(FRANCIAORSZÁG AZ ÖSSZEOMLÁS ELŐTT)

(FRANCIAORSZÁG AZ ÖSSZEOMLÁS ELŐTT) Németből fordította: Dr. Balogh Barna

MARIANNE Nem a Balsac-féle híres harmincéves asszonyról lesz itt szó, akinél a korhatár kilenc évvel kitolódott, nem élete virágát élő szépasszonyról szól ez a könyv, hanem arról az országról, melynek megszemélyesítője, „Marianne” — Franciaország. Mennyivel nehezebb dolog országokról, népekről, szokásokról, tájakról, jelenről, múltról írni, mint egy asszonyról, akinek az élete olyan tiszta és egyszerű is lehet, mint a felhőtlen tavaszi égbolt Párizs felett. Ma a különböző világnézetek forgatagában, amikor minden, amit eddig szilárdnak hittünk, kimozdult a helyéből, amikor minden új nap előre nem látott változásokat hozhat, talán Franciaországról írni a legidőszerűbb, hogy megismerhessük, helyesen ítélhessük meg ezt a szomszédot, amellyel a Német Birodalom évszázadok folyamán annyiszor csapott össze harcban-háborúban vagy a szellem párviadalain, de amelyek egyúttal a szellemi és kulturális ösztönzést köszönhette. Az 1939 tavaszán történt események arra késztették a franciákat, hogy országukat gazdaságilag, katonailag megerősítsék. De még mindig nem tudták eldönteni, melyik irányhoz csatlakozzanak, annak ellenére: hogy tisztán felismerték a Német Birodalom szándékát: olyan helyzetet teremteni, mely teljesen kizárja újabb világkatasztrófák lehetőségét. Franciaország 1939-ben sorsfordulóhoz érkezett. A Birodalom átképzése „Marianne“-t is felrázta álmaiból. Most felemelkedik a nép vetette puha párnákról, csatazaj üti meg a fülét és szép barna szemével csodálkozva néz körül az új világban. Sok minden más lett, sok kedves játékszere törötten hever a földön, régi szerződések papírfoszlányait elfújja az idők szele, Versailles és Genf eltöröltettek. A tükörhöz lép Marianne és látva, hogy megöregedett, bánatosan elmélkedik a múlton. Amikor Marianne a forradalmak tüzében, százötven esztendővel azelőtt megszületett, gyakran halál járt a nyomában. Most meg kell majd mutatnia, hogy kora ellenére elég fiatal-e még, megvan-e benne a hites francia élan, lángra tudja-e még lobbantam országának férfiait, hogy új tettekre ösztönözze őket; tud-e erőt, hitet és kitartást önteni népébe, hogy a születendő új világban őt

megillető méltó helyét elfoglalja? Ez a könyv tehát végeredményben mégis csak egy vergődő, harminckilenc esztendős nő sorsdöntő óráiról szól, ma, a huszadik században. ELSŐ RÉSZ NÉP ÉS FAJTA. „Douce France”-nak mondja a francia a hazáját s a douce-t annyi melegséggel, szeretettel ejti ki, mintha szerelmeséről beszélne. Ha a francia polgár ünnepkor, vasárnaponként vidékre utazik barátjához, rokonaihoz, akiknek kis háza, tanyája van és erdők, mezők mellett sétálva meglátja a folyót, hidat, a jegenyefák sorát — olyan tájat, mely talán nem is mondható szépnek, ő mégis így kiállt fel: „Quel beau pays!“ Benne van ebben lángoló hazaszeretete, egész lénye. Nincsenek nagy igényei a tájjal szemben, nem kíván nagyszerűt, lenyűgözőt látni ahhoz, hogy hazájában gyönyörködhessék; megelégszik azzal a kevéssel és egyszerűvel is, amit a vidék nyújthat, mert minden francia, aki a vidékről került Párisba, vagy más városba, kispolgár és az is marad élete végéig. Leghőbb vágya, hogy öreg napjaira vidékre kerülhessen vissza. Pedig milyen egyformák ezek a kis francia faluk! Mindnek megvan a maga kis temploma, talán a sokszor romokban heverő várkastélya is s a templom előtt a hősök emlékműve áll. Itt-ott találunk egy-egy renaissance-homlokzatot vagy gótikus oromzatot is. A hidak merész ívben kötik össze az üde zöld réteket és mezőket átszelő kis patakok, folyók partjait. Mindez az ország nagy múltját, műveltségét futtatja eszébe a francia polgárnak, aki erre éppoly büszke, mint elődeire, gyönyörű hazájuk megteremtőire, megtartóira. Ebben az egyszerű tájban gyökerezik a francia polgár magabiztossága: hiszen el sem tudja képzelni, hogy hazáját kívülről jövő katasztrófa érhetné, csak amikor egy Párisból leránduló vasárnapi szónok figyelmezteti erre. A múlt hagyományait féltve őrzik és meg vannak győződve róla, hogy az ország biztonsága szerződések megkötésével, propagandával és katonai rendszabályokkal fenntartható. Csak foglalkozzanak politikával a városi urak — ez a nép véleménye. — Az artoisi parasztnak, aki buggyos bársonynadrágban facipőjében megy az eke után, Champagne vincellérjének, aki a szőlőfelesleget kétkerekű kordéra rakja, a narbonni szardíniahalásznak, aki bárkájában a napsütötte vízen ringatózik, csak egy a fontos: az áru napi ára, ami lehetségessé teszi, hogy kedvenc munkájukat másnap folytathassák. A párisi propaganda nélkül soha eszükbe nem jutna, hogy hazájukat baj is érheti. Ebben rejlik a különbség Páris és a vidék között. Páris nemzetközi, a vidék nemzeti; Páris minden maradisága mellett haladó gondolkozású, a vidék maradi, Páris örökösen nyugtalan, a vidék saját törvényei szerint éli nyugalmas életét és fejcsóválva olvassa a lapokból s az éter hullámain hozzá is elérkező rémhíreket. A francia nép a legkülönbözőbb népfajokból tevődik össze, mert flamandok, bretonok, katalánok, németek, baszkok és olaszok olvadtak össze benne egy nemzetté, mely büszkén vallja magát franciának. Egész kis hányadtól eltekintve, nincs is Franciaországban elkülönülés. Aki, a mindig akadó néhány elégedetlenkedő nagyhangú kijelentései nyomán s a nem mindig egyező népi nyelvekből akar következtetéseket levonni, csalódni fog, mert nem ismeri Rousseau mondását, ami már közel kétszáz esztendő óta a franciák jelszava: „Franciaországhoz az tartozik, aki francia akar lenni“. Jellemző a francia nép gondolkozására és jellemére, hogy bár a Pyreneusok északi oldalán ezrével élnek baszkok és katalánok, akiket a rokonság, a nyelv, a szokások és üzleti összeköttetések elszakíthatatlan szálai fűznek össze, mégsem akadt egyetlen egy sem a spanyol háború kezdetén, aki

fegyverrel a kezében sietett volna spanyol testvérnépe segítségére. Rokonszenvüket kifejezésre jutatták ugyan és nem tagadták meg az erkölcsi és anyagi segítséget, de életük az Franciaországé és azé is maradt. Akadtak ugyan mindkét oldalon franciák is a spanyol hadseregben, de ezek más vidékekről származtak s nagyobb részt munkanélküliek, dologkerülők, kalandorok, kommunisták és szocialisták voltak. Ma már ott tartunk, hogy a Pyreneusokon innen és túl élő baszkok közös nyelve, a népek e legszentebb tulajdona, nem elég összekötő kapocs többé: még e kevéssé ismert népnek a természetről szóló, hol vidám, hol meg borongós dalai sem tudták a francia föld baszkjait spanyollá tenni. És ma már a régi Navarra is csak olyan francia tartomány, mint a többi. A francia szellem az, ami a különböző tájak különféle lakosságát eggyé kovácsolja! Flandria és Normandia viking származású utódait, Provence lakóit, — akik még ma is teljesen idegen hangzású ősrómai nyelvet beszélnek — a kelta bretonokat, akiknek csak egy harmada érti a francia nyelvet, a savoyaiakat, Elzász-Lotharingia lakóit és a többi népfajt is mind. Ezek a nyelvi ellentétek sokkal nagyobbak, mint például az észak és délnémet közötti különbség, de az a közös akarat, hogy mind francia akar lenni, egy néppé teszi őket. A francia nyelv tehát nemcsak eszköz, amellyel kelettől nyugatig, északtól délig megérthetik egymást a különböző fajú népcsaládok, de közös, kulturális kapocs is, ami összetart. Meglehetős csendben ment végbe az a fajkeveredés, mely a francia népnek — e jellegzetesen kevertfajú nemzetnek — mai összetételéhez vezetett. A francia nyelv bevezetése, melynek határai korántsem egyeznek meg a három legjellemzőbb faj — a földközi-tengeri, alpesi és északi — települési határaival, szintén nem okozott az államhatalomnak említésre méltó nehézséget. Franciaországban az a felfogás, hogy a nyelv, minden faji köteléktől mentesen, a nevelés eredménye s a francia nemzethez való tartozás kifejezője. A forradalom szabadelvű világától egészen a legújabb időkig, amikor a népesség számának növelése céljából válogatás nélkül mindenkinek adtak állampolgárságot, a három vezető faj keveredése tovább tartott. Francia vélemény szerint a származás nincs összefüggésben a történelemmel, nyelvvel, szokásokkal, a származás élettani jelenség, amelynek kutatására nem az államvezetés, hanem az anthropológusok hivatottak. Az a tarka kép, ami Párisban és a kikötőkben elénk tárul, ahol a szőke és sötét típusok oly jól szemléltetik az ellentéteket, látható kifejezője e politikának. A franciáknak a zsidók beözönlésével szemben érzett ösztönös irtózása folytán, csak a legutóbbi időkben hatalmazták fel a kormányt beavatkozásra; ezek a rendelkezések azonban a közfelfogást nem változtatták meg, mert ez a liberalizmus felfogásával nem lett volna összeegyeztethető. Noha az országban alig él 100.000-nél több régen megtelepedett zsidó, az antiszemitizmus még a dreyfussi időkből származik. Ne tévesszen meg bennünket a zsidóság erőteljes szereplése a sajtó, irodalom, művészet és politika terén, mert a zsidókat Franciaországban is idegen fajnak, a nemzeten belüli idegen testnek tekintik. Franciák és zsidók közti fajkeveredést általában csak a nagyvárosi burzsoázia jobb módú köreiben figyelhetünk meg, a vidéki városokban igen ritkán, falun sohasem, mert ott a zsidó; még a kereskedelemben sem jut szerephez. A zsidóság és a marxizmus erős kötelékeinek tulajdoníthatjuk a legutóbb többször kudarcot vallott Népfronttól való általános elfordulást, noha ez a magatartás a francia sajtóban, mindenekelőtt a napisajtóban, alig talált visszhangra, mert hiszen ez is zsidó befolyás alatt áll. Franciaország tudatában van annak a veszélynek, amely népi megmozdulásait az uralmon lévő politikai irány részéről fenyegeti. Az ellenrendszabályok gyengék. A veszély elhárítását egyedül a falusi lakosságtól várhatjuk, amely egészséges ösztönével és tisztánlátásával már sokszor mentette ki nehéz helyzetekből a nemzetet. KASTÉLYOK ÉS SZÉKESEGYHÁZAK ÉSZAKON. Franciaország csaknem minden részét a táj és az építészet harmóniája, a népből és a természetből fakadó jellegzetességgel kapcsolja egybe. Ez az összhang a francia ember lényéből, gondolkozásának

tisztaságából és igen erős rendszeretetéből árad, amelyek közül ez utóbbit nem szabad félreismernünk még akkor sem, ha a szervezésnek bizonyos gyengéi ellene szólnak is. A franciában erős hajlam van arra, hogy az építészet ügyes és művészi alkalmazásával megszépítse a néha egyhangúan sík, vagy kissé dombos tájat. A síkságon falvakat és városokat épített festői szépséggel egy-egy patak vagy folyócska partjára, amelyet — miként az országutakat és csatornákat — hosszú kilométereken át nyárfasorok szegélyeznek. Dombos vagy hegyes tájon a falvak többnyire magasan fekszenek s kanyargós utak vezettek fel hozzájuk. A falvakban a templomtorony tövében húzódik a rendszerint igen zeg-zúgos piac, ahol a kofák babot, csirkét és zöldséget kínálgatnak, a parasztok és iparosok pedig sűrűn látható „bistro“-kban az áruk kelendőségéről vitatkoznak. Hála a jó éghajlatnak, minden esztendőben bő termés van s ezért a parasztnak mindene megterem, ami háztartásához szükséges. Ez növeli ugyan kényelemszeretetét, de mivel szereti pénzét kamatoztatni, a jólét építésre ösztönzi. Ez lehet az oka annak, hogy néha az út egyik oldalán szép kerítések és buján virágzó kertek mögött nemes ízléssel sorba épített házak állanak, míg a másik oldalon csúnya, kis tégla- és szükségépületeket látni amelyeket iparosok vagy garázstulajdonosok építettek gondolkodás nélkül jómódú szomszédjuk homokkőből készült villája mellé. A nép ezt az építészetet eredeti mondással „bábeli stílus”-nak nevezi. A természet azonban itt is kiegyenlíti az ellentéteket. Az állandóan változó időjárás mindennek enyhe patinát kölcsönöz, míg az Észak-Franciaországot többnyire elborító és a kirívó ellentéteket csökkentő ködfátyol még a dísztelent is vonzóvá teszi. Bármelyik kastélyba, vagy kertbe lépünk, mindenütt ugyanaz a kép tárul elénk s ugyanazt a hatást érezzük: szép kilátást nyújtó nagy távlatok az előtérben, derűs, virágzó kerttel és cserjéssel, mögöttük hajnalban és alkonyatkor ködbe burkolódzó hatalmas hegycsúcsokkal. A francia lélek és szellem legfenségesebb emlékművei azonban, a gótikus székesegyházak, elválaszthatatlanul Észak-Franciaországhoz tartoznak. Rodin, aki különös szeretettel írta le és örökítette meg rajzaiban, a természet teremtményeinek, az ország jelképeinek nevezi őket, mint a görögök a Parthenont. Akinek a Párizs, Chartres, Reims, Nantes vagy Amiens közötti puszta síkságon át vezet útja és hirtelen megpillantja a gyertyaszálként kiemelkedő dómokat, elálmélkodik és meglepődik ezektől az építészeti csodáktól. A középkor művészei munkájukkal kettős célt szolgáltak. A természetes ellentéteket a táj szépítésére kihasználták, de ugyanakkor az utas figyelmét is felhívták Isten házának magasságára, amely már messziről köszöntötte. Hogyan festene a gótikus székesegyház Dél olajfaligeteiben? Sértené a szemet és eltorzítaná az ország jellegzetességeit. A gót székesegyház északi fényt és napot, a közeli tengerpart lágy szelét és felhőket követel. Oda sem való, ahol a vidéket hajók füstje és a kikötők szennyes levegője lepi el, mint Rouenben! Itt piszkos házak közé szorították, de csodálatosképpen fenségességéből itt sem vesztett. A fény és árny örök törvénye szerint épített székesegyházak ma is úgy sugározzák magukból az erőt és méltóságot, mint nyolcszáz évvel ezelőtt. Örök szimbólumai a nép hazája, földje iránti szeretetének, a művészeti hagyományoknak, a francia élniakarásnak, öntudatnak, hitnek és ezáltal védőbástyái minden bomlásnak. ILE DE FRANCE. Mennyire más a vasárnap délelőtt egy francia vidéki városkában, ahol kámzsás öreg anyókák sietnek a csendes utcákon a templom felé és istentisztelet után a plébános a gyermekek tiszteletteljes köszöntése közben a templomtéren beszélget a városatyákkal, mint a páris-környéki kerületekben: a „banlieu“-kben. De a fővárostól távol sem mind arany, ami fénylik. Daudet „Tarasconi Tartarin“-jától

Jean Giono „Népi típusok” című művéig a francia irodalom száz meg száz remek történetben ad számot a vidéki élet fény- és árnyoldalairól. És itt mégis a béke, a rendszeretet, a hagyományokhoz való ragaszkodás honol. Itt ismeretlenek a páris-környéki vörös övezetet annyira jellemző bomlási jelenségek. A páris-környéki városokban még ma is a szó szoros értelmében vett proletariátus él. Ez a kommunizmus melegágya, amit az 1789-es nagy forradalom, az 1870-es kommün és a Népfront, újabb kori szereplései alkalmával, be is bizonyított. Itt hiába keresünk szellemi érdeket: csak anyagit találunk. Ebben a környezetben, ahol a gyárkémények és szürke falak közé szorított plebs csak az utcai futóversenyek, a gyenge labdarúgó-mérkőzések, a pálinka és az olcsó szerelem élvezete iránt mutat érdeklődést és rossz zenére járja apacstáncát, szomorú és lehangoló a vasárnap délelőtt. Páris külvárosának utcáin ugyanaz a nyomott hangulat uralkodik, mint Moszkva vagy Leningrád boulevardjain s ezt a hangulatot a kommunista vezetők igyekeznek fenntartani. Mint mindenütt: itt is találunk fényt az árnyék mellett. Lehet, hogy a francia vérmérsékletnek van szüksége ilyen súrlódásokra, hogy az ellenállásból új erőket meríthessen. A proletártömegeket züllesztő rossz szervezéssel, az antiszociális gondolkozása, liberalista-kapitalizmussal a falu egészséges, csalhatatlan ösztönű erői újból és újból szembeszállnak és így határozott és tartós hatással vannak a főváros életére. Páris felé ez az erő a főváros közvetlen közeléből, az Ile de Franceból árad. Ez a tartomány szolgáltatja Páris emberanyagpótlását s minthogy többszörös település határán fekszik, a főváros vegyes lakosságának is magyarázatát adja. Ile de France neve abból az időből származik, amikor Páris környékét még France-hercegségnek nevezték. Ezt az emléket őrzi több község ezen a környéken; nevükben még ma is az „en France” szavakat használják. E tartomány a forradalmak és háborúk ellenére paraszt-arisztokrata országrész maradt, amint részint földmívelő, részint úrias jellegéből látszik. A gazdag párisi zöldségkereskedők házai — akiknek túlterhelt kocsijai éjjelenként behajtanak a vásárcsarnokokba — ugyanúgy bizonyságai ennek, mint a régi idők magas rangú állami hivatalnokainak, udvaroncainak és egyházfőinek megmaradt kastélyai, kúriái. Nem meglepő tehát, hogy építészek, kertészek és festők, a királyok és a nemesek fényes udvartartásától csábíttatva, éppen Ile de Franceban találtak működésük gazdag mezejére. Hogy az írók a festők mögött csak a háttérben szerepelnek, ezt a fővárosi élet természetes vonzóerejének kell tekinteni. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ennek ellenére is sokan kerültek a táj befolyása alá. Érthető, hogy a fővárossal és általában a francia művészettel és történelemmel szorosan egybenőtt Ile de France a párisiak szívéhez forrott. Élénkzöld, temérdek folyótól szabdalt, dombos vidéke természet adta kertje a városi lakosságnak és ezért elég sűrűn lakott. Aki Páris lüktető, fővárosi zajában él, és a nyarat vidéken akarja eltölteni, az itt, a helyiérdekű vasúttal is elérhető környéken vásárol kis telket vagy nyaralót. A párisi tömegek nyaralóhelye ez, akiknek távolabbi üdülésre, utazásra nem telik. Compiègne, Fontainebleau és Rambouillet hatalmas erdőségei élő falként veszik körül e környéket; szabadon ugrálhatnak, játszhatnak és fürödhetnek itt a gyerekek, amire Párisban bizony nem sok alkalmuk nyílik. Itt senki nem néz a másik gyomrába, minden francia úgy élheti egyéni életét, ahogy neki jól esik. Ezért lett Ile de France a párisiak kedvenc tartománya. PROVENCE. Más a napfény és a növényzet Észak-Franciaországban és egészen más délen. Ez az országot

kettéválasztó természetes határ Lyontól 100 km-re délre, Valence-nél, a régi római Valenciánál húzódik. Dauphiné már Dél-Franciaország, a burgundiai síkság azonban a maconi és beaujolaisi aranyszínű bort termelő szőlői ellenére, Észak-Franciaország. Emitt a legelőket, a sík szőlőket a nyugodt és csendes Saone szeli át, amott, a Rhône homok és mészköves hegyeken tör vágtatva utat deltájáig. Dauphiné és Bourgogne között, Észak- és Dél-Franciaország határán terül el Lyonais. A Rhône alsó folyásánál a montélimari szűkületnél találjuk a legrégibb és legeredetibb francia kultúrtartományt, Provence-ot. Messze távolban a francia Alpok hófedte csúcsai ragyognak s az egészen különleges, kristálytisztaságú levegőben a közeli tenger felől zúg a hideg mistral, amelynek csak a búza, a szőlő és az olajfa tud ellenállni. Provence, a régi római Provincia egy része, ókeresztény település s a troubadourok hazája volt. Itt született Hugo Capet, a Capeting-dinasztia megalapítója, itt énekelte meg Petrarca nagy szerelmét, Laurát, Avignonban találtak menedéket a pápák, és innen vezette Henri de Rohan a hugenották harcát. Provence természeti szépségekben gazdag, változatos vidékén a kopár és sziklás karsztot beláthatatlan rétek, szántóföldek tarkítják, melyeket nád- és ciprussövények védenek az aszályt hozó mistral-szél ellen. A rideg vidék miatt a lakosság községekbe tömörült. Magános településeket, tanyákat ritkán látunk. Tavasszal, hóolvadáskor és őszi eső után a Rhône elhagyja nyárfákkal szegélyezett széles medrét és óriási területeket áraszt el. Itt aztán, az áradás után csak szamárkóró, olaj- és tamariszkuszbokrok nőnek. Csak tavasszal töri meg a táj egyhangúságát a rózsaszín mandulafák, barackfák, rekettyebokrok virágzása. E rideg, kietlen, vigasztalan, köves vidéknek, az alacsony mészplatóknak, egyedüli dísze az itt-ott látható néhány erdeifenyő és déli-fagyalcserje. A szemrontó, derűs napfény, az állatvilág és növényzet egyhangúsága az egész évet örök, de mélységesen szomorú nyárrá változtatja. Amint a Crau és Camerguera osztott Rhône-deltába jut az ember, mindjárt tágasabb és szabadabb lesz a vidék. A folyó állandóan növekvő árterülete beláthatatlan, végtelen, úttalan pusztaság. Csak északon és keleten szegélyezi néhány szántóföld, különben tavakkal, morotvákkal, szigetekkel, nádés tamariszkusz-erdőkkel teleszórt vadon, ahol csapatokban tanyáznak a gázló- és vízimadarak, nem ritkán kócsag és flamingó is. Ezt a szigetet, a hódok, a rókák és a vaddisznók tanyáját, csak lóháton lehet megközelíteni. Nyoma sincs itt az emberi településeknek. A Camergue egyedüli ura a guardian. A cowboyhoz hasonló pásztor, aki magánosan él nádfedte viskójában, s csak akkor mozdul ki, ha marhái már lelegelték a fűben igen szegény legelőt. Szerszámai, berendezése évszázadok óta ugyanaz. „Trident“je, félhold alakban végződő lándzsája, hátul magas nyerge, lószőrből font lasszója, puskája, agyagkorsója, kezdetleges heverője és széke nem sokat változott az idők folyamán. Ennek ellenére a guardian általában nem tartozik a szegény emberek közé, mert rendszerint saját ménesét vagy gulyáját őrzi. A ménesek nagy része félvadon, szabadon él s a lovak közül ménesenként átlagban csak ötvenet törnek be. Hajnalban a vezérmént elfogják, azután friss legelőre terelik a ménest, hogy este ismét a buvant-okba, a tamariszkusz-bozótból készült karámba térjen nyugovóra. A városba a guardian csak vasárnap vagy ünnepnap megy be. Ilyenkor Nimesben és Arlesben istentisztelet után a puszta egyszerű lovasai teljes ünnepi díszben jelennek meg a bikaviadalokon és pásztorünnepségeken. Öltözetük széles karimájú cowboykalapból, kockás ing felett viselt fekete, tarkán bélelt bársony kabátkából, bő nadrágból és széles nyakkendőből áll. A bájos arlesi lányok és asszonyok ugyancsak díszes viseletben vonulnak fel és hangos kiáltozással ünnepük a bajnokokat az ódon aréna lépcsőiről. Camergueban és Crauban századok óta igen értékes kultúrmunka folyik. A könyörtelen mistral a Rhone folyó áradásai és a tenger dagálya ellenére, a terület csaknem egyharmadát tették ma már bőven termő szántófölddé. A sebes folyású Durance régi iszapterületén ma szántók és legelők

húzódnak, „Fiélouses“ vagy „Mas“ néven ismert csinos tanyák állanak. A Zuyder-tó lecsapolási munkálatainak mintájára előkészületek folynak az Etang de Vaccarès (Rhone-menti láp) lecsapolására és kiszárítására. A provencei embert több szál fűzi a röghöz, mint más vidékek lakóit. Szereti hazáját, amelyért ősei vérüket, ő pedig most verejtékét hullatja. A kereszténység, mely Pál apostol egyik tanítványa által a római Provinciában már az új időszámítás első évtizedeiben rohamosan terjedt, talán azért talált itt ilyen kedvező fogadtatásra, mert a provencei ember szinte fanatikus igazságszeretete és szigorú erkölcsössége kitűnő talaj volt az „új vallás” számára. Ugyanez a lélek indította útjára a hugenották szívós ellenállását is. A vallásszabadságért vívott harc nem az első vallásos természetű felkelése volt e vidéknek, hiszen már a keresztes háborúk idejében kísérletet tettek a Waldensek és Albigensek, hogy az egyházat az apostoli idők egyszerű puritánságához visszavezessék. Nem tekinthetjük véletlennek azt sem, hogy a meghasonlott középkori egyház háborúskodásában éppen a pápák mentsvára, Avignon került az érdeklődés középpontjába. A francia történelem nyolc hugenotta-háborúról emlékezik meg s ezek mind Provence földrajzi adottságai folytán találtak itt célszerű terepet az ellenállás kiépítésére. Hogy a Rhone és mellékfolyói, továbbá az Alpillák és Cevennek, melyeknek neve még ma is a szomorú vallásháborúkra emlékeztet, milyen kitűnő védelmi vonalat nyújtottak, arról világosan beszél az errefelé látható sok erődítés és várrom. Az Arlestől nem messze fekvő „Baux“-k az Alpillák karsztjába épített, megerősített, csaknem bevehetetlen falvak, a XVIII. század elején, a protestánsok ellen vívott ú. n. camisard-küzdelmeiben már XIV. Lajosnak is sok gondot okoztak. E vidék szívós függetlenségi mozgalmait Richelieunek is tudomásul kellett vennie. A vallásháborúkban történt legyőzetésük után mind a mai napig megőrizték őskeresztény, katolikus jellegüket. Hű képet alkothatunk magunknak elkeseredett ellenállásukról, ha tudjuk, hogy a Baux ma alig száz lelket számláló erőd-városkáinak a középkori háborúságok előtt 5.000 lakosa volt. A Loiretól délre, egészen a Földközi-tengerig minden franciának a nyakasság és fanatizmus fő jellemvonása. Ha a francia falu és vidék hite iránti töretlen hűséggel állt is ellen az ellenreformációnak, mégsem lehet azon csodálkozni, hogy a protestáns megújulás nem tudta egész Franciaországot meghódítani, hanem csak egyes tartományokban terjedt el. Franciaország éghajlata túlságosan enyhe és derült, semhogy lakói Luther mélyértelmű német létformáihoz, vagy Kálvin szigorú tanaihoz csatlakozni tudtak volna, bár az evangélikus irány adott indító lendületet a később kálvini alapon elterjedt protestantizmusnak is. Az új hit a Capetingek régi hazájában egy időre hatalmas, a Rómától való elszakadás mozgalmának is ismételten tápot adó megmozdulássá nőtt, de lendülete idővel mégis teológiai vitákba veszett, melyeknek az akkori idő és a francia lélek racionalisztikus hajlama igen jó talajul szolgált. Míg Kálvin, kora nagy politikai irányaival és áramlataival szemben többé-kevésbé közönyösen viselkedett, Richelieu támogatta a teológiai vitákat, mert meg volt győződve arról, hogy ezeket nagy politikai céljához: a francia nemzeti egyház megteremtéséhez eszközül használhatja fel. A francia protestánsok, bár legyőzték őket, később is jelentős szerepet töltöttek be hazájukban és ma mindenütt a nemzet különösképpen értékes elemeinek ismerik el őket. A la-rochelle-i francia polgár törhetetlen hűsége olyan közmondásossá vált, akár a nîmes-ié. Amikor a volt francia elnököt, az agg Gaston Doumergue-t 1935-ben ismét felkérték a hatalom átvételére, megbízatását a gondviseléstől kapott missziós feladatnak tekintette. Ettől a küldetéstől mélyen áthatva állta kitartóan a harcot őrhelyén és sikertelensége szinte hitsorsosai háromszáz évvel ezelőtt elszenvedett veresége megismétlődésének látszott. Doumergue nem számolt a „Politizálók Pártjával”, amely már a felekezetek között dúló háborúk idején, a XVI. században megalakulóban volt és ma Franciaország ura. Az olasz megújulás gondolata, amely szerint az állam egyensúlya nem tagjainak hasznosságuk meghatározta együttélésén nyugszik, hanem egy magasabb erkölcsi törvényen, a mai Franciaország

előtt még idegenebbé vált, mint a régi előtt. Nyomtatható változat Értékelve: 4.00 pont az 5-ből. Megosztás