Fordította Szeredás Lırinc

Fordította Szeredás Lırinc

Cecily von Ziegesar Menthetetlen széthullunk Gossip Girl 8.

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2011 A fordítás alapjául szolgáló mő: Cecily von Ziegesar: Gossip Girl 8. Nothing Can Keep Us Together A szerzıtıl az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Bad Girl Bad Girl 2. Imádom, ha utáltok Bad Girl 3. Mindent akarok, de azonnal! Bad Girl 4. Megérdemlem! Bad Girl 5. Szeress, és ne dumálj! Bad Girl 6. Te vagy, aki kell Bad Girl 7. Te vagy a legjobb Elıkészületben: Gossip Girl [Bad Girl címmel már megjelent) Gossip Gir l0. Copyright © 2005 by Alloy Entertainment Ali rights reserved Hungárián translation © Szeredás Lırinc, 2011 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2011 ISBN 978 963 254 495 3

„Ha két rossz közül kell választani, mindig azt választom, amit nem próbáltam elıtte.” Mae West színésznı aranyköpése

Figyelem: a valódi neveket helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat. És megvédjem magamat –”az ártatlanok” dühétıl.

HEY, PEOPLE! Nyakunkon a június, és New York máris olyan, mint egy vidáman lobogó Diptyque gyertya: forró és illatos, szép és fényes. Annyira késın sötétedik már, hogy azt sem tudjuk, mikor ért véget a nappal, és mikor kezdıdött el az éjszaka. De hát az mindegy is. Az évnek ebben a szakában az Upper East Side-ként is emlegetett pálya gyakorlatilag szülımentes: anyuci és apuci szerencsére tök jól elfoglalja magát mindenféle lovaspólóval, gardenpartival, teniszmeccsel meg golffal a család vidéki „tanyáján” a connec-ticuti Ridgefieldben, a Long Island-i Bridgehamptonban, a Rhode Island-i Newportban vagy a maine-i Mt. Desert-szigeten. Mi pedig birtokunkba vehetjük a várost, nem mintha egyébként nem lenne a birtokunkban születésünk óta. A nevünk ott van minden exkluzív manhattani étterem, klub és szálloda törzsvendéglistájának élén, és mindig is ott volt. Csapatokba verıdve jövünk-megyünk az utcákon, az egészpályás letámadás kiterjed mind a keleti, mind a nyugati oldalra, a Staten Islandtıl a Harlemig. Manhattan a miénk, amióta az eszünket tudjuk. Csakhogy júniusban leérettségizünk, és ez egyben azt is jelenti, hogy búcsúzunk. Na de azért ne menjünk át teljesen szentimentálisba vagy búskomorba! Itt a remek alkalom, hogy emlékezetessé tegyük magunkat a városnak. Ha tényleg mindent megvesznek nekünk, amit érettségire kértünk, heteken belül mindannyiunknak lesz autója. Hangosabbak, szebbek és nyomulósabbak lehetünk, mint eddig bármikor, tütt-tő! Igen, használjuk csak ki, hogy nincs, aki a fejét csóválja arra, amit csinálunk (nem mintha meghatna bennünket bárki rosszallása): csapjunk bele a rosszalkodásba! Öt ok is szól amellett, hogy fokozzuk a bulik számát és intenzitását: 1) Az érettségire készülni irgalmatlanul unalmas! 2) Úgyis mindjárt itt a nyár! 3) Rászolgáltunk a hatalmas partikra.

4) Ezerrel megy a légkondi, úgyhogy valamivel muszáj felmelegítenünk magunkat (és egymást, ugye értitek…?) 5) Ez az utolsó alkalom a bulizásra. Nyárra a legtöbben elutazunk valahová, utána meg szétszéledünk a legkülönbözıbb egyetemekre. Úgyhogy most – vagy soha! Viszont mielıtt még bárki bekattanna ettıl a gondolattól, és olyasmire ragadtatná magát, amit késıbb megbánhat, javaslom, hogy fontoljátok meg: ragaszkodtok-e egymáshoz a barátotokkal annyira, hogy belevágjatok egy távkapcsolatba. Mostantól a nyár végéig, aztán még évekre, amíg egyetemre jártok. Képzeljétek magatokat a tengerpartra, ahol egy csapat bronzbarna, Billabong szörfgatyás izompacsirta nyomul rátok, cipı nincs rajtuk, a lábfejük csupa homok, és egymással versengve ajánlgatják, hogy veterán kabriójukon sétakocsikázni visznek. Képzeljétek magatokat az egyetem koedukált koleszának folyosójára, ahol döglesztıen jóképő és jól fésült srácok járnak ki zuhanyozni egy szál mentazöld alapon fehér pöttyös J. Crew bokszeralsó-ban. Nézzetek magatokba: ellen fogtok állni a kísértésnek? Szerintem jobb, ha megkímélitek magatokat egy kínkeserves, hosszan húzódó szakítástól, mégpedig olyan módon, hogy most rögtön szakítotok. Ha ez megvan, tomboljátok ki magatokat jó alaposan, minden kötelezettség nélkül azzal a bőbájosán hallgatag, szégyellıs szıke könyvmollyal, akivel ötödikben együtt jártatok tánciskolába, és aki ma már egyáltalán nem is könyvmoly. Rohadtul nincs vesztenivalótok! És ha már benne vagytok a lendületben, nem esik le a győrő az ujjatokról, ha legalább úgy tesztek, mintha bírnátok azt a dróthajú, lófogú csajt, akit hetedikben „elfelejtettetek” meghívni a szülinapi bulitokra, és aki valahogy azóta is minden évben lemaradt a vendéglistáról. Ha megteszitek, szeptemberben így gagyog majd frissen szerzett barátnıinek az Mt. Hollyhock Egyetemen (vagy egy másik, hasonlóan gagyi helyen), miközben a képedet mutogatja nekik a középiskolátok évkönyvében: „Látjátok itt ezt a bombázót? Na, ez volt az egyik legjobb barátnım a suliban!” Arra viszont eszetekbe ne

jusson idıt fecsérelni, hogy megpróbáltok felmelegíteni valami régi kapcsolatot egy pasival vagy helyrehozni egy barátságot, ami évekkel ezelıtt tönkrement. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de én ebben a pillanatban hatalmas divatügyi válságban vagyok. A sulim, mint a legtöbb magánlányiskola, rohadt komolyan veszi ezt a bizonyítványosztótanévzáró marhaságot. Elıírták, hogy hosszú, fehér ruhát kell felvennünk fehér kesztyővel és fehér cipıvel. Basszus, mintha esküvı lenne! Azzal a különbséggel, hogy ezzel a szertartással a szabadság elkezdıdik, nem pedig befejezıdik. Juhé! De attól a kérdés még kérdés marad: mi a nagyobb kár, ha Oscar, vagy ha nem? Mármint hogy Oscar de la Renta. Aki ıt választja, számíthat rá, hogy legalább hat osztálytársnıjén lesz még ugyanolyan ruha, mint amit ı visel, legfeljebb azzal vigasztalhatja magát, hogy sokkal jobban áll rajta, mint a többieken. Viszont a fehér ruhának megvan az az elınye, hogy be lehet festeni, és akkor más alkalomra is felvehetı. Na persze, mert másra sem vágyunk, mint hogy kétszer is felvegyük ugyanazt a ruhát! Kihasználva érdeklıdéseteket, pletykálok nektek egy sort kedvenceinkrıl: A meghökkentı páros Többekben felmerült a gyanú, hogy ez a két lány, akik szinte mindenben ellentétei egymásnak, de két hete ugyanabban a williamsburgi lakásban laknak, nemcsak úgy vannak egymással, minta lakótársak általában: a kapcsolatuk ennél, hogy is mondjam, szorosabb. B mintha mostanában feltőnıen gyakran öltözne feketébe, és a cipıi, amiket felvesz, valahogy kicsit ormótlanabbak a tıle megszokottnál. És látta más is tegnap vagy tegnapelıtt az ezüstszínő Tiffany hajcsatot V pár milliméteres hajában? Mit keresett az ott?! Szinte látja az ember maga elıtt ezt a két csajt, amint összebújnak a kanapén, fésülgetik egymás haját, és megbeszélik, melyikük veszi fel másnap a Manolót és melyikük a Doc Martenst. Ugye? Fiúk itt csak zavarnának!

Ha már a fiúknál tartunk B valószínőleg végképp leszámolt velük (ami N legutóbbi kis húzása után érthetı is), V viszont mintha egyre jobban érezné magát az ellenkezı nem képviselıinek társaságában. B frissen kopasztott, vega mostohabátyjával, A-val mostanában Williamsburg-szerte látni lehet ıket, amint kávézókban meg parkbéli padokon zabolátlanul hancúroznak többé-kevésbé hiányos öltözékben, Úgy látszik, a nyilvánosság felébreszti V-ben a fenevadat! Ami viszont N-t illeti, az ember azt hinné, madarat lehet vele fogatni, olyan boldog, miután a Constance Billardos tizenkettedikesek southamptoni wellnesshétvégéjén, l-ék fürdıházának kádjában (és, igen, B szeme láttára) becserkészte azt a szıke bombázót, akire New Yorkban a legtöbben csorgatják a nyálukat. A helyzet azonban egészen más. Látta a srácot mostanában valaki? A szemhéja tök vörös, a zsebébıl koszos zsepik csücske kandikál ki, és lerí róla, hogy minden lelkesedés kiveszett belıle. Mint aki mocskosul be van gyulladva valamitıl. De az is lehet, hogy álmaink szıke hercege elkapott valami csúnya nemi betegséget valamelyik kis francia bigétıl, merthogy állítólag rendszeresen megdönti ıket. Látjátok? Aki mohó, könnyen ráfizethet! (Mi ezért nem vagyunk soha mohók, igaz?) A mailjeitekbıl: Kedves BG! Szeptembertıl a Vassarra fogok járni. Van egy srác, akibe hároméves korom óta szerelmes vagyok, és nemrég megtudtam, hogy ı is a Vassarra iratkozik be! Alig bírok magammal, de közben félek: túlságosan leköt majd, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és észre sem veszem, hogy egyetemista vagyok, – szerelmes Kedves szerelmes! Bocsásd meg kíméletlen nyíltságomat, de gyanítom, hogy már eddig is túlságosan lekötött, hogy felhívd magadra a srác figyelmét. Most már bírd ki addig, amíg odajutsz a Vassarra: lesz ott egy nagy rakás tök ismeretlen srác, egyik helyesebb, mint a másik, és olyan is

akad majd közöttük, akibe érdemes lesz beleszeretned. És minthogy ma már szinte minden kolesz koedukált, menekülni sem fogsz tudni a figyelmük elıl! – BG Lebuktál B és V a williamsburgi piacon állítólag bazsalikompalántákat vásárolt. De vajon minek nekik a vágyfokozó? Igazak lennének a pletykák…? Kémeim jelentették, hogy C betért egy Greenwich Village-i fodrászatba, hogy kopaszra borotváltassa a fejét, de amikor távozott onnan, a haja hosszabb volt, mint valaha, és platinaszıke melírozott csíkok fénylettek benne, Hát ez a srác egy hónapot sem fog kibírni a katonai akadémián, az tuti! N-t is meglestük: a Metropolitan Múzeum tetején ácsorgott, és komor tekintettel pásztázta a Central Parkot. Füves barátunkra, úgy tőnik, valami egészen súlyos búskomorság telepedett! A fülembe jutott továbbá, hogy D valami szakadt harlemi használtautó-telepen végigmustrált egy sor ütött-kopott Buickot. Nem mintha tudná, mit kell csinálni, mondjuk a sebességváltóval! A hírek szerint szombaton a Constance Biliárd igazgatói irodájában, a dirivel négyszemközt J kitöltötte a Központi Középiskolai Felvételi Tesztet. Nyilván a végsıkig elszánt, csak bekerülhessen egy bentlakásos iskolába; nála csak a Constance elszántabb: ık meg akarnak szabadulni tıle. Csak görbüljön! Ha rám hallgattok, nem szalasztótok el egyetlen Zac Prosen mintadarab-kiárusítást vagy Stella McCartney bemutató vásárt* sem a hülye délutáni érettségi konzultációk kedvéért, amiknek látogatását a tanárok „melegen ajánlják”. Inkább töltsetek magatoknak egy pohár fehérbort, és amíg azt kortyolgatjátok, lapozzátok át kényelmesen a füzeteiteket. Egyetlen dolog számít: hogy görbüljön a jegy; azt pedig higgyétek el nekem, hogy sokkal többet tudtok, mint ahogy azt most gondoljátok. Ügyesek legyetek, csajok! Lesni foglak titeket a tanévzárón! Már alig várom! Imádom, ha utáltok: gossipgirt.net

* Bemutató vásár (trunk show): egy vagy több divatcég által szervezett, viszonteladók és/vagy kiválasztott és meghívott vásárlók számára tartott promóciós célú bolti termékbemutató, ahol vásárolni is lehet, és amelyen gyakran a divattervezı is jelen van. AHONNAN EGY LÁNY SEM HIÁNYOZHAT – Bocs, ezt most felpróbálod? – kérdezte félénken Blair Waldorftól egy korához képest feltőnıen fejletlen tizenkettedikes lány, Alison Baker. Blair taszajtott egyet az ezüstszínő vállfán, mire az odaszánkázott a rúdon Alison elé. Hogy felpróbáljon egy fehér lenvászon tunikát, aminek az anyaga keményebb, mint a kartonpapír, és amit valami no-name skandináv faszi tervezett? Na, nem, kösz! – Vidd csak – felelte a lánynak nagylelkően. Alison barna haja ritkás volt, de a derekáig ért. A bordáit pólón keresztül is meg lehetett számolni, két felsı metszıfoga között pedig jókora rés tátongott. Nem volt olyan nap, amikor ne fehér Oxford szövetblúzban jött volna iskolába, meg olyan sötétkék, magas szárú, főzıs cipıben, amit az óvodásainak elıírt a Constance, de elsı osztályosaitól már nem követelt meg. Egyszer, még negyedikben, Alison összepisilte magát a könyvtárban, mert nem akart kimenni vécére, amíg el nem olvasta az Anne otthonra talált. A nap hátralévı részében így kénytelen volt azt a mustár sárga, kötött Hanna Andersson gyapjúharisnyát viselni (ráadásul bugyi nélkül), amit a talált tárgyak osztályán guberált magának, és ami két számmal kisebb volt a kelleténél. Úristen, az ember vakarózik, ha csak belegondol! Hatodikban pedig két egymás utáni hétvégére is meghívta Blairt osterville-i nyaralójukba, ı meg persze egyszer sem ment el hozzájuk. Alison csak a második alkalom után hagyott fel a próbálkozással. Bosszúból viszont terjeszteni kezdte a pletykát, hogy Blairt az apja nem engedi el otthonról a hétvégéken, mégpedig azért nem, mert vérfertızı viszonyt folytat vele, és csak ilyenkor tudnak együtt lenni.

Hogy Blair apja, aki olyan meleg, hogy tükörtojást lehet sütni a hasán, a lányát is dugná? Na, ehhez tényleg hülyének kell lenni! – Rajtad tök jól állna – hazudta Blair Alisonnak a tunikára mutatva. – Nekem viszont túl bı lenne vállban. Alison áthúzta a fején a ruhát, aztán levette alóla constance-os egyenruháját, és hagyta, hogy a földre hulljon. Piszkafa alkatán úgy állt a tunika, mint egy buggyos krumplis zsák egy madárijesztın. Középen girbegurbán elválasztott seszínő hajával úgy festett, mint Regan abban a gusztustalan horrorfilmben, az Ördögőzıben, miután megszállta a sátán. – Szerinted nem túl nagy rám? – kérdezte Blairtıl. Blair nem próbálta meg elhitetni Alisonnal, hogy jól néz ki a ruhában. Ahhoz még ı sem volt elég genya. – Hm, nem tudom – felelte neki, és gyorsan belemerült egy nagy halom élénk színő Diane von Furstenberg selyemdzsörzé camisole tanulmányozásába, csak hogy ne kelljen továbbra is Alisonnal foglalkoznia. – Hé, azt én akartam felpróbálni! – tépett ki Isabel Coates Rain Hoffstetter kezébıl egy habos fehér Stella McCartney estélyi ruhát, amit aztán magas, szikár alakja elé tartott. Éppen növesztette a frufruját, emiatt fényes, sötétbarna haját a homlokánál hét különbözı színő hullámcsattal feltőzve hordta, amolyan szándékolt rendezetlenségben, amire legalább annyi joggal lehetett azt mondani, hogy tök jól néz ki, mint azt, hogy elég debil frizura. – Hülye vagy? Ez a ruha 32-es! Tudod, mikor jó rád egy 32-es ruha! – visította Rain, és megmarkolta az estélyi szegélyét, hogy visszaszerezze Isabeltıl akár annak árán is, hogy darabokra szaggatja. – Nézz már meg, mennyivel alacsonyabb vagyok nálad! – bizonygatta elszántan, bár Isabelhez hasonlóan rá is inkább a 36-os ruhák illettek. – Agyam eldobom tıletek, csajok! – szólt rájuk Blair ásítva. – Komolyan képesek vagytok egymásnak esni egy ilyen gagyi ruha miatt? – fintorgott, miközben odalépett egy polc elé, amin

gyöngyözött perui gyapotból készült, lila-rózsaszín Nicole Farhi melegítık sorakoztak. – Egyrészt nem is tiszta fehér, de ezt nézzétek meg! – mutatott gyöngyházfényőre lakkozott körmő ujjával a fehér szaténnal bevont vállfára, amin az estélyi ruha lógott. – Az öve rózsaszín, az évzárón viszont tetıtıl talpig fehérben kell megjelennünk! Isabel mindenesetre úgy kapaszkodott a ruhába, ami két számmal kisebb volt a méreténél, mintha az élete múlna rajta, hogy felpróbálhassa. – Ki mondta, hogy az évzáróra akarom megvenni? – kérdezte dacosan. – Mi van, ha meghívtak egy partira, és arra kell? Persze, mert Isabelt biztos rendszeresen hívják meg olyan partikra, amikrıl Blair nem is tud! Ezen a napon nyitott meg a londoni Browns divatház bemutató vására a St. Claire Hotel legnagyobb báltermében, a Constance Biliárd Lányiskola végzıs diákjai pedig megléptek a tanulószobáról, hogy eljöhessenek. Ideális alkalom, hogy az ember beszerezze a tökéletes, egyedi fehér ruhát az évzáróra, ami tuti irigység tárgyát fogja képezni, mert csak Londonban dobták piacra, New York-i üzletekbe egy darab sem került belıle. Ilyesmit már csak azért is rohadt nehéz találni, mert a legtöbb divattervezı fosik a tiszta fehér cuccoktól: azok a keresztelık képzetét idézik fel, nem az ellenállhatatlanul vonzó nıiességét. Biztos azért kelendıek a hófehér menyasszonyi ruhák! – Ez jó lenne, csak kár, hogy uszálya van – morfondírozott fennhangon Kati Farkas. Egy vakítóan fehér, buggyos ujjú szaténcsodát tartott maga elé a vállfán, Alexander McQueen ruhakölteményét; Csipkerózsika alhatta ilyenben száz évig tartó álmát. – Fúj! – kiáltott fel Isabel. – Van ennek más baja is az uszályon kívül! A bálteremben ötvennyolc állvány volt roskadásig megrakva báli és koktélruhákkal, esküvıi és koszorúslányruhákkal, szoknyákkal,

blúzokkal, kardigánokkal és capri nadrágokkal; két további polcon sapkák és kalapok sorakoztak, egy harmadikon pedig diadémok, fátylak és stólák. Minden darab gyönyörő volt és remekbe szabott, a lányok mégis kíméletlenül bántak velük. A bordó szınyegen mindenütt szétdobált ruhadarabok hevertek, és a máskor csillogóvillogó, aranyszínben pompázó bálterem most leginkább egy jótékonysági est fedınevő alkoholistatalálkozóra készülıdı, divatırült, Upper East Side-i társaságbeli nagyasszony gardróbszobájára emlékeztetett. A fehér ruhára vadászó nıstények hordája egy csapásra elnémult, amikor egy magas, szıke, kék szemő lány belépett a bálterem lengıajtaján, és zöld-fehér Louis Vuitton Calla Lily bır sportszatyrát átadta a biztonsági ırnek. Egy napbarnított, szıke fürtös, szikrázóan zöld szemő srác toporgott mögötte. – Fogadjunk, hogy azért csak most értek ide, mert elıbb még felmentek szobára! – vihogott Rain, és könyökével oldalba bökte Nicki Buttont. A két lány a hétvégén együtt ment el egy fodrászszalonba, hogy japán haj hosszabbítást csináltassanak maguknak. Hosszú, barna hajuk most természetellenesen sima és fényes volt, mintha a londoni Madame Tussaud’s Panoptikum szakértıje ragasztotta volna fel a fejükre. – Oda nézz – súgta Laura Salmon erıltetett, sivító hangon. – Blair tökre úgy csinál, mintha észre sem venné ıket! Jesszusom, Serena meg fogja magát, és egyenesen odamegy hozzá! Az összes lány összes keze tele volt ruhákkal, így csak a tekintetükkel követték Serenát, aki ringó léptekkel odavonult egy polchoz, amelyen elegáns, de azért egy kicsit béna szalmakalapok sorakoztak. Ott, alig egy karnyújtásnyira Blairtıl, azonnal neki is állt, hogy egymás után felpróbálja valamennyit. – Ez helyes – jegyezte meg Nate Archibald az egyik kalapra minden lelkesedés nélkül. Görnyedten állt a falnak támaszkodva, és a szokásosnál is elborultabb tekintettel meredt maga elé. Minthogy a bálteremben csak két rögtönzött próbafülkét állítottak fel, és

mindkettıhöz végeláthatatlan sor állt, a constance-os csajok többsége csak úgy az állványok között vetkızött fehérnemőre, hogy felpróbálja, amit kiválasztott magának. Nate jelenléte egy cseppet sem zavarta ıket; végül is ı volt a legkívánatosabb hímnemő lény az Upper East Side-on, a lányok a bugyijukból is kibújtak, ha csak csettintett egyet főtıl zsibbadó ujjaival, és a csajok próbáltak szemezni ıvele, nem ı a csajokkal. Senkit nem is lepett meg, hogy ez a báltermi sztriptíz halálosan hidegen hagyja. Abból pedig, hogy le sem vette a szemét korlátozott számban gyártott Stan Smith teniszcipıjének orráról, tök nyilvánvaló volt, hogy mindenáron meg akarja ırizni a látszatot, miszerint észre sem veszi, hogy Blair ott áll tıle tíz lépésre, és ıt nézi. Az a Blair, akivel eredeti tervei szerint együtt maradt volna holtomiglan-holtodiglan, csakhogy e terveket némileg romba döntötte, hogy alig egy hete, a Dobbantás Napján Nate helytelenkedett egy sort Serenával valami fürdıkádban. Blair, miután véletlenül rájuk nyitott, megfogadta magában, hogy ha legközelebb együtt látja ezt a kettıt, nem lesz szívbajos, és a fejükhöz vágja az elsı, keze ügyébe kerülı hegyes vagy súlyos tárgyat, mégpedig a következı szavak kíséretében: „Rohadt, egymásra gerjedt szemét állatok!” Most viszont, hiába küzdött az érzés ellen, majd’ szétvetette a düh: expasija és volt barátnıje ugyanis rohadtul jól nézett ki együtt. Ahol a nap kiszívta Nate mézszínő sörényét, ugyanolyan sápadt arany árnyalatú volt, mint Serena haja; és mindkettejük bıre egyformán egészségesen, bronz barnán ragyogott, mintha mindennap órákat töltenének napozással és csókolózással a Sheep Meadow-n egy pokrócon. Serena Nate egyik kissé viharvert, sötétkék, rövid ujjú pólóingét viselte, aminek a gallérja kifakult, a szegélye pedig foszladozott; Nate arcán pedig a bálterem lámpáinak ragyogó fényében meg-megcsillant néhány csillámszemcse, ami a lány halvány rózsaszín Vincent Longo szájfényérıl tapadt rá. Más körülmények között mindez tök helyes lett volna, de így, itt és most minden volt, csak nem helyes.

És akadt még abban, ahogy ezek ketten együtt voltak, valami nem rendjén lévı is. Nate nyúzottnak és nyomottnak tőnt, Serena pedig zaklatottnak és a szokásosnál is szétszórtabbnak. Blair nagy megelégedésére szolgált, hogy látja: egyikıjük sem vidám, a legkevésbé sem. Nate nyilván folyamatosan be van tépve, így képtelen megadni Serenának azt a figyelmet, amit a lány szelíd agresszióval mindenkibıl igyekszik kizsarolni; Serena pedig tök biztosan nem hívogatja Nate-et negyedóránként, márpedig ı, bármilyen makacsul ragaszkodik hozzá, hogy idegesíti, ha folyton csöng a mobilja, valójában nagyon is igényli a virtuális pórázt, ahogy egy kisgyerek is, hogy szülei napi huszonnégy órában bizonygassák: a világ csakis ıkörülötte forog. Blair, önelégült mosollyal az arcán, amit azonban nem mutatott senkinek, visszafordult az állvány felé, és folytatta a Ghost ruhák szemrevételezését, bár kevés reményt látott rá, hogy ezek között találja meg azt a különleges és ellenállhatatlan darabot, amit az évzáróra fel akarna venni. Pedig a dolog sürgıs: a tanévbıl már csak két hét van hátra. De komolyan! Mit fecsérelje az energiáit arra, hogy győlöli ezt a két szemétládát, amikor sokkal fontosabb dolga is van: a ruhavásárlás! Serena levette a fejérıl a kalapot, amit az elıbb próbált fel, és feltett egy másikat: ez fekete selyembıl készült, körös-körül apró üveggyöngyök díszítették, és a karimájáról kurta, épp csak a szemet takaró fekete fátyol omlott alá. Szájfénytıl csillogó ajkát csücsörítve csókot dobott a tükörnek, és megállapította, hogy úgy néz ki, mint Madonna az Evitában, vagy mint egy gazdag, idısebb gengszter bombázó, házicica felesége. Már ezért megérte, hogy szert tett némi színpadi gyakorlatra: tudta úgy rebegtetni mélykék szemének dús pilláit egy fátyol mögül, hogy a közönség azonnal meglássa benne a tragikus hısnıt, akinek sürgıs szüksége van egy kis dédelgetésre, vagy legalább egy pohár méregerıs koktélra. A kalap, amivel a fején most nézegette magát a tükörben, kifejezetten teátrális volt, és ez passzolt is ahhoz a lányhoz, akinek az

utóbbi napokban érezte magát. Teátrális volt ı maga is: nem abban az értelemben, mint amikor valakinek természetellenes minden szava és gesztusa, vagy megállás nélkül hisztizik; pusztán arról volt szó, hogy nem igazán ismert önmagára. Vetett egy lopott pillantást Blairre, aki éppen lázasan lapozgatott a vállfára aggatott ruhák között, és csak azért sem volt hajlandó tudomást venni Serena jelenlétérıl. A szıke lány lecserélte a fekete kalapot egy borzalmas, bíborszínő bársony hajpántra, amire körös-körül mőgyümölcsök és mőlevelek voltak felvarrva. Csak annyi kéne, hogy Blair most idenézzen: tuti elröhögné magát, de annyira, hogy bepisil. Igen, ám Blair konokul csak a hátát mutatta Serena felé. A lány nagyot sóhajtott. Még egy héttel ezelıtt szent volt közöttük a béke, levegıt venni sem tudtak egymás nélkül. Most meg ez van. İ összejött Natetel, Blair pedig szóba sem áll velük. Ami Isabel partiján, a fürdıszobában történt, az a pillanat mőve volt. Baleset. Ha Blair nem éri tetten ıket, valószínőleg ott helyben, annyival be is fejezıdött volna a dolog. Az viszont a világ legnagyobb kegyetlensége lett volna Blairrel szemben, ha csak azért estek volna egymás testének az orra elıtt, hogy aztán semmi se legyen az egészbıl. Errıl ugyan Nate-tel sosem beszéltek, de annál mindketten sokkal jobban szerették Blairt, hogy együtt maradásukra elég ok legyen az is, hogy akkor Blair az ominózus kis fürdıszobai románcban nem két gyönyörő és egocentrikus ember ad hoc egymásra gerjedését látja majd, amin egyikük sem volt képes uralkodni. Pedig hát természetesen errıl volt szó. Azt persze nem lehetne állítani, hogy nehezükre esett együtt lenni. Mindketten álomszépek voltak, imádták egymást (ez mindig is így volt), és van der Woodsenék Ötödik sugárúti penthouse-lakása csak három sarokra volt Nate szüleinek belvárosi villájától, ami a Park és a Lexington sugárút között állt. Egyébként valójában semmi komoly nem történt közöttük sem a fürdıkádban, sem azóta. Csak ölelkeztek, csókolóztak, marháskodtak. Egyrészt azért, mert pólyás koruk óta

ismerték egymást, és semmi újat nem tudtak volna mutatni egymásnak; másrészt pedig azért, mert bár Serena egyáltalán nem bánta volna, ha minden megtörténik köztük, erre nem nyílt mód, Nate-tel ugyanis a jelek szerint nem volt minden rendben mostanában… Csak nem?! És vajon hogy kell ezt érteni? – Hello, Serena! – rikkantott át Isabel a Stella Mc-Cartney-állvány mellıl. – Hallom, Beckham téged jelölt, hogy te tartsd a búcsúbeszédet az évzárón! Serena villámgyorsan visszatette a polcra a bíborszínő hajpántot. – Tényleg? – kérdezte ıszinte meglepıdéssel a hangjában. Mr. Beckham a Constance filmesztétika-tanára volt, és Serena utoljára kilencedikben járt hozzá órára; sıt a következı két tanévben nem is a Constance-ban tanult. A szülei átíratták a New Hampshire-i Hanover Akadémiára, ahol le is érettségizett volna, ha a tizenkettedik év elsı pár hetében el nem felejt megjelenni az iskolában. De elfelejtett, így ott nem folytathatta tovább tanulmányait. Szóval hogy jutott eszébe pont ennek a Mr. Beckhamnek, hogy ıt jelölje búcsúszónoknak? Jó kérdés! – Tényleg – felelte Isabel. – Na és te? Elvállalod? Serena megpróbálta elképzelni magát, amint az emelvényen áll, és imigyen szól vakító fehérbe öltözött évfolyamához: Most, hogy innen elballagunk, és várnak ránk az ország legkiválóbb egyetemei, a jövınk olyan fényesnek ígérkezik, hogy muszáj lesz beszereznünk UV-szőrıs napszemüveget, blablabla… Na nem. Bármikor szívesen szerepel kifutón vagy színpadon, de a lelkesítı beszéd nem az ı mőfaja. Ráadásul vannak az osztálytársnıi között éppen elegen, akik rá vannak zsongva minden ilyesmire. – Nem tudom, talán – válaszolta diplomatikusan. Szemét dög! – vágta rá Blair gondolatban. Már fájt a füle, annyira hegyezte: egy szóról sem akart lemaradni. A rossz emlékő fürdıkádjelenet óta megszállottjává lett az elhatározásnak, hogy egyrészt mindenkinek megmutatja: a kisujjáig sem ér fel Serena és Nate

ostoba és sértı viselkedése; másrészt hogy bebizonyítja: szarik mindkettıjük fejére; végül hogy utolsó constance-os tanévének végére kivívja mindenki legmélyebb csodálatát. Nem mintha nem csodálta volna már eddig is mindenki mélységesen. Világéletében neki voltak a legszebb ruhái, a legelegánsabb táskái, a legszebben manikőrözött körmei, a legcsodálatosabb hajkölteményei és messze földön a legpompásabb cipıi. Csakhogy ezúttal bátorságával, önállóságával és intelligenciájával akart csodálatot kelteni; a búcsúszónoki megbízatás pedig egyértelmően hozzátartozik ehhez az imázshoz. Vanessa Abrams, Blair borotvált fejő lakótársa, aki kizárólag fekete cuccokban hajlandó mutatkozni, e pillanatban azért nincs itt a többiekkel, mert épp most jelöli búcsúszónoknak Blairt a Constance igazgatóságán. Ez a szemét hernyó Serena pedig, szokása szerint, fogja magát és megpróbál elhappolni valamit Blair orra elıl! Ebben az egészben egyébként az volt a legfurcsább, hogy a Constance-ban még soha egy jelölt sem kampányolt azért, hogy megválasszák. Sıt általában választást sem kellett tartani, mert a legtöbb évben egyetlen jelölés érkezett az igazgatóságra. Az egyik végzıs diák egyszer csak búcsúszónok-szerepben találta magát: a dolog egyszerően megtörtént vele. Volt még néhány ilyen hagyománya az iskolának, amit titokzatosság lengett körül, és amit igazán senki sem értett. Hát idén tuti, hogy izgalmasabb lesz a helyzet, hiszen két jelölt is van. Ráadásul pont ez a kettı! Serena azonnal átlátta a helyzetet: Blair most azt gondolja róla, hogy pályázik a búcsúszónokságra – pedig mi sem áll tıle távolabb. De hogy a fenébe tudná megmagyarázni a dolgot, ha Blair folyton hátat fordít neki? Képtelen volt megállni, ujjával a gótos, fehér Morgane Le Fay ruhára mutatott, amit Blair a kezében tartott, és felkiáltott: – Basszus, ez tök jól fog állni Vanessának! Neki akarod megvenni, igaz? – kérdezte széles mosollyal az arcán.

Na mi a szar, azt hiszed, majd cseverészni fogunk itt egymással? – dohogott Blair magában. – Hát kurvára tévedsz! Arra azonban képtelen volt, hogy valami frappáns visszaszólást rögtönözzön, úgyhogy vállat vont, és az ajtó melletti asztalkán hevenyészve berendezett pénztárhoz lépett, és platina hitelkártyáinak egyikével kifizette a kiválasztott ruhát. Az anyja könyvelıje, Ralph majd kiegyenlíti a számlát. Ez így nem lesz egyszerő – gondolta Serena, és látványosan felsóhajtott. – Na, tessék, el is ment a kedvem a vásárlástól – tette hozzá fennhangon, és Nate után kutatva körülnézett a bálteremben. A Blairrel való civódás most is totál lestrapálta; mint mindig, de különösen olyankor, ha Nate miatt civódtak, akibe egyikük éppen halálosan szerelmes volt. Vagy legalábbis megjátszotta, hogy az. N A TÖNK SZÉLÉN Nate a bemutató vásár biztonsági ırének társaságában odakint állt a szálloda elıtt, és egy kis fővel feljavított dohányból sodort cigarettát szívott. Az Ötödik sugárút és a 61. utca sarka verıfényben úszott, és európai turistából meg a buszok kipufogógázából is annyi volt, mintha már augusztus lenne, nem pedig május vége. – Jó kis idı, mi? – kérdezte az ır, akit aranyozott névkitőzıjének tanúsága szerint Darwinnak hívtak. Kopasz volt, és akkora darab, mint egy háromajtós szekrény, ránézésre valószínőleg kidobóemberként dolgozott valamelyik night-clubban. Összepréselte a szemhéját, hogy ne vakítsa a késı délelıtti napfény. – Mindjárt itt a nyár. A fiú megdörgölte a szemét az öklével: nem akarta, hogy kicsorduló könnyei végigfolyjanak az arcán. A könnyezést lehetett volna az erıs fényre fogni, vagy akár arra, hogy a barátnıje magával rángatta ruhát vásárolni, de az igazság az volt, hogy Nate mostanában gyakorta elsírta magát. Utolsó éve a középsuliban a

végéhez közeledett, és Serena, az a lány, akiért világéletében meg volt veszve, az övé volt: legalábbis többé-kevésbé. Olyan ez az egész, mintha végre belekóstolhatott volna egy ételbe, amit évek óta bővölt az üvegbura alatt. Szerette volna hosszan forgatni a szájában, kiélvezni a zamatát, de a többiek olyan gyorsan habzsoltak, hogy erre egyszerően nem volt idı. Ráadásul közben végig ott nyomasztotta az érzés, hogy mégsem ezt a kaját kellett volna rendelnie. Várjunk csak, tényleg kajára gondolt, nem egy lányra véletlenül? – Szerinted biztos lehetek benne, hogy a kis barátnıid semmit nem csórnak el odabent? – kérdezte tıle Darwin. A nadrágzsebébıl elıvett egy ezüstös kék mobilt, lapozgatott az sms-ei között, aztán visszacsúsztatta a telefont a zsebébe. Nem úgy tőnt, mint aki halálosan aggódik. De hát miért is aggódna valaki, akinek akkora a bicepsze, mint egy hőtıláda, nyolc-tíz tinicsaj miatt, még ha tényleg bármi ki is telik tılük? Arra volt már példa, hogy Blair elemelt valamit egy üzletbıl, de osztálytársnıi elıtt biztosan nem tenne ilyet. Serena Nate legjobb tudomása szerint még sosem lopott boltból, bár az is biztos, hogy néha belebújik a kisördög; tökre belefér, hogy lenyúl valamit a balhé kedvéért vagy csak unalomból. – Szerintem semmiben sem lehetsz biztos – felelte hát vállat vonva. A londiner ebben a pillanatban tárta ki a szálloda kapuját Blair elıtt. A lány leszökdécselt a vörös szınyeggel borított lépcsın, és hegyes kis rókaállát elıreszegezve elviharzott Nate mellett. A kezében egy fehér bevásárlótáskát lengetett, amibıl kikandikált a fehér csomagolópapírba bugyolált ruha. – Az anyád, de kis helyes vagy! – füttyentett Darwin. – Ühümm – morogta Nate, és úgy tett, mintha életében elıször stírölné végig Blairt tetıtıl talpig. A lány selymes, barna haja már egész szépen megnıtt a februári brutális nyiratkozás óta: rövid, de szexi, kicsit franciás bubifrizurája jól illett finom arcvonásaihoz és bámulatosan jó alakjához. Hát igen, rohadtul helyes volt.

Csak már nem volt Nate-é. – Akarod, hogy megállítsam? Nézzem át a csomagját? – kacsintott Darwin a fiúra. Nate nagyot slukkolt a dzsointjából, és elmerengett rajta, mit lépne Blair, ha Darwin odahívná és megmotozná. Elmosolyodott a gondolatra, szomorkásán, vágyakozóan; és szótlanul nézte, ahogy a lány eltőnik az utcai forgatagban. Ismét kicsordult a könnye, és végigfolyt az arcán. Blair hisztis volt, makacs, önzı és neurotikus: nála macerásabb barátnıt elképzelni sem lehetett volna. De eddig még mindig visszafogadta Nate-et, akárhányszor tett a srác olyat, ami miatt minden lány kirúgja a pasiját. Rendszerint egy lopott oldalpillantással vagy ingerült telefonhívással kezdıdött a békülés; amikor pedig Nate erre megjelent Blair ajtajában, a lány puszival fogadta, és csakhamar heves csókolózásban törtek ki. Most azonban Nate nem érezte Blairen azt a kisugárzást, amit ilyenkor szokott: amibıl tudhatná, hogy ha elég állhatatosan és elszántan próbálkozik, a lány még hajlandó megfontolni a dolgot. Úgy tőnt, most végérvényesen elcseszte. Arról nem is beszélve, hogy együtt volt Serenával, azzal a lánnyal, akivel minden fiú szeretett volna együtt lenni. Minden fiú, ıt magát is beleértve? A londiner ismét kitárta a kaput; ezúttal Serena libegett ki rajta mentazöld Les Best vászon napellenzıvel a homlokán. Hosszú, fakóarany haja ez alól omlott alá, az arcán felhıtlenül boldog mosoly ült, lába pedig hosszú volt, napbarnított és izmos, bár az is látszott rajta, hogy az iskolai tesiórákon kívül nincs kitéve komoly fizikai igénybevételnek. Mindent egybevéve a lány úgy festett, mintha valami márkás, méregdrága teniszcuccot reklámozna, azt a fajtát, ami túl jó ahhoz, hogy az embernek legyen szíve istenigazából beleizzadni. – Megyünk taxival visszafelé? – kérdezte Nate-tıl, és huncutul rákacsintott. Látszott rajta: ha ahhoz talán fáradt is, hogy gyalog

tegye meg az utat a Constance Biliárdig, ahhoz biztosan nem, hogy vaduljon egy sort a barátjával a taxi hátsó ülésén. Nincs az a lány, aki ahhoz fáradt tudna lenni! Ekkor azonban észrevette, hogy Nate sír. – Szegény kicsim! – duruzsolta a fülébe, miközben a hüvelykujjával letörölte a könnycseppeket a fiú arcáról. Ez a dolog, hogy Nate el-elsírta magát, néhány napja kezdıdött. Eleinte kifejezetten riasztó volt: mi lehet az, ami egy ilyen dögösen jóképő, főtıl ellazult srácot meg tud ríkatni? Aztán Serena kezdett úgy gondolni barátja könnyeire, mint vonzó és hihetetlenül szívbe markoló dologra. Ki hitte volna, hogy Nate a lelke mélyén ennyire kedves és érzékeny? Darwin tett egy lépést Serena felé. Ezt a szıke bombázót már nem hagyja olyan könnyen kereket oldani, mint az elıbb a kis barnát! – Kisasszony, lenne szíves megmutatni a sapkája blokkját? – szólította meg. Serena a napellenzıhöz kapott a fején, mint aki el is felejtette, hogy rajta van. Aztán beharapta káprázatosan telt, cseresznyeszín ChapSticktıl fénylı alsó ajkát. – Úú… – nyögött fel, és mélykék szemét Darwinra villantotta, szinte provokálva, hogy a smasszer rendırért kiáltson. – A tervezı személyes jó barátom – közölte vele. Darwin szája széles mosolyra húzódott. Na, tessék, egy újabb pasi, akit Serena az ujja köré csavart! – Rendben van, kisasszony – felelte bátortalanul. – Igazából csak az ürügyet kerestem, hogy leszólíthassam. Nate hirtelen észbe kapott: most valószínőleg féltékenynek kellene lennie. Nyirkos, könnytıl csíkos kezével Serenáé után nyúlt, ami viszont száraz volt és finom meleg. – Gyere, menjünk innen – mondta neki; igyekezett remegı hangját minél férfiasabbra és határozottabbra fogni. – Mint egy hím oroszlán, úgy harcolsz értem! – mormogta Serena Nate fülébe, aztán ahogy ott állt mellette, a fiú vállára hajtotta a fejét,

és megpuszilta a jobb fülcimpáját. Nate átölelte Serena derekát. Kezdett tőzbe jönni a domborulatoktól és hajlatoktól, amiket kitapintott. Könnyed léptekkel siettek le a lépcsın, alig bírták visszafogni magukat, hogy ott helyben, a Brooks Brothers anyaüzletét fosztogató, csomagokkal megrakott turisták szeme láttára le ne tépjék egymásról a ruhát. Akármennyire is a véletlen mőve volt, hogy egymásra találtak, attól még mindketten gyönyörőek és ellenállhatatlanul csókra termettek voltak: miért is ne kaptak volna minden kínálkozó alkalmon, hogy öleljék-csókolják egymást? Tényleg, miért is ne? – Mázlista csávó – dünnyögte Darwin, miközben elindult befelé, hogy lecsapjon Rainre, Katira vagy bármelyik helyes kis constanceos csajra, leginkább arra, amelyik a legtöbb cuccal a táskájában nyomulna ki az ajtón. Nate visszafojtott egy újabb sírórohamot. Bent van a Yale-en, a földkerekség legjobb nıje pedig, akit pelenkás kora óta ismer, gyakorlatilag könyörög neki, hogy másszon be a bugyijába a taxiban, úton a suli felé. Igen, mázlista, a mázlisták mázlistája! Csak akkor miért van, hogy nem bírja abbahagyni a bıgést? A NAPI ELSİ SZERELMES LEVELE V-HEZ feladó: [email protected] címzett: [email protected] tárgy: a legtutibb ötlet Kicsim, tudom, hogy egy órája sincs még, hogy elbúcsúztunk egymástól, de ahogy mentem a suliba (mocsok hosszú az út még földalattin is), akkora ötletem támadt, hogy muszáj megírnom! Szóval mi lenne, ha letennénk az érettségit, és aztán szépen meglépnénk az évzáróról? Úgyis rohadtul unalmas lesz, az ıseinket úgysem hatja meg, te pedig úgyis azt mondtad, hogy belehalsz, ha habos-babos ruhába kell bújnod. A Saab ott áll a garázsban: vágjuk magunkat autóba, húzzunk el a Grand Canyonba, nézzünk naplementét, vacsorázzunk biotermesztéső erdei gombát és táncoljunk a csillagfényes ég alatt meztelenül a préri-farkasok

énekére! Egész nyáron csak az országot akarom járni és éjjelente téged ölelni a holdfényben! Basszus, becsengettek! Na mindegy, gondold végig, hogy tetszene-e! A lényeg, hogy mindig legyél velem! Szeretlek A D A NÉPSZERŐSÉG CSÚCSÁN – Hát, fiúk, egyhangú a szavazás. Az évfolyam búcsúszónoka Dan Humphrey – jelentette be Mr. Cohen, Dan osztályfınöke. İ volt a Riverside Fiúiskola történelemtanárainak munkaközösség-vezetıje, és furcsa módon ragaszkodott hozzá, hogy az osztálya tegezzé, és Larrynek szólítsa. – Hogy mi? – kapta fel a fejét Dan. Éppen verset írt fekete bırkötéső jegyzetfüzeteinek egyikébe (ilyenbıl kettı-három mindig lapult a táskájában); a költemény címe Autópályák vándora volt, és arról az elképesztıen kalandos utazásról szólt, amit a fiú a nyárra tervezett. Minthogy nem volt semmi, ami itt tartsa ıt New Yorkban, úgy döntött, még júniusban elindul a Washington állambeli Olympia felé, amelynek egyetemére ısztıl járni fog. Az Evergreen honlapján a napokban megpályázott itt egy nyári diákmunkát is, úgyhogy amint az évzárónak vége, autóba ül, és meg sem áll a nyugati partig. Ehhez már csak az kell, hogy legyen egy autója, és hogy megtanuljon vezetni. Semmiség! Elhatározta, hogy mindenben Jack Kerouac lesz a példaképe, abból az idıbıl, amikor az Útónt írta. İ is nekivág Nyugatnak, minden városban megdönti a legjobb nıket, végigkóstolja az egzotikus kajákat és italokat, mint a meszkál és a 70 fokos tequila, és útba ejti az összes helyi nevezetességet: megnézi a barlangokat, ahol harmincméteres cseppkövek függnek a mennyezetrıl, meg a teheneket, amiknek ötös ikreik születtek. Azzal már elbüszkélkedhetett a fiú, hogy szinte példátlanul fiatalon, tizenhét éves korában publikált költıvé vált (a The New Yorker hozta le februárban az egyik versét), és hogy rövid ideig az egyik

legfelkapottabb rockbanda, a Raves énekese volt. De mire az egész országot átutazva megérkezik majd Washington államba, az Élet Iskolájában is meg akarta szerezni a diplomáját. Lányok ruháját, kukorica csuháját lerántom, Rodeótrófeák, kalapos bikák, Kansasban meg a forgószél. Egy nebraskai lány a rúzsát a mőszerfalon hagyja – Besózza pecsenyém, megkeveri levesem, síromat is megássa. Khm, úgy látszik, az a pár nap is sok volt neki a rocksztárságból! – Az egész osztály rád szavazott, a többi jelöltre pedig senki sem – részletezte Dannek az eredményt Larry. – Ez azért nagy megtiszteltetés, nem? Dan szóhoz sem jutott a döbbenettıl. Hátratolta a székét, hogy a pad alatt kinyújthassa szutykos kék Puma cipıbe bújtatott lábát; ökölbe szorított két kezét pedig viseltes, khakiszínő kordnadrágjának zsebébe dugta. – Nem értem – jelentette ki. – Én nem is jelöltem magam szónoknak! így kell a világ tudtára adni, hogy az ember tisztában van vele: nincsenek barátai! A teremben innen is, onnan is kuncogás hallatszott. – Most mit szarakodsz, kisöcsém? Tök híres mővész vagy, még szép, hogy azt szeretnénk, hogy te beszélj a nevünkben az évzárón – világosította fel Chuck Bass gúnyos, betépett hangon. Hófehér majma, Cuki az ölében aludt összegömbölyödve; most is kedvenc pólója volt rajta, a sárgadinnyeszínő, az élénk rózsaszín C betővel a hátán. A tanárok is annyira megszokták az állat jelenlétét az órákon, hogy senkinek egy szava sem volt ellene, csak Dan háta borsódzott, akárhányszor meglátta Cukit. – Gondoltuk, neked ebben nem lesz semmi megterhelı. Úgyis éjjel-nappal csak irkálgatsz – cseszegette tovább Dant Chuck, amit a többiek újabb kuncogással díjaztak.

Dan hátradılt, hogy székének már csak a két hátsó lába volt a padlón. – Na, stop – mondta. – Tisztázzunk valamit! Te jelöltél búcsúszónoknak? Chuck felhajtotta égıbíbor, rövid ujjú Lacoste pólóinge gallérját. – Úgy volt, ahogy Larry mondta, nem figyeltél? Egyhangúan rád szavaztunk – felelte. Dannek izzadni kezdett a tenyere. A búcsúszónoki megbízatás megtisztelı volt, de valahogy az volt az érzése, hogy ıt nem megtisztelni akarták vele. Hogy nem ı a legnépszerőbb az osztályban, az igen finom megfogalmazása a helyzetnek. A tizenkettedik évben kizárólag két dologgal foglalkozott: mővészi pályájának egyengetésével és Vanessával, aki eleinte a legjobb barátja volt, aztán az elsı nagy szerelme lett. Heteken keresztül minden szabadidejét vele töltötte, az ı brooklyni lakásában. Gyanította hát, hogy osztálytársai a vizsgákig hátralévı idıben vagy hatalmas partikra, vagy hajnalig tartó magolásokra készülnek, hogy meg ne bukjanak az érettségin, és púp lett volna a hátukra, hogy búcsúbeszédet írjanak az évzáróra. – Csak ne ragozd túl a dolgot, jó? – tanácsolta Larry miközben szánalmas, szıkésbarna kecskeszakállát rángatta, amit azért növesztett, hogy fiatalnak és lazának tőnjön, mint a tanítványai. Csak hát a legnagyobb jóindulattal sem lehetett akár fiatalnak, akár lazának nevezni. – Gondolj arra, hogy mindenki tőkön fog ülni, alig várja, hogy a kezébe vehesse a bizonyítványát. Fogd rövidre a beszédet. – Oké – felelte Dan habozva. Úgy tőnt, neki ebben a kérdésben nincs szava. Chuck áthajolt a szomszéd padsorból, és megérintette Dan vállát. – Hallottad, mi van a leszbó barátnıddel? Szingli lesz megint. Pár nap, és a „jobbik énje” tuti kiköltözik tıle! A jobbik énje? Mármint Blair vagy Aaron? Mert hát melyikük is lakik ott Vanessánál mostanában? Dan már nem volt képben ezeket a

dolgokat illetıen. Csak abban volt biztos, hogy nem ı lakik ott. Verejtéktıl nyirkos keze remegni kezdett, nehéz lett volna megmondani, melyiktıl inkább: a zavartól vagy az örömtıl. Lehet, hogy Vanessa már nincs együtt Aaronnal! De hogy lehet az? Akkora volt a szerelem! Még a koponyájukat is ugyanolyanra borotváltatták! Dan hirtelen azon kapta magát, hogy a lap tetejét, amire korábban a verset írta, telerajzolta pipákkal. Vanessa már nincs együtt Aaronnal? – Akkor biztosra vehetem, ugye, hogy vállalod a búcsúszónokságot? – tért vissza az eredeti témára Larry. Ceruzája végével idegesítıen dobolni kezdett a tanári asztal falapján. – Fiúk, egy nagy „igeeen”-t kérek biztatásul Dannek! – Hajrááá! – bıgte az osztály kórusban. Ezt a nem is annyira jópofa poént a Riverside végzısei a tanév elsı napján találták ki maguknak, és azóta is lelkesen ápolták a hagyományt. Dan falfehérre sápadva hallgatta ıket, amikor totál felesleges mőlelkesedésükben hujjogatni meg kiabálni kezdtek: – Ez az, Dan! Te vagy az ász! Amint kicsengettek az óráról, Dan már nyúlt is a telefonjáért, hogy felhívja Vanessát, és megmondja neki, mennyire sajnálja, ami történt. Valami rohadtul sajnálta! – Istenem, mekkora kacsa! – kiáltott fel Vanessa kicsit túlontúl is hevesen. – Ki a rák terjeszt ekkora baromságokat? Egyébként mi van veled? – érdeklıdött olyan hangon, mint aki voltaképpen örül annak, hogy hallja a fiú hangját. – Épp most választottak meg búcsúszónoknak – bukott ki egyszerre Danbıl, mintha hetek óta kemény kampánnyal küzdött volna a cím elnyeréséért. Azt persze esze ágában sem volt elárulni Vanessának, mekkora sebet ütött a lelkén a hír, hogy Aaron még sincs lapáton. – Búcsúszónoknak? Hú, bazmeg! – felelte a lány. – De várj csak… Ennek te most örülsz vagy nem? – Hát tulajdonképpen örülök…

– Na, ide figyelj, nekem most órám van, itt ülök a fotólaborban, de ha van kedved, ugorj át hozzám délután! Dan úgy szorította a füléhez a mobilt, hogy végül már fájt. Egy csapat kilencedikes hajszál híján lelökte a lépcsın: a kis pöcsösök nyilván pánikoltak, hogy két perc múlva már nem kapnak kaját a menzán. Dan hirtelen ráeszmélt, mennyire magányos, mióta Vanessa kitette a szőrét. Elképzelhetı lenne, hogy ık ketten újra barátok lesznek, csak így, hipp-hopp, egyetlen telefonhívástól? Mert ha barátok lehetnek, miért ne lehetnének többek is annál? – Aaron ott lesz nálad? – kérdezte óvatosan, miközben a harmadik emeleti folyosón a terem felé ballagott, ahol hamarosan irodalomórája kezdıdött. A zsebében öntudatlanul kotorászva váratlanul egy színes, szırös hajgumira talált. Kócos gesztenyebarna haját tömpe kis copfba fogta vele, aztán azonnal ki is engedte: a hajgumit a padlóra ejtette és otthagyta. Az idióta copfokat meghagyja az apjának, a hippi madárijesztı Rufus Humphrey-nak! – Nem, ma próbája van az együttessel – közölte Vanessa mintegy mellékesen. – Egyébként meg akkor is átjöhetsz, ha itt van. Üdvöz légy, szerelmi háromszög! Dan úgy érezte magát, mint amikor egy ablak hirtelen kinyílik, és friss levegı csapja meg az ember arcát. – Délután van az emelt szintő konzultáció töribıl, de mindegy, arról le tudok lépni – felelte a lánynak. Ebben a pillanatban elviharzott mellette a folyosón Chuck Bass fehér majmocskája; zsákmányolt egy fél zacskó Smart Puffs sajtos puffasztott kukoricát, azt vitte a pofájában. A gazdája éppen a talpig tükör elıtt állt, amit öltözıszekrénye ajtajának belsı oldalára szerelt, és Avedával zselézte frissen melíroztatott haját, így nem volt érkezése szemmel tartani kedvencét. – Jól van. Viszont most itt ülök egyedül a laborban, rajtam kívül szokás szerint mindenki dobbantott. Gondolom, valami hülye mintadarab-kiárusításra csıdültek oda, hogy vegyenek valami hülye fehér ruhát az esk… akarom mondani az évzáróra. Bassza meg! –

kiáltott fel hirtelen Vanessa; a zajokból ítélve nekiment valaminek. – De kurva sötét van itt! Dannek izzadni kezdett a fülkagylója. – Szeretnék most ott lenni veled – tört ki belıle a vallomás, még mielıtt magába fojthatta volna. – Az tényleg jó lenne! – felelte a lány lelkesen. – Én is szeretném! Most mi van, csak nem kacérkodik vele?! – Na, akkor délután valószínőleg benézek valamikor – szedte össze Dan a bátorságát. – Apám úgyis egész napra elment valahová a húgommal, úgyhogy nem kell idıre otthon lennem. Csakugyan? – Tök jó – felelte Vanessa, de érzıdött a hangján, hogy már csak félig-meddig figyel a fiúra. – Viszont ha most le nem teszem, pillanatokon belül csinálok valami marhaságot, például fixírsóoldatot iszom tea helyett. Akkor várlak délután, oké? Danen úrrá lett a türelmetlenség. – Oké – köszönt el, és kinyomta a telefont. A folyosó végén, a történelem tanári elıtt Cuki éppen jóízően hugyozott a márványpadlóra. A fiú rámosolygott az állatra. Jól van, okos majom! S JÓVOLTÁBÓL A BULISULINAK ANNYI – Ülj le nyugodtan, kávézzál, és olvasgasd a versesköteteket szép csendben, magadban, oké, apa? – gyızködte Jenny Humphrey Rufust, akit néha egyszerően lehetetlen volt normális viselkedésre rábírni, olyanra, ami az elintézendı ügyeket segíti, nem pedig nehezíti. Apa és lánya a Hanover Akadémia elegáns kovácsoltvas kapuja elıtt állt, New Hampshire állam Hanover nevő kedves és fura, ódivatú városkájában. Jenny, miután egy internetes oldalon és különbözı divatmagazinokban képek jelentek meg róla feltőnıen hiányos öltözékben, majd pedig huszonéves rocksztárokkal bulizott át egy éjszakát a zenekar Plaza hotelbeli lakosztályán, ultimátumot kapott Mrs. McLeantıl, a Constance Biliárd Lányiskola

igazgatónıjétıl. Ha nem sikerül illedelmes ifjú hölgy módjára viselkednie a kilencedik osztály végéig, és továbbra is fel-feltőnik a pletykalapok címoldalán, kereshet magának másik iskolát. Jenny felfedezte a fenyegetésben rejlı nagy lehetıséget, és a következı teljes hétvégét a Raves szólógitárosának Bedford utcai belvárosi villájában töltötte, sıt egy számot lemezre is énekelt a bandával. A hétfıi bulvárlapok persze tele voltak a sztorival, egész Manhattan (és fıként Mrs. McLean) legnagyobb örömére. Vegyünk hát könnyes búcsút a Constance Biliárdtól, aztán hajrá, irány a… bentlakásos iskola! Egy újabb hét telt el azóta, ismét hétfı volt, Jenny pedig („családi okokból”) távol maradt a tanítástól, hogy bemutatkozó látogatást tegyen a Hanover Akadémián, álmai bentlakásos iskolájában, amely szédült és fékevesztett intézmény hírében állt. Itt tanult két teljes tanéven keresztül Serena van der Woodsen, a hatalmas partik koronázatlan királynıje is; egészen addig, amíg tavaly októberben ki nem rúgták. Jenny úgy képzelte, hogy Serena helye azóta is betöltetlen a Hanoveren, és el volt rá szánva, hogy ı lesz az, aki betölti azt a helyet. Ha ide jár majd, a züllöttség új csúcsaira juttatja el a Hanovert; ha pedig, amit nehéz elképzelni, a látogatás során az derülne ki, hogy ez a suli valamiért mégsem jön be neki; vagy, ami még rosszabb, nem veszik fel – hát majd körülnéz a Croton Tanoda háza táján is. Ez a suli másfél órányira volt Manhattantıl, a New York állambeli Croton Fallsban, és ahány tájékoztató füzetet csak átolvasott Jenny a környék neves iskoláiról, azokból mind az derült ki, hogy a Croton Tanoda majdnem annyira szédült és fékevesztett hely, mint a Hanover. – Talán még egy borbélyhoz is beülök, és levágatom a hajamat – jelentette ki Rufus vidáman csengı hangon. İszülı, erıs szálú haja most egy szivárványszínő kötözıkábellel volt hevenyészett lófarokba kötve; ez eredetileg egy lenmagos zacskó száját fogta össze, amit a férfi az Upper West Side-i lakásukhoz legközelebbi Whole Food biokajaboltban vett. Rufus öltözéke tökéletes összhangban volt

különc hajviseletével: piros-fehér kockás, rövid ujjú, cowboy stílusú ing, barna, merev vászonból készült Carhartt rövidnadrág, fekete gyapjúzokni és félretaposott sarkú drapp antilopbır cipı volt rajta. Egy vidéki kiruccanásnál jobban semmi nem mutatja meg, mit gondol az ember a szíve mélyén a divatról! – Komolyan? Tök jó! – felelte Jenny; igyekezett megırizni hidegvérét. Legutóbb, amikor Rufus levágatta a haját (ez valamikor a lány nyolcadik születésnapja környékén történt], egy Lower East Side-i fodrászszalont nézett ki magának, ami rendkívüli népszerőségnek örvendett a transzvesztiták körében, és bíborszínőre melírozott frufruval tért haza. – Na jó, akkor én most bemegyek, megnézem magamnak a sulit, aztán abban a kávézóban majd találkozunk – mondta a kis kávéházra utalva, amit a városka központjában láttak idefelé jövet, és amely egyúttal könyvesbolt is volt. A Hanover Akadémia két kilométerre volt a várostól, egy hangulatos, fákkal szegélyezett sétány vezetett a központtól idáig. Ekkora távolságot Jenny kívánatosnak tartott önmaga és apja között, hiszen Rufustól kitelt, hogy egy merı izgatottságában, ami annak tudható be, hogy kénytelen volt kimozdulni New Yorkból, valami eszement dolgot talál ki, például bolsevista pártot alapít. – Úgy legyen! – vágta rá a férfi, és grizzlyszájával cuppanós puszit nyomott lánya arcára, aztán kicsattanó jókedvében hatalmas léptekkel nekivágott a sétánynak. – Aztán semmi olyat ne csinálj, amit én nem tennék! – szólt még vissza Jennynek. Mintha létezne olyan dolog, amit Rufus nem tenne meg! Jenny megigazította magán jádezöld, japán ujjú blúzát, amit szombaton vásárolt a Scoop SoHo-beli üzletében. A szitakötımintás ruhadarabnak nem csak az ujja volt japán: tényleg Japánban gyártották. Még odahaza a lány állig begombolta magán, de most, hogy az apja már nem látta, a két felsı gombot kigombolta, hogy leglátványosabb ingó vagyonát, 34DD mérető melleit, amennyire csak az illendıség engedi, felfedje. Miért is árulna zsákbamacskát a hanoveres srácoknak?

Táskájából, amit ugyan a Bloomingdale elıtt az utcán vett, de ami megtévesztésig hasonlított Serena Louis Vuitton Calla Lilyjére, elıvette az iskola épületegyüttesének és parkjának leporellótérképét. A borostyánnal befuttatott téglafalak egy Abercrombie & Fitch katalógusban is elmentek volna háttérnek, az viszont elkeserítette Jennyt, hogy sehol sem látta a vadítóan helyes félmeztelen, napbarnított srácokat, akiknek az lett volna a dolguk, hogy itt dobálják a frizbit a gyepen. A lánykollégium épülete, a Riley a parkoló túloldalán magasodó füves dombocskán állt; Jenny ennek kapujában beszélt meg találkozót házigazdájával, azzal a diáklánnyal, aki majd körbevezeti itt a Hanoveren. Pompás nyári idı volt, frissen nyírott fő illata töltötte be a levegıt. – Ez a suli nekem bejön, már most látom! – suttogta Jenny maga elé. Egész teste bizsergett az izgatottságtól. Eljött a pillanat, amikor egy csapásra megváltozik az élete! Vége a korszaknak, amiben egyenruhát kényszeríthetett rá egy iskola! Vége a korszaknak, amiben csupa egoista, erıszakos csaj vette körül, akik mindenkit kinéznek maguk közül, és akik órákon keresztül képesek elemezni, hogy milyen alkalmakhoz illik a mályvaszínő szájfény, és milyenekhez a rózsaszín. Vége a korszaknak, amiben ı semmi másról nem volt híres, mint a kalligrafikus írásáról, a túllihegett botrányról, ami egy internetes videó körül támadt, meg az állítólagos pornófotóiról. Vége a korszaknak, ami pletykákkal és botrányokkal volt tele. Na jó, ez talán túlzás. Egy kis botrány azért még belefér. Az viszont egyértelmő, hogy egy bentlakásos suliban, fıleg az ilyen Hanover-félékben a botrány egészen máshol kezdıdik, mint az elit magániskolákban. Fiona Castagnoli, Jenny hanoveres házigazdája a Riley kapujában várta a lányt. Úgy nézett ki, mint egy negyvenöt éves, karót nyelt mintaanyuci: alacsony volt és pufi, korallpiros-fehér csíkos Oxford szövet J. Crew ingét homokszínő L. L. Beán bermudanadrágjába

tőrve hordta; fehér zokniját precízen legöngyölte a bokájáig, fehér betétes fehér Reebok edzıcipıje pedig annyira új volt, hogy vakított. – Jennifer? – szólította meg vendégét türelmetlenül. Apró csigákba csavarodó aranybarna hajából kötött feszes lófarka hol az egyik, hol a másik lapockájához csapódott. – Gyere, siessünk! Beviszlek tanulószobára, de öt percet máris késtünk. Fiona egy limezöld Land’s End hátizsákot cipelt a vállán, amibe teljes könyvtára bele volt zsúfolva. Jenny pislogva nézett a lányra. Amikor hanoveri látogatását tervezgette, úgy képzelte, hogy egy koleszszobában összejön pár jó fej, csinos szıke csajjal, isznak pár vodkát, és hagyják, hogy a srácok, akik lazára kötött egyennyakkendıjükkel csupasz, napbarnított mellkasukon a pipáikból pöfékelnek, főzzék az agyukat. – Úszol a melóban jói gondolom? – kérdezte Fioná-tól. – Figyelj, azt is lehet, hogy megvárom valahol, amíg végzel. Elleszek majd itt valahol. – Fú, tényleg nem baj? – sikkantott fel Fiona örömében. Látszott rajta, hogy végtelenül megkönnyebbült. – Bocs, de az a baj, hogy a jövı héten már érettségi van, nekem meg spanyolból még be kell vágnom negyvenhét rendhagyó ige ragozását meg tizenhárom geometriai bizonyítást matekból. Jenny a nyitott ajtón bekukkantott a kristálycsillárokkal megvilágított jókora terembe, ahol a hanoveres diákok tanulószobára összegyőltek. Egy csapat lányon akadt meg a szeme, akik kényelmes bırfotelekben elterülve magazinokat olvasgattak, a fülükben mini iPodjaik fülhallgatója. Egyikükön egy vörös és fehér rózsamintás top volt: „Marc Jacobs!” – azonosította be Jenny. Egy másik olyan Belle by Sigerson Morrison lapos talpú cipıt viselt, amilyenért Jenny egész tavasszal csorgatta a nyálát, de képtelen volt összespórolni annyit, hogy meg tudja venni. Egyszóval ezek a csajok pont úgy festettek, mint amilyenekkel tervei szerint haverkodni fog a Hanoveren. Már csak a pipázó srácok meg a vodkás poharak hiányoztak. – Akkor itt megvárlak – jelentette ki határozottan.

– Oké – rántotta feljebb ocsmányzöld hátizsákja pántját a vállán Fiona. – Érted jövök kábé egy óra és tíz perc múlva. Eszünk egy bagelt a büfében, aztán megmutatom a szobámat. Hú, mekkora buli lesz! Jenny biztosra vette, hogy az életben nem látja többet Fionát: a lányt fél percen belül úgy elnyeli a spanyol rendhagyó igeragozás vagy valami hasonló, hogy totál elfeledkezik vendégérıl, akit itt hagyott a Hanover legvagányabb és legrosszabb magaviselető lányainak társaságában. Jenny elıvett a táskájából egy tégely Chanel Stroppy szájfényt, és bekente vele az ajkát; aztán belépett a terembe. – Hello! – szólította meg félénken a csajokat. – Jennifer vagyok. Lehet, hogy ide fogok járni szeptembertıl, azért jöttem, hogy körülnézzek. Idén constance-os voltam, tudjátok, az az a manhattani suli, ahová Serena van der Woodsen is jár – magyarázta, bár sejtette, hogy elég béna dolog azonnal Serenára hivatkozni. De hát tudomására akarta hozni ezeknek a csajoknak, hogy ı is vagány, hogy közéjük való. Az egyik lány, akinek rövid fekete haja volt, és a lábkörmei Chanel Vamppel szép feketére voltak festve, arrafelé fordította a tekintetét, ahol Jenny állt, de aztán gyorsan vissza is kapta. A többieken egyáltalán nem látszott, hogy hallották volna, amit Jenny mondott nekik. A terem falának fakazettás borítása borostyánszínben ragyogott, a keleti szınyeg pedig, ami a padlót borította, kifogástalan állapotú volt. Ez az egész sokkal inkább hasonlított egy régi udvarház dolgozószobájára, mint egy iskolai tanteremre. – Úgy hallottam, itt elég laza az élet. Serena legalábbis tök vad dolgokról mesélt nekem – folytatta Jenny a csacsogást. Még mindig a küszöbön állt, és elég hülyén érezte magát. De tisztázni akarta, hogy nem csak látásból ismeri Serenát: hogy közeli barátnık. – Psszt! – szólt rá az egyik csaj, egy gyönyörő szıke, akinek annyira hosszú és annyira barna volt a combja, hogy kétségeket ébresztett valódiságát illetıen. – A seggünket szétrúgják, ha észrevesznek!

Hoppá, hoppá! Mióta parázik egy hanoveres lány attól, hogy észreveszik? És mióta hatja meg, hogy szétrúghatják a seggét? – Bocs – motyogta Jenny félénken. Beleült az egyik szabad bırfotelbe, és összerándult, mikor az harsány, fingszerő hangot adott ki magából, ahogy csupasz combjával ránehezedett. Hatásvadász mozdulattal az ölébe tette hamisított Louis Vuitton táskáját, és átkozta magát, amiért nem hozott magával könyvet. A szeme sarkából észrevette, hogy a fekete, rövid hajú csaj másodjára is végignéz rajta. Táskájának oldalzsebébıl kivett egy régi, Duane Reade drogéri-ás pénztárblokkot, aztán a belsejébıl a csonkká faragott Hello Kitty ceruzát is elıkotorta, amit még ötödikben kapott. Mi a helyzet? Én még ott tartok, hogy a Hanover tök buli hely! – firkantotta a blokk hátoldalára, aztán összehajtotta a papírt, és nagy merészen a rövid hajú lány ölébe dobta. Egy perc sem telt bele, és visszakapta a blokkot kék tintával teljesen teleírva: Hát az a helyzet, hogy a drága barátnıd, Serena (aki egyébként a szomszédom volt a Riley-ben, már amikor egyáltalán a koleszban töltötte az éjszakát) totál elcseszte nekünk itt az életet. A kis kalandja után, ami miatt kitették a szőrét, az igazgatóság bevezette a fegyelmi szabályzatot, ami gyakorlatilag másról sem szól, mint hogy aki beköpi a diáktársait, mindenféle kedvezményeket kap. Annyira megéri spicliskedni, hogy mindenki fosik, és senki nem mer olyat csinálni, ami említésre méltó lenne. Bele kell dögleni a csendbe és az unalomba! Mondjuk, én végzıs vagyok, úgyhogy most már leszarom: egy hét, és húzok innen a rákba! Miután végigolvasta, Jenny felnézett a papírból, és alaposabban szemügyre vette a csajokat. A fülhallgatós lányok egyike némán motyogott valamit maga elé, amibıl Jenny megértette, hogy nem a frissen letöltött számok mennek az iPodján, hanem, mondjuk, valami spanyol nyelvlecke. Egy alacsony, vékony koreai vagy japán csajról, aki két tömött copfban hordta a haját, és akirıl Jenny eddig azt hitte, hogy valami divatmagazint lapozgat, most kiderült, hogy a Science Digest tudományos-ismeretterjesztı cikkeibe temetkezett bele.

Ajaj! Szerintem engem ide fel sem vennének! – válaszolt Jenny a fekete lánynak, aztán visszadobta neki a levelet és felállt. A bentlakásos iskolákba való rendes jelentkezés határideje már hónapokkal korábban lejárt, úgyhogy Jennyt rohadtul szorította az idı, hogy megtalálja a sulit, ahová ısztıl járni szeretne. És hát azt, ahová fel is veszik. De akkor is: kell, hogy legyenek valahol a mostani Hanovernél kevésbé szigorú és börtönszerő iskolák! Jenny kilépett az épületbıl, és megindult a kovácsoltvas kapu felé. Már bánta, hogy olyan sietısen beküldte az apját a városba. Ahogy nekivágott a fasorral szegélyezett sétánynak, egy Ralph Lauren baseball-sapkás szıke srác jött vele szemben. Fehér, V nyakú pólót és bı szabású, világoskék lenvászon J. Crew hosszúnadrágot viselt; ráérısen sétált a suli parkja felé, miközben Mariborójából sőrőn eregette a kékes füstöt. Egyszóval hulla jól nézett ki. Jenny félénken rámosolygott a fiúra, aki egyre közelebb ért hozzá. Gondolta, összeszedi minden bátorságát, és megkérdezi tıle, tényleg annyira borzalmas hely lett-e a Hanover, mint amilyennek a rövid fekete hajú csajszi a Riley tanulószobáján lefestette. – Hogyne, aztán felnyomsz a dirinél – felelte a srác, és olyan ellenségesen méregette Jennyt, mintha a családját irtotta volna ki. – D-dehogy! – hebegte a lány. Hogy lehet ebben a suliban mindenki ennyire paranoiás? – Na persze – vetette oda neki a fiú gúnyosan, és már távozóban is folyton vissza-visszanézett rá gyanakvóan. Jenny a kávézóba érve a pult mögött találta az apját: Rufus a szójatejjel készített chai lattéját kavargatta, mintha nem ı lett volna, aki a minap Dannel együtt órákig leckéztette Jennyt arról, hogy a chai egy nagy büdös humbug, amit a Starbucks talált ki a vásárlók átverésére; továbbá hogy az egyetlen valamirevaló meleg ital a világon a Folgers instant kávé. – Valami isteni a levegı ebben a városban: arra gondoltam, lehet, hogy ideköltözöm – rikkantott a férfi sugárzó arccal a lánya felé. –

Már állásajánlatot is kaptam itt a kávézóban. Dan ısztıl úgyis a nyugati parton lébecol, te meg itt fogsz tanulni. Kiadjuk a manhattani lakást, és meggazdagszunk belıle! – Bocs, apa, de szerintem ez nem jó ötlet – sóhajtott fel Jenny. – Az a helyzet, hogy én mégsem akarok itt tanulni. Rufus, a forró, habos itallal a kezében megkerülte a bárpultot, és a papírpoharat lánya kezébe nyomta. – Úgy értsem, hogy inkább otthon akarsz maradni öreg apáddal? – kérdezte, és ıszes, borzas szemöldöke reménykedıén szaladt fel a homloka közepéig. Jenny beleszagolt a chai lattéba, vágott egy grimaszt, aztán visszaadta a poharat a férfinak. – Hát nem. Csak folytatni akarom a keresést. A Croton úgyis útba esik hazafelé. Rufus rákacsintott a széles csípıjő, kendervászon ruhás, borzas üstökő nıre, aki most egy tálca hajdina-lángossal a kezében visszatért a konyhából a pult mögé. – A Hanover biztosan ejtve? – kérdezte a lányától. Jenny legjobb emlékezete szerint a középiskolák katalógusában, amit a Barnes & Noble könyváruházlánc Broadwayen álló kétszintes üzletének emeletén, egy sarokba húzódva, az ablakmélyedésben az elsı betőtıl az utolsóig végigolvasott, a Croton Falls-i Croton Tanoda a Hanover mögött a második volt a bulisulik listáján. A leírásból azt vette ki, hogy ez az iskola győjtıhelye a manhattani magániskolákból rossz magaviselet miatt kirúgott diákoknak. Az most már nyilvánvaló volt, hogy a katalógus adatait az elmúlt évben nem frissítették, hiszen a Hanover még az elsı helyen szerepelt ezen a listán; de attól még az, amit a Crotonról írt, talán igaz lehet. – yere, apa, menjünk! – rángatta meg Jenny Rufus Carhartt sortját a zsebénél fogva. Mostanra teljesen belelkesült a Croton Tanodától. Tulajdonképpen eleve jobban tetszett az ismertetıje, mint a Hanoveré. És hátha ott a hírét sem hallották fegyelmi szabályzatnak!

D ÉS V DÉJÁ VUT ÉL ÁT – TÖBBET IS, GYORS EGYMÁSUTÁNBAN – Hú, basszus, milyen… spenótszínő lett itt minden! – álmélkodott Dan, miközben Vanessa ajtót nyitott neki. Azokban a napokban, amikor még a fiú is itt élt ebben a szőkös, egyszerő lakásban, a falak dísztelenek és fehérek voltak, és pergett róluk a vakolat; függöny helyett fekete alapon halloweeni mintás lepedık lógtak az ablakokon. Most a helyiségek finom, diszkrét spenótzöldre

és galambszürkére voltak festve, az ablakok elıtt pedig igazi karnisról fekete-fehér vászonfüggöny hullott alá csinos redıkben. A nappaliban modern, dán fabútor állt: egy ebédlıasztal és a hozzá illı székek, valamint egy szürke heverı. Nyilvánvaló volt, hogy a lakást hivatásos lakberendezı vette kezelésbe. Vanessa elpirult, ami tıle merıben szokatlan volt. Vajon mikor és minek következtében szokott rá a pirulásra? – Hát igen, Blair egy kicsit felturbózta. Tetszik? – kérdezte a fiútól. Dan már a földalattin leizzadt kissé, amíg eljutott Brooklynba, és minthogy az állomástól Vanessa lakásáig azt a csekély tizenhárom háztömbnyi utat futva tette meg, mostanra már úszott a verejtékben. Maszatos mutatóujját végighúzta a friss falfestésen, és a szíve hevesen vert. – Hát… egész más, mint volt, az biztos – felelte idegesen. Vanessa leplezetlenül, a zavar legkisebb jele nélkül bámulta, úgy, ahogy csak ı tudott nézni valakire: ettıl Danrıl csak még jobban szakadt a víz. Ezen a napon délután, amikor hazaért a suliból, Vanessa egy kis fehér dobozkát talált a konyhapulton. Kinyitotta: egy ezüstgyőrőt talált benne, amin két kéz két összeforrt szívet tartott két oldalról. A győrő belsı oldalába ez volt írva: Folyton és örökké. A. Vanessa szinte soha nem viselt semmi ékszert, ha nem számítjuk rövid kalandját az ajakpiercinggel, amit csak pár napig hordott néhány hete. Ráadásul ez a barátság/szerelem győrő annyira csöpögıs dolog volt, hogy a lánynak röhöghetnékje támadt tıle. Egy percre sem jutott eszébe, hogy akár az ujjára is húzhatná, és ez teljesen független volt attól, hogy kitıl kapta. Visszapottyantotta az ékszert a dobozba, és azzal együtt bevágta az evıeszközös fiókba. Az is megfordult a fejében, hogy Aaron csak poénnak szánta a győrőt, bár akkor miért veszıdött vele, hogy gravíroztassa is? Dantıl efféle érzelgıs dolgokat akkor sem kapott, amikor még együtt volt vele. És, ha jobban belegondolt, arra sem kérte soha, hogy vágjon neki vele a

világnak, és éjszakánként aludjanak a szabad ég alatt. Vanessa pedig az a fajta csaj volt, aki ragaszkodott a hideg-meleg folyó vízhez és az angolvécéhez. Győlölt napon lenni, és a természettıl, ami számára gyakorlatilag csak a pókokat, hangyákat, darazsakat és szúnyogokat jelentette, kifejezetten irtózott. Aaron persze jót akart. És a szándék a lényeg, nemde bár? Mindazonáltal Vanessa sürgıs szükségét érezte egy beszélgetésnek a barátjával. Ilyesmire nemigen fecsérelték az idıt, mióta összejöttek egymással. Annak ellenére, hogy Aaron elhalmozta szerelmes e-mailekkel meg ajándékokkal, és hogy szinte minden éjszakáját itt töltötte nála, kettejük kapcsolata mind ez ideig kizárólag a testiségrıl szólt. Nem mintha Vanessának kifogása lett volna ez ellen. Az érettségivel, az évzáróra való készülıdéssel és az új, felnıtt élet kezdésével járó stressz kikészítette, ha jól titkolta is. De az azért nyilvánvaló volt, hogy kifordult önmagából. Bár lehet, attól változott ekkorát, hogy egy spenótzöld-galambszürke lakásban együtt élt egy lánnyal, akinek száztizenhét pár cipıje volt, köztük harmincnégy Manolo Blahnikkal. Mindenesetre Vanessa, aki korábban távol tartotta magát a társaságtól, újabban nem bírta elviselni az egyedüllétet, és rájött, hogy a vodka és a bulizás a legjobb recept arra, hogy az ember elterelje a gondolatait a jövırıl. Úristen, erre tényleg csak most jött rá? – Sápadt vagy – állapította meg Vanessa; aztán lépett egyet a fiú felé, a nyaka köré fonta a karját és két nagy puszit nyomott az arcára. A szemét mindeközben lehunyva tartotta, és mélyen belélegezte exbarátja kedves, dohos Dan-illatát. – Sápadt vagy, de tök jól nézel ki. Vanessán egy fekete, bordázott anyagú ujjatlan póló volt, ami alá nem vett melltartót. A fejére szemlátomást nemrég szabadította rá az elektromos hajnyírót, de ezúttal hagyott egy centinyi esélyt sötétbarna hajának, hogy oldja széles, fehér homlokának szigorúságát, és hogy kiemelje nagy szemének barna színét. Az ajakpiercingtıl pedig megszabadult.

Ami abszolút üdvözlendı fejlemény volt. A fenekén fekete miniszoknya feszült puha, pörgıs anyagból. Azelıtt, hogy Blair Waldorffal összeköltözött, eszébe sem jutott volna ilyen darabot felvenni. De a miniszoknyát skót mintás feketefehér térdzoknival és elmaradhatatlan Doc Martens bakancsával párosította, ami világosan jelezte, hogy még lakótársnıje mágikus befolyása alatt sem készül a közeljövıben tősarkú kígyóbır Manolo Blahnik cipıt vásárolni, és ezen az sem változtat, ha fekete színben is piacra dobnak egy ilyen modellt. A lány vállának és karjának fehér bıre selymes volt és puha, szája szeglete csúfondáros mosolyra húzódott, nagy, barna szeme pedig kihívóan csillogott. Dan nem is értette, hogy maradt életben Vanessa nélkül, miután szakítottak. Nagy nehezen úrrá lett a kísértésen, hogy elıkapja bırkötéső jegyzetfüzetét és lefirkantson egy verset errıl az egész helyzetrıl. Ehelyett egy szál Camelt húzott ki a dobozból; ajkai közé vette a cigarettát, de nem gyújtotta meg. – Na, mi legyen? Sétálunk egyet és iszunk valahol egy kávét? – kérdezte azon igyekezve, hogy legalább megközelítıleg normálisan csengjen a hangja. Vanessa vállat vont, miközben karjával továbbra is átölelve tartotta a fiú nyakát. – Akkora déjá vum van, mint egy ház – vallotta meg átszellemült mosollyal az arcán. Nem ugyanígy kezdték újra legutóbb is? A fiú feljött hozzá, aztán minden átmenet nélkül szaggatni kezdték egymásról a ruhát. – Nekem is – felelte Dan, és titkon nagyon remélte, hogy a történelem megismétli önmagát. – Találtunk Blairrel egy ajtót, ami a tetıre vezet. Illetve én korábban is tudtam róla, csak biztosra vettem, hogy zárva van. De nincs: szét van főrészelve rajta a lakat. Tök jó odafent, megnézed? Hogy tessék?! Ezek szerint Vanessa a napozásra is rászokott? – Mehetünk – bólintott a fiú.

Legnagyobb meglepetésére a lány kivett a hőtıbıl egy üveg vodkát meg egy palack tonikot, aztán mindkettıt betette egy papír bevásárlótáskába két Scooby-Doo mintás mőanyag pohárral együtt, amiket elıtte még színültig rakott jégkockával. – Erre a cuccra némileg rászoktam – közölte huncut vigyorral az arcán. Dan ámulva nézett rá, és érezte, hogy egész teste remegni kezd az izgalomtól. Jól tudta, hogy Vanessa nem bírja a töményét. Ahogy ı maga sem bírja. Követte a lányt ki a lakásból, végig a koszos, beton-padlós folyosón, aztán fel két emeletet a terpentinszagú, retkes, feketére festett lépcsıkön. A legfelsı szinten Vanessa egy jókora lökéssel kitárta a feketére mázolt vasajtót, amin a Belépni tilos! felirat virított, aztán kilépett a tetıre, a szikrázó napfénybe. A város egyik pillanatról a másikra ott volt körülöttük: a Williamsburg Bridge-et akár meg is érinthették volna, úgy tőnt. Jobb kézre az East River vize üvegesen és hővösen csillogott; egy jacht fehér vitorláiba belekapott az erısödı délutáni szellı, és így könnyedén siklott el egy Porta John mobilvécékkel megrakott bárka mellett. Bal kézre a cukorgyár kéményeibıl sőrő füst gomolygott, és a magasban hozzákeveredett a szmoghoz. A híd túloldalán Manhattan magasodott az ég felé: hatalmasságot sugallt és azt, hogy itt az ember minden álma teljesülhet. Dan, aki Manhattan szülötte volt, ha átjött Brooklynba, sosem tudott szabadulni az érzéstıl, hogy a vízen túl épp ebben a pillanatban valami rendkívül izgalmas dolog történik, amibıl ı kimarad. – Erre gyere – igyekezett Vanessa túlkiabálni a két városrész közötti forgalom dübörgı hangját. Lehajolt, hogy be tudjon bújni az acélgerenda alá, amin a ház vízellátását biztosító víztorony hatalmas fatartálya állt. A tetı síkjából csak ez a víztorony emelkedett ki. – Bújj be ide, ez totál napfény- és esıbiztos hely. És figyelj csak, érzed? A kicsapódó víztıl itt még a levegı is sokkal hővösebb!

Dan is bebújt a víztartály alá: a földre fekete futon-matrac volt terítve, azon pedig fekete mőszır huzatú díszpárnák sorakoztak. Az egész úgy festett, mintha Vanessa szabadtéri szerelmi fészket rendezett volna be itt magának. – Gondolom, Aaronnal gyakran kilátogattok ide – jegyezte meg a fiú félszegen. Vanessa lehuppant a matracra, és nekilátott, hogy kitöltse a vodkát a Scooby-Doo-s poharakba. – Ami azt illeti, megígértem Blairnek, hogy ez kettınk titkos búvóhelye marad – felelte. – Tegnapelıtt fedeztük fel, szombaton, tegnap pedig zuhogott az esı, úgyhogy Aaronnal nem is tudtam volna feljönni ide. Ezek szerint Vanessa itt nem szerelmeskedett Aaronnal: Dan ettıl mindjárt jobb kedvvel ült le a futonra. A lány odanyújtotta neki az egyik poharat. – Lime nincs hozzá, bocs – szabadkozott. Dan elhelyezkedett a matracon, aztán meggyújtotta a cigarettáját. Egy helikopter szállt el felettük dübörögve, elég alacsonyan. El kellett ismernie: a búvóhely rohadt jó volt. – Szóval te leszel a búcsúszónok, itt tartottunk. Képzeld, nekem már az is megfordult a fejemben, hogy kihagyom az egész évzárót – jelentette be Vanessa, aztán a poharát Danéhez koccintotta, majd nagyot hörpintett belıle. – Egészségünkre! – mondta. Dan ugyanazzal a kezével, amiben a cigi volt, a szájához emelte a poharat, de úgy, hogy közben bandzsítva végig a lányt nézte. A nap a szemébe sütött. Vanessa most valahogy olyan furcsán viselkedett, ilyennek a fiú még sosem látta. Lazának és veszélyesnek tőnt, no meg ellenállhatatlanul vonzónak. Összetekeredett kobra a forró betonon – kezdett a fiú önkéntelenül, dühödten verset írni fejben. Vanessa elmosolyodott; Dan olyan átható pillantással nézett rá, hogy zavartan nevetgélni kezdett.

– Ennek kurvára semmi értelme, de akkor is… – kezdte a lány, aztán letette a poharát a földre, lassan közelebb hajolt a fiúhoz, aztán ledugta a nyelvét a torkán. Hú! Dan álmatag barna szeme elkerekedett. Az jutott eszébe, hogy Vanessa valószínőleg végigpiálta az egész napot, és most összetéveszti ıt Aaronnal. Vagy talán ı és Aaron belekerült valami tudatátviteli idıcsapdába, egy testváltó tér-idı kontinuumba, abból a fajtából, amilyenekrıl kilencéves korában sokat olvasott mindenféle gagyi képregényekben; így most ı tényleg Aaron. De mit bánta ı: majd’ megveszett az örömtıl, hogy újra csókolózhat Vanessával, valamint a kíntól, hogy elıbb-utóbb kénytelen lesz abbahagyni. Egypár perc elteltével mégis erıt vett magán, és abbahagyta. – Figyelj… kérdezhetek valamit? – motyogta. – Mi most tulajdonképpen mit csinálunk? Vanessa megragadta a fiú kifakult, vörös Stüssy pólójának alját, és fölemelte: vetett egy pillantást Dan fehér bırő, lapos hasára. – Neked nincs néha az az érzésed, hogy bizonyos dolgokra talán nem kell magyarázat? – kérdezett vissza a lány, mintha ezzel mindent megválaszolt volna. Dan erre nem szólt egy szót sem. Vanessa tök nyilvánvalóan kísérletezıs idıszakát éli, ı pedig ennek semmiképp sem akart az útjába állni; különös tekintettel arra, hogy az ı pólójának eltávolítása is a kísérlet részét képezte. Meg a nadrágjáé is. Sıt a jelek szerint a zoknija is akadályozta a lányt, hogy szabadon kifejezhesse magát. És, csak hogy Vanessának arra se lehessen panasza, hogy egyoldalúsága miatt irreleváns a kísérlet, Dan is segített ıneki kibújni a ruháiból. Egy perc sem telt bele, máris ott térdeltek egymás mellett a víztorony alatt a futonmatracon – anyaszült meztelenül. Nesze nektek déjá vu! A LÁNY ELHAGYHATJA MANHATTANT, DE MANHATTAN NEM HAGYJA EL A LÁNYT

– Olyan cuccot nem tartanak, ami, öö… nem ilyen fényes? – érdeklıdött Blair Waldorf, miközben a kör alakú állványon turkált a vállfákra akasztott ruhák között. Az Ugye, milyen édi? névre keresztelt apró kis esküvıi és alkalmi ruhabolt, amelynek hátsó traktusában a kérdés elhangzott, csak egy háztömbnyire volt Vanessáék williamsburgi bérházától, ahol pár hete Blair is lakott. A lány mindennap legalább kétszer elment a butik elıtt: elıször reggelente, amikor a sarki kávézó elıtt, ahol nagy pohár, presszókávéval dúsított chai lattéját megvette, a taxi várt rá, hogy iskolába repítse; másodszor pedig délutánonként, amikor ugyanaz a taxi ugyanott kitette a suliból jövet. Csakhogy ezen a napon Blair be is tért az üzletbe, mert azt gondolta, hogy ha egy ennyire isten háta mögötti helyen keres magának fehér ruhát az évzáróra, talán sikerül olyat találnia, amilyen senki másnak nem lesz a Constance Biliárdban. Ezzel az elképzeléssel csak az volt a baj, hogy itt semmin sem volt márkajelzés, és így Blair nem lehetett biztos benne, hogy a cucc, amit éppen néz, állati divatosan ronda, vagy csak úgy simán ocsmány. – Ezt a modellt nagyon keresik konfirmálásra – bizonygatta erıs akcentusával az eladónı, akibıl csak úgy dılt a parfümillat. Egy vakítóan fehér, hamis gyémántokkal kirakott, a derekánál poliésztercsipkével díszített, rakott szoknyában végzıdı, könnyő ruhácskát tartott a magasba, ami olyan merev és olyan fényes volt, mintha laminált anyagból lett volna. Blair belepillantott a rengeteg tükör egyikébe, és megbámulta a rá visszanézı délceg, barna ifjú hölgyet a világoskék-fehér hullámkrepp constance-os egyenszoknyában és a fodros fehér galléros halvány rózsaszín pólóban. Hirtelen felforrt benne az indulat önmaga ellen. Ki a fene elıtt játssza itt az agyát? Kivel akarja elhitetni, hogy megelégszik olyan ruhával az évzáróra, amit nem az Oscar de la Rentánál vagy a Chanelnél készítettek egyedileg az ı méretére? Feljebb rántotta a vállán rózsaszín Fendi retiküljének pántját, az orrára biggyesztette szarukeretes Parsol napszemüvegét, és eljátszott

a gondolattal, hogy megveszi a förtelmes ruhát, amit az eladónı igyekszik rátukmálni, csak úgy poénból; otthon pedig megmutatja Vanessának, hogy tessék, ez lesz rajta az évzárón. De az ötlet, hogy pénzt adjon ki valamiért, ami ennyire visszataszító, még ha csak tréfának szánja is, még jobban feldühítette. Úristen, hogy züllött le idáig a gondolkodásmódja? Csak nem úgy, hogy egy szép napon fogta magát, hátat fordított Manhattannek, és kiköltözött Brook-lynba, hogy bohém legyen a bohémok között? Blair a legritkább esetben jött ki egy üzletbıl úgy, hogy nem vásárolt ott legalább egyvalamit; bár az is igaz, hogy a legritkább esetben ment be olyan üzletbe, ahol nem csupa ellenállhatatlanul vonzó dolgot árultak. Ezt az Ugye, milyen édi? nevő butikot viszont, ha rajta múlik, inkább így hívták volna: Ugye, milyen undi? A brooklyni Broadway semmiben nem hasonlított manhattani névrokonára: teljes széltében szemét borította. Most ennek az útnak a Vanessa otthonául is szolgáló háromemeletes, omladozó, lift nélküli, szürke betonépülettel szemközti járdáján kisebb csoportosulás támadt: az emberek szájtátva bámultak fölfelé. Na, vajon miért? Blair gondolataiba mélyedve vágott át az úttesten, és különben is, már csak elvbıl sem volt kíváncsi semmire, ami a helybéliek érdeklıdését felkeltette. Fellépett a repedezett betontömbre, ami lépcsı gyanánt szolgált a ház bejárata elıtt, aztán kinyitotta a telegraffitizott kaput. Igyekezett nem lélegezni, amíg a lépcsın felért az elsı emeletre, Vanessa lakásának ajtajához. A házat ugyanis gyakorlatilag egy cukorgyár oldalába építették, így errefelé olyan édes és nehéz szag terjengett, mint egy szeszfızdében; ezt már csak egy kis kóbormacska-húgyszag főszerezte. Hm, de fini! – Micsoda bőz! – morogta Blair az orra alatt, de levegıt még most sem vett. Leküzdhetetlen vágy fogta el 72. utcai luxusbérházuk ónszürke elıcsarnoka iránt, ahol a teljes személyzet minden tagja

fehér kesztyőt viselt. Abban a házban nıtt fel, és egészen a közelmúltig ott élt. Úristen, mennyire hiányzott most neki a vadász zöld gyapjúköpeny suhogása, ahogy a portás kinyitja a taxi ajtaját, kisegíti belıle, átveszi a táskáját, és a zuhogó esıben fölé tartja hatalmas, fekete esernyıjét! Hogy sóvárgott a bordó bársonnyal kárpitozott lift zümmögése után, és hogy másfél perc alatt fönt teremjen a legfelsı szinten, a család penthouselakásában! Vanessa otthonának feketére mázolt ajtaja tárva-nyitva állt, és hullatta a lepattogzott fekete festéket a lépcsıház poros, csupasz betonpadlójára. – Hello, kis szívem, megjöttem! – rikkantotta, hogy felmérje a helyzetet, amikor belépett a lakásba, amit alig pár hete olyan lelkesen festetett át galambszürkére meg spenótzöldre. A kis, kétszobás, alacsony belmagasságú garzon ezerszer jobban nézett ki azóta, hogy ı beköltözött ide; különösen az tett jót az összbenyomásnak, hogy a gyomorforgatóan gusztustalan fekete lepedıket is eltüntette az ablakokról. Vanessával azóta szoros barátságot is kötöttek; teljesen hihetetlen volt, de igaz. És tulajdonképpen hatalmas buli volt egészen másfajta környezetben élni, mint amilyenben felnıtt. De komolyan! Mindez azonban nem változtatott a honvágyán. Mert hát az Ugye, milyen édi? semmilyen tekintetben nem fogható a Barneyshoz. – Igen, igen! Jaaaaaj! Igen, ez az! – visszhangzott a lépcsıházban egy örömtıl rekedtes fiúhang. Fúj, ez azért gáz! Blair arcára gúnyos mosoly ült ki. Ezek már megint egymásnak estek, ráadásul most fenn a tetın! Nem mintha nem nyögdécselték és vonították volna végig a múlt éjszakát, mint a megvadult kutyák! A lánynak felfordult a gyomra: gyorsan töltött magának egy pohárral a Brita vízszőrı ballonból, amit azért vett, mert nem volt bizalma a vezetékes vízhez Brooklynban. Mióta szakított Nate-tel, egyszer sem hánytatta meg magát (hiszen ez a gyengeség jele lett volna, márpedig ı leszámolt a gyengeséggel), de most maga elıtt látta Vanessát

Aaronnal, ahogy a háztetın, fényes nappal gyömöszölik egymás hófehér testét, kopaszra nyírt fejük szájnál összenıve…! És ez a látvány kínzóan hasonlított ahhoz, ahogy Nate és Serena gyömöszölte egymást Isabel Coatesék fürdıházában, a kádban; nem csoda hát, hogy késztetése támadt kiokádni a mangódzsúszt, amit három órával korábban, még a suliban felhörpintett. Amíg a vizet kortyolgatta, szabad kezével megmarkolta a konyhapult repedezett fehér mőanyag munkalapját, hogy meg ne tántorodjon. A történelmi idık elıtti villanytőzhelyen egy fazék állott vízben egy pár szürkéslila tofuvirsli úszkált, Aaron reggelijének, ebédjének, ne adj’ isten vacsorájának maradéka. Ehhez a csendélethez jött még a rengeteg förtelmes ruha, amit a butikban látott, az orrfacsaró bőz, ami a kapualjban fogadta, meg a kéjes nyögdécselés, amit a tetırıl hallott (márpedig a búvóhelyet odafönt kizárólag arra találták ki Vanessával, hogy vodka-tonikokat iszogatva azt tervezgessék ott alkonyatkor, hogyan fogják megtorpedózni, hogy Serena legyen a Constance búcsúszónoka); Blair egyszerre torkig lett az egésszel. Beletúrt Fendi retiküljébe, elıásta belıle a mobilját, és dühödten nyomogatni kezdte rajta a gombokat. – Blair, kicsi csillagom! Minek köszönhetem az örömöt, chica*? – harsant fel Chuck Bass hangja a vonal túlsó végén; a fiú hangja buzisabb volt, mint eddig bármikor. – Csak nem azt akarod mondani, hogy titokban tíz-tizenöt éve szerelmes vagy belém, és most, hogy napokon belül leérettségizünk, összeszedted a bátorságodat, hogy bevalld? – Nem egészen errıl van szó – szögezte le Blair éles hangon. – Viszont te vagy az egyetlen ismerısöm, akinek van kocsija. – Kocsija?! Egy gyöngyház szürke Jaguar kabrió nem egyszerően kocsi: az egy mobil kéjtanya! – méltatlankodott a fiú, és párszor megnyomta a dudát. – Most is éppen ebben a „kocsiban” ülök. – Nevezd, ahogy akarod – felelte Blair, miközben egy rántással kinyitotta a keskeny, naftalinszagú beépített ruhásszekrény lógó

zsanérú furnérlemez ajtaját, és kicibálta onnan két egyforma, barna bır huzatú, aranyszínő Louis Vuitton-emblémás düftin-bıröndjét. Nagyobbrészt még tele voltak pakolva, mert hát Vanessa lakásában nem volt elég hely a szekrényekben, polcokon Blair végeláthatatlan mennyiségő ruhájának. Nem kellett hát mást tennie, csak a vállfákon lógó néhány göncöt belehajtogatni a táskákba, aztán fogni egy (illetve inkább négy-öt) nejlonzsákot, hogy azt az alig harminchat pár cipıt is haza tudja vinni valamiben, amivel beköltözött ide. És akkor indulhat a fuvar. – Értem tudnál jönni? – kérdezte Chucktól. * chica: kislány (spanyol) – Még szép, drága aranyom! – vágta rá a fiú hamisan csengı, atyáskodó hangon. – De ugye nincs komolyabb gáz? Blair ráfintorgott a szekrény aljában elhelyezett házikó alakú csótánycsapdára meg a félhulla csótányra, amelyik vadul kapálózott hátsó lábaival a küszöbén. – Itt dekkolok Williamsburgben! – felelte sírós hangon, mintha legalábbis túszként tartanák fogva egy pincében. – Közben pedig Manhattan sóvárog utánad! – kiáltott fel Chuck teátrálisan. – Itt gebedünk mindannyian nélküled, és sóvárgunk utánad! Blair felkuncogott. Hatalmas megkönnyebbülést érzett: nem kell tovább senki elıtt megjátszania, hogy lepukkant bohém csaj akar lenni, hogy csíkos térdzoknikban, retrós skót szoknyákban meg idétlen szemüvegekben akar járni, hogy reggel, délben és este kizárólag humuszt akar zabálni, és hogy a Barneys helyett képtárakba akar járni suli után. Lekapta a vállfáról kedvenc, piros alapon fehér pöttyös Diane von Furstenberg átkötıs ruháját, és gyorsan belebújt; a fekete Habitual farmerszoknyát és az unalmas, sötétszürke C&C California pólót pedig, ami eddig rajta volt, ledobálta a padlóra. Manhattan sóvárog utána! Még szép, hogy sóvárog! – Öt perc, és ott vagyok érted, kis csillagom. Most fordulok rá a hídra – nyugtatta Chuck, és a háttérbıl hallani lehetett a Jaguar

motorjának bıgését. – Egyébként hová parancsolod a fuvart? Hazaköltözöl? Blair ezen még nem gondolkodott. Illetve dehogynem gondolkodott, csak hát a hazaköltözés lehetısége a sokadik helyen szerepelt a listáján. Az anyja, aki a múlt ısszel ment feleségül Cyrus Rose-hoz, és idén tavasszal szülte meg közös gyermeküket, továbbra is totál idegroncs. Cyrus egy gusztustalan, harsány és izzadt gennygóc, akinek az a mániája, hogy egy szál lazán megkötött selyemköntösben jár odahaza. Yale alapvetıen iszonyú édes kisbaba, de hát kitúrta ıt a szobájából, így Blair kénytelen volt beköltözni a mostohabátyja, Aaron szobájába, ahol viszont a macskája, Szırpamacs megvadult Aaron Muff nevő bokszerének szagától, és rászokott, hogy hol az ágyra, hol a szınyegre brunyáljon. De ha már Muffnál tartunk: tényleg, hol van most az a kutya? Aaron mindig magával hozza, amikor átjön Vanessához, hogy vele töltse az éjszakát, nem pedig Tylerrel, Blair kisöccsével egy szobában, és nem is a penthouse-lakás könyvtárszobájában a kanapén, ahol a rengeteg biosörtıl egyszer csak elnyomja az álom. Na, vajon mi lehet a magyarázat? – Talán most, hogy tudom: bent vagyok a Yale-en, valahogy el fogom tudni viselni a csalá… – kezdte Blair, de megbicsaklott a hangja, mert ihletett pillanat tört rá, és hatalmas ötlet kezdett formálódni az agyában. Blair apja azt követıen, hogy kiköltözött a család penthouselakásából, de még azelıtt, hogy elhúzta a csíkot Franciaországba, hogy új életet kezdjen meleg szeretıjével (Jacques-kal, Jean-Claudedal, vagy hogy a rákba hívják a pasit), a Yale Clubban húzta meg magát néhány hónapra. Ez a huszonkét emeletes épület a Vanderbilt sugárúton állt, pont szemben a Grand Centrallal; de a világ legnagyobb, kétszintes pályaudvarával ellentétben ezt fennállása óta egyszer sem újították fel alaposabban, így máig megırizte azt az elnyőttségében is patinás vibrálást, ami a századforduló New Yorkját idézte. Az efféle helyekért Serena, Blair hajdani legjobb barátnıje

rajongott mindig is, míg ı, Blair inkább a fényőzı eleganciát kedvelte, például a jellegzetes manhattani luxusszállodákat, mint amilyen mondjuk a Carlyle. Lakott is a közelmúltban néhány napig a Plaza Hotel egyik lakosztályában, és élvezte, hogy mindenki úgy kezeli, mint a dúsgazdag szállóvendégek egyikét. Ha most beköltözik a Yale Clubba, az ottaniak számára Harold Waldorf lánya lesz, ami majdnem egyet jelent a fejedelmi címmel. Hát igen, majdnem. – Nem, az a helyzet, hogy a Yale Clubban fogok lakni, minimum addig, amíg ki nem derül, mit csinálok a nyáron – jelentette ki Chucknak a telefonba, és úgy mosolygott le hibátlanul manikőrözött, korallszínőre lakkozott körmeire, mintha más terve sosem lett volna, mint az, amit most elıadott. – Hogy mi van? – kérdezte egy ismerıs hang az ajtóból. Blair felkapta tekintetét a cipıkkel degeszre tömött, fekete Barneys emblémás bevásárlótáskákról. Vanessa állt a küszöbön, kezét gömbölyő, hófehér csípıjére téve. Nem volt rajta más, csak egy fekete atlétatrikó meg egy fekete, Hanes pamutbugyi. A torzonborz srác pedig, akirıl Blair azt hitte, Vanessa legutóbb végleg lapátra tette, ott állt a lány mögött egy szál szürke Fruit of the Loom bokszerben; minden más tisztíthatatlanra nyőtt ruhadarabját a hóna alá győrve tartotta. A nyakán, fél centivel az ádámcsutkája alatt jókora bordó folt éktelenkedett. Fú, valaki alaposan kiszívhatta a csávó nyakát! – Azt a házat keresd, amelyiknek tele van graffitizve a kapuja. Öt perc múlva lent vagyok én is – vezényelte még Blair Chuckot, aztán kinyomta a telefont. Csípıre tette a kezét, és azon töprengett, hogy magyarázhatná el Vanessának finoman, miért költözik ki tıle. Hatalmas buli volt, hogy sikerült összebarátkoznia a kopasz lánnyal, akit az egész osztály került, mert zakkantnak tartották; sıt Blair ıszintén meg is kedvelte Vanessát, amiért a lány természetesen, affektálatlanul volt képes viszonyulni az élet minden dolgához; és nagyon bírta fekete, szarkasztikus humorát. Azonban ahogy az évzáró napja közeledett, azt érezte barátnıjén, hogy kezd bekattanni:

most már szinte naponta kérte meg rá, hogy segítsen neki kilakkozni a lábkörmeit, és arra is rávette, hogy együtt próbáljanak ki egy idióta ecsetes melírozó készletet (a szín hál’ istennek nem tartott néhány napnál tovább). Vanessa szemlátomást ki van éhezve a társaságra; és ha attól tud boldog lenni, hogy csalja Aaront ezzel az ápolatlan Dan gyerekkel, neki, mármint Blairnek semmi kifogása a dolog ellen, bár ami ıt magát illeti, ı egyszer s mindenkorra végzett a pasikkal. Nem kell hozzá egy-két percnél több, és Vanessa újra kizárólagos birtokába veheti a lakást: ha ahhoz van kedve, akár komplett orgiákat is rendezhet. – Egy haverom értem jön kocsival – jelentette be végül magyarázat helyett. Vanessa épp most bukott le, hogy csalja Blair mostohabátyját, Aaront azzal a Dannel, akihez elvileg már nem volt semmi köze. Ilyen helyzetben az ember lánya minimum egy kicsit zavarban van; nem így Vanessa. İ vádló tekintettel hunyorgott Blairre. – Elköltözöl? Hogyhogy? Miért? Be vagy rám rágva? – kérdezte borotvált fejét félrebiccentve, majd helyesbített: – Mármint hogy jobban, mint úgy általában? Aki Blairre és Vanessára ráragasztotta „a meghökkentı páros” címet, súlyosan alulértékelte a helyzetet. Blairt kiskorában dadák serege nevelte, aztán pedig a presbiteriánusokhoz járt óvodába a Park sugárúton, ahogy a legjobb Upper East Side-i családok minden rendes gyermeke. Vanessa ezzel szemben hippi mővész szülei mellett nıtt fel Vermontban, és tízéves koráig magántanuló volt. Tizenöt évesen költözött be New Yorkba a nıvéréhez, Rubyhoz, és elsı két itteni nyara azzal telt, hogy két mőszakban dolgozott a williamsburgi Kinko Fénymásolószalonban: így kereste meg a pénzt elsı digitális kamerájára. Blair a nyarait végigteniszezte Rhode Islanden, apja newporti birtokán, de néha átruccant van der Woodsenékhez a connecticutbeli Ridgefieldbe, és ott segített Serenának nyom nélkül eltüntetni a bárszekrénybıl a Sztolicsnaja vodkát. Blair mintaképe Audrey Hepburn volt, az ı stílusát igyekezett utánozni

mindenben; a színek közül pedig az égı rózsaszínt szerette a legjobban. Vanessának nem volt efféle mintaképe, hacsak nem a nagy svéd filmrendezı, Ingmar Bergman; a ruhatára pedig kizárólag fekete darabokból állt. Ennél jobban nem is különbözhettek volna egymástól. – Dehogy – felelte Blair, és megvonta a vállát. Ám aztán helyes kis rókaarcán azonnal megjelent egy kis mosoly. – Miért lennék rád berágva? Vanessa besurrant a konyhapult mögé, és az egyik vízben felpuffadt tofuvirslivel a kezében tért vissza. Illetve hát csak a felével, mert a többit menet közben befalta. Mióta összejött Aaronnal, egész megszerette az ilyen biokajákat. – Kértek? – kérdezte Blairtıl és Dantıl egyszerre; a virsli úgy fityegett a kezében, mint egy ujj, aminek néhány ujjpercét leharapták. Kösz, rohadtul csábító! – Nem vagyok éhes – dörmögte Dan az orra alatt, miközben összegyőrt nadrágjával babrált. Blair széles kézmozdulattal körbemutogatott a megcsonkított tofun, a félmeztelen Danen, a nyakán virító kiszívott folton, a felújítás ellenére reménytelenül lepukkant lakáson és egész Williamsburgön odakint. – Ez egyszerően nem nekem való! – tett rá kísérletet, hogy megindokolja döntését. Vanessa lassan bólintott egyet. Blair attól a naptól kezdve, amikor rányitott Nate-re és Serenára, akik Isabel Coatesék southamptoni fürdıházának kádjában jó alaposan egymásra találtak, néha úgy viselkedett, mint aki megzavarodott. – És abban biztos vagy, hogy kapsz szobát a Yale Clubban? Ott csak öregdiákok szállhatnak meg, te pedig még nem igazán vagy az… Blair belegyőrt egy nagy halom tiritarka Juicy Couture szabadidıruhát a már a nélkül is degeszre tömött düftinbıröndbe.

Volt idı, amikor hiperérzékeny volt a Yale témára, de ez még azelıtt volt, hogy felvették. – Az apám tagja a klubnak – felelte. – Ha nem adnak nekem szobát, szétrúgja a seggüket. Vanessa még mindig csak állt és bámult barátnıjére. Blair a csendben tisztán hallotta a tőzhely elektromos órájának ketyegését. – Hú, majdnem elfelejtettem! – kapott észbe, és felvette a földrıl a bevásárlótáskát, amin a londoni Browns divatház emblémája díszelgett, és amit ma egész nap cipelt magával: a bemutató vásárból az iskolába, majd onnan haza. Nem mintha gyalog tette volna meg ezeket az utakat. – Hoztam neked egy ruhát az évzáróra. Megláttam a St. Claireben, és arra gondoltam, egyszerően tökéletes, te pedig úgysem tudod, hol lehet olyan cuccokat kapni, amik nem feketék. Ja, és tudok neked kölcsönadni hozzá illı cipıt is! Vanessa kicibálta a zacskóból a fehér papírba bugyolált csomagot, aztán a papírt is leszaggatta a ruháról. Fehér volt, ez igaz, de valami elképesztıen gyönyörő! Morticia Addams visel ilyet, vagy talán Frankenstein menyasszonya. Ezek után nyilván nem mondja meg Blairnek, hogy Aaron kitalálta: húzzák el a csíkot New Yorkból még az évzáró elıtt. Nocsak, akkor tehát még emlékszik rá, milyen javaslattal állt elı a barátja! Vanessa felemelte a földrıl jobb lábát, és nagy lábujjának feketére festett körmével megvakarta bal vádliját. A ruhát közben továbbra is a kezében tartotta. Eddig is stresszek a tanévzáró hercehurcától meg mindattól, ami utána még vár rá, és akkor tessék, most még ez is! – Bassza meg, ez tök szar! – jelentette ki, és megölelte Blairt. – Kurvára hiányozni fogsz! Blair szeretetteljesen magához szorította félmeztelen barátnıjét. – Figyelj csak, tök egyforma magasak vagyunk – duruzsolta a fülébe gyengéden. – Tuti egymás mellé kerülünk a bevonulási rendben.

Vanessa elmosolyodott, és kitörölt a szemébıl egy kósza könnycseppet. A padlót beterítı hárommilliárd tősarkú Manolo egyikére bökött ujjával, és megjegyezte: – Csak akkor, ha nem egy ilyet veszel fel! – Ebbıl ne csinálj problémát – felelte Blair. – Adok neked is kölcsön egy ugyanilyen magas sarkút! A két lány elnevette magát, és ezzel egy csapásra minden meg volt bocsátva: az elmúlt éjszakai hangos szex Aaronnal ugyanúgy, mint kettejük titkos búvóhelyének elárulása a hirtelen adódó szex kedvéért Dannel. Ha Vanessának minderre szüksége van ahhoz, hogy ne parázzon annyira az érettségitıl meg az évzárótól, hát legyen! – Lezuhanyozom – jelentette be Dan, bár nem tőnt úgy, mintha a csajok bármelyikét is érdekelné, mit csinál és hol van. Vanessa felvette a földrıl a fekete farmerszoknyát, amit Blair az imént elhullajtott, és belepréselte a fenekét; azzal meg sem próbálkozott, hogy begombolja magán. Aztán elkapta az egyik Louis Vuitton düftinbırönd fogantyúját, és a vállára vetett két cipıkkel teli Barneys nejlonzacskót. – Na, akkor gyerünk. Segítek levinni a cuccokat. Chuck már menetkészen ült a sarkon parkoló vadonatúj ezüstszínő Jaguar kabrió volánja mögött. Hát igen, kicsit idı elıtt kapta meg a fiú az érettségi ajándékát, az autót, ami itt Williamsburgben bántóan rítt ki a bohémosan lepukkant környezetbıl. Chuck egy gombnyomással felpattintotta a csomagtartó tetejét, a lányok pedig bedobálták Blair bıröndjeit. – Hagytam még pár cuccot az elıszobaszekrényben, azokat neked adom – ölelte meg Blair még egyszer, gyorsan az osztálytársnıjét. – Na, szia. Holnap találkozunk irodalmon. – Szia, spinkó! – súgta Blair fülébe Vanessa kedvesen, és jó erısen magához szorította a lányt. Blair megvárta, amíg a tarkára graffitizett kapu becsukódik Vanessa mögött, aztán kinyitotta a Jaguar jobb elsı ajtaját.

– Tudtad, hogy a negyvenes években minden öregdiák tartott magának egy prostit a Yale Clubban? – kérdezte Chuck, amíg Blair becsatolta a biztonsági övét. – Pedig nıi klotyó akkor még nem is volt abban a kuplerájban – tette hozzá, miközben elindult a Williamsburg Bridge felé. Kezét az elsı adandó alkalommal a lány csupasz térdére csúsztatta. – Sejtettem, hogy nem tart sokáig. Te nem vagy az a fajta csaj. Téged a pasiknak találtak ki, nem a csajoknak. Blair lekotorta magáról a fiú mancsát, és bosszúsan forgatta kék szemét. Chuck mindig is egy gusztustalan tapló volt, nyilván az is marad világéletében. Blair és a vele egyívásúak csak azért viselték el nagy nehezen, mert ı is a 77. utca és a Park sugárút sarkán álló Lenox Hill Kórházban született, mint ık valamennyien, és már óvodába is együtt jártak. Mindannyiukat ugyanabba a tánciskolába íratták be a szüleik, és nyaranta családjaik testületileg vonultak le a St. Barts-sziget üdülıparadicsomába. Chuck apja és anyja ugyanúgy bent ült a Metropolitan Múzeum és a Metropolitan Opera igazgatói testületében, mint a többieké, és ezek az apák és anyák egytıl egyig ugyanazt a szavak nélküli nyelvet beszélték. Csakhogy az Upper East Side-i arisztokrácia csemetéi közül Chuck volt az egyetlen, akit nem vettek fel egyetlen magánegyetemre sem, hiába jelentkezett kilenc ilyen helyre is; úgyhogy a szülei egy hirtelen ötlettıl vezérelve úgy döntöttek, egy New Jersey-i katonai akadémiára íratják be fiacskájukat. Mindebbıl világosan érthetı volt, miért fikázza Chuck a Yale Clubot: egy hangyaszempillányi irigység beszélt belıle. Nana! Biztos, hogy csak emiatt? A Blaupunkt CD-s autórádióból Justin Timberlake új lemeze harsogott; Blair tökig felcsavarta a hangerıt. Amikor a hídhoz értek, Chuck újabb támadásba lendült a lány combja ellen, de Blair elkapta a kezét a csuklójánál, és visszatette a sebességváltóra. Mi a fene van már, Chuck összetéveszti ıt valami Serena-féle ribanccal, akibe semmi erkölcs nem szorult, és aki, ha rátör a gerjedelem, vígan hancúrozik minden sráccal, akit elég jóképőnek talál?

– Vezess, oké? – dörrent rá a fiúra. – Ne próbálkozz semmi mással, csak vezess! – adta ki az utasítást, aztán szigorú mozdulattal összefonta ölébe ejtett két kezét. İ nem olyan lány. Á, nem!!! Figyelem: a valódi neveket helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat. És megvédjem magamat – „az ártatlanok” dühétıl. HEY, PEOPLE! Ha máshoz nem is értünk, a szexhez igen! A jövı héten már érettségi, de a jelek szerint mindenki tojik rá. Ahelyett, hogy bezárkóznánk a szobánkba és magolnánk töribıl az évszámokat, franciából meg a rendhagyó igeragozásokat, bezárkózunk a szobánkba, és tonnaszámra rendeljük a kínai kaját, aztán ágyba bújunk… akivel éppen tudunk. Eléggé kiszámítható banda vagyunk. De hát valahogy nekünk is le kell küzdenünk a vizsgák és az évzáró elıtti stresszt! Hogy micsoda? Ajándék? A tanévzáró (mármint maga az ünnepély) igazából a szülıknek szól. De ha azt vesszük, milyen ajándékozón zúdul ránk utána, tökre megéri, hogy alávessük magunkat ennek a macerának. Nézzük csak, mit kérhetnek kedvenc barátaink apucitól és anyucitól érettségire: B: Azt állítja, hogy egyszer s mindenkorra végzett a fiúkkal, ennek ellenére leginkább egy jó kis deltás pasira vágyik. Olyanra, aki nem csalja meg a legjobb barátnıjével egy partin, ne adj’ isten pont a fürdıkádban. V: Egy filofaxot szeretne, amiben nyilvántarthatja a különbözı srácokkal megbeszélt randevúkat. Máskülönben elıbb-utóbb biztosan belezavarodik. N: Egy kék kockás Ralph Lauren papírzsebkendı-tartó jól jönne neki, egy kifogyhatatlan fajta, olyan, mint a bıségszaru. Akkor egy életre le lenne tudva az egyik legkellemetlenebb problémája.

D: Kérne szépen egy használt Hyundait meg egy jogosítványt,., ja, és olyan életet, amit érdemes élni. S: Nagy szüksége lenne a mostani helyett valami értelmes hobbira, mert kezd kínossá válni, hogy egy merı szórakozásból folyton lenyúlja barátnıi pasijait. Tényleg, hogy is áll mostanában modell-, illetve színészi pályafutása? J: Na, várjunk csak, ı még nem is érettségizik idén! Ennek ellenére kéne neki egy iskola, ahova felveszik szeptembertıl. És van, amire mindannyian nagyon vágyunk: egy hatalmas, észveszejtıén jó partira, ahová boldog-boldogtalan eljöhet. Mert az, ami ilyenkor az évzáró után lenni szokott, hogy egyszerre több helyen vannak kisebb bulik, és az ember szaladgálhat egyikrıl a másikra, halál idegesítı. Töltesz magadnak egy pohár piát az egyik helyen, de még meg sem ittad, rohanhatsz tovább a másikra. Találjuk meg minél gyorsabban az optimális helyszínt, aztán hívjunk meg mindenkit, aki él és mozog, mulassunk akkorát, mint még soha, és ennek a partinak ne is legyen vége soha! A mailjeitekbıl: Kedves BG! Az öcsém kilencedikes a St. Jude-ban; tıle tudom, hogy N pszichiáterhez jár. Állítólag ilyen hipnózissal visszaviszik csecsemıkorába, hogy kiderüljön, mitıl ekkora főnyíró, és emiatt van, hogy folyton úgy sír, mint egy pólyás, – értesült Kedves értesült! Bocs, hogy visszakérdezek: attól nem kell félnünk, hogy a korregressziós hipnózis hatására szegény kis N a szobatisztaságát is elveszíti? Mert fúj, az nagyon szomorú lenne! – BG Lebuktál S-ék házának bejárata elıtt, a 82. utca és az Ötödik sugárút sarkán N a hírek szerint csak az arcát puszilta meg barátnıjének illedelmesen, amikor búcsút vett tıle. Mi a halál, ott voltak a lány szülei is, és kukkolták a fiatalokat? Vagy N volna az egyetlen hímnemő lény az univerzumban, aki ellen tud állni S vonzerejének

(annak ellenére, hogy együtt van vele)? Nem, nem, valószínőleg összepisilte magát, és rohant haza tiszta gatyát venni! B-t és C-t a Williamsburg Bridge-en látták egy autóban: bömböltették a zenét a dugóban, C karja B vállán volt, az pedig a fiú kismajmával játszadozott. Na, tessék, végre egy mőködıképes kapcsolat! Kémeim jelentették, hogy V felmászott a házuk tetejére, ahol szerelmi fészket rendezett be magának, és ott légfrissítıt permetezett szét egy flakonból, majd hosszan igazgatta a díszpárnákat a matracon. Hát igen, ha valaki arra rendezkedik be, hogy egyik fiút a másik után fogadja ugyanazon a helyen, küszködjön csak az ágy rendben és illatosán tartásával! Hú, és csak nem egy alsógatya volt az, amit szemtanúm szerint lehajított a tetırıl az utcára?! Úgy hírlik, egy New Hamp-shire-i vaskereskedésben a kis J veszettül igyekezett lebeszélni apját arról, hogy autó helyett poénból talicskát vegyen Dnek érettségire. Magam sem hinném, hogy a srác értékelte volna a tréfát. A Ferragamo Ötödik sugárúti üzletében K és I állítólag az elsı pártól az utolsóig végigpróbált minden fehér lapos sarkú cipıt. Szerintem itt lenne az ideje, hogy valaki megmondja ezeknek a csajoknak: halál gáz, ha két lányon ugyanazon a rendezvényen ugyanolyan cipı van! Hoppá, figyelitek? Épp most mondtam meg nekik! Végül még egyszer, csak hogy el ne felejtsétek: az évzáró ünnepély anyuci és apuci kedvéért van. Bátran vegyétek fel a fidresfodros Laura Ashley ruhát, aminek a fenekénél az a gigantikus masni van: ne mondhassa anyátok, hogy hiába ırizgeti számotokra tízéves korotok óta! Aztán csak kaszáljátok be, amit jutalmul kaptok érte! Remélem, mindenki le tudja írni helyesen: B-M-W! Bocs, de ilyen igényes vagyok. Imádom, ha utáltok: gossipgirl.net S BEMUTATÓT KEDVESSÉGBİL

TART

GENYASÁGBÓL

ÉS

– Mr. Beckham! – szólongatta Serena az intézmény egyetlen filmesztétika-tanárát, miközben a Constance Biliárd Lányiskola fotóstúdiójának bejáratán a négy nehéz, fekete függöny közül az elsıt félreráncigálta, hogy beljebb tudjon lépni. – Mr. Beckham, bejöhetek egy percre? Szeretnék mondani valamit a tanár úrnak. Odabentrıl forgószék nyikorgása hallatszott. – Persze, jöjjön be bátran – felelte a férfi. – Csak óvatosan a függönyökkel! A tanításnak már vége volt, és az iskolára telepedı csendet csak néha törte meg egy-egy órák után bent maradt lány vihogása vagy egy-egy tanárnı tősarkú cipıjének kopogása a folyosón. Serena csak azért nem indult el még haza, mert szerette volna megoldani a búcsúszónok-válságot. Nem mintha biztosra vehette volna, hogy ı fogja megkapni a felkérést, de úgy gondolta, épp elég az is, amit eddig elhalászott Blair orra elıl. Ha az évzárón végül ı mondhatna búcsúbeszédet a tizenkettedikes évfolyam nevében, az azt jelentené, hogy egy újabb dolgot kapott meg anélkül, hogy különösebben akarta volna. Csak nem ugyanígy történt ez egy bizonyos zöld szemő fiú esetében is? Serena beljebb hatolt a fotólaborba; vigyázott, hogy a következı függönyt mindig csak az után nyissa szét, hogy az elızı már bezárult mögötte: így biztosan nem juthat be fény a sötétkamrába. Legbelül a mennyezeti speciális lámpából vörös fény derengett, de ebben azért nem lehetett rendesen látni. A lány csupasz karja és combja libabırös lett: a sötétkamrában valamiért mindig elfogta a borzongás. Mr. Beckham volt a Constance egyetlen helyes, fiatal férfi tanára; csak egy baj volt vele, hogy lényegesen helyesebbnek és fiatalabbnak képzelte magát a valóságosnál. Nagyon mővészre vette a figurát: szögletes, vastag fekete keretes szemüveget hordott, meg szők, hosszú ujjú, fekete Club Monaco pólókat, amik kirajzolták edzıteremben kigyúrt mellkasát. Sötétszıke haját zselével hátranyalta, és lépten-nyomon francia szavakat főzött a beszédébe.

– Á, Serena! – kiáltott fel, amikor meglátta, ki keresi, és eltolta maga elıl az asztalon a krémsajttal töltött mákos bagelt, amit addig eszegetett. Szélesre tárta két karját, és felállt a székébıl. – Quelle* meglepetés! Serena egyik lábáról a másikra állt, és közben ujjával a gombot babrálta világoskék-fehér hullámkrepp tavaszi egyenszoknyájának övszalagján. * quelle: micsoda, milyen Miért érezte minden alkalommal ennyire kínosnak, ha tanórán kívül beszélgetett egy tanárral? Különösen azzal a tanárral, akirıl gyanította, hogy egy icikepicikét rá van indulva…! – Öö, hát csak meg akartam köszönni, hogy a tanár úr jelölt búcsúszónoknak – bökte ki végül a lány. Hüvelykujját a szájához emelte, és rágcsálni kezdte gyöngyházfényő rózsaszínre lakkozott körmét, pedig azon már nagyon kevés rágcsálni való maradt. Mindenki szíves figyelmébe: így csak az viselkedhet büntetlenül, aki egész elképesztıen gyönyörő. Ha közönséges halandó nekiáll a körmét rágni, attól hányva fakad, aki látja! – De az a helyzet – folytatta a lány –, hogy kihúztam magam a jelöltlistáról. Csupán szólok, hogy tudja a tanár úr – mondta, és áttért a győrősujjára, aminek körmét reggeli óta egyáltalán nem is vette a szájába. – Szerintem én nem vagyok igazán jó szónok. Meg hát az is van, hogy rajtam kívül csak Blair kapott jelölést, aki pedig rohadtul szeretné, ha ıt neveznék ki; annyira, hogy félek, megfojt álmomban, ha én kapok több szavazatot. Mr. Beckham levette a szemüvegét, és fekete pólójának aljával törölgetni kezdte; ennek során egy jó tenyérnyi rész elıvillant hasából, amin meghökkentı módon egy szál szır sem volt. Serena a látszatát is igyekezett elkerülni, hogy ezt bámulná, de közben egy pillanatra megfordult a fejében, nem meleg-e a pasi. Totál kiakadt a pucér tanárhas látványától: mintha Mr. Beckham direkt mutogatta volna magát neki.

– De azt azért tudja, miért jelöltem magát, n’est-ce pas*? – kérdezte a filmesztétika-tanár, és miközben folytatta szemüvege tisztogatását, fürkészı tekintettel nézett a lányra a vöröses árnyalatú félhomályban. Maisom**! Azért, mert gerjed rá, comme un***mikrofon! – Hát… – kezdte Serena, de valójában már csak egy jó kifogáson törte a fejét, hogy sarkon fordulhasson és elhúzhasson innen. Hirtelen úgy érezte: az, hogy Mr. Beckham bagelt majszolgat elıhívás közben, valahogy olyan egészségtelen dolog, sıt egyenesen perverz. Az is megfordult a fejében, hogy a tanár talán drogos, és rászokott a fotós vegyszerekre. A férfi feltette a szemüvegét, és visszaült krómacél forgószékére. – Serena, én hetedikes kora óta figyelem magát, azóta, hogy tanítani kezdtem a Constance-ban. Talán nagyon érzelgısen hangzik, de akkor is így van: maga hozott fényt életem sötétkamrájába – mondta, majd szünetet tartott, amíg megköszörülte a torkát. Nyilvánvaló volt: izgatottabb annál, hogy francia szavakkal legyen képes főszerezni mondanivalóját. – Ha nem lennék a tanára, én…! Úristen, akkor mit csinálna? Leöntené Serenát fixíroldattal, aztán lenyalogatná róla? Egy jó tanács: menekülj, kislány!!! Serena biztosra vette, hogy egyetlen további szót sem akar hallani Mr. Beckham érzelgıs szövegébıl. * n’est-cepas?: ugye? igaz? ** mais oui: de még mennyire! *** comme un: mint egy – Elnézést, tanár úr… Az a helyzet, hogy rohannom kell. Tényleg csak meg akartam köszönni, amit értem tett – hadarta, és görcsbe merevedett kezét felemelte, hogy búcsút intsen a férfinak, bár az ott ült vele szemben, alig egy karnyújtásnyira. – Gondolom, az évzárón még találkozunk – tette hozzá erıltetett derővel, aztán megfordult, hogy másodszor is átverekedje magát a súlyos függönyökön. – Csak egy percre várjon még!

A lány gyomrát jeges rémület szorította össze, és ismét vacogni kezdett vékony kis pólójában. A folyosóról hangok szőrıdtek be: ezek szerint ha elég hangosan sikít, lesz, aki meghallja. Visszafordult Mr. Beckham felé. – Muszáj mennem – szabadkozott. A férfi lecsusszant a székrıl és odalépett Serenához. – Mondja, mi lenne, ha… – kezdte, aztán nagyot nyelt; ádámcsutkája idegesen rángott le-fel. – Megengedi, hogy búcsúzóul… adjak magának egy petit, petit* puszit? – kérdezte halkan, miközben hüvelykés mutatóujjának csaknem összeérintett begyével szemléltette is, mennyire nagyon petit lenne az a puszi, amire gondol. Serena habozott. Ódzkodott tıle, hogy túl nagy ügyet csináljon ebbıl az egészbıl, de sürgısen le akarta rázni magáról Mr. Beckhamet. Az egyik lehetıség, hogy nemet mond és lelép. A másik, hogy sikoltozva felrohan Mrs. M irodájába, és ott felnyomja a tanárt zaklatásért. Végül a harmadik, hogy engedélyez * petit: kicsi neki egy tényleg egészen icipici puszit emlékbe, aztán megy, és örökre elfelejti ezt az egész jelenetet. Rövid töprengés után megrántotta csontos vállát, és odatartotta puha bırő, a naptól enyhén kiszeplı-södött arcát a férfinak; ezzel egyúttal világosan jelezte azt is, hogy kettejük ajkának bárminemő ösz-szetalálkozásáról hiába is álmodozna Mr. Beckham. A tanár tett még egy lépést a lány felé, aztán finom, óvatos puszit nyomott az arca kellıs közepére; mintha csak bélyegzıvel pecsételné le. – Tant pis* – lehelte a fülébe reménytelen vágyódással, aztán egy rántással szélesre tárta a lány elıtt a sötétkamra függönyeit, mintha azt akarná tudtára adni, hogy nincs szándékában tovább molesztálni. A jelek szerint most már egyáltalán nem izgatta, hogy a film, amin dolgozott, fényt kap-e vagy sem. – Adieu**, Serena! – köszönt el a lánytól.

A fotólabor elıtt a folyosón ott állt kedvenc pirosfehér-kék lenvászon Talbots nadrágkosztümjében az igazgatónı, Mrs. M; az új spanyoltanárnı, a félénk és visszahúzódó Ms. D’Agostino éppen csokitrüffellel kínálta egy aranyszínő fémdobozkából. – Ó, maga kis huncut, hát nem kísértésbe visz? – turbékolta Mrs. M széles mosollyal az arcán, miközben bekapott egy trüffelgolyót. Ám ebben a pillanatban észrevette Serenát: barna szeme rémülten elkerekedett, mint egy kisgyereké, akit rajtakaptak, hogy a kamrában dézsmálja a sütis tálat. Serena magába fojtotta a kitörni készülı nevetést, * tant pis: milyen kár ** adieu: isten veled/önnel és hirtelen lufinak érezte magát, amiben túl sok a levegı. Groteszk kis tréfái vannak az életnek! Rámosolygott Mrs. M-re, aztán gyorsan ı is kivett egy bonbont a dobozból, és már húzta is a csíkot kifelé az iskolából. Fú, mi mindent megtehetünk büntetlenül mi, tizenkettedikesek egy héttel az érettségi elıtt! De most aztán nyomás, csajszi! N ÚJABB SZERRE SZOKIK RÁ A St. Jude lacrosse-csapatának évadzáró buliját az iskola tornacsarnokában rendezték meg. Ez persze elég gagyi megoldás volt, tekintve, hogy odakint is lehetett vagy huszonhat fok, úgyhogy attól akár a parkban is bulizhattak volna, és egy szabadtéri buli mégiscsak hangulatosabb; csakhogy a srácok egytıl egyig kiskorúak voltak, ezért Mr. Michaels, az edzı csak a tornacsarnokban merte megkockáztatni, hogy sörrel öblítsék le a megrendelt pizzákat. Egyébként az összejövetel elıtt az egész csapat fent járt Jeremy Scott Tompkinsonéknál, és ott testületileg alaposan betéptek, az évadzáró után pedig együtt készültek valahol disznó módon berúgni, úgyhogy nekik végül is tök mindegy volt. Nate behunyta a szemét, és csak ímmel-ámmal piszkálta a pizzáját. Az utolsó buli a csapattal ebben az évben. Az utolsó buli a

csapattal ebben az életben! Ó, bassza meg! Máris potyogni kezdtek a könnyei. A tornacsarnok az East End sugárúton álló, téglaburkolatú iskolaépület legfelsı, ötödik emeletén volt; hatalmas ablakai a napfényben csillogó-villogó East Riverre és a Queens városrészre néztek. Egy délután, valamikor tizedik végén Nate, Jeremy, Anthony Avuldsen és Charlie Dern önként magukra vállalták, hogy az edzés után elpakolják a felszerelést. Jó sokáig bent maradtak: marháskodtak, kosárra dobáltak, aztán elbújtak a pedellus, Rick elıl a labdák tárolóhelyéül szolgáló hatalmas, dróthálófalú kalicka mögé. Amikor Rick végzett a takarítással, és a villanyokat is leoltotta, a fiúk elımásztak és odagyőltek az ablak elé (pont oda, ahol most Nate állt); nézték a naplementét, elszívtak pár füves cigit és megettek egy egész zacskó Starburst savanyú cukrot. Kilenc óra volt, amikor végül úgy döntöttek, ideje hazamenni. Ahogy kilopództak az épületbıl, megszólalt a riasztó, de ık besprinteltek a pár utcányira lévı Carl Schurz Parkba, így megúszták, hogy elkapják ıket. Na, ezek voltak a szép idık! A szép idık, amelyek most napokon belül véget érnek. Vagy talán már véget is értek. Nate tekintete a horizontot pásztázta az ezüstös víztükör és a lapos, alacsony ipari épületek fölött. Valahol arra, Queenstıl délnyugatra fekszik Brooklyn, ahol Blair lakik mostanában. Vajon mit csinálhat ebben a percben? – mélázott a fiú. – Talán ott áll a williamsburgi ház tetején, szívja Merit Ultra Lights cigijét, és rajzszegeket szurkál két vudu babába, amiket róla és Serenáról mintázott. Addig is te járnál az eszében, igaz? Ne kábítsd magad, öregfiú! Nate a hüvelykujjával elkent egy könnycseppet elbővölıen szép zöld szeme sarkában, aztán a szemetesbe hajította szinte érintetlen pepperoni pizzáját. Anthony odajött hozzá, izmos karjával átölelte a vállát, és gúnyos gyengédséggel cuppanós puszit nyomott az arcára. – Mi bánt, kicsi szívem? – kérdezte tıle gügyögve.

– Kapd be – mordult rá Nate, és behúzott egyet haverja bordái közé. De Anthonyt nem lehetett ilyen könnyen lepattintani. – Lennél olyan aranyos, és meginnál velünk egy sört ahelyett, hogy itt itatod az egereket? – erılködött tovább. Platinaszıke hajának egy lenıtt tincse szeplıs arcába hullott: ideges mozdulattal söpörte félre. – Buli van, bazmeg, nem vetted észre? Nate röhögött egyet, és hagyta, hogy Anthony odaterelje a többi srác közé. Azok söröztek, és hallgatták az edzı sztorijait. Jeremy feljebb rángatta a derekán sötétkék Levi’s farmerét, ami legalább három számmal volt nagyobb a kelleténél, aztán odanyújtott Natenek egy dobozos Heinekent. – Na csakhogy! Baszki, te ezt tudtad? Michaels a szerdai edzések után évek óta mindig nyom egy Viagrát, aztán kivesznek egy szobát a feleségével a Pierre Hotelben, és prütty-prütty! – újságolta. Magának is bontott egy sört, és nagyot húzott belıle. – Faszom se gondolta volna! Az edzı elmaradhatatlan piros Land’s End dzsekijének zsebébe vágta a kezét, és iszonyú önelégült képpel nézett maga elé. – Az ember élvezze ki az életet, nem igaz? – mondta. Mintegy erre válaszként Nate az ég felé fordította sörös dobozának fenekét, és bedöntötte a Heineken nagyobbik felét. Mr. Michaelsben megvolt az a kissé nyers, atyáskodó hozzáállás, amit a srácok általában értékelnek az edzıjükben, de Nate valahogy mégsem tudta igazán komálni az öreget. A tanév közepén az edzı csak azért tette meg ıt csapatkapitánynak, mert a kilencedikes kiscsávó, akit a tisztre egyébként kiszemelt, egyik napról a másikra eltőnt a suliból. És hát még adós volt Nate-nek egy gratulációval, amiért felvették a Yale-re, a Brownra és a Harvardra is. A fiút az sem lepte meg, hogy az edzı Viagrára szorul, ha ki akarja élvezni az életet. Minden szempontból puha tökőnek tartotta. Na, mert neki aztán volt alapja mások tökének keménységét kritizálni! Biztos nem ı volt az, aki ma délelıtt, mikor a St. Claire

hotelbeli bemutató vásárból a Constance felé süvített velük a taxi az Ötödik sugárúton, és Serena gyakorlatilag rámászott a hátsó ülésen, nem volt képes többre, mint az ablakon át a két úttestet elválasztó virágágyást bámulni, és sírva fakadni amiatt, hogy szegény piros és sárga tulipánok a nagy melegben lekókadtak és elhullajtották a szirmaikat! Félı, hogy más is lekókadt itt, nemcsak a tulipánok! Mr. Michaels eközben nagy lendülettel belefogott annak fejtegetésébe, hogy a minivan a legerotikusabb autó a világon, merthogy két hátsó ülése is van. Nate a sörét szürcsölgetve átértékelte magában az edzıjét. A halál idétlen Land’s End széldzsekije ellenére ez a pasas egészséges, életerıs és csavaros esző. İ még sosem sírta el magát valami apróságon, hülye kis csaj módjára, az biztos! Még az is lehet, hogy egy kis Viagra-kúra rajta, mármint Nate-en is segítene. Jaj, istenem, de kiábrándító! A fiú az utolsó cseppeket is kihörpintette a sörös dobozból, majd az üres flakont letette a hosszú kempingasztalra, amit a konyhasók hoztak fel a menzáról az évadzáró bulira. Aztán sarkon fordult és megindult a tornacsarnok túlsó végébe, a testnevelık tanári szobája felé. Aki látja, biztosra veheti, hogy csak kiereszt valamennyit a bevitt folyadékmennyiségbıl, hiszen a tanári és az öltözı ajtaja egymás mellett van. Pedig valójában…! Mr. Michaels tanári asztalán egy hússzor huszonötös, színes, bekeretezett fotó állt: az edzı feleségét, Patríciát ábrázolta. A nı egy kicsit hasonlított Jennifer Anistonra, csak ráncosabb volt nála, és vörösesbarnára festett haja apródfrizurába volt fésülve. Alacsonynak tőnt, a bıre naptól cserzett, a dzsekije bíborvörös nıi Land’s End (családi vonás, úgy látszik), a szeme barna és csillogó, az ajka rúzs nélkül is rózsaszín, és a széles, boldog mosolytól, ami az arcán ragyogott, kissé szétnyílt. A fogsora annyira fehér, hogy tuti nem volt igazi; Nate azon kezdett tőnıdni, hogy vajon a Pierre hotelbeli

virgonckodások alkalmával (amik nem jöhetnének létre, ha nem volna a kis kék tabletta) kiveszi-e a protkóját. A tesitanárinak áporodott chips- és lábszaga volt. A padlón egy nagy kupac régi magazin hevert, legfelül éppen egy fürdıruhakülönkiadás; ennek a címlapján egy hihetetlenül jó bır brazil spiné domborított egy szál tangában, az is mintha acélsodronyból lett volna. Maga elıtt keresztbe font két szeplıs karjával különösebb alaposság nélkül eltakart valamennyit a mellébıl, de ahogy az optikába nevetett, azzal mintha megígérte volna: nem kell kétszer kérni, és leereszti a karját. Nate késztetést érzett rá, hogy felvegye a földrıl a magazint, és alaposabban is szemügyre vegye, de legyızte a kísértést. Inkább az edzı zöldre festett fém íróasztalához lépett, és kihúzta az asztallap szélességő fiókot. Irgalmatlan kupleráj tárult elé: volt ott vagy harmincöt zacskó mézben pirított földimogyoró, az a fajta, amit a repülıgépen osztogatnak az utasoknak, nyolc-tíz tubus szövegjavító festék, több tucat clipper kapocs, néhány levél Advil Ultra, pár orvosi jégtömlı és legalább húsz doboz különféle gyógyszer, mind olyan, amit csak receptre lehet kapni. Nate végigböngészte a fiolákat, és meg is találta azt, amelyikre vadászott. Egy laza mozdulattal Brooks Brothers vászonnadrágjának zsebébe dugta, aztán kisurrant a helyiségbıl. A többiek még mindig lelkesen itták az edzı szavait; most éppen arról beszélt, hányszor ejtette teherbe a feleségét. – Ennyi idıs koromban – bökött állával a hallgatóság felé Mr. Michaels – én már házas ember voltam! – Hú! – morajlottak a fiúk iszonyodva. Nem is hülyeség – gondolta Nate némiképpen megfeledkezve a realitásokról –, ha feleségül vettem volna Blairt, egy sor szar helyzettıl megkímélhettem volna magam! Persze, mert ha férj és feleség lettek volna, akkor tuti nem csalja meg, mi?!

– Hé, hısszerelmes! – kiáltott oda neki Jeremy. Megint rántott egyet lötyögı farmerén, aztán benyúlt a hőtıtáskába, és kivett belıle egy újabb doboz sört. – Valami csajt rejtegetsz a zuhanyzóban, vagy mi? A többiek felkapták a fejüket, és várakozás teli pillantásokkal néztek Nate-re. Nem volt ı különb a többieknél: a feje ugyanúgy kongott, a mellkasa ugyanúgy döngött, mint a többi izomagyúnak a csapatból; mégis valahogy mindig ıvele történtek meg a legelképesztıbb dolgok. Már pusztán az a tény, hogy neki megvolt Blair Waldorf és Serena van der Woodsen is, félistenné növelte Nateet a lacrosse-os fiúk szemében. A félisten most megeresztett egy halvány mosolyt Jeremy felé, és nyújtotta a kezét, hogy a haverja passzoljon neki is egy Heinekent. Ha tudnák ezek a srácok, mi lapul a gatyája zsebében, tényleg lenne okuk az elképedésre! VÁRATLAN FEJLEMÉNY A YALE CLUBBAN – Örömmel üdvözöljük vendégeink között, Miss Waldorf! – köszöntötte Blairt a Yale Club szertartásos modorú, kissé karót nyelt recepciósa. – Megkérem, jöjjön utánam. A csomagjainak majd Dominick gondját viseli. – Köszönöm – felelte Blair kecsesen; borzalmasan elégedett volt magával, amiért kitalálta, hogy Chuck pár perccel az ı ideérkezése elıtt felhívja telefonon a klubot, és Harold Waldorfnak kiadva magát foglaljon szobát „lánya” számára. Persze annak sem lett volna semmi akadálya, hogy az apját kérje meg minderre, csakhogy Harold jelenleg Németországban tartózkodott, ott vásárolt repülıgépet (vagy csak autót? Blair már nem emlékezett pontosan) új szerelmének, valami Giles nevő francia krapeknak, és a lány nem akarta zavarni eközben. A Yale Club elıcsarnokának egész kialakítására a praktikusság és a keresetlenség voltjellemzı; a padlót fekete és fehér márványlapokkal burkolták, a falakat egyszerő fehérre festették,

bútorzata pedig néhány, látható rend nélkül elhelyezett, Yale-kék fülesfotelbıl állt. Blair elıreszegett állal figyelte, hogy sürög-forog a személyzet: az egyik inas a bıröndjeit cipelte, a másik a szobakulcsát hozta. Elizabeth Taylornak képzelte magát, még abból az idıbıl, amikor a színésznı gyönyörő volt, karcsú és elbővölı; most érkezett meg egy egyszerő kis szállodába a skót kisvárosban, ahol új filmjét forgatják. Nem volt kifogása az ódivatú, kissé rideg környezet ellen – mindaddig, amíg ideje nagy részét a bárban tölthette. Követte a fekete mellényes, csokornyakkendıs recepcióst: beszállt utána az egyik régi, faburkolatú liftbe, és türelmesen várta, hogy becsukódjon az ajtó. Magában elmondott néhány fohászt azért, hogy a szobájában a ruhásszekrény jó nagy, az ágynemő pedig finom puha legyen. Pont az efféle félszeg és földhözragadt pillanatok miatt gondolkodott az életrıl úgy, hogy túlnyomó részét várakozással tölti az ember: várja, hogy végre történjen valami. De most kivételesen történt is valami. – Várjanak! – kiáltotta egy magas, széles vállú srác, és az utolsó pillanatban berobbant a liftbe. Világosbarna haja rövid volt és hullámos, a bıre csodálatos aranybarna színő. Ragyogóan fénylı zöld szemét hosszú, aranybarna pillák szegélyezték, ajkának kislányos pirosságát pedig férfiasan szögletes áll ellensúlyozta. A kiejtésén érzıdött, hogy angol. – Köszönöm – biccentett a recepciósnak, aztán megfordult: így Blairrel került szembe. Leplezetlen érdeklıdéssel mérte végig a lányt, miközben a liftajtó becsukódott a háta mögött. Úgy tőnik, Elizabeth megtalálta szívének Richárd Burtonét. Amíg a lift suhant velük felfelé, Blair egyik Manolo Egyptian Goddess szandálos lábáról a másikra állt. Úristen, milyen édes a brit akcentusa! Milyen csinos a hófehér inge és a tükörsimára vasalt Helmut Lang farmernadrágja! Milyen vagányán elegáns a rozsdabarna Church’s of London főzıs cipıje! Milyen gyönyörő a barna haja, a zöld szeme, a délceg termete! Olyan volt az egész srác,

mint Nate, csak magasabb és csinosabb kiadásban – de sokkal jobb volt Nate-nél, mert annyira elıkelı brit kiejtéssel beszélt! Nem arról volt szó, hogy Blair egyszer s mindenkorra végzett a pasikkal? Na jó, de egy szuperbritesített Nate-nek ki tudna ellenállni? A lift a harmadik emeleten állt meg velük. A srác elállt a recepciós útjából, az pedig kilépett a folyosóra. – Kisasszony, kérem, kövessen! – intett Blairnek, de a lány habozott. Egy ilyen pasas mellıl nem lehet csak úgy kiszállni a liftbıl! – Csak ön után, hölgyem! – duruzsolta a fiú Blair fülébe, és rátenyerelt az ajtónyitó gombra, nehogy az ajtó a lányra csukódjon. – Erre – sürgette a recepciós, és ismét megindult a folyosó Yalekék szınyegén. Blair is kilépett a liftbıl, és követte a recepcióst, amilyen lassan csak lehetett. De hirtelen arra lett figyelmes, hogy a srác ott lépked mellette: finom illatokat áraszt, és láthatóan el van ragadtatva önnön vonzerejétıl. A recepciós csak a folyosó végén állt meg, ott viszont így szólt Blairhez: – Öné a junior lakosztály, kisasszony, ez itt, ılordsága lakosztálya mellett. İlordsága?! Az angol srác, aki közben már a lakosztálya zárjával küzdött elég kétbalkezesen, most rámosolygott Blairre. – Lord Marcus Beaton-Rhodes vagyok – mutatkozott be jobb kezét a lány felé nyújtva. Blair azonnal kiszúrta, hogy yale-es győrőt visel. – Elég kínos, de a haverjaim itt az egyetemen csak Lordnak szólítanak. Lord! A barátom, Lord. Hadd mutassam be a férjemet, Lordot. A Yale-en ismertük meg egymást. A lord és bájos felesége a tavaszt Dél-Franciaországban tölti, saját jachtjukon hajókáznak gyönyörő gyermekeik társaságában. Aztán hosszabb idıt készülnek eltölteni a család cornwalli nyári kastélyában…

– És te? Téged hogy hívnak? Blair megrebegtette sőrő, kifestett szempilláit: lassan ocsúdott fel édes ábrándjaiból. – Blair Cornelia Waldorf – trillázta teljes nevét, éppen úgy, ahogy Audrey Hepburn mutatkozik be új szomszédjának, Paul Varjaknek az Álom luxuskivitelben címő filmben. – Igazából csak szeptembertıl leszek yale-es. – Én meg a héten tettem le ott az utolsó vizsgámat! Ju-hú! – kiáltott fel Lord Marcus; bedobta kulcscsomóját az apartmanba, és még a küszöbön lerúgta a cipıjét. – Fú, a teringettét, el fogok késni a squashról! Viszont utána… – mosolyodott el félénken. – Mit szólnál, ha este innánk egyet a bárban? Blair úgy megdöbbent, hogy csak bólintani tudott. Nem hitt a fülének: hogy lehet ekkora mázlija? – Hát akkor találkozzunk a hallban, mondjuk hétkor – javasolta Marcus, és magára zárta az ajtót. A recepciósnak ekkor végre alkalma nyílt, hogy Blair kezébe adja a junior lakosztály kulcsát. – Egy perc, és a csomagjai is itt lesznek, Miss Waldorf. Elégedett a lakosztályával? – Az ördög vinné el! – szitkozódott a lord brit akcentusával odabent a lakosztályában; hallani lehetett a falon át, hogy jön-megy, csapkod. Blair maga elé képzelte, ahogy gyönyörő, méretére szabott angol ruhadarabjait hányja le magáról szanaszét a nappali közepén, és vadul keresi, mit vehetne fel squasholáshoz. Ha a barátnıje lenne, ı színárnyalatonként csoportosítva akasztaná be az ingeit a szekrénybe, és a tervezık neve szerint ábécérendbe sorolná a cipıit, hogy soha többé ne kelljen dühödten keresgélnie a megfelelı darabot. Semmi kétség: tényleg megtenné! Blair belépett a szobájába, és azonnal végigvetette magát a hatalmas franciaágyon. Hallgatta a hangokat odaátról, és közben ideoda cikázott a tekintete a lakosztályban, hogy alaposan felmérje.

Kicsi volt és némileg lelakott; ezt ellensúlyozandó csak a függöny és az ágytakaró aranyozott szövete, valamint a királykék mintás tapéta képviselte a viszonylagos eleganciát. Hát a Plazához nem fogható, az biztos, viszont itt egy rohadt jóképő angol lord lakik a szomszédban. Igen, igen! Maradéktalanul elégedett volt a lakosztályával. UNALOMŐZİ TEVÉKENYSÉGEK EGY BENTLAKÁSOS ISKOLÁBAN Mire Jenny és az apja megérkeztek a New York állambeli Croton Falls városka Croton Tanoda nevő bentlakásos iskolájához, már délután öt óra volt. Rufus minden hétfı estéjét kissé zizzent anarchista költı cimboráival töltötte egy Greenwich Village-i kocsmában, ahol borozgattak és beatköltık mőveibıl tartottak felolvasást. Az összejövetel hatra volt megbeszélve, úgyhogy a férfi már tőkön ült, félt, hogy elkésik. Croton Falls csak másfél óra vonatútra volt Manhattantıl, úgyhogy Jenny, aki amúgy is sürgısen le akarta rázni magáról az apját, nagylelkően felajánlotta neki: ı majd hazamegy egyedül. – Jól van, de le ne szállj a 125. utcánál! – intette Rufus, mert bár ez a megálló volt lakásukhoz a legközelebb, nem akarta, hogy lánya szürkület táján egyedül kolbászoljon végig fél Harlemen. – Menj csak el a Grand Centralig, aztán ott fogj egy taxit – mondta, és átnyújtott Jennynek három húszdolláros bankjegyet. – És amikor innen elindulsz, hívj fel, hogy megmondhassam a bátyádnak, mikorra vagy várható. Persze, mert Dant biztosan rohadtul érdekli, hazamegy-e még Jenny az életben! Mostanában totál lekötik a saját dolgai, nincs túl sok jele, hogy emlékezne rá: azelıtt majdhogynem barátok voltak, ı és a húga! Jenny búcsúzóul megpuszilta az apját. Valahol értékelte, hogy Rufus pesztrálja ıt, mint valami kisbabát, de hát lassan már tizenöt éves: tud vigyázni magára!

– Mulassatok jól – köszönt el kedvesen az apjától, aztán addig integetett a viharvert, sötétkék kombi Volvo után, amíg az egy kanyarban eltőnt szem elıl. Akkor kigombolt még egy gombot a blúzán, és belépett a pirosra festett helyes kis deszkaházikóba, aminek zöld ajtaján aranyszínő tábla hirdette: Porta. Ide beszélte meg a találkozót körbevezetıjével, és már alig várta, hogy szemtıl szembe álljon vele. – A mindenit! – kurjantotta lelkesen egy bariton hang, amint benyitott az ajtón. – Jennifer, ugye? A lány eltátotta csinos kis piros száját a döbbenettıl: az eléggé ósdi stílusban berendezett fogadóépület recepcióspultja mellıl egy Chuck Bass-klón kacsintgatott rá. Férfiasabb jelenség volt, mint az eredetije, és az öltözéke sem volt annyira csiricsáré, de egyébként ugyanaz az európai aftershave-reklámplakátokról ismerıs megnyerı arc, ugyanaz a hátrazselézett sötétbarna haj, ugyanaz a pimasz mosoly, és ugyanaz a perverz csillogás a szemében. Odalépett Jennyhez, és kezet nyújtott neki; a kisujján megvillant az arany pecsétgyőrő. – Én fogom megmutatni neked a Tanodát – közölte a lánnyal. – Harold Bass. Neked csak Harry. Szerintem ismered az unokatesómat, Charles Basst. Valószínőleg Chuck néven. İ már mindent elmesélt rólad. És persze láttalak a neten is. Te jó isten! Jenny mosolyt erıltetett az arcára. İsszel, élete elsı kiöltözıs jótékonysági partiján, amit a régi Barneys-épületben rendeztek, Chuck Basst csak a véletlen akadályozta meg, hogy deflorálja ıt a nıi mosdó egyik vécéfülkéjében. Jenny azóta is tartott némileg a fiútól. Ugyanakkor azt is tudta, hogy Bassék az Upper East Side egyik legbefolyásosabb családja, akik jótékonyságukról és dekadens életvitelükrıl közismertek, na meg elcseszetten nevelt fiaik vadabbnál vadabb viselt dolgairól. Ha Chuck unokaöccse jól érzi magát itt a Crotonban, akkor ez minden bizonnyal tényleg olyan suli, ahova szívesen járna.

– Ne hagyd, hogy a látszat megtévesszen, Jennifer, ez a hely igazából elég laza – villantotta a lányra a fogsorát Harry. Kezét trendi, világoskék lenvászon Zegna gatyája zsebébe dugta; a lábán szalmapapucsot viselt. Tetıtıl talpig úgy nézett ki, mint egy manhattani aranyifjú, aki épp a tengerpartra igyekszik. – Az idı kábé nyolcvan százalékát bulizással töltjük, tizenötöt alvással, ötöt evéssel; tanulásra meg marad, ami marad, leginkább semmi – vázolta az idıbeosztást. Jenny elmosolyodott. Egész jól hangzik! Nagyon is jól! Harry Bass összeszorított ajakkal, félrebiccentett fejjel nézett a lányra, mintha méretet venne róla. – Gyere, menjünk – mondta aztán. – Bemutatlak pár arcnak. Jenny szíve izgatottan kalapált, türelmetlenül várta a találkozást a crotonos „arcokkal”. A fiú nyomában ı is kilépett a deszkaépületbıl, és elindultak egy hosszú, meredek, díszkövekkel kirakott sétányon, ami idıvel bekanyarodott egy sor takaros, téglaborítású, fekete zsalugáteres épület mögé, és kicsit késıbb burkolatlan, poros ösvényben folytatódott, ami egy kis mesterséges kacsaúsztató partján haladt a sőrő erdı felé. – Nincs nagyon közel – jegyezte meg Harry; papucsának talpa minden lépésnél csattanva verıdött hozzá a sarkához. Jenny elbizonytalanodott: mi a rákot csinálhatnak a crotonos fiúklányok, akikkel Harry össze akarja ismertetni, a dzsungel közepén? Csak nem akarják bevonni valami ilyen speckó koleszos szertartásba, amikrıl annyit olvasott? Máglyagyújtás, éjféli fürdızés pucéran, meg ilyesmi…? A tó közepén egy zöld fejő gácsér hangosan hápogott egy rendíthetetlen nyugalommal úszkáló barna tojóra, igyekezett magára vonni a figyelmét. Jenny nem tudott betelni az izgalommal: mind a mai napig egész életét Manhattan szigetén töltötte, most pedig reggeltıl estig itt van vidéken! – Hová megyünk? – kiáltott Harry után, és megszaporázta lépteit, hogy utolérje a fiút.

De még mielıtt az válaszolhatott volna, tíz-tizenöt méterrel elıttük egy tőzoltópiros bikinis lány lépett ki az ösvényre a fák közül. – Hé, Bass! – kiáltotta olyan hangosan, hogy a levelek belerezdültek az ágak végén. – Kapkodjátok a csülkeiteket, mert aztán nem marad nektek a tudod, micsodából! – Jövünk már – kiáltott vissza Harry, aztán Jennyre nézett és elnevette magát. – Gyere, ebbıl biztosan nem szeretnél kimaradni! Basszus, a szövege is tök olyan, mint az unokabátyjáé! Most, hogy kiderült, tényleg nem kettesben lesznek Harryvel az erdıben, Jenny valamivel bátrabban követte a fiút. A fák árnyékában nyirkos mohaszag terjengett; itt a levegı hővösebb volt, mint a parkban és a tóparton. Egyszer csak szinte belebotlottak egy csapat crotonos diákba, öt fiúba és négy lányba, akik körben ültek, ki fürdıruhában, ki pólóban meg sortban; a többi ruhájukat nyilván lehajigálták magukról, mert most ott hevertek szanaszét az egyik fa tövében. Egyik-másik crotonos diáknak dobozos Coors sör volt a kezében, mások cigiztek, de valamennyien szemlátomást végtelenül feldobottak és boldogok voltak attól, hogy itt lehetnek. A piros bikinis csajszi (aki karcsú volt és hófehér bırő, a haja hosszú, fényes és szıkésbarna, a szeme gyönyörő mogyorószínő) az érkezık felé nyújtotta nyitott tenyerét. – Az utolsó percben értetek ide. Mindjárt itt lesz a tudod, kicsoda, és ha ideér, ennek itt lıttek! – korholta ıket, de közben szélesen mosolygott. Jenny elképedve bámult a csajszi tenyerére: azon ugyanis apró tabletták fehérlettek. – Király vagy, April! – rikkantotta Harry; felcsippentett egy pirulát a lány tenyerérıl, és azonnal be is kapta. – Gyerünk, Jennifer! – fordult aztán Jenny felé, és sürgetıen April tenyere felé intett. – Minél gyorsabban nyeled le, annál hamarabb szeretsz belém – vigyorgott rá ördögien. – Vagyis hát a Crotonba. Nem mondod, hogy így kell csinálni!

Jennyt nem most elıször kínálták droggal. Egyszer még be is tépett: ez azon a napon történt, amikor Nate Archibalddal a Central Park-beli Sheep Meadow-n megismerkedett. Ott helyben bele is szeretett a fiúba, és szerelmes is volt belé mindaddig, amíg az szilveszter éjszakáján különös kegyetlenséggel lapátra nem tette. Talán ha nem lett volna beszívva, felfogja, hogy még egyáltalán nem ismeri ezt a srácot, és ráér vele azután csókolózni, hogy valamennyi idıt együtt töltöttek. Mindennek ellenére ı is elvett egy extasyt April tenyerérıl, bár esze ágában sem volt lenyelni. Annyira kicsi egy ilyen tabletta, hogy senki nem fogja észrevenni, ha nem veszi a szájába! – Nyam-nyam! – morogta elégedetten, és úgy tett, mintha összeszorított markából a szájába dobta volna a kis fehér pirulát, pedig csak az ajka alá nyomta, aztán hagyta, hogy onnan a dekoltázsába essen, két DD-s mérető cicije közé. Ugye, milyen praktikus lehet alkalomadtán a rendkívüli mellbıség! – Éppen arra készültünk, hogy nyomunk egy háp-háp-gigágát*közölte az újonnan érkezettekkel az * Háp-háp-gigágá [angolul: duck, duck, goose): eredetileg óvodások, kisiskolások játéka. A 4-15 játékos leül körben a földre, egyvalaki pedig, a „róka” a körön kívülre áll, és sorban megérinti mindenki fejét. Minden alkalommal hápog egyet, kivéve, amikor az általa kiválasztott játékoshoz ér; amikor ugyanis az ı fejét érinti meg, azt mondja: gigágá! Ekkor a kiválasztott felpattan, és a körön kívül üldözni kezdi a „rókát”. A versenyfutás tétje, hogy melyikük ér elıbb vissza arra a helyre, ahonnan a kiválasztott felállt – aki nyer az leülhet, a vesztes pedig elölrıl kezdi a játékot. egyik srác, akinek sörös flakon volt a kezében. Olyan ártatlan képpel mondta mindezt, mintha csak valami barátságos rögbimeccset szervezett volna. A fickón nem volt más, csak egy metálkék bicajosnadrág, és úgy nézett ki, mint egy versenyzı a Tour de France-on: karizmai kidagadtak, a fejét kopaszra nyírta, a szeme

pedig szinte világított, olyan kék volt. – Beálltok? – kérdezte Jennytıl és Harrytıl. –nNaná! – vágta rá lelkesen a fiú, aztán derékon kapta Jennyt, és nagy puszit nyomott a feje búbjára. – Gyere, kis uborkám! – mormolta a fülébe gyengéden. Jenny kiszámolta, hogy Harrynek valószínőleg nem az volt az elsı extasyja ma délután, amit az elıbb bevett. Már éppen azon volt, hogy lefejti magáról a fiú karját, mikor rádöbbent: kénytelen lesz legalább eljátszani, hogy ı is felgyorsult, különben leleplezi magát, hogy megszabadult a tablettától. A baj csak az volt, hogy elképzelni sem tudta, meddig tart egy ilyen bogyó hatása. – Híj! – sikoltott fel hát inkább. – Ez az, gyorsan! így aztán beültek ık is a körbe egy tömzsi, rocker-frizurás, kockás madrasznadrágos japán srác és a kék bicajosgatyás izompacsirta közé. Az egész társaság olyan vadul vigyorgott, mintha mindenkit fogfájás kínozna. – Én leszek a róka! – jelentette be April. – De várjatok, elıtte még mindenki vegyen ebbıl is! – mondta, és körbeadott néhány csomag fahéjas íző Dentyne rágógumit: az egész termékcsaládból ennek van a legerısebb íze. – Istennı vagy! – dicsérte meg a bicajos srác, aztán hármat is bekapott a rágóból, és azonnal mohón csámcsogni kezdte. – Nyam, nyam, nyam! April kipukkasztott néhány apró lufit, amit a rágójából fújt, aztán összecsapta a tenyerét. – Na, akkor gyerünk! – adta ki a vezényszót, és elindult körbe a többiek háta mögött, az óra járásával ellentétes irányban. Jártában mindenkinek megérintette a feje búbját. – Háp… háp… háp… háp… háp… háp… gigágá! – kiáltott fel, amikor a vagány frizurás japán srác mögé ért, azzal futásnak eredt. A fiú talpra ugrott, és April után vetette magát; amikor utolérte, mindkét karjával átnyalábolta, és leteperte a földre. Jó ideig ott feküdtek egymáson, lihegve: a lényeget tekintve pettingeltek.

Jenny észrevette, hogy a többiek közül senki sem figyeli a fetrengı párost: mindenkit lekötött a rágógumija, és akit mégsem, az vihorászva cirógatta a mellette ülı hátát. Egyszer csak érezte, hogy valaki benyúl a blúza alá, és simogatni kezdi a gerincét. – Dobjuk le mi is az ingünket! – indítványozta mohón Harry. – Oké – egyezett bele Jenny, mert nem akart prődnek látszani. Egyébként pedig úgyis már csak három gomb volt begombolva a blúzán. A sulikatalógus a jelek szerint nem hazudott a Croton Tanodával kapcsolatban: tényleg szédült és fékevesztett hely volt, és még az is lehet, hogy pont ilyen kell neki. Csak idı kell hozzá, amíg megszokja. – Azt a! – mormogta Harry, ahogy azt figyelte, milyen gondosan hajtogatja össze Jenny a blúzát, mielıtt leteszi maga mellé a földre. Az arckifejezése beillett volna illusztrációnak egy értelmezı szótár „szájtátva bámul” szócikkéhez. – Hé, de vetkızz te is! – szólt rá a lány, aki mostanra egész magabiztosan érezte magát a tudattól, hogy az egész erdıben egyedül ıneki tiszta a tudata. Na jó, majdnem tiszta. – i meg mi a fenét csináltok itt hátul, gyerekek?! – dörrent rájuk egy basszus hang. Az ösvényen egy atlétatermető, göndör barna hajú és barna bajuszú férfi közeledett feléjük kényelmes tempóban, mezítláb. Egy fakó Levi’s farmer és egy viseltes világoskék Oxford szövet ing volt rajta; ez utóbbit a hasa közepéig kigombolva hordta. April felült fektébıl, megtörölte a száját; barna szeme veszettül csillogott. – Hahó, Mr. Tortia! – integetett a férfinak. Mr. Tortita közel sem látszott annyira mérgesnek, mint amilyenre a szavai alapján Jenny számított. Már-már úgy tőnt, mintha kedve lenne odaülni a diákok közé. – Szóval? Mirıl maradtam le? – kérdezte kíváncsian. Ekkor azonban észrevette Jennyt. – Te meg ki vagy, ha szabad érdeklıdnöm? Harry megdörgölte a lány hátát a két lapockája között.

– İ az a lány, aki bejelentkezett körbevezetésre – felelte Mr. Tortiának. – Szeretne itt tanulni. És hát izé… Szóval az a helyzet, hogy neki adtuk a maga adagját. Jenny összefonta a karját a melle elıtt. Ami azt illeti, a szóban forgó extasy tabletta ott volt valahol testszínő, megerısített pántú, dupla merevítés kosarú Bali melltartójában; de ezzel az információval nem volt szándékában elıhozakodni. Mr. Tortia a körmével kikapart valamit két foga közül, amit aztán indulatosan lepöckölt az ujjáról a főbe. Most aztán tényleg idegesnek tőnt. – Ez itt egy iskola, nem sztriptízbár! – förmedt rá Jennyre. – Sürgısen öltözz fel! Ezer örömmel! Jenny felkapta a földrıl csinos japán blúzát, és már állt is vele talpra; a karját sietve bedugta a blúz ujjába, aztán állig begombolkozott. Ki a halál ez a pasas? – dohogott magában felháborodottan, de azért megilletıdve. – Megmondanád, milyen alapon szúrtad ki magadnak ezt a sulit? Szerintem te eltévesztetted a házszámot – jelentette ki Mr. Tortia. A bajszán verejték- és nyálcseppek csillogtak. – A Croton Tanoda egyik legfıbb erénye a diszkréció. Aki nálunk diák lehet, az a créme de la créme*! Jenny dermedten bámult a körülötte ücsörgı, rágógumin kérıdzı crotonos diákokra. A nyáresti napsütésben fürdı csupasz köldökük és mellbimbójuk visszanézett rá; ködös, révült boldogságban úsztak valamennyien, és egyetlen menet háp-háp-gigágától * créme de la créme: a krémek krémje (francia) totál káók voltak. Hogy diszkréció? Hogy créme de la créme? A faszfejek créme de la créme-je, esetleg! És egyáltalán, milyen jogon prédikál neki itt ez a bajuszmanusz arról, hogy ki kerülhet be ebbe a suliba? – Elnézést, maga tanár itt? – kérdezte tıle Jenny udvariasan.

Mr. Tortia leguggolt, és April elé tartotta tenyerét, a lány pedig neki is adott egy Dentyne rágót. Akkor a férfi újra felállt. – Nem. Az a helyzet, hogy én vagyok az igazgató – felelte Mr. Tortia tárgyilagosan. Megrángatta a bajuszát, és most elıször rámosolygott Jennyre. – Elsı lecke diszkrécióból: senkinek egy szót se arról, ami itt történt, megértetted? Jenny némán bólintott. Az igazgató ekkor két karját maga elé nyújtva hátrálni kezdett; a tenyerével úgy integetett a fiataloknak, ahogy az angol királynı szokott az alattvalóinak. – Arrivederci, reménybeli diáklány! – köszönt el tıle csilingelve. Jenny vette az adást: a reménybeli diáklány látogatása a Croton Tanodában véget ért. Harry ültı helyébıl Jenny fenekére paskolt. – Vezess óvatosan! – intette szeretetteljes hangon, pedig tudnia kellett: Jenny túl fiatal ahhoz, hogy jogsija lehessen. Arrivederci, faszfejek! Jenny egész testében remegett a dühtıl, amíg sietıs léptekkel a fák között kanyargó ösvényen a kijárat felé igyekezett. Mit nem adott volna érte, ha már a kacsaúsztató partján lett volna egy földalattiállomás, ahonnan hazajuthat Manhattanre. Csak lehúzná a MetroCardját* a bejáratnál, felszállna a 3-as földalattira, meg sem állna a 96. utca és a Broadway sarkán lévı megállóig! Mire az American Idol** kezdıdik, otthon is lenne. A zöld fejő gácsér csúfondárosan hápogott a lányra a tó közepérıl: Créme de la créme! Créme de la créme! Créme de la créme! – vagy legalábbis Jenny így értette a kacsa szavát. Elıkapta mobilját, és felhívta a tudakozót. – Jó napot kívánok, Croton Fallsban szeretnék taxit hívni. Tudna adni egy számot? Igen, New York állam – hadarta a telefonba. – Croton Falls-i taxitársaság száma nem szerepel a nyilvántartásunkban – felelte a diszpécser nyájasan. – Limuzinszolgálatot kereshetek önnek***?

– Az is remek, köszönöm – egyezett bele Jenny, és egy perc múlva már nyomkodta is mobiljába Croton Falls egyetlen limuzinszolgálatának számát. Ha a hatvan dollárhoz, amit ideérkezésekor apjától kapott, hozzáteszi azt a pénzt, ami még a tárcájában van, minden bizonnyal ki tudja fizetni az utat egész a házuk kapujáig. Na tessék, merje valaki azt mondani, hogy ez a lány nem créme de la créme! * MetroCard: egységes, feltölthetı mágneskártyás közlekedési bérlet, ami New York City földalatti- és buszjárataira, valamint néhány vasútvonalra érvényes. Az állomás bejáratánál a forgókorlát leolvasóján kell lehúzni az utazás megkezdése elıtt. ** American Idol: a Magyarországon Megasztár néven futó brit eredető (Pop Idol) tehetségkutató televíziós show amerikai megfelelıje. *** limuzinszolgálat: a szolgáltatás a taxitól csak annyiban különbözik, hogy a sofırök luxusautókkal, limuzinokkal szállítják utasaikat. V KÍSÉRLETET TESZ A BOLDOGSÁG MEGDUPLÁZÁSÁRA Amikor Aaron hazajött a próbáról, Vanessát a fürdıszobában, a mosdókagyló elıtt találta. A lány éppen a haját (illetve hajatlanságát vizsgálta elmélyülten a fogkrémpöttyökkel telefröcskölt, kerek tükörben; nemrég mászott ki a zuhany alól, és a vállán még vízcseppek csillogtak. Az imént, miközben megszabadította magát Dan dohos illatától, elszörnyedve konstatálta, hogy tulajdonképpen élvezi Aaron gyanútlanságát a délután történtekkel kapcsolatban. Hát igen, ha már az ember romlott, legyen a velejéig romlott! – Tetszik a törülközıd! – évıdött vele Aaron, és cuppanós csókot nyomott a nyakszirtjére. – Kösz – rebegtette a szempilláját Vanessa, aztán két kezét csípıre téve modellpózt vett fel a levendulakék-fekete, virágmintás

pamuttörülközıben; egyike volt ez annak a húsznak-harmincnak, amit Blair vásárolt rövid, de szívet melengetı itt-tartózkodása idején. Aaron Vanessa dereka köré fonta két karját. – Megtaláltad az ajándékot? – tudakolta. A fiú tök jól nézett ki narancssárga pólójában és bı szabású, zöld katonai sortjában; a gyógynövényes cigarettától pedig, amibıl reggeltıl estig egyiket a másik után szívta el, szénaillata volt. – Blair kiköltözött – mondta fakó hangon Vanessa, mintha meg sem hallotta volna a nyálas barátság/szerelem győrőre vonatkozó kérdést. – Nem bírta tovább elviselni az életet ilyen iszonyú messze a Barneystól, egy lift nélküli bérházban, aminek a kapuját a brooklyni graffitis srácok festették újra. – Ezt azért nem veheted tıle rossz néven – mosolygott rá Aaron kettejük tükörképére: két borostától sötétlı kopasz fejet látott, két barna szempárt és két keskeny, piros szájat. – Az e-mailemet megkaptad? Mintha ikrek lennénk – gondolta Vanessa, miközben kisiklott Aaron ölelésébıl. Hirtelen emlékezetébe villantak V. C. Andrews régi, hátborzongató könyvei, amiket tizenkét éves korában olvasott: egy testvérpárról szóltak, egy fiúról meg egy lányról, akiket összezárnak egy padláson, és akiknek ikreik születnek. – Ha minden jól megy, a mi évzárónk búcsúszónoka Blair lesz – felelte Aaronnak. – Letépi a fejemet, ha dobbantok róla. A fiú a szemét forgatta. Lehajtotta a vécé repedezett, fehér fedelét, és ráült. – Sosem fogom megérteni, hogy csinálja ezt! – sóhajtotta. – Mármint hogy kicsoda micsodát? – kérdezte Vanessa. Hirtelen beléhasított, hogy ez a kis fürdıszobai csevej máris a leghosszabb beszélgetésük, mióta együtt vannak; eddig minden társalgásukat megszakította az, hogy a második mondatnál elfelejtették, mirıl is van szó, és ágyba ráncigálták egymást. – Hát Blair. Azt, hogy még téged is, a legbecsületesebb embert, akit ismerek, valahogy rá tud venni, hogy segíts neki kavarni a szart

– fejtegette Aaron, miközben a tarkóját dörgölte ott, ahol az egészen rövid kis sörték kezdtek benıni a húsába. – Nem errıl van szó – bosszankodott Vanessa. – Egyszerően barátnık vagyunk. Egyébként pedig azt gondolom a leveledrıl – váltott témát –, hogy tök jó ötlet nekivágni autóval az országnak, a szabad ég alatt aludni, meg minden – szögezte le, és mindkét kezét a háta mögé dugta, nehogy Aaronnak újból eszébe jusson a győrő. – De nekem azért fontos lenne, hogy mindig legyen a közelben egy fürdıszoba, ahol le tudunk tusolni. Ez eléggé úgy hangzik, mintha a csajnak fogalma sem lenne róla, mit jelent a szabad ég alatt aludni! – Tényleg? – pattant fel Aaron vigyorogva. Két vállánál megfogta barátnıjét, és szembe fordította magával. – Azt mondd meg nekem: van valami rajtad a törülközı alatt? – kérdezte, és csókolgatni kezdte a lány nyakát. Vanessa tisztában volt vele, hogy most szörnyőséges bőntudatot kellene éreznie amiatt, hogy megcsalta Aaront. Dan alig egy órája lépett ki a lakásából, most pedig itt van Aaronnal, az igazi barátjával, akinek épp azt próbálja meg beadni, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha egy lány, aki egyébként mindig reggel szokott tusolni, zuhanyozik egyet késı délután. Nincs kizárva, hogy elment az esze, de valamiért kifejezetten izgalmasnak találta, hogy párhuzamosan kavar két sráccal. Aaron megnyitotta a zuhany csapját, és kibújt a pólójából. – Én azt mondom, életbevágó, hogy most mind a ketten nagyonnagyon tiszták legyünk! – mondta, és lerántotta Vanessáról a törülközıt. – Gyere csak ide, megmosom a hajadat! A törülközı leesett a földre, Vanessa pedig hangosan felnevetett. Közben teljesen elképedt azon, hogy mennyire nincs semmi lelkiismeret-furdalása. Bár ha azt nézzük, hogy hamarosan egyik fiúval sem lesz túl sok alkalma találkozni, miért is ne érezze jól magát velük most, amíg mindketten itt vannak tıle karnyújtásnyira – ráadásul meztelenül?

Miután befejezték a közös zuhanyozást, amivel gızkabinná változtatták a fürdıszobát, Aaron a vacsorakészítéssel foglalta el magát (búzasikérbıl elıállított csirkefalatokat sütött, köretnek pedig batá-tachipset), Vanessa pedig nekilátott, hogy a média érettségi vizsgájára benyújtandó filmjét összevágja. Az elmúlt pár hónapban leforgatott vagy húsz-harmincórányi anyagot, interjúkat a Constance és más magániskolák végzıseivel, ebbıl akarta a projektmunkát elkészíteni. A beszélgetések egy része mulatságos és tanulságos volt, másokat azonban csúnyán félre lehetett magyarázni, ha az ember nem ismerte azokat, akik nyilatkoznak. Vanessa úgy döntött, hogy a Blair-rel készített interjút teszi legelıre. A lány veszedelmesen nézett ki fekete pólóingében, jádekövekbıl és Swarovski-kristályokból készült fürtös fülbevalójával, ahogy a Central Park Bethesda-szökıkútjának peremén ült. A háttérben félmeztelen fiúk frizbiztek, a szökıkút tövében bikinis csajok hevertek a napon. – Egyébként ez a dolog számomra sokkal többrıl szól, mint a szex. A jövımrıl van szó. Két dolgot akarok elérni, amióta az eszemet tudom: a Yale-t és Nate-et – jelentette ki Blair; a szokásosnál is bekattantabbnak tőnt. – Ha viszont nem vesznek fel… Ha nem vesznek fel, azt valakin kurvára megbosszulom! Nekem az egyetem az egyetlen esélyem arra, hogy valahogy boldog lehessek. És azt gondolom, hogy kurvára megdolgoztam érte!* Na tessék, hát nem szédült spinkó? Vanessa összerezzent. Filmes szempontból persze teljesen rendben volt az interjú, de minthogy Nate-tel nem úgy alakultak Blair dolgai, ahogy tervezte, valószínőleg kiakadna rajta, ha egy az egyben bekerülne a vágott változatba. Aaron kijött a konyhapult mögül, és Vanessa válla fölött vetett egy pillantást a digitális kamera kis képernyıjére. – Mikor jön az a rész, amit velem csináltál? – kérdezte alig érthetıen; a szájából ugyanis egy sárgarépa lógott ki.

A lány elıretekerte a filmet az Aaronnal készített interjúig, amit itt a lakásban, a hálószobájában vett fel egyik éjszaka; ez volt a magyarázata annak, hogy a fiún miért csak egy levendulakékspenótzöld csíkos lepedı van. A filmen Aaronnak még nem volt leborotválva a haja: rövid, barna rasztafürtjei szanaszét meredtek a levegıbe. – Mióta tudom, hogy felvettek a Harvardra, rohadtul meg vagyok elégedve magammal – nyilatkozta a gyakorlatilag tök pucér, rasztafejő Aaron a kamerának. – Mert hát azelıtt mi voltam? Egy girhes, fogsza-bályzós, göndör hajú kiscsávó; most pedig, basszus, én vagyok a királyi Elképesztı! De jó neked, raszta gyerek! De kurva jó neked! A konyhában most csörömpölni kezdett a tőzhely idızítıje: a fiú visszasietett a pult mögé, hogy levegye a serpenyıt a fızılapról. – Úristen, milyen seggagyú szöveg – kommentálta saját teljesítményét Aaron. – De mindegy, nem érdekel, nyugodtan tartsd meg. Vanessa visszatért a Blair-interjúhoz. Ötször-hatszor is végignézte egymás után, és megpróbálta úgy megvágni, hogy barátnıje ne tőnjön totál megszállottnak. Mert oké, Nate-tel már nem volt együtt, de végül csak felvették a Yale-re! Minél tovább nézegette az interjúkat, mindegyiket többször is, és minél tovább hallgatta osztálytársai meg más tizenkettedikesek bıdületesen csak önmagukra koncentráló szövegét, alkalmanként szomorú igazságait, annál inkább elbizonytalanodott abban, hogy jó ötlet-e lelépni az évzáróról. Nem mintha az ı mőfaja lett volna az ilyenkor szokásos csoportos, könnyes összeölelkezés meg a fehér ruhás divatbemutató, de valahogy nem tőnt helyénvalónak elbliccelni azt a napot, amit azóta várt, hogy négy évvel ezelıtt beiratkozott a Constance Biliárd Lányiskola kilencedik osztályába. Miért, ugyanaznap két pasassal is lefeküdni helyénvalónak tőnik?

SZEX A KÖLTÉSZETBEN? NEM ROSSZ, DE ÉLİBEN JOBB!

Az emelt szintő irodalomórán Dan a leghátsó padban ült, és remegı kézzel olvasta el újra a levelet. Úgy tőnt, hogy ez a Papadametriou rendes krapek, és valószínőleg jó tutora is lenne. A fiú gond nélkül el tudta képzelni, hogy este ott ülnek a professzor házának teraszán, borozgatnak, és házigazdája Trója elestérıl mesél neki, a fia pedig töltött szılılevelet vagy valami más görög kaját készít a konyhában. A baj csak az volt, hogy Dan már egyáltalán nem akart az Evergreenre járni. – Dan, felvilágosítanál bennünket afelıl, hogy ki az elbeszélıje ennek a versnek? – csapott le rá Ms. Solomon. Az irodalom-tanárnı testhez álló, ujjatlan fekete csipke miniruhát viselt, amibıl majdhogynem áttetszı karja és csontos lábszára úgy meredt elı, mint egy rajzfilmboszorkányé valami halloweeni tévémősorban. Mutatóujjával jellegtelen, szıkésbarna hajának egy tincsét csavargatta, nyilván abban a hiszemben, hogy Dan így majd ellenállhatatlannak fogja találni. Ms. Solomon ugyanis mocskosul bele volt zúgva a fiúba, és amikor gyanúja szerint Dan nem figyelt az óráján, toppantott egyet a lábával, mint egy hisztis kiskölök, és feltett neki egy kérdést, hogy legalább a gondolatait kisajátíthassa. Dan tudta, hogy valamelyik Róbert Frost-versre vonatkozik a kérdés, csak arról nem volt lövése sem, hogy melyikre; de Frostnak szinte minden mővét kívülrıl tudta. – Vagy a pasas, vagy a lova – felelte gépiesen, fel sem nézve a levélbıl. – Vagy a lovának a füle – jegyezte meg Ms. Solomon gúnyosan. – Öcsém, ennyire hülye még én sem vagyok! – szólt hátra neki Chuck Bass az elsı sorból, ahova önként telepedett át az érettségi vizsgáig hátralévı idıre, mert legalább az utolsó pillanatban szeretett volna mindent megtenni azért, hogy kettesnél jobb jegyet kapjon irodalomból. A srácon narancssárga-fehér kockás bermuda és fehér pólóing feszített, a lábán fehér lakkbır cipı, a derekán ugyanilyen öv. A Park sugárúti anyukák öltöztetik így hároméves fiacskáikat, ha templomba készülnek; Chuck viszont a maga jószántából vett

magára ilyen göncöt. Az ölében, hamis gyémántokkal díszített apró tiarával a fején ott ült a majma, Cuki. Dan rántott egyet a vállán. Chuck sziporkázásnak szánt beszólásai ugyanúgy leperegtek róla, mint Ms. Solomon idegesítı nyomulása. Felette állt az ilyen dolgoknak. E pillanatban olyan hevesen emésztette a Vanessa iránt érzett szerelem, hogy sejtelme sem volt róla, mit kezdjen magával. Ajaj! Elızı nap a földalattin Brooklyn felé már elkezdte fogalmazni a búcsúbeszédét, tartva magát a filmekben látott évzárók ostoba szónoklatainak elcsépelt fordulataihoz. Mi vagyunk a jövı letéteményesei. A színvonalas oktatás belépıjegy a sikeres életbe. Nekivágunk a világnak, amely még sok további tanulnivalót rejteget számunkra. Igen, de ez még azelıtt volt, hogy Vanessával szeretkeztek egy hatalmasat a háztetın. Azóta viszont biztosan tudta, hogy változtatni fog beszéde témáján. Hogy a fenébe beszélhetett volna a minap történtek után másról, mint a szerelemrıl? Kétszeres ajaj! Ismét vetett egy pillantást az ölében heverı levélre, aztán elıvette megrágcsált végő, fekete Paper Mate golyóstollat, és tiszta oldalra lapozott leszorítós mappájában. Tisztelt Pierre Papadametriou Professzor Úr! Nagyon köszönöm a felkínált lehetıséget, hogy Önnel dolgozhassak elsı egyetemi tanévem elıtti nyáron. Idıközben azonban olyasmi történt az életemben, ami miatt nem tudom elfogadni az ajánlatát. Sajnálom, és mindentıl függetlenül nagyon szívesen találkoznék egyszer Önnel, a kutyáival és a fiával. Addig is minden jót, és sok sikert a könyvéhez! Tisztelettel üdvözli: Dániel Humphrey Ui.: Mellékelten küldök Önnek egy verset, hátha érdemesnek tartja arra, hogy közölje a könyvében. Dan megint lapozott egyet a mappában. Amit a tetırıl látni

Idefentrıl minden jobban látszik. Látom gyárait, folyóit. Ha dombjai nem takarnák, Prímán belátnék odaát a szemközti lakás ablakába is. Asszonyt látnék, aki tejet tölt pohárba, vacsorához terít. Ó, és ott…! Ott az asztal. Ott. Prímán látok innen mindent. Ott van. Igen. Pontosan ott. Dan egyelıre nem volt benne biztos, hogy tényleg el mer küldeni egy ennyire nyilvánvalóan erotikus tartalmú verset egy egyetemi tanárnak, akit soha életében nem látott; de azt gondolta, mégiscsak fasza dolog lenne, ha Papadametriou professzor úr megjelentetné készülı könyvében. Ms. Solomon leült a tanári asztalhoz, rákönyökölt, és hegyes, csúf állát tenyerére támasztotta. Látszott rajta, hogy le van forrázva: hiába vette fel legszexisebb ruháját kizárólag Dan kedvéért, a fiú teljes negyven percen át alig méltatta egy-két pillantásra. – Nyissátok ki a füzeteteket. Van még tíz perc az órából, azalatt mindenki írjon valami olyasmit, amihez kedve van – utasította az osztályt szokatlan nagylelkőséggel. Inkább az volt rá jellemzı, hogy a kicsöngetés után is még vagy öt percig darál valamit monoton hangján Wordsworthrıl vagy valamelyik másik költırıl, aki már régen alulról szagolja az ibolyát; a fiúkat ezzel az ırjöngésig bírta dühíteni. Most viszont Dan kapva kapott az alkalmon, és nekilátott új búcsúbeszédet fogalmazni. Tisztelt hölgyeim és uraim, azért győltünk itt ma össze, hogy ünnepeljünk: megünnepeljük, hogy lezárult életünk elsı fejezete, egyszersmind feltárult elıttünk a második. Voltaképpen pontosan tudjuk, mi vár ránk: négy év az egyetemen, aztán egy újabb ünnepélyes évzáró, csak ott már nem érettségi bizonyítványt, hanem diplomát fognak osztani. Na de bocsánat, ejhajahujj! Nem annak van most itt az ideje, hogy szerelmesek legyünk? Hogy mi van? Ejhajahujj? Háromszoros ajaj! KI EZ A SRÁC?

A tizenkettedikesek keddi utolsó órája tanulószoba volt; a lányok ott ültek tehát a legfelsı emeleten, pont a könyvtár fölött, abban az ablaktalan kis helyiségben, ami régebben bútorraktár volt, de aztán az igazgatóság kiutalta a végzısöknek, hogy legyen hol pihenniük meg elrejtızniük az alsóbb éves csajok elıl. Tanár nem volt bent az órán, amibıl természetszerőleg következett, hogy a kutya sem figyelt oda Mimi Halperinre, az osztály diák-önkormányzati képviselıjére, aki, mint mindig, most is lelkesen pezsgett-nyüzsgött, azaz egy szánalmas mitugrász volt. Éppen arról tartott tájékoztatót, milyen szabályok vonatkoznak a végzısökre az érettségi hetében. – Az egyenruhát elfelejthetjük egész hétre, csajok! Bejönnünk pedig csak a vizsgákra kell, órák már nem lesznek. Tök jó, nem? – csapta össze két pufók tenyerét Mimi, majd sőrő, fekete haját idétlenül kicsi füle mögé igazította. A többi lány ásítozva az óráját nézte, szerettek volna mielıbb indulni: még folytatni kellett a ruhavadászatot meg a barnulókúrát, hogy az évzárón hibátlanul nézzenek ki. Harmadikban Mimi még az osztály bohóca volt, mindenki haverja, de most, hogy felnıtt nagylányok lettek, már senki sem tartotta viccesnek a csajt. Ettıl még tizenegyedik végén megszavazták DÖ-képviselınek, mert ı volt az egyetlen, aki szívesen elvállalta a tisztséget. Tizenegy éven át persze nagy tülekedés volt ezért a posztért, hiszen minden közösségi munka jól mutat az egyetemi felvételi anyagban, de az utolsó tanévben már nem érte meg vállalni a vele járó macerát. A diákönkormányzat ugyanis minden reggel fél nyolckor ülést tartott, amin a képviselınek ugye meg kellett jelennie; aztán segítenie kellett még az iskolai könyvvásár lebonyolításában, részt kellett vennie az Ösztöndíjtanácsban… Szóval sok volt a munka. Így pedig, hogy már mindenki bent volt valamelyik egyetemen, a csajok figyelemre sem méltatták a DÖ-s ugrabugrá-lását. – Végezetül pedig ünnepélyesen kihirdetem, ki lesz idén a végzıs évfolyam búcsúszónoka – folytatta Mimi. – Zenekar: tust! A búcsúszónok pedig… Blair Waldorf! Éljen Blair! – rikkantotta a

lány, és mintha életében ennél nagyobb öröm nem érte volna, ugrándozott és tapsikolt. Nesze neked, büdös ribanc! – gondolta Blair, miközben kárörvendı vigyorral az arcán Serena hirtelenszıke tarkóját figyelte. – Ezt érdemled, amiért megpróbáltál hátba szúrni! A bejelentésre morajlás, sugdolózás támadt a tanulószobán. A lányok nem nagyon örültek neki, hogy Blair lett a búcsúszónok, mert tudták, hogy így az egész beszéd kizárólag ıróla fog szólni; Serenából viszont nem nézték ki, hogy meg tudna fogalmazni egy értelmes, összefüggı szónoklatot. – Totál elbutult a drogoktól, amikkel még a bentlakásos suliban lıtte magát – súgta Laura Salmon Rain Hoffstetter fülébe. – Szerintem ha ıt nevezték volna ki, kénytelen lett volna Blairrel megíratni a beszédét. Csak azt nem tudom, mivel bírta volna erre rávenni. – Képzeld, azt hallottam, hogy Serena visszalépett – felelte Rain suttogva. – Merthogy Nate-tıl kapott egy jó kis nemi bajt, és most Belgiumba készül valami klinikára, mert ott állítólag ki tudják gyógyítani. Emiatt ott sem lesz az évzárón. – Ez igaz? – bukott ki a kérdés Blairbıl fennhangon; nem a nemi bajról szóló történet valóságtartalma izgatta, hanem azé a kijelentésé, ami Serena visszalépésére vonatkozott. Egy pillanattal sem akart tovább bent maradni a tanulószobán a feltétlenül szükségesnél, mert így is már csak öt perce maradt arra, hogy átöltözzön, kisminkelje és beparfümözze magát, aztán sietnie kellett a találkozóra, amit egy szívdöglesztı angol lorddal beszélt meg. Az illetı ugyanis megígérte, hogy ma délután segít neki ruhát választani az évzáróra. Elızı este magas Ketel One-tartalmú koktélok iszogatása közben Lord Marcus bevallotta, hogy délután brutálisan kikapott squashban, mert egész idı alatt csak Blairre tudott gondolni. Viszonzásképpen a lány elárulta, hogy amint kipakolta laptopját, rákeresett a neten a BeatonRhodes családra. Megtudta róluk, hogy övék Anglia legnagyobb textilgyára, hogy London környékén, egy hatalmas, patinás

kastélyban laknak, de van egy villájuk Milánó mellett is, valamint egy tengerparti üdülıtelepük Barbado-son. Marcus szülei személyes jó barátai a királyi családnak, és a fiú maga is jelen volt Diana hercegnı temetésén. Kiderült továbbá, hogy a Hello! címő brit celebmagazin Anglia legpartiképesebb szingli pasasai között tartja számon Marcust; amikor Blair ezt megtudta, azonnal elhatározta, hogy rabul ejti a srác szívét, még mielıtt a rámenıs kis angol kurvák lecsapnának rá. De hiába volt sürgıs indulhatnékja, elıbb még ki kellett derítenie, hogy azért gyızte le Serenát a búcsúszónoki címért folytatott küzdelemben, mert több szavazatot kapott, mint ı, vagy azért, mert egyedüli jelölt maradt. Rászegezte hát metszı tekintetét a szıke lányra, és megismételte a kérdést: – Ez igaz? Serena fészkelıdni kezdett ültében; egyenszoknyája szegélyét lefelé rángatta, hogy befedje csupasz térdét, halványsárga bokazokniját pedig felfelé húzogatta. Végül már totál idétlenül nézett ki, úgy, mint egy lúzer tanulógép. Szerette volna, ha önként vállalt mártíromsága titokban marad osztálytársai elıtt, de mostanra mindenki tudta, hogy visszalépett. – Valami kifogásod van ellene? – kérdezett vissza sokkal arrogánsabb hangon, mint ahogy tervezte. – Jaj, Blair – bökte oldalba a lányt a mellette ülı Vanessa Abrams. – Akarsz búcsúszónok lenni, nem? – kérdezte. Fekete, ujjatlan pólót viselt melltartó nélkül; csoda, hogy nem zavarták haza illetlen öltözékéért és amiatt, hogy nem egyenruhában jött iskolába. Vanessát a mostanihoz hasonló tanulószobák, amikor az volt az elvárás, hogy mindenki határtalanul lelkesedjen az osztályközösségért, általában a halálba idegesítették; ám amióta az évzáró kapcsán elkapta a nosztalgikus hangulat, a maga módján kezdett spontánul lelkesedni. – Igen – felelte Blair. – Akarok. – Akkor meg nem tök mindegy? – forgatta a szemét Vanessa, és gyengéden bicepszen bokszolta barátnıjét. Az megvonta a vállát.

– Most már mehetünk? – kérdezte Mimitıl, mert égette az egyenruha: mielıbb le akarta cserélni a feszes, fehér Juicy Couture térdnadrágra és a zöld Marni nyakpántos topra, amit kifejezetten ma délutánra vásárolt, amikor ruhát nézni megy Lord Marcusszal. Serena hálás pillantást vetett Vanessára. Tényleg nem akart nagy feneket keríteni a dolognak, mert abban bízott, hogy egyszer, sok-sok év múlva, amikor már mindketten kékre festett hajú idıs hölgyek lesznek, és Mustique-on* vagy valamilyen más, hasonlóan napfényes helyen tengetik nyugdíjas napjaikat, szóval Blair, ha majd akkor visszagondol a történtekre, talán valamivel kevésbé fogja ıt győlölni. A Constance hatalmas kék kapuja elıtt, ahol a végzısök kicsöngetés után összegyőltek, még mindig a búcsúszónok-választás volt a téma. A botrányosan helyes, magas, aranybarna hajú srácot persze, aki tılük néhány méterre állt az épület elıtt tükörsimára vasalt farmerban és lazacrózsaszín-fehér kockás * Mustique: a Karib-tengeri Grenadine-szigetek egyike. A Mustique Társaság tulajdonában van, amelynek tulajdonosai a sziget kb. 90 villájának és két szállodájának mindenkori gazdái. Ezek között szép számmal találhatóak olyan gazdag hírességek, mint Mick Jagger, Bryan Adams, Kate Moss, Dávid Bowie, Tommy Hilfiger stb. Thomas Pink ingben, a csajok nem bírták nem észrevenni. Blair, akin egészen más ruha volt már, mint az, amit napközben a suliban viselt, átfurakodott közöttük, lerohant a lépcsın, aztán mindannyiuk legnagyobb megrökönyödésére egyenesen a sráchoz futott, és anélkül, hogy kifújta volna magát, azonnal lenyomott neki két puszit. – Szép napot neked is! – nevetett rá Lord Marcus; megfogta a lány mindkét vállát, és elismerıen nézett rajta végig. Blair a feje búbjától jádezöld, lapos sarkú Kate Spade cipıjének orráig bíborvörös lett. Ilyen srácot álmodni sem lehet! És tényleg, sokkalta jobb, mint az a pasas, akit fejben forgatott filmjében férfi fıszereplınek maga mellé álmodott: mert valódi, ráadásul

arisztokrata, és minden tekintetben tökéletesebb annál, mint amilyen Nate csak szeretett volna lenni. Elızı éjjel a Yale Clubban, amikor Blairnek a túlzásba vitt Ketel One-tól már nehezen forgott a nyelve, Marcus kézen fogta, felkísérte a lakosztálya ajtajáig, és amikor jó éjszakát kívánt neki, gyengéden megcsókolta a kezét. Hogy lehet valaki ennyire döglesztı anélkül, hogy akarna döglesztı lenni? Blair kis híján elhányta magát az izgalomtól, de aztán inkább beájult az ágyba. Ez volt az egyetlen, amit tehetett annak érdekében, hogy ne döntse le légkalapáccsal (vagy ennek hiányában ipari mérető, fekete Vidal Sassoon hajszárítójával) a két lakosztályt elválasztó falat, hogy rávethesse magát a fiú csodálatos testére. Az iskolakapuban ácsorgó, egyforma világoskék hullámkrepp egyenruhát viselı csajok összedugták a fejüket (egyre jobban hasonlítottak így az ereszen üldögélı galambokra), és úgy bámulták hitetlenkedve Blairt és lélegzetelállítóan helyes angol lordját. – Mi a szar, ezt a fickót lombikban kotyvasztotta össze magának? – horkant fel Laura Salmon féltékenységgel vegyes ámulattal a hangjában, miközben lejjebb húzkodta magán fehér madeiracsipke blúzát; ügyetlen kísérlet volt ez arra, hogy elıvillantsa dekoltázsából vörös, félkosaras DKNY melltartóját. – Egyszerően hibátlan a pasas! – sóhajtotta Isabel Coates, és kirántott néhány hullámcsatot lenıtt, barna frufrujából. – De lefogadom, hogy legfeljebb ha mosogatófiú a Yale Clubban, vagy valami ilyesmi. – Szerintem ez Blair unokatesója – improvizált Rain. – Tudjátok, a skót nagynénje pereputtyából. Most csak Nate-et akarja féltékennyé tenni, azért játszatja el vele, hogy a pasija. – De hát Nate nincs is itt! – biggyesztette le rózsaszín szájfénytıl csillogó alsó ajkát Kati Farkas úgy, hogy még annál is ostobábbnak tőnt, mint amilyen valójában volt. – İ nincs, de Serena mindjárt itt lesz! – jegyezte meg Isabel bölcsen.

A lányok hátrafordultak, és mindnyájan Serenára bámultak, aki ebben a pillanatban tényleg kilépett a kék kapun. A fülébe igazította rózsaszín mini iPodjának fülhallgatóját, és a ragyogó verıfényben, amely hirtelenszıke, hosszú hajában is csillogva játszott, nagyokat hunyorgott hatalmas, tengerkék szemével. Odaintett a többieknek, aztán a rá jellemzı, derős, álmodozó járással elindult lefelé a lépcsın. És akkor meglátta a kigyúrt brit arisztokrata mellkashoz simuló Blairt. Lord Marcus éppen arra készült, hogy leintsen egy taxit, ami elrepíti ıket az Oscar de la Renta üzletéhez a Madison sugárút és 66. utca sarkán; elızı este ugyanis azt beszélték meg, hogy ott választanak fehér ruhát Blairnek az évzáróra. Ám a lány ekkor hirtelen mindkét kezével belecsimpaszkodott a srác rózsaszín-fehér kockás ingébe, majd’ hogy le nem szakította róla. – Azonnal csókolj meg! – követelte türelmetlenül. Ez persze egy kicsit hirtelen fejlemény volt, hiszen még egy napja sem ismerték egymást; de talán annál romantikusabb. Vagy lehet, hogy annál bizarrabb? – Miért? Mert valaki épp idenéz, vagy mert vágysz rá? – kérdezte Lord Marcus olyan jókedvő és ellenállhatatlan mosollyal az arcán, amibıl egyértelmő volt: szívesen tesz eleget a felszólításnak, bármelyik is legyen az ok. – Is-is – hunyta le a szemét Blair, és várta, hogy a fiú ajka rátaláljon az övére. Szerelmes még nem volt belé, ez világos: egyelıre. Most még csak Lord Marcus ideáját szerette. Ennek ellenére elsı csókjuk tovább tartott, mint egy filmes csókjelenet, jobb íze volt, mint egy sültnek hasábburgonyával, és jobban esett, mint egy ábrándozás luxuskivitelben: sokkal sokkal jobban! Már csak egy egész kevés hiányzott hozzá, hogy beleszeressen a fiúba. Egyértelmően a szerelem küszöbén állt. Egy taxi fékezett ekkor mellettük, Lord Marcus pedig, továbbra is Blair ajkára tapasztott szájjal, felemelte a kezét, hogy leintse. Csakhogy a kocsi már foglalt volt: hátsó ülésén Nate Archibald ült

szemlátomást iszonyú feszült lelkiállapotban. Kinyitotta a taxi ajtaját, és Serena, amint Blair és Lord Marcus ellépett az útból, ellibbent a pár mellett, hogy beszálljon barátja mellé. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, hatalmas kék szemével felpillantott az ablakon át a szerelmesekre. Blair, aki még mindig Lord Marcus-hoz simulva állt, visszanézett rá. Serena odaintett neki, és eközben hibátlan ajkai kissé eltávolodtak egymástól: elmosolyodott! A taxi pedig megindult vele és Nate-tel az Ötödik sugárút felé. Blair visszamosolygott rá; mit számít, ha addigra Serena már messze járt! Az történt ugyanis, hogy életében elıször a szíve mélyén is totál hidegen hagyta, hová megy Nate és Serena együtt. DUGNI A BERGDORF’SBAN IS LEHET Az Ötödik sugárút és az 58. utca sarkán álló Bergdorf Goodman Manhattan egyik legrégebbi és legszebb luxus nagyáruháza. Serenát annak idején ide hozta el elıször vásárolni az anyja, és bár kevésbé volt izgalmas és modern, mint a Barneys vagy a Bendel’s, a lány mégis úgy gondolta, leginkább itt találhat magának fehér ruhát az évzáróra. Nate-et csak azért kérte meg, hogy tartson vele, mert szüksége volt rá, hogy valaki kívülrıl is megítélje azt, amit majd választ, bár ahogy a fiú öltözködött (soha nem vett fel mást, csak vászonnadrágot valami jó viseltes pólóval vagy fehér inggel), az nem arra vallott, hogy divatügyekben hatalmas szakértı lenne. – Hol szedhette össze Blair ezt a fickót? – tőnıdött Serena fennhangon, amíg az áruház fényes, elefántcsontszínő liftje felfelé suhant velük a második emeletre. Nate nem felelt. Serena mellét bámulta: úgy látta, jó kemény; olyan, mint az apró Éva alma, ami az Archibald család Mt. Desert Island-i birtokán terem. A taxiban, még amikor Serena elé jött a sulihoz, bevett párat a Mr. Michaelstıl lenyúlt Viagrából, és most határozottan kezdte érezni a pirulák hatását. Nagy sürgölıdésdörgölıdzés folyt odalent, olyan érzés volt, mint egy randevú az ötcombú barátnıvel, csak még a kezére sem volt szükség hozzá.

Tartani lehetett tıle, hogy komoly gondjai támadnak az öltözékével, ha sürgısen nem történik valami ez ügyben. Ó jaj, mennyire sürgısen? A liftajtó kinyílt elıttük, és Serena figyelmét azonnal magára vonta az állvány, amin a remekbe szabott, fehér Oscar de la Renta kosztümök lógtak: suhogó rakott térdszoknya testhezálló kosztümkabáttal és fehér bırövvel, amit helyes kis fehér bırmasnik díszítettek. – Igazából nem tudom, mit foglalkozom vele – folytatta elıbbi gondolatát; észre sem vette, hogy Nate úgy bámul rá, mintha extra sajtos pizzaszeletet látna, amit a Ray’s Originál pizzérialánc valamelyik üzletében épp most vettek ki a kemencébıl. – Blair valószínőleg az életben nem áll többet szóba velem. – Jó napot, Serena! – üdvözölte a lányt egy középkorú, termetes eladónı, akit aranyszínő bergdorf’sos névtáblája tanúsága szerint Joannak hívtak. Bordó Chanel kosztümöt viselt, ez azonban nemhogy jótékonyan takarta volna, inkább kihangsúlyozta tömzsi lábát és a hájhurkákat a csípıjén. – Segíthetek valamiben? – Jó napot. Köszönöm szépen, igen: felpróbálnék egy ilyen kosztümöt, egy harmincnégyeset – mutatott Serena az Oscarokra. Mindeddig nem is gondolt rá, hogy kosztümöt is fel lehet venni egy évzáróra, nemcsak ruhát, de végül is miért ne, sıt! A fidres-fodros fehér ruhák úgysem voltak sohasem az esetei, ez a kosztüm pedig valahogy olyan frissen, ropogósán fehér volt, hogy kívánni sem lehetett volna jobb ünneplı viseletet a közelgı alkalomra. Nate a szétdurranás határán volt, úgy követte Serenát és Joant a nıi próbafülkék felé. Megvárta odakint, amíg az eladónı felakasztja a kiválasztott három kosztümöt a kampóra, aztán kijön, behúzza maga mögött a súlyos bársonyfüggönyt, és elsiet valamiért, amit Serenának még ajánlhatna. Ekkor érkezett el a fiú ideje! Félrerántotta a függönyt. Serena addigra már kigombolta magán az egyenruháját, épp a pólóját húzta át a fején. Melltartó helyett csak egy leheletvékony, fehér camisolét viselt.

– Hello! – mosolygott a fiúra. – Persze, nyugodtan bejöhetsz! Nate egy újabb rántással összecsukta a függönyt, de ehhez szerencsére csak a bal kezére volt szüksége: a jobbal már csatolhatta is ki a nadrágszíját. Gyerünk, gyerünk! Serena nekilátott, hogy levegye a vállfáról az egyik kosztümöt, de ekkor hirtelen észrevette, hogy Nate letolt gatyával áll mögötte és ıt bámulja. Mi a fene! – Te most mit csinálsz? – kérdezte tıle nevetve. A fiú gyönyörő zöld szemében tőz lobogott, vékony, éhes ajkai szétnyíltak: mint aki legalábbis nem ebédelt aznap. Serena mosolyogva összefonta a karját a melle elıtt. – Nincsenek bekamerázva ezek a fülkék? Mintha bármelyiküket is zavarná az ilyesmi! Nate megragadta a lány camisoléját, és egy mozdulattal letépte róla: a fehérnemő két darabban végezte a padlón. Serena odaejtette mellé a fehér kosztümöt, aztán ı is elkapta a fiút. Nate végre nem győröget nedves pézséket a markában, és nem zokog beléjük! Esze ágában sem volt, hogy elszalassza ezt a ritka alkalmat. Nate nem gyızött hálát adni a sorsnak, hogy Serena Serena, nem pedig Blair. Mert Blair most mindenképpen ki akarná elemezni a viselkedését, hisztit csapna vagy veszekedne vele. Serena viszont csak odébb kotorta a lábával a szétszaggatott camisolét, aztán segített neki lehámozni magáról az inget. – Miért nem szóltál, hogy így be vagy indulva? – duruzsolta a fülébe. így? Még ennél is jobban! A fiú lekapta a kampóról a többi hófehér Oscar de la Renta kosztümöt is, és lehajigálta ıket a lábuk elé. – Emlékszel, amikor a tizedik elıtti nyáron egyszer bebújtunk a kádba, minálunk, otthon? – kérdezte a lánytól, miközben a nyakát csókolgatta nekihevülve.

Serena bele is pirult, annyira emlékezett a jelenetre. Hogy felejtette volna el? Az volt a harmadik. Akkor még mindketten számolták. – Csináljuk ugyanúgy – kiáltotta inkább, mint mondta Nate. – Ezek a fehér cuccok a hab! Fú! Még hogy a fiúk fantáziátlanok! – Gyere! Jaaaaj! – Ez az! Még! – Na, jó lesz valamelyik kosztüm, csillagom? – dugta be ısz fejét a vastag bársonyfüggöny résén Joan, a megtestesült szolgálatkészség. Egy pillanatig elképedve bámulta a napbarnított bırő, kapálódzó végtagok és a fehér szatén ruhadarabok kavalkádját a próbafülke padlóján, aztán villámgyorsan sarkon fordult, és még mielıtt elkezdte volna kipakolni a polcokra az imént érkezett Missoni pulóvereket, bekapott pár vérnyomáscsökkentı tablettát. Az efféle durván közönséges magaviselet a legkevésbé sem illik egy hölgyhöz, ebbıl kifolyólag a Bergdorf’shoz sem; de hát mit lehet tenni? Serena van der Woodsen hétéves korában nyitott törzsvásárlói hitelszámlát az áruházban, amelynek azóta is hőséges vevıje. És ha onnan nézzük, tulajdonképpen megtisztelı, hogy ennyire otthon érzi magát itt. Amint mindketten elernyedtek, Nate sírva fakadt. A Viagra hatása éppen idejében múlt el. – Nem is tudlak elképzelni egy ilyen cuccban! – hüppögte a fiú, és pucér feneke alól kirángatta az egyik kosztüm szoknyáját. – Egyelıre én sem magamat, még nem próbáltam fel – felelte Serena. Tarkóját a padlóra ejtette, hatalmas kék szemét lehunyta, és hagyta, hogy Nate a hajába fúrja nedves arcát. Aranyos volt a fiútól, csak valahogy olyan nıies, hogy elsírta magát szeretkezés után: Serenának rá kellett ébrednie, hogy kettejük kapcsolatában ı az erısebb, a férfiasabb. De legalább végre megtörtént. Így már valamivel hitelesebb, hogy együtt vannak Nate-tel. Szép kis együttlét!

– Nem is tudom… van egy sárga Tocca ruhám, nagyon szeretem: lehet, hogy azt kéne kifehérítenem valahogy – folytatta a megkezdett témát Serena, de gondolatai már máshol jártak. Nate is elkalandozott: eszébe jutott a töri házi dolgozata, az utolsó, amit még a St. Jude-ban teljesítenie kell. Ez aztán a multitask üzemmód! A lacrosse eredetérıl kezdett írni, de vajon nem fogja a töritanára, Mr. Knoedler alias Töketlen tanár úr úgy vélni, hogy politikailag inkorrekt anélkül értekezni egy sportágról, amit az indiánok találtak ki, hogy az ember említést tenne róla, hogyan bántak a fehérek Amerika ıslakosaival a gyarmati idıkben? Csakhogy Nate azért fog a Yale-re járni a jövı tanévtıl, hogy játssza a lacrosse-t, nem azért, hogy lacrosse-történésszé képeztesse ki magát! Hát ez egyértelmő. A fiú felkönyökölt a próbafülke padlóján, és sötétkék vászon Jack Spade oldaltáskájából elıkotort egy újabb pézsét. Mostanában a lábát sem tette már ki hazulról egy nagy csomag zsebkendı nélkül. – Lehet, hogy mégis inkább a Bendel’sbe kellett volna mennünk ruhát választani – tépelıdött Serena fennhangon, miközben az egyik kosztümkabát gombjaival babrált. A fenét! Ott sokkal kisebbek a próbafülkék! B A HETEDIK MENNYORSZÁGBAN ÉRZI MAGÁT Blairnek sehogy sem fért a fejébe, miért nem járt még soha az Oscar de la Renta Madison sugárúti butikjában. Az üzlet belsı tere Mr. de la Renta Dominikai Köztársaság-beli otthonát idézte korallkı falburkolatával, gipsz pálmafáival és a cipıs pulttal, ami úgy nézett ki, mint egy divatbemutató kifutója. Azt a helyiséget, amelyben az estélyi ruhák voltak kiállítva, kétszemélyes fotelekkel rendezték be a divattervezı bútorgyőjteményébıl. Milyen kár, hogy Blair e pillanatban nem volt vevı valami jó kis fekete tüll báli ruhára: most galléron ragadhatta volna Lord Marcust, és lenyomhatta volna maga

mellé az egyik ilyen fotelba, csak hogy alaposan megköszönje neki, hogy elhozta ebbe a butikba. – Jó napot, Marthe! – üdvözölte a fiú a lélegzetelállítóan szép, amazontermető latin-amerikai eladónıt. Marthe szerelése, az aranyszínő, rövid szoknya és az égırózsaszín, rövid ujjú pulóver egyszerre volt retrós és ultramodern. Ahogy elıször ránézett erre a tyúkra, Blairben fortyogni kezdett az indulat, és már-már elıvillantotta tigriskarmait, de aztán rájött, hogy csak az idejét fecsérli, ha féltékenységi jelenetet rendez egy ennyire magas, ennyire bombázó alakú és ennyire gyönyörő nı miatt. – Miss Waldorfnak egy fehér ruhára lenne szüksége – közölte az eladóval Lord Marcus, és ahogy beszéd közben átölelte Blair derekát, attól minden féltékenység és minden alaptalan feltételezés azonnal elszállt a lányból: az is, ami eddig gyötörte, meg az is, ami a jövıben rátörhetett volna. A mindenit, ez a srác tud valamit! Marthe csak bólintott egyet komolyan, és egy állványhoz vezette Blairéket, amin fehér istennıruhák lógtak. İrajta kétségkívül fantasztikusan állt volna bármelyik, de Blair máris átlátta, hogy ı ezekben kövér lesz, mint egy víziló, és lapos, mint az ágydeszka. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de Marcus (az isten áldja meg érte) megelızte. – Nem nézhetnénk meg inkább ezeket a kosztümöket? – kérdezte Marthe-tól, miközben már lépett is oda egy másik állványhoz, és megtapogatta egy remekbe szabott fehér rakott szoknya szaténanyagát. A hozzá tartozó, testhezálló, szintén fehér szaténbıl készült kabát derekát egy minden szempontból hibátlan fehér bıröv fogta össze, aminek csatja egy helyes kis bırmasni volt. Igen, ezeket pont az ön alakjára találták ki! – jelentette ki Marthe erıs akcentusával, ami tök jól állt neki, aztán kiválasztott Blair számára három kosztümöt, és leemelte ıket az állványról. – Úgy nézem, harmincnégyes a mérete.

– Még az is lehet, hogy csak harminckettes – szólt bele a beszélgetésbe valaki a hátuk mögül zengı, öblös férfihangon. Blair megperdült a sarka körül: már az is megdobogtatta a szívét, hogy valaki, ha csak tévedésbıl is, harminckettesre saccolja a méretét; de amikor meglátta, hogy kicsoda az illetı, akkorát nyelt, hogy majdnem megfulladt saját nyálától. Legfeljebb egy-két méterre tıle ott állt Oscar de la Renta teljes életnagyságban, gyönyörő, szürke öltönyben, keményített fehér ingben, rózsaszín nyakkendıvel; fején a kopasz folt (amitıl a férfi csak még sármosabb volt) úgy fénylett, mintha frissen kenegették volna meg olívaolajjal, ıszes fekete szemöldöke pedig parázsló kifejezést kölcsönzött tekintetének. A divatmagazinok oldalairól meg a napilapok pletykarovatából Blair jól ismerte Oscar de la Renta fényképét, de személyesen még sohasem látta a divattervezıt. Ahhoz képest, hogy mennyi idıs, kifejezetten vonzó férfi volt. – Á, Mr. de la Renta – üdvözölte fınökét Marthe széles mosollyal. – Jól fognak mutatni a kosztümök Miss Waldorfon, igaz? Mr. de la Renta tetıtıl talpig végigmérte Blairt, aztán elismerıen rámosolygott. – Nagyon is jól – bólogatott, aztán Marcus felé fordult. – Nem láttam édesanyádat Milánóban. – Szia, Oscar bácsi – köszönt rá Marcus fülig érı szájjal, tett egy lépést felé, aztán gyengéden megölelte a férfit. Blair kevés híján végigvágódott a márványpadlón. Hogy Oscar bácsi?! Marcus nevetve végigsimított a lány karján. – Igazából nem a nagybátyám, de akár az is lehetne – magyarázta a helyzetet. – Az anyám semmilyen más ruhát nem hajlandó felvenni, csak amit Oscar bácsi készít neki. Persze, miért is lenne hajlandó? Blair, pedig ez ritkán fordult elı vele, szóhoz sem jutott. Úgy érezte magát, mint Dorka az Ózban, amikor a forgószél Kansasból a mumpicok földjére repíti a házát, ı pedig felébred, és Glindával, a

gyönyörő jó boszorkánnyal találja szemben magát. A különbség csak annyi, hogy Blair közel sem olyan husi, mint Judy Garland. Az ı méretét maga Oscar de la Renta állapította meg harminckettesben! – Jöjjön utánam, Miss Waldorf – intett neki Marthe, és megindult egy tágas, jádezöld anyaggal elfüggönyözött próbafülke felé, majd, miután Blair belépett ide, beakasztott a kampókra négy kosztümöt: két harmincnégyest és két harminckettest. – Legyen nyugodt, Marthe, majd én ráigazítom! – kiáltott utánuk Mr. de la Renta. – Azonnal megyek, csak még hozom a mérıszalagomat. Blair annyira biztos volt benne, hogy álmodik, hogy mondhatott Mr. de la Renta akármit, ı már semmin sem lepıdött meg. Marthe segítségével felvett egy harminckettes szoknyát, amit mintha csak ráöntöttek volna, ám alig dugta be a karját a harminckettes kosztümkabát ujjába, kiderült, hogy az vállban túl szők neki. Marthe gyorsan kicserélte az egyik harmincnégyes kabátra, becsatolta a derekán a keskeny, fehér övet, aztán félrehúzta a függönyt a fülke bejáratán. Dobpergés…! Blair peckes járással, csípıre tett kézzel úgy lépett elı a próbafülkébıl, mint egy modell; a rakott szoknya jobbra-balra suhogott ringó csípıjén, mosolya egész arcát beterítette. Miért nem jutott eddig eszébe, hogy kosztümöt is felvehetne, valami ahhoz hasonlót, ami most rajta van? Nem mintha tele lenne a világ hasonló kosztümökkel. Ez egyszerre volt elegáns és kihívóan nıies; de ami a legfontosabb, hogy egészen különleges. – A teringettét! – suttogta Marcus. – Káprázatos vagy! Te sem kevésbé – szaladt ki hajszál híján Blair száján. Lord Marcus nemcsak lélegzetelállítóan jóképő és ízig-vérig arisztokrata: ráadásul még a világegyetem legmenıbb divattervezıjének is a puszihaverja. Mr. de la Renta a homlokát ráncolva tekergette ujja körül mérıszalagját.

– A dereka egészen szörnyő – bosszankodott, miközben a kosztümkabátot ráncigálta a lányon. – Idétlenül magasan van – dörmögte. Kioldotta az övet, kigombolta a kabát gombjait, aztán egy nem nagyon finom mozdulattal lerántotta a ruhadarabot Blair válláról. – A szoknya jó lesz így, ahogy van, de a kabátot muszáj a méretére igazítanom, megengedi? Most megengedje? Blair csak azt bánta, hogy Serena vagy valamelyik másik osztálytársnıje nem jár arra az utcán és nem látja ıt az ablakon át az Oscar de la Renta-butik közepén ácsorogni egy szál halvány rózsaszín La Perla melltartóban és „Oscar bácsi” egyik gyönyörő rakott szoknyájában; hogy a suliból senki nem szemtanúja annak, hogy ırá Oscar de la Renta személyesen igazítja méretre a kosztümöt, amit az évzárón viselni fog. Marcusra kapta a tekintetét: a fiú visszamosolygott rá, aztán némán a szívéhez emelte jobb kezét, smaragdzöld szemében rajongás tüze lobogott. Fú…! Blairnek veszettül kellett igyekeznie, hogy össze ne pisilje magát. Annyira boldog volt, hogy félt, nem tudja elviselni. – Tartsa így – szólt rá Mr. de la Renta, és felemelte a lány karját; aztán mérıszalagját 34B mérető mellei köré kanyarította. Talán a körülötte levı gyönyörő pasik és a gyönyörő ruhák hatására Blair ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy végignyaljon a divattervezı fényes, csábító, kopasz feje búbján. Az ötlet egészen elképesztı volt, Blair maga is elnevette magát rajta: bele is rázkódott, miközben a divattervezı már a csípıjét igyekezett volna megmérni a szalagjával. – Ne ficánkoljon! – mordult rá az öreg. A lány erısen lehunyta a szemét, és amennyire csak tudott, próbált nem mozogni. Meg volt róla gyızıdve, hogy amikor újra kinyitja a szemét, ki fog derülni: meghalt, és a hetedik mennyországba került. Figyelem: a valódi neveket, helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat És megvédjem magamat – „az ártatlanok” dühétıl.

HEY, PEOPLE! Szereplıválogatás Ha valaki még nem hallott volna róla: Ken Mogul, a zizzentségérıl közismert alternatív filmes rendezı rájött, hogy addig a kutya sem fog felfigyelni a mővészetére, amíg le nem tesz az asztalra egy jó kommersz filmet, ami viszont óriási kasszasiker. El is határozta, hogy csinál egy ilyet. Mindeközben azt a feladatot is magára rótta, hogy felfedezze a legújabb szexideál színésznıt; ezért aztán a Kajálom luxuskivitelben szereplıválogatása, amit szombaton, a Barneys áruház Fred’s éttermében tart, nyilvános lesz. Tizenéves jelentkezıket vár, mert tiniszereplıkkel akarja újraforgatni az Álom luxuskivitelbent. Na tessék, lehet fogadásokat kötni: ki lesz az, aki kibulizza magának, hogy elsıként kerüljön kamera elé, bár egy morzsányit sem ért a színészethez? Ezzel szemben viszont ki az, aki színpadra született? Na és vajon Mogulék melyik lányt fogják választani: azt, aki kiválóan ért hozzá, hogy kiköpött Audrey Hepburnként villantson be a válogatásra, viszont tehetségtelen, vagy azt, aki tehetséges, viszont egy cseppet sem hasonlít az eredeti hısnıre? Fú, ez most tisztára úgy hangzott, mint Tyra Banks agyatlan és erıltetett kérdései a Topmodell leszek-ben, a tévéshow-ban, amit azért szeretek mindennél jobban, mert annyira szar, hogy már zseniális. A neves bentlakásos iskola képzımővészeti osztályt indít Nem fantasztikus, mennyire képben vagyok a legfrissebb fejleményeket illetıen? Na szóval, ha valakit esetleg érdekel: a Hudson-völgy egyik legnevesebb bentlakásos iskolája, a Waverly Középiskola reménybeli Picassókat és Monet-kat keres felvételre. A mővészi hajlamokkal megáldott jelentkezık rohamára csak ısszel számítanak, de hát mi ugye ismerünk egy bizonyos illetıt, akinek szeptemberben el kellene kezdenie a tizedik osztályt, csak még nem talált olyan iskolát, ahol ezt megtehetné. Neki nyilván nem ér rá ıszig, hogy fölvetesse magát a Waverlybe. (Mert egy állami suli még viccbıl sem jöhet szóba, igaz, J?)

Celebek és dublırjeik Britney-nek van, Leonardónak van, de még a New York-i társaság néhány jelesebb személyiségének is van. És hát a jelek szerint néha még Oscar de la Renta, a divattervezık fejedelme is dublır segítségéhez folyamodik, akkora az érdeklıdés iránta a legkülönbözıbb partikon a világ minden táján. Azokra a rendezvényekre, amelyeken nem kíván személyesen megjelenni, egyszerően elküldi maga helyett valamelyik klónját, de a Madison sugárúti butikjában is egy dublır tartja magas fordulatszámon az alkalmazottakat. Hasonmásai egyébként mindannyian a rokonai: ık is dominikaiak, sıt egyiket-másikat még de la Rentának is hívják, szóval nem kell nagyon megerıltetniük magukat, hogy eljátsszák híres uncsitesójuk szerepét. Most már csak azt szeretném, ha nekem is lenne egy ilyen dublıröm, akit beküldhetnék magam helyett az érettségi vizsgára, hogy én közben elıre rápihenhessek az évzáró utáni partikra! A St. Jude lacrosse-edzıje Viagra-tolvaj után nyomoz Nincs egy félórája, hogy a következı e-mailt kaptam: engem eléggé kiborított. Figyu: Kedves Bad Girl! Kérem, hívja fel olvasói figyelmét arra, hogy a lopás nem tréfadolog. Az az illetı, aki eltulajdonította a fiókomból a Viagrareceptet (és a nyakam rá, hogy az egyik végzıs srác volt a csapatból), nem kap érettségi bizonyítványt az évzárón! Köszönöm a segítségét, üdvözlöm: michaels Na, szerintetek erre most mit lépjek? Lebukta! Ma délután S-t és B-t is nagy bevásárlótáskákkal látták kijönni egy üzletbıl; csakhogy az egyiket a Bergdorf Goodmanbıl, a másikat pedig az Oscar de la Renta-butikból. Minden jel arra mutat, hogy ezek ketten már megint mázlisták: megtalálták azt az ünneplıruhát, amirıl álmodoztak. D-t viszont a B&N könyváruházban füleltük le, amint éppen megvette Pablo Neruda

válogatott szerelmes költeményeit. Na, mi az, most már totál bekattant a fiú? Nem, mit is beszélek! Eddig is totál bekattant volt. A verebek azt csiripelik, hogy V Williamsburg központjában betért a CVS drogériába, és alaposan feltankolt Jergens antibakteriális tusfürdıbıl. Aki ennyiszer kényszerül zuhanyozni napjában (szex elıtt és szex után), annak muszáj megtennie a szükséges óvintézkedéseket! Tanúm van rá, hogy J az elıbb már említett könyváruházban, bátyja társaságában belemerült a New York City legjobb állami középiskolái címő kiadványba. Máris letett volna a bentlakásos suliról? Ejnye, J, nézd csak meg, mirıl írtam itt az elıbb! Meg fogsz lepıdni, mi meg nem történik egy tanév utolsó heteiben. Kölykök hosszú sora vadul meg ilyenkor, és csinál olyasmit, ami miatt kivágják, mint a macskát szarni. Bízzál csak, és el ne csüggedj! Megvan, mit énekelnek a West Side Story-ban, nem? „Száz és száz út vár, és köztük egy, hogy rátalálj!”* Na, én mindenesetre inkább befejezem az éneklést, és úgy teszek, mintha szorgalmasan készülnék az érettségire. * Miklós Tibor fordítása. Szombat reggel meg találkozunk a Barneysban ezen a szereplıválogatáson, igaz? Lesz olyan, aki nem jön el? Imádom, ha utáltok: gossipgirl.net A TÜKÖRBEN LÁTOTT TÁRGYAK A VALÓSÁGBAN KÖZELEBB VANNAK – Ez nem túl barna? – kérdezte Jenny Humphrey Elise Wellstıl, aki ısz óta kisebb-nagyobb megszakításokkal a legjobb barátnıje volt; és közben néhányszor végighúzott egy apró Sephora sminkecsetet helyes kis tömpe orrának nyergén. – Épp azzal szarozok, hogy kisebbnek látsszon az orrom – magyarázta. Az nem jutott eszébe, hogy egy másik testrészére sokkal inkább ráférne a zsugorítás?

– Ennél hogy látsszon kisebbnek? – forgatta a szemét Elise. – Neked gyakorlatilag nincs is orrod! Elise-nek is kis orra volt, de nagyon pisze: talán még egy hatalmas, kampós sasorrot is jobban szeretett volna ennél, mert jó magas lány volt, és folyton parázott, hogy az emberek, ha felnéznek rá, belátnak az orrába, és kifigyelhetik, nincs-e valahol egy szırszál vagy fikamaszat benne. Szırszál vagy fikamaszat, istenem! Még tartott az utolsó óra, a tanulószoba; Jenny ilyenkor rendszeresen kisajátította magának az óvodai szárny mosdóját, mert az ovisok kettıkor hazamennek, így délutánonként erre egy lélek sem jár. A fülkék itt szőkebbek voltak, mint az épület többi mosdójában, a vécékagylók magassága pedig a fél métert sem érte el; az ülıkék égırózsaszínőek és Hello Kitty-mintásak. A mosdókagylók elıtt, amik persze szintén alacsonyabban voltak, mint az iskolai részben, ugyanilyen Hello Kitty-s mőanyag fellépızsámolyok álltak, a csaptelepek mellett pedig rózsaszínő Hello Kitty-s kézmosó-adagolók. Mindezeket támogatásként kapta a Constance az egyik óvodás apjától, aki Tokióban élt, és történetesen az övé volt a Hello Kitty. – Van egy Waverly nevő suli fent a Hudson partján, hallottál róla? – kérdezte Jenny, miközben sötétvörös, majdnem bordó rúzst kent az ajkára, majd erre egy kis vazelint. Ezt a trükköt is a tévében tanulta egy Lauren Hutton nevő színésznıtıl, aki bár Jenny apjával volt egyidıs, még elég jól nézett ki ahhoz, hogy ı lehessen a J. Crew modellje. Elise megrázta a fejét. – Az is egy bentlakásos suli? – kérdezte. A világért sem mondta volna ki hangosan, de utálta, hogy Jenny elhúzza a belét a Constance-ból, ıt pedig itt hagyja tizedikre egyedül, egy szál barátnı nélkül. Kinek lesznek olyan ötletei, hogy rendeljenek kínait, és szállíttassák ki maguknak a suli kapuja elé? Ki fogja megmondani

neki (de olyan kedvesen ám, hogy ne vegye sértésnek), hogy sokkal jobban nézne ki, ha pólóit nem tőrné be a nadrágjába? – Aha – felelte Jenny. – Képzeld, épp most tudtam meg, hogy indítanak egy újfajta képzést, egy rajztagozatot. Van például egy igazi galériájuk, amit külsısök is látogathatnak, ahol a diákok munkáját állítják ki. Sıt a galéria kuratóriuma is diákokból áll, ık döntik el, milyen kiállítások meg mősorok legyenek. Szóval kurva jól hangzik az egész. Persze a jövı tanévre decemberig lehetett jelentkezni, de arra gondoltam, hogy ha beküldeném nekik néhány képemet…! – Jenny hirtelen elhallgatott; behúzta a cipzárt sárgarózsaszín csíkos LeSportsac neszesszerén, és megnézte magát a mosdókagyló fölötti négyszögletes, enyhén kicsinyítı tükörben. Lauren Huttonnak igaza volt: az orra a feltett sminktıl tényleg kisebbnek látszott. Most már csak a kezelhetetlenül göndörödı hajára kellene kitalálni valamit! – A Waverly az utolsó esélyem. Ha oda nem vesznek fel, mehetek állami iskolába! Te jó isten! – Most már sajnálom, hogy elégettem a Nate-rıl festett portrékat – tette hozzá bánatos mosollyal az arcán, majd két ajkát még egyszer egymáshoz dörgölte. Még télen, amikor egy rövid idıre összejött Nate-tel, és mocskosul szerelmes volt belé, Jenny minden kedvenc festıjének stílusában megfestette a fiú arcképét. A festmények ütısek voltak, és sütött belılük az érzelem, mintha a lány nem is Matisse-t, Picassót, Chagallt, Monet-t, Warholt meg Pollockot idézte volna meg velük, hanem magát a szerelmet. Aztán, amikor Nate a lehetı legkegyetlenebb módon tudatta vele, hogy ejtve van, Jenny a házuk bejárata elıtt álló fém szemétgyőjtıben elégette mind a hat képet. Elise rávicsorgott a tükörre, és kisujjának lakkozatlan, szakadozott szélő körmével megpróbálta kioperálni fogai közül az ebédre megevett narancs rostjait. – Persze, kár értük – felelte Jennynek alig érthetıen –, de ha meglennének, beküldened ıket? Nem lenne gáz, hogy a pasival, akirıl festetted ıket, azóta szóba sem állsz?

Be hát, legalább megtudják, hogy én nem vagyok olyan lúzer, aki egy pasival sem bírt még összejönni – vágta rá magában Jenny ingerülten: hirtelen berágott barátnıjére halvány rózsaszín Péter Pangalléros blúza miatt meg azért, mert leheletén mindig érzıdik az elızı napi kínai kaja szaga. A Waverly legfıbb vonzerejének egyébként az tőnt, hogy a jelek szerint képes volt folyamatosan alakulni. Hogy nem volt egy igazi bulisuli, mégis azt a benyomást keltette, hogy itt a vezetıség nem fél az új dolgoktól, és alkalomadtán akár kockázatot is hajlandó vállalni egy emberrel, akit fontosnak tart. Például ıvele? Elise befejezte a fogsora tisztogatását; maga elé húzta Jenny neszesszerét, és anélkül hogy engedélyt kért volna rá, kinyitotta. Egy tégely halványlila, csillámos Stila szájfényt vett ki belıle, és letekerte a tetejét; összecsücsörítette az ajkát, majd nekilátott, hogy bıségesen bekenje. Jenny, ha innen nézte a dolgokat, tulajdonképpen kockázatot vállalt Elise-szel annak idején, amikor összebarátkozott vele. A lány korábban teljesen magányos volt, most pedig van egy barátnıje, akár tetszik neki éppen, akár nem. – Igazad van – motyogta maga elé, aztán visszavette a neszesszerét, és tartalmát az egyik alacsony mosdókagylóba öntötte. – Valami újat kéne beküldenem nekik. Valami olyasmit, amivel még nem is próbálkoztam – töprengett tovább hangosan, miközben a szemceruzák, szemhéjfestékek és szájfények között kotorászva keresgélte kedvenc Clinique szemfestékpalettáját, a mentazöld mőanyag dobozkában a négy különbözı árnyalatú szürke festékkel. – Mit szólnál, ha festenék rólad egy képet ezzel? – kérdezte Elise-tıl, felmutatva neki a palettát, amit idıközben megtalált. Hirtelen úgy érezte, megszállja az ihlet. Igen, Elise-t szemfestékkel kell megfesteni, Rufust vörösborral, Dant pedig… instant kávéval! Ez az ötlet nemcsak eredeti volt, hanem mély értelmő is; arról nem beszélve, hogy ilyen festményeket mégiscsak jobb elküldeni a

Waverlybe, mint egy példányt a sportmelltartós fotóból, ami elsı modellmunkája volt, vagy egy sorozatot azokból a fényképekbıl, amelyekkel a New-York Post hatodik oldalán, a pletykarovatban debütált. Jenny persze továbbra is partikirálynıi babérokra tört, és nem tett le arról sem, hogy bulisuliban tanuljon tovább. Csakhogy Serena van der Woodsen megtanította egy iszonyú fontos dologra: arra, hogy egy igazi partikirálynı sokkal mélyebb és okosabb annál, mint amilyennek elsı látásra tőnik. A VISSZAESİ EGYMÁSNAK ESİK Vanessa lakásának nappalijában, a padlón ült. Nem volt rajta más, csak az a fekete, A CukrosBácsi meghódította Magyarországot feliratú póló, amit a nıvére, Ruby küldött neki Budapestrıl, együttese turnéjának legutóbbi állomásáról, valamint egy szürkefehér csíkos bokszeralsó, amit valamelyik srác hagyott itt: de hogy melyik, azt ebben a kavarodásban nehéz lett volna kideríteni. A lány éppen azzal küszködött, hogy a Chuck Bass-interjút, ami egyszerre volt irtóztató és szórakoztató, és amiben persze szerepelt a fiú hófehér kismajma is, erıltetettség nélkül úsztassa át a Katiról és Isabelrıl készített felvételbe, amin a két lány arról beszélt, hogy úgy döntöttek: együtt tanulnak tovább a floridai Rollins Egyetemen annak ellenére, hogy Isabelt a Princetonra is felvették. Chuck egy hófehér, szők atlétatrikóban villogtatta izmait, és természetellenesen barna karját Bain de Soleil önbarnító krémmel kenegette, miközben arról mesélt, hogyan marad bronzbarna egész évben. A fehér majom mozdulatlanul, összegömbölyödve feküdt az ölében, onnan pislogott hátborzongatóan világoskék szemével a kamerába. – Egyszer-kétszer minden héten elmegyek szoliba, vagy ha az nem jön össze, tetıtıl talpig bekenem magam Estéé Lauder bronzosító krémmel: az valami rohadt jó. Így sikerül télen-nyáron ugyanolyan egyenletes barnának lennem. Az viszont azért egy kicsit

aggaszt, hogy van-e Fort Lee közelében igazán jó barnítószalon… Nem tudod véletlenül? Isabel és Kati hanyatt fekve mosolygott a kamerába, a fejük szorosan egymás mellett, mint két testvéré, akik egy cseppet sem hasonlítanak egymásra: Isabel haja sötét és sima, Katié pedig göndör és vörösesszıke volt. – Mert például hogy a fenébe tudnék odafigyelni a bevezetés a jogtudományba elıadásra a Princeto-non, ha közben a legeslegjobb barátnım Floridában van, és ı is tök egyedül, mint én? – kérdezte éppen a filmen Isabel elégedett vigyorral az arcán. Az ajkán olyan vastagon állt a szájfény, hogy hajszál híján lecsöppent róla. – Egyébként a nyáron együtt belevágunk a South Beach fogyókúrába, és mire kezdıdik az egyetem, legalább öt kilót leadunk mindketten, hogy vadítóan nézzünk ki – kiáltotta Kati izgatottan. – Ugyanis mind a ketten vettünk fekete-piros Paisley-mintás Shoshanna bikinit, tök egyformát, és nem lesz olyan nap, hogy fel ne vennénk! – tette hozzá, és közben olyan vadul kalimpált a lábával, hogy világoskék-fehér hullámkrepp egyenszoknyája fellibbent fehér pamut Gap bugyijáról. Az egész dologban volt valami egészen elképesztı. Minél többször nézte meg Vanessa az interjúkat, annál egyértelmőbbé vált elıtte, hogy kurvára fognak neki hiányozni ezek a fél- és egész hülye emberek, bármennyire is egocentrikus, exhibicionista véglények. Azon kezdett töprengeni, nem lehetne-e valahogy úgy variálni a filmmel, hogy egy kicsit értelmesebbnek mutatkozzanak, vagy legalább totál hibbantaknak ne tőnjenek. Kizárólag az ı kedvükért. Nem, akkorát valószínőleg lehetetlen változtatni a filmen. És különben is, úgy mi poén lenne az egészben? Munka közben Vanessa gondolatai folyton-folyvást elkalandoztak: nem tudta kiverni a fejébıl, hogy nem is messze innen, csak a Williamsburg Bridge túloldalán Ken Mogul, az alternatív filmes rendezı ebben a pillanatban is válogatja a szereplıket elsı kasszasikernek szánt próbálkozásához, a Kajálom

luxuskivitelben címő tömegfilmhez, amit a Barneys nagyáruház éttermében, a Fred’sben készül forgatni, a 60. utca és a Madison sugárút sarkán. Az elmúlt télen Ken felfigyelt Vanessa egyik videójára, amit valaki a lány tudta nélkül csempészett fel az internetre; akkor összeismerkedett vele, és megpróbálta rávenni, hogy dolgozzanak együtt. Ez persze azzal járt volna, hogy Vanessa kimarad a suliból, és egyetemre is legfeljebb csak néhány évvel késıbb megy: még szép, hogy a lány nemet mondott az ajánlatra! Csakhogy Ken most itt van New Yorkban, itt csinál filmet Vanessa orra elıtt. Igen, arról volt szó, hogy Vanessa nyáron beutazza az országot Aaronnal a fiú autóján, de hát…! Túl nagy a kísértés, igaz? Ebben a pillanatban valaki kopogtatott a lakás ajtaján. – Ki az? – kiáltott ki a lány, de mikor nem jött válasz, felállt, hogy megnézze. Aaron délután azt ígérte, hogy az együttese próbája után feljön hozzá, hoz thai kaját, és vacsora után tanul Vanessával a matek érettségire; most már bármelyik percben itt lehet, de neki van kulcsa a lakáshoz. Vanessa odalépett az ajtóhoz, és a kémlelınyíláson át lecsekkolta a lépcsıházat. Egy árva lelket sem látott odakint. A lépcsı felıl mintha lépések neszét hallotta volna. Hunyorogva próbálta kivenni a homályos lencsén keresztül, hogy van-e ott valaki; és mintha Dan vékony, sötétkék kordnadrágos fenekét látta volna felfelé billegni a koszlott, fekete lépcsın, aztán eltőnni a tetıre nyíló ajtó irányában. Tényleg, hiszen Dannek is van még kulcsa, a kapun nyilván azzal jött be. Vanessa errıl már meg is feledkezett. A lány most ugyanazt az adrenalinpezsgést érezte, mint elızı nap, amikor Dan feljött hozzá. Csak egy nem volt világos: attól bizsereg ennyire, hogy a fiú itt van vele, vagy attól a tudattól, hogy Aaron minden percben beléphet az ajtón és rajtakaphatja ıket. De hát végül is nem mindegy, melyiktıl? De, kurva mindegy! Villámgyorsan firkantott pár sort Aaronnak egy cetlire: Szia, leugrottam a mosodába, majd jövök (bár még reggel, suli elıtt

elhozta a tiszta ruhát a Wash ‘n’ Foldból); aztán feltépte a lakásajtót és nekiiramodott a lépcsınek. Dan a víztartály alatt, a futonmatracon feküdt hanyatt, csak egy fekete pamutbokszer volt rajta, és egy fényes, rózsaszín kötéső könyvet lapozgatott, Pablo Neruda válogatott szerelmes verseit. A matrac elıtt egy alumíniumtálcán négy Blue Point-i osztriga sorakozott (ezeket a Zabar’sból, az Upper West Side-i ínyenc haláruházból hozta) egy bontott palack merlot és két papírpohár társaságában. Amint meglátta Vanessát, felült, és szavalni kezdett a könyvbıl: Egy napra se maradj távol tılem, különben oly hosszú a nap, hogy kimondhatatlan s csak várnálak remegve, akár egy állomáson mikor a vonatok valahol elaludtak* – Szerinted nem lenne jobb, ha felhívnál, mielıtt fogod magad és idejössz? – kérdezte Vanessa tettetett dühvel, mert tudta, hogy Dan gerjed rá, ha mérges. – Aaron bármelyik pillanatban megérkezhet! – Tudod, honnan van ez? – kérdezte a fiú. Felnézett Vanessára, valami iszonyú kedvesen. – Neruda 45. szerelmes szonettjébıl. Így folytatódik: Egy órára se menj el, mert olyankor minden csepp gondom ez órába zúdul s tán mind a füst, mi hontalan kóvályog, fojtogatván hull elhagyott szívemre. Dan töltött egy kis bort az egyik pohárba. * Somlyó György fordítása. – Kérsz? – nyújtotta oda Vanessának. A lány a szemét forgatta, de azért közelebb lépett a matrachoz. – Tudom én, micsodádba zúdul neked minden csepp micsodád! – mondta, azzal leült Dan mellé, és egy mozdulattal kibújt a pólójából. Az adrenalin még hevesebben kezdett pezsegni a vérében. – Gyerünk – sürgette a fiút –, Aaron mindjárt itt lesz a vacsorával, és utána még tanulnom is kell. A szemközti bérház lakói izgatottan állítgatták távcsövükön a fókuszt. Annak idején csak azért költöztek erre a környékre, mert itt

alacsony a lakbér; azt nem sejtették, hogy ennyi pénzért extraként látványosság is tartozik a lakásukhoz. Minél dühödtebb és kapósabb hangot ütött meg Vanessa, Dan annál jobban kívánta ıt, és azt is egyre világosabban érezte, hogy totál bele van zúgva. A keze remegni kezdett, és felsı ajka fölött, ahonnan a szırt frissen borotválta le, izzadságcsepp győlt össze. E pillanatban a lány azt tehetett vele, amit csak akart. Odalent az utcán Aaron rá sem hederített a túloldali járdán csoportosuló járókelıkre, akik valamiért mind felfelé bámultak az épület tetejére, ahol Vanessa lakott. A fiú két adag forró és csípıs pad thait hozott magával a hóna alatt egy-egy papírzacskóban, iszonyúan kellett pisálnia, a földalattin, amivel eddig jött, besokallt a tömegtıl, és a tökérıl is folyt a víz. Egyetlen vágya volt: hogy minél elıbb felérjen a lakásba, és jó hideg vízzel letusoljon. Ha egy mód van rá, Vanessával együtt. A konyhapulton megtalálta a cetlit, amit barátnıje hagyott neki. Gyorsan írt rá választ: Zuhanyozom!, aztán kinyitotta a lakásajtót, hogy Vanessának, ha jön haza a mosodából a nagy halom tiszta ruhával a kezében, ezzel ne kelljen veszıdnie, és benyomta a CDlejátszóba a Raves lemezét. Bömbölve szólalt meg az elsı track: Dan énekelte, ez volt az egyetlen száma, ami ért is valamit. – Törj fel, mint egy tojást! – énekelte vele Aaron is a zuhany alatt. Három emelettel feljebb, a tetın Dan már a zoknit rángatta vissza a lábára. A zene ide már csak alig hallatszott fel, de azért mindketten azonnal felismerték. – Szerinted meglátott? – kérdezte Vanessa. A gondolatra kellemes bizsergés futott végig a gerincén. Úristen, mekkora egy perverz tyúk! Dan sietve felszürcsölte az utolsó osztrigát. – Akkor mi legyen? Mit szeretnél, mit csináljak? – kérdezte válasz helyett a lánytól. İ sem tőnt kevésbé izgatottnak. Ugye, mennyire összeillünk? – gondolta magában. Mindkettıjüket totál felajzotta, hogy Aaronnak sejtelme nincs, mi folyt itt az elıbb a tetın. Mert oké,

csalni csúnya és szemét dolog, de ha az ember hulla szerelmes abba az illetıbe, akivel csal, mégis iszonyatosan nagy buli! – Én lemegyek és elterelem a figyelmét – súgta Vanessa, bár a Williamsburg Bridge forgalmának zajában nemigen kellett attól tartania, hogy meghallják, amit mond. – Te meg közben lépj olajra. Dan bedugaszolta a merlot-s palackot, aztán megpróbálta belesuvasztani fekete Manhattan Transfer válltáskájába. – Szóval azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezte kissé zavarodottan. Eddig arra készült, hogy Pókember módjára, Vanessával a karjában leereszkedik az épület falán az utcára, a lány meg úgy csimpaszkodik a nyakába, ahogyan Kristen Dunst Tobey Maguire-ébe a filmen. Miket nem álmodozol össze, lekvármuszkli! – Azt szerintem hagyd itt – mutatott Vanessa a palackra. – Majd késıbb megisszuk. Megisszák? Mármint hogy ı és Dan? Vagy ı és Aaron? – Oké – bólintott Dan, akinek lassan bekattant, hogy Vanessa odalent a lakásban úgy tesz majd, mintha ı itt sem lett volna. Hú, micsoda egy dörzsölt csaj! És a leggázabb helyzetben is mennyire tökös és talpraesett! – Hátakkor jó tanulást a hétvégére! – köszönt el. A lány rácsapott Dan seggére, nem túl erısen. – Felhívlak, jó? – ígérte, és már szedte is a lábát lefelé a lépcsın. A lakása ajtaja nyitva állt, Aaron pedig bent zuhanyozott a fürdıszobában. Tizenöt perc leforgása alatt Vanessa most hányta le magáról a ruhát másodszor. Félrerántotta a zuhanyfüggönyt, és ráköszönt Aaronra. – Hahó! – Hello! – vigyorgott rá a fiú, aztán szappanos kezét kinyújtotta, hogy besegítse a lányt maga mellé a kádba. Dan lábujjhegyen surrant le a tetırıl a földszintre, de közben fennhangon olvasta Neruda 66. szonettjét, csak úgy, magának. Izzadt

a tenyere, és azon morfondírozott, hogy ami az elıbb történt, az ırületesen izgató vagy ırületesen megalázó volt inkább. …E történetben énrám vár halál csak…* Az ilyen költıfélékkel, mint ez a srác, az a baj, hogy végül mindenben csak a negatívumot látják. Somlyó György fordítása. KAJÁLNI LUXUSKIVITELBEN IS LEHET Szombat reggel gyönyörő lányok sora kígyózott a Barneys fıbejáratától a Madison sugárúton a 61. utca sarkáig; ott befordult, és elért egészen az Ötödik sugárútig. A lányok szinte kivétel nélkül ujjatlan, fekete koktélruhában voltak, és hegyes orrú, fekete, lapos sarkú cipıt meg fekete napszemüveget viseltek, akkorát, mint annak idején Jackie Onassis. Serena ezzel szemben egy új True Religion farmerben jött el, ez volt mostanában a kedvence. Nem is ı lett volna, ha rendesen öltözik fel! A fene sem érti, hogyan csinálta, de sikerült olyan korán érkeznie, hogy másodikként állt a sorban. Talán azon múlt, hogy elızı éjszaka Nate-tel szinte egy hunyást sem aludtak, hála a tablettáknak, amit a fiú szorgalmasan szedegetett, és így hajnali ötkor, amikor kelni kellett volna, Serena még ébren volt. A sarki boltban felhajtott egy dupla tejeskávét, aztán rohant ide. Hozott magával egy francia nyelvkönyvet, mintha komolyan azt hinné, hogy lesz alkalma tanulni várakozás közben. Blair viszont az elsı volt a sorban. És ı (ki hitte volna?) tetıtıl talpig Audrey Hepburnnek öltözött. Tök ugyanolyan fekete, klasszikus szabású Givenchy ruhát, gyöngy nyakláncot, túlméretes Chanel szemüveget és fekete, hosszú szárú kesztyőt viselt, mint kedvenc színésznıje kedvenc filmjében, sıt egy kis póthaj segítségével a frizuráját is sikerült tök ugyanolyan franciakontyba kötnie, amilyenben ı hordja a haját a vásznon. Lord Marcus, amilyen kedves és figyelmes nagy mackó az a srác, az elsı perctıl az utolsóig végig asszisztálta készülıdését, sıt az ı fejébıl pattant ki az ötlet,

hogy töltsék az éjszakát egy taxiban a Barneys bejáratánál, mert úgy biztosan Blair lesz az elsı a nyilvános szereplıválogatásra álló csajok sorában. Ott a hátsó ülésen persze nem ugyanazzal a tevékenységgel foglalták el magukat (illetve egymást), amivel odahaza a Yale Clubban tették volna, mert vigyázni kellett Blair ruhájára, de azért volt annak is valami romantikája, hogy kéz a kézben végigdumálták az éjszakát az igen közeli jövırıl, amikor Blair már világhírő hollywoodi sztár lesz. – Lehetek a személyi inasod? – kérdezte Marcus azzal a bőbájos brit akcentusával. – Legyeznélek pálmalevéllel, és hordanám neked a koktélokat – ajánlotta. Mert nyilván gond nélkül otthagyná Blair kedvéért a posztgraduális kereskedelmi képzést az LSE-n*, ahova épp most vették fel. Ezért a lányért egyszerően bármit megtesz, de tényleg bármit! – És a világ összes városában minden igazán jó divattervezı készít majd nekem ruhákat – ábrándozott * LSE: London School of Economics (and Political Science), azaz Londoni Közgazdasági és Politikatudományi Egyetem Blair épp csak egy kicsit hangosabban, mint ahogy a gyomra korgott. Annyira kitöltötte minden gondolatát a filmszerep, amit meg akar kaparintani, hogy egész nap egy falatot sem evett. Csakhogy ekkor már éjfél volt, és mardosta az éhség. – De az is lehet, hogy megkérem Oscar bácsit, tervezze minden cuccomat ı. A 61. utca és a Madison sugárút sarkán egy mozgó hot dog árus épp arra készült, hogy lezárja a mobilstandját. Hú, mit szólna Lord Marcus, ha itt a Barneys elıtt, a járda szélén megenne egy hot dogot? Totál kiakadna? Miért akadna ki? Mennyivel rosszabb az, mint dán vajas kekszet rágcsálni a Tiffany ékszerbolt kirakata elıtt, ahogy azt Holly Golightly teszi a filmben? – Mit szólnál egy vacsorához, kedvesem? – kérdezte a fiú, amikor ı is meglátta a hotdogost. Vagy olvasott Blair gondolataiban, vagy ı is hallotta a gyomor-korgást. – Te csak maradj, majd én idehozom.

Kedvesem! Tehát ı mostantól Lord Marcus kedvese, és teljes körő kényeztetést élvez! így hát mustáros-főszeres Sabrett hot dog volt a vacsorájuk, amihez A&W gyömbérsört kortyolgattak; aztán csak fogták tovább egymás kezét, és el-elbóbiskoltak a taxiban… de mikor Serena alakja kibontakozott a hajnali ködbıl, Blair szempillái azonnal felpattantak. Úgy ugrott ki az autóból, mintha puskából lıtték volna ki, a Chanel napszemüveget már futás közben tette fel. Hogyisne, majd hagyja, hogy ez a szıke kis ribanc, aki képes egy totál szakadt farmerban, smink nélkül ideállítani, lenyúlja elıle a fıszerepet! Mert a többi néhány száz önjelölt filmsztár, aki már szintén kezdett gyülekezni a szereplıválogatásra, nyilván egyáltalán nem jelent konkurenciát! Rohamosan közeledett a nyolc óra, amikorra a kezdést Ken Mogul meghirdette; egy májusi reggelhez képest szokatlanul meleg és párás volt az idı. A két lány ott állt egymás mögött a sor legelején, legyezték magukat a papírral, amit a filmesek még kint az utcán a kezükbe nyomtak: ezen volt a pár mondat, amit odabent majd elı kell adniuk. Már mindketten tudták kívülrıl. Serena egyszer csak nem bírta tovább a hallgatást. – De kurva meleg van! – sóhajtotta. Blair mintha meg sem hallotta volna, így hát a szıke lány megérintette a másik fedetlen karját. – Te, figyelj, ez a srác, akivel mostanában látlak, szerintem tök helyes – mondta félszegen. Nem csoda: a pasitéma elég rázós volt kettejük között. Blair szeretett volna sokkal magasabb lenni, hogy most fölülrıl vethessen Serenára egy hátborzongatóan szigorú pillantást: hátha akkor soha többé nem merné megkockáztatni, hogy megszólítsa. De hát, ó jaj, sajnos majdnem tizenöt centivel volt alacsonyabb Serenánál, és így, hogy az ı lábán Holly Golightly szerepéhez illıen totál lapos sarkú cipı volt, még többel is. Éppen azon gondolkodott, milyen rövid és egészen genya válasszal forrassza a szót Serena torkára, amikor hirtelen meglepı

felfedezést tett: azon kapta magát, hogy már rohadtul nem érdekli, mit csinál Serena Nate-tel. Itt van neki egy angol kiadású Nate, aki magasabb és jobban néz ki, mint az eredeti; akinek jobb az ízlése, jobb a modora, és akivel ı tökéletesen boldog, köszöni szépen. Tényleg, miért ne: felıle akár haverkodhatnak is, csak úgy lazán, négyesben, akkor legalább megmutathatja, mennyire szarik már az egész hülye történetre. Fél arcát takaró Chanel napszemüvegét feltolta a feje tetejére, és szélesen rámosolygott egykori legjobb barátnıjére. – Mi lenne, ha mind a négyen átmennénk a Yale Clubba, amint ennek itt vége, és innánk valamit? – kérdezte tıle. – A földszinten van egy tök jó bár, tisztára, mint egy szállodai szalon a régi filmekbıl. Neked rohadtul be fog jönni! – Komolyan mondod? – csodálkozott Serena. Felmerült benne az alapos gyanú, hogy csak álmodik. Jól értette? Blair meghívta ıt Nate-tel együtt piálni, és bemutatja nekik az új pasiját? – Bocs, lányok, hogy ennyit kellett várnotok – hadarta egy nyeszlett kis huszonéves csávó, akinek a haja elöl idétlenül rövidre volt vágva, hátul meg hosszú, hullámos fürtökben omlott a vállára. Fakóra koptatott Diesel farmerját térdig feltekerve hordta. – Te vagy Blair Waldorf, ugye? Mehetünk felfelé. A lány visszatette napszemüvegét az orrára. – Sok sikert! – szólt utána Serena erıtlen hangon: még mindig nem merte egészen beleélni magát, hogy újra beszélı viszonyban van Blairrel. A lány az elöl kopasz, hátul sörényes fickóval a sarkában belépett az áruházba (itt már hál’ istennek volt légkondi), és az egész földszintet elfoglaló pipereosztályon keresztül elindult a liftek felé. Szombatonként a Barneys csak tízkor nyit, úgyhogy most döbbenetes csend volt az épületben. Amennyi idıt Blair az életébıl itt töltött, bekötött szemmel is feltalált volna a Fred’s étterembe, de ez azért ahhoz még kevés volt, hogy a szerepet megkapja.

Az áruház messze földön híres étterme a nyolcadik emelet egy hosszú, keskeny helyiségét foglalta el. A terem egyik hosszanti falát teljes széltében a Madison sugárútra nézı ablakok töltötték ki; a bárpultja kicsi volt, de a legmodernebb. Ha az ember körülnézett itt, meglepıdött, hogy mitıl ilyen iszonyatosan népszerő egy étterem, ami ennyire hétköznapján néz ki. Nem is a kinézete tette különlegessé, hanem a törzsközönsége: az ezredforduló Holly Golightlyjai jártak ide, valamint ezek Park sugárúton lakó édesanyjai és sajtótitkárai, akik mind tetıtıl talpig Pradába meg Chanelba öltöztek; iszogatták a fröccsöket, turkálgattak villájukkal a salátás tálban, és közben azzal idegesítették magukat, hogy amíg ık itt ülnek, nem veszi-e meg valaki az orruk elıl azt az ızbarna, tősarkú Costume National térdcsizmát, amit az étterem felé jövet szúrtak ki az egyik kirakatban, és amirıl a címkéje azt hirdette, hogy az utolsó pár az üzletben. De ebben a pillanatban a Fred’s kongott az ürességtıl, csak Ken Mogul és a stábja volt odabent. A rendezı a bárpultnál állt, és utasításokat osztott egy csapat skandinávosan szıke csajszinak, akik egyforma fekete tunikát viseltek, és akiknek a lámpák beállítása volt a feladatuk. Ken kék gülüszeme, amirıl híres volt, bevérzett a kimerültségtıl. Rövid, szúrós, vöröses szakállt viselt, de a bajszát borotválta (még nem élt férfi a földön, akinek az ilyen szırzet jól állt volna), hullámos, vörös haja pedig a lapockájáig ért. A nyolcvanas éveket idézı bırdzsekije vállban hatalmas volt és lekerekített, Levi’s farmere pedig egészen szők (ez a viselet is kevés pasinak áll jól). Blair még fényképrıl sem ismerte Kent, ezért eleinte egynek gondolta a seregnyi filmesbıl, de aztán a férfi megszólította: – Hát, bogaram, te aztán beöltöztél Hepburnnek, azt meg kell hagyni! – mondta, és intett Blairnek, hogy üljön le az egyik krómacél lábú, fekete bırülıkés bárszékre a pult mellett. – De érted, ugye, hogy nem egy az egyben készülök újraforgatni a filmet? Elég szabadon kezelem az eredetit. Nincs kizárva például, hogy Holly magas lány lesz, és akár szıke vagy fekete is lehet.

így kell földbe döngölni egy barna csajszit, aki enélkül is épp eleget szív amiatt, hogy alacsony! Minthogy elızı este három teljes órán át küzdött azért, hogy elég audrey-s legyen tetıtıl talpig, Blair úgy döntött, lepergeti magáról a sértést. Összehajtogatta a papírlapot, amit még odakint kapott, hogy arról olvassa fel a szövegét, és eltette a retiküljébe; nemcsak azt akarta ezzel megmutatni Ken Mogulnak, hogy pár perc alatt bevágta a négy mondatot, hanem azt is, hogy az önérzetét nem lehet ilyen könnyen megtépázni. Aztán felült a bárszékre, és egyik lábát hamisítatlan audrey-s eleganciával keresztbe vetette a másikon. – Nem adok semmi instrukciót – közölte vele a rendezı. – Csak csináld, ahogy gondolod, oké? Mehetünk? Tessék! Blair még napokkal ezelıtt rákeresett Ken Mogulra az interneten, és a több tonna oldalon, amit talált róla, mind azt olvasta, hogy ez a pasas kifejezetten antirendezınek tartja magát, és hogy a színészek rühellenék vele dolgozni, mert csak áll és bámul rájuk, de egyetlen nyüves rendezıi utasítást sem ad nekik. Biztos azt gondolja magáról, hogy kibaszottul avantgárd! De Blairt ez az egész dolog hidegen hagyta: nem is volt szüksége instrukciókra. İ napi huszonnégy órában volt Holly Golightly alias Audrey Hepburn. Fekete szaténból készült, finom kis retrós Chanel kézitáskájából elıvett egy szál cigarettát meg azt a gyöngyházberakásos ébenfa szipkát, amire tavalyelıtt nyáron egy Rhode Island-i régiségboltban talált rá, aztán doromboló hangon, ahogy Audrey is csak akkor beszélt, amikor igazán elbővölı akart lenni, megszólalt: – Jó napot, nagyon örvendek! Isteni ez a hely! – mondta. Rágyújtott, és a füstöt finom, karcsú csíkban Ken Mogul feje fölé fújta, majd az arcára varázsolta azt az ábrándos, távolba révedı mosolyt, ami Audrey Hepburn szabadalmazott tömegpusztító fegyverének számított. – Hát nem csodálatos, hogy itt ez az étterem, és tudom, hogy bármikor feljöhetek ide? Ez itt az én kis édenkertem. Blair várt: arra számított, hogy Ken Mogul mond valamit, értékeli a teljesítményét. Ennyi volt a szöveg, amit elıre megkapott, és az

elıadása egyszerően tökéletes volt. Akkor is, ha egyelıre csak ı maga minısítette tökéletesnek. Ken Mogul eltakarta kék gülüszemét, aztán hirtelen lekapta róla a tenyerét: olyan volt, mintha valami idétlen, hülye kukucs játékot játszana. Egy percig még nézte Blairt meredten, aztán felkiáltott: – A következıt! A lány leugrott a bárszékrıl, és kecses járással kilibbent az étterembıl. A liftajtónál Lord Marcus várt rá: azonnal erıs, biztonságérzetet adó, arisztokrata karjaiba zárta. – Káprázatos voltál! – duruzsolta neki. – Végig figyeltelek az ajtóból. Blair a fiú mellkasához simította az arcát: még most is szerepben volt. – Ugye, milyen isteni ez a hely? – sóhajtotta ábrándosan. A liftajtó ebben a pillanatban szétnyílt, és a fülkébıl Nate kíséretében Serena lépett ki. – Sok sikert! – szólt oda a lánynak Blair nagyvonalúan. Slukkolt egyet a szipkájából, aztán Nate-et is megajándékozta egy derős mosollyal. A srác bágyadtan visszamosolygott rá; a szemhéja köröskörül mintha kicsit piros lett volna, talán a sírástól, vagy, ami még valószínőbb, azért, mert be volt tépve, mint az atom. De Blair nézıpontjából (azaz egy angol lord csodálatosan izmos testéhez simuló nézıpontból) ez egészen lényegtelennek tőnt: egyszerően semmi köze nem volt Nate testi és lelki állapotához. Lord Marcus finom puszit nyomott Blair feje búbjára, amitıl a lány hátán izgató bizsergés futott végig. Éppen a nıi mosdó ajtaja elıtt álltak: Blair megfogta a fiú kezét, és húzni kezdte maga után befelé. Ha az ember luxuskörülmények között készül kajálni, nem is tehet jobbat, mint hogy enyeleg egy kiadósat étvágygerjesztıül! S-T VISSZATAPSOLJÁK

Serena parázott. Nem kellett volna neki is úgy öltöznie, mint a többi csajnak? Nem fogja a rendezı azt gondolni, hogy félvállról veszi az egészet, azért nem fekete koktélruhában jött ide, gyöngysorral a nyakán? Arról már nem is beszélve, hogy egy cseppet sem hasonlít Audrey Hepburnre, hiszen szıke és csontos alkatú! Most, hogy így belegondolt, valószínőleg hiba volt eljönnie a szereplıválogatásra. Késı bánat! – Na, hál’ istennek! – kiáltott fel a rendezı, mikor meglátta a lányt. – Mehetünk is. Tessék! Serenának az elmúlt napokban kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy lekáderezze Ken Mogult a neten, így sejtelme sem volt arról, hogyan rendez a krapek; azt viszont tudta, mit jelent játszani, és hogyan kell viselkedni kamerák elıtt. Úgyhogy Ken vezényszavára azonnal tenni kezdte a dolgát. – Jó napot, nagyon örvendek! – csicseregte vidáman, és kezet nyújtott a képzeletbeli pultosnak. Aztán felült a bárszékre, és egyszer körbe is fordult az ülıkével. Úgy kacagott és úgy kalimpált a lábával, mint egy kislány, akinek semmi gondja, és nagyon-nagyon boldog. – Isteni ez a hely! Hát nem csodálatos, hogy itt ez az étterem, és tudom, hogy bármikor feljöhetek ide? Ez itt az én kis édenkertem! Ken Mogul ismét elıadta fura kukucs játékos mozdulatát, aztán az egyik skandináv kinézető szıkeségre pillantott a stábjából, lekapta a csajszi feje tetejérıl a tükrös pilóta-napszemüveget, és odadobta Serenának. – Tedd fel ezt, aztán menjünk még egyszer! – adta ki az utasítást. Serena szót fogadott; csak azt nem tudta eldönteni, vajon jó vagy rossz jelnek tekintse, hogy amint megszólalt, Ken Mogul behunyta a szemét. – A következıt! – mordult a rendezı: Serenát ezzel útjára is bocsátotta. Nate egy papír zsebkendıt győrögetett a markában, úgy ácsorgott a liftajtó elıtt.

– Anyámmal itt vettük meg életem elsı igazi öltönyét – közölte Serenával. Alsó ajka remegett. – Utána vettünk egy fagyit, és anya kivitt a parkba, megnéztük az állatkertet. Az egésznek olyan földimogyorószaga volt…! – Ühüm – felelte Serena; megölelte a fiút, és belepuszilt a fülébe. – Kitaláltam valamit, amivel jobb kedvre deríthetnélek – súgta aztán. A keddi viagrás jelenet után ott a Bergdorf’sban a lány úgy gondolta, Nate gyakorlatilag bárhol és bármikor kapható hasonló akcióra. Fejével a nıi mosdó felé intett. Nate csak állt tanácstalanul. Amíg feljött a lépcsın ide, a Barneys nyolcadik emeletére, elszívott egy cingár kis dzsointot, a viagrás dobozt pedig otthon hagyta. Meg hát ez a folytonos sírás is totál kimerítette. A legkevésbé sem volt szexre hangolva. A nıi mosdó ajtaja ebben a pillanatban kinyílt, és Blair lépett ki rajta a pasijával, ezzel a szıkésbarna izompacsirtával kéz a kézben. – Jó napot, nagyon örvendek! – hadonászott feléjük Blair az üres szipkájával; ugyanazt a szerepet játszotta, amit épp az imént ı is és Serena is elıadott, de már a ripacskodásig eltúlozva. Fel is nevetett: – Mit szólnátok egy italhoz? – Jöhet! – csillant fel azonnal Serena szeme. Mert jó, még csak fél tizenegy volt, és szombat délelıtt; csakhogy ezek a mai (vagy talán inkább holnapi) Audrey-k rohadtul értenek az élet nagy kanállal való habzsolásához! Lord Marcus megnyomta a lift hívógombját, amire az ajtó rögtön ki is nyílt. – Várjatok csak! – kiáltott utánuk a stáb egyik fekete tunikás szıkesége. Blair szíve hirtelen nagyot dobbant: szóval máris megkapja a szerepet, és a többi csajt hazaküldik próbafelvétel nélkül! Csakhogy a szıke csajszi Serenára nézett, nem ırá. – Hú, bocs…! – szabadkozott Serena pirulva. Levette a pilótaszemüveget a feje tetejérıl, és visszaadta jogos tulajdonosának. – Vigyázni kell velem, tiszta kleptó vagyok!

A lány, miután a hajába tőzte a napszemüveget, lábujjhegyre állva belesúgott valamit Serena fülébe. Blair dermedten figyelte Serenát, aki szótlanul végighallgatta, amit a csajszi mondott neki, aztán csak bólintott. Erre a filmes szöszi sarkon fordult és indult, hogy a soron következı reménybeli Hollyt is felnapszemüvegezze. Blair az ajkába harapott, de olyan erısen, hogy a vére is majdnem kiserkent. Halálosan izgatta, mit súghatott Serenának a szıkeség, de erıt vett magán, és nem kérdezett rá; Serena pedig semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy magától elmondja. Csak egy félórája voltak ismét beszélı viszonyban: egyik lány sem akarta veszélyeztetni a borotvaélen táncoló kapcsolatot. Na meg hát Lord Marcus Blairnek eddig még csak a hibátlan modorú jó kislány arcát ismerte. Ha most levágna itt elıtte egy Ördögőzı stílusú jelenetet, a srác azonnal pakolna és húzna vissza Angliába, még annyit sem mondana elıtte, hogy az ördög vinné el! Serena megragadta Nate kezét, és izgatottan megszorította: alig bírta magában tartani a titkot. – Na, akkor lépjünk! – mondta. – Sürgısen ki akarok rúgni a hámból! – Ez az, gyerünk – helyeselt Lord Marcus is. Blairnek az arcizma sem rezdült, hogy Serena és Nate kéz a kézben tartott velük. Négyszereplıs forgatókönyv régóta létezett a fejében, csak korábban úgy képzelte el, hogy ı lesz Nate-tel, Serena pedig valaki mással. Felnézett Lord Marcus szemébe, amely zöld volt, mint a Golfáramlat, a fiú pedig lecsapott rá a magasból, mint sas a prédájára, és gyengéd puszit nyomott az orra hegyére. Nate-nek nem volt az esete a nyilvános nyalakodás; amíg ıvele volt, ilyesmirıl szó sem lehetett. De tényleg, mi a fenét evett ı Nateen hosszú évekig? PASIKBÓL NEM LESZ SZALONNA, DE CSAJOKBÓL SEM – A híred már eljutott a Yale-re – mondta Lord Marcus Nate-nek. – Hallottam, hogy te veszed át a helyemet a lacrosse-csapatban.

Bocsánat, hölgyeim – tette hozzá, és a két lány orra elıtt átnyúlva kezet fogott Nate-tel. Egymás mellett szorongtak mind a négyen a Park sugárút forró aszfaltján száguldó taxi hátsó ülésén. – Meg hogy tökre bevadulsz, ha ütı van a kezedben. Ezt ráadásul maga Heffner, az edzı mondta. Hát igen, így is lehet mondani. Nate szeretett volna bízni benne, hogy Lord Marcus nem látja a szemén a sírás nyomait. Most tök jó lenne nyomni egy Viagrát: az felturbózná az önérzetét, és nem fakadna megint sírva. Csak ne lenne ennek a bogyónak ilyen rohadtul kellemetlen mellékhatása; akkor már hétfı óta napi hármat-négyet is bevett volna belıle. Mellékhatás? Mármint hogy a gatyarepesztı merevedés? Kicsi bogaram, az nem mellékhatás: a kék tablettát erre találták ki! – És figyelj, tényleg olyan kemény hely a Yale? – kérdezte Nate, mert más téma egyszerően nem jutott eszébe. Blair annyira meghitten és békésen nyugtatta Lord Marcus vállán a fejét, hogy az egyszerre volt kiakasztó és szívderítı látvány. A lány sötétbarna haja már jó hosszúra megnıtt, és olyan puha és fényes volt, hogy Nate szinte érezte selymességét az ujjai között. Jaj, csak ezt ne! El ne sírd magad! – Elég kemény, de Heffner feje azért keményebb. Más testrészeirıl nem is beszélve – felelte Marcus, és rákacsintott Natere. – Ja, egyébként azt is elmesélte, hogy beléd vágta a villáját, amikor rányomultál. A kis epizód emlékét Nate-nek eddig elég ügyesen sikerült kizárnia gondolatai körébıl, és most, hogy eszébe juttatták, összerezdült. – Eléggé sokkolt a nı, elvesztettem a fejemet – felelte. – Nem számítottam rá, hogy a leendı új edzım egy szıke bombázó lesz. – Hát ezzel mindannyian így voltunk annak idején, ne is mentegetızz – mosolygott Marcus, mint aki tényleg tökéletesen érti a helyzetet. Rágyújtott egy piros Marlboróra, de a vézna, aszott kis taxisofır ideges kézmozdulatára kidobta a cigit az ablakon.

– Gyújtsunk rá mindannyian! Nézzük meg, arra mit lép! – súgta a többieknek Serena, aki még mindig nem fért a bırébe a vidámságtól. Rojtos, fekete antilopbır Balenciaga válltáskájából kivett egy doboz Merit Ultra Lights-ot, körbekínálta, Lord Marcus pedig tüzet adott a társaságnak ezüst Tiffany öngyújtójával. A sofır, amint megérezte a füstszagot, beletaposott a fékbe. – Kifelé az autómból! – rivallt a fiatalokra, és apró, ráncos öklét dühödten rázta feléjük. Lord Marcus, akit egy pillanatra sem hagyott el angolosan jó modora, hosszasan esedezett a taxis bocsánatáért; elıadta, hogy sejtelme sem volt arról, hogy Amerikában a taxikban tilos a dohányzás. Ettıl függetlenül mind a négyen kiszálltak az autóból, hiszen már úgyis ott voltak a Park sugárút és a 47. utca sarkánál, egy köpésre a Yale Clubtól. És akkor most tessék elképzelni a szédületes látványt: egy helyes, barna lány, tetıtıl talpig az Álom luxuskivitelben Audrey Hepburnjének öltözve, két jóképő, zöld szemő, elegáns megjelenéső, lacrosse-sportban izmosodott fiatalember, valamint egy lélegzetelállítóan gyönyörő, szıke csaj farmerban! A Yale Club szabályzata ugyan tiltotta a koptatott farmer viselését, de Serena olyan csinos volt a True Religionjében, hogy senkinek sem akaródzott szóvá tenni a szabályszegést. Abban a pillanatban, amikor a társaság belépett a klub puritán, neoklasszicista stílusú elıterébe, a J. Press öltönyös, középkorú yale-es öregdiákok, akik mindaddig komoly üzleti eszmecserét folytattak egymással, egy csapásra elhallgattak, még BlackBerryjeiket is kikapcsolták. Istenem, amikor az ember tizenhét éves és ellenállhatatlan! Nem mintha bármelyikük is csak feleennyire ellenállhatatlan lett volna tizenhét éves korában. Vagy bármikor máskor. Lord Marcus felhívta Nate-et a lakosztályába, hogy megmutasson neki pár lacrosse-os relikviát, amiket a lányok úgysem értékelnének; Blair pedig bevezette Serenáta klub bárjába, és letelepedett vele az aranyozott mennyezető, sötétbarnára festett fa bárpultnál. Hiába

töltötték fél életüket a legkülönbözıbb vendéglátóhelyeken mindenféle partikban, most mindketten rohadtul felnıttnek érezték magukat, hogy itt ülnek szombat délelıtt egy zártkörő klub bárjában. Különös bájt és izgalmat kölcsönzött az egésznek az, hogy a lányoknak ebben a pillanatban a fejük búbjáig kellett volna tankönyveikbe merülniük, hiszen hétfın már kezdıdnek az érettségi vizsgák. – Tényleg, mirıl szól majd a búcsúbeszéded? – fordult Serena Blair felé. – Mi is a címe annak a könyvnek, amit dr. Seuss írt*, és amibıl minden búcsúszónok idéz az évzárón? Blair a szemét forgatta. Hát ı aztán nem fog idézni abból a debil kötetbıl! – Merre visz az utad – felelte undorodva. A csokornyakkendıs pultos elıször Blair italával készült el: egy Ketel One-os koktéllal, aminek olajbogyó úszott a tetején. A lány belekortyolt, aztán szipkájába illesztett egy szál cigit. Annyira élvezte ezt a szipkás cuccot, hogy elhatározta: mindaddig csakis így fog bagózni, amíg a mozik vetíteni nem kezdik a Kajálom luxuskivitelbent. Mert azután természetesen minden csaj szipkát vesz majd magának, hogy ıt utánozhassa. * A Magyarországon kevéssé ismert szerzı (eredeti nevén: Theodor Seuss Geisel] elsısorban gyerekkönyveket írt és illusztrált, de képregényalkotóként is népszerő volt Amerikában. Életében megjelent utolsó könyve, az Oh! The Places You’Il Go egyike kisszámú, felnıtteknek írott mőveinek. A középiskolai évzárók és az egyetemi diplomaosztók egyik leggyakoribb ajándéktárgya, minden évben 300 000 körüli példányban kel el az Egyesült Államokban. Na, hát ez a különbség aközött, hogy valaki követi vagy diktálja a divatot. – Még nem írtam meg – folytatta a témát Blair –, de arról fog szólni, hogy az ember hajtson arra, ami fontos neki, és szerezze is meg magának – jelentette ki büszkén, és kifújta a füstöt Serena szıke feje búbja fölé. – Én például nem is álmodtam róla, hogy mindent el

fogok érni, amit csak szeretnék. De azért próbálkoztam; küzdöttem keményen, és meg is lett az eredménye. Mindent megkaptam, mindent! – Hát igen, azt hiszem, értem, mire gondolsz – bólintott rá Serena. A pultos most elé is letette, amit rendelt, egy Tanqueray ginbıl és pezsgıbıl kevert koktélt, ı pedig óvatosan belekóstolt. Közben azt fontolgatta, ne árulja-e el most rögtön Blairnek, mit súgott a fülébe a szıke lány a stábból: azt, hogy Ken Mogul visszahívta a szereplıválogatás második fordulójára. Jaj, de hát most minden olyan jól alakul régi barátnıjével: minek elrontani az egészet? Egyébként ha végül ne adj’ isten fel is ajánlják neki a szerepet, még egyáltalán nem biztos, hogy el is fogadja. Töprengeni kezdett, mit hozzon szóba ehelyett: valami mást, amire régóta vágyik, amit el akar érni… csak hát soha semmire nem vágyott, soha semmiért nem küzdött. A dolgok maguktól hullottak az ölébe. – Olyan szerelmes vagyok Nate-be! – bökte ki végül; és nagyon igyekezett, hogy ugyanolyan lelkesedés legyen a hangjában, mint Blairében volt az elıbb, amikor élete legújabb fejleményeire utalt. A barna lány tüzet adott neki. Milyen kevés kellene ahhoz, épp csak egy mozdulat, hogy véletlenül leperzselje Serena hosszú, fekete szempilláit! Körülsandított a bárban, és hosszasan mérlegelte, jó ötlet-e szabadjára engedni az indulatait. Micsoda, hogy mérlegelte?! Ez valami új fejlemény! Blairnek nagyon bejött a Yale Club bárjának egész hangulata. A falak aranyfüstös festésétıl meg a padlót borító keleti szınyegektıl impozáns és elıkelı benyomást keltett, de kényelmesebb és barátságosabb volt, mint a többi helyiség egynémelye. Ha az ember már levegıt sem kapott a kinti hıségben, jobb hősölı helyet nem is találhatott a bárnál. És a színvilága is tök jól ment Blair ruhájához. – Huss, elmegy a nyár, aztán mind a hárman ott találjuk magunkat a Yale-en – merengett fennhangon.

A két lány tekintete találkozott. Hosszan meredt egymásra a két kék szempár; Blair is, Serena is azt latolgatta, hogy jó vagy rossz lesz inkább, hogy egy egyetemre fognak járni. Végül Serena felkacagott: – De vonatra ülhetünk és sitty-sutty hazajöhetünk New Yorkba, amikor csak akarunk! Végigpartizhatjuk Manhattant anélkül, hogy az ıseink sejtenék, hogy itt vagyunk a városban! Na, ez tényleg rohadt jól hangzik! – Itt lehetne kurva jó partit rendezni, nem? – kapcsolódott be a gondolatmenetbe Blair; a jelek szerint mostanra eldöntötte: kedves lesz Serenával. Hunyorított: egyszerően nem is értette, miért nem jutott elıbb eszébe az ötlet. Ha itt rendeznek bulit, nyilván nem fogják tudni megúszni, hogy hívatlanul idetolja a képét egy halom tök ismeretlen végzıs a gagyi sulikból, a tizenegyedikesekrıl nem is beszélve, akik mind rohadt menınek képzelik magukat, mert jövıre már tizenkettedikesek lesznek. De hát a Constance-ban ı a búcsúszónok, és így tulajdonképpen magától értetıdik, hogy ı legyen a bankett házigazdája is. Az évszázad bankettjéé! Blair hevesen magához ölelte Serenát, de közben a szipkáját épp csak egy centire tartotta el a lány szıke sörényétıl, így kis híján meggyújtotta. – Hiába, a legjobb ötleteink mindig is nekünk kettınknek voltak – duruzsolta, legalább annyira önmagának, mint barátnıjének. Serena lelkesen mosolygott, bár ıszintén szólva nemigen volt tisztában vele, melyik ötleteikre céloz Blair. – Hát igen – ismerte el. Nate tárcájában egész délelıtt ott lapított néhány elıre megsodort spangli. Most Lord Marcus arany-fehér csíkos tapétás lakosztályában mindkét srác kényelembe helyezte magát: tökig felnyomták a légkondit és hanyatt vágták magukat a barackszínő ágytakaróval leterített franciaágyon. Fújták a füstöt, és intim részletekbe menıen kibeszélték Blairt. Na ugye, hogy a pasik még a csajoknál is nagyobb szemétládák!

– Ha rányomul az ember, tökre bedurcázik, ha viszont nem, akkor rinyál, hogy mi van, már nem is szeretsz? – rinyált Nate a fejét csóválva. – Ettıl mindig gutaütést kaptam. – Igen, de ha az ember érezteti vele, hogy egyszerően ellenállhatatlan, máris elejét vette minden hisztinek – magyarázta Lord Marcus. – Ez alap, enélkül meghaltál. Nate lassan oldalra fordította a fejét, és a marihuána sőrő, kékes füstjén keresztül a nála négy évvel idısebb srácra bámult. İ csecsemıkora óta ismeri Blairt: hogy a rákba lehet, hogy ez a pasi, aki egy hete még azt sem tudta róla, hogy a világon van, máris megfejtette mőködésének összes titkát? Lehet, hogy ı (mármint Nate) és Blair totál nem illenek egymáshoz? Talán eleve reménytelen volt, hogy normális kapcsolatuk legyen. Nate érezte, hogy ha tovább rágja magában a témát, pillanatokon belül elbıgi magát, úgyhogy inkább hosszút slukkolt a dzsointjából, és hagyta, hogy az agya kiürüljön, és mennyei bódulat kerítse hatalmába. – Azt hiszem, meghívom hozzánk Blairt a nyárra – tőnıdött Marcus hangosan. – Meséltem róla anyáméknak, és tökre ráizgultak, hogy mikor ismerkedhetnek meg vele. Képzeld, kiderült, hogy az apám ismeri Blair apját. Az anyám meg már azt tervezgeti, milyen lesz az esküvınk. Nate újból letüdızte a spanglit. Nyugi, nem kell idegeskedni! Tudata olyan sima, fehér és ráncmentes volt már, mint a Marcus ágya végébe dobott díszpárna 800 TPI szálsőrőségő huzata. Az ifjú angol lordnak kezdett a körmére égni a spangli, ezért felült az ágyon, és gondosan elnyomta a csikket borostyánszínő Tod’s félcipıje talpán. – Szerintem hölgyeink már elképzelni sem tudják, hogy hová tőntünk – mondta, és barátságosan Nate vállára csapott. – Menjünk le, oké? A fiú felkönyökölt, és megrázta a fejét, mint egy kutya fürdés után. Bal szemének sarkából kicsordult egy kósza könnycsepp, és

végigfolyt az arcán. Dühödten törölte le, de ekkor egy másik indult útnak a jobb szemébıl. – Jól vagy? – kérdezte tıle Lord Marcus. – Maradjunk még egy percet? Nate megvonta a vállát. Alsó ajka veszettül remegni kezdett. Marcus odaült mellé az ágyra, átölelte a vállát és magához szorította. – Jaj, öcskös! – mormogta neki barátságosan. – Jól van, jól van, minden rendben! Gyengédségében nem volt egy deka sem abból a tettetett buzisságból, amivel Nate és a haverjai rendszeresen bosszantották egymást: teljesen ıszinte volt, ahogy egy báty öleli meg a testvérét. És Nate-nek, aki világéletében egyke volt, pont egy efféle ölelés hiányzott ahhoz, hogy összeszedje magát. – Mon pere habite en Francé dans le Loire. II aime des autres hommes. II est un* buznyák! – rikoltotta Blair, aztán Serenával együtt visongva nevetni kezdett. * Az apám Franciaországban, a Loire völgyében él. A férfiakat szereti. İ egy… ** Mit csináltok, kedveseim? – Qu’est-ce que vousfaites, mes cheries?** – szólította meg a lányokat Lord Marcus, amikor Nate meg ı leértek a bárba. – Francia nyelvő társalgást folytatunk – felelte Blair. – Én emelt szinten vizsgázom franciából, úgyhogy szóbelim is lesz. Tíz percig kell folyamatosan beszélnem a családomról úgy, hogy közben minden igeidıt használok. – Kellett neked minden tárgyat emelt szinten tanulnod – forgatta a szemét Serena, aztán hunyorogva a fiúkat kezdte figyelni. – Mi van, srácok, ti betéptetek? – Egy kicsit – ismerte el Nate félénk mosollyal az arcán.

– Akkora egy nagy hülye vagy! – bújt oda hozzá a lány, és aztán cuppanós puszit nyomott a szájára. Nem bírt magával az örömtıl, hogy ismét szentnek tőnt a béke közte és Blair között. Blairnek egy arcizma sem rándult: felıle nyugodtan smárolhat Serena Nate-tel akár itt, az orra elıtt is. Egy másodperc sem telt belé, és Lord Marcus máris ott állt mögötte; hátulról átölelte a derekát. Erotikus volt a mozdulat, de valahogy olyan hitvesi íző: jó nagy adag birtoklást is kifejezett. Blair mindeddig csak álmodott ilyen ölelésrıl. A fiú most Serenára kacsintott: – Tudtad, hogy a neved olaszul szirént jelent*? – kérdezte tıle. * Az elsı szótag magánhangzójának eltérése (sirena) azért nem zavaró, mert a Serena névben a második szótag a hangsúlyos. – Aha – felelte a lány kacagva, és a tekintete, amitBlairre vetett, ezt mondta: Basszus, hol lıtted ezt a pasit? Blair visszanézett Serenára, és önelégült mosoly ült ki az arcára. Az ı arckifejezése egyszerre jelentette azt, hogy Na, erre mondtam, hogy mindent megkaptam!, és azt, hogy El a kezekkel a pasimtól, büdös ribanc! Nate lenyalogatta az ajkáról Serena vaníliaaromás MAC szájfényét, aztán felhörpintette a gines-pezsgıs koktél maradékát, amit a lány a pohara alján hagyott. Közben a szemét végig Blair hibátlan alakú lábán legeltette; a fényes, fekete cipıben végzıdı, egyenletesen barna lábszár látványától egy pillanat alatt hihetetlenül begerjedt. Még szerencse, hogy a Viagrát otthon hagyta! Figyelem: a valódi neveket helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat És megvédjem magamat –”az ártatlanok” dühétıl. HEY, PEOPLE! Egy nem igazán zártkörő parti a Yale Clubban Aki úgy érezné, csúnyán kihagyták a Yale Clubban rendezett tivornyából, ami szombat délelıttıl egészen vasárnap hajnalig tartott

(barátaink igencsak megdolgoztatták a klub személyzetét: óránként ugrasztottak ki valakit a Grand Centralra, hogy hozzon még egy üveg Prosecco bort a Campbell Apartment koktélbárból, meg túrós lepényt a Junior’s étterembıl), annak van egy jó hírem: egy közismert leendı yale-es diáklány a jövı hétfın ugyanitt rendezi meg az évszázad érettségi bankettjét! Senkit ne riasszon vissza, hogy a Yale Club szigorúan zártkörő hely: a leendı yale-es diáklány exyale-es apukája már át is utalt a klub számlájára egy jelentıs összeget, amelyért cserébe ezen az estén a kapu nyitva áll majd minden tisztességesen öltözött partiarc elıtt, akinek kedve támad besétálni és partizni egyet. Apuka így igyekszik kárpótolni kislányát azért, hogy az évzárón nem tud személyesen megjelenni. Ugye, mennyire rendes? Remélhetıleg arról sem feledkezik meg, hogy lányának jövıre valahogy a közlekedését is meg kell oldania New York és New Haven között, vrrrm, vrrrm! Bekajáltuk luxuskivitelben Ez a Ken Mogul vagy elképesztıen macerás csávó, vagy elképesztıen smucig, vagy mindkettı. A madarak azt csiripelik, hogy összesen négy lányt hívott vissza a szereplıválogatás második fordulójára. Meg azt is csiripelik, hogy a készülı játékfilm fıszerepét igazából a húgának készült adni, és hogy a szombati válogatáson nem is a leendı Holly Golightlyt kereste, csak statisztákat. Így semmibe venni a kiváló tehetségeket! Házasság dinasztikus módra A brit királyi család férfi tagjai, ahogy azt mindannyian tudjuk, elıszeretettel házasodnak dinasztikus alapon. Rengeteg veszıdséget és megalázó jelenetet spórolnak meg ezzel maguknak: nem kell sunnyogniuk, meg amiatt sem rágják tövig a körmüket, hogy mi lesz, ha alsóbb társadalmi körökbıl származó, szegényesen öltözködı barátnıjüket egyszer be kell mutatniuk anyucinak, aki történetesen nem más, mint a királynı. No már most, londoni forrásaim szerint azt a bizonyos csodás testő, kékvérő angol srácot, aki frissen diplomázott nálunk a Yale-en, és már csak addig lakik a manhattani

Yale Clubban, amíg függıben lévı fontos ügyeit elintézi (magyarul: amíg istentelenül ki nem bulizta magát), de aztán húz haza Angliába, legalábbis a nyárra, már réges-rég, nem egészen kétéves korában eljegyezték egy szintén arisztokrata angol lánnyal. Képet nem láttam a csajról, de annak szemtanúja voltam, milyen egykettıre lecsapott ez a lord a mi B-nkre, és ebbıl arra következtetek, hogy a menyasszony nem lehet egy szemet gyönyörködtetı látvány, és a srác sem hajt irgalmatlanul arra, hogy feleségül vegye. Kiderült a tolvaj személyazonossága Ez most olyan, mintha élvezném, hogy ontom magamból a rossz híreket, pedig nem. Csak hát az a helyzet, hogy az utóbbi héten sőrő levélváltásba keveredtem egy edzıvel (kinek téphetem le a fejét, amiért megadta neki a blogom webcímét?), és tıle tudom, hogy sikerült beazonosítani, kinek a kezéhez ragadt hozzá az a doboz Viagra. Az illetıre, ahogy az edzı fogalmazott, tette súlyának megfelelı büntetés vár. Úristen, csak nem azt jelenti ez, hogy nem kap érettségi bizonyítványt?! A mailjeitekbıl: Kedves BG! Tudom, hogy görény dolog volt, de az a helyzet, hogy beköptem az egyik haveromat. Most meg tök szar, mert félek, hogy miattam nem fog érettségit kapni. Csak, tudod, arra gondoltam, amikor felnyomtam, hogy inkább ı maga szívjon a hülyesége miatt, mint hogy én szívjak helyette, – genya Kedves genya! Nincs mentség, ez tényleg genya dolog volt. De hát ezt te is tudod. – BG Kedves Bad Girl! Engedd meg, hogy téged személyesen hívjalak meg készülı filmem szereplıválogatására. Az alkatod megvan a szerephez, remélem, hogy a külsıd sem lesz kizáró ok. Mikor érnél rá? – mogs Kedves mogs! Zsetont érı próbálkozás!

– BG Lebukta! Vasárnap tíz körül a Yale Club-bal szemközti Cipriani Dóidban B, S, N és Lord M a hírek szerint Bloody Mary koktélokat reggelizett. Ezek aztán tényleg tudják, hogy kell vizsgára készülni! Egy informátorom látta V-t és A-t a fiú piros Saabjában: mindketten úgy tettek, mintha észre sem vennék, hogy a Houston utca sarkán kis híján elgázolták D-t. A párocska éppen az Angelikába igyekezett valami matinévetítésre, D pedig hazafelé a Canal utca egyik kínai gyógynövényüzletébıl. Állítólag volt a kezében egy kis csomaggal abból a szerbıl, amit „Szerelmi serkentı csodaszer” néven reklámoznak mostanában. Úristen, egyre kuszábbak itt a dolgok! J-t egymagában látták a Gristede’s Nyugati 96. utcai szupermarketjében a polcok között kószálni: úgy hírlik, egy literes, csavaros kupakos vörösbort meg egy XXL-es mérető Folgers instant kávét vett, Kémeim arról is beszámoltak, hogy a kiscsaj ruhája és keze tele volt mindenféle elkenıdött foltokkal: mintha órákig tapicskolt volna szürke szemfestékben, vörösborban és neszkávéban. Nyilván annyira látszott rajta, hogy megszállott mővészlélek, hogy a pénztárnál, mikor a borral odaállított fizetni, meg sem kísérelték elkérni a személyijét. Már csak egy hét! Na, picinyeim, ez most már tényleg a finis. A vizsgáktól eltekintve (mert azok csak apró zavaró körülmények az életünkben, de komolyan) a középiskola számunkra lényegében befejezıdött. Mondogassuk hát kórusban: elballagunk, mint a huzat! Elballagunk, mint a huzat! Elballagunk, mint a huzat! Sok sikert! Imádom, ha utáltok: gossipgirl.net D ÚJABB ÓDÁVAL PRÓBÁLKOZIK

Dan húsz perccel korábban készült el emelt szintő irodalom feladatlapjának kitöltésével, mint hogy be kellett adni a dolgozatokat, így hát nekilátott, hogy az A4-es mérető kék füzet utolsó, üres lapjain újrafogalmazza búcsúbeszédét, aminek központi témája ugyebár a szerelem lesz. Ezúttal úgy tervezte, hogy egy Róbert Frost-versbıl, a Járatlan útból fog idézni a beszédben. Az út az erdın kétfelé ment – A kevésbé járt tetszett nekem, És így lett mind, ami lett, talán* Miután papírra vetette a sorokat, úgy vélte, hogy ez a szöveg egyrészt iszonyú steril, másrészt rohad-tul elcsépelt is, különösen tanévzárókon, búcsúbeszédekben. Arról nem is beszélve, hogy sem ı, sem az évfolyamtársai nem készültek járatlan útra lépni. Leérettségiznek, aztán mennek szépen egyetemre. * Imreh András fordítása. Van ennél sablonosabb, unalmasabb pálya? De hát ı maga sem gondolt komolyan soha arra, hogy ez másként is lehetne. Legalábbis eddig. Az utóbbi napokban nem tudott szabadulni a gyötrı gondolattól, hogy amint elkezdıdik a következı tanév, Vanessa a New York Egyetemre fog járni, ı pedig Olympiában, az ország legtávolabbi városában lesz, fent Washington államban. Ebbe egyszerően képtelen volt belenyugodni, még ha nem is tudhatta biztosan, mit érez iránta Vanessa. Hiszen a lány péntek este, amint Aaron megérkezett hozzá, tök határozottan lekoptatta ıt, és aztán egész hétvégén nem volt képes telefonálni, pedig még meg is ígérte. De az is lehet, hogy ı, Dan volt az, aki nem fejezte ki magát elég világosan. Mert jó, azt megírta a kissé flúgos evergreenes professzornak, hogy a nyáron mégsem fog nála gyakornokoskodni Olympiában; de tulajdonképpen megtehetné a következı lépést is: bejelenthetné az évzárón, ott, mindenki elıtt, hogy egyáltalán nem megy Olympiába, sıt egyáltalán nem megy egyetemre. Igen, abból

érteni fogja Vanessa is, meg mindenki más is, hogy mi mindenre képes a szerelemért. Abszolút kész rálépni a járatlan útra! Dan lapozott egyet a füzetben, és a következı üres oldalra felírta: Óda a szerelemhez. Kedvenc költıje, John Keats példáját követve készült verset írni, hiszen Keats is ontotta magából az ódákat: Óda Psychéhez, Óda egy görög vázához, Óda egy csalogányhoz, Óda a melankóliához*; de magához a szerelemhez nem írt dicsıítı költeményt. Miért is ne lehetne ı, Dan az, aki pótolja ezt a hiányt? – Tizenhét perc van a beadásig – figyelmeztette a vizsgázókat Ms. Solomon. Dan felpillantott osztálytársai görcsös, pad fölé görnyedı hátára, hallgatta a tollak eszelıs sercegését a papíron, amit a fekete falióra tiktakolása osztott másodpercnyi egységekre. Aztán újból a kék füzet felé fordította teljes figyelmét. Óda a szerelemhez. A helyzet az, hogy az ı Vanessa iránti szerelmét meglehetısen átitatta a kiapadhatatlan testi vágy. De hogy írjon az ember ilyesmirıl anélkül, hogy a pornográfia csapdájába esne? Mert hát ez a vers el fog hangozni a búcsúbeszédben! Szemed tejfehér golyója Hasad puha párnája És combod, a nyírfatörzs Fúj, na ne! Két vastag, határozott vonallal áthúzta, amit eddig írt. Hasad puha párnája?! Hányinger! Hát igen. Ekkor az eszébe jutott Keats versének, a görög vázához intézett ódának néhány sora: S óh, százszorosan boldog szerelem, Örökre hév s örök örömre kész, Zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még! * A vers magyar fordításának pontos címe: A melankóliához. − Mily más a bús, halandó gyötrelem, Melytıl a szív megundorúl s nehéz S a nyelv kiszárad és a homlok ég…* * Tóth Árpád fordítása Lehet az eszményi szerelmet ennél pontosabban szavakba önteni? Valószínőleg nem.

Dan nekilátott, hogy felskiccelje a lapra a Vanessáék háza tetején álló víztornyot; csakhogy rohadtul nem tudott rajzolni, így a deszkaborítású víztartály a képen leginkább egy óriási makkra hasonlított. Basz-szus, miért nem lehet az írásbeli vizsgák közben telefonálni? Most rögtön felhívhatná az Evergreent, és közölhetné a felvételi irodával, hogy nem kezdi el az egyetemet szeptemberben. Minthogy tényleg nem telefonálhatott, inkább lapozott a füzetben még egyet, és az utolsó oldalon elkezdte fogalmazni búcsúbeszéde legújabb verziójának kezdı mondatait. Hölgyeim és uraim, köszönöm, hogy megtisztelik jelenlétükkel a Riverside Fiúiskola érettségibizonyítvány-osztással egybekötött tanévzáró ünnepélyét! Gondolom, mindannyian ırületesen büszkék fiaikra; annyira büszkék, hogy tételrıl tételre pontosan teljesítették kívánságlistáinkat, és megkapjuk mindazt, amit kértünk érettségire (szünet, amíg a nevetés tart). Ebben az évben engem illetett kitüntetı bizalmával a végzıs évfolyam; engem választottak búcsúszó- noknak. Engedjék meg, hogy beszédemet egy Róbert Frost-idézettel kezdjem: Az út az erdın kétfelé ment – A kevésbé járt tetszett nekem, És így lett mind, ami lett, talán. Ezek a verssorok szinte minden búcsúbeszédben elhangzanak. Tudom, mert utánanéztem az interneten (szünet, amíg a nevetés tart). De nemcsak az a baj ezzel az idézettel, hogy közhelyszámba megy, hanem az is, hogy hazug: gondoljanak csak bele, hányan vannak közöttünk, akik tényleg járatlan úton indulnak el? (Hatásszünet, döbbent csend.) Hát én mindenesetre pontosan azt fogom tenni. A járatlan utat választom. Mégpedig úgy, hogy a szívemre hallgatok, és… Ms. Solomon tojás alakú csörgıórája csörömpölni kezdett a tanári asztalon. – Tessék letenni a tollat, lejárt az idı! – jelentette be a tanárnı. Dan kába tekintettel nézett fel a füzetbıl. Szokása szerint írás közben teljesen megfeledkezett róla, hogy hol van, és mit csinál.

– Nem értél a végére, mi? – vigyorgott rá Chuck Bass bal kéz felıl. A vizsgákon már nem volt kötelezı betartani az iskola öltözködési elıírásait, bár Chuckot ezek korábban sem nagyon izgatták. A mai nap tiszteletére egy kanárisárga, ujjatlan Dolce & Gabbana pólót vett fel, ami valahogy szemérmetlenebbül hatott, mint ha meztelen felsıtesttel jelent volna meg. Dan összehunyorított szemmel meredt rá. Ugye az is halhat hısi halált szolgálat közben, aki még csak diákja egy katonai fıiskolának? Ms. Solomon elindult körbe a tanteremben, hogy összegyőjtse a feladatlapokat. – Mi az, Dan, valami baj van? – érdeklıdött, miközben különösen ronda, fekete-narancssárga csíkos, nyakpántos ruháján keresztül, amennyire ez lehetséges volt, a fiú arca elé domborította csontos mellkasát. Dan felvonta a szemöldökét. – Tanárnı, gond lenne, ha kitépném a füzet végébıl az üres lapokat? – kérdezte, bár nemigen reménykedett kedvezı válaszban. Ms. Solomon azonban csak megvonta a vállát, amit a ruhája kíméletlen módon fedetlenül hagyott. – Dehogy – felelte –, tépd csak ki nyugodtan. Még mielıtt a tanárnı meggondolhatta volna magát, Dan gyorsan kiszaggatta az utolsó lapokat a kék füzetbıl. Teljesen el volt képedve, hogy Ms. Solomon ezúttal meg sem próbálja szívatni. Csak nem talált magának végre-valahára egy pasast? Lehet, hogy az energiáit totál leköti az ábrándozás a hamarosan kezdıdı nyárról, ami forró lesz és erotikában gazdag, és ezért nem veszi a fáradságot, hogy macerálja Dant? Mintha Dan nem ábrándozott volna megállás nélkül erotikában gazdag, forró nyárról! Ugyanúgy, ahogy mindenki más…! A HATODIK OLDAL ELLENÁLLHATATLAN HİSNİJE Jennynek a kilencedik év végén ez volt az utolsó vizsgája: a biosz. Elızı éjszaka egy szemet sem aludt, csak erre tanult. Sejtmagok,

véglények, ozmózis*…! Kente-vágta az egészet. Gépiesen válaszolt a kérdésekre, egyik feladatot a másik után oldotta meg, és mindezzel a halálba idegesítette irigykedı osztálytársnıit. Ozmózis… Kiegyenlítıdés… Ezek a csajok minimum egy teljes éve vannak itt nap mint nap Jenny közelében, de egy dekával sem lettek okosabbak. * Félig áteresztı hártyán keresztül történı oldószeráramlás a töményebb oldat felıl a hígabb felé. Ja, és a mellük sem lett sokkal nagyobb. Jó a hajad! – firkantotta Kim Swanson ceruzával Jessica Soames padjának szürke lapjára. – Nem látod, mit írt Jenny a 2 l-esre? Kim foglalkozott a legtöbbet a külsejével az egész osztályban. Kilencéves kora óta festette eredetileg barna haját szıkére, és szürke rakott egyenszoknyáját, ha csak tehette, tükörsimára vasalt, fehér Agnés B. blúzzal hordta. A csajok azt pletykálták róla, hogy a bugyiját is vasaltatja, és hogy arany-ezüst Cartier karláncai, jókora, szintén Cartier gyémánt fülbevalója, valamint smink nélkül ki sem tenné a lábát a házuk kapuján. Annyi idıt töltött szépítkezéssel, hogy tanulnia nyilván nem volt mikor. Mindjárt megnézem! – válaszolta Jessica szintén írásban. İ negyediktıl kezdve az osztály kurvájának számított, mert akkor jött meg neki elıször, mindenki másnál hamarabb; aztán erre csak ráerısített, hogy hatodikos korában elvesztette a szüzességét. Régebben a mellbısége is neki volt a legnagyobb, de aztán hetedikben Jenny is gömbölyödni kezdett, és néhány hónapon belül három teljes kosármérettel lekörözte Jessicát. Most Jessica lopva jobbra sandított, és megpróbálta lelesni Jennyrıl a 2 l-es feladat megoldását; csakhogy a lány már végzett a teszttel, és kalligrafikus betőivel firkált valamit a kék füzet utolsó, üres oldalaira. Lúzer! – betőzte ki Jessica a lendületesen hurkolt, fekete tintás kézírást. Igyekezett is nem magára venni, amit olvasott. És igaza is volt: Jenny ugyanis magát illette a nem túl hízelgı jelzıvel. Hétfı reggel az volt az elsı dolga, hogy a FedExszel elküldte három vadonatúj, botrányosan jó portréját a Waverly

Középiskolának paszpartuzva, keretezve; azóta pedig már három teljes nap telt el, de a Waverly nem hallatott magáról. Június elsı hete volt, szeptemberig már három hónap sem maradt, Jenny pedig még mindig nem talált magának új iskolát. Kezdett rajta úrrá lenni az elkeseredés. Mielıtt bejöttek a vizsgaterembe, Elise emlékeztette Jennyt, hogy a Waverlyben is tanév vége van; hogy amíg a végzısök le nem érettségiztek, valószínőleg senkinek sincs érkezése megnézni, mit küldött nekik a lány. Jennyt ez a legkevésbé sem nyugtatta meg. Biztos volt benne, hogy lekésett minden lehetıséget, hogy bekerülhessen egy bentlakásos iskolába. Egy dolgot tehet, ha nem akar állami iskolába járni ısztıl: hogy minden vizsgáját hibátlanra írja meg, aztán odakullog Mrs. M-hez, és addig rimánkodik neki, amíg megengedi, hogy a Constance-ban maradhasson. Ha az igazgatónı ragaszkodik hozzá, megismétli a kilencedik évet; mindenki elıtt eljátssza a leggennyesebb stréber szerepét; vastag szarukeretes szemüveget fog hordani; a bokájáig leengedi egyenszoknyája szegélyét. Nincs több megjelenés a New York Post hatodik oldalán! Nincs több pikáns képsorozat menı divatmagazinokban! Nincs több buli rockzenészekkel! Nincs több pucérkodás az interneten! Úristen. De hát akkor mi marad Jenny Humphreyból?! Gondot csak az jelenthetett, hogy Jenny már eddig is szín kitőnı volt. Egy ilyen csaj hogy javítson a tanulmányi eredményein? Hirtelen az a gondolat hasított a lányba, hogy a jegyei és a minap festett képei esetleg nem szólnak elég ékesen mellette. Talán nem ártana beküldeni a Waverlynek a W magazinban róla és Serena van der Woodsenrıl megjelent képeket is, meg a New York Post hatodik oldaláról a fotót, amin Damiannel, a Raves szólógitárosával csókolózik a Plaza Hotel bejárata elıtt. Na igen, és ha már itt tartunk, egy hajfürtjét is postázhatná nekik, meg az egyik DD-s, extra erıs pántú Bali melltartóját!

Kim Swanson kuncogott valamin magában, és lefirkantott pár szót Jessica Simson padjára. Jenny éppen letette a tollát, aztán ráborult a feladatlapjára: homlokát egymáson keresztbe tett két karján nyugtatta, így göndör fürtjei apró csigákban szétterültek az asztallapon. Ha eljuttatná a Waverlybe a sajtóban napvilágot látott fotóit, még azelıtt válna elsı számú beszédtémává, hogy megérkezik a bentlakásos suliba. Hát igen, ez is egy módja annak, hogy felkeltse maga iránt az emberek érdeklıdését, de azzal járna, hogy iszonyú erıs elıítéletekkel fogadnák, és aztán hiába erılködne, nem tudná megváltoztatni a róla kialakult képet. Jobb lesz, ha megvárja, amíg felveszik, és csak a helyszínen lát neki, hogy magára vonja a figyelmet, és hogy hírnevet vívjon ki magának. De most mindenekelıtt egy bizarr prágai nyár vár rá: meglátogatja az anyját Csehországban, és részt vesz egy állítólag rohadt színvonalas képzımővészeti táborban is. Még pészahkor szánta el magát minderre, és döntésére meghatározó befolyással volt a jelentıs mennyiségő kóser Manischewitz bor, amit megivott; de mindegy, a kocka már el volt vetve. Az elızı héten az apja emlékeztette rá, hogy mit vállalt be a nyárra; akkor még azzal vigasztalta magát, hogy sebaj, jön az ısz, és irány a bentlakásos iskola. Mostanra ez a remény is tőnni látszott. – Kilencvenhat, kilencvenhat, elballagunk, mint a huzat! – skandálta átszellemülten a bioszlabor elıtti folyosón egy csapat tizenkettedikes. A következı pillanatban kicsöngettek, és Jenny osztálytársai a levegıbe hajigálták a tollúkat, összeölelkeztek, és egymás orra alá dugták constance-os évkönyveiket, hogy mindenki aláírja mindenkiét. Még Elise-t is elkapta az autogramgyőjtési láz: ebben a pillanatban éppen Kim Swansonnak tartotta oda az évkönyvét, akit pedig utált, mint a szart. Kim ugyanis egy idıben azt terjesztette Elise-rıl, hogy torzán született, hatalmas púpja volt, amit csak kétéves korában operáltak le a hátáról. – Summertime – fakadt dalra Roni Chang az énekkarban tökéletesre csiszolt falsettóján –, and the living is easy!*

Jenny egyáltalán nem bánta volna, ha osztozni tud a többiek eufóriájában: neki is ez volt az utolsó vizsgája a tanévben; a kilencedik osztály számára is véget ért. Három hosszú hónapnyi nyár várt rá Európában, és a lehetıségek végtelenek voltak. Valamiért mégsem érzett késztetést rá, hogy visongjon, vagy hogy aláírogassa a csajok évkönyveit, még ha neki volt is a legszebb kalligrafikus írása az osztályban. Most értette csak meg, mit éltek át a tizenkettedikesek télen, amíg a választ várták egyetemi felvételi kérelmeikre. İ már megtett mindent, amit megtehetett: a sorsa e pillanatban mások kezében volt. *Gershwin Porgy és Bess címő operájának áriája kezdıdik e sorral (‘Nyár van, és az élet szép’). EGY KIS NOSZTALGIKUS PUSKÁZÁS Blair és Serena egymás mellett ült a kémialabor egyik hosszú, fekete padjában: utolsó érettségi tesztjüket írták. Az emelt szinten vizsgázókat beültették azok közé, akik a normál vizsgát tették le, és minthogy a két vizsgaszint két különbözı feladatlapot is jelentett, elvileg nem volt gond, hogy a lányok közvetlenül egymás mellett ültek, a könyökük egymás szájába lógott. Az elit lányiskola konokul ragaszkodott ahhoz a feltételezéshez, hogy a diákjai erkölcsileg magasan felette állnak a puskázásnak; az igazság ezzel szemben az volt, hogy a constance-os lányok szétpuskázták az agyukat minden egyes dolgozatnál és vizsgán. Blair és Serena sem volt ez alól kivétel. 5,827g NaCl + H20 = 100ml oldat; M = ? – írta tőfilccel a tenyerébe Serena, aztán ásítást mímelt és nyújtózott egyet, majd a kezét Blair feladatlapjára ejtette. Az már írta is a választ a kék füzet belsı borítójára: n = 5,827g /58,4425 n = 0,0997 mól NaCI M = 0,0997 mól/0,11 M = 0,997mól/’dm3

Mit veszel fel hétfın? Miért pont hétfın? – kérdezett vissza Serena, még mielıtt nekiállt volna, hogy bemásolja a megoldást a feladatlapjára. Lehet, hogy Blair máris megtudta valahonnan, hogy ıt visszahívták a szereplıválogatás második fordulójára? Az évzárón, te szerencsétlen! – firkantotta sebesen a papírra Blair. Serena csak bámulta elképedve Blair válaszát. Annyira jellemzı: neki eddig gyanús sem lett, hogy keresztbe szervezett magának! A második forduló ugyanakkor lesz, amikor az évzáró: hétfın délelıtt. A bizonyítványosztásra eljönnek a szülei, de még a bátyja, Erik is, aki pár nappal elhalasztotta tervbe vett utazását (Új-Zélandra készült síelni valami Liesl nevő pörgıs csajjal, akivel egy-két hete kavart). Ja, igen, és az évzáró búcsúszónoka Blair lesz. Hoppá! Lehet titok, ha nem akarod elárulni – írta most Blair, aztán egy nekifutásra megoldotta a tesztfüzet következı két oldalának feladatait. Serena ıszinte csodálattal figyelte barátnıjét. Ez a csaj totál megérdemli, hogy felvették a Yale-re! Tesztmegoldásban vér profi! A kémialabor ablakain dılt be a napfény, és kint egy fa tetején vidáman csiripelt egy kismadár. Serena nagyot sóhajtott, aztán kilencoldalas feladatlapjának harmadik oldalán a lap sarkába odaírta a nevét: Serena van der Woodsen. Kajálom luxuskivitelben. A fıszerepben: Serena van der Woodsen. Úgy egyébként nem volt az a típus, aki ilyen dolgokról elábrándozik, de hát valódi mozifilmben még sohasem szerepelt, most volt elıször esélye ilyesmire. Nehéz lett volna erre is csak vállvonogatva, közömbösen gondolnia. Blair lapozott egyet, és az utolsó oldalt is gyorsan kitöltötte; aztán nekilátott, hogy az egész füzetet újra átnézze, és ellenırizze az eredményeit. Miután meggyızıdött róla, hogy minden tökéletesen stimmel, felpillantotta felügyelı tanárra, Mrs. Crandallre. A csúnyán elhízott, vörös arcú tanárnıt teljesen lefoglalta a manikőr; a körmei,

amiket vagdalt, otromba sötétdrapp színőek voltak, ugyanolyanok, mint a formaldehidban tartósított disznóláb, amit a lányok kilencedikben bioszórán kénytelenek voltak felboncolni. Blair félretolta maga elıl a feladatlapját, és lecsapott Serena tesztjére. – Hé! – próbált meg tiltakozni a szıke lány. – Psszt! – szólt rá Blair, és már írta is be a megoldásokat azokra a feladatokra, amikkel barátnıje nem boldogult. Serena rajzolt egy szmájlit arra az oldalra, ahol Blair éppen tartott. Minden olyan volt, mint a régi szép idıkben. Azzal a különbséggel, hogy Nate most az ı barátja, Blair pedig beújított magának egy jó testő angol srácot. Serena összevonta a szemöldökét. Tudatosodott benne a rossz elıérzet: nem lesz ott az évzárón, és emiatt Blair megint halálosan be fog rágni rá. Bizony! TÚL SOK A PASI, TÚL NAGY A VÁLASZTÉK, TÚL KEVÉS AZ IDİ A fehér Morgane Le Fay ruhát, amit Blairtıl kapott ajándékba, Vanessa az évzáró elıtti vasárnap estig elı sem vette a gardróbszekrénybıl. Most egyedül volt odahaza a lakásban, és nem gyújtott villanyt; levetkızött, csak a fekete-fehér csíkos Jockey International fehérnemőt hagyta magán, aztán letarolt fejét átdugta a ruha nyílásán, és odacsoszogott a szobája ajtajához, aminek belsı oldalán a talpig tükörben szemügyre vehette magát. Az aszimmetrikus szabású Le Fay, amelynek szatén felsırészébe mélyen hasított bele a V alakú dekoltázs, kétségtelenül sokkal jobb darab volt, mint Vanessa bármelyik ruhája; a flapperesen alacsony derékról a lány soha nem gondolta volna, hogy ennyire elınyösen áll neki. Visszasietett a szekrényhez, hogy a cipıt is felpróbálja a ruhához. A lába szerencsére ugyanakkora volt, mint Blairé, aki, mikor kiköltözött, itt hagyott neki egy pár fehér Michael Kors teletalpú szandált, hogy azt vegye majd fel a Le Fayhez. Hajdani lakótársa mindemellett egy tuti jó kis fehér necckesztyőt is talált

Vanessának valami Upper East Side-i csomagküldı katalógusáruházban, mert tudta, hogy erre is szükség lesz: a Constance-ban ugyanis az volt a hagyomány, hogy az évzárón a végzısök fehér kesztyőt viselnek. Igen ám, csakhogy Vanessa nem lesz ott az ünnepélyen. Aaronnal már a részleteket is megbeszélték: a fiú reggel tízre érte jön klasszikus piros Saab 900S-én, amit addigra feltankol gyógynövényes cigivel, szója-chipsszel, szárított szójababbal és barackíző Snapple ice tea-vel, hogy semmi jóban ne szenvedjenek hiányt, amíg keresztül-kasul bebolyongják és bebujálkodják az országot. Vanessa szülei pár napot Új-Mexikóban töltöttek, valami happeningen vettek részt más hippi mővészekkel együtt Santa Fében; Ruby, a nıvére pedig Finnországban, Lengyelországban, Lappföldön vagy a frász se tudja, melyik európai országban építgette éppen együttese, a CukrosBácsi tengerentúli rajongótáborát. Egyszóval: a kutyát sem érdekelte a családból, ott lesz-e Vanessa az évzáró ünnepélyen. Az érettségi bizonyítványát levélben is megkaphatja, ahogy ı is visszaküldheti a ruhát Blairnek postán. Nem nagy ügy. Persze, hogy nem. Minket meggyıztél, kislány! E percben valami kaparászó zaj hallatszott a bejárati ajtó felıl. Vanessa kiment az elıszobába, és útközben felkattintotta a villanyt a nappaliban. Még látta, ahogy egy papírcetli becsúszik az ajtó alatt a lakásba; aztán, még mielıtt lehajolt volna érte, felismerte rajta Dan kamaszfiús macskakaparását. Nem élem túl holnap az évzárót, ha nem találkozhatok veled újra. Várlak fent. – D Basszus, ne, már megint?! Vanessa úgy, ahogy volt, fehér ruhában és Michael Korgs teletalpújában felcsörtetett a tetıre. Enyhe, júniusi este volt, lassan kilenc óra, de teljesen még nem sötétedett be. A Williamsburg felé tartó és az onnan érkezı autók fénykígyókat húztak maguk után az úton; valahol a Broadwayen három-négy, konvojban száguldó

tőzoltóautó szirénahangja olvadt egymásba és indult kavargó útjára a háztetık felett. A víztorony acélgerendáján egy viharlámpa lógott, alatta a futonmatracon ott ült Dan lótuszülésben, anyaszült meztelenül; csak az ölében kinyitva tartott, vastag, papírborítós könyv takart valamit pucérságából. – Te meg mi a faszt csinálsz? – förmedt rá Vanessa. Dan felnézett rá; a lámpa fénye megvilágította szerelemtıl átszellemült arcát. Az egész srác valahogy mintha fénylett és reszketett volna, ki tudja, mitıl: a gyertya pislákoló fényétıl vagy a végtelen és feltétel nélküli imádattól, amit Vanessa iránt érzett. – Hú, a mindenit! – dünnyögte válasz helyett. – Elképesztı jól nézel ki! Ez az egész olyan, mintha… – kezdte, de hirtelen elhallgatott; az arcára zavart mosoly ült ki. – Mintha micsoda? – kérdezte Vanessa karba tett kézzel. Ha Dan nem lett volna hosszú ideig a legjobb barátja, még mielıtt a múlt ısszel összejöttek, valószínőleg sokkal jobban kiakasztották volna a fiú zakkant, ruhátlan, bejelentés nélküli látogatásai. De hát Dan Dan volt: még tettetni sem tudta, hogy igazán, komolyan haragszik rá. – Pont ilyennek képzellek az esküvınkön – bökte ki a fiú akadozva. Hoppá, hoppá! Vanessa úgy ítélte meg, hogy az egyetlen helyénvaló reakció részérıl, ha úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna Dan szavait. – Abból meg a holnapi beszédedre készülsz? – mutatott a kötetre a fiú ölében. – Hogy mi? – kérdezte Dan, és lenézett a könyvre, mintha már el is felejtette volna, hogy olvasott valamit. – Ja, igen. Illetve hát… végül is nem igazán – habogta, és becsukta a könyvet. – Csak találtam az egyik boltban. Egy ilyen tantrikus-ezoterikus cucc, Margó Anand írta, az a címe, hogy A szexuális extázis mővészete, Vanessa bólintott egyet, de látszott rajta, hogy nemigen hozza tőzbe a dolog: valahogy úgy fogadta a bejelentést, mint ha arról beszélt volna neki Dan, hogy éjszaka esı várható.

– Van benne egy rész, tök érdekes – folytatta a fiú. – Arról szól, hogy addig kell kettesben meditálni, amíg az ember a partnerével együtt eljut egy ilyen… hogy is mondjam, helyre, ahol mind a ketten egyszerően ott vannak. Meg le van benne írva, hogy mitıl képes Sting éjjel-nappal khm… férfi lenni, pedig már túl van az ötvenen. Mindenkit majd’ szétvet a kíváncsiság! Vanessa csak bámult a fiúra. Magában kénytelen volt elismerni, hogy Dan tulajdonképpen jól néz ki, annak ellenére, hogy zörögnek a csontjai; de igazság szerint egész addig, amíg a fiú be nem állított, nagyon remélte, hogy nem kell már vele találkoznia, mielıtt megpattan New Yorkból. Szerette volna elkerülni, hogy magyarázkodnia kelljen bizonyos dolgok miatt: például hogy szereti ıt, de már megbeszélte ezt az autókázást Aaronnal. Meg hogy izgalmas volt az utóbbi napokban párhuzamosan kavarni kettejükkel, de az ilyesminek egyszer véget kell vetni. Valójában ı maga sem volt biztos abban, hogy mit érez, leginkább amiatt, hogy erınek erejével igyekezett nem gondolni a dologra. Dan letette a könyvet maga mellé, és a kezét nyújtotta Vanessának. – De azt is lehet, hogy csak idebújsz hozzám, és csókolózunk – mondta. Volt a hangjában valami olyasfajta gyengédség és figyelmesség, ami miatt a lány hirtelen megörült neki, hogy egyikükön már nincs ruha. Odalépett a fiú elé, és a fehér ruha szegélyét óvatosan megemelve, nehogy leérjen a tetı koszos betonjára, letérdelt vele szemben. – De vigyázz a ruhámra, jó? – kérte. Jó eséllyel most van rajta elıször és utoljára. Bár ezt esze ágában sem volt elárulni Dannek. Figyelem: a valódi neveket, helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat És megvédjem magamat – „az ártatlanok” dühétıl. HEY, PEOPLE! Ugye, hogy kár volt parázni?

Túl vagyunk rajta! Megcsináltuk! Most már csak az lenne jó, ha tudnánk választani a hét ruha közül, amit az évzáróra vettünk magunknak. Egyet-kettıt a Bergdorfsban, pár másikat a Barneysban, és hát a Bendel’sbıl sem tértünk haza üres kézzel. Hogy miért kell nekünk ennyi fehér ruha? Hát mert a) nem tudhattuk elıre, hogy a vizsgák hetében, amikor két pofára zabáljuk a Vivarin koffeintablettákat és a pizzákat, hízni vagy fogyni fogunk; b) győlöljük, ha választanunk kell; és c) a nyár divatszíne idén nem a rózsaszín, hanem a fehér lesz. Ajánlom, hogy az legyen! Teljes hajórakomány európai személygépkocsi érkezett NYC kikötıjébe az elmúlt éjjel A témái meg a stílusa alapján lassan már össze lehet téveszteni ezt a blogot a Wall Street Journallel, igaz? Na szóval: aki járt tegnap éjszaka a Park sugárúton (én jártam!), annak bizonyára feltőnt, hogy egy hosszú sor gyönyörő, csillogó fekete autó hajtott be az egyik Upper East Side-i parkolóházba. Úgy tőnik, jó néhányan megkapjuk érettségire azt, amit kértünk! De apa, miért nem figyelsz oda soha rendesen: én rózsaszín autót rendeltem! Tudják, hogy puskáztatok! Azok figyelmébe, akik puskáztak az érettségin: mindent láttunk ám, és a tanárok is! Téged is kilestünk, S, aki még jóval a beadás elıtt kész lettél a teszttel, aztán a hátralévı idıt azzal töltötted, hogy firkálgattál meg vágtad a primadonna pofákat…! Jobb, ha tudod: csak azért hunynak szemet a dolog felett, mert már kívül akarnak tudni a suli kapuján! Én egyáltalán azt sem értem, minek szívatják érettségi vizsgákkal a tizenkettedikeseket! Csodaszer para ellen Mindenekelıtt persze azt kell leszögezni, hogy rohadtul semmi értelme parázni az évzáró miatt. Két egyszerő feladatunk lesz: gyönyörőnek lenni és átvenni az érettségi bizonyítványt. Tudom, tudom: ezzel együtt parázunk, mint állat. Talán azért, mert ott lesznek a szüleink is, és végignézik az egész cirkuszt. Vagy azért, mert lövésünk sincs, mi lesz velünk ezután. De tudjuk, hogy az

iskolaorvos is mindig ugyanazt írja fel nekünk, akármilyen panasszal megyünk hozzá: Pepto-ESismolt meg gargalizálást sós vízzel. Na, hát nekem is van ilyen csodaszerem: egy üveg pezsgı meg egy helyes pasi. Alkalmazd ezt a kombinációt egyszer, aztán ismételd meg negyedóránként mindaddig, amíg a tünetek nem enyhülnek. Jók legyetek az évzárón! Aztán tali a banketten! Imádom, ha utáltok: gossipgirl.net GYİZELMES HARCOK MINDEN RAGYOGÁSA* * Az amerikai középiskolai és egyetemi évzárókon hagyományosan elhangzó zenekari mő címe; valójában Edward Elgar Pomp and Circumstances Military Marches címő harciindulósorozata 1. számú darabjának trió része. Címét Shakespeare Othellójának egyik részletérıl kapta, amely Kardos László fordításában így hangzik: „Ég veletek! Ti pezsgetı dobok, / Rivalló kürtök, metszı hangú sípok, / Nyihogó mének, Isten veletek! / Isten veled, királyi lobogó, / Gyızelmes harcok minden ragyogása!” A Park sugárút és a 92. utca sarkán álló Brick Church elıtt seregestül szálltak ki a Chanelbe öltözött nık és a Ralph Lauren Purple Label cuccait viselı férfiak a járda mellett parkoló hatalmas, fekete autókból. Mindannyian azért jöttek ide, hogy megcsodálhassák gyermekeiket a Constance Biliárd Lányiskola érettségibizonyítvány-osztással egybekötött tanévzáró ünnepélyén. Kellemesen enyhe júniusi reggel volt, lágy szellı borzolta az út menti vadalmafák lombját, szirmokat sodort az úttestre. A borostyánnal befuttatott vörös téglafalú templom masszív fehér oszlopaival pompásan festett, úgy, ahogy a Manhattanról szóló fotóalbumokban. Ami azt illeti, ezen a napon az egész Upper East Side gyönyörő volt: ünneplıbe öltözött, és átitatta a napfény meg az almavirág-parfüm. Mert hát ma volt az évzáró napja. Hurrá! Odabent Isabel anyja, Titi Coates kíváncsian figyelte a kiöltözött vendégsereget; olyan hevesen tekergette ránctalanra plasztikázott

nyakát, hogy majd’ lepattantak a gombok japánujjú, rózsaszín-arany Versace kabátruhájáról. – Képzeld, Harold Waldorf állítólag iderepült Párizsból a homokos francia pasijával együtt, hogy megnézzék Blair évzáróját – újságolta suttogva Lillian van der Woodsennek, aki mellette ült a sötét mahagóniszínő templomi padban. – Úgy tudom, a múlt héten egy Peugeot kabriót is küldött a lányának, de darabokban: jött vele egy francia szerelı is a márkaszervizbıl, az fogja összerakni. Mrs. van der Woodsen megcsóválta a fejét. A pletykát ı is szerette, de csak az ártalmatlan fajtát: az ismerısök kutyáiról meg golferedményeirıl szólókat. Ártalmatlan pletyka? Abban meg mi a poén? – Harold Waldorf Bordeaux-ban van, egy borárverésen – világosította fel diszkréten csiricsáré ruhába öltözött barátnıjét. – Biztos forrásból tudom, ugyanis egy nagyon kedves barátunk történetesen ugyanott licitál a nevünkben pár palack burgundira. De attól autót még küldhetett, arról nem tudok. A templom egyik oldalhajójában a végzısök ekkorra már felsorakoztak nagyság szerint, és vihorászva várták, hogy felcsendüljön a Gyızelmes harcok minden ragyogása elsı akkordja. Kati Farkas és Isabel Coates volt a két legalacsonyabb lány az osztályban. Egyforma fehér Ferragamo lapos sarkút és egyforma Carolina Herrera ruhát viseltek; ez utóbbi olyan volt, mint a mexikói nık menyasszonyi öltözéke: a hátát csipkemasni díszítette, könyékig érı ujja végén pedig fehér pomponok fityegtek. Annyira fontos volt nekik, hogy egymás mellé kerüljenek a bevonulási rendben, hogy a vizsgák hetében végigkérdezték az összes csajt, ki hány centis sarkú cipıben jön az évzáróra. Még Vanessa is azt felelte, hogy magas talpút vesz fel, pedig az ı lába szinte összenıtt Doc Martens bakancsával; úgyhogy Kati és Isabel a lapos sarkú mellett döntött. Mekkora királyság, hogy egymás mellett állhatnak a sorban, egyforma ruhában, ráadásul ık lehetnek az elsık is! Éljen, éljen!

Hat és fél centis sarkú fehér kecskebır Manolo tánccipıjében Blair valahol a sor közepén állt. A fehér Oscar de la Renta szaténkosztümöt tökéletesen a méretére igazították: a kabát köröskörül leheletfinoman összeszőkült a lány karcsú derekánál, ami kiemelte csodaszép vállának formáját. Rajta kívül senki nem volt annyira kreatív és merész, hogy akár csak megforduljon a fejében: kosztümben is lehet jönni az évzáróra; és akkor még nem beszéltünk sem a csillámló, korallrózsaszín Chanel rúzsról, amit Blair kifejezetten erre az alkalomra szerzett be, sem az egyszerő igazgyöngy fülbevalóról, amit kiegészítınek választott a ruhához. A beszédét már napok óta tudta kívülrıl, és most magában újra és újra azt mondogatta, miközben lábujjhegyen szökdécselt, hogy felpezsdítse vérkeringését, és magasan tartsa adrenalinszintjét. Hölgyeim és uraim, kedves vendégeink, köszönöm, hogy eljöttek évzáró ünnepélyünkre. A végzıs évfolyamnak pedig köszönöm, hogy búcsúszónoknak választott. Tisztelt egybegyőltek, talán tudják, hogy mi, akik most leérettségiztünk, szinte mindannyian óvodás korunk óta járunk a Constance-ba, azaz tizennégy-tizenöt éve vagyunk egy csapat. Annak idején együtt tanultunk meg olvasni, együtt cseréltük le tejfogainkat vasfogakra, és együtt vadásztunk Oreo töltött kekszre a téli, a tavaszi és a nyári szünetben. És az évek során azt is együtt tanultuk meg, hogy hogyan lehet átvészelni összeroppanás nélkül a kemény, megterhelı idıszakokat. És most itt állunk önök elıtt együtt, fél lábbal már az egyetemen, és egy dolog tizennégy-tizenöt éve változatlan: az, hogy barátnık vagyunk. De hát, hogy is lehetne ez másképpen? Van azonban még valami, amit a Constance Biliárd Lányiskolában megtanultam, és ezt a mai napon meg kívánom osztani mindenkivel. Megtanultam, hogyan érheti el az ember azt, amire vágyik… – Hé, csajok, látta valaki Serenát? – rikkantotta Nicki Button, miközben sminktükrében mélyen ülı, barna szemét tanulmányozta, aztán néhány rántással megigazgatta magán helyes, ejtett derekú,

flapper stílusú fehér ruháját. – Mondtam már, hogy ezt a cuccot egy gyerekruhabutikban találtam magamnak? – újságolta el a többieknek tizedszerre is, csak hogy mindenki illı csodálattal adózhasson apró és filigrán testalkatának. – Én ma még Vanessával sem találkoztam – jegyezte meg Laura Salmon. Amennyire csak tudta, behúzta a hasát, hogy főzıs derekú, nem egészen az ı méretére szabott Alexander McQueen ruhájának felsırészébe bele tudja préselni magát. – Legalább az évzárójukra megpróbálhatnának idıben érkezni – morogta Rain Hoffstetter, aki Laura körül sürgött-forgott segítıkészen, és nagyon igyekezett, hogy elképesztıen buggyos Christian Lacroix ruhája senkibe se ütközzön bele. Blair felkapta a fejét és körülnézett. Mindeddig annyira el volt foglalva a beszédével, hogy észre sem vette: Serena és Vanessa nincs ott a templomban. Ébresztı! – Mindjárt fél tizenegy-jelentette be Mrs. McLean, és két húsos tenyerét össze-összecsapva noszogatta a lányokat, hogy álljanak be a magasság szerinti sorba. – Muszáj kezdenünk: ha nélkülük, akkor nélkülük. Blair idegesen csavargatni kezdte bal keze győrős-ujján a rubintköves győrőt. Serena és Vanessa nem lesz itt az évzárón? De hát akkor nem fogják hallani a beszédét! Hol a büdös francban lehetnek? A Constance afrofrizurás, hippi énektanára, Mrs. Weeds leütött pár akkordot az orgonán; zsírral gazdagon párnázott lapockája fel-le rángott a pánt nélküli Laura Ashley ruhában. – Gyerünk, lányok, itt az idı! – adta ki a vezényszót izgatottan Mrs. McLean. – Constance-os diákként most szerepeltek életetekben utoljára – mondta, és szeplıs öklét meglengette a levegıben. Pirosfehérkék Talbots alkalmi kosztümje ráncot vetett a heves mozdulatra. – Tessék mindent elkövetni annak érdekében, hogy felejthetetlenre sikerüljön! – tette még hozzá, és úgy nézett a lányokra, hogy az

minden kételyt eloszlatott: ez a nı tényleg akkora leszbó, mint egy ház! A vendégsereg elképedve kapkodott levegı után, amikor a lányok megkezdték a bevonulást. Végighaladtak a templom padsorai között a fıhajó liliomszirmokkal telehintett padlóján. A zene ütemére lépkedtek, és egyszerre hasonlítottak egy divatbemutató modelljeire meg a párkeresı site-ok fényképein szereplı bigékre. Eleanor Waldorf Rose Blair tizenkét éves öccse, Tyler és Cyrus Rose között ült a padban; ez utóbbi a férje, bár még csak nem egészen egy éve. Eleanor volt az egyetlen nı a templomban, aki széles karimájú, galambszürke Philip Treacy kalapot viselt valódi gerletollakkal. Mit képzel ez a szerencsétlen, hol van? Angliában? Cyrus a jeles alkalomra egy figyelemre méltóan randa, avokádószínő, kétsoros Hugó Boss öltönyt vett fel, és most az ölében ringatta Yale-t, Blair hathetes kishúgát. Yale-en az a kockás Burberry szoknyács-ka volt, amit Blair még a születése elıtt vett neki, és az a fehér, lyukacsos anyagú body, amit szintén Blair rendelt neki egy párizsi bababutikból, az Oeufbıl. Tyler némileg másnaposnak tőnt, vagy talán csak azért volt olyan furcsa, mert a nıvére rohadt régen nem látta, és már el is felejtette, hogy néz ki. Aaron viszont nem volt sehol. Vajon miért? Amikor Blair odaért a padhoz, ahol a családja ült, Eleanor talpra ugrott, és csókokat dobált lányának, közben pedig megállás nélkül fényképezte a mobiljával. Agyonpirosított arcán fényes csíkokat húztak a könnycseppek. – Istenem, milyen gyönyörő az én nagylányom! – kiáltott fel elragadtatottan. Egyáltalán nem zavarta, hogy rajta kívül mindenki legfeljebb suttogva beszél. A menet haladt elıre pár lépést; Blair tekintete itt összetalálkozott Mrs. van der Woodsenével. Az asz-szony arca úgy sugárzott a büszkeségtıl, mintha a saját lánya bevonulását figyelné. Blair

sajnálkozó arckifejezéssel megvonta a vállát, bár nagyjából biztosra vette, hogy Lilliannek még nem tőnt fel, hogy Serena nincs ott a sorban. Szerencsétlen van der Woodsen szülık! De Erik is eljött, Serena szívtipró bátyja, aki harmadéves volt a Brownon, és akit Blair a tavaszi szünetben kevés híján megajándékozott a szüzességével. Vanessa apjával és anyjával Blair soha nem találkozott, de hajdani lakótársnıje annak idején elég érzékletesen írta le neki a külsejüket, most pedig sehol sem látott a vendégek között ısz hajú, kínosan rosszul öltözött hippiket. Azt gondolta, a legjobb lesz, ha gondosan ráfixál az elıtte vonuló lány gesztenyebarna lófarkára; annak ellenére, hogy az történetesen Rain Hoffstetteré volt, akit Blair történetesen utált, mint a szart. Azzal biztatta magát, hogy nincs más dolga: el kell mondania a beszédét (de azt már olyan magabiztosan fújta kívülrıl, hogy álmából felébresztve is tudta volna), aztán át kell vennie az érettségi bizonyítványát. És ezzel vége, jöhet este a bankett, az évszázad bankettje; jöhet a szex Marcusszal, meg jöhet a sétakocsikázás a Central Parkban, aminek során a fiú majd felteszi neki a kérdést, hogy hozzámegy-e feleségül… Blair ábrándos szemei elıtt összefolyt a világ, letaposta Rain buggyos fehér ruhájának uszályát, hogy a csaj épp hogy el nem nyalt a virágszınyegen. Koncentrálni, koncentrálni! A lányok egyesével beléptek a padba (az elsı három sor nekik volt fenntartva), és leültek szépen egymás mellé. Harmincnégy gyönyörő tizenkettedikes ifjú hölgy; a két hiányzóval együtt lettek volna meg harminchatan. Mrs. McLean elfoglalta helyét a szószéken, és a csendre várt, hogy köszönthesse a végzıs évfolyam diákjait és ezek vendégeit. Blair beszéde közvetlenül ezután következik majd, aztán pedig az ünnepély díszvendége, egy Lynn néni néven emlegetett vénasszony kap szót. Saját állítása szerint gyakorlatilag ı alapította annak idején a lánycserkészetet*, most pedig ott állt már fém járókeretére támaszkodva az elsı sor elıtt fosbarna nadrágkosztümben, mindkét fülében nagyothalló készülékkel: úgy festett, mint aki rohadtul álmos, és halálra unja magát. Amint ı is

elmondta a mondókáját (B verzió: amint összeesett és meghalt, mert úgy tőnt, erre is komoly esély van), Mrs. McLean kiosztja az érettségi bizonyítványokat. * Az amerikai lánycserkészetet 1910-ben alapították Mrs. Weeds rátenyerelt a Gyızelmes harcok minden ragyogása utolsó akkordjára. – Imádkozzunk! – vezényelte az igazgatónı komor hangon, és meghajtotta a fejét. Akkor szállta meg a mélységes vallásosság, amikor a férje, Randall mélytengeri halászaton vett részt a Florida Keys korall-szigeteknél, és halálos baleset érte. Legalábbis a constance-os lányok körében ez a hír járta, karöltve a másikkal: hogy Mrs. McLean egy Vonda nevő traktorosnıvel él leszbikus kapcsolatban a New York állambeli Woodstockban, ahol birtoka van. Az igazgatónı combjának belsı oldalára pedig állítólag ez van tetoválva: Pattanj a nyergembe, Vonda! Olyan pletyka is terjedt, hogy ez a Vonda valójában nem más, mint Randall, csak volt egy kis mőtétje…! De erre azért a legelvetemültebb constance-osok sem vettek volna mérget. – Képzeld, Serena állítólag lelépett Nate-tel Mustique-ra! Ezért nincs itt – súgta Rain Laura fülébe. – Úgyhogy menyasszonyi ruhának veszi fel a cuccot, amit az évzáróra vett magának. Emlékszel, milyen fátylat próbált fel a Vera Wang szalonban, amikor meglestük? – kérdezte bizalmasan barátnıjére hunyorogva. – Én viszont azt tudtam meg, hogy Vanessa terhes – próbálta überelni Laura. – Most fent van Vermontban az apjáéknál, képzelem, mekkora a balhé! De talán az érettségijét azért nem érvénytelenítik. Blair iszonyatosan igyekezett, hogy meg se hallja ezeket a baromságokat, de nem járt sikerrel. Persze az ı oldalát is fúrta a kíváncsiság, hogy hol a rákban lehet két barátnıje. Lehet, hogy Vanessa elhúzta valahova a csíkot Aaronnal? Vagy Dannel? És Serena tényleg lelépett volna otthonról Nate-tel? Ez a nap

annyira eszement volt, és ez az egész szitu, hogy vége a középsulinak, jön a nyár, aztán meg az egyetem, annyira megkavarta az ember fejét, hogy a fene sem tudta, mit higgyen, mit ne. – Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy a szószékre szólítsam Blair Waldorfot, a végzıs évfolyam búcsúszónokát – konferálta fel Blairt Mrs. McLean. Biccentett egyet gesztenyebarna Raggedy Ann frizurás fejével, aztán lejött a pulpitusról, hogy átengedje a helyét a lánynak. Blair felállt a padban, lesimította fehér Oscar de la Renta rakott szaténszoknyáját, kecses mozdulatokkal átlépkedett osztálytársnıi hegyes orrú fehér cipıs lábán, és ahogy egyre több foszlányt kapott el a csajok sutyorgásából-motyorgásából, egyre jobban ment fel benne a pumpa. – Halál biztos, hogy Serena nem kezdi el ısszel a Yale-t! – Tudtátok, hogy Vanessa Los Angelesben forgat Brad Pitt-tel? Blair felvonult a szószék lépcsıin: szaténkosztümjében, amit Oscar de la Renta saját kezeivel igazított a méretére, sima, fényes, sötétbarna bubifrizurájával, hosszú pillájú, csillogó kék szemével, csillámló, korall-színő ajkával és remekmő számba menı fehér cipıjével maga volt a megtestesült tökéletesség. Megköszörülte a torkát: szerette volna a közönség figyelmét elterelni a két távol maradt lányról, és egyes-egyedül saját magára vonni. – Köszönöm szépen – mondta, amikor megszólalt. – Elıször is hadd gratuláljak az osztályomnak. Ez az, lányok, megcsináltuk! – kiáltotta nyilvánvalóan eltúlzott lelkesedéssel. De a szemétláda bagázs még csak rá sem nézett. Le vannak szarva, le vannak szarva! Ma kézhez kapja az érettségi bizonyítványát, vár rá egy döglesztıen helyes pasi, az új barátja, aki mellesleg egy angol lord, ısztıl pedig a Yale-re fog járni. Csak ez számít, biztatta magát, miközben folytatta szónoklatát. Meg még az számít, hogy vadítóan néz ki csillogó Oscar de la Renta kosztümjében, a többiek viszont a bidres-bodros fehér ruháikban tökre mintha az óvodából szabadultak volna.

– És most itt állunk Önök elıtt együtt, fél lábbal már az egyetemen, és egy dolog tizennégy-tizenöt éve változatlan: az, hogy barátnık vagyunk – jelentette ki határozottan Blair a szószékrıl. Na persze. Barátnık. MERRE NEM VISZ AZ UTAD? Tamm, ti-di-dam, tamm, tamm…* * A Gyızelmes harcok minden ragyogása elsı sorának ritmusa. A St. Jude igazgatósága nem veszıdött holmi templomok kibérelésével vagy a diákok tornasorba rendezésével: egyszerő és rövid ünnepélyüket az iskola legfelsı emeletén, a tornacsarnokban rendezték meg; a diri sok szerencsét kívánt a fiúknak, aztán útjukra bocsátotta ıket. A tornacsarnokot, amely eddig szinte mindig hatalmasnak tőnt, most majdhogynem kicsinek érezték a végzısök: persze, mert dugig meg volt pakolva összecsukható székekkel, Chanel blézeres és térden alul érı lenvászon szoknyás mamákkal meg könnyő, nyári, szürke Brooks Brothers flanelöltönyös papákkal. Nate születése óta utolsó középiskolai évzárójára készült, és hogy méltóképpen megünnepelje a jeles napot, a haverjaival együtt Charlie-éknál még kora reggel jó alaposan betépett. Aztán mindannyian felkötötték bordó iskolai egyennyakkendıjüket, belebújtak tök gáz, rézgombos, sötétkék gyapjúzakójukba, amit hál’ istennek soha többet nem kell majd viselniük, és elindultak a St. Jude felé. Nate most a válla fölött hátrasandított, oda, ahol a szülei merev testtartással ültek vagy hat sorral hátrébb, a csarnok túloldalán. Archibald százados elkapta a fia tekintetét, és mérgesen meglobogtatta maga elıtt a meghívót. A mutatóujjával a végzısök névsorára bökött, és ıszbe csavarodó szıke szemöldökét dühödten vonta össze. A fiú felemelt rozsdabarna Church’s of London bır félcipıje talpa alól egy földre hullott meghívót, és szemügyre vette; gondolta, hátha rájön, min húzta fel magát az apja. Sötétkék betőkkel, két hasábban

negyvenhárom fiú neve szerepelt a papíron. A legelsı név mellett kis csillag állt, a lap alján pedig egy ugyanilyen kis csillag után a következı megjegyzés volt olvasható: Érettségi bizonyítványának kiadása felfüggesztve. Nate hunyorogva meredt a lábjegyzetre: arra gondolt, talán főtıl bódult agya őz vele gonosz tréfát. De nem, akárhogy nézte, ott volt az ı tulajdon neve, Nathaniel Fitzwilliam Archibald, mellette a csillag, alul pedig a lábjegyzet: Érettségi bizonyítványának kiadása felfüggesztve. A kurva életbe! Márk atya, a rozoga, vén egykori lelkész, aki legalább 1947 óta volt a St. Jude igazgatója, a tornacsarnok ablakainál felállított pulpitus fölé görnyedve, reszketı kézzel fogott bele a névsor felolvasásába. Természetesen Nate-et szólította elıször. – Nathaniel Fitzwilliam Archibald! Nate felállt, és szemét konokul a kosárlabda- és padlóhokimeccsekhez leragasztott fekete és kék csíkokon tartva kisétált a pódiumhoz. – Éljen, éljen! – súgta neki gúnyosan egy csapat srác az osztályból. Nate-nek égett a nyaka, annyira gáz volt ez az egész. Csillag van a neve mellett! Márk atya átnyújtott neki egy négyzet alakú, sötétkék mőbır dossziét, aztán kezet fogott vele hajszálra úgy, ahogy arra számítani lehetett, mintha az a kis csillag a világon sem lenne. Nate sarkon fordult és elindult vissza a helyére, de útközben gyakorlatilag beleütközött Mr. Michaelsbe; az edzı ugyanis idióta vörös Land’s End dzsekijében elállta az útját a széksorok között hagyott folyosón. Elkapta a fiú karját, magához rántotta és zihálva a fülébe súgta: – Tudom ám a telefonszámodat, kisapám! – Aztán jókorát paskolt Nate vállára, és útjára engedte. – Na, ez azért milyen rendes volt a tornatanártól! – jegyezte meg valamelyik srác anyja, aki Michaels gesztusát félreértelmezte: azt hitte, gratulált végzıs tanítványának

Mire Nate visszaért a helyére, szakadt róla a víz, és alig kapott levegıt. – Anthony Arthur Avuldsen! – krákogta a mikrofonba a vén trotty, és türelmetlenül lobogtatta ısz pi-hékkel borított koponyája fölött az Anthony bizonyítványát tartalmazó sötétkék dossziét. Anthony óvatosan átlépte Nate mindkét vászongatyás lábszárát; annyira bódult volt az agya, hogy kínosan ügyelnie kellett minden mozdulatára. – Bravó! – motyogta neki Nate elhaló hangon, és rácsapott haverja izmos fenekére. A torkában már érezte azt a fojtogató szorítást, amihez mostanában kénytelen volt hozzászokni: hogy mindjárt elsírja magát. – Charles Cameron Dern! – szólította a következı fiút rekedt hangján az igazgató. – Te, Nate – súgta neki Charlie, miközben a széksor széle felé botorkált a térdek között –, mi a szar az a csillag a nevednél? Nate mégsem sírta el magát: ahhoz túlságosan feldúlt volt. Csak ült a helyén tompán, betépve; az apja dühödt tekintete lyukat égetett a hátába, az osztálytársai pedig sorra vették át a bizonyítványukat. Az ı kék dossziéja ott hevert az ölében, csukva. Most a hüvelykujjával kinyitotta, de épp csak résnyire. Jól sejtette: üres volt. Szerencsétlen! Márk atya háta mögött ott feketéllett a vasajtó, rajta a fehér festékkel felfújt felirat: Testnevelı tanári szoba. Nate csak bámulta pislogva a betőket, zöld szemében döbbenet csillogott. Csak nincs valami köze annak a kis csillagnak az edzı Viagrájához? Végre kezd leesni a fiúnak, mi a szitu! D-T SENKI NEM SZERETI ELÉGGÉ – Mindent összevetve tehát: a legkevésbé sem vágyom az egyetemre. Legalábbis most még nem. Itt áll elıttem az egész élet: továbbtanulni késıbb is ráérek. John Lennonnak volt igaza, amikor

azt énekelte, még a Beatlesszel: „Love is all you need, love is all you need, love is all you need”! Dan ezzel beszéde végére ért. Ott állt a színpad széléig kihúzott fapulpitus mögött; tekintetét most végighordozta a közönségen. A Riverside Fiúiskola évzáróját a suli színháztermében tartották, amitıl az egésznek valahogy olyan hangulata volt, mint a drámakör kissé egzaltált elıadásainak, amibıl kettıt is bemutattak minden tanévben. Az osztálytársai Dan háta mögött foglaltak helyet összehajtható székeken; mind a negyvenegy srácnak tátva maradt a szája, annyira sokkolta ıket a búcsúbeszéd. Még a végzısök osztályfınöke, a veszettül tanítványaihoz fiatalodni vágyó Larry Cohen is csak nevetgélt idegesen, és néha lopva a harminc sorban, szürke bársonypárnás nézıtéri székeken ülı tanárokra és vendégekre sandított. Azt fontolgatta, kell-e majd magyaráznia a közönségnek, hogy Dan beszéde csak egyike volt a kamaszos balhéknak, amiket ı és a skacok folyamatosan nyomattak a négy év alatt. Rufus lehajtott fejjel ült a nézıtér utolsó széksorában. İszülı, göndör, torzonborz haját azzal a narancssárga szalaggal fogta össze, amivel a Veuve Cliquot pezsgısüveget díszítették fel a boltban, mikor elárulta, milyen alkalomra veszi. Jenny mellette ült és a kezét szorongatta. Felnézett Danre, a tekintetük a széksorok fölött összetalálkozott. A lány arckifejezése mintha ezt mondta volna: Te szerencsétlen seggfej, nem látod, mit csináltál az apáddal, aki egy áldott jó lélek, és mindenben csak a javunkat akarja? Nem fogod fel, mennyire fontos neki, hogy minél jobb iskolákban minél tovább tanuljunk? Dan a szónoklata után állva maradt, mert még át kellett vennie az E. B. White-díjat*, amit a Riverside tanári kara minden évben a legjobban fogalmazó végzıs diáknak ítélt oda. * E. B. White Amerikában gyerekkönyvei mellett (pl.: Stuart Little, Malac a pácban) The Elements of Style (A stílus elemei’) címő munkájáról is közismert, amelyet számos középiskolában és

egyetemen tankönyvként használnak a fogalmazás, a kreatív írás tanításához. – Gratulálok – rázta meg a kezét dr. Nesbitt, az iskola fiatal, magas, kicsit pösze igazgatója, aki úgy volt jóképő, ahogy az orosz férfi mőkorcsolyázók. Átadta Dannek az összetekert pergament, a fotós pedig lefényképezte a díjátadás pillanatát. Dr. Nesbittet a szülık közül választották megbízott igazgatónak másfél évvel ezelıtt, amikor az elıdjét, Mr. Coobie-t elmozdították a helyérıl, mert ahelyett, hogy szaktanárt vett volna fel az ötödikes biológiaórák ellátására, maga kezdte magyarázni az ember szaporodását a tízéveseknek. Szórványos, gyenge taps köszöntötte a díjazottat, aki gyorsan vissza is ült a helyére. Ilyen beszéd után nem számíthatott másra. Ne a tanárokra hallgass? Csak a szíved szavát kövesd, a szerelem az ember legjobb tanítója? Love is all you need? Észnél tetszik lenni?! – És akkor most lássuk azokat a híres érettségi bizonyítványokat! – fordult dr. Nesbitt a közönséghez, amely erre izgatottan fészkelıdni kezdett. A-val egyetlen végzıs neve sem kezdıdött: Chuck Bass volt az elsı a névsorban. A fiú az évzáró tiszteletére tetıtıl talpig krémszínő cuccokba öltözött, még Hogan cipıje, sıt annak krepptalpa is krémszínő volt. Fényes, sötét hajával és barna, macsósan csinos arcával, meg kell hagyni, elég vadítóan nézett ki, valahogy úgy, mint egy hollywoodi sztár a negyvenes évekbıl. Miután átvette, a hóna alá csapta barna bırkötéső bizonyítványát, aztán a zakója zsebébıl elıhúzott egy kubai szivart, és az ajkai közé biggyesztette. Már fordult volna sarkon, hogy visszaüljön a helyére, de ekkor dr. Nesbitt kikapta a szivart a szájából, beletörölte a végét a nadrágjába, aztán ı maga vette a szájába. – Úgyis már épp keresni akartam valamit, amit a névsorolvasás közben rágcsálhatok – magyarázta a közönségnek, amely harsány nevetéssel díjazta a poént. Mióta az igazgatást átvette, Mr. Nesbitt

olyan népszerő lett a szülık körében, hogy pár hónapja még pszichiáteri praxisát is fel kellett függesztenie. Nem lesz egyszerő olyan igazgatót találni a Riverside élére, aki csak feleannyira meg tudja magát kedveltetni mindenkivel, mint ı. − Jól beszéltél, pöcsfej! – sziszegte Dannek Chuck, miközben átverekedte magát a fiú térdein, útban a helye felé. – A szíved szavát kövesd? Akkor gyere velem az évzáró után, szökjünk meg Vegasba, és kössünk házasságot*! * A nevadai Las Vegasban várakozási idı nélkül házasságot köthet egymással minden férfi és nı, akik elmúltak 18 évesek. Az egynemőek házasságát ugyan nem tiltja az Egyesült Államok alkotmánya, de csak egyetlen államban, Massachusettsben adnak össze ilyen párokat, és ott is csak 2004 májusa óta. Dan leküzdötte magában a kísértést, hogy Wallabee cipıjének orrával apróra zúzza Chuck mogyoróit. Belátta, hogy nem gondolta elıre végig, hogyan hat majd a beszéde másokra. Kizárólag a szíve szavára hallgatott fogalmazás közben, és egyetlen ember járt az agyában: Vanessa. – Na, te aztán jól megmondtad nekünk a tutit! – nézett le Danre gúnyos mosollyal az arcán Zeke Freedman, amikor elindult, hogy ı is átvegye a bizonyítványát. A két fiú közt nagy volt a barátság mindaddig, amíg Dan össze nem jött Vanessával, és meg nem feledkezett emiatt gyakorlatilag mindenrıl és mindenkirıl. Zeke éjjel-nappal a számítógépeit bütykölte, és rohadtul meg volt elégedve a sorsával, amikor felvették a Massachusettsi Mőszaki Fıiskolára; nem kellett hát hozzá különösebb éleslátás, hogy Dan rájöjjön: egykori barátja kissé ideges lett a beszédétıl. Dan most újra megkereste tekintetével az apját és a húgát. Jenny Rufus nyaka köré fonta karját; a férfi válla remegett a lelki gyötrelemtıl. A többi szülı a nézıtéren akár azt is gondolhatta, hogy Dan apja meghatódottságában sír, de a fiú pontosan tudta, hogy nem errıl van szó. Talán nem lett volna baj, ha a napokban valamelyest

felkészíti Rufust arra, amit itt hallani fog, és megmondja neki, hogy úgy döntött: mégsem kezdi el az egyetemet ısszel. Hát igen, így is lehet mondani: talán nem lett volna baj. – Dániel Randolph Humphrey! – szólította most dr. Nesbitt Dant. A fiú fészkelıdni kezdett a székén. Nem szerepelt már így is túl sokat a pulpitusnál? Aztán kikászálódott a helyérıl a harmadik sorból, sietve átvette a barna mőbır kötéső bizonyítványt az igazgató kezébıl, aztán úgy iszkolt vissza a székéhez, mintha attól tartana, osztálytársai mindjárt meghajigálják rohadt paradicsommal. Jenny arra számított, hogy Danék évzárója viszonylag fájdalommentes és unalmas lesz. Még azért sem morgott magában, hogy prágai repülıjegyét az apja áttetette vasárnapról keddre, hogy ı is itt tudjon lenni az ünnepélyen. Úgy gondolta, Dan majd szépen átveszi a bizonyítványát, ık pedig Rufusszal végigsutyorogják az egész banzájt, egymással versengve teszik az epés megjegyzéseket bátyja baromagyú osztálytársaira. Aztán kajálnak egyet Dan kedvenc kínai éttermében a Broadwayen, este pedig elrángatja a fiút a bankettre, amit a hírek szerint Blair Waldorf szervez a Yale Clubban, és ahonnan ı semmi esetre sem akart távol maradni. Ám ahelyett, hogy mindez így történt volna, beütött a legbrutálisabb családi válság. Jennynek sikítani lett volna kedve. A két testvér között már akkor megromlott a viszony, amikor Jenny egy vasárnapról hétfıre virradó éjszakát a Plaza Hotel egyik lakosztályában töltötte a Raves együttes tagjaival, aztán ugyanazon a napon, amelyen Dant kirúgta a banda, Jenny lemezre énekelt velük egy számot. Otthon ráadásul az volt a fıszabály, hogy Dan az égvilágon mindent jól csinál. Publikált költı és kitőnı tanuló. A legjobb egyetemekre adta be a jelentkezését ısszel, többek között a Brownra, a Colbyra, az NYU-ra és az Evergreenre, és egy kivételével mindegyikre fel is vették. Rufus nem gyızött főnek-fának dicsekedni a fia eredményeivel. Jenny hiába volt még Dannél is nagyobb eminens, azóta, hogy Mrs. McLean, a Constance igazgatónıje a viselt dolgai miatt iskolaváltásra kötelezte, úgy érezte, apja szemében

hitványabb gyerek lett, mint a bátyja. Abban, hogy Rufus, aki mindeddig a széltıl is óvta a lányát, a múlt héten gond nélkül belement, hogy Jenny bentlakásos iskolába menjen, a kis botrányhısnı egyértelmő bizonyítékát látta annak, hogy apjuknak most már csak Dan fontos, ı nem. Ám ebben a pillanatban itt ült Rufus mellett, fogta a kezét, totál higgadtnak és kiegyensúlyozottnak tettette magát, pedig közben másra sem tudott gondolni, mint hogy mi lesz ıvele a következı tanévben. Az lenne a jó, ha elkezdhetné ı az Evergreent Dan helyett. Az állítólag ilyen entellektüel hely; pont neki való. Csak hát jövıre nem indítanak tizedik osztályt…! A KIMONDJA, AMIT V NEM MER Annak ellenére, hogy egy hete folyamatosan csalta Aaront, és hogy az ország beautókázása egyáltalán nem olyan program volt, amirıl éjjel-nappal álmodozott volna, Vanessa útra készen várta a fiút, amikor az, másodpercre pontosan, megérkezett piros Saabjával a ház elé. A lány tudta: nem visszakozhat az utazástól, mert az azzal járna, hogy magyarázkodni kényszerül, miért viselkedett ennyire becstelenül barátjával. Erre azonban képtelen lett volna, mert e kérdésre isten bizony ı maga sem tudta a választ. Talán azért viselkedett vele ily gyalázatos módon, mert… Mert teljesen zakkant? – Várj egy percet, mindjárt lent vagyok! – mondta Aaronnak a kaputelefonba, amikor a fiú fölcsengetett. – Nem, ne gyere, csak eressz be – felelte Aaron. – Fölmegyek. Vanessa már abból gyanút foghatott volna, hogy amikor barátja belépett a lakásba, nem kapott tıle puszit a szájára. Odalent az utcán Muff, Aaron jókora, fehér mellényes barna bokszere kidugta a fejét az autó nyitva hagyott napfénytetıjén, és dühödten ugatott. Aaron erıs szálú, barna hajában kis zöld fagolyók fityegtek. Vanessának hirtelen feltőnt, hogy barátja koponyája már nem kopasz: kis kétcentis rasztafürtjei vannak. Úristen, mióta lehet ez így?

– Még az a szerencse, hogy Blair évzárója is ma van – mondta a fiú. – Az apámat simán rádumáltam, hogy oda menjen ı is Eleanorral, ne az enyémre akarjon eljönni – magyarázta, aztán megpaskolta katonásan khakizöld sortjának zsebét. – Khm… – kezdett bele valamibe, miközben a tekintetét idegesen hordozta körül a nappaliban. – Na, mi a fene! Tök helyes cucc! A gardróbszekrényben, aminek ajtaja nyitva maradt, már csak egyetlen ruha lógott a vállfáján: a fehér Morgane Le Fay. Vanessa megvonta a vállát. – Visszaküldöm Blairnek – mondta. Aaron odalépett a szekrényhez, kivette belıle a ruhát a vállfával együtt, és megforgatta a levegıben, hogy lássa, milyen lenne, ha lány is lenne benne. – Vedd fel – kérte Vanessától, és már nyújtotta is felé a Le Fayt. – Párszor már felpróbáltam – rázta a fejét a lány. – De az évzárón kívül nem igazán van olyan alkalom, amire felvehetnem. Aaron görcsösen szorongatta a ruhát. – Figyelj, Vanessa – kezdte el újra, amit az elıbb félbehagyott –, szerintem jobb lenne, ha izé, ha mégsem jönnél velem. Elıször is alig van már hely az autóban, Muff izé, az egész hátsó ülést elfoglalja. Másodszor pedig hát én izé, nem vagyok vak, és észrevettem, hogy Dannel egy ideje izé, megint elég jóban vagy. Na igen. Izé. Vanessa összefonta két karját a mellkasa elıtt. Hirtelen valahogy olyan ormótlannak vagy hülyének vagy a fene tudja, milyennek érezte magát, ı maga sem tudta. Hogy Aaron észrevette? Hát mégsem lettek volna Dannel elég óvatosak, elég diszkrétek? Dehogynem, már ha óvatosnak és diszkrétnek lehet nevezni azt, ha az ember fényes nappal a háztetın kefél. – Ne haragudj – nyögte ki nagy nehezen a lány. Nem tudta, mit lehetne még erre mondani.

–Nem haragszom – felelte Aaron. – De legalább akkor elmondhattad volna, amikor ezt hoztam neked – vette elı a zsebébıl a kínosan gügye barátság/ szerelem győrőt, a két összeforrt kis ezüstszívvel a karikán. – A tálalókanalak között találtam meg a fiókban – tette hozzá. Vanessa csak még szarabbul érezte magát attól, hogy a fiú nem veszekszik, nem csapkod, nem kiabál. Egyértelmő volt: az utóbbi idıben annyira sem figyelt oda a barátjára, hogy észrevegye rajta: mindent tud. Így aztán Aaronnak volt ideje végiggondolni és le is zárni magában az egészet. De kár lenne tagadni: Vanessa nemcsak szarul érezte magát a dologtól, rohadtul meg is könnyebbült. Aaron ismét maga elé tartotta a fehér ruhát, és megint megpörgette a levegıben. – De egyébként azt is gyanítom, hogy szeretnél ott lenni az évzárótokon – nézett fel aztán kedvesen a lányra. A hangjában volt egy árnyalatnyi vidámság is. – Mert te igazából szereted ezeket a constance-os csajokat. – Persze, rajongok értük! – ironizált Vanessa, de az igazat megvallva most megint csak megkönnyebbült. Ezek szerint mégis lesz alkalma felvenni a Morgane Le Fayt! Mit bánta ı, hogy elvileg ugye utálta a fehér ruhákat. Végigülheti az ünnepélyt Blair mellett, köszörülhetik a nyelvüket Mrs. M-en, átveheti a bizonyítványát, aztán este az egész évfolyammal együtt berúghat, mint a disznó, és bulizhatnak részegen, még ha elvileg ugye utálják is egymást. Na jó, talán egy hangyányit mégis szereti ezeket a constance-os csajokat. Aaron meglengette a ruhát a lány orra elıtt. – Gyerünk – biztatta. – Nyugodtan bevallhatod, hogy te is ezt akarod. Vanessa felhorkant, aztán kikapta a ruhát Aaron kezébıl, és ugyanazzal a mozdulattal meg is ölelte a fiút. – Azt ne hidd, hogy elengedlek egy búcsúcsók nélkül! – mondta neki. – Azt sem tudom, mikor látjuk egymást újra! – tette hozzá, és

sietıs puszit nyomott Aaron szájára. Aztán homlokát a fiú meleg, otthonosan biztonságos vállához szorította. Tetıtıl talpig feszült volt és ideges. Éppen most szakítanak a barátjával, egy órán belül megkapja az érettségi bizonyítványát, este parti lesz, aztán vár rá négy év az NYU-n, és soha többet nem kell kibaszottul idétlen iskolai egyenruhákat viselnie! Hurrá, hurrá. Attól eltekintve, hogy valakirıl mintha megfeledkezett volna. Vanessa ott helyben, Aaron elıtt átöltözött a fehér ruhába. Most, hogy vége volt, valahogy úgy te-kintett a fiúra, mintha, mondjuk, a bátyja lenne. Nagyon-nagyon szerette, és feltételezte, hogy ez így is marad mindörökké. A nagy-nagy szeretetben éppen az a jó, hogy bírja a változásokat, és a formája együtt változik a körülményekkel. Majd meglátjuk, meddig gondolja ezt így! – Na, milyen? – kérdezte Aarontól, miután Blair fehér, telitalpú cipıjében egyszer megperdült a tengelye körül, mint Barbie baba a rajzfilmben. A fiú megrezzent: talán fájt neki Vanessát ennyire elképesztıen gyönyörőnek látnia. – Siessünk – nyújtotta a kezét a lánynak. – A rádió bemondta, hogy a földalatti meghalt. Elviszlek autóval. Fú! Mitıl van az, hogy a pasik annyival rendesebbek lesznek velünk szakítás után? KI EZ A CSAJ? – Hát ezért állok most önök elıtt korlátozott számban gyártott Manolo Blahnik tánccipıben és olyan Oscar de la Renta kosztümben, amit a tervezı saját kezével igazított rám – mosolygott közönségére elnézı jóindulattal Blair a szószékrıl. – Mindenkinek azt javaslom, ne hagyja magát meggyızni arról, hogy elég neki az, amije már van. Mindig van még több, és semmi nem tiltja, hogy mindent el akarjunk érni.

A Brick Churchben összegyőlt tömeg udvarias csendben várta, folytatódik-e még a búcsúbeszéd, vagy ez már a vége. Való igaz: nem tudhatták biztosan. Különösen azért nem, mert a kutya sem figyelt oda, mirıl beszél a szónok. – Odanézz! – súgta Kati Farkas izgatottan Isabel Coates fülébe. – Ez az, akire gondolok? – bökött állával elıre, ahol egy oldalajtón át Vanessa épp most lépett be a templomba. A két lány a nyakát nyújtogatta, hogy osztálytársnıik feje fölött szemügyre vehessék az érkezıt. Igen, ı volt az: az arca örömtıl rózsaszín, a ruhája lélegzetelállítóan fehér. A lábán káprázatos fehér, telitalpú cipıt viselt, a kezén pedig halál elegáns, fehér necckesztyőt. Alig lehetett ráismerni, annyira más volt, mint amilyennek éveken át ismerték a suliban: eddig csak fekete cuccokban látták, komoly, sıt komor arckifejezéssel. – Az bizony! – felelte Isabel. – És el kell ismerni, egész jól néz ki! – tette hozzá. – A ruhát persze tuti, hogy Blair választotta neki, különben szerintem egyszerően magára csavart volna egy fehér lepedıt, és annyi. Ami azt illeti, a lepedıs ötlet valóban megfordult Vanessa fejében, de aztán belátta, hogy a Morgane Le Fay jobban áll rajta. – Hát… ezzel vége, köszönöm – tisztázta a helyzetet Blair. Körülnézett, tekintetével Mrs. M-et kereste; ekkor látta meg Vanessát. Elıször mérgesen összehúzott szemmel figyelte, hogy értésére adja, milyen mérhetetlenül ki van akadva rá, amiért ekkorát késett az évzáróról; de aztán feltartott hüvelykujjával jelezte barátnıjének, hajdani lakótársának, hogy totál le van nyőgözve az öltözékétıl. A közönség lanyha tapssal jutalmazta a búcsúszónok beszédét, és Blair visszatért a helyére. – Mi is köszönjük, Blair – vette át tıle a szót és a szószéket Mrs. M. – Most pedig, hölgyeim és uraim, következzen a várva várt pillanat: átadom az érettségi bizonyítványokat a Constance Biliárd Lányiskola végzıs diákjainak. Vanessa, ne is keress magadnak

ülıhelyet, te vagy az elsı a névsorban – villantott a lányra egy ıszinte, kedves mosolyt. Az igazgatónıtıl ilyen is kitelt, bár csak nagyon ritkán mosolygott szívbıl; ám (éppen ezért) ezek a ritka alkalmak annál emlékezetesebbek voltak. Most azt tette mosolyával egyértelmővé, hogy megbocsát az iskola legalternatívabb végzıs diákjának, amiért több mint félórát késett az ünnepségrıl. – Tehát: Vanessa Marigold Abrams! Hogy Marigold? Na, tessék, így jár az ember, ha a szülei hippi mővészek! Vanessa délceg tartással, káprázatos cipıjében peckesen lépkedve elırevonult a szószékhez. Amikor valóban halál röhejes második keresztnevét meghallotta, a füle égni kezdett, de a szemében könnycseppek csillogtak, és csordultig megtelt szeretettel mindenki iránt, aki csak jelen volt a templomban, Mrs. M-et is beleértve. Rosszul volt a gondolattól, hogy eredetileg el sem akart jönni az évzáróra. Amint a kezébe vette a bordó bırkötéső bizonyítványt, örömkönnyekben úszó szemmel hevesen átölelte az igazgatónıt. Nagyi, nagyi, de jó, hogy elıkerültél! – Vanessa Marigold Abrams, engedd meg, hogy még valamit átnyújtsak neked – folytatta Mrs. M. – Az alkotómővészetekben kitőnı teljesítményt nyújtó diákoknak járó Georgia O’Keeffe-díjat idén neked ítélte oda a zsőri – jelentette be, aztán a lány nyakába akasztotta a világoskék szaténszalagon függı aranyozott érmet, ami a mővésznı egyik jellegzetes, vaginaszerő pipacsát ábrázolta. – Gratulálok! Vanessa a plecsnivel a nyakában leugrott az emelvényrıl, és elindult a fıhajó harmadik padja felé, ahol Blair ült. – Ülhetek melléd? – kérdezte tıle suttogva. – Menj odébb – mordult rá Blair Rainre, akinek fehér tüllruhája úgy nézett ki, mint egy túlméretes jelmez a Hattyúk tavából. – Ennek a habcsókcuccnak nem kell ennyi hely!

– Isabel Siobhan Coates! – szólította Mrs. M a második lányt a névsorban; Isabel bizonyítványát eközben a feje fölött lobogtatta. Vanessa bepréselte magát Blair és Rain közé, kikapta barátnıje kezébıl az évzáróra szóló meghívót, és vetett egy pillantást a programra. – Basszus, bocs, hogy lekéstem a beszédedrıl! – fordult Blair felé. Aha, baromira sajnálta! – Semmi baj – felelte Blair, majd rántott egyet Vanessa fehér ruháján. – Viszont ha erre azt mered mondani, hogy nem jön be, kinyírlak. Kurvára ebben kéne járnod mindennap! Vanessa a hüvelykujjával kitörölte a szemébıl a könnycseppeket, aztán felcsapta érettségi bizonyítványának bordó mőbır fedılapját. – Na, lássuk – súgta, és mindkét lány nekilátott, hogy alaposan szemügyre vegye az arany dombornyomatú pergamenlapot. Vanessa neve volt rányomtatva, aztán a dátum, a bizonyítványt kiállító iskola neve, végül még egy csomó minden, persze latinul. Így ránézésre az egész dokumentum egyszerre tőnt szörnyen hivatalosnak és szörnyen értéktelennek. Hát ezért szenvedett az ember hülye iskolai egyenruhában éveken keresztül? Ezért fulladt bele a házi feladatokba esténként? Vanessa hangos csattanással összecsukta, aztán a melléhez szorította a bizonyítványt. Szart most már az egészre: túl van rajta, az a lényeg. És az, hogy az egész jövı itt áll elıtte. Elıször is felvesz minden filmes órát, ami csak indul az NYU-n, aztán lediplomázik és híres alternatív filmes rendezı lesz. Méghozzá olyan, aki valóban alternatív; hogyne, majd követi hajdani bálványa, Ken Mogul példáját, aki gusztustalanul eladta magát, és nekiállt kommersz tinifilmet csinálni a Barneys áruházban! És tiszta szerencse, hogy Aaronnal szakítottak: mostantól semmi akadálya, hogy összeismerkedjen érdekesebbnél érdekesebb emberekkel a világ minden tájáról; hogy kipróbálja a legkülönfélébb kapcsolatokat. Végül is erre valók az ember egyetemista évei, nem igaz?

De, talán igaz. Csakhogy valakirıl mintha megint megfeledkezett volna. BIZONYTALANSÁGOK AZ ÁBÉCÉREND KÖRÜL – Serena Caroline van der Woodsen! – szólította a következı lányt Mrs. M. – Basszus – morogta Blair az orra alatt. De tényleg, hol a rákban lehet Serena? A válla fölött hátrapillantott a van der Woodsen családra. Úgy tőnt, fel vannak dobódva, és izgatottan várják lányuk szereplését. Bármennyire hihetetlen, még mindig nem tőnt fel nekik, hogy Serena nem jelent meg az évzárón. – Serena, itt vagy valahol? – kérdezte az igazgatónı, miközben barna szemének üveges tekintetét végighordozta a templomon. – Látta valaki Serena van der Woodsent? – fordult most a padokban ülıkhöz. Ez a kifejezetten csinos, ám sohasem igazán a képességeinek megfelelıen teljesítı szıke lány éveken keresztül minden reggel elkésett az elsı óráról, de hát az ember azt gondolná, hogy legalább erre a nevezetes alkalomra összekapja magát, és idıben ideér. A végzıs csajok felélénkültek, csicseregni kezdtek; az igazgatónı kérdésére egyikük sem válaszolt. Blair újra van der Woodsenékre sandított. Most már egyértelmően látszott rajtuk, hogy nem értik az egészet, pedig Serena családjának tagjai arról voltak híresek, hogy egyszerően képtelenek elveszíteni a hidegvérüket. Erik a tekintetével jelezte Blairnek, hogy menjen, vegye át Serena bizonyítványát barátnıje helyett. – Blair Cornelia Waldorf! – olvasta fel szigorú hangon a következı nevet a névsorból Mrs. M. A Constance történetében még soha senki nem késett el saját érettségi bizonyítványának kiosztásáról: az igazgatónı ingerült volt, nagyon-nagyon ingerült. Egy évvel ezelıtt rábólintott, hogy Serena, miután kivágták a bentlakásos iskolából, ismét constance-os lehessen. Elképesztı, hogy

renitens diákja ezt most azzal hálálja meg, hogy oda se tolja a képét az évzáróra! Még az volt a szerencse, hogy a W, Blair családnevének kezdıbetője közvetlenül SerenaV-je után következik. Bár volt itt némi bizonytalanság az ábécérend körül: egyesek állították, hogy Serena vezetékneve nem a V, mint van der, hanem W, mint Woodsen; ha pedig így van, nem Blair elıtt, hanem Blair után kellene szerepelnie a névsorban. De hát ennek igazából sosem volt túl nagy jelentısége, most sem foglalkozott a problémával senki. Blair visszament az emelvényre, hogy átvegye a bizonyítványát. – Elviszem Serenáét is, ha szabad – súgta az igazgatónınek; remélte, hogy szavait nem veszi a mikrofon. Mrs. M csak mosolygott a lányra, és kezet szorított vele. – Köszönöm, de már nem szükséges – felelte, és bólintott valamire, aminek Blair háta mögött kellett lennie. A lány megperdült a sarka körül: a padsorok között a futva közeledı Serenát látta meg, aki ugyanolyan ruhát viselt, mint ı. Pontosan ugyanazt a fehér Oscar de la Renta szaténkosztümöt, aminek térdig érı rakott szoknyája minden mozdulatra selymesen suhogott. És minthogy Serena vagy harminc centivel volt magasabb Blairnél, viszont egy dekával sem volt nála nehezebb, rajta ugyanaz a kosztüm sokkal jobban állt, mint barátnıjén, annak ellenére, hogy mezítláb volt, szıke haja szanaszét állt, kesztyőt húzni pedig elfelejtett. – Hú, bocsánat, igazgatónı – zihálta Serena, és rávillantotta híres mosolyát Mrs. M-re, azt az elbővölı mosolyt, amivel egyaránt vett le a lábáról avantgárd mővészt és felvételi irodai tisztviselıt a Yale-en, a Harvardon, a Brownon és minden más egyetemen, ahova csak beadta a jelentkezését. – Gondoljon arra, hogy soha többet nem késem el a Constance-ból! Blairnek kedve lett volna felpofozni a barátnıjét, amiért annyira elbővölı bírt lenni olyan helyzetben, amikor rossz fát tett a tőzre. Arra gondolt, hogy ha ı nem segít ennek a szıke spinének, lehet,

hogy megbukott volna kémiából, és most nem is kapna érettségi bizonyítványt. Győlölködve gondolt arra, milyen látványt nyújthatnak ık ketten egymás mellett, egyforma kosztümben. Most nyilván mindenki meg van róla gyızıdve, hogy együtt vették a ruhákat! És egy dologban egészen biztos volt: hogy a Yale Club-beli fergeteges bankett elıtt mindenképpen eltávolítja valahogy Serenáról az Oscart. Persze, majd biztos hagyja, hogy Marcus észrevegye, mennyivel jobban néz ki Serena ebben a rohadt kosztümben! Mrs. M-nek ebben a pillanatban csordultig megtelt a hócipıje. Már csak egy félórát kellett kibírnia: hagyni, hogy hálás szülık szorongassák a kezét, elıadni pár jópofi történetet ezen szülık kedves, aranyos és okos lányairól; aztán húzhat le Woodstock-ba, ahol a nyarat tölti majd, és naphosszat nézi, ahogy Vonda egy szál hímzett, vörös nyakpántos felsıben (ezt a darabot ı maga vette traktoros barátnıjének múlt vasárnap egy kézmőves vásáron) a paradicsom-ágyasokat gyomlálja. – Jól van, lányok, üljetek le – mondta Blairnek és Serenának. Azok visszatértek a padokhoz; Serena, minthogy több hely már nem volt a harmadik sorban, Vanessa ölébe ült. – Áldásom rátok, gyermekeim – hintett csókot Mrs. M a végzett évfolyamnak. – És most az órának vége, viszontlátásra! Hurrrráááááá! B SZÍVE MÁR MÁSHOL DOBOG Az évzáró után Nate is felment Jeremyékhez, mint az összes többi srác, hogy a biliárdteremben vízipipázzanak egyet, de valahogy nem tudta igazán beleélni magát a dologba. A többieknek mind érettségi lapult a táskájában, egyedül az ı bizonyítványának kiadása volt felfüggesztve. Ami a franc se tudja, miért van, és mivel jár. Hagyta a haverokat, hogy ünnepeljék magukat kedvükre; ı meg nekivágott a 86. utcának nyugati irányban, baktatott hazafelé. Nem gyızött hálát adni a sorsnak, amiért a szülei annyira kiakadtak attól a nyomorult csillagtól, hogy a tornacsarnokból egyenesen az Mt.

Desert Islandre siettek, és ott is maradnak egész héten. İt tehát hagyták szépen békében. Amint hazaért, kotorászni kezdett cédrusfa bútorokkal berendezett gardróbszobájában. A keresztrúd fölötti polcon, az idétlen Darth Vader-álarc mögött, amit egymás után két évben is felvett halloweenkor (elıször negyedikben, aztán ötödikben), volt egy kalóz-kincsesláda hatalmas rézlakattal: ezt Gerard nagybácsikájától kapta nyolcéves korában, és ebben tartotta a régi fényképeit. Egyik kezével megkapaszkodott a keresztrúdban, hogy el ne veszítse egyensúlyát, aztán a polcokra lépve elindult felfelé, hogy lekotorja odafentrıl a ládát. Az végül leesett, a fedele kinyílt, és tartalma kiborult a földre. A legfelsı fotón, ami két éve augusztusban készült egy halászhajón az alaszkai Prince William-szoros vizén, Nate és az apja vigyorgott, mint két elcseszett lúzer; mindketten koszos, sárga esıkabátot és gumioverallt viseltek. Ez volt Nate legkellemesebb, apjával közös emléke: éjjel tizenegyre járt, de csak akkor ment le a nap; pecáztak a kísérteties fényben, körülöttük mindenütt jégmezık; és amikor már visszafelé hajókáztak a kikötı felé, kettesben megittak egy laposüveg skót whiskyt. Aztán volt ott néhány kép róla és Blairrıl. İ unott, álmos és feszengı arckifejezéssel feküdt a lány ágyában, a fejét a rózsaszín párnákra hajtva; Blair pedig majd’ kibújt a bırébıl, úgy fel volt pörögve, a fülét hevesen szorította barátja arcához, és maguk elé tartotta a fényképezıgépet, hogy lekaphassa a reggeli idillt. Egy másik fénykép Serena kecses, napbarnított lábfejét ábrázolta, amire rózsaszín szövegkiemelı filccel ez volt írva: Hiányzol! A fotót a lány a múlt tavasszal küldte Nate-nek, még a bentlakásos suliból, a fiú pedig megtartotta, mert rohadtul tetszett neki Serena vadító, ezüst lábujj győrője, meg az is, hogy bár a kép hátán semmi felirat nem volt, és a borítékon sem szerepelt feladó, pontosan tudta, hogy Serenától jött a küldemény. Most a kezébe vette a fotót, és megpróbálta felidézni magában azt a bizsergı, begerjedt érzést, ami annak idején a hatalmába kerítette; de igazából már semmit nem idézett fel benne, csak egy régi fénykép volt.

Nate újra a Blairrel közös képre pillantott, és beléhasított a fájdalom, hogy már nem dumálnak át hosszú órákat, hogy nem csinálnak idétlen marhaságokat, például nem ülnek be egy moziba rengeteg vodka-tonik után, és aztán nem rohannak ki a terembıl még az elızetesek közben amiatt, hogy nem bírják abbahagyni a röhögést. Szerette volna érezni a lány vadonatúj cipıjének és uborkás Kiehl’s testápolójának illatát. Arra gondolt, mennyire vadító tud lenni Blair, amikor rájön a hiszti. Az ölébe akarta ültetni. Érezni akarta Blair kezét a nadrágja zsebében. És hiányzott neki, hogy a lány felhívja vasárnap hajnali hétkor, mert ı már pörög ezerrel, és nem bírja kivárni, amíg ı is felébred. A fiú visszahajigálta a képeket a kincsesládába, és rájuk zárta a fedelét. A keresztrúdon egy vállfán, átlátszó nejlonzsákban ott lógott a mohazöld kasmírpulóver, amit Nate az elızı évben Blairtıl kapott húsvétra; a házvezetını mostanra kitisztíttatta, hogy ısszel a fiú magával vihesse a Yale-re. Nate feltépte a zacskót, és benyúlt a pulóver jobb ujjába. Nem, nem, talán inkább a bal ujjában lesz. Hát persze, ott van. Blair, mielıtt átadta barátjának a pulóvert, arany fonállal egy szívet hímzett az ujjába, hogy biztosítsa magának a fiú örök szerelmét. A lány valószínőleg máig sem tudja, hogy Nate észrevette-e a kis átalakítást, de hát, hogy is ne vette volna észre, amikor ısztıl tavaszig majdnem mindennap ez a pulóver volt rajta? Nagyon szerette hordani. Talán mert nagyon szerette azt, akitıl kapta? Nate zöld szeme sarkában könnycseppek gyülekeztek. Kifordította a pulóver ujját, és egy körömollóval kifejtette belıle a hímzést. Aztán, még mielıtt eldönthette volna, mit kezdjen az arany fonállal, megszólalt a mobilja. Remélhetıleg késıbb sem tesz vele semmit elhamarkodottan! – Tessék! – vette fel a telefont. – Rázós éved volt, fiam, ez tiszta sor – szólalt meg a fiú edzıje, Mr. Michaels kellemetlenül morgós hangja a vonal túlsó végén. – Azt reméltem, tavasszal befejezted azt a marhaságot a drogokkal.

Erre most jössz, és kilopsz a fiókomból egy doboz szaros Viagrát! Megbolondultál, kisfiam? – Bocsásson meg, Mr. Michaels – motyogta Nate alig hallhatóan. Ekkor már sírt: az edzı, ha akarta volna, sem tudta volna sokkal mélyebb elkeseredésbe taszítani. – Volt egy hosszú beszélgetésem dr. Nesbittel meg az édesapáddal az évzáró után – folytatta a férfi. – Marha nagy mákod van, kisfiam! Nate a legkevésbé sem tudta átérezni marha nagy mákját. – Azt, hogy felfüggesztették az érettségid kiadását, tekintsd barátságos kis kézre legyintésnek, amit azért kaptál, hogy tudd, nem viszed el szárazon, ha lopsz, pláne ha tılem lopsz, ráadásul gyógyszert. De az igazi büntetésed csak nyáron következik. Van egy kis házam Southamptonban, amire ráfér némi felújítás. Úgyhogy ha szeretnél ısztıl a Yale csapatában lacrosse-ozni, nyáron nálam leszel segédmunkás. Megkapod a garázs fölötti szobát, melózol a házon reggeltıl estig, és a szabadidıdben eljársz a városi templomba, ahol mőködik egy kis csoport a szenvedélybetegek számára. Nate nagyot nyelt. Nyári terveiben hatalmas lazítás szerepelt Maine-ben, rengeteg napozással és némi hajóépítéssel. De hát nem volt más választása: kénytelen volt beállni az edzıhöz csicskásnak. – Ne haragudjon, Mr. Michaels. Iszonyatos seggfej vagyok – mondta a fiú, és komolyan is gondolta. – ígérem, hogy jóváteszem. – Jól van, akkor legalább lehetsz még diplomás seggfej is – nevetett az edzı. Nate addig erılködött, amíg sikerült együtt nevetnie Mr. Michaelsszel. Minden rendbe jön, vigasztalta közben magát. Nyár végére a kezében lesz az érettségi bizonyítványa! – Köszönöm, Mr. Michaels. Viszont hallásra – köszönt el az edzıtıl, aztán kinyomta a telefont. Kinyitotta lucskosra izzadt markát, és a tenyerén tekergı arany fonálra bámult. Hát igen, egyes dolgok mindenesetre rendbe jönnek. Felsóhajtott, úgy, ahogy az ember hosszú, kimerítı sírás után sóhajt, és a fonalat bevetett ágyán a feszesre kihúzott ágytakaróra

dobta. Aztán visszament a gardróbszobába, és folytatta a kotorászást. Hétre beszélt meg találkozót Serenával Blair Yale Club-beli bankettjén. Remélte, hogy a lány kitalál éjszakára valamit, amitıl tényleg minden rendbe jön. Mégpedig Viagra nélkül. J-NEK MARAD A MAGÁNTANULÓI STÁTUSZ? – Az az érzésem, hogy csúnyán elcsesztem a neveléseteket – mondta Rufus egy hatalmas sóhajtás kíséretében, és közben kifejezéstelen tekintettel bámult vörösborral teli poharába. Meggyızıdése szerint az embernek két választása van New Yorkban: vagy elkölt egy kisebb vagyont arra, hogy magániskolákba járassa a gyerekeit, ahol azok megtanulnak méregdrága ruhákat vásárolni, meg lekezelıen bánni az apjukkal, de emellett latin nyelven társalogni, fejben számolni is, meg kívülrıl idézni Keatst; vagy beírathatja ıket egy állami iskolába, ahol kétséges, hogy megtanulnak-e olvasni, egyáltalán nem biztos, hogy leérettségiznek, viszont jó eséllyel lelövi ıket valamelyik osztálytársuk. Mindeddig arról is meg volt gyızıdve, hogy ı a helyes utat választotta gyerekei iskoláztatásában, ám ebben a pillanatban nagyon úgy nézett ki, hogy jövıre sem a fia, sem a lánya nem fog iskolába járni, egyáltalán semmilyenbe. – Te nem csesztél el semmit, apa – tiltakozott Dan, miután lenyelte a jókora adag szezámos tésztát, ami a szájában volt. Az évzáró után, amíg ı bement a Hunan 92 étterembe, hogy megvegye és becsomagoltassa a kínai kaját az ünnepi ebédhez, Rufus és Jenny odakint várt rá a 92. utca és az Amsterdam sugárút sarkán. Elızı éjszaka egy szemet sem aludt, mert a búcsúbeszédét írta; reggelig itta egyik instant kávét a másik után, szívta egyik Camelt a másik után; ha most nem eszik valamit sürgısen, kizárt, hogy bárhova is elmenjen még az este. Már otthon voltak, körülülték a nagy asztalt az ebédlıben, és bámulták egymást. Az abroszon egy bontatlan üveg

pezsgı állt. Hétfı délután volt, nem egészen négy óra: ebben az idıben szinte sosem voltak együtt a lakásban mind a hárman. – Dant legalább felvették egy csomó egyetemre – jegyezte meg Jenny savanyú arccal. Bátyja évzárója tiszteletére vadonatúj, levendulakék és halványsárga színő, sztreccs Pucci átkötıs ruháját vette fel, de az ünnepélyen mocskosul beleizzadt, és most két hatalmas melle alatt egy-egy jókora nedves folt éktelenkedett. Undorítónak érezte magát, és halálosan megsértıdött a bátyjára meg az apjára, amiért azok ugyanolyan rosszkedvőek voltak, mint ı: így nyilván meg sem fogják próbálni, hogy felvidítsák valamivel. Eszébe jutott, hogy felhívja Elise-t, de aztán ráeszmélt, hogy barátnıje Cape Codon van, a családja nyaralójában. És különben is, attól Jenny biztosan nem derül jobb kedvre, ha Elise nekiáll nyavalyogni, hogy jaj, jaj, meg kell válniuk egymástól, nem is ugyanabban a városban fognak lakni. Ami egyébként csak akkor lesz így, ha Jennyt végül felveszik valahová. Ahogy a dolgok most állnak, az is lehet, hogy szeptembertıl kénytelen-kelletlen magántanuló lesz. Jenny az apjára sandított. Rufus reggel tett egy félresikerült kísérletet arra, hogy megjelenésében a riverside-os apukákhoz idomuljon: öltönyt vett fel, csakhogy feketét, ráadásul gyapjúból, ami egyrészt irgalmatlanul melegnek bizonyult egy ilyen júniusi napon, másrészt valami botrányosan nem illett a divatosan extravagáns, szők fazonú, sütıtökszínő inghez, amit a férfi Dantıl kért kölcsön, neki magának ugyanis nem voltak zakó alatt viselhetı ingei. A narancssárga szalag már nem volt a hajában: pár perce mérgesen kicibálta ıszes bozontjából, amit aztán a tarkóján hevenyészett kontyba tekert, és a metálkék, mágneses hátú csipesszel fogta össze, amivel egyébként a kínai ebédfutár étlapját szokták a hőtıszekrény ajtajára csíptetni. Ha ennyi szedett-vedettség még nem lett volna elég, Rufus szakállába a fürdıszobai arctörlı törülközıbıl rózsaszín szálak is tapadtak. És ezzel az emberrel marad Jenny összezárva egy lakásban, ha magántanuló lesz!

– Nincs valahol sürgıs dolgotok, gyerekek? – mordult rájuk Rufus, aztán felhörpintette a maradék borát. Egyértelmő volt, hogy ezt a poharat követi még néhány a mai napon. – Ne csináld már, apa! – ráncolta a homlokát bosszúsan Dan. – Nem arról van szó, hogy sosem megyek egyetemre, csak halasztottam egy évet. Ennyi. Rufus elkapta az asztal közepén álló, bedugaszolatlan sangiovesees palack nyakát, és töltött belıle magának. – Nyolcvanezer dollárt költöttem arra, hogy középiskolába járassalak, kisfiam, ráadásul hitelbıl, úgyhogy mire visszafizetem, a kamatokkal együtt lesz az kétszer annyi is. Bocsásd hát meg nekem, hogy nem verem földhöz a seggemet a boldogságtól! – hörögte dühösen összevont szemöldökkel. – De mondd csak, tud egyáltalán Vanessa errıl az egészrıl? – kérdezte gyanakodva. Dan a fogával feltépett egy átlátszó mőanyag tasakot, és a narancsszínő kínai kacsaszószt ráspriccelte egy tavaszi tekercsre. – Igazából nem – felelte aztán. Az apja meg a húga döbbenten meredt rá. Dan erre felkapta a fejét. – Most mi van? – kérdezte ingerülten. – Te idióta! – tátogta Jenny, mert hang nem jött ki a torkán. A lány egy darabig dolgozott együtt Vanessával a Constance Balhé címő mővészeti diáklapjának szerkesztıségében, és bulikban is töltött vele annyi idıt, hogy tudja: iszonyatosan önálló, független csaj, és a legkevésbé sem vevı erre a szerelemtıl bódult kölyökkutya figurára, amit Dan most elıad. Egyébként is, nem Blair Waldorf mostohabátyjával kavar éppen? – Te szerencsétlen idióta! – ismételte meg a fejét csóválva. Rufus egy szót sem szólt, csak megfogta a boros poharát, és elindult vele ki az ebédlıbıl, végig a folyosón, aztán be a dolgozószobájába. Az ajtót is becsapta maga mögött. Dan megvonta a vállát, és kinyitott még egy tasak kacsaszószt.

– Tényleg nem értem, mi a fene baja van ezzel mindenkinek! – méltatlankodott. Jennynek már a nyelvén volt, hogy megmondja a bátyjának, mekkora egy önzı, öntelt barom, amikor megszólalt világoskék Nokia mobiltelefonja, és elprüntyögte a Happy Birthday to Me elsı hangjait. Ez volt az a Raves-szám, amiben a lemezen Jenny vokálozott. A lány az ajkába harapott: nem merte levenni a szemét Danrıl. – Csöng a telefonod, nem hallod? Vedd fel – mondta neki Dan teli szájjal. – Hát jó – felelte Jenny, azzal benyúlt hamisított Louis Vuitton Calla Lily táskájába, kivette a mobilt, és lenyomta rajta a yes gombot. Szinte biztosra vette, hogy Elise hívja Cape Codról; nyilván nyafogni akar neki arról, milyen dögunalom homárt ebédelni családi körben. – Na, ide figyelj – szólt a telefonba köszönés helyett –, elıre figyelmeztetlek, hogy kurva szar kedvem van! A vonal túlsó végén néma csend. – Halló! – kiáltotta türelmetlenül Jenny. – Halló, Jennifer Humphrey-t keresem – hallatszott egy udvarias férfihang a telefonból. Hoppá! Jenny kihúzta magát ültében, és megköszörülte a torkát. – Én vagyok az – mondta egész más hangon. Dant a húga valakire nagyon emlékeztette most, csak arra nem tudott rájönni, hogy kire. Talán az anyjukra? Igen ám, de ıróla az egyetlen határozott emléke az volt, hogy nyakkendıt kötni tanítgatja ötéves korában: Dan folyton elbénázta a dolgot, mert szédelgett az anyja parfümjének átható illatától. – Én pedig Thaddeus Moore vagyok, a Waverly Középiskola felvételi ügyekben illetékes igazgatóhelyettese – mutatkozott be a telefonáló. – Van most egy perced, hogy beszélgessünk? Hogy a fenébe ne lenne!

– Persze – felelte óvatosan; a szíve olyan hevesen vert, hogy úgy érezte, mindjárt szétrepednek a bordái. Dan cigije, egy doboz füstszőrıs Camel ott hevert az abroszon. Jenny maga elé kotorta, kivett belıle egy szálat, és úgy koppintottá a végét az asztal lapjához, mint egy rutinos dohányos. Csak azt sajnálta, hogy a bort az apja magával vitte a szobájába. – Remek – nyugtázta a férfi. – Hát csak arról lenne szó, hogy megérkezett hozzánk a felvételi kérelmed meg a csomag, amit küldtél. Hogy is mondjam, nagyon meggyızı az egész, de különösen a festményeid. Magam hívtam fel az igazgatónıdet, Mrs. McLeant, aki nem gyızött csupa szépet és jót mondani rólad, méghozzá a lehetı leglelkesebb hangon. Azt persze tudnod kell, hogy decemberig lehetett hozzánk jelentkezni a következı tanévre. Úgy fordult azonban egészen váratlanul, hogy felszabadult egy hely a jövıre tizedikes osztályunkban, szóval, ha még mindig szeretnél a Waverlybe járni, a legnagyobb örömmel veszünk fel tanulóink közé. Jenny hirtelen Danhez vágta a meggyújtatlan cigit; az pedig lepattant az ostobán bámuló fiú homlokáról, és a földre esett. – Komolyan mondja? – kérdezte a lány az igazgatóhelyettestıl szinte sikoltva. – Úristen! Ez komoly? – Igen, komoly – felelte Mr. Moore; a hangján mintha az érzıdött volna, hogy mulattatja a lány reakciója. – Még ma elküldjük postán a kitöltendı papírokat, ha szeretnéd. Úristen, mennyire kedves, mennyire imádni való ez az ember! – Igen, igen, szeretném! – felelte Jenny, és felpattant a székérıl, de aztán azonnal vissza is ült rá. Annyira izgatott lett, hogy már attól félt, összepisili magát. – Köszönöm szépen! Úristen, nagyon szépen köszönöm! – Részünkrıl a szerencse! A lány észbe kapott: jobb lesz, ha gyorsan leteszi a telefont, mert még a végén mond valami szörnyő ostobaságot, és a waverlys igazgatóhelyettes meggondolja magát.

– Bocsánat – hadarta Mr. Moore-nak –, most rohanok, és elmondom apának is a jó hírt. Nagyon-nagyon köszönöm, hogy felhívott! Viszontlátásra. Ezzel Jenny kinyomta a telefont, aztán körbetáncolta az asztalt, végül Dan nyakába borult. – Megyek bentlakásos suliba! – visongta; megragadta a bátyja vállát, és úgy rázta a fiú jellegzetes szagú, csont és bır testét, mint valami rongybabát. – Megyek bentlakásos suliba! – Tök jó – húzta el a száját Dan, de voltaképpen megkönnyebbült: ı maga és viselt dolgai ezek szerint egyelıre kikerültek a figyelem középpontjából. Kihalászott egy szerencsesütit a papírzacskó aljáról, amiben az ebédet hozták haza a kínai étterembıl. – Neked akkor már tök jó. Jenny sarkon fordult, és eliramodott apja dolgozószobája felé. A tilalmat megszegve, amit Rufus még akkor vezetett be, amikor ı karon ülı volt, kopogtatás nélkül tárta sarkig az ajtót. Rufus riadtan kapta fel a fejét: egyik kezében égı gyufát, a másikban zöld üvegtestő vízipipát tartott. A huzattól kinyílt az ablak, és a beáramló meleg levegı marihuánaszagot lehelt Jenny arcába. A férfi felhördült, de Jennyt ez sem érdekelte. Amúgy is régóta sejtette, hogy az apja füvezik. – Felvettek a Waverlybe! – újságolta Rufusnak kifulladva. – Tudod, abba a rajz tagozatos bentlakásos iskolába, amirıl meséltem! Most hívtak, hogy felvettek! – ismételte, gyakorlatilag kiabálva. – Felvettek! Rufus elfújta a gyufát, kihúzta íróasztala fiókját, és beleszórta a terhelı bizonyítékokat. Aztán ölelésre tárta a karját, és jó alaposan magához szorította a lányát. – Annyira akartam, hogy felvegyenek, hogy muszáj volt felvenniük! – lelkendezett Jenny, arcát a férfi puha, füstszagú vállához préselve.

Nem azt halljuk folyton-folyvást, hogy jól gondolja meg az ember, mi után vágyakozik? De talán mégis Blairnek van igaza: minél többet akarunk elérni, annál több lesz, amit meg is kapunk. Figyelem: a valódi neveket, helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat. És megvédjem magamat – „az ártatlanok” dühétıl. HEY, PEOPLE! Utolsó együtt töltött éjszakánk Papírunk van róla, hogy érettek vagyunk! Akkor hát irány bulizni a Yale Clubba, ahogy a csövön kifér! Vendéglista nincs, elıírt ruházat nincs, úgyhogy jöhet az is, akit meg sem hívtak: ha szobát nem is kapnak, kitessékelni sem fogják ıket. Hívatlan vendégnek pedig az számít, aki nem idén érettségizett és/vagy nem ismeri a bankett háziasszonyát. Utolsó együtt töltött éjszakájuk Nos tehát, B csodás angol lordja holnap reggel hazarepül. Lehet tippelni: felbontja az eljegyzést a csajszival, akit a szülei még apró legényke korában választottak neki, vagy elveszi feleségül, és pofára ejti B-t? Ha ez utóbbi jön be, barátnınk bánatában legalább most már vadonatúj, káprázatos, krémszínő BMW kabrióján mehet világgá. Basszus, láttátok azt az autót a Brick Church elıtt? Egyenesen Európából érkezett oda! Egész Amerikában senki másnak nincs ilyen autója, de szó szerint: senkinek! A mailjeitekbıl: Kedves BG! Másodéves orvostanhallgató vagyok a Yale-en, és a fülembe jutott, hogy N máris feliratkozott kísérleti patkánynak a gyógyszerlaborba. Ami azt jelenti, hogy még pénzt is fog kapni érte, hogy ısztıl rajta próbálják ki a legújabb hallucinogén szereket! – ifjdr Kedves ifjdr! Szerinted számít N-nek a pénz?! Arról nem is beszélve, hogy a srácnak egyelıre még érettségije sincs.

– BG Kedves Bad Girl! A fiam szerint ön a mai fiatalok szócsöve. Egy kérdésem lenne önhöz: nem ismeri véletlenül azt az ifjú, tehetséges költıt, aki már úton volt az Evergreen Egyetem felé, de menet közben megbotlott a szívében? Mint láthatja, magam is valami költıféle volnék. Az illetı, akirıl kérdezem, úgy volt, hogy a gyakornokom lesz a nyáron, segít tetı alá hozni a készülı könyvemet, ami a különbözı korok szexuális tartalmú verseirıl szól majd. Nemrégen viszont azt írta nekem ez a költı, hogy mégsem jön Olympiába. Teljesen fel vagyok dúlva! Muszáj találnom egy rátermett gyakornokot! Ön nem tudna esetleg eljönni helyette? Függıágyban alhatna, és a fiam remekül fızi a görög ételeket! – professzortatus Kedves professzortatus! Az ajánlata borzasztóan csábító, de sajnos már betábláztam a nyaramat. Egyébként a függıágyban alvás nem kimondottan az esetem: az a fajta lány vagyok, aki ragaszkodik a 600 TPI-s egyiptomi pamut ágynemőhöz. A könyve viszont felcsigázta a fantáziámat! Sok sikert hozzá! – BG Végre leesett nekik! A manhattani magániskolák többségében végre megértették: a tizenkettedikeseknek semmi kedvük érettségi vizsgát tenni meg órákon rohadni a tanév utolsó hónapjában is; ráadásul értelme sincs az egésznek, mert már úgyis bent vannak valamelyik egyetemen, és júniusra annyira lefáradtak agyilag, hogy képtelenek új információk befogadására. Na, hát a jövı tanévtıl a végzısöknek csak május közepéig tart a suli! Utána már csak szakmai gyakorlaton kell részt venniük egy szabadon választott New York-i cégnél. Jól hangzik, mi? Kár, hogy mi ebbıl már kimaradtunk. Én például végezhettem volna a szakmai gyakorlatomat egy online újság hírszerkesztıségében, és járhattam volna munkába (az ágyba) a kedvenc fekete pamut DKNY Intimates hálóingemben! Na jó, azért elkeseredni nem fogok. Végül is már túl vagyok az érettségin!

Lebukta! B-t tömegek látták, amikor BMW kabriójából pucér fenekét mutogatta a Yale Club épületének. És ugyanezek a tömegek V-t is látták, amikor B BMW kabriójából pucér fenekét mutogatta a Yale Club épületének. A két csaj már délben nekilátott az ünneplésnek, úgyhogy kérdés, milyen állapotban lesznek éjszaka a banketten. Informátoraim szerint az a beképzelt alternatív filmes rendezı ma látogatást tett S-éknél a család Ötödik sugárúti penthouse-lakásában. S állítólag egy vadító, sárga madeiracsipke Tocca nyári ruhácskában lépett ki az utcára a házuk kapuján. Ezek szerint (hál’ istennek) átöltözött a buli elıtt! Hírét vettem, hogy J tett egy magányos kirándulást a Bed, Bath & Beyond lakberendezési áruházba: máris a waverly-s szobáját tervezgeti! Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy D hatalmas csokor vörös rózsát vásárolt – na, vajon kinek? Még jó, hogy az illetı mégsem utazott el; az viszont komoly gáz, hogy a jelek szerint totál megfeledkezett a fiúról! A ma éjszaka trés, trés interessant-nak* ígérkezik! Ki ne hagyja senki! Imádom, ha utáltok: gossipgirl.net • trés, trés interessant: nagyon-nagyon érdekes • AZOK VOLTAK A LEGSZEBB IDİK, ÉS AZOK VOLTAK A LEGRÚTABB IDİK* * Charles Dickens Két város regénye címő mővének elsı mondata (Sóvágó Katalin fordítása). Blair, aki még mindig a tökéletesen az ı alakjára szabott, fehér Oscar de la Renta szaténkosztümöt viselte, Lord Marcus ölében ült a Yale Club bárjának egyik barna bır füles foteljában, és ahogy a bankett sőrő, tömött sorokban, évkönyveikkel a hónuk alatt érkezı vendégeit figyelte, végtelenül elégedett volt mindennel. Lord Marcusszal kettesben még nem ünnepelte meg, hogy hivatalosan érettnek nyilvánították, de amint majd beindul a parti, felsurrannak a

lakosztályába, és ott minden tekintetben felteszik az i-re a pontot. Blair már telepakolta a szobát szantálfa-, bergamott- és lime illatú Dyptique gyertyákkal, a kosztüm alatt pedig legújabb kedvenc fehérnemőjét: egy frissen vásárolt, krémszínő, hímzett mintás Cosabella pamutcamisolét és a hozzá illı tangabugyit viselte. A bár hangulata most is a századforduló kopottas New Yorkját idézte, bár ezúttal hat sík képernyıs Pioneer tévét is a faborításos falakra szereltek. Ezeken Vanessa legújabb alkotását vetítették végtelenítve. Minthogy lassanként a film valamennyi szereplıje beszivárgott a partira, kezdett az egész nagyon hasonlítani egy jó kis provokatív dokumentumfilm premier elıtti díszvetítésére: a vendégek kivétel nélkül állati híresnek érezték magukat. – Ugye megmondtam, hogy rohadtul fotogén vagyok! – rikkantotta Chuck Bass, amint meglátta magát a képernyın. Pár perccel korábban érkezett csak meg, egy csapat szürke flanel egyenruhás, kefefrizurás fiú társaságában, akiket senki még csak hírbıl sem ismert. Ennek pedig nem más a magyarázata, mint hogy Chuck lakása közelében, a Stutton Place-en van egy „futottak még” kategóriás katolikus középiskola; Chuck lecsapott a tizedik évfolyamra, és annak rendje-módja szerint lefizette a fiúkat, hogy tartsanak vele ma este. – Egész helyesek – jegyezte meg Isabel, és tetıtıl talpig végigmérte az egyik srácot, aki az átlagnál is romlatlanabbnak tőnt, nagy szemeket meresztve nézett körül a bárban, aztán egy neonsárga szövegkiemelı filccel aláírta Chuck riverside-os évkönyvét. Az évzáró óta Isabel átöltözött: most egy Rogan farmersort volt rajta meg egy vörös, ujjatlan Juicy Couture póló; úgy nézett ki, mint egy olcsó ribanc, a megjelenésével gyakorlatilag kimerítette a közszeméremsértés tényálladékát. A fiú észrevette, hogy Isabel stíröli, és visszastírölte. Feltehetıleg még életében nem látott ilyen mennyiségő fedetlen, ápolt bırfelületet. Ma éjszaka még akármi is történhet!

– Hagyjál már, ezek jó, ha tizenhárom évesek! – felelte gúnyos hangon Kati, miközben végiglapozta az évkönyvét, és igyekezett összeszámolni, hányan írták már alá. A szüzessége elvesztését ı az egyetemre tartogatta, legalábbis bizonyos értelemben. Effektíve ugyanis már nem volt szőz: kábé két évvel ezelıtt, Serena egyik buliján Chuck gerincre vágta; de akkor a lány annyira részeg volt, hogy az egészre nem is emlékezett. Lord Marcus most az ölében ülı Blair nyakába akasztott valamit, ami hővös volt és csodálatos. A lány odanyúlta kezével, és lehajtott fejjel igyekezett megnézni, mi az: egy nyakhoz simuló Bvlgari gyöngysor volt, pontosan olyan, amilyet Blair a szereplıválogatásra kölcsönkért az anyjától, csak még annál is tízszer szebb. Minden gyöngyszem egyedi alakú, ez tette ıket egyszerre tökéletlenné és tökéletessé. A nyaklánc díszes aranykapcsa egy B betőt mintázott. – Gratulálok, B-bi – búgta a fülébe a háta mögül Lord Marcus, aztán egy puszit nyomott a nyakszirtjére. B-bi? Blair régóta vágyott egy igazán jó becenévre. Most addig tekergette a nyakát hátrafelé, amíg elérte Marcus száját, és megpuszilta; szédült a feje a boldogságtól meg a vodkától, amit Vanessával az évzáró és a bankett között benyakalt. Van egy rohadtul mutatós új kocsija, egy rohadtul jóképő új pasija, és szeptembertıl a Yale-re fog járni! Az élete egyszerően tökéletes; a gyöngysor csak hab ezen a tortán! Nocsak, nocsak, nem vagyunk egy csöppet önelégültek? – Nagyon szeretném, ha eljönnél hozzám a nyáron Angliába – súgta Lord Marcus Blair fülébe olyan közelrıl, hogy ajkai súrolták a lány haját. – A családom már nagyon várja, hogy megismerjen, ott is lakhatnál nálunk. Aztán még az is lehet, ha már ott vagy Európában, hogy fogjuk magunkat és átrepülünk Párizsba, hogy apáddal találkozzunk. Blairnek elakadt a lélegzete. Hátrafordult ültében, és úgy pislogott fel a fiúra, mint egy kába királykisasszony valami rajzfilmbıl, aki

ebben a pillanatban ocsúdott fel a boszorkány gonosz varázslatából. Marcus az imént csak arra kérte, menjen el hozzá Angliába, de valahogy mégis úgy hangzott, mintha… Mintha arra kérné, menjen hozzá feleségül! Marcus az ı hercege, az ı lovagja…! Na jó, igazából nem is herceg, nem is lovag, de lord, ami majdnem ugyanaz. És most felpattant hófehér lovára, Blairt is a nyeregbe kapta, és haza akarja vinni magával, hogy bemutassa a szüleinek; mert hamarosan, talán még ezen a nyáron, adni akar neki egy eszméletlenül értékes gyémántköves győrőt, és térden állva megkéri a kezét! Nem mintha a házasság szó elhagyta volna Lord Marcus száját. És egész pontosan mikor is került a képbe a fehér ló? – Igen! – felelte Blair lelkesen. – Jaj, istenem, igen! Ez sokkal inkább az elképzelt lánykérésre volt válasz, mint Marcus eredeti felvetésére, de Blair világképében ez a két dolog szervesen függött össze egymással: a nyarat Angliában tölti, és Lord Marcus menyasszonyaként tér haza szeptemberben. Nem akadály, hogy még csak tizenhét éves, és hogy az anyja eddig nem találkozott a fiúval. Blair nem is igen tervezte bemutatni Marcust Eleanornak. Ráérnek összeismerkedni az esküvın. Persze még az is lehet, hogy lelépnek valami távoli csendes-óceáni szigetre, és bensıséges, tengerparti szertartáson mondják ki egymásnak a boldogító igent éjfélkor, és tanúik is csak a bennszülöttek lesznek. Aztán nyílt tőzön sütött kecskehúst esznek, és mezítláb táncolnak a homokban. Mert ne felejtsük el, Blair szigetén bármi megtörténhet! A lány mindeddig semmilyen programot nem tervezett be a nyárra: úgy gondolta, a teljes két és fél hónapra szüksége lesz, hogy tisztességesen bevásároljon és minden nélkülözhetetlent becsomagoljon, hiszen a nyár végén költözik a Yale-re! Az is megfordult a fejében, hogy átruccan Európába, persze azért is, hogy meglátogassa az apját, de elsısorban azért, mert a New York-i áruházak csak szeptemberben kezdik árulni az ıszi cuccokat,

márpedig neki augusztus végén már New Havenben kell lennie, hogy berendezkedjen, felvegye az elsı féléves tárgyakat, meg ilyesmi. Hogy tudná addigra beszerezni a legújabb kasmírpulóvereket, bokacsizmákat és szőkített fazonú dzsekiket, ha nem egyenesen a milánói Pradában és a londoni Burberryben venné meg ıket? Lord Marcusnak hála a nyár kezdett határozottabb körvonalakat ölteni. Vásárlás, eljegyzés, aztán még egy kis vásárlás. – Beleborzongok, ha arra gondolok, hogy ez az utolsó éjszakánk együtt – panaszolta Marcus, miközben Blair füle tövét puszilgatta. – Könnyebben viselném az elválást, ha tudnám, hogy pár héten belül újra veled lehetek. Blair már arra készült, hogy megmondja a fiúnak: iszonyatosan elfáradt, muszáj egy kicsit lepihennie; úgyhogy legyen szíves, kísérje fel a lakosztályába. És ha fönt lesznek, leszaggatja róla a ruháját, és máris elhálják a házasságukat, úgyis csak néhány hónap van már hátra a nászéjszakájukig. Ám ebben a pillanatban egy csapat l’écolos csajszi nyomában Serena és Nate is megérkezett a partira. A francia bigék egytıl egyig Gauloises-t szívtak, horgolt nyakpántos Marni felsıt és aranyszínő Gucci sarut viseltek, mert a francia Vogue júniusi számának címlapján Pru, a francia divatmodell horgolt nyakpántos Marni felsıt és aranyszínő Gucci sarut visel. Serena, nagy szerencséjére, átöltözött az évzáró óta: ezen múlott, hogy Blair most nem törte ripityára azt a helyes kis arisztokratikus orrát. – Nem azt mondtad, hogy szakítottak? – kérdezte Isabel Coatestıl Tina Ford, aki szintén ma kapott érettségi bizonyítványt, csak a Seaton Armsban; aztán kihalászta a jégkockát Absolut Citronjából, és beleharapott. – Hogy azért nem volt ott egyikıjük sem az évzárón? – firtatta tovább. – Az semmi – kotyogott közbe Kati Farkas trillázó hangon –, de igazából nem is voltak együtt! Nate ugyanis meleg. A múlt héten vallotta be ország-világ elıtt. Azóta van is belıle épp elég baja. A szülei kitagadták, a yale-es tandíját sem hajlandóak fizetni.

– De akkor Serena miért játssza el, hogy kavar vele? – kérdezte Isabel, miközben felhúzta a hasán a megszaggatott pólót, hogy a romlatlan képő katolikus srácot, akit Chuck hozott magával, sokkolja a látvánnyal. A másik két lány a szemét forgatta. – Jaj, hát tudod, milyen! – affektálta Rain. – Neki muszáj mindenkivel iszonyú kedvesnek lennie! Meg szerintem Nate apja fel is bérelte, hogy járjon Nate-tel, hátha attól izé, elmúlik a buzisága! Hát, az a helyzet, hogy ilyen húzás tényleg kitelne Archibald századostól! Amikor délelıtt a constance-os lányok kifelé tódultak a Brick Churchbıl, de még mielıtt a szülık lecsaptak volna rájuk, Serena tett egy kísérletet, hogy elmondja Blairnek, miért késte le majdnem az évzárót; csakhogy Blair úgy tett, mintha meg sem hallaná, amit barátnıje magyaráz. Naná! Ha ennek a nyomorultnak fontosabb volt a szereplıválogatás második fordulója, mint az ı búcsúbeszéde, meg hogy átvegye az érettségi bizonyítványát…! Mindegy, Blairnek megmaradt az elégtétel, hogy biztos lehetett benne: Serena a büdös életben nem kapja meg a szerepet, hiszen nyilvánvaló, hogy túl magas, túl szıke és túl kék szemő ahhoz, hogy Holly Golightly lehessen. Egyszerően alkalmatlan. – Megkaptam a szerepet! – sikította most Serena teli tüdıbıl; annyira fel volt dobódva, hogy nem érdekelte, ki hallja, ki nem. Megragadta Nate-et, és két hosszú, egyenletesen barna karjával magához szorította. – Ken felhívott, hogy megkaptam a szerepet! Kevésen múlt, hogy Blair nem szédült le Lord Marcus ölébıl. Már eddig is épp eléggé győlölte Serenát amiatt, hogy délelıtt lekéste a szónoklatát, meg hogy volt pofája ugyanolyan Oscar de la Renta kosztümben jönni az évzáróra, mint amilyet ı viselt. Na és titkon persze azért is győlölte, mert lenyúlta tıle Nate-et. Eddig azt hitte, ennél jobban már képtelen lenne győlölni: de most kénytelen volt belátni, tévedett. A bökkenı csak az volt, hogy épp tíz napja békült ki barátnıjével; a kurva életbe, még a kémia írásbelijét is megcsinálta

neki; mekkora szemétség, hogy most választani kényszerül: látszólag minden ok nélkül, Lord Marcus szeme láttára nekiesik a csajnak tíz körömmel, vagy alakít egy nagyot, eljátssza, hogy imádja Serenát, csak hogy Lord Marcus ne csalódjon benne, és ne hátráljon meg a beígért esküvı elıl. Persze, mert Lord Marcus még biztos nem jött rá, mekkora egy sárkány tud lenni a barátnıje! Nate úgy állt Serena mellett, mint egy bájgúnár, mint egy celeb felbérelt kísérıje. Meg-megdörgölte a szemét, és zavaros tekintettel vigyorgott hol Blairre, hol Marcusra; a lány hosszú idı óta elıször azon kezdett töprengeni döbbenten, mi a fenét evett ı ezen a pasin. Mert ha hetente szakított is vele, amíg együtt voltak, sosem ábrándozott másról, mint hogy Nate-tel él majd boldogan, amíg meg nem hal; csakhogy azóta talált magának egy új és minden szempontból továbbfejlesztett férfi fıszereplıt élete filmjéhez. Hátradılt Lord Marcus ölében, hogy egyértelmővé tegye: határtalanul jól érzi magát ott, ahol van, és amit Serena most bejelentett, a legkevésbé sem tudja felzaklatni. A zsúfolt bárban a fehér kosztüm kezdett kicsit melegnek bizonyulni, de annyira jól festett benne, annyira tökéletesen simult az alakjához, hogy ezt a kényelmetlenséget abszolút megérte bevállalni. Nate és Serena mellé ebben a pillanatban egy jól öltözött, a többieknél valamivel alacsonyabb pár lépett. Feszengve néztek körül a helyiségben, mintha arra számítanának, hogy lecseszik ıket, amiért hívatlanul állítottak be a partira. Blair felegyenesedett ültében, kigombolta magán a kosztümkabátot, és undorral dobta le a padlóra. Az újonnan érkezett párból a fiú ugyanis az ı tizenkét éves öccse, Tyler volt, aki klasszikus szabású Armani szmokingkabátjában, amit egy szakadt, fekete AC/DC-s pólóra vett fel, nagyon igyekezett úgy kinézni, mint egy rocksztár. A gödröcskés arcú, kissé lelenckülsejő csajszin pedig, aki Tyler karjába csimpaszkodott, ugyanolyan fehér Oscar de la Renta kosztüm volt, mint Blairen; a lábán ugyanolyan Manolo Blahnik cipı, mint Blairén; a haja ugyanolyan színő, mint

Blairé; és ugyanolyan lépcsızetesre vágott bubifrizurában hordta, mint Blair. Blair összeszőkült szemmel meredt a büdös kis ribancra, akit életében nem látott: ha jól tippelte, még a szájfénye is ugyanaz volt, mint amit ı tett fel, a kedvence: Chanel Stroppy! A kurva életbe! Blair feljebb rángatta vállán teljesen áttetszı, krémszínő Cosabella camisoléja pántját. Csak Lord Marcusra való tekintettel nem kapta el a kiscsaj grabancát, hogy kihajítsa innen, mint a macskát szarni. – Csá, tesó! – köszönt rá Tyler Blairre a betépettek rekedtségét utánzó hangon; közben kihúzta magát, a vállát tekergette, hogy magasabbnak tőnjön. – Bemutatom Jasmine-t. Jazz, ez az én nıvérkém, Blair. – Hello! – köszönt oda eredetijének hulla lazán a tésztaképő klón, mint aki nem töltötte egész napját azzal, hogy tök ugyanúgy nézzen ki, mint Blair. A parti házigazdája elfintorította helyes kis orrát. – Megkaptam a szerepet! – hallotta megint, legalább ezredszerre Serena visongását, most éppen a bár túlsó végébıl. Kezébe vette a szipkáját, és megvárta, hogy Marcus tüzet adjon neki. – Örvendek – felelte a kiscsajnak annyira audrey-san, amennyire csak tıle telt: minden feszkó ellenére kecsesen. Aztán a füstöt kifújta az öccse és a szánalmas kis pisis liba feje fölé. Hogy Serena kapta meg a szerepet? Blair viszont benne élt, napi huszonnégy órában. MENTHETETLENÜL SZÉTHULLUNK Egészen hihetetlen volt, mennyire megváltoztatott mindent és mindenkit az évzáró. A bankett vendégei úgy viselkedtek, mintha legalábbis egy ötéves érettségi találkozón lennének, pedig csak aznap reggel vették át a bizonyítványaikat. A lányok némelyike még most is fehér ünneplı ruhájában feszített, csak a cipıjüket cserélték le gumipapucsra, és a hajukat engedték ki: úgy festettek, mint az esküvıjükrıl megszökött menyasszonyok. A fiúk felcsavarták vasalt

vászongatyájuk szárát, iskolai egyennyakkendıjük pedig csálén lógott nyakukból félig fedetlen, napbarnított mellkasukra. Mintha a Ralph Lauren férfidivat-katalógusából léptek volna ki, egy képrıl, amin a koktélpartihoz öltözött modellek kint ülnek a rakparton, a lábuk a vízbe lóg, és látszik rajtuk, hogy szívesebben sörözgetnek a szabad levegın, mint zsúfolódnak odabent a levegıtlen bálteremben. Serena olyan embernek ismerte magát, akit alapvetıen az érzelmei határoznak meg. Les Best, a híres divattervezı, amikor egy fotózáson, a behavazott Central Park közepén azon kapta, hogy sír, az új parfümjét Serena’s Tearsnek keresztelte el. A lány, ha korábban a majdani bankettjére gondolt, mindig úgy képzelte, hogy szét fogja bıgni az agyát. Mert hát együtt nıtt fel ezekkel a csajokkal és srácokkal; osztozott velük örömben és bánatban, elkeseredésben és diadalban. Aztán tessék, most itt áll a banketten, és majd’ kibújik a bırébıl a boldogságtól. Még Nate levert és zaklatott kedélyállapota sem tudja elvenni a kedvét, ugyanis megkapta a szerepet! Jól van, igen, hallottuk már elsıre is! Ken Mogul a maga különc és hatásvadász módján nem is nézett Serenára ma délelıtt, a szereplıválogatás második fordulóján. Végig hátat fordított neki, és arról igyekezett meggyızıdni, sugározza-e magából a lány azt az energiát, ami a szerephez szükséges. Még akkor sem fordult meg, amikor Serena a végére ért a szövegnek, amit el kellett mondania; csak annyit mondott feltartott kézzel: – Köszönjük! A második fordulót a Meatpacking District egyik régi raktárépületében tartották, Manhattannek a Brick Churchtıl legtávolabbi pontján. Serena a fehér kosztümben jelent meg, és jókora borravalót ígért a taxisnak, ha megvárja odakint. Csak pár percet töltött az épületben, aztán már száguldott is a 14. utcán kelet felé. Útközben azon izgult, nehogy Mrs. M megismételtesse vele a tizenkettedik osztályt; csak ekkor vette észre, hogy a cipıjét a szereplıválogatás színhelyén hagyta.

Az évzáró után, amikor a van der Woodsen család a Tavern on the Greenben* ebédelt, Serena anyja az elhagyott fehér Jimmy Choo-ból nagyobb ügyet csinált, mint abból, hogy a lánya hajszál híján lekéste az egész ünnepélyt. * Tavern on the Green: Manhattan egyik patinás étterme, a Central Park nyugati oldalán áll. 1870-ben eredetileg birkaistállónak építették, ebben tartották az állatokat, amelyekrıl a Sheep Meadow kapta a nevét. 1934 óta üzemel étteremként. – Csak egy parasztlány szaladgál mezítláb! – méltatlankodott. Aztán Serena mobiljára befutott Ken Mogul hívása. – Utálom a napbarnított bırt és a szeplıket, úgyhogy, ha egy mód van rá, mostantól ne menj a napra. A forgatást júliusban kezdjük a Fred’sben – közölte a lánnyal nyersen. Serena csak ült a székén füléhez szorított telefonnal, és igyekezett kihámozni a rendezı szavaiból a lényeget. Beletelt egy kis idıbe, mire megértette: megkapta a szerepet! Hahó, nem válthatnánk végre témát? A van der Woodsen szülık némiképpen rangon alulinak tartották a színészkedést, de minthogy lányukat nem egészen kilenc hónappal azután, hogy kirúgták a bentlakásos iskolából, felvették a Yale-re, a Harvardra, a Brownra és a Princetonra is, továbbá felkérték az Álom luxuskivitelben remake-jének fıszerepére, sok okuk nem volt panaszra. Megkaptam a szerepet! Megkaptam a szerepet! – örvendezett magában továbbra is Serena. Ez volt élete elsı igazi filmszerepe, sıt ez volt élete elsı igazi filmje. Életében elıször azt érezte, hogy amit elért, arra tényleg vágyott. És ez a dolog nem csak úgy megtörtént vele: ırajta múlott, hogy így történt, megdolgozott érte! Még jó, hogy ebben a pillanatban egy buliban volt, mert a felpörgött kislány, aki benne lakott, megállás nélkül ugrált a trambulinon. Taing! Daing! – Hallottátok, mi volt? – kérdezte súgva egy csaj a többiektıl. – Tegnap este Serena ezzel a Ken Mogullal együtt mocskosul belıtte magát, aztán rádumálta a pasit, hogy adja neki a fıszerepet készülı

filmjében. İ eredetileg mindenképpen valaki idısebbet akart Holly Golightlynak, úgy volt, hogy Natalie Portmant kéri fel, ám aztán Serena teljesen teledumálta a fejét. – Az hagyján, de Nate-et is be akarta nyomni maga mellé Paul Varjaknek – kontrázott rá egy másik lány. – Csak a srác a meghallgatáson is tökre be volt tépve, mint mindig, és egy szót sem tudott megjegyezni a szövegébıl! – És azt tudtátok, hogy Nate érettségit sem kapott? – kottyant közbe Rain Hoffstetter. – Elkapták, amikor fájdalomcsillapítót lopott a sulijukban az orvosi szobából, és most megint mehet rehabba, egy ilyen szigorúbb helyre, ami már majdnem börtön. Egész nyáron ott lesz, valahol Southampton környékén, de tuti nem ilyen southamptoni nyaralásról álmodik! – osztotta meg Charlie Derntıl származó információit a lány mindenkivel, aki csak kíváncsi volt rájuk. Egy héttel korábban egy Cape Cod-i autós moziban véletlenül egymás mellé parkolt le a Hofstetter és a Dern család; Rain gyorsan össze is jött Charlie-val. Azóta minden éjszaka órákat beszélt vele telefonon, ezért volt ennyire képben Nate ügyeit illetıen. Nate tök jól elvolt a néma kísérı szerepével. Úgy érezte magát, mintha tizenöt centis plexiburok venné körül: a buli hangjait csak távolról, tompán hallotta. Nem sokat segített rajta, hogy Blair csak úgy ragyogott a boldogságtól Lord Marcus ölében; az sem, hogy Serena pillanatnyilag minimálisan sem igényelte a társaságát; de még az sem, hogy irgalmatlanul be volt tépve. – Blair! Hallottad? Megkaptam a szerepet! – vetette magát Serena Blair és Marcus nyakába egyszerre. A szerelmespár foteljéhez Nateet is magával ráncigálta, és most magáról megfeledkezve rázta barátnıje vállát. – De ugye nem vagy dühös miatta? Dühös, én?! Soha! – mondta Blair feszült mosolya; továbbra is el volt szánva rá, hogy elkápráztatja barátját végtelenül kedves és megbocsátó jellemével. Na persze, mert pont ilyen jelleme van!

– Nem csodálom, te színésznınek születtél! – felelte végül roppantul udvariasan. – Totál jogos, hogy megkaptad a szerepet! Serena arcán egyre halványodott a mosoly. Épp eléggé ismerte Blairt ahhoz, hogy átlássa: a legkevésbé sem örül barátnıje sikerének, viszont kurvára ki van akadva tıle. Blairt nem szabad a látszat alapján megítélni: amikor vidámnak, kedvesnek és barátságosnak tőnik, az ember jobban teszi, ha fedezékbe vonul. – Nincs itt valahol Vanessa? – kérdezte hát gyorsan. – Neki is el akarom mondani! És rádumálom Kent, hogy ıt kérje fel operatırnek! Blair határozott, de érzelemmentes arckifejezéssel mutatott az egyik sarok felé, ahol Vanessa ült saját, külön bejáratú sztolicsnajás üvege mellett, és boldogan írogatta alá az alsóbb éves csajok évkönyveit. Már azokét, akik halál menınek tartották, és autogramot kértek tıle. – Vanessa Marigold Abrams! – kiáltotta Serena, aztán Nate-et hátrahagyva keresztülszáguldott a báron a kopasz lány asztalához. Nate csak ácsorgott a füles fotelben totál összegabalyodott szerelmespár elıtt; a kezét zsebre vágta, és meglehetısen balfasznak érezte magát. – Na, milyen érettnek lenni? – kérdezte Lord Marcus, miközben Nate kezéért nyúlt, hogy gratuláljon neki. Nate-nek sejtelme sem volt róla, ki tud felfüggesztett státuszáról, és ki nem, és nem is nagyon volt kedve errıl beszélgetni. – Semmilyen. Csak jó, hogy túl vagyok ezen az egész cirkuszon – motyogta. Lord Marcus most nagyobb darabnak tőnt, mint amekkorára emlékezett, és bár Nate a legkevésbé sem meleg, azért volt szeme rá, hogy észrevegye: a srác rohadtul jóképő. Blair nagy fogást csinált! – Ezzel én is így vagyok – mondta a lány huncut mosollyal az arcán. A válla fölött hátranyúlva minden feszélyezettség nélkül megcirógatta Lord Marcus izmos, napbarnított nyakszirtjét, hogy megmutassa, mennyire természetesnek veszi, hogy Nate-tel Lord Marcus ölében ülve beszélget.

Nate hirtelen felélénkült: eszébe jutott, mi is volt az elsı számú ok, ami miatt eljött a partira. – Bocs, Blair, válthatnánk egy szót négyszemközt? – kérdezte, bár saját szavait ı maga körülbelül így értette: Hebá tádá kutykuty? Annak idején, amíg folyton szakítós, folyton újra összejövıs kapcsolatuk tartott, kettejük közül mindig Blair volt az, aki várt valamit a másiktól; így most újszerő élmény volt számára, hogy Nate ott toporog elıtte, látszik rajta, kellemetlenül érzi magát, de az is, hogy a kétségbeesés elszántabbá teszi a szokásosnál. Egy jókora csomagot szorongatott a hóna alatt: csak nem ajándékot hozott neki? İ bezzeg, amíg együtt voltak, elhalmozta a fiút ajándékokkal, ez egyszerően tény; Nate-nek viszont csak szökıévenként egyszer jutott eszébe, hogy meglepje valamivel, akkor is többnyire csak virágot hozott. – Várj, mindjárt visszajövök – susogta Marcus fülébe, aztán lesiklott az ölébıl, és a tekintetébe, ahogy visszanézett rá, ez volt írva: legfeljebb egy félóráig vagyok még hajlandó elviselni ezt a bulit, aztán elkaplak, felráncigállak valamelyikünk szobájába, és letépem rólad a ruhát! Egyelıre azonban követte Nate-et a zsúfolt bár egyik viszonylag csendes sarkába. Játszotta az agyát, hogy totál hidegen hagyja, mirıl akar vele beszélni a fiú, és már alig várja, hogy szabaduljon tıle; de közben olyan vadul kalapált a szíve, hogy az sem lepte volna meg, ha Nate kiszúrja ezt majdnem átlátszó, krémszínő camisoléján keresztül. A fiú elıhúzta hóna alól a csomagot: egy félbehajtott sötétkék papírtáskát a Gap emblémájával. Blair elszörnyedt. Csak nem a Gapben vett neki ajándékot ez a szerencsétlen? – Tessék – morogta a fiú, miközben kivett valamit a zacskóból, és Blair kezébe nyomta. A lány azonnal felismerte ezt a valamit: a mohazöld, V nyakú kasmírpulóver volt az, amit még húsvétra vett Nate-nek. – De hát… ez a kedvenced, nem? – kérdezte kissé nyafogós hangon. Ujjával a rejtett, szív alakú mintát kereste a pulóver bal

ujjában, amit ı hímzett oda, még mielıtt átadta volna az ajándékot a fiúnak. Babonás volt: ezzel akarta biztosítani, hogy Nate mindig ıt fogja szeretni. A szív nem volt ott. Blair benyúlt a pulóver jobb ujjába is, bár határozottan emlékezett rá, hogy a másikba hímezte bele. Ott sem volt. Mi a fene történhetett vele? – Hát igen… De azt gondolom, nincs jogom megtartani – felelte Nate ünnepélyesen, aztán vadul pislogni kezdett, hogy el ne eredjenek a könnyei. Azon töprengett, vajon Blair emlékszik-e még a szívre. Az arany fonál most ott tekergızött a fiú éjjeliszekrényén, a vitorlás hajó alakú, hullámverésben csiszolódott kék és zöld üvegdarabokból készült hamutartóban; örök emlékeztetıül egy elszúrt kapcsolatra. Nem kéne a srácnak tárgyalásokat kezdenie Les Besttel egy új férfiparfümrıl, aminek Nate’s Tears lenne a neve? – Jaj, ne már, ez csak egy pulóver! – gyızködte Blair, de totál zavarban volt. Miért nem bír Nate normális lenni, karláncot vagy valami ilyesmit ajándékozni neki, és gratulálni az érettségijéhez? Mit akar ezzel a pulóverrel: bocsánatot kérni, vagy visszakönyörögni magát? Mert azzal egy kissé elkésett! – Nyugodtan megtarthatod. – Nem – nyögte Nate, és azonnal elhallgatott. Szerette volna, ha megbízhat Blairben: ha elmondhatja neki, hogy elcseszte az érettségijét, meg egyáltalán, mindent elcseszett. De hát Nate igazán sohasem tudott megbízni Blairben, és a mostani pillanat nem kimondottan kedvezett annak, hogy ez megváltozzon. – Oké – bólintotta lány. Precízen összehajtogatta a pulóvert, és letette az egyik Yale-kék huzattal kárpitozott karosszékre. Aztán csípıre tette a kezét; nem engedte meg magának, hogy meginogjon. Van egy új pasija. Egy sokkal, de sokkal jobb pasija. – Ez minden? Nate bólintott. Aztán tett egy lépést Blair felé, behunyta smaragdzöld szemét, és óvatosan, finoman megpuszilta a lány puha arcát. Azzal kinyitotta a szemét. – Gratulálok – dünnyögte, majd sarkon fordult és otthagyta Blairt.

Az várt még egy percet karba tett kézzel, tudomást sem véve egymással sutyorgó osztálytársnıi rá meredı tekintetérıl. Ez csak egy pulóver! – motyogta maga elé. Na persze. JUTTASD ESZEMBE, HOGY SZERETLEK! Dan vadászzöld riverside-os egyennyakkendıjében jött el Blair partijára; a lehetı legjobban akart kinézni, amikor majd odaáll Vanessa elé, és bejelenti, hogy halaszt az Evergreenen, mert a következı tanévet (és ha lehet, egész hátralévı életét) vele akarja tölteni. Jenny, amint bátyja kíséretében belépett a Yale Clubba, azonnal húzott a bárpulthoz, hogy nyúljon magának egy pohár pezsgıt, Dan viszont csak ácsorgott a bejáratnál egy bokornyi vörös rózsával a karjában: lenyőgözve nézte Vanessát, aki mélyen dekoltált fehér ruhájában és vagány, telitalpú fehér cipıjében csak úgy sugározta magából a fülledt erotikát. Az arca enyhén kipirult, sötétbarna szeme szikrázott, ahogy Serena van der Woodsennel dumált valamirıl. Serena eszméletlen jól nézett ki, mint mindig, hirtelenszıke sörénye lágyan omlott két fedetlen lapockájára, és a lába valami végtelenül hosszú volt; de ez a látvány közel sem tett Danre akkora hatást, mint Vanessáé. – Hello, macsó gyerek! – kiáltott oda neki Vanessa a terem túlsó végébıl. – Na mit bámulsz, gyere már ide! – sürgette; délután egy óta részeg volt, és a rózsába borult Dant sokkal inkább delíriumos látomásnak vélte, mint álmai vágygerjesztı pasijának. Ma reggel kevés híján autóba ült és világgá ment egy fiúval, akibe nem is volt szerelmes. Mert szerelmes Danbe volt, ebbe a lepukkant külsejő girnyóba, aki zseniálisan fájdalmas verseket ír, és aki idınként minden elızetes bejelentés nélkül megjelenik a háztetın egy szál mosolyban. Hát lehet egy ilyen pasit nem imádni? Vanessa megpróbált feltápászkodni a Yale-kék alapon fehér csíkos huzatú füles fotelból, hogy állva fogadja a közeledı Dant, de némi erılködés után feladta: visszazöttyent a két karfa közé.

– Csak izé, szerettelek volna megölelni – magyarázta kacarászva. Be van állva – kapcsolt a fiú. Serena elkapta Dan karját, cuppanós puszit nyomott az arcára, aztán lenyomta Vanessa ölébe. – Megint milyen csinos vagy – búgta a fiúnak, miközben összeborzolta kissé csimbókos, világosbarna haját. A rózsák kihullottak Dan kezébıl, és beterítették a padlót kettejük lába elıtt. Vanessa megcsikizte a fiú hónalját, mire az eltolta magától az incselkedı ujjakat; kezdte magát úgy érezni, mintha a négyéves, jaj de kis édi öccse lenne Vanessának, nem pedig a de rohadtul helyes pasija. – Képzeld, mi derült ki ma! – újságolta Vanessa a részegek izgatottságával. – Serena filmsztár lesz, fıszereplı egy gennyes, kommersz filmben, és engem is belerángatott, én meg hagytam magam! Mert be akarom bizonyítani, hogy kommersz filmet csinálni is lehet jó fejség! A két lány összepacsizott a levegıben, mint a focisták. Aztán Serena pezsgıt töltött kiürült poharába az ötliteres Dom Perignon-os palackból, amely Vanessa fotelja mellett a padlón állt, és Dan kezébe nyomta az italt. A hab túlfutott a pohár peremén. – Igyunk Hollywood meghódítására! – kiáltotta vidáman, és végignézte, ahogy a fiú egy hajtásra lehúzza a pezsgıt. A Vanessa félig csupasz combján kuporgó Dan nagyon igyekezett, hogy magára ne löttyintse a piát. Egy Neruda-verssel készült a találkozóra, azt tervezte, hogy elszavalja Vanessának, de most be kellett látnia, hogy erre nem ez a legmegfelelıbb alkalom. – Szóljak nekik, hogy tekerjék hangosabbra? – kérdezte Serena. – Táncolunk, igaz? – tette hozzá böfögve. – Abszolút! – felelte Vanessa, és vadul rázni kezdte magát ültében: ettıl aztán Dan a földre huppant. – Megtáncoltatsz minket, ugye? – kérdezte a fiútól. – Persze – felelte Dan, miközben feltápászkodott. Alig várta, hogy Serena végre kettesben hagyja ıket Vanessával.

Serena elviharzott: olyan volt, mint egy szıke, sárga selyemruhás látomás. A bár ekkorra már zsúfolásig megtelt, vágni lehetett a füstöt, és a rengetegféle parfüm illata összekeveredett a cigarettabőzzel. Az ünneplést minden vendég elkezdte már kora reggel, úgyhogy a hangulat inkább a hajnali négy órát idézte, mint az este tízet. Egy csapat constance-os és Seaton Arms-os lány a régi szép idık emlékére nekiállt üvegpörgetıst játszani néhány riversideos fiúval. – Én kezdem! – rikoltotta Chuck Bass rekedt hangon, és letérdelt, hogy az üres sztolicsnajás üveget profi módon, jó erısen megpörgesse. Na, jellemzı! – Apám ma jól berágott rám – kezdett bele Dan a témába. Leült Vanessa mellé a fotel karfájára, és hirtelen úgy elkezdett remegni a keze, hogy még egy újabb pohár pezsgı kitöltésére sem mert vállalkozni. A lány oda sem fordította a fejét, valahová elnézett; Dan csak reménykedett benne, hogy hallani azért hallja, amit mond neki. – Azt hiszem, az volt a gáz, hogy nem figyelmeztettem elıre, mirıl fog szólni a búcsúbeszédem. Vanessa mindeközben Serenát bámulta, aki Jarvis Cooker, a tök flúgos, de azért jó fej angol DJ elıtt tette az agyát a bár túlsó végében. A pasas fején fekete cilinder volt! Vanessa nem gyızött ámulni rajta, mennyire lazán bír viselkedni Serena. Ha valami bulinak ígérkezik, abba habozás nélkül belevág, legfeljebb olyasmitıl retten vissza, ami egyértelmően törvénysértı, vagy amivel totál beégetheti magát. De Vanessa leginkább azért csodálta Serenát, mert a legkevésbé sem volt beképzelt: egyszerően Serena volt, és rohadtul nem erızött azon, hogy más is Serena legyen. Ahogy arra sem vágyott, hogy ı legyen valaki más: tök rendben volt magával. – Mert az van, hogy eldöntöttem: mégsem megyek az Evergreenre – folytatta Dan. – Legalábbis most szeptemberben biztos nem.

Vanessa magán érezte a fiú átható tekintetét, és lassan, de biztosan kapcsolt: Dan valami fontosat magyaráz neki éppen, aminek ı legalább a felérıl lemaradt. – Na várj csak – ráncolta a homlokát. – Hogy mi van? Dan lesiklott a fotel karfájáról, és odatérdelt a lány elé a tükörfényesre lakkozott borostyánszínő parkettára. Megragadta Vanessa mindkét kezét, és szavalni kezdett: − Úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledzı dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban*. * Pablo Neruda: 17. szonett (Somlyó György fordítása). A lány nem gyızött hálát adni a sorsnak, hogy a teremben nyüzsgı tömeg rájuk sem hederít: kicsit ciki volt ez az egész. – Nem bírnám elviselni, hogy nem ugyanazt a levegıt szívom, amit te, hogy az év nagyobbik részében több ezer kilométer választ el tıled! – folytatta szívbıl jövı vallomását most már saját szavaival Dan. – A búcsúbeszédemben is ezt mondtam: egyetemre bármikor mehetek még, de most az a legfontosabb, hogy szerelmes vagyok beléd. Semmi másra nem vágyom, és semmi mást nem várok az élettıl, mint hogy veled lehessek. Vanessa arca lángvörösre gyúlt és viszketni kezdett. Oké, ı is szereti Dant… de muszáj ennek ekkora feneket keríteni? – Szóval akkor… – kezdett bele valamibe, de aztán tétován elhallgatott. – Itt maradok New Yorkban – fejezte be Dan a mondatot, és kiskutyaszemével felnézett a lányra. – Veled. Az OutKast új száma, az, amit lehetetlen anélkül hallgatni, hogy az ember talpra ugrana és ütemesen vonaglani kezdene, hirtelen felharsant a hangfalakból, kábé tíz decibellel hangosabban, mint ahogy az elıbb a gyenge kis rythm and blues szólt. Serena odaugrabugrált Vanessához, elkapta a kezét, és felrángatta a fotelból. – Emeld fel a segged, particsirke! – rikkantotta. – Mutasd meg, hogy táncol egy érett nı!

Vanessa világéletében iszonyodott még a gondolattól is, hogy táncoljon, pláne úgy, hogy mások is látják; de most a lehetı leggyorsabban a lehetı legmesszebb akart kerülni Dantıl és a belıle áradó érzelmektıl, melyek fullasztották. Serena egy riszálós csípımozdulattal taszajtott egyet Vanessán; az pedig felnevetett, és viszonozta a gesztust. A hátukban érezte Dan metszı tekintetét, de juszt sem fordult a fiú felé. A zene tényleg rohadt jó volt, minden porcikáját bizsergette, ráadásul ebben a fehér, csillogóvillogó Morgane Le Fay ruhában még gyönyörőnek is érezte magát. Dan bizonyára éppen nem volt magánál, amikor úgy vélte, jó ötlet évet halasztani az egyetemen. A fenét halaszt, szeptemberben szépen elkezdi az Evergreent, addig viszont még itt az egész nyár: bıven van idejük, hogy kitalálják, hogyan lesz azután. A DJ még feljebb tolta a hangerıt, Vanessa pedig a ritmusra csavargatta két karját a feje fölött. Dan úgy dilis, ahogy van, de ı sem volt normális, hogy eddig sosem táncolt! KÖNNYCSÍKOK N ARCÁN Nate a Yale Club bárjának egyik keleti szınyegén kuporgott, de épp csak a szélén, és úgy tett, mintha az üvegpörgetıs játékot figyelné. A francia hippi csaj, ez a Lexie, vagy hogy hívják, aki nemrég hetekig járt Nate nyomában, mint egy pincsikutya, mert állítólag halálosan szerelmes volt belé, most ott ült tıle pár lépésnyire l’écolos osztálytársnıivel, szorosan egymás mellett egy körben. Horgolt nyakpántos topot viseltek mindannyian, amibıl tök lapos hasuk félig kint volt, és úgy fújták a füstöt Gauloises cigijükbıl, mint a javíthatatlan láncdohányosok. Nate nagyon remélte, hogy Lexie nem veszi észre. De már észrevette. – Nate! – guggolt fel ültébıl; eleve majdnem homorú hasát még jobban behúzta, nyilván abban a hiszemben, hogy így ellenállhatatlanul szexi. A héten köldökpiercinget csináltatott magának, a bıre a győrő körül még rózsaszín volt. Fúj!

A lány az égnek emelte két hosszú, fedetlen karját, hogy minden partizó jól láthassa a jobb lapockájára tetovált napot, holdat és csillagokat. Azt a, de micsoda! Nate elmosolyodott; igyekezett eljátszani, hogy csak most veszi észre a csajt. – Halihó! – intett oda neki, de aztán gyorsan átölelte felhúzott térdét, hogy jelezze: esze ágában sincs felállni és odamenni a lányhoz. Lexie a szemét forgatta, és fejének egy mozdulatával átvetette hollófekete lófarkát a bal vállán. – Akkora egy szemétláda vagy! – mondta erıs francia akcentussal, miközben a homlokát is nagyon franciásan ráncolta. – Totál kivagyok, mióta lekoptattál! Ekkor valami nagyon izgalmas történhetett az üvegpörgetıs játékban, mert mindenki tapsolni meg hujjogatni kezdett. Nate is tapsolt: bármit hajlandó volt megtenni azért, hogy ne kelljen Lexievel beszélgetnie. Serena meg az a borotvált fejő constance-os csaj, akinél Blair egy idıben lakott, és akivel ennek során állítólag leszbikus kapcsolatba is keveredett, úgy táncolt a bár kellıs közepén, mint két megvadult diszkókirálynı. Az arcukra volt írva, hogy nagyon boldogok és nagyon részegek – de hát mi a fene legyen az ember arcára írva aznap, amikor megkapta az érettségi bizonyítványát? Hát igen, már aki megkapta az érettségi bizonyítványát. Mert ugye ismerünk olyat is, aki a vizsgáit letette ugyan, de papírt valamiért nem adtak róla. Nate-nek hirtelen déjá vuje vagy valami ilyesmije támadt; csak egy biztos: hogy amije támadt, az olyan franciás hangzású volt. Valami lepukkant, West Side-i házibulin ennél a Dan Humphrey nevő srácnál, kilencedikben vagy tizedikben, ki emlékszik már, látta magát, hogy hagyja, Blair és Serena fekete, alkoholos filccel egy béna, csálé fogú, meztelen pasast rajzoljon a hasára. A két lány el is

nevezte a fickót Pucér Pasinak, és hajnalig minden csaj többször is lesmárolta azt; azután is, hogy Nate beájult a részegségtıl. Na, azok voltak a szép idık! A fiút elfogta a rettegés. Mi van, ha minden jó megtörtént már vele, ami az életben várt rá? Mi van, ha mostantól fogva már csak szívás következik? Tényleg, és mi van, ha az egyetemen évrıl évre folyamatosan csak butulni fog, ahelyett hogy egyre okosabb lenne? Az könnyen megtörténhet olyasvalakivel, aki megállás nélkül füvezik! A fiú pirospozsgás arcán könnycseppek folytak végig. A bankett minden más vendége végtelenül boldognak tőnt, látszott rajtuk, hogy izgatottan várják, mit tartogat számukra a jövı. Nate viszont már abban sem volt biztos, hogy várhat egyáltalán valamit a jövıtıl. AMITİL J MEGSZABADULNA, MIELİTT BENTLAKÁSOS SULIBA MEGY Régebben Jenny minden partin iszonyú kínosan érezte magát; fıleg az olyanokon, ahol a lányok többségének emberi mellbısége volt, és mind magasabbak, csinosabbak és magabiztosabbak voltak nála. Most azonban, hogy fél lábbal már a bentlakásos iskolában tudhatta magát, végtelennek érezte a lehetıségeket, legalábbis a sajátjait. Többé nem kényszerül a göndör hajú, húsos térdő kis Jenny Humphrey szerepébe, aki csak a gigászi cicijérıl meg a mővészi hajlamáról közismert; szeptembertıl a Waverly Középiskolában már Jennifer Humphrey lehet, a kiakasztóan magabiztos csaj, aki mágnesként vonzza magához a fiúkat, és aki a legmenıbb arc a tizedik évfolyamon, sıt talán az egész suliban. Ja. Talán. És ha már azon van, hogy arculatot váltson, tök logikus, ha olyasmivel kezdi, ami egy pillanat alatt gyökeres változást hoz az életében. Például azzal, hogy megszabadul a szüzességétıl. Hú! Jó ideje figyelte már Nate Archibaldot. A fiú most valahogy egész más benyomást keltett, mint szilveszterkor, amikor brutálisan lapátra

tette Jennyt: elıször is azért, mert e pillanatban éppen sírt, de azért is, mert leeresztett vállal ült, magába roskadva, mint aki rossz hírt kapott, és még nem tudta túltenni magát rajta. Smaragdzöld szeme sem csillogott már úgy, mint azelıtt. Jenny nehezen győrte le a késztetést, hogy odarohanjon hozzá és megölelje. – Hello, Nate! – köszönt rá cincogó hangon, de a fiú vállát bátran, határozottan érintette meg. – Emlékszel rám? Egy lányra, akinek ekkora dudája van, a világ legbetépettebb pasija is emlékszik! Nate megdörgölte tenyerével kipirult arcát, aztán megpróbált rámosolyogni Jennyre. – Á, Jennifer! – üdvözölte a lányt az olyan ember fáradt derőjével, akinek mocsok kemény napja volt, és rohadtul nincs kedve cseverészni. – Na, milyen, hogy leérettségiztél, és vége a sulinak, meg minden? – nyomult tovább Jenny lendületesen. Az agyában vijjogva szólt a riasztó: tudta, hogy ahonnan Nate felnéz rá, nem látszik belıle más, csak két hatalmas mellének alja, mint egy pár taplógomba egy fatörzsön. Délután, amikor átöltözött a bankettre, úgy kellett belegyömöszölnie a cicijét a fekete, nyak-pántos Anthropologie top bevarrt lycra melltartójába. Nate most az arcát valószínőleg nem is látja. Odaguggolt a fiú mellé, világoskék BCBG cipıjének törpetősarkán enyhén billegve kereste egyensúlyát. – Képzeld, én jövıre bentlakásos suliba megyek! – bukott ki a lányból a nagy újság. – Felvettek a Waverlybe! Már tökre várom! Nate-et egy kicsit meglepte, hogy Jennifer szóba áll vele, de elsısorban hálás volt neki érte: addig sem kellett Lexie-vel beszélgetnie. – Aha, az egy tök jó suli – felelte. – Ja, és a hülye constance-os egyenruhát soha többet nem kell hordanom – lelkendezett Jenny; de azonnal meg is bánta, hogy ezt mondta, mert úgy vélte, csak egy nyőgös, pisis kiskölyök rinyál az egyenruha miatt. Aztán viszont olyasmi jutott eszébe, ami egyáltalán

nem a nyőgös, pisis kiskölykök témája. Kicsit közelebb hajolt Nate füléhez; az orrát megcsapta a fiú illata, amelyben a frissen mosott ing és a Hermés férfikölni lélegzetelállítóan finom szaga keveredett. – Van egy extasy a táskámban – súgta. – A crotonos srácoktól kaptam, amikor ott jártam. Nem tudom, meg lehet-e felezni egy ilyen tablettát, de… – mondta, és rámosolygott a fiúra: ha kicsit félénken is, azért egyértelmően kihívóan. Úristen, mennyire kacér, mennyire bevállalós ez az új, bentlakásos iskolába készülı Jenny Humphrey! Nate csak pislogott. Jennifer nemcsak hogy szóba áll vele, de, basszus, kifejezetten provokálja is, mégpedig nem akárhogy! Mi a fenét képzel ez a kiscsaj? Hogy ı csak nyom egy extasyt, és már veti is rá magát, itt helyben, a Yale Club bárjának kellıs közepén, minden ismerıse szeme láttára? A volt barátnıje, Blair orra elıtt meg Serena orra elıtt, aki, bár ez nem biztos, de ha jól veszi a jeleket, hamarosan szintén már csak a volt barátnıje lesz? Ne már, ilyen apróságok Nate-et eddig semmitıl nem tartották vissza! Nate extasyt eddig csak kétszer vett be, persze mindkétszer Charlie-val meg Anthonyval, de akkor brutálisan jól is érezte magát tıle. Nincs is jobb annál, mint amikor az ember beindul a kis fehér bogyótól, és pörög, pörög ezerrel – egészen addig, amíg ki nem megy a tabletta hatása, mert akkor ott marad hulla fáradtan, kiszáradva, és semmi másra nem vágyik, csak hogy hanyatt fekve lebeghessen egy vödör Poland Spring ásványvíz felszínén. Kétség nem fér hozzá: Nate még soha életében nem volt ennyire maga alatt. Talán pont arra van most szüksége, hogy nyomjon egy extasyt a kis Jennifer Humphrey-val, aki, úgy tőnik, hónapról hónapra dögösebben néz ki. Jenny látta Nate-en, hogy kísértésbe esett. Felbátorodott rajta, hogy a jelek szerint percek alatt az ujja köré tudja csavarni a leghelyesebb tizenkettedikes pasikat, úgyhogy fogta magát, és érzékien a fiú fülébe lehelte:

– Gyere, akarlak! Bújjunk el a mosdóban, zárkózzunk be egy fülkébe, és…! Mi a fene! Elfelejtette a kiscsaj, mi történt legutóbb, amikor egy begerjedt, idısebb fiúval kettesben maradt a mosdóban? NE HALLJ, FÜLEM, NEM FÁJ FEJEM! A Yale Club egyik elegáns, aranydíszes, csillogó fehér nıi mosdójában Blairnek a vécéfülke magányáról az jutott eszébe, hogy már több mint egy hónapja nem hánytatta meg magát. Ekkor ütötte meg a fülét az elsı aggasztó pletyka. – Megtudtam, hogy nem is igazi lord – újságolta valakinek Laura Salmon a szomszéd fülkébıl. – Csak egy mezei angol krapek, aki átjött Amerikába, és játssza itt a kurva nagy arisztokratát. Tuti, hogy nem is látott még rókavadászatot közelrıl, sosem volt a fején cilinder, és az életben nem ült még le ebédelni szmokingban! – Jó, csak szerintem ez rohadt nagy genyaság tıle. Mármint az, hogy odahaza jegyben jár egy csajjal, itt meg barátnıje van. Egyiket csalja a másikkal – szögezte le Kati Farkas anélkül, hogy különösebb együttérzés csendült volna meg a hangjában. A tükör elıtt állt, és ezen az estén már harmadjára fújta be a haját Frederick Fekkai hajspray-vel, egy ingyenes termékminta feliratú flakonból. – Rohadt jó az illata, nem? Nekem nagyon bejön. Hát neked? Néha a ruhámat is befújom vele, bár tudom, hogy egy kicsit gáz. Mert hát mégiscsak hajspray, nem? Blair felhúzta Oscar de la Renta kosztümje rakott szaténszoknyájának szegélyét, és úgy tartotta, nehogy a két lány a fülkeajtó alatt meglássa, és rájöjjön, ki ül odabent. Ezek itt most Lord Marcusról hablatyolnak? – Szerintem valakinek figyelmeztetnie kellene, hogy átveri a pasi – jelentette ki Laura, aztán lehúzta a vécét, kinyitotta a fülke ajtaját, és nekiállt kezet mosni a citromhéjból készült L’Occitane habbal, amivel a Yale Club mosdójának adagolói fel voltak töltve. – Szerinted nem?

– De, abszolút! – helyeselt Kati. Na persze, mert oda mernének ám menni hozzá, hogy figyelmeztessék! Blair megvárta, amíg a két csaj elhúzza a belét a mosdóból, csak azután jött ki a fülkébıl. A gyomra kavargott a vodkától meg a pezsgıtıl, amit az utóbbi pár órában megivott, de kitartott amellett, hogy nem hánytatja meg magát. Hogyisne, majd megkockáztatja, hogy leokádja a szoknyáját! Mi a szart tudnak ezek Marcusról? – dühöngött magában. Annyira átlátszó volt a csajok szánalmas féltékenysége, hogy Blairnek, ha csak rágondolt, még hevesebb hányingere támadt. A kurva életbe, igenis, hogy lord! Nem látják a csodaszép Church’s cipıjét, amin egy horzsolás sincs? Nem látják, milyen tökéletesen van nyírva a haja? Hogy Savile Row ingeinek minden öltését szabó varrta? Nem hallják, hogy folyton kedvesemnek meg gyönyörőségemnek szólítja, és a világ legtermészetesebb módján csókolja meg a kezét? És amikor Blair rákeresett Marcusra a neten, egy fia utalást sem talált menyasszonyra. Ki van zárva, basszus, hogy el legyen jegyezve! Mármint bárki mással, mint vele, Blairrel! A lány lehunyta a szemét. Lady Blair Rhodes…! Milyen gyönyörően hangzik! A nıi mosdó ajtaja ebben a pillanatban kivágódott, és Isabel Coates masírozott be rajta. Szemmel láthatóan totál kivolt, mert fehér szatén Dior hajcsatja tánc közben félig elengedte a frizuráját. Isabel folyton csak kínlódott a hajával, Blair nem is értette, miért nem vágja le tıbıl az egészet. – Á, szóval itt vagy! – állapította meg Isabel, és ezzel egyértelmővé tette, hogy Katiék vele is megosztották falrengetı értesüléseiket az állítólagos Lord Marcusról. – Hát akkor, úgy tőnik, tılem kell megtudnod – mondta, és halkabbra fogta a szót, hogy Blair érezze: amit most mindjárt megtud tıle, az halálosan fontos. – Még mielıtt késı lenne.

Mióta viseli ennyire a szívén Blair sorsát ez a csaj? Blair hunyorogva, jeges tekintettel meredt Isabel tükörképére az aranyozott keretes tükörben. – Mit kell megtudnom tıled? – kérdezte. Isabel a füle mögé igazította néhány kibomlott, barna hajfürtjét, aztán a szemöldökét gondterhelten összehúzva kitépte hajából a csatot, és nekiállt, hogy újraalkossa frizuráját. Blair végignézett a lány farmersortján és vörös, több helyen felhasított Juicy Couture pólóján. Úgy találta, Paris Hilton sem öltözködik ennyire szánalmas pasivadász módon. – Hát azt, hogy ez a te Lord Marcusod házas ember – felelte Isabel tök tárgyilagos hangon, miközben idegesen rángva erılködött, hogy a haját hibátlanul sima lófarokba fogja össze. Blair öt perc leforgása alatt most kente be hetedszerre Chanel Stroppy szájfényével az ajkát. Majd’ szétvetette a düh, már-már arra gondolt, mégiscsak elhányja magát. – Faszság! – vágta rá. Isabel úgy forgatta ívelt pillájú, barna szemét, mintha végtelenül untatná már a Marcus téma. – Jó, hát nem egészen házas – sóhajtotta. – De vılegény. Tízéves kora óta van menyasszonya. Tudod, hogy szokás ezeknél… Mint Lady Diana és Károly herceg… Blair sarkon fordult: eddig a tükröt nézte, de most szembe került Isabellel. A biztonság kedvéért mindkét kezét ökölbe szorította, nehogy megragadja a lány idétlenül hosszú nyakát, és kinyomja belıle a szuszt. – És elárulnád nekem, honnan a francból vagy te ilyen jól értesült? – támadt neki. – Ezt mindenki tudja – vonta meg a vállát Isabel vérlázító közömbösséggel. – Ez egyszerően tény. Nem mindegy persze, ki hogy definiálja a tény fogalmát.

– Ennél nagyobb baromságot én még…! – kezdte Blair, hogy védelmébe vegye Lord Marcus jó hírnevét, de aztán elharapta a szót. Fiatalok voltak és szerelmesek: kurvára nem izgatta ıket, ki mit gondol róluk. Még ha lenne is valami karót nyelt angol tyúk, akit Lord Marcus feleségének szánnak, az minden bizonnyal úgy nézne ki, mint Viktória királynı, naphosszat csak üldögélne hájas valagán a kastélyában, zabálná a teasüteményt, és azon tépelıdne, miért nem telefonál neki Lord Marcus soha, de soha! Isabel rámosolygott saját tükörképére: végre meg volt elégedve a frizurájával. – Na, mindegy, csak gondoltam, jobb, ha tudod – vonta meg újra a vállát; aztán gyantázott szemöldökét felvonva kérdın nézett Blairre. – Kijössz velünk egy cigire? – invitálta, mintha még most is tizenhárom évesek lennének, és csak együtt tudnának rágyújtani. – Nem – mordult rá Blair, és utat tört mellette az ajtó felé. Ahogy visszatért a bárba, végigpásztázta tekintetével az elképesztıen felduzzadt tömeget, de a széken, ahol korábban ı ült Lord Marcus ölében, most Nate harsány, betépett, girnyó haverja, Jeremy terpeszkedett valami büdös francia ribanccal, aki arra igyekezett megtanítani a srácot, hogyan kell szív alakú füstkarikát fújni. Lord Marcusnak híre-hamva sem volt a teremben. Blair megtapogatta az ujjával a Bvlgari gyöngysort a nyakában, és kecsesen imbolygó léptekkel megindult a liftek felé. Egész este arra várt, hogy egy idıre visszavonulhasson lakosztályába Lord Marcusszal kettesben. Úgy tőnik, elérkezett a pillanat! D NYÁRI TERVEI ÁTALAKULNAK Dan keze, a bal, amiben a cigit tartotta, iszonyatosan remegni kezdett, amikor látta, hogy a húga eltőnik a férfimosdó ajtaja mögött az Upper East Side-i drogosok fejedelmével, ezzel a beképzelt faszfej Nate Archibalddal kéz a kézben. A most véget ért tanévben Jenny hónapról hónapra egyre bátrabb és magabiztosabb lett,

miközben ı lassan, de biztosan visszasüllyedt abba az állapotba, amiben a most véget ért tanév elıtt mindig is leledzett: megint az a lúzer volt, akinek nincs egyetlen barátja sem, és akivel a csajok sem állnak szóba. A húga bezzeg addig balhézott, amíg bekerült egy bentlakásos suliba (jóval a jelentkezési határidı után), ı viszont végül sikeresen nullára redukálta a lehetıségeit. A zene eszméletlen hangerıvel bömbölt, Serenáék pedig a vendégsereg felét már a táncparkettre csábították önfeledt tombolásukkal. Vanessa idıközben telitalpú cipıjétıl is megszabadult, úgyhogy feketére lakkozott lábkörmeit és talpának boltozatát bárki megcsodálhatta. Dan nagyon szerette puszilgatni Vanessa talpboltozatát. Egyszer még szonettet is írt errıl a talpboltozatról. De ez régebben volt, amikor a lány még nem ivott, nem táncolt és nem vett fel fehér ruhát, sıt nem vett fel semmi egyebet, mint fekete farmert, fekete térdzoknit és Doc Martens bakancsot. Mostanra valahogy megváltozott; ha Dan most akarna róla verset írni, azt sem tudná, hol kezdje el. Vanessa odatáncolt a fiúhoz, és a nyaka köré fonta a karját. Fehér bıre csillogott a verítéktıl, a szempillái pedig leragadtak a rengeteg vodkától, amit ma megivott. – Szeretlek, Dan! Nagyon-nagyon szeretlek! – lehelte forrón a fülébe, de aztán már riszált is vissza a táncolók közé. Dan hosszan nézett utána, bámulta fénylı testét, és egy csepp kétsége sem volt afelıl, hogy a lány tényleg szereti. Szereti, csak nem akar vele lenni, legalábbis nem folyton-folyvást. Arra nem ér rá: le kell vedlenie otromba fekete hernyógubóját, hogy csillogó fehér szárnyú pillangóvá változhasson. De hát Dan már bejelentette az Evergreenen, hogy évet halaszt! Most mi a fenét csináljon? Rágyújtott egy újabb Camelre, és arra gondolt, beront a férfimosdóba, és megmenti a húgát, mint a régi szép idıkben, csak mert egy ilyen lovagi hıstettıl sokkal jobban érezné magát; de aztán

úgy döntött, elege van már a gondoskodó báty szerepébıl. Nem lehetne, hogy a változatosság kedvéért most ıt mentse meg valaki? De lehetne. – Szevasz, fiam. Válthatnék veled egypár szót? Dan a meglepetéstıl a bordó-arany színő keleti szınyegre ejtette a cigijét, és kevés híján kiugrott Vans edzıcipıjébıl. Az apja állt mellette, kedvenc lila melegítınadrágjában és fekete, Metz feliratú pólójában; az arca teljesen kipirosodott a vörösbortól, amibıl nem keveset fogyasztott el aznap este. – Persze – felelte lassan a fiú. A zene most már hihetetlenül hangos volt, úgyhogy apjával a sarkában elindult kifelé a bárból. A Vanderbilt sugárúton párás volt a levegı, az aszfalt feketén csillogott. A túloldalon a Grand Central pályaudvar a város múltjának gigászi emlékmőveként tornyosult a járókelık feje fölé. A Yale Club bejárata elıtt egy 77-es, metál-kék Buick Skylark, a múlt egy másik emlékmőve állt leparkolva, de az sehogy sem illett a környezetbe. A járdaszegélyen üldögélı két zörgı csontú l’écolos csajszi éppen azon vitatkozott, hogy melyikük néz ki jobban, és hogy melyikük szívja a Gauloises-t sikkesebben. A hátuk mögött két pár aranyszínő Gucci saru hevert egymásra dobálva. A két lány egyszer csak minden átmenet nélkül csókolózni kezdett egymással. – Jézusmária! – motyogta maga elé Rufus, és cibálni kezdte csapzott, ıszes szakállát, ami most leginkább egy agyonhasznált fém mosogatószivacsra emlékeztetett. – Na, mi az, apa, mondjad! – sürgette Dan nyafogós hangon. Elég kínos volt az apjával kettesben ácsorognia a bár elıtt, ahol frissen érettségizett évfolyamtársai szétbulizták az agyukat. Hát hány éves ı, tizenegy?! Rufus mindkét kézfejét lila melegítınadrágjának kinyúlt gumírozású derekába dugta, Dan pedig öszszerándult: félelmetesen taszítónak találta ezt a mozdulatot. – Miután elvágtattál hazulról, hívott valami begızölt görög professzor az Evergreenrıl, és téged keresett. Elıször azt kezdte

ecsetelni hevesen, hogy milyen jókat alhattál volna a függıágyában, meg milyen isteni szılıleveleket kajálhattatok volna együtt. Aztán dühöngve filozofálni kezdett arról, hogy a korodbéli srácok mennyire képtelenek különbséget tenni a szerelem és a szex között. Úgy tőnt, nem mindennapi szakértıje a témának. Na mindegy, szóval jó hosszan dumáltam vele, és végül abban maradtunk, hogy elintézi az egyetemen, hogy tartsák a helyedet; és erre három jó oka is van. Az elsı az, hogy megkértem rá; a második meg az, hogy az eredeti tervek szerint ı lett volna a tutorod, és továbbra is számít rá, hogy segítesz neki a könyvét összeállítani; a harmadik pedig az, hogy mind a ketten szeretünk téged annak ellenére, hogy egy nagy seggfej vagy. – Nem te fogod megmondani, hogy mit csináljak! – tiltakozott Dan dacosan karba tett kézzel, mert felbıszítette a gyengéd, apáskodó hangnem, amit Rufus megütött. – Ez nem a te dolgod! – tette hozzá. Rohamosan fiatalodott: már úgy beszélt, mint egy négyéves. – Ebben igazad van – bólintott Rufus, aztán a járdaszegély mellett parkoló öreg, de piszok jól kinézı Buick felé bökött a fejével. – De a kocsidat már megvettem. Annyit azért megtehetnél cserébe, hogy engeded, a nyáron megtanítsalak vezetni, és aztán ısszel elhúzod innen a csíkot jó messzire! Dan olvasott már hirtelen megvilágosodásokról, sıt írt is hirtelen megvilágosodásokról, de átélni még egyet sem élt át. Felvették egy híján minden egyetemre, ahova jelentkezett. Egy verse megjelent a The New Yorkerben. És a dolgok jelenlegi állása szerint mit fog csinálni szeptembertıl? Eladó lesz egy könyvesboltban, vagy pincér egy étteremben, hogy elüsse valamivel az idıt, amíg Vanessa az óráin ül az NYU-n? – Végül is… Elég hosszú a nyár, azalatt kitalálhatom, hogyan tovább – ismerte el, mert azt azért nem akarta, hogy az apja azt higgye, ilyen egyszerően el tudja téríteni a szándékától. Vanessával együtt tölthetik a nyár minden percét, amikor a lány éppen nem

forgat, ı pedig nem autókázik ezzel a… csajfelszedı csodabatárral! Aztán, ki tudja, talán vannak más lányok is Vanessán kívül, akikbe szerelmesnek lehet lenni: csak meg kell szereznie a jogsit, és már vághat is neki az országútnak, hogy ezt kiderítse! Rufus emelte a kezét, hogy vállon veregesse a fiát, de Dan hirtelen kitárta a karját, és hevesen megölelte a férfit. – Úgyis elég szar ez a bankett – vallotta be. Rufus harákolva a Yale Club bejárata elıtt egy utcai lámpa fényében (és önnön pompájában) sütkérezı Buickhoz vezette a fiút. – Na, akkor mit szólnál, ha az elsı vezetésórádat most mindjárt megtartanánk? – kérdezte. Na tessék. Azért bírjuk a happy endet, nem? SEX, DRUGS AND ROCK’N’ROLL Jenny belülrıl bereteszelte a férfimosdó mozgássérülteknek szolgáló vécéfülkéjét, és azon gondolkozott, vajon a ruháját vegye le, vagy az extasyt halássza elı a pénztárcájából. Nate orrcimpája remegett a türelmetlenségtıl, de a lány nem tudta eldönteni, mire vágyik türelmetlenebbül: a szexre vagy a drogra. Kicipzározta fekete LeSportsac táskáját, aminek oldalán fehér perzsamacskák sorakoztak, kivette belıle ugyanilyen mintájú pénztárcáját, és azt is kinyitotta. – Tessék, itt van – mondta, és nekilátott, hogy óvatosan kicsomagolja a kis fehér tablettát az átlátszó nejlonfóliából. Nate a lány válla fölött figyelte a mőveletet. – Ezt nem lehet elfelezni – közölte. – Bevehetem én, vagy te akarod? Jenny egyáltalán nem vágyott szerre, Nate viszont szemmel láthatóan nagyon is. – Vedd be te – kínálta oda tenyerén az extasyt a fiúnak, az pedig vigyázva hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a tablettát. A száját kitátotta, a szemét lehunyta, majd kinyújtotta a nyelvét, és rányomta a pirulát; csak ezután nyitotta ki a szemét és csukta be a

száját újra. Mindeközben nem igazán nyújtott vonzó látványt, de Jenny továbbra is el volt rá szánva, hogy lefekszik a fiúval (már ha lehet szó fekvésrıl egy vécéfülkében). Ez volt az ı hattyúdala; az utolsó lehetısége arra, hogy formálja azt az emlékképet, amit az itteniek ıriznek majd róla. Ó, nagyon is emlékezni fognak rá az itteniek! – Van egyáltalán valami íze? – kérdezte Nate-tıl kíváncsian. – Semmi – mosolygott a fiú. Minél tovább volt együtt Jenniferrel, annál inkább érezte újra a réginek magát. A csaj nem akar mást, csak egy kis tanévzáró hancúrozást minden elvárás és elkötelezettség nélkül, még mielıtt elhúz a bentlakásos iskolába vagy hova, mindegy, oda, ahova készül a nyáron. Ebben a mőfajban pedig Nate profi volt. Lehajolt, és óvatosan szájon csókolta a lányt; úgy, mintha olyan ételbe harapna, ami még forró ahhoz, hogy lenyelje. – Neked viszont annál inkább! Jenny tudta, hogy most tulajdonképpen felhasználja Nate-et saját céljai érdekében, de élvezte a dolgot; az pedig, hogy a fiú akarta is, hogy felhasználja, még borzongatóbbá tette az élvezetet. Nate simogatni kezdte a lány göndör, barna haját, ı pedig felemelte a fejét, és mélyen nézett a fiú kábítóan szép zöld szemébe. – Emlékszel, amikor télen totál beléd zúgtam? – kérdezte Jenny. Nate megint rámosolygott, és megint megcsókolta az ajkát. Aztán egy darabig felváltva csinálta ezt a kettıt: mosolygott és csókolt, mosolygott és csókolt, mint amikor valami egészen finom jégkrémet nyalogat az ember. – Olyan a bıröd, mint a… mint a virágszirom! – közölte Jennyvel, amikor az extasy hatni kezdett. Az orra hegyét a lány halántékához dörgölte, és halkan mormogott hozzá. Jenny elkacagta magát. Csodálatos érzés volt újra ilyen bizalmas közelségben lenni Nate-tel: a srác hihetetlenül helyes volt, és az, hogy ennyire odaadóan puszilgatta, nagyon-nagyon-nagyon jólesett. Csak hát Nate már úton volt Boldogságország felé, ı pedig nem akarta, hogy egy olyan fiú vegye el a szüzességét, aki éppen teljes

meggyızıdéssel kölyök labradornak képzeli magát. Nem, azt semmiképp sem akarta. Na, legalább ennyi méltóságérzet maradt a csajban! Ez az éjszaka viszont akkor is az utolsó éjszakája volt, mielıtt elrepül Prágába egész nyárra. Még esze ágában sem volt befejezni a bulizást. Nate finoman végighúzta nyelve hegyét Jenny precízen kiszedett szemöldökén, mire a lány felemelte a fejét, hogy újabb hosszú, szenvedélyes csókban forrjon össze a fiúval. A bátyja folyton arról rinyál, hogy az élet egy nagy szívás. Hát ı ennek az ellenkezıjérıl van meggyızıdve. Nem mintha különösebben küzdene érte, hogy az élet ennyire káprázatos legyen. Egyszerően csak ilyen. Egészen káprázatos! NINCS JOBB EGY KIS TITOKZATOSSÁGNÁL – Marcus! Kedvesem! – szólongatta Blair a fiút kopogás helyett a lakosztálya kazettás, fehérre festett ajtaja elıtt állva. Eddig még sosem szólította ıt kedvesemnek, legfeljebb magában nevezte így, de kezdett nagyon megtetszeni neki a becézgetésnek ez a formája. – Itt vagy? A lány agyán átfutott a gondolat, hogy még idekint, a folyosón le kéne vetkıznie egy szál Bvlgari gyöngysorig; de megfontolásra késztette, hogy a klub vendégszobáiban telt ház volt. Mi lesz, ha meglátja itt tök pucéran egy csokornyakkendıs professzor a Yale-rıl, akinél aztán szeptembertıl a Bevezetés a jogtudományba tárgyat vagy valamelyik másik elsıéves marhaságot fogja hallgatni? Miért, akkor legalább lenne valami izgalmas is az elıadásokban! – Marcus! – szólt Blair most valamivel hangosabban, és fülét az ajtóra tapasztva hallgatózni próbált. Bentrıl semmi nesz. Megfogta az ajtó gombját, és kipróbálta, elfordul-e. Elfordult, nem volt bezárva. Résnyire kinyitotta az ajtót, és bedugta a fejét az elıszobába. – Marcus! – próbálkozott most újra. Még mindig semmi. Erre sarkig tárta az ajtót.

A lakosztály antik, tölgyfa komódjának fiókjai kihúzkodva, üresen álltak; az ágyra egy nedves törülközıvolt odavetve. Alig lehetett látni a gıztıl, és mindent betöltött Marcus Carolina Herrera férfikölnijének illata. A ruhásszekrény ajtaja tárva-nyitva, a cédrusból készült vállfák csupaszon árválkodtak a kereszt-rúdon. Marcus lelépett! Hoppá! Blair hangos huppanással leült az ágyra. Kezdte magát nagyon úgy érezni, mint az a faképnél hagyott, ámde gyönyörő lány, aki egyik nagyszabású, fejben forgatott filmjének hısnıje volt; csakhogy ennek a filmnek a forgatását egy ideje abbahagyta. Félretette Jackie O napszemüvegét, elmaradhatatlan Hermés fejkendıjét, és bokáig érı ballonkabátját is, mert ennek a másik hısnınek, aki szerelmes volt és boldog párkapcsolatban élt, ezekre mind nem volt szüksége. Most viszont sürgısen vissza akart bújni a régi jelmezbe. Hogy történhetett ilyen?! Hát ıneki már csak az az egyetlen rendeltetése az életben, hogy az ilyen Nate-meg Marcus-féle gennyláda pasik kihasználják, hogy beletöröljék hazug, hőtlen Church’s of London cipıjük talpát?! Háborgó gyomorral állt fel az ágyról, és mint az ırült, rohant át a saját lakosztályába, hogy amint elér a vécéig, amúgy istenigazából meghánytassa magát. Fehérre festett komódján egy vázához támasztva azonban nagyalakú, krémszínő boríték várta, ami Marcus kacskaringós kézírásával volt megcímezve: Az én kedves B-bimnek. A levél mellett egy fekete bársonydobozka állt, ezen arany betőkkel a Bvlgari szó csillogott. Blair ellenállt a kísértésnek, hogy elıször a dobozt nyissa ki: egyetlen mozdulattal feltépte a borítékot. Egy levél lapult benne Marcustól; a Crane’s levélpapír ugyanolyan krémszínő volt, mint a boríték, a fejlécén pedig Yale-kék betőkkel a Lord Marcus Beaton-Rhodes név állt. És a levélen kívül volt még ott egy repülıjegy a British Airways valamelyik járatára.

Blair le sem ült, úgy falta a betőket; igyekezett tudomást sem venni a kis robbanásokról a gyomrában: mint amikor szappanbuborékok pattannak szét a levegıben. Blair, legdrágább kedvesem, kicsi B-bim, Bi-B-m! Legmerészebb álmomban sem képzeltem, hogy amikor majd friss yale-es diplomámmal a zsebemben, útban hazafelé New Yorkban töltök néhány napot, találkozom egy lánnyal, akibe halálosan beleszeretek! De mi az, hogy egy lánnyal?! Veled találkoztam! Nem hiszem, hogy lenne szó, amivel le tudnám írni, amit érzek, úgyhogy elrohantam itthonról, és vettem neked egy kis apróságot a gyöngysor mellé. Ígérd meg, hogy rajtad lesz a nyaklánc is meg ez is, amikor újra találkozunk – és az nem is lesz olyan nagyon sokára, feltéve, hogy leszel olyan kedves, és felülsz a gépre, amelyre voltam oly merész és helyet foglaltattam neked (mondanom sem kell: az elsı osztályra)!A jegy mához két hétre szól, hogy bıségesen legyen idıd összevásárolni egy teljesen új ruhatárat, végigcsinálni egy komplett arcápoló kúrát, csokiszínőre barnulni a szoláriumban, és egyáltalán, megtenni mindazt, amitıl olyan káprázatosan gyönyörő vagy mindig. Ne haragudj, amiért szó nélkül hagytalak magadra: de hát ma van az érettségi banketted, az elsı és utolsó ebben az életben, nem akartam elrontani a kedvedet azzal, hogy búcsúzkodom. Hát akkor én most megyek. Nagyon kérlek, gyere utánam! Addig is borzasztóan fogsz hiányozni! Nagyon-nagyon szeretlek, és ez így is marad örökké! Marcus Blair felkapta a komódról a fekete dobozkát, és egy rántással felnyitotta a tetejét. Két hibátlanul gömbölyő, hatalmas igazgyöngy ragyogott rá a szivacspárnáról: mindkettı díszes B betőt formázó, aranyalaphoz volt erısítve. A nyaklánchoz tartozó fülbevaló! Blair kitépte a fülébıl a szánalmas kis gyöngyöket, és betette a helyükre a Bvlgarit. B-bim! Bi-B-m!

Elég nehezen hihetı, hogy Marcus jegyben járna valami dagadt, nagy orrú, kékvérő hercegnıvel, ha egyszer maga vett Blairnek Londonba szóló repülıjegyet, mert be akarja mutatni az anyjának! És ahhoz sem fér kétség, hogy igenis lord: honnan lenne különben ilyen arisztokratikusán elegáns levélpapírja? Továbbá a levél, a repülıjegy és a fülbevaló a lehetı legékesebben bizonyítja, hogy Lord Marcus ıszintén, teljes szívébıl szereti Blairt! A lány kihúzta a komód legfelsı fiókját, és a repülıjegyet belökte kedvenc félkosaras La Perla melltartója mellé. A közkelető hiedelemmel szemben semmi nem ajzza fel jobban egy lány érdeklıdését, mint ha a fiú, akit szeret, titokzatos körülmények között olajra lép! VALLD BE BÁTRAN, HOGY IMÁDSZ! Serena hirtelenszıke haja csimbókos volt már az izzadságtól, sárga Tocca ruhája pedig úgy tapadt a testéhez, mintha nedves papír zsebkendıbıl volna. Egy teljes órája táncolt megállás nélkül, és már alig állt a lábán. Vanessa a falnak támaszkodva Perrier ásványvizet ivott, csak úgy, az üvegbıl. Az arca teljesen kipirult a szokatlanul heves mozgástól. Serena odalépett hozzá, kikapta a palackot a kezébıl, és már döntötte is le a vizet a torkán. – Te sem látod Dant, ugye? – kérdezte tıle Vanessa zihálva. Most, hogy kitáncolta magát, el tudta volna képzelni, hogy keresnek Dannel egy csendes zugot valahol itt a bárban, ahol kedvükre csókolózhatnak. – Nem – felelte Serena. Mindketten pásztázni kezdték tekintetükkel a tömeget, bár a szemüket marhára csípte a homlokukról szakadó verejték. Egy csapat szürke egyenruhás srác, valami katolikus suli tizedikesei éppen emberpiramist építettek magukból az egyik falnál. A gúla csúcsára Chuck Basst emelték, bár ı egymaga többet nyomott, mint a többiek összesen. Egy l’écolos csajszi nyakpántos topjától megszabadulva táncolt magányosan az egyik sarokban; a szájából félig szívott dzsoint lógott, a nyakában

gitár, amit tánc közben vadul püfölt; a lapockáján tetovált nap, hold és csillagok sötétlettek. – Tök durva ez a buli – jegyezte meg Vanessa. – Nate-et nem látod valahol? – viszonozta az elıbbi kérdést Serena. Halványan emlékezett rá, hogy a fiúval együtt érkezett a bankettre, de azóta szem elıl vesztette. Hunyorogva körülnézett, majdnem biztos volt benne, hogy a bárpult mellett találja meg, és arra a látványra is fel volt készülve, hogy barátja az egereket itatja. De csalódnia kellett: Nate nem volt sem ott, sem máshol. Blair viszont éppen ekkor lépett el a pulttól. Egyik kezében egy pohár gyöngyözı pezsgıt hozott, ezt épp most vette át a csapostól; szájfénytıl csillogó ajkai között pedig gyöngyházberakásos ébenfa szipkáját tartotta, a cigit épp most gyújtotta meg benne. Az egész csaj úgy nézett ki, mintha valami klasszikus mozifilmbıl szalasztották volna. Serena határozott lendülettel elszakadt a faltól, és odament barátnıjéhez. – Tök jók ezek a gyöngyök! – dicsérte meg a lány új ékszereit. Blair hosszas vívódás után úgy döntött, nem köp Serena arcába, és sötétkék szemét sem kaparja ki. – Marcustól kaptam ıket – felelte inkább. Serena bólintott, és már-már mondott valamit arról, hogy milyen szuper pasas ez a Marcus, de hirtelen egészen más tolult a nyelvére: – Nem láttad valahol Nate-et? Blair nagyot kortyolt a pezsgıjébıl, aztán kifújta a cigi füstjét Serena feje fölé. Az elmúlt félórában totál lekötötték minden figyelmét az ajándékok, amelyekkel titokzatosan viselkedı udvarlója meglepte: kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy azt figyelje, merre kóvályog expasija. – Hát nem igazán – dünnyögte. – Mostanában elég furán viselkedik – jegyezte meg Serena, miközben a körmét rágcsálva tovább fürkészte a tömeget. – Szerinted nem?

Blairnek ehhez a témához sem volt hozzáfőznivalója. Az összehajtogatott, mohazöld pulóver még mindig ott volt, ahová letette, az egyik karosszékben. – De, biztos – vonta meg a vállát. Jenny Humphrey, az a kis bögyös, seggdugasz kilencedikes ebben a pillanatban lépett ki a férfimosdó ajtaján; göndör haja kissé ziláltnak tőnt, az ajka pedig vörös volt és duzzadt, mint azé, aki kissé túlzásba vitte a csókolózást. Egy másodpercre megtorpant, hátranyújtotta a kezét, ahogy egy kisgyerek kezéért nyúl az ember. És ekkor Nate is feltőnt az ajtóban, a képén boldog, öntudatlan vigyor. Jenny átölelte a fiú derekát, az pedig szembefordult vele, és szájon csókolta, mohón, mintha a kiscsaj ajka csokiból volna. – Ú! – kiáltott fel Serena, mint akibe belecsíptek. Egymás után többször is behunyta a szemét: igyekezett tisztázni magában, hogy komolyan bántja, amit lát, vagy csak meglepi. Valahogy sosem érezte igazán rendben lévınek, hogy együtt van Nate-tel. És nem is baj, ha pasi nélkül vág neki a nyárnak, úgy legalább több energiája marad a filmezésre. Azt a macerát is megspórolta neki Nate, hogy neki kelljen valahogyan szakítania vele. Nem mintha eddig úgy istenigazából együtt lettek volna. Hát nem, tényleg nem voltak. – Na, jellemzı! – jegyezte meg Blair gúnyos hangon. Félig kipöckölt a dobozból egy szál Merit Ultra Lights-ot, és megkínálta vele Serenát. – Ne dühöngj – mondta neki. – Ez a csávó nem bír kibújni a bırébıl. Serena elfogadta a cigit: a szájába vette, és hagyta, hogy Blair tüzet adjon neki. – Nem dühöngök – sóhajtotta, nem annyira gondterhelten, mint inkább megkönnyebbülten. Nate iránti érzéseik most elıször nem egymás ellen fordították, hanem egységfrontba tömörítették ıt és Blairt. Ez mindenképpen örvendetes változás volt. – Figyelj, kölcsönadod ezt a forgatásra? – kérdezte a szipkára mutatva. – Bár

szerintem tuti felgyújtom vele magam, ha megpróbálom használni. Iszonyat kétbalkezes vagyok! Blair kifejezetten szerette, ha Serena alázza magát: az ilyen alkalmak mindig reményt keltettek benne. – Persze – felelte –, vidd csak el. A két lány ösztönösen megfordult, amikor a bár túlsó végébıl valaki rohanva megindult feléjük. Nate arckifejezése bágyadt volt, két zöld szeme hatalmasra tágult, a mozgása pedig még a szokásosnál is slamposabb volt. Kitárt karokkal rontotta csajokra; rávetette magát Serenára, és lesmárolta, még annál is nyálasabban, mint az elıbb Jennyt. – Natie! – szólt rá Serena vihogva, aztán ellökte magától; de a fiú ettıl egy szemernyit sem veszített lelkesedésébıl. Serenát ugyan elengedte, de helyette azonnal lecsapott Blairre. Nedves ajkát a lány szájára tapasztotta, és gyakorlatilag egészben le is nyelte. – Hülye vagy, bazmeg?! – förmedt rá Blair, és hátralépve kiszabadította magát a fiú ölelésébıl. Nate csak állt ott a két lány között, és úgy vigyorgott, mint aki megnyerte a fınyereményt. – Olyan kurva szépek vagyunk, hogy muszáj csókolóznom magunkkal – magyarázta érzelmi kitörését a maga elszállt módján. Blair elkapta Serena tekintetét. Igen, Nate mostanában elég furán viselkedik. Túlnyomás alatt van az agya, ahogy Angliában mondják. Ugyanakkor volt valami ebben a kölyökkutyás lelkesedésében, ami óhatatlanul átragadt az emberre. Mindannyian ma kaptak érettségi bizonyítványt; miért is ne viselkedjenek furán? Miért is ne csókolózzanak boldog-boldogtalannal? Lehet, hogy az itt lévık némelyikével az életben nem látják többet egymást! Másokkal viszont még rohadt hosszan lesznek túlontúl is összezárva! – Akartok látni valamit, ami tényleg fasza dolog? – kérdezte Blair jobb szemöldökét felvonva; ezt a mozdulatot az alsóbb éves

constance-os csajok mindennap órákon át gyakorolják a tükör elıtt, annyira szeretnék utánozni. Blair tett egy lépést elıre, és két kezével megragadta Serena fedetlen vállát. A szıke lány azonnal kapcsolt, mire gondol barátnıje. Mindkettıjük arcára széles mosoly terült, aztán a fejük apránként, mint egy lassított felvételen, közelíteni kezdett egymás felé. – Valld be bátran, hogy imádsz! – duruzsolta a két lány tök egyszerre, aztán az ajkuk találkozott: hosszú-hosszú csók következett. A bárban egy pillanat alatt elképesztı csend lett. Mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, a vendégek egytıl egyig a csókolózó pár felé fordultak, és csak bámulták ıket; de azok a legkevésbé sem zavartatták magukat. Megindult a találgatás: mi ez, valami polgárpukkasztó tréfa? Valami utolsó középiskolás balhé? Az is lehet. Meg az is, hogy nem. Figyelem: a valódi neveket, helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat És megvédjem magamat – „az ártatlanok” dühétıl. HEY, PEOPLE! Jó reggelt, érettségizettek! Ti nem úgy láttátok, hogy ma reggel (akarom mondani délután, minthogy reggelig le sem feküdtünk) egy egész kicsit más arc nézett vissza rátok a tükörbıl, mint eddig tizennyolc éven át? Tudom, hogy a tegnapi nap elég hihetetlenül alakult, de nyugi: tényleg megtörtént! Megcsináltuk, túl vagyunk rajta! Rövid nappalok és hosszú-hosszú éjszakák Kedd délután van, igazából már majdnem este, én pedig még mindig ágyban vagyok. Hogy mi volt az elsı dolgom, miután felébredtem? Hát az, hogy a fehér ruhát, amit az évzáróra vettem, beakasszam a legbelsı helyre a gardróbszobámban, az iskolai egyenruhámat pedig, amit soha többé nem kell felvennem, lezuttyintsam a szemétleöntın. Aztán arra gondoltam, kidolgozok

egy jó alapos tervet arra, hogy hogyan viszem le a haverokat most rögtön a Sag Harbor-i tengerpartra zsír új, Európából frissen érkezett autómon. De meggondoltam magam. Rájöttem, hogy rohadtul ráérek még a tervezgetéssel. A tengerpartra lemehetünk holnap is, holnapután is, meg azután is. Úgyhogy inkább rendeltem magamnak egy reggelit az E. A. T.–ból*, és visszamásztam szépen az ágyba; most is itt vagyok, és egyelıre semmi ingerenciám ezen változtatni. Leghamarabb félóra múlva vagyok hajlandó kidugni a lábamat a paplan alól, akkor is csak azért, hogy készülıdni kezdjek a ma esti bulira. A napfürdızés felejtıs: ahhoz rohadt korán kell felkelni. A nyár igazából a hosszú-hosszú éjszakai bulikról szól! * Az E. A. T. Cafe Breakfast egy Upper East Side-i kis étterem, ahonnan borsos áron az interneten keresztül is lehet hideg és meleg ételeket rendelni. A Yale Club új házirendje Tizenkét órával a bankett kezdete után a Yale Club személyzete még mindig vakarja fel a vendégeket a keleti szınyegekrıl, és tuszkolja be ıket a taxikba. Azok után, hogy az elmúlt éjjel egyes lányok félmeztelenül táncoltak, egyes fiúk piramist építettek magukból; hogy más lányok lányokkal csókolóztak, más fiúk pedig fiúkkal; azok után, hogy a klub címeres zászlaja szırén-szálán eltőnt a bejárat fölötti zászlótartóból, és hogy a szállóvendégek megállás nélkül panaszkodtak az iszonyatosan hangos zene meg a brutális cigifüst miatt, a klub vezetısége kénytelen volt elszánni magát bizonyos lépésekre. A mai naptól a Yale Clubban csak a tagok rendezhetnek partikat, és ık is kizárólag tagtársaik, illetve ezek rokonai számára. Külsıs vendégeket nem eresztenek be. A jelek szerint a három leendı yale-es diák ismerısünk, ha akar még az életben bulizni egyet az egyetem klubjában, okosan teszi, ha jó viszonyban marad egymással. Az elıttünk álló nyár szerelmespárjai B+S V+ D

D + saját maga V+ saját maga S + saját maga J + az elsı helyes cseh festı, aki egy szót sem beszél angolul N + saját maga B + Lord M; illetve persze + saját maga De mindebbıl csak újabb kérdések fakadnak: Most akkor S és B csak barátnık, vagy szerelmesek is egymásba? Mégis igaz lenne a régi pletyka kettejükrıl a jacuzziban? Túléli N, ha végig kell melóznia meg ájtatoskodnia egy nyarat Southamptonben, ráadásul B és S nélkül? Tényleg V lesz a Kajálom luxuskivitelben operatıre? Hogy fogja elviselni a rendezı elmebeteg különcségeit? Most akkor mi van, összejött D V-vel, vagy sem? És ha igen, együtt maradnak a nyár végéig? Esetleg még azután is? Megtanul D vezetni, és látjuk majd fel-alá furikázni szakadt, ócska Buickján, vagy annyira reszket a keze, hogy nem tudja egyenesben tartani a kormányt? Tényleg elrepül B Angliába, hogy meglátogassa jóképő lordját? És koronával a fején jön majd haza? Ja, igen, hazajön egyáltalán? Lealázza S Audrey Hepburnt Holly Golightly szerepében? És, ami még húsbavágóbb: ki lesz S mellett a férfi fıszereplı? Hallunk még J-rıl így, hogy már át is tette székhelyét Európába? És eljut hozzánk a híre azután is, hogy beköltözött a Waverlybe? Ugyan már! Továbbra is mindenkirıl minden hír el fog jutni mindenkihez. Egyszerően képtelen vagyok magamban tartani az infókat! Ködösítés helyett Ha netán valaki mégis aggódna: igen, én is most érettségiztem, és igen, ısztıl én is egyetemista leszek, de azért arra mérget vehettek, hogy nem szívódom fel, és el sem tőnök, mint szürke csacsi a ködben! Ahhoz túl sok a szaftos pletykatéma! És nyugi, ez sosem lesz másképp.,.! Imádom, ha utáltok: gossipgirl.net