt: - Oké, fiúk, akkor kimegyünk. Bár nem sok jóval kecsegtet ez a dzsungel, azért figyeljétek a képeket, hátha lesz valami új! Pat már a légzsilipben topogott és hangtalanul fohászkodott, hogy menjenek már kifelé. Ahogy leléptek a porhanyós földre, azonnal lerohanta őket az új bolygó párás levegője, különös illatai és kellemetlen, vöröses fényei. Mel gyakorlott mozdulatokkal közvetíteni kezdte a hajónak a képet, és egyúttal ő maga is jól körülnézett. A leszállóegység egy kis öböl partján, az alacsonyan álló nap sugaraiban csillogott. Jobbról, a dűnéken túl, a tenger tombolt. Az öböl túlsó oldalán összefüggő fenyőerdő húzódott, a zöld függönyt, csak imitt-amott törte meg egy-egy rés, vagy kidőlt faóriás. Mel lassan balra fordította a kamerát, és a tengerpart ívét követve végigpásztázta a tájat, egészen addig, amíg a látótérbe be nem kúszott az ő nyolclábú Pókjuk.

Ezután egy panorámaképet sugárzott a többieknek. Az előtérben zöldesen csillogó vízfelület, mögötte tűlevelűek élő fala és a háttérben az égbe nyúló, fekete felhőkbe vesző hegyek. - Nem is olyan ronda ez a táj - szólalt meg Pat. Mel nem válaszolt, mert figyelmét lekötötte a gyenge mozgás a szemközti fák között. Azonnal nagyobb nagyításra kapcsolt, és a monitoron feltűnt egy kétlábon járó, fura kis gyíkocska. Alig volt magasabb egy méternél és igen kecsesen mozgott. Ha nem lett volna az a hosszú farka és a hosszan előrenyúló feje, Mel minden bizonnyal egy kisgyermeknek nézte volna. A gyíkocska a fejét billegtetve, előrehajolva lépegetett a fenyők alatt, majd mintha megérzett volna valamit, hirtelen beszökellt az erdőbe. - Figyelted ezt? - kérdezte Pat. - Mintha csak a triászból, vagy a jurából lépett volna elő. - Ha van ilyen pici, remélem, látunk nagyobbakat is - bólintott Mel. - Micsoda mázlija van ennek a Sydnek, pont az őslénytan a hobbyja. Állítom, hogy félórán belül ott lesz az öböl túloldalán és egy félméteres szitakötő maradványai fölött fog görnyedezni. Syd érdeklődve figyelte a bolygó növényzetét. Mint biológusnak lent lett volna a helye "lepkehálóval és bonctűvel", de mint a hajó parancsnokának itt fent kellett kuksolnia, indokolatlanul nem hagyhatta el a helyét. A száját harapdálva nézte a képernyőt, amelyen most tűnt fel a környék panorámaképe. "Igen - gondolta -, tipikus jurái táj. Mintha csak a Földön lennénk 19o millió évvel ezelőtt. Tűlevelűek és páfrányok mindenütt. Cikászok tömege, megtűzdelve egy-két hosszúszárú Pleuromeiával. Szenzációs kép. Hiába, ez a Mel érti a dolgát."

Hirtelen, szinte fájón, meglódult a kép, a részletek száguldani kezdtek a képernyő széle felé, majd a nagyítás után feltűnt a kényelmetlen szemtorna oka, egy kicsiny gyíkocska. - Fantasztikus! - kiáltotta Syd. - Egy Saltoposushus a fogüreges fogúak csoportjából. "Csodálatos ez a hasonlóság - fűzte tovább a gondolatait Syd. Mint egy eleven földi reprodukció. De ez él, mozog, eszik és menekül." Sydnek már nagyon mehetnékje támadt. Iszonyúan szeretett volna lemenni erre a különös helyre, de óvatos is volt. Még nem felejtette el a Ruticilus Alfáján beígért mammutcsordát. Akkor is ez a két lókötő volt vele, és ő az első szóra rohant le, de csak két kis szerencsétlen ormányos tapírfélét talált a mocsárban, mint "mammutcsordát". Azóta is emlegetik a szőrös ormányosokat, ha eszükbe jut. Na de most nem verik át. Ezt a saját szemével látta. Ekkor újra váltott a kép, Mel megint észrevett valamit. Balról a ritkás fenyők közül egy kígyózó nyak tört előre, mögötte hihetetlenül magas és domború hát emelkedett a fák alsó ágai fölé. Az erdőből kilépve tejes nagyságában és arányaiban mutatkozott meg a hatalmas állat. Öt méter hosszú nyaka szinte beleolvadt az óriási törzsbe, amelyet, mint roppant oszlopcsarnok, tartott a négy izmos láb. Ezek után egyre keskenyedő vaskos farok csúszott elő, mély barázdát húzva maga után. A monstrum mellső lábai már a vízbe merültek, mire előbukkant a farok vége is. A soktonnányi hús és csont valóságos szökőárat keltve csobbant a vízbe. - A Galaxisra! - nyögte Syd. - Egy Brontosaurus! Mel és Pat a vizet köpködve tápászkodott fel a földről a kényszerfürdő után. Nem sokkal ezelőtt Pat vette észre a közeledő

dinosaurust. Már előtte is érezte a föld furcsa remegését, de nem sejthette, hogy egy húsztonnás hústömeg közeledik feléjük. Ezután már gyorsan pergett minden. Tőlük mintegy tizenöt méterre vágott keresztül a keskeny partszakaszon a kolosszus, és a testét a vízbe merítve egybefüggő vízfüggönnyel borította be a két elsőosztályú kapcsolatfelvevőt. - A dög! - krákogta Mel. Könyökével próbálta szárazra törölni értékes műszerét, nem sok sikerrel. Pat még mindig a földön ült és hümmögött egy sort. - Nem reméltem, hogy megússzuk egy sima zuhannyal - nézett döbbent arccal társára Mel. - Valahol olvastam, hogy ezeknek félkilós agyuk van és ez csak a kajával, az ellenséggel meg az állkapcsokkal foglalkozik okoskodott Pat. - Barátom! Ez aztán megérdemli a "mennydörgő gyík" nevet. - Halló, Fiúk! Itt Syd - recsegte a Pat övébe tűzött rádió. - Az adás kitűnő. Maradjatok a Póknál. Rögtön ott leszek. És semmi mammutcsorda! - Mi is úgy gondoljuk, hogy, jobb lesz, ha te nézel itt körül - nevetett Pat. - Várunk! - Úgy látszik még nem felejtette el a tapírokat - mosolyodott el Mel. - Gyere, csinálok egy képsort a lábnyomoknál, és közben megnézhetnénk, merről jött a barátunk. Pat odaérve a nyomokhoz, belelépett az egyikbe. Majd másfél méter volt a legnagyobb mérete. Szinte elveszett benne a nagy Homo Sapiens. Ebben a pillanatban Pat háta mögött, több mint kétszáz méterre, kirontott a sűrű páfrányok közül egy újabb őshüllő, és rövid dilemma után feléjük iramodott. - Nagy a forgalmunk ma - jegyezéte meg Mel. Elemében volt, hisz ilyen képeket nem mindennap csinálhat az ember. Maga a veszély nem érdekelte. Bízott barátjában és a technikában, amelyet az kezelt. Nem kellett odanéznie, anélkül is tudta, hogy

társa a dinolábnyom szélén kuporog és a legjobb célzást keresi fegyverével. A szörnyeteg gyorsan közeledett. Már elhagyta az út felét. Két hátsó lábán, farkával egyensúlyozva rohant feléjük. Nem volt akkora, mint a Brontosaurus, de a maga nemében óriásnak számított. Tépőfogakkal teletűzdelt állkapcsa elfoglalta a nagy fej több mint felét. És mindezt öt méter magasan hordta! Csökevényes mellsőlábai gyermekkaroknak tűntek az egész testhez képest, jóllehet emberkar méretűek voltak. Fatörzsnyi lábaival falta a távolságot, amely elválasztotta a két világ képviselőit egymástól. "Nem lehet több harminc méternél" - gondolta szorongva Mel. Ekkor éles pattanás hallatszott, tűvékony fénynyaláb szelte át a másodperc tízmilliomod része alatt ezt a harminc métert, és mart bele könyörtelenül a gyík kőkemény bőrébe. Pat ügyes, körkörös csuklómozdulatokkal egy pillanat alatt félméter átmérőjű kört égetett a ragadozó két "gyermekkarja" közé. Az állat, lendülete miatt, még lépett kettőt, majd iszonyú döngessél és furcsa fémes csörrenésekkel bukfencezett keresztül felsőtestén. Egy darabig még rángatózott, de mire a két férfi megközelítette, elcsendesedett. A beállt csendet Mel hangja törte meg, amint ránézett meggyötört barátjára. - Na, hogy tetszett a vadászat? - Nem szoktam még meg az ősgyíkvadászatot - felelte Pat, és odasietett a földön heverő óriáshoz. - Mi a fene ez? - kiáltott fel hirtelen, amikor átért az állat másik oldalára. - Micsoda? - sietett Mel átlépni az irdatlan farkat. Odaérve megdöbbenve látta, hogy a várt vér, valamint a feketére pörkölt hús- és bőrcafatok, fehérre égett csontok látványa helyett, olvadt fém csorgott ki a sebből, és megszilárdulva kötött rá a szörnyeteg barna bőrére, valamint a fellazult, kásás földre. A seb mélyében halott hús helyett mindenféle fémalkatrészek, huzalok, rudak, merevítők, rugók

és egyebek zsúfolódtak egymásba a magas hőmérséklet következtében. Megdöbbenve álltak a rejtély fölött, de megoldani már nem tudták, mert akaratukat egy eleinte gyenge, de később annál határozottabb erő taszította ködbe. Agyuk még értelmezte a képet, amelyet a szem továbbított, a hangot, amelyet a fül fogott fel számára, da a válaszreakció elveszett valahol az idegsejtek gúzsbaközött axonjai között... Syd, amikor leszállt a Pók mellé, kitörő örömmel ugrott ki a székéből, és rohant ki a szabadba. A felvert por még nem ült el tejesen és nem vette észre azonnal két emberét. Tíz lépés után azonban már egészen jól belátta a környéket. Sehol senki. Hová lettek ezek? Elindult a víz felé. "Valahol itt rontott bele a Brontosaurus az öböl vizébe - gondolta Syd. - Igen, itt van annak az árvíznek a nyoma, amelyet óriási testével keltett; a földnek még nem volt elég ideje ahhoz, hogy eltüntesse a pocsolyákat. A lábnyomokat pedig mégúgyse. Lám itt van a Föld őstörténeti rnezozoikumi időszakának, és azon belül a jura korszaknak nevezett időben uralomra került dinosaurusok legnagyobb példányának a lábnyoma. Itt, a Sadir negyedik bolygóján, a Földtől félezer fényév távolságban ugyanaz a darwini evolúció működik, és hozza létre, illetve pusztítja el a különböző fajokat, mint a jó öreg Földön. De mégis, ez az itteni hasonlóság, sőt, egyezés, félelmetes!" Elindult a lábnyomok mentén és feltekintve azonnal meglátta a kimúlt sárkánygyíkot. A távolságot szinte futva tette meg, és ő is ugyanúgy meglepődött, vagy még jobban, mint néhány perce két embere. A megdermedt fémet és a mechanikus alkatrészek égett szélét látva rögtön megértette, hogy a két tréfamester most nem viccel. Sőt, nagy veszélyben lehetnek, hiszen bedőltek ennek a kitömött Tyrannosaurusnak. Elszántan beleszólt a rádióba:

- Halló, Dandy! Figyelj, itt Syd! Azonnal szállj le a hajóval, itt valahol a környéken. Keress valami jó helyet! És ne gyere ki a hajóból, csak ha mi jelentkezünk. Patékkal valami baj történt. Ne felejtsd, hogy egyedül te vagy már csak a hajóban. Ha úgy adódik, startolj. Ez parancs! Érted? Vége. Visszadugta kis adó-vevőjét az övébe és a csípőjénél levő kézi sugárvetőért nyúlt, de keze félúton elakadt. Agyát különös homály kezdte elborítani. Mindent tisztán látott és hallott, de reagálni, és a megfelelő következtetéseket levonni már nem tudta. Így tisztán látta, amint egy magas férfi lép ki a sűrű páfrányok közül. Nagyon hosszú karjai voltak, és az agykoponyája élesen szögletes. Lassan közeledett és szájmozgás nélkül beszélni kezdett: - Na, végre elkaptunk benneteket! Már két hete lesünk rátok, végül csak sikerült. Már azt hittük újra sikerül meglógnotok, de szerencsére tökéletesítettük az AVOX-2-t. Most már nyugtunk lesz tőletek. De mond, miért nem mentek a Vadásztársasághoz lövöldözni? Ja, persze ott fizetni is kell! Csak azt nem értem, hogy mi élvezetet találtok abban, hogy itt, a Múzeumban vadásztok egy másik bolygó állataira. Még ha élnének, de robotokra? Már megbocsáss, de jön a barátod, fogadnom kell őt is...

A Fehér Homok Vándora Már a dédnagyapám is kereste... Pici gyerek volt még, amikor a történetét először a nagyobb fiúktól, majd később a nagyapjától hallotta. Egész életén át, közel ötven évig vándorolt a sivatagban. Az első világháború alatt, ő is, mint megannyi nomád, át- meg átjárta a Szahara csak térképeken létező határvonalait. Senkit nem zavart és őt sem zavarta senki. Megállítani, ellenőrizni sem lehetett abban az időben a szabad beduinok vándorló törzseit, akik saját törvényeik szerint éltek és haltak… Később, több expedícióban vett részt a ’30-as évek második felében, amikor is a Brit Birodalomnak pontosabb, jobb és részletesebb térképekre volt szüksége. Kihasználta a szabadságot és folyamatosan kutatta az őseink legendáiban oly sokat emlegetett és olyannyira áhított fehér homoksivatagot. Nagyapák nagyapái és azok nagyapái, mind-mind keresték a titkos helyet, ahol meglelhetik a fehér homokot. A homokot, amely elmondja majd nekik a válaszokat. Mindent, amire csak kíváncsi lehet az ember. Ekkor kapta dédapám új nevét az angoloktól. A Fehér Homok Vándora… Fia, az én nagyapám, alig hagyott maga mögött tíz nyarat, de már teveháton ült és apja nyomdokain haladva a széltől neszező dűnék között kereste ő is a hófehér homokot. Huszonévesen három német katonát menekített ki az angol támadások elől Tobruknál, hetekig vándoroltak oázisról oázisra, míg végül egy olasz bázisnál elváltak útjaik. A háború után az egyik német katona, bizonyos Hans Jenssen, felkereste nagyapámat, valamikor 1954-ben, Egyiptomban. Sokáig kérdezősködött utána, és amikor az egyik Abu-Ballas környéki oázisban találkoztak végre, boldogan ölelték meg egymást.

Hans elmondta akkor nagyapának, hogy 1941-ben mielőtt a német Afrika Corps elfoglalta volna Kireneikát, egy felderítő járőrt vezetett, és a gépkocsioszlop élén ült az egyik féllánctalpas páncélautóban. Már a második napon homokviharba kerültek és persze eltévedtek. Majd egy hétig bolyongtak, keresve a visszautat, amikor az egyik sziklás beszögellésből, mint kiömlő s megdermedt áradat, hófehér homokfolyam terült el és veszett bele néhány száz méter után a sárgás szaharai homok végtelen hullámaiba. Annyira meglepődtek, hogy későn vették észre a nap felől támadó Spitfire géppárt, és mire felocsúdtak már a nyakukon is volt a két tűzköpő angol vadászgép. Néhány teherautó azonnal lángba borult és sokan megsebesültek. De szerencsére senki nem halt meg és a repülőgépek sem fordultak vissza egy újabb támadásra. Ez olyan nyomot hagyott Hans szívében, hogy elhatározta, a háború után visszatér és megkeresi a fehér homokfolyót. Úgy gondolta, hogy a különös homok mentette meg őt és csapatát… A csomagjából egy üvegcsét vett elő, és nagyapám nem akart hinni a szemének. Talán kétmaroknyi csillogó fehér homok volt a mustáros üvegben, amelynek még a megsárgult, megkopott címkéje is rajta volt az oldalán. Nagyapa és Hans évekig kóborolt kisebb-nagyobb megszakításokkal észak-Afrikában, de a fehér homoknak nyomát sem lelték. Az üvegcse most igaz, hogy nálam van, de a lánc, amely arra volt hivatott, hogy apáról fiúra szállva a fehér homok hollétét felderítse, a szüleimnél megszakadt. Nagyapámnak csak lányai születtek és ő még 1980-ban is azon sopánkodott, hogy nincs még fiú unokája sem. Velem, az én születésemmel vélte helyre zökkenni az élete, küldetése folyamát.

Három-négy éves lehettem, amikor, emlékszem megérkezett al-Mansah melletti házukhoz, ősi beduin öltözetben, és megmutatta a mustáros üveget. Engem elbűvölt a fehéren csillogó homok, amint az üveg falán keresztül is szinte vakította a szemem. Anyám persze nem örült nagyapa újraéledő szenvedélyének, hiszen az öreg már vinni is akart a sivatagba, tevére ültetni és járni a végtelen dűnék millióit. Szerinte nagyapa fel akart áldozni engem az ősi legenda, vagy átok oltárán. Ezt nem hagyhatta… Elköltöztünk, elhagytuk még az országot is, nem jöttünk vissza, egészen addig, amíg anyám meg nem hallotta nagyapa halálának hírét. Iskolába jártam, csodáltam a világot. Tudós szerettem volna lenni, kutatni a végtelent. Aztán 2000 nyarán ösztöndíjat nyertem az UCLA számítástechnika szakára és Kaliforniába költöztem, el is felejtettem a fehér homokot. De Allah másképp rendelkezett… 2001. szeptember 11-e után hirtelen furcsán néztek rám, és rutineljárásra hivatkozva bevittek az FBI egyik helyi irodájába. A kihallgatáson ketten voltak jelen és a sok-sok kérdés után az egyik ügynök behozta és letette az asztalra azt a bizonyos mustáros üveget. Mondanom sem kell, hogy akkor, engem is a fehér homok mentett ki szorult helyzetemből… Persze nem tettem semmi rosszat, de abban az időben az Egyesült Államokban, aki arab volt, vagy csak úgy nézett ki, máris okot adott az előállításra és a kihallgatásra. A paranoia igencsak elharapózott akkor, és a házkutatások is mindennaposak voltak. Elmondtam a kihallgató tiszteknek, hogy a fehér anyag, egy különleges sivatagi homok, amelyet a nagyapám hagyott rám, és amit ő egy német katonától kapott még Egyiptomban a II. világháború után.

Nemigen hittek nekem, de aztán bejött kintről egy ügynök és mondott valamit a két társának, mire azok kimentek és mi kettesben maradtunk. - Tudja a nevét annak a német tisztnek, akitől a nagyapja ezt az üveget kapta? - kérdezte, és olyan arccal nézegette a fehér homokot, mint a kisgyerek azokat az üveggömböket, amiket ha megrázunk, esik bennük a hó. Itt Amerikában láttam először ilyet én is. - Talán valami Jonass, vagy Johann - merengtem hangosan. Miért olyan fontos ez most, gondoltam. Aztán eszembe jutott Megvan! Jenssen… Hans Jenssen. Az ügynököt mintha kicserélték volna… - Jöjjön - intett az üveggel. - Haza mehet. Felálltam, és megnyújtóztattam a derekamat; vagy három óra hosszat ültem azon a kényelmetlen műanyag széken, és már teljesen elgémberedtem. - Visszakapom? - nyújtottam a kezem a mustáros üvegért. Hirtelen nagyon fontosnak éreztem. Hónapok óta nem láttam a cuccaim között, de persze az FBI azonnal megtalálta. Úgy éreztem a múltam egy darabját vették el, és nagyon dühös lettem. - Persze - gyorsan letette az asztalra és én belesüllyesztettem a zakóm zsebébe. - Egyébként engedje meg, hogy bemutatkozzam - mondta az ügynök, és az FBI feliratos kabátban mintha egy kicsit kihúzta volna magát. - Wolfgang Jenssen vagyok… Azóta három év telt el és Wolf meg én itt táborozunk AlJaghbüb-től délre, nem messze a Líbiai-Egyiptomi határtól. A második expedíciónkat vezetjük a fehér homok után kutatva, és tudjuk, hogy a siker nem marad el. Azon a környéken vagyunk, ahol valamikor Jenssen nagypapa megmenekült a Spitfire-ek halálos tüzétől. Túlélte a támadást ő is és az egész százada, mert hite szerint vigyázott rá a fehér homok.

Pedig nem is volt beduin, sivataglakó, csak a wermaht katonája, egy betolakodó. De a szíve tiszta volt, és igaz, mint a sivatagi szél. A szél, amely talán azt is tudja, merre keressük a fehér homokot…

Alex „Hány embert látott Ön meghalni…?” Ezzel a nem mindennapi mondattal indult az a levél (persze nem biztos, hogy a levél a megfelelő meghatározás), amelyet aznap ebéd előtt el kellett még olvasnom. Nekem, mint a Milky Way sci-fi magazin főszerkesztő-helyettesének, igen sok olvasnivalót ömlesztettek az asztalomra. Napról-napra azzal telt a délelőttöm, hogy a felhalmozott papírok tömkelegét gyömöszöltem át magamon. Néha azért akadt egy-két jó falat is, mint például a múltkor az a vidéki fiatalember, aki… De nem is ezt akartam elmondani. Szóval éppen ittam egy korty teát, leöblítendő azt a zutyulékot, amit az egyik önjelölt Nebula-díj várományos irománya okozott - azt ecsetelte éppen Serteperte Főnök McMurphy-nek a mennyországban, ahol a fene tudja miért, zöld ördögök teljesítettek kapus szolgálatot, hogy a Főnéni megérdemelte sorsát a marslakók kupijában, ahol persze majd jól elkapják a muffját -, amikor nyílt az ajtóm, és benyomult Peter Cube, a főszerkesztőm. - Szia - szusszantotta. - Ez Neked jött, de nem figyeltem, és felbontottam. Letett elém egy sárga, közepes méretű borítékot. Felső részén vagy egy tucat pecsét díszlett, alatta valami külföldinek látszó címzés, amit piros filctollal áthúztak és fölé írták: Mr Joseph Runwho MILKYWAY Magazin Nagyon fontos!!! Így aláhúzva, három felkiáltójellel. Mi a szösz…

A borítékról felpillantottam Peterre és közben a megszokott csuklómozdulattal az asztal melletti kartondobozba küldtem a Főnénit meg a marslakóit. - Mi ez? - kérdeztem, és megropogtattam az ujjaimat. Ez nálam felért egy jó nyújtózkodással. Már nagyon elegem volt a gyűrű alakú nagygülükből, meg a hosszúra nyúlt mizériakehelybe fulladt időutazókból, és akkor még nem is említettem a sötét… Nem is említem… - Mivel Te olvastad hamarabb, kérlek, kímélj ki egy kicsit mondtam Peternek, aki közben a vendégfotelomba csusszant. Kérsz egy teát? Amikor már úgy érezzük, hogy egy kicsit sok volt már aznapra a jóból, pedig még dél sincs, akkor általában átmenekülünk egymáshoz egy frissítő beszélgetésre, egy jó teára, vagy mindkettőre. Peter most ezt tette. - Miután elolvastam ezt - ütögette meg Peter az asztalomon fekvő borítékot - kerestem a feladót. Nincs rajta… Azután végignéztem a postakönyvet. Nem érkezett be… Nagyot kortyolt a feketére főzött ceyloni teából, és hunyorított egyet. Ez nála kifejezetten ideges reakció volt. Előredőltem ültömben, mert éreztem, Peter valami különlegeset talált. - Sem ma, sem tegnap, sem azelőtt… - mondta két korty között. - Hát akkor behozta valaki, személyesen… - próbáltam ésszerűen megmagyarázni a problémát. Tudtam azonban, hogy ha ezt tisztázzuk is, ez a sárga boríték talál majd mást, amivel kizökkent a nyugalmunkból. - Senkinek nem hozták be, egyszerűen ott volt az asztalomon. Kézbe vettem a borítékot. Soha nem látott betűk és ábrák kavalkádja borította, kivéve a nekem szóló határozott címzést. És fura mód súlya sem volt, mintha könnyű szellőt tartottam volna a kezemben. - Mutattad ezt már valakinek? - kérdeztem.

- Csak Neked - mondta Peter, és zavartan kavargatta a teáját, pedig mindig cukor nélkül issza. Kinyitottam a borítékot. Néhány kézzel írt, elég jól olvasható papírlap volt benne. De mi mást várhat az ember egy borítéktól? Elkezdtem olvasni. Megszólítás nélkül, azonnal azzal a bizonyos mondattal kezdődött: „Hány embert látott Ön meghalni…? Nem arra vagyok kíváncsi, hogy hány halottat látott már, hány baleset áldozatát mozdulatlanul a kerekek alatt, hány felravatalozott rokont, barátot. Nem. Az eseményt, a pillanatot látta-e, azt a pillanatot, az egyetlent, az összetéveszthetetlent, a visszavonhatatlant. Nem hiszem, hogy túl sokszor. Az átlagember kerüli ezeket a pillanatokat, s ha keresné is, elszigetelik tőle a kórházak, a zárt osztályok, az elfekvők… Pedig az a pillanat is a miénk, a mi életünk. S talán a jövőnk…” - Mi ez? Új lélekvándorlás? - kérdeztem, felpillantva az első lap aljáról. - Olvasd csak tovább - felelte Peter. - Ha igaz, amit ez az ismeretlen leírt… - De hát ez a pár lap nem bizonyít semmit - lobogtattam meg a kezemben tartott papirosokat. - Ilyet én is tudok írni… - Persze, tudom - mosolyodott el Peter. - De még nincs vége… - Igaz - hagytam rá, és folytattam az olvasást.

„Egészen tizenhét éves koromig azt gondoltam én is, amit Ön, aki elolvasta előző soraimat. Baromság… Még hogy reinkarnáció, lélekvándorlás, párhuzamos világok! Heh… De… Ha egy kicsit is fogékony e dolgok iránt, nagyon jól tudja, hogy milyen sok furcsa és megmagyarázhatatlan eseményt éltek és élnek át folyamatosan emberek az egész Földön. Én is közéjük tartozom, és nekem sem hitt soha, senki… Mert ugye a bizonyítékok… Szóval tizenhét éves voltam, amikor elpusztult a kutyám, Alex. Ő több volt egy kutyánál, a testvérem volt. Igazi testvérem nem lehetett, anyám egy feztőzésen esett át és többé nem lehetett gyereke, de Alex kárpótolt mindenért. Féléves lehettem, amikor apám este hazaállított a kéthónapos bernáthegyi kölyökkel. Anyám nehezen tűrte körülöttem, de amikor látta, hogy mindketten azonnal elfogadtuk egymást, már nem ellenkezett annyira. Kétéves koromra Alex már egy bumfordi nagy mackó lett és én úgy is bántam vele, mint más gyerek a karácsonyra kapott pandamacival. Másztam rajta, húztam a szőrét, de ő elnéző volt velem, mint a kölykével. Később, amikor már nagyobbacska lettem, olyan hatéves forma, már megéreztük egymás gondolatát is. Tudtam mikor beteg, mikor tüzel, mikor lépett rózsatövisbe a kert végén… Ő viszont megérezte mikor vagyok bajban. Az iskolában, ha verekedésre került sor, Alex otthon nem bírt magával, őrjöngött, csaholt, vicsorgott. Apám először azt hitte megveszett. Amíg haza nem értem ugatva rohangált le-föl a kertben, nem lehetett megközelíteni, acsarkodott apámra is, pedig mindig nagyon jó barátok voltak. Később, amikor a kölykeit el kellett adnunk azt hittem elpusztulok vele együtt. Lelke volt, most már tudom… Láttam, amikor elhagyta a testét. A kezeim között pusztult el, az ölemben fogtam a fejét egész éjjel, amikor már az állatorvos is lemondott róla, és beadott

neki egy injekciót. Apám, anyám és az orvos is ott voltak, amikor… De ők persze nem láttak semmit. Azt mondták, lelkileg nagyon közel álltunk egymáshoz, és ezért képzeltem oda azt, amit akkor láttam. De én tudom, hogy az, ott, akkor, megtörtént. …GYERE VELEM… GYERE… VÁRLAK… Most is hallom a hangot, és látom a fényt, amint keresztülvibrál Alex testén. Hörgését csak szüleim hallották, és az utolsó morrantás után, amint később elmesélték, kifordult a szemem, halott sápadt lettem, és nem reagáltam semmire. Nagyon megijedtek és miután magamhoz tértem nagyon sokáig nem említették ezt nekem… De soha nem felejtem el a hívó hangot, és Alexet, a testvéremet. Azóta legalább százötven ember halálát néztem végig, és mindannyiszor felfedeztem a távozó lélek mögött Alexet is. Ott volt minden esetben, mintha tudta volna, hogy én is keresem őt… Először a két évvel ezelőtti pályaudvari robbantásnál éreztem meg őt újra, akkor hallottam meg ismét azt a hívó hangot. A robbanás utáni percekben értem a pályaudvarhoz, ahol már a sebesültek mentése folyt. A halottak külön feküdtek, végig a fal mellett. Ott oldalogtam én is, amikor mellettem a bámészkodó tömegben rosszul lett egy idősebb asszony. Segítettem lefektetni a földre, a feje alá tettem éppen a táskáját, amikor hirtelen meghalt. Azt hiszem agyvérzést kaphatott. Már fel akartam állni mellőle, de valami visszatartott. Egy halk, suhogás szerű hang. Egy ismerős, bágyadt sóhaj. …GYERE VELEM… MIÉRT NEM JÖSSZ?... A halott asszony teste, akárcsak annakidején Alexé, fényben úszott, szinte ragyogott, de csak egy percig. Kiabáltam, mutogattam, de az emberek közül senki sem látott, és hallott semmit. Egyre távolabbról hallottam a hangot, már nem éreztem Alexet, és kétségbe estem. Itt volt újra és én ismét elvesztettem. Akkorra már egész jól kihevertem a halálát, hisz

majd öt év telt el az óta, de most újra felkavarodott bennem minden. Ekkor jöttem rá, mit kell tennem. Minél több halált kell látnom, s találkozom vele. Belopóztam a kórházakba, intenzív osztályokon bolyongtam, ápolókat fizettem le, orvosokat zsaroltam meg. Ott voltam minden balesetnél… Kerestem a halált és mindannyiszor találkoztam Vele. Egyre többet tudtam meg tőle. Először is azt, amit már amúgy is sejtettem. Csak a halál pillanatában tudunk kapcsolatba lépni egymással. Ez az a vékony fonal, amely a gombolyagról letekeredve egyszer csak véget ér és mire utánakap az ember, már végérvényesen elkésett… Azután azt, hogy az én halálom esetén örökre elveszítjük egymást. Alex nem abba a világba tartozik, ahová én fogok kerülni… Így jutottam el a végső megoldáshoz. Az imént öltem meg az ötvenhetedik embert, és Alex ismét üzent. Ha találkozni akarok vele, egy új Hitlerré kell válnom, egy új holocaustot kell véghezvinnem. Tömegesen kell elszabadítanom az emberi lélek energiáját, hogy áttörhessék a gátat, amely elválaszt Alextől. És akkor újra együtt leszünk…” Leizzadtam és remegett a kezem. Peter közben rágyújtott, amit észre sem vettem, pedig ki nem állhatom a dohányfüstöt. A kezében ott virított egy piros tintával teleírt papírlap. - Ez még oda tartozik - mondta. - Ebbe volt belehajtogatva a többi oldal. - Nyújtotta felém. Ennek az elején sem volt megszólítás…

„Fiam halála teljesen letaglózott… Ő volt a mindenem… Mióta elvesztette Alexet eltávolodott mindenkitől, még tőlem is… teljesen magába zárkózott… saját útját kezdte járni… nem engedett közel magához senkit… de ez a letargia az utóbbi időben megszűnt… Most már tudom, hogy miért. Amikor megtaláltam a padláson, egy ócska nadrágszíjon lógva, azt hittem öngyilkos lett. De azok alapján, amiket leírt, tudom, hogy nem lett az. Ezt bizonyítja ez a boríték és ez a papír, aminek a hátoldalára most írok. Azután találtam meg ezeket a felborult almásláda alatt, miután a hullaszállítók már elvitték az és Jonny fiamat. Nem tudom honnan került oda ez a boríték, de azt hiszem nem is akarom megtudni. Úgy gondoltam Önök tudni fogják, mit kell tenniük…” Megfordítottam a lapot, amelynek fejléce a borítékon már látott ismeretlen írásjelekkel volt tele, de alatta már érthető szöveg következett, legalul pedig egy férfi fotója virított. Felpillantottam Peterre. - Nem olyan, mint egy közözés? - mutattam felé a fényképet. - He? - szuszogta - de kik keresték ezt a szerencsétlent? Ahogy újra a lapra néztem, a mondatok rohanó képekként hatoltak a tudatomba: /// A képen látható férfit meg kell akadályozni Minden cselekedetében. A Szintek közötti Falakat akarja szétzúzni saját, nevetséges kis céljai érdekében. Nem törődik azzal, hogy ez a pusztítás mindenkinek a vesztét okozza. Az egyes gyilkosságok után egyre közelebb kerültünk hozzá, mert bolond módon leírt mindent, sőt, valamennyi áldozatának elmondta miért is öli meg őket. Nem tudhatta, hogy ezen tanúvallomások alapján rendelte el a Szintek Közi Tanács, hogy bárki elpusztíthatja, legyen

az Szintközi Ügynök, vagy egyszerű lélek, netán ember… Ez utóbbi esetben a szigorú titoktartás elengedhetetlen/// Ez az utolsó mondat volt az egészben a legfélelmetesebb… Ki tudja, mit jelenthet?... ….FIGYELEM! ….A Z-23-AS FUTÁRPOSTAI KÜLDEMÉNY ISMERETLEN OKOKBÓL ….ILLETÉKTELEN KEZEKBE KERÜLT. A KÜLDEMÉNYT, MINT AZT AZ ….ÉRZÉKELŐK TANÚSITJÁK, FELBONTOTTÁK. EZÉRT A HÁRMAS ….FOKOZATÚ ELJÁRÁS LÉP ÉLETBE. ….AZONNAL… - Mit is mondtál? - kérdeztem a szemben álló dagadt alaktól. Egy idő óta nem jutott eszembe a neve. Pedig ismerem… - He?... - kapta fel a fejét. - Jaa? Jó ez a tea. - Tényleg - én is egy üres teásbögrét szorongattam. - Ne kérjünk még egyet? - Dehogynem. Héé… Alex, még két tea rendel! A szemüveges, fehérruhás ápoló fejcsóválva töltött ki két teát, és ügyesen betolta a fehér szoba egyetlen nyílásán. Megvárta, hogy odébb menjünk, és csak azután hajolt közelebb a rácsos ablakhoz. - Kérdezzék csak meg ott hátul azt a két Napóleont, hogy ők kérnek-e teát. És jegyezzék meg végre, hogy a nevem Ralph. RALPH!

Odafönn

Nincs víz, nincs élelem... Nincs elektromosság... Nincs biztonság, nincs információ... A jelen: káosz, pusztulás, halál és bizonytalanság... Amikor hurrikán söpör végig a tájon csak ezeket hagyja maga mögött. És még valamit: az egymásrautaltságot. Azt, amikor a puszta emberi akarat és meggyőződés száll szembe a természet fricskájával. Néhányan kétségbe esnek ilyenkor, összeomlanak, javaikat, szeretteiket siratják, de a többség küzd, harcol, ment és újrateremti a pusztítás előtti életét. De mi van akkor, ha a külvilág, ahonnan a segítségnek jönnie kell, ugyanolyan, vagy még nehezebb helyzetbe kerül, mint a reménykedők? Amikor mindent lesöpör egy olyan erő, amelyet csak a képzelet tud felfogni, nem a racionális elme. Ez az erő a pusztítás elemi szintjén a földgolyót oly mértékben formálja át, hogy a megszokott életüket élő emberek nem képesek lépést tartani a rájuk szakadó változással. Anyagi és szellemi megsemmisülés lesz a sorsuk... Az ezredes idáig jutott az írással, amikor belépett odújába a külső megfigyelést végző egyik hadnagya. - Egyes fokozatú riasztást kaptunk, uram - jelentette az alacsony, rövid hajú férfi. - Északról jött, a Belső 7-es állomásról... Az optikai kábel még úgy-ahogy működik. - Mikorra várható? - kérdezte összeszűkülő szemmel az ezredes. Már 48 órája talpon volt, de tudott olyan katonájáról, aki már negyedik napja végezte a reá bízott feladatot. - 50 perc múlva, talán hamarabb - válaszolta a hadnagy és a papírra pillantott az asztalon.

Az ezredes követte a tekintetét és rámeredt a kusza sorokra, amelyeket az imént írt le, majd egy gyors mozdulattal a zsebébe gyűrte. - Semmit sem tudunk... - sóhajtott fel, majd a kérdőn rá néző férfira nézett. - Semmit - ismételte meg és felállt. - Menjünk - intett, és kilépett a folyosóra. A hadnagy mellette jött, bár a szűk helyen alig fértek el. - Meddig tart még vajon, uram? Hét hónapja voltak már a föld alatt, a felszíntől 600 méter kőzet választotta el őket, és foglyok voltak visszavonhatatlanul. Aki itt rekedt nem tudhatta szerencsés-e, vagy elátkozott... - Talán hamarosan vége lesz - mormolta az ezredes és belépett a Központba. Mint mindig, most is öten ültek az öt számítógép előtt, zöldeskék fénypászma vetődött a megfáradt arcokra, hárman kávésbögrét szorongattak, de nem tűntek frissebbnek társaiknál. - Mi a helyzet? - kérdezte az ezredes. - Milyen vastag? - Már közel hetven méter, uram - mondta az egyik kávét szürcsölő katona, rekedt hangon. - Akkor még van 15 méter - lépett előbbre a hadnagy. Összeráncolt homlokkal nézte az egyik képernyőt, majd hozzátette: - Mondjuk öt-hat hét még, ha nem jön közbe valami... Erre a valamire vártak mindannyian. Ha továbbra is így szakad a hó, úgy másfél hónap alatt befedi a légcserélő legfelső kivezető nyílását, és utána már nem sok idejük marad... A földgolyó valamennyi általuk ismert pontján folyamatosan havazott már vagy másfél éve. Ilyen mérvű meteorológiai anomáliára senkinek nem volt elmélete, de elfogadható ötlete sem. A felszíni élet a havazás kezdete után alig egy hónappal már teljesen megbénult. A hírközlő csatornákon keresztül csak annyit tudtak meg, amíg azok működtek, hogy az Amazonas

befagyott, a Serengetiben, Közép-Afrikában az átlaghőmérséklet -10 oC körül állandósult, de időnként további 10 fokkal lejjebb is esett. Az észak-európai államok, valamint Kanada és Oroszország az elsők között némultak el, majd sorra váltak a hó és a fagy foglyaivá a Föld többi országai. Ők még tartották magukat ezen a földalatti bázison, de sejtették már nem sokáig bírják külső segítség és kapcsolat nélkül. Különösen most, amikor újabb hóförgeteget hozó front közeledik, és nem egészen egy órán belül a havazás intenzitása megtízszereződik. - Mi van a műholddal? - kérdezte az ezredes. - Még vesszük a jeleit - válaszolta valaki a pult mellől. - De egyre nehezebben. A legutóbbi át haladáskor Washingtonnál valamennyit tisztult az ég, a hótakaró viszont ott már eléri a 300 métert. Nem hiszem, hogy... - És Florida déli része? - vágott közbe az ezredes. Mindenki tudta, hogy ott él az ezredes lánya és két unokája. Vagyis élt... - Semmi változás, uram - közölte a hadnagy, aki a legnagyobb képernyőt tanulmányozta. - Alig valamivel több, mint 100 méter... Egyikük sem nézett az ezredesre, hirtelen valamennyiüknek sürgős dolga akadt. Tulajdonképpen mindegy volt, hogy a hótakaró vastagsága a 100 méter fölött vagy alatt volt valamivel... Tudták, hogy ez mit jelentett. Mindenkinek volt odafönn valakije... S ha ez szóba jött, senki nem mondhatta azt magában, hogy „Istenem, de jó, hogy az enyémek nem ott élnek..." Mert mindenki odafönn élt valaha.... - Készüljenek, fel kell mennünk, amíg megtehetjük - az ezredes hangja tiszta volt és erőteljes, mint valaha. - A légcserélő csatornája elég szűkös ugyan, és nem is biztos, hogy feljutunk, de fel kell mennünk. Tudom... - Na de a felszíni hőmérséklet... - tiltakozott a hadnagy.

- Hallotta a parancsot! - az ezredes kihúzta magát, és úgy tornyosult a vékony hadnagy fölé, mint egy cédrus. - Nem hagyom, hogy itt dögöljenek meg! - Most ugyanolyan volt, mint amilyennek megismerték: határozott és magabiztos. - Inkább itt, mint odafönn! - fröcskölte a hadnagy megszállottan, mint egy harci kakas. - Ahogy akarja - hátrált meg hirtelen az ezredes. - Mindenki maga dönt - nézett körül a szűk helyiségben. Tekintetében az a bágyadt mosoly játszott, amit a hadnagy látni vélt az író ezredes arcán. Nem tébolyult vigyor volt ez, amely a helyzetükből adódóan indokolt lett volna, inkább az olyan ember mosolya, aki elnézően tekint le a tudatlanokra. S ez volt az egészben a legaggasztóbb. - Nincs mit vesztenünk - mondta. - Ezt a partit már lejátszották, de nélkülünk... A pingvincsapat már jó ideje nem evett. Néhányan elhullottak, de a többi csak lépkedett tovább apró lábaival, hisz tudták, itt kell lennie valahol az óceánnak. Kaliforniában, a valamikori San Diego környékén kóboroltak, ugyanis a nagy havazásban elvesztették az irányt és már egy hete keresték a vízhez vezető utat. Az elöl ballagók hirtelen megálltak, és idegesen toporogni kezdtek. Előttük ott hevert valami, ami idegen volt ugyan, de táplálék…

Az ezredes fagyott teste új energiával töltötte fel tollas alakjukat, a pingvinek percek alatt végeztek az evéssel. Néhányan még a férfi ruházatával is próbálkoztak, de nem nyerte el a tetszésüket, így inkább tovább bicegtek. Az állandó szél felkapta és gyorsan szétszórta a maradványokat, különösen egyet.

Ez egy félbeszakított véres papírdarab volt, rajta kusza betűk, az ezredes kézírása...

...Anyagi és szellemi megsemmisülés lesz a sorsuk. Bár egyre inkább az a meggyőződésem, hogy megsemmisülésről csak anyagi vonatkozásban lehet beszélnünk... Hisz odafönn biztosan vár ránk valaki...

A Játszótárs Senki sem tudja, milyen lesz a külsejük... Azt mégkevésbé, hogy mikor lesz. Talán már meg is történt...

Ugyan, Mami, hadd menjek ki játszani! Nem, és nem. Megmondtam, csak úgy mehetsz, ha viszed Provit is. Nem igaz, Drágám? Persze, persze. Nem szeretném, ha megint olyan rendetlenül kerülnél haza, mint tegnap. És ne barátkozz idegenekkel! Hallod? Jó, jó...

Peter tudta, hogy még nem ébredt fel, de azt is, hogy nem álmodik. Nagyon különös volt. Ő is álmodott már a játékaival, mint minden hatéves kisfiú, de ez eltért előző álmaitól. Először Jimmyvel, a rózsaszín kiselefántjával játszott (le is rúgta nagy igyekezetében a takarót, de Anyu rögtön észrevette és betakarta), azután jöttek a műanyag katonák, majd Roberttel labdázott. Ekkor vette észre először a kislányt. Arca még elmosódott volt, ott állt a rét szélén és őket figyelte. Robert bizonyára megelégelte a dolgot, mert nagyot rúgott a labdába és az messze, valószínűtlenül messze esett le. Peter utánalódult, és előtte, mint egy film pergő képei, úgy változott a táj. Eleinte a réten szaladt, a házuk mögött, később, fel sem tűnt neki, már a város poros utcáin szedte a lábát a laszti után. Hirtelen a kislány szembe jött vele, és hozta a labdát. - Játssz velem is! - mondta.

Nagyon szép kislány volt. Búza szőke haja két arany copfocskában verdeste a vállait, égszínkék szemében huncutság csillogott. Peter nem sokat gondolkodott, és labdázni kezdtek. Ekkor Anyu felébresztette. - Mi van veled, kisfiam? - kérdezte. - Beteg vagy? Úgy rúgkapáltál, mint egy kis béka. - Játszottam - mondta Peter, és Anyura nézett, ott látta mögötte a kislányt. - Vele - mutatott a szekrényre. - Jól van - mosolyodott el Anyu, amint hátranézett - aludj csak. Megsimogatta Peter homlokát (mintha egy kicsit meleg lett volna), betakarta, megpuszilta és visszafeküdt Apu mellé. - Mi a baj? - kérdezte az lefolytott hangon. - Semmi, csak álmodott. Peter le sem hunyta a szemét, így is tisztán látta a kislányt. - Itt nem tudunk rendesen játszani - mondta új barátja. - Várjuk meg, amíg újra elalszanak és menjünk ki a rétre! Tíz perc múlva Peter pizsamában nyargalt a magas fűben, és eltűnt a fák közö tt. Clark bácsi, az öreg mezőőr ma is, mint minden nap korán kelt. Felöltözött és elindult köszönni a Napnak. Minden reggel megtette ezt, mert szerette a Napot, amely talán még nála is öregebb volt. Vállán ott lóbázott a régi sörétes flinta is, bár mostanában már nemigen használta. Egy-két kóbor kutyára lőtt vele az idén, azokat is elhibázta. Hiába, öregszik az ember, bárhogy is tiltakozik ellene. A puskát is csak azért cipeli, mert hiszen mégis csak mezőőr, vagy mi az ördög! - Hej, de szép is vagy, erdő - sóhajtott az öreg. Egy kiugró sziklán állt, melyről letekintve a völgyre, maga alatt látta a fenyvest, és mögötte a párát lehelő mezőt a Pettersonék házával.

Messze, a hegyek ormai mögött már készült lerúgni a sötét, csillagos dunnát hasáról a Nap. Újra lenézett a ház felé, és mintha valami fehéret látott volna keresztül f utni a réten. Hamar, elő a távcsövet! Igen, a kis Peter az, de mit keres ez ilyen korán kinn, odahagyva a jó meleg ágyat? A kisfiú már eltűnt az erdőben, amikor az öreg még látott valamit futni a gyerek után. Ahhoz túl sötét volt még, hogy kivegye mi az, de nyugtalanná tette, és elindult lefelé. Peter és barátnője a hegy lábánál játszott, a Kis Cserjésben. Teljesen ébren volt már és tudta, hogy nagyon furcsa, ahogyan ez a kislány kilépett az álmából, de csak örülni tudott ennek a ténynek. Soha ilyen jól még nem játszott senkivel, még Roberttel sem. Kacagott, visítozott örömében, és éppen kergetőztek, bújócskáztak az alacsony növények között, amikor Peter durranást hallott... Clark bácsi már alig pihegett a nagy rohanástól. Bár lefelé könnyebb volt jönni, kezével megtámaszkodott egy sziklán és megvárta, hogy a vörös karikák eltűnjenek a szeme elöl. - Beste kölyke, de megfuttatott - lihegte, összeszedte magát és elindult a Kis Cserjés felé, onnan hallotta a hangokat. Az egyik a Petterson-gyereké, de a másik? Elérte a fák szélét és nem akart hinni a szemének. A kis Peter a bokrok közt rohangált és élesen sikoltozott. Mögötte egy ormótlan, bernáthegyi kutyára emlékeztető állat ügetett. A gyerek egy hirtelen mozdulattal oldalt ugrott, s üldözője így szemből mutatta meg az öregnek iszonyú ábrázatát. Kidülledő zöld szeme és agyarai közt lógó piros nyelve azonnal meggyőzte az öreg mezőőrt. Az ócska duplacsövű hatalmas mennydörgéssel köpte pofán egy marék ólommal a hörgő

fenevadat. Ezután azonban olyasmi történt, amitől kihullott a puska az öreg kezéből. A kutya a lövés után felbukott és szinte azonnal zsugorodni kezdett. Ocsmány barna kocsonya képződött a helyén, mintha forró fémlapra csokoládéfigurát helyeztek volna. Az öreg nem ivott már vagy harminc éve, de most azt kívánta, bárcsak valami deliriumos álom lenne ez az egész, nem pedig létező valóság. Peter ugyanis, akire eddig nem is figyelt, odament a pocsolyához és ő is “olvadozni” kezdett. Az öreg nem bírta tovább nézni, kezével eltakarta a szemét, de ezt sem bírta sokáig és kilesett az ujjai közül. Peter közben teljesen "elfogyott", a nagykiterjedésű pocsolya pedig halványlila fényben fürödve, lassan formálódni kezdett, és Clark bácsi, aki minden vasárnap elment a templomba, ily boszorkányság láttán felugrott, és meg sem állt kunyhója ajtajáig. A kocsonyából ezalatt már félig kinőtt a félelmetes kutya, és a kis Peter alakja is kialakult. Azt az öreg már nem láthatta, hogy az áttetsző gömb, amely a magasból az egész folyamatot irányította, ezután a kialakult képleteket magába gyömöszölte. Néhány másodperc múlva a regenerálódott „bernáthegyi" és a gömb, a halott Petert hátrahagyva, a vöröslő hajnali ég felé vette útját... Két nappal később az újságok főhelyen számoltak be arról, hogy a hatéves Peter Petterson gyilkosa, a köztiszteletnek örvendő Clark Simson a Városi Elmegyógyintézetben öngyilkosságot követett el.

Megjöttél? Igen, Mami. Mi az, máskor elevenebb szoktál lenni? Történt valami? Ááá… semi. Prowi! Mi történt? Egy kis baleset, Asszonyom, de azt hiszem, már minden rendben van...

A Bárka

A Land-Rover a végét járta. Fenton reggel óta érezte a motorházból áradó egyre erősödő recsegést. Tudta, napjai lehetnek csak hátra a kocsinak, de azt is, hogy nem tehet érte semmit. Szervizbe nem vihette, ő maga meg nem értett hozzá. Talán a következő városban talál helyette másikat... Több mint fél éve, hogy a Land-Rover volt az otthona, és nagyon a szívéhez nőtt, úgy belakta már ennyi idő alatt. Olyan "biztos pont”-nak érezte a kocsit, amilyenről Arkhimédész álmodott egykor, igaz Fenton nem akarta kibillenteni egyensúlyából a Földet. Sajnos ezt már megtették mások, s úgy tűnt túlságosan is jól sikerült a dolog. És most... Itt van az ő kicsiny, embernyi élete, és itt van az örök rivális, a Természet, e földrésznyi ország képében, melynek vad tájain bolyongásra ítéltetett, mint holmi modern Odüsszeusz. Kereste a hazavezető utat, de az otthon fogalma és emléke egyre sűrűbb ködbe veszett. Egy éve volt már úton… Nem ostromolt ő semmilyen Tróját, mindinkább önmagát érezte ostromlottnak. A kétségbeesés, a félelem, az önsajnálat kezdték ki érzelmei egyre inkább omladozó várfalát. Egy éve, hogy feljött az Alagsorból. Egy éve várt a remény, hogy végre magasan szárnyalhasson. De ereje, mint ennek a remegő kocsinak, neki is egyre fogyott. Idegei, akár a gumik, minden éles kanyarban, sivítottak, tiltakoztak. Elég volt! Elég!

Ugyanakkor lába, önálló életet élve, tovább adta a gázt... Talán mégis... Holnap, vagy azután, a következő városban... A kereszteződésnél automatikusan lépett a fékre és nyúlt a térképért. Ismét, ki tudja hanyadszor már, választania kellett két út között. A tengerparti úton még néhány város várt rá, de azok után semmi. Balra a kontinens belseje felé a szárazság tombolt. A Nagy- Vízválasztó-hegység túloldalán ilyenkor még elviselhetetlen az időjárás. Igaz, ha erre tart, útba esik az Emerald melletti víztároló is. A szárazságot pedig nem is olyan sokára felváltja az esőket hozó délkeleti passzát és az északról jövő nyári monszun. Tehát a tengerpart, vagy Emerald? Utak, városok, választások… Melbourne óta ezek töltötték ki napjait. Melbourne, mintha már egy évszázada lett volna… Melbourne a kezdet… Mel Fenton alig három éve élt Ausztráliában. Európából az egzotikum, a távolság vonzotta a kenguruk földjére. Nem is csalódott, nagyon megszerette az országot. Honvágy nem gyötörte, családot nem hagyott Európában, így könnyű szívvel jött át a déli féltekére. Szigorúan agglegény volt, futó kalandok tarkították csak életét. A munkáját nagyon szerette, tulajdonképpen annak élt igazán. A hagyományos könyvtárosi munka és a mikrofilmes, számítógépes adattárolás hibrid igényeit kielégítő új munkaterületen dolgozott a Melbourne-i Városi Könyvtár központi épületében. A vele együtt ott dolgozók nevezték Alagsornak munkahelyüket, amely mélységével és zártságával inkább pincének vagy óvóhelynek számított. Tulajdonképpen egy elszigetelt kis birodalom volt ez a terület, ahol naphosszat csipogtak, zümmögtek a számítógépek, és ahová csak a beavatottak léphettek be.

Aznap Josephin Lamberttel és Bert Rayovval dolgozott a kellemes hűvösben. A külön légkondi-cionáló feledtette a kint tomboló hőséget, és ők boldogok voltak, hogy odalent lehettek az oltalmazó falak között. Éppen ebédelni készültek, amikor Fenton számítógépe akadékoskodni kezdett, folyton visszalökött egy adatsort, és ő nem értette, hogy miért. - Mindjárt megyek én is - szólt oda Josephinnek, aki már a liftnél toporgott. A lány csak legyintett: - Ááá… Az fél óra - ismerte már Fentont. - Te jössz, fiúka? - fordult oda Rayovhoz. - Aha, farkaséhes vagyok. - Mint mindig - bólintott a lány, és mosolyogva nézte a szuszogó, kövér férfit, majd megérintette a “földszint” feliratú gombot. Fenton tovább bajlódott a géppel és az ebédidő észrevétlenül elszaladt. Fel sem tűnt neki, hogy már egy órája egyedül hagyták. Ugyanúgy azt sem vette észre, hogy mikor kapcsoltak az áramkörök a főhálózatról az akkumulátorokra. Egyre csak az a francos gép járt az eszében. Közben a levegő is elnehezült, és szokatlanul meleg lett. A számítógép is folyton összekevert mindent. - Le kellene már téged is cserélni, pajtás - veregette meg a gép burkolatát. - De tudja mekkora beruházás lenne ez, Fenton? - sipított vékony hangon, és szemüvegét lehúzta az orra hegyére. Nagyon szerette utánozni a gazdasági igazgatót, de csak akkor tette, ha egyedül volt. Történt már néhány összezördülése az ipsével, és nem akarta, hogy ezek az ártatlan tréfálkozások újabb alapot adjanak a vitához. - Tisztában van vele... A telefon sípolása szakította félbe a készülő nagymonológot. - Alagsor - kapta föl a kagylót.

- Ne gyere - suttogta egy hang. Josephin volt, de mintha sálat tömtek volna a szájába. - Ne gyere - mondta még egyszer. - Mi az, Jo? Mi baj? - Ne gyere... - hörögte a lány egyre halkabban és hallatszott, hogy leejtette a kagylót. - Halló! Halló! Josephin! - a vonal élt, zajokat is hallott, de nemszólt bele senki. Azóta nem beszélt hozzá ember. Egy éve... A lift nem működött. Ekkor vette észre, hogy nem megy a légkondicionáló sem. A telefon még működött, kicsengett mindenütt, az ebédlőtől az igazgatóig, de nem vette föl senki. Aztán a telefon is beadta a kulcsot, és a lámpák is hunyorogni kezdtek. Lekapcsolt mindent, hogy ne fogyassza az akkumulátorokat, csak az asztali lámpája égett. A levegő egyre elhasználtabba vált, meg is fájdult a feje. Valami komoly baj történhetett odafenn. Egy óra múlva már nagyon ideges volt. Később tehetetlenségében őrjöngeni kezdett, mint egy bezárt vadállat a rács mögött. Késő délután volt már, amikor elkezdte leszerelni a kábelcsatorna és a szerelőakna borítását. Hajnalodott mire fölmászott a földszintre. A kábelek közt alig volt hely, kezelába véresre horzsolódott, feje majd szétrobbbant, néhányszor el is ájult útközben, de följutott. Az egyik takarítószerraktárban sikerült lerugdosnia a kábelcsatornát takaró falburkolatot, és boldogan mászott ki a söprűk, tisztítószerek és félautomata takarítógépek közé. Az első holttestet a folyosón, az ajtó előtt találta meg. A halott a karbantartók halványkék overallját viselte. Fenton már többször látta azelőtt is a férfit, de a nevét nem tudta. Első gondolata az volt, hogy mentőt kell hívni. Végigrohant a folyosón, és a ruhatár melletti előcsarnokba jutott.

A földszint hatalmas ablakain beszűrődő hajnali napsugarak kísérteties vörös fénybe borították az összevisszafekvő holttesteket. Eltorzult arccal feküdtek, mint akik kiáltani szeretnének... De csend volt, hihetetlen csend. Fenton földbegyökerezett lábbal, döbbenten állt a testek között. Mi van itt? Nem is azon csodálkozott, hogy miért nincsenek már itt a mentősök, hanem azon, hogy hogyan került ide ennyi ember ilyen korai időpontban, hisz hajnalban még nincs is a könyvtár nyitva. Na, de... Mióta vannak itt ezek az emberek, és mi történt velük? Ismét elkapta a légszomj, mint éjjel a kábelcsatornában, zúgott a feje, és szédülni kezdett. Friss levegőt akart. Kitámolygott az utcára, ahol langyos szellő borzolta fel a haját, s ettől mindjárt jobban érezte magát. Körülnézett. Két gyerek feküdt a könyvtárépület lépcsőin. Lejjebb a buszmegállónál férfiak-nők vegyes összevisszaságban, odébb az áruháznál még többen hevertek a földön. A szemközti parkban, a sugárút melletti parkolóban, az üzletek előtt a járdákon, mindenütt emberek... Hajdan volt emberek. - Atyaisten! - Fenton szíve elszorult. Félelemmel eltöltve, iszonyodva kerülgette a testeket. Egyik-másik mintha csak aludt volna. Némelyek vad grimaszt vágva, megint mások kitekert, természetellenes pózba rándulva hagyták itt meggyötört porhüvelyüket. Mi történhetett? Kiszáradt a szája, ugyanakkor hányinger fogta el. Befordult a sarki büfébe. A félhomályban nem látta tisztán a halottakat, amit tulajdonképpen nem is bánt. A pultról leemelt egy doboz

Coca-Colát és mohón ivott, majd ösztönösen apró után kutatott a zsebében. De kinek fizessen? Káromkodva futott vissza az utcára. Szellemváros vette körül. Az épületekben nem volt víz, gáz, elektromos áram. Megszűnt minden szolgáltatás. Egy műszaki boltból elemes rádiót hozott az utcára. Csavargatta a keresőt, de csak recsegést, sistergést fogott. - A fenébe! - beszaladt egy másikért, egy harmadikért, de az eredmény ugyanaz maradt. Halálos csend vette körül az éterben is. Néhány újságot is átlapozott gyorsan, de semmit nem talált, ami utalt volna erre a tragédiára. Frissebb híreket csak a TV-központban találhatna. Két órába telt, amíg odaért. A kocsironcsok és a halottak folyton eltérítették útjáról. A TV épületében sem működött semmilyen elektromos berendezés, így csak a rögzített üzenetekre számíthatott, de azokból sem derült ki semi. Fenton egyedül volt és félt. Nem tudta mi történt a világgal, és azt sem, hogy mi vár rá ezután. Elindult hát, hogy megtudja... Bejárta Melbourne-t és környékét. Autóban nem volt hiány. Először egy Porschét választott a sok elhagyott kocsi közül, de rövid úton kicserélte egy Suzuki terepjáróra. A roncsokat és a holttesteket kerülgetve megtanulta jobban becsülni a Suzuki fordulékonyságát, magasabb építését, amint nem számított neki egy-egy járdaszegély, árok vagy mély homok. A kikötő és a környező városok, a farmok és az utak, az üzemek és a szállodák magányosan, élettelenül néztek rá. Holttestek tíz- és tízezrei borították a vidéket. Olyan kór pusztított itt, amely megőrizte az ember értékeit, de őt magát, a Természet Csodáját már nem tűrte el. Lehet, hogy valahol valaki most összedörzsöli a kesét, gondolta Fenton. Ez a valaki nagyon örül, "Győztünk!" mondja, s nem is sejti milyen messze jár az igazságtól.

Néhez szívvel fölpakolta a terepjárót egy szupermarketből, nagyot sóhajtott és nekivágott az útnak. Aztán jöttek sorban a városok... Morwell, ahol azt a kamiont és a buszt látta. Az összeütközés hatására úgy összepréselődtek a halottak, hogy nem lehetett eldönteni kié a kéz és kié a láb... Bairnsdaleben mérföldeket gyalogolt, mert az úton a kiégett és összetorlódott kocsironcsok miatt képtelen volt hajtani... Coomaban szerezte a Land-Rovert. A tulajdonos éppen tankolt egy benzinkútnál, a kezében még ott volt a tömlő... Gudgenby, Canberra... A fővárosban még nem járt soha. Emberek, élet nélkül ilyesztően üres volt. Nem is jött volna ide, de be akart nézni a Hadügyminisztériumba, hátha talál valamit. Fölforgatott mindent, de akárcsak a melbourne-i TV-központban, itt sem talált semmit, értéktelen információkat, semmitmondó híreket, elavulttá vált titkokat tudott csak meg... Shellharbour, Wollongong, Sydney... A hatalmas metropoliszban sem talált senkit. Még sirályok sem röpködtek az öböl fölött. Heteket töltött azzal, hogy utcáról-utcára, szinte házról-házra járt. Mindenütt csak oszlásnak indult holttesteket látott. Egy közlekedési rendőr derekáról lecsatolt egy gázálarcot, amit egykori gazdája a szmog ellen használt. Fenton borzasztó kényelmetlennek, de végül is hasznosnak találta. A legborzasztóbb élmény egy kórházban érte. A folyosók útvesztőin valahogy a szülészetre keveredett… Szegény csöppség! Alig élhetett addig, míg lemosták meggyötört kis testét. Az anya, az orvos és az asszisztensnők a padlón hevertek, az újszülött tiszta pelenkába csavarva a tolókocsin aszalódott. Sírva és üvöltve száguldott ki a városból. Sydney és Brisbaine között emlékezetében összeolvadt minden. Nem tudta különválasztani a városokat, a látottakat. Tömény borzalom fogadta mindenüt t .

Fásultan haladt városról-városra. . .

Ismét egy útkereszteződés, egy új választás várt rá, de csak ült a kormánynál, nézte a térképet, hallgatta a türelmesen duruzsoló motor hangját, és elege volt mindenből... Elege volt az üres városokból, a pusztuló értékek fájdalmas látványából. Elege volt a bozóttűzmarta kisvárosok bűzéből, az ár sodorta holttestekből, az egyre kevesebb ehető konzervből, az elhagyott kocsik tankjából kiszívott benzin undorító ízéből. Elege volt… Egyre biztosabban érezte, hogy nem talál senkit életben, akármeddig is autózik keresztül-kasul az országban. A többi kontinensen is hasonló lehettett a helyzet, mert hallgatnak, ott sem élt már senki. A Land-Rover hátsó ülésén nagyhatótávolságú adóvevőkészülék feküdt saját áramfejlesztővel, antennával. Brisbane óta kutatta az étert, hiába... Egy ízben a rádió kegyetlenül megtréfálta. Nemigen értett hozzá, csak a mellékelt könyv segítségével tudta használni. Hosszas vesződés után ismétlődő jeleket fogott. Felemelő érzés volt. Végre valaki! De a keserű pohár könyörtelenül elrontotta szájízét. A könyv szerint egy navigációs mesterséges hold jeleit fogta. Azóta utálta a rádiót, de kényszerítette magát, hogy továbbra is használja. Igaz az utóbbi időben egyre kevesebbszer csomagolta ki szivaccsal bélelt dobozából. A motor köhögött egyet, mire Fenton mélabúsan kiköpött a letekert ablakon, egyesbe lökte a sebváltót és fülsértő recsegések között ráhajtott az emeraldi útra.

Órák óta gondozatlan narancs- és ananászültetvények között vitt az út. Néhol eukaliptuszligetek törték meg váltakozva a gyümölcsösöket. Fenton óvatosan került ki egy, az útról félig lecsúszott tejszállító tartálykocsit. A vezető még fenn ült a fülkében, és ezen Fenton újra elgondolkodott. Milyen hirtelen jöhetett a halál! Autóvezetés, evés, munka, szórakozás közben ölte meg az embereket. Eleinte még próbálta kiokoskodni, hogy mi pusztított el minden magasabbrendű életet. Bogarakon és rovarokon kívül csak egyes kétéltű fajok maradtak életben. Halakat is látott a folyókban, de a madarak és az emlősök elpusztultak. A növényvilág viszont ugyanúgy virult, mint azelőtt. És ő? Ő miért maradt életben? Miben különb ő a többinél, akik már nem élnek? Az eddig látott állatok, juhok, és szarvasmarhák tetemeiről nem tudott leolvasni semmit. Az emberek viszont, mintha megfulladtak volna. Kétségbeesett arcokat, kidülledt szemeket, görcsös ujjakat látott általában. Rádióaktivitásnak nyomát sem találta sehol. Egy Melbourne melletti laktanyából hozott el egy GeigerMüller számlálót. Már hónapok óta használta, de a műszer csak az átlagos sugárszintet jelezte. Ismét ki kellett kerülnie egy összetört kocsit. A sebváltó egyre jobban recsegett. Keresnie kell minél előbb egy másik kocsit, mert ha ezzel leragad a kietlen úton... Egyszer csak úgy érezte, valami megváltozott. Nem tudta mi az, de biztos volt a dologban. Valamit észrevett az imént, ami nem illett a pusztulás képébe. Forgatta a fejét, de csak a narancsfák zöldje, a betonút szürkesége, és az ég kékje villant a szemébe. - Úristen! Az égen hófehér kondenzcsík virított!

Farolva állt keresztbe a kocsi az úton, és még csikorogtak a kerekek, amikor Fenton kiugrott a kormány mögül. A távolban, messze előtte, észak-déli irányban egy repülőgép húzott a magasban. Nem felhő, nem műhold, nem vizió! - Hééé! - üvöltve szaladt előre az úton kezével őrülten kaszálva. - Hééé... A gép ekkor keresztezte az út vonalát és nyugodtan tovább cammogott dél felé. Fenton visszarohant a kocsihoz. - Hol az a rohadt távcső? - Ideges ujjakkal rángatta ki egy rekesz sör alól. A nyitott kocsiajtórá támasztotta le remegő kezét. A kondenzcsík végén lévő pötty az erős nagyítású távcsőben csillogó szárnyú repülőgéppé változott. Nem tudta megállapítani a típusát, nem értett hozzá, annyit látott csak, hogy ezüstös kis gép, két sugárhajtóművel, és egyre távolodott. Kik azok és hová mennek? Túlélőket keresnek, vagy azt vizsgálják hogyan sikerült a mészárlás? A gép már rég eltűnt egy felhőgomoly mögött, de ő még mindig az eget kémlelte. Legalább 10 percig vizsgálódott, majd leengedte a távcsövet. Végtelen öröm és nyugalom szállta meg. Akárhogy is, barát, vagy ellenség? Nem mindegy? Nincs már egyedül! Egy éve kereste az emberi élet nyomait és csak halált, pusztulást látott eddig. Most meg… Itt van ez a repülőgép. Ilyen egyszerű... De várjunk csak! Hol keresse most őket? Hisz a gép már messze jár! És egyedül van vajon, vagy társak is várják valahol? Igen, igen! Többen vannak, biztosan.

De hol lehetnek, hol van a repülőtér, ahová megtérhet a gép útja végén? Vagy talán céllal repül, valahonnan valahová? Most indult, vagy már visszafelé tartott? Fenton felnézett a Napra, messze volt még a dél. Ha kutatógép - és miért ne lenne az? - nem valószínű, hogy délután indulna el, inkább reggel, így előtte az egész nap, s ha vissza kell térnie valahová, estig ráér. Azaz dehogy. Az üzemanyag! Vajon meddig elég? Abban biztos volt, hogy nem távolsági utasszállító, de úgy vélte talán 2-3ooo mérföldet meg tud tenni leszállás nélkül. Ilyen alapon, gondolta, ha például reggel szállt föl Cairus-ban, messze északon, akkor akár Sydney-ig is elrepülhet gond nélkül, és csak ott kell majd visszafordulnia, hogy estére hazatérhessen. De ha még sem? Mit csináljon? Induljon, maradjon? És ha megy, akkor is, merre induljon? Északnak, a remélt repülőtér felé? Vagy délnek, a gép után? Beült a kocsiba. Nézte a koszos műszerfalat és nem tudott dönteni. Néhány fáradt légy mászkált a szélvédőn, s Fenton hirtelen meglátta az üvegben tükröződni a rádió dobozát. - Hát persze! - csapott a homlokára. Biztosan rádióznak is! Ész nélkül kezdte kipakolni a rádió és az antenna alkatrészeit.

Két nap múlva ismét elfásultan, csüggedten ébredt. A LandRover mellett állt a sátra. Miután kitörölte az álmot a szeméből, reggelizett néhány nyomott narancsot, majd leült a rádióhoz. Két napja nem történt semmi. Se rádióadást nem fogott, se a repülőt nem látta. Mi történt? Káprázott a szeme, amikor a gépet látta?

Mérgesen taposta a porba a narancsok héját, és a fejére tette a hallgatót. A gégemikrofont is a szája elé húzta, bár már nem hitte, hogy használni is fogja. Lassan, egyenletesen tekerte a keresőt, a digitális kijelzőn folyton változó számok jelezték a kilohertzeket. Susogás, sistergés hallatszott a fejhallgatóból, majd néhány nagyobb reccsenés, azután újra susogás és susogás, perceken keresztül. „...Ssssssrrrssskhssspssss…rem jelent...sssspsssrrsss...” Mi volt ez? Szívét marokra fogta egy érzés, amitől alig kapott levegőt. Vissza azt a keresőt! A számsor megállt, majd elindult visszafelé. „...Ssssss...miért nem...ssss...” No, még egy picit! Nagyon ideges lett. Néhány szótöredéket hallott csupán, de ez a pár hang, úgy érezte az életét jelentheti. „...Ssssss...kezzen már valaki. Nagyon kérem...sssss….” - Gyerünk, Fenton! - biztatta magát. - Stabilizáld a vételt! A finombeállítóval lassan, nagyon lassan, mintha puska ravaszát húzná, alig-alig hozzáérve a keresőhöz, ráhangolt az adásra. A fejhallgatóból elég zajosan, sziszegve, átszűrten, de végre emberi hangok, egy másik Ember hangjai szóltak hozzá. - Istenem, hát senki sincs életben? Senki?... Vége lesz mindennek... Hiába volt ez a szép élet? Nem jön senki... Soha senki... Fentonnak könnyek szöktek a szemébe, ahogy hallgatta a távoli hangokat. Milyen elesett az ember egyedül. Szinte szentségtörőnek érezte magát, amiért így belehallgatózott ennek a talán nálánál is szerencsétlenebb lénynek a gondolataiba. Elszántan lenyomta az adás gombját.

- Halló, khm... halló! Itt Mel Fenton beszél. Asszonyom... itt elakadt. Most fogta csak föl, hogy egy nővel beszélt. Milyen is egy nő?... - Asszonyom, kérem... én... Mit is mondjak? Hall engem? - izgatottan várta a választ. - ...tani, amikor rájöttem, hogy csak én élek. Keservesen sírtam. Ma már nem sírok, kiszáradtam... - Fenton halk búgást hallott a szavak mögött. Újra lenyomta az adás gombját. - Halló, asszonyom! Hall engem? Itt Mel Fenton! Halló! - ... kislányom jelent némi vigaszt, jó, hogy ő velem maradt. Apa, Anya, és Johann már nem lehet itt. Pedig szép család voltunk. Milyen... - Asszonyom, hagyja abba! - Fenton majdnem sírt. Könyörgöm, kapcsoljon vételre! Ez nem igaz! Végre talált valakit, de az csak beszél, beszél, nem hagyja szóhoz jutni. Őrület... Fenton tudta, hogy nem tehet semmit. Hát nem veszi észre a nő, hogy beszélni akar vele valaki? Nem tehetett mást, várt és a rádiót bámulva hallgatta a másikat. - ...nem tudom. Apa a juhoknak élt, mindene volt a nyáj. Ötezer darab kiváló merinó juh… Ha Apa látta volna őket azután... ötezer juh, és ott feküdt mind. Jobb is, hogy Apa meghalt, úgysem élte volna túl. Anya se... Csak én maradtam meg... Mit vétettem, hogy élek? Talán Clarissa miatt... Igen, biztosan. Hé, mit csinálsz? - most távolabbról jött a hang, bizonyára odébbment a mikrofontól. - Gyere le onnan! - Kis szünet után újra a megszokott erősséggel recsegtek a fejhallgatóból a nő szavai. - Folyton felmászik mindenhová, pedig még csak két éves. Egy éves volt, amikor... szóval, amikor az a dolog történt velünk. Azóta alig eszik. Csak fekszik és sír. Minden éjjel sír! Nem tudok tőle aludni! - Az asszony itt már kiabált, majd hirtelen megszelídült a hangja. - De ha legalább enne... Igaz, mit is adnék neki, hisz nekem is alig

jut… Bár egyszer jóllaktunk! Amikor az a léggömbös ember... ssspss... Hirtelen szakadt meg a kapcsolat. Fenton dühösen nyúlt a keresőhöz. Mi van ezzel pont most? Vagy a légkör nyugtalan? Reszkető kézzel hozta vissza az elúszott adást. - ... azóta várom, hogy jöjjön valaki, de soha senki nem jelentkezik. Kis csend támadt, majd mély sóhaj hallatszott. - Itt Sarah Bergenson, a Winton melletti Wet Grove-ból beszélek, Queenslandből. Hall valaki? Fenton héjamód csapott le a pillanatnyi lehetőségre. - Halló, asszonyom! Itt Mel Fenton, szintén Queenslandből. Nem messze vagyok Rockhamptontól. Vétel. - Hogy... mi? Szólt valaki? Mintha...- újabb szünet következett, majd egy bizonytalan, szinte félős hang kérdezte: - Halló?... - Igen, igen! - Fenton kiabált, ujjongott. Sikerült! Jól hallotta, asszonyom. Mel Fenton vagyok, és nagyon örülök, hogy sikerült kapcsolatot teremtenünk. Egyébként jól van? - Jaj, Istenem! Egy ember! Clarissa, képzeld egy ember! Egy élő ember! Hogy jól vagyok-e? Még kérdi? Olyan jó újra beszélni valakivel. Nagyon jól vagyok - Most már nagyon jól... Mit mondott, hol van? - Nem messze Rockhamptontól. Várjon, idehozom a térképet! - Ne! - sikoltotta a nő. - Ne menjen sehová! Ne hagyjon itt, kérem! - Jó, jó! Itt vagyok. - Fenton boldog volt. Talált valakit! - Hogyan jutok el magához? - Rockhampton... Hát az ide vagy 800 mérföld. Egyenesen nyugatnak jöjjön a vasút melletti úton. Végig a sínek

mellett fut az út, el sem tévesztheti. - Mikorra tud ideérni? - A nő hangja izgatóan mohó volt. Fentont rég elfeledett vágyak bizsergették meg. - 800 mérföld? Nincs is messze. Napi 2-3oo-at ha lehajtok, azt hiszem 3-4 nap alatt ott lehetek. Persze ez függ a kocsitól, az utak állapotától. Attól is, hogy hol, mennyi benzint tudok szerezni, lesz-e eső, és ha lesz elmossa-e a hidakat. Nem tudom, de sietek, elhiheti. Rajtam nem fog múlni. - Siessen! Jöjjön minél előbb, nagyon várjuk! Igaz Clarissa?

Fentonon valóban nem múlott. De az eső rákezdte, és könyörtelenül esett egész nap. Csak átérjen a Nagy-Vízválasztón! A hegység túloldalán még biztosan nem esik. Az előző nap szépen haladt, eljutott a víztárolóig. Épp, hogy ki nem csordult, úgy felduzzadt az esőktől, de szerencsére hegynek haladt, így nem kellett félnie, hogy a síkságon éri az ár. A kocsi annál inkább aggasztotta. Emeraldban lepusztult, berozsdásodott, korhadó kocsikat talált csak. Szerencsére a benzinnel nem volt gondja. Az egyik benzinkútnál épp bent állt a tartálykocsi, neki csak meg kellett csapolnia. Sietve teletöltötte a kannáit, s jókedvében egy régi dalt dúdolt vezetés közben. Este, amikor tábort ütött beállította a rádiót, és hosszan beszélgetett Sarah-val. A nő 32 éves volt, szüleivel és férjével élt Wintontól 2o mérföldre egy farmon. Apja juhokat tenyésztett, férje Wintonban volt rendőr. Azon a napon is szolgálatban volt, és azóta nem került elő. Ha túlélte volna a katasztrófát, már biztosan hazament volna. Az öregek a juhokkal pusztultak a legelőn.

Sarah, és a kislány... Nos erről elég zavarosan beszélt a nő. Annyit mondott csak, hogy akkor reggel a házban volt dolga, aztán hirtelen nagyon álmos lett, és ledőlt, egy kis időre. Este ébredt fel, és akkorra már lezajlott a tragédia. Fogalma sem volt, hogy miért maradt életben. - És a kislány? - kérdezte Fenton. - Ő velem volt egész idő alatt! - csattant fel a nő. Hangja hirtelen olyan lett, mint egy pince. Mély és hideg. - Ő mindig velem van. De fejezzük be most, Clarissa álmos. Holnap este hívlak. El sem köszönt. Fenton a fejét csóválta. Nők… Eligazodni rajtuk művészet... Másnap defektet kapott. Gyakorlottan cserélte ki a kereket, az utóbbi időben megszokta már ezeket a dolgokat. Azelőtt mindennel szaladt a szerelőhöz. Ma már... Fél kézzel elintézi. Ha továbbra is ilyen ütemben halad, két nap múlva ott lehet. Csak a gumik kitartsanak! Az utolsó tartalékot tette föl az imént. Jó 60 mérföldes sebességgel száguldott, amikor egy kenguru (egy eleven kenguru! ) pattogott át az úton, épp a kocsi előtt. Annyira meglepődött, hogy túl későn fékezett, és az állat hatalmas csattanással vágódott a kocsi elejének. A Land-Rover leugrott az útról és Fenton minden igyekezete ellenére megpördült, majd egyre lassulva bár, de az oldalára billent. - A jó... - szitkozódott Fenton. Sajgó tagokkal mászott ki a kocsiból, és a portól fulladozva szaladt odébb. Úgy gondolta, hogy ha a benzin fel akar robbanni, ne vele együtt tegye. De nem akart... Jó negyedórájába telt, míg talált egy megfelelő fahusángot és emelőnek használva, talpra billentette a megszégyenített terepjárót. Ahogy tőle telt, átvizsgálta a kocsit. Szerencsére

komoly bajt nem talált, csak a karosszériát viselte meg kissé a borulás. És a rádió? ! Reszketve bányászta ki a készüléket a kocsi aljáról. Az antenna ép volt, de a rádió...? Kapkodva helyezte üzembe, és megnyugodott, amikor a megszokott recsegést-ropogást meghallotta. Próbaképpen körbetekerte a keresőt. Úgy tűnt semmi baja a készüléknek, és már majdnem odaért ahhoz a hullámhosszhoz, amelyen Sarah-val szokott beszélni, amikor... - ...értek vissza? Vétel. Fenton megdermedt. Ijedten nézett körül, majd a rádióra meredt. A hang tisztán, érthetően, hihetetlenül közelről hallatszott. Mi ez, újabb csoda? „…Ssklpmssbzlkss…” - hangzott ekkor nagyon halkan a fejhallgatóból. - Rendben - ismét a mély, tiszta hang jelentkezett. - Utána repüljetek el Perth-ig! Az ottani repülőtérről fogtunk egy adást. Két férfi és egy nő van ott. Ha tudtok szálljátok le, és vegyétek fel őket. Vétel. A repülősök! Fenton már meg is feledkezett róluk. Igaz, Perth nagyon messze van, de mi az a távolság egy repülőgépnek? Nem törődve azzal, hogy félbeszakítja amazok beszélgetését, adásra kapcsolt. - Halló, halló! Itt Mel Fenton, Queenslandből! Vétel, vétel! Félve várta a választ. A Sarah-val folytatott rádiós “bújócska” óta bizalmatlanná vált. És ekkor... - Halló, Fenton! Nyugalom, mindjárt beszélünk! Fenton ujjongott. Meghallották!

- Figyelj, Fowl! Most lépj ki egy időre, újabb adást fogtam. Majd hívlak. Vége. A másik beszélgetés abbamaradt, és Fenton még mindig nem akarta elhinni, hogy elkezdődhet egy másik, amely számára talán többet adhat minden eddiginél. - Fenton! Ott Van még? Örülök, hogy jelentkezett. Hol van most pontosan? Hol találjuk meg? - A hang megnyugtató volt, olyan emberé, aki talán már sok ilyen beszélgetést bonyolított le. Fenton nyelt egyet, úgy érezte nem bír megszólalni. Tehát mégis csak kutatóexpedíció! Tudta, hogy nem lehetett magányos repülőgép! - Halló, kutatók! - hangja remegett egy kicsit, de egyre inkább belejött. - A Nagy-Vízválasztó-hegységben vagyok, Rockhampton és a Nagy-Artézi-medence között. Wintonba igyekszem, ott van egy nő a kislányával, és... - annyi mindent akart kérdezni, de nem tudta hol is kezdje. - Maguk hol vannak? Vétel. - Darwinban kötöttünk ki. Azt hiszem ideje bemutatkoznom, MacClusky hadnagy vagyok, a Túlélő Flotta, Explorer nevű atomtengeralattjárójának másodtisztje. Repülőgépünk a Fowl, a Leeuwin-foknál van Ausztrália délnyugati csücskénél. Maga mióta rádiózik? Vétel. - Most kezdtem az imént - felelte Fenton. - Egyébként három hónapja, de nem hallottam magukat. Néhány napja láttam a repülőgépüket, de ő nem vett észre. - Fenton ekkor már nem bírta tovább kerülgetni azt a kérdést, ami egy éve nyugtalanította, rágta belülről a lelkét. - Mi történt velünk, a végső háború? Vétel. - Öt napig rossz volt a tengeralattjáró főadója, még a Fowllal sem volt kapcsolatunk. Egyébként túlélőket keresünk, bizonyára sejti, hogy mi történt. Bekövetkezett, amitől mindannyian féltünk. Hogy pontosan miként történt a dolog, nem tudjuk. Azt sem, hogy hol és ki kezdte. Az a gyanúm, ez

már soha sem fog kiderülni. Ausztráliában valószínűleg egy kísérleti stádiumban lévő "gyors" baktériumfegyver pusztított. Pontosat nem tudunk, itt még tart a vizsgálat, úgy tűnik, hogy csak azok maradtak életben, akik a kritikus időszakban, amely kb. 4-6 óra lehetett, nem a közvetlen légkörből lélegeztek. Európában, Ázsiában és Amerikában már neutron- és atomrakétákat is bevetettek, nem túl sokat, de előtte megdolgozták egymást vegyi- és baktériumfegyverekkel is. Az előbbi területeken teljes a pusztulás, Dél-Amerika, Afrika, és Óceánia a túlélési gócok. Most ezeket járjuk végig, de sajnos csak három tengeralattjáró áll rendelkezésünkre. Azért akad túlélő szép számmal. De majd meglátja, ha köztünk lesz. Most be kell fejeznünk, beszél nem kell a Fowllal. Egyenlőre maradjon ott, ahol van, hamarosan visszahívom. Vétel. Fenton még nem érezte, hogy vége a beszélgetésnek. - Mégis, mennyien vagyunk? - kérdezte. - Ötezren. - Ötezren? - hitetlenkedett Fenton. - És én egyikkel sem találkoztam egy év alatt! - Az egész Földön vagyunk ennyien, Fenton ! Ausztráliában eddig 54 embert találtunk… Fenton agya szétesett. Ötezer túlélő... Mire elég ez? Mint a birkák Wet Growe-ban. "...ötezer juh, és ott feküdt mind..." Ötezer… - Fenton! Ott van még? Válaszoljon! - I...igen. Csak... - nem tudott mondani semmit. - Tudom, mit érez. Én is átéltem ugyanezt, Fenton… de élni kell! - Igen, élni kell... Egy óra múlva hívták újra. Sarah-val nem mert beszélni közben, félt, hátha pont akkor keresik a

tengeralattjáróról. A szakállát borotválta le éppen, amikor jelentkezett MacClusky. - Itt az Explorer. Baj van Fenton! A Fowlt baleset érte. Perthben, a leszállásnál… mindkét emberünk, és a gép... Fenton döbbenten hallgatta a másik el-elcsukló hangját. Menjen, vegye fel azt a nőt és a gyereket. Utána hajtson Burketownba, a Carpentaria-öböl partján van. Ott várjuk majd. Vétel. - Rendben. És nagyon sajnálom - mondta Fenton. Úgy érezte, a legjobb barátait vesztette el. - Oké. Vigyázzon magára, és a nőre is! Nagyon kevés nő van köztünk... Óvatosan, de kemény tempót diktálva hajtott egész nap. Este megpróbálta hívni Sarah-t, de nem tudni miért, az asszony nem jelentkezett. Fenton ideges lett. Csak nem történt baj ott is? Miután beszélt a tengeralattjáróval újra próbálkozott, de Sarah nem válaszolt. Éjjel rosszul aludt. Ötezer emberfejű birka bégetett álmában... Másnap jól haladt. Szinte meg sem állt egész nap. Estére alig 1oo mérföldre volt Wintontól. Holnap odaér...

A farmot a környező fák ágaiba gabalyodott hőlégballon színes vásznáról ismerte fel. Még a második beszélgetésükben Sarah elmondta, hogy egy fél éve léggömb szállt el fölöttük. Ő integetett, kiabált, és a jármű elég szerencsétlenül manőverezve a fák ágaiba akadt. A kosár 7-8 méter magasban kiborult és a benne ülő férfi a földre zuhant. Még aznap belehalt sérüléseibe.

Viszont ellátta őket egy csomó élelemmel, így elég jól elvoltak egy darabig. Fenton közben behajtott a kidőlt szárnyú kapun. Előtte magasodott a ház, mellette gazdasági épületek sorakoztak s azok mögött a karám kerítése kanyargott. Az asszonyt és a gyereket sehol sem látta. A nyitott veranda előtt állt meg és kiszállt a kocsiból. - Sarah! Megjöttem, hol vagy?! Szeme sarkából kis mozgást vélt látni az egyik oldalsó ablakból, odakapta a fejét, mire szinte azonnal tűzkalapács csattant a koponyáján, és elnyújtott „Baaang'!-ot hallott. A házak az égnek ugrottak, a horizont kibillent. Hirtelen homokot és vért érzett a szájában, a Nap pedig a dombok mögé zuhant.. Egy ideig eszméletlen lehetett, mert a házban tért magához. Valaki az ingét tépdeste a testéről, és lassan hangokat is hallott. - ...látod? Itt van, ahogy igértem. Pedig csak kétszer beszéltem vele a rádión. Hogy siethetett! Hahaha... Emlékszel, a léggömbös ember is idejött, és Anya milyen finom ebédet főzött! Csak nagyon sovány volt. Hamar elfogyott... A kéz már Fenton csupasz bőrén matatott. - Ez tovább fog tartani. Nézd, Clarissa, milyen sok hús! Csontos ujjak martak a lapockájába, ettől kitisztult a feje. A hasán feküdt, bal arca és szeme egy büdös szőnyegbe süppedt. Érezte, hogy vér csorog az arcán, nyakán. - Vagy a combjából kérsz? - folytatta az előző hang. Onnan is vághatok. Mi ez? Valami hülye vicc? - Várj, hozok egy kést! Na neee... Fenton elfordította a fejét, és még látott egy fehér hajú, rongyos, koszos nőt, amint mankókra támaszkodva kifelé biceg a szobából. Bal lábát bénán húzta maga után. Sarah?... Csendben felült.

A nő közben eltűnt az ajtó mögött. A férfi borzasztóan szédült, ezért két kézre fogta a fejét és úgy nézett körül a szobában. Hatalmas karosszék állt a fal mellett, előtte az asztalon automata pisztoly csillogott. A szoba másik oldalán, a rácsos gyerekágyban egy csecsemő feküdt. Arcára mocskos pergamenként feszült a bőr, haja kihullott, szemürege üresen ásított Fentonra. Nagyon régóta halott lehetett... Vérfagyasztó sikoly riasztotta fel döbbenetéből. Ugrott volna, de elkésett. Jéghideg acélpenge csapott a vállába és úgy érezte, hogy szétrobbant benne valami. Ügyetlenül kaszált hátra szabad jobbkezével, és ökle egy sovány mellkast talált telibe. Sarah, mert csak ő lehetett, hörögve próbált talpra kecmeregni. Az egyik mankója, messze szállt, de a másik még a kezében volt. Arca beesett, sápadt, ugyanakkor eszelős és félelmetes is volt egyszerre. Szeme szikrát hányt, nyála csorgott. Fenton próbált odébbkúszni, de a felborult asztal útját állta. Az asszony már vigyorgott, amint az elejtett konyhakést újra marokra fogta. - Ne... - nyögte Fenton. Feje lüktetett, a válla égett. - Ne! csúszott odébb és rátenyerelt a pisztolyra. Sarah egyre közelebb jött. Már ott lihegett a férfi lábánál, a kés veszedelmesen villogott a kezében. Fenton hátát a felbillent asztal lapjának vetve ült a földen, és felemelte a pisztolyt. - Ne! - kérte újra a nőt, mire az belecsapta a férfi lábfejébe a kést. Fenton felüvöltött és lőtt... A Land-Roverben volt még egy fél üveg whyski. Ügyetlenül kimosta a sebeit, az utolsó cseppeket a torkán engedte le. A válla volt a legrosszabb állapotban, a fejét csak horzsolta a golyó. A lába... Sántikálva bár, de tudott járni.

Felszerelte az antennát és hívta a tengeralattjárót. Elmondott nekik mindent. - Két orvosunk is van - jött a válasz. - Már itt vagyunk Burketownban. Ha tud hajtson Mount Isa felé. Ez félúton van Winton és a tengerpart között. Mi is partra tesszük a terepjárónkat és indulunk. - Rendben. Addig bírom még - mondta Fenton. - De még el kell temetnem őket. - Úgy érezte ezzel tartozik az asszonynak, bármi történt is. Ásni nem tudott volna még, ezért a tűz mellett döntött. A gyermek ágya mellett egyszerűen a szőnyegre fektette az asszony holttestét. A garázsban talált benzint. Feltöltötte hiányos készletét, majd a maradékkal jól átitatta az egész épületet. Aztán már csak egy szál gyufa kellett... Úgy égett minden, mint a tapló. A pernyét az arcába vágta a feltámadó északkeleti szél, de nem érezte. Egyre csak a fáklyaként lobogó házat nézte és azon tűnődött, hogy mivé is teszi az embert az ember... Amikor a ház porig égett nehézkesen bemászott a LandRoverbe, amely még mindig bírta, és gázt adott. Sietnie kellett, hisz várta a tengeralattjáró…

Értelmes

Lények

A cronaiak legelőretoltabb megfigyelőcsoportja, mint egy magányos falevél az óceán közepén, napjuktól mintegy hatmilliárd kilóméterre lebegett, alig valamivel túl bolygórendszerük legkülső planétáján. Ilyen meszzire még sohasem merészkedtek ki a végtelen űrbe. Nem merték kockára tenni megfigyelőik életét és felszerelését. Most is csak azért küldték ki ide, a Zárógyűrű Utolsó Fokozatába ezt a parányi űrhajót, mert tudták, hogy a hódítók az eddigi legnagyobb invázióra készülnek. Ilyen esetben minden kínálkozó lehetőséget ki kell használni, és vállalni kell a vele járó átlagosnál is nagyobb kockázatot. Hiszen minél többet kell megtudni a lehető legrövidebb időn belül az ellenség hadmozdulatairól... A halál küszöbén pihennek ilyenkor a felderítők. És bár sok cronai lenézi ezt a "cserkész hadviselést", mégis csak kevesen vállalják, hogy a nagy semmi közepén egyes-egyedül álljanak szemben a túlerővel, vagy az esetleges Peremi felderítővel. Ha pedig nincs csetepaté, az maga az unalom. Csak ülni kell, mint a türelmes vadász és várni a jószerencsét. Tehát a kicsiny csoport feladata egyszerűnek látszik: várni az idegen flotta megjelenését, majd időben riasztva a Védelmi Rendszert, felkészülni a küzdelemre... A kis hajó vezérlőpultjánál egyedül Gaiol ült és egy ásítást elnyomva gondolt Xonlinra, aki talán éppen most aludt el, megszabadulva a hatórás szolgálattól. A Derma-3 parancsnoka gondolataiba merülve bámulta a csillagokkal teliszórt űr képét, amint azok parányi mécsesekként vilióztak a képernyőkön. Csak ők ketten voltak itt Xonlinnal, titokzatosan egyhelybenlebegve, távol otthonuktól. Az apró felderítőhajót felszerelték a cronai civilizáció minden tudományos vívmányával, amelyet a legutolsó periódusban alkottak a hadmérnökök. A legkorszerűbb technika, a legjobb hatásfokot elérő műszerek tömege és a leggyorsabb hajtómű, amely valaha is

cronai űrhajót hajtott. Fegyverzete mindössze hat darab GPR-4 típusú rakéta volt. Ez igy magában nem tűnik soknak, de ha a hat rakétát Crona hat megfelelő pontjára irányítanák, a két lény szülőbolygója túlfúvótt luftballonként pukkadna szét... " Már több mint két hete rostokolunk itt, gondolta Gaiol, ahelyett, hogy abban a jó kis balhéban vettünk volna részt ott az Ötös Körzetben." Két idegen felderitőhajó szaladt a járőröző cronai cirkálók célzókészülékei elé, és mint egy pár száz éve a cronai céllövöldékben, úgy szedték alkotórészeikre a hatalmas hadihajók rakétái. Igaz, hogy megrongáltak egy kísérő LT-6-ost az idegenek is de az már eléggé elavult típus, több mint két éves volt. " Sehol semmi, és ez meg nyugodtan alszik, nézett irigykedve a pihenőkabinok felé Gaiol. Nem jó ez, hogy csak ketten vagyunk itt, átkozottul nem jó. De hát kevesen vagyunk, egyre kevesebben... Kimerítő ez a háború. " Régóta tartott már ez a háború, és értelmetlenül sok áldozattal járt. A "most már csakazértis” elv hajtotta mindkét fél erőit. Odalépett a műszertáblához és szeme végigpásztázta a jelzőberendezéseket. Látszólag minden rendben volt. Átlépett a képernyőkhöz, és azonnal észrevette az éppen akkor feltűnő ismeretlen tárgyat. Újra a többi műszert vette szemügyre, amelyek most sietve villogni kezdtek. - Na, végre! - kiáltott fel Gaiol. Gyorsan lenyomott néhány gombot és belerikkantott a mikrofonba: - Hé, Xonlin ébredj! A Bal-4-esben most jelent meg valami! - Nem alszom, és ha egy mód van rá, ne üvölts, jó? méltatlankodott egy sipitó hang valahonnan messziről. Rögtön ott leszek, - Biztos, hogy aludt - mormogta maga elé Gaiol. Odafordult a Központi Adatfeldolgozó kijelző képernyőjéhez és tanulmányozni kezdte a közelgő test adatait.

- Engedj csak oda - hallatszott a háta mögül. Xonlin vörös haja lángolt vele szemben. Alacsony volt, alig ért Gaiol válláig és kíváncsisága csak fokozta komikus voltát. - Egyenesen felénk tart - lépett arrébb Gaiol. - Fantasztikus! - álmélkodott a másik. - Negyedakkora, mint ez a teknő, amiben mozdulni is alig lehet. És ilyen apróságokkal jönnek ellenünk! Ezek a Peremiek sem tudnak unalmukban mit csinálni. Na és a sebessége! Ilyenekkel akarnak minket meghódítani? Egy edzésben lévő csiga gyorsabb náluk. - Jó jó, de akkor mit keres itt? - Mit tudom én! Biztosan eltévedt - vigyorodott el Xonlin. - Ne hülyéskedj! Talán sérült hajó, vagy… vagy hasonló a dolga a miénkhez. Az inváziós flotta előtt deríti fel az utat. Csak azt szeretném tudni, hogy ekkora sebességgel mit akar felderíteni? - Nem tudom, de azt igen, hogy ki kell nyírnunk, mint a többi csavargó Peremi gazembert - hadarta egyszuszra a vörös kis figura. - Mindjárt kapnak valamit, de kétlem, hogy örülnek majd neki! Gyorsan lenyomta a vezérlőpulton lévő piros nyilak egyikét, amely most zöldre változott. A többi piros maradt. - Várj! - fogta meg a karját Gaiol. - Ha ezt most elintézzük, akkor azonnal tudni fogják, hogy mi is itt vagyunk. Emlékezz csak mit mondott a Tábornok! - Igazad van. De akkor mi legyen vele? - Közelebb engedjük, megnézzük, mit csinál, és ha sokat akadékoskodik, akkor megkapja, amit érdemel. De csak akkor! Nem akarok úgy járni, mint a Borlee-2. Ez a cirkáló röviddel a Derma-3 indulása előtt járt szerencsétlenül: ugyanilyen helyzetben elhamarkodottan lőtte ki rakétáit. A Peremi azonnal észrevette, fürgén kifordult, és a kontratűz szerencsés találatai több mint 13o ember pusztulását okozták. - Remélem megértettél. Állítsd maximunra az antikolorátort! Gondolom nem vesz észre bennünket...

Négy óra múlva minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a Peremiek felderítője egyenesen hajójukat vette célba. Mindössze néhány kilóméterre fog a fejük felett elhúzni, feltéve, hogy addig nem gondolja meg magát. Bár ez valószínűtlen, hiszen már több mint négy órája nyílegyenesen repül. És ahhoz, hogy az ellenség egy eltévedt szikladarabnak nézze, elengedhetetlen feltétele van: nem szabad begyújtania a hajtóműveit, mert azok könyörtelenül felfedik kilétét. Persze van más lehetőség is. Annyira jó a felszerelése, hogy biztos lehet a dolgában, vagy pedig még észre sem vette őket. Igaz ekkora távolságból, jó műszerekkel már egy szkafanderes alakot is fel lehet fedezni. No de a Derma-3 kitűnő álcázóműszerekkel van ellátva. - Add le a jelentést - törte meg a csendet Gaiol. - Azt hiszem nem vett észre. Miért jönne nekünk? Különben is, gondolod, hogy ilyen zavarkeltőkkel szemben ki tudna venni valamit is a háttérzajból? - No persze, engem csak ez a pimasz sebesség háborít fel - tört ki Xonlin. - Mégis, mit képzelnek ezek rólunk? Megvakarta az állat, majd fejcsóválva kezdte el a jelentést: - Derma-3 a Bázisnak. A B al-4-es Szektorban idegen felderítő jelent meg, Bázisidő szerint 15.32-kor. Azóta egyenletes sebességgel, mintegy 31,888 kilóméter per szekundummal halad a K-34-es és a Zo6-os vektor irányába. A megfigyelés folytatódik. Felfedezés veszélye esetén az idegen felderitőt megsemmisítjük és visszavonulunk. Következő jelentés 22.oo-kor - fejezte be Xonlin, majd bólogatva hallgatta végig a választ. Gaiol még mindig a képernyő előtt állt és le sem vette a szemét az egyre erősödő impulzusról. Teljes nagyításnál már jól ki lehetett venni az alakját is. - Mi a fene az az ernyőszerű izé? Olyan mint a mi régi parabolaantennáink, csak sokkal kisebb - mondta Xonlin, aki társa mögül pillantott a képernyőre. - Valami új fegyver lenne már megint? Mintha ránk célozna!

És valóban. A Peremi űrhajó tetején lévő “parabolaantenná"-ból kimeredő rudak végén az a furcsa kúp a cronai felderítők járművére irányult. - Odanézz! - kiáltott fel hirtelen Xonlin. - Az antikolorátor energiafelhasználása csökken! Fogy a védőterünk, mint a forró vízbe dobott jég. Mi történt ezzel pont most? Majd hirtelen, mint egy adott jelre, a komótosan közeledő szerkezetre néztek, és szemükben az ismeretlentől való félelem tükröződött. Xonlin habozás nélkül odalépett a vezérlőpulthoz és gyorsan megkezdte a reaktor és a hajtómű ellenőrzését. - Mit csinálsz? - lépett elé Gaiol. - Ha begyújtod a hajtóműveket azonnal észrevesz. Azt akarod, hogy kiszúrjon bennünket? - Kiszúrjon? Ha nem vetted volna észre már réges-rég észrevett, és hatástalanította a védőterünket! Hát nem látod? Gaiol tekintete követte a Xonlin tömzsi ujja által mutatott irányt és azonnal észrevette, hogy az egyik főhelyen lévő kijelző egység mutatója a vörös sávba tévedt. - Mire vársz? Gyerünk innen, de gyorsan! - sürgette Xonlin. Majd meg sem várva a választ, Gaiol mellett odalépett előző helyére. Nem törődve a rájuk szakadó gyorsulással, a hajtóművek energiafelvételét szabályozó kart az alsó holtpontról kétharmadáig tolta előre. Az űrhajó testén könnyű remegés futott végig a tattól az orrig, majd minden elcsendesedett. - Végünk van! Már a reaktort is kikészítette ez a kis... - de nem fejezte be a mondatot. Tehetetlen dühében ököllel csapott a falra, majd mintha ezzel kimerítette volna minden erejét, beleroskadt az, egyik nyomáskiegyenlítő fotelba. Nagyot sóhajtva és a képernyőre révedt pillantással folytatta: - Ezek kifejlesztették a legtökéletesebb fegyvert, elszippantják az ellenség energiáját és utána a megbénított űrhajóval azt tesznek, amit akarnak. Igen, ez a tökéletes fegyver. És valóban, ehhez nem is kell olyan borzasztó nagy sebesség. Az a "parabolaantenna” tulajdonképpen egy energia elhárító - elhárító rendszer.

- Micsoda?? Egy anti-antikolorátor? - rezzent össze Gaiol. Megfordult és hitetlenkedve figyelte az idegenek apró hajóját, amely most már jól láthatóan rájuk irányította veszedelmes fegyverét. Két és fél óra múlva már csak a szükségvilágítás zöldes fénye világította meg a Központi Irányítóteremben ülő két alakot. - Mindenünket elszippantotta - sóhajtott bágyadtán Xonlin. Már a levegő is kezdett elhasználódni, mert a légfrissítő is felmondta a szolgálatot. Egy órával ezelőtt sötétedtek el a képernyők és hallgattak el a műszerek. De még utoljára megmutatták a két elgyötört cronainak azt a halált hozó szerkezetet, amely már csak pár ezer kilóméterre volt tőlük. - Miért nem ölt már meg minket? Miért kínoz? Mire jó ez az egész? Biztosan szórakoznak abban a ládában a rohadtak! emelkedett fel ültéből Gaiol, de az erőfeszítéstől köhögni kezdett és visszahanyatlott. - Megfosztott majdnem minden energiánktól - felelte beletörődve a megváltoztathatatlanba Xonlin. - Nem akarja pazarolni az erejét, úgyis itt pusztulunk. Persze, a Bázis felé tart, oda kell neki az energia. Bár ha onnan is ugyanígy tud szerezni, mint tőlünk, akkor azoknak is befellegzett... Ekkor hirtelen frissítő légáramlat sivított keresztül a szellőzőnyílasokon. Pislogva gyulladtak fel a lámpák, elvakítva erős fényükkel a két meglepett felderítőt. Zümmögve áramlott a falakban az éltető energia, és a műszerek is azonnal jelezték a hajó állapotait. Reaktor, hajtómű, levegő, hőmérséklet... Minden visszaállt a megfelelő állapotba. Már a védőtér is helyreállt és a mutató kicsúszott a vörös sávból. Védve voltak minden külső támadástól! Amilyen gyorsan csak tudtak a képernyőkhöz vánszorogtak. - Hol az a gyilkos? - lihegte Gaiol, de kutató szemei már sehol sem találták az idegen űrhajó jólismert körvonalait.

- Elhagyta a látóterünket, remélem, túl vagyunk a veszélyen könynyebbült meg Xonlin és visszatámolygott a helyére. A halott csendet késként hasította szét egy érces, a hajó mélyéből előtörő géphang:

- FIGYELEM! FIGYELEM! A HLH-ROBOT JELENTKEZIK. AZ ENERGIAELLÁTÓ RENDSZERBEN BEKÖVETKEZETT MŰSZAKI HIBÁKAT KIJAVÍTOTTAM. A KÖZPONTI IRÁNYÍTÓ EGYSÉGBEN TÖRTÉNT SOROZATOS ÁRAMKIESÉS MIATT CSAK 15 PERCCEL EZELŐTT KAPCSOLÓDHATTAM BE A HIBÁK KERESÉSÉBE ÉS AZOK JAVÍTÁSÁBA. A HIBÁKAT MEGSZÜNTETTEM. MINDEN KIFOGÁSTALANUL MŰKÖDIK. ISMÉTLEM.... AZ ENERGIAELLÁTÓ RENDSZERBEN... Gaiol és Xonlin értetlenül néztek egymásra.

Ugyanekkor az űr sötétségébe burkolózva a Voyager-1, földi űrszonda folytatta útját, hogy értelmes lényekre találva átadja a Naprendszer szülötteinek üzenetét…

Egy elfelejtett szó A sárga nap már nagyon közel volt. Az a pár milliárd kilóméter már semmi, ahhoz a sok száz fényévhez képest, amelyet a Mo-2o6-os csillaghajó maga mögött hagyott. Ooraxa kapitánynak ezzel a hajóval ez volt a harmadik hosszabb útja. Tucatnyinál több bolygón járt már, de most valami különös izgalom járta át. Talán azért, mert tudta, hogy ez az utolsó útja. Ha hazaérnek biztosan nyugdíjazni fogják. Persze, hisz elmúlt nyolcvan éves is, bár ezt senki sem akarja elhinni róla, pedig így van. Ooraxa a moelee-i flotta legöregebb, s egyben legtapasztaltabb kapitánya. Mindenki tudja ezt róla, dehát a Szabályzat nem ismer kivételt. "Eh, mindegy, így van ez rendjén. Jöjjenek a fiatalok, övék a jövő, az új felfedezések." Erős, csontos ujjai az előtte lévő képernyő billentyűivel játszottak egy darabig, majd hátradőlt és várt. - Most akartam hívni, parancsnok - mosolygott a képernyőről Iarata. - A csillagnak eléggé szokványos bolygói vannak, egy-két kivétellel. A legkülsőt nemrég hagytuk el. Számunkra érdektelen, túl messze van a naptól. A következő négy igen hasonló egymáshoz, a többihez képest valóságos óriások. Utánuk négy apró következik. Ezek az igaziak. A távmérések szerint a másodikon, vagy a harmadikon lehetséges az élet. De amíg ez kiderül eltelik néhány nap. - Képek vannak róluk? - szólt közbe Ooraxa. - Hogyne, rögtön mutatom - válaszolt Iarata. - De először nézze meg a hatodikat. Csodálatos gyűrűrendszere van. Iarata eltűnt a képernyőről, és megjelent helyette egy gyönyörű színekkel sávozott hatalmas bolygó, amely körül gigászi gyűrű terpeszkedett, mint egy óriási cilinder széle. - Jól látszik a gyűrű, valamint a felszín alak-, és színváltozása – hallat- szott Iarata hangja. - Nagyon érdekes, a gyűrű valószínűleg a holdak törmelékeiből áll.

- Minden bizonnyal - mondta Ooraxa. - Ha közelebb érünk, nézze meg egy szonda! Gyerünk tovább! Egy sűrű felhőburokba takarózó kis bolygó jelent meg a képernyőn. - Ez a második. Itt létezhet az élet, de nem valószínű, hogy magasabbrendű. - Milyenek a paraméterek? – kérdezte Ooraxa. - Nern a legjobbak. A hőmérséklet és a nyomás sokszorosa a megfelelőnek. A légkör is telítve van széndioxiddal. Azt hiszem ezt ráérünk később is megnézni. De most jön a harmadik, ez a legérdekesebb. Egy csodálatosan szép, kékes-fehér bolygó töltötte ki a képet. Az öreg parancsnok döbbenten bámulta, és csak a másik hangja térítette magához. - Ugye lenyűgöző a hasonlóság? - Igen - nyelt egyet Ooraxa. - Mintha csak Moelee-ét látnám! A változatos felhőtakaró alól át meg átütött az óceán kékje. A koromfekete háttér előtt lebegő kék bolygó csak úgy sugározta a nyugalmat, a biztonságot. Ooraxa megfáradt szemének felüdülést jelentett ez a testvérbolygó, amely távoli hazáját varázsolta eléje. Moelee.... A béke és barátság bolygója... A szövetségre lépett Galaktikus Társadalmak együttműködésének és barátságának székhelye, az ő otthona...

...November 26. Szerda reggel. Közeledik a 6 óra. A kis öböl fölé tornyosuló hegyek havas csúcsai türelmesen várják a nap első sugarait, hogy azok sziporkázó csillagokként szórják szét az ólomszürke hajnalt. A csendes parton néhány szerény halászkunyhó, az égen egykét néma sirály, és a vizen... A vizen harminckét pusztitó acélszörnyeteg: hadihajók, cirkálók, anyahajók, rombolók, tengeralattjárók és tartályhajók. Mind-mind bevetésre készen, izzó kazánokkal, dugig tömve fegyverekkel. Békés hajnal a Hitokapu-öbölben...

Ooraxa hét nappal ezelőtt látta ugyanezt a képet, amely akkor is, és most is lenyűgözte. A Mo-2o6 szinkronpályán keringett az egyenlítő felett mintegy 36000 kilóméterre. A legnagyobb óceán fölött álltak parkolópályára, elkerülve az esetleges figyelő szemeket. Ooraxa már nagyon várta a találkozást a bolygóval, de ezzel az érzésével nem volt egyedül a hajón. A többi tizennégy moelee-i is szerette volna minél előbb megismerni Éaloót, azaz a testvért. Arataó, a rádiózási szakember az első néhány fordulat alatt különös rádiójeleket figyelt meg. Ezek a szárazföldek belselyéből, a partvidékekről, sőt még egyes szigetekről is hallatszottak. Egyszóval, élénk rádiózás folyt az egész bolygón. És ez csak egyet jelenthet: értelmes életet a testvérbolygón. - Megfejtetted már a jeleket? - érdeklődött Itia a gyöngyöző homlokú Arataótól. - Nem tudom - vallotta be őszintén a rádiós. - Képtelen vagyok felfogni,. hogy mit akarnak azok ott lenn egymástól. A jelek tele vannak olyan fogalmakkal, amelyeket mi nem ismerünk. Na és ez a rengeteg nyelv, amit használnak! Hogyan lehet ilyen káoszban élni? - És a számítógép? - kérdezte az odalépő Katai. - Ő mit mond? - A számítógép? Tehetetlen ő is - tárta szét a karját Arataó. Mindig azt szajkózza: ismeretlen fogalom, nincs rá megfelelő fogalom, a válaszhoz elégtelenek az adatok, stb, stb.., A két lány komolyan figyelte a rádióst, aki ugyanúgy, mint a hajó agya, nem értett semmit. - Hallottad, hogy megvan már a leszállókörzet? - váltott témát Itia. - Nem, tudod annyira, lefoglaltak ezek a jelek... - Most jöttünk a Nagyteremből. Itt van alattunk az óceán közepén egy szigetcsoport. .. - ...távol-közel sehol egy nagyobb kontinens - vette át a szót Katai. Ooraxa úgy gondolja, hogy egy szigeten szálljunk le először. Fejlett a rádiózásuk, ugye? Tehát aránylag fejlett a társadalmuk is...

- Szóval ott tartanak, mint mi úgy két-háromezer évvel ezelőtt, azt hiszem - tette hozzá bizonytalanul Itia. - A parancsnok nem akar pánikot kelteni - szólt közbe Katai. - Pánikot? - Tudod, tömeghisztéria, oktalan félelem... - Ja, vagy úgy! - kapott észbe Arataó. - És ki megy le először? - Én - hallatszott az ajtóból. Sárga hajú, izmos fiatalember támaszkodott a falnál. - Irigyellek - mondta a rádiós, és egy barátságos mozdulattal beljebb hívta Ulamiit. - Milyen géppel indulsz? - Egy KL-2o-assal. Régi légcsavaros gép. Antigravval nem mehetek, mert a Főnök szerint megijeszteném őket. Fejlettek, de valószínű, hogy itt még azért nem tartanak. Az öreg reméli, hogy elkerülöm a feltűnést. - Mikor indulsz? - kérdezte Itia. Túl hevesen tette fel a kérdést, és ezt Ularnii is észrevette. - Ne félj, nem lesz semmi baj - cirógatta meg a lány arcát. - Ez nem a Boore-2. Itt nincsenek vademberek. Mindketten a képernyőre néztek, ahol a kicsiny szigetcsoport már teljes sötétségbe veszett. Pár perce bukott át a bolygó peremén a sárga nap, és most még arányló glória övezte a kék légkör felsőbb rétegeit.

...December 6. Szombat. Tiz nap telt el azóta, hogy a harminckét hajó elhagyta a biztonságos öblöt. Tíz nap alatt majd 6000 kilómétert tett meg a kötelék, és így igen közel került a céljához. A régóta érvényben lévő rádiócsendet most mégjobban megszigorították. Itt a cél előtt nem szabad hibát elkövetni. El kell pusztítani a leendő ellenség hajóhadát, minden áron! Ez a nap is, mint a többi, örökös rettegésben telt el, hogy felfedezik őket.

Végre leszállt az est. Eltelt a tizenegyedik nap is anélkül, hogy bárki is selytené, mire készül a kötelék. A célig már nincs 5oo mérföld sem. Az utolsó két- háromszáz pedig a repülőgépekre vár. Rajtuk a Császár szeme.,. Elérkezett a pillanat... Ulamii KL-2o-asában ült. Fölötte tornyosult a Komp hatalmas teste, amely törékeny gépét az óceán fölött tizenkét kilóméter magasban oldja majd ki. Ezután Ulamii már saját tudására és ügyességére lesz utalva. Még 15o kilómétert kell repülnie ahhoz, hogy elérje a szigeteket. Szerencsére az egyiken nagyváros fekszik, és erős rádióadója van. Most is szól a fülhallgatójában az idegen muzsika, amelyet csak néha-néha szakít félbe egy-egy mondat. Bezárva a Komp gyomrába, Ulamii mégegyszer ellenőrizte a műszereket, majd kényelmesen elhelyezkedett a tágas kabinban. Közeledett az első fordulat vége. Rápillantott a műszerekre, még fél órája volt a kioldásig. Hirtelen eszébe jutott Itia. "Mikor indulsz?" - csengett újra a fülébe. "Itt nincsenek vademberek" - hallotta saját hangját, amint vigasztalni próbálta a lányt. "Otthon majd elmegyünk a Bizottsághoz, és utána örökké együtt leszünk." "Szeretlek.. ."

...December 7. Vasárnap. Az óceán erősen hullámzik, az anyahajók szélirányba fordulnak. Keleti szél fúj, ez kedvező, de a hullámverés már veszélyezteti a felszálló gépek épségét. Reggel 6 óra.

A vezérhajó árbocára felkúsznak a jelzőzászlók. Egymás után köhög fel 183 motor, a levegő megtelik dübörgésükkel. Sűrű kipufogógázt hajt el a kifutópályákról a szél. Percek alatt a levegőbe emelkedik a 183 repülőgép. Negyedóra múlva harci alakzatban szállnak tova 230 mérföldes útjukra... Csodálatos reggel. Magasan a felhők felett sziporkázó a napsütés... A Komp felrugaszkodott Ulamii KL-2o-asa fölé, majd meglódult jobbra, és pillanatok alatt eltűnt. Ulamii egyedül maradt. - Halló, KL-2o! Megvagy? - kérdezte a Komp. - Minden rendben. Beindítom a motorokat. A szigeti adót tisztán hallom. Repülési időm 23 perc. Rádiókapcsolat állandóra! - Helyes. Jó utat! Ulamii biztos kézzel tartotta a kormányt. A gép fokozatosan süllyedt, lassan elérte a tejfehér felhőtakarót. A radarernyőn, messze előtte és alatta, szétszótan tizenkét pont tartott nyugat felé. Nagyjából olyan sebességgel haladhattak, mint a KL-2o. - Halló, Moelee! Itt KL-2o. Előttem több gép halad a szigetek felé. Nem hiszem, hogy észre vettek volna, nyugodtan repülnek, az idő egyébként kitűnő. Itia! Nagyon szép itt minden, ne aggódj... - Ulamii! - szakította félbe egy hang. - Északról is nagy repülőraj tart a szigetekre. Már elég régóta repülnek, körülbelül egyszerre értek majd oda. Légy óvatos! - Adást vettem. Vigyázok. Valahol elöl, várja őt a kis szigetcsoport, mögüle pedig a nap küldözgeti gépe után gyenge sugarait, hogy azok kicsiny csillámokként ugráljanak fülkéje átlátszó tetején.

…Lassan két órája, hogy repülnek. Már látszik a kikötő. A 183 repülő halál némán várja a megbeszélt jelet. Fehér rakéta röppen a levegőbe. Kis mozgolódás támad a gépek között. Újabb rakéta ugrik az égnek. Most már végérvényesen felbomlik a rend. A gépek vadul lecsapnak az alattuk horgonyzó hatalmas hadihajókra és a parton sorakozó repülőgépekre. A rádidótilalmat feloldva a támadó kötelék parancsnoka leadja felettesének a támadás megkezdésének jelét: - Tora... Tora... Tora!

Ulamiit nem lepte meg különösebben a látvány. Szinte természetesnek vette, amit lát, hisz Éaloón akar leszállni. Ameddig a szem ellát trópusi növények, pálmák, kisebb-nagyobb házak, és pici pontocskák - emberek. A környező hegyek ormai még a reggeli ködbe vesztek, de lent már zajlott az élet. De nem csak lent - Ulamii gépével szemben is feltűnt valami - egy ismeretlen repülőgép. Valamivel nagyobb volt, mint a KL-2o, de nem két, hanem négymotoros. Az egyikből vastag füst gomolygott elő, Ulamii látni vélte az apró lángnyelveket is. Csak ezután vette észre azt a három kis gépet, amelyek újra és újra, furcsa módon, mintha fel akarták volna nyársalni a nagyot, de az utolsó pillanatban mindig kitértek az összeütközés elől. - Hát ezek mit csinálnak? - csodálkozott Ulamii. Ekkor újra "nekirugaszkodott" az egyik apróság, és most először Ulamii éles kattogást is hallott. Mintha recés felületen egy kemény tárgyat húzott volna végig valaki. Gyors, rövid kattogások egymás után, és ezzel egyidőben fehér csíkok ugráltak a két gép között. A nagyobbikban végződtek, és annak egy újabb motorja gyulladt ki. A négymotoros pilótája merész kifordulással szakadt el a másik háromtól, egy zöldellő mező fölé tartott. Alig, hogy leszállt, a három fürge kis gép máris fölötte keringett, és azonnal kattogtatni kezdtek. A füvön guruló gépből egymás után ugráltak ki az emberek, a

bokrok közül nézték tehetetlenül gépük tűzhalálát. Ulamii döbbenten nézte a jelenetet, majd beleszólt a gégemikrofonba: - Halló, Moelee! Itt KL-2o. Nem értem mi folyik itt. Az orrom előtt gyújtott fel három repülőgép egy negyediket. Nem tudom miért, és hogyan csinálták, de nagyon kíváncsi vagyok. Elrepülök a sziget fölött. Vége. - Halló, KL-2o. Vettük. Nézz körül jól, de maradj távol tőlük! Ulamii rákapcsolt, és a távolodó három kis gép után lopakodott. Kissé feljebb emelkedett, és a távolban feltűnt a tenger. Jobbra a kikötő terpeszkedett, alatta pedig egy repülőtér zöld pázsitja virított. "Érdekes" - gondolta Ulamii. - "Az összes gép ég. Mindenütt emberek futkosnak. Mi történik itt?" Jobbra fordította KL-2o- asát, és előrehajolva bámulta a szeme elé táruló látványt. Rengeteg hajó zsúfolódott össze a kis öböl vizén. Majdnem mind füstölt, vagy éppenséggel lángolt. Mindenfelől dübörgések, robbanások, kattogások törtek Ulamii fülére. A levegőben szinte egymást érték a repülőgépek. Némelyik hosszú, szivar alakú tárgyakat dobott a vízbe, mások kisebb fekete pontokat hajigáltak a hajókra és az épületekre. Az egész kikötő úgy izzott, mint valami gigantikus vulkán krátere. Balra egy nagy ezüstös tartály okádta az égre a tömött fekete füstöt. A levegőben néha kis pamacsszerű füstgomolyok keletkeztek a semmiből. Lentről ismét azok a fehér csíkok cikáztak a repülőgépek között, és kibírhatatlan zaj töltött be mindent. - Moelee! - kiáltotta Ulamii. - Ez itt maga a pokol... A levegő, mint a tűz... A hajók, a házak... minden ég... Füst és láng mindenütt! Mit csin… Elakadt a hangja. A sok röpdöső repülőgép közül kivált egy, és határozottan feléje közeledett. Nagyon gyorsan jött.

Ulamii kétségbeesetten rántotta jobbra a kormányt. Hátratekintve még látta amint a fehér csíkok elhúznak a KL-2oas törzse mellett. Felbőgette a motorokat és megemelte a gép orrát. Ekkor kemény pattogást hallott hátulról, majd éles csattanásokkal üvegszilánkok hasadtak ki a fülketetőből. Már látta is a fehér villámokat, amint azok a gép orra előtt táncoltak, és a keletkezett réseken keresztül hűvös légáramlat csapott az arcába. ...A vadászgép pilótája miután felgyújtotta az ellenség hangárjait, és repülőgépeit, újabb zsákmány után nézett. Egy nagy négymotoros bombázó akadt az útjába. Azonnal megtámadta, csak úgy szórta rá a nyomjelzős lövedékeket, de az mintha észre sem vette volna. "Miből van ez?" - gondolta. Újabb sorozatot eresztett meg, de amaz hirtelen felhúzott a fehők fölé. Ekkor vette észre, hogy egy ugyanolyan gép,: mint ez, egyik vadászuk tüzébe került. De mégsem... Oldalt kitért a golyók elől, és felfelé próbált menekülni. - Téged már elkaplak! - mondta elszántan. Hátulról végigverte a gép törzsét, a pilótafülke is kapott egy sorozatot. A nagy izgalomban fel sem tűnt neki, hogy ez egészen más gép, mint az előző. Csak két motorja volt, ám ezek erősek és hatalmasak voltak, égszínkék színe beleolvadt a légbe és egyáltalán nem viselt semmilyen felségjelzést. Őt azonban ez nem érdekelte. Itt a levegőben rajtuk kívül csak ellenség lehet, akit könyörtelenül el kell pusztítani. Visszafordult és egy pontos sorozattal lángba borította a megsebzett gép jobboldali motorját, örömmel látta, hogy az ellenség szinte azonnal veszít a magasságából, és meredek ívben a nyílt tenger felé zuhan...

Ulamiiba belehasított a vállába hatolt dolog marása. Odanyúlt, hogy kitapintsa a fájdalom okát. Kezét vértől ragacsosan húzta vissza... Ismét fehér villámok csaptak le gépére. Oldalt pillantott. A jobboldali motor alig látszott a lángoktól, szinte izzott, mint előző este a légkör, amikor lebukott a bolygó mögé a nap. Itia... - Moelee! - nyögte. - Valami baj van. Vérzik a vállam... az egyik motor ég, és egyre közeledik a tenger... Olyan furcsa dolgok történnek itt. Ez nem Éaloó... Itt ölnek... pusztítanak... Itt... - nem jutott eszébe a szó. Nagyon régen nem használták már, csak az iskolákban. Ő is rég elfelejtette. Nem hallotta a hajó válaszát, de ez most nem is érdekelte. Nem felejthette el! Mi az a szó? Nem tudta, hogy a Földön már két éve pusztít ez a szó. Azt sem, hogy 1941. december 7.-e van, és a véletlen épp Pearl Harbour fölé irányította. Nem tudta, hogy Afrikában Rommel páncélosait elszorították Tobruk alól, hogy szinte egész Európa Hitleré, és, hogy a fasiszta Wermacht most kapja az első halálos sebet Moszkvánál... Mindezeket nem tudhatta Ulamii, ugyanakkor sem az átélt borzalmak sem a kabinba betörő tengervíz már nem akadályozhatták meg abban, hogy befejezze a mondatot: - ...itt háború van!

Az Alagút Finnegan Gyémántbánya, Új-Zéland, Déli-sziget - Jó lenne, ha lejönne, Uram! A sisakhangszóróból előrecsegő hangok nem hozták lázba az éjszakás művezetőt. Fájt a feje és szerinte lázas is volt. Talán nem kellett volna megennie azt a nagy adag sajtos-szalonnás omlettet. Semmi kedve nem volt lemenni a „pincébe”. Így hívták maguk között a legalsó szintet, ahol a ”serpák” izzadtak. Odalent csak a ranglétra legalsó szintjén lévők gürcöltek, igaz, jó pénzt kaptak, de a meló az kőkemény volt. Lánctalpakra szerelt fúrófej mögött görnyedve haladtak a vájatban és a kibontott kőzetet lapátolták a szállítószalagra. Fullasztó és unalmas munka volt. Évente cserélődött a gárda, volt is gondja emiatt a vezetésnek; mindig új embereket kellett betanítani, kioktatni. Aztán elkapni valami apró kővel, amit lenyeltek hátha sikerül kicsempészni a szerencsétleneknek a reményt de persze mindig lebuktak. Aztán a kirúgás, meg az ezzel járó procedúra. Na meg a meleg. Odalent piszok meleg volt. A srácokon szinte csak a gatya volt, no meg a sisak a mikrofonnal és a fejhallgatóval. Ezt kötelező volt viselni, apró jeladó és az életfunkciókat figyelő detektor volt beleépítve; ez volt az ujjlenyomata a viselőjének, és ha levette, odafönt már azt figyelték a monitorokon, vajon miben sántikál a hapsi. És persze jól elővették, amikor vége volt a műszaknak. Motozás, meg miegymás… Szarvizit, haha… - Akkor lejön? - recsegtek újra a művezető fülébe. - Volt egy kis omlás is…

- Ezt miért nem mondta az előbb? - dühöngött a sárga mellényes, szakállas férfi . - A jó életbe… Egy kis omlás. Mekkora a baj? - Ezt látnia kell - recsegték tovább. - Szerintem itt már jártak előttünk… - Na, ne szórakozzon velem - fortyant fel újra a művezető. - Odalent maguk vannak egyedül, ha nem vette volna észre. Maguk fejtik a kőzetet 450 méter mélyen a seggem alatt! Mit hadovál itt nekem össze-vissza? - Akkor meg maga szerint mit keres itt az orrom előtt egy kurva alagút?... Alig néhány perc telt csak el és a művezető már a gyorslift biztonsági ajtaját húzta félre és csodálkozva látta, hogy az egész műszak ott várja a vájat bejáratánál. - Mi a francért nem dolgoznak? - támadt rájuk. - Aki nem az omlásnál van beosztva, az menjen a dolgára! Nem mozdult senki, csak álltak ott némán és egymásra tekintgettek. Aztán az egyikük, talán az, aki lehívta, megszólalt. - Mi nem megyünk oda vissza - mondta. - Mi az, hogy nem mennek - most már nagyon elege volt. Szédült és émelygett, úgy érezte azonnal kitaccsol, ezek meg itt szarakodnak vele. - Aki nem megy vissza a munkahelyére, gondoskodom róla, hogy már többet ne is kelljen visszamennie! - Jobb lenne, ha mega se menne oda - mondta valaki a tömegből. Nem bírta tovább, és öklendezve oldalt lépett és sugárban kihányta a vacsoráját. Néhányan odébb ugrottak, de nem szólt senki. Megtörölte a száját és elszántan körbenézett az embereken, aztán félretolva az útból néhányukat a szállítószalag mellett elindult a vájat vége felé.

Nagyokat próbált lépni, úgy érezte, gyorsan odébb kell állnia - nem akarta, hogy újra hányni lássák az emberei. Átlépett néhány acélgerendát és kábelköteget majd lassan odaért a lánctalpas hátuljához. Úgy látta, hogy a gép egy kicsit ferdén állt a vájatban. Biztos az omlás tolta el eredeti helyzetéből, átfurakodott mellette és végigoldalazott a fúrófej tartószerkezete mellett. Görnyedten átbújt néhány hidraulika tömlő alatt és kiért a fúrófej elé. A lámpák neonfénye egy teljesen szabályos körív részletet világították meg; mintegy másfél méter magas, domborúan ívelő cső felső részlete tűnt elő a kőzet fogságából. Ahol az omlás elkezdődött tisztán látszódott a fémes színű, alig arasznyi vastagságú cső fala, amelynek íve balról indult, térdmagasságból és szépen, szabályosan, mintha körzővel húzták volna, majdnem elérte a vájat mennyezetét, majd lefelé haladva a föld színéig ért. Olyan magabiztosan haladt, hogy semmi kétséget sem hagyott a felől, hogy a nem látható részeivel kiegészülve egy szép, legalább öt méter átmérőjű alakzatot formáz. Döbbenten állt és csak nézte az omlásból kivillanó csodát. A törmeléken felkapaszkodva közelített az alagút nyitott szájához. Ahogy odaért a fekete nyíláshoz nem érzett légáramlatot, úgy gondolta, a belsejében is csak egy omlást fog látni. Hirtelen az jutott eszébe, hogy amikor a gízai nagy piramis szellőzőkürtőjébe robotot küldtek, milyen nagy felfedezést várt mindenki. De a robot útját a kürtőben félúton kőlap állta el. A kis robot ügyesen megfúrta ugyan, de a kamerájával mögéje kukkantva csak egy újabb kőlapot találtak, ami szürke egykedvűséggel állta el továbbra is a kíváncsi tekintetek útját… Aztán műemlékvédelmi szempontokra hivatkozva leállították a kutatást. Milyen kár…

Behajolt az alagútba és nagy erejű kézilámpájával belevilágított. A lámpa fénycsóvája alig egy méteres út után elhalt. Mintha csak egy méteres hosszúságú fénypászmát forgatott volna körbe-körbe az alagút szájában. Különös… Semmit sem látott a sötétségen kívül, mégis úgy érezte, hogy a fekete alagút végtelen hosszú lehet. Kitágult pupillával erőltette a szemét, csak a lámpája fényét látta, aztán hirtelen… Egy palackorrú delfin kajánul vigyorgó csőrös feje villant ki a szénfekete mélységből. Ciripelt azon az aranyos delfines hangján, bólogatott a fejével, majd oldalt csapta a pofáját és vízzel fröcskölte tele a megdöbbent művezető arcát és ruháját. A férfi üvöltve dobta hátra magát a törmeléken és hanyatt esve a földön, csúszva-mászva próbált minél messzebb kerülni az alagút szájától. - Vízbetörés - üvöltötte és rohant, ahogy csak bírt. Nekirohant valami tömlőnek és levert a falról egy tűzoltó készüléket, de nem törődött vele, csak rohant. A liftnél még mindig ott álldogáltak a „serpák”, csodálkozva figyelték a sárga overallos üvöltöző művezetőt. - Vízbetörés - kiáltotta újra, és a vájat felé mutatott. - Mire várnak, tűnés innen! - Mi van, maga is belenézett az alagútba? - kérdezte valaki oldalról. - Mi…? - nézett körül miközben a kabátja ujjával törölgette magáról idegesen a vizet. - Főnök, maga mit látott?... - Szóval egy delfin… - mondta Harold Finnegan, miközben nagyot kortyolt az ásványvízből. Koppanva tette le a poharat az asztalra, hátradőlt a székben, összehúzta a szemét

és így fürkészte a művezetőt. Rossz bőrben volt, haja csapzottan tapadt a fejére, kabátja foltos volt a nyakánál és idegesen állt egyik lábáról a másikra. Finnegan már négy éve ismerte Lavov-ot és úgy gondolta jó szakember, néha-néha felöntött ugyan a garatra, na de ki nem. Műszakja mindig eredményesen dolgozott, nem késett soha semmivel, emberei jól húztak. Ezért nem értette ezt a mostani dolgot. - Be kéne temetni, uram - mondta halkan a művezető miközben a padlót fürkészte a bakancsa orra előtt. – Ez az alagút… Tényleg be kéne temetni. - Látnom kell – mondta Finnegan. - Tudnom kell, mi van a bányámban - kilépett az íróasztala mögül. - Még hogy delfin… Jöjjön fiam, nézzük meg azt a halat. - Én nem megyek le - hátrált előle Lavov - nincs az a pénz! - Ember, ennyire betojt? - Az egyik „serpa” - mondta Lavov - a halott apját látta közeledni, ketten valami sárkányt, többen madarakat láttak. Már egészen a szoba sarkába lapult főnöke elől. Válla a falhoz préselődött, fejét is mereven eltartotta Finnegan arcától. - Valaki meg azt mondta, hogy a meg nem született kisfia szólította meg… Lavov bepréselődött a fém iratszekrény és az akvárium közé, a kezét maga elé tartva úgy állt ott, mintha az ördögöt akarná távol tartani magától. Mint egy eszelős, gondolta Finnegan. Jó lesz tőle távol maradni. Szép lassan oldalt lépett, mindvégig a művezetőn tartotta a szemét, leakasztotta a kabátját a fogasról majd a kilincsre tette a kezét. - Jól van, maga most szépen itt marad, én meg szólok Mary-nek, hogy hozzon be valami frissítőt, rendben? - Be kell temetni… - hallotta még, ahogy becsukta maga mögött az ajtót.

- Mary drága – fordult oda a titkárnőjéhez - szóljon doktor Harrisnek, hogy jöjjön le Lavov-hoz, adjon be neki egy nyugtatót. Én lemegyek a 6-os tárnába… 6-os tárna, a felszín alatt 475 méterrel Harold Finnegan és másik két bányász ott állt az alagút szájánál. Sárga kabátjuk itt-ott foltos és koszos volt már, csak Finnegan-é volt tiszta. Jos Barrett és Karol Pasek jött át főnökükkel a 2-es tárnából, ők is meg akarták nézni a nem mindennapi látványt. - Öregem, ez hogy került ide? - mondta Barrett és óvatos mozdulattal végig simította a kőzetből előtűnő hibátlan felületű fémívet. - Nézd, mivel vágták ezt ilyen simára, és mikor? Az alagút fala, mint valami hatalmas fémcső, úgy állt ki a sziklák közül. Már egy jó fél métert lefaragtak az elektromos kéziszerszámokkal a környező anyagból. Az alagút bejáratának így jó három-negyedrésze kiszabadult és teljes fényében csillogott a nagy erejű lámpák fényében. - A felülete, mint a tükör, sehol semmi jele a korróziónak - Pasek annyira közel hajolt a csupasz fémhez, hogy még mintha a szagát is érezte volna. Aztán finom, fűszeres illat csapta meg az orrát, mintha fahéj, meg baracklekvár keveréke táncolt volna az orra előtt. Éppen mondani is akarta a többieknek, hogy tisztára összefutott a nyál a szájában, és ha felmennek, bever vagy 6-7 lekváros fánkot, amikor… - Vegyél kicsim még egyet a palacsintából - a szeme sarkából látta, hogy az alagútban ott áll Vilma néni, aki folyton finomságokkal tömte gyerekkorában. Anyja később

már letagadta, hogy otthon van, mert komoly gondok akadtak a testsúlyával. - Ööö… - nyögte, amikor odafordította a fejét és szembenézett a nagynénjével, aki már vagy húsz éve halott volt. Vilma néni mosolygott és egy tál gőzölgő, leporcukrozott baracklekváros palacsintát tartott a kezében. A porcukor a forróságtól a palacsinta nedves felületén kezdett feloldódni és elő-előtünedezett a tészta aranybarna színe. Mintha az imént sütötték volna… - Csókolom, Vilma néni - dadogta önkéntelenül. Mindig jól nevelt kölyök volt, csak aztán kezdett elkanászosodni, amikor kikerült otthonról és Wellingtonba került iskolába. Hogy tetszik lenni? Nem akarta elhinni, hogy ezt mondta; majd ötszáz méterrel a felszín alatt egy halottal udvariaskodik. Barrett-re akart nézni, de nem mozdult a feje, társa meg félig elfordulva állt az alagút előtt, és éppen Finnegan kezébe adott egy acélrudat. Mozdulatlanul álltak mindketten és nem néztek rá, Vilma nénit sem vették észre. - Vegyél, mire vársz, kisfiam? - mosolygott rá az idős hölgy. - Igyekezz, mert gyorsan elhűl, és Te forrón szereted, igaz? Kinyújtotta a kezét, észre sem vette, hogy megmozdult a karja és már a meleg palacsinta ragacsos tapintását is érezte. Felemelte a szájához, akarata még tiltakozott volna, de az illat győzött és ő beleharapott. Szinte azonnal meleg lekvár csorrant ki a tészta közül és a szája sarkában időzve egy darabig, megindult az álla felé. Próbált a nyelvével utánanyúlni, de elkésett és egy csepp lekvár, engedve a gravitációnak, a nadrágján landolt. - Ejnye, kicsim, - mondta Vilma néni. - Tudtam, hogy szalvéta is kellett volna, mert mindig leeszed magadat.

Pasek nagy nehezen társaira nézett, akik még mindig mozdulatlanul, megdermedve álltak, Barrett ugyanúgy tartotta a vasrudat, Finnegan pedig nyúlt érte. Mintha megállt volna az idő… Közben lenyelte a maradékot és egy másikért nyúlt. Hihetetlen, de teljesen nyugodt volt, csak a palacsinta érdekelte. Legalább még egyet szeretett volna. Vilma néni palacsintájának nincs párja a világon. - Mennem kell, kisfiam - mondta mosolyogva nagynénje, mint annakidején. - Vigyázz, ha átmész az úton, mindig nézz körül. - Még a mutatóujjával tréfásan meg is fenyegette, majd megfordult és az alagút belseje felé lépett. - De hová?.. - Pasek hangja elakadt, tekintete az üreg feketeségébe veszett, és a barackillatot felváltotta a tárna nehéz, állott, meleg levegője. - Innen kellene levésni még egy kis anyagot - nézett rá Finnegan és láthatott valamit rajta, mert így folytatta. Valami baj van? - Nem vettek észre semmit az előbb? - kérdezte Pasek, és önkéntelenül megnyalta a szája sarkát. Valami ragacsosat érzett ott, majd lenézett a nadrágjára. Kicsivel a térde felett egy kis barna folt virított, és amikor odanyúlt, hogy lecsippentse, a két ujja között síkos ragacsot érzett. Megszagolta. Baracklekvár illata volt. Gyorsan lenyalta az ujját és a baracklekvár utánozhatatlan íze szétáradt a szájában. - Most ettem lekváros palacsintát - mondta, és amikor két társa értetlenül összenézett, még hozzátette - a húsz éve halott nagynéném hozta ki az alagútból, vagy mi ez, és isteni finom volt. Kár, hogy nem ettek belőle, mindig ász volt a palacsintája, az öreglánynak. - Jól vagy, Karol? - kérdezte Barrett és ijedt oldalpillantással nézett főnökére. - Fel kéne menned, nem?

- Fiam, - lépett elő a háttérből Finnegan - mi ez a cirkusz a palacsintával, meg a halott nagynénivel? Maguk összebeszéltek Lavov-val, csak hogy szórakozzanak? Már ott állt Pasek előtt és meg akarta rázni a gallérjánál fogva, amikor a másik az orra alá dugta az imént lenyalt ujjait. - Szagolja csak meg - bizonygatta. - Csak tessék, mi ez, ha nem lekvár illat? - fordult oda most Barrett-hez. - Nem hiszem, hogy nem érzik. Majdhogy nem eszelősen nyalogatni kezdte az ujjait. - Na, nem kóstolod meg? - Megint Barrett felé nyújtotta nyálas kezét. - Biztos? - Ezt nem hiszem el! - Csapott a levegőbe ököllel Finnegan. - Hát ma itt mindenki megbolondult? - Uram! - rántgatta meg oldalról a dühöngő főnöke kabátját Barrett. - Hallja? Az alagút felől halk zúgást hallott, és mintha egy női hang is mondott volna valamit, de olyan messziről jött, hogy nem lehetett érteni. Lassan ellépett két társa mellől és visszaosont az alagút elé. Kezét megtámasztotta a fém falán és bepislogott a sötétségbe. Először nem látott semmit, majd mintha a messzeségben megcsillant volna valami. Nem igazán tudta kivenni mi az, de a lába alatti remegés, amely egyre intenzívebben érződött, nem sok jót ígért. - Morgens House következik! A női géphang belehasított a dobhártyájába, és ahogy bepillantott az alagútba, a távolból rohanó világosság vágott a szemébe, közben pedig az egyre erősödő dübörgés betöltötte az egész vájatot. Egy szempillantás alatt végigrohant az alagúton egy metróállomás képe, ahogy a szerelvény ablakából az utasok kitekintve látni szokták. Emberek ácsorgó tömege viharzott el mellette, fel-felvillanó képek sorozatát alkotva a szemkápráztatóan kivilágított állomás háttere előtt.

- Nincs leszálló, a szerelvény nem áll meg! - sipította a hang. Másodperceken keresztül száguldott a kocsi az állomás peronja mellett, majd amilyen hirtelen érkezett, olyan villámgyorsan esett be a következő alagútba és ugrott elő újra a sötétség. A zakatolás és villódzás egy szempillantás alatt szűnt meg és a hirtelen rászakadó csend döbbentette rá arra, hogy nem is vett levegőt, ki tudja mióta. Hangos nyögéssel tódult tüdejébe az oxigén és a felhalmozódott adrenalin hatására állati üvöltés szakadt ki a melléből. - Ááá!! - majd még egyszer, már egy kicsit halkabban. áááá… Ezt hallva Finnegan két tenyerébe temette az arcát. - Na, emberek én felmegyek, maguk meg ki vannak rúgva! Félretolta maga elől a még mindig az ujjait szopogató Pasek-et és elindult a felvonóhoz. Egy lépést tett csak, amikor egy halk hang állította meg. - Szívem, - hallotta a háta mögül. - Ideadnád a gyógyszerem? Eszelősen fordult hátra. Ha ezek ketten még mindig vele akarnak szórakozni, hát megbánják. Nem látta egyik munkását sem, így visszament az alagútig. Bementek volna? - Nem hallod? - újra az a hang. Anyáé… - Már hozom is, csak kimentem még vízért - apja hangja fáradt és reményvesztett volt, és ő még mindig nem akarta elhinni, hogy őket hallja. Benézett az alagútba. Lesápadt és a lábából kiszaladt az erő. Ami mindig nyomasztotta, bántotta, és félelemmel töltötte el, megint itt volt. Anyja fehér kórházi ágyon feküdt, apja mellette ült és egyik kezével tartotta a gyenge testet, másikkal pedig megitatta.

Harold Finnegan öt éves volt, amikor anyja meghalt, még Sydney-ben laktak, csak egy év múlva jöttek át Új-Zélandra. A kép, amit akkor látott - pedig apja óva intette, hogy be ne jöjjön a kórterembe, de ő makacs volt már akkor is - örökre belé égett, időnként gyötörte ugyan, de hál’ Istennek egyre ritkábban. De most, és itt… Belépett a kórterembe. Apja akkor észrevette és gyorsan kivitte, de ő még látta a sovány, meggyötört arcot, a kezet, amely feléje nyúlt. De most, és itt… - Harold, kisfiam… - suttogta anyja. - Gyere ide… Nem hitte, de a lába engedelmeskedett, lassan, odament anyja ágyához. Legörbült a szája, könnycsepp csordult ki a szeméből. - Kicsim, ne sírj - mosolyodott el a nagybeteg asszony, és arca valahogy megszépült, kivirult. - Nem szabad, hisz Te olyan erős vagy. Megfogta a kezét, érezte, hogy puha és meleg, lehajolt és a kéz megsimogatta. - Légy jó fiú. Harold Finnegan az alagút előtt állt, a társai lámpával világítottak kimeredt szemébe és az arcát vízzel locsolták. Nehezen tért csak magához…

Wellington News, Vasárnapi különszám „Egy minap felröppent hírnek járt utána kollégánk, a Finnegan Gyémántbánya 6-os tárnájában. Különös dolgok történtek a péntek éjszakás műszakban dolgozó munkások szerint. Valami cső, vagy alagútszerű tünemény riogatta a föld alatt dolgozókat, egyesek természetfölötti, mások deja’vu élményszerű tapasztalásokról számoltak be. Bizonyos források

szerint még Harold Finnegan tulajdonos is részese volt az eseményeknek, bár ő maga cáfolta ezeket az értesüléseket. Mindenesetre több munkás jelenleg is pszichiátriai kezelés alatt áll. Munkatársunk bejutott az ominózus 6-os tárna azon szakaszára ahol az események a beszámolók szerint történtek, de alagútnak nyomát sem látta. Megmarad tehát a kérdés: újabb olyan hírrel állunk szemben, amely nélkülöz minden alapot, vagy pedig egy jól megtervezet és végrehajtott blöffel, átveréssel állunk szemben..” Ugyanezen újság utolsó előtti oldalán, a lap alján, az apró, érdekes hírek rovatban, többek között a következőket olvashatjuk: „… a szokatlan sarki fényjelenségeket, amelyek péntekről szombatra virradóra keltették fel a csillagászok és természetfigyelők érdeklődését, egyelőre sem az Asztrofizikai Társaság, sem a Légköri Jelenségeket Vizsgáló Intézet, sem pedig a Haditengerészet nem kommentálta…”

Sínek között A sínek között ült. Arcát a tenyerébe temette, térdét felhúzva ült az éles köveken. Saras cipőjét nekitámasztotta a sín vasának. Háta meggörbülten, fáradtan várta az enyhülést. Ruhája átázottan tapadt a testére, sárfoltok tarkították, szakadások éktelenkedtek rajta. Néhány perce szaladt ki az erdőből, botladozva vánszorgott a sínpálya emelkedőjén, a nedves füvön. Kétszer is megcsúszott mire a felért. Lerogyott és lehajtott fejét a kezei közé fogta. Felnézett. Köd borította a késő őszi tájat, délelőtt volt, de a homályos szürkeségben már az erdőt is alig látta. Mint pókhálóba esett rovar, ült a kétfelé szétfutó sínek között. Nehéz sóhaj szakadt fel a melléből, nem szerette az őszt; mindig megrémítette az egyre fogyó napfény és a ködös, nyálkás idő győzelme a nyári színek, illatok felett. Válla fölött hátranézett a kisváros felé futó sínek irányába, de pillantását megakasztotta a fehérség, csak sejtette a közeli bevágást a völgyet körbeölelő dombok között. Onnan jön majd a vonat… A másik irányba nem fordította az arcát. Onnan valami más érkezett egykor… A sínek között ült akkor is. Éjszaka volt, jéghideg éjszaka. Nem fázott, pedig mozdulatlanul ült a fagyos köveken, arccal az erdő felé. A félhold vakítóan ragyogott a feje fölött, sziporkázó fénypászmákkal borította a tájat. Az erdő felől halk ágkoppanások, reccsenések neszeztek. Őzek, vagy vaddisznók ösvénye futott nem messze a folyó felé.

A csend a szívében dobolt, teljesen kiürült tudata, pedig nem ivott már vagy két napja. Tiszta fejjel döntött. A sínekről. Más lehetőség nincs. Már nincs. Férje elhagyta, nem volt semmije. Az utóbbi néhány hónapban fogyott vagy harminc kilót, arca beesett, folyton fájt a gyomra. Ismerősei elfordultak tőle, mint a leprástól. Menekültek, nem ismerték meg a barátai, a családja, rokonai. Szerette volna megmagyarázni a történteket, de senki nem hallgatta meg. Mindenki sajnálta Noelt és őt hibáztatták. „Ne haragudj, sietek - volt a válasz. - Nesze, igyál meg valamit…” Az ital, az igen, az segített. Egy ideig. Mostanáig… Talán a sínek. Hirtelen elcsendesedett minden. Már egy jó ideje ott ült, hosszú kabátját maga alá gyűrte, nem mintha számított volna már, hogy megfázik-e vagy sem… Csak az erdő neszei fogták körül, még a távoli kutyaugatásokat sem hozta el idáig a szél. De most csend lett. Megfordult. Egy alak állt mögötte, alig két lépésre tőle. - Áááá… - üvöltött fel. Ugrott volna, de lábai elgémberedtek, mint két tuskó, csak tessék-lássék moccantak. Sikerült odébb gurulnia vagy két métert, de felállni nem tudott. - Nem kell kiabálni - mondta halkan az ismeretlen. Szürke hosszú kabátja alól fekete csizma szára villant ki, fején széles karimájú kalapot viselt, így az arcát nem tudta megvilágítani a magasan álló hold erős fénye sem. Csak hegyes álla csúcsosodott ki az árnyékból. - Ki, ki maga? - alig jött ki hang a torkán. - Mi a francot ijesztget, ember? - Hm… ember, ne féljen. - Mondta az idegen. - Tudok segíteni.

- Aha, persze. Hagyjon engem békén! - Próbálta mutatni, hogy erős, és bátor, de a másikat nem lehetett becsapni. Átlátott rajta, mint a tiszta jégen. - Tudok segíteni - ismételte meg az idegen. - Nem kell ezt tennie, van más lehetősége is. Csak most vette észre, hogy az idegen kezében hosszú, göcsörtös bot van. Nem mintha bántani akarta volna vele, nem úgy nézett ki, de akkor is félelmetes volt az a halott faág. - Ugyan mi? - fakadt ki mérgesen. - Nem ismer talán? Nem tudja mi történt velem? - Még mindig a földön ült, már nem is akart felállni. - Mindent tudok magáról. Ezért vagyok itt. - Azt erősen kétlem. Mindent…, ha-ha. - Nevetése kényszeredett volt, ugyanakkor érezte, hogy a másik igazat mond. - Az, hogy Noel meghalt nem a maga hibája. - Az idegen hangja magabiztos volt. - Elő- zőleg motoros kölykök rodeóztak a folyó jegén. Meggyengítették és néhol meg is repedt. Maga ezt nem tudhatta, amikor fél óra múlva arra ment a kisfiával szánkózni. Az hogy belecsúszott folyóba és… - Hagyja abba - nyögte a nő, és még mindig a földön ülve lehajtotta a fejét. - Menjen innen, hagyjon. - A vonat öt perc múlva ideér - mondta az idegen és botjával a kanyar irányába intett. - Akkor már nem segíthetek. - Adjon inkább egy flaskával, és tűnjön innen! - Nem hiszem, hogy Noel is ezt akarná - a bottal lassú kört írt le az erdő irányába, utána pedig a nőre mutatott vele. Kérdezze meg tőle! Lassan az erdő felé fordította kalapos fejét, de a nő nem merte követni az idegen tekintetét. Megbabonázva figyelte az alakot. Testének kontúrja élesen kirajzolódott a hold fényében, így a nő tisztán láthatta a másik alakját. Úgy érezte, iszonyú hideg csúszik fel a tarkóján, és jeges burok fogja marokra belsőjét.

Az idegennek nem volt arca! A kirajzolódó, félrefordított fej profilja helyett csak a kalap és a kabát gallérja látszott, a kettő között nem volt semmi! Hitetlenkedve figyelte a jelenséget, de az idegen közben visszafordult, és a kalap alatti feketeség láttán a jégburok a szíve körül összezárult. - Anyu… - halk suttogást hallott, mint amikor kisfia megállt az ágya mellett és megsimogatta a karját. - Anyu, fáj a lábam - hallotta újra. A hang felé fordult. Az erdő szélén ott volt a szobája, benne Noel ágyacskája és a játékai. Saját magát is ott látta, feküdt az ágyban és a kisfia éppen őt szólítgatta. - Istenem! Noel! - sikította. - Itt vagyok! - Karját kinyújtva talpra kecmergett. - Anyu, ébredj… - szólt ismét a kisfiú azon a drága csilingelő hangján, de nem fordult a sínek felé. - Nem hallja magát - mondta az idegen. - Micsoda? - hitetlenkedett a nő. - Kicsoda maga? - A megmentője. A nő újra az erdő felé nézet, de ott már újra csak a fák ágaskodtak. - Hol, vagy? Kisfiam, hol vagy? - kiáltozta. - Velem kell jönnie - mondta halkan az idegen, és az erdő felé intett a botjával. - Nem megyek sehová! Hol van Noel, hová lett? - Újra anyának és erősnek érezte magát. - Válaszoljon! - A jég már teljesen leolvadt a szívéről. - Nincs sok ideje dönteni! Jöjjön le a sínekről - nyújtotta ki csontos balkezét, és a nő még a sötétben is látta a görcsös ujjakat. Hívogatóan hullámzottak. - Jöjjön… Egyre erősödő zúgás és zakatolás hallatszott a kanyar mögül, az erdő neszei is visszatértek. Éles sípolással jelezte jöttét a vonat és már elő is bukkant a fák közül. Éles fényszórói széles

ívet írtak le, ahogyan kanyarodott. Megvilágította az erdő szélét, majd beterítette a síneken álló nő alakját, aki tágra nyílt szemmel állt a sínek között. Mögötte nem volt senki… A mozdonyvezető hatalmasat tülkölt és próbálta lefékezni a vonatot. - Nos? - kérdezte az idegen. - Mi legyen? - Az Öné vagyok - roskadt le a földre a nő, és várta a megsemmisülést. A vonat csikorgó kerekekkel rohant feléje, a távolság köztük gyorsan fogyott és a mozdonyvezető már látta, hogy nem tudja időben megállítani a szerelvényt. A hideg éjszaka csendjébe belemart a vonat kerekeinek üvöltése, ám hirtelen egy élesebb és félelmetesebb reccsenés hallatszott. A mozdony első kerekei leugrottak a pályáról és a nehéz jármű, felszántva a földet, lassan oldalra borulva lerántotta a maga után húzott hat vagont a töltésről. A rohanó kocsik alig méterre húztak el a megdermedt nő mellett és egymásnak ütközve csúsztak a hideg földön. Az összezúzott roncsok már túl is szaladtak azon a ponton, ahol a nő ült, és még vagy harminc métert robogtak, mint valami bősz kígyó, mire fújtatva, hangos recsegések és kiáltozások közepette megálltak. Minden elcsendesedett, szinte fájdalmasan tombolt a csend. De csak egy másodpercre, mert a vagonokból a sérült utasok rémült kiáltozásai és jajgatásai törtek elő. A nyögő fém zihálása és a sérült lemezek nyikorgása jelezte, hogy a roncsok még nem nyugodtak meg, és az utolsó kocsi lassan tovább billent a lejtőn. Leszakadva a többi kocsitól, engedve a gravitációnak, teljesen a tetejére fordult. A nő kezeit a szája elé kapva hitetlenül nézte a végig a vonat agóniáját. Lába már mozdult, indult volna segíteni a bajbajutottaknak, de béklyók fogták gúzsba, léptei elakadtak már a gondolatnál. - Mehetünk - mondta az idegen. A hátsó kocsiból kimászó első túlélő még látta, hogy a szerencsétlenül járt vonat mögött a sínekről egy női alak

mászik lefelé, majd gyors léptekkel az erdő felé veszi az irányt… Most újra itt ült a sínek között, mint egy éve… Nem felejti azt az éjszakát, soha. Minden nap álmodott vele. Volt úgy, hogy a baleset nem történt meg és ő meghalt, Noel pedig várta. De legtöbbször a szörnyűséget látta újra meg újra, éjszakáról-éjszakára. Az idegent nem látta többé, de tudta, ma ismét eljön. A köd mintha még sűrűbbé vált volna. Attól tartott, hogy a vonat túl lassan fog jönni és lesz ideje megállni. Ezt pedig nagyon nem akarta, ezért most egy kicsit közelebb helyezkedett el a kanyarhoz. Ült a sínek között és várt. A távoli hegyek felől alig hallhatóan farkasüvöltést hozott magával a szél. Olvasta valahol, hogy időnként betéved a hegyeken át a folyóvölgybe egy-egy csavargó példány, de látni még senki nem látott egyet sem. Arccal a kanyar felé ült a sínek között és irigyelte a farkast. Hirtelen megérezte, hogy áll mögötte valaki. Nem fordult meg. - Ne tegye - hallotta újra az ismerős, rekedtes hangot. - Megint balesetet akar okozni? Nem válaszolt, nem is félt. Azon már túl volt rég. Tudta mit csinál. - Dehogy tudja - suttogta mögüle az idegen. - Nem szabadulhat. Az enyém, emlékszik? - Emlékszem, persze. - Nem fordult hátra, nem akarta látni. Miért nem hagyja, hogy megtegyem? - Még kérdezi? Itt én parancsolok! - reccsent rá az idegen. Tudja, hogy megtehetem megint és akkor sokan fognak meghalni. Bár ennek csak örülhetnék. Mintha kuncogott volna.

Ez újdonság volt, ezért hátrapillantott a válla fölött. Az idegen ugyanabban a szürke hosszú kabátban volt, fején a kalap sötét árnyékba burkolta az arctalan arcot… - Egyezséget kötöttünk, helyre hoztam az életét, maga pedig nekem adta a lelkét. Azt tehetek vele, amit csak akarok emelte fel a hangját, - emlékszik? Emlékezett. Hogyne emlékezett volna… Amikor az idegen otthagyta az erdő szélén olyan üresnek érezte magát, mint egy összetört dió. Szenvedett, főleg a miatt, amit tett. Nem a lelkét sajnálta, hanem a balesetben szerencsétlenül jártak izgatták. Az idegen nem hagyott kétséget a felől, hogy miatta siklatta ki a vonatot. Miatta haltak meg ki tudja hányan és nyomorodtak meg a szerencsétlenségben. Csak tördelte a kezét, sírt és Noelre gondolt. El sem akarta hinni, de az idegen megengedte neki, hogy beszéljen a kisfiával. - Anya, ne félj, jó helyen vagyok - mondta a gyerek és valóban. Arca vidámnak tűnt, örült, hogy látta az édesanyját, nem csodálkozott a dolgon. Biztatta, ne aggódjon és, hogy nagyon szereti. Majd megkérdezte: - Mikor találkozhatunk igazából? - Nemsokára, kicsim… - Várlak… A szürke alak, vigyázz vele… - Szóval? - kérdezte az idegen. Még ott állt a háta mögött, arccal a kanyar felé. - Itt maradok - mondta. Tovább ült a sínek között és várta a vonatot. - Ahogy akarja, de akkor megint felfordulás lesz itt…- intett körbe a botjával. - A múltkori 11 halott nem volt elég?

Nem válaszolt. - Rendbe hoztam az életét - folytatta az idegen. - Kapott még egy lehetőséget, kiemeltem a depresszióból. Megismerte a mostani férjét, boldogan éltek, nem? Továbbra sem szólt semmit. Jöhetne már a vonat. - Jönni fog - sziszegte az idegen. - Az, hogy sajnálatos módon a férje leesett az építkezésen a tetőről, nem az ön hibája. Megcsúszott, és a nyakát szegte. Érdekes, hogy aki magával kapcsolatba kerül, történik vele valami. Valóban. Erre már ő maga is rájött. Az elmúlt évben - új élete első évében - tucatnyi emberrel került jó barátságba. Kár volt… Ma már valamennyien halottak. Baleset, betegség, újabb baleset és újabb hirtelen betegség… Érezte, hogy ez mind az idegen műve. Nem is érezte, tudta. Biztos volt benne. Azzal, hogy az övé lett a lelke, szabadjára engedte a gonoszságot, a szenvtelenséget és a terrort. Csak egy megoldás kínálkozott. Csak ült a síneken… - Mindjárt itt a vonat - mondta az idegen. Mintha idegesség bujkált volna a hangjában. Vagy izgalom? Nemsokára vége lesz. - Azt csak hiszi - csattant fel a hangja. - Kezdünk elölről mindent! - Nem! - Sikoltott fel a nő. - Nem győzhet! - Ha, ha! Mondja ezt egy esendő ember, akinek a lelke az enyém - szorította ökölbe csontos kezét az idegen. Meglengette a botját. - Jön a vonat! Mindkét alak a kanyar felé nézett, és hallgatták az egyre erősödő zakatolást. A köd jótékonyan eltakart mindent, tíz méternél messzebb nem lehetett látni. - Nincs már sok hátra! Hogy döntött? - kérdezte a szürkeruhás alak. Már a sínek is rázkódtak, a vonat magabiztosa jött, mint ahogy szokott. A göcsörtös bot a kanyar felé lendült.

- Győztem - mondta a nő. A vonat zaja már elnyomta a hangját, de az idegen így is hallotta. Magabiztosság és elszántság érződött e kristálytiszta hangból, ez egy pillanatra elbizonytalanította. Nem történt vele ilyen már évezredek óta. - Megváltozott a menetrend - nézett a nő a válla felett a háta mögé. Még látta, hogy a hatalmas mozdony három hófehér lámpája kibukkan a ködből és a szürke alak egy szempillantás alatt eltűnik a közeledő monstrum elől. A mozdonyvezetőt három rendőr is faggatta a balesetről, de nagyon egyértelmű volt a dolog. - Szóval azt mondja, hogy az áldozat csak ült a sínek között, és nézte a közeledő vonatot? - Igen, így volt. És közben mosolygott…

Vakság Az apró, gömb alakú leszállóegység sárgás-vörös izzással száguldott át a felhős égen. Néhány vonuló kanadai vadlúdcsapat rebbent csak szét az útjából, és különösebb izgalom nélkül landolt egy kies, porlepte, városszéli országút mellett. Néhány kutya vakaródzott a deszkakerítés tövében és közben fásultan figyelték a kútkáváján ugrándozó verebeket. A hőség újra támadott, a nyár véget ért már, de egy front még meleg léghullámokat préselt a völgybe. Elbújt minden élőlény a déli meleg elől, a kutyák az egyetlen árnyat adó fa alatt tanyáztak. A rezzenetlen levegő hullámzásán át most halk neszezés hallatszott és a két kutya izgatottan kapta fel a fejét. Fülük a zaj irányába fordult, szájuk becsukódott, majd pár pillanattal később újra lihegni kezdtek, a zaj elhalt és győzött a hőség. Visszaheveredtek a fal tövébe. Odébb a gömb belsejében az űr távoli sarkából érkező felderítők kíváncsian fordították körbe észlelő-berendezéseiket, keresve az újat, a felfedezésre váró ismeretlent. - Két szörnyeteg van a hajó előtt - jelentette a megfigyelő - de nem tűnnek aktívnak. - Hol van a fészek? - kérdezte a pilóta. - Itt kell lennie a közelben. - A jelentések szerint a magas építmény túloldalán - mondta a navigátor. - Pont a két szörnyeteg mögött. - Most hogy jutunk oda? - fanyalgott a megfigyelő. - Nem tudunk észrevétlenül elosonni előttük. - Fel tudom emelni a gépet és átrepülünk felettük - próbálkozott a pilóta. - Nem - dörrent rájuk a parancsnok. - Elriasztjuk a fészek gazdáját. Tudják jól, hogy szükségünk van a fészekből a milekóra. - Igen, persze.

- Várjuk meg a sötétet - tanácsolta a navigátor. - Az itteni élőlények a sötétben rosszabbul látnak… - Ezt fogjuk tenni - mondta a parancsnok. - A teljes sötétségben fogjuk megközelíteni a fészket. A pilóta itt marad, a többieket én magam vezetem az akcióra. Ebben maradtak… Márta néni rosszul aludt és nem is csodálkozott azon, hogy valamikor éjfél után felébredt. Mióta férje meghalt és egyedül élt, házsártos és gonosz lett. A valamikori dajka, aki imádta a gyerekeket, és az állatokat, ma már nem tűrt meg maga körül senkit és semmit. Szomszédjai az idegeire mentek azzal a sok gyerekkel, kutyával, macskával, meg az ördög tudja még milyen állattal és csúszó-mászóval. Folyton azt a nagy állatszeretetet hangoztatták, meg mindenféle állatvédelmi törvényt és előírást emlegettek, de azzal, hogy ő egyedül él itt a város szélén a szomszédjukban, magára utalva, nem foglalkoztak. A gyerekek folyton zsivajoztak a nagy udvaron, rohangáltak a két kutyával, mókusokat és mosómedvéket etettek, a nyulakkal meg úgy játszottak, mint valami plüss állatkákkal. Undorító… Tavaly aztán, hogy csodálkoztak, amikor hirtelen eltűnt az a sok mókus. Mondogatták, hogy biztosan valami ragadozó, menyét, vagy rozsomák kaphatta el őket, arra nem is gondoltak, hogy néhány marék mérgezett dió is megteszi ugyanazt a hatást. Márta néni felült az ágyában, megnézte a vekkert, kicsoszogott a konyhába és ivott egy pohár vizet. Kinézett a konyhaablakon. Derült éjszaka volt, a csillagok fényesen ragyogtak, mint tűszúrások egy fekete vásznon, a távolból kamionzúgást hozott a szél.

- A szürke macska már biztosan megkölykezett - mondta utálattal Márta néni. Bámult kifelé, de vaksi szemével nem látott semmit. Még ha tökéletesen ép is lett volna a szeme, nem láthatta volna a frissen nyírt fűben lopakodó idegenek apró kis alakját… A parancsnok óvatosan haladt a derékig érő aljnövényzetben. Ideges volt a szörnyetegek miatt, de tudta, hogy vállalniuk kell a kockázatot. A mileko. Nagy szükségük volt rá. Már elérték a hatalmas építmény sarkát. Hegyként magasodott föléjük, és eltakarta az égbolt harmadát. A fejére illesztette a tudatmódosítót. Amint bekapcsolt a szerkezet és gyenge zúgása betöltötte a fülhallgatóját, megnyugodott. Most már rajta múlott minden. Társai mellette és mögötte haladtak az építmény tövében. Lassan elérték a fészket. A parancsnok gondolatai előrevetültek és rátaláltak a fészek gazdájára. Elégedetten vette tudomásul, hogy öt kis gazda is van a fészekben. Ez jó jel. Lesz sok mileko. Mindannyian aludtak. Gondolatai befogták a gazda gyenge jeleit, és mire az reagálni tudott volna, már a fogja volt. A kis gazdákkal nem törődött, igaz, hogy akkorák voltak, mint ők, de teljesen magatehetetlenül, összekuporodva, egymás hegyén-hátán feküdtek, kiszolgáltatottan. - Mehetünk - intett a parancsnok társainak és már mászott is befelé a fészekbe. A hatalmas gazda mellett eltörpült a három idegen szőrös kis teste, de már egyikőjük sem félt. A gazda az oldalán feküdt, szabadon hagyva a teste alján elhelyezkedő dudorokat.

Látszott a duzzanatok alakján, hogy jókor jöttek. Rengetek mileko feszült a belsejükben. A parancsnok magabiztosan kiválasztotta a legnagyobb dudort és rácuppantotta szívóját. Azonnal érezte a meleg folyadék áramlását és kényelmesen elhelyezkedett. Társai is elégedetten tapadtak egy-egy dudorra, és átadták magukat az evés örömének. Régen keresték már a megfelelő fészket és gazdát, de most végre megtalálták. Rövid idő alatt teleszívták magukat az éltető milekoval. Már degeszre ették magukat, de nem bírtak leszakadni a rózsaszín dudorokról. Mindhármuk bendője megtelt, de a tartalék tartályokba még fért az fehér nedűből. Hamarosan tele lett az összes tartály és éppen le akartak csatlakozni, amikor…

- Nyolcan vagytok? - suttogta Márta néni, amint a szürke macska kosara fölé hajolt, és belevilágított a zseblámpával. Keze már nyúlt is az éppen cumizó kiscicák felé. Az első nyakcsigolyáját azzal a mozdulattal roppantotta el, ahogyan kiemelte az anyacica mellől. A többit is szép sorban, egyenként ölte meg. Mire végzett az összessel az anyamacska is magához tért, és ijedt morranással ugrott ki a kosárból. Márta néni gyors mozdulattal bedobta a még meleg kis testeket a Tescós szatyorba és lassan, görnyedten, a fák takarásában hazacsoszogott. Otthon a zacskót ledobta a pincelejáróba, és belépett a nappaliba. Nem volt álmos. Felvette a távkapcsolót és bekapcsolta a tv-t. A kivilágosodó képernyőn, nem igazán tudta mit is lát, egy fej nélküli gorilla teste látszott, amint az orvvadászok mellette

pózolnak és fényképezik egymást. De mivel nem látta jól, mit mutat a tv, a szemüvegét keresve körbejárt a szobában. A második lépésnél talpa alatt recsegve tört szilánkjaira valami. Lehajolt és szitkozódva vette fel a szőnyegről szemüvege maradványait. - Most vakoskodhatok egész hétvégén - morogta és átkapcsolt a Daddy Show éjszakai ismétlésére…

Mécsesek A Világegyetem tudta, hogy el fog pusztulni… Már évmilliárdok óta tudta, de nem tehetett ellene semmit. Túl volt azon a ponton, amikor még elkerülhető lett volna az az esemény sorozat, ami elindította a megsemmisülés felé. Évmilliók teltek el mire felfedezte azt az apró kis utalást, ami időben figyelmeztethette volna a veszélyre, de elkerülte a figyelmét. És most meg már késő volt. Eleinte tombolt, amikor rádöbbent a megváltoztathatatlanra, szupernóvák millióit lobbantotta fel és fekete lyukakba öntötte mérgét, de persze ez nem segített rajta. Aztán lassan-lassan lehiggadt, megnyugodott és elemezni kezdte a történteket. Rájött, hogy saját maga okozta pusztulását, meggondolatlan és öntelt volt, ami természetesen megbosszulta magát. Nagyságához méltatlanul viselkedett, nem hitte, hogy eljöhet az, ami most bekövetkezni látszott. Segítői elhagyták, saját életüket élték és sorra elenyésztek. Nem keresték s ő sem hívta magához régi társait. Azt sem tudta létezik-e még közülük bárki is… Magába fordult, nem törődött semmivel, irányítása és befolyása alól egyre több minden csúszott ki és kezdett önálló táncba. A fizika törvényeivel, melyeket ő alkotott ugyan, de az utóbbi időben szabadjára engedett, s nem törődött vele, valami más kezdett egyre behatóbban foglalkozni. Nem vette észre, hogy a kormányrúd lassan-lassan kicsúszik a kezéből…

Ám az utolsó segítők egyike felfedezte a lehetőséget és sietve tájékoztatta. Tudta, hogy az esély igen kicsi, de több, mint

eddig bármi, ami lehetőségnek volt mondható. Nem tehetett mást, engedélyt adott a kísérletre és mindent mozgósított annak érdekében, hogy ez a remény, ne az utolsó legyen. Napokat gyújtott ki és bolygórendszereket alkotott. Galaxisok útját módosította és kvazárokat oltott ki, maradék befolyását és hatalmát összeszedve rendezte sorait, s az előtörő homály kezdett visszahúzódni. Megtett mindent, ami módjában állt, nem volt már más dolga. Tudta, az eredményre sokat kell még várnia, de bízott alkotásában és hitt a győzelemben.

Aztán a távoli múlt ködében a Föld nevű pici bolygón apró mécsesek gyúltak ki, hogy felnövekedvén s megerősödvén elhomályosítsák a galaktikák ragyogását…

Holnap Magazin 2010 Szerkesztő Bakos József Szöveggondozás – Lektorálás Tamás István Borítóterv Franczia Tímea Holnap Magazin Minden jog fenntartva! ISSN 2060-6540 Kiadó Bakos József Holnap Magazin E-mail: [email protected] www.holnapmagazin.hu Nyomdai munkálatok Könyvműhely Nyomda, Miskolc Megjelent 27,4 A/5 ív terjedelemben, oldalon