Fordította: Farkas Tünde

Fordította: Farkas Tünde

Henning Mankell A piramis Wallander első esetei

2

A fordítás a Leopárd Förlag AB, Stockholm és a Leonhardt & Hoier Literary Agency A/S Copenhagen engedélyével készült. Eretleti cím: Pyramiden by Henning Mankell PYRAMIDEN © 1999 by Henning Mankell

Hungarian translation © Farkas Tünde, 2010

Minden jog fenntartva. Tilos e kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt előzetes írásbeli megállapodás nélkül elektronikus, mechanikus, fényképészeti vagy bármely más adatátviteli formában továbbadni.

M-érték Kiadó Kft., Budapest, 2010 Felelős kiadó a M-érték Kft. ügyvezető igazgatója Irodalmi vezető Ambrus Éva Felelős szerkesztő Simonits Mária A borítót tervezte Gerhes Gábor

A kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Pécsi Direkt Kft. 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1. www.alexandra.hu www.konyvnagyker.hu

ISBN 978 963 9889 85 9

3

Rolf Lassgårdnak őszinte szeretettel, hálával és nem kevés csodálkozással, hogy olyanokat mesélt nekem Wallanderről, amikről magam sem tudtam.

4

Tartalom Előszó / 9 Wallander első esete / 13 A maszkos / 127 A férfi a parton / 155 A fényképész halála / 193 A piramis / 277

5

Előszó Csak amikor már megírtam a Kurt Wallanderről szóló nyolcadik és egyben utolsó történetet is, akkor jöttem rá, miféle alcímet is kerestem végig – hiába – ehhez a sorozathoz. Amikor minden, legalábbis jórészt minden kész volt, akkor világosodott meg, hogy az alcím így hangozhatta: Regények az európai nyugtalanságról. Korábban kellett volna rábukkannom erre az alcímre. Hiszen a regények mindig is egyetlen témát variáltak: mi történt a 90-es években az európai jogállamisággal? Hogy maradhat életben a demokrácia, ha a jogállam alapjai repetleznek? Lehet, hogy az európai demokráciának olyan magas ára van, amelyet megfizetni egy szép napon már nem éri meg? Az összes bonyolult intrikán, a szereplő személyek sokaságának nyüzsgésén vörös fonálként húzódott végig ez a kérdés, amely nekem is és tapasztalatom szerint még sokaknak a legfontosabbnak bizonyult. A demokráciának természetesen nincs ára. Mihelyt megállapítunk egy árat, amely fölé nem mehetünk, abban a pillanatban már el is kezdtük a demokrácia lebontását. A demokrácia csakis akkor maradhat életben, ha felbecsülhetetlen értékűnek tekintjük. A legtöbb levélben, amelyeket kaptam, szintén a demokráciáról és a jogállamról szóltak a kérdések. A legkülönbözőbb országokból származó okos olvasók okos gondolatokat küldtek nekem ezzel kapcsolatban. Én pedig úgy gondolom, valahol már ez is megerősít abban, hogy Wallander annak a sok embernek lett a szócsöve, akik valahogy mind hasonlóképpen érzik a növekvő bizonytalanságot és dühöt, és némiképp értelmes gondolatokkal rendelkeznek a demokráciáról és a jogállamiságról. A világ számos helyéről, elsősorban Európából, de olyan helységekből is, amelyekről nemcsak hogy nem hallottam, de amelyeket a térképen sem találtam, vastag leveleket vagy szűkszavú lapokat hozott a posta. Furcsa időpontokban szólalt meg a telefonom, izgatott, ám szinte mindig barátságos hangok szóltak hozzám az e-mailekből. Persze másról is esett szó bennük, mint a demokrácia. Kaptam olyan leveleket, amelyek hibákra hívták fel a figyelmemet. Ezek íróinak a legtöbb esetben igazuk is volt, s a későbbi kiadásokban kijavítottam a hibákat. Ez végül oda vezetett, hogy tudatosan csempésztem a szövegekbe bizonyos következetlenségeket, hogy próbára tegyen olvasóim éberségét. Ezeknek a rejtett hibáknak nagy részét meg is találták. De még nem valamennyit… A legtöbb levélíró azonban a következőt kérdezte: hol volt ez a Wallander, mielőtt megkezdődött a regénysorozat? Vagyis hogy a pontos időt meghatározzam: 1990. január 8. hajnala előtt? Mi volt azelőtt, hogy Wallander felébred ezen a hajnalon, és megkezdődik Az arc nélküli gyilkos? Ki volt ez a Wallander? A sorozat egyes köteteiben vannak itt-ott elejtett célzások. De semmi pontosabb. Wallander gondolatai mindig visszatérnek ahhoz a naphoz, 6

amikor fiatal rendőrként megkéselte egy bűnöző – ez az élmény egész életén át elkísérte. A levelekben annyit kérdezősködtek utána, hogy végül magam is elkezdtem töprengeni rajta. Amikor Wallander először bukkan fel regényeim lapjain, már negyvenhárom éves. Ám ekkor már régóta rendőr, volt már házas, és most elvált ember, van egy lánya, és Malmőből Ystadba, ötven kilométerrel délre költözött. Abban a tíz évben, amely közben eltelt, néha kirámolt fiókokban, poros papírhegyek alatt vagy a merevlemez egyesei és nullái között kutakodtam Wallander korábbi élete után. Pár éve, épp amikor befejeztem az ötödik könyvet, A hamis nyom címűt, vettem észre, hogy fejben már írom azokat a történeteket, amelyek a regénysorozat előtti időkről szólnak. Megint ott volt a mágikus dátum, az 1990. január 8. A nyolc regény megírása után pedig összegyűjtöttem ezeket az elbeszéléseket. De nem azért jelentettem meg őket, mert ki akartam üríteni a fiókot. Azért adom ki ezt a kötetet, mert felkiáltójelként áll az után a pont után, amelyet A tűzfal után tettem. Néha az is hasznos lehet, ha az ember rák módjára, hátrafelé halad. Vissza a kiindulóponthoz. Más szavakkal: ez nem epilógus, hanem prológus. Pedig utoljára született meg. Wallander sokak számára eleven emberré vált. Kilépett a könyvek oldalairól, és embertársunkká változott. Még ha legbelül mindenki tisztában van is vele, hogy csak egy fiktív alak. Mégis van múltja. Volt fiatal is. Ezekben az elbeszélésekben megpróbálok beilleszteni néhány egészen fiatal kori részletet az összképbe, ahogy a képzeletemben létrejöttek. Egyetlen kép sem tökéletes, nem is lesz az soha. De ezek a történetek Wallander sorozatához tartoznak. És becsukom a zsákot. Ennek a könyvek az utolsó sorai már egy másik történet kezdetét jelzik, Az arc nélküli gyilkosét. Ám hiába olyan utószó ez, amely voltaképpen előszó akar lenni, mégse csak bezáródó ajtónak képzeljük. E bekötött szájú zsák mögött ott van már a folytatás. Wallander fiatalon kemény összeütközésbe került az apjával, amiért rendőrnek ment. Az apja sohasem fogadta el ezt egészen. Most pedig, A tűzfal végén, Ystad tengerpartján Wallander lánya, Linda kerül egészen hasonló helyzetbe. Úgy döntött, hogy rendőr lesz. Az ő apja azonban – maga Kurt Wallander – elfogadja a döntést. Talán azért, mert lánya döntése a saját hivatásának méltóságát is visszaadja némiképp. Linda a kései 90-es években kezdi meg a rendőrtiszti főiskolát. És amikor visszatér a városba, apja kollégájaként kezd dolgozni. Egy elbeszélés a végére ért. És hamarosan megkezdődik egy másik… Henning Mankell 2001 novemberében 7

Wallander első esete

8

1.

E

lőször csak a köd volt. Vastag tenger, amelyben minden fehér és csendes. A halál völgye. Ez volt az első dolog, ami Kurt Wallandernek eszébe jutott, miközben lassan a felszínre emelkedett. Hogy már halott. Huszonegy évet élt, nem többet. Fiatal rendőr, alig felnőtt. Egy idegen férfi rárontott egy késsel, és neki nem volt esélye még arra sem, hogy oldalt vesse magát. És aztán ott volt a fehér köd. És a hallgatás. Lassan felébredt – lassan visszatért az életbe. Fejében zűrzavaros gondolatok kavarogtak. Megpróbálta röptükben elkapni őket, ahogy lepkét fog az ember, de a képek elsiklottak előle, és csak megfeszített erővel tudta összerakni, mi is történt… Wallander szabadnapos volt. 1969. június harmadikát írták, és épp az imént vitte el Monát egy dániai hajóhoz. Nem az újmódiak közül valóhoz, a légpárnás aljúhoz, hanem egy régihez, amelyen Koppenhágába átmenet még mindig jutott egy tisztességes reggeli az utasnak. Mona egy barátnőjével találkozott. Talán a Tivoliba is benéznek, de legfőképp divatüzletekbe. Wallander szívesen velük ment volna, mert szabadnapos volt. De Mona azt mondta, ne jöjjön. Csak ő és a barátnő. Férfiakra nincs szükségük. Látta, amint a hajó lassan eltűnik a kikötő kijáratában. Mona este jön csak vissza, ő pedig megígérte neki, hogy elébe megy. Majd sétálnak egyet, ha ilyen szép marad az idő, aztán felmennek a lakására odakint Rosengårdban. Wallander észrevette, hogy már a gondolat is felizgatja. Végigsimított a nadrágján, aztán átment az utca túloldalára, a vasútállomás épületéhez. Vett egy csomag cigarettát, a szokásos John Silvert, és rágyújtott, amikor még ki sem lépett az állomásról. Nem tervezett erre a napra semmit. Keddi nap volt, szabadnap. Sok túlórája gyűlt össze, legfőképp a lundi és malmöi, állandóan fel-fellángoló, nagy tüntetések miatt. Malmőben összeütközésekre is sor került. Wallander undorodott az egésztől. Hogy ő maga mit gondoljon a tüntetők céljáról, hogy az USA takarodjon ki Vietnamból, nem is tudta. Előző nap megpróbált Monával beszélgetni erről, de a lány sem tudott mást mondani, mint hogy a tömeg csak ricsajozni akar. És amikor Wallander nem engetlett, és azt mondta: nem gondolja, hogy helyes, ha a világ legnagyobb hadi hatalma agyonbombáz vagy a kőkorszakba gyalul vissza egy szegény ázsiai, aprócska földművelő államot, akkor visszavágásképpen a lány azt mondta, hogy nincs szándékában egy 9

kommunistához feleségül menni. Wallander elnémult. Ezt a beszélgetést nem folytatták. Ugyanis biztos volt benne, hogy pontosan Mona az a nő, akit feleségül akar venni. A világosbarna hajú, hegyes orrú, keskeny állú lány nem élete legszebbje volt, de mégis éppen őt akarta. Az elmúlt évben találkoztak össze. Előtte Wallander egy évig járt egy Heléna nevű lánnyal, aki egy városi szállítócégnél dolgozott. Egy szép napon a lány egyszerre közölte, hogy most már vége a kapcsolatuknak, mert mást talált magának. Wallandernek először elállt a szava. Aztán egy egész hétvégét végigbőgött a lakásán. Magánkívül volt a féltékenységtől, aztán, amikor végre sikerült elállítania a könnyeket, akkor lement a főpályaudvarra, és rengeteget ivott. Aztán visszament a lakására, és tovább bőgött. És ha most elmegy a vasúti resti előtt, kirázza a hideg. Soha a lábát se fogja oda betenni. Pár nehéz hét következett, amikor Wallander megpróbálta rávenni Helénát, hogy mégiscsak jöjjön vissza hozzá. A lány azonban keményen elutasította, sőt annyira megharagudott a makacssága miatt, hogy a végén még azzal is megfenyegette, hogy feljelenti zaklatásért. Akkor aztán Wallander visszavonult. És ez, érdekes módon, még csak nehezére sem esett. Tartsa meg Heléna az új lovagját békében. Ez egy pénteki nap történt. llgyanaznap este átutazott az Øresundon, és Koppenhágából visszafelé egy Mona nevű lány mellé telepetlett le, aki kötögetett. Gondolataiba merülve ballagott a városban. Eltöprengett, vajon mit csinálhat most Mona meg a barátnője. Aztán gondolatai átsiklottak az elmúlt hét eseményeire. Az eldurvult tüntetésekre. Elgondolkodott, vajon az ő felettesei voltak-e azok, akik rosszul ítélték meg a helyzetet. Wallandert egy rögtönzött kommandócsoportba helyezték, amelynek a tartalék mögött kellett várakoznia. Csak akkor vezényelték oda őket, amikor már állt a bál. És megjelenésük persze még csak tovább mérgesítette a helyzetet. Az egyetlen ember, akivel Wallander valaha is megpróbált komolyan elbeszélgetni a politikáról, az apja volt. Hatvanévesen nemrég határozta el, hogy átköltözik Österlenbe. Wallander apja szeszélyes volt, sosem lehetett tudni, hányadán áll vele az ember. Főképp, mióta egyszer annyira dühbe gurult rá, hogy majdnem ki is tagadta. Pár évvel ezelőtt volt ez, amikor Wallander azzal állított haza, hogy rendőr akar lenni. Az apja az olajfesték- és kávészagú műteremben üldögélt. Egy ecsetet vágott Wallander fejéhez, és ordítva szólította fel, hogy tűnjön el, és soha vissza se térjen. Nem tűr el rendőrt a családban. Igen heves veszekedés bontakozott ki, de Wallander állta a sarat. Rendőr lesz, és akárhány ecsetet csapkodnak is a fejéhez, nem fogja megváltoztatni a szándékát. A kiabálásnak hirtelen lett vége. Az apja ellenséges hallgatásba burkolózva visszaült a festőállványhoz. Aztán a sablonja segítségével nekilátott egy fajdkakas megrajzolásának. Mindig ugyanazt a motívumot festette: erdei tájat, amelybe a változatosság kedvéért néha belefestett egy 10

fajdkakast. Wallander homloka összeráncolódott, amikor eszébe jutott az apja. Igazából sohasem békültek ki. De most már legalább megint szóba álltak egymással. Wallander gyakran gondolkodott el rajta, hogyan viselhette el az anyja – aki akkor halt meg, amikor Wallander a rendőriskolára járt – az öreget. A nővérének, Kristinának elég esze volt: amint lehetett, elköltözött otthonról. Most Stockholmban él. Közben tíz óra lett. Malmö utcáit gyenge szél söprögette. Wallander bement az NK áruház melletti kávézóba. Kávét és szendvicset kért, belelapozott az Arbetetbe és a Sydsvenskanba. Mindkét újságban talált olyan olvasói leveleket, amelyek – dicsérő vagy elítélő hangon – a rendőri beavatkozásról szóltak. Wallander ezeket sebesen átlapozta. Nem vitte rá a lélek, hogy elolvassa őket. Remélte, hogy a jövőben megússza az ilyen, tüntetők elleni bevetéseket. Ő a bűnügyi nyomozókhoz készült. Kezdettől fogva ez volt a célja, és sohasem rejtette véka alá. Pár hét múlva kezdi a munkát azon a részlegen, amely az erőszakos bűncselekmények és a súlyos erkölcsi kihágások felderítésével foglalkozik. Hirtelen előtte termett valaki. Wallander, kezében a kávéscsészével, felnézett. Tizenhét év körüli, hosszú hajú lány állt előtte. Nagyon sápadt volt, és dühös tekintettel méregette. Aztán előrehajtotta a fejét, hogy látszott a tarkója, és odamutatta Wallandernek. – Látod – mondta. – Itt ütöttél meg. Wallander letette a csészét. Semmit sem értett. A lány közben felegyenesedett. – Azt hiszem, nem értettem, amit mondtál – mondta. – Te rendőr vagy, nem? – De. – Tehát akkor te is ott voltál, és vertél bennünket, tüntetőket. Wallander most már értette. A lány egyenruha nélkül is ráismert. – Én senkit sem ütöttem meg – felelte. – Szerinted nem mindegy, hogy kinél van a gumibot? Ott voltál. És vertél bennünket. – Megszegtétek a tüntetés szabályait – felelte Wallander, és maga is hallotta, mennyire reménytelenül cseng a hangja. – Minden zsaru okádék – mondta a lány. – Tulajdonképpen kávézni akartam itt, de inkább arrébb megyek egy házzal. És eltűnt. A felszolgálónő a pult mögül szemrehányó pillantásokat vetett Wallanderre. Mintha ő riasztotta volna el a vevőt. Wallander fizetett és kiment. A szendvicset félig ette csak meg, otthagyta. Elbizonytalanodott ettől a lánytól. Egyszerre úgy érezte, mindenki őt 11

bámulja az utcán. Mintha egyenruhában lenne. Nem pedig sötétkék nadrágban, világos ingben és zöld zakóban. „El kell kerülnöm az utcáról – gondolta magában. – Valami irodába. A tetthelyekre. A nyomozócsoportok ülésére. Csak tüntetésre ne, soha többet. Akkor inkább kiíratom magam az orvossal.” Gyorsított. Gondolkodott, hogy felüljön-e már a Rosengårdba vivő buszra. De aztán megegyezett magával, hogy még szüksége van egy kis mozgásra. Nagyon is láthatatlan akart maradni, nem pedig összefutni valakivel, aki ismeri. Hát persze hogy egyenesen az apja karjába szaladt a Néppark előtt. Az öreg egyik képét cipelte éppen, barna csomagolópapírba bugyolálva. Wallander a földet bámulta, és olyan későn vette észre, hogy már nem menekülhetett előle észrevétlenül. Apján fura sityak volt, és vastag kabát. Alatta valami melegítőféle és tornacipő, amelyhez nem húzott zoknit. Wallander titokban felsóhajtott. Úgy néz ki, mint egy hajléktalan, gondolta. Miért nem képes legalább tisztességesen felöltözni? Az apja letette a képet, és felnyögött. – Miért nem vagy egyenruhában? – kérdezte aztán köszönés helyett. – Már nem vagy rendőr? – Szabadnapom van. – Azt hittem, a rendőrök mindig szolgálatban vannak. Hogy megóvjanak bennünket a gonosztól. Wallander egyelőre uralkodott a dühén. – Miért van rajtad télikabát? – kérdezte inkább. – Húsz fok meleg van. – Lehet – felelte az apja –, de én úgy tartom magam egészségesen és frissen, hogy sokat izzadok. Neked is az kéne. – Nyáron nem szaladgál az ember télikabátban. – Hát akkor majd jól meg is betegszel. – Sohasem vagyok beteg. – Még nem. De majd annak is eljön az ideje. – Tudod egyáltalán, hogy nézel ki? – Nem szoktam tükörbe nézegetésre pocsékolni a drága időmet. – Nem hordhatsz júniusban téli sapkát! – Próbáld csak meg levenni rólam, ha mered. Akkor feljelentelek bántalmazásért! Egyébként el tudom képzelni rólad, hogy te is ott voltál, és verted a tüntetőket. „Jaj, nehogy már ő is! – gondolta Wallander. – Ez nem lehet igaz. Hiszen sohasem érdekelte a politika. Még ha próbáltam volna is beszélgetni vele ilyesmiről.” De Wallander tévedett. – Minden tisztességes ember elítéli azt a háborút – jelentette ki az apja határozottan. – És minden tisztességes ember végzi a munkáját – felelte Wallander, erővel megőrizve higgadtságát. 12

– Tudod, mit mondtam neked. Sosem lett volna szabad rendőrnek állnod. De persze te nem akartál rám hallgatni. És láthatod, hová jutottál. Ártatlan kisgyerekek fejét vered be furkósbottal. – Egyetlen rohadt ember fejét sem ütöttem meg egész életemben – háborodott fel immár őszintén Wallander. – És nem furkósbotunk van, hanem gumibotunk. Hová viszed azt a képet? – Elcserélem párásítóra. – És minek neked párásító? – Elcserélem egy új matracra. Már teljesen szétfeküdtem azt, amin most alszom. Megfájdul tőle a hátam. Wallander tudta, hogy az apja időnként sajátos tranzakciókba bonyolódik, amelyek során az az áru, amelyre tulajdonképpen szüksége van, sok kézen megfordul, mire eljut hozzá. – Segítsek? – kérdezte Wallander. – Nincs szükségem rendőri kíséretre. Viszont ha egyszer arra jársz, kártyázhatnánk egyet. – Megyek – mondta Wallander –, mihelyt lesz időm. „Kártyázni – gondolta. – Ez az utolsó, ami még összeköt bennünket.” Apja felemelte a képet. – Tulajdonképpen miért is nincsenek nekem unokáim? – kérdezte. De a választ nem várta meg, hanem elment. Wallander nézett utána. Arra gondolt, jó, hogy az apja elköltözik Österlenbe. Legalább nem fenyegeti minden pillanatban az a veszély, hogy belebotlik. Wallander egy öreg házban lakott Rosengårdban. Az egész negyedet folyamatosan a bontás fenyegette, ő mégis jól érezte itt magát. Még ha Mona azt mondta is, hogy ha esetleg összeházasodnak, akkor feltétlenül más negyedbe kell költözniük. Wallander lakása egy szobából, egy konyhából és egy szűk fürdőszobából állt. Az első saját lakása volt. A bútorokat mind árverésen és ócskásnál szerezte. A falakon plakátok lógtak. Virágmotívumosak vagy paradicsomi szigetesek. És mivel néha az apja is meglátogatta, illendőnek gondolta, hogy egy képet tőle is felakasszon. Egy fajdkakastalant választott. A szoba legfontosabb bútordarabja egy gramofon volt. Wallandernek nem volt túl sok lemeze. Szinte csak operalemezek. Ha valamelyik kollégája meglátogatta, mindig elhangzott a kérdés, hogy hogyan is tud ilyen zenét hallgatni. Ezért vásárolt pár másfélét is, hogy ilyen alkalmakkor kéznél legyen egyéb is. Valamely rejtélyes okból kifolyólag sok rendőr rajongott Roy Orbisonért. Egy óra múlt, mire nagyjából kitakarított, evett és kávézott. Közben egy 13

Jussi Björling-lemezt hallgatott. Ez volt a legelső lemeze. Már teljesen össze volt karistolva, de gyakran jutott eszébe, hogy ha tűz ütne ki a házban, ezt mentené elsőnek. Épp másodszorra rakta fel a lemezt, amikor kopogtak a plafonon. Wallander levette a hangerőt. Fölötte egy nyugdíjas virágbolt tulajdonosnő lakott. Linnea Almquistnek hívták. Ha úgy érezte, túl hangos alatta a zene, kopogott a padlóján, Wallander pedig engedelmesen lecsendesítette a gramofont. Az ablak nyitva volt. A Mona által feltett függönyt lengette a szél. Wallander ledőlt az ágyra. Lustának és fáradtnak érezte magát. Jó volt egy kicsit úgy istenigazában elheveredni. Belelapozott egy Playboyba, amelyet gondosan elrejtett, ha Mona eljött hozzá. Hamarosan már a földön hevert az újság, Wallander pedig elaludt. Egy rándulással ébredt. Dörrenés. Hogy honnan jött a hang, nem tudta volna megmondani. Felkelt, és kiment a konyhába, hogy lássa, nem esett-e le valami a padlóra. Ám ott minden rendben volt. Aztán visszament a szobába, és kinézett az ablakon. A házak közötti udvarok üresen álltak. A szárítókötélen egy kék overall lengedezett magányosan. Wallander álomból riadt fel. A kávéházi lány szerepelt benne; elég zűrös, kaotikus álom volt. Felállt, órájára nézett. Negyed öt. Több mint két órát aludt. A konyhaasztalhoz ült, és bevásárlólistát írt. Mona megígérte, hogy Koppenhágából hoz valami innivalót. Elrakta a cédulát, felvette a zakót, becsukta maga mögött az ajtót. Odakint megállt a félhomályban. A szomszéd ajtó csak be volt hajtva. Wallander csodálkozott, mert a szomszédja igen félénk volt, és májusban egy második zárat is fölszereltetett. Wallander elgondolkodott, ne hagyja-e annyiban, de aztán mégiscsak bekopogott. A férfit, aki egyedül lakta a szomszéd lakást, Artur Hålénnak hívták, nyugdíjas tengerész volt, és egyedül élt. Már itt lakott, amikor Wallander beköltözött. Ha néha összefutottak a lépcsőn, köszöntek egymásnak, vagy váltottak néhány semmitmondó mondatot, de semmi több. Wallander sohasem látta vagy hallotta, hogy Hålénhoz látogató jött volna. Reggelente rádiót hallgatott, este bekapcsolta a tévét, de tízkor már mindig csend volt nála. Wallander néha eltöprengett rajta, mennyit vehet észre az ő hölgylátogatóiból. A heves éjszakai hangokból. De soha nem kérdezte meg. Wallander még egyszer kopogtatott. Semmi válasz. Kinyitotta az ajtót, és bekiáltott. Habozva lépett be az előszobába. Dohos szag csapta meg. Állott öregemberszag. Wallander még egyszer kiáltott. Talán elfelejtette bezárni, amikor elment, gondolta Wallander. Hiszen elmúlt már hetvenéves. Talán feledékeny lett. Wallander bekukkantott a konyhába. A mosogatórongy és egy kávéscsésze mellett egy összegyűrt tippszelvény hevert az asztalon. Aztán elhúzta a függönyt, amely a konyhát és a szobát elválasztotta. Összerezzent. Hålén a 14

padlón feküdt. Fehér inge csupa vér. Keze mellett egy pisztoly hevert. A csattanás, gondolta Wallander. A lövést hallottam. Érezte, hogy rosszul lesz. Sok halottat látott már. Vízbe fulladtakat, akasztottakat. Olyanokat, akik összeégtek, vagy közlekedési balesetben felismerhetetlenné roncsolódtak. De még mindig nem tudott hozzászokni a látványhoz. Körülnézett a szobában. Hålén lakása épp a tükörképe volt az övének. A bútorok elég szegényes benyomást keltettek. Szobanövény, dísz sehol. Az ágy vetetlen volt. Wallander ránézett a holttestre. Nyilvánvalóan mellbe lőtte magát. Halott volt. Nem kellett megfognia a csuklóját, mégis biztos volt benne. Gyorsan visszament a saját lakásába, és felhívta a rendőrséget. Megmondta, kicsoda, elmondta, mi történt. Aztán kiment az utcára, és várta a járőrkocsit. A rendőr- és a mentőautó egyszerre érkezett meg. Wallander odabiccentett a járművekből kiszállóknak: mindet ismerte. – Te meg mit találtál? – kérdezte az egyik járőr. Sven Svenssonnak hívták, Landskronáról származott, de mindenki csak Tüskének hívta, amióta egy betörő üldözésekor belepottyant egy tüskebokorba, és össze-vissza szurkálta az altestét. – A szomszédom – felelte Wallander. – Agyonlőtte magát. – Hemberg már úton van – mondta Tüske. – A bűnügyieknek is kell rá vetni egy pillantást. Wallander bólintott. Tudta. Akármilyen természetesnek tűnnek is a saját lakásbeli elhalálozások, azért mindig meg kell vizsgálni a rendőröknek az eseteket. Hembergnek meglehetősen nagy hírneve volt. És nem egyértelműen csak jó. Könnyen felfortyant, és igen kellemetlen tudott lenni a munkatársaival. Ugyanakkor azonban akkora király volt a saját területén, hogy senki sem mert belekötni. Wallander érezte, hogy egyre idegesebb. Lehet, hogy hibázott valahol? Hemberg azonnal ki fogja szúrni, és akkor nem állhat meg előtte. Márpedig éppen Hemberg bűnügyi felügyelő lesz az, aki alatt Wallander kezdeni fog, ha egyszer megtörténik az áthelyezése. Wallander az utcán maradt és várt. Az út szélén sötét Volvo állt meg. Hemberg kiszállt. Egyedül volt. Eltartott pár másodpercig, míg felismerte Wallandert. – Hát te meg mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte. – Itt lakom – felelte Wallander. – A szomszédom lőtte agyon magát. Én hívtalak benneteket. Hemberg érdeklődve felrántotta a szemöldökét. – Láttad? – Hogyhogy láttam-e? – Láttad, hogy ki lőtt? 15

– Természetesen nem. – Akkor honnan tudod, hogy öngyilkosság volt? – A halott mellett ott a pisztoly. – Na és? Wallander nem tudta, mit válaszoljon. – Meg kell tanulnod helyesen kérdezni, ha bűnügyi nyomozó akarsz lenni – mondta Hemberg. – Olyan emberem, aki nem tud jól gondolkodni, épp elég van. Nincs szükségem még egy ugyanolyanra. Aztán lejjebb adta, kicsit barátságosabb hangra váltott. – No, ha azt mondod, öngyilkosság, akkor biztos az is volt. Merre van? Wallander az ajtóra mutatott. Bementek. Wallander figyelemmel kísérte Hemberg munkamódszerét. Nézte, amint leguggol a holttest mellé, és elbeszélget az időközben megérkezett orvossal a golyó bemeneti nyílásáról. Megfigyelte a fegyver elhelyezkedését, a test elhelyezkedését, a kéz elhelyezkedését. Aztán körüljárt a lakásban. Megvizsgálta az íróasztalfiókokat, a ruhásszekrényeket és a ruhákat. Egy szűk óra alatt végzett. Intett Wallandernek, hogy jöjjön ki vele a konyhába. – Biztosan öngyilkosság volt – mondta Hemberg, mialatt szórakozottan kisimította és nézegette a tippszelvényt az asztalról. – Dörrenést hallottam – mondta Wallander. – Biztos az volt a lövés. – Semmi egyebet nem hallottál? Wallander arra gondolt, hogy jobb lesz megmondani az igazat. – Elszunyókáltam ebéd után – felelte. – A dörrenésre ébredtem. – S utána? Sietős léptek a lépcsőn? – Semmi. – Ismerted? Wallander elmondta azt a keveset, amit tudott. – Rokonai voltak? – Nem tudok róla. – Majd kiderül. Hemberg egy pillanatig csendesen ült. – Nincsenek családi képek – mondta aztán. – Sem odabent a kredencen, sem a falakon. A fiókokban semmi. Csak két régi tengerészkönyv. Az egyetlen érdekes dolog, amit találtam, egy színes bogár volt, amelyet egy dobozba tettek. Nagyobb még egy szarvasbogárnál is. Tudod, milyen a szarvasbogár? Wallander nem tudta. – Svédország legnagyobb bogara – felelte Hemberg –, de hamarosan kiirtják. Félretette a tippszelvényt. – Nincs búcsúlevél sem – folytatta. – Egy öregembernek elege lesz az egészből, és egy durranással mindentől búcsút vesz. Az orvos szerint igen jól 16

célzott: a szíve közepébe. Egy rendőr lépett be a konyhába, egy levéltárcát nyújtott át Hembergnek. Az kinyitotta, és kivett belőle egy igazolványt. – Artur Hålén – mondta. – 1898-ban született. Sok tetoválása volt, ahogy egy régimódi tengerészhez illik. Tudod, mivel foglalkozott a hajón? – Azt hiszem, gépész volt. – Az egyik tengerészkönyvében gépésznek van beírva, a másikba matróznak. Tehát különféle munkákat végzett a fedélzeten. Egyszer beleszeretett egy Lucia nevű lányba. A jobb vállára és a mellére is ezt a nevet tetováltatta. Szinte elmondhatjuk, hogy ezen a néven át lőtte le magát. Hemberg visszatette a tárcába az igazolványt, s az egészet az irattartójába. – Persze az igazságügyi orvos szakértőké az utolsó szó – mondta –, és rutinból megvizsgálhatjuk a fegyvert és a golyót is, de úgy gondolom, hogy öngyilkosság volt. Hemberg még egy pillantást vetett a tippszelvényre. – Úgy látom, ennek az Artur Hålénnak nem sok fogalma volt a fociról – vélekedett. – Ha ezzel a szelvénnyel nyer, biztosan ő lett volna az egyedüli nyertes. Hemberg felállt. A holttestet épp elvitték. Óvatosan manővereztek a szűk folyosón a leterített hordággyal. – Egyre gyakrabban fordul elő – mondta Hemberg –, hogy idős emberek véget vetnek az életüknek. De golyóval nem túl gyakran. Revolverrel pedig végképp nem szoktak. Hirtelen Wallanderre nézett. – De erre már te is biztos gondoltál. Wallander meglepődött. – Mire? – Milyen furcsa, hogy volt revolvere. Átnéztük az íróasztalát, de nem találtunk engedélyt. – Biztos még tengerész korából maradt neki. Hemberg vállat vont. – Biztos. Wallander lekísérte Hemberget az utcára. – Ha már egyszer te vagy a szomszédja – mondta Hemberg –, arra gondoltam, magadhoz vehetnéd a kulcsait. Ha készen vannak a többiek, majd beadják neked. Figyelj, nehogy valaki bemenjen a lakásba, amíg egészen biztosak nem lehetünk abban, hogy öngyilkosság volt. Wallander visszament a házba. A lépcsőn találkozott Linnea Almquisttel, aki a szemetet vitte lefelé. – Miféle szörnyű rohangászás folyik itt a lépcsőn? – kérdezte szigorúan. – Sajnos, haláleset történt – felelte Wallander udvariasan. – Hålén meg17

halt. Az asszonyt szemlátomást megrendítette a hír. – Azt hiszem, elég magányos volt – mondta lassan. – Párszor megpróbáltam meghívni egy kávéra, de mindig kimentette magát, hogy nem ér rá. Pedig az egyetlen, aminek bővében lehetett, az éppen az idő volt. – Én nemigen ismertem – mondta Wallander. – A szíve? Wallander bólintott. – Igen – felelte –, az volt, a szíve. – Hát akkor csak reméljük, hogy nem valami hangoskodó fiatalok költöznek be ide – mondta az asszony, és elment. Wallander visszatért Hålén lakásába. Most, hogy a holttestet már elvitték, könnyebb volt. Egyik bűnügyi technikus éppen becsukta a táskáját. A padlón a vérfolt megsötétedett. Tüske a körmét tisztogatta. – Hemberg azt mondta, vegyem át én a kulcsokat – mondta Wallander. Tüske a kredencen heverő kulcscsomóra mutatott. – Jó lenne tudni, kié a ház. Egyik barátnőm kiadó lakást keres. – Itt minden áthallatszik – mondta Wallander. – Csak hogy tudd. – Nem hallottál még ezekről az egzotikus vízágyakról? – kérdezte Tüske. – Azok nem nyikorognak. Wallander csak negyed hétkor zárhatta le Hålén lakását. Még mindig órák múlva találkozhat csak Monával. Bement a lakásába, főzött egy kávét. Feltámadt a szél. Becsukta az ablakot, és a konyhában ült le. Nem tudott élelmiszert vásárolni, most meg már bezárt a bolt. A közelben nem volt későig nyitva tartó üzlet. Az jutott eszébe, hogy nincs más hátra, meg kell hívnia Monát vacsorázni. Tárcája az asztalon hevert. Megnézte, van-e elég pénze. Mona szeretett vendéglőben vacsorázni, de Wallander kidobott pénznek tartotta. Fütyülni kezdett a kávéfőző. Kitöltötte, három cukrot tett bele. Várt, ameddig kihűlt. Valami nyugtalanította. Nem tudta, honnan ered a nyugtalanság. De igen erős érzés volt. Nem tudta, mi az, de Hålénhoz fűződött. Gondolatban még egyszer végigment az eseményeken. A durranás, amire felébredt. A nyitva álló ajtó. A holttest a szoba padlóján. Egy ember öngyilkosságot követett el. Egy ember, aki véletlenül épp az ő szomszédja volt. Valami nem stimmelt. Wallander bement a szobába, és ledőlt az ágyra. Befelé fülelt. Az emlékei közé. Hallott még valamit azon a dörrenésen kívül? Előtte vagy utána? Vajon más zajok is voltak, amelyek behatoltak az álmába? 18

Kutatott, de semmit sem talált. Mégis biztos volt benne. Valamire nem figyelt fel. Felkelt, és visszament a konyhába. A kávé már kihűlt. „Csak képzelődöm – gondolta. – Én magam láttam. Hemberg is látta. Egy különc öregember öngyilkos lett.” Mégis olyan volt, mintha látott volna valamit, amit nem értett meg. Ugyanakkor arra is rájött, milyen csábító is ez a gondolat. Hogy felfigyelt valamire, ami fölött Hemberg elsiklott. Igencsak megjavítaná az esélyeit, hogy hamarosan bűnügyi nyomozó legyen belőle. Az órára nézett. Még mindig ráért, még nem kellett Mona elé mennie a komphajóhoz. Betette a kávéscsészét a mosogatóba, fogta a kulcscsomót, és átment Hålén lakásába. Amikor beért a szobába, minden olyan volt, mint amikor a holttestet felfedezte, csak azt most már elszállították. Wallander lassan körülnézett. Mit kell tenni, gondolta. Hogyan lehet felfedezni azokat a dolgokat, amelyeket csak nézünk, de nem látunk meg? Pedig kell valami ilyesminek lennie. Ebben biztos volt. Ám nem látott semmit. Kiment a konyhába, leült a székre, amelyen Hemberg ült. Ott hevert előtte a totószelvény. Wallander nemigen értett a focihoz. Pontosabban egyáltalán nem értett hozzá. Ha már játszani akart, akkor lottót vett. A tippszelvény a jövő szombatra szólt. Ennyit látott rajta. Hålén még a nevét és a címét is kitöltötte. Wallander visszament a szobába, és az ablakhoz állt, hogy más szögből lássa a lakást. Pillantása az ágyra esett. Hålén fel volt öltözve, amikor öngyilkos lett. De az ágy bevetetlen maradt, pedig egyébként pedáns rend volt mindenütt. Vajon miért nem vetette be az ágyát, gondolta Wallander. Biztosan nem történhetett úgy, hogy felöltözve aludt, aztán felkelt, és agyonlőtte magát – ráadásul be sem vetette előtte az ágyát. És miért van az a kitöltött totószelvény a konyhaasztalon? Nem állt össze az egész. Másrészről meg, persze, nem biztos, hogy jelentősége van. Lehet, hogy Hålén hirtelen döntötte el, hogy véget vet az életének. És talán ostobaságnak találta, ha az ágyazással bajlódik előtte. Wallander leült a szoba egyetlen foteljébe. Szétült, lerongyolódott fotel volt. Csak beképzelek valamit, gondolta újra magában. A patológus majd megállapítja, hogy öngyilkosság volt. A technikai vizsgálat pedig bebizonyítja, hogy a golyó a revolverből származott, a revolvert pedig Hålén fogta a lövés pillanatában. Wallander elhatározta, hogy elmegy ebből a lakásból. Meg kell még mosakodnia és át kell öltöznie, mielőtt Monáért indul, de valami visszatartotta. A kredenchez lépett, és elkezdte kihúzogatni a fiókokat. A két tengerészkönyvet azonnal megtalálta. A fiatal Artur Hålén egész snájdig fickó volt. Szőke haj, nyílt, széles mosoly. Wallander csak nehezen tudta ezt a képet 19

összhangba hozni azzal a szótlan, visszahúzódó öregemberrel, aki itt Rosengårdban töltötte utolsó éveit. És az még kevésbé volt elképzelhető, hogy a képen szereplő fiú egyszer majd öngyilkosságot fog elkövetni. Wallander persze tudta, hogy rosszul gondolkodik. Az öngyilkosokat nem lehet sablonokból megismerni. Megtalálta a tarka bogarat, odavitte az ablakhoz. A skatulya alsó felére mintha a „Brasil” szó lett volna nyomtatva. Hålén nyilván valamelyik útján vásárolta ezt a szuvenírt. Wallander tovább kutatott a fiókokban. Kulcsok, különféle országok pénzérméi – semmi, ami felkeltette volna a figyelmét. A legalsó fiókot borító koszlott, töredezett papír alá félig becsúszva egy barna borítékot talált. Wallander kinyitotta: egy régi fénykép volt benne. Esküvői kép. A hátulján egy fényképészműterem neve és a dátum: 1894. május 15. A műterem Härnösandban volt. A kép hátára írva ez állt: Manda és én az esküvőnk napján. A szülők, gondolta Wallander. Négy évvel később születik meg a fiuk. Amikor végzett a fiókokkal, a könyvespolccal folytatta. Nagy csodálkozására német könyveket is talált rajta. Használtak voltak, sokszor forgatták már őket. Vilhelm Moberg néhány könyve is ott állt még, egy spanyol szakácskönyv és egy repülőmodellező-újság néhány száma. Wallander elcsodálkozva csóválta a fejét. Hålén valószínűleg összetettebb jellem volt, mint amilyennek gondolta. Elfordult a könyvespolctól, benézett az ágy alá. Semmi. Tovább a ruhásszekrényhez. A ruhák szép rendesen be voltak aggatva. Három pár kitisztított cipő. Csak az a bevetetlen ágy, gondolta Wallander, csak az zavarja a képet. Épp be akarta csukni a ruhásszekrény ajtaját, amikor csengettek. Wallander összerezzent. Várt. Újra csengettek. Wallander úgy érezte, tiltott terepen jár. Még várt egy kicsit, aztán, amikor harmadszorra is csengettek, az ajtóhoz ment és kinyitotta. Egy szürke kabátos férfi állt az ajtóban. Kérdőn nézett Wallanderre. – Rossz helyen járok? – kérdezte. – Hålén urat keresem. Wallander megpróbált nagyon hivatalos lenni, úgy gondolta, ez a legmegfelelőbb az adott helyzetben. – Megkérdezhetem, hogy ön kicsoda? A férfi a homlokát ráncolta. – Miért, ön kicsoda? – kérdezett vissza. – Rendőr vagyok – mondta Wallander. – Kurt Wallander bűnügyi asszisztens. Lenne olyan kedves, és válaszolna a kérdésemre? Kicsoda, és mit keres itt? – Lexikont árulok – felelte halkan az ember. – A múlt héten mutattam be őket. Artur Hålén megkért, hogy ma hozzam el az elsőt. A szerződést és az első részletet már el is küldte. Az első kötetet hoztam neki, meg az ajándék könyvet, amelyet minden vásárlónk kap. 20

Két könyvet vett elő az aktatáskájából, mintha bizonyítani akarná Wallandernek, hogy az igazat mondta. Wallander növekvő csodálkozással hallgatta. Egyre erősödött az az érzése, hogy valami nem stimmel. Oldalt lépett, és intett a könyves embernek, hogy jöjjön be. – Valami történt? – kérdezte az ügynök. Wallander felelet nélkül a konyhába kalauzolta, és mutatta, hogy üljön le az asztalhoz. Csak ekkor ébredt tudatára, hogy életében először halálhírt kell közölnie valakivel. Ettől mindig félt. De az is eszébe jutott, hogy nem rokonnal beszél, csak egy könyvügynökkel. – Artur Hålén meghalt – mondta. Az asztal túlfelén ülő férfi mintha nem értette volna meg. – De hiszen ma reggel beszéltem vele. – Nem azt mondta az imént, hogy a múlt héten találkoztak? – Ma délelőtt felhívtam, és megkérdeztem, hogy benézhetek-e ma estefelé. – És mit felelt? – Hogy rendben van. Talán idejöttem volna másképp? Én nem vagyok az a tolakodó fajta. Az emberek furcsákat gondolnak a könyvkereskedőkről, akik házról házra járnak. Wallandernek nem volt olyan érzése, mintha a férfi hazudna. – Nos, akkor nézzük még egyszer, elölről – mondta. – De mégis, mi történt? – vágott a szavába a férfi. – Artur Hålén meghalt – ismételte Wallander. – Egyelőre nem mondhatok többet. – De ha a rendőrség foglalkozik vele, akkor biztos történt vele valami? Elgázolták? – Sajnálom, de tényleg nem mondhatok többet – ismételte Wallander, és azon járt az esze, hogy vajon miért kerít ekkora feneket az ügynek. Aztán megkérte a férfit, hogy mondjon el még egyszer mindent. – Nos, Emil Holmbergnek hívnak – kezdte az ember. – Tulajdonképpen biológiatanár vagyok, és azért árulok mellékesen könyveket, hogy összeszedjem a pénzt a borneói utamra. – Borneó? – Igen, a trópusi növényzet érdekel. Wallander intett, hogy folytassa. – A múlt héten ebben a negyedben jártam, és becsengettem a lakásokba. Artur Hålént érdekelte a dolog, behívott. Itt ültetett le, a konyhában. Meséltem a lexikonról meg az áráról, és mutattam neki a mintapéldányt. Körülbelül félóra elteltével aláírta a vásárlási szerződést. És amikor ma reggel idetelefonáltam, azt mondta, hogy megfelel neki, ha estefelé idejövök. – És a múlt héten melyik nap járt itt? 21

– Kedden. Valamikor négy és fél hat között. Wallander emlékezett rá, hogy akkor épp szolgálatban volt de nem látta szükségesnek, hogy elárulja: ő is itt lakik. Különösen mivel azt mondta magáról, hogy bűnügyi asszisztens. – Hålén volt az egyetlen, akit érdekelt a könyv – folytatta Holmberg. – Egy hölgy odafent igen mérges volt, merthogy itt mászkálok, és zavarom az embereket. Persze, ilyesmi is előfordul, de nem túl gyakran. Itt a szomszédban, ha jól emlékszem, nem voltak otthon. – Azt mondta, hogy Hålén már be is fizette az első részletet? A férfi kinyitotta a könyves aktatáskát, és megmutatta a nyugtát Wallandernek. A múlt hét pénteki dátum volt rajta. Wallander gondolkodni próbált. – Mennyi ideig fizette volna a részleteket? – Két évig. Akkorra fizette volna ki mind a húsz kötetet. Hát ez nem stimmel, gondolta Wallander. Aki öngyilkosságot tervez, az nem ír alá egy kétéves részletfizetési szerződést. – Milyen benyomást szerzett Hålénról? – Nem értem. Mire gondol? – Milyen volt? Nyugodt? Boldog? Ideges? – Nem beszélt túl sokat, de ez a lexikon érdekelte. Ebben biztos vagyok. Wallandernek nem volt több kérdése. Az ablakpárkányon hevert egy ceruza. Zsebében valami papírt keresgélt, de csak a bevásárlólista volt ott. – Valószínűleg nem fogjuk már zaklatni – mondta. – De a biztonság kedvéért adja meg a telefonszámát, kérem. – Hålént teljesen egészségesnek láttam – mondta Holmberg, miközben felírta a telefonszámát Wallander listájának hátuljára. – Mi történt vele tulajdonképpen? És mi lesz most a szerződéssel? – Ha nincs rokona, akkor alig hiszem, hogy megkapja a pénzét. Wallander felállt, jelezve, hogy a beszélgetésük véget ért. Holmberg, aktatáskájával kezében, megállt. – És önt nem érdekelné egy lexikon, nyomozó úr? – Csak segéd vagyok – felelte Wallander. – És nincs szükségem lexikonokra. Legalábbis egyelőre. Wallander kikísérte az utcára Holmberget. Csak akkor tért vissza a házba, Hålén lakásába, amikor a másik már bekanyarodott a kerékpárjával a sarkon. Leült a konyhaasztalhoz, és mindent végiggondolt, amit a könyvügynöktől hallott. Csak az lehetett az egyetlen értelmes magyarázat, hogy Hålén egészen hirtelen döntött úgy, hogy véget vet az életének. Vagy olyan bolond volt, hogy jól ki akart tolni még a halála előtt egy könyvügynökkel. Valahol csörgött egy telefon. Elég későn jött rá, hogy az övé. Átszaladt a lakásába. Mona volt az. – Azt hittem, elém jössz – mondta mérgesen. 22

– Sajnos szükség volt rám. – Mi az, rajtad kívül nincs más rendőr? És ez mindig így megy? – Dehogy, biztosan kivételes alkalom volt. – Vásároltál ennivalót? – Nem, nem volt rá időm. Hallotta, milyen csalódott a lány. – De most megyek – mondta. – Megpróbálok taxit szerezni. Aztán elmegyünk valahova enni. – És ezt most el is higgyem? Lehet, hogy megint feltartanak. – Ugyan, megyek, ahogy tudok. Megígérem. – Egy padon ülök itt a kikötőben. De csak húsz percet várok. Ha nem jössz addig, hazamegyek. Wallander letette, és hívta a taxiközpontot. Foglalt volt. Majd tíz percébe került, hogy leadhatta a rendelést. A próbálkozások között bezárta Hålén lakását, és inget váltott. Harminchárom perc elteltével érkezett meg a dániai kompok kikötőjéhez. Mona közben hazament. A Södra Förstadsgatanban lakott. Wallander fölment a Gustav Adolfs Torgig, és egy fülkéből felhívta. Nem vették fel. Öt perccel később megint megpróbálkozott, addigra a lány hazaért. – Ha húsz percet mondok, akkor az húsz perc – mondta dühösen. – Nem kaptam taxit. A rohadt központ egyfolytában foglalt volt. – Én viszont fáradt vagyok. Találkozzunk majd egy másik este. Wallander megpróbált a lelkére beszélni, de a lány nem hagyta magát meggyőzni. A beszélgetés veszekedéssé fajult. Aztán Mona letette. Wallander odacsapta a kagylót a villára. Két arra sétáló járőr lekicsinylőn mérte végig. Nem látszott rajtuk, hogy megismernék. Wallander a piactérre ment egy kolbászárushoz. Leült egy padra, evett, és elbambulva nézte a sirályokat, amelyek egy darab kenyéren veszekedtek. Nem fordult elő sűrűn, hogy Mona meg ő összevesztek volna. De ha mégis, az nagyon fájt neki. Persze tisztában volt azzal, hogy másnapra minden rendbe jön, de legbelül mégis rettegett attól, hogy mi lesz, ha mégsem. Ez a nyugtalanság erősebb volt az észérveknél. Mindig ott volt. Amikor hazaért, a konyhaasztalhoz telepedett, és megpróbált áttekintő képet alkotni arról, ami a szomszéd lakásban történt. De bizonytalan volt. Hogyan is kell levezényelni egy nyomozást? Hogy kell elemezni egy tetthelyet? Belátta, hogy alapvető ismeretei sincsenek még, hiába járt a rendőrtiszti főiskolára. Félóra elteltével dühösen lecsapta a ceruzát. Csak beképzeli a dolgokat. Hålén igenis öngyilkos lett. A tippszelvény és a könyvügynök nem változtat ezen a tényen. Inkább azt kellene sajnálnia, hogy nem került közelebbi kapcsolatba Hålénnal. Lehet, hogy épp a magány vált számára elviselhetetlenné? 23

Wallander nyugtalanul járt fel-alá a lakásban. Mona csalódott benne, ő pedig okot adott erre a csalódásra. Az utcán elhajtott egy autó. Nyitott ablakából zene szűrődött ki: The house of the rising sun. Pár éve ez a szám elég nagy sláger volt. Hogy is hívták a zenekart? Kings? Nem jutott eszébe. Arra gondolt, hogy ilyentájt Hålén felől átszűrődtek a falon a televízió neszei. Most csend volt. Wallander leült a heverőre, lábát felrakta az asztalra. Az apjára gondolt. A télikabátra, a sapkára. A lábára, zokni nélkül. Ha nem lenne késő, most kimehetne hozzá kártyázni. De fáradtnak érezte magát, pedig még tizenegy óra sem volt. Bekapcsolta a tévét. Szokás szerint vitaműsor ment. Eltartott egy darabig, míg megértette, hogy a résztvevők a keletkezőben lévő új világ előnyeiről és hátrányairól beszélgetnek. A számítógépes világról. Kikapcsolta. Elüldögélt még egy darabig, aztán ásítozva levetkőzött, és bebújt az ágyba. Hamarosan el is aludt. Egyszerre felriadt. Kifelé fülelt a nyári éjszakába. Valami felébresztette. Talán hangos kipufogóval ment el egy kocsi az ablak alatt. A függöny finoman lengett a betámasztott ablak előtt. Becsukta a szemét. Akkor megint meghallotta. Közvetlenül a feje mellett. Valaki volt Hålén lakásában. Wallander visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Olyan neszt hallott, mint amikor valaki egy tárgyat mozgat. Aztán csúszás zaját hallotta. Valaki arrébb tolt egy bútort. Wallander az éjjeliszekrényen álló órára nézett. Negyed négy. Fülét a falhoz szorította. Már-már azt hitte, hogy csak képzelődött, amikor újra neszt hallott. Valaki volt a szomszéd lakásban. Az ágyra ült, és azon gondolkodott, mit tegyen. Hívja fel a kollégáit? Ha Hålénnak nem voltak rokonai, akkor senkinek semmi keresnivalója abban a lakásban. De persze nem tudták biztosan, milyen volt Hålén családi állapota. Talán adott valakinek egy tartalék kulcsot, csak ők nem tudtak róla. Wallander felkelt, nadrágot, inget vett. Aztán mezítláb kiment a lépcsőházba. Hålén ajtaja zárva volt. Ott volt a kulcs a kezében. Egyszerre elbizonytalanodott, nem tudta, mit tegyen. Az egyetlen értelmes dolog az volt, ha becsönget. Végül is ő kapta Hembergtől a kulcscsomót és vele a felelősséget is. Megnyomta a csengőt. A lakásban teljes volt a csend. Még egyszer becsöngetett. Semmi. Ugyanebben a pillanatban Wallander rájött, hogy ha valaki van a lakásban, az nagyon könnyen elmenekülhet az ablakon át. Az utca szintje alig két méterre volt. Káromkodva lerohant a lépcsőn. Hålén lakása épp a sarkon volt. Wallander kifutott a sarokra. Az utca üres volt. De Hålén egyik ablaka tárva-nyitva állt. Wallander visszament a lakásba, kinyitotta Hålén ajtaját. Mielőtt belépett volna, bekiáltott, de senki sem felelt. Felkapcsolta a folyosón a villanyt, és bement a szobába. A fiókos szekrény fiókjai ki voltak huzigálva. Wallander körülnézett. Az a valaki, aki itt járt, keresett valamit. Odalépett az ablakhoz, 24

kereste az erőszakos behatolás nyomait, de semmit sem talált. Ebből pedig kétféle következtetést lehetett levonni: egyrészt, hogy az ismeretlen, aki Hålén lakásában járt, kulccsal jött be, másrészt viszont nem akarta, hogy lebukjon. Wallander felkattintotta a szobai villanyt is, és nekilátott, hogy végignézze: hiányzik-e valami, ami régebben még ott volt. De persze nem volt biztos abban sem, hogy jól emlékszik-e. Minden szembetűnő tárgy a helyén volt. A brazíliai bogár, a két tengerészkönyv, a régi fénykép. De a boríték, amelyben a fénykép eddig volt, most a padlón hevert. Valaki kivette a fényképet. Wallander azt az egyetlen megoldást találta erre, hogy azért vette ki a behatoló a fényképet, mert másvalamit keresett a borítékban. Letette a borítékot, és tovább kutakodott. A lepedőket letépték az ágyról, a ruhásszekrény is nyitva állt. Hålén egyik öltönye a földön hevert. Valaki nagyon keresett valamit, gondolta Wallander. Csak az a kérdés, mit. Meg hogy vajon megtalálta-e még a csengőszó előtt. Kiment a konyhába. A konyhaszekrényajtók is mind nyitva voltak. Egy lábas kiesett, és a földön hevert. Lehet, hogy erre ébredt? Persze, a válasz egyértelmű, gondolta most. Ha az a személy megtalálta volna, amiért idejött, rendben távozott volna. Éspedig nem az ablakon át. Vagyis az, ami után kutatott, még mindig itt van a lakásban. Ha ugyan valaha is itt volt. Wallander visszatért a szobába, és nézte a padlón a megszáradt vérfoltot. Vajon mi történhetett?, töprengett. Vajon tényleg öngyilkosság volt? Még egyszer végigjárta a lakást. Négy óra tízkor feladta. Visszament a saját lakásába, és lefeküdt. Hétre állította a vekkert. Reggel először Hemberggel kell beszélnie. Másnap reggel szakadt az eső Malmö fölött, ahogy Wallander a buszmegálló felé rohant. Nyugtalan volt az álma, és sokkal korábban ébredt, mint hogy a vekker megszólalt volna. Az, hogy Hembergnek eldicsekedhet éberségével, olyan fantaziálásra ragadtatta, hogy egy napon majd biztosan kiváló nyomozó válik belőle. Egész addig jutott, hogy Monának is jól megmondja majd a véleményét. Egy rendőrtől nem lehet elvárni, hogy mindig minden időpontot betartson. Hét óra négykor már belépett a rendőrkapitányság ajtaján. Hallotta, hogy Hemberg nagyon korán szokott érkezni, és a belépőnél megtudta, hogy ez ma is így történt. Hemberg már hatkor itt volt. Wallander fölment a bűnügyi osztályra. A legtöbb iroda még üres volt. Egyenesen Hemberg ajtajához lépett, bekopogott. Amikor Hemberg hangját meghallotta, benyitott és belépett. Hemberg a látogatószéken ült, és a körmét vágta. Amikor meglátta, hogy Wallander az, ráncokba szaladt a homloka. – Megbeszéltünk valamit? Nem emlékszem. – Nem, csak jelentést szeretnék tenni. Hemberg letette a ceruzák közé a körömollót, és leült az íróasztala 25

mögé. – Ha öt percnél tovább tart, akkor leülhetsz – mondta. Wallander állva maradt. Aztán elmesélte, ami történt. Elmesélte a könyvügynököt, aztán az éjszaka történtekről is beszámolt. Nem tudta volna megmondani, hogy Hemberg érdeklődve hallgatja-e vagy sem. Hemberg arca semmit sem árult el. – Ennyi volt – fejezte be Wallander. – Úgy gondoltam, a lehető leggyorsabban jelentenem kell. Hemberg odabiccentett neki, hogy üljön le. Aztán elővette az írótömbjét, kiválasztott egy ceruzát, és felírta Holmberg könyvkereskedő nevét és telefonszámát. Tehát Hemberg nem papírlapokra, de nem is előre gyártott formanyomtatványokra írt. – Furcsa az éjszakai látogatás – mondta Hemberg –, de alapjában véve semmit sem változtat. Hålén öngyilkosságot követett el. Meg vagyok győződve róla. A boncolás és a fegyver vizsgálata meg fogja erősíteni ezt a feltételezést. – De az azért továbbra sem világos, hogy ki járt éjszaka a lakásban. Hemberg vállat vont. – Te magad adtad meg a kérdésre az egyik elképzelhető választ. Valaki, akinek kulcsa volt. Aki keresett valamit, amit szívesen visszaszerzett volna. A hírek gyorsan terjednek. Az emberek látták a mentőt, a járőrkocsit. Biztos, hogy egy csomó ember nagyon gyorsan megtudta, hogy Hålén meghalt. – Mégis furcsa, hogy az ablakon ugrott ki az a személy. Hemberg mosolygott. – Talán azt hitte, te vagy a betörő – mondta. – Aki becsenget? – Ez a szokásos módszer arra, hogy megtudják, vannak-e otthon. – Éjjel háromkor? Hemberg letette a ceruzát, és előrehajolt. – Úgy látom, kétségeid vannak – mondta, és nem titkolta, hogy Wallander kissé már az idegeire megy. Wallander rögtön belátta, hogy túl messzire ment. – Dehogyis – felelte ezért. – Tudom, hogy öngyilkosság volt. – Helyes – mondta Hemberg. – Akkor ezt is mondjuk. Jó, hogy beszámoltál. Átküldők pár embert, hogy nézzenek át még egyszer mindent. Aztán megvárjuk az orvosok és a technikusok eredményeit. Végül pedig bepakoljuk az öreg Hålént egy mappába, és lezárjuk az ügyet. Hemberg a telefonkagylóra tette a kezét, jelezve, hogy befejezte a beszélgetést, Wallander pedig kiment. Teljesen hülyének érezte magát. Mit is képzelt? Hogy gyilkosság nyomára bukkant? Lement a szobájába, és azt mondta magának, hogy Hembergnek igaza van. Egyszerűen el kell hessegetnie a gondolatai közül Hålént, és egy darabig még tisztességes rendfenntartóként 26

dolgozni. Este Mona eljött Rosengårdba. Együtt vacsoráztak, és Wallander semmit se mondott el abból, amit el akart mondani. Ehelyett még egyszer bocsánatot kért, hogy elkésett. Mona elfogadta a bocsánatkérést, és éjszakára nála maradt. Sokáig ébren maradtak, és a júniusról beszélgettek, amikor együtt akartak két hétre szabadságra menni. Azt még nem döntötték el, mit is akarnak csinálni. Mona női fodrász volt, és nem sokat keresett a szalonban, ahol dolgozott. Arról álmodozott, hogy egyszer majd saját szalont nyit. Wallander sem keresett valami sokat, egész pontosan havi 1896 koronát. Nem volt kocsijuk sem, és igen csínján kellett bánniuk a pénzzel, hogy kitartson. Wallander azt javasolta, menjenek északra, a hegyekbe. Még sohasem járt Stockholmnál északabbra. Mona azonban olyan helyre vágyott, ahol strandolni lehet. Számolgatta, hogy kettejük spórolt pénzén eljuthatnának-e Mallorcára, de nem volt elég. Ehelyett aztán Mona a dániai Skagent javasolta. Párszor járt ott gyermekkorában a szüleivel, és sohasem felejtette el. Ráadásul talált néhány olcsó panziót is, amelyekben volt még kiadó szoba. Elalvás előtt megállapodtak: Skagenbe fognak utazni. Mona már másnap lefoglal egy szobát, Wallander pedig megtudakolja a koppenhágai vonatok indulási idejét. Másnap, június 5-én este Mona a szüleit látogatta meg Staffanstorpban, Wallander pedig pókerezett pár órát az apjával. Az öregnek kivételesen jókedve volt, és nem csipkedte Wallandert a foglalkozása miatt. És amikor még vagy ötven koronát is sikerült elnyernie a fiától, olyan jókedve kerekedett, hogy elővett egy flaska konyakot. – Egyszer elmegyek Olaszországba – mondta a koccintás után. – És egyszer életemben szeretném még látni Egyiptomban a piramisokat. – Miért pont azokat? Apja hosszasan nézett rá. – Ez rendkívül ostoba kérdés volt – felelte. – Az embernek látnia kell Rómát, mielőtt meghal, és persze a piramisokat is. Ez teljesen normális azoknál az embereknél, akiknek van életstílusuk. – Mit gondolsz, hány svéd engedheti meg magának, hogy elutazzon a piramisokhoz? Az apja úgy tett, mintha nem hallotta volna az ellenvetést. – Én viszont nem fogok meghalni – jelentette ki. – Hanem Löderupba költözöm. – És hogy állsz a házvásárlással? – Ó, az már sínen van. Wallandernek leesett az álla. 27

– Mit értesz azon, hogy „sínen van”? – Hogy megvettem és kifizettem a házat. Svindala 12:24 az új címem. – De én még nem is láttam! – Nem is neked kell benne laknod. Én akarok ott lakni. – És jártál már ott? – Képet láttam róla. Ez elég. Nem utazgatok fölöslegesen. Az csak zavarna a munkámban. Wallander csendben felnyögött. Meg volt győződve róla, hogy az apját átvágták a házvétellel. Pontosan úgy, mint amikor a festményeit adta éveken át azoknak a kétes alakoknak, akik nagy amerikai autókon érkeztek, és éveken át a vevői voltak. – Hát ez csupa újdonság – mondta Wallander. – Megkérdezhetem, mikor akarsz költözni? – Pénteken jön a teherautó. – Már ezen a héten? – Hallod, amit mondok. Legközelebb már a skånei agyagon fogunk játszani. Wallander megadóan emelte fel a karját. – És mikor akarsz csomagolni? Hiszen itt valami istentelen káosz van. – Abból indultam ki, hogy úgysem érsz rá. Ezért aztán megkértem a nővéredet, hogy ugorjon le, és segítsen. – És ha most véletlenül nem tévedek ide, akkor legközelebb csak az üres házat találtam volna? – Igen, csak azt. Wallander odanyújtotta a poharát. Erre meg kellett inni még egy konyakot. Az apja zsugori módon csak félig töltötte. – Azt se tudom, hol van ez a Löderup. Innen nézve Ystad előtt vagy után van? – Simrishamn előtt. – Nem tudsz a kérdésemre válaszolni? – Azt tettem. Apja felállt, és eltette a konyakosüveget. Aztán a kártyára mutatott. – Játszunk még egyet? – Nincs már pénzem. De megpróbálok este idejönni, és segítek a csomagolásban. Mennyit fizettél a házért? – Már elfelejtettem. – Nem felejthetted el! Olyan sok pénzed van? – Nincs, de nem is törődöm a pénzzel. Wallander belátta, hogy ennél pontosabb választ nem fog kapni. Fél tizenegyre járt. Haza kell mennie aludni. Másrészről azonban nehezére esett elmenni. Itt nőtt fel. Amikor született, még Klagshamnban laktak. De Klagshamnról szinte semmi emléke nem maradt. 28

– És ki lakik majd itt? – kérdezte. – Azt hallottam, hogy le fogják bontani. – Nem látom, hogy meg volnál rendülve. Mennyi ideig laktál itt? – Tizenkilenc évig. Annyi épp elég. – Hát azt nem lehet a szemedre vetni, hogy túl szentimentális lennél. Tisztában vagy azzal, hogy én gyakorlatilag itt töltöttem a gyerekkoromat? – Egy ház, az egy ház – felelte az apja. – Elegem van a városból. Ki akarok menni vidékre, nyugalomban festegetni és tervezni az olaszországi és az egyiptomi utakat. Wallander egész végig, Rosengårdig gyalog ment. Felhős volt az ég. Észrevette, nyugtalanítja, hogy az apja elköltözik, és talán lebontják azt a házat, amelyben felnőtt. „Milyen szentimentális vagyok – gondolta. – Már csak az a kérdés, lehet-e az ember jó rendőr, ha szentimentális hajlamai vannak.” Wallander másnap felhívta az utazási irodát, és megkérdezte a vonatok indulási idejét. Mona már le is foglalt egy szobát egy kedvesnek tűnő panzióban. A nap hátralevő részében Wallander járőrözött Malmö belvárosában. Mintha folyamatosan az a lány került volna a szeme elé, aki a kávéházban kiabált vele. Már nagyon várta azt a napot, amikor levetheti az egyenruhát. Mindenfelől olyan pillantásokkal találkozott, amelyek ellenszenvet vagy megvetést tükröztek. Legfőképp a saját korabeli embereké. Egy túlsúlyos, lassú kollégával volt párban, akit Svanlundnak hívtak, és aki szünet nélkül arról fecsegett, hogy egy év múlva nyugdíjba megy, és Hudiksvall közelébe, egy tanyára költözik, az atyai örökségére. Wallander oda is figyelt, meg nem is, s csak néha morgott valami semmitmondó választ. Néhány részeget elzavartak egy játszótérről, de ettől eltekintve csak annyi történt, hogy Wallandernek megfájdult a lába. Eddig nem fordult elő ilyesmi, pedig eddigi rendőrélete elég sok napján rótta járőrszolgálatban a várost. Töprengett, hogy ez talán összefügg azzal az erősödő vággyal, hogy végre a bűnügyiekhez kerülhessen. Otthon elővette a mosdótálat, megtöltötte meleg vízzel, és egész testét kellemes érzés járta át, amikor beleeresztette a lábát. Behunyta a szemét, és a közelgő nyaralásra gondolt. Monának meg neki végre lesz elég ideje arra, hogy tervezgessék a közös jövőjüket. És még abban is reménykedett, hogy hamarosan megszabadulhat az egyenruhától, és feljebb költözhet eggyel, oda, ahol Hembergék vannak. Elszundikált ültében. Az ablak csak be volt hajtva. Enyhe füstszagra neszelt fel. Talán valaki szemetet éget. Száraz gallyakat: kicsit ropogott is. Szeme kinyílt, felpattant. llgyan ki égetne a hátsó udvarban szemetet? Hiszen itt nincsenek is kiskertek! 29

Aztán a füstöt is megpillantotta. A folyosóról szivárgott befelé. Ahogy az ajtóhoz ugrott, felborította a mosdótálat. A lépcsőházban gomolygott a füst. Mégsem kételkedett egy pillanatig sem, hogy mi ég. Hålén lakásában magasra csaptak a lángok.

30

2.

W

allander később arra gondolt, hogy ezúttal tényleg előírásszerűen cselekedett. Visszaszaladt a lakásába, és riasztotta a tűzoltókat. Aztán visszatért a lépcsőházba, felrohant a lépcsőn, és addig verte Linnea Almquist ajtaját, amíg ki nem nyitotta, aztán lecipelte az utcára az idős asszonyt. Eleinte tiltakozott, ám Wallander eltökélten megragadta a karját. Amikor kiértek az utcára, észrevette, hogy leverte a térdét. Belebotlott a lavórba, amikor visszafutott a lakásába, hogy hívja a tűzoltókat, és beütötte a térdét az asztal sarkába. Csak most vette észre, hogy vérzik. A tüzet hamar eloltották. Nem harapózott el még nagyon, amikor Wallander megérezte a füstöt, és riadót fújt. Amikor megkérdezte a tűzmestert, lehet-e már tudni valamit a tűz okáról, az elhajtotta. Mérgesen ment vissza a lakásába a rendőrjelvényéért. A tűzmester neve Faråker volt, jól benne járhatott már a hatvanas éveiben, arca piros, hangja dübörgő. – Mondhattad volna, hogy rendőr vagy – tülkölte. – Itt lakom a házban. Én hívtalak ki benneteket. Wallander elmesélte, mi történt Hålénnal. – Túl sokan halnak meg – mondta határozottan Faråker. Wallander nem nagyon tudta hová tenni ezt a meglepő kijelentést. – Úgy látom, a folyosón kezdődött – folytatta rendületlenül Faråker. – Ördög tudja, nem gyújtogatás volt-e. Wallander kérdő tekintettel nézett rá. – Hogy tudod ezt már most megállapítani? – Idővel elég sok tapasztalatot szerez az ember – felelte a tűzoltó, és parancsokat osztogatott. – Majd te is szerzel, meglátod – tette még hozzá, aztán megtömött egy öreg pipát. – Ha gyújtogatás történt – mondta Wallander –, akkor a bűnügyieket is értesíteni kell. – Már úton vannak. Wallander kiment a kollégáihoz, hogy segítsen elhessegetni a bámészkodókat. – Ez ma már a második tűzeset – szólalt meg egyik rendőr, egy Venström nevű. – Ma reggel volt már egy faraktár odakint Limhamnban. Wallander elmélázott, vajon nem az apja volt-e, aki úgy döntött, hogy felperzseli a házat, amelyből úgyis kiköltözik. De nem elmélkedett rajta 31

sokáig. E pillanatban megállt egy kocsi a járda szélén. Wallander csodálkozására Hemberg szállt ki belőle. Magához intette Wallandert. – Hallottam én is a hívást – mondta. – Eredetileg Lundin indult volna, de azt gondoltam, átveszem, mivel már ismerem a helyszínt. – Faråker úgy hiszi, gyújtogatás volt. Hemberg elhúzta a száját. – Annyi mindent hisznek az emberek – mondta. – Majdnem tizenöt éve ismerem ezt a Faråkert. Nála nem számít, hogy kéménytűz, autómotor vagy bármi egyéb ég vagy égett. Neki mindig gyújtogatás az ok. Gyere, talán tanulhatsz valamit. Wallander követte Hemberget. – Na, mit gondolsz? – Gyújtogatás. – Faråker egészen biztos volt a dolgában. Wallander sejtette, hogy a két férfi között masszív ellenszenv feszül. – Az az ember, aki itt lakott, meghalt. Ki akarna még gyújtogatni nála? – Ez már a te dolgod. Én csak annyit mondtam, hogy a tűz gyújtogatásból keletkezett. – Be tudunk már menni? Faråker magához intette egyik emberét, aki szabad jelzést adott. A tüzet eloltották, a füst vastagja is eloszlott. Bementek. A bejárati ajtó közelében az előszoba fekete volt, elszenesedett. De a tűz nem jutott tovább az előszobát a lakás egyetlen szobájától elválasztó függönynél. Faråker a levélbedobóra mutatott. – Itt kezdődött – mondta –, aztán eléggé kiterjedten izzott. Itt sem elektromos vezeték, sem más egyéb nincs, ami magától tüzet foghatna. Hemberg lehajolt. Szimatolt. – Lehet, hogy kivételesen még igazad is lesz – mondta aztán. – Valami szagot érzek. Talán petróleumot. – Ha benzin lett volna, most nem így nézne ki. – Tehát a levélnyíláson dobtak be valamit? – Úgy lehetett. Faråker lábával a lábtörlő maradványaiban turkált. – Nem papír volt. Talán valami rongy. Vagy tisztítógyapot. Hemberg megadón rázogatta a fejét. – Mekkora baromság. Miért gyújtja fel valaki egy halott lakását? – Ez már a te dolgod – ismételte Faråker –, nem az enyém. – Hát akkor mondjuk azt, hogy szólunk a nyombiztosítóknak. Hemberg egy pillanatra gondterheltnek látszott. Aztán Wallanderre nézett. – Behívsz egy csésze kávéra? Bementek Wallander lakásába. Hemberg ránézett a felborított lavórra és 32

a padlón a víztócsára. – Megpróbáltad eloltani? – Nem. Éppen áztattam a lábamat. Hemberg érdeklődéssel nézett rá. – Áztattad? – Igen, néha fáj a lábam. – Rossz a cipőd – mondta Hemberg. – Én több mint tíz évig járőröztem, de sosem fájt a lábam. Hemberg a konyhaasztalhoz telepedett, Wallander főzte a kávét. – Hallottál valamit? Zajt a lépcsőházban? Jövés-menést? – Semmit. Wallander nem akarta bevallani, hogy megint aludt. – De hallottad volna, ha valaki mászkál odakint? – A bejárati ajtó elég hangosan csapódik – felelte Wallander kitérően. Egy csomag kekszet tett az asztalra. Semmi mást nem tudott kínálni a kávéhoz. – Milyen fura ez – mondta Hemberg. – Először Hålén öngyilkos lesz. A következő éjszaka betörnek a lakásába. Most meg felgyújtják. – Lehet, hogy nem is öngyilkosság volt? – Ma beszéltem az orvosszakértővel – felelte Hemberg. – Minden egy tökéletes öngyilkosságra utal. Hålénnak biztos keze lehetett. Nagyon pontosan célzott. A szíve közepébe. Az orvos szakértő még nem fejezte be a munkát, de öngyilkosságon kívül más nem is nagyon jöhet szóba. Az más kérdés, hogy mit keresett a betörő. És miért akarták felgyújtani a lakást. Valószínűleg ugyanaz a személy felelős mindkettőért. Hemberg intett a fejével, hogy több kávét kér. – Gondolsz valamit a dologról? – kérdezte. – Mutasd meg, hogy tudsz gondolkodni. Wallandert ez teljesen készületlenül érte. – Az az ember, aki itt járt, keresett valamit – kezdte habozva. – De valószínűleg semmit sem talált. – Mert jöttél te, és megzavartad? – Mert másképp magától is eltakarodott volna? – És vajon mit keresett? – Azt nem tudom. – Ma este valaki megpróbálta Hålén lakását felgyújtani. Tegyük fel, hogy ugyanarról a személyről van szó. Mit vonsz le ebből? Wallander gondolkodott. – Ne kapkodj! – mondta Hemberg. – Aki jó nyomozó akar lenni, annak meg kell tanulnia módszeresen gondolkodni. És ez gyakran azt jelenti: lassan gondolkodni. – Talán nem akarta, hogy más megtalálja azt, ami után ő hiába kutatott. 33

– Lehet – mondta Hemberg. – Miért csak lehet? – Más magyarázat is lehet. – Például? Wallander lázasan kutatott másik magyarázat után, de nem talált. – Nem tudom – mondta végül. – Nem találok más magyarázatot. Legalábbis egyelőre. Hemberg kivett egy kekszet. – Én sem – mondta. – Ami azt jelenti, hogy a magyarázat még mindig bent van a lakásban, csak éppen nem találtuk meg. Ha az éjszakai látogatással lezárult volna a dolog, ad acta tettük volna az ügyet, mihelyt végeznek a fegyver vizsgálatával, és megkapjuk az orvosi jelentést. De ez a tűz most azt jelenti, hogy kell még futnunk egy kört. – Hålénnak tényleg nem voltak rokonai? – kérdezte Wallander. Hemberg eltolta a csészéjét, és felállt. – Gyere fel hozzám holnap, megmutatom a jelentést. Wallander habozott. – Nem tudom, lesz-e rá időm. Holnap a parkokban csapunk le, drograzziát tartunk. – Beszélek a főnököddel – ígérte Hemberg. – Rendben lesz minden. Másnap, június 7-én, nem sokkal nyolc óra után Wallander végigolvasta az egész anyagot, amelyet Hemberg összegyűjtött Hålénnal kapcsolatban. Nem volt valami vastag regény. Hålénnak sem vagyona, sem adóssága nem volt. Úgy tűnt, kizárólag a nyugdíjából élt. Egyetlen rokont sem találtak, csak egy 1967-ben Katrineholmban elhunyt lánytestvért. Szülei korán meghaltak. Wallander Hemberg szobájában olvasta végig a beszámolót, amíg Hemberg maga egy megbeszélésen volt. Pár perccel fél kilenc után tért vissza. – Találtál valamit? – Hogy lehet egy ember ennyire magányos? – Ezen el lehet tűnődni – felelte Hemberg. – De ettől még nem kapunk választ. Most átmegyünk a lakásba. Délelőtt a bűnügyi technikusok igen alaposan átvizsgálták Hålén lakását. Az az ember, aki a vizsgálódást vezette, kicsi volt, sovány, és szinte egy szót sem szólt. Sjunnessonnak hívták, és a bűnügyi technikusok között élő legendának számított. – Ha egyáltalán van itt valami, akkor ő megtalálja – mondta Hemberg. – Maradj itt, és tanulj! Hemberg hirtelen hívást kapott, és eltűnt. – Valaki felakasztotta magát odafenn Jägersróban – mondta, amikor visszajött. Aztán megint eltűnt. Amikor visszatért, frissen volt nyírva. Háromra Sjunnesson is elkészült. – Semmi sincs itt – mondta. – Sem elrejtett pénz, sem drog. Tiszta a 34

lakás. – Hát akkor valaki csak azt hitte, hogy van itt valami – mondta Hemberg. – De tévedett. És most lezárjuk ezt az egész történetet. Wallander lekísérte az utcára Hemberget. – Azt is tudni kell, mikor jön el az ideje annak, hogy letegyünk egy ügyet – mondta Hemberg. – Talán ez a legfontosabb. Wallander visszament a lakásába, és felhívta Monát. Megbeszélték, hogy este elmennek kocsikázni: Mona elkéri egy barátnője autóját. Hétkor jön Wallanderért Rosengårdba. – Menjünk Helsingborgba – javasolta. – Miért? – Mert még nem jártam ott. – Még én sem – felelte Wallander. – Akkor hétre elkészülök, és elmegyünk Helsingborgba. Ám Wallander azon az estén nem jutott el Helsingborgba. Hat óra előtt pár perccel csengett a telefonja. Hemberg volt az. – Ugorj már át – mondta. – Itt vagyok a szobámban. – Tulajdonképpen már nemigen érek rá – felelte Wallander. De Hemberg a szavába vágott. – Azt hittem, érdekel, mi történt a szomszédoddal. Gyere, mutatok valamit. Nem tart sokáig. Wallander kíváncsisága máris fölébredt. Felhívta Monát, de a lány nem vette fel. „Még időben visszaérek – gondolta. – Tulajdonképpen nem engedhetném meg magamnak a taxit, de másképp nem megy.” Letépett egy cetlit egy zacskóról, és ráírta, hogy hétre visszaér. Kitűzte a cédulát az ajtajára, és bement a kapitányságra. Hemberg a szobájában ült, és az asztalon nyugtatta a lábát. Intett Wallandernek, hogy üljön le. – Tévedtünk – mondta. – Volt egy olyan lehetőség, amelyre nem gondoltunk. Sjunnesson azonban nem tévedett. Hålén lakásában nem volt semmi. Már nem. De azelőtt igen. Wallander nem értette, mire gondol Hemberg. – Elismerem, hogy én is becsapódtam – mondta Hemberg. – De azt, ami a lakásban volt, Hålén magával vitte. – De hiszen már meghalt! Hemberg bólintott. – Az imént hívott fel a patológus – mondta. – Befejezte a boncolást. És valami igen érdekeset talált Hålén gyomrában. Hemberg levette a lábát az asztaltól. Aztán egyik fiókjából egy össze35

hajtott kis kendőt vett elő, és óvatosan kibontotta Wallander orra előtt. Kövek kerültek elő a kendőből. Wallander nem tudta megmondani, miféle kövek. – Nem sokkal előtted járt itt egy ékszerész – mondta Hemberg. – Felbecsülte őket. Gyémántok. Valószínűleg Dél-Afrikából. Egy kisebb vagyont érnek. Tehát ez volt az, amit Hålén lenyelt. – A gyomrában voltak ezek a kövek? Hemberg bólintott. – Nem csoda, hogy nem találtuk meg őket. De vajon miért nyelte le? És mikor? – Ez az utóbbi kérdés talán a fontosabb. Az orvos szakértő úgy gondolja, hogy kevéssel a halála előtt nyelhette le őket. Még mielőtt a gyomor és a belek működése leállt volna. Szerinted ebből mire lehet következtetni? – Hogy félt. – Helyes. – Hemberg oldalra tette a kendőcskét a gyémántokkal, és visszatette a lábát az asztalra. Wallander érezte, hogy lábszaga van. – Foglald össze! – szólt rá Hemberg. – Nem tudom, képes vagyok-e rá. – Próbáld meg! – Hålén azért nyelte le a gyémántokat, mert attól félt, hogy valaki ellopja őket. Aztán lelőtte magát. Az a személy, aki éjszaka bement a lakásba, ezt kereste. De a tüzet nem tudom megmagyarázni. – Másképp nem lehetett? – kérdezte Hemberg. – Ha egy kicsikét megváltoztatod Hålén mozgatórugóját, akkor hová jutsz? Wallander egyszerre megértette, mire akar kilyukadni Hemberg. – Lehet, hogy nem is félt – mondta. – Talán csak úgy döntött, hogy nem fog megválni a gyémántjaitól. Hemberg bólintott. – Még egy következtetés is adódik ebből: valakinek tudnia kellett Hålén gyémántjairól. – Hålén pedig tudta, hogy az a valaki tudja. Hemberg elismerően biccentett. – Alakulsz – mondta –, még ha lassan is. – De a tüzet ez sem magyarázza meg. – Mindig fel kell tenni a kérdést: mi a fontosabb? – mondta Hemberg. – Hol a központ? Mi a voltaképpeni középpont? A tűz akár elterelés is lehet, vagy egy dühös ember tette. – És ki volna az az ember? Hemberg vállat vont. – Hát ezt nemigen fogjuk megtudni. Hålén halott. Nem tudjuk, hogy kerültek hozzá a gyémántok. És ha ezzel odaállok az államügyész elé, kinevet. – A gyémántokkal mi lesz? 36

– Az államkasszába kerülnek. Mi pedig lepecsételhetjük a papírjainkat, és az egész Hålén-aktát eláshatjuk, amilyen mélyre csak bírjuk. – Ez azt jelenti, hogy a tüzet ki sem fogjuk vizsgálni? – kérdezte Wallander. – Legalábbis nem túl alaposan – felelte Hemberg. – Nincs is rá különösebb ok. Hemberg felállt, és az egyik, fal melletti szekrényhez lépett. Zsebéből elővett egy kulcsot, és kinyitotta. Aztán fejével intett Wallandernek, hogy menjen közelebb. Egy szalaggal átkötött iratkötegre mutatott, amely ott hevert a szekrényben. – Ezek állandó kísérőim – mondta Hemberg. – Három felderítetlen bűnügy, amelyek még nem évültek el. Tulajdonképpen nem is az én eseteim. Évente egyszer átnézzük az aktákat. Vagy ha valami új anyag bukkan fel. Ezek itt nem is az eredetiek, hanem csak másolatok. Néha előfordul, hogy átlapozom őket. Még az is előfordul, hogy álmodom velük. A legtöbb rendőr nem ilyen. Ők csak végzik a munkájukat, és amikor hazamennek, mindenről megfeledkeznek, amit napközben csináltak. És van az a fajta, amelyikhez én is tartozom. Akik egyszerűen nem tudják a szemétre hajítani azt, ami lezáratlan maradt. Én még a szabadságomra is magammal viszem ezeket az aktákat. Három gyilkosság. 1963-ból egy tizenkilenc éves lány, Ann-Luise Franzén. Az északi kijáratnál találták meg, a bokrok között, megfojtották. Leonard Johansson. Ő is 1963-as. Tizenhét éves. Kővel verték szét a fejét. A várostól délre, a tengerparton találtuk meg. – Emlékszem rá – mondta Wallander. – Nem arra gyanakodtak, hogy valami lány miatti veszekedés fajult el? – Volt egy lány miatti veszekedés is – erősítette meg Hemberg –, több éven át újra meg újra kihallgattuk a vetélytársát, de semmit sem tudtunk rábizonyítani. És én nem is hiszem, hogy ő lett volna. Hemberg a legalsó aktára mutatott. – Még egy lány, Lena Moscho. Húszéves. 1959. Ugyanabból az évből való, amikor Malmőbe jöttem. A Svedalába vezető út mellé volt elásva levágott kezekkel. Egy kutya kaparta ki. Megerőszakolták. Jägersróban lakott a szüleivel. Tisztességes lány volt, orvostanhallgató. Pont. Áprilisban történt. Lement újságért, és sohasem jött vissza. Öt hónap elteltével került elő. Hemberg a fejét csóválta. – Majd kiderül, hogy te melyik típushoz tartozol – mondta, és becsukta a szekrényt. – Azokhoz, akik felejteni tudnak, vagy azokhoz, akik nem. – Még azt sem tudom, alkalmas vagyok-e egyáltalán – mondta Wallander. – Ide akarsz jönni – felelte Hemberg. – Kezdetnek ennyi épp elég. Hemberg felvette a zakóját. Wallander az órájára nézett: látta, hogy öt perc múlva hét. 37

– Mennem kell – mondta. – Hazavihetlek – ajánlotta fel Hemberg –, ha nem túl sietős. – Sietnem kellene – mondta Wallander. Hemberg vállat vont. – Most legalább már tudod, mi volt Hålén gyomrában. Wallandernek mázlija volt: a kapitányság előtt rögtön sikerült megcsípnie egy taxit. Mire Rosengårdba ért, kilenc perccel múlt hét. Remélte, hogy Mona is késik, de amint tekintete az ajtóra tűzött cédulára esett, rögtön látta, mekkorát tévedett. És ez így megy a végtelenségig? – olvasta az új üzenetet. Wallander levette a cédulát, a rajzszög legurult a lépcsőn. Nem vette a fáradságot, hogy megkeresse. Legjobb esetben Linnea Almquist cipőjében köt ki. És ez így megy a végtelenségig? Wallander megértette Mona türelmetlenségét. Ő egészen mást várt a saját szakmájától, mint a férfi. A saját fodrászszalon álma még sokáig nem fog megvalósulni. Bement a lakásba, és leült a heverőre. Bűnösnek érezte magát. Több időt kellene szánnia Monára. Nem csak abban reménykedni, hogy a lány mindig megvárja, ahányszor elkésik. Butaság lenne most felhívni. Most biztosan Helsingborg felé repeszt a kölcsönkocsival. Egyszerre az a nyugtalanító érzés fogta el, hogy valahogy minden félrecsúszott. Vajon tényleg végiggondolta, mit jelentene, ha együtt akarna élni Monával? Hogyha gyerekeik születnének? „Majd Skagenben beszélünk mindenről – gondolta. – Egy tengerpartról nem lehet lekésni.” Az órára nézett: fél nyolc. Bekapcsolta a tévét. Valahol megint lezuhant egy repülőgép. Vagy kisiklott egy vonat? Kiment a konyhába, és csak fél füllel hallgatta a híreket. Hiába keresett egy sört. A konyhában egy megkezdett limonádés üveget talált. Egyre inkább vágyott valami erősebbre. Igen csábító volt az a gondolat, hogy visszamegy a városba, és beül egy bárba. De el kellett vetnie, mert hiába volt hónap eleje, máris alig volt pénze. Ehelyett kávét főzött, és Hembergen jártatta az eszét. Hemberg és az ő megoldatlan esetei. Vajon ő is ilyen lesz? Vagy hozzászokik majd, hogy kikapcsol, amint hazaér? Mona miatt rákényszerülök, gondolta. Ha pedig nem tudok, akkor be fog kattanni. Kulcscsomója a székhez csapódott. Kivette a zsebéből, és gondolataiba veszve kitette az asztalra. Aztán valami felötlött a fejében. Valami, ami Hålénnel függött össze. Az a plusz zár, amelyet Hålén nemrég szereltetett fel. Mivel magyarázható? Lehet, hogy félt? És akkor miért volt csak behajtva az ajtó, amikor Wallander rátalált? Túl sok minden nem illett össze. Hiába döntött úgy Hemberg, hogy öngyilkosság volt, Wallandert rágta a kétely. 38

Egyre biztosabb volt abban, hogy Hålén öngyilkossága mögött volt valami olyan ok, amit eddig még csak nem is érintettek. Öngyilkosság vagy sem, valami volt ott. Wallander az egyik konyhai fiókban keresett egy írótömböt, és leült, hogy összeírja azokat a pontokat, amelyek még mindig nyugtalanították. A biztonsági zár. A totószelvény. A behajtott ajtó. Ki járt éjszaka abban a lakásban, ki kutatott az ékkövek után? És miért volt a tűz? Aztán arra próbált emlékezni, amit a tengerészkönyvekben látott. Rio de Janeiro jutott eszébe. De vajon hajó vagy város neve? Göteborgot is olvasott ott, és Bergent. Aztán eszébe jutott, hogy egy Saint Luis is állt ott. Vajon melyik? Felállt, bement a szobába. A ruhásszekrény leghátsó szögletében megtalálta a régi iskolai földrajzatlaszát, de hirtelen elbizonytalanodott, hogy hogyan is írták a nevet. Saint Louis volt, vagy Saint Luis? USA vagy Brazília? És amint a helymutatóban lapozgatott, egyszerre a szemébe ötlött a São Luis, és már tudta, hogy ez volt az. Végignézte a listáját. Észreveszem vajon, amit eddig nem láttam meg? Valami összefüggést? Magyarázatot? Egy középpontot? Semmit sem látott. A kávé kihűlt. Nyugtalanul visszament a heverőhöz. A tévében már megint beszéltek. Most hosszú hajú emberek ültek a kamerák előtt, akik az új angol popzenéről beszélgettek. Kikapcsolta a tévét, és feltett egy lemezt. Linnea Almquist szinte azonnal kopácsolni kezdett fölötte. Legszívesebben teljes hangerőre tekerte volna. Ehelyett kikapcsolta. Ebben a pillanatban csengett a telefon. Mona volt az. – Helsingborgban vagyok – mondta. – A kompkikötőből beszélek egy telefonfülkéből. – Sajnálom, hogy későn értem haza – mondta Wallander. – Természetesen a szolgálatban volt rád feltétlenül szükség? – Tényleg hívtak, méghozzá a bűnügyi részlegről. Beszélni akartak velem, pedig még nem is dolgozom ott. Azt remélte, hogy egy kicsit imponálhat ezzel a lánynak, de hallotta, hogy Mona el se hitte. Ida-oda pingpongozták a csöndjeiket. – Nem tudsz idejönni? – kérdezte aztán. – Az lenne a legjobb, ha egy kis szünetet tartanánk – felelte Mona. – Mondjuk, legalább egy hetet. Wallander érezte, hogy fázni kezd. Csak nem akarja Mona elhagyni? – Azt hiszem, ez lenne a legjobb – ismételte. – Azt hittem, együtt megyünk nyaralni. – Együtt megyünk. Hacsak közben másképp nem gondolod. – Hát persze hogy nem gondolom másképp! – Nem kell úgy kiabálnod. Egy hét múlva felhívhatsz. De előbb nem. Wallander mondott volna még valamit, de a lány már letette. 39

Az este hátralévő részében Wallander egyre növekvő pánikban ült a heverőjén. Semmitől sem rettegett annyira, mint attól, hogy elhagyják. Amikor éjfél már rég elmúlt, erővel kellett visszafognia magát, hogy fel ne hívja Monát. Lefeküdt, de azonnal fel is kelt. A világos nyári égbolt hirtelen fenyegetőnek tűnt. Megsütött pár tojást, de aztán otthagyta. Csak öt óra tájban zuhant nyugtalan álomba. Ám azonnal fel is riadt, és kiugrott az ágyból. Egy gondolata támadt. A tippszelvény. Hålén nyilván leadta valahol a szelvényeit. Valószínűleg minden héten ugyanazon a helyen. És mivel a kerületet sem nagyon hagyta el, ez csak valamelyik környékbeli dohányüzlet lehetett. De hogy mit hoz a konyhára, ha véletlenül rábukkan is az üzletre, arról sejtelme sem volt. Valószínűleg semmit. Mégis úgy döntött, hogy a végére jár ennek az ötletnek. Legalább annyi előnye lesz, hogy nem azzal a pánikkal foglalkozik, amelybe Mona döntése folytán zuhant. Pár órányi könnyű álmot talált ezután. A következő nap vasárnap volt. Wallander semmittevéssel töltötte. Június 9-én, egy hétfői napon olyat tett, amit eddig még soha: felhívta a kapitányságot, és beteget jelentett. Gyomor-bélhurutot adott meg okként. Mona az előző héten volt beteg. Wallander csodálkozott, hogy semmi lelkifurdalása nincs a hazugság után. Felhős, de száraz idő volt, amikor pár perccel reggel kilenc után kilépett a házból. Fújt a szél, érezhetően hűvösebbre fordult. A nyár nem erősített még bele. A negyedben két olyan dohányüzlet volt, amely szerencsejátékkal is foglalkozott. Az egyik egy mellékutcában volt, egészen közel. Ahogy Wallander belépett, rögtön eszébe jutott, hogy el kellett volna hoznia Hålén fényképét. A trafikos magyar ember volt. 1956 óta Svédországban élt, de nagyon rosszul beszélt svédül. Viszont ismerte Wallandert, aki nála vásárolta a cigarettát. Most is, mindjárt két dobozt. – Tippszelvénnyel is foglalkozik? – Azt hittem, csak sorsjegyet szokott vásárolni. – Artur Hålén adott le magánál tippszelvényeket? – Kicsoda? – Az az ember, aki pár nappal ezelőtt a tűzesetben meghalt. – Volt tűz? Wallander elmagyarázta, miről van szó. De amikor leírta, hogy nézett ki 40

Hålén, a pult mögötti férfi csak a fejét csóválta. – Ide nem járt. Biztosan valaki máshoz ment. Wallander fizetett és megköszönte. Közben szitálni kezdett az eső. Wallander sietni kezdett. Egész idő alatt Mona járt a fejében. Hålén a következő dohányüzletben sem járt. Wallander beállt egy kiugró erkély alá, és eltöprengett rajta, hogy akkor most mit is csinál éppen. Hemberg biztosan azt hinné, hogy nincs ki mind a négy kerekem, gondolta. Aztán továbbment. A következő trafik körülbelül tíz percre volt. Wallander máris megbánta, hogy nem vett dzsekit. Amikor belépett a kis boltba, amely egy élelmiszerüzlet mellett volt, várnia kellett. Az eladónő fiatal volt, nagyjából egykorú lehetett Wallanderrel. Szép volt. Wallander le sem tudta venni róla a szemét, mialatt a lány egy motorosújság régi számát keresgélte, amit egy vevő meg akart szerezni. Wallandernek nehezére esett, hogy bele ne szeressen ebbe a szép lányba, aki csak úgy felbukkant az életében. Most, és csak most nyugodott meg egy kicsit zaklatott kedélye, és felejtette el Monát néhány pillanatra. Bár már vásárolt két doboz cigarettát, most még egyet vett. Megpróbálta elképzelni, hogy ezt a szép eladónőt vajon kellemetlenül érintené-e, ha megmondaná, hogy rendőr. Vagy a lakosságnak ahhoz a többségi részéhez tartozik, amelyik azt gondolja, hogy a rendőr nem szükséges rossz, hanem egyenesen hasznos tagja a társadalomnak. Erre tippelt. – Volna néhány kérdésem – mondta a cigaretta kifizetése után. – Bűnügyi nyomozóasszisztens vagyok, a nevem Kurt Wallander. – Ó – mondta a nő. – És miben segíthetek? Szokatlan kiejtéssel beszélt. – Nem idevalósi – mondta Wallander. – Ezt akarta megkérdezni? – Dehogy. – Lenhovdából jöttem. Wallandernek sejtelme sem volt, hol lehet Lenhovda. Blekinge környékére tippelt, de nem fejtette ki, ehelyett rátért Hålénra meg a tippszelvényére. A lány hallott a tűzről. Wallander leírta Hålén külsejét. A lány gondolkodott. – Lehet – mondta végül. – Vontatottan beszélt? Olyan hallgatag volt? Wallander elgondolkodott. Ez nagyon is ráillik Hålén beszédére, egész lényére. – Azt hiszem, elég kis rendszert játszott meg – mondta aztán. – Harminckét sort, valahogy úgy. A lány megint elgondolkodott. Aztán bólintott. – Igen – mondta. – Idejárt. Hetente egyszer. Harminckét és hatvannégy sor között váltogatott. – Emlékszik rá, mit viselt? 41

– Kék dzsekit – vágta rá a lány azonnal. Wallander emlékezett rá, hogy nemigen látta Hålént a kék, cipzáras dzsekije nélkül. Az eladónő memóriája igen fejlett volt. Nemkülönben a kíváncsisága. – Valamibe belekeveredett? – Nem tudunk róla. – Én azt hallottam, hogy öngyilkosság volt. – Az volt. De a tüzet más okozta. „Ezt nem kellett volna mondanom – gondolta Wallander. – Hiszen még nem tudjuk biztosan.” – Mindig volt nála épp elég pénz – mondta a nő. – Miért kérdezi, hogy itt adta-e le a tippszelvényét? – Csak rutin – felelte Wallander. – Nem emlékszik valami egyébre? A válaszon meglepődött. – Mindig innen telefonált. A telefon a tippszelvényes asztalka mellett állt egy polcon. – Gyakran? – Mindig. Először leadta a szelvényt, fizetett, aztán telefonált, visszajött ide, és kifizette a beszélgetést is. Az ajkába harapott. – Olyan fura volt ezekkel a beszélgetésekkel. Emlékszem, mindig ez jutott eszembe. – Miért? – Mindig megvárta, hogy valaki bejöjjön a boltba, és csak akkor kezdett tárcsázni és beszélni. Sohasem kezdett neki addig, amíg csak kettesben voltunk. – Vagyis nem akarta, hogy maga hallja, mit beszél? A nő megrántotta a vállát. – Nyilván nem akarta, hogy füleljek. Ki akarná? – És így nem is hallotta soha, mit beszél? – Többet hall az ember, mint hinné, még ha közben kiszolgálok is. „A kíváncsisága az én malmomra hajtja a vizet” – gondolta Wallander. – És mit beszélt? – Sokat nem – felelte a nő. – A beszélgetések mindig nagyon rövidek voltak. Valami időpont, azt hiszem. – Időpont? – Mindig az volt az érzésem, hogy valakivel találkozik. A beszélgetések alatt mindig ránézett az órájára. Wallander gondolkodott. – A hétnek mindig azonos napján jött? – Mindig szerda délután. Kettő és három között, azt hiszem. Talán egy kicsit később. 42

– Vásárolni is szokott? – Nem. – Hogy lehet, hogy ennyire pontosan emlékszik rá? Hiszen biztosan sokan járnak ide. – Nem is tudom – mondta a nő. – De azt hiszem, több mindenre emlékszünk, mint gondolnánk. És ha rákérdeznek, hát előjön. Wallander a kezére nézett. Nem viselt gyűrűt. Elgondolkodott, elhívja-e randira, de aztán rémülten tett le róla. Mintha Mona meghallotta volna a gondolatát. – Esetleg eszébe jut még valami? – kérdezte. – Nem – felelte a nő. – De biztos vagyok benne, hogy egy nővel beszélt. Wallander elképedt. – Hogy lehet biztos benne? – Az ember meghallja az ilyesmit – mondta határozottan. – Tehát úgy gondolja, hogy Hålén egy nővel szokott randevút megbeszélni? – Igen. De hát mi ebben a furcsa? Öregnek öreg volt, de azért ez még belefér. Wallander bólintott. A nőnek persze igaza volt. És ha tényleg így volt, ahogy ez a lány most elmondta, akkor valami fontosat is megtudott. Hålén életében volt egy nő. – Helyes – mondta. – Valami eszébe jut még esetleg? Mielőtt felelhetett volna az eladónő, vevők léptek a boltba. Wallander várt. Két kislány körülményesen válogatott az édességek között, aztán rengeteg aprópénzzel fizettek. – A nőnek valami A-val kezdődő neve van, azt hiszem – mondta a lány, amikor végre elment a két kislány. – Az öreg nagyon halkan szokott beszélni. De a nőnek talán Anna a neve, vagy valami kettős név, ami A-val kezdődik. – Biztos benne? – Nem – felelte a lány –, de úgy gondolom, hogy az volt. Wallandernek már csak egyetlen kérdése maradt. – Hålén mindig egyedül jött? – Mindig. – Nagyon sokat segített – mondta végül. – Megtudhatom, hogy miért kérdezte meg ezt a sok mindent? – Sajnos nem – felelte Wallander. – Mi ugyan kérdezünk, de arra a kérdésre, hogy miért kérdezünk, nem sokszor adunk választ. – Lehet, hogy be kéne állnom rendőrnek – mondta a lány. – Én legalábbis nem itt a trafikban óhajtok megöregedni. Wallander áthajolt a pulton, és a pénztárgép melletti írótömbre felírt egy telefonszámot. – Hívjon fel egyszer – mondta. – Találkozhatunk. Elmondhatom 43

magának, hogy milyen is rendőrnek lenni. Itt lakom a közelben. – Wallander, azt mondta. – Kurt Wallander. – Én Maria vagyok. De ne kergessen illúziókat. Van barátom. – Nem kergetek illúziókat – mondta Wallander, és mosolygott. Aztán kiment. Egy barát, az legyőzhető, gondolta, amikor ismét az utcán volt, és mint aki gyökeret eresztett, megtorpant. Mi lesz, ha a lány tényleg felhívja? Elgondolkodott, mit is tett épp az imént. És ugyanakkor nem tudta elfojtani azt a kis elégtételt, amely feltámadt benne. Úgy kell Monának! Nagyon helyes, ha egy Maria nevű, nagyon szép lánynak odaadta a telefonszámát. Mintha jogos büntetés érné utol a csak elképzelt bűnért, hirtelen úgy elkezdett szakadni az eső, mintha dézsából öntenek. Mire hazaért, bőrig ázott. A konyhaasztalra tette a cigarettásdobozokat, és meztelenre vetkőzött. „Bár itt lenne Maria, és szárazra törölgetne! – gondolta magában. – Mona meg csak maradjon, ahol van, és élvezze azt a hülye szünetét!” Belebújt a fürdőköpenyébe, és egy írótömbre feljegyzett mindent, amit Mariától megtudott. Wallander leült a konyhaasztalhoz, és átolvasta, amit előző nap jegyzett fel. Hirtelen támadt egy ötlete. Kell, hogy legyen valahol egy tengerésznyilvántartás. Valami, amiből kiderül, hogy mit csinált, milyen hajókon fordult meg Hålén aktív éveiben. „És ismerek is valakit, aki segíteni tud. Heléna. Egy tengerészeti szállítócégnél dolgozik. Vagy legalábbis azt meg tudja mondani, hol kutakodjak tovább. Hacsak le nem csapja a kagylót, amint meghallja a hangomat.” Még nem volt tizenegy óra. Heléna fél egy előtt nemigen ment ebédelni. Vagyis még el tudja csípni az ebédszünet előtt. A konyhaablakon át látta, hogy elállt a zivatar. Felöltözött, és busszal indult a főpályaudvar felé. A szállítócég, ahol Heléna dolgozott, a kikötő területén volt. Belépett a kapun, a portán ülő férfi felismerte, és odabólintott neki. – Heléna bent van még? – kérdezte Wallander. – Épp telefonál, de menjen fel nyugodtan. Ismeri a szobáját. Wallander nem éppen szorongás nélkül ment fölfelé az első emeletre. Az is előfordulhat, hogy a lány méregbe gurul. De azzal nyugtatta magát, hogy első pillanatban biztos csak elképed. Ezzel nyerhet annyi időt, amennyi alatt elmagyarázza, hogy csak szakmai ügyben jött. Nem Kurt Wallander, az exbarát áll előtte, hanem a hasonló nevű, leendő bűnügyi nyomozó. Heléna Aaronsson, asszisztens állt az ajtón. Wallander nagy levegőt vett és kopogott. Hallotta a lány hangját, és kinyitotta az ajtót. Heléna már befejezte a telefonálást, és az írógép előtt ült. Wallander jól gondolta: a lány tényleg elképedt, de mérgesnek nem 44

látszott. – Te? – kérdezte. – Mit keresel te itt? – Szolgálati ügyben jöttem – biztosította Wallander. – Azt hiszem, segíthetnél nekem. Heléna felállt, és elutasító tekintettel nézte. – Komolyan mondtam – folytatta Wallander. – Semmi magánügy, hidd el. Heléna továbbra is óvatos volt. – És miben tudnék neked segíteni? – Leülhetek? – Csak ha nem tart túl soká. „Akárcsak Hembergnél – gondolta Wallander. – Ő is ugyanígy fitogtatja a hatalmát. Aki kér, az ácsorogjon csak, aki meg pozícióban van, az ül.” Leült és elcsodálkozott, hogy is szerethette ezt a nőt ott az asztal túloldalán olyan nagyon. Most már semmi más emléke nem volt róla, mint hogy mindig nyársat nyelt volt, és gyakran rideg is. – Jól vagyok, nem kell megkérdezned – mondta a lány. – Én is. – És mit akarsz? Wallandert kicsit bosszantotta ez a reszelős stílus, de azért elmondta, amiért jött. – Te kiismered magad a hajózásban – fejezte be. – És biztosan meg tudod mondani, hová kell fordulnom, ha meg akarom tudni, mivel foglalkozott Hålén a tengeren. Hogy milyen társaságoknál állt szolgálatban, milyen hajókra szerződött. – Én teherforgalommal foglalkozom – mondta Heléna. – Hajókat vagy tárolóhelyeket bérelek a Kockumsnak vagy a Volvónak, semmi egyéb. – De csak van valaki, aki tudja. – A rendőrség nem képes másképp megtudni? Erre a kérdésre számított, felkészült rá. – Úgyszólván mellékesen nyomozunk – mondta –, de hogy miért, azt nem mondhatom meg. Wallander észrevette, hogy a lány csak félig-meddig hisz neki. Ugyanakkor mintha szórakoztatta volna a dolog. – Megkérdezhetem valamelyik kollégámat – mondta. – Van itt egy öreg kapitány. És mit kapok, ha segítek? – Mit szeretnél? – kérdezte Wallander olyan kedvesen, ahogy csak telt tőle. – Semmit – rázta meg a fejét a lány. Wallander felemelkedett. – Ugyanaz a telefonszámom, mint régen – mondta. – Az enyém már nem – felelte Heléna. – De az újat nem kapod meg. 45

Amikor Wallander újra az utcán állt, észrevette, hogy kiverte a veríték. Helénával nehezebb volt találkoznia, mint ahogy magának is bevallotta. Megállt, és azon gondolkodott, mitévő legyen. Ha több pénze lett volna, átruccanhatott volna Koppenhágába. De arról sem volt szabad megfeledkeznie, hogy beteget jelentett. Lehet, hogy felhívják otthon. Nem maradhat túl sokáig távol. Egyre nehezebben tudta megindokolni, miért is szentel annyi figyelmet elhunyt szomszédjának. A kompkikötővel átellenben bement egy kávézóba. Rendelés előtt számba vette, mennyi pénze van. Másnap el kell mennie a bankba. Ezer korona még van a számláján. Hónap végéig kitart. Gulyást evett, és vizet ivott. Egykor már újra az utcán volt. Délnyugat felől újabb zivatarok készülődtek. Hazafelé indult. Ám amikor meglátott egy buszt, amely az apja lakhelye felé ment, felszállt rá. Ha már úgysincs egyéb dolga, legalább segít pár órát az apjának a csomagolásban. A házban leírhatatlan káosz uralkodott. Apja egy ócska szalmakalappal a fején ült ott, és valami régi újságot olvasott. Csodálkozva nézett fel Wallanderre. – Befejezted? – kérdezte. – Mit kellett volna befejeznem? – Úgy értem, észre tértél, és befejezted a rendőri pályát? – Szabadnapos vagyok – felelte Wallander. – És hiába csipkedsz állandóan emiatt, nem fogsz semmin sem változtatni. Sohasem fogunk egyetérteni. – Találtam egy 1949-es újságot – mondta az apja. – Sok érdekes dolog van benne. – Van neked időd arra, hogy húszéves újságokat olvass? – Akkor nem volt rá időm – mondta az apja. – Többek között azért, mert volt egy kétéves gyerekem, aki álló nap üvöltött. Nohát, ezért olvasom el most. – Tulajdonképpen azért jöttem, hogy segítsek csomagolni. Az apja az asztalra mutatott, amelyen porcelán tornyosult. – Ezt például ládákba kéne csomagolni – mondta. – De tisztességesen. Egy sem törhet el. Ha töröttet találok, pótolnod kell. Apja visszafordult az újságjába. Wallander felakasztotta a dzsekijét, és nekilátott a csomagolásnak. Fiatalkorából emlékezett még ezekre a tányérokra. Különös élességgel emlékezett egy bögrére, amelyből egy csücsök ki volt törve. Apja a háttérben lapozott. – Milyen érzés? – kérdezte Wallander. – Már micsoda milyen érzés? – A költözés. – Jó. Jó dolog a változás. – És még mindig nem láttad azt a házat? – Nem. De biztosan tetszeni fog. „Az apám vagy megőrült, vagy lassan szenilis lesz – gondolta 46

Wallander. – Én pedig semmit sem tehetek ez ellen.” – Kristina nem akart volna jönni? – Bevásárolni ment. – Szívesen találkoznék vele. Hogy van? – Jól. És megismerkedett egy remek fickóval. – Ő is vele jött? – Nem, de úgy tűnik, minden szempontból rendben van. Majd ő gondoskodik róla, hogy hamarosan unokám is legyen. – Hogy hívják? És mivel foglalkozik? Minden szót harapófogóval kell kiszedni belőled? – Jensnek hívják, és dialíziskutató. – Az meg micsoda? – Vese, ha esetleg sejted, hogy mi az. Kutató. És szereti az apróvadvadászatot. – Aha. Ez mind a kiváló férfiakat jellemzi. Wallander ebben a pillanatban elejtett egy tányért. A tányér a földön két darabba tört. Apja még a szemét sem emelte fel az újságból. – Ez nem lesz olcsó – mondta. Wallandernek elege lett. Fogta a dzsekijét, és egy szó nélkül elment. „Az orrom sem fogom soha kidugni Österlenbe – gondolta. – A lábam be nem teszem a házába. El se tudom képzelni, hogyan lakhattam ki vele annyi éven át. De most aztán elég.” Észre sem vette, de az utcán magában kezdett beszélni. Egy kerékpáros, aki az erős szélben rálapult a járművére, csodálkozva nézett utána. Wallander hazament. Hålén lakásának ajtaja nyitva volt. Bement. Egy magányos bűnügyi technikus épp hamumaradékot szedegetett össze. – Azt hittem, már végeztetek – mondta csodálkozva Wallander. – Sjunnesson nagyon alapos – felelte a technikus. Nem szőtték tovább a beszélgetést. Wallander visszament a lépcsőházba, és kinyitotta az ajtaját. Ebben a pillanatban lépett be Linnea Almquist a házba. – Borzasztó – szólalt meg. – Szegény ördög. És milyen magányos volt. – Úgy tűnik, volt barátnője – felelte Wallander. – Nem hiszem el – mondta Linnea Almquist. – Észrevettem volna. – Kétségkívül – értett vele egyet Wallander. – De máshol is találkozhattak. – Ne mondjunk rosszat a halottakról! – felelte a nő szigorúan, és felfelé indult a lépcsőn. Wallander elgondolkodott, vajon miért számít egy halott rágalmazásának, ha azt feltételezik, hogy egyébként magányos életében volt egy nő is. Amikor Wallander belépett a lakásába, nem tudta tovább elfojtani a 47

Monát idéző gondolatokat. Jó lenne felhívni. Az is lehet, hogy Mona jelentkezik még ma. Hogy nyugtalanságát némiképp elűzze, régi újságokat kezdett szortírozni és kiselejtezni. Aztán szemügyre vette a fürdőszobát. Megállapította, hogy sokkal koszosabb, mint gondolta volna. Három óra elteltével hagyta abba nagy elégedetten a takarítást. Öt óra lett. Krumplit tett fel, hagymát hámozott. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Azonnal Monára gondolt, és felgyorsult a szívverése. De a kagylóból egy másik női hang hallatszott. Be is mutatkozott. Maria volt. Maria a dohányboltból, de erre csak pár másodperces gondolkodás után jött rá. – Remélem, nem zavarok – mondta a nő. – Elvesztettem a cédulát, amire felírta a számát. És nincs benne a telefonkönyvben sem. Felhívhattam volna az információt is, de inkább bementem a rendőrségre. Wallander összerezzent. – És mit mondott? – Hogy egy Kurt Wallander nevű rendőrt keresek. És hogy fontos információim vannak. Először nem akarták megadni a magántelefonját, de kitartó voltam. – Tehát Wallander bűnügyi nyomozóasszisztenst kereste? – Nem, csak Kurt Wallandert. Van ennek jelentősége? – Az égvilágon semmi – felelte Wallander megkönnyebbülve. A kapitányságon gyorsan terjed a pletyka. Bajt hozhatott volna a fejére, ráadásul teljesen fölösleges lett volna az a vicces történet, hogy bűnügyi asszisztensnek adja ki magát a városban… Nem tett volna jót még meg sem kezdődött nyomozói karrierjének. – Azt kérdeztem, hogy zavarok-e – ismételte a lány. – Nem, egyáltalán nem. – Még egyszer végiggondoltam – mondta a lány. – Hålént meg a totószelvényeit. Sohasem nyert. – Ezt meg honnan tudja? – Néha elszórakozom azzal, hogy megnézem, mit tippelnek az emberek. Ennek a Hålénnak sejtelme sem volt a fociról. Hemberg is pontosan ezt mondta, gondolta Wallander. Legalább ez már egyértelműen biztos. – A telefonokon is elgondolkodtam még egyszer – folytatta a lány. – És eszembe jutott, hogy párszor valaki mást is felhívott. Wallander a fülét hegyezte. – Kicsodát? – A taxiközpontot. – Honnan tudja? – Hallottam, hogy kocsit rendel, és bemondja a dohányüzlet címét. 48

Wallander gondolkodott. – És hányszor fordult ez elő? – Háromszor, négyszer. De mindig csak a másik szám felhívása után. – Nem hallotta véletlenül azt is, hogy hová szokott menni? – Azt sohasem mondta. – Nem rossz a memóriája – mondta Wallander elismerően. – És azt nem tudja véletlenül, mikor folytatta ezeket a beszélgetéseket? – Biztos, hogy szerda volt. – Utoljára mikor? A válasz határozottan, azonnal csattant: – A múlt szerdán. – Biztos ebben? – Hát persze hogy biztos vagyok. A legutóbbi szerdán, ha még pontosabban akarja, május 28-án taxit rendelt. –Jó – mondta Wallander. – Remek. – Ez segít? – Biztosan. – Még mindig nem árulja el, mi történt? – Nem tudom – felelte Wallander –, még ha akarnám, se tudnám. – És később majd el tudja mondani? Wallander ezt megígérte. Aztán befejezte a beszélgetést, és elgondolkodott mindazon, amit a lány elmondott. Mit jelent ez? Hålénnak volt valahol egy barátnője. És amikor beszélt vele, utána taxit rendelt. Wallander megszurkálta a krumplikat. Még kemények voltak. Eszébe jutott, hogy van a malmöi taxisok között egy jó barátja. Első osztálytól kezdve osztálytársak voltak, és végig kapcsolatban maradtak egymással. Lars Anderssonnak hívták, és Wallander emlékezett, hogy felírta a telefonszámát a telefonkönyv borítójának belső oldalára. Megkereste a számot, tárcsázott. Egy nő vette fel. Andersson felesége volt, Elin. Wallander párszor már vele is találkozott. – Lars otthon van? – kérdezte. – Taxizik – felelte Elin. – De most nappali műszakban. Hamarosan hazajön. Wallander megkérte, hogy ha a férje megjönne, hívja vissza őt. – A gyerekek mit csinálnak? – kérdezte a nő. – Nekem még nincs gyerekem – felelte csodálkozva Wallander. – Akkor valamit félreértettem – felelte a nő. – Mintha Lars azt mondta volna, hogy két fia van. – Sajnos, egy darab sincs – felelte Wallander. – Sőt, még csak feleségem sincs. – Attól még lehet gyereke – felelte a nő, és befejezte a beszélgetést. A krumpli időközben elkészült. Wallander vacsorát rögtönzött 49

krumpliból, hagymából és a hűtőben talált maradékokból. Mona nem telefonált. Az eső megint rázendített. Valahol tangóharmonika szólt. Gondolkodott, mit is művel tulajdonképpen. Hålén, a szomszédja, öngyilkosságot követett el. Előbb lenyelte a gyémántjait. Valaki megpróbálta megszerezni őket, de nem sikerült neki. Dühében aztán felgyújtotta a lakást. Elég sok hülye szaladgál. Meg kapzsi, mohó ember is. De sem az öngyilkosság, sem a kapzsiság nem számít bűncselekménynek. Fél hét lett. Lars Andersson még nem hívta vissza. Wallander elhatározta, hogy hétig vár, akkor ő telefonál megint. Hét óra előtt öt perccel megszólalt a telefon. Andersson volt az. – Ha esik, mindig több az utas. Elin mondta, hogy kerestél. – Egy nyomozáson dolgozom – kezdte Wallander. – És azt hiszem, tudnál nekem segíteni. Egy taxisofőrt keresek, aki a múlt szerdán egy utast vitt. Három óra körül. Egy itteni, rosengårdi címről. Egy Hålén nevű férfi volt az utas. – Mi történt? – Pillanatnyilag nem beszélhetek róla – felelte Wallander, és észrevette, hogy minél többször ad kitérő választ, annál kínosabban érzi magát. – Mindjárt elintézem – felelte Andersson. – Beszólok a malmöi központnak. Elmondanád még egyszer a részleteket? És aztán hol keresselek? A kapitányságon? – Legegyszerűbb, ha itthon hívsz. Az egész ügyet én tartom kézben. – Otthonról? – Pillanatnyilag igen. – Megnézem, mit tehetek. – Mennyi időbe kerül nagyjából? – Ha szerencsénk van, akkor kevésbe. – Itthon vagyok – mondta Wallander. Aztán elmondott Anderssonnak még egyszer minden adatot, amit csak tudott. Azután kávézott. Mona még mindig nem jelentkezett. Aztán a nővérére gondolt. Meg arra, hogy vajon mit mond neki az apjuk, miért tűnt el Wallander olyan gyorsan. Már ha egyáltalán szükségesnek találja megemlíteni, hogy ott járt. Kristina gyakran apjuk pártját fogta. Wallander arra gyanakodott, hogy gyávaságból. Félt az apjuktól, annak fura hangulataitól. Aztán megnézte a híreket. Az autóipar virult. Svédországban konjunktúra volt. Aztán egy kutyakiállítást mutattak. Halkabbra vette. Még mindig esett. Távolabbról mintha dörgést hallott volna. De az is lehet, hogy repülőgép volt, amely most szállt le a bulltoftai reptéren. Kilenc óra tíz volt, amikor Andersson jelentkezett. – Úgy van, ahogy gondoltam – mondta. – A malmöi központban rendet 50

tartanak. Wallander írótömböt és ceruzát ragadott. – Arlövbe vitte. Nevet nem jegyeztek fel. Viszont Norbergnek hívják a sofőrt. Megpróbálhatsz beszélni vele, hogy emlékszik-e még az utasra. De talán nem is szükséges. – Nem lehetséges, hogy összetévesztik valami más úttal? – Szerdán senki más nem rendelt erről a címről kocsit. – Tehát Arlövbe. – Igen, pontosabban a Smedsgatan 9.-be. A cukorgyár mellett. Régi sorházas negyed. – Vagyis nem soklakásos bérház – mondta Wallander. – Egy házban egy család vagy egy személy lakik. – Így van, legalábbis valószínű. Wallander jegyzetelt. – Hálás köszönet – mondta aztán. – Ügyes voltál. – Talán még mást is mondhatok – mondta Andersson. – Még ha nem kérdezted is. A Smedsgatanról visszafelé is ment a fuvar, méghozzá csütörtök hajnalban négykor. Ezt a sofőrt Orrénak hívják. De ő pillanatnyilag Mallorcán nyaral. Megengedheti ezt magának egy taxisofőr anélkül, hogy feketén fuvarozna? – gondolta magában Wallander, de Anderssonnak nem említette gyanúját. – Ez is fontos lehet – mondta. – Még mindig nincs kocsid? – Nincs. – És ki akarsz menni oda? – Igen. – Persze mehetsz járőrkocsival. – Persze. – Mert különben elvinnélek. Nem terveztem semmit. És régen találkoztunk. Wallander azonnal elhatározta, hogy elfogadja a meghívást. Lars Andersson megígérte, hogy félóra múlva ott lesz érte. Wallander közben felhívta a tudakozót, és megkérdezte, hogy Arlövben, a Smedsgatan 9-ben van-e telefon-előfizető. Megtudta, hogy van, de a szám titkos. Az eső rázendített. Wallander esőkabátot vett, és gumicsizmát húzott. A konyhaablakból látta, amint Lars Andersson lefékez a ház előtt. A kocsi tetején nem volt „Taxi” tábla. A magánautója volt. Hülye ötlet a hülye időben, gondolta Wallander, miközben bezárta a lakást. De inkább bármit, mint itt szaladgálni fel és alá, és várni Mona telefonjára. Ha pedig mégis felhívna, akkor úgy kell neki, legalább nem leszek itthon. Lars Andersson azonnal a régi iskolai emlékekkel hozakodott elő. 51

Wallander a legtöbbre már egyáltalán nem emlékezett. Gyakran találta fárasztónak Anderssont, mert mindig visszatért az iskolára, mintha eddigi életében ez lett volna a legnagyobb élménye. Wallander számára az iskola a szürke hétköznapok világa volt, amelybe csak a földrajz és a történelem hozott némi fényt. De azért kedvelte a kormánynál ülő férfit. A szüleinek odakint Limhamnnál volt egy kis pékségük. A két fiú elég sokat lógott együtt, és Lars Anderssonban Wallander mindig megbízhatott. Olyan ember volt, aki komolyan veszi a barátságot. Maguk mögött hagyták Malmőt, és hamarosan már Arlövben jártak. – Gyakran jössz ide? – kérdezte Wallander. – Előfordul. Leggyakrabban hétvégeken, amikor az emberek Malmőben vagy Koppenhágában teleisszák magukat, aztán persze haza akarnak jutni. – Volt már itt problémád? Lars Andersson ránézett. – Hogy érted? – Megtámadtak már? Vagy megfenyegettek? Vagy mit tudom én… – Nem. Egyszer volt egy pasas, aki le akart lépni fizetés nélkül, de azt utolértem. Már bent jártak a helységben. Lars Andersson egyenesen a megadott címre hajtott. – Ez az – mutatott át a vizes szélvédőn. – Smedsgatan 9. Wallander letekerte az ablakot, és kipislogott az esőbe. Hat házból a kilences volt a legszélső. Az egyik ablakban fény volt, tehát otthon volt valaki. – Nem akarsz bemenni? – kérdezte csodálkozva Andersson. – Ez csak afféle megfigyelés – tért ki Wallander. – Ha egy kicsit előbbre gurulsz, kiszállok, és megnézem alaposabban az egészet. – Én is menjek? – Nem, kösz, nem szükséges. Wallander kiszállt, és fejébe húzta az esőkabát kapucniját. „Most mit tegyek? – kérdezte önmagát. – Menjek be, és kérdezzem meg, hogy itt járt-e Hålén múlt szerdán délután három és reggel négy között? Lehet, hogy valami házasságtörési história. Mit mondok, ha a férj nyit ajtót?” Wallander igen hülyén érezte magát. „Értelmetlenül elpazarolt idő – gondolta. – Az egyetlen, amit sikerült bebizonyítanom, az, hogy Arlövben valóban létezik egy Smedsgatan 9-es ház.” Mégsem állta meg, hogy át ne menjen az úton. A kapun levélláda. Wallander megpróbálta kisilabizálni a nevet. A dzsekije zsebében volt cigaretta és gyufa. Nagy keservesen meggyújtott egy szál gyufát, annak fényében kiolvasta a nevet, még mielőtt az eső eloltotta volna. „Alexandra Batista” – ez állt a levélládán. Mariának tehát igaza volt, a keresztnév tényleg A betűvel kezdődik. Hålén felhívott tehát egy Alexandra nevű nőt. A kérdés mármost az volt, hogy a nő egyedül lakik-e itt, vagy a 52

családjával. Átnézett a kerítésen, hogy lássa, hever-e valami gyerekjáték, gyerekkerékpár vagy más egyéb az udvaron, amiről egy család jelenlétére lehetne következtetni. De semmi ilyesmit nem látott. Körbejárta a házat. A túloldalon feltöretlen föld nyújtózott. Egy bedőlt kerítés mögött pár rozsdás hordó. Ez volt minden. A ház hátsó oldala sötét volt. Csak az utcára néző konyhai ablakban égett a fény. Wallander úgy döntött – annak ellenére, hogy egyre erősebben érezte: fölöslegesen fontoskodik –, hogy befejezi a vizsgálódást. Átlépett az alacsony kerítésen, és a fűben odaszaladt a házhoz. „Ha valaki észrevett, akkor kihívják a rendőröket, és letartóztatnak – gondolta. – Akkor aztán lőttek a nyomozói karrieremnek.” Úgy döntött, feladja. Másnap majd megtudakolja a Batista család telefonszámát. Ha a nő veszi fel, feltesz neki pár kérdést. Ha férfi lesz, akkor leteszi. Az eső kicsit alábbhagyott. Wallander megtörölte az arcát. Épp visszaindult volna ugyanazon az úton, amerről jött, de észrevette, hogy a télikert ajtaja nyitva van. Lehet, hogy kiengedték éjszakára a macskát, gondolta. Ugyanakkor azt érezte, hogy valami nincs rendben. Nem tudta volna megmondani, hogy mi, de nem szabadult az érzéstől. Óvatosan az ajtóhoz ment, hallgatózott. Az eső már majdnem elállt. Messziről egy távolodó teherautó hangját hallotta. A házban csend volt. Wallander elhagyta a télikertet, és visszament a ház első részére. A behajtott ablak mögött még mindig égett a lámpa. Odaállt a ház falához, hallgatózott. Minden éppolyan csendes volt, mint eddig. Óvatosan lábujjhegyre állt, és belesett az ablakon. Összerezzent. Odabent egy nő ült egy széken, és egyenesen rá meredt. Wallander visszaszaladt az utcára. Bármelyik pillanatban megjelenhet valaki a lépcsőn, segítségért sikoltozva. Vagy felbukkanhat egy rendőrjárőr. Átrohant a kocsihoz, ahol Andersson várakozott, bezuhant az első ülésre. – Történt valami? – Induljunk! – mondta Wallander. – Hova? – El innen. Vissza Malmőbe. – Volt valaki a házban? – Ne kérdezz! Csak indíts, és pucoljunk! Lars Andersson megtette, amit Wallander mondott neki. A főúton visszaértek Malmőbe. Wallander egyfolytában a nőre gondolt, aki őt bámulta. Megint elfogta az az érzés, hogy valami nem volt rendben. – Állj meg a legközelebbi parkolóban! – szólt Lars Anderssonra. A másik továbbra is szó nélkül engedelmeskedett. Megálltak. Wallander csendben ült. 53

– Nem gondolod, hogy illene elmondanod, mit művelünk? – kérdezte Andersson óvatosan. Wallander nem válaszolt. Az a nő… volt valami annak a nőnek az arcában. Valami, de nem jött rá, hogy mi. – Menjünk vissza! – mondta aztán. – Arlövbe? Wallander érezte, hogy Anderssonnak fogyóban a türelme. – Meg fogom magyarázni – mondta ezért. – Menjünk vissza ugyanoda! – A francba, mért nem fogadok el pénzt a barátaimtól – bosszankodott Andersson. Csendben hajtottak vissza Arlövbe. Az eső elállt. Wallander kiszállt. Se rendőrautók, sem semmiféle egyéb reakció. Csak a konyhaablakban égett az a magányos fény. Wallander óvatosan nyitotta ki a kertkaput. Visszament az ablakhoz. Mielőtt újra lábujjhegyre emelkedett volna, pár nagy levegőt vett. Ha az van, amire gondol, akkor nagyon kellemet-len lesz. Lábujjhegyre emelkedett, és belekapaszkodott a párkányba. A nő még mindig ugyanott ült, és rá bámult. Arckifejezése sem változott. Wallander körbement, és kinyitotta a télikert ajtaját. Az utcai lámpa fényében észrevett egy zseblámpát. Bekapcsolta. Aztán levette a csizmáját, és bement a konyhába. A nő ott ült a széken, de nem nézett Wallanderre. Az ablak irányába bámult. A nyakán egy kerékpárláncot feszítettek meg egy kalapácsnyél segítségével. Wallander szíve a torkában dobogott. Aztán megkereste a telefont, kint a folyosón megtalálta, felhívta a malmöi rendőrkapitányságot. Tizenegy óra volt már. Wallander Hemberget kérte, de megtudta, hogy már hatkor elment. Wallander megkérdezte az otthoni számát, és azonnal felhívta. Hemberg felvette. Hallatszott, hogy álmából riadt fel a hívásra. Wallander elmondta neki, hogy mit fedezett fel. Egy arlövi sorházban egy halott nő ül egy széken.

54

3.

H

emberg kevéssel éjfél előtt ért ki Arlövbe. A nyombiztosítók már megkezdték a munkát. Wallander hazaküldte Anderssont, de nem magyarázta el neki, hogy mit történt. Aztán a kertkapuban állva várta a járőrkocsikat. Beszélt egy Stefansson nevű segédnyomozóval, aki annyi idős lehetett, mint ő. – Ismerted ezt a nőt? – kérdezte Stefansson. – Nem – felelte Wallander. – Akkor mit keresel itt? – Majd Hembergnek elmondom – felelte Wallander. Stefansson rosszindulatúan pislogott rá, de nem kérdezett többet. Hemberg elsőnek lépett be a konyhába. Megállt az ajtóban, és nézte a halott nőt. Wallander figyelte, ahogy tekintete végigvándorol a szobán. Elálldogált így egy darabig, aztán Stefanssonhoz fordult, aki szemlátomást igen tisztelte. – Tudjuk, hogy ki ez a nő? Bementek a szobába. Stefansson kinyitott egy táskát, és papírokat teregetett szét az asztalon. – Alexandra Batista Lundström – felelte. – Svéd nemzetiségű. Brazíliában született. 1922-ben. Nyilván közvetlen a háború után jött ide. Ha jól értelmezem a papírjait, akkor egy Lundström nevű svéd férfi vette feleségül. 1957-ből válási papírjaik vannak. A nő akkor már svéd állampolgár volt. A svéd nevét később már nem használta. Postatakarékkönyve van, Batista névre szól, nem Lundströmre. – Gyereke volt? Stefansson megrázta a fejét. – Legalábbis itt nem lakott más a jelek szerint. Az egyik szomszéddal is beszéltünk. Egyedül lakott itt, mióta felépült a ház. Hemberg bólintott, és Wallanderhez fordult. – Azt hiszem, jobb, ha felmegyünk, és hagyjuk itt dolgozni nyugalomban a technikusokat. Stefansson is velük akart tartani, de Hemberg visszaintette. Odafent három szoba volt. A nő hálószobája, egy másik, amelyben egy nagy fehérneműs szekrényen kívül semmi sem volt, és egy vendégszoba. Hemberg leült a vendégszoba ágyára, és intett Wallandernek, hogy ő is üljön le egy székre, 55

amely a sarokban állt. – Tulajdonképpen csak egy kérdésem van – mondta Hemberg. – Biztosan sejted, mi az. – Természetesen arra vagy kíváncsi, hogy mit keresek itt. – Én egy kicsit azért pontosítanék – mondta Hemberg. – Mi a büdös búbánat keresnivalód van itt? – Hosszú történet – felelte Wallander. – Fogd rövidre! – mondta Hemberg. – De ne hagyj ki semmit! Wallander mesélt. Mesélt a tippszelvényről, a telefonokról, a taxis utakról. Hemberg a padlóra szögezett tekintettel hallgatta. Amikor Wallander befejezte, még egy darabig úgy is maradt. – Természetesen meg kell, hogy dicsérjelek, mert felfedezted, hogy meggyilkoltak egy embert – kezdte. – Úgy látom, a makacsságod rendesen kifejlődött. És nem is gondolkodtál egészen hibásan. De ettől eltekintve ez az egész teljesen lehetetlen. A rendőrség nem egyéni és titkos kutatásokat végez. A rendőrök soha, semmilyen körülmények között nem adhatnak önmaguknak utasítást. És ezt csak egyszer mondom el. Wallander bólintott, megértette. – Van még valami raktáron? Eltekintve attól, amit itt prezentáltál nekünk? Wallander elmondta találkozását Helénával. – Semmi egyéb? – Semmi egyéb. Wallander biztos volt abban, hogy most egy hosszú prédikáció zúdul majd a fejére. Hemberg azonban csak felemelkedett az ágyról, és intett, hogy kövesse. A lépcsőn megállt és megfordult. – Napközben többször is megpróbáltalak elérni telefonon – mondta. – El akartam mondani, hogy a fegyver vizsgálata befejeződött. Nem hozott semmi váratlan eredményt. De azt mondták, hogy kiírattad magad… – Fájt a hasam reggel. Valami gyomor-bélhurut lehetett. Hemberg ravaszkásan mosolygott. – Elég gyors lefolyású volt – mondta. – És mivel úgy látom, meggyógyultál, ma éjszaka nyugodtan itt is maradhatsz. Talán tanulsz valamit. Semmit se fogj meg, semmibe ne szólj bele, de mindent figyelj meg! A nőt fél négykor vitték el. Egy óra után pár perccel Sjunnesson is megérkezett Arlövbe. Wallander azon gondolkodott, miért nem látszik rajta a fáradtság, holott nyilvánvalóan az ágyból rángatták ki. Hemberg, Stefansson és egy másik rendőr módszeresen átfésülte az egész lakást, fiókokat húzgáltak ki, szekrényeket nyitogattak, és hatalmas mennyiségű iratot gyűjtöttek össze, amit 56

az asztalra tornyoztak. Wallander végighallgatta Hemberg beszélgetését egy Jörne nevű igazságügyi orvos szakértővel. Semmi kétség nem fért hozzá: a nőt megfojtották. Jörne azonban a gyors áttekintés során még azt is megállapította, hogy a tarkójára nagy erejű ütést kapott még a fojtogatás előtt. Hemberg azt mondta, mindenekelőtt azt kellene tudni, mikor halhatott meg. – Pár napja itt üldögélt már – felelte Jörne. – Hány napja? – Nem akarok találgatni. Meg kell várnod a boncolást. Amikor befejezte ezt a beszélgetést, Hemberg Wallanderhez fordult: – Te, ugye, tudod, miért kérdeztem rá erre? – Azt akarod tudni, hogy Hålén előtt halt-e meg. Hemberg bólintott. – Ez elfogadható magyarázat lenne arra, hogy miért vet véget valaki a saját életének. Nem ritka, hogy a gyilkosok öngyilkosságot követnek el. Hemberg letelepedett a nappali heverőjére. Stefansson odakint beszélgetett a rendőrségi fotóssal. – Egyvalamit meglehetős bizonyossággal megmondhatunk – kezdte Hemberg, megtörve a hallgatást. – A nőt a széken ülve ölték meg. Valaki hátulról fejbe vágta. Innen származnak a vérnyomok a padlón és a viaszosvásznon. Utána fojtották meg. Ebből több irányba is el tudunk indulni. Hemberg Wallanderre nézett. „Most vizsgáztat – gondolta Wallander. – Tudni akarja, hogy érek-e valamit.” – Például arra következtethetünk, hogy a nő ismerte azt, aki megölte. – Helyes. Tovább? Wallander gondolkodott. Le tud vonni még valami következtetést? Megrázta a fejét. – Használd a szemedet! – mondta Hemberg. – Volt valami az asztalon? Egy csésze? Vagy több? Hogy volt öltözve a nő? Az egy dolog, hogy ismerte a tettest. Az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy férfi volt az illető. De mennyire ismerte? Wallander most már értette. Bosszantotta, hogy nem fogta fel azonnal, mire akar kilyukadni Hemberg. – Hálóingben volt, és pongyolában – felelte. – Nemigen fogadunk ilyen öltözetben idegeneket. – Milyen volt a hálószoba? – Bevetetlen volt az ágy. – Vagyis? – Vagyis lehetséges, hogy Alexandra Batistának viszonya volt azzal a férfival, aki meggyilkolta. – Tovább? – Az asztalon nem álltak csészék. Viszont a tűzhely mellett volt pár 57

mosatlan pohár. – Azokat majd megvizsgáljuk – mondta Hemberg. – Mit ittak? Vannake ujjlenyomatok? Az üres poharak igen érdekes dolgokat tudnak mesélni. Nehézkesen állt fel a heverőről. Wallander látta rajta, hogy fáradt. – Tehát elég sok mindent tudunk – folytatta Hemberg. – Nem utal semmilyen nyom betörésre, így abból indulunk ki, hogy a gyilkosnak személyes indítékai voltak. – Ez még nem magyarázza meg a gyújtogatást Hålén lakásán – mondta Wallander. Hemberg kutató pillantást vetett rá. – Most meg előre vágtatsz – mondta –, pedig most nyugiban, szép lassú, módszeres ügetésben lehet csak haladni. Néhány dolgot biztosan tudunk, azokból kell kiindulnunk. Azzal meg szőrmentén kell bánnunk, amit még nem tudunk. Nem rakhatunk ki egy összerakóst, ha a darabkák fele még a dobozban van. Kiléptek a folyosóra. Stefansson közben befejezte a megbeszélést a fotóssal, most telefonált. – Hogy jöttél ide? – kérdezte Hemberg. – Taxival. – Akkor velem visszajöhetsz. Malmőbe visszafelé Hemberg hallgatagon ült mellette. Ködben, szitáló esőben haladtak. Hemberg kitette Wallandert a Rosengårdban, a ház előtt. – Holnap keress meg bent – mondta neki. – Persze, csak ha kigyógyulsz a gyomorrontásból. Wallander igyekezett befelé a lakásba. Már világosodott. A köd is oszlani kezdett. Nem vette a fáradságot, hogy levetkőzzön, csak úgy, ahogy volt, végigdőlt az ágyon. Hamarosan el is aludt. Csengetés riasztotta fel. Kitámolygott a folyosóra, ajtót nyitott. Kristina nővére állt előtte. – Zavarok? Wallander a fejét csóválta és beengedte. – Egész éjjel dolgoztam. Mennyi az idő? – Hét óra. Ma viszem papát Löderupba. Csak eszembe jutott, hogy előtte még megnézlek. Wallander megkérte, hogy főzzön egy kávét, ő pedig megmosdott, és ruhát váltott. Hosszan mosta az arcát hideg vízzel. Mikorra visszaért a konyhába, elűzte csontjaiból a hosszú éjszakát. Kristina mosolyogva nézte. – Kevés olyan férfit ismerek, akinek rövid a haja. Te ezek közé tartozol. 58

– Nem illik hozzám a hosszú – felelte Wallander. – Pedig isten látja lelkem, én megpróbáltam. A szakáll sem áll rajtam sehogy sem. Iszonyú hülyén nézek ki szakállasan. Mona megfenyegetett, hogy elhagy, amint úgy meglátott. – Ő hogy van? – Jól. Wallander elgondolkodott, hogy elmondja-e a lánynak, mi történt közöttük. Hogy pillanatnyilag mosolyszünet van. Régen, amikor még otthon laktak, nagyon szoros és bizalmas volt a kapcsolata Kristinával. Wallander mégis úgy döntött, hogy nem mond el semmit. Mióta a lány Stockholmba költözött, elég esetlegessé és rendszertelenné váltak a beszélgetéseik. Wallander leült az asztalhoz, és megkérdezte, hogy van. – Jól. – Apa azt mondta, hogy megismerkedtél valami vesékkel foglalkozó pasassal. – Mérnök, és a dialízisgép fejlesztésén dolgozik. – Nem tudom pontosan, mi az, de igen hatásosan hangzik. Aztán egyszerre rájött, hogy a nővére határozott céllal jött ide. Le tudta olvasni az arcáról. – Nem tudom, miért – mondta ezért –, de mindig meglátom rajtad, ha valami különöset akarsz. – Nem értem, hogy tudsz így bánni apával! Wallander elképedt. – Mármint hogy én? Hogyan? – Hogyhogy hogyan? Nem segítesz neki a csomagolásban, nem akarod megnézni a löderupi házát. Ha az utcán találkozol vele, úgy teszel, mintha nem ismernéd. Wallander a fejét csóválta. – Ezeket mondta? – Igen, és nagyon fel van háborodva. – De ebből semmi sem igaz! – De én se láttalak, mióta itt vagyok. És ma költözik. – Nem mesélte el, hogy ott voltam? És hogy szinte kidobott? – Egy szót se szólt róla. – Ne higgy el mindent abból, amit összehord. Legalábbis abból, amit rólam beszél. – Mert nem igaz? – Persze hogy nem. Nekem még azt se mondta el, hogy eladta a házat. Nem akarta megmutatni, nem akarta megmondani, mennyibe került. Amikor pedig segíteni akartam neki a csomagolásban, leejtettem egy öreg tányért, mire akkora patáliát csapott, hogy csak na. Az utcán pedig igenis megállok, és 59

szóba elegyedem vele, ha találkozunk. Még akkor is, ha néha úgy néz ki, mint aki meghibbant. Wallander észrevette, hogy nem sikerült meggyőznie a nővérét. És ez zavarta. És még jobban zavarta, hogy a lány meg akarja őt regulázni. Az anyjára emlékeztette. És Monára. Meg persze, miért is ne? Helénára is. Nőkre, akik úgy gondolták, joguk van ahhoz, hogy előírják neki, hogyan viselkedjen. És az ilyen nőket nem bírta elviselni. – Nem hiszel nekem – mondta –, pedig nyugodtan hihetnél. Ne felejtsd el, hogy te Stockholmban laksz, és az öreg az én nyakamon ül itt egész idő alatt. És ez elég nagy különbség. Csengett a telefon. Hét óra húsz volt. Wallander felvette. Heléna volt. – Tegnap este kerestelek – mondta. – Dolgoztam egész éjjel. – Nem vetted fel, én meg azt hittem, rossz a szám. Így aztán felhívtam Monát, és megkérdeztem tőle. Wallander kis híján kiejtette a telefonkagylót. – Mit csináltál?! – Felhívtam Monát, és megkérdeztem a számodat. Wallander fejében azonnal, tiszta körvonalakkal megjelentek a következmények. Ha Heléna felhívta Monát, az azt jelenti, hogy a lány féltékenysége megújult, nagy hullámokban fog a fejére zúdulni. És ez nem javítja meg a kapcsolatukat. – Még ott vagy? – kérdezte a lány. – Igen – felelte Wallander. – A nővérem van itt látogatóban. – Az irodában vagyok. Visszahívhatsz. Wallander letette, és visszament a konyhába. Kristina kérdőn nézett rá. – Nem vagy jól? – De – felelte –, csak dolgoznom kell. A folyosón elköszöntek. – Higgy nekem – kérte Wallander. – Nem lehet készpénznek venni, amit apa beszél. Add át neki üdvözletemet, és mondd meg, hogy kimegyek, amint tudok. Már persze, ha szívesen lát, és ha valaki elárulja, hogy lehet odajutni. – Löderup keleti szélén – mondta Kristina. – Elhaladsz egy falusi bolt mellett, aztán egy fűzfás sétányon hajtasz keresztül. Annak a végén, bal felől meglátod a házat. A tető fekete, nagyon szép ház. – Voltál már ott? – Tegnap már elment egy fuvar. – Tudod, mennyit fizetett érte? – Nem árulja el. Kristina elment, Wallander integetett neki az ablakból. Lenyelte az apja fecsegése miatti mérgét. Rosszabb volt, amit Helénától hallott. Wallander felhívta. Amikor meghallotta, hogy foglalt, lecsapta a kagylót. Ritkán borult el 60

az agya, de most érezte, hogy eléggé ott tart. Még egyszer felhívta. Még mindig foglalt volt. Mona szakítani fog, gondolta. Azt fogja hinni, hogy megint Helénának csapom a szelet. És nem fogja érdekelni, mit mondok. Semmiképp sem fogja elhinni. Megint felhívta. Most felvette a lány. – Mit akartál az imént? – kérdezte Wallander. A lány hangja szinte gonoszul csengett, amikor válaszolt. – Muszáj ennyire barátságtalannak lenned? – Tényleg szükséges volt felhívni Monát? – Hiszen tudja, hogy már nem érdekelsz. – Tudja? Hát nemigen ismered Monát! – Nem szándékozom bocsánatot kérni azért, amiért meg mertem kérdezni a telefonszámodat. – Nohát, mit akartál? – Beszámolni, mire jutottam a kutatásban. Verke kapitány segített. Emlékszel még? Mondtam, hogy dolgozik itt nálunk egy öreg kapitány. Wallander emlékezett. – Fénymásolatok vannak itt előttem az asztalon. Azoknak a matrózoknak és gépészeknek a nevei, akik az utóbbi tíz évben svéd zászló alatt hajóztak. Gondolhatod, hogy nem kevés név. Egyébként biztos vagy abban, hogy csak svéd társaságoknál dolgozott az az ember? – Egyáltalán nem vagyok benne biztos – felelte Wallander. – Elviheted a listákat – mondta a nő –, ha ráérsz. Ma délután megbeszélésem van. Wallander megígérte hogy még a délelőtt folyamán benéz. Aztán letette, és arra gondolt, hogy tulajdonképpen fel kellene hívnia Monát, és megmagyarázni a helyzetet. De aztán hagyta. Nem volt hozzá mersze. Közben már háromnegyed nyolc is elmúlt. Felvette a dzsekijét. Nem lett jobb a hangulata attól a gondolattól, hogy egész nap az utcán kell járőröznie. Épp kilépett volna a lakásból, amikor csengett a telefonja. Mona, gondolta. Felhív, és elküld a pokol fenekére. Nagy levegőt vett és felvette. Hemberg volt. – Hogy van a gyomorrontásod? – Épp indulok a kapitányságra. – Jó, de gyere fel hozzám. Beszéltem Lohmannal. Végül is tanú vagy, akivel még beszélnünk kell. Vagyis ma nincs járőrszolgálat. Ráadásul a drograzziából is kimaradhatsz. – Megyek – mondta Wallander. – Elég, ha tízre bejössz. Azt gondoltam, ott kéne lenned, amikor még egyszer körbejárjuk az arlövi gyilkosságot. Ennyi. Wallander az órájára nézett. Elég ideje lesz még elhozni Helé61

nától a papírokat. A konyha falán buszmenetrend függött. Ha igyekszik, még várnia sem kell. Amikor kilépett, olyasvalami történt, amire álmában sem számított volna. Mona állt előtte. Aztán még egy váratlan dolog történt. A lány egy szó nélkül odalépett hozzá, pofon ütötte, aztán sarkon fordult és elment. Wallander az elképedéstől sóbálvánnyá vált. Az arca égett, és egy férfi, aki a közelben nyitotta az ajtaját, kíváncsian nézett rá. Mona már el is tűnt. Wallander lassan a buszmegálló felé indult. Gombócot érzett a torkában. Sohasem gondolta volna, hogy Mona ennyire hevesen reagál. Jött a busz. Wallander a városközpontba igyekezett. A köd már felszállt, de felhős volt az ég, és szemerkélt az eső megállás nélkül. Ült a buszban, a feje kongott az ürességtől. Az éjszaka eseményei már nem is léteztek. Az asszony, aki holtan ült egy konyhában egy széken, csak egy álom részlete volt. Az egyetlen valóság Mona volt, aki felpofozta őt, aztán elment. Egy szó nélkül. Habozás nélkül. „Beszélnem kell vele – gondolta. – Nem most, amikor olyan dühös, hanem majd később. Este.” Leszállt. Még mindig égett az arca. Igazi kemény ütés volt. Megnézte magát egy kirakatüvegben: az egyik orcája szemlátomást pirosabb volt. Megállt. Arra gondolt, hogy hamarosan beszélnie kell Lars Andersonnal. Megköszönni neki a fuvart és magyarázatot adni a történtekre. Aztán egy löderupi ház jutott eszébe, amelyet még sohasem látott. Meg egy másik ház, amelyben a gyermekkorát töltötte, és amely már nem a családé volt. Továbbment. Semmi sem javul meg attól, hogy Malmö központjában báván ácsorog a járdán. Wallander átvette a vastag borítékot, amelyet Heléna hagyott ott a számára. – Beszélnem kell vele – mondta a recepciós hölgynek. – Nagyon elfoglalt. Arra kért, hogy ezt adjam át önnek. Wallander megértette, hogy Heléna mérges rá a reggeli beszélgetésük miatt, és látni sem akarja. Nem is volt olyan nehéz beleképzelni magát a helyébe. Kilenc óra ötre beért a kapitányságra. Bement a szobájába, és nagy megkönnyebbüléssel látta, hogy senki sem várja. Még egyszer végiggondolta a reggel történteket. Ha most felhívná a fodrászszalonban, Mona biztosan azt mondaná, hogy nem ér rá. Muszáj estig várnia. Kinyitotta a borítékot, és egészen meghökkent, milyen sok listát gyűjtött össze neki Heléna a különféle hajózási cégektől. Kereste Artur Hålén nevét, de nem talált ilyent. A legközelebb egy Håle nevű matrózé állt, aki általában a Gränges nevű céghez szerződött le, és egy Hålén nevű gépésztiszté, aki viszont a Johnsson listáján állt. Wallander arrébb tolta az egész papírköteget. Ha teljes 62

ez a lista, akkor ez azt jelenti, hogy Hålén nem svéd zászló alatt hajózott. És akkor szinte lehetetlenség lesz megtalálni. És Wallander hirtelen már azt sem tudta, mit is remélt ettől a kutatástól. Magyarázatot – de mire? Majdnem háromnegyed órát vett igénybe, míg az összes listát végignézte. Felállt, és egy emelettel feljebb ment. A folyosón beleszaladt a főnökébe. – Nem Hembergnél kellene lenned? – kérdezte Lohman. – Épp oda tartok. – Mit kerestél te tulajdonképpen Arlövben? – Hosszú történet. Épp erről akarok beszélni Hemberggel. Lohman a fejét csóválva elsietett. Wallander titokban boldog volt, hogy megússza a sötét és lehangoló drogbarlangok átvizsgálását, amit ma a kollégái nélküle fognak elvégezni. Hemberg a szobájában ült, és a papírjait nézegette. Lábát szokás szerint az asztalon pihentette. Felnézett, amikor Wallander megjelent az ajtóban. – Mi történt veled? – kérdezte Wallander arcára mutatva. – Nekiszaladtam az ajtófélfának – felelte Wallander. – Pontosan ezt szokták válaszolni a bántalmazott feleségek, ha nem akarják feljelenteni a férjüket – mondta Hemberg vidoran, aztán rendesen felült a székén. Wallander úgy érezte: átláttak rajta. Egyre nehezebben értette meg, amit Hemberg mondani akart. Mintha valami kettős jelentésű, titkos nyelven szólt volna, és akivel beszélgetett, egész idő alatt lázasan kutathatta a szavak igazi értelmét. – Még mindig Jörne végleges eredményére várunk – mondta Hemberg. – Az ilyesmihez idő kell. Amíg nem tudjuk, mikor halt meg az a nő, nem állíthatunk fel egy olyan elméletet, hogy Hålén ölte meg, majd otthon magát is agyonlőtte megbánásból vagy félelemből. Hemberg felállt, hóna alatt egy aktaköteggel. Wallander vele együtt ment a tárgyalóterembe, egy kicsit lejjebb a folyosón. Ült már ott pár bűnügyi hivatalnok, közöttük Stefansson, aki megvető pillantást vetett Wallanderre. Sjunnesson a körmét tisztogatta, és senkire sem nézett. Rajtuk kívül két további férfi volt még ott, Wallander ismerte őket. Az egyiket Hörnernek, a másikat Mattssonnak hívták. Hemberg az asztalfőre ült, és helyet mutatott Wallandernek is. – Most már a rendvédelmieket is be kell vonnunk? – kérdezte Stefansson. – Nincs elég bajuk azokkal a mocsok tüntetőkkel odakint? – A rendvédelmiek nem nekünk segítenek – felelte Hemberg türelmesen. – Wallander találta meg azt az asszonyt odakint Arlövben. Ezért van itt. Ilyen egyszerű ez. Úgy látszik, Stefansson volt az egyetlen, aki kelletlenül fogadta Wallander megjelenését. A többiek barátságosan biccentettek neki. Wallander úgy 63

gondolta, mindenekelőtt az erősítésért hálásak. Sjunnesson félreetette a fogpiszkálót, amellyel eddig a körme alatt vájkált. Nyilvánvalóan ez volt a jel, hogy Hemberg elkezdheti. Wallandernek feltűnt az a módszeres alaposság, amellyel a nyomozócsoport végigment az eddig ismert tényeken. Egyrészről az adott tényekhez tartották magukat. Másrészről azonban – legfőképp Hemberg – megengedték maguknak azt, hogy különféle irányokba tapogatózzanak. Miért ölték meg Alexandra Batistát? Miféle összefüggés lehet közte és Hålén között? Van-e valami más nyom is? – A gyémántok Hålén hasában – mondta Hemberg az ülés végén. – Felbecsültettem őket egy ékszerésszel. Százötvenezer korona. Vagyis sokat érnek. Errefelé már sokkal kevesebbért is öltek meg embereket. – Valaki pár éve vasrúddal verte be egy taxisofőr fejét – emlékezett Sjunnesson. – Huszonkét korona volt a zsákmány. Hemberg körülnézett. – A szomszédok? Ki hallott valamit? Vagy látott? Mattsson a feljegyzéseit lapozta. – Senki, semmi – mondta. – Egyedül lakott ez a Batista. Leginkább vásárolni ment ki a házból, más miatt nemigen. Látogatót sem nagyon fogadott. – Valakinek csak látnia kellett Hålént, amikor jött vagy ment – vetette közbe Hemberg. – Ezek szerint mégsem. Pedig a közvetlen szomszédjától az volt a benyomásom, hogy tök normális svédek. Vagyis hallatlanul kíváncsiak. – Mikor látták utoljára a nőt? – Különféle véleményeket gyűjtöttünk. De amit összehordtak, abból arra következtettem, hogy megvan már pár napja. Két vagy három napja, ezt nem tudtam kideríteni. – Tudjuk, hogy miből élt? Hörner volt soron. – Úgy tűnik, volt egy kis nyugdíja – kezdte –, részben tisztázatlan eredetű. Van valami portugál bank, amelynek Brazíliában is vannak fiókjai. Csak a bankokkal mindig olyan eszméletlen hosszadalmas. Dolgozni mindenesetre nem dolgozott. És ha következtetni lehet abból, amit a ruhásszekrényében meg a hűtőjében találtam, nem élt valami nagy lábon. – És a ház? – Nincs rajta tartozás. Készpénzben fizette ki a korábbi férje. – És ő hol van? – Egy sírban – felelte Stefansson. – Pár évvel ezelőtt halt meg. Karlskogában temették el. Beszéltem az özvegyével. Újra megházasodott. Kicsit kínos volt, de sajnos későn vettem észre, hogy az új asszony semmit sem tudott Alexandra Batista létezéséről. Egyébként úgy látszik, Batistának 64

nem volt gyereke. – Hát, úgy lehet – mondta Hemberg, és Sjunnessonhoz fordult. – Még nem vagyunk készen – mondta az. – Vizsgáljuk az ujjlenyomatokat a különböző poharakon. Úgy tűnik, vörösbort ittak. Talán spanyolt. Összehasonlítjuk az ujjlenyomatokat azokkal, amelyeket a konyhában találtunk az üres üvegen. Azt is megnézzük, hogy vajon benne vannak-e az ujjlenyomatok a nyilvántartásunkban. És persze Hålénéval is összevetjük őket. – Pontosabban, az ujjlenyomata még az Interpol nyilvántartásában is szerepelhet – vetette közbe Hemberg. – De persze, az is eltart egy darabig, mire tőlük választ kapunk. – Abból kell kiindulnunk, hogy Alexandra Batista maga engedte be a gyilkosát – folytatta Sjunnesson. – Sem az ajtón, sem az ablakokon nincs nyoma erőszakos behatolásnak. Persze az is lehet, hogy kulcsa volt a gyilkosnak. Megnéztük Hålén kulcscsomóját, de nem volt rajta odaillő kulcs. A télikertre nyíló ajtó csak be volt hajtva, ahogy Wallandertől megtudtuk. Batistának se kutyája, se macskája nem volt, így arra gondoltunk, hogy az éjszakai friss levegőt akarta beengedni. Ami viszont arra utal, nem félt attól, hogy árthatna neki valaki. De az is lehet, hogy a tettes ezen az úton hagyta el a házat. Nem kellett attól tartania, hogy hátul, a kertek alatt észreveszik. – Egyéb nyom? – nyomult Hemberg. – Semmi különös. Hemberg eltolta magától a papírkupacot, amely előtte hevert az asztalon. – Tehát akkor folytatjuk – mondta. – A patológián csipkedhetnék magukat egy kicsit. A legjobb, ami történhet velünk, az az, hogy megtaláljuk a Batista halálát és Hålént összekötő kapcsot. Én személy szerint hiszek ebben a változatban. De tovább kell beszélgetnünk a szomszédokkal és kutatni az okok után. Hemberg ezek után Wallanderhez fordult. – Van valami hozzáfűznivalód? Végül is te találtál rá. Wallander csóválta a fejét, és észrevette, hogy kiszáradt a szája. – Semmi. Semmi olyat nem vettem észre, amiről már ne ejtettetek volna szót. Hemberg ujja dobpergést imitált az asztallapon. – Akkor nem kell tovább itt üldögélnünk – mondta. – Tudja valaki, mi lesz az ebéd? – Hering – mondta Hörner. – Az jó szokott lenni. Hemberg szólt Wallandernek, hogy menjenek együtt ebédelni, de Wallander elhárította. Elment az étvágya. Egyedül akart maradni, gondolkodni akart. Bement a szobájába a dzsekijéért. Az ablakon át látta, hogy végre elállt a szemerkélés. Épp amikor kilépett volna, jött meg a rendvédelmis kollégája, és lehajította egyensapkáját az asztalra. 65

– Böeee, undor – mondta, és lezöttyent a székre. Jörgen Berglundnak hívták, Landskrona mellől, egy tanyáról származott. Wallander néha nem értette meg a tájszólását. – Két narkósfészket kifüstöltünk – folytatta Berglund. – Az egyikben olyan tizenhárom éves kislányokat találtunk, akik hetekkel ezelőtt tűntek el otthonról. Egyikük olyan iszonyú büdös volt, hogy be kellett fogni az orromat mellette. A másikuk Persson lábába harapott, amikor fel akarta emelni. Mi folyik ebben az országban? És te miért nem voltál ott? – Hemberghez hívattak – felelte Wallander. A másik kérdésre, hogy tudniillik mi folyik Svédországban, nem tudta a választ. Vette a dzsekijét, és elment. A portán feltartotta az egyik telefonos lány. – Hagytak neked egy üzenetet – mondta, és átnyújtott egy cédulát az ablakocska alatt. Egy telefonszám állt rajta. – Mi ez? – kérdezte Wallander. – Valaki idetelefonált, azt mondta, távoli rokonod. Még abban sem biztos, hogy emlékezni fogsz rá. – Nem mondta a nevét? – Nem, de elég öreg lehetett. Wallander megnézte a számot. 0411 volt a körzetszám. Ez nem lehet igaz, gondolta. Az apám felhív, azt mondja, távoli rokonom, és már nem is fogok emlékezni rá. – Merrefelé van Löderup? – Azt hiszem, Ystad körzetében. – Nem a rendőrségi körzetet kérdeztem. Milyen telefonos körzetszáma van? – Ystadhoz tartozik. Wallander zsebre tette a cédulát, kiment. Ha lett volna kocsija, egyenesen kiautózott volna Löderupba, és megkérdezte volna az apját, hogy mi a fenét akart ezzel a hívással. És ha válaszolt volna az öreg, akkor ő meg azt felelte volna, hogy egyszer s mindenkorra vége közöttük a barátságnak. Nincs többé se pókerezés, se telefonhívás. És még azt is megígérte volna, hogy elmegy a temetésre, ha nem a túlságosan távok jövőbe tervezi az öreg, de aztán ennyi lett volna, és nem több. Wallander végigment a Fiskehamnskgatanon. Aztán befordult a Slottsgatanra, és tovább a Kungsparkba. „Két problémám van – gondolta. – A nagyobbik és fontosabbik Mona. A második az apám. És mindkettőt olyan gyorsan meg kell oldanom, amilyen gyorsan csak lehet.” Leült egy padra, nézte a pocsolyában fürdő verebeket. Egy részeg hevert hortyogva a bokrok között. „Talpra kéne állítanom – gondolta Wallander. – Leültetni itt egy padra, sőt esetleg arról is gondoskodni, hogy őrizetbe kerül66

jön, ott alhassa ki a mámorát. De pillanatnyilag nagyon nem bír érdekelni. Heverjen csak ott, ahol van.” Felállt, továbbment. Kiért a parkból, ki a Regementsgatanra. Még mindig nem volt éhes. Mégis megállt a Gustav Adolfs Torgnál egy kolbászsütő standnál, és vett egy sült kolbászt. Aztán visszament a kapitányságra. Már fél kettőre járt. Hemberg dolgozott. Ő viszont nem tudta, mit tegyen. Tulajdonképpen Lohmannal kéne beszélnie és feladatot kérni tőle délutánra. Ehelyett még egyszer végignézte a Helénától kapott listákat. Megpróbált a nevekhez arcokat képzelni, az arcokhoz életeket. Matrózok, gépészek. A lapok szélén a születési adatok. Wallander félretette a papírokat; a folyosóról mintha gúnykacaj hallatszott volna be. Wallander megpróbált Hålénra gondolni. A szomszédjára. Aki leadta a totószelvényét, pótzárat szereltetett az ajtajára, aztán agyonlőtte magát. Minden afelé mutatott, hogy Hemberg elmélete helyes. Hålén valamilyen oknál fogva meggyilkolta Alexandra Batistát, aztán magával is végzett. És itt hirtelen megakadt. Hemberg elmélete teljes egészében logikus volt, és áttekinthető. Wallandernek valahogy mégis üresnek tűnt. A héj stimmelt. De a tartalom? Olyan sok minden nem illett még össze. Mindenekelőtt abba a képbe nem illett bele, amelyet Wallander kialakított a szomszédjáról. Soha nem tapasztalta nála a szenvedély vagy az erőszak legcsekélyebb jelét sem. Persze visszafogott emberekből is kirobbanhat az erőszak, ha nagy nyomás alá kerülnek, de vajon tényleg elképzelhető, hogy Hålén meggyilkolta volna azt a nőt, akivel viszonyt folytatott? Valami még hiányzik, gondolta Wallander. A héj még üres. Megpróbált még egy kicsit gondolkodni. Elmerengve nézte a listákat az asztalon. Nem is tudta megmondani, miért, de egyszerre a lap szélén álló születési dátumokat kezdte nézegetni. Mennyi idős is lehetett Hålén? Arra homályosan emlékezett, hogy 1898-ban született, de vajon melyik napon? Wallander felhívta a bűnügyieket, és Stefanssont kérte. Az rögtön felvette. – Wallander vagyok. Csak azt szeretném megtudni, hogy véletlenül nincs-e kéznél Hålén születési dátuma. – Miért, fel akarod köszönteni a születésnapján? „Ez nem bírja a képem – gondolta Wallander. – De eljön még az az idő, amikor bebizonyíthatom neki, hogy sokkal jobb nyomozó vagyok nála.” – Hemberg kért meg, hogy nézzek utána valaminek – hazudta. Stefansson letette az asztalra a telefonkagylót. Wallander hallotta, amint a papírjait lapozza. – 1898. szeptember 17. – mondta aztán. – Még valamit? – Ennyi volt – felelte Wallander, és letette. Aztán megint maga elé húzta a listákat. A harmadik íven megtalálta azt, amit tudatosan vagy inkább öntudatlanul keresett. Egy gépészt, aki 1898. szeptember 17-én született. 67

Anders Hansson. Ugyanaz a monogramja, mint Artur Hålénnak, gondolta Wallander. Végignézte a többi papírt, hogy megbizonyosodjék: csak ez az egy személy született ezen a napon. Egy matróz volt a következő legközelebbi: 1901. szeptember 19-én született. Wallander maga elé tette a telefonkönyvet, és kikereste a lakossági bejelentőirodát. Mivel egy házban lakott Hålénnal, nyilván ugyanahhoz a lakosság-nyilvántartóhoz tartoztak. Tárcsázott, várt. Egy nő vette fel. Wallander úgy gondolta, továbbra is kiadhatja magát bűnügyi nyomozónak. – Wallander a nevem, és a bűnügyi osztályról telefonálok – kezdte. – Egy halálesetről szeretnék érdeklődni, amely pár napja történt. A gyilkossági osztályon dolgozom. Megadta Hålén nevét, címét, születési dámmát. – És mit szeremé tudni? – kérdezte a nő. – Hogy van-e esetleg valami nyoma annak, hogy Hålén talán valamikor régebben nevet változtatott. – Tehát megváltoztatta a családi nevét? Az ördögbe már, gondolta Wallander. Van, aki a keresztnevét változtatja meg? Mindenki a családnevét változtatja. – Utánanézek – ígérte a nő. Pofon a szarnak, gondolta Wallander. Nem is gondolom végig az ötleteimet, csak elkezdek a nyomukba járni. Nagy volt a kísértés, hogy letegye, de a nő biztos azt gondolná, hogy megszakadt a vonal, és felhívná a kapitányságot. Várt. Hosszan várt, amíg a nő visszaért. – Ezt a halálesetet még csak tegnap jelentették be – mondta. – Ezért tartott olyan soká, amíg megtaláltam. De igaza van. Wallander kiegyenesedett a széken. – Korábban Hanssonnak hívták. 1962-ben változtatta meg a nevét. Helyes, gondolta Wallander, és mégis hibás. – És a keresztnév? – kérdezte. – Mi a keresztneve? – Anders. – Arturnak kéne lenni. A válasz meglepte. – Azt hiszem, olyan szülei lehettek, akik örömüket lelték a keresztnevekben. Vagy akik nem tudtak megegyezni. Erik Anders Artur Hanssonnak hívták. Wallander visszafojtotta a lélegzetét. – Hát, nagyon köszönöm a segítségét – mondta. Amikor letette a kagylót, hírtelen kedve támadt, hogy azonnal felhívja Hemberget, de aztán nyugton maradt a fenekén. Az volt a nagy kérdés, hogy mennyit ér ez a felfedezés. „Én magam járok utána ennek a szálnak – 68

gondolta. – És ha nem hoz semmit a konyhára, meg sem említem.” Wallander vett egy noteszt, és összeszedte, amit eddig megtudott. Mit is tudott? Artur Hålén hét évvel ezelőtt megváltoztatta a nevét. Linnea Almquist egyszer mintha azt mondta volna, hogy Hålén a hatvanas évek elején költözött oda. Ez nagyjából stimmel. Wallander ceruzával a kezében üldögélt. Aztán még egyszer felhívta a lakossági bejelentőt. Ugyanaz a nő vette fel. – Valamit elfelejtettem – mentegetőzött Wallander. – Tudnom kellene, mikor költözött be Hålén Rosengårdba. – Mármint Hansson – javította ki a nő. – Mindjárt megnézem. Most már gyorsabban ment. – 1962. január l-jén költözött be. – És azelőtt hol lakott? – Nem tudom. – Azt hittem, kiderül a papírjaiból. – Külföldön élt. De hogy hol, azt nem tudom megmondani. Wallander a kagylóba bólintott. – Hát akkor ennyi lenne. És megígérem, nem fogom zaklatni többet. Visszatért a feljegyzéseihez. Hansson 1962-ben valahonnan külföldről Malmőbe költözik, ugyanakkor nevet is változtat. Viszonya lesz egy arlővi nővel. Nem tudom, hogy ismerték-e egymást már régebben is. Pár évvel később a nőt meggyilkolják, Hålén pedig öngyilkosságot követ el. Nem tiszta még, milyen sorrendben történik ez. Hålén lelövi magát. Miután kitöltött egy totószelvényt, biztonsági zárat szereltetett az ajtajára, és lenyelt egy marék értékes drágakövet. Wallander fintort vágott. Még mindig nem találta meg az arkhimédeszi pontot. Miért változtat valaki nevet, gondolta. Hogy láthatatlanná váljon? Hogy ne lehessen megtalálni? Hogy senki se tudja, kicsoda – vagy hogy ki volt? Hogy kicsoda vagy kicsoda volt? Wallander gondolkodott. Hålént senki sem ismerte. Magányos farkas volt. Viszont lehet, hogy élnek itt olyanok, akik ismerték az Anders Hansson nevű embert. A kérdés már csak az, hogy miképpen lehetne rájuk akadni. Ebben a pillanatban eszébe jutott valami, ami az előző évben történt, és ami talán segíthetne a megoldásban. Egy este verekedés tört ki néhány részeg matróz között odalenn a kompkikötőben. Wallander is kiszállt a többiekkel együtt, hogy véget vessen a felfordulásnak. Az egyik résztvevő egy Holger Jespersen nevű dán matróz volt. Wallander úgy látta, hogy ez ártatlanul sodródott bele a veszekedésbe. Wallander ezt közölte a főnökével is. Ragaszkodott hozzá, hogy Jespersen nem csinált semmi rosszat, így aztán el is engedték, míg a többit előállították. Wallander aztán meg is feledkezett az esetről. 69

Ám néhány héttel később Jespersen egyszer csak felbukkant Wallander rosengårdi otthonának ajtajában, és átnyújtott neki egy üveg dán vodkát, köszönetképpen a segítségéért. Wallander nem értette, hogyan találhatott rá Jespersen, de mindenesetre meghívta egy italra. Jespersennek komoly alkoholproblémái voltak, de csak negyedévente. A rossz időszakok között gépészként dolgozott különböző hajókon. Jól tudott történeteket mesélni, és valószínűleg minden skandináv tengerészt ismert, aki az utóbbi ötven évben hajóra szállt. Jespersen azt mesélte, hogy esténként egy nyhavni kocsmában szokott tanyázni. Ha „száraz” időszaka volt, kávét ivott, egyébként meg sört. De mindig ugyanabban a kocsmában. Hacsak nem hajókázott éppen valamelyik tengeren. Wallandernek most ő jutott eszébe. Jespersen tudni fogja, gondolta. De legalábbis lesz valami ötlete. Wallander elszánta magát. Ha szerencséje lesz, akkor Jespersen Koppenhágában van, és ha még nagyobb szerencséje, akkor nem is mocsárrészeg. Még három óra sem volt. A nap maradék része arra fog elmenni, hogy Koppenhágába utazik, meg vissza. A kapitányságon a kutya sem fog ugatni utána. Mielőtt azonban átmegy a szoroson, még el kell intéznie egy telefont. Mintha csak az önbizalma is megerősödött volna a koppenhágai út ötletétől. Mona fodrászszalonjának számát tárcsázta. A tulajdonosnő vette fel, Karin. Wallander már többször találkozott vele. Tolakodónak és kíváncsiskodónak látta. Mona azonban jó főnökként mutatta be. Wallander bemutatkozott, és megkérte, hogy adjon át egy üzenetet Monának. – Épp egy gyűlésen vagyok – mondta Wallander, és igyekezett nagyon elfoglaltnak hallatszani –, kérem, csak annyit mondjon meg neki, hogy legkésőbb tízig jelentkezni fogok. Karin megígérte, hogy átadja Monának az üzenetet. Wallander észrevette, hogy e kurta beszélgetés alatt leizzadt. De azért boldog volt, hogy mégis telefonált. Aztán elhagyta a kapitányságot, és még épp elcsípte a háromórai szárnyashajót. Régebben gyakran járt Koppenhágában. Mostanában leginkább már csak Monával. Régen általában egyedül. Szerette a várost. Annyival nagyobb Malmőnél! Néha, amikor épp olyan operát adtak, amely érdekelte, megnézett egy-egy előadást a kkályi színházban. Tulajdonképpen nem szerette a szárnyashajókat. Túl gyorsan ment így az utazás. A régi kompon mindig érezte, hogy Svédország és Dánia között távolság van. Hogy tulajdonképpen külföldre megy, ha áthajózik a szoroson. Kávézott, közben kinézett az ablakon. Egy napon itt biztosan hidat fognak építeni, de nem feltétlenül kell megélnem azt a napot. Amikor Wallander megérkezett Koppenhágába, épp megint szemerkélni 70

kezdett. A hajó Nyhavnban kötött ki. Jespersen leírta, hol található a törzskocsmája, és Wallander kíváncsian belépett. Háromnegyed négy volt. Körülnézett a félhomályos helyiségben. Az asztaloknál elszórva ültek a vendégek, és sört ittak. Valahol rádió szólt. Vagy lemezjátszó volt? Egy dán női hang énekelt valamit, ami nagyon szentimentálisnak hangzott. Wallander egyik asztalnál sem látta Jespersent. A pult mögött ott állt a mixer, és keresztrejtvényt fejtett egy újságban, amely kiterítve hevert előtte. Felpillantott, amikor Wallander a pulthoz lépett. – Egy sört – mondta Wallander. A férfi adott egy Tuborgot. – Jespersent keresem – szólt Wallander. – Holgert? Csak egy óra múlva jön. – Tehát nem hajózik? A mixer mosolygott. – Akkor aligha jönne ide egy óra múlva. Általában öt körül szokott érkezni. Wallander leült egy asztalhoz, és várt. A szentimentális női hangot most leváltotta egy ugyanolyan szentimentális férfihang. Ha Jespersen ideér ötre, akkor Wallander minden további nélkül visszaérhet tízig Malmőbe, és felhívhatja Monát. Megpróbálta végiggondolni, mit fog mondani neki. A pofonról nem tesz említést. Elmondja neki, miért hívta fel Helénát. És nem enged, amíg Mona nem hisz neki. A szomszéd asztalnál ülő férfi elaludt. A pultos még mindig a keresztrejtvénye fölé hajolt. Lassan vánszorgott az idő. Néha ki-kinyílt az ajtó, nappak fény áradt be. Jött valaki, ment valaki. Wallander az órájára nézett. Tíz perc múlva öt. Jespersen még mindig nincs itt. Megéhezett, kapott egy pár virslit kistányéron. És még egy Tuborgot. Az volt az érzése, hogy a mixer még mindig ugyanazon a szón töpreng, mint amikor ő bejött. Öt óra. Jespersen sehol. Nem is jön, gondolta Wallander. Két nő lépett be az ajtón. Egyikük pálinkát rendelt, és leült egy asztalhoz. A másik bement a pult mögé. A pultos feleszmélt a keresztrejtvényéből, és átszámolta az üvegeket a polcokon. A nő nyilván itt dolgozik a kocsmában. Öt óra húsz lett. Az ajtó kinyílt, belépett Jespersen. Farmerdzsekiben, baseballsapkában. Egyenesen a pulthoz lépett, köszönt. A pultos azonnal odatett elé egy gőzölgő csésze kávét, és Wallander asztala felé mutatott. Jespersen fogta a csészéjét, és elvigyorodott, amikor megismerte Wallandert. – Ez aztán a meglepetés – mondta tört svéd nyelven. – Egy svéd rendfenntartó itt Koppenhágában! – Nem rendfenntartó – felelte Wallander. – Bűnügyi munkatárs. – Hát az nem egykutya? – kérdezte Jespersen kuncogva, és négy cukrot 71

tett a kávéjába. – Mindenesetre jó, hogy meglátogatsz. Én mindenkit ismerek, aki csak idejár. Tudom, mit isznak, tudom, mit beszélnek. És ők is mindent tudnak rólam. Néha el is gondolkodom, miért nem megyek máshová. De azt hiszen, nem merek. – Hogyhogy nem mersz? – Valaki még olyat mondana, amit nem akarok hallani. Wallander nem volt egészen biztos benne, hogy Jespersen minden szavát tisztán megértette. Részben mert dánnal kevert svéd szavait úgy sutyorogta, részben pedig, mert amúgy is elég homályosan fejezte ki magát. – Azért jöttem ide, mert beszélni akartam veled – mondta Wallander. – Azt gondolom, hogy tudsz nekem segíteni. – Minden más rendőrnek azt javasolnám, hogy húzzon el a pokol fenekére – felelte élénken Jespersen –, de veled kivételt teszek. Mire vagy kíváncsi? Wallander pár mondattal vázolta a történteket. – Nos, tehát a tengerészt Anders Hanssonnak meg Artur Hålénnak is hívják – fejezte be. – Matróz is volt, meg gépész. – Melyik társaságnál? – Sahlén. Jespersen lassan csóválgatta a fejét. – Hallanom kellett volna, ha valaki nevet változtatott – mondta. – Nem hiszem, hogy túl gyakran esik meg az ilyen. Wallander megpróbálta leírni Hålén külsejét. Ugyanakkor eszébe jutottak azok a fényképek is, amelyeket a tengerészkönyvekben látott. Az ember változik. És lehet, hogy Hålén ugyanolyan tudatossággal változtatta el a külsejét is, mint a nevét? – Tudsz még valamit mondani róla? – kérdezte Jespersen. – Azonkívül, hogy matróz és gépész is volt, ami már önmagában is elég szokatlan párosítás. Miféle kikötőkben járt? Milyen hajókon szolgált? – Azt hiszem, elég gyakran megfordult Brazíliában – mondta Wallander tétován. – Rio de Janeiróban, persze. De egy olyan városban is, amelyet São Luisnak hívnak. – Észak-Brazília – vágta rá azonnal Jespersen. – Egyszer voltam ott. Kimenőm volt, szállodában laktam, mint az urak. Casa Grandé volt a neve. – Nagyjából ennyi az egész – mondta Wallander. Jespersen figyelmesen nézte, miközben még egy kockacukrot oldott fel a kávéjában. Valaki, aki ismerte? Ennyit akart tudni? Van-e olyan ember, aki ismerte Anders Hanssont? Vagy Artur Hålént? Wallander bólintott. – Hát akkor ebben a pillanatban nem jutunk tovább – mondta Jespersen. – De körbeszimatolok. Itt is és Malmőben is. És most, úgy gondolom, ehetnénk valamit. 72

Wallander az órájára nézett. Fél hat. Nem kell sietnie. Ha a kilences komppal megy, még mindig idejében ér haza, hogy felhívja Monát. Ráadásul éhes is volt: a virsli egyáltalán nem csillapította étvágyát. – Kagyló – döntött Jespersen, és felállt. – Átmegyünk Anne-Birte Korsójába, és kagylót eszünk. Wallander fizetett. Jespersen már kiment, tehát Wallander fizette az ő kávéját is. Anne-Birte Korsója Nyhavn alsó részén volt. Elég korán volt még a vacsorához, így könnyen találtak szabad asztalt. Wallander most nem pont kagylóra vágyott, de Jespersen úgy döntött, hogy kagylót esznek. Wallander kitartott a sör mellett, Jespersen viszont valami méregsárga citromos limonádéra tért át. – Pillanatnyilag nem iszom – mondta –, de pár hét, és elkezdem. Ettek. Wallander meghallgatta Jespersen élvezetesen elmesélt tengeri történeteinek egy részét. Fél kilenc után elindultak. Wallander átmenetileg ideges lett, hogy vajon ki tudja-e fizetni a cechet, mivel Jespersen magától értetődőnek tartotta, hogy az ő vacsoráját is Wallander fizeti. De aztán elég lett a pénz. A Korsó előtt elváltak. – Utánanézek a dolognak – ígérte Jespersen. – Jelentkezem. Wallander lement a kompkikötőbe, beállt a sorba. Pontosan kilenckor eloldották a köteleket. Wallander behunyta a szemét, és azonnal elaludt. Arra ébredt, hogy nagy a csend körülötte. A hajómotorok dübörgése elhallgatott. Csodálkozva nézett körül. Körülbelül félúton lehettek Dánia és Svédország között. A hangszóróból a kapitány közleménye hallatszott. A hajónak géphibája van, és vissza kell vontatni Koppenhágába. Wallander felpattant ültében, és megkérdezte a stewardesst, hogy van-e a fedélzeten telefon. Negatív választ kapott. – Mikor érünk vissza Koppenhágába? – kérdezte. – Eltart néhány órát, de közben vendégeink egy szendvicsre és egy tetszés szerinti italra. – Én nem szendvicset akarok – mondta Wallander. – Nekem telefonra van szükségem. De senki sem tudott segíteni neki. A kormányoshoz fordult, akitől azonban kurta választ kapott: amíg a hajó vészhelyzetben van, addig az utasok nem használhatják magáncélokra a fedélzeti adó-vevőt. Wallander visszaült. „Ezt sosem fogja elhinni – gondolta. – Egy szárnyashajó, amely meghibásodik… Ez már neki is sok lesz. Most viszi el az ördög végleg a kapcsolatunkat.” Éjjel fél háromra ért Malmőbe. Éjfél utánra értek csak vissza Koppenhágába. Akkorra azonban már feladta azt a gondolatot, hogy felhívja Monát. 73

Amikor kiszállt Malmőben, szakadt az eső. És nem volt már elég pénze taxira, tehát gyalog kellett megtennie végig, egészen Rosengårdig az utat. Éppen belépett a lakásba, amikor iszonyatos rosszukét fogta el. Hányt, aztán belázasodott. „A kagyló – mondta magának. – Jaj, nehogy már tényleg gyomorrontásom legyen!” Az éjszaka további részét a mosdó és az ágya közötti folyamatos túrázással töltötte. Eszébe jutott, hogy még mindig betegállományban van. Hajnaltájban sikerült pár órát aludnia, de kilenckor megint a vécére kellett rohannia. El sem tudta képzelni, hogy Monát ebben az állapotban felhívja. Legjobb esetben elhinné, hogy tényleg beteg. A telefon csöndben maradt. Egész nap meg se nyikkant. Wallander késő este kezdte magát jobban érezni, de olyan kifacsart állapotban volt, hogy egy teánál többet nem tudott elkészíteni. Mielőtt elaludt, azon gondolkodott, vajon Jespersen is ilyen rosszul van-e. Remélte, hogy legalább ennyire. Elvégre Jespersen javasolta azt a nyomorult kagylót. Másnap reggel megpróbálkozott egy főtt tojással, de persze megint csak meg kellett támadnia a mosdót. A nap maradék részét ágyban töltötte, de észrevette, hogy lassan jobban lesz. Délután öt előtt pár perccel csörgött a telefon. Hemberg volt. – Kerestelek – mondta. – Beteg vagyok, fekszem – felelte Wallander. – Csak nem gyomor-bélhurut? – Nem, rosszabb. Kagyló. – Nincs olyan értelmes ember, aki kagylót eszik! – Én sajnos megtettem, de most bánhatom is. Hemberg témát váltott. – Azért hívlak, hogy elmondjam, Jörne most lett készen – mondta. – És nem úgy történt, ahogy gondoltuk. Hålén előbb lett öngyilkos, mint hogy Alexandra Batistát valaki megfojtotta volna. Vagyis a nyomozást teljesen új irányba kell fordítanunk: van egy ismeretlen tettesünk. – Talán csak véletlen – mondta Wallander. – Hogy Batista meghal, és Hålén agyonlövi magát? Drágakövekkel a hasában? Hát ezt valaki másnak meséld. De hiányzik egy láncszem. Az egyszerűség kedvéért úgy fogalmazhatunk, hogy a kétszereplős dráma helyett hirtelen háromszereplőst kaptunk. Wallander még el akarta mesélni Hembergnek Hålén névváltoztatását, de érezte, hogy megint rátör a hányinger, így sebtében elköszönt. – Gyere fel holnap, ha jobban leszel – mondta Hemberg. – És igyál nagyon sokat. Ez az egyetlen, ami segíthet. Wallander, miután elintézte a tennivalóit, visszabújt az ágyba. Az estét és az éjszakát valahol az alvás és a szunyókálás határán töltötte. Gyomra meg74

nyugodott, de még mindig nagyon gyenge volt. Monáról álmodott, és az járt a fejében, amit Hemberg mondott. De nem tudta összeszedni magát. Egyetlen értelmes gondolatot sem bírt kinyomorítani. Reggel már jobban volt. Kenyeret pirított, főzött egy gyenge kávét. Gyomra nem háborgott. Kiszellőztette a lakást. Az esőfelhők elhúztak, meleg volt. Déltájban felhívta a fodrászszalont. Megint Karin vette fel. – Megmondaná Monának, hogy este felhívom? – kérdezte. – Beteg voltam. – Átadom neki. Wallander nem tudta volna megmondani, hogy szarkazmust hall-e kicsendülni a hangjából. Nem gondolta, hogy Mona sokat fecsegne a magánéletéről. Legalábbis ezt remélte. Egy óra körül nekikészült, hogy bemenjen a kapitányságra. A biztonság kedvéért először odatelefonált, hogy megtudja: egyáltalán bent van-e Hemberg. Több eredménytelen kísérletet is tett arra, hogy elérje, vagy legalább megtudja, hol van, aztán feladta. Úgy döntött, bevásárol, aztán a délután maradék részében felkészül a beszélgetésre Monával, ami nem ígérkezik könnyednek. Főzött magának egy levest vacsorára, aztán leheveredett a tévé elé. Hét óra tájban csengettek. „Mona – gondolta. – Belátta, hogy valami nincs rendben velem, és idejött, hogy vessen rám egy pillantást.” Ám amikor kinyitotta az ajtót, Jespersen állt előtte. – A szar kagylóid – mondta neki dühösen. – Két napig beteg voltam. Jespersen kérdő tekintettel nézett rá. – Én semmit sem vettem észre – mondta. – Annak a kagylónak semmi baja sem volt. Wallander felfogta, nem lenne értelme további köröket futni a kagyló körül. Betessékelte Jespersent. A konyhában ültette le. – Milyen fura szag van itt. – Olyan fura szag, mint ahol a lakó majdnem negyven órát a klozeton tölt – felelt Wallander. Jespersen a fejét csóválta. – Nem a kagyló volt – hajtogatta. – Anne-Birte kagylója biztos nem volt rossz. – Idejöttél – mondta Wallander –, és ez azt jelenti, hogy van valami mondanivalód. – Jólesne egy kis kávé – mondta Jespersen. – Sajnos kifogyott a kávém. Nem tudtam, hogy jössz. Jespersen bólintott. Egyáltalán nem haragudott. – A kagyló kegyetlenül meg tudja gyötörni az embert – mondta. – De én úgy látom, téged valami egész más dolog aggaszt. Wallandernek leesett az álla. Jespersen egyenesen a lelkébe látott, 75

pillanatnyi fájdalmainak epicentrumába. – Lehet, hogy így van, de nem szeretnék e pillanatban beszélni róla. Jespersen hárítón emelte fel a kezét. – Itt vagy – mondta újra Wallander –, tehát valami mondanivalód van számomra. – Mondtam már neked, mennyire tisztelem az elnökötöket, Palmét? – Nem elnök. Még csak miniszterelnök sem. Ráadásul nem hiszem, hogy azért jöttél volna, hogy ezt elmondd nekem. – Mégis meg kellett mondanom – makacskodott Jespersen. – És igazad van abban, hogy másvalami hozott ide. Ha az ember Koppenhágában lakik, oka kell, hogy legyen annak, ha Malmőbe jön. Ha ugyan érted, amit mondok. Wallander türelmetlenül bólintott. Jespersen elég körülményesen fejezte ki magát. Kivéve, ha a történeteit mesélte. Mert abban nagymester volt. – Beszélgettem egy kicsit a cimborákkal Koppenhágában – folytatta rendületlenül Jespersen –, de semmire sem jutottam. Aztán átjöttem Malmőbe, itt már jobban ment a dolog. Beszéltem egy öreg villanyszerelővel, aki ezer éven át járta az összes tengert. Ljungströmnek hívják amúgy. Most öregek otthonában lakik. Nem tudom már, melyikben. Menni nemigen tud már, de az agya friss. – És mit mondott? – Semmit. De azt javasolta, hogy beszéljek egy szivarral odakint a szabad kikötőben. És amikor azt megtaláltam, és rákérdeztem Hanssonra meg Hålénra, akkor azt mondta: na, ezekre aztán nagy kereslet van, erre a kettőre. – És mit értett ezen? – Mit gondolsz? Te vagy a rendőr, neked kell megérteni, amit normális emberek fel nem foghatnak. – Még egyszer: pontosan hogy mondta? – Hogy erre a kettőre aztán nagy kereslet van. Wallander most már értette. – Vagyis már más is érdeklődött utánuk. – Yes. – És ki volt az? – Nem ismerte az illetőt. De azt mondta, olyan figura volt, aki egy kicsit olyan leharcoltnak tűnik. Borotválatlan, rosszul öltözött, nem is színjózan. – És ez mikor történt? – Nagyjából egy hónapja. Vagyis körülbelül akkor, amikor Hålén beszereltette a plusz zárat, gondolta Wallander. – És nem tudta, mi a neve annak az embernek? Én magam nem beszélhetnék vele? Mi a neve? – Nem akar rendőrökkel beszélgetni. – És miért? 76

Jespersen a vállát vonogatta. – Tudod, hogy van az egy ilyen kikötőben. Véletlenül összetörik egy láda pálinka. Eltűnik pár zsák kávé… Wallander hallott már ilyesmiről harangozni. – Én viszont még egy kicsit tovább kurkásztam – folytatta Jespersen. – És ha jól értettem, van pár olyan elvadult alak, akik imitt-amott találkoznak, és megosztoznak egy-egy üvegen. Ennek a városnak a közepén, egy parkban. A nevét elfelejtettem. P-vel kezdődik. – A Püdammspark? – Az, az. Annak a figurának amúgy, aki Hanssonról meg Hålénról kérdezősködött, egyik szemhéja lefittyed. – Melyik? – Ha megtalálod, rá fogsz ismerni. – Tehát nagyjából egy hónapja ő kérdezősködött Hansson meg Hålén után. És a Püdammsparkban lóg? – Gondoltam, megkereshetnénk, mielőtt visszamegyek – mondta Jespersen –, és útközben talán még egy kávézót is találunk. Wallander az órájára nézett. Fél nyolc volt. – Ma nem megy. Találkozóm van. – Hát, akkor visszamegyek Koppenhágába. És beszélek Anne-Birtével a kagylójáról. – Mástól is lehetett – mondta Wallander. – Pontosan ezt fogom neki én is mondani. Kimentek a folyosóra. – Nagyon köszönöm, hogy eljöttél – mondta Wallander. – És köszönet a segítségért. – Nincs mit – felelte Jespersen. – Ha te nem lettél volna, amikor azok a fiúk összeverekedtek, büntetést kellett volna fizetnem, és még biztos másképp is meggyűlt volna a bajom. – Viszlát majd – búcsúzott Wallander. – De kagylót többet nem eszünk! – Kagylót többet nem eszünk! – mondta Jespersen, és elment. Wallander visszatért a konyhába, és jegyzeteket készített mindabból, amit most hallott. Valaki kereste Hanssont vagy Hålént. Ez egy hónapja volt. Ugyanekkor Hålén plusz zárat tétetett fel az ajtajára. Annak a fickónak, aki kérdezősködött utána, lefittyedő szemhéja van, amolyan csavargóféle, és valószínűleg a Püdammsparkban tanyázik. Wallander letette a ceruzát. „Erről is beszélnem kell Hemberggel – gondolta. – Ez most igazi nyomnak tűnik.” Aztán eszébe jutott, hogy meg kellett volna kérnie Jespersent, érdeklődjön utána, ismer-e valamelyik ismerőse egy Alexandra Batista nevű nőt, vagy hallott-e róla. Bosszantotta, hogy ezt elmulasztotta. „Rosszul gondolkodom – mondta 77

magának. – Teljesen fölösleges hibákat ejtek.” Közben háromnegyed nyolc lett. Wallander fel-alá mászkált a lakásban. Nyugtalanságot érzett, bár a gyomra már rendbe jött. Megkísértette a gondolat, hogy az új telefonszámon felhívja az apját Löderupban. De fennállt annak a veszélye, hogy megint veszekedés lesz belőle. Elég lesz Monával összeveszni. Körülsétálta a lakótömböt, csak hogy teljék az idő. Megjött a nyár. Meleg volt az este. Töprengett magában, vajon lesz-e valami a tervezett skageni útjukból. Fél kilencre visszaért a lakásba. Leült a konyhaasztalhoz, és maga elé tette a karóráját. „Úgy viselkedem, mint egy gyerek – gondolta. – De pillanatnyilag tényleg nem tudom, mit tudnék megváltoztatni.” Kilenckor telefonált. Mona azonnal felvette. – Mielőtt még lecsapnád, szeretnék elmondani valamit – kezdte. – Honnan veszed, hogy megint le akarom csapni? Wallander zavarba jött. Olyan jól felkészült arra, amit mondani akart, de most megint a lány beszélt. – Elhiszem, hogy mindent meg tudsz magyarázni – mondta Mona. – De pillanatnyilag nem érdekel. Azt hiszem, találkoznunk kellene, és beszélgetni. – Most? – Ne ma este, inkább holnap. Ha ráérsz. – Ráérek. – Akkor holnap este elmegyek hozzád. Kilenc előtt ne számíts rám. Anyámnak holnap van a születésnapja, és megígértem neki, hogy meglátogatom. – Főzhetek valamit vacsorára. – Nem szükséges. Wallander még egyszer megpróbálkozott az előre kigondolt magyarázkodással, de Mona félbeszakította. – Majd holnap megbeszéljük – mondta. – Ma ne. Telefonon ne. A beszélgetés egy percnél is kevesebb időt vett igénybe. És semmi sem úgy történt, ahogy Wallander kigondolta. Olyan beszélgetés volt, amilyenről álmodni se mert volna. De volt benne valami fenyegető mellékzönge, ami nem ígért sok jót. Nyugtalan lett a gondolattól, hogy otthon üldögéljen. Még csak negyed tíz volt. „Mi akadályozhatna meg abban, hogy sétáljak egyet a Püdammsparkban? – gondolta. – Talán még egy lelógó szemhéjú fickót is megpillanthatok.” A polcon álló könyvek közül az egyikben apró címletekben száz korona rejtőzött. Wallander zsebre dugta, vette a dzsekijét, és kilépett a házból. Még mindig meleg volt, szélcsend. Míg a buszmegálló felé igyekezett, egy áriát fütyörészett a Rigolettó-ból. Meglátta a közeledő buszt, futni kezdett. Amikor megérkezett a Püdammsparkhoz, elbizonytalanodott. A park 78

hatalmas volt. Ráadásul, hogy pontosak legyünk, egy esetleges gyilkost keres. Még mindig a fülébe csengett Hemberg szigorú tilalma: egyedül nem akciózunk! „De sétálni azért szabad – gondolta. – Nincs rajtam az egyenruha. Senki se tudja, hogy rendőr vagyok. Egyszerű férfiember vagyok, aki sétálni viszi a láthatatlan kutyáját.” Wallander végigballagott az egyik úton. Az egyik fa alatt egy csapat fiatal ült. Valaki gitározott. Wallander borosüvegeket is látott. Elmélázott, vajon hány törvényt szegnek meg éppen ezek a gyerekek. Lohman biztosan azonnal közbelépne. Wallander azonban továbbhaladt. Pár éve még ő is azok közé tartozhatott volna, akik a fa alatt ültek. Most azonban rendőr volt, és a feladatai közé tartozott, hogy letartóztassa azokat, akik nyilvános helyen szeszes italt fogyasztanak. Fejét csóválta erre a gondolatra. Alig várta, hogy végre átenehessen a bűnügyre. Nem azért lett rendőr, hogy olyan fiatalokra támadjon, akik az első meleg estén kiülnek egy parkba borral és gitárral. Hanem hogy az igazi bűnözőket elkapja, akik erőszakos bűncselekményeket vagy komoly, vagyon elleni bűntetteket követnek el, esetleg kábítószert csempésznek. Folytatta útját a park belseje felé. A forgalom kicsit távolabb zajlott. Két fiatal szorosan összeölelkezve haladt el mellette. Wallander Monára gondolt. Biztos megint rendbe tudják hozni a dolgot. Elmennek Skagenre. És soha többet nem késik el egyetlen randiról sem. Wallander megállt. Előtte nem messzire néhány férfi ült egy padon, pálinkát ittak. Egyikük egy juhászkutya pórázát rángatta, mert az nem akart nyugton feküdni. Wallander lassan közeledett feléjük. Úgy látszott, nem ügyeltek rá. Wallander nem látta, van-e köztük lelógó szemhéjú. Egyszerre az egyik férfi felállt, és ingatagon feltornyosult Wallander előtt. Igen erősnek látszott. Csak úgy dagadoztak az izmai a hasáig nyitott ingben. – Kéne egy tízes – motyogta. Wallander először nemet akart mondani. Tíz korona nem kevés pénz. De aztán meggondolta. – Egy cimborámat keresem – mondta. – Egy lefittyedő szemhéjút. Wallandernek eszébe sem jutott, hogy szerencséje is lehet. Annál inkább elképedt, amikor az izmos váratlanul olyan választ adott, amire nem számított. – Rune nincs itt. Csak az ördög tudja, hol mászkál. – Ez az – mondta Wallander. – Rune. – És te ki a jó büdös franc vagy? – kérdezte az ember aki imbolyogva állt előtte. – Kurtnak hívnak – felelte Wallander. – Rune régi haverja vagyok. – Nem láttalak itt még soha. Wallander odaadta neki a tízest. – Szólj Runénak, ha látod – mondta. – Mondd meg neki, hogy Kurt 79

kereste. Tudod amúgy, mi Rune másik neve? – Azt se tudom, van-e neki olyan. Rune az Rune, és kész. – És hol lakik? A fickó egy pillanatra abbahagyta az imbolygást. – Azt hittem, a haverja vagy. Akkor meg tudnod kell, hol lakik. – Elég gyakran költözködik. A férfi odafordult a többiekhez, akik a padon tanyáztak. – Tudja valaki, hol lakik most Rune? Erre meglehetősen zűrzavaros beszélgetés tört ki. Elég soká eltartott, amíg legalább abban megegyeztek, hogy melyik Runéról is van szó. Aztán sok vélemény elhangzott arról is, hogy hol lakhat most ez a Rune, és hogy egyáltalán lakik-e valahol. Wallander várt. A pad mellett a juhászkutya folyamatosan ugatott. Aztán visszajött az izomember. – Nem tudjuk, hol lakik Rune – mondta. – Azt viszont megmondjuk neki, hogy Kurt kereste. Wallander bólintott, és gyorsan elhúzta a csíkot. Persze tévedhetett is. Biztos egy csomó embernek lelóg a szemhéja. Valahogy mégis biztos volt abban, hogy jó nyomon jár. Arra gondolt, fel kéne hívnia Hemberget, és javasolni, hogy figyeltesse a parkot. Lehet, hogy tud a rendőrségi nyilvántartás egy lefittyedő szemhéjú emberről? Wallander hirtelen elbizonytalanodott. Túl gyorsan nyomult előre. Legelőször hosszasan el kell beszélgetnie Hemberggel. A névváltoztatásról, aztán arról, amit Jespersen mondott. És Hembergnek kell eldöntenie, hogy ez most akkor nyom-e vagy sem. A beszélgetéssel azért várni fog holnapig. Elhagyta a parkot, és hazabuszozott. Még mindig fáradt volt, a gyomorrontástól pedig kimerült, és már éjfél előtt el is aludt. Másnap Wallander kipihenten, már hétkor felébredt. Megállapította, hogy a gyomra teljesen rendbe jött, így ivott egy kávét. Aztán felhívta azt a számot, amelyet a rendőrségi recepciós lány írt fel neki. Sokat kellett várnia, míg az apja felvette. – Te vagy az? – kérdezte ridegen az apja. – Nem találtam ebben a kupiban a telefont. – Mi a jó abban, hogy a kapitányságon távoli rokonomnak mondod magadat? A francba is, nem mondhatod meg, hogy az apám vagy? – Semmi közöm a rendőrséghez – felelte az apja. – És te miért nem jössz le és látogatsz meg? – Azt sem tudom, hol laksz. Kristina csak úgy nagyjából mondta el. 80

– Csak lusta vagy, hogy megkeress. Wallander belátta, hogy a beszélgetés irányítása kicsúszott a kezéből. A legegészségesebb, ha gyorsan be is fejezik. – Pár napon belül kimegyek – mondta. – Előtte felhívlak, és elmagyarázod az utat. Hogy vagy amúgy? – Jól. – Ennyi az egész? Jól? – Kicsit nagy még itt a rendetlenség. De ha mindent elpakolok, nagyon jó lesz. Szép műtermem van odakint egy öreg istállóban. – Megyek – ígérte meg Wallander. – Majd hiszem, ha látom – felelte az öreg. – Rendőröknek csak ritkán lehet hinni. Wallander letette. „Lehet, hogy még húsz évig él – gondolta bánatosan. – És ezt az egész időt végig fogom vele veszekedni. Nem szabadulok tőle. Bele kéne törődnöm végre. Márpedig ha már most is ilyen kötözködő vénember, az évek múlásával csak rosszabb lesz.” Visszanyert étvágyával Wallander még bekapott pár szendvicset, aztán felszállt a rendőrség felé vivő buszra. Nyolc óra után bekopogott Hemberg félig nyitott ajtaján. Valami dörmögést hallott, belépett. Hemberg kivételesen nem az asztalon nyugtatta a lábát. Egy reggeli újsággal állt az ablaknál, azt lapozgatta. Amikor Wallander belépett, Hemberg vidáman méregette. – Hát, a kagyló – mondta –, azzal jobb vigyázni. Az minden szart beszív, ami csak a vízben lebeg. – Mástól is lehetett – felelte Wallander kitérőn. Hemberg letette az újságot, és leült. – Beszélnem kell veled – mondta Wallander. – És hosszabb lesz öt percnél. Hemberg a székre mutatott. Wallander elmesélte a felfedezését, hogy Hålén pár éve nevet változtatott. Látta, amint Hemberg felkapja a fejét. Aztán beszámolt a Jespersennel folytatott beszélgetéséről is. Majd az esti látogatásról és a Püdammsparkban tett sétáról. – Egy Rune nevű ember – fejezte be. – Nincs neki családneve, viszont lefittyed a szemhéja. Hemberg csöndben gondolkodott. – Mindenkinek van családneve – mondta aztán. – És nem hinném, hogy egy Malmö méretű városban olyan sok lelógó szemhéjú ember szaladgálna. Aztán a homlokát ráncolta. – Mondtam már neked, hogy ne akciózz a saját szakálladra. Már tegnap este vagy még korábban fel kellett volna venned a kapcsolatot valakivel, velem vagy mással. Behoztuk volna azt a parkbeli alakot. Az emberek nagyon 81

jól szoktak emlékezni mindenre, miután eltöltenek egy éjszakát a kijózanítócellában. Felírtad legalább, hívják ezeket az embereket? – Nem mondtam meg, hogy rendőr vagyok. Rune cimborájának mondtam magam. Hemberg a fejét csóválta. – Nem folytathatod így – mondta. – Mi nyíltan cselekszünk, hacsak nincs alapos okunk az ellenkezőjére. – Pénzt tarhált tőlem – felelte Wallander. – Különben meg sem álltam volna náluk. Hemberg kutató pillantást vetett Wallanderre. – És mit kerestél a Püdammsparkban? – Csak sétáltam. – Vagyis nem a saját szakálladra nyomozgattál? – A gyomorrontás után mozognom kellett egy kicsit. Hemberg arca erős kételyt tükrözött. – Más szóval merő véletlen volt, hogy épp a Püdammsparkba mentél sétálni? Wallander nem felelt. Hemberg felállt. – Ráállítok pár embert a dologra. Épp ebben a pillanatban elég széles fronton kell előre haladnunk. Majdnem biztosra vettem, hogy Hålén ölte meg Batistát. De hát az ember néha téved. És ilyenkor nincs más hátra: húzol egy vonalat, és kezded elölről. Wallander elhagyta Hemberg szobáját, és lejjebb ment egy emelettel. Reménykedett benne, hogy nem szalad bele Lohmanba – de a főnöke mintha egyenesen rá lesett volna. Egy tárgyalóból egyenesen feléje tartott. – Már gondolkodtam, hol lehetsz – kezdte. – Beteg voltam – felelte Wallander. – De hiszen láttak itt a házban. – Már nem vagyok beteg – felelte Wallander. – Csak gyomorrontásom volt. Kagyló. – Ma gyalogos járőrbe vagy beosztva – mondta Lohman. – Beszélj Håkanssonnal. Wallander bement abba a szobába, ahol a járőrök megkapták a szolgálati beosztásukat. Håkansson, a nagy és kövér Håkansson egy asztalnál ült és izzadt. Felnézett, amikor Wallander belépett. – Belváros – mondta. – Wittberg kilenckor kezd, és háromkor fejezi be. Vele mész. Wallander bólintott, és az öltözőbe ment. Szekrényéből elővette az egyenruhát, és felvette. Amikor elkészült, Wittberg lépett be. Wittberg harmincéves volt, és egyfolytában arról beszélt, hogy egy szép napon verseny82

autót fog vezetni. Negyed tízkor léptek ki a rendőrség épületéből. – Ha meleg van, soha nincs baj – mondta Wittberg. – Még az is előfordulhat, hogy kellemes napunk lesz. A nap tényleg nagyon nyugodt volt. Amikor három után beakasztotta az egyenruhát a szekrénybe, még csak be se kellett avatkozniuk. Jó: megállítottak egy kerékpárost, hogy nem a megfelelő sávban halad. Wallander négykor már otthon volt. Útközben vásárolt élelmiszert. Lehet, hogy Mona tervei megváltoztak, és mégiscsak éhes lesz, mire ideér. Fél ötkor lezuhanyozott és átöltözött. Még mindig volt négy és fél órája Mona érkezéséig. Semmi sem gátolhat meg abban, hogy sétáljak egyet a Püdammsparkban, gondolta Wallander. Mondjuk, ha a láthatatlan kutyámat sétáltatom. Ugyanakkor azonban tétovázott. Hemberg ugyanis kifejezett utasítást adott. Wallander mégiscsak nekieredt. Fél hatkor ugyanazon az úton ment végig, mint az előző este. Most nem voltak ott a borozó, gitározó fiatalok. A pad, amelyen a részegek ültek, szintén üres volt. Wallander úgy döntött, hogy egy negyedórát még sétál, aztán hazatér. Lement egy lejtőn, nézte a kacsákat a nagy tóban. Valahonnan madárcsicsergés hallatszott. Nagyon intenzív, kora nyári illatuk volt a fáknak. Egy idősebb pár sétált el mellette. Wallander hallotta, amint valakinek a szegény nővéréről beszélgettek. De azt már nem tudta meg, hogy kinek a nővére lehetett, és vajon miért volt szegény. Már épp meg akart fordulni, hogy visszainduljon azon az úton, amelyiken jött, amikor meglátott két alakot egy fa tövében a földön ülni. Nem látta, hogy részegek-e vagy sem. Az egyik férfi felemelkedett. Bizonytalan volt a járása. Cimborája a fának támaszkodva aludt, álla a mellére csuklott. Wallander közelebb ment, de nem tudta megmondani, hogy látta-e előző este. Mocskos ruhát viselt, lába előtt egy üres vodkásüveg hevert. Wallander lehajolt, és megpróbálta felismerni az arcát. Ugyanebben a pillanatban lépteket hallott maga mögött a kavicsos úton. Amikor megfordult, két lányt pillantott meg. Egyiküket megismerte, de nem tudta volna megmondani, hol látta. – Egy mocsok zsaru – mondta a lány – azok közül, akik megvertek a tüntetésen. Ekkor már tudta Wallander, hogy kiféle. Az a lány volt, aki az előző héten a kávézóban gyalázta. Wallander felemelkedett. Ugyanebben a pillanatban a másik lány arcából látta, hogy mögötte történik valami. Gyorsan megfordult. A fához támaszkodó férfi nem aludt. Most felállt. A kezében kés volt. Aztán már minden nagyon gyorsan történt. Wallander később csak arra 83

emlékezett, hogy a két lány felsikított és elrohant. Wallander védekezésképpen felemelte a karját, de már késő volt. Nem tudta kivédeni a döfést. A kés a melle közepébe talált. Mintha meleg sötétség csapott volna össze a feje fölött. Még nem is zuhant le a kavicsos ösvényre, amikor az öntudata már kikapcsolt. Aztán már csak a köd volt. Vastag, sűrű tenger, amelyben minden fehér és csendes volt. Wallander négy napot töltött mély öntudatlanságban. Két bonyolult műtétet hajtottak végre rajta. A kés súrolta a szívét. De túlélte. És lassan visszatért a ködből. Amikor aztán az ötödik nap reggelén kinyitotta a szemét, nem tudta, hol van, vagy mi történt. De az ágya mellett ott volt egy arc, amelyet felismert. Egy arc, amely mindent jelentett. Mona arca. És Mona mosolygott.

84

Epilógus Egy szeptember eleji napon, amikor Wallander az őt vizsgáló orvostól azt a döntést hallotta, hogy egy hét múlva visszamehet dolgozni, felhívta Hemberget. Késő délután Hemberg elment Wallander rosengårdi lakására. A lépcsőházban találkoztak. Wallander épp a szemetet vitte le. – Itt kezdődött az egész – mondta Hemberg, és Hålén ajtaja felé intett a fejével. – Még nem költözött be új bérlő – felelte Wallander. – Még bent állnak a bútorok is. Még a tűzkárt sem hozták rendbe. Ha megyek vagy jövök, mindig mintha füstszagot éreznék. Leültek Wallander konyhájában, és kávét ittak. A szeptember szokatlanul hideg volt. Hemberg a kabátja alatt egy vastag pulóvert is viselt. – Korán jön idén az ősz – jegyezte meg. – Tegnap meglátogattam az apámat – mondta Wallander. – Kiköltözött a városból Löderupba. Egész szép odakinn a pusztán. – Fel nem tudom fogni, hogyan költözhet ki valaki önszántából oda az agyagra – mondta viszolyogva Hemberg. – Jön a tél, és mindent belep a hó. – Ő, úgy tűnik, jól elvan – felelte Wallander. – És azt sem gondolom, hogy túl sokat foglalkozna az időjárással. Reggeltől estig a képeit festi. – Nem is mondtad, hogy művész az apád. – Mindig ugyanazt a motívumot festi – mondta Wallander. – Tájat. Hol fajdkakassal, hol kakas nélkül. Felállt. Hemberg követte a szobába, ott lógott egy ilyen kép. – Az egyik szomszédomnak is van ilyen – mondta Hemberg. – Úgy látszik, népszerű. Visszamentek a konyhába. – Elkövetted az összes hibát, amit csak el lehet követni – mondta Hemberg. – De hiszen mondtam már neked. Az ember nem kezd a saját szakállára nyomozni. Ha egyedül van, még véletlenül sem lép akcióba. Pár centi, és halott vagy. Remélem, ebből tanultál. Legalább annyit, hogy mit nem kell csinálni. Wallander nem válaszolt: Hembergnek természetesen igaza volt. – Viszont makacs voltál – folytatta Hemberg. – Te jöttél rá, hogy Hålén megváltoztatta a nevét. Persze, előbb vagy utóbb mi is kinyomoztak volna. És megtaláltak volna Rune Blomot is. Viszont jól gondolkodtál, és logikusan következtettél. 85

– Azért hívtalak fel, mert kíváncsi voltam – mondta Wallander. – Olyan sok minden van itt, amit még nem tudok. Rune Blom vallott. És bűnügyi technikai eljárásokkal Alexandra Batista meggyilkolását is rá tudták bizonyítani. – Az egész ügy 1954-ben kezdődött – mesélte Hemberg. – Blom nagyon részletes vallomást tett. Ő meg Hålén, vagy ahogy akkor hívták, Hansson, egy Brazíliába tartó hajón szolgált. Valamilyen módon São Luisban szert tettek a gyémántokra. Blom azt állítja, valami részeg braziltól vették röhejes áron, mert az azt se tudta, mit árul. Persze, valószínűleg nem így volt. De azt már sohasem fogjuk megtudni, hogy tényleg vásárolták-e, vagy más módon jutottak hozzá. Úgy határoztak, hogy elosztják a kincset. Igen ám, de ekkor Blomot emberölés miatt egy brazil börtönbe zárták. Hålén pedig kihasználta ezt az alkalmat, és lelépett a kövekkel. Megváltoztatta a nevét, elrejtőzött itt Malmőben, és megismerkedett Batistával. Nyilván arra számított, hogy Blom életének hátralévő részét a brazil börtönben fogja leélni. De egyszer csak kiengedték, és elkezdte Hålént keresni. Hålén valahogy megtudta, hogy eljutott Malmőbe. Beleállt a félsz, és felszereltette a második zárat az ajtajára. Viszont a barátnőjét továbbra is rendszeresen látogatta. Blom pedig figyelte. Azt állította, hogy Hålén épp azon a napon követett el öngyilkosságot, amikor ő, Blom, rájött, hol lakik. Ez már önmagában elég volt Hålénnak ahhoz, hogy otthon agyonlője magát. Elég fura. Vajon miért nem adta oda egyszerűen ennek a Blomnak a köveket? Miért tűnt jobb megoldásnak, hogy lények őket, majd agyonlövi magát? Mi az értelme ekkora kapzsiságnak? Inkább meghal, de oda nem adja azt, ami pedig csak pénzben mérhető érték? Hemberg belekortyolt a kávéba, elgondolkodva nézett ki az ablakon. Esett. – A többit te is tudod – folytatta. – Blom nem találta meg a gyémántokat. Arra gyanakodott, hogy Alexandra Batistánál vannak. A nő simán beengedte, mivel arra hivatkozott, hogy Hålén barátja. De hát a kövek a nőnél se voltak, így Blom megölte. Elég erőszakos természet. Ezt már korábban is bizonyította. Ha iszik, egyenesen brutálissá válhat. Sokszor ült már súlyos testi sértésért. Meg hát az emberölés Brazíliában. Most pedig Alexandra Batistának kellett megtapasztalnia. – És miért vette a fáradságot, hogy visszajöjjön, és felgyújtsa a lakást? Nem volt túl kockázatos? – Semmi egyéb magyarázatot nem adott, csak hogy dühös volt, mert eltűntek a drágakövek. Én pedig hiszek neki. Blom roppant kellemetlen atyafi. Meg persze félhetett attól is, hogy a neve előkerül valami céduláról a lakásban. Nem tudta átvizsgálni az egészet, amikor megzavartad. De a gyújtogatással természetesen kockáztatott is. Hiszen felfedezhették volna. Wallander bólintott. Most már majdnem minden világos volt előtte. – Tulajdonképpen az egész egy undorító, piti, szar gyilkosság. Meg egy 86

kapzsi vénember, aki öngyilkos lesz – mondta Hemberg. – Ha a bűnügyön dolgozol majd, gyakran találkozol ilyesmivel. Persze sohasem ugyanilyen módon. De nagyjából mindig ugyanolyan alapon. – Ezt is meg akartam kérdezni – mondta Wallander. – Belátom, hogy nagyon sokat hibáztam. – Hát azért még nem kell betojni – zárta rövidre Hemberg. – Október elsejével kezdesz nálunk. Korábban nem. Wallander jól hallotta. Titokban ujjongott. De nem mutatta, csak bólintott. Hemberg egy darabig még üldögélt. Aztán eltűnt odakint az esőben. Wallander az ablakban állt, és nézett utána, ahogy elhajtott. Szórakozottan megérintette mellén a sebhelyet. Hirtelen eszébe jutott egy mondat, amelyet valahol olvasott. Már nem tudta, milyen összefüggésben. Ideje van az életnek, és ideje van a halálnak. „Megúsztam – gondolta. – Szerencsém volt.” Úgy döntött, hogy ezeket a szavakat sohasem felejti el. Ideje van az életnek, és ideje van a halálnak. Ezek a szavak mostantól az ő személyes mantráját képezik. Az eső verte az ablakot. Nyolc után megjött Mona. Ezen az estén sokáig beszélgettek arról, hogy a következő nyáron elutaznak Skagenre, mert ebből idén semmi sem lett.

87

A maszkos

88

W

allander az órájára nézett. Háromnegyed öt volt. Szolgálati szobájában ült a malmöi rendőrkapitányságon. 1975 szentestéje volt. Stefansson és Hörner, két kollégája, akikkel osztozott a szobán, szabadnaposak voltak. Egy szűk óra, és ő maga is bezárhatja a boltot. Felkelt, és az ablak elé állt. Esett. Idén sem lesz fehér a karácsony. Kinézett, az üveg már kezdett bepárásodni. Aztán ásított. Az állkapcsa ropogott. Óvatosan csukta össze a száját. Néha, amikor olyan igazán jólesőt ásított, begörcsölt az állkapcsa alatti izom. Visszament az íróasztalhoz, leült. Volt rajta néhány irat, amelyekkel pillanatnyilag nem kellett foglalkoznia. Hátradőlt a széken, és előre örvendezett annak a néhány munkamentes napnak, amely előtte állt. Majdnem egy teljes hét. Csak szilveszterre kellett újból munkába állnia. Lábát feltette az asztalra, és rágyújtott. Azonnal köhögnie kellett. Elhatározta, hogy leteszi. Nem valami újévi fogadalomként, az ilyesmiről tudta, hogy úgyse tudja betartani. Hosszú nekifutásra volt szüksége. De akkor, majd egy szép napon, reggel felébred, és tudni fogja, hogy ezen a napon fog utoljára rágyújtani. Megint az órára nézett. Voltaképpen már indulhatna is. Szokatlanul nyugodalmas volt a december. A malmöi bűnügyi rendőrségnek nem volt felderítésre váró súlyos bűncselekménye. A családi veszekedésekért pedig, amelyek karácsony táján mindig fel-fellángoltak, mások voltak a felelősök. Wallander levette a lábát az asztalról, és felhívta Monát otthon. Azonnal felvette. – Kurt vagyok. – Csak azt ne mondd, hogy később jössz. Hirtelen, minden előjel nélkül méregbe gurult. Nem tudta fegyelmezni magát. – Csak azért hívtalak, hogy közöljem, máris indulok haza. De nyilván hiba volt. – Miért vagy mindjárt a plafonon? – Én, a plafonon? – Hallottad, amit mondtam. – Hallottam, persze. De vajon te is hallod, hogy én mit beszélek? Hogy csak azért hívtalak, hogy közöljem, mindjárt indulok haza? – Vigyázz az úton! És vége volt a beszélgetésnek. Wallander a kagylóval a kezében ült még egy darabig. Aztán jó erősen lecsapta. 89

„Már telefonon sem tudunk szót érteni – gondolta ingerülten. – Mona akkor is veszekedni kezd, ha semmi oka sincs rá. És valószínűleg ő ugyanezt mondja rólam.” Kicsit elüldögélt még, nézte a plafonra felszálló füstöt. Észrevette, hogy kerüli a Monáról meg magáról szóló gondolatokat. Meg a veszekedéseiket is, amelyek pedig egyre gyakoribbakká váltak. De persze nem tudta kikerülni őket. Egyre gyakrabban gondolt arra, hogy legszívesebben minden elől elmenekülne. És hogy az ötéves Linda volt már csak, a kislányuk, aki összetartotta a házasságukat. De Wallander tiltakozott, védekezett. Elképzelni sem tudott volna olyan életet, amelyben Linda és Mona ne szerepeltek volna. Arra is gondolt, hogy hiszen még harmincéves sincs. Tudta, minden adottsága megvan ahhoz, hogy kiváló rendőr legyen belőle. Ha akarna, ragyogó karriert futhatna be a rendőrségnél. Hatodik éve dolgozott rendőrként, és amilyen gyorsan bűnügyi asszisztenssé léptették elő, megerősítette az eddigi gondolatait. Még akkor is, ha sokszor úgy érezte, mégsem elég jó. De tulajdonképpen mit is akart? Mona gyakran megpróbálta rábeszélni, hogy vállaljon munkát valamelyik őrző-védő szolgálatnál, amelyek eléggé elszaporodtak Svédországban. Kivagdosott hirdetéseket, és mindig arra célzott, mennyivel jobban keresne Wallander. Rendezettebbé válna a munkaideje is. Wallander azonban tudta, Mona titokban azt szeretné elérni, hogy változtasson munkát, mivel mindig attól rettegett, hogy újra valami baj fogja érni. Megint az ablak elé állt. A párás üvegen át kinézett Malmőre. Ez volt itt az utolsó éve. Nyáron már Ystadban kezd. Odaköltöztek. Szeptember óta a városközpontban laktak, a Mariagatanon. Wallander érezte, hogy változásra van szüksége. Egy okkal több volt, hogy az apja az előző évben Österlenbe költözött. Még fontosabb volt azonban, hogy Monának is sikerült egy elérhető árú fodrászszalont megvennie. És azt is szerette volna, ha Linda Malmőnél kisebb városban nő fel. Soha nem inogtak meg abban az elhatározásukban, hogy kisvárosba költöznek. Persze lehet, hogy Wallander karrierjének nem tesz jót, ha elhagyja a nagyvárost. Különféle alkalmakkor el-ellátogatott az ystadi rendőrőrsre, és megismerkedett leendő kollégáival. Mindenekelőtt egy Rydberg nevű, középkorú kollégát kezdett nagyra becsülni. Wallander már előre hallott róla mindenféle mendemondát, micsoda egy tüskés, goromba fráter is ez a Rydberg. Ő azonban az első pillanattól fogva másnak látta. Rydberg kétségkívül olyan ember volt, aki a maga útján jár. De Wallandert mindenekelőtt azzal nyűgözte le, hogy igen kevés szóval tudott egy bűnügyet nagyon pontosan leírni és jellemezni. Visszament az íróasztalhoz, elnyomta a cigarettát. Negyed hat volt. Most már indulhat. Lehet, hogy tényleg barátságtalanul és rosszkedvűen szólt bele a 90

telefonba, csak nem vette észre? Fáradt volt. Szüksége volt ezekre a szabadnapokra. Mona biztos meg fogja érteni, ha lesz elég ideje a magyarázatra. Felvette a dzsekijét, és megtapogatta, hogy a zsebében van-e a Peugeot kulcsa. A falon, mindjárt az ajtó mellett, kis borotválkozótükör függött. Wallander megnézte benne az arcát. Elégedett volt azzal, amit látott. Hamarosan harminc lesz, de a tükör jóval fiatalabb arcot mutatott. Ugyanebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Hemberg volt az, a gyilkossági osztályon a közvetlen elöljárója. Wallander többnyire szeretett együtt dolgozni vele. És ha véletlenül nem jöttek ki jól egymással, annak szinte kizárólag Hemberg heveskedő természete volt az oka. Wallander tudta, hogy Hemberg karácsonykor és szilveszterkor is ügyeletet vállalt. Cserélt a többgyerekes kollégákkal, mert ő maga agglegény volt. – Épp azon törtem a fejem, vajon itt vagy-e még – szólalt meg Hemberg. – Épp indultam – felelte Wallander. – Félórával korábban szerettem volna lelépni. – Felőlem – mondta Hemberg. Wallander azonban rögtön tudta, hogy Hemberg nem véletlenül jött be hozzá. – Mit akartál? – kérdezte. Hemberg vállat vont. – Tudod, most, hogy Ystadban laksz – kezdte –, azt gondoltam, hazafelé megállhatnál egy percre. Pillanatnyilag túl kevés emberem van. És valószínűleg úgyis csak vaklárma. Wallander feszülten várta a folytatást. – Egy nő hívogatott a délután folyamán. Van egy kis élelmiszerüzlete a bútorház mellett, közvetlenül az utolsó, jägersrói körforgalom mellett. Az OKbenzinkútnál. Wallander ismerte azt a helyet. Hemberg egy pillantást vetett a kezében tartott cédulára. – Elma Hagmannak hívják, és a hangjából ítélve elég öreg lehet. Azt mondta, hogy a boltja előtt egész délután egy furcsa alak ólálkodott. Wallander hiába várta a folytatást. – Ennyi az egész? Hemberg sokatmondó gesztust tett. – Úgy néz ki. Épp az imént hívott megint. Akkor jutottál hirtelen eszembe. – Tehát álljak meg nála, és váltsak vele pár szót? Hemberg az órájára pillantott. – Hatkor akart zárni. Még épp elcsíped. Én úgy gondolom, csak képzelgett. Mindenestre megnyugtathatod. És kívánhatsz neki boldog karácsonyt. 91

Wallander gondolkodott. Tíz percnél nem vesz több időt igénybe, ha megáll a boltnál, és megállapítja, hogy minden rendben van-e. – Beszélek vele – mondta. – Végül is még szolgálatban vagyok. Hemberg bólintott. – Boldog karácsonyt – mondta. – Akkor szilveszterkor találkozunk. – Remélem, nyugodt este lesz – mondta Wallander. – A veszekedések majd éjszaka kezdődnek – felelte Hemberg. – Csak reménykedhetünk benne, hogy az emberek nem durvulnak el túlságosan. És hogy nem húzzák el túl sok karácsonyt váró gyereknek a nótáját. A folyosón váltak el. Wallander beszállt a kocsijába, amelyet ma a kapitányság előtt parkolt le. Az eső jobban rázendített. Berakott egy kazettát, és feltekerte a hangerőt. Az egész város csillogott körülötte a kirakatok és utcai dekorációk fényétől. Jussi Björling hangja betöltötte a kocsi belső terét. Wallander most már tényleg örült az előtte álló szabadságnak. Amikor elérte az Ystad előtti utolsó körforgalmat, az utolsó pillanatban jutott eszébe, mire is kérte Hemberg. Vészfékezett, sávot váltott. Lekanyarodott a már bezárt bútoráruház mellett. A benzinkút is elhagyatott volt. De a műhelycsarnok mögött még égett a villany az élelmiszerbolt ablakaiban. Wallander megállt és kiszállt. A kulcsot benn hagyta. Még az ajtót is olyan hanyagul csukta be, hogy a világítás sem aludt el. Úgyis csak pár másodpercig tart az egész. Még mindig erősen esett. Körülnézett. Senki. Az autók zúgása ide csak gyengén hatolt el. Elgondolkodott rajta, hogyan is maradhat talpon egy ilyen kis vegyeskereskedés egy ipari negyedben, ahol szinte kizárólag nagyáruházak és műhelyek vannak. De nem kutatta a választ: átsietett az esőn az ajtóhoz, és kinyitotta. Amikor belépett, azonnal tudta, hogy valami nincs rendben. Valami nem stimmelt. Valami nagyon nem stimmelt. Nem is tudta, mi az, amiből rögtön levonta ezt a következtetést. Megállt az ajtóban. A bolt üres volt. Sehol egy lélek. És csend. Túl nagy a csend, gondolta idegesen. Túl csendes, túl nyugodt az egész. Hol lehet Elma Hagman? Óvatosan a pulthoz lépett. Áthajolt rajta, belesett mögéje. Semmi. A kassza zárva. A csend már fülsiketítő volt. Arra gondolt, hogy sürgősen el kéne hagynia a boltot. És erősítést hívni. Legalább két rendőr, mindig… Egyetlen rendőr egyedül nem léphet akcióba. De elvetette azt a gondolatot, hogy valami nincsen rendjén. Nem vezethetik örökösen a megérzései. – Van itt valaki? – kiáltotta. – Hagman asszony! Semmi válasz. Átment a pult túloldalára. Mögötte csukott ajtó. Bekopogott. Még mindig semmi válasz. Lassan lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt zárva. 92

Óvatosan nyitotta ki. A szobában egy nő hevert a hasán. Mellette egy eldőlt szék. Az asszony oldalra forduló arca mellett, a padlón vér. Wallander összerezzent, pedig legbelül nagyjából valami ilyesmire számított. Túl vastag volt a csend. Megfordult. Ebben a pillanatban észrevette, hogy valaki áll mögötte. Teljesen megfordult, lelapult. Homályosan még észlelt egy árnyékot, amely sebesen közeledett feléje. Aztán sötét lett. Amikor kinyitotta a szemét, azonnal tudta, hol van. A pult mögött ült a padlón. Feje dübörgött, émelygett. Valami sötét közeledett feléje. Egy árnyék, amely aztán keményen fejen találta. Ez volt az utolsó emléke. Nagyon éles emlék volt. Megpróbált felállni, de nem sikerült. Egy kötél csavarodott karjára-lábára, és valamihez oda volt erősítve. A háta mögött valamihez, amit nem látott. A kötél ismerősnek tűnt. Aztán rájött, hogy a saját vontatókötele, amelyet a kocsija csomagtartójában tárolt. Hirtelen visszatért a többi emlékkép is. Az irodában felfedezett egy halott nőt. Valószínűleg ő lehetett Elma Hagman. Aztán valaki egy ütést mért a fejére, s végül megkötözte a tulajdon vontatókötelével. Körülnézett, hallgatózott. Valaki van itt a közelben. Valaki, akitől minden oka megvan, hogy féljen. Az émelygés hullámokban jött-ment. Megpróbált tágítani a kötélen. Vajon ki tudja szabadítani magát? Feszülten fülelt. Még mindig csend volt. De ez már egy másikfajta csend volt. Nem az, ami a boltba lépésekor fogadta. Rángatta a köteleket. Nem volt igen erős a csomó, de annyira ki volt csavarva a karja és a lába is, hogy alig tudta használni. Félt. Mit is mondott Hemberg? Elma Hagman felhívta, és arról panaszkodott, hogy valami fura figura lődörög a boltja körül. Tehát mégiscsak igaza volt. Wallander kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon. Mona tudja, hogy elindult hazafelé. Tehát ha nem ér haza, akkor aggódni kezd, és odatelefonál Malmőbe. Hembergnek eszébe fog jutni, hogy odaküldte Elma Hagman boltjához. És akkor már nem tart sokáig, míg megérkeznek a járőrkocsik. Wallander fülelt. Csend volt. Nyújtózott, megpróbálta kilesni, nyitva van-e a kassza. Hiszen rablógyilkosságon kívül egyéb nemigen történhetett. Ha a pénztár nyitva van, akkor a rabló már minden bizonnyal lelépett a zsákmánnyal. Wallander kinyújtózott, amennyire csak bírt, de nem látta, hogy nyitva vagy zárva van-e a kassza. Mégis biztos volt abban, hogy egyedül van a boltban a halott tulajdonosnővel. Az ember pedig, aki megölte a nőt, őt magát pedig leütötte, biztosan eltűnt már. Sőt, valószínűleg épp Wallander kocsijával ment el, amelyben a kulcs is benne maradt. Wallander megint megrángatta a köteleket. Annyira kinyújtotta a lábát 93

és a karját, amennyire csak lehetett. Ekkor jött rá, hogy a bal lábára kell koncentrálnia. Ha erősebben mozgatja, lehet, hogy meg tudja lazítani a kötelet, és ki tud szabadulni. Ez aztán azt is jelentené, hogy megfordulhat, és megnézheti, mihez van hozzákötve. Észrevette, hogy kiveri a víz. Nem tudta volna megmondani, hogy az erőfeszítéstől vagy a félelemtől. Hat évvel ezelőtt leszúrták. Akkor minden olyan gyorsan történt, hogy sem reagálni, sem védekezni nem volt képes. A kés közvetlenül a szíve mellett hatolt be a mellkasába. A félelem akkor csak utólag jelentkezett. Most azonban már kezdettől fogva ott volt. Megpróbálta bebeszélni magának, hogy már semmi sem történhet. Előbb vagy utóbb kiszabadítja magát, előbb vagy utóbb elkezdik keresni. Egy pillanatra abbahagyta a bal lába kiszabadítására tett erőfeszítéseket. A helyzet abszurditása szinte letaglózta. Egy öregasszonyt meggyilkoltak a boltjában, kevéssel zárás előtt, szenteste. A brutalitás ijesztő mértékben valószerűtlen volt. Ilyesmi Svédországban nem történik. Főleg nem szenteste. Megint rángatni és tépkedni kezdte a köteleket. Lassan ment, de mintha már nem lett volna olyan feszes az a kötél. Nagy erőfeszítéssel annyira kicsavarta a karját, hogy rálátott az órájára. Hat óra kilenc. Nem tarthat már sokáig, hogy Mona nyugtalankodni kezd. Még egy félóra, és komolyan aggódik majd. Legkésőbb fél nyolckor odaszól Malmőbe. Wallander gondolatmenete megszakadt. Valahonnan a közelből neszt hallott. Visszafojtotta a lélegzetét, és fülelt. Megint hallotta. Valami nyiszorgás. Már hallotta ezt a neszt. A boltajtó volt. Ugyanígy nyiszogott, amikor ő jött be. Most bejött valaki. Valaki, aki nagyon halkan járt. Aztán megpillantotta a férfit. A pult mellett állt, és lenézett rá. Fekete maszk volt a fején, vastag dzsekit és kesztyűt viselt. Nem volt túl magas, soványnak tetszett. Teljesen mozdulatlanul állt. Wallander megpróbált a szemébe nézni. De a neonlámpa, amely a mennyezetről lógott, nem segítette ebben. Semmit sem látott, csak két sötét lyukat. A férfi kezében egy vasrúd volt. Mozdulatlanul állt. Wallander kicsinek és tehetetlennek érezte magát. Legfeljebb kiabálhat. Ennyi volt az egész. Ez pedig értelmetlen volt. Odakint senki sem járt. Senki se hallaná meg. A maszkos férfi ellenségesen nézte. Aztán gyorsan megfordult és eltűnt. Wallander szíve a torkában dobogott. Megpróbált hallani valamit. Az ajtót? De semmit se hallott. Tehát a férfi még a boltban van. Wallander lázasan gondolkodott. Miért nem ment el ez az ember? Miért maradt itt? Mire vár? Kintről jött, gondolta Wallander. Visszajött a boltba. Ellenőrizni akarta, 94

hogy ott vagyok-e még, ahol hagyott, ahol leütött és megkötözött. Wallander megpróbálta végigvinni a gondolatot. És egyfolytában fülelt közben. Egy maszkos, kesztyűs férfi végrehajt egy rablógyilkosságot, amelynek során nem ismerik fel. Kikereste magának Elma Hagman magányos kis boltját. Rejtélyes, hogy miért ölte meg az öregasszonyt. Az nyilván semmi ellenállást nem tanúsított. És a férfi nem is úgy fest, mintha ittas lenne, vagy drogok hatása alatt állna. A rablás megtörtént, de ő mégis itt marad. Nem menekül. Itt marad. Vár. Wallander rájött, hogy valami itt nincs rendjén. Nem valami szokványos rablási történetbe keveredett. Miért nem menekült el ez az ember? Sokkos állapotban van? Talán nem számolt azzal, hogy meg fog ölni egy embert. Vagy hogy szenteste zárás előtt még valakit talál az üzletben. Wallander tudta, hogy fontos megtalálni a választ erre a kérdésre, de semmi sem illett össze. Még az is eszébe ötlött, hogy van még egy fontos mellék-körülmény. A maszkos ember nem tudja róla, hogy rendőr. Semmi oka nem volt kételkedni abban, hogy csak egy megkésett vevő jött az üzletbe. Wallander nem tudta volna megmondani, hogy ez most jó neki vagy rossz. Megpróbálta kinyújtani a bal lábát. A pult felé, amennyire tudta, figyelte az átjárót. A maszkos valahol ott van a háttérben. És hangtalanul mozog. A vontatókötél lazulni kezdett. Wallander inge már csuromvíz volt. Nagy erőfeszítéssel kiszabadította a bal lábát. Mozdulatlanul ült tovább. Aztán óvatosan hátrafordult: a kötél a falipolc egyik lábához volt erősítve. Wallander megértette, nem mozdulhat el anélkül, hogy ne rántaná le az egész polcot. Ellenben most már a kiszabadult lábát felhasználhatta arra, hogy a másikról szép apránként lesodorja a kötelet. Egy pillantást vetett az órára: hét perc telt el azóta, hogy utoljára megnézte. Mona még nem telefonált Malmőbe. Sőt az is kérdéses, hogy egyáltalán elkezdett-e már aggódni. Wallander tovább ráncigálta a kötelet: most már nem hagyhatta abba. Ha a maszkos ember vet rá egy pillantást, azonnal meglátja, hogy épp készül kiszabadítani magát, és akkor még nem tud majd védekezni. Olyan gyorsan és olyan hangtalanul dolgozott, ahogy csak tudott. Most már mindkét lába kiszabadult. Majd a bal karja. Most már csak a jobb kar. Aztán felállhat. Hogy akkor mit fog tenni, nem tudta. Nincs nála fegyver. Ha rátámad, csak a puszta kezével védekezhet. De valahogy úgy látta, hogy a maszkos ember nem túl nagydarab vagy erőteljes. Ráadásul váratlanul érné. Wallander fegyvere a meglepetés volt. Semmi egyéb. És amilyen gyorsan csak lehet, elhagyja majd a boltot. Nem húzza a végtelenségig a küzdelmet. Egyedül semmit sem tehet. Feltétlenül fel kell vennie a kapcsolatot 95

Hemberggel a kapitányságon. Most a jobb karja is kiszabadult. A vontatókötél mellette hevert. Wallander érezte, hogy az ízületei már kezdtek elmerevedni. Óvatosan feltérdelt, és körülnézett a pulton. A maszkos férfi a hátát fordította feléje. Wallander most látta először a teljes alakot. Nem tévedett: a férfi valóban nagyon sovány volt. Sötét farmernadrág és fehér tornacipő volt rajta. Teljesen mozdulatlanul állt ott. Legföljebb három méter volt köztük a távolság. Wallander rávethetné magát, és tarkón üthetné. Ennek elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy gyorsan kijusson a boltból. Mégis habozott. Ugyanebben a pillanatban észrevette a vasbotot. Egy polcon hevert, a férfi mellett. Wallander nem tétovázott tovább. Fegyver nélkül a maszkos védekezni sem tud. Lassan felemelkedett. Az ember nem reagált. Wallander most már egészen egyenesen állt. A férfi pontosan ebben a pillanatban fordult meg. Wallander rávetette magát. A férfi félrelépett, Wallander pedig nekiütközött egy polcnak, amely főleg kétszersülttel és ropogós kenyérrel volt tele. De nem esett el, sikerült talpon maradnia. Megfordult, és el akarta kapni az embert. De a mozdulat közepén megdermedt. A maszkos embernek pisztoly volt a kezében. Nyugodtan tartotta, Wallander mellére célzott vele. Aztán lassan emelte a kezét, és a fegyver csöve most már Wallander homlokára mutatott. Wallander egy szédítő pillanatra azt gondolta, most meghal. Egyszer már túlélt egy késszúrást. De ezt a pisztolylövést, amely egyenesen a homlokára irányul, nem fogja túlélni. Meg fog halni. Szenteste. Malmö szélén, egy élelmiszerboltban. Teljesen értelmetlen halállal, amellyel Monának és Lindának mostantól együtt kell élnie. Önkéntelenül is behunyta a szemét. Talán hogy ne kelljen odanéznie. Vagy hogy láthatatlanná váljon. De aztán mégiscsak kinyitotta. A pisztoly még mindig a homlokára szegeződött. Wallander a saját lélegzetét hallotta. Minden kilégzés olyan volt, mint egy sóhaj. Az a férfi, aki a pisztolyt ráfogta, hangtalanul lélegzett. Mintha teljesen hidegen hagyta volna a helyzet. Wallander felváltva nézte a pisztolyt és a sötét lyukakat a maszkban. – Ne lőjön! – szólalt meg, és hallotta, milyen akadozó és megbicsakló a hangja. A férfi nem reagált. Wallander kinyújtotta a kezét. Nincs fegyvere. Nem tanúsít ellenállást. – Csak be akartam vásárolni – mondta Wallander. És egyik polcra muta96

tott. Nagyon ügyelt arra, hogy a mozdulat ne legyen túl hirtelen. – Hazafelé tartottam – mondta. – Otthon várnak rám. Van egy kislányom. Ötéves. A férfi nem válaszok. Wallander nem látott rajta semmilyen reakciót. Megpróbált gondolkodni. Lehet, hogy hiba volt kései vevőnek kiadni magát? Hogy inkább meg kellett volna mondani az igazságot? Hogy rendőr, és hogy egyenesen azért küldték ide, mert Elma Hagman betelefonált, és elmondta, hogy egy gyanús alak ólálkodik a boltja körül? Nem tudta. A gondolatok kavarogtak a fejében. De mindig visszatértek ugyanarra a pontra. Miért nem megy el? Mire vár? A férfi hirtelen hátralépett. A pisztoly továbbra is Wallander fejére irányult. Az ember a lábával egy sámlit húzott oda. A pisztollyal rámutatott, de azonnal visszairányította Wallander fejére. Wallander megértette, hogy le kell ülnie. Csak ne kötözzön meg újra, gondolta. Ha Hemberg megérkezésekor tűzpárbaj lesz, nem szeretnék itt üldögélni megkötözve. Lassan előrement, és lekuporodott a sámlira. A férfi hátrált néhány lépést. Amikor Wallander visszalépett, övébe dugta a pisztolyt. „Tudja, hogy láttam a halott nőt – gondolta Wallander. – Valahol itt volt a boltban, csak nem vettem észre. Ezért tart itt. Nem mer elengedni. És ezért is kötözött meg.” Wallander azt is mérlegelte, ne rohanja-e le az embert, és utána ne fusson-e ki a boltból. De ott van a fegyver. És a bolt ajtaja valószínűleg már be van zárva. Wallander elvetette a gondolatot. Az ember olyan benyomást keltett, mintha teljesen ura volna a helyzetnek. Eddig még semmit se mondott, gondolta Wallander. Mindig jobban tudod, mit gondolj valakiről, ha a hangját is hallottad. De ez itt néma. Wallander lassan elmozdította a fejét. Mintha csak a nyakát mozgatná meg, de igazából az órára vetett egy pillantást. Fél hét múlt öt perccel. Mona most már biztos nyugtalan. Sőt lehet, hogy már korábban is idegeskedett. De arra nem számíthatok, hogy már oda is telefonált. Túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy mindig később érkezem meg. – Nem tudom, miért tart itt – mondta Wallander. – Nem tudom, miért nem enged el. Semmi válasz. A férfi összerezzent, és ennyi volt az egész. Pár percre Wallander félelme szinte elszállt, de most annál hevesebben tért vissza. „Ez az ember őrült – gondolta. – Kirabol szenteste egy boltot, meggyilkol egy védtelen öregasszonyt, megkötöz és pisztollyal fenyeget engem.” És nem menekül. Legfőképp ez. Hogy egyszerűen csak itt marad. A kassza mellett a telefon csengeni kezdett. Wallander összerezzent, de a maszkos ember mozdulatlan maradt. Mintha nem is hallaná. 97

Tovább csengett. A férfi nem mozdult. Wallander megpróbálta elképzelni, ki lehet az. Valaki, aki azon aggódik, miért nem ért még haza Elma Hagman? Ez volt a legvalószínűbb. Hiszen mostanra rég bezárt volna. Karácsony van. Valahol várja a családja. Wallander érezte, amint nagy hullámokat vet benne a felháborodás. Olyan erőseket, hogy még a félelmét is elsöpörte. Hogy lehet egy öregasszonyt ilyen kegyetlenül meggyilkolni? És egyáltalán: mi folyik itt Svédországban? Gyakran beszélgettek erről a kapitányságon, ebédkor, kávézás közben. A svéd társadalom mélyén valami föld alatti hasadék nyílt meg hirtelen. És az érzékenyebb szeizmográfok már érzékelték. De honnan eredt? A bűnözés alapjában nem változott. Ahogy Wallander egyik kollégája egyszer kifejezte: régebben tölcséres gramofonokat lopkodtak, nem autórádiókat. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy olyan még nem volt akkor. Ám az a repedés, ami most feltárult, nem ilyen természetű volt. Az erősödő erőszakkal függött össze. Azzal a brutalitással, amely nem kérdezte, hogy szükség van-e rá, vagy nincs. És most Wallander is pontosan a repedés közepén találta magát. Szenteste. Előtte egy maszkos ember, övében pisztoly. Pár méterrel a háta mögött pedig egy halott asszony hever. Az egész történetnek nem volt semmi logikája. Ha elég makacsul kutatott az ember, nagyjából mindenütt meg tudta találni a kézzelfogható indítékot. De itt nem. Egy öregasszonyt nem csapnak agyon vasrúddal egy elhagyatott helyen álló boltban, hacsak nem abszolút szükséges. Vagy hacsak nem tanúsított igen heves ellenállást. És mindenekelőtt: a gyilkosság után az ember nem marad a helyszínen maszkkal a fején, és nem vár. Akármire vár is. A telefon megint csengett. Wallander most már biztos volt abban, hogy Elma Hagman hiányzik valakinek. Valakinek, aki nyugtalankodni kezdett. Megpróbálta elképzelni, mi játszódhat le a maszkos emberben. De a fickó nem mozdult, és meg sem szólalt. A karja lelógott. A csengés abbamaradt. Az egyik neoncső pislogni kezdett. Wallander hirtelen arra eszmélt, hogy Linda jár az eszében. Látta önmagát, amint belép a lakása ajtaján, és örül annak, ahogy a kislány elébe szalad. Micsoda őrült egy helyzet, gondolta. Hogy lehet, hogy itt ülök egy sámlin, tarkómon egy nagy púppal? Mocsok rosszul vagyok, félek. Ilyenkor egyvalamit volna szabad a fejen hordani: Mikulás-sapkát. És semmi egyebet. Megint elfordította a fejét. Közben hat negyvenegy lett. Mona most már biztos telefonál, és érdeklődik, hol marad Wallander. És nem hagyja magát lerázni. Elég makacs. Végül el fog jutni Hemberghez, aki riadót fúj. Nagy valószínűséggel maga fogja kézbe venni az ügyet. Ha egy rendőr élete volt a 98

tét, nem sajnálta az eszközöket. Ilyenkor még az elöljárók sem riadtak vissza attól, hogy csatasorba álljanak. Wallander érezte, hogy visszatér az émelygése. Ráadásul hamarosan ki kell mennie a mosdóba. Ugyanakkor azt is tudta, hogy nem maradhat sokáig tétlen. És csak egyetlen lehetősége van: szóba kell elegyednie ezzel a fekete maszkossal. – Civil ruha van rajtam – kezdte –, de igazából rendőr vagyok. Jobb, ha feladja. Rakja le azt a fegyvert! Hamarosan mindenütt nyüzsögni fognak itt a járőrkocsik. Tényleg jobb, ha feladja, és nem teszi még rosszabbá a helyzetét, mint amilyen rossz máris. Wallander lassan, érthetően beszélt. Kényszerítette magát, hogy energikus csengést kölcsönözzön a hangjának. Az ember nem reagált. – Tegye le a pisztolyt! – mondta Wallander. – Maradjon vagy tűnjön el! De a pisztolyt hagyja itt. Semmi reakció. Wallander kezdett arra gondolni, hogy az ember néma. Vagy annyira elhomályosult a tudata, hogy nem fogja fel, amit mond neki? – A belső zsebemben itt az igazolványom – folytatta Wallander. – Megnézheti, hogy tényleg rendőr vagyok. Fegyvertelen vagyok. De hát ezt már mondtam. Ekkor végre valami válasz érkezett. A semmiből. Valami csattanásszerű hang. Wallander arra gondolt, hogy az ember az ajkával csettintett. Vagy a nyelvével a szájpadlásán. Ez volt az egész. És még mindig mozdulatlanul állt. Talán egy perc telt el így. Ekkor az ember hirtelen felemelte egyik kezét. Belemarkolt a sapkába, és lehúzta a fejéről. Wallander a férfi arcába meredt. Sötét, fáradt szempárba nézett. Később sokat gondolkodott azon, hogy mire is számított. Milyennek képzelte a maszkos ember arcát? Persze biztos nem lehetett benne, de azt tudta, hogy olyannak sohasem képzelte volna, mint amit végül megpillantott. Egy fekete állt előtte. A bőre nem barna, nem rézszínű, nem mesztices. Hanem igazából fekete. És fiatal volt. Húsznál nemigen lehetett idősebb. Wallander fején egyidejűleg több gondolat is átszáguldott. A fickó valószínűleg nem értett egy kukkot sem abból, amit ő svédül elmondott. Silány angolságával elismételte, amit az előbb elmondott neki, és most látta rajta, hogy a másik megérti. Wallander nagyon lassan beszélt. És mindent úgy mondott el, ahogy volt. Hogy rendőr. És hogy hamarosan itt lesz egy rakás rendőrautó. És hogy a legjobb lenne, ha feladná. A férfi szinte észrevehetetlenül megcsóválta a fejét. Wallandernek az volt az érzése, hogy végtelenül kimerült. Most, hogy levette a maszkot, már 99

látható volt. „Nem feledkezhetek meg arról, hogy kegyetlenül meggyilkolt egy öregasszonyt – mondta magának Wallander. – És leütött és megkötözött engem. És hogy pisztolya van.” Mit is tanult arról, hogy ilyen helyzetben, mint ez a mostani, hogyan is kell viselkedni? Nyugalmat megőrizni. Őrizkedni a hirtelen vagy provokáló mozdulatoktól. Nyugodtan beszélni. Folyamatos szóáradatot produkálni. Türelmesnek, barátságosnak maradni. Megpróbálkozni a beszélgetéssel. Türelmet, önuralmat megőrizni. Ezt legfőképp. Ha elveszted az önuralmadat, elveszted a kontrollt a helyzet fölött. Wallander arra gondolt, a legjobb, ha magáról beszél. Elmesélte tehát, hogy hívják. Hogy éppen hazafelé tartott a feleségéhez és a kislányához, hogy megünnepeljék a karácsonyt. Észrevette, hogy a férfi figyel rá. Wallander megkérdezte, érti-e. A férfi bólintott, de még mindig nem szólalt meg. Wallander az órájára nézett. Mona most már egész biztosan telefonált. Hemberg talán már úton is van errefelé. Úgy döntött, hogy ezt el is mondja úgy, ahogy van. A férfi hallgatta. Wallandernek egyenesen az volt az érzése, hogy már azt figyeli, hallja-e a közeledő szirénákat. Wallander elhallgatott. Mosolyogni próbált. – Magát hogy hívják? – kérdezte. – Oliver. A hang bizonytalan volt. Megadó, gondolta Wallander. Nem arra vár, hogy jöjjön valaki. Hanem arra, hogy valaki elmagyarázza neki, mit is tett. – Itt lakik Svédországban? Oliver bólintott. – Svéd állampolgár? – Nem. – És honnan jött? Az ember nem felelt. Wallander várt. Biztos volt abban, hogy a válasz el fog hangzani. Biztos, hogy sokat fog megtudni, mielőtt Hemberg és a járőrkocsik megérkeznek. De nem szabad kapkodnia. Nem valószínű, hogy sok kell ahhoz, hogy ez a fekete elővegye a pisztolyt az övéből, és agyonlője. Wallander észrevette, hogy tarkójában erősödik a fájdalom, de nem törődött vele. – Mindenki jön valahonnan. Afrika nagy – mondta. – Régen olvastam valamit Afrikáról, amikor még iskolába jártam. A földrajz volt a kedvenc tantárgyam. Olvastam a sivatagokról és a folyókról. És a dobokról, ahogy éjszaka dübörögnek. Oliver figyelmesen hallgatta. Wallander úgy érezte, mintha kicsit lazult volna. – Gambia – mondta Wallander. – Sok svéd oda megy nyaralni. Pár 100

kollégám is. Maga odavalósi? – Dél-Afrikából jöttem. Gyorsan, határozottan jött a válasz. Szinte keményen. Wallander nem sokat tudott arról, mi folyik Dél-Afrikában. Annyit tudott, hogy az apartheid rendszer és a faji törvények keményebben sújtanak le, mint eddig bármikor. És még azt is tudta, hogy az ellenállás is erősödött. Újságokban olvasott johannesburgi és fokvárosi robbantásokról. Tudta, hogy sok dél-afrikai talált menedéket Svédországban. Főképp olyanok, akik nyíltan részesei voltak a fekete ellenállásnak, és akik otthon azt kockáztatták, hogy bíróság elé állítják és felakasztják őket. Fejében gyorsan levonta a következtetéseket. Egy fiatal dél-afrikai, akinek Oliver a neve, lelőtte Elma Hagmant. Ennyit tudott, nem többet és nem is kevesebbet. Ezt senki sem hiszi el majd nekem. Ilyen egyszerűen nem történik meg. Nem történik meg Svédországban, és nem történik meg szentestén. – A nő kiabált – mondta Oliver. – Nyilván megijedt. Egy álarcos férfi, ha belép egy boltba, ijesztő látvány – mondta Wallander. – Különösen ha a kezében egy pisztoly vagy egy vasbot van. – Nem kellett volna kiabálnia – mondta Oliver. – Nem kellett volna agyonütnie – felelte Wallander. – Anélkül is odaadta volna a pénzét. Oliver előhúzta a pisztolyt az övéből. Olyan gyorsan, hogy Wallander reagálni sem tudott. Megint szembenézett a fegyver csövével. – Nem kellett volna kiabálnia – ismételte Oliver, és most a félelemtől és az izgatottságtól remegett a hangja. – Megölhetlek – folytatta. – Igen – mondta Wallander –, megölhetsz. De miért tennéd meg? – Nem kellett volna kiabálnia. Wallander rájött, hogy nagyon melléfogott. A dél-afrikai bármi volt, csak nyugodt és higgadt nem. Az idegösszeomlás határán állt. Wallander nem tudta, mi tört össze benne. De most már komolyan megijedt, mi lesz, ha Hemberg megérkezik. Lehet, hogy vérfürdő lesz. „Le kell fegyvereznem – gondolta Wallander. – Ez a legfontosabb. Rá kell vennem valahogy, hogy dugja vissza a pisztolyt az övébe. Ez az ember akár arra is képes, hogy össze-vissza lövöldözzön maga körül. Hemberg nyilván úton van már, és mit sem sejt. Még ha gondol is rá, hogy valami történhetett, erre itt nincs felkészülve. Ahogyan én sem voltam. Katasztrófa lehet belőle.” – Mennyi ideje van itt? – kérdezte. – Három hónapja. – Nem régebben? – Nyugat-Németországból jövök – mondta Oliver. – Frankfurtból. Nem 101

maradhattam ott. – Miért nem? Oliver nem felelt. Wallander nagyon jól el tudta képzelni, hogy nem most először húzta fejébe a fekete sapkát, és támadott meg valami eldugott helyen lévő boltot. Lehet, hogy a nyugatnémet rendőrség elől menekül. Ez pedig megint csak azt jelenti, hogy illegálisan tartózkodik Svédországban. – Mi történt? – kérdezte Wallander. – Nem Frankfurtban, hanem régebben, Dél-Afrikában. Miért kellett elmenekülnie? Oliver egy lépéssel közelebb jött. – Mit tud Dél-Afrikáról? – Nem sokat. Tulajdonképpen csak annyit, hogy nagyon rosszul bánnak a feketékkel. – Wallander a nyelvébe harapott. Szabad „feketét” mondani? Vajon ez nem diszkrimináló? – Az apámat rendőrök ölték meg. Kalapáccsal verték agyon, és levágták a fél kezét. Valahol alkoholban úszik egy üvegben. Talán Xandertenben. Talán Johannesburg valamelyik másik fehér külvárosában, szuvenír lett belőle. Pedig csak egyetlen dolgot tett: tagja volt az ANC-nek. Az egyetlen, amit tett, hogy beszélgetett a kollégáival a munkahelyén. Ellenállásról, szabadságról. Wallander nem kételkedett abban, hogy Oliver az igazat mondja. Hangja most, a helyzet drámaisága ellenére is nyugodt volt. Itt nem volt helye hazugságoknak. – A rendőrség engem is keresni kezdett – folytatta Oliver. – Elrejtőztem. Minden éjszaka más ágyban aludtam. Végül eljutottam Namíbiába, onnan Európába, Frankfurtba. Aztán meg ide. És még mindig csak menekülök. Én tulajdonképpen nem is létezem. Oliver elhallgatott. Wallander fülelt, hogy hallja-e már a közeledő autókat. – Pénzre volt szüksége – mondta. – Rábukkant erre a boltra. A nő segítségért kiabált, maga meg agyonütötte. – Az apámat kalapáccsal gyilkolták meg. És a kezét alkoholos üvegben tették el. Össze van zavarodva, gondolta Wallander. Gyámoltalan, és nincs is magánál. Nem tudja, mit tesz. – Én rendőr vagyok – mondta Wallander –, de még sohasem vertem fejbe senkit sem kalapáccsal, maga viszont fejbe ütött engem. – Nem tudtam, hogy rendőr. – Pillanatnyilag ez a maga nagy szerencséje. Már keresnek. A kollégáim tudják, hogy itt vagyok. Együtt majd tisztázzuk ezt a helyzetet. Oliver a pisztollyal hadonászott. – Ha valaki megpróbál letartóztatni, lövök. – Attól még nem lesz jobb. 102

– De rosszabb se. Wallandernek hirtelen támadt egy ötlete, hogyan lehetne újra elindítani a kátyúba jutott beszélgetést. – Mit gondol, az apja mit szólna ahhoz, amit most művel? Oliver egész testében megremegett. Wallander megértette, hogy a fiatalembernek ez még sohasem jutott eszébe Vagy túlságosan is gyakran. – Megígérem, hogy senki sem fogja bántani magát – mondta Wallander. – Ezért kezeskedem. De maga a legsúlyosabb bűntettet követte el, ami csak létezik. Meggyilkolt egy embert. Az egyetlen, amit most tehet, hogy feladja. Oliver már nem tudott válaszolni. Közeledő autók zaja hallatszott. Fékek csikorogtak. Autók ajtóit nyitották és csapták be. „A francba! – gondolta Wallander. – Több időre lett volna szükségem.” Lassan kinyújtotta a kezét. – Adja ide a pisztolyt! – mondta. – Semmi sem fog történni. Senki se fogja megütni. Kopogtak az ajtón. Wallander Hemberg hangját hallotta. Oliver zavarodottan pillantott hol az ajtóra, hol Wallanderre. – A pisztolyt! – sürgette Wallander. – Adja már ide! Hemberg bekiáltott, hogy Wallander ott van-e. – Várj! – kiáltott vissza Wallander. Aztán angolul is megismételte. – Minden rendben? – Hemberg hangja aggodalmasan csengett. Semmi sincs rendben, gondolta Wallander. Ez az egész olyan, mint egy rémálom. – Igen – kiáltott ki. – Ne csinálj semmit! És most is megismételte a szavait angolul. – Adja ide a pisztolyt! Adja már ide azt a pisztolyt! Oliver hirtelen a mennyezetre irányította, és elsütötte a fegyvert. A dörrenés fülsiketítő volt. Aztán az ajtóra irányította. Wallander figyelmeztette Hemberget, menjen el az ajtó közeléből. És ugyanabban a pillanatban Oliverre vetette magát. Mindketten elestek, gurultak a padlón, és feldöntöttek egy újságos állványt. Wallander egyedül arra összpontosított, hogy megkaparintsa a pisztolyt. Oliver összekarmolta az arcát, és olyan nyelven ordított szavakat az arcába, amelyet nem ismert. Amikor Wallander azt érezte, hogy Oliver épp le akarja tépni egyik fülét, elborította agyát a vér. Egyik kezét kiszabadította, és öklével próbált Oliver arcába vágni. A pisztoly oldalra csúszott, és most a szétszóródott újságok között hevert. Wallander épp érte akart nyúlni, amikor Oliver rúgása hasba találta. Wallandernek elakadt a lélegzete. Ugyanakkor látta, amint Oliver a fegyverre veti magát. Semmit sem tehetett, a rúgás megbénította. Oliver az újságok között ült a padlón, és ráfogta a pisztolyt. Wallander ezen az estén másodszor hunyta le a kikerülhetetlen előtt a 103

szemét. Most vége. Nem tud mit tenni. Odakint további szirénák szólaltak meg, és újabb hangok érdeklődtek, hogy akkor mi is van. „Semmi, épp csak meghalok – gondolta Wallander. – Semmi egyéb.” A lövés fülsiketítő volt. Wallander feje hátracsuklott. Elakadt a lélegzete. Levegőért kapkodott. Aztán felfogta, hogy nem érte találat. Kinyitotta a szemét. Előtte, a padlón kinyújtózva, Oliver feküdt. Fejbe lőtte magát. Mellette a fegyver. Az ördögbe, gondolta Wallander. Miért? Ugyanebben a pillanatban berúgták az ajtót. Wallander megismerte Hemberget. Aztán a saját kezére nézett. A keze reszketett. Egész testében reszketett. Wallander kapott egy csésze kávét, és bekötözték. Röviden vázolta Hembergnek az egész történetet. – Ha sejtettem volna – mondta Hemberg végül. – Még én küldtelek ide, hogy útközben ugorj be. – Hogy sejthetted volna? Hogyan sejthetne ilyesmit bárki is? Hemberg elgondolkodott Wallander szavain. – Új fejlemény – mondta aztán. – A nyugtalanság már a határainkon is átjön. – Mi magunk is gyártjuk őket – felelte Wallander. – Még ha ez az Oliver egy békétlen, hányatott sorsú dél-afrikai fiú volt is. Hemberg összerezzent, mintha Wallander valami illetlent mondott volna. – Békétlen és hányatott sorsú – ismételte. – Egyáltalán nem tetszik nekem, hogy külföldi bűnözők árasztják el az országot. – Ez nincs is így – felelte Wallander. Aztán csend lett. Sem Hemberg, sem Wallander nem tudta folytatni a beszélgetést. Mindketten tudták, hogy sohasem fognak egyetérteni. Még itt is repedés van, gondolta Wallander. Épp most másztam ki az egyikből, és máris benne ülök egy másikban, amely köztem és Hemberg között nyílt meg. – Miért maradt itt a boltban? – kérdezte Hemberg. – Hová mehetett volna? Ehhez sem tudott hozzáfűzni egyikük sem semmit. – A feleséged hívott – szólalt meg Hemberg egy idő elteltével. – Érdeklődött, hogy miért nem érsz haza. Nyilván felhívtad, és szóltál neki, hogy már úton vagy hazafelé. Wallander visszagondolt a telefonbeszélgetésükre. A villámveszekedésre. De semmi egyebet nem érzett, mint kimerültséget és ürességet. Elűzte 104

a gondolatokat. – Telefonálj haza! – mondta Hemberg. Wallander ránézett. – És mit mondjak? – Hogy feltartottak. De ha rám hallgatsz, nem mégy bele a részletekbe. Ezzel inkább várd meg, míg hazaérsz. – Te nem nőtlen vagy? Hemberg mosolygott. – Azért el tudom képzelni, milyen az, ha van valakid, aki otthon vár. Wallander bólintott. Aztán nehézkesen felállt a székből. Az egész teste fájt. A rosszullét hullámokban jött és ment. Utat tört magának Sjunnesson és a többi nyombiztosító között, akik már tették a dolgukat. Amikor kiért, először is nagyon csöndesen megállt, és teleszívta a tüdejét a hideg levegővel. Aztán továbbment az egyik járőrkocsiig. Beült az első ülésre, ránézett az adó-vevőre, aztán a karórájára. Nyolc óra tíz. 1975. Szenteste. A vizes első szélvédőn át észrevett egy telefonfülkét a benzinkút mellett. Kiszállt és átment. Valószínűleg rossz a készülék, de legalább megpróbálja. Egy ember pórázon vezetett kutyájával állt az esőben, nézte a járőrkocsikat és a kivilágított boltot. – Mi történt? – kérdezte. – Semmi – felelte Wallander. – Egy szerencsétlenség. A kutyás ember megértette, hogy Wallander nem mondhat többet, és nem tett fel további kérdéseket. – Boldog karácsonyt – csak ennyit mondott. – Köszönöm, magának is – felelte Wallander.

Aztán felhívta Monát. Az eső megint felerősödött. Ugyanakkor a szél is megindult. Viharos lökésekkel az északi szél.

105

A férfi a parton

106

1987. április 26-án Kurt Wallander bűnügyi felügyelő ystadi szolgálati szobájában ült a rendőrkapitányságon, és elgondolkodva szőröket vagdosott ki az egyik orrlyukából. Öt óra múlt pár perccel. Éppen becsukott egy aktát, amelyben az a vigasztalan anyag gyűlt immár – kisebb-nagyobb megszakításokkal – nagyjából tíz éve, amelyet egy autócsempész-bandával kapcsolatban hordtak össze. Ez a banda luxusautókat lopott, és Lengyelországba továbbította őket. Ez a tízéves évforduló elég kétes dicsőséget takart. Akkor nyitották a dossziét, amikor szolgálatba lépett itt Ystadban, és Wallander időnként eltöprengett azon, hogy vajon távok nyugdíjaztatása idején sem zárul-e még le. Íróasztalán kivételesen tökéletes rend uralkodott. Hosszabb ideje már a káosz jelei mutatkoztak rajta, ő pedig most, a rossz időt kihasználva, munkába kezdett, mivel amúgy is szalmaözvegy volt. Mona és Linda pár napja elutaztak a Kanári-szigetekre. Wallander számára teljesen váratlanul jött ez az utazás. Semmit sem tudott arról, hogy Mona összekuporgatta a pénzt, sőt, Linda sem szólt róla. Linda, a szülők ellenkezésével szembeszállva, otthagyta a gimnáziumot. Pillanatnyilag leginkább haragosnak, fáradtnak és zavarodottnak látszott. Elvitte őket reggel Sturupba, és visszafelé azon mélázott, hogy talajdonképpen nincs is kifogása egy pár hetes egyedüllét ellen. Házassága Monával már minden eresztékében recsegett. Nem tudta egyikük sem, hogy mi az oka. De azzal mindketten tisztában voltak, hogy az utóbbi években már csak Linda volt az, aki összetartotta a kapcsolatukat. Mi történik most, ha otthagyja az iskolát, és a saját útját kezdi járni? Felkelt, és az ablakhoz lépett. A szél rángatta, tépte a szemközti oldal fáit. Szemerkélt az eső. A hőmérő négy fokot mutatott. A tavasz még nagyon messze járt. Dzsekit vett, és elhagyta a szobát. A beléptetőpultnál odabólintott a hétvégi helyettes ügyeletesnek, aki épp telefonált. Azon gondolkodott, mit vásároljon vacsorára. Betolt egy Maria Callas-kazettát az autó lejátszójába. Egyáltalán: vásároljon? Egyáltalán: éhes? Bosszantotta, hogy nem határozottabb. Viszont ahhoz sem volt kedve, hogy a régi rossz szokásához híven valami gyorsbüfébe menjen hamburgert enni. Mona egyre gyakrabban figyelmeztette, hogy hízik. És igaza volt. Pár hónapja véletlenül belenézett a fürdőszobai tükörbe, és belátta, hogy visszavonhatatlanul elmúlt a fiatalsága. Nemsokára negyven lesz, de idősebbnek látszik. Régen inkább fiatalabbnak látszott a koránál. Rosszkedvűen hajtott végig a Malmöwägen, és megállt az egyik nagyáruháznál. Épp be akarta csapni az ajtót, amikor bent megszólalt az autótelefon zümmögő hangja. Egy pillanatig azon gondolkodott, hogy úgy tesz, mintha 107

meg sem hallotta volna. Akármi legyen is, törődjön vele valaki más. Pillanatnyilag épp elég a saját problémája. De aztán mégis meggondolta magát, és felvette. – Wallander? – szólt bele a kollégája, Hansson. – Igen. – Hol vagy? – Épp vásárolni indulok. – Az ráér. Gyere inkább ide. A kórházban vagyok. Kint várlak. – Mi történt? – Nehéz elmagyarázni. Jobb, ha mindjárt idejössz. És vége volt. Wallander tudta, hogy Hansson nem hívta volna fel, ha nem lenne fontos. Pár perc alatt a kórházhoz ért. Hansson már a bejárathoz elébe jött. Mintha fázott volna. Wallander az arcáról próbálta leolvasni, mi történt. – Mi történt? – Odabent ül egy taxis, akit Sternbergnek hívnak. Kávét iszik, és nemigen bír magához térni. Wallander követte Hanssont, bementek az üvegajtón. A kávézó jobbra volt. Elmentek egy öregember mellett, aki egy kerekes székben ült, és almát majszolt. Wallander felismerte Sternberget, aki az egyik asztalnál ült egymagában. Egyszer találkoztak már, de Wallander nem emlékezett rá, hogy milyen összefüggésben. Sternberg ötven körül járt, testes volt, és kopasz. Az orra ferde, mintha fiatalkorában bokszolt volna. – Talán ismeri Wallander felügyelőt? – szólalt meg Hansson. Sternberg biccentett, és felállt, hogy üdvözölje Wallandert. – Maradjon csak – mondta Wallander. – Inkább mesélje el, mi történt. Sternberg tekintete meg-megrebbent. Wallander látta, hogy az ember vagy nagyon fél, vagy nagyon nyugtalan. Azt nem tudta eldönteni, hogy a kettő közül melyik illik rá inkább. – Svartéból kaptam egy fuvart – mondta Sternberg. – A hívó azt mondta, a főúton vár. Alexanderssonnak nevezte magát. Amikor megérkeztem, ott is állt. A hátsó ülésre ült, és azt mondta, a városba megy. Hogy álljak meg a piactérnél. Láttam a visszapillantó tükörben, hogy behunyta a szemét. Azt gondoltam, alszik. Amikor beértünk városba, a piacnál megálltam, és mondtam neki, hogy megérkeztünk. De egyáltalán nem reagált. Kinyitottam az ajtaját, hozzáértem. De akkor sem reagált. Gondoltam, rosszul van, idehoztam a sürgősségi ambulanciára. Itt meg azt mondták, hogy meghalt. Wallander homloka ráncokba szaladt. – Meghalt? – Próbálkoztak újraélesztéssel – mondta Hansson. – Semmi sem segített. Meghalt. Wallander gondolkodott. 108

– Svartéból a város tizenöt perc – mondta Sternbergnek. – Amikor beszállt, nem látszott rajta, hogy rosszul van? – Ha rosszul lett volna, észrevettem volna – mondta Sternberg. – És hát akkor idehozatta volna magát, a kórházba. – Sérülést nem látott rajta? – Nem. Öltönyt és világoskék kabátot viselt. – A kezében volt valami? Táska vagy bármi egyéb? – Semmi. Úgy gondoltam, legjobb, ha felhívom a rendőrséget. Bár azt hiszem, a kórház is odaszólt volna. Sternberg kapásból, tétovázás nélkül felelgetett. Wallander megint Hanssonhoz fordult. – Tudjuk hogy ki az illető? Hansson elővette a jegyzetfüzetét. – Göran Alexandersson – felelte. – Negyvenkilenc éves. Elektronikával foglalkozik, magánvállalkozó. Stockholmban lakik. A tárcájában volt egy rakás pénz. És sok hitelkártya. – Furcsa – mondta Wallander. – De úgy gondolom, szívinfarktusa lehetett. Az orvosok mit mondanak? – Hogy a halál okát véglegesen csak a boncolás tudja kimutatni. Wallander bólintott és felállt. – A hagyatékból kell majd megigényelnie az út díját – mondta Sternbergnek. – Ha akarunk még kérdezni valamit, jelentkezünk. – Nem túl kellemes – mondta nyomatékkal Sternberg –, de eljátszom az öreg ördögöt, és a rokonaitól el fogom kérni a hullaszállítás díját. Aztán elment. – Szeretném megnézni – mondta Wallander. – Ha nem akarsz, nem kell jönnöd. – Akkor inkább nem megyek – mondta Hansson. – Addig megkeresem a hozzátartozókat. – Mit keresett Ystadban? – kérdezte elgondolkodva Wallander. – Talán ezt sem ártana kiderítenünk. Wallander csak egy pillantást vetett az ambulancia egyik helyiségében fekvő halottra. Az arcáról semmit sem tudott leolvasni. Megnézte a ruháit is. A ruha is, a cipő is a legkiválóbb minőségű holmi volt. Ha mégis bűncselekmény, akkor a technikusoknak alaposan szemügyre kell venni. A tárcában Wallander semmi olyat nem talált, amit Hansson már el ne mondott volna. Végül beszélt a sürgősségi ambulancia egyik orvosával is. – Természetes halálnak tűnik – mondta az orvos. – Erőszaknak, sérülésnek nyoma sincs. – Ki is csapta volna agyon egy taxi hátsó ülésén? – felelte Wallander. – De azért amilyen gyorsan csak lehet, kérném a boncolási jegyzőkönyvet. – Átvitetjük Lundba az igazságügyi patológusoknak – felelte az orvos. – Ha a rendőrségnek nincs ellene kifogása. 109

– Nincs hát – mondta Wallander. – Miért is lenne? Visszament a rendőrségre, és bement Hanssonhoz, aki épp befejezett egy telefonbeszélgetést. Wallander várt, és közben kedveszegetten tapogatta az öv fölött kibuggyanni készülő hasát. – Beszéltem Alexandersson irodájával Stockholmban – mondta Hansson, miután letette. – A titkárnőjével és a közvetlen kollégáival. Természetesen sokkolta őket a hír. Annyit tudtak elmondani, hogy Göran Alexandersson hat éve elvált. – Gyerekei voltak? – Egy fia. – Minél hamarabb elő kell kerítenünk. – Nem fog menni – mondta Hansson. – És miért nem? – Mert meghalt. Wallander néha kicsit ideges volt Hansson fura stílusa miatt, ahogy közölt valamit. Ez is ilyen alkalom volt. – Halott? Hogyhogy halott? Mindent harapófogóval kell kiszedni belőled? Hansson próbálta kibetűzni a jegyzeteit. – Az egyetlen gyermeke, egy fiú, majdnem hét évvel ezelőtt halt meg. Úgy látom, valami szerencsétlenségben. Pontosan még nem látom át. – Volt ennek a fiúnak neve is? – Bengt. – Megkérdezted, mit keresett Göran Alexandersson Ystadban? Vagy Svartéban? – Azt mondta, kivesz egy hét szabadságot. A Kung Karl Szállodában lakott. Négy napja érkezett ide. – Hát akkor most odamegyünk – mondta Wallander. Több mint egy órát kutakodtak Alexandersson szobájában anélkül, hogy bármi érdekeset találtak volna. A bőrönd üres volt. A ruhák szép rendesen beakasztva a szekrénybe. Egy másik pár cipő. – Egy fecni papír sincs – mondta elgondolkodva Wallander. – Sem egy könyv. Semmi. Aztán telefonon leszólt a recepcióra, megkérdezte, hogy Alexandersson telefonált-e, fogadott-e telefonhívásokat, esetleg látogatót. A válasz egyértelmű volt. Senki sem telefonált a 211-es szobából. És senki sem látogatott fel a 211-esbe. – Szobát vesz ki Ystadban – mondta Wallander. – De Svartéból hív taxit. Vajon hogy jutott oda? – Megkérdezem a taxivállalatokat – mondta Hansson. 110

Visszamentek a kapitányságra. Wallander megállt az ablaknál, és szórakozottan nézte az út túloldalán álló víztornyot. Monára és Lindára gondolt. Most biztos valami utcai vendéglőben ülnek és vacsoráznak. De vajon miről beszélgetnek? Biztosan arról, mit kezdjen most Linda. Megpróbálta elképzelni a beszélgetésüket. De amit hallott, az mindössze a fűtőtest zúgása volt. Leült az íróasztalhoz, hogy összedobjon egy előzetes beszámolót, amíg Hansson hívogatta az ystadi taxis vállalkozókat. Még mielőtt belekezdett volna, lement az ebédlőbe, és elcsórt pár süteményt, amelyek elárvultan hevertek egy tányéron. Majdnem nyolc óra lett, mire Hansson kopogott az ajtaján, és belépett. – Az alatt a négy nap alatt, amit itt töltött Ystadban, háromszor is járt Svartéban – számolt be Hansson. – Kora reggel ment ki, a város szélén tetette ki magát, és délután taxit hívott. Wallander szórakozottan bólintott. – Hát ez még nem tilos – mondta. – Talán szeretője volt Svartéban? Wallander felállt, és az ablakhoz lépett. A szél erősödött. – Átfuttatjuk a nyilvántartásunkon – mondta –, bár nem hinném, hogy sikerrel járunk. De azért ki tudja? Egyébként várjuk meg a boncolás eredményét. – Biztos szívinfarktus volt – mondta Hansson. – Persze – mondta Wallander. Aztán hazament, és felnyitott egy konzervet. Már szinte nem is emlékezett Göran Alexanderssonra. Megette nyavalyás kis vacsoráját, aztán elaludt a tévé előtt. Másnap Wallander kollégája, Martinsson lefuttatta a Göran Alexandersson nevet az összes létező nyilvántartáson. Eredménytelenül. Martinsson volt a nyomozócsoport legfiatalabb tagja. És ő érdeklődött leginkább az új technikák kánt. Wallander a lopott luxusautóknak szentelte a napját, amelyekkel Lengyelországban furikáztak a megrendelők. Este meglátogatta Löderupban az apját, és kártyáztak néhány órát. Azzal végződött, hogy összevesztek a kikinek-mennyivel-tartozik kérdésen. Hazafelé az autóban Wallander azon töprengett, mi lesz, ha öregkorára ő is olyanná válik, mint az apja. Vagy lehet, hogy máris kezd olyan lenni? Gonoszkodó, morcos, barátságtalan. Meg kellene kérdezni valakitől. De talán nem Monától. Április 28-án csörgött Wallander telefonja. A lundi igazságügyi bonctani intézet volt a vonalban. – Egy Göran Alexandersson nevű személy ügyében telefonálok – mond111

ta az orvos. Jörnének hívták, és Wallander még a malmöi időkből ismerte. – No, mi az? – kérdezte Wallander. – Agyvérzés vagy gutaütés? – Egyik sem – felelte Jörne. – Vagy öngyilkosságot követett el, vagy meggyilkolták. Wallander összerezzent. – Meggyilkolták? Hogy érted? – Pontosan úgy, ahogy mondtam. – De hát az elképzelhetetlen. Egy taxi utasterében halt meg, és Sternberg, a sofőr, nem öldösi az utasait. Nem lehetett inkább öngyilkos? – Hát, nem tudom pontosan megmondani, hogyan történhetett – mondta szenvtelenül Jörne. – Viszont azt biztosan megmondhatom, hogy olyan méregtől halt meg, amit étellel vagy itallal vett magához. Nekem ez gyilkosságra utal. De persze a nyomozás a ti asztalotok. Wallander nem szólt. – Átfaxolom a papírokat – folytatta Jörne. – Ott vagy még? – Igen – mondta Wallander. – Még itt vagyok. Köszönetet mondott Jörnének, letette, és elgondolkodott azon, amit az imént hallott. Aztán a házi telefonon megkérte Hanssont, hogy jöjjön át hozzá. Elővette egyik jegyzetfüzetét, és két szót irt fel rá. Göran Alexandersson. Odakint tovább erősödött a szél. A széllökések már a viharos fokozatot is elérték. A viharos szél továbbra is tombolt Skåne fölött. Wallander visszavonult a szobájába, és azon gondolkodott, hogy még mindig nem tud arról az emberről szinte semmit, aki két napja halt meg egy taxi hátsó ülésén. Délelőtt tízkor átment az egyik tárgyalóba, és becsukta maga mögött az ajtót. Hansson és Rydberg már ott volt. Wallandert meglepte, hogy itt látja Rydberget, aki kiíratta magát a hátfájásával, és be sem jelentette, hogy visszajön. – Hogy vagy? – kérdezte Wallander. – Itt vagyok – felelte elutasítón Rydberg. – Micsoda hülyeségeket hallok itt egy fickóról, akit megöltek egy taxi hátsó ülésén? – Kezdjük elölről! – javasolta Wallander. Aztán körülnézett. Valaki hiányzott. – Martinsson hol van? – Felhívott, és kimentette magát, bedagadt a torka – mondta Rydberg. – Esetleg Svedberg beugorhatna? – Várjuk ki, hogy szükség lesz-e rá – felelte Wallander, és elrendezte a papírjait. Megérkezett a fax is Lundból. A kollégákra nézett. – Ez a történet, ami eleinte olyan egyszerűnek látszott, sokkal nehezebb lehet, mint amilyennek tippeltem. Egy férfi meghalt egy taxi hátsó ülésén. A 112

lundi patológián megállapították, hogy megmérgezték. Azt még nem tudjuk, mennyi idő telt el a méreg szervezetbe jutása és a halál beállta között. Lundból azt ígérték, hogy pár nap múlva megmondják. – Gyilkosság vagy öngyilkosság? – kérdezte Rydberg. – Gyilkosság – felelte határozottan Wallander. – Én legalábbis nem tudok visszaemlékezni olyan öngyilkosra, aki mérget vesz be, aztán taxit hív. – Lehet, hogy tévedésből vette be a mérget? – kérdezte Hansson. – Valószínűtlen – felelte Wallander. – Az orvos szerint olyan méregkeverékről van szó, ami igazából nincs is. – Hogyhogy? – kérdezte Hansson. – Csak szakember tudja kikeverni, biológus, vegyész, orvos. Csend lett. – Tehát gyilkosságként kell kezelnünk – összegezte Wallander. – Tulajdonképpen mit tudunk erről a Göran Alexanderssonról? Hansson a feljegyzéseiben lapozgatott. – Üzletember volt – kezdte. – Két elektronikai üzlete volt Stockholmban: az egyik Västbergában, a másik Norrtullban. A lakása az Åsögatanon volt. Egyedül élt. Család, úgy tűnik, nem volt. Az elvált felesége Franciaországban él. A fia hét évvel ezelőtt meghalt. És azok az alkalmazottai, akikkel beszéltem, szóról szóra egyformán jellemezték. – Hogyan? – vágott közbe Wallander. – Kedves embernek számított. – Kedvesnek? – Igen, mindenki ezt a szót használta: kedves. Wallander bólintott. – Még valami? – Úgy látszik, eléggé egyhangú életet élt. A titkárnője azt gyanítja, hogy bélyeget gyűjtött. Rendszeresen érkeztek katalógusok az irodájába. Barátja nemigen volt. Legalábbis olyan nem, akit a munkatársai láttak volna. Csend lett. – A lakása miatt segítséget kell kérnünk Stockholmtól – mondta Wallander, amikor a hallgatás már nyomasztóvá kezdett válni. – És kapcsolatba kell lépnünk a feleségével. Én megpróbálom kideríteni, mit keresett itt lenn Ystadban és Svartéban. Kivel találkozott? Délután üljünk össze újra, és egyeztessük, mire jutottuk. – Egyvalamin gondolkodom – szólalt meg Rydberg. – Meg lehet ölni valakit úgy, hogy az illető nem is tud róla? Wallander bólintott. – Érdekes gondolat – mondta. – Valaki beadott Göran Alexanderssonnak egy mérget, amely azonban csak egy órával később kezd el hatni. Megkérdezem Jörnét. – Ha tudja – morogta Rydberg. – Én ebben nem volnék olyan biztos. 113

Vége volt az ülésnek. Szétosztották egymás közt a munkát, aztán ment ki-ki a dolgára. Wallander a kávéjával az ablakhoz állt, és megpróbálta eldönteni, hol kezdje. Félórával később beült a kocsijába, és kiment Svartéba. A szél lassan csillapodott. A nap kisütött a felszakadozó felhők mögül. Wallandernek idén először támadt olyan érzése, hogy mégiscsak lesz itt tavasz. Amikor Svarte városhatárára ért, megállt és kiszállt. Hát ide járt Göran Alexandersson, gondolta. Reggel érkezett, és délután ment vissza Ystadba. Háromszor. Negyedszerre megmérgezték, és meghalt a taxi hátsó ülésén. A helység központja felé tartott. A part félők oldal sok háza nyaraló volt, most be voltak zárva. Ahogy befelé ment a városkába, Wallander összesen két emberrel találkozott. Hirtelen nyomasztani kezdte a kihaltság. Megfordult, és visszasietett a kocsijához. Amikor már a motort is beindította, észrevett egy idősebb nőt, aki az út melletti kert virágágyásaiban matatott. Wallander leállította a motort, és kiszállt. Amikor a kocsi ajtaját becsapta, a nő feléje nézett. Wallander odament a kerítéshez, és üdvözletképpen felemelte a kezét. – Remélem, nem zavarom – mondta. – Itt senki sem zavar – felelte a nő, és kíváncsian nézett rá. – Kurt Wallandernek hívnak, és Ystadban dolgozom, bűnügyi nyomozó vagyok – mondta. – Ismerem magát – mondta a nő. – Nem magát láttam a tévében egy vitaműsorban? – Nem hinném – felelte. – Viszont az újságban, sajnos, jelennek meg rólam néha képek. – Agnes Ehn – mutatkozott be az asszony, és kezet nyújtott. – Egész évben itt lakik? – kérdezte Wallander. – Csak a nyári félévben. Április elején szoktam kijönni, és októberig maradok. Télen Halmstadban lakom. Nyugdíjas tanárnő vagyok. A férjem pár éve halt meg. – Szép nyugis itt – mondta Wallander. – Csendes. Mindenki mindenkit ismer. – Hát, nem tudom – felelte a nő. – Olyan is van, hogy a saját szomszédját sem ismeri az ember. – Nem tűnt fel véletlenül egy férfi, aki a múlt héten párszor idejött Svartéba? És délután szintén taxival ment el? A nő válasza igazán meglepte. – Az én telefonomat használta a taxirendeléshez – mondta a nő. – Négy egymást követő napon. Ha ugyanarról a férfiról beszélünk. – Megmondta a nevét? 114

– Nagyon udvarias volt. – Bemutatkozott? – Úgy is lehet valaki udvarias, hogy nem mutatkozik be. – És megkérte önt, hogy használhassa a telefonját? – Igen. – Mondott még mást egyebet is? – Történt vele valami? Wallander úgy látta, semmi oka eltitkolni az igazságot. – Meghalt. – Jaj de szörnyű! Mi történt? – Nem tudjuk. Pillanatnyilag mindössze annyit tudunk, hogy halott. Tudja, mit keresett itt Svartéban? A nő világos válasza megint csak meglepte. – Lement a partra sétálni – felelte. – A házam mögött levezet egy ösvény a partra. Azon ment le. Aztán nyugati irányba fordult. És csak délután jött vissza. – A parton sétálgatott? Egyedül? – Nem tudhatom. A partvonal itt elkanyarodik. Akár találkozhatott is ott hátul valakivel, azt már innen nem látni. – És volt nála valami? Táska, csomag? A nő megcsóválta a fejét. – Volt rajta valami nyugtalanító? – Amennyire én láttam, nem. – Tehát tegnap is az ön telefonját használta. – Igen. – És semmi feltűnőt nem vett észre rajta? – Kedves, barátságos férfi benyomását keltette. Ragaszkodott ahhoz, hogy fizessen a telefonhasználatért. Wallander bólintott. – Sokat segített – mondta, aztán átadta a névjegyét. – Ha még valami eszébe jut, kérem, hívjon fel. – Hát ez szomorú – mondta a nő. – Ilyen kellemes ember. Wallander bólintott, aztán a ház mögé ment, ahonnan lefelé indult az út. Egész a víz széléig elsétált. A strand elhagyatott volt. Amint megfordult, látta, hogy Agnes Ehn ott áll és nézi. Alexandersson biztosan találkozott itt valakivel, gondolta. Semmi egyebet nem tudok elképzelni. Csak az a kérdés, hogy kivel. Visszahajtott a kapitányságra. Rydberg megállította a folyosón, és közölte, hogy sikerült megtalálnia Alexandersson volt feleségét a francia Riviérán. – Nem veszi fel a telefont – folytatta. – De folytatom. – Helyes – mondta Wallander. – Szólj, ha elértél valamit. 115

– Martinsson is itt volt – folytatta Rydberg. – Alig lehetett hallani, amit mondott. Azt mondtam neki, jobb, ha hazamegy. – Én is ezt tettem volna – mondta Wallander. Bement a szobájába, becsukta az ajtót, maga elé húzta az írótömbjét, amelyre már korábban felírta Göran Alexandersson nevét. „Kivel találkoztál odalent a parton? – gondolta. – Muszáj megtudnom.” Egy órakor megéhezett. Már rajta volt a dzseki, és indult volna, amikor kopogtak. Hansson lépett be. Látszott rajta, hogy fontos mondanivalója van. – Van itt valami, ami talán fontos is lehet. – Mi az? – Emlékszel, Göran Alexanderssonnak volt egy fia, aki hét évvel ezelőtt meghalt. Úgy látom, sohasem sikerült a tettest megtalálni, pláne bíróság elé állítani. Wallander hosszan nézett Hanssonra. – Jó – mondta végül. – Most már van valami támpontunk. Bár azt nem tudnám megmondani, mennyiben segít. Az éhség, amely előbb még úgy gyötörte, nyomtalanul elszállt. Április 28-án pár perccel két óra után Rydberg kopogtatott be Wallander félig nyitott ajtaján. – Elértem Alexandersson feleségét – mondta és belépett. Ahogy leereszkedett Wallander látogatói székére, elfintorodott. – Mi van a hátaddal? – kérdezte Wallander. – Nem tudom – felelte Rydberg. – De valami nem stimmel. – Talán túl hamar álltál munkába. – Nem lesz attól sem jobb, ha otthon fekszem, és bámulom a plafont. Wallander tudta, semmi értelme annak, hogy a lelkére beszéljen: menjen haza és pihenjen. – És mit mondott a nő? – kérdezte ehelyett. – Nagyon megdöbbent. Talán egy percbe is beletelt, mire meg tudott szólalni. – Drága hívás lesz ez az államnak – mondta Wallander. – És aztán? Miután elmúlt a perc? – Természetesen tudni akarta, hogy mi történt. Én meg elmondtam neki. Elég nehezen értette meg. – Nem csoda. – Annyit mindenesetre megtudtam, hogy nem tartották már a kapcsolatot. A feleség szerint azért váltak el, mert annyira unalmas volt már a házasságuk. Wallander homloka ráncokba húzódott. 116

– Ezt meg hogy értette? – Azt hiszem, gyakoribb oka ez a válásoknak mint gondolnánk – felelte Rydberg. – Úgy vélem, iszonyú lehet együtt élni egy unalmas emberrel. Wallander gondolataiba merülve bólogatott. Azon töprengett, vajon Mona is így gondolkodik-e. És ő maga hogyan gondolja? – Megkérdeztem, tud-e valakit, aki szívesen eltenné láb alól a férjét. De nem tudott. Aztán azt is megkérdeztem, van-e valami elképzelése arról, hogy mit keresett a férje idelenn Skånéban. Ezt sem tudta. És ennyi volt az egész. – Nem kérdeztél rá a halott fiára? Akiről Hansson azt mondja, hogy meggyilkolták? – De, hogyne. Csak nem akart beszélni róla. – Nem furcsa ez egy kicsit? Rydberg bólintott. – De, én is épp erre gondoltam. – Azt hiszem, még egyszer fel kell hívnunk – mondta Wallander. Rydberg bólintott, és elhagyta a szobát. Wallandernek az jutott eszébe, hogy alkalomadtán megkérdezi Monát, vajon az unalom-e a házasságuk legnagyobb baja. A telefon csörgése riasztotta fel gondolataiból. A központos szólt bele, és jelentette, hogy Stockholm van a vonalban. Wallander közelebb húzta az írótömbjét, és figyelt. Egy Rendal nevű kolléga volt, Wallander még sohasem hallott felőle. – Megnéztük azt a lakást az Åsögatanon – mondta Rendal. – És találtatok valamit? – Hogyan találtunk volna, amikor azt sem tudtuk, hogy mit keresünk? Wallander hallotta, hogy Rendal ideges. – Na és milyennek láttátok? – kérdezte Wallander olyan barátságosan, ahogy csak tudta. – Tiszta volt, rendes – mondta Rendal. – Csillogó. Kicsit talán túl pedáns. Azt hiszem, tipikus agglegénylakás. – Az is volt – mondta rá Wallander. – Megnéztük a postáját – folytatta Rendal. – Legföljebb egy hete lehetett távol. – Pontosan – mondta Wallander. – Volt üzenetrögzítője is. Üres volt. Senki sem hívta fel. – Mi volt a fogadószövege? – kérdezte Wallander. – Csak a szokásos. – Hát akkor ezt is tudjuk – mondta Wallander. – Köszönöm a segítséget. Ha van még valami, jelentkezünk. Wallander letette, és látta, hogy máris eljött a nyomozócsoport délutáni találkozásának ideje. Amikor belépett a tárgyalóba, Rydberg és Hansson már ott volt. – Épp Stockholmmal beszéltem – mondta Wallander. – Az åsögatani 117

lakás átvizsgálása semmit sem hozott. – Én pedig még egyszer felhívtam az asszonyt – mondta Rydberg. – Még mindig nem akart a fiáról beszélni, de amikor elmondtam neki, hogy szükség esetén arra is megkérhetjük, hogy a nyomozás elősegítése érdekében jöjjön haza, és itt a kapitányságon mondja el, amire kíváncsiak vagyunk, már beszédesebbé vált. A fiút a nyílt utcán, Stockholm közepén ütötték le. Valami teljesen eszement támadás lehetett. Még csak ki sem rabolták. – Kikértem néhány lapot az ügyről – mondta Hansson. – Nem történt még olyan régen, hogy ad acta tették volna. De az azóta eltelt több mint öt év alatt senki sem mozdult az ügyben. – Volt gyanúsított? – kérdezte Wallander. Hansson a fejét csóválta. – Semmi. Senki, semmi. Tanú se volt, semmi. Wallander eltolta magától az írótömböt. – Pontosan annyi, amennyi most a mi kezünkben van – mondta. Csend lett az asztalnál. Wallander érezte, hogy valamit mondania kell. – Beszéljetek a személyzettel az üzleteiben! – mondta. – Stockholmban egy Rendal nevű kollégától kérjetek segítséget. Holnap találkozunk. Szétosztották a munkát, aztán Wallander visszament a szobájába. Az jutott eszébe, hogy felhívja az apját Löderupban, és bocsánatot kér tőle a tegnap esti veszekedés miatt. De végül nem vette fel a telefont. Göran Alexandersson esete nem hagyta nyugodni. Az egész annyira abszurd, hogy már csak ezért is meg kell oldani. A tapasztalata azt mondta, hogy a legtöbb gyilkosságnak, sőt a legtöbb egyéb bűntettnek is valahol van egy logikus magja. Csak a megfelelő sorrendbe kell rakni a kirakódarabkákat és meglátni a látható jelek közötti összefüggéseket. Öt óra előtt elhagyta a rendőrség épületét, és a tengerparti úton kiment Svartéba. Most beljebb parkolt le. Elővett egy pár gumicsizmát a csomagtartóból, és lement a partra. A távolban egy teherhajó húzott nyugat felé. Végigsétált a parton, és nézte jobb felől a házakat. Nagyjából minden harmadik ház látszott lakottnak. Egészen addig ment a part mentén, amíg maga mögött nem hagyta Svartét. Aztán visszafordult. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha azért menne arrafelé, hogy Monával találkozzon. Visszagondolt arra az időre, amit Skagenben töltöttek. Az volt a legszebb közös idejük. Olyan sok mondanivalójuk volt egymás számára, hogy sohasem volt elég az idő. Lerázta a vigasztalan gondolatokat, és újra Göran Alexanderssonra koncentrált. Mialatt végigballagott a parton, megpróbált saját maga számára összeállítani egy összefoglalást. Mennyit tudnak? Hogy Alexandersson egyedülálló volt, hogy volt két elektronikai üzlete, hogy negyvenkilenc éves volt, Ystadba utazott, és a King Karlban szállt meg. Azt mondta, üdül. A szállodában sem telefont nem fogadott, se meg nem látogatta senki. Ö maga sem hívott senkit. 118

Minden reggel Svartéba vitette magát taxival, ahol azzal töltötte a napot, hogy végigsétált a parton. Késő délután visszatért, miután Agnes Ehn telefonját használta. A negyedik útján aztán abba a taxiba ült be, amelyikben meg is halt. Wallander megállt és körülnézett. A part még mindig kihalt volt. Göran Alexanderssont szinte az egész idő alatt látni lehetne, gondolta Wallander. De itt valahol a parton eltűnik. Aztán újra felbukkan, és pár perccel később már halott. Valakivel találkozott itt, gondolta Wallander. Pontosabban: valakivel találkozót beszélt meg itt. Merő véletlenségből nem szoktunk méregkeverőkkel összeszaladni. Wallander továbbment. Nézegette a part menti villákat. Biztos, hogy látta innen valaki, talán még azt is látták, hogy találkozott valakivel. Wallander hirtelen észrevette, hogy már nincs egyedül a parton. Egy idősebb férfi tartott feléje. Oldalán illedelmesen kocogott egy fekete labrador. Wallander megállt, és megnézte a kutyát. Az utóbbi időben gyakrabban gondolt arra, hogy javasolni kéne Monának: szerezzenek be egy kutyát. De aztán elvetette a gondolatot, mivel olyan megbízhatatlan munkaideje volt. A kutya valószínűleg inkább a lelkiismeretét bántaná, mintsem jó társaság lenne. A férfi megemelte a sapkáját, amint elhaladt Wallander mellett. – Vajon lesz még idén tavaszunk? – kérdezte. Wallandernek feltűnt, hogy nem az itteni tájszólást beszélte. – Biztos megjön idén is – felelte. A férfi biccentett és már ment is volna tovább, amikor Wallander visszatartotta. – Jól gondolom, hogy mindennap erre jár? – kérdezte. A férfi az egyik házra mutatott. – Itt lakom, mióta nyugdíjba mentem – mondta. – Wallander a nevem, és Ystadban dolgozom. Bűnügyi nyomozó vagyok. Nem látott véletlenül egy ötven körüli férfit, aki az utóbbi napokban errefelé sétálni? A férfi szeme kék volt, és tiszta. Ősz haja kikandikált a sapka alól. – Nem – mondta és mosolygott. – Ki lett volna az? Itt rajtam kívül senki sem jár. Persze májusban, ha kimelegszik, már más lesz a helyzet. – Biztos ebben? – kérdezte Wallander. – Naponta háromszor jövök ki a kutyával – mondta a férfi. – És egészen mostanáig egyetlen magányosan sétáló férfit sem láttam. Amíg ön nem jött. Wallander bólintott. – Nem akarom tovább zavarni – mondta. Wallander folytatta útját. Amikor megállt és visszanézett, a férfi és a kutya már eltűnt. Hogy honnan jött a gondolat vagy inkább az érzés, később sem tudta 119

volna megmondani. Mégis, ettől a pillanattól fogva egészen biztos volt benne. Valami felvillant az öreg arcán, valami gyenge, alig észrevehető változás suhant át a tekintetén, amikor Wallander megkérdezte, hogy nem látott-e errefelé egy magányos férfit. Valamit tud, gondolta. A kérdés csak az, hogy mit. Wallander még egyszer körülnézett. A part most üres volt. Állt még ott pár percig mozdulatlanul. Aztán visszament a kocsijához, és hazahajtott. Skånéban szerdán, április 29-én volt ennek az évnek az első tavaszi napja. Wallander szokása szerint korán ébredt. Izzadt, és tudta, hogy rémálma volt, bár nem emlékezett már rá, hogy miről szólt. Talán megint bikák kergették? Vagy Mona hagyta el? Lezuhanyozott, kávézott, és szórakozottan végiglapozta az Ystads Allehandát. Már fél hétkor bent ült a kapitányságon a szobájában. A nap tiszta kék égről sütött. Wallander reménykedett, hogy Martinsson meggyógyul, hogy átvegye Hanssontól a számítógépes nyilvántartási munkát. Ő gyorsabban és jobb eredményekkel szokott dolgozni. Ha Martinsson meggyógyult, ő kimehet Hanssonnal Svartéba. De a legfontosabb pillanatnyilag az, hogy olyan pontos képet kapjanak Alexanderssonról, amennyire csak lehetséges. Martinsson határozottan alaposabb volt, ha emberektől információkat kellett begyűjteni. Wallander ezért azt is elhatározta, hogy alaposan utánanéznek annak a történetnek is, amikor Alexandersson fiát agyonverték. Mihelyt hét óra lett, Wallander megpróbálta elérni Jörnét, aki Göran Alexandersson boncolását vezette, de hiába. Észrevette, hogy egyre türelmetlenebb. Aggodalommal töltötte el a Sternberg taxijának hátsó ülésén talált halott ember esete. Nyolc előtt két perccel összeültek a konferenciateremben. Rydberg elmondta, hogy Martinssonnak még mindig fáj a torka, és lázas is. Wallander úgy látta: jellemző, hogy éppen a bacilusfóbiás Martinsson lett beteg. – Akkor te meg én fogjuk ma végigszimatolni odakint Svartéban a házakat – mondta. – Te pedig, Hansson, itt kutakodsz tovább. Nagyon szeretnék többet tudni Alexandersson fiáról, Bengtről, és a haláláról. Kérj segítséget Rendaltól! – A méregről tudunk már valamit? – kérdezte Rydberg. – Ma reggel próbálkoztam már, de nem érek el senkit – felelte Wallander. Nagyon rövidre sikerült az ülés. Wallander kért Alexandersson jogosítványából egy fényképet, nagyítva, sokszorosítva. Aztán átment Björkhöz, a rendőrkapitányhoz. Úgy látta, hogy Björk alapjában véve jó rendőrfőnök, aki 120

hagyja, hogy az emberei tegyék a dolgukat, és nem beszél bele semmibe fölöslegesen. Ám Björk néha úgy gondolta, a sarkára kell állnia, és azonnali áttekintést követelt a nyomozói munka egész frontjáról. – Mi van azzal az autócsempész-bandával? – kérdezte Björk, és az asztalra csapott, annak jeléül, hogy kurta és pontos választ vár. – Semmi – felelte Wallander az igazságnak megfelelően. – Letartóztattunk már valakit? – Az égvilágon senkit – mondta Wallander. – Ha azzal, amink van, odaállítanék az államügyész elé letartóztatási parancsért, körberöhögne. – Nem szabad feladnunk – mondta Björk. – Ugyan már, hová gondolsz? – felelte Wallander. – Folytatom. Csak előbb kiderítjük, hogy is állunk ezzel a taxiban meghalt emberrel. – Hansson tájékoztatott – mondta Björk. – Elég különleges esetnek látszik. – Különleges is – mondta Wallander. – Lehet, hogy tényleg meggyilkolták azt az embert? – Az orvosok ezt állítják – felelte Wallander. – Ma kimegyünk Svartéba. Egészen biztos, hogy látta valaki. – Tudni akarok mindenről – mondta végezetül Björk, és felállt, mert a beszélgetésnek vége volt. Wallander kocsijával mentek ki Svartéba. – Skåne tényleg szép – szólalt meg hirtelen Rydberg. – Legalábbis az olyan napokon, mint a mai – válaszolta Wallander. – De ősszel igazán undorító. Az iszap valósággal belottyan a küszöbön. Vagy bekúszik a bőröd alá. – Minek most az őszről beszélni? – kérdezte Rydberg. – Miért kérjünk előleget a rossz időből? Úgyis elég korán beállít majd. Wallander nem felelt. Az útra figyelt, mert egy traktort kellett megelőznie. – A helység nyugati szélén álló házakkal kezdünk – mondta. – Egy-egy oldalt visz mindegyikünk, és középen majd találkozunk. Próbáld megtudni azt is, hogy ki lakik a most üresen álló házakban. – Mit szeretnél találni? – kérdezte Rydberg. – A megoldást – mondta egyszerűen Wallander. – Valaki biztosan látta őt odalenn a parton. Valaki látta, hogy valakivel találkozott ott. Wallander leparkolt. Rydberg kezdett azzal a házzal, amelyben Agnes Ehn lakott. Rydberg nekiindult, miközben Wallander az autó rádiótelefonján megpróbált kapcsolatot találni Jörnével, de most sem sikerült. Egy darabig nyugat felé haladt, letette a kocsit, aztán keletre indult. Az első ház öreg, jól karbantartott skånei parasztház volt. Bement a kapun, becsengetett. Amikor nem nyitottak ajtót, még egyszer csengetett. Már menni akart, amikor megjelent egy harminc körük nő foltos 121

overallban. – Nem szeretem, ha megzavarnak – mondta, és szemrehányó pillantást vetett Wallanderre. – Néha szükség van rá – mondta Wallander, és megmutatta a rendőrigazolványát. – És mit akar? – Talán kissé furcsán hangzik a kérdésem – szólt Wallander –, de azt szeretném tudni, hogy az elmúlt napokban látott-e egy ötven év körük férfit világoskék kabátban itt lenn a parton. A nő felhúzta a szemöldökét, és derűsen nézett Wallanderre. – Behúzott függönyöknél festek – mondta. – Semmit sem láttam. – Á, festő – mondta Wallander. – Azt gondolnám, hogy inkább több fényt szeremé. – Én ugyan nem. De ezt még nem büntetik, ugye? – És semmit sem látott? – Az égvilágon semmit, amint már elmondtam. – Van valaki a házban, aki esetleg láthatta? – Van egy macskám, az mindig kint hever az ablakpárkányon, a függöny mögött. Vele esetleg beszélhetne. Wallander érezte, hogy dühbe gurul. – Néha elkerülhetetlen, hogy a rendőrség kérdezzen – mondta. – Ne gondolja, hogy ez nekem túl nagy élvezet. És már nem is zavarok tovább. A nő becsukta az ajtót. Több zárral is bezárta. Wallander továbbment a következő telekre. Az egyemeletes ház viszonylag új volt. A kertben kis szökőkút állt. Amikor Wallander becsöngetett, a ház belsejében felugatott egy kutya. Wallander várt. A kutya elhallgatott, az ajtó kinyílt. Az az öregember volt, akivel előző nap lent a parton összetalálkozott. Wallander azonnal úgy érezte, a férfi nem lepődik meg azon, hogy látja. Várta, szinte lesett rá. – Már megint maga – mondta az öregember. – Igen – felelte Wallander. – Körüljárok, és mindenkihez becsengetek, aki elég közel lakik a parthoz. – Én már tegnap megmondtam, hogy nem láttam semmit. Wallander bólintott. – Néha csak utólag jut eszébe az embernek valami – mondta. A férfi oldalt lépett, beengedte Wallandert a házba. A kutya kíváncsian szimatolta. – Egész évben itt lakik? – kérdezte Wallander. – Igen – felelte a férfi. – Huszonkét éven át tisztiorvos voltam Nynäshamnban. Amikor nyugdíjba mentem, a feleségemmel ideköltöztünk. – Lehet, hogy a felesége látott valamit? – kérdezte Wallander. – Ő is itt van? 122

– Beteg – mondta a férfi. – Semmit sem látott. Wallander elővett egy jegyzetfüzetet. – Megkérdezhetem a nevét? – Martin Stenholmnak hívnak – felelte az ember. – A feleségem neve Kajsa. Wallander feljegyezte a két nevet, aztán elrakta a noteszt. – Akkor nem is zavarok tovább – mondta Wallander. – Ugyan már – felelte Martin Stenholm. – Talán pár nap múlva visszajöhetek, és beszélhetek a feleségével is – mondta Wallander. – Néha jobb, ha az emberek maguk mondják el, hogy láttak vagy nem láttak valamit. – Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet lenne – felelte Stenholm. – A felségem súlyos beteg. Rákja van, és hamarosan meg fog halni. – Értem – mondta Wallander. – Akkor nem jövök vissza zavarogni. Martin Stenholm kinyitotta az ajtót. – A felesége is orvos? – kérdezte Wallander. – Nem – felelte az ember. – Jogász. Wallander visszament az utcára. Még három házat nézett meg, de semmire sem jutott. Aztán elment a kocsiért, és Agnes Ehn háza előtt várt Rydbergre. Amikor megjött, ő is csak kudarcról tudott beszámolni. Göran Alexanderssont senki sem látta a parton. – És én még azt hallottam, hogy az emberek nagyon kíváncsiak – mondta Rydberg. – Különösen vidéken, különösen ha idegent látnak. Visszahajtottak Ystadba. Wallander hallgatagon ült a kormánynál. Amikor megérkeztek a kapitányságra, megkérte Rydberget, hogy keresse meg Hanssont, és vele együtt jöjjenek a szobájába. Felhívta az igazságügyi patológiát, és végre elérte Jörnét. Mire befejezte a beszélgetést, Hansson és Rydberg is megérkezett. Wallander kérdőn nézett Hanssonra. – Újdonság? – Semmi olyasmi, ami megváltoztatná azt a képet, amit Alexanderssonról kialakítottunk – felelte Hansson. – Épp Jörnével beszéltem – mondta Wallander. – Azt mondja, úgy is bevehette a mérget, hogy nem tudott róla. Nem tudják pontosan megmondani, hogyan hat. De Jörne úgy véli, hogy akár félórát is lappanghat. Amikor aztán hatni kezd, már nagyon gyorsan beáll a halál. – Hát akkor ennyiben igazunk volt – mondta Hansson. – Van ennek a méregnek neve is? Wallander felolvasta a papírjáról azt a bonyolult kémiai képletet, amelyet feljegyzett. Aztán beszámolt a Martin Stenholmmal Svartéban folytatott beszélgetéséről. – Nem tudom, miért – mondta –, de valahogy egyfolytában azt érzem, 123

hogy a megoldást ennek az orvosnak a házában fogjuk megtalálni. – Egy orvos jól ismerheti a mérgeket – mondta Rydberg. – Kiindulópontnak ez nem is rossz. – Persze, ebben igazad van – felelte Wallander. – De van itt még valami egyéb is. Csak nem jövök rá, hogy mi. – Nézzem meg a listákat? – kérdezte Hansson. – Milyen kár, hogy Martinsson épp beteg. Ehhez ő ért a legjobban. Wallander bólintott. Aztán hirtelen támadt egy ötlete. – Nézd meg a feleségét is. Kajsa Stenholm. A Walpurgis-ünnep és a hétvége pihenést jelentett a nyomozásban is. Wallander szabad idejének legnagyobb részét az apjánál töltötte. Az egyik délutánt arra használta fel, hogy kifesse a konyhát. Rydberget is felhívta, beszélgetett vele. Erre semmi egyéb apropója nem volt, csak az, hogy Rydberg ugyanolyan magányos volt, mint ő maga. Ám amikor Wallander felhívta, Rydberg részeg volt, így gyorsan véget ért a beszélgetésük. Hétfőn, május 4-én Wallander korán ért be a kapitányságra. Amíg arra várt, hogy Hansson megérkezzen, és beszámoljon, mire jutott a listákkal, addig az autócsempész-bandával foglalkozott. Hansson csak fényes nappal, tizenegy óra tájban érkezett meg. – Semmit sem találok Martin Stenholmról – mondta. – Ez az ember egész életében nem ütközött össze a törvénnyel. Wallander nem csodálkozott. Egész idő alatt a tudatában volt annak, hogy ez az egész valószínűleg csak zsákutca. – És a felesége? Hansson a fejét csóválta. – Még kevésbé – mondta. – Sok éven át államügyész volt Nynäshamnban. Hansson egy papírokkal teli iratrendezőt tett Wallander íróasztalára. – Még egyszer beszélek a taxisofőrökkel – mondta. – Talán mégiscsak eszükbe jutott valami részlet. Amikor Wallander egyedül maradt, kinyitotta a mappát, amit Hansson otthagyott neki. Egy órára volt szüksége ahhoz, hogy az egészet átnézze. Hansson ez egyszer kivételesen nem hagyott figyelmen kívül semmit. Wallander azonban akkor is tudta, hogy Göran Alexandersson halála az öreg orvossal függ össze. Tudta, bár semmit sem tudott, mint már oly sokszor. Nem bízott meg a tulajdon ösztönében, bár az leggyakrabban pontosan irányította. Felhívta Rydberget, aki azonnal átjött. Wallander átadta neki a mappát. – Olvasd már át te is – mondta neki. – Sem Hansson, sem én nem 124

láttunk benne semmi különöset. Pedig biztos vagyok abban, hogy valami fölött elsiklottunk. – Hansson… azt nem csodálom – mondta Rydberg, aki nem rejtette véka alá, hogy nem tartja valami nagyra a kollégát. Rydberg késő délután adta vissza Wallandernek az irattartót. A fejét csóválta: ő sem talált semmit. – Elölről kell kezdenünk – mondta Wallander. – Holnap reggel találkozzunk, és beszéljük meg, hogyan járjunk el. Nem sokkal ezután Wallander elment a kapitányságról: Svartéba hajtott. Megint hosszú sétát tett a parton. Senkivel sem találkozott. Aztán beült a kocsiba, és még egyszer végigolvasta az egész mappát, amelyet Hanssontól kapott. „Mi az, amit nem látok? – gondolta. – Van összefüggés az orvos és Göran Alexandersson között. Csak én nem látom.” Visszament Ystadba, és hazavitte a mappát a Mariagatanra. Mióta tizennégy évvel ezelőtt ideköltöztek, ugyanabban a háromszobás lakásban laktak. Megpróbált lazítani, de a mappa egyszerűen nem hagyta nyugodni. Késő este, már éjfél felé, leült a konyhaasztalhoz, és még egyszer végigolvasta az egészet. Közben nagyon elfáradt, mégis hirtelen felkapta a fejét egy részletre. Tudatában volt annak, hogy akár jelentéktelen is lehet. Ám mégis úgy döntött, hogy másnap reggel mindjárt utánajár. Ezen az éjszakán rosszul aludt. Már megint hét óra előtt ért be a kapitányságra. Ystadra csendes eső szitált. Wallander tudta, hogy az az ember, akit meg akar látogatni, éppolyan korán kelő, mint ő maga. Átment az épületnek abba a szárnyába, amelyben az államügyészség irodái voltak, és bekopogott Per Åkesonhoz. Odabent a megszokott, irtózatos rendetlenség fogadta. Åkeson és Wallander sok éve dolgoztak már együtt, és megbíztak egymás ítélőképességében. Åkeson a homlokára tolta a szemüvegét, és figyelmesen nézett Wallanderre. – Te itt? – kérdezte. – Ilyen korán? Ez csak azt jelentheti, hogy valami fontosat akarsz mondani nekem. – Nem tudom, fontos-e – felelte Wallander –, de az biztos, hogy a segítségedre lesz szükségem. Levett a látogatószékről egy iratköteget, és letette a padlóra. Aztán leült, és szűkszavúan beszámolt Åkesonnak Alexandersson halálának körülményeiről. – Elég furán hangzik – mondta Åkeson, amikor Wallander befejezte. – Néha elég fura dolgok történnek – felelte Wallander. – Te éppolyan jól tudod, mint én. 125

– De nyilván nem azért jöttél ide reggel hétkor, hogy elmeséld nekem ezt a történetet. Gondolom, azt akarod javasolni, hogy tartóztassuk le az orvost. – A feleség, Kajsa Stenholm miatt kérem a segítségedet – mondta Wallander. – A kolléganőd volt. Sok éven át Nynäshamnban dolgozott. De néhányszor szabadságon is volt. Ilyenkor néha elvállalt rövidebb helyettesítéseket. Hét évvel ezelőtt egyszer Stockholmban is volt egy ilyen helyettesítése. Ez a helyettesítés éppen arra az időre esik, amikor Göran Alexandersson fiát megtámadták és megölték. Én pedig arra kérlek, hogy nézz utána: van-e a két eset között összefüggés. Wallander a papírjait lapozgatta, mielőtt folytatta. – A fiút Bengtnek hívták. Bengt Alexanderssonnak. Tizennyolc éves volt, amikor meghalt. Per Åkeson a szék két lábán egyensúlyozott, és homlokráncolva figyelte Wallandert. – Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte. – Nem tudom – felelte Wallander. – De meg szeretném vizsgálni, hogy van-e összefüggés a két eset között. Hogy Kajsa Stenholm valamilyen módon kapcsolatba került-e Bengt Alexandersson meggyilkolásával. – Gondolom, olyan gyorsan kéred a választ, amennyire csak lehet? Wallander bólintott. – Ismersz már annyira, hogy tudhatod: a türelem nálam csak az idegen szavak szótárában szerepel – mondta és felállt. – Megnézem, mit tehetek – mondta Per Åkeson. – De túl sokra ne számíts. Ezután Wallander szólt a recepción Ebbának, hogy küldje fel hozzá Hanssont és Rydberget, amint megérkeznek. – Hogy vagy egyébként? – kérdezte Ebba. – Eleget alszol? – Néha úgy érzem, hogy még túl sokat is – felelte kitérőn Wallander. Ebba a recepción úgyszólván szikla volt a hullámverésben, és mindenki jóllétét a szívén viselte. Wallander időnként elmenekült aggódó jóindulata elől. Negyed kilenckor megjött Hansson, majd rögtön utána Rydberg is. Wallander pár szóban összefoglalta, mit fedezett fel „Hansson papírjaiban”, ahogy az aktát nevezte. – Meg kell várnunk, mit talál Per Åkeson – fejezte be. – Lehet, hogy butaság részemről, hogy ilyesmire gondolok. Másrészről azonban ha kiderül, hogy Kajsa Stenholm épp helyettesített Stockholmban akkor, amikor Bengt Alexanderssont meggyilkolták, és kapcsolatba is került az üggyel, akkor talán meglátjuk az összefüggést. – Nem azt mondtad, hogy halálán van? – kérdezte Rydberg. 126

– A férje szerint – felelte Wallander. – Én személyesen nem találkoztam vele. – Tisztelem azt a képességedet, hogy megtalálod a megoldást a legbonyolultabb esetekben is, de azért nekem ez nagyon homályos – mondta Hansson. – Tegyük fel, hogy igazad van, és Kajsa Stenholm volt a Bengt Alexandersson erőszakos halálának ügyében folytatott előzetes vizsgálatok vezetője. Mit jelent ez számunkra ma? Te el tudod képzelni, hogy egy rákbeteg, haldokló öregasszony meggyilkol egy embert, aki valahonnan a múltból bukkan fel? – Persze, valóban homályos – hagyta rá Wallander. – Először csak várjuk meg, mit hoz ki Per Åkeson. Miután a két másik nyomozó elment, Wallander sokáig üldögélt még tétován. Elgondolkodott, vajon mit csinálhat most Mona és Linda. Miről beszélgetnek. Fél tíz előtt hozott magának egy kávét, fél tizenegykor még egyet. Épp visszaért a szobájába, amikor csengett a telefon. Per Åkeson volt az. – Gyorsabban ment, mint gondoltam – kezdte. – Van írószered? – Írom – mondta Wallander. – 1980. március 10. és október 9. között Kajsa Stenholm helyettesített Stockholmban. A városi bíróság egyik rendszerető levéltárosa segítségével a második kérdésedre is sikerült választ kapnom, mármint hogy milyen mértékben érintette őt a Bengt Alexandersson halála ügyében folytatott nyomozás. Elhallgatott. Wallander izgatottan várt. – Igazad van – folytatta Åkeson. – Ő vezette az előzetes vizsgálatot, és az is ő volt, aki jegelte a nyomozást. Sohasem került elő a tettes. – Köszönöm a segítségedet – mondta Wallander. – Most átgondolom az egészet. Később felhívlak. Amikor letette, felállt, és az ablakhoz lépett. Az üveget belepte a pára. Most erősebben esett, mint reggel. „Csak egyvalamit tehetek – gondolta. – Odamegyek és kiderítem, mi történt.” Úgy döntött, hogy csak Rydberget viszi magával. A házi telefonon magához rendelte őt is és Hanssont is. Elmondta nekik, mit tudott meg Åkesontól. – A kutyafáját! – mondta Hansson. – Úgy gondoltam, mi ketten odamegyünk – szólt Wallander Rydbergnek. – Három már túl sok lenne. Hansson bólintott. Megértette. Csendesen ültek Wallander kocsijában, amíg Svarte felé hajtottak. Wallander vagy száz méterrel Stenholm háza mögött parkolt le. – Mit vársz tőlem? – kérdezte Rydberg, ahogy caplattak át az esőn. – Csak hogy ott légy. Semmi többet. Wallandernek hirtelen feltűnt, hogy először asszisztál őneki Rydberg, nem pedig megfordítva. Rydberg sohasem viselkedett úgy, mint az elöljárója, 127

egyszerűen nem volt főnökfajta, mindig vállvetve dolgoztak. Wallander, amióta csak Ystadba került, őt tekintette a tanítójának. Mindazt a szakmai gyakorlati tudást, amelyet ma fel tudott mutatni, legfőképp Rydbergnek köszönhette. Bementek a kertkapun, be a házhoz. Wallander csengetett. Mintha várta volna őket, az orvos azonnal ajtót nyitott. Wallandernek feltűnt, milyen furcsa, hogy nincs itt a labrador. – Remélem, nem zavarom – szólalt meg Wallander. – De felmerültek kérdések, amelyek nem tűrnek halasztást. – Miféle kérdések? Wallander észrevette, hogy mostanra minden barátságosság eltűnt a férfiból. Egyszerre látszott ijedtnek és feszültnek. – A parton sétálgató férfiról – mondta Wallander. – Hiszen már mondtam magának, hogy nem láttam. – Szeretnénk a feleségével is beszélni. – Mondtam már azt is, hogy haldoklik. Mit láthatott volna? Az ágyban fekszik. Fel nem foghatom, hogy miért nem tudnak bennünket békén hagyni! Wallander bólintott. – Hát akkor most nem is zavarunk tovább – mondta. – Legalábbis pillanatnyilag nem. De nagyjából biztosra veszem, hogy később vissza fogunk jönni. És akkor majd muszáj lesz bennünket beengedni. Karon fogta Rydberget, és mentek a kertkapu felé. Mögöttük becsapódott az ajtó. – Miért adtad fel olyan gyorsan? – kérdezte Rydberg. – Te tanítottad, hogy nem árt, ha néha hagyjuk az embereket elgondolkodni. És hát házkutatási parancsra is szükségem van Åkesontól. – Tényleg ő ölte meg Alexanderssont? – szólt Rydberg. – Igen – mondta Wallander. – Szinte biztosra veszem. Ö volt az. De azt még mindig nem tudom, hogyan függ össze az egész. Wallander még aznap délután megkapta a házkutatási parancsot, de úgy döntött, hogy másnap reggelig nem megy oda. Viszont Björktől engedélyt kért a ház megfigyelésére, hogy biztosra mehessen. Amikor Wallander másnap reggel, május 7-én felébredt, és felhúzta a rolóját, az egész várost elnyelte a köd. Mielőtt lezuhanyozott volna, megtett valamit, amit előző este elfelejtett. Megnézte a telefonkönyvben a Stenholm nevet. Sem Martint, sem Kajsát nem talált. Amikor pedig felhívta a tudakozót, azt mondták, a szám titkosítva van. Némán bólintott, mintha pontosan ezt várta volna. Kávézás közben azon gondolkodott, magával vigye-e Rydberget, vagy inkább egyedül menjen Svartéba. Már a kocsiban ült, amikor eldöntötte, hogy 128

egyedül megy. A parton végigfeküdt a sűrű köd. Wallander nagyon lassan hajtott. Pár perccel nyolc előtt közvetlenül Stenholmék háza előtt állt meg. Bement a kertkapun, becsengetett. Csak a harmadik csengetésre nyitottak ajtót. Amikor Martin Stenholm meglátta Wallandert, be akarta csapni az ajtót, de Wallandernek sikerült egyik lábát gyorsan a résbe tenni. – Milyen jogon hatol be a házamba? – kiáltott fel éles hangon az öreg. – Nem hatolok be – felelte Wallander –, itt a házkutatási parancs. A legokosabb, ha beleegyezik. Leülhetnénk valahol? Stenholm egyszerre mintha megtört volna. Wallander utána ment egy szobába, amelynek falait körös-körül könyvek borították. Leültek egymással szembe, két öreg bőrfotelbe. – Tényleg nem akar semmit se mondani nekem? – kérdezte Wallander. – Nem láttam semmiféle férfit a parton. És a súlyos beteg feleségem szintén nem látott senkit. Odafent fekszik. Wallander úgy döntött, hogy köntörfalazás nélkül egyenesen a tárgyra tér. Nem volt már semmi oka a kételkedésre. – A felesége államügyész volt – kezdte. – Az 1980-as év legnagyobb részét Stockholmban töltötte, helyettesített. Többek között azt a vizsgálatot is ő vezette, amely a tizennyolc éves Bengt Alexandersson meggyilkolásának körülményeit volt hivatva kideríteni. És ugyancsak ő volt az, aki pár hónap után leállíttatta a nyomozást. Emlékszik? – Természetesen nem – felelte Stenholm. – Szokásunkká vált, hogy odahaza nem beszéltünk a munkánkról. Sem ő a vádlottakról, sem én a betegeimről. – Az a férfi, aki itt sétálgatott a parton, a meggyilkolt Bengt Alexandersson apja volt – folytatta Wallander. – Megmérgezték, és egy taxi hátsó ülésén végezte. Mit gondol, ez a véletlennek tulajdonítható? Stenholm nem válaszolt. Wallander szeme előtt mintha hirtelen megjelent volna az egész ügy, ahogyan lejátszódott. – Amikor nyugdíjba vonultak, leköltöztek Nynäshamnból ide, Skånéba – mondta lassan. – Egy kis isten háta mögötti, névtelen helységbe, Svartéba. Még a telefonkönyvben sincsenek benne, titkosíttatták a számukat. Persze, ennek az is lehetne az oka, hogy öregkorukat zavartalan nyugalomban akarják eltölteni. De elképzelhető egy másik lehetőség is. Hogy azért költöznek el nagy titokban, hogy megszabaduljanak valakitől vagy valamitől. Talán egy férfitól, aki egyszerűen nem képes felfogni, miért nem fektetett bele egy kicsit több energiát egy államügyésznő az ő fia meggyilkolásának felderítésébe. Elköltöznek, de ő megtalálja önöket. Talán sohasem fogjuk megtudni, miképpen sikerült neki. És egyszerre csak itt áll lenn a parton. Összefut vele egy szép napon, amikor kint jár a kutyával. Természetesen súlyos csapásként ék meg ezt. A férfi megismétli a vádjait. Talán még fenyegetőzik is. Az 129

emeleten pedig súlyos betegen fekszik a felesége. Ebben nincs okom kételkedni. És az a férfi a vízpartról nap mint nap visszajön. És nem enged. Ön pedig nem lát kiutat. Behívja. Talán megígéri neki, hogy beszélhet a feleségével. Beadja neki a mérget, talán egy csésze kávéban. Aztán egyszerre azt mondja neki, hogy jöjjön vissza másnap, mert a felesége, mondjuk, alszik, vagy nagyon rosszul van. És már tudja, hogy nem fog visszajönni. Megoldotta a problémát. Göran Alexandersson meghal valamiben, ami szívinfarktusnak fog kinézni. Senki sem látta magukat együtt, senki sem tudja feltárni az összefüggést. így volt? Stenholm mozdulatlanul ült. Wallander várt. Az ablakon át látta, hogy a köd még mindig nagyon sűrű. Aztán az öregember felemelte a fejét. – A feleségem nem követett el hibát – kezdte. – De az idők változnak, s egyre több a bűntett, és egyre súlyosabbak. A rendőrség, az államügyészség kilátástalan harcot folytat, folyamatos túlterhelés alatt áll. Ezt maga mint rendőr nagyon jól ismerheti. Ezért volt olyan mélységesen igazságtalan, hogy ez a Göran Alexandersson állandóan a feleségem szemére vetette, hogy nem derítették ki azt a bűnügyet, a fia meggyilkolását. Hét éven át követett bennünket, terrorizált, fenyegetőzött. Olyan módon, hogy egyáltalán nem hallgatott meg bennünket. Stenholm elhallgatott. Felállt a székről. – Menjünk fel a feleségemhez! Majd ő maga elmondja. – Nem szükséges már – mondta Wallander. – De nekem szükséges – felelte a férfi. Felmentek a lépcsőn az emeletre. Kajsa Stenholm egy nagy, világos szobában feküdt a betegágyban. Mellette a padlón ott hevert a labrador. – Nem alszik – mondta a férfi. – Menjen csak oda hozzá, és mondja el neki, amit akar. Wallander az ágyhoz lépett. A nő arca olyan sovány volt, hogy a bőr ráfeszült a csontjaira. Wallander ugyanabban a pillanatban már azt is látta, hogy halott. Hirtelen megfordult. Az öregember az ajtóban állt, és pisztolyt szegezett Wallanderre. – Tudtam, hogy el fog jönni – mondta. – így aztán ő is meghalhatott. – Tegye le a pisztolyt! – mondta Wallander. Stenholm megcsóválta a fejét. Wallander érezte, amint a félelem megbénítja. Aztán minden nagyon gyorsan történt. Stenholm hirtelen a tulajdon halántékára irányozta a fegyver csövét, és lőtt. A lövés visszhangot vert a szobában. Ereje szinte kilökte a férfit az ajtón. A falra vér fröccsent. Wallander kis híján elájult. Aztán kirohant az ajtón, le a lépcsőn. A kapitányságot tárcsázta. Ebba vette fel. – Hanssont vagy Rydberget! – szólt bele Wallander. – Mégpedig piszok 130

gyorsan! Rydberg vette fel. – Vége – mondta Wallander. – Kis dráma a svartei házban. Két halottunk van. – Te ölted meg őket? Mi történt? – kérdezte Rydberg. – Megsérültél? Miért mentél oda egymagádban, a francba? – Nem tudom – felelte Wallander. – Igyekezzetek! Sértetlen vagyok. Wallander kiment a házból, amíg várakozott. A köd rátelepedett a partra. Azon gondolkodott, amit az öreg orvos mondott a bűntettekről, amelyek egyre szaporodnak, és egyre durvábbak lesznek. Wallander maga is gondolkodott már ilyesmin. Egyre inkább olyan rendőrnek látta magát, aki valami más korból maradt itt. Pedig alig volt negyven. Lehet, hogy a jelennek másfajta rendőrökre van szüksége? Megvárta a ködben, amíg az ystadi kollégák odaértek. Nyomorultul érezte magát. Akarata ellenére megint rákényszerült, hogy szerepet vállaljon egy tragédiában. Elgondolkodott azon, vajon meddig fogja még bírni. Amikor a kollégák megérkeztek, és Rydberg kiszállt a kocsiból, olyannak látta Wallandert a fehér ködben, mint egy fekete árnyékot. – Mi történt? – kérdezte Rydberg. – Megoldottuk a taxi hátsó ülésén meghalt ember esetét – felelte egyszerűen Wallander. Látta, hogy Rydberg várja a folytatást, ami azonban el fog maradni. – Ennyi – mondta. – Ez minden, amit tettünk. Aztán Wallander sarkon fordult, és a part felé ballagott. Pár lépés után elnyelte a köd.

131

A fényképész halála

132

A

mikor kitavaszodott, mindig ugyanazt az álmot látta: hogy tud repülni. Az álom mindig ugyanúgy játszódott le. Felment egy gyengén megvilágított lépcsőn. Hirtelen kinyílt a mennyezet, és ekkor látta meg, hogy a lépcső egy fa koronájába vezetett fel. Lábainál terült el a táj. Felemelte a karját – és elrugaszkodott. Ő uralta a világot. Ebben a pillanatban felébredt. Az álom mindig pontosan ugyanitt ért véget. Sok éve álmodta mindig ugyanezt az álmot, de azt még egyszer sem, hogy el is vált volna a fa koronájától. Csak vissza-visszatért és bolondította őt az álom. Erre gondolt, amint végighaladt Ystad utcáin. Az elmúlt hét valamelyik éjszakáján jött el hozzá az álom. Mint mindig, most is abban a pillanatban szakadt vége, amikor elrugaszkodott volna. És most hosszú időn át nem tér vissza. 1988. április közepe volt, estefelé. A tavasz melege még váratott magára. Már bánta, hogy nem vett melegebb pulóvert. Még mindig egy makacs megfázással küszködött. Nyolc óra múlt. Az utcákon nem járt ember. A távolból hallotta, amint egy kocsi csikorgó kerekekkel elindul. Aztán a motorzaj is elnémult. Mindig ugyanazon az úton haladt. A Lavendelvägról, ahol lakott, a Tennisgatanra ért ki. A Margaréta-parknál baka fordult, és a Skottegatanon ment végig a központig. Ott megint balra fordult, átvágott a Kristianstadsvägen, és hamarosan megérkezett a Sankta Gertruds Torghoz, ahol a fotóműterme volt. Ha fiatal, kezdő fényképész lett volna, aki épp most akarja megvetni a lábát Ystadban, akkor nem ez lett volna a legkedvezőbb hely. Az ő műterme azonban már több mint ötven éve ott állt. Stabil vevőköre volt. Tudták, hol keressék. Hozzá mentek, ha esküvői képeket akartak csináltatni. És persze az első gyerekkel is visszatértek. Vagy a különféle események miatt, amelyekre később emlékezni akartak. Közben már készített olyan fiatalokról is esküvői képet, akiknek a szüleit is fényképezte az esküvőjükön. Amikor ez először megtörtént, akkor érezte, hogy öregszik. Régebben sohasem gondolt erre, ám akkor egyszerre ötvenéves lett. És már ennek is hat éve. Megállt egy kirakat előtt, amely visszatükrözte az arcát. Az élet olyan, amilyen. Nem is panaszkodhatott. Ha még tíz-tizenöt évig egészséges marad, akkor… Lerázta magáról az életről szövögetett gondolatokat, és továbbment. 133

Viharos szél fújt, összébb húzta magán a dzsekit. Nem ment se gyorsan, se lassan. Nem volt sietős a dolga. Hetente két este jött el ide a műtermébe. Szent órák voltak ezek. Két este, amelyeket teljes zavartalanságban tölthetett el a műterem mögötti sötétkamrában, a saját képeivel. Elérte célját. Mielőtt kinyitotta volna a bolt ajtaját, bosszús pillantást vetett a kirakatára. Rég újra kellett volna rendezni. Még ha nem akar már újabb vevőket becsalogatni, akkor is tartania kell magát a rendhez, hogy egy hónapnál tovább nem hagyja kint ugyanazokat a képeket. Régebben, amikor még eladója is volt, több ideje maradt a kirakatrendezésre. De az utolsó eladójának is már majdnem négy éve, hogy felmondott. Túlságosan költségessé vált. Ráadásul azt a kevés munkát egymaga is el tudta látni. Kinyitott, és belépett az üzletbe. A műterem sötét volt. A takarítónő hetente háromszor jött. Saját kulcsa volt, és már hajnak ötkor ki szokott takarítani. Délelőtt esett, hát koszos volt a padló. Ő pedig nem állhatta a koszt. Nem is gyújtott villanyt, egyenesen hátrament a műterem mögötti kis helyiségbe, ahol a képeket szokta előhívni. Becsukta az ajtót, villanyt gyújtott. Felakasztotta a dzsekijét. Bekapcsolta a kis falipolcon álló rádiót. Mindig ugyanarra az adóra volt állítva, amely klasszikus zenét sugárzott. Aztán feltett egy kávét, elmosott egy csészét. Lassan kezdte magát jól érezni. A műterem mögötti sötétkamra volt az ő katedrálisa, a szentélye. A takarítónőn kívül senki nem tehette be ide a lábát. Itt a világ köldökén érezte magát. Itt egyedül volt. Egyeduralkodó. Amíg a kávéra várt, végiggondolta, mi vár rá. Mindig előre elgondolta, miféle munkát akar elvégezni azon az estén. Rendszerető ember volt, nem adott esélyt a véletlennek. Ezen az estén a svéd miniszterelnök került sorra. Furcsa, hogy eddig még egyetlen estéjét sem szentelte neki. A maira azonban felkészült. Több mint egy hete szorgalmasan bújta a napilapokat, hogy egy olyan képet találjon, amelyet fel tud használni. Aztán az egyik esti lapban fedezte fel ezt, és azonnal tudta, hogy megvan, amit keresett. Ez minden igényt kielégített. Pár napja aztán lefényképezte a képet. A kép most az íróasztalfiókban hevert. Kitöltötte a kávét, és dúdolta a zenét. Beethoven egyik zongoraszonátáját játszották éppen. Bachot jobban szerette, mint Beethovent. Mozart volt a kedvence. De azt nem tagadhatta, hogy a zongoraszonáta tényleg szép. Leült az íróasztalhoz, előkészítette a lámpát, és kihúzta a bal felső fiókot. Ott volt a miniszterelnök képe. Kinagyította, mint mindig. Egy A/4-es lapnál is nagyobbra egy kicsivel. Maga elé tette a képet, kortyolt a kávéból, és nézni kezdte az arcot. Hol kezdje? Mivel indítsa a zsugorítást? A képen a férfi mosolygott, és balra nézett. Pillantásában volt egy árnyalatnyi nyugtalanság vagy bizonytalanság. Úgy döntött, hogy a szemével kezdi. Kancsal lesz, és kisebb is. És ha a nagyítót ferdére állítja, akkor az arc megnyúlik. Azt is kipróbálhatja, milyen hatása van, ha domborodva helyezi be a papírt a nagyí134

tóba. És vágja és ragasztja, s ilyen módon eltünteti a szájat. Vagy bevarrja. A politikusok mind túl sokat fecsegnek. Megitta a kávéját. A faliórán látta az időt: háromnegyed kilenc. Pár zajos fiatal ment el az utcán a bolt előtt, és megzavarta a zenét. Letette a kávéscsészét. Aztán nekiállt a retusálás fárasztó, de kielégítő munkájának. Az arc lassan elváltozott. Több mint két órát dolgozott. Még fel lehetett ismerni, hogy az arc a miniszterelnöké. De mi történt vele? Felállt, és a falra akasztotta a képet. Ráirányított egy fénysugarat. A rádióban Sztravinszkij Tavaszi áldozata szólt. A drámai zene nagyon jól illik ide, gondolta, mialatt a képet szemlélte. Az arc már nem ugyanaz volt. Most már csak a legfontosabb volt hátra. Munkájának legkielégítőbb része. Most zsugorítani fogja a képet. Kicsivé és jelentéktelenné teszi. Letette az üveglapra, és elzárta a fényt. A képet egyre kisebbre és kisebbre vette. A részletek összeolvadtak, de a kép éles maradt. Csak akkor hagyta abba, amikor az arc már kezdett volna elmosódni. Végre célhoz ért. Már majdnem éjfél lett, mire maga elé tehette az elkészült fényképet. A miniszterelnök eltorzított arcképe most már nem volt nagyobb egy útlevélképnél. Megint sikerült egy hatalmi megszállottat olyan mértékre nyesnie, amely jobban illett hozzá. A nagy emberekből kicsit csinált. Az ő világában nála nagyobb senki sem lehetett. Megváltoztatta az arcukat. Kicsivé és nevetségessé tette őket. Őáltala jelentéktelen férgekké lettek. Elővette az albumot, amelyet az íróasztalában őrzött. Ellapozott az első üres oldalig. Beragasztotta az átalakított képet. Jó este volt ez. Töltőtollal aláírta a dátumot. Jó eredménnyel dolgozott, és senki sem zavarta meg. Fejében nem keringtek nyugtalanító gondolatok. Igazi este volt ez, méltó a katedrálishoz, amelyben minden a nyugalmat, a békét sugározta. Visszatette az albumot, betolta a fiókot. Sztravinszkij után Händelt sugároztak. Néha bosszantotta, hogy a programok összeállítói miért nem tudnak zökkenőmentes átmeneteket produkálni az egyes számok között. Felállt, és kikapcsolta a rádiót. Ideje volt hazamenni. Ugyanebben a pillanatban úgy érezte, hogy valami nincs rendben. Megdermedt. Minden csendes volt. Végül lekapcsolta a kávéfőzőt is, és kezdte oltogatni a lámpákat. Megint megállt. Valami nincs rendben. Mintha neszt hallott volna a műteremből. Hirtelen félni kezdett. Betört volna valaki az üzletbe? Lábujjhegyen osont az ajtóhoz, hallgatózott. Minden csendes. „Csak képzelődöm – mondta magában mérgesen. – Ki törne be egy olyan üzletbe, ahol még fényképezőgépet sem árulnak? Vagy kamerákat, amelyeket érdemes lenne ellopni?” 135

Megint fülelt. Semmi. Levette a kampóról a dzsekijét, belebújt. Még egyszer körülnézett, mielőtt eloltotta volna a legutolsó lámpát. Kinyitotta az ajtót. A műteremben sötét volt. Megnyomta a villanykapcsolót. Pontosan úgy volt, ahogy gondolta. Senki sem volt ott. Eloltotta a lámpát, és az ajtó felé indult. Aztán hirtelen minden felgyorsult. A sötétségből egyszerre valaki odalépett hozzá. Valaki, aki eddig valamelyik leengedett háttérfüggöny mögött húzódott meg. Nem tudta, ki az. Az árnyék elállta a kifelé vezető utat, így csak egy lehetősége maradt: visszamegy a hátsó szobába, és bezárja az ajtót. Ott telefon is van, hívhat segítséget. Sarkon fordult hát, de nem érte el az ajtót. Az árnyék gyorsabban mozgott. Valami hátulról fejen találta a fényképészt. És hatására a világ először izzó fényben felrobbant, aztán minden elfehéredett. Halott volt, még mielőtt teste a földre ért volna. Pontosan tizenhét perccel múlt éjfél. A takarítónőt Hilda Waldénnek hívták. Öt óra után érkezett Simon Lamberg fotóműterméhez: nála kezdte a reggeli műszakot. Letette biciklijét a ház előtt, és gondosan leláncolta. Szemerkélt az eső, hidegebb lett. A nő dideregve kereste elő a kulcsát. A tavasz várat még magára. Ajtót nyitott, belépett. Az utóbbi esős napok után mocskos volt a padló. Kézitáskáját a pénztárgép mellé tette a pultra, kabátját egy székre helyezte a kis újságos asztalka mellé. A műterem hátsó részében volt a tisztítószeres szekrény. Ebben tartotta a munkaköpenyét és a munkaeszközöket. „Lamberg hamarosan új porszívót vehet – gondolta. – Ennek már nem sok hasznát veszem.” Belépett a műterembe, és még ugyanabban a pillanatban észrevette a férfit. Azt is rögtön látta, hogy halott. Teste körül kiterjedt vértócsa. Kimenekült az utcára. Egy nyugalmazott bankigazgató, aki az orvos által előírt rendszeres sétáinak egyikét tette éppen, rémülten gondolkodott azon, mi történhetett, miután annyira-amennyire megnyugtatta a sikoltozó asszonyt. A nő egész testében remegett, a férfi elrohant a következő sarokra egy telefonfülkéhez, és onnan hívta a mentőket. Öt óra tíz perc volt. Szemerkélő eső. Viharos délnyugati szél. Martinsson hívta és ébresztette fel Wallandert hat óra három perckor. Wallander hosszú évek tapasztalatával a háta mögött tisztában volt azzal, hogy csak komoly esemény lehet, ami ilyen sürgős. Általában már hat előtt fel 136

szokott kelni, de ezen a reggelen épp aludt még. Előző este letört egy darab az egyik fogából, és egész éjjel fogfájással küszködött. Csak négy óra tájban sikerült egy kicsit elaludnia, miután többször is felkelt, és fájdalomcsillapítókkal tömte magát. Így aztán még nem is volt egészen magánál, amikor felvette a telefont. Érezte, hogy a fájdalom visszatér. – Felébresztettelek? – kérdezte Martinsson. – Igen – felelte Wallander, és elcsodálkozott, hogy kivételesen az igazat mondja. – Tényleg felébresztettél. Mi történt? – Felhívtak az éjjeli műszakból. Fél hat körül volt valami nagyon furcsa hívásuk. A Sankta Gertruds Torg táján állítólag gyilkosság történt. Egy járőr kiszállt. – És? – Sajnos, igaz a hír. Wallander felült az ágyban. Tehát félórája futott be a segélyhívás. – Te magad voltál ott? – Hogy tudtam volna? Épp öltözködtem, amikor csengett a telefon. Arra gondoltam, legjobb lesz, ha azonnal téged hívlak. Wallander némán a telefonba bólintott. – Tudjuk, hogy ki az? – kérdezte. – Úgy tűnik, az a fényképész lesz az, akinek a műterme odalenn van a piactér mellett. A nevét elfelejtettem. – Lamberg? – kérdezte homlokráncolva Wallander. – Igen, így hívják. Simon Lamberg. Ha jól értettem, a takarítónő találta meg. – Hol? – Hogy érted? – Hol találta meg? A boltban vagy kint? – A boltjában. Wallander gondolkodott. Ágya mellett az ébresztőórán hat múlt hét perccel. – Mondjuk, egy negyedóra múlva? – kérdezte. – Jó – felelte Martinsson. – A járőr azt mondta, nem valami felemelő látvány. – Hát, a gyilkosságok általában olyanok – mondta Wallander. – Azt hiszem, még sohasem láttam egyet sem, amelyikről azt mondtam volna, hogy vonzó. Befejezték a beszélgetést. Wallander ült az ágyban. Rosszul érintette a Martinsson-féle hír. Ha igaz, amit Martinsson mondott, Wallander személyesen is ismerte a halottat. Simon Lamberg gyakran fényképezte őt. Átfutott a fején az a sok alkalom, amikor elment a fényképész műtermébe. Amikor 1970 májusában feleségül vette Monát, Lamberg fényképezte őket. De nem a műteremben készítette a 137

képeket, hanem odalent a parton, a Saltsjöbaden Szálloda mellett. Mona akarta így. Wallander emlékezett, hogy ő maga fölöslegesnek tartotta az egészet. Azért Ystadban tartották a házassági ceremóniát, mert Mona konfirmációs lelkipásztora akkor éppen itt dolgozott. Wallander legszívesebben Malmőben kötött volna házasságot, és akkor is csak polgárit. De Mona akkor nem ment volna bele. Wallander hangulatán az sem dobott sokat, hogy egy hideg, huzatos tengerparton fényképeztetik magukat. Wallander szerint túl nagy feneket kerítettek a romantikus felvételnek, ami ráadásul nem is sikerült valami jól. Gyerekkorában Lindát is többször lefényképezte Lamberg. Wallander felkelt és felöltözött. A ma reggeli zuhanyt kihagyja. Bement a fürdőszobába, és kitátotta a száját. Nem is tudja, hányszor tette ezt meg az elmúlt éjszakán. Mindig abban reménykedett, hogy a foga visszanőtt. A bal alsó állkapcsában volt a törött fog. Ahogy elhúzta a száját, tisztán látta, hogy a fog fele eltűnt. Óvatosan mosott fogat. Amikor a törötthöz ért, hirtelen éles fájdalom nyilallt bele. Kiment a fürdőszobából, be a konyhába. Csak úgy tornyosult a mosatlan edény. Kinézett a konyhaablakon. Szeles, esős volt az idő. Az utcai lámpát hintáztatta a szél. A hőmérő szerint négy fok volt. Wallander bosszús képet vágott. A tavasz továbbra is várat magára. Mielőtt kilépett volna a lakásból, még egyszer visszament a nappaliba. Az esküvői képe a könyvespolcon állt. Levette. Bezzeg nem fényképezett, amikor elváltunk, gondolta magában. Gondolatban még egyszer végigment az eseményeken. Egy napon, néhány hónappal ezelőtt, Mona hirtelen azt mondta, jó lenne, ha egy időre szétválnának. Alaposan végig szeremé gondolni, mit is akar. Wallandernek elakadt a szava. Még akkor is, ha titokban egyáltalán nem lepődött meg. Tényleg nem együtt éltek már, csak egymás mellett. Egyre kevesebb és kevesebb közös témájuk volt, egyre kevesebb örömük telt a szexben. Végül már csak Linda tartotta össze a házasságot. Wallander harcolt ez ellen. Könyörgött és fenyegetőzött, de Monát nem tudta meggyőzni. Visszaköltözött Malmőbe. Linda pedig vele ment. Vonzotta a nagyváros. Wallander még mindig abban reménykedett, hogy adnak maguknak egyszer még egy esélyt. De már nem tudta, mennyi létjogosultsága van ennek a reménynek. Lerázta ezt a gondolatot, visszatette a fényképet a polcra. Aztán kiment. Töprengett, vajon mi történhetett. Ki volt ez a Lamberg? Négyszer, talán ötször is készíttetett vele képet, mégsem tudta az emlékezetébe idézni. Lamberg olyan fura módon névtelen maradt. Wallandernek még az is nehezére esett, hogy elképzelje az arcát. Eltartott pár percig, míg elért kocsival a Sankta Gertruds Torgig. A bolt előtt már állt két rendőrautó. Gyülekeztek az emberek. A rendőrök igyekeztek 138

távol tartani őket a bejárattól. Martinsson is befutott. Wallander észrevette, hogy ez egyszer, kivételesen, borotválatlanul. Odaléptek a zárószalaghoz. Biccentettek az éjszakai ügyeletes rendőrnek. – Nem néz ki valami szépen – mondta az. – Elöl hever a padlón. Sok a vér. Wallander a szavába vágott. – Biztos, hogy a fényképész az? Lamberg? – A takarítónő szerint. – Gondolom, eléggé rosszul van – mondta Wallander. – Vidd fel a kapitányságra, diktálj bele egy kávét! Amilyen gyorsan csak lehet, megyünk mi is. A nyitott ajtóhoz mentek. – Felhívtam Nyberget is – szólalt meg Martinsson. – A nyombiztosítók már úton vannak. Beléptek az üzletbe. Nagy volt a csend. Wallander előrement, Martinsson közvetlenül mögötte. Elhaladtak a pult mellett, és elérték a műtermet. Borzasztó látvány volt. A férfi, aki ott hevert a hasán, egy szétterített csomagolópapírra zuhant, olyanra, amilyet a fényképészek használnak a csöpögő képek alá. A papír fehér volt. Éles kontrasztot képezett a vér vörösével. Wallander óvatosan közelebb lépett. Levetette a cipőjét, zokniban mászkált. Aztán lehajolt. A takarítónőnek igaza volt: Simon Lamberg volt az. Wallander ráismert. A feje úgy fordult, hogy arcának egyik fele felfelé nézett. Szeme nyitva állt. Wallander megpróbálta megfejteni a tekintetet. Van-e még másvalami is ott a fájdalmon és a csodálkozáson kívül? Nem tudta volna biztosan megmondani. – A halál oka aligha kétséges – mondta, és a bezúzott tarkóra mutatott. Martinsson Wallander mellé guggolt. – A feje teljes hátsó részét szétroncsolták – mondta, és láthatóan meg volt illetődve. Wallander vetett rá egy oldalpillantást. A legkülönbözőbb alkalmakkor került már sor arra, hogy Martinsson rosszul lett egy-egy áldozat láttán. De úgy látszott, most tud magán uralkodni. Felemelkedtek. Wallander körülnézett. Semmi jele a gyilkosságot megelőző küzdelemnek. És semmi olyan tárgyat nem látott, amely a gyilkos fegyver lehetett volna. Elment a halott mellett, kinyitotta a belső ajtót. Villanyt gyújtott. Nyilván ez volt Lamberg irodája, és a képeket is itt hívta elő. Ebben a helyiségben is nagy rend uralkodott. Az íróasztal fiókjai zárva, a zárakhoz – legalábbis első látásra – nem nyúlt senki. – Nem látszik betörésnek – szólalt meg Martinsson. – Nem tudjuk még – felelte Wallander. – Lambergnek volt felesége? 139

– A takarítónője szerint igen. A Lavendelvägen laknak. Wallander ismerte azt az utcát. – Értesítették már a feleségét? – Kétlem. – Akkor ezzel kezdünk. Svedberg elintézheti. Martinsson csodálkozva nézett Wallanderre. – Nem a te dolgod lenne? – Svedberg pontosan olyan jól meg tudja csinálni, mint én. Hívd fel! És mondd meg neki, ne feledjen papot is vinni. Közben háromnegyed hét lett. Martinsson visszament a boltba, és felhívta Svedberget. Wallander a hátsó szoba ajtajában maradt, és körülnézett a szobában. Megpróbálta elképzelni, mi történhetett. Ezt megnehezítette, hogy nem voltak időbeli támpontjai. Arra gondolt, hogy legelőször azzal a nővel kell beszélnie, aki megtalálta Lamberget. Addig semmiféle következtetést nem vonhat le. Martinsson visszajött. – Svedberg befelé tart a kapitányságra – mondta. – Mi szintúgy – mondta rá Wallander. – Szeretnék beszélni a takarítónővel. Van már valami időpontunk? – Az éjjeli ügyeletes azt mondta, nehéz volt szót érteni vele, akkora sokkot kapott. Martinsson mögött Nyberg bukkant fel. Odabiccentettek egymásnak. Nyberg tapasztalt, szorgalmas, bár sokszor nyers modorú bűnügyi technikus volt. Wallander sokszor megállapította, hogy nélküle nem tudtak volna eredményeket elérni egy-egy bonyolult ügyben. Nyberg elhúzta a száját, amikor meglátta a halottat. – A fényképész személyesen – jegyezte meg. – Simon Lamberg – mondta Wallander. – Pár évvel ezelőtt útlevélképet csináltattam nála – mesélte Nyberg. – Soha eszembe nem jutott volna, hogy valaki egyszer idejön és agyoncsapja. Kibújt a dzsekijéből. – Mit tudunk? – Hogy valamikor öt óra után fedezte fel a takarítónője. Gyakorlatilag ez az egész. – Vagyis semmit sem tudunk – mondta Nyberg határozottan, és nekilátott a munkának. Martinsson és Wallander elhagyta a műtermet. Hadd dolgozzon Nyberg nyugalomban. Wallander tudta, hogy alapos munkát végez. Bementek a kapitányságra. Wallander megállt a recepciónál, és megkérte az éppen megérkező Ebbát, hogy hívja fel a fogorvosát, és kérjen tőle időpontot. Megmondta a nevet is. – Fáj? – kérdezte a nő. 140

– Igen – felelte Wallander. – De előbb még a takarítónővel kell beszélnem, ő találta meg Lamberg fényképész holttestét. Talán egy óráig, ha eltart. Aztán, amilyen gyorsan csak lehet, szeretnék bejutni a fogorvoshoz. – Lamberget? – kérdezte döbbenten Ebba. – Hát mi történt? _ Meggyilkolták. Ebba a székére roskadt. – Olyan gyakran jártam nála – mondta. – Minden unokámat ő fényképezte. Szép sorban, egyiket a másik után. Wallander bólintott, de nem mondott semmit. A folyosóról a szobájába ment. „Úgy látszik, Lamberg fényképésznél mindenki járt. Mind ott pózoltunk a kamerája előtt. Kérdés, vajon mindenkinek olyan homályos emlékei vannak-e róla, mint nekem.” Hét óra öt perc lett közben. Pár perccel később Hilda Waldén lépett be a szobába. Nagyon keveset tudott mondani. Wallander látta, hogy ezt nemcsak a sokk vagy az izgalom okozza. Az igazi ok az volt, hogy szinte egyáltalán nem ismerte Lamberget, bár több mint tíz éve takarított a műtermében. Amikor Hansson bekísérte, Wallander kezet nyújtott neki, és barátságos hangon hellyel kínálta. A nő hatvan év körük lehetett, arca sovány. Wallander arra gondolt, hogy biztosan keményen végigdolgozta az egész életét. Hansson kiment, Wallander pedig elővett a fiókjaiban tornyosuló számtalan notesz közül egyet. Azzal kezdte, hogy elmondta, mennyire sajnálja, hogy így történtek a dolgok. És megérti, ha az asszony nagyon feldúlt. De a kérdések nem várhatnak. Súlyos bűnt követett el valaki, és most, amilyen gyorsan csak lehet, meg kell találni a tettest és persze az indítékot is. – Kezdjük a legelején! – mondta. – Ön takarított Simon Lamberg műtermében? A nő nagyon halkan válaszolt. Wallander egészen előrehajolt, hogy megértse, amit mond. – Tizenkét éven és hét hónapon át takarítottam nála. Hetente háromszor. Hétfőn, szerdán, pénteken. – Ma reggel mikor ért az üzlethez? – Öt után pár perccel. Minden üzletben reggel takarítok. És mindig Lambergnél kezdtem. – Gondolom, saját kulcsa van? A nő csodálkozva nézett rá. – Másképp hogyan jutottam volna be? Lamberg sosem nyitott ki tíz előtt. Wallander bólintott és folytatta. – Az utcáról ment be? 141

– Nincs hátsó bejárat. Wallander jegyzetelt. – Az ajtót zárva találta? – Igen. – A zár nem volt feltörve? – Legalábbis nem vettem észre. – És aztán mi történt? – Bementem, letettem a kézitáskámat, és levetettem a kabátomat. – Feltűnt ekkor valami szokatlan? Észrevette, hogy a nő tényleg gondolkodik, és megpróbál visszaemlékezni. – Nem, olyan volt minden, mint máskor. Tegnap reggel esett. A padló szokatlanul piszkos volt. Indultam a vödörért és a felmosóruháért. Hirtelen elhallgatott. – És akkor látta meg? A nő szó nélkül bólintott. Wallander egy pillanatig attól tartott, hogy elveszti az önuralmát, de nagy levegőt vett, és összeszedte magát. – Hány óra volt, amikor felfedezte? – Öt óra kilenc. Wallander meglepetten pillantott rá. – Honnan tudja ennyire pontosan? – A műterem falán van egy óra. Rögtön megnéztem. Talán csak azért, hogy ne őt kelljen néznem, amint ott fekszik holtan. Vagy hogy megjegyezzem életem legborzalmasabb látványának pontos idejét. Wallander bólintott. Úgy vélte: érti. – És aztán mit csinált? – Kiszaladtam az utcára. Azt már nem tudom, hogy kiabáltam-e. De aztán jött egy férfi. Egy közeli telefonfülkéből ő hívta fel a rendőrséget. Wallander egy pillanatra letette a ceruzát. Most már megvoltak neki Hilda Waldén időpontjai. És a pontosságukban nem kételkedett. – El tudná mondani, hogy miért volt ilyen korai időpontban Lamberg a műtermében? A nő gyorsan és határozottan válaszolt. Wallandernek eszébe jutott, hogy biztosan elgondolkodott már rajta, mielőtt tőle hallotta volna. – Volt, hogy este még visszament a műterembe. De éjfélnél tovább sohasem maradt. Tehát előtte kellett történnie. – Ezt meg honnan tudja? Ha reggel szokott takarítani? – Pár évvel ezelőtt egyszer a takarítóköpenyem zsebében felejtettem a pénztárcámat. Amikor észrevettem, visszamentem a műtermébe. És akkor ott volt. Elmesélte, hogy hetente kétszer este is a műteremben dolgozik. – Dolgozik? 142

– A hátsó szobában ült olyankor, és a papírjaival vacakolt. Akkor, amikor este visszamentem, a rádiója is szólt. Wallander elgondolkodva bólintott. A nőnek igaza lehet. A gyilkosságot nem reggel, hanem inkább előző este követhették el. Az asszonyra nézett. – Van sejtelme arról, hogy ki tehette? – Nincs. – Voltak ellenségei? – Nem tudom. Nem ismertem eléggé. Én csak takarítottam nála. Wallander nem tágított. – Több mint tizenkét éven át takarított nála. Valamennyire csak meg kellett ismernie. A szokásait. Voltak-e hobbijai? Valami ilyesfélére gondolok. – Egyáltalán nem ismertem. Nagyon zárkózott ember volt. – Tudná jellemezni? A nő válasza bosszantotta. – Hogy lehetne jellemezni valakit, aki olyan semmilyen, hogy szinte a falba is beleolvad? Wallander arrébb tolta a noteszt. – Az utóbbi időben nem vett rajta észre valami furcsát? – Havonta egyszer találkoztam vele, amikor fizetett. – És ez mikor történt utoljára? – Két hete. – És akkor olyan volt, mint mindig? – Igen. – Nem látszott nyugtalannak? Idegesnek? – Nem. – Az üzletben sem vett észre semmit? Valamit, ami megváltozott volna? – Semmit. Remek tanú, gondolta Wallander. A válaszai határozottak. Jó megfigyelő. Nem kételkedtem benne, hogy jól is emlékszik. Kifogyott a kérdésekből. A beszélgetés húsz percnél is kevesebb ideig tartott. Felhívta Martinssont, aki megígérte, elintézi, hogy Hilda Waldén hazajusson. Amikor egyedül maradt, az ablakhoz állt, kinézett az esőre. Szórakozottan elmélázott, hogy vajon mikor jön meg idén a tavasz. És hogy milyen lesz Mona nélkül. Aztán megint jelentkezett a fogfájás. Az órájára nézett: még korán volt. A fogorvosa nem volt még a rendelőben. Azon is elgondolkodott, vajon Svedberg mire jut. A rendőrök egyik legrettegettebb feladata a halálhírek közlése volt. Különösen ha kegyetlen módon elkövetett gyilkosságról volt szó. Viszont nem kételkedett abban, hogy Svedberg el tudja végezni ezt a feladatot. Jó rendőr volt. Nem volt kirobbanóan tehetséges, de buzgó volt, és az íróasztalán mindig tökéletes rend honolt. Az egyik legjobb volt azok között, akikkel Wallander valaha dolgozott. 143

Elfordult az ablaktól, átment az étkezőbe, töltött magának egy kávét. Vajon mi történhetett? Simon Lamberg fényképész, hatvan felé jár, gondolta. Egy idősödő férfi, megrögzött szokásokkal, kifogástalanul vezetett műteremmel. Aki konfirmálókat, házaspárokat, mindenféle korú gyerekeket fényképez. A takarítónője szerint heti két estét a műtermében tölt. Ilyenkor a papírjai között matat, és zenét hallgat. Wallander visszaért a szobájába. A kávéval a kezében visszaállt az ablakhoz, és megint csak az esőt bámulta. Mit keresett Lamberg éjjel a műtermében? Wallander kíváncsiságát valamiért izgatta ez a kérdés. Órájára nézett. Ugyanebben a pillanatban megszólalt a telefon. Ebba volt az: elérte a fogorvost, aki azonnal fogadja Wallandert. Úgy döntött, nem vár tovább. Ha egy gyilkossági ügyben akar nyomozást vezetni, nem foglalhatja le a fogfájás. Bement Martinssonhoz. – Tegnap letört az egyik fogam – mondta. – Most elmegyek a fogorvoshoz. Úgy számítom, hogy egy órán belül visszaérek. Akkor megtartjuk a megbeszélést. Svedberg már visszajött? – Azt hiszem, nem. – Szeretném, ha egy darabig Nyberg is ott lehetne. Hogy halljuk az első benyomásait. Martinsson ásított, és nyújtózkodott a székén. – Kinek állt érdekében, hogy agyonüssön egy öreg fényképészt? – kérdezte. – Az biztos, hogy nem betörés volt. – Mi az, hogy öreg? – kérdezte Wallander. – Ötvenhat éves. A többivel egyetértek. – Tehát az üzletben támadták meg. Hogy ment be a tettes? – Vagy kulcsa volt, vagy Lamberg engedte be. – Hátulról ütötték le. – Ennek is lehet több magyarázata. És nekünk egyik sincs meg. Wallander kiment a kapitányság épületéből, és átment a fogorvosához a Stortorg közelébe. Közvetlenül a rádiós üzlet mellé. Amikor Wallander még gyerek volt, annyira rettegett a fogorvostól, hogy szabályosan oda kellett vonszolni. Aztán felnőttkorára hirtelen elszállt a félelem. Már csak meg akart szabadulni a fájdalomtól, amilyen gyorsan lehetett. Azt is megbeszélte magával, hogy a letört fog nyilván az öregedés egyik legelső jele. A romlás nesztelen talpakon jár. Wallander azonnal bemehetett a rendelőbe, beült a székbe. A fogorvos fiatal volt, gyorsan és rutinosan dolgozott. Jó félóra elteltével készen is volt. A fájdalom tompa lüktetéssé szelídült. – Nemsokára ez is elmúlik – mondta a fogorvos. – De egyszer még vissza kell jönnie, leszedem a fogkövet. Nem hiszem, hogy túl alaposan mosná a fogát. 144

– Hát, ez igaz lehet – ismerte be Wallander. Megállapodtak egy két héttel későbbi időpontban, aztán Wallander visszament a kapitányságra. Tízre összegyűltek az ülésteremben a munkatársak. Svedberg visszajött, Nyberg is ott volt. Wallander szokott helyére, az asztalfőre ült. Körülnézett. Hányszor ültek már itt, hogy lendületet adjanak egy-egy nyomozásnak? Megfigyelte, hogy az évek múlásával ez egyre lassabban ment. De tudta azt is, hogy ezzel meg kell békélnie. Most egy igen kegyetlen gyilkosságot kellett felderíteniük. – Tudja valaki, hol lehet Rydberg? – kérdezte. – A háta – felelte Martinsson. – Milyen kár – mondta Wallander. – Nagy szükség lenne rá. Odabólintott Nybergnek, jelezve, hogy elkezdheti. – Természetesen korai még bármit is kijelenteni – kezdte Nyberg –, de nagyon úgy néz ki, hogy nem betöréssel van dolgunk. Az ajtón semmi nyoma erőszakos behatolásnak. Nem látszik lopásnak, rablásnak jele sem. Legalábbis olyasvalamit, ami első pillantásra szembetűnő volna, nem mozdítottak el. Az egész ügy eléggé furcsa. Wallander nem gondolta, hogy Nyberg döntő bizonyítékokat szolgáltat, de mégis szerette, ha ott volt. Svedberghez fordult. – Lambergné asszony súlyos sokkot kapott. Nyilván külön hálószobában alszanak. Nem vette tehát észre, mikor jött-ment éjszaka a férje. Fél hét tájban együtt vacsoráztak. A férfi nyolc előtt ment le még az üzletbe. Az asszony tizenegy körül feküdt le, és azonnal el is aludt. Nincs semmi elképzelése arról, ki ölhette meg a férjét. És még a feltételezést is elutasítja, hogy ellenségei lettek volna. Wallander bólintott. – Hát akkor már ezt is tudjuk – mondta. – Van egy halott fényképészünk, és itt vége a tudományunknak. Mindenki tudta, mit jelent ez. Igen fáradságos kutatásokba kell most belekezdeniük. És senki sem sejtette, hová vezetnek majd ezek a kutatások. A nyomozócsoport ma reggeli találkozója, a legelső azoknak sorában, amelyek révén majd megpróbálják kideríteni, hogy ki és milyen okból gyilkolta meg Simon Lamberg fényképészt, hamar véget ért. Rengeteg rutinszerű eljárás várt rájuk, amelyeknek eleget kellett tenniük. Meg kellett várni a lundi igazságügyi bonctani intézet jelentését, valamint a nyombiztosítókét, akik – Nyberg és emberei – még javában dolgoztak. Nekik maguknak ki kellett alakítaniuk egy képet Simon Lambergről, az emberről, milyen volt, miféle életet élt. Szomszédokat kell kihallgatniuk, kérdezősködni, tanúkat keresni, akik talán megfigyeltek valamit. Persze abban reménykedtek, hogy már ebben a korai stádiumban befutnak olyan információk, amelyek segítségével néhány nap alatt fényt tudnak deríteni az esetre. Wallander azonban ösztönösen érezte, hogy ez az ügy bonyolultabb lesz ennél. Szinte semmi sem volt a kezükben, 145

amiből kiindulhattak volna. Ahogy ott ült a tárgyalóban, érezte, hogy erőt vesz rajta a nyugtalanság. A fogfájás már teljesen elmúlt. Helyette gyomortájon motozni kezdett benne az idegesség. Björk jött be, hogy meghallgassa Wallander korai kísérletét az ügy összefoglalására és az időpontok rekonstruálására. Utána senkinek sem volt kérdése. Elosztották a legfontosabb feladatokat, és szétváltak. Wallander a nap későbbi részében beszelni akart Lamberg özvegyével, de előbb alaposabban szemügyre akarta venni a tetthelyet. Nyberg azt mondta, pár óra múlva már bemehet a műterembe és a hátsó szobába is. Björk és Wallander ott maradt az ülésteremben, miután a többiek elmentek. – Nem gondolod tehát, hogy betörő volt, akit rajtakaptak, és elvesztette a fejét? – kérdezte Björk. – Nem – felelte Wallander –, de persze tévedhetek is. Minden lehetőséggel számolnunk kell. És még az is kérdéses, ugyan mit keresett volna egy betörő Lamberg műtermében. – Gépeket? – Nem árult fényképezőgépeket, sem felszerelést. Csak fényképezett. Csak képkereteket meg albumokat lehetett venni nála. Azt azért nem hinném, hogy egy betörő ennyiért fáradozna. – Akkor mi marad? Személyes indíték? – Nem tudom. Az özvegye, Elisabeth Lamberg nagyjából biztos abban – legalábbis Svedberg szerint –, hogy nem voltak ellenségei. – De elmeháborodottra sem utal semmi. Wallander a fejét csóválta. – Mindenre és semmire sem utal – mondta. – Három dolgon azonban villámgyorsan el kell töprengenünk. Az első: hogyan jutott be a tettes a műterembe? Az ajtókon, ablakokon semmi jele az erőszaknak. Pedig Lamberg biztosan nem hagyta nyitva az ajtót. Elisabeth Lamberg azt állítja, hogy mindig nagy gonddal zárt be mindent maga után. – Ebből két dologra lehet következtetni. Az egyik, hogy a tettesnek kulcsa volt. A másik pedig, hogy maga Simon Lamberg engedte be. Wallander bólintott. Björk jól értelmezte. Folytatta tehát. – A második megfigyelés az, hogy Simon Lamberg koponyájának hátsó részét zúzta szét a nagy erejű ütés. Ez céltudatosságot bizonyíthat. Vagy őrjöngő dühöt. Vagy hatalmas testi erőt. Vagy valamennyit egyszerre. Simon Lamberg a halála pillanatában hátat fordított üldözőjének. Ez vagy azt jelenti, hogy megbízott benne, vagy azt, hogy menekülni próbált. – Ha ő maga engedte be a gyilkost, az magyarázat lehet arra is, hogy miért fordított hátat. – Egy további lépést is megtehetünk – folytatta Wallander. – Vajon 146

egyáltalán beengedett volna-e másvalakit, mint egy olyan személyt, akivel jó a kapcsolata? – Tovább? – A takarítónője szerint Lamberg hetente kétszer este is visszament a műterembe. Nem mindig ugyanazokon a napokon, de elindulhatunk abból is, hogy ezt a tettes is tudta. Vagyis olyasvalakit kell keresnünk, aki legalábbis félig-meddig tisztában volt Lamberg szokásaival. Kiléptek a tárgyalóból, és megálltak a folyosón. – Ez legalábbis annyit jelent, hogy több kiindulópontunk is lehet – mondta Björk. – Mégsem teljesen üres kézzel álltok itt. Wallander elhúzta a száját. – De majdnem – felelte. – Ami ennél is kevesebb, azt már elképzelni sem lehet. Most nagyon hiányzik Rydberg. – Aggódom a hátproblémái miatt – mondta Björk. – Néha úgy érzem, mintha valami más is lenne ott. Wallander csodálkozott. – Hogyhogy? – Talán valami más betegség. A hátfájás másból is kiindulhat, mint a csontokból vagy az ízületekből. Wallander tudta, hogy Björk sógora orvos. És mivel Björk állandóan mindenféle súlyos betegség tüneteit fedezte fel magán, Wallander abból indult ki, hogy most az egyszer Rydbergre is rávetítette. – Egy hét alatt Rydberg még mindig rendbe jött – mondta ezért. Elváltak egymástól. Wallander visszament a szobájába. A gyilkosság híre időközben már szétfutott, és Ebba felszólt, hogy van-e valami elmondanivaló az időközben kíváncsiskodó újságíróknak. Wallander senkivel sem beszélte meg, csak egyszerűen kijelentette: délután háromkor készen áll arra, hogy megválaszolja a kérdéseiket. Aztán egy órácskát arra fordított, hogy saját maga számára összefoglalja az eddigieket. Éppen elkészült, amikor Nyberg telefonált, és jelentette, hogy legalább a hátsó szobát most már átnézheti. Nyberg még mindig nem talált semmi figyelemre méltót. Az igazságügyi orvos szakértő sem tudott más egyebet megállapítani, mint hogy Lamberget a feje hátsó részére mért hatalmas erejű ütés ölte meg. Wallander megkérdezte, meg tudná-e mondani, mi volt a gyilkos eszköz, de ehhez még nem volt elég információ. Wallander letette a kagylót, és Rydbergre gondolt. Tanárára és mentorára. A legjobb nyomozóra, akivel valaha találkozott. Ő tanította meg Wallandert arra is, hogy az érveket mindig úgy kell forgatni, hogy mindenféle irányból megszemlélhessék a problémát. „Pont most mennyire hiányzik – gondolta Wallander. – Talán este felhívom.” Bement az étkezőbe, és még egy csésze kávét ivott. Óvatosan elrágcsált egy kétszersültet. A fog hallgatott. 147

A nyugtalan éjszaka után fáradtnak érezte magát, elsétált hát a Sankta Gertruds Torg irányába. Továbbra is kitartóan szemerkélt az eső. Megint elgondolkodott, mikor jön meg a tavasz. Áprilisban minden svédet elfogja a türelmetlenség, gondolta. A tavasz sose jön meg pontosan. A tél mindig túl korán, a tavasz túl későn érkezik. Lamberg műterme előtt egyre nőtt a tömeg. Wallander ismert pár embert, legalábbis az arcukat látta már. Bólogatott, köszöngetett, de kérdésekre nem válaszolt. Átlépte a zárószalagot, és belépett a boltba. Nyberg kezében termosszal állt, és szidta az egyik technikusát. Akkor sem hagyta abba, amikor Wallander megjelent. Csak akkor fordult hozzá, amikor végzett a mondandójával. Bemutatott a műterem belsejébe. A holttestet már elvitték. Csak a nagy vértócsa száradt ott a fehér háttérpapíron. Kiraktak egy kis ösvényt műanyag fóliából. – Ezen járj! – intette Nyberg. – Sok lábnyomot találtunk. Wallander felhúzott egy védőnejlont a cipőjére, egy pár műanyag kesztyűt zsebre dugott, és óvatosan átment a hátsó szobába, amely iroda és sötétkamra is volt egyszerre. Emlékezett rá, hogy talán tizennégy-tizenöt éves korában szenvedélyesen vágyott arra, hogy egyszer fényképész lehessen. De nem műtermi fotográfus, hanem sajtófotós. Minden nagy eseményen az első sorban akart állni és fényképezni, míg mások őt fényképezik e tevékenység közben. Amikor belépett a hátsó szobába, elgondolkodott, hogy vajon miért szállt el ez a vágya. Ma egy egyszerű kis gépe volt, azt is ritkán használta. Pár évvel később operaénekes akart lenni. Persze abból sem lett semmi. Levette a dzsekijét, és körülnézett. A műteremből áthallatszott, hogy Nyberg megint morog valakivel. Wallander annyit értett az egészből, hogy két lábnyom közötti távolság pontatlan lemérése miatt tört ki a botrány. Bekapcsolta a rádiót. Klasszikus zene. Hilda Waldén azt mondta: Lamberg esténként azért járt a stúdiójába, hogy dolgozzon, és hogy zenét hallgasson. Klasszikus zenét. Ez valóban így volt. Wallander leült az íróasztalhoz. Minden, ami rajta volt, példás rendben helyezkedett el. Felemelte a zöld alátétet. Semmi. Aztán felállt, átment Nyberghez, és megkérdezte, találtak-e kulcscsomót. Találtak. Wallander felhúzta a műanyag kesztyűt, és visszament. Kikereste az íróasztalfiókok kulcsait. A legfelső fiókban pár adónyomtatvány és a műterem adótanácsadójával folytatott levelezés kapott helyet. Wallander óvatosan végiglapozta a papírokat. Semmi konkrétat nem keresett, de bárminek jelentősége lehet. Módszeresen fésülte át a fiókokat. Egyik tartalmára sem kapta fel a fejét. Úgy tűnt, Simon Lamberg jól szervezett, titkok nélküli, meglepetésektől mentes életet élt. Bár egyelőre még csak a felszínt kapargatták. Lehajolt, és kihúzta a legalsó fiókot. Egy fényképalbum volt benne. A legfinomabb bőrbe kötve. Wallander maga elé helyezte az asztalra, kinyitotta, és megnézte a 148

legelső fényképet, amely egyedüliként az oldal közepét foglalta el. Útlevélképnél nem volt nagyobb. Az egyik, korábban átnézett fiókban Wallander látott egy nagyítót. Előkereste, mindkét íróasztali lámpát odahúzta, és alaposan megnézte a képet. Az Egyesült Államok elnökét, Ronald Reagant ábrázolta. De a képet eltorzították. Az arcot megváltoztatták. Ronald Reagan volt az, de valahogy mégsem. A ráncos öregemberből egy viszolyogtató szörnyeteg lett. A kép mellett közvetlenül ott volt a dátum: 1984. augusztus 10. Wallander kíváncsi lett: továbblapozott. Megint egyetlen kép a lap közepén. Ezúttal Svédország egyik régebbi miniszterelnöke. Megint egy eltorzított, deformált ábrázat. És egy tintával írt dátum. Wallander már nem tanulmányozta az egyes részleteket, lassan továbblapozott. Minden oldal egyetlen képet tartalmazott. Férfiak, mert kizárólag férfiak voltak a képeken, de visszataszító szörnyalakokká torzítva. Svédek és külföldiek. Legfőképp politikusok. De volt pár üzletember is. Egy író. És néhány olyan arc, akiket Wallander nem ismert. Megpróbált rájönni, miről is mesélnek a képek. Vajon miért kellett Simon Lambergnek egy ilyen különleges fényképalbum? Azért töltött itt magányos estéket, hogy ezt az albumot létrehozza? Wallander figyelme kiélesedett. Simon Lamberg jól szervezett, sima homlokzata mögött nyilvánvalóan valami más is rejtőzött. Egy olyan ember, aki időt és fáradságot nem kímélve ismert férfiak arcvonásait torzította el. Wallander megint lapozott. Összerezzent. Iszonyú rossz érzés uralkodott el rajta. El sem hitte, amit látott. Ugyanebben a pillanatban Svedberg lépett be. – Nézd csak meg ezt! – mondta Wallander lassan, és a fényképre mutatott. Svedberg áthajolt a válla fölött. – De hiszen ez te vagy – mondta csodálkozva. – Igen, én vagyok. Vagy legalábbis valaha én voltam. És megint a kép fölé hajolt. Valamilyen újságból kivágott képről volt szó. Öt ábrázolta, és mégsem. Úgy nézett ki rajta, mint egy rendkívül undorító ember. Wallander nem emlékezett rá, mikor érte utoljára ehhez fogható döbbenet. A tulajdon arcának szétroncsolt, eltorzított látványa fizikai rosszullétet okozott. Hozzá volt szokva persze, hogy azokból a bűnözőkből, akiket elkapott, spontán tört ki az ellene irányuló düh és gyűlölet. Ám az a gondolat, hogy valaki órákat töltött el azzal, hogy egy gyűlölni való képet készítsen róla, ijesztő volt. Svedberg észrevette Wallander döbbenetét, és behívta Nyberget. Együtt nézték végig a fényképalbumot. Az utolsó kép az előző nap került bele. 149

A hivatalban lévő svéd miniszterelnök volt a torzítás áldozata. Mellette tintával a dátum. – Aki ilyet csinál, az beteg – mondta Nyberg. – Simon Lamberg kétségkívül itt töltötte magányos estéit – mondta Wallander. – De azt azért szeretném tudni, hogy vajon én miért vagyok tagja ennek a morbid gyülekezetnek. Ráadásul az egyetlen ystadi személy. Nem akarom eltitkolni, hogy igen kellemetlenül érint. – Mi ez az egész egyáltalán? – kérdezte Svedberg. Senki sem tudott okos választ adni. Wallander kényszert érzett, hogy kimenjen az üzletből. Megkérte Svedberget, hogy folytassa a helyiség átkutatását. Neki hamarosan a sajtó képviselői elé kell állnia, hogy feleljen a kérdéseikre. Amikor kiért az utcára, a rosszulléte enyhült. Átlépett a zárószalagon, és egyenesen a kapitányságra ment. Még mindig szitált az eső. A rosszullét elmúlt ugyan, de a kellemetlen érzés megmaradt. Simon Lamberg esténként ott ül a műtermében, és klasszikus zenét hallgat. És közben eltorzítja ezeknek a híres embereknek az arcképét. Meg egyetlen ystadi bűnügyi munkatársét. Wallander lázasan próbált magyarázatot találni, de hiába. Egyáltalán nem volt szokatlan, hogy valaki kettős életet él, és normalitásának felszíne alatt a téboly rejtőzik. A bűn évkönyveiből számos példát lehetett volna idecitálni. De ő maga vajon miért szerepelt az albumban? Mi kapcsolja őt össze az album többi szereplőjével? Miért éppen ő a kivétel? Egyenesen a szobájába ment, és becsukta az ajtót. Csak most döbbent rá, mennyire aggódik. Simon Lamberg halott. Valaki rendkívüli erővel szétverte a koponyája hátsó részét. És az íróasztalában egy fényképalbum lapult, fölöttébb morbid tartalommal. Wallander felriadt gondolataiból, amikor kopogtattak az ajtaján. Hansson volt az. – Lamberg meghalt – lépett be, mintha hírt hozott volna. – Engem akkor fényképezett le, amikor jó pár éve konfirmáltam. – Te konfirmáltál? – csodálkozott Wallander. – Azt hittem, hogy te mit sem adsz holmi földöntúli hatalmakra. – Nem is – felelte Hansson lazán. – De akkor borzasztóan szerettem volna egy saját karórát és egy igazi öltönyt. Válla fölött kibökött a folyosóra. – Újságírók – mondta. – Itt akartam lenni, hogy halljam én is, mi történt. – Már most is elmondhatom – felelte Wallander. – Valaki szétverte Lamberg fejét. Méghozzá tegnap este nyolc és éjfél között. És nemigen hinnénk, hogy betörő lett volna. Nagyjából ez az, amit tudunk. – Nem valami sok – mondta rá Hansson. – Nem – felelte Wallander, és felállt. Az újságírókkal való találkozásnak spontán és elkapkodott jellege volt. 150

Wallander eldarálta, amit tudott, és szűkszavúan válaszolgatott az újságírók kérdéseke. Kevesebb mint félóra alatt véget is ért az egész. Fél négy lett közben. Wallander észrevette, hogy megéhezett. De az a kép Simon Lamberg albumában nem hagyta nyugodni. Rágta a kérdés: miért éppen őt választotta ki, hogy szétzilálja a vonásait, és eltorzítsa az arcát? Valahogy sejtette, hogy csak egy őrült munkája lehetett e mögött. De mégis: miért éppen őt? Háromnegyed négykor eldöntötte, hogy elmegy a Lavendelvägre, ahol Lambergék laktak. Mire elhagyta a kapitányságot, elállt az eső, de a viharos széllökések felerősödtek. Wallandert megkísértette a gondolat, hogy megkeresi és magával viszi Svedberget, de aztán elejtette a gondolatot. Szívesebben beszélt volna Elisabeth Lamberggel négyszemközt. Sok mindent meg akart vele beszélni. Egyik kérdése azonban sokkal fontosabb volt az összes többinél. Megkereste az utat fel a Lavendelvägre, leparkolt és kiszállt. A házat kert vette körül, amely ápoltnak látszott, bár még csupaszok voltak az ágyások. Becsengetett. Az ajtót azonnal kinyitotta egy ötven körük nő. Wallander kezet nyújtott és bemutatkozott. A nő félénknek látszott. – Én nem Elisabeth Lamberg vagyok – mondta. – Én a barátnője vagyok, és Karin Fahlmannak hívnak. Behívta az előszobába. – Lefeküdt, hogy egy kicsit pihenjen – mondta. – Nem várhatna ez a beszélgetés? – Sajnos nem. El kell kapnunk azt a személyt, aki elkövette ezt a bűncselekményt. És ilyenkor nagyon fontos, hogy ne veszítsünk időt. Karin Fahlman bólintott, aztán bevezette a nappaliba. Hangtalanul távozott. Wallander utána nézett. A legelső, ami feltűnt neki, a csend volt. Órák sem ketyegtek, az utcazaj sem hallatszott ide. Az egyik ablakon át látott pár játszó gyereket, de hallani nem lehetett őket, pedig látszott, amint beszélgetnek és nevetnek. Az ablakhoz lépett, jól megnézte. Dupla üveges, nyilván valami extra hangszigeteléssel ellátott, speciális ablak volt. Fel-alá járkált a szobában. ízléses bútorok, se nem felvágósak, se nem túlzók. Réginek és újnak keveréke. Régi fametszetek másolatai, egy egész falnyi könyvespolc. Nem hallotta, amint a nő a szobába lépett. Egyszerre csak ott állt, közvetlenül mögötte. Önkéntelenül is összerezzent. A nő nagyon fakó volt, olyan sápadt, mintha fehér púderrel vonta volna be az arcát. Sötét, sima, kurtára vágott hajat viselt. Wallander arra gondolt, hogy egykor biztosan nagyon szép lehetett. – Sajnálom, hogy ide kellett jönnöm zavarogni – mondta bocsánatkérőn, és a kezét nyújtotta. 151

– Tudom, hogy ki ön – felelte a nő –, és megértem, hogy el kellett jönnie. – Először is engedje meg, hogy kifejezzem részvétemet. – Köszönöm. Wallander látta rajta, hogy nagy erőfeszítéssel tartja csak magát. Átfutott az agyán, vajon meddig marad ez így. Leültek. Wallander észrevette, hogy Karin Fahlman a szomszéd szobában ül. Nyilván hogy hallja, mit beszélnek. Egy pillanatig azt sem tudta, hogyan folytassa. Elmélkedését Elisabeth Lamberg hangja szakította meg: – Tudnak már valamit arról, hogy ki ölhette meg a férjemet? – Nincs semmi közvetlen nyomunk, amelyen elindulhatnánk. De több minden az ellen szól, hogy betörés lett volna. Ez pedig csak azt jelenti, hogy a férje beengedett valakit, vagy hogy annak az ismeretlen személynek kulcsa volt. Az asszony hevesen rázta a fejét, mintha erőteljes ellenkezését akarná kifejezni. – Simon nagyon óvatos volt. Soha nem nyitott volna ajtót idegennek, főképp éjszaka nem. – Talán valaki, akit ismert? – De hát ki lett volna az? – Nem tudom. Mindenkinek vannak barátai. – Simon havonta egyszer beutazott Lundba. Van ott valami amatőr csillagász társaság, amelynek benne volt a vezetőségében. Úgy tudom, ez volt a külvilággal az egyetlen érintkezési pontja. Wallander hirtelen rájött, hogy ő is, Svedberg is kifelejtett egy nagyon fontos kérdést. – Mondja, van gyerekük? – Egy lányunk, Matilda. Azon a módon, ahogy a kérdésre válaszolt, Wallander felkapta a fejét. Észrevett a nő hangszínében egy parányi változást. Mintha nyugtalanná tette volna ez a kérdés. Óvatosan fúrt tovább. – Hány éves? – Huszonnégy. – Itt lakik önökkel? Elisabeth Lamberg mereven nézett Wallander szemébe. – Matilda a születésétől fogva súlyosan, halmozottan fogyatékos. Négy éven át itthon lakott velünk. De aztán már nem volt lehetséges. Most egy otthonban él. Gyakorlatilag semmit sem képes egyedül megcsinálni. Wallander elvesztette a fonalat. Már nem tudta, mire számított. Mindenesetre nem erre a válaszra. 152

– Biztosan nagyon nehéz döntés volt megválni tőle – mondta, és próbált megértő csengést vinni a hangjába. Milyen szörnyű döntés, bedugni egy otthonba, gondolta magában. A nő továbbra is egyenesen Wallander szemébe nézett. – Nem az én döntésem volt. Simon akarta így. Tehát így lett. Wallander úgy érezte, megnyílt előtte egy szakadék. A nő fájdalma valósággal agyonnyomta, amikor elmesélte, hogyan történt. Wallander hosszasan hallgatott, mielőtt folytatta volna. – Mit gondol, volna valaki, akinek érdekében állna meggyilkolni a férjét? A nő válasza megint csak meglepte. – Azok után, ami akkor történt, nem tartottam vele a kapcsolatot. – Annak ellenére, hogy már húsz éve történt? – Vannak olyan dolgok, amik nem évülnek el. – De nem vált el tőle? – Egy házban laktunk. Wallander gondolkodott. – Tehát elképzelése sincs arról, hogy ki lehet a gyilkos? – Nincs. – És indíték sem jut eszébe? – Nem. Wallander most tért rá a legfontosabb kérdésre. – Amikor idejöttem, ön azt mondta, ismer. Emlékszik olyan alkalomra, amikor a férje beszélt rólam? A nő csodálkozva felhúzta a szemöldökét. – Miért beszélt volna? – Én nem tudom. Kérem, válaszoljon a kérdésemre! – Nem beszélgettünk valami sokat egymással. És nem emlékszem arra, hogy valaha is beszélgettünk volna önről. Wallander tovább ment. – A férje műtermében találtunk egy albumot. Ebbe államférfiak és más fontos személyiségek fényképei vannak beragasztva. Valamilyen oknál fogva az én képem is közöttük van. Ismeri ezt az albumot? – Nem. – Biztos benne? – Igen. – A képek mind el vannak rútítva. Minden ember, aki a képeken szerepel, engem is beleértve, úgy néz ki, mint egy-egy szörnyeteg. A férje sok órát tölthetett el azzal, hogy így eltorzítsa az arcvonásainkat. Semmit sem tud erről? – Nem. De ez elég felfoghatatlannak tűnik. Érthetetlen. Wallander látta, hogy az asszony igazat mond. Úgy látszik, valóban nem 153

tudott többet a férjéről, miután húsz évvel ezelőtt kijelentette, hogy nem akar többet tudni róla. Felállt. Tudta, hogy visszajön még sok-sok új kérdéssel, de egyelőre ennyi elég volt. A nő kikísérte. – A férjemnek valószínűleg sok titka volt – szólalt meg váratlanul. – De én nem ismertem őket. – Ha ön nem ismerte, akkor ki ismerhette őket? – Nem tudom – szólt szinte könyörgő hangon a nő –, de valakinek csak kellett lennie. – És miféle titkokról lehetett szó? – Mondtam már, hogy semmit sem tudok. De Simon tele volt titkos szobákkal. Én pedig nem tudtam és nem is akartam oda benézni. Wallander bólintott. Az autóban csak elüldögélt egy darabig. Az eső megint eleredt. Tulajdonképpen mire gondolhatott a nő? Simon tele volt titkos szobákkal? Mintha a műterem hátsó szobája csak egy lett volna a sok közül. Mintha még lenne néhány, amelyeket eddig nem találtak meg. Lassan visszagurult a kapitányságra. A nyugtalanság, ami eddig is benne motoszkált, most felerősödött. Egészen estig azzal foglalkoztak, hogy feldolgozzák azt a kevés anyagot, ami a kezükben volt. Wallander kilenc körül ment haza. A nyomozócsoport másnap reggel nyolcra beszélt meg találkozót. Amikor hazaért, megmelegített egy doboz babot, az egyetlen ehetőt, amit talált. Tizenegy körül el is aludt. Éjfél után négy perccel szólalt meg a telefon. Wallander félálomban vette fel. A vonal végén egy férfi beszélt, aki azt állította, hogy éjszakai sétájáról hívja. Úgy mutatkozott be, mint aki reggel Hilda Waldénnek is segítségére volt. – Láttam, hogy valaki besurrant Lamberg műtermébe – suttogta. Wallander felült az ágyban. – Biztos benne? Nem egy rendőrt látott? – Az ajtón surrant be egy árnyék – mondta a férfi. – A szívem gyenge, de a szememnek kutya baja. Eddig tartott a beszélgetés. A vonal megszakadt. Wallander csak ült ott a kagylóval a kezében. Szokatlan volt, hogy ilyen késői órán a kollégákon kívül másvalaki hívja. Ráadásul nincs benne a telefonkönyvben. Reggel nyilván megadta valaki a nagy kavarodásban a számát annak az embernek. Gyorsan felkelt, felöltözött. 154

Percekkel múlt éjfél. Pár perc múlva már ott is volt a műteremnél. Gyalog ment, félig szaladt, mert közel volt a mariagatani lakáshoz. Mégis szuszogott. Amikor odaért, azonnal észrevette, hogy egy férfi álldogál kicsit arrébb. Odasietett hozzá, üdvözölte, aztán arrébb vitte egy olyan helyre, ahonnan szemmel tudták tartani a műterem bejáratát, de őket nem lehetett olyan könnyen észrevenni. A férfi hetven körül járhatott, Lars Backmanként mutatkozott be. A Kereskedelmi Bank nyugdíjas igazgatója volt. Ő még mindig a régi nevet mondta: Svenska Handelsbanken. – Itt lakom a szomszédban, az Agatanon. Mindig kora hajnalban és késő este sétálok. Ezt rendelte az orvos. – Mondja el, mit látott! – Megfigyeltem egy férfit, aki a műterem ajtaján át eltűnt odabent. – Egy férfit. A telefonban még azt mondta, egy árnyat látott. – Persze, önkéntelenül gondoltam, hogy biztosan férfi. De persze nő is lehetett. – És senkit sem látott azóta kijönni? – Figyeltem. Senki sem jött ki. Wallander bólintott. Odaszaladt a telefonfülkéhez, és felhívta Nyberget, aki csak a harmadik csengés után vette fel. Már biztosan aludt. Wallander nem kérdezősködött, hanem röviden vázolta, mi történt. Megtudta, hogy Nybergnél vannak a műterem kulcsai. Másnap kora reggel készült vissza a helyszínre, hogy befejezze a nyombiztosítást. Wallander megkérte, jöjjön, amilyen gyorsan csak tud, és letette. Gondolkodott, hogy hívja-e még Hanssont vagy valaki mást – túlságosan gyakran vétett az ellen az aranyszabály ellen, hogy a rendőr sohase lépjen fel egymagában, ha nem ura teljesen a helyzetnek. De aztán nem hívott fel senkit. Elvégre Nyberg is rendőr. Majd amikor ő is itt lesz a helyszínen, eldöntik, hogyan tovább. Lars Backman várakozva álldogált. Wallander szép udvariasan megkérte, hogy hagyja el a helyszínt. Hamarosan megérkezik egy másik rendőr is, és magukban kell dolgozniuk. Backman egyáltalán nem látszott boldogtalannak, hogy elküldik. Biccentett és elpályázott. Wallander észrevette, hogy fázik. Dzsekije alatt csak egy inget viselt. A szél erősödött. A felhőtakaró is felhasadt. Biztosan nem volt több pár plusz foknál. Figyelte a fotóműterem bejáratát. Lehet, hogy Backman tévedett? Azt azért nem gondolta. Megpróbálta kilesni, vajon ég-e odabent a villany, de innen ezt lehetetlen volt meglátni. Elment egy kocsi. Aztán még egy. Aztán észrevette Nyberget a tér túloldalán, és odament hozzá. Egy ház falához lapultak, hogy ne fújja őket annyira a szél. Wallander egész idő alatt figyelte a műterem ajtaját. Röviden beszámolt Nybergnek, hogy mi történt. Nyberg kérdő tekintettel nézte. 155

– Azt gondoltad, hogy mi ketten bemegyünk? – Legfőképp azért akartam, hogy itt légy, mert nálad vannak a kulcsok. – Nincs hátsó bejárat? – Nincs. – Vagyis az egyetlen lehetőség arra, hogy valaki ki- vagy bejusson, csakis az utcára nyíló bejárati ajtó? – Igen. – Akkor hívjunk ide egy járőrt! – döntött Nyberg. – És ha megjön, bemegyünk, és kiakolbólintjuk a nagy ismeretlent. Wallander egy pillanatra sem vette le a szemét az ajtóról, de közben megint a telefonfülkéhez ment, és felhívta a kapitányságot. Pár perc múlva odaér a járőr. Közben már fél egy múlt öt perccel. Az utcán senki sem járt. Ekkor kinyílt a műterem ajtaja. Kijött egy férfi. Arcát árnyék takarta. Mindhárman egyszerre vették észre egymást, és hirtelen megdermedtek. Wallander épp rá akart kiáltani a férfira, hogy maradjon nyugton, és ne mozduljon, amikor az futásnak eredt, le a Norra Änggatanon. Wallander odakiáltotta Nybergnek, hogy várja meg a járőrt, és a sebesen menekülő nyomába eredt. Futott, ahogy csak bírt, de nem közeledett hozzá. A Vassgatanon a férfi jobbra fordult, és a Folkpark irányába tartott. Wallander azon töprengett, hol a fenében van már az a járőr. Könnyen megeshet, hogy elveszti szem elől a fickót. Az most jobbra fordult, és eltűnt az Aulingatanon. Wallander pedig elcsúszott a járdán szétszórt kavicsokon. Egyik térde keményen csapódott az aszfaltnak, nadrágja kiszakadt. Végigcikázott rajta a fájdalom, amikor feltápászkodott és továbbfutott. Üldöző és üldözött között láthatóan nőtt a távolság. Hol marad Nyberg és az éjjeli járőr? A szíve vadul kalapált a mellkasában. Az ember eltűnt a Giöddesgränden. Wallander elvesztette szem elől. Amikor kiért a sarokra, még eszébe villant, hogy meg kellene állnia, hogy megvárja Nyberget. De nem állt meg, szaladt tovább. A férfi az utcasarkon várt. Wallander arcát hatalmas ütés érte. Minden elsötétült. Amikor magához tért, nem tudta, hol van. Felnézett a csillagos égre. Alatta hideg volt a föld. Ahogy oldalt tapogatózott, aszfaltot érzett. Ekkor már emlékezett arra, mi történt. Felült. Arca bal oldala sajgott. Nyelvével érezte, hogy kiütötték egy fogát. Pontosan azt, amelyet most csináltatott meg. Nehézkesen felállt. Egyik térde fájt. A fejében dübörgött a fájdalom. Aztán körülnézett. A férfi persze eltűnt. Wallander visszasántikált az Aulingatanon a Surbrunnsvágig. Olyan gyorsan történt minden, hogy nem is látta rendesen a férfi arcát. Csak befordult a sarkon, és felrobbant a világ. A járőrkocsi az Ägatan felől közeledett. Wallander kiment az út közepére, hogy észrevegyék. Ismerte a kormánynál ülő rendőrt. Petersnek hívták, 156

és épp annyi ideje volt Ystadban, mint ő maga. Nyberg kiugrott a kocsiból. – Mi történt? – Eltűnt a Giöddesgrändben. Aztán leütött. Biztosan nem érjük már utol, de persze azért megpróbálhatjuk. – Kórházban a helyed – mondta Nyberg. – Mégpedig azonnal. Wallander megtapogatta az arcát. Véres lett a keze. Hirtelen elszédült. Nyberg karon fogta, és besegítette a kocsiba. Reggel négykor Wallander elhagyhatta a kórházat. Svedberg és Hansson ment érte. Több éjszakai őrjárat is elindult a városban, hogy felkutassák azt a férfit, aki Wallandert leütötte. De mivel csak igen homályos személyleírás állt rendelkezésükre, s hozzá egy félhosszú, fekete, esetleg sötétkék dzseki képe, természetesen hiába fáradoztak. Wallandert közben bekötözték. A kiütött fognak egyelőre várnia kellett. A vér a hajtövében keletkezett sebből eredt. Amikor kiléptek a kórházból, Wallander ragaszkodott hozzá, hogy menjenek a műterembe. Hansson és Svedberg ellenkezett, azt mondták, előbb ki kell pihennie magát. Wallander azonban nem tűrt ellenvetést. Nyberg már várta őket, amikor megérkeztek. Minden lámpát felgyújtottak, s a műteremben gyűltek össze. – Nem látom, hogy valami hiányozna, vagy megváltozott volna – mondta Nyberg. Wallander tudta, hogy Nybergnek kivételes részletmegőrző memóriája van. Ám az is rögtön eszébe jutott, hogy a férfi talán olyasvalamit keresett, ami egyáltalán nem szembetűnő. – Mi a helyzet az ujjlenyomatokkal? – kérdezte Wallander. – A lábnyomokkal? Nyberg a padlóra mutatott, amelyet néhány helyen megjelölt, hogy oda ne lépjen senki. – Ellenőriztem a kilincseket, de azt gondolom, kesztyűt hordott. – A külső ajtó? – Semmi. Erőszaknak semmi nyoma. Biztosra vehetjük, hogy kulccsal rendelkezik. Tegnap este én magam zártam be itt. Wallander a kollégákra nézett. – Nem kellett volna itt valamiféle őrségnek lennie? – Én voltam ennek a felelőse – mondta Hansson. – De úgy gondoltam, nincs nyomós okunk rá. Főleg ha jelenlegi személyi állományunk létszámát is figyelembe vesszük. Wallander belátta, hogy Hanssonnak igaza van. Ő maga sem rendelt volna el őrzést, ha neki kellett volna eldöntenie. – Csak találgathatjuk, ki volt az az ember – mondta. – Meg hogy mit akarhatott idebent. Arra is gondolnia kellett, hogy ha nincs is látható őr, azért 157

szemmel tarthatjuk a műtermet. Szeretném, ha valaki beszélne Lars Backmannal. Aki nemcsak engem keltett fel késő éjjel, hanem tegnap kora hajnalban Hilda Waldénen is segített. Nagyon megfontolt öregúr benyomását keltette. Lehet, hogy látott valamit, ami nem jutott eszébe azonnal. – Négy óra – vetette ellen Svedberg –, gondolod, hogy most csörgessem föl? – Biztosan ébren van – mondta Wallander. – Tegnap hajnalban ötkor már kinn sétált az utcán. Nemcsak korai pacsirta, hanem éjjeli bagoly is egy személyben. Svedberg bólintott, és kiment a műteremből. – Később majd az egészen tisztességesen végig kell mennünk – mondta Wallander. – Legjobb, ha még pár órát alusztok. Én még itt maradok egy kicsit. – Van ennek értelme? – kérdezte Hansson. – Főképp, ha figyelembe vesszük, min mentél keresztül. – Akár van értelme, akár nincs, maradok. Nyberg odaadta neki a kulcsokat. Amikor Hansson és Nyberg elment, Wallander bezárta az ajtót. Nagyon fáradt volt, és fájt a képe is, de a figyelme kiélesedett. Belehallgatózott a csendbe. Semmi sem mutatott változást. Bement a hátsó szobába, és kutató szemmel nézett körül. Semmi feltűnő, gondolta. De az az ember valami határozott céllal jött ide. És sietett. Nem tudott várni. És ennek kell, hogy magyarázata legyen. Van vagy volt valami ezekben a helyiségekben, amit el akart vinni. Wallander leült az íróasztalhoz. A zárak sértetlenek voltak. Kinyitotta a fiókokat, egyiket a másik után. Az album pontosan ott volt, ahová tette. Úgy tűnt, semmi sem hiányzik. Megpróbált utánaszámolni, mennyi ideig tartózkodhatott az az ember a műteremben. Backman hívása éjfél előtt négy perccel futott be. Wallander éjfél után tíz perccel ért ide. Beszélgetése Backmannal és hogy felhívta Nyberget, szintén csak pár percig tarthatott. Mondjuk, negyed egyig. Nyberg fél egykor érkezett. És pár perccel később az ismeretlen elhagyta a műtermet. Vagyis mintegy negyven percet töltött bent. És amikor kijött, meglepték. Ez pedig azt jelenti, hogy nem menekülve hagyta el az üzletet. Azért jött ki, mert készen volt. Készen – de mivel? Wallander körülnézett a helyiségben, immár rendszeresebben. Valahol kell valami változásnak lennie. Valami eltűnt. Vagy valamit visszahoztak. Átment a műterembe, és ott folytatta a kutatást. Majd a tulajdonképpeni üzletben is. Sehol semmi. Visszament a hátsó szobába. Valami azt súgta neki, hogy ott kell keresnie a megoldást. Simon Lamberg titkos szobájában. Leült. Tekintetét végigjártatta a falakon. Az íróasztalon, a könyvespolcokon. Aztán felállt, és bement a sötétkamrába. Felkattintotta a vörös fényű lámpát. Minden úgy volt, ahogy 158

az emlékezetében. Vegyszerek gyenge illata. Üres műanyag kádak. A nagyító. Elgondolkodva ment vissza az íróasztalhoz. Megállt. Nem tudta volna megmondani, miért, de átment a könyves falhoz, a rádióhoz, és bekapcsolta. A zene fülsiketítő volt. A rádióra meredt. A hangerő nem változott. Csak éppen már nem a klasszikus zenei adón állt. Hanem vad rockzene bömbölt. Wallander egészen biztos volt abban, hogy sem ő maga, sem Nyberg, sem a nyombiztosítós kollégák nem nyúltak az állomáskeresőhöz. Soha semmit nem érintettek meg, amíg csak nem volt muszáj a munka menete miatt. Álmukban sem jutna eszükbe átcsavargatni a rádiót, csak mert munka közben zenét akarnak hallgatni. Wallander zsebkendővel nyúlt a rádióhoz, amikor kikapcsolta. Csak egy lehetőség volt. Az ismeretien megváltoztatta az adóbeállítást. De vajon miért? Délelőtt tízkor a nyomozócsoport végre megkezdhette a megbeszélést. A késés oka Wallander volt, aki nem ért vissza korábban a fogorvostól. Most egy ideiglenes koronával, egy bedagadt orcával és egy tapasszal a halántéka alatt érkezett meg a megbeszélésre. Lassan egész komoly alvásdeficitet halmozott fel. Ám az a nyugtalanság, amely belülről rágta, még rosszabb volt. Jó huszonnégy óra eltelt már, amióta Hilda Waldén felfedezte a halott fényképészt. Wallander először megpróbálta a nyomozás jelen állását összefoglalni. Utána részletesen beszámolt az éjszakai eseményekről. – Természetesen ki kell deríteni, ki volt az az ismeretlen, és mit keresett az üzletben – mondta. – De azt hiszem, elég egyértelműen kizárhatjuk, hogy Simon Lamberg meggyilkolása egy betörő műve lenne, aki pánikba esve gyilkolt. – A rádió átállítása azért elég furcsa – vélte Svedberg. – Lehet, hogy a készülék belsejében volt valami elrejtve? – Megvizsgáltuk – vágta rá Nyberg. – Ahhoz, hogy a külső burkolatát levegyük, nyolc csavart kell meglazítani. Ez nem történt meg. A rádiót még sohasem bontották meg. A csavarfejeket még mindig ugyanaz a vékony lakkréteg fedi, amellyel a gyárban látták el. – Sok furcsaság van itt – mondta Wallander. – Az eltorzított fényképes albumról se feledkezzünk meg. Az özvegy azt mondja, Simon Lamberg olyan férfi volt, akit számos titok vett körül. Úgy gondolom, meg kell próbálnunk képet alkotni arról, hogy ki is volt igazából. A felszín nyilván nem egyezik meg azzal, ami alatta rejtőzik. Az az udvarias, hallgatag, pedáns fényképész, akinek ismertük, nyilvánvalóan egészen más ember volt. – Csak az a kérdés – töprengett Martinsson –, hogy ki lehet az, aki 159

többet tud róla. Ha még barátai sem voltak. Úgy látszik, senki sem ismerte. – Ott vannak az amatőr csillagászok Lundban – felelte Wallander. – Őket mindenképp meg kell kérdezni. És a korábbi alkalmazottait is. Egy olyan városban, mint Ystad, nem lehet leélni egy egész életet úgy, hogy az embert ne ismerné valaki. Ráadásul Elisabeth Lambergnek is lesz még mondanivalója számunkra. – Beszéltem Backmannal – számolt be Svedberg. – Igazad volt, már ébren volt. Amikor beléptem a lakására, ő is, a felesége is már teljesen fel volt öltözve. Ha rájuk néztél, azt gondoltad volna, délután öt óra van, nem pedig hajnak négy. Sajnos ő sem tudott személyleírást adni arról a férfiról, aki leütött téged. Csak annyit, hogy félhosszú, alighanem sötétkék dzseki volt rajta. – Még csak azt sem tudta megmondani, hogy magas vagy alacsony volte? Milyen volt a haja? – Túl gyorsan zajlott le az egész. Backman csak olyasmit akart mondani, amiben egészen biztos volt. – Egyet egész biztosan elmondhatunk arról az emberről, aki leütött – mondta Wallander. – Sokkal jobb futó nálam. És remek kondícióban van. Szerintem középmagas, elég erőteljes alkatú, és nagyjából annyi idős lehet, mint én. De persze ezt is óvatosan kezeljük. Még mindig várták a lundi boncolás eredményét. Nyberg a linköpingi bűnügyi technikai laboratóriummal is felveszi a kapcsolatot. Nagyszámú ujjlenyomat volt ott, amelyeket össze kellett hasonlítani a nyilvántartásokkal. Ezer dolguk volt, és Wallander, amilyen gyorsan csak lehet, be akarta fejezni a gyűlést. Tizenegykor felálltak, és ki-ki ment a maga dolgára. Wallander épp beért a szobájába, amikor csengett a telefon. Ebba volt az. – Látogatód van – mondta. – Egy Gunnar Larsson nevű férfi. Lambergről akar veled beszélni. Wallander épp eldöntötte, hogy még egyszer meglátogatja Elisabeth Lamberget. – Nem vehetné át valaki más? – Kifejezetten veled akar beszélni. – Ki ez az ember? – Régebben Lamberg alkalmazottja volt. Wallander szándéka rögtön megváltozott. Az özvegy várólistára került. Gunnar Larsson harmincas éveiben járt. Leültek Wallander szobájában. A férfi nem kért kávét. – Milyen jó, hogy magától idejött – kezdte Wallander. – Előbb vagy utóbb úgyis felbukkant volna a neve, de ilyen módon időt takarítunk meg. Wallander felnyitott egy noteszt. – Hat évig dolgoztam Lambergnél – mondta Gunnar Larsson. – Körülbelül négy éve mondott fel nekem. Nem hiszem, hogy utánam lett volna még 160

alkalmazottja. – Miért mondott fel? – Azt mondta, nem engedheti már meg magának, hogy alkalmazottja legyen. És azt hiszem, igazat mondott. Valahogy már számítottam is rá. Lamberg üzlete nem volt olyan nagy, hogy egyedül is ne tudott volna mindent elvégezni. Nem árult gépeket sem, tartozékokat sem, nem volt magas a jövedelme. Rossz időkben az emberek nem fényképészhez futkorásznak. – Ezek szerint hat évig dolgozott vele? Ez nyilván azt jelenti, hogy elég alaposan megismerte. – Igen is, nem is. – Kezdjük talán az előbbivel. – Mindig udvarias volt, barátságos. Mindenkivel. Velem is, a vevőkkel is. Például szinte végtelen volt a türelme a gyerekek iránt. És igen rendes volt. Wallandernek hirtelen eszébe jutott valami. – Ki merné jelenteni, hogy Simon Lamberg jó fényképész volt? – Azok a képek, amelyeket készített, elég hagyományosak voltak. Többek között azért is, mert az emberek éppen ilyeneket akartak. Olyan képeket, amelyek hasonlítottak a többi hasonlóra. Ezeket jól csinálta. Sosem végzett kontár munkát. Nem volt eredeti, de indíttatása sem volt, hogy az legyen. Nem hinném, hogy bármiféle művészi ambíciót elégített volna ki a munkájával. Én legalábbis sohasem vettem rajta észre ilyesmit. Wallander bólintott. – Amit elmondott, az egy előzékeny, de elég színtelen személyiség képét rajzolja ki. Igaz ez? – Igen. – És miért gondolja, hogy nem ismerte meg eléggé? – Azt hiszem, ő volt a legvisszafogottabb ember, akivel valaha találkoztam. – Hogy érti ezt? – Sohasem beszélt önmagáról vagy az érzéseiről. Nem emlékszem rá, hogy valaha is elmesélte volna valamilyen élményét. Eleinte még megpróbáltam rendesen beszélgetni vele. – Miről? – Bármiről, az időjárásról. De aztán hamar abbahagytam. – Sosem szólt hozzá a világban történő dolgokhoz? – Azt hiszem, nagyon konzervatív volt. – Ezt miből gondolja? Gunnar Larsson vállat vont. – Csak úgy gondolom. De abban már nem volnék biztos, hogy valaha is olvasott volna újságot. De még mekkorát tévedsz, gondolta Wallander. Olvasott újságokat. És valószínűleg rengeteget tudott bizonyos külföldi politikusokról. És a 161

véleményét olyan módon fejezte ki bőrkötésben, amilyet még nem látott a világ. – És még valami feltűnt – folytatta Gunnar Larsson. – A hat év alatt, amíg nála dolgoztam, egyetlenegyszer sem találkoztam a feleségével. Egyszer sem voltam náluk látogatóban. Egyszer csak azért elsétáltam feléjük, hogy egyáltalán tudjam, hol lakik. – Tehát a lányával sem találkozott? Gunnar Larsson kérdőn nézett Wallanderre. – Miért, van gyerekük? – Ezt sem tudta? – Nem. – Van egy Matilda nevű lányuk. Wallander úgy döntött, egyelőre nem árulja el, hogy ez a lány súlyosan fogyatékos. Gunnar Larsson nyilvánvalóan azt sem tudta, hogy a világon van. Wallander letette a ceruzát az asztalra. – Mi jutott eszébe, amikor megtudta, mi történt? – Felfoghatatlan volt. – Elképzelte volna valaha, hogy ilyesmi megtörténhet vele? – Még most sem tudom elképzelni. Kinek lehetett oka arra, hogy megölje? – Épp ezt akarjuk kideríteni. Wallander hirtelen észrevette, hogy Gunnar Larsson feszeng. Mintha nem tudná eldönteni, hogy mondjon-e még valamit. – Eszébe jutott valami? – kérdezte óvatosan. – Jól látom? – Olyan sok pletyka járja – mondta Gunnar Larsson. – Olyan pletykák, hogy Simon Lamberg játszik. – Micsoda, játszik? – Pénzben játszik. Látták egyszer Jägersróban. – Nem nagy dolog Jägersróba utazni. – Az nem, de azt is mondták róla, hogy illegális játékklubokban bukkant fel. Malmőben is, Koppenhágában is. Wallander a homlokát ráncolta. – Hol hallotta? – Annyi pletyka kering egy ilyen kisvárosban, mint Ystad. Wallander nagyon jól tudta, hogy ez mennyire igaz. – Azt mondták, nagy adósságokat csinált. – És voltak adósságai? – Abban az időben, amikor én ott dolgoztam, nem. A könyvelésből látszott. – Lehet, hogy magas kamatú hitelt vett fel? Vagy uzsorások kezébe került? – Ha így volt is, ilyesmiről nem hallottam. 162

Wallander gondolkodott. – Nem zörög a haraszt – mondta aztán. – Olyan rég volt már ez az egész – mondta Gunnar Larsson. – Nem emlékszem már, kitől vagy mikor hallottam ezeket a pletykákat. – Ismeri azt a fényképalbumot, amelyet az íróasztalában tartott? – Soha nem láttam, mi van az íróasztalában. Wallander biztos volt abban, hogy az az ember az asztal túloldalán az igazat mondja. – Volt saját kulcsa, amikor Lambergnél dolgozott? – Persze. – És mit csinált vele, amikor már nem dolgozott ott? – Természetesen visszaadtam. Wallander bólintott. Tovább nem fog jutni. Simon Lamberg a maga fakó semmilyenségével együtt egyre rejtélyesebbnek tűnt, minél több embert kérdezett meg róla. Feljegyezte Gunnar Larsson címét és telefonszámát. Befejezték a beszélgetést, Wallander kikísérte a férfit a beléptetőig. Aztán bement az étkezőbe egy csésze kávéért, és visszament a szobájába. Levette a telefonkagylót, és mellétette. Nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára ennyire tanácstalan. Milyen irányba kellene fordulnia, hogy legalább reménye legyen a megoldásra? Mintha csupa elvarratlan szálból állt volna minden. Hiába próbált ellenállni, újra meg újra feltolult benne a saját eltorzított, fényképalbumba ragasztott arcképének visszataszító látványa. Az elvarratlan szálak sehol sem függtek össze. Órájára nézett. Mindjárt tizenkettő. Éhes volt. Odakint tovább erősödött a szél. Visszatette a kagylót. Azonnal csörögni is kezdett. Nyberg volt az, aki jelentette, hogy a technikai vizsgálat lezárult, és semmi érdekeset nem hozott. Most aztán Wallander már megnézhette a többi helyiséget is. Leült az íróasztalhoz, és megpróbálta összefoglalni az eddigieket. Gondolatban Rydberggel beszélgetett, és átkozta azt a szerencsétlen körülményt, hogy éppen most nem volt mellette. „Mit tegyek most? Hogyan jutok tovább? Sötétben tapogatózunk, és mintha csak körbejárnánk.” Végigolvasta, amit írt. Megpróbált kiolvasni az összefoglalásból valami érdekeset, de nem talált ilyet. Bosszankodva tolta el magától a noteszt. Háromnegyed egy volt. Legjobb lesz, ha most eszik valamit. Majd később, a délután folyamán elbeszélget Elisabeth Lamberggel. Belátta, hogy túlságosan türelmetlen. Hiszen még csak huszonnégy óra telt el Simon Lamberg meggyilkolása óta. Úgy képzelte, hogy Rydberg egyetértene vele. Wallander tisztában volt vele, hogy iszonyatosan türelmetlen. Felvette a dzsekijét, és kifelé indult. Ebben a pillanatban kinyilt az ajtó. Martinsson jelent meg. Látszott rajta, hogy fontos mondanivalója van. Megállt az ajtónyílásban. Wallander kíváncsian nézett rá. 163

– Nem találtuk meg azt a férfit, aki leütött téged az este – mondta –, viszont valaki megfigyelte. Martinsson egy Ystad-térképre mutatott, amely Wallander háta mögött függött a falon. – Ugye, az Aulingatan és a Giöddesgränd sarkán ütött le. Ezután valószínűleg a Herrestadsgatanon menekült, aztán északra fordult. Nem sokkal ezután látták őt a Timmermansgatanon egy kertben, ez ott van a közelben. – Hogyhogy látták? Martinsson elővett egy noteszt a zsebéből, és a feljegyzéseiben lapozgatott. – Él ott egy fiatal család, Simovic nevű. Az asszony ébren volt, mert a három hónapos kisbabát szoptatta. Kinézett az ablakon, és egy árnyat vett észre kint a sötét kertben. Azonnal felkeltette a férjét, de mire ő is odalépett az ablakhoz, addigra az árny már eltűnt. Azt mondta a feleségének, hogy csak képzelődik. Az asszonyt ez megnyugtatta, és le is feküdt, amikor a kicsi elaludt. De ma, amikor kiment a kertbe, eszébe jutott az éjszakai dolog. Oda is ment, ahol látni vélte éjjel azt az alakot. És persze, meg kell jegyeznem, hogy közben már az ő fülébe is eljutott Lamberg halálhíre. Ystad olyan kicsi: a Simovic családnak is van családi képe Lamberg műterméből. – De az éjszakai hajtóvadászatról csak nem hallott – vetette ellen Wallander. – Semmit sem tettünk közzé róla. – Ez igaz – mondta Martinsson –, ezért is lehetünk boldogok, hogy egyáltalán idejött. – Miért, tudott valami használható személyleírást adni? – Csak egy árnyat látott. Wallander kérdő tekintettel nézett Martinssonra. – Akkor nem sokat lendítenek rajtunk a megfigyelései. – Elvileg igazad van – mondta Martinsson –, de aztán a nő behozott valamit a kertjéből, amit ott talált a földön. Az íróasztalomon hever. Wallander átballagott Martinsson után a folyosón a másik szobába. Az íróasztalon egy zsoltároskönyv hevert. Wallander gyanakodva nézett Martinssonra. – Ez? Ezt találta? – Igen. Egy zsoltároskönyvet. A svéd egyház tulajdonát. Wallander gondolkodott. Miért jött ezzel ide Simovic asszony? Történt egy gyilkosság. Ő felfedezett valakit, aki éjszaka a kertjében ólálkodott. Először hagyja, hogy a férje meggyőzze: rémeket lát, aztán meg idehozza a zsoltároskönyvet. Lassan csóválta a fejét. – Persze nem biztos, hogy ugyanarról az emberről van szó – mondta Martinsson –, még ha sok minden szól is emellett. Hányan bujkálhatnak éjszakánként idegen kertekben Ystadban? A járőrök átfésülték az egész környéket. Beszéltem egyikükkel, aki éjszaka szintén kint volt. A 164

Timmermansgatanon többször is megfordultak. Jó hely lehet ott egy kert az elrejtőzésre. Wallander belátta, hogy Martinssonnak igaza lehet. – Egy zsoltároskönyv – mondta. – Ki az ördög szaladgál az éjszaka közepén zsoltároskönyvvel? – És veszti el azt egy kertben, miután leütött egy rendőrt – tette hozzá Martinsson. – Add oda Nybergnek átvizsgálásra a könyvet, és köszönd meg a Simovic családnak a segítséget – mondta Wallander. Ahogy Martinsson szobájából jött kifelé, Wallandernek még eszébe jutott valami. – Ki fogadja a beérkező információkat? – Hansson. De mintha még mindig nem jött volna bele úgy igazából. – Talán sosem jön bele – mondta Wallander szkeptikusan. Végezetül beugrott a buszpályaudvar büféjébe, és bekapott pár szendvicset. A zsoltároskönyv rejtélyes lelet volt, és akárcsak minden más, ez sem illeszkedett bele semmiféle logikai rendbe a fényképész halála körüli nyomozásban. Wallander tanácstalan volt. Sötétben tapogatóztak. A büfé után egyenesen felhajtott a Lavendelvägre. Megint Karin Fahlman nyitott ajtót. Ám Elisabeth Lamberg ezúttal nem heverészett. A nappaliban ült, és várta, hogy Wallander beérjen. Wallandert megint csak megdöbbentette kísérteties sápadtsága. Azt érezte, hogy valahonnan mélyről fakad, és távoli gyökerei vannak. Nem arra reagált így, hogy a férjét meggyilkolták. Wallander leült vele szemben. A nő kérdőn nézett rá. – Nem jutottunk közelebb a megoldáshoz – mondta Wallander. – Gondolom, megteszik, amit tudnak – felelte a nő. Wallander elgondolkodott, vajon mit akart ezzel mondani. Lehet, hogy rejtett kritika volt a svéd rendőrség munkáját illetően? Vagy talán komolyan gondolta? – Másodszor járok önnél – mondta –, és biztos, hogy nem utoljára. Mindig újabb és újabb kérdések merülnek fel. – Ami tőlem telik, megteszem: válaszolok a kérdéseikre. – De most nem kérdésekkel jöttem – folytatta Wallander. – Most inkább a férje személyes holmiját szeretném átnézni. A nő bólintott, nem szólt. Wallander úgy érezte, rá kell térnie a lényegre. – Voltak adósságai a férjének? – Amennyire tudom, nem voltak. A ház ki van fizetve. És a műterembe 165

soha nem ruházott be úgy, hogy ne lett volna biztos benne, hogy a legrövidebb időn belül vissza tudja fizetni a felvett kölcsönt. – Elképzelhető, hogy úgy vett fel hitelt, hogy ön nem tudott róla? – Hát persze. Már elmagyaráztam. Egy fedél alatt éltünk, de külön életünk volt, és ő nagyon titokzatos volt. Wallander ebbe az utolsó mondatba kapaszkodott bele. – Milyen módon volt titokzatos? Ezt már a múltkor sem értettem igazán. A nő behatóan nézett rá. – Milyen egy titokzatos ember? Lehet, hogy inkább azt kellett volna mondanom: zárkózott volt. Sohasem lehetett tudni, hogy tényleg azt gondoltae, amit mondott, vagy valami egészen mást. Ha mellette álltam, akkor is az volt az érzésem, hogy kilométerekre vagyunk egymástól. Nem tudtam, szívből mosolyog-e, ha mosolygott. Abban sem lehettem biztos, hogy ki volt. – Nehéz helyzet lehetett – mondta Wallander. – De biztosan nem mindig volt így. – Nagyon megváltozott. Ez már akkor megkezdődött, amikor Matilda megszületett. – Huszonnégy éve? – Na jó, talán nem azonnal. Mondjuk, húsz éve. Először azt gondoltam, hogy Matilda sorsát gyászolja. Amíg csak rosszabbra nem fordult. – Rosszabbra? Ez mikor következett be? – Körülbelül hét éve. – Akkor mi történt? – Nem tudom pontosan megmondani. Wallander lassított, még egyszer visszakanyarodott. – Ha jól értem, hét évvel ezelőtt történt valami, ami drámai változást hozott az életébe. – Igen. – El sem tudja képzelni, mi történhetett? – De, talán. Akkor tavasszal tizennégy napra átengedte az alkalmazottaknak az üzletet. Ő pedig busszal lement Európába. – Ön nem tartott vele? – Egyedül akart menni. Nekem kedvem se lett volna. Ha útra keltem, a barátnőimmel utaztam. Egészen másfelé. – Akkor mi történt? – Ausztriába mentek, és amikor visszajött, teljesen megváltozott. Egyszerre volt feldobott és szomorú. És amikor rákérdeztem, átélhettem a kevés dührohamainak egyikét. Wallander jegyzetelni kezdett. – Pontosan mikor történt ez? – 1981 februárjában vagy márciusában. A buszutat Stockholmban szervezték. De Simon Malmőben szállt fel. 166

– Nem emlékszik véletlenül az utazási iroda címére? – Azt hiszem, Mark-Reisen volt a neve. Majdnem mindig velük utazott. Wallander felírta a nevet, aztán zsebre dugta a noteszt. – És most szeretnék körülnézni – mondta. – Persze, legfőképp a szobájában. – Két szobája volt. Egy hálószoba és egy dolgozószoba. Mindkettő a szuterénban volt. Wallander gyors pillantást vetett a hálóba, aztán kinyitotta a szekrényt. Elisabeth Lamberg mögötte állt, nézte. Aztán átmentek a tágas dolgozószobába. A falak mentén könyvespolcok sorakoztak. Terjedelmes lemezgyűjtemény, egy viharvert bőrfotel, egy nagy íróasztal. Wallandernek hirtelen támadt egy ötlete. – A férje vallásos volt? – kérdezte. – Nem – felelte a nő elcsodálkozva. – Nemigen tudom elképzelni róla. Wallander tekintete végigsiklott a könyvek gerincén. Különféle nyelvű szépirodalom volt itt, különböző témákról szóló ismeretterjesztő könyvek mellett. Többméternyi polcon kizárólag csillagászati szakirodalom. Wallander az íróasztalhoz ült. Nybergtől megkapta a kulcscsomót. Felnyitotta a legfelső fiókot. Lamberg özvegye leült a bőrfotelbe. – Elmegyek, ha egyedül szeremé dolgozni – mondta. – Maradhat – felelte Wallander. Eltartott pár órát, amíg Wallander az egész szobát átnézte. Az asszony végig a fotelben ült, és figyelte, mit csinál. Wallander semmit sem talált, ami akár őt, akár a nyomozás menetét előbbre vitte volna. Hét évvel ezelőtt, Ausztriában történt vele valami, gondolta magában. Csak az a nagy kérdés, hogy mi. Fél hat tájban feladta. Simon Lamberg élete, úgy tűnt, hermetikusan lezáródott. Akármennyire kutakodott is, semmit sem talált. Visszamentek a földszintre. Karin Fahlman a háttérben mocorgott. És minden nagyon csendes volt. Akárcsak korábban. – Megtalálta, amit keresett? – kérdezte Elisabeth Lamberg. – Nem tudom mit keresek. Csak azt tudom, hogy rá kellene terelnie a figyelmemet a gyilkosság indítékára vagy elkövetőjére. De semmi ilyesmit nem találtam. Wallander elköszönt, és visszament a kapitányságra. A szél még mindig viharos volt. Fázott, és ki tudja, hányadszor kérdezte önmagától, hogy vajon meddig késik még a tavasz. A kapitányság előtt összefutott Per Åkeson államügyésszel. Együtt léptek be. Wallander röviden összefoglalta Åkesonnak a nyomozás állását. 167

– Vagyis még semmi nyom, amire ráállhatnátok – állapította meg az államügyész. – Semmi – mondta Wallander. – Még semmi sem mutat egy meghatározott irányba. Az iránytű forog, mint az őrült. Åkeson eltűnt a forgóajtóban. A folyosón Wallander Svedbergbe ütközött. Éppen őt akarta felkeresni. Együtt vonultak be Wallander szobájába. Svedberg leült Wallander rozoga látogatószékére. A szék egyik karfája le akart törni. – Be kéne szerezned egy új széket – jegyezte meg Svedberg. – Gondolod, hogy van rá keret? – kérdezte Wallander. Wallander letette a jegyzetfüzetét az asztalra. – Két dologra szeretnélek megkérni – mondta. – Először is, próbáld kideríteni, hogy van-e Stockholmban Mark-Reisen nevű utazási iroda. Simon Lamberg velük utazott 1981 februárjában vagy márciusában Ausztriába. Próbálj annyit megtudni erről az útról, amennyit csak tudsz. Persze a létező legjobb az lenne, ha megvolna még az utaslista. – Miért olyan fontos ez? – Valaminek történnie kellett ezen az úton. Az özvegy ebben a kérdésben nagyon egyértelműen nyilatkozott. Simon Lamberg nem ugyanaz az ember volt, amikor visszajött erről az útról, mint annak előtte. Svedberg jegyzetelt. – Másodszor pedig ki kell derítened, hol tartózkodik a lányuk, Matilda. Egy súlyos fogyatékosokkal foglalkozó otthonban él. De nem tudjuk, hol. – Nem kérdezted meg? – Eszembe sem jutott. Azt hiszem, ez a ma éjszakai ütés egy kicsit jobban megviselt, mint először gondoltam. – Utánajárok – ígérte Svedberg, és felállt. Az ajtóban kis híján összeütközött Hanssonnal. – Azt hiszem, találtam valamit – mondta az. – Kutakodtam az emlékeimben. Simon Lambergnek soha nem volt összeütközése a törvénnyel. De valahogy mégis ilyen összefüggésben emlékeztem rá. Wallander és Svedberg izgatottan várt. Mindketten tudták, hogy Hansson hébe-korba kiváló memóriáról tesz tanúságot. – Épp most jutott eszembe, hogy mi volt az – folytatta Hansson. – Lamberg néhány évvel ezelőtt egész sor panaszos levelet küldött. Björknek voltak címezve, pedig szinte semmi közük nem volt Ystadhoz. Többek között azt is felpanaszolta, hogy milyen nehézkesen derítjük fel az erőszakos bűncselekményeket. Az egyik levelében Kajsa Stenholmot emlegette, akinek nem sikerült azt a stockholmi bűntettet felderítenie, amikor Bengt Alexanderssont meggyilkolták, és amire csak tavaly derült fény. Akkor azt az ügyet te tartottad kézben. Arra gondoltam, ez megmagyarázza, hogyan kerültél bele abba a fura fényképgyűjteménybe. 168

Wallander bólintott. Hanssonnak igaza lehet. Csak éppen ez nem viszi előbbre őket. Eluralkodott rajta a tanácstalanság érzése. Semmi sem volt a kezükben. A tettes még mindig csak futó árnyék volt. A gyilkossági nyomozás harmadik napjára megváltozott az idő. Amikor Wallander fél hatkor kipihenten felébredt, a szobájába besütött a nap. A konyhaablakra kitett hőmérő hét fokot mutatott. Talán mégiscsak megérkezik a tavasz. Wallander megnézte a tükörben az arcát. A bal orcája még meg volt dagadva, és kék foltok látszottak rajta. Amikor a sebtapaszt levette a bal halántékáról, a seb azonnal vérezni kezdett. Új tapaszt keresett, beragasztotta. Nyelvével körültapogatta az ideiglenes koronát: még nem szokott hozzá. Lezuhanyozott, felöltözött. A hegynyi szennyestől méregbe gurult, ledübörgött a mosókonyhába, és beírta magát egy időpontra, amíg odafenn megfőtt a kávé. Nem is értette, hogyan gyűlhet össze ilyen rövid idő alatt ennyi szennyes. Régen Mona intézte a mosást. Belehasított, amikor eszébe jutott. Aztán a konyhaasztalhoz ült, és elolvasta az újságot. A Lamberg-gyilkosság sok helyet foglalt el. Björk beszélt az újságírókkal, és Wallander örült ennek. Björk jól ki tudta fejezni magát. Pontosan néven nevezte a dolgokat, nem fecsérelte az időt találgatásra. Hat után indult el otthonról, felment a kapitányságra. Az egész nyomozócsoport el volt foglalva, tehát csak este akartak összeülni. Simon Lamberg életének teljes áttekintése, a szokásai, az anyagi helyzete, az életmódja, a múltja sok időt vett igénybe. Maga Wallander annak akart utánajárni, hogy igazak-e azok a hírek, amelyeket Gunnar Larssontól hallott. Mármint hogy Lamberg illegális játékkaszinókban fordult volna meg. Egyik régi kapcsolatát akarta erre a célra mozgósítani. Elutazik Malmőbe, és beszél egy emberrel, akit kis híján négy éve nem látott. De tudta, hogy hol keresse. Lement a portaügyeletre, és végiglapozta a telefonbejegyzéseket. Látta, hogy semmi fontos nem várja. Aztán továbbment Martinsson szobájába, aki, mint rendesen, most is korán kezdett. A számítógépe előtt ült, és valami keresési akcióval foglalkozott. – Előbbre jutottál? – kérdezte Wallander. Martinsson a fejét csóválta. – Nekem úgy tűnik, Simon Lamberg maga volt a makulátlan mintapolgár. Élete végéig még egy tilosban parkolást sem szedett össze. Semmi. – Hallottam egy pletykát, hogy játszott – mondta Wallander. – Illegálisan. És adósságai is voltak állítólag. A délelőttöt most arra fordítom, hogy utánajárjak ezeknek a híreszteléseknek. Malmőbe megyek. 169

– Micsoda időnk kerekedett – mondta Martinsson, de a szemét le nem vette volna a képernyőről. – Igen – felelte Wallander. – Az ember már-már reménykedik. Wallander bement hát Malmőbe. Tovább melegedett az idő. Előre élvezte, ahogy gondolatban tavaszt varázsolt a tájra. De persze hamarosan újra a gyilkossági nyomozás körül keringtek a gondolatai, amelyért ő viselte a felelősséget. Még mindig hiányzott az irány, amerre elindulhattak volna. Nem volt semmi nyilvánvaló indíték. Simon Lamberg halála felfoghatatlan volt. Egy nyugodalmas életet élő fényképész. Akit azzal vert meg a sors, hogy egy halmozottan fogyatékos lánya született. Aki már hosszabb ideje gyakorlatilag különváltan élt a feleségétől. Mindezen tények egyike sem volt alkalmas arra, hogy valakinek az az ötlete támadjon róla, hogy Lamberg koponyáját eszelős indulattal bezúzza. Ezenkívül mintegy hét évvel ezelőtt elment egyszer egy ausztriai buszos társasutazásra. És ez döntő módon megváltoztatta Lamberget. Az autózás közben végigpillantott a tájon. Azon töprengett, vajon mit nem vesz észre Lamberg képén. Valahogy az egész figura életlen maradt. Élete és jelleme egyaránt furcsán képlékenynek tűnt. Wallander nyolc előtt megérkezett Malmőbe. Egyenesen a Savoy Szálló mögötti nagy parkolóházba hajtott. Aztán bement a főbejáraton, és megcélozta az éttermet. A férfi, akit keresett, a helyiség hátsó részén, egymagában ült egy asztalnál. Egy reggeli újság volt nála, abba mélyedt. Wallander az asztalhoz lépett. A férfi összerezzent és felpillantott. – Kurt Wallander – mondta. – Csak nem vagy olyan éhes, hogy egész Malmőig szaladsz egy jó kajáért? – A logikád, mint mindig, kissé nyakatekert – felelte Wallander, és leült. Töltött egy csésze kávét. Eszébe jutott, hogyan ismerkedett meg Peter Linderrel, azzal a férfival, aki most szemben ül vele. Több mint tíz éve történt, a hetvenes évek közepén. Wallander akkor költözött át Ystadba. Felszámoltak egy illegális játékkaszinót, amely Hedeskoga környékén működött, egy elhagyatott tanyán. Mindenki számára világos volt, hogy Peter Linder kezében futnak össze a szálak. Ám a per során felmentették. A védők egész hadserege lyuggatta át az államügyész vádjait, és Linder szabad emberként hagyta el a tárgyalótermet. Pár nappal a szabadon bocsátása után váratlanul megjelent a kapitányságon, és Wallanderrel akart beszélni. Panaszt emelt a svéd igazságügyi hatóságok ellen a rossz bánásmód miatt. – Mindenki tudja, hogy te állsz az egész mögött – pattogott Wallander, és majdnem szétrobbant dühében. – Hát persze – felelte Peter Linder. – De az államügyész nem tudta rám 170

bizonyítani. És ez még nem jelenti azt, hogy nem élhetnék azzal a jogommal, hogy panaszt emeljek a rossz bánásmód miatt. Peter Linder olyan szemtelen volt, hogy Wallandernek még a szava is elállt. Pár évvel ezután Linder eltűnt a szeme elől. Egy napon azonban névtelen levél érkezett Wallandernek, feladója tippet adott holmi illegális ystadi játékkaszinóra. Most már a nagykutyákat is el tudták kapni. És Wallander biztos volt benne, hogy Peter Linder áll a névtelen levél mögött. És mivel az akkori látogatása alkalmával szükségesnek találta megjegyezni, hogy „mindig a Savoyban reggelizik”, így hát Wallander itt kereste fel. – Azt írja az újság, hogy Ystadban veszélyes dolog fényképésznek lenni – szólalt meg Peter Linder. – Nem veszélyesebb, mint bárhol másutt. – És a játékkaszinó? – Úgy gondolom, hogy egy darabig megszabadultunk tőle. Peter Linder mosolygott. A szeme csak úgy kéklett. – Lehet, hogy elgondolkodom rajta, ne költözzek-e vissza Ystadba, most, hogy üresedés lett… Mit szólsz hozzá? – Elképzelheted, mit szólok hozzá – felelte Wallander. – És ha egyszer véletlenül vissza találnál jönni, hát bevarrunk. Peter Linder csóválta a fejét. Megint mosolygott. Wallandert bosszantotta, de nem mutatta. – Tényleg azért jöttem, hogy a meggyilkolt fényképészről beszéljek veled. – Én kizárólag egy malmöi fényképészhez járok. Már a régi királyról is ő csinálta a képeket. Igazán kiváló ember. – Csak a kérdésemre válaszolj! – szakította félbe Wallander. – Ez kihallgatás? – Nem, de elég ostoba vagyok ahhoz, hogy azt gondoljam: tudsz nekem segíteni. Sőt, még ostobább vagyok, mert azt is gondolom, hogy meg is teszed. Peter Linder nagylelkű gesztussal tárta szét a karját. – Simon Lamberg – kezdte Wallander. – A fényképész. Azt a pletykát hallottam, hogy játszott volna. Nagy összegekben. Persze illegálisan. Itt meg Koppenhágában. És hitelt is vett fel, amit persze nem tudott visszafizetni. Mélységes mélyen ült az adósságcsapdában. – Ahhoz, hogy egy pletyka érdekes legyen, legalább a felének igaznak kell lennie – mondta Peter Linder filozofikusan. – így van? – Én abban reménykedtem, hogy te meg tudod mondani. Peter Linder elgondolkodott. – Nem – mondta. – De ha csak egy mákszemnyi igazság is van a dologban, akkor meg fogom tudni, ki volt az az ember. – Elképzelhető, hogy valamiért nem hallottál még róla? – Nem – felelte Peter Linder. – Ez teljességgel lehetetlen. – Más szóval mindentudó vagy? 171

– Arról, ami Dél-Svédországban illegálisjáték-ügyben folyik, mindent tudok. Ráadásul kicsit ismerem a klasszikus filozófiát és a mór építészetet. De mindezeken túl teljesen tudatlan vagyok. Wallander nem tiltakozott. Tudta, hogy Peter Linder megdöbbentően meredek karriert futott be egykor az egyetemen. Aztán egy szép napon, minden előjel nélkül, egyszerre hátat fordított a felsőbb tanulmányoknak, hogy aztán meglepően kurta időn belül játékkaszinó-tulajdonosként bukkanjon fel. Wallander megitta a kávéját. – Ha véletlenül hallanál valamit, nagyon hálás lennék egy névtelen leveledért – mondta. – Körülszimatolok Koppenhágában – felelte Linder –, de nem hiszem, hogy találok valamit, aminek örülnél. Wallander bólintott. Felállt. Az, hogy kezeljen is Peter Linderrel, már több volt annál, amit el tudott képzelni. Tíz óra tájban visszaért a kapitányságra. Pár rendőr a tavaszi melegben a ház előtt kávézott. Wallander benézett Svedberg szobájába. Nem volt ott. Hansson sem. Csak Martinsson ült rendíthetetlenül a képernyője előtt. – Na, mi volt Malmőben? – kérdezte. – Sajnos, vakvágány volt – felelte Wallander. – Sajnos? – Lett volna indítékunk. Adósság, pénzbehajtók, minden, ami csak kell. – Svedberg rájött a kereskedelmi nyilvántartásból, hogy a Mark-Reisen cég már nincs meg. Öt évvel ezelőtt fúzióra lépett egy másik céggel. És egy vagy két évvel ezelőtt csődöt kellett jelenteniük. Azt mondja, lehetetlen minden utaslistát előkeríteni, viszont azt elképzelhetőnek tartja, hogy fel tudja hajtani az akkori buszsofőrt. Már ha még életben van. – Hansson meg ő mivel foglalatoskodik éppen? – Svedberg Lamberg anyagi ügyeiben kutakodik. Hansson a szomszédjait interjúvolja. Nyberg pedig éppen a keresztvizet szedi le az egyik beosztottjáról, mert elvesztett egy lábnyomot. – Hogy lehet elveszteni egy lábnyomot? – Hogy lehet elveszteni egy kertben egy zsoltároskönyvet? Martinssonnak igaza van, gondolta Wallander. Mindent el lehet veszteni. – Futott be valami bejelentés? – kérdezte még. – Semmi egyéb, csak Simovicék meg az énekeskönyv. Meg persze egy csomó olyan infó, amelyeket azonnal törölhettünk is. De lehet, hogy még kapunk valami fülest. Az emberek mindig ráérősre veszik. – Backman bankigazgató úr? – Megbízható. De tényleg nem látott egyebet, mint amit már tudtunk. 172

– És a takarítónő? Hilda Waldén? – Tőle sem tudtunk már meg újdonságot. Wallander az ajtófélfát támasztotta. – Ki az ördög ölhette meg? Miféle indítékkal? – Ki állít át egy rádiót egy másik adóra? – kérdezte Martinsson. – Ki rohangál éjnek évadján zsoltároskönyvvel a zsebében a városban? Egyetlen kérdésükre sem kaptak egyelőre választ. Wallander a szobájába ment. Nyugtalannak, elégedetlennek érezte magát. A Peter Linderrel folytatott beszélgetése sem hozott semmit a konyhára, így most már abban sem reménykedhet, hogy az illegális szerencsejáték világában találja meg az indítékot. De akkor mi maradt még? Wallander leült az íróasztalához, és megpróbált újabb összefoglalást készíteni. Több mint egy órára volt szüksége. Aztán átolvasta, amit írt. Egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy azt az embert, aki meggyilkolta Lamberget, úgy engedték be a műterembe. Egész biztosan olyasvalaki volt, akit a fényképész ismert, és akiben megbízott. Valaki, akiről talán még Elisabeth Lamberg sem tudott. Gondolataiból Svedberg kopogása riasztotta fel. – Találd ki, hol jártam – mondta. Wallander a fejét rázta. Egyáltalán nem volt találósdi kedvében. – Matilda Lamberg Rydsgård közelében él egy otthonban – mondta Svedberg. – És miután ilyen közel van, úgy gondoltam, oda is mehetnék. – Találkoztál Matildával? Svedberg elkomolyodott. – Iszonyatos – mondta. – Egyáltalán nem tud egyedül létezni. – Nem kell részletezned. El tudom képzelni. – Viszont megtudtam valami különöst – folytatta Svedberg. – Elbeszélgettem a vezetőnővel, egy kedves asszonnyal. Tudod, ő is egy olyan hétköznapi hős, aki nem veri nagydobra, amit csinál. Megkérdeztem, hányszor volt látogatóban Simon Lamberg a lányánál. – És mit felelt? – Egyetlenegyszer sem járt ott. Egyszer sem, az egész idő alatt. Wallander nem szólt. – Elisabeth Lamberg hetente egyszer megy ki hozzá. Általában szombaton. De nem ez a különleges. – Hanem? – A vezetőnő azt mondta, hogy egy másik nő is látogatja. Rendszertelenül, de azért fel-felbukkan. Senki sem tudja, hogy hívják, vagy hogy kicsoda. Wallander a homlokát ráncolta. Egy ismeretlen nő. Hirtelen nagyon erősen jelentkezett az érzés. Nem tudta, honnan jött, de egészen biztos volt benne: ez itt egy nyom. 173

– Jó – mondta. – Nagyon jó. Próbáld meg összetrombitálni a társaságot. Fél tizenkettőre az egész nyomozócsoport összegyűlt. A szélrózsa minden irányából, a friss időnek hála, tettre készen érkeztek meg. Wallander közvetlenül a gyűlés előtt még megkapta az igazságügyi bonctani intézet ideiglenes jelentését. Simon Lamberget valószínűleg éjfél előtt ölték meg. Az az ütés, amellyel a fejének hátsó részére lesújtottak, azonnali halált okozott. A sebben olyan fémdarabkákat találtak, amelyek rézötvözetre utalnak, így most azon is el lehet gondolkodni, hogy mi lehetett a gyilkos fegyver. Lehetett egy rézszobrocska vagy valami hasonló. Wallander azonnal felhívta Hilda Waldént, és megkérdezte, volt-e a műteremben valamilyen réztárgy. Ám a nő nemmel válaszolt. Az az ember, aki Simon Lamberget meg akarta gyilkolni, magával hozta a gyilkos fegyvert. Ez pedig arra utal, hogy eltervezte a gyilkosságot. Nem pedig veszekedés vagy egyéb heves érzelmi felindulás váltotta ki. A nyomozócsoport számára értékes megállapítás volt ez. Most már tudták, hogy olyan embert kell keresniük, aki szántszándékkal ölt. Ám azt még mindig nem tudták, miért ment vissza. A legvalószínűbb az lehetett, hogy ottfelejtett valamit. Wallander azonban szinte biztos volt abban, hogy más oka volt, csak éppen még nem jöttek rá, mi. Lassan és módszeresen még egyszer mindent átvettek, amit eddig sikerült összeszedniük. A legtöbb kérdés azonban még mindig nyitva volt. A különböző információkat egyszerűen nem kapcsolta össze semmi. Ám Wallander már most mindent ott akart látni maga előtt. Tapasztalatból tudta, hogy ha csoportban dolgoznak, akkor minden egyes nyomozónak hozzá kell férnie minden megszerzett adathoz. Az egyik legsúlyosabb rendőri bűne éppen az volt, hogy szeretett megtartani magának bizonyos értesüléseket. Viszont az évek során már valamennyit sikerült javulnia. – Elég sok ujjlenyomat és lábnyom van – kezdte Nyberg, amikor Wallander szokása szerint átadta neki a szót. – A zsoltároskönyvben pedig találtunk egy elég használható hüvelykujjnyomot. Azt viszont még nem tudom, hogy azonos lesz-e a fényképésznél talált ujjnyomok valamelyikével. – A könyvről tudunk még valamit? – kérdezte Wallander. – Azt a benyomást kelti, hogy elég gyakran vették kézbe, de név nincs benne. Templomi vagy egyházközségi pecsét sincs benne. Wallander Hanssonra nézett. – Még nem végeztünk teljesen a szomszédokkal. De akivel eddig beszéltünk, azok közül egy sem látott vagy hallott veszekedést, semmi szokatlant. A műterembeli éjszakai dulakodásról semmi. Kint az utcán semmi. Arra sem emlékszik senki, hogy bárki furcsán vagy feltűnően viselkedett volna a műterem előtt. Sem a bűntett estéjén, sem előtte. De mindenki azt mondja, 174

hogy Simon Lamberg szeretetre méltó ember volt. Bár kissé tartózkodó. – Egyéb információ? Nem érkezett be semmi? – Folyamatosan égnek a vonalak. De olyan, ami érdekes volna, nincs közöttük. Wallander aztán megkérdezte, mi van azokkal a panaszlevelekkel, amelyeket Lamberg a rendőrség munkája ellen írt. – Valahol a stockholmi központi levéltárban őrzik őket. Végül is a mi körzetünket csak egyszer, mellékesen említi. Most keresik a leveleket. – Nagyon nehezemre esik értékelni ezt az albumot – mondta Wallander. – Hogy fontos-e vagy sem. Persze, ez biztosan összefügg azzal, hogy én magam is szerepelek benne. – Mások otthon ülnek a konyhaasztalnál – gondolkodott Martinsson –, és fröcsögő leveleket irkálnak a hatalom legkülönbözőbb megtestesítői ellen. Lamberg fényképész volt, ő nem irkált. A sötétkamra volt az ő jelképes konyhaasztala. – Ebben igazad lehet. Majd vissza kell rá térnünk, ha egyszer, remélhetőleg, többet tudunk. – Lamberg bonyolult személyiség volt – mondta Svedberg. – Kedves volt, visszahúzódó is volt, de még valami más egyéb is. Csak az a baj, hogy nem tudjuk néven nevezni, mit is értünk „más egyében”. – Még nem – felelte Wallander. – De ki fog tisztulni a kép. Mindig kitisztul. Wallander elmesélte malmői útját és beszélgetését Peter Linderrel. – Úgy gondolom, hogy Lamberg játékszenvedélyét elfelejthetjük – fejezte be. – Úgy látszik, tényleg csak pletyka volt, semmi több. – Nem értem, hogy hihetsz ennek az embernek – mondta Martinsson. – Elég értelmes ahhoz, hogy tudja, mikor kell igazat mondania – válaszolta Wallander. – Elég dörzsölt ahhoz, hogy a szükségesnél többet ne hazudjon. Aztán Svedberg következett. Beszámolt róla, hogy a stockholmi utazási iroda nincs ugyan már meg, viszont könnyen előfordulhat, hogy meg tudják találni a sofőrt, aki azt az ausztriai buszt vezette 1981 márciusában. – A Mark-Reisen mindig egy alvestai busztársasággal dolgozott együtt – zárta a beszámolóját –, és ez a cég még megvan. Ennyit már tudok. – Tényleg fontos lehet ez? – kérdezte Hansson. – Esetleg – felelte Wallander. – Az is lehet, hogy nem. Elisabeth Lamberg azonban mindenesetre biztos abban, hogy a férje ez után az út után változott meg. – Talán beleszeretett valakibe – vetette fel Hansson. – Az ilyen társasutazásokon ez szokott történni, nem? – De, például ez is – mondta rá Wallander, és eltöprengett azon, hogy vajon Monával is ez történt-e tavaly a kanári-szigeteki útján. 175

Aztán megint Svedberghez fordult. – Próbáld levadászni azt a sofőrt! Lehet, hogy megtudunk valamit. Svedberg beszámolt még a Matilda Lambergnél tett látogatásáról is. Mindenkin rossz érzés lett úrrá, amikor elhangzott, hogy Simon Lamberg sohasem látogatta meg súlyosan fogyatékos lányát. Alig kapták fel a fejüket arra, hogy ezzel szemben egy idegen nő viszonylag rendszeresen látogatja. Wallander ellenben továbbra is meg volt győződve arról, hogy ez nyomnak bizonyulhat. Még sosem gondolkodott el azon, hogy illik ez a képbe, de elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg ki nem derül, ki az a nő. Végül átvették Simon Lamberg általános képét. Minden egyes lépéssel, amelyet megtettek, az az érzés erősödött bennük, hogy Lamberg rendkívül rendezett életet élő ember volt. Nem volt homályos folt sem a pénzügyeiben, sem a polgári létében. Wallandernek eszébe jutott, hogy valakinek a lundi amatőr csillagászok egyesületéhez is el kéne látogatnia, ahol Lamberg szintén tag volt. Majd Hansson. Végül Martinsson kapott szót, aki elmondta, hogy befejezte a számítógépes kutatást, és csak meg tudja erősíteni az eddig hallottakat: Simon Lambergnek sohasem gyűlt meg a baja a törvénnyel. Közben már egy óra is elmúlt. Wallander befejezte az ülést. – Még mindig nincs sem indítékunk, sem halvány utalásunk a tettes személyére. A legfontosabb, amit most megtudtunk, hogy a gyilkosságot kitervelték. A gyilkos magával vitte a fegyverét. Ami azt jelenti, hogy minden olyan meggondolást, amely szerint egy megriasztott betörő lett volna a tettes, elvethetünk. Mindenki ment a dolgára. Wallander úgy döntött, elmegy az otthonba, ahol Matilda Lamberg él. Már előre borzongott attól, amit ott talál. Soha nem viselte jól a betegséget, a szenvedő és fogyatékos emberek látványát. De amit lehetett, meg akart tudni az ismeretlen nőről. Elhagyta Ystadot, és Svartevägenen át Rydsgårdba ment. Bal felől csalogatta a tenger. Letekerte az ablakot, és lassabban hajtott. Hirtelen Linda, tizennyolc éves lánya jutott eszébe. Most éppen Stockholmban van. Különféle foglalkozások között ingadozott, nem tudta, mi is akar lenni. Bútorkárpitos vagy gyógytornász, néha színésznő… Albérletben lakott a barátnőjével közösen a Kungsholmenen. Wallander nem tudta egész biztosan, miből él. De annyit tudott, hogy néha vendéglőkben pincérkedik. Ha nem Stockholmban lakott, akkor Monánál szállt meg Malmőben, és akkor gyakran, de rendszertelenül, Ystadba is átjárt, és olyankor meglátogatta őt is. Aggódott Linda miatt. Ugyanakkor nagyon sok olyan jellemvonást is megfigyelt rajta, amelyeket saját magából hiányolt. Legbelül sohasem kételkedett abban, hogy a lány meg fogja találni a helyét a világban. De azért csak aggódott. Az aggodalom ellen nem volt orvosság. Wallander megállt Rydsgårdban, és evett egy amolyan estebédet egy 176

vendéglőben. Sertéskarajt. Mögötte egyik asztalnál néhány paraszt harsányan vitatkozott egy új trágyaszóró gép előnyeiről és hátrányairól. Wallander próbált az ételre koncentrálni. Ezt Rydbergtől tanulta. Ha eszik, akkor csak azon járjon az esze, ami ott van előtte a tányéron. Utána úgy fogja érezni magát, mint akinek szellőztettek a fejében. Mint egy házban, amelyben sokáig állott volt a levegő, és most ablakokat nyitottak. Az otthon Rynge közelében volt. Wallander Svedberg útbaigazítását követte, és gond nélkül megtalálta a helyes utat. Befordult az előtérre, leparkolt. A létesítményben régi és új épületek vegyesen voltak. A főbejáraton ment be. Valahonnan éles hangú kacagás hallatszott. Egy nő virágot öntözött. Wallander odalépett hozzá, és szólt neki, hogy a vezetőnőt keresi. – Én vagyok az – mondta mosolyogva a nő. – Margaréta Johanssonnak hívnak. Magának pedig bemutatkozni sem kell, amennyit a sajtóban szerepel! Folytatta a virágöntözést. Wallander pedig megpróbálta nem meghallani az utóbbi megjegyzését. – Néha borzasztó lehet rendőrnek lenni – szólalt meg váratlanul a nő. – Egyetértek – felelte Wallander. – Másrészről nem szeretnék ebben az országban élni, ha nem lenne benne rendőrség. – Ez így van – bólogatott a nő, és letette az öntözőkannát. – Gondolom, Matilda Lamberg miatt jött? – Tulajdonképpen nem is annyira miatta. Inkább a miatt az ismeretlen nő miatt, aki meg szokta látogatni, aki nem az anyja. Margaréta Johansson ránézett. Mintha kis nyugtalanság futott volna át az arcán. – Csak nincs valami köze Matilda apjának meggyilkolásához? – Nem tartom valószínűnek, de azért szeretném tudni, hogy kicsoda. Margaréta Johansson a félig nyitott ajtóra mutatott, amely egy irodába vezetett. – Odabent leülhetünk. Kávéval kínálta Wallandert, aki elhárította a kínálást. – Matildát nem sokan látogatják – mondta a nő. – Antikor tizennégy évvel ezelőtt idekerültem, ő már hat éve itt volt. Csak az anyja látogatja. És nagyon ritka alkalmakkor egy másik nőrokon. Matilda szinte észre sem veszi, ha van nála valaki. Vak, és a hallása is gyenge. Alig reagál arra, ami a külvilágban történik. De mi azért azt szeretnénk, hogy akik sok évet töltenek itt nálunk, esetleg az egész életüket, ne veszítsék el teljesen a kapcsolatot a külvilággal. Talán csak annyit érezzenek, hogy a nagy egésznek ők is részei. – Ez az idegen nő mikor kezdett hozzá járni? Margaréta Johansson elgondolkodott. – Hét vagy nyolc éve. 177

– És milyen gyakran jön? – Rendszertelenül. Néha fél év is eltelik két látogatás között. – És megnevezte magát? – Nem. Csak annyit mond, hogy Matildát jött látogatni. – Gondolom, elmesélte Elisabeth Lambergnek is. – Igen. – És ő hogyan reagált? – Csodálkozott. Ő is megkérdezte, ki az a nő. Sőt megkért bennünket, hogy hívjuk fel, ha az a másik nő idejön. Csak az a baj, hogy az a nő mindig igen gyorsan elmegy. Elisabeth Lambergnek még sohasem sikerült itt érnie. Eddig még mindig elment, mire ő ideért. – És általában hogy érkezik ide? – Kocsival. – Maga vezet? – Ezen még sohasem gondolkodtam el. Lehet, hogy más is ül a kocsiban, akire eddig nem ügyelt senki. – És nyilván arra sem ügyelt senki, hogy miféle autó az, a rendszámáról nem is beszélve. Margaréta Johansson a fejét csóválta. – A nőt le tudná írni? – Negyven és ötven között lehet, vékony, nem túl magas. Egyszerű, de ízléses ruhák. Szőke, kurtára vágott haj. Nincs kifestve. Wallander jegyzetelt. – Másvalami feltűnt rajta? – Nem. Wallander felállt. – Nem akarja megnézni Matildát? – kérdezte. – Sajnos, már nincs időm – tért ki Wallander. – De valószínűleg még úgyis jövök. Arra szeretném kérni, hívja fel az ystadi rendőrséget, amikor legközelebb idejön az az asszony. Mikor volt legutoljára? – Pár hónapja. Kikísérte Wallandert az előtérre. Egy ápolónő kerekes széket tolt el mellettük. Wallander egy nyomorék fiút vett észre benne egy gyapjútakaró alatt. – Mindenki jobban van, ha megjön a tavasz – mondta Margaréta Johansson. – Még azokon a betegeinken is észrevesszük ezt, akik teljesen be vannak zárkózva a saját világukba. Wallander elköszönt, és a kocsijához ment. Épp beindította a motort, amikor Margaréta Johansson irodájában megcsörrent a telefon. Az asszony kikiáltott az ablakon, hogy Svedberg az. Wallander visszament az irodába, átvette a kagylót. – Megtaláltam a buszsofőrt – számolt be Svedberg. – Könnyebben ment, 178

mint gondoltam. Anton Eklund a neve. – Helyes – mondta Wallander. – És ez még csak a kezdet. Találd ki, mit művelt ez az ember. Megtartotta az utaslistákat valamennyi útjáról. És fényképei is vannak arról az útról. – Amelyeket Simon Lamberg vett fel? – Honnan tudod? – Azt tettem, amire felszólítottál. Találgattam. – Trelleborgban lakik. Nyugdíjas. Meghívott bennünket magához. – Meg is látogatjuk. Mihelyt csak lehetséges. Előtte azonban egy másik látogatást kellett letudnia. Egy olyat, amely nem tűrt halasztást. Ryngéből egyenesen Elisabeth Lamberghez szándékozott menni. Volt egy kérdése, amelyre azonnali választ akart. Az asszony a kertben volt, amikor Wallander megérkezett. Az egyik ágyás fölé hajolt, és amikor Wallander a kerítésen át behallgatózott, meg mert volna esküdni, hogy dúdol magában. Úgy látszik, nem gyötri nagyon a gyász a férje elvesztése miatt. Amikor Wallander kinyitotta a kertkaput, a nő meghallotta és kiegyenesedett. Kis ásó volt a kezében. Belehunyorgott a napfénybe. – Igazán sajnálom, hogy máris visszajöttem zavarni – kezdte Wallander. – De van egy nagyon sürgető kérdésem. A nő letette maga mellé egy kosárba a kis ásót. – Bemegyünk? – Nem szükséges. Az asszony a kerti székekre mutatott, amelyek ott álltak a közelben. Leültek. – Beszéltem annak az intézetnek a vezetőnőjével, ahol Matilda él – kezdte Wallander. – Onnan jövök. – Találkozott Matildával? – Sajnos nem volt elég időm. Nem akarta megmondani az igazat. Hogy szinte legyűrhetetlen viszolygást érez a súlyosan fogyatékos emberek láttán. – Beszélgettünk arról az idegen nőről, aki néha meglátogatja Matildát. Elisabeth Lamberg sötét napszemüveget tett fel: nem lehetett látni a tekintetét. – Amikor Matildáról beszélgettünk, nem említette ezt a nőt. Ez meglepett. És kíváncsivá tett. És persze nagyon különösnek is találom. – Nem gondoltam, hogy fontos lehet. Wallander nem tudta eldönteni, mennyire legyen egyenes és célratörő. Hiszen mégiscsak két napja ölték meg ennek az asszonynak a férjét. – Nem úgy van, hogy nagyon is tudja, kicsoda az a nő? És hogy valami 179

miatt nem akar róla beszélni? Lambergné levette a szemüvegét, és Wallanderre nézett. – Nem tudom, kicsoda. Többször is megpróbáltam kideríteni, de nem sikerült. – Hogyan próbálta kideríteni? – Csak annyit tettem, amennyit tehettem. Megkértem a személyzetet, hívjanak, ha felbukkan. És meg is tették, de egyszer sem voltam elég gyors. – De hiszen arra is megkérhette volna őket, hogy ne engedjék oda. Vagy hogy csak akkor látogathatja Matildát, ha elárulja a nevét. Elisabeth Lamberg kérdőn nézett rá. – Megmondta a nevét. Az első alkalommal. Ezt nem mondta Johansson asszony? – Nem. – Siv Stigbergként mutatkozott be, és azt mondta, Lundban lakik. De ott nincs ilyen nevű személy. Megnéztem. Az egész körzetet végigkutattam a telefonkönyvek alapján: egy Siv Stigberg él Kramforsban, egy pedig Motalában. Mindkettővel felvettem a kapcsolatot, de egyik sem értette meg, miről beszélek. – Tehát álnevet használt. Margaréta Johansson talán ezért nem említette. – Igen. Mást én sem tudok elképzelni. Wallander gondolkodott. Úgy látta, a nő igazat mond. – Ez az egész nagyon furcsa. Még mindig nem értem, legutóbb miért nem szólt róla egy szót sem. – Igen, már én magam is úgy gondolom, hogy mondanom kellett volna. – Nyilván el is gondolkodott azon, hogy ki lehet. Hogy miért látogatja Matildát. – Hát persze. Ezért is mondtam a vezetőnőnek, hogy megengedtem, hogy látogassa. Egyszer majd időben odaérek. – És mit csinál, amikor ott van? – Csak percekig marad. Megnézi Matildát, de sohase mond semmit. Pedig Matilda megérti, ha szólnak hozzá. – A férjét sosem kérdezte meg erről az asszonyról? A nő hangja keserű volt, amikor válaszolt: – Miért kellett volna megkérdeznem? Őt magát sem érdekelte Matilda. Nem is létezett a számára. Wallander felállt a kerti székről. – Mégiscsak megkaptam a választ a kérdésemre – mondta. Egyenesen a kapitányságra sietett. Hirtelen megrohanta az az érzés, hogy sietnie kell. Közben késő délután lett. Svedberg a szobájában volt. – Akkor menjünk Trelleborgba – mondta Wallander az ajtóból. – Meg180

van a sofőr címe? – Anton Eklund a városközpontban lakik. – Legjobb, ha felhívod, és megkérdezed, hogy otthon lesz-e. Svedberg kikereste a számot. Eklund szinte azonnal felvette. – Vár bennünket. – Svedberg letette a kagylót. Az ő kocsijával mentek, az jobb volt, mint Wallanderé. Svedberg gyorsan és biztosan vezetett. Ezen a napon Wallander már másodszor tartott nyugat felé a parti úton. Elmesélte látogatásait az otthonban és Elisabeth Lambergnél. – Nem szabadulok attól az érzéstől, hogy ennek a nőnek fontos szerepe van a történetben – mondta –, és hogy egyértelműen Simon Lamberghez kapcsolódik. Csendben haladtak tovább. Wallander alig látta a tájat. Egy pillanatra még el is bóbiskolt. Arca már nem fájt, s az ideiglenes koronát is megszokta. Svedbergnek még csak meg sem kellett kérdezni Anton Eklund címét Trelleborgban. A vörös téglás, többemeletes épület épp a város közepén állt. Eklund a földszinten lakott. Látta, hogy jönnek, és a nyitott ajtóban várta őket. Magas, sűrű ősz hajú férfi volt. Amikor kezet fogott Wallanderrel, úgy megszorította, hogy majdnem fájt. Beljebb tessékelte őket. A lakás kicsi volt. Az asztal kávézáshoz terítve. Wallandernek azonnal az az érzése támadt, hogy ez a férfi egyedül él. Rendes, tiszta volt a lakás, mégis kétségtelenül egy egyedülálló férfi lakása volt. Amint leültek, ez a sejtelme be is igazolódott. – Egyedül élek – mondta Eklund. – A feleségem három évvel ezelőtt meghalt. Akkor átköltöztem ide. Egyetlen közös évünk volt még nyugdíjasan, aztán egy reggel egyszer csak halva találtam az ágyában. Nem válaszoltak. Erre alighanem nem is lehetett mit válaszolni. Eklund süteménnyel kínálta őket. Wallander kivett egy darabot. – 1981 márciusában vezetett egy buszt egy ausztriai kiránduláson – kezdte. – A szervező társaság a Mark-Reisen volt. A Norra Bantorgettől indultak Stockholmból. – Salzburgba és Bécsbe mentünk. Harminckét utas, az idegenvezető meg én. Scania volt a busz. Vadonatúj. – Azt hittem, a kontinens felé nem indítanak már buszokat – szólalt meg Svedberg. – Ez így is volt – erősítette meg Eklund. – Csakhogy újra divatba jöttek. A Mark-Reisen jól gondolkodott. Rengeteg ember gondolja úgy, hogy nem száll fel a levegőbe, csak hogy percekkel később kiköpje a gép egy távoli célállomáson. Úgy igazából utazni akarnak, ehhez pedig a földön kell maradni. – Azt hallottam, megőrizte az utaslistákat – mondta Wallander. – Szinte a mániámmá vált. Néha végiglapozom őket. Sok utasra persze egyáltalán nem emlékszem. Mások meg azonnal felidéznek mindenféle emléket. Vannak jók is közöttük, de egypárat a legszívesebben kitörölnék az 181

agyamból. Felkelt, odavitt nekik egy műanyag borítót a polcról. Átnyújtotta Wallandernek. Egy huszonhárom neves lista volt benne. Wallander azonnal meglátta Lamberg nevét. Lassan végignézte a többi nevet is. Eddig egyik sem bukkant fel a nyomozásban. A huszonkét utas több mint fele KözépSvédországból érkezett. Aztán volt még pár Härnösandból, egy nő Luleåból és heten Dél-Svédországból. Halmstadból, Eslövből és Lundból. Wallander átadta Svedbergnek a listát. – És fényképek is készültek ezen a Lamberg-féle úton? – Természetesen. Mivel fényképész volt, kineveztük udvari fényképésznek az útra. Szinte minden képet ő vett fel. És akik kértek valamelyikből, azok feliratkoztak egy listára. És mindenki szépen megkapta, amit rendelt. Megtartotta az ígéretét. Eklund megemelt egy újságot. Alatta egy fényképekkel teli boríték lapult. – Én ingyen kaptam tőle ezt a csomagot. Nem én válogattam, Lamberg maga állította össze. Wallander lassan végignézte a képeket. Összesen tizenkilenc fénykép volt. Sejtette, hogy maga Lamberg, miután ő fényképezett, nem lesz látható rajtuk. De az utolsó előttin, egy csoportképen ő is rajta volt. A hátoldalán az állt, hogy egy Bécs és Salzburg közötti pihenőben vették fel. Eklund is rajta volt. Wallander arra tippelt, hogy Lamberg önkioldót használt. Még egyszer végignézte a képeket. Részleteket, arcokat tanulmányozott. Egyszerre csak észrevette, hogy egy női arc szinte minden fényképen rajta van. Mindig egyenesen a kamerába nézett. És mosolygott. Amikor Wallander alaposabban szemügyre vette, úgy érezte, mintha ismerné valahonnan. De azt már nem tudta megmondani, honnan ismeri. Átadta Svedbergnek a képeket, nézze meg ő is őket. – Emlékszik Lambergre erről az útról? – Kezdetben nemigen ügyeltem rá. De aztán drámaivá vált a helyzet. Svedberg felkapta a fejét a képekről. – Hogyhogy? – kérdezte Wallander. – Hát, ilyesmiről talán nem ülik beszélni most, hogy épp meghalt – habozott Eklund. – De az úton viszonya lett a társaság egyik hölgytagjával. Méghozzá nem is akármilyen. – Mert? – Mert a nő férjezett volt. És a férje is velünk utazott. Wallander lassan emésztette a választ. – És volt még valami, ami bonyolította az ügyet. – Mégpedig? – A nő lelkészasszony volt. Lelkipásztor volt a férje. Eklund megmutatta az egyik képen a férfit. Wallander fején átcikázott a 182

zsoltároskönyv. Érezte, hogy kiveri a víz. Összenézett Svedberggel, és az volt az érzése, hogy a kollégája ugyanarra gondol, amire ő. Wallander a képek után nyúlt. Felemelt egyet, amelyiken az idegen nő a kamerába mosolyog, és megkérdezte: – Ez ő? – Ez ő – bólintott Eklund a képre pillantva. – A Lund közeli parókiáról való papné. Wallander megint összenézett Svedberggel. – És hogy végződött a történet? – Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy a pap egyáltalán észrevette, ami a háta mögött folyt. Én úgy láttam, egy kicsit elvarázsolt figura. De a helyzet egész úton elég kínos volt. Wallander még egyszer megnézte a nő képét. Hirtelen tudta, hogy ki az a nő. – Hogy hívták a lelkészéket? – Wislander. Anders és Louise Wislander. Svedberg átnézte az utaslistát, és felírta a címet. – Kölcsönkérnénk pár képet – mondta Wallander. – Természetesen később visszakapja őket. Eklund bólintott. – Remélem, semmi rosszat nem mondtam. – Épp ellenkezőleg, Nagy segítségünkre volt. Megköszönték a kávét, és elbúcsúztak. – Ez a nő a leírás szerint ugyanolyan, mint aki Matilda Lamberget látogatja – mondta Wallander. – És azonnal meg kell tudnom, hogy tényleg így van-e. Azt, hogy miért látogatja Matildát, majd később kiderítjük. A kocsihoz siettek. Mielőtt elindultak volna, Wallander némi üggyelbajjal felhívta Ystadban Martinssont. Elmondta neki, mit találtak, és megkérte, nézzen utána, hogy Wislander még mindig ott van-e valamelyik Lund környéki parókián. Amikor Ryngében végeznek, a lehető leggyorsabban visszatérnek a kapitányságra. – Gondolod, hogy ő volt az? – kérdezte Svedberg, amikor elhagyták Trelleborgot. Wallander hosszasan hallgatott, mielőtt válaszolt volna. – Nem – mondta aztán. – De lehetett. Svedberg ránézett. – Egy pap? Wallander bólintott. – Miért ne? A papok azért emberek is. Hát persze hogy lehetett akár egy lelkész is. Egy templom véletlenül nincs tele réztárgyakkal? Ryngében csak rövid időre álltak meg. A vezetőnő azonnal felismerte a képen azt a nőt, aki hébe-korba meglátogatja Matildát. 183

Aztán visszahajtottak Ystadba, és rögtön Martinsson szobájába mentek. Hansson is ott volt. – Anders Wislander még mindig lelkipásztorként dolgozik Lund környékén – számolt be Martinsson. – De pillanatnyilag betegszabadságon van. – Miért? – kérdezte Wallander. – Személyes tragédia okán. Wallander ránézett. – Mi történt? – A felesége jó egy hónapja meghalt. A szobában csend lett. Wallander visszafojtotta a lélegzetét. Nem tudott semmit sem biztosan, de érezni biztosan érezte. Anders Wislander tiszteletesnél, odakint Lundban meg fogják találni a választ vagy annak legalábbis egy jelentős részét. És sejtette az összefüggést is. Wallander behívta kollégáit az ülésterembe. Valahonnan Nyberg is előkerült. Wallander nagyon határozottan összefoglalta a teendőket. Most egy darabig mindenki hagyjon fel minden egyébbel. Most csakis és egyedül Wislander tiszteletesre és a halott feleségére kell koncentrálni. Az este folyamán próbáljanak megtudni róluk annyit, amennyit csak lehet. Wallander azt kérte, hogy óvatosan és a lehető legnagyobb diszkrécióval járjanak el. Amikor Hansson azt javasolta, hogy még aznap este látogassanak ki Wislanderhez, Wallander határozottan elutasította ezt az ötletet. Másnapig igazán ráér. Most csak azzal foglalkozzanak, hogy annyi információt gyűjtsenek össze, amennyit csak lehet. Svedbergnek egy ismerős újságíró segítségével sikerült előszednie a Sydsvenska Dagbladet egyik régebbi számát, amelyben Louise Wislandert méltatták a halála okán. Kiderült, hogy negyvenhét esztendős volt, amikor meghalt. Hosszú, türelemmel viselt betegség után, írta az újság. Kicsit vitatkoztak azon, hogy ez mit jelenthet. Öngyilkosságot aligha követett el. Talán rák. A gyászjelentés két gyermeket is említett a gyászoló családban. Aztán azon gondolkodtak, hogy vajon már most felvegyék-e a kapcsolatot a lundi kollégákkal. Wallander először tétovázott, de aztán úgy döntött, hogy még korai lenne. Nem volt valami sok, amit végül teljes bizonyossággal ki tudtak deríteni. Inkább csak átfésülték még egyszer azt, amit már tudtak, és Anders és Louise Wislander raszterét ráterítették mindarra, amit a fényképész haláláról már eddig kiderítettek. Este nyolc után Wallander olyasvalamire kérte meg Nyberget, ami nem tartozott éppen a technikus feladatkörébe. Azt kellett ugyanis kiderítenie, hogy Wislanderék magánlakása családi ház vagy bérházbeli lakás-e. Nyberg eltűnt. Valaki pizzát hozatott. Amíg ettek, Wallander megpróbált összerakni egy 184

olyan képet, amelyben Anders Wislander a tettes. Sok ellenvetés akadt ezzel kapcsolatban. A Simon Lamberg és Louise Wislander közötti állítólagos szerelmi viszony hét éve volt. Miért csak most reagálna Anders Wislander? Egyáltalán: van valami, ami alátámasztja, hogy ő a tettes? Wallander azt mondta, hogy ezek az ellenérvek nagyon is jogosak. Ő maga is ingadozott, bár igazából meg volt győződve, hogy nagyon közel járnak a megoldáshoz. – Az egyetlen, amit még meg kell tennünk – mondta –, az az, hogy beszélünk Wislanderrel. Ezt holnap meg is tesszük. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Nyberg visszajött. Beszámolt arról, hogy Wislander egy családi házban lakik, amely a svéd egyház tulajdona. És miután betegszabadságon volt, Wallander sejtette, hogy ott fogják találni. Mielőtt szétváltak volna, úgy határozott, hogy másnap csak Martinssont viszi magával. Elég, ha ketten mennek. Éjféltájban autókázott haza a tavaszi éjszakában. A Sankta Gertruds Torg melletti úton haladt. Minden nagyon csendes volt. A gyász és a szomorúság kezdett elhatalmasodni rajta. Mintha a világ egy pillanatra csak betegségből meg halálból állt volna. Meg abból az ürességből, amelyet Mona hagyott maga után. De aztán azt mondta magának, hogy hiszen megjött a tavasz, és lerázta magáról a rosszkedvet. Holnap találkoznak Wislanderrel. És akkor elválik, hogy tényleg a megoldás közelébe jutottak-e. Sokáig virrasztott még. Arra gondolt, hogy legszívesebben felhívná Monát meg Lindát. Egy óra tájban főzött pár tojást, és be is falta őket állva a mosogató fölött. Mielőtt lefeküdt volna, megnézte az arcát a tükörben. A képe még mindig el volt színeződve. És hajat kell vágatnia. Ezen az éjszakán nyugtalanul aludt.

*** Már ötkor fenn volt. Amíg Martinssonra várt, szétválogatta a szennyest, és kiporszívózott. Több csésze kávét is megivott, és újból végiggondolt minden olyan körülményt, ami Simon Lamberg halálához vezetett. Nyolckor lement az utcára, ott várt tovább. Szép tavaszi nap ígérkezett. Martinsson szokás szerint pontos volt. Wallander beült mellé. Elindultak Lundba. – Kivételesen rosszul aludtam – szólalt meg Martinsson. – Pedig nem szoktam. De tegnap este mintha valami előérzetem támadt volna. – Mire vonatkozóan? – Azt nem tudom. – Biztos csak amolyan tavaszi érzések voltak. Martinsson rápillantott. – Miféle tavaszi érzések? 185

Wallander nem felelt. Csak alig hallhatóan mormolt valamit az orra alatt. Fél kilenc előtt már Lundban voltak. Martinsson szokása szerint ráncigálva, figyelmetlenül vezetett, de a térkép nyilvánvalóan már a fejében volt. Egyenesen eltalált a villanegyedben ahhoz az utcához, amelyben Wislander lakott. Elhaladtak a tizenkilences számú ház előtt, és látótávolságon kívül álltak meg. – Menjünk! – mondta Wallander. – És hadd beszéljek én! A ház nagy volt. Wallander úgy ítélte meg, hogy valamikor a századelőn építették. Amint beléptek a kertkapun, feltűnt neki, milyen ápolatlan a kert. Látta, hogy Martinsson is észrevette. Wallander becsengetett. Elgondolkodott, vajon milyen kép fogadja őket. Még egyszer csengetett. Senki sem nyitott ajtót. Még egy csengetés. Semmi. Wallander gyorsan határozott. – Várj itt! Ne is itt, hanem kint az utcán. A temploma nincs innen messze. Elviszem a kocsidat. Wallander felírta a templom nevét. Svedberg rajzolt tegnap este egy térképet, merre kell menni. Öt percet kellett autókáznia. A templom üresnek látszott. Talán tévedett. Anders Wislander nincs itt. De amint megfogta a kilincset, az engedett. Belépett a sötét előtérbe, behúzta az ajtót maga mögött. Minden nagyon csendes volt. A vastag falakon nem hatoltak át a kinti zajok. Wallander belépett a templomhajóba. Ott világosabb volt: a napfény színes üvegeken sütött át. Wallander meglátta, hogy az első sorban ül valaki. Egészen közel az oltárhoz. Lassan előreballagott a padsorok között. Egy férfi ült ott. Előrehajolt, mint aki imába mélyed. Csak akkor tekintett fel, amikor Wallander szinte már mellette állt. Wallander abban a pillanatban felismerte. Anders Wislander volt. Ugyanaz az arc, mint amit az Eklund-féle fényképeken látott. Borotválatlan volt, a szeme természetellenesen fénylett. Wallandert nyomasztotta a látvány. Már bánta, hogy nem hozta magával Martinssont. – Anders Wislander? – kérdezte. A férfi komolyan nézett rá. – Maga kicsoda? – Kurt Wallander a nevem, és bűnügyi nyomozó vagyok. Szeretnék beszélni önnel. Wislander hangja hirtelen rikácsolóvá vált, amint türelmetlenül felelte: – Gyászolok. Maguk zavarnak. Hagyjanak békén! Wallander egyre kellemetlenebbül érezte magát. A padban azt a férfit az összeomlás fenyegeti. – Tudom, hogy meghalt a felesége – mondta Wallander –, és pontosan erről szeretnék beszélni önnel. Wislander olyan hirtelen állt fel, hogy Wallander visszahőkölt. Most már biztos volt abban, hogy a férfi teljesen kizökkent a normális kerék186

vágásból. – Maga zavar engem, és nem megy el, pedig megkértem rá. Tehát muszáj végighallgatnom, amit mondani akar. Menjünk át a sekrestyébe! Wislander ment elöl. Az oltár előtt bal felé fordult. Wallander a hátáról látta, hogy rendkívül erős. Ez lehetett az a férfi, akit hiába próbált utolérni, és aki aztán leütötte. A sekrestyében állt egy kis asztal pár székkel. Wislander leült, és egy másik székre mutatott. Wallander magához húzta a széket, és közben azon gondolkodott, hogyan is kezdje. Wislander csak nézett rá azzal a ragyogó tekintetével. Wallander gyorsan körülnézett a helyiségben. Egy második asztalon két hatalmas gyertyatartó állt. Wallander szeme megakadt rajtuk, bár eleinte nem is tudta, mi keltette fel az érdeklődését. Aztán látta, hogy az egyik tárgy egy kicsit más, mint a másik. Egyik karja hiányzott. A gyertyatartók rézből voltak. Wallander Wislanderre nézett, és látta rajta, hogy már ő is tudja, mire jött rá éppen. A támadás mégis teljesen készületlenül érte Wallandert. Wislander felordított és rárontott. Mindkét kezével átfogta Wallander nyakát, iszonyatos, emberfeletti, tébolyodott erővel. Wallander védekezett. A lelkész végig összefüggéstelen szavakat ordítozott. Wallander csak annyit értett belőle, hogy Simon Lambergről van szó, a fényképészről, akinek meg kellett halnia. Aztán a zavarodott ember az Apokalipszis lovasairól mennydörgött. Wallander pedig harcolt, hogy kiszabaduljon a markából. Hatalmas erőfeszítéssel ez sikerült is neki. De Wislander azonnal újra rávetette magát, mint egy állat, amely az életéért harcol. Birkózás közben átgurultak ahhoz az asztalhoz, amelyen a gyertyatartók álltak. Wallander megragadta az egyiket, és Wislander arcába vágta. Az azonnal összerogyott. Wallander egy pillanatra azt hitte, agyonütötte. Ahogy Simon Lamberget agyonütötték. De aztán látta, hogy Wislander lélegzik. Wallander zihálva ült le egy székre. Érezte, hogy az arcát szétkarmolták. És az ideiglenesen rendbe rakott foga harmadszorra is kikészült. Wislander a földön hevert. Lassan magához tért. Wallander ugyanebben a pillanatban hallotta, hogy megnyitják a templom ajtaját. Kiment a sekrestyéből, és összetalálkozott Martinssonnal, aki közben nyugtalankodni kezdett, és Wislander szomszédjától hívott egy taxit. Minden nagyon gyorsan zajlott le. Wallander tudta, hogy már vége. Felismerte a férfit, aki leütötte őt Ystadban. Felismerte, pedig nem látta akkor az arcát. De ő volt az, ehhez nem fért kétség. Pár nappal később Wallander összegyűjtötte a kollégáit a rendőrkapitányság tárgyalótermében. Délután volt. Egy ablakot kinyitottak, és végre érezni is lehetett a tavasz melegét. Wallander egyelőre befejezte Anders Wislander kihallgatását. A férfi olyan gyalázatos lelkiállapotban volt, hogy az 187

orvos azt tanácsolta, egyelőre hagyják békén. Wallander azonban már megalkotta a tiszta képet, és kollégái elé is tudta tárni. – Minden sötét, baljóslatú, tragikus – kezdte. – Simon Lamberg és Louise Wislander az után az ausztriai buszút után is találkozgattak titokban. A férj nem tudott az egészről semmit. Egészen addig, amíg Louise Wislander meg nem halt. Májrákja volt. És halála órájában bevallotta a férjének a házasságtörést. Wislander teljesen kibukott, és egyfajta téboly vett rajta erőt. Másképp nem nagyon lehet nevezni ezt az állapotot. Részben a feleség halála, részben az árulása fölötti kétségbeesett düh miatt. Elkezdett Lamberg után leskelődni. Figyelte, és őt hibáztatta a felesége halála miatt. Kiíratta magát, és szinte az egész idejét itt, Ystadban töltötte. Figyelte a fényképészműtermet, az egyik itteni apró szállodában lakott. Hilda Waldént, a takarítónőt is követte. Egy vasárnap betört a lakásába, ellopta a kulcsokat, és másolatokat készíttetett róluk. Mielőtt a nő hazaért volna, visszacsempészte a kulcsokat. Így sikerült bejutnia a műterembe, és agyon is ütötte egy gyertyatartóval Lamberget. Zavarodottságában azonban azt hitte, hogy Lamberg még mindig él. Tehát visszajött, hogy még egyszer agyoncsapja. A zsoltároskönyvet akkor vesztette el, amikor a kertben rejtőzködött. Az, hogy bekapcsolta a rádiót, és megváltoztatta az adóbeállítást, csak egy furcsa részlet. Azt képzelte, hogy Isten hangját fogja hallani a rádióból, és Isten a bocsánatát közli majd vele. Ehelyett azonban véletlenül éppen egy rockadót csípett el. A fényképek egyedül Lamberg művei. Semmi közük a gyilkossághoz. Lamberg nyilván megvetette a hatalom birtokosait, főleg a politikusokat. Ezenkívül roppant elégedetlen volt a rendőrség munkájával is. Egy hepciás kötekedő volt. Kisember, aki úgy próbálta uralni a világot, hogy eltorzította a hatalom képviselőinek arcát. És hát ennyi lenne az egész eset. Nem tudok mit tenni, de sajnálom Wislandert. Összeomlott az egész világa, és semmije nem volt, amit szembeszegezhetett volna ezzel. Csend lett a helyiségben. – Louise Wislander miért látogatta Lamberg fogyatékos leányát? – kérdezte Hansson. – Gondolkodtam rajta én is – felelte Wallander. – Talán Simon Lamberg meg ő azon a buszúton valamiféle vallási szenvedélyben találkoztak? Talán egyfajta közbenjárási szertartást tartottak Matildáért? És Louise Wislander azért járt az otthonban, hogy meglássa: hat-e már a varázslatuk? Talán azt gondolták, Matilda a szüleinek korábbi bűnös élete miatt lett ilyenné? Ezt már sohasem fogjuk megtudni. És azt sem fogjuk megtudni, mi kötötte egymáshoz ezt a két, egymáshoz olyan kevéssé ülő személyt. Mindig maradnak olyan titkos szobák, amelyekbe nem tudunk behatolni. És ez jól is van így. – Egy lépéssel azért még tovább mehetünk – egészítette ki Rydberg. – Ha Wislandert nézzük, lehet, hogy az az eszméletlen düh elsősorban abból fakadt, hogy Lamberg úgymond vallásilag csábította el a feleségét. Nem erotikusan. És el is lehet töprengeni, hogy vajon itt egy rendes, hétköznapi 188

féltékenységről van-e szó. Megint csend lett. Aztán Lamberg képei kerültek szóba. – A maga módján azért biztos, hogy bolond volt – mondta Hansson. – Hogy valaki azzal töltse a szabad idejét, hogy ismert emberek arcát eltorzítsa! – Nem lehet, hogy valami egész más a megoldás? – vetette ellen Rydberg. – Lehet, hogy manapság vannak olyan emberek, akik úgy érzik: annyira nem ér semmit a szavuk, hogy már részt sem vesznek abban, amit demokratikus párbeszédnek szoktunk nevezni. Hanem ehelyett mindenféle rítust találnak ki. És ha ez így van, akkor ebben a mi országunkban igen nagy bajok vannak. – Erre a lehetőségre még nem is gondoltam – felelte Wallander. – De persze lehet, hogy igazad van. És akkor valami tényleg bűzlik Svédiában. Vége volt a megbeszélésnek. Wallander kimerültnek és levertnek érezte magát. A szép idő ellenére is. És hiányzott neki Mona. Aztán az órájára nézett. Negyed öt. Megint a fogorvoshoz kell mennie. Nem is számolta már, hányadszor.

189

A piramis

190

Előhang

A

gép Mossby Strandtól nyugatra, mélyrepülésben lépett be a svéd légtérbe. A parti ködtakaró vastag volt, de a szárazföld felé elvékonyodott. A part vonala és az első házak őrült sebességgel közeledtek a pilótához. Ő azonban olyan jól ismerte már ezt a szakaszt, hogy óra és iránytű alapján repült. Mihelyt elért a svéd szárazföld fölé, és azonosította Mossby Strandot és a Trelleborgba vezető út fényeit, elkanyarodott északkelet, majd kelet felé. A gép, a Piper Cherokee, engedelmesen forgolódott. Részleteiben is kidolgozott útvonalat követett, egy olyan vonalat, amely Skåne gyéren lakott vidéke fölött húzódott. 1989. december 11. volt, néhány perccel hajnali öt óra előtt. Szinte áthatolhatatlan sötétség vette körül. Amikor éjszaka repült, mindig eszébe jutott első önálló repülése, amikor navigátorként dolgozott egy görög légitársaságnál, és éjszakánként az akkori Dél-Rhodesiából csempészett ki dohányt, ami államilag tilos volt. 1966-ban és 67-ben történt ez. Akkor megtanulta, hogy a jó pilóta éjszaka is tud repülni, minimális segédeszközzel, teljes adáscsendben. A gép most már olyan alacsonyan repült, hogy a pilóta nem merte még lejjebb nyomni. Gondolkodott, vajon dolgavégezetlen kell-e majd visszatérnie. Mert ilyen is volt. A biztonság mindig a legelső helyen állt, és most szinte látni sem lehetett. Ám a köd, épp amikor el kellett döntenie ezt a kérdést, megritkult. Órájára nézett. Két perc múlva megpillantja a fényeket, amelyek a teher ledobására kiszemelt helyet jelölik. Megfordult, és az egyetlen, a kabinban hagyott ülésben kucorgó férfira nézett. – Két perc! A férfi a sötétben megvilágította arcát egy zseblámpával, és bólintott. A pilóta kifelé lesett a sötétbe. Még egy perc, gondolta. És ugyanekkor felfedezte a fényszórókat, amelyek egy kétszáz méteres oldalú négyzet négy sarkát jelezték. Odakiáltott a társának, hogy készüljön. Aztán bal kanyart vett, és nyugat felől közelítette meg a négyszöget. Érezte a hideg légáramlatot és a gép enyhe remegését, amint a férfi mögötte kinyitotta a kabin ajtaját. Aztán a jelzőlámpa kapcsolójára tette a kezét: a lámpa a kabin hátulját vörös fénnyel világította meg. Most minimumra csökkentette a sebességet. Aztán zöldre váltotta a fényt, és tudta, hogy mögötte a férfi most löki ki a gépből a gumiba burkolt tartályt. A hideg levegő áramlása abbamaradt, amikor bezárult a kabin ajtaja. Mosolygott. A tartály pontosan oda került, ahova szánták: valahová a fényszórók közé. Volt ott valaki, aki felvette. Beszedte a fényszórókat, bepakolta őket egy autóba, aztán a sötétség ugyanolyan áthatolhatatlan lett, mint 191

annak előtte volt. Tökéletes hadművelet, gondolta. Már a tizenkilencedik. Órájára nézett. Kilenc perc múlva átrepül a part felett, és elhagyja a svéd légteret. További tíz perc elteltével pár száz métert emelkedik majd. Az ülés mellé oda volt készítve a termosz kávé. Majd akkor fog kávézni, ha kiérnek a tenger fölé. És nyolckor leteszi a gépet a kieli magánreptér kifutópályájára, kocsiba száll, és hamarosan Hamburg felé tart a kocsiján, ahol lakik. A gép imbolygott egyet. Aztán még egyet. A pilóta a műszerfalra nézett. Minden normál értéken állt. Az ellenszél nem volt különösebben erős, és turbulencia sem volt. Ekkor megint billent egyet a gép, most erősebben. A pilóta a botkormányhoz nyúlt. A gép a bal oldalára feküdt. Hasztalan próbált javítani a helyzeten. A műszerek még mindig nem jeleztek. Tapasztalt pilóta volt azonban, tudta, hogy baj van. Nem tudta felemelni. Növelte a sebességet, de a gép orra még mindig nem emelkedett. Próbált nyugodtan gondolkodni. Mi történhetett? Indulás előtt mindig ellenőrizte a repülőt. Amikor egy óra tájban leért a hangárba, a szerelő listája nyomán pontról pontra végigment mindenen, mindent ellenőrzött, és a kezelési lista minden előírását pontosan betartotta, mielőtt elindult volna. Nem tudta felemelni a gépet. Egyre ferdébben repültek. Most már tudta, hogy komoly a helyzet. Egyre növelte a sebességet, és a botkormányt rángatta. Mögötte a férfi felkiáltott, hogy mi van. Nem válaszolt. Nem volt mit felelnie. Ha pedig nem tudja felemelni, pár perc múlva lezuhannak. Még a tenger előtt. Hevesen dobogó szívvel tevékenykedett tovább, de semmi sem segített. Aztán eljött a tehetetlen düh pillanata. Aztán kézzel-lábbal dolgozott még, aztán mindennek vége lett. December 11-ének hajnalán öt óra tizenkilenc perckor a gép iszonyatos erővel a földbe csapódott, és azonnal lángra lobbant. A két férfi a fedélzeten nem észlelte, amikor a testük tüzet fogott. Már a becsapódás ereje cafatokra tépte őket. A köd idővel újból a szárazföld felé sodródott a tengerről. Plusz négy fok volt, szélcsend.

192

1.

D

ecember 11-e reggelén Wallander közvetlenül hat után ébredt. Amint kinyitotta a szemét, megszólalt az ébresztőórája is az éjjeliszekrényen. Kikapcsolta, és még feküdt egy kicsit a sötétben. Kinyújtóztatta a karját és a lábát, nyitogatta, csukogatta az ujjait. Szokásává vált, hogy meggyőződjön róla: éjjel nem állt-e görcs a kezébe vagy a lábába. Aztán nyelt párat, hogy érezze: nem lopózott-e a torkába valamiféle fertőzés. Néha arra gondolt, lassan, de biztosan hipochonder lesz. Ám ezen a reggelen is rendben talált mindent. Ráadásul kivételesen még úgy is érezte, kialudta magát. Este már kilenckor ágyban volt, azonnal el is aludt. Ha rögtön el tudott aludni, akkor már egész éjjel aludt. De ha hosszabban ébren hevert, akkor csak a forgolódás várt rá hosszú órákon át. Felkelt, és a konyhába ment. Az ablak előtti hőmérő plusz hat fokot mutatott. Tudta, hogy nem a valós értéket mutatja, így levont két fokot, és tudta, hogy ez a nap plusz négy fokkal fogadja őt. Az égre nézett. A tetők fölött ködfoszlányok szálltak. Ezen a télen nem esett még hó Skånéban. De az is megjön, gondolta, magában. Előbb vagy utóbb jönnek a hókatasztrófák. Kávét főzött, kenyereket kent magának. Hűtőszekrénye szokás szerint szinte teljesen üres volt. Mielőtt előző este lefeküdt volna, írt magának egy bevásárlólistát, ez ott hevert a konyhaasztalon. Míg a kávé kifolyt, elment vécére. Amikor visszajött, felírta a listára a vécépapírt is meg egy új vécékefét. Megreggelizett, és közben átlapozta az Ystads Allehandát, amelyet az előszobából hozott be. Csak ott állt meg, amikor az utolsó két lapra, a hirdetésekhez ért. Valahol a tudata mélyén ott lapult a vágy egy vidéki családi ház után. Ahol reggel felkelhet, kimehet, és azonnal lepisilheti a füvet, ahol lehetne egy kutyája, és, de ez már a legmerészebb álmok közé tartozott, egy galambdúca is. Volt néhány eladó ház, de egyik sem hozta lázba. Aztán azt is észrevette, hogy Rydsgårdban labrador kölyköket kínálnak. Nem szabad a rossz végén kezdeni, gondolta magában. Előbb a ház, aztán a kutya. És ezzel az én fura szolgálati időmmel csak baj van, ha nincs, aki együtt él velem, sétálni hordja a kutyát. Két hónapja, hogy Mona végképp elhagyta. Legbelül még mindig nem fogadta el, ami történt. Ugyanakkor el sem tudta képzelni, mivel bírhatná rá arra, hogy visszatérjen. Hétkor indulásra kész volt. A nulla és nyolc fok közötti pulóverét vette fel. Mindenféle hőmérséklethez megvolt a pulóvere, és nagyon pontosan választott, mert gyűlölte, amikor fáznia kellett, és felpaprikázta, ha beleizzadt. 193

Úgy gondolta, még a tiszta gondolkodását is befolyásolja. Úgy döntött: gyalog meg be a kapitányságra. Mozgásra volt szüksége. Ahogy kilépett, megérezte az enyhe szelet, amely a tenger felől fújt. Mariagatani lakásától gyalog tíz percre volt a kapitányság. Útközben végiggondolta, milyen nap is vár rá. Ha az éjszaka semmi különös nem történt – és mindig azért fohászkodott, hogy ne történjen –, akkor egy tegnap elfogott drogdílert kell kihallgatnia. Ezenkívül ott tornyosultak a különféle futó ügyek aktái az asztalán, ezekkel szintén foglalkozni kell. A legvigasztalanabb, örök darab ezek között a lopott luxuskocsik Lengyelországba csempészésének ügye volt. Belépett a rendőrkapitányság üvegajtaján, és odabiccentett Ebbának, aki új dauerrel üldögélt a recepción. – Szép, mint mindig – mondta neki. – Megteszi az ember, ami telik tőle – felelte az asszony. – Neked viszont oda kéne figyelned, hogy el ne hízz. Az elvált férfiak hajlamosak rá. Wallander bólintott. Tudta, hogy a nőnek igaza van. Mióta elvált Monától, egyre rendszertelenebbül és egyre figyelmetlenebbül táplálkozott. Minden nap elhatározta, hogy véget vet ennek a rossz szokásnak, de mindig kudarcot vallott. Bement a szobájába, levette a dzsekijét, felakasztotta, és leült az íróasztalhoz. Ugyanekkor megcsörrent a telefon. Martinsson volt. Wallander nem csodálkozott: ők ketten voltak a kapitányság hajnak kukorékolói. – Azt hiszem, ki kell mennünk Mossbyba – mondta Martinsson. – Mi történt? – Lezuhant egy repülőgép. Wallandernek a szívverése is elállt egy pillanatra. Az első gondolata az volt, hogy a gép Sturupból szállt fel, vagy oda akart leszállni. Ez nagy katasztrófa, talán sok halottal. – Egy kis sportgép – tette hozzá Martinsson. Wallander fellélegzett, és titokban elátkozta Martinssont, amiért nem mondta meg rögtön a teljes információt. – Az imént futott be a vészhívás – folytatta Martinsson. – A tűzoltók már ott vannak. A gép nyilván lángra lobbant. Wallander belebólintott a kagylóba. – Megyek – mondta. – Van még valaki a házban? – Ha jól tudom, senki. De a rendfenntartók persze már ott vannak. – Akkor menjünk kettesben. A kijáratnál találkoztak. Amikor épp ki akartak lépni, Rydberg érkezett. Sápadt volt. Wallander pár szóban összefoglalta, amit tudott. – Menjetek csak előre – mondta Rydberg. – Nekem még el kell mennem a vécére, ez most mindennél fontosabb. Martinsson és Wallander kilépet a rendőrkapitányság épületéből, és 194

Martinsson kocsijához mentek. – Rosszul néz ki – szólt Martinsson. – Rosszul is van – felelte Wallander. – Reuma. Meg még valami más is. Valami húgyúti, ha jól tudom. Nyugat felé tartottak a parti úton. – Mondd a részleteket! – szólalt meg Wallander, és kinézett a tengerre. Még mindig úszkált néhány ködfoszlány a víz fölött. – Nincsenek részletek – válaszolt Martinsson. – A gép fél hat tájban zuhant le. Valahol északra Mossbytól, a szántóföldön. Egy paraszt telefonált. – Tudjuk már, hányan ültek benne? – Nem. – Sturupból is kellett vészhívásnak érkeznie, hogy hiányzik egy gépük. Ha a gép Mossbyban esett le, akkor a pilóta biztosan tartotta a kapcsolatot a sturupi földi irányítókkal. – Én is gondoltam már erre – mondta Martinsson. – Ezért még előtted odatelefonáltam a sturupi toronynak. – És mit mondtak? – Hogy nem hiányzik egy gépük sem. Wallander csodálkozva nézett Martinssonra. – Ezt meg mit jelent? – Fogalmam sincs – felelte Martinsson. – Tulajdonképpen nem lenne lehetséges, hogy Svédországban röpködsz, de nincs sem repülési terved, sem kapcsolatod a légi irányítással. – Mi az, hogy Sturup nem kapott hívást? A pilóta biztosan hívta a tornyot, ha bajban volt. Akármilyen gyors, azért mégiscsak eltart pár másodpercig, amíg valaki lezuhan, nem? – Nem tudom – ismételte Martinsson. – Nem tudok többet annál, amit elmondtam neked. Wallander a fejét csóválta. Elgondolta, hogy milyen látvány fogadja. Volt egyszer már egy repülőgép-lezuhanása, az is egy kis sportgép volt. A vezető egyedül volt benne. A gép Ystadtól északra zuhant le. A pilóta szó szerint darabokra szakadt. De az a gép nem gyulladt ki. Wallander feszengve nézett a dolgok elébe. Úgy tűnik, nem hallgattatott meg a reggeli fohásza. Amikor elérték Mossby Strandot, Martinsson jobbra fordult. Előremutatott a szélvédőn át. Már Wallander is látta a füstoszlopot, amely az ég felé szállt. Pár perccel később célhoz értek. A gép egy szántóföldön, egy tanyaépülettől mintegy száz méterre csapódott a földbe. Wallander úgy gondolta, hogy onnan riadóztathatták őket. A tűzoltók még fújták a habot a gépre. Martinsson előszedett a csomagtartójából egy pár gumicsizmát. Wallander elszontyolodva nézte a saját, szinte új csizmáját. Aztán átbukdácsoltak az 195

agyagon. Az oltási munkálatokat egy Peter Edler nevű ember vezette. Wallander különféle tűzesetek kapcsán már többször találkozott vele. Kedvelte. Jól lehetett vele együtt dolgozni. A két tűzoltókocsi és a mentőautó mellett egy további rendőrkocsi is ott volt. Wallander odabiccentett Petersnek, az egyik rendfenntartónak. Aztán Peter Edlerhez fordult. – Mi a helyzet? – kérdezte. – Két halott – felelte Edler. – Figyelmeztetlek, készülj fel, hogy nem szép látvány. Ilyen az, amikor az emberek benzinben égnek el. – Nem kell figyelmeztetned – felelte Wallander. – Én is tudom, milyen az. Aztán Wallander Martinssonhoz fordult. – Tudd meg, ki hívta fel a rendőrséget. Valószínűleg onnan, arról a tanyáról. Kérdezd ki őket, hátha mondanak valami időpontot. És valakinek a sturupi toronnyal is váltania kell pár közvetlen szót. Martinsson bólintott, és elcsúszkált a tanyaépület felé. Wallander közelebb lépett a repülőgéphez. A gép a bal oldalán hevert, mélyen beágyazódva az agyagba. Bal szárnya leszakadt a törzsről, roncsai szanaszét hevertek a földön. A jobb szárny rajta volt a törzsön, de a hegye annak is letörött. Egymotoros kis gép volt. A propeller mélyen beásta magát az agyagba. Wallander lassan megkerülte a habbal elborított, kiégett roncsot. Magához intette Edlert. – Eltüntethető már a hab? – kérdezte. – A repülőgépeknek nem szokott valami rendszámféleségük, ismertetőjelük lenni a törzsön meg a szárnyuk alján? – Azt hiszem, egy ideig még rajta hagyjuk a habot – felelte Edler. – A benzinnél nem lehet tudni. Lehetnek még maradékok a tankban. Wallander tudta, hogy Edlerhez kell igazodnia. Közelebb lépett, és benézett a gépbe. Edlernek igaza volt. A két test teljesen elszenesedett, arcvonásaik szétégtek. Még egyszer körbejárta a roncsot. Aztán átgázolt oda, ahol a letört szárny legnagyobb darabja hevert. Leguggolt. Sem számokat, sem betűkombinációkat nem lehetet látni. És még mindig nagyon sötét volt. Magához hívta Peterst, és elkérte a zseblámpáját. Aztán alaposabban megnézte a szárnyat. Körmével meg is kapargatta az alját. Úgy tűnt, mintha a szárnyat átfestették volna. Vajon ez azt jelenti, hogy meg akarták akadályozni, hogy azonosítani lehessen? Felállt. Már megint nagyon előreszaladt. Ez Nyberg meg a többi technikus feladata. Gondolataiba merülve bámult Martinsson után, aki lendületesen masírozott a szántó szélén a tanyaház felé. A földúton máris megállt néhány, kíváncsiskodókkal tele autó. Peters és kollégái éppen azon igyekeztek, hogy továbbhaladásra ösztökéljék őket. Megjött a következő rendőrkocsi is, benne Hansson, Rydberg, Nyberg. Wallander hozzájuk lépett, köszönt nekik, röviden elmondta, mi történt, 196

és megkérte Hanssont, hogy zárja le a helyszínt. – Van két hullád a repülőgépben – mondta Nybergnek, aki a technikai vizsgálat felelőse volt. Ezek után katasztrófabizottságot kellett alakítaniuk, hogy megállapítsák a gép lezuhanásának okát. Wallandernek azonban ezzel semmi dolga nem volt. – Azt hiszem, a letört szárny úgy néz ki, mintha átmázolták volna – mondta. – Mintha csak lehetetlenné akarták volna tenni, hogy azonosítható legyen a gép. Nyberg némán bólintott. Soha egyetlen szót sem mondott ki fölöslegesen. Wallander mögött Rydberg bukkant fel. – Az én koromban már nem kéne feltétlenül agyagban gázolni – mondta. – És ez a rohadt reuma is. Wallander gyors pillantást vetett Rydbergre. – Ki se kellett volna jönnöd – mondta. – Ezt itt elintézzük mi is. Aztán meg jön a katasztrófabizottság. – Még nem haltam meg – mondta rá Rydberg. – Bár, a jó fene tudja… Nem fejezte be a mondatot. Ehelyett odacaplatott a géphez, lehajolt és benézett. – Majd a fogaik – állapította meg. – Másról nem lehet azonosítani őket. Wallander rövid áttekintést adott Rydbergnek. Jól tudtak együtt dolgozni, és sohasem kellett körülményes magyarázkodásokba bonyolódniuk. Ráadásul Rydberg volt az, aki nagyon sok mindent megtanított Wallandernek mindabból, amit ma tudott, miután az alapokat még a malmöi évei alatt Hemberggel fektette le. Hemberget az előző évben halálos autóbaleset érte. Wallander pedig, bár szokása volt, hogy soha nem ment temetésekre, mégiscsak elment az ő gyászünnepségére Malmőbe. Hemberg után pedig Rydberg lett a példaképe. Most már sok éve dolgoztak együtt. Wallandernek gyakran jutott eszébe, hogy Rydberg alighanem egész Svédország egyik legfeddhetetlenebb nyomozója. Semmi sem kerülte el a figyelmét, egyetlen elmélet sem volt annyira elrugaszkodott, hogy ne gondolta volna végig mint eshetőséget. És Wallander egyre-másra elcsodálkozott azon, hogyan tud értelmet adni a tetthely egyik vagy másik jelzésének – és szívta magába a tudást. Rydberg egyedülálló volt. Nem sok magánjellegű kapcsolata volt, és úgy látszott, nem is törekszik ilyenekre. Wallander sohasem tudta eldönteni, vajon a munkája mellett érdekli-e még más egyéb is. Volt, hogy meleg tavaszi esteken Rydberg teraszán ültek, és whiskyt iddogáltak. Többnyire hallgatagon, a csendet csak néha szakította meg egy-egy megjegyzés a rendőrségi munkáról. – Martinsson megpróbálja kideríteni az időket – mondta Wallander. – Aztán pedig, azt hiszem, utána kéne nézni, miért nem riadóztatott a sturupi torony. 197

– Már úgy gondolod, hogy őket a pilóta miért nem riasztotta – javította Rydberg. – Lehet, hogy már nem volt ideje. – Egy vészjelzés alig kerül két másodpercbe – mondta Rydberg. – De persze igazad lehet. A gépnek rendes, engedélyezett útvonalon kellett repülnie. Hacsak nem illegálisan repült. – Illegálisan? Rydberg vállat vont. – Hallottad te is a pletykákat – mondta. – Emberektől, akik éjszakánként repülőgépek zaját hallották. Mélyen repülő gépekét, elsötétített fényszórósokét, amelyek egyszerre csak felbukkannak itt a határvidéken. Legalábbis a hidegháború idején így volt. És talán még nincs vége. Előfordul néha, hogy kémkedés gyanújáról kapunk híreket. És azon is elmélkedhetünk, hogy az a rengeteg kábítószer vajon mind vízi úton jön-e be Dél-Svédországba. Soha nem fogjuk megtudni, miféle gépek azok. Vagy hogy egyáltalán léteznek-e, vagy csak az emberek képzelik őket. Az azonban biztos, hogy ha elég alacsonyan repülnek, akkor nem látják őket a katonai radarok. Sem a légvédelem. – Megyek és beszélek Sturuppal – mondta Wallander. – Hogyisne – mondta Rydberg. – Majd én. Az idősebb jogán rád hagyom az agyagot. Rydberg eltűnt. Lassan kivilágosodott. Az egyik technikus minden oldalról lefényképezte a roncsot. Peter Edler átadta az oltási munkák végét valakinek, és visszament a tűzoltókocsin Ystadba. Wallander látta, hogy Hansson odalenn a földúton pár újságíróval beszél. Boldog volt, hogy nem ő van a helyében. Aztán észrevette, hogy Martinsson bukdácsol visszafelé az agyagon át. Elébe ment. – Igazad volt – mondta Martinsson. – A tanyán egy öregember él. Robert Haverberg. A hetvenes évei közepén, egyedülálló, kilenc kutyája van. Pokoli bűz volt odabent, ha finoman akarok fogalmazni. – Mit mondott? – Repülőgépmotort hallott. Aztán csend lett. És aztán visszatért a zaj. De akkor már inkább fütyülésnek hallatszott. És aztán a robbanás. Wallander arra gondolt, hogy Martinssont nem olyan egyszerű megérteni. – No, még egyszer – mondta. – Tehát Robert Haverberg repülőgép motorját hallotta. – Igen. – Ez mikor volt? – Épp fölébredt. Valamikor öt körül. Wallander a homlokát ráncolta. – De hiszen a gép csak félórával később zuhant le. – Hát én is ezt mondtam. De az öreg biztos volt abban, amit mond. 198

Először hallotta, amint elhúz egy gép. Alacsonyan repült. Aztán csend lett. Kávét főzött. És aztán jött a visszafelé, aztán meg a bumm. Wallander hallgatott. Martinsson nyilvánvalóan nagyon fontos dolgot tudott meg. – Mennyi idő telt el az első zaj és a robbanás között? – Úgy körülbelül húsz percben egyeztünk ki. Wallander Martinssonra nézett. – Mivel magyarázod ezt? – Nem tudom. – Az öreg teljesen magánál van? – Persze. És jól hall. – Van a kocsiban térképed? – kérdezte Wallander. Martinsson bólintott. Odamentek a földúthoz, ahol Hansson még mindig az újságírókkal beszélgetett. Egyikük felismerte Wallandert, és közelebb jött. Wallander elhárítón integetett a kezével. – Nincs semmi mondanivalóm! – kiáltotta. Beültek Martinsson kocsijába, és kiterítették a térképet. Wallander csendben nézte. Azon járt az esze, amit Rydberg mondott. Az illegálisan berepülő gépekről, amelyek elkerülik a radarokat és a légvédelmet. – Tehát a következőt kellene elképzelnünk – mondta Wallander. – Egy gép alacsonyan berepül a part fölött, átrepül ezen a helyen, ahol vagyunk, aztán eltűnik. Majd nem sokkal ezután visszafelé jön. És akkor lezuhan. – Úgy gondolod, hogy ledobott valamit? És azután fordult vissza? – kérdezte Martinsson. – Nagyjából. Wallander összehajtogatta a térképet. – Túl keveset tudunk. Rydberg most megy Sturupba. Aztán még a gépben ülőket is azonosítanunk kell. Meg magát a gépet. Többet most nemigen tehetünk. – Én mindig féltem a repüléstől – mondta Martinsson. – És ettől a látványtól nem érzem jobban magam. És ami még rosszabb, Teres egyfolytában arról beszél, hogy pilóta akar lenni. Teres Martinsson lánya. Van egy fia is. Martinsson igazi családapa. Egyfolytában aggódik, hogy történhet velük valami, és napjában többször is hazatelefonál. Leggyakrabban ebédelni is hazamegy. Wallander néha egy kicsit még irigykedett is kollégájára és nyilvánvalóan jó házasságára. – Szólj Rydbergnek, hogy indulunk! – mondta Martinssonnak. Wallander a kocsiban várt. A táj szürke volt, és vigasztalan. Kicsit megborzongott. Az élet megy tovább, gondolta. Épp negyvenkettő vagyok. Vajon úgy végzem, mint Rydberg? Magányos, reumás öregemberként? Wallander lerázta ezt a gondolatot. Martinsson megérkezett, visszamentek Ystadba. 199

Wallander tizenegykor elindult a kihallgatóhelyiség felé, ahol egy Yngve Leonard Holm nevű feltételezett díler várt rá. Ugyanebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Rydberg lépett be. Be sem kopogott. Mint mindig, lezöttyent Wallander vendégszékére, és azonnal a tárgyra tért. – Beszéltem az egyik légi irányítóval, Lyckének hívják, és azt mondta, ismer téged. – Igen, párszor beszéltem már vele. De azt már nem tudom, hogy milyen ügyben. – Nos, mindenesetre teljesen biztos volt a dolgában. Ma reggel egyetlen egymotoros gép sem kapott Mossby fölötti repülési engedélyt. És vészjelzést sem kaptak egyetlen pilótától sem. A radarernyők üresek voltak. Egyetlen furcsa jel sem utalt semmiféle engedély nélkül berepülő gépre. Lycke szerint a lezuhant gép egyáltalán nem is létezik. Már jelentették a katonaságnak meg ki tudja még, miféle hatóságoknak. Talán még a vámosoknak is. – Tehát igazad volt – mondta Wallander. – Valaki a tilosban járt. – Ezt még nem tudjuk – mondta Rydberg. – Valaki engedély nélkül repült. De azt ne mondjuk mindjárt, hogy illegális küldetése is volt. – Ki más repkedne komolyabb ok nélkül a sötétben? – Ó, olyan nagy az Isten állatkertje – felelte Rydberg. – Te igazán tudhatnád. Wallander kutató tekintetet vetett rá. – Ezt azért magad sem hiszed el, igaz? – Hát persze hogy nem – felelte Rydberg. – De amíg meg nem tudjuk, kik voltak, vagy nem azonosítják a gépet, addig semmit sem tehetünk. Ezt az ügyet tovább kell adni az Interpolnak is. Jó kis summába fogadnék, hogy külföldről jött a gép. Rydberg kiment. Wallander még egyszer végiggondolta, amit mondott. Aztán felállt, fogta a papírjait, és bement a szobába, ahol Yngve Leonard Holm és az ügyvédje várta. Negyed tizenkettő volt, amikor Wallander bekapcsolta a magnót, és megkezdte a kihallgatást.

200

2. Egy óra és tíz perc múltán Wallander kikapcsolta a magnót. Elege volt Yngve Leonard Holmból. Mind a stílusából, mind abból, hogy már megint szabadon kell engednie. Wallander egészen biztos volt abban, hogy a vele szemben ülő férfi többször is elkövetett súlyos kábítószeres bűntetteket. Ám nincs a világnak olyan államügyésze, aki elégnek találná az előzetes vizsgálat eredményét ahhoz, hogy letartóztassák. Legfőképp Per Åkeson nem, akinek most le kell adnia a jelentését. Yngve Leonard Holm harminchét éves volt. Ronnebyben született, de a nyolcvanas évek közepe óta Ystadban volt bejelentve. Azt állította, hogy zsebkönyveket, kiváltképp a Manhattan sorozatot árusítja az utcán és különféle vásárokon. Az utóbbi években jelentéktelen bevétel után adózott. Viszont ugyanekkor hatalmas villát építtetett mindjárt a rendőrkapitányság melletti lakónegyedben. A villa sok milliót ért. Holm azt állította, hogy az építés forrása néhány nagy szerencsejáték nyeremény, amelyekhez Jägersróban és Solvallában jutott, valamint németországi és franciaországi ügetőnyeremények. Persze semmiféle nyugtát nem tudott felmutatni ezekről. Ezek sajnos mind elégtek egy lakókocsitűzben, amely pont azt a kocsit emésztette el, amelyben a magánkönyvelését tartotta. Az egyetlen nyugta, amije volt, egy 4993 koronás, vagyis kisebb összegű, pár héttel ezelőtti nyereményről szólt. Ebből, gondolta Wallander, akár még arra is lehetne következtetni, hogy Holm tényleg ért a lovakhoz. De aztán többre sem. Tulajdonképpen Hanssonnak kéne itt ülnie, őt is érdekli az ügető. Eldiskurálhattak volna a lovakról. Persze mindebből semmi sem változtatott Wallander meggyőződésén, amely szerint Holm egy kábítószer-szállító láncnak az utolsó szeme, amely nagy mennyiségű drogot hozott be és terített szét Skånéban. Az indítékok meggyőzőek voltak, ám Holm letartóztatása felettébb amatőr munka volt. Két helyen kellett volna egyidejűleg lecsapni: Holm villájában és a Malmö ipari területén álló könyvraktárában. Az ystadi és a malmöi kollégák közös akciója lett volna a rajtaütés. Valami azonban a kezdet kezdetétől fogva félrement. A raktár üres volt, eltekintve egyetlen láda Manhattan krimisorozattól. Holm a villájában üldögélt, amikor becsengettek hozzá. Egy ifjú hölgy omlott el a lábai előtt, és masszírozta a lábujjait, mialatt a rendőrök átkutatták a házat. Persze semmit sem találtak. A drogbrigád egyik kiképzett kutyája hosszasan szimatolt egy papír zsebkendőt, amelyet az egyik papírkosárban találtak. A vegyi analízis 201

kimutatta, hogy a zsebkendő valószínűleg érintkezett valamiféle drogkészítménnyel. Holm nyilvánvalóan fülest kapott. Wallander nemcsak abban nem kételkedett, hogy ez a férfi dörzsölt, hanem abban sem, hogy igen aprólékos alapossággal semmisíti meg a nyomait. – Elmehet – mondta neki –, de a gyanú továbbra is terheli. Pontosabban fogalmazva: egészen biztos vagyok abban, hogy nagy mennyiségű kábítószerrel kereskedik Skånéban. Előbb vagy utóbb, de el fogjuk kapni. Az ügyvéd, aki leginkább egy kis menyétre emlékeztetett, nyújtózkodott. – Ezt nem kell eltűrnie az ügyfelemnek – mondta. – Ez minden jogalapot nélkülöző, személy elleni támadás. – Igaza van – felelte Wallander. – Természetesen panaszt tehetnek. Holm, aki borotválatlan volt, és szemlátomást tele volt az egész üggyel a hócipője, leállította az ügyvédet. – A rendőrség csak a munkáját végzi – mondta. – Sajnos, hibáztak abban, hogy engem gyanúsítottak. Én egy egyszerű polgár vagyok, aki egy kicsit ért a lovakhoz meg a zsebkönyvekhez. Semmi egyéb. Ráadásul rendszeresen támogatom a gyermeksegélyt. Wallander kiment. Holm most majd szépen hazasétál, és a lábujjait masszíroztatja. A kábítószer pedig továbbra is csak úgy dől befelé Skånéba. Ezt a harcot sohasem fogjuk megnyerni, gondolta Wallander, amint végigment a folyosón. Egyetlen esélyünk az, ha a fiatal nemzedékek elhatárolódnak ettől az egésztől. Fél egy lett. Észrevette, hogy megéhezett. Most már sajnálta, hogy reggel nem kocsival jött. Megeredt az eső. Havas eső, ahogy az ablakon át látszott. Egyáltalán nem tetszett neki az az ötlet, hogy besétáljon a városközpontba enni, majd visszakutyagoljon. Kihúzta az egyik fiókját, és megkereste egy házhoz szállító pizzéria hirdetését. Nem tudott dönteni, ezért becsukott szemmel rábökött az egyik tételre az étlapon. Telefonált, megrendelte a sors által kiválasztott pizzát. Aztán az ablak elé állt, és nézte az út túloldalán álló víztornyot. Csengett a telefon. Előbb visszaült az íróasztalhoz, csak azután vette fel. Az apja volt Löderupból. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy tegnap este kijössz – mondta az apja. Wallander némán sóhajtott. – Semmiben sem egyeztünk meg. – Dehogynem, világosan emlékszem – makacskodott az apja. – Te leszel egyre feledékenyebb. Azt hittem, a rendőröknek van noteszük. Abba felírhatnád, hogy le kell tartóztatnod. Akkor talán nem feledkeznél meg rólam. Wallandernek semmi kedve nem volt dühbe gurulni. – Benézek ma este – mondta. – De nem egyeztünk meg a tegnap esté202

ben. – Lehet, hogy én tévedek – mondta meglepő engedékenységgel az apja. – Hét körül megyek – mondta Wallander. – Elég sok dolgom van. Letette. „Az apám elsőrangúan űzi az érzelmi zsarolást – gondolta. – És az a legrosszabb, hogy nálam mindig célt ér vele.” Megjött a pizzafutár. Wallander fizetett, és bevitte a dobozt az étkezőbe. Per Åkeson ott ült az egyik asztalnál, és zabkását evett. Wallander leült vele szemben. – Azt hittem, átjössz, hogy Holmról beszéljünk – mondta Åkeson. – Majd arra is sor kerül. De egyelőre megint csak futni hagytam. – Nem csodálom. Ez a razzia hihetetlen rosszul lett megszervezve. – Erről meg Björkkel kell beszélnem – felelte Wallander. – Nekem semmi közöm nem volt hozzá. Wallander csodálkozására Åkeson sóval ette a zabkásáját. – Három hét múlva féléves szünetet tartok – szólalt meg az államügyész. – Nem felejtettem el – felelte Wallander. – Egy fiatal nő fog helyettesítem. Anette Brolinnak hívják. Stockholmból jön. – Hiányozni fogsz – mondta Wallander. – És azon is gondolkodom, milyen lesz vajon egy női államügyésszel. – Miért jelentene ezt problémát? Wallander vállat vont. – Gondolom, előítéleteim vannak. – Fél év hamar eltelik. Ráadásul be kell vallanom, örülök, hogy egy fél évig távol leszek. Gondolkodnom kell. – Azt hittem, továbbképzésre mész. – Az is meglesz. De ez nem fog megakadályozni abban, hogy elgondolkodjam a jövőmön is. Egész életemben államügyész akarok-e maradni? Vagy esetleg van valami, amivel szívesebben foglalkoznék? – Megtanulhatsz vitorlázni, és lehetsz tengeri kalóz. Åkeson megrázta a fejét. – Nem ilyesmire gondoltam. Azon töprengek, nem kéne-e külföldre jelentkeznem. Valami olyan helyre, ahol érzed, hogy tényleg hasznos, amit csinálsz. Mondjuk, segítenék felépíteni egy működőképes jogrendszert egy olyan országban, ahol még nincs ilyen. Csehszlovákiában például. – Remélem, majd írsz – mondta Wallander. – Néha én is elgondolkodom a jövőmön. Hogy életem végéig rendőr leszek, vagy valami más egyébbe kezdek. A pizzának semmilyen íze sem volt. Åkeson ellenben jó étvággyal eszegette a zabkásáját. – Mi van azzal a géppel? – kérdezte. Wallander elmondta, amit tudott. 203

– Elég furán hangzik – mondta Åkeson, amikor Wallander befejezte. – Kábítószerről van szó? – Lehet – felelte Wallander, és máris megbánta, hogy nem kérdezte meg Holmtól, van-e repülőgépe. Ha egy ilyen villát megengedhet magának, akkor simán belefér a magánrepülőgép is. Egy drogkereskedő bevétele csillagászati magasságokban lebeghet. Egyszerre álltak a mosogatóhoz, és öblítették le a tányérjukat. Wallander otthagyta a fél pizzát. A válás még mindig nyomta a gyomrát. – Holm egy disznó – mondta Wallander. – Előbb vagy utóbb, de elkapjuk. – Hát én ebben már nem lennék olyan biztos – felelte Åkeson. – Persze drukkolok, hogy neked legyen igazad. Wallander utána azonnal visszament a szobájába. Gondolkodott, hogy felhívja-e Monát Malmőben. Most éppen Linda is nála lakott. Wallander vele akart beszélni. Egy hete már, hogy szót váltottak. Linda tizenkilenc éves, és eléggé tétova. A legutolsó ötlete az volt, hogy elvégez egy tanfolyamot a bútorkárpitos-szakmában. Wallander pedig azt gyanította, hogy ezt az elhatározását még többször meg fogja változtatni. Wallander ehelyett Martinssont hívta fel, és arra kérte, jöjjön át. Együtt vették végig a reggeli eseményeket. A jelentést Martinsson fogja megírni. – Valaki felhívott Sturupból és valaki a katonaságtól – mondta. – Valami nagyon furcsa ezzel a repülőgéppel. Mintha egyszerűen nem is létezett volna. És igazad lesz: a szárnyakon és a törzsön átmázolták az ismertető jelet. – Meglátjuk, mit talál Nyberg – mondta Wallander. – A két hulla Lundban van – folytatta Martinsson. – Az azonosításukat csak a fogak alapján tudják elvégezni. A testek annyira megégtek, hogy egyszerűen széthullottak, amikor a hordágyra akarták fektetni őket. – Más szóval várnunk kell – mondta Wallander. – Azt akarom javasolni Björknek, hogy téged nevezzen ki a lezuhanás okát vizsgáló bizottság helyettes vezetőjének. Van ellene kifogásod? – Mindig tanulok ilyenkor – felelte Martinsson. Amikor Wallander megint egyedül maradt, arra gondolt, mi különbözteti meg őt és Martinssont. Wallandernek mindig is az volt a célja, hogy jó nyomozó legyen belőle, és ez sikerült is neki. De Martinsson előtt más célok lebegnek. Ő valószínűleg rendőrfőnök szeretne lenni a nem is olyan távoli jövőben. Neki a jó terepmunka csak egy lépcsőfok a karrierhez. Wallander nem foglalkozott többet Martinssonnal, ásított, és figyelmetlenül odahúzta magához azt az iratot, amely a halom legtetején hevert. Még mindig piszkálta a csőrét, hogy nem kérdezte meg Holmtól a repülőgépet. Legalább hogy lássa, milyen képet vág. De Holm most már nyilván odahaza hever a medencéjében. Vagy nagy vacsoránál ül az ügyvédjével a Continentalban. 204

Wallander nem nyitotta ki az aktát. Úgy döntött, hogy inkább beszél Björkkel Martinssonról meg a katasztrófabizottságról. Akkor az legalább már sínen lesz. Végigment a folyosón, egész a túlsó végéig, ahol Björk szobája volt. Az ajtó nyitva állt. Björk éppen menni készült. – Van még egy pillanatod? – kérdezte Wallander. – Pár percem. Egy templomban tartok épp egy előadást. Wallander tudta, hogy Björk a leglehetetlenebb alkalmakból, bárhol hajlandó előadást tartani. Nyilvánvalóan imádott nyilvánosság előtt fellépni, Wallander meg szívből utálta a közszereplést. A sajtókonferenciáktól egyenesen rosszul volt. Wallander elmondta a reggeli eseményeket, de Björk már hallott róluk. Semmi baja nem volt azzal, hogy Martinsson legyen a katasztrófabizottság helyettes vezetője. – Gondolom, nem úgy lőtték le a gépet? – kérdezte Björk. – Eddig még semmi jel nem utal arra, hogy nem baleset lett volna – felelte Wallander. – Viszont elég homályosak magának a repülésnek a körülményei. – Megtesszük, amit meg kell tennünk – mondta Björk, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek. – De nem tesszük oda magunkat jobban, mint feltétlenül szükséges. Van amúgy is elég munkánk. Björk eltűnt egy nagy after shave-felhőben. Wallander visszacsoszogott a szobájába. Útközben bekukkantott Hansson és Rydberg ajtaján. Egyikük sem volt a helyén. Hozott egy kávét, és több órán át foglalkozott egy skurupi testisértés-üggyel. Idővel befutottak olyan új adatok, hogy testi sértésért vádat lehetett emelni a férfi ellen, aki megverte a sógornőjét. Wallander összerakta az ügyet, hogy másnap továbbadja Per Åkesonnak. Közben háromnegyed öt lett. A kapitányság épülete ezen a napon különös módon elhagyatottnak tűnt. Wallander úgy döntött, hozza a kocsit, és elmegy bevásárolni. Pontosan hétre az apjához akart érni. Ha nem ér ki percre pontosan, az öreg végeérhetetlen lamentálásba fog, hogy milyen rosszul bánik vele a fia. Wallander fogta a dzsekijét, és hazament. Sűrűsödött a havas eső. Fejére húzta a kapucnit. Antikor beült a kocsiba, megtapogatta a zsebét, hogy nála van-e a bevásárlólista. A kocsit alig tudta beindítani, hamarosan cserélnie kell. De honnan vegyen rá pénzt? A motor végül csak beugrott, és Wallander már épp indulni akart, amikor átcikázott a fején egy gondolat. Tudta, hogy nincs túl sok értelme annak, amit akar, de a kíváncsiság mégis győzött. Úgy döntött, a vásárlás még várhat. Ehelyett befordult Österledennél, és Löderup felé vette az irányt. A gondolat voltaképpen nagyon egyszerű volt. Strandskogen után közvetlenül volt egy ház, ott lakott egy nyugalmazott légiirányító, akivel Wallander pár évvel ezelőtt ismerkedett meg. Linda barátnője volt a legkisebb 205

lánya. Wallandernek az jutott eszébe, hátha ez az ember választ tud adni arra a kérdésére, amelyet már azóta hordoz magában, amióta a lezuhant repülőgép mellett állt, és végighallgatta Martinssonnak a Haverberggel folytatott beszélgetésről szóló összefoglalóját. Wallander befordult Herbert Blomell házának udvarára. Amikor kiszállt, azonnal meglátta Blomellt, amint egy létrán állt, és ereszcsatornát szerelt. Barátságosan biccentett, amint észrevette Wallandert, és óvatosan lekászálódott a létráról. – Az én koromban egy combnyaktörés végzetes lehet – mondta. – Linda hogy van? – Jól – felelte Wallander. – Monánál van Malmőben. Bementek a házba, és leültek a konyhában. – Ma reggel Mossbynál lezuhant egy repülőgép – szólalt meg Wallander. Blomell bólintott, és az ablakban álló rádióra mutatott. – Egy Piper Cherokee volt – folytatta Wallander. – Egymotoros. Tudom, hogy a magad idejében nemcsak légi irányító voltál, hanem jogosítványod is volt. – Sőt, még repültem is Cherokee-val – felelte Blomell. – Jó kis gép az. – Ha ráböknék egy ujjal a térképre, aztán megjelölnék iránytűvel egy irányt, és kapnál tíz percet, meddig tudnál elrepülni ezalatt a géppel? – Ez egyszerű matematika – felelte Blomell. – Van térképed? Wallander megcsóválta a fejét. Blomell felállt és eltűnt. Pár perccel később egy összetekert térképpel tért vissza. Kiterítették a konyhaasztalon. Wallander megkereste azt a szántóföldet, ahol a szerencsétlenség történt. – Azt képzeljük, hogy a gép a tenger felől érkezett. Pontosan itt hallották a motorzajt egy bizonyos időpontban. És legkésőbb húsz perc múlva visszatért. Persze azt nem tudhatjuk, hogy a pilóta közben ugyanabba az irányba tartott-e. De tegyük fel. Milyen távolságra juthatott el az idő feléig? Mielőtt visszafordult? – A Cherokee körülbelül 250 km/h-val megy – mondta Blomell. – Átlagos terheléssel. – A rakományról semmit sem tudunk. – Akkor induljunk ki maximális terhelésből és normál ellenszélből. Blomell csendesen, fejben számolt. Aztán Mossbytól északra rábökött egy pontra. Wallander látta, hogy Sjöbo közelében van az a pont. – Körülbelül eddig – mondta Blomell. – De elég sok bizonytalan tényező van ebben a számításban. – Most már mégis sokkal többet tudok, mint eddig. Wallander elgondolkodva dobolt ujjaival a konyhaasztal lapján. – Miért zuhan le egy repülőgép? Blomell kérdőn nézett rá. 206

– Egyik lezuhanás sem olyan, mint a másik – mondta. – Sokat olvasom az amerikai újságokban a különféle lezuhanási históriákat. Vannak persze ismétlődő okok. Rendszerhiba. Vagy valami egyéb. De végül mégiscsak megvan minden szerencsétlenségnek a maga speciális, egyedi oka. És szinte minden esetben a pilóta rossz döntésén múlik az egész. – Miért zuhan le egy Cherokee? – kérdezte Wallander. Blomell a fejét csóválta. – Meghibásodik a motor. Rosszul tárolják. Várd ki, amíg a vizsgálóbizottság végez. – A gép regisztrációs jelzéseit átfestették a törzsön és a szárnyakon is – mondta Wallander. – Ez mit jelent? – Hogy nem akartak nyomokat hagyni – felelte Blomell. – A repülőgépeknek ugyanúgy megvan a feketepiacuk, mint bármi másnak. – Én azt hittem, a svéd légtér jól zár – mondta Wallander. – De ezek szerint csak úgy berepülhetnek gépek. – A világon semmi sem százszázalékos – felelte Blomell. – Ilyen soha nem is lesz. Akinek elég pénze és nyomós oka van, az bármikor meg fogja találni a módját, hogy bejusson a határon, aztán nyomtalanul el is tűnjön. Blomell kávét tett volna fel, de Wallander köszönettel elhárította. – Az apámhoz készülök Löderupba – mondta. – Ha elkések, elszabadul a pokol. – A magány nagy átok, ha az ember megöregszik – mondta Blomell. – Én annyira vágyom egy légi irányítótoronyra, hogy az már fáj. Egész éjszakákon át azt álmodom, hogy repülőgépeket irányítok a levegőben. És amikor felébredek, kint havazik, és nekem egyéb dolgom sincs, mint megjavítani a csatornát. Kint az udvaron búcsúztak el. Wallander megállt egy herrestadi bolt előtt, és bevásárolt. Amikor újra elindult, elkáromkodta magát: a vécépapír a lista elején állt, mégis megfeledkezett róla. Három perccel hét előtt ért apja löderupi háza elé. Már nem esett a hó, de a felhők súlyosan csüngtek a táj felett. Wallander látta, hogy a fészerben, amelyet az apja műteremnek használt, világosság van. Belélegezte a friss levegőt, amíg átment az udvaron. Az ajtó csak be volt támasztva: apja hallotta, amikor a kocsi megállt. A festőállványa előtt ült, fején öreg kalappal, rövidlátó szemével közvetlenül az épp megkezdett kép elé hajolva. A hígító szaga Wallanderben megint az otthonosság érzetét keltette. „Ez az egész, ami a gyermekkoromból megmaradt – gondolta. – A hígítószag.” – Pontos voltál – mondta az apja, anélkül hogy felnézett volna a képből. – Mindig időben érkezem – felelte Wallander, lerakott pár újságot egy székről, és leült. Apja egyik fajdkakasos képe előtt ült éppen. Amikor Wallander belépett, épp egy tompa esti pírt rakott fel, és egy sablont tett a vászonra. 207

Wallander hirtelen támadt gyengédséggel figyelte. „Ő az utolsó generáció előttem – gondolta. – Ha ő elmegy, utána én vagyok soron.” Az apja félretette az ecsetet és a sablont, felállt. Bementek a házba. Apja kávét tett fel, és pálinkáspoharakat tett az asztalra. Wallander habozott. De aztán bólintott. Egy pohárka belefért. – Póker – szólalt meg aztán. – Tizennégy koronával maradtál legutóbb adósom. Apja alaposan szemügyre vette. – Azt hiszem, csalsz – mondta. – De még nem jöttem rá, hogyan. Wallander elképedt. – Azt akarod mondani, hogy a saját apámat átverem? Apja kivételesen visszavonulót fújt. – Nem – felelte. – Azt talán mégsem gondolnám. De úgy éreztem, hogy legutóbb aránytalanul sokat nyertél. Elakadt a beszélgetés. Itták a kávét. Az apja szürcsölte, mint mindig. És Wallandert zavarta, mint mindig. – El fogok utazni – szólalt meg hirtelen az apja. – Messzire. Wallander várta a folytatást, ami csak nem jött. – Hová? – kérdezte végül. – Egyiptomba. – Egyiptomba? Mit akarsz te ott? Azt hittem, Itáliába készülsz. – Egyiptomba és Olaszországba. Sohasem figyelsz. – Mit keresel Egyiptomban? – Meg akarom nézni a Szfinxet meg a piramisokat. Lassan szorít az idő. Ki tudja, meddig élek még. Mielőtt meghalok, meg akarom nézni a piramisokat és Rómát. Wallander a fejét csóválta. – És kivel utazol? – Pár nap múlva indulok, az Egypt Airrel. Egyenesen Kairóba. Egy nagyon finom szállodában fogok lakni. Mena House a neve. – Tényleg egyedül akarsz elutazni? Befizettél egy charterjáratra? Ezt nem gondolhatod komolyan – hitetlenkedett Wallander. Az apja odanyújtott neki pár jegyet, amelyek ott hevertek az ablakpárkányon. Wallander átfutotta őket, és be kellett látnia, hogy apja igazat mondott. December 14-én egy rendes járattal Koppenhágából Kairóba fog repülni. Wallander letette a jegyeket az asztalra. Kivételesen ez egyszer teljesen elállt a szava.

208

3.

W

allander negyed tizenegykor hajtott haza Löderupból. A felhőtakaró felhasadt. Ahogy a kocsihoz ment, érezte, hogy lehűlt a levegő. Ami azt jelentette, hogy a Peugeot motorja még nehezebben ugrik be, mint szokott. De igazából nem a kocsin jártatta az eszét, hanem azon, hogy nem sikerült rábeszélnie az apját, hogy mondja le az egyiptomi utat. Vagy legalább halassza el egy olyan időpontra, amikor ő vagy a nővére elkísérheti. – Mindjárt nyolcvanéves vagy – vetette a szemére. – Ilyen korban nem lehet már csak úgy utazgatni a világban. De az érvei nem voltak igazán ütősek. Apja egészségi állapota semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Néha furán öltözködött, ám megvolt benne az a képesség, hogy simán tudott alkalmazkodni a legkülönbözőbb helyzetekhez és emberekhez. Ráadásul Wallander arról is meggyőződhetett, hogy a jegy árában benne foglaltatott a szinte a piramisok lábánál épült szállodához való szállítás is, tehát minden ellenvetése értelmét vesztette. Fogalma sem volt, mi vonzza az apját éppen Egyiptomba. De az tagadhatatlan, hogy régen, amikor Wallander még kisgyerek volt, gyakran mesélt neki a gizehi síkságon, Kairó közelében álló hatalmas kőépítményekről. Aztán pókereztek. Miután most az apa zárt plusszal, határozottan jókedvű volt, amikor útjára bocsátotta Wallandert. Wallander megállt, keze a kocsi kilincsén, beszívta az éjszakai levegőt. „Fura egy apám van nekem – gondolta. – Ez vitathatatlan.” Wallander megígérte, hogy december 14-én reggel beviszi Malmőbe. Felírta a Mena House telefonszámát is: ott fog lakni az apja. És mivel az apja természetesen nem pocsékolta a pénzét olyan apróságokra, mint az utasbiztosítás, Wallander másnap meg akarta kérni Ebbát, hogy intézze el neki. A kocsi nehézkesen beindult, Wallander Ystad felé vette az irányt. Az utolsó, amit még látott, a konyhaablak fénye volt. Apja szokása szerint késő éjszakáig elüldögélt még a konyhában, mielőtt lefeküdt volna. Hacsak nem ment vissza a műterembe, hogy pár ecsetvonást húzzon még egyik újabb képén. Wallander arra gondolt, amit Blomell mondott szintén ezen az estén: hogy a magány nagy átok az öregeknek. De az apja nem élt másképp, ahogy öregedett. Ugyanúgy festette tovább a képeit, mintha mi sem változott volna, mintha körülötte és benne is minden ugyanolyan maradt volna. Tizenegy előtt pár perccel Wallander visszaért a Mariagatanra. Amikor belépett, észrevette, hogy valaki bedobott egy levelet a levélnyíláson. Kinyi209

totta a borítékot, és már tudta is, ki volt az: Emma Lundin, az ystadi kórház ápolónője. Wallander megígérte neki, hogy előző nap felhívja. A nő általában elhaladt erre, amikor dragongatani lakásába, hazafelé tartott. Most csak annyit akart tudni, hogy közbejött-e valami. Miért nem hívta fel? Wallandernek lelkifurdalása támadt. Egy hónappal ezelőtt ismerkedtek meg. A hamngatani postán véletlenül beszélgetésbe elegyedtek. Pár nappal később egy élelmiszerboltban szaladtak össze, és néhány nap múlva már viszonyuk volt, amely azonban egyikük részéről sem volt szenvedélyesnek nevezhető. Emma három évvel volt fiatalabb Wallandernél, elvált, és három gyereke volt. Wallander észrevette, hogy ez a kapcsolat kevesebbet jelent neki, mint a nőnek. Megpróbált kióvakodni a viszonyból. És ahogy most ott állt a folyosón, hát pontosan tudta, miért is nem telefonált. Mert nem volt kedve találkozni Emmával. A konyhaasztalra tette a levelet, és arra gondolt, hogy véget kell vetnie ennek az ügynek. Nem volt jövője, nem volt alapja. Túl kevés közös témájuk volt, túl kevés idejük is, amit egymásra tudtak volna fordítani. És Wallander tudta azt is, hogy ő egészen mást keres, egy egészen másfajta nőt. Olyasvalakit, aki Mona helyébe tud lépni. Ha ugyan akad ilyen nő. Persze mindenekelőtt arról álmodozott, hogy Mona visszajön hozzá. Levetkőzött, és magára húzta ócska, szakadozott fürdőköpenyét. Megint megállapította, hogy elfelejtett vécépapírt venni, aztán betett a vécébe egy régi telefonkönyvet. A hűtőbe rakta az ennivalót, amit Herrestadban vásárolt. Csengett a telefon. Még tizenegy sem volt. Remélte, nem olyan komoly a dolog, hogy fel kelljen öltöznie. Linda volt. Wallander, mint mindig, most is megörült neki. – Hol jártál? – kérdezte. – Egész este hívogattalak. – Kitalálhattad volna – felelte. – Meg odatelefonálhattál volna a nagyapádhoz. Nála voltam. – Ez eszembe sem jutott – mondta a lány. – Hiszen sohasem látogatod meg. – Sohasem látogatom meg? – Legalábbis ezt szokta mondani. – Annyi mindent beszél. Egyébként pár nap múlva Egyiptomba fog repülni, és megnézi a piramisokat. – De jó. Milyen kár, hogy én nem mehetek vele. Wallander nem szólt semmit. Aztán végighallgatta, amint Linda bőbeszédűen elmesélte, mi minden történt vele az utóbbi napokban. Örült, hogy a lány most megint a kárpitosszakma felé húz. Úgy gondolta, Mona nincs otthon, mivel sohasem szerette, ha a lánya ilyen sokat beszél telefonon. Ugyanakkor azonban mintha a féltékenység is belenyilallt volna. Elváltak ugyan, de akkor sem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy Mona más férfiakkal találkozik. A beszélgetés azzal ért véget, hogy megbeszélték: Malmőben talál210

koznak, és ő is integet a repülőgépnek, amikor a nagyapja elutazik Egyiptomba. Időközben éjfél lett. Wallander még éhes volt, így visszament a konyhába, hogy legalább egy tányér zabkását készítsen magának. Fél egykor kúszott be az ágyba, és azonnal el is aludt. December 12-e reggelére mínusz négy fokra hűlt az idő. Wallander hét előtt pár perccel már a konyhában ücsörgött, amikor a telefon csengett. Blomell volt az. – Remélem, nem én keltettelek – mondta. – Már felkeltem – felelte Wallander, kezében a kávéscsészével. – Hirtelen eszembe jutott valami, amikor elmentél – folytatta Blomell. – Persze, én nem vagyok rendőr, de azért arra gondoltam, inkább felhívlak. – Mondd csak, mire gondoltál! – Csak az jutott eszembe, hogy a gépnek nagyon alacsonyan kellett repülnie, ha Mossbynál hallották a zaját. És ez azt jelenti, hogy másoknak is hallaniuk kellett. Talán így meg lehetne tudni, milyen irányban repült. Még olyasvalakit is találhatsz, aki hallotta, hogy egy gép megfordult a levegőben, és visszafelé indult, ahonnan jött. Például ha valaki pár percen belül kétszer hallotta a gépet, akkor igen kis sugarú körben kereshetjük a megfordulás helyét. Wallander elismerte, hogy Blomellnek természetesen igaza lehet. Neki magának is eszébe juthatott volna. De ezt nem mondta ki. – Dolgozunk rajta – mondta ehelyett. – Az jó – mondta Blomell. – Apád hogy van? – Azt mesélte, hogy Egyiptomba készül. – Milyen jó ötlet! Wallander nem felelt. – Hidegebb lett – zárta Blomell a beszélgetést. – Jön a tél. – Igen, hamarosan itt vannak a hóviharok – felelte Wallander. Visszament a konyhába. Arra gondolt, amit Blomelltől hallott az imént. Martinsson vagy valamelyik másik kolléga felvehetne a kapcsolatot a sjöbói vagy tomelillai kollégákkal. Esetleg még a biztonság kedvéért a simrishamniakkal is. Talán meg lehetne határozni a gép útvonalát és a célját is, ha megtalálják azokat a korán kelőket, akik annak a napnak hajnalán hallották a gép motorját. De a kérdés továbbra is kérdés marad: Mit művelt az a két ember a gépen? És miért nem volt azonosító jelzése? Wallander gyorsan átlapozta az újságot. A labradorkölykök még mindig nem keltek el. Olyan ház, amely felkeltette volna a figyelmét, szintén nem akadt. Nyolc előtt beért a kapitányságra. Ezen a napon a mínusz öt fokig 211

hitelesített pulóverét viselte. Megkérte Ebbát, hogy kösse meg apja részére az utasbiztosítást. – Nekem is mindig ez volt az álmom – mondta a nő. – Hogy elutazom Egyiptomba, és megnézem a piramisokat. Érdekes, mintha mindenki irigyelné az apámat, gondolta Wallander, miközben egy csésze kávéval bement a szobájába. És senkit sem lep meg. Én vagyok az egyetlen, aki aggódik amiatt, hogy esetleg történhet vele valami, mondjuk eltévedhet a sivatagban vagy ilyesmi. Martinsson az asztalára tette az előző napi lezuhanásról írt jelentését. Wallander átfutotta, és arra gondolt, hogy Martinsson még mindig túl sokat fecseg. A fele is elég lett volna. Rydberg azt mondta neki egyszer, hogy amit távirati stílusban nem lehet elmondani, azt vagy rosszul gondolták át, vagy eleve teljesen hibás. Wallander mindig arra törekedett, hogy beszámolói olyan rövidek és világosak legyenek, amennyire csak lehet. Felhívta Martinssont, és elmondta neki, mit beszélt meg előző nap Björkkel. Martinsson elégedettnek tűnt. Aztán Wallander azt javasolta, hogy valamennyiüknek össze kellene ülniük. Blomell javaslata megfontolásra méltó volt. Martinsson fél kilenckor érte el Svedberget és Hanssont. Rydberg azonban még mindig nem ért be. Az egyik ülésteremben gyülekeztek. – Nyberget nem látta valaki? – kérdezte Wallander. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón. Mint mindig, most is kialvatlannak látszott. Haja az égnek állt. Leült a szokott helyére, kicsit távolabb a többiektől. – Rydberg meg betegnek látszik – mondta Svedberg, egy ceruzával vakargatva kopasz fejét. – Rydberg beteg – felelte Hansson. – Isiásza van. – Reumája – javította ki Wallander. – Baromi nagy különbség. Aztán Nyberghez fordult. – Megvizsgáltuk a szárnyakat – kezdte Nyberg. – Lemosták a tűzoltóhab maradékát, és megpróbáltak összerakni a maradványokat. A számokat és a betűket nem csak átmázolták. A biztonság kedvéért előzőleg még le is vakarták őket. És mivel ez csak részben sikerült, azért használtak még fedőfestéket is. Ezek az emberek tényleg nagyon nem akarták, hogy azonosítsák őket. – Gondolom, a motornak csak van száma – mondta Wallander –, és annyi repülőgépet csak nem készítenek, mint autót. – Igen, felvettük a kapcsolatot az amerikai Piper-gyárral – mondta Martinsson. – Néhány kérdés még mindig nyitva maradt – folytatta Wallander. – Mekkora távolságot tud megtenni egy ilyen gép egy tankkal? Van-e tartalék üzemanyagtartálya? Van-e határa annak, hogy mennyit képes egy ilyen gép egy tankolásra felvenni? 212

Martinsson jegyzetelt. – Meg fogom kérdezni – ígérte. Nyílt az ajtó, Rydberg jött be. – A kórházban voltam – mondta kurtán. – Az meg mindig elhúzódik. Wallander látta rajta, hogy fájdalmai vannak, de nem szólt. Ehelyett előállt az ötlettel, hogy meg kell találni azokat az embereket, akik hallották a gép motorjának zaját azon a hajnalon. És kicsit szégyellte magát, hogy nem engedi át Blomellnek az ötlet dicsőségét. – Mint a háborúban – mondta Rydberg. – Amikor egész Skåne a fülét hegyezte, hogy nem hall-e repülőgépeket. – Lehet, hogy semmi sem jön ki belőle – mondta Wallander. – De azért megkérdezhetjük a többi körzetbeli kollégákat. Én nemigen tudok másra gondolni, mint drogfutárokra. Hogy valahol ledobták. – Malmővel kell beszélnünk – mondta Rydberg. – Ha úgy látják, hogy hirtelen nagyon sok anyag került ki az utcára, akkor lehet összefüggés. Beszélek velük, ha úgy gondolod. Senkinek sem volt ellenvetése. Kilenc után Wallander be is rekesztette az ülést. A délelőtt hátralevő részét azzal töltötte, hogy lezárja a testi sértéses skurupi ügyet, és átadja Per Akesonnak. Délben bement a városba, megevett egy Spezial nevű sült kolbászt, és vécépapírt is vett. Még arra is gondolt, hogy benézzen a Bormonopóliumba, és vegyen egy üveg whiskyt és két bort. Amikor kifelé indult, Sten Widénbe ütközött, aki épp befelé tartott. Wallander észrevette, hogy pálinkaszaga van, és elég ramatyul néz ki. Sten Widén Wallander egyik legrégebbi barátja volt. Sok éve ismerték meg egymást, és az operák iránti közös lelkesedésük tette őket barátokká. Sten Widén idén az apjánál dolgozott Stjärnsundban: versenylovakat tenyésztettek itt. Az utóbbi években már alig találkoztak. Wallander eltávolodott Widéntől, amikor észrevette, hogy egyre gyakrabban iszik. – Rég nem láttalak – mondta Widén. Wallander visszahőkölt a leheletétől. Widén sok átmulatott éjszakától bűzlött. – Tudod, hogy van az – felelte. – Egyszer fent, egyszer lent. Pár semmitmondó frázist váltottak. Mindketten szabadulni akartak a szituációból. Talán hogy máskor jobban előkészítve, megfelelőbb körülmények között találkozzanak. Wallander megígérte, hogy felhívja. – Épp egy új lóval foglalkozom – mondta Widén. – Olyan rossz neve volt, hogy muszáj volt megváltoztatni. – Most hogy hívják? – Traviata. Sten Widén nevetett. Wallander bólintott. Aztán ment ki-ki a maga útján. Wallander hazavitte a zacskókat a Mariagatanra. Negyed háromra 213

visszaért a kapitányságra. Az épület most is elhagyatottnak látszott. Wallander folytatta az irathegy lefaragását. A skurupi testi sértés után egy betörés következett Ystad belvárosában, a Pilgrimsgatanon. Valaki fényes nappal bevert egy ablakot, és különféle értéktárgyakat tulajdonított el a házból. Wallander a fejét csóválta, amikor átolvasta Svedberg jelentését. Felfoghatatlan, hogy egyetlen szomszéd sem látott semmit. Talán már Svédországban is elharapózik a félelem? A félelem attól, hogy akár a legcsekélyebb információval segítsék a rendőrség munkáját? Ha ez így van, akkor a helyzet jóval rosszabb, mint valaha is gondolta volna. Wallander küzdött az anyaggal, és megjegyzéseket fűzött hozzá a szükséges kihallgatásokról és nyilvántartásokban való keresésekről. Ám nem voltak illúziói. Tudta, hogy nagy adag szerencse vagy megbízható tanúvallomások nélkül nem fogják felderíteni ezt a betörést. Öt előtt pár perccel Martinsson lépett a szobába. Wallander hirtelen észrevette, hogy nem törölte meg rendesen az orrát, de nem szólt. – Sjöbóból tényleg befutott egy értelmes információ – kezdte Martinsson. – Egy öregember egész éjszaka kint kószált, mert egy megszökött bikaborjút keresett. Isten tudja, hogy jutott arra a gondolatra, hogy abban a sötétben megtalálja. Mindenesetre felhívta a sjöbói rendőröket, és elmondta nekik, hogy öt óra tájban motorzajt hallott, és furcsa fényeket látott. – Furcsa fényeket? Vajon hogy értette? – Megkértem a sjöbói kollégákat, hogy beszélgessenek el vele alaposabban. Egyébként Fridell a neve. Wallander bólintott. – Fények és motorzaj. Ez bizony megerősítené a ledobóhely elméletét. Martinsson kiterített Wallander asztalára egy térképet. Ujjával odabökött. Wallander látta, hogy a helység a Blomell által megjelölt körön belül esik. – Jó munka – mondta Wallander. – Meglátjuk, előbbre visz-e bennünket. Martinsson összehajtogatta a térképet. – Ha ez igaz lenne, akkor rosszul állunk – mondta. – Ha tényleg annyira védtelenek vagyunk, hogy mindenféle repülőgép csak úgy begrasszálhat a légterünkbe, és lehajigálhat kábítószert, és még csak észre sem veszik… – Valószínűleg hozzá kell szoknunk – felelte Wallander. – De természetesen én is osztom a véleményedet. Martinsson elment. Wallander is hamarosan otthagyta a kapitányságot. Otthon kivételesen tisztességes vacsorát főzött. Fél nyolckor leült a tévé elé egy csésze teával, hogy megnézze a híradót. Amikor a hírolvasó épp belekezdett volna, megcsörrent a telefon. Emma volt az. Most indult a kórházból. Wallander arra gondolt, hogy nem is tudja, mi a szándéka vele. Megint egy estét egyedül. Vagy Emmával. Nem volt meggyőződve arról, hogy tényleg 214

találkozni akar-e vele, mégis megkérdezte, bejönne-e hozzá. A nő igent mondott. Wallander tudta, hogy éjfélig fog maradni. Hogy kicsit erősítse magát, megivott két pohárka whiskyt. Lezuhanyozott, amíg a krumpli megfőtt. Kapkodva lecserélte az ágyhuzatot, s a régit bedobta a szekrénybe, amelyben már mindenféle szennyes ruha gyülekezett. Emma pár perccel nyolc után érkezett meg. Amikor Wallander meghallotta a lépcsőházból, máris megbánta a döntését. Miért is nem vet véget a viszonyuknak, amelynek úgysincs jövője? Emma jött, mosolygott, Wallander beengedte. Emma kicsi volt, barna haja és szép szeme volt. Wallander olyan zenét tett fel, amelyet a nő szeretett. Bort ittak, és tizenegy felé ágyba bújtak. Wallander Monára gondolt. Aztán mindketten elaludtak, nem is szóltak egymáshoz. Elalvás előtt Wallander még érezte, hogy megfájdul a feje. Arra ébredt, hogy a nő öltözködik, de nem szólt, tettette az alvást. Amikor becsukódott a lakás ajtaja, felkelt, és vizet ivott, aztán visszafeküdt, egy darabig még Monára gondolt, aztán elaludt. Mély álmában kezdett csengeni a telefon. Azonnal felébredt, hallgatózott. Tovább csörgött. Rápillantott az éjjeliszekrényen álló órára. Negyed három. Tehát történt valami. Felemelte a kagylót, felült. Näslund volt, egy éjszakai ügyeletes rendőr. – A Möllegatanon tűz van – mondta Näslund. – A Lilla Strandgatan sarkán. Wallander megpróbálta elképzelni azt a városrészt. – Mi ég? – Az Eberhardsson nővérek kézimunkaüzlete. – Akkor elsősorban a rendészeknek és a tűzoltóságnak kellene odamenni, nem? – Már kint vannak. Mintha felrobbant volna a ház. És a nővérek a felső emeleten laknak. – Ki tudtátok hozni őket? – Nem úgy néz ki. Wallander el se gondolkodott. Tudta, hogy nincs más hátra: menni kell. – Megyek – mondta. – Kit hívtál még fel? – Rydberget. – Őt inkább hagynod kellett volna. Szólj inkább Svedbergnek és Hanssonnak. Wallander letette a kagylót. Megint az órára nézett. Két óra tizenhét. Mialatt öltözött, azon gondolkodott, amit Näslund mondott. Egy kézimunkaüzlet – amelyet a levegőbe repítenek. Hát ez elég valószínűtlenül hangzik. És ha a két tulajdonosnő nem tudott kimenekülni, akkor komoly az ügy. Amikor Wallander kiért az utcára, nem találta a kocsikulcsát. Káromkodva visszaszaladt a lépcsőn. Észrevette, hogy kapkodja a levegőt. „Megint 215

tollaslabdáznom kéne Svedberggel – gondolta. – Négy lépcsőn nem tudok felmenni szuszogás nélkül.” Fél háromra ért a Hamnagatanra. Az egész környék le volt zárva. Már bent a kocsiban érezte az égett szagot. Az égre tűz és füst csapott fel. A tűzoltóság teljes létszámmal kivonult. Két nap leforgása alatt Wallander már másodszor találkozott Peter Edlerrel. – Nagyon pocsék a helyzet – kiáltotta Edler, túlharsogva a zajt. A ház lángokban állt. A tűzoltók épp a környező házakat locsolták vízzel, nehogy azokra is átterjedjen a tűz. – A nővérek? – kérdezte Wallander. Edler a fejét csóválta. – Nem jött itt ki senki – felelte. – Ha idehaza voltak, akkor bent fekszenek. Van egy szemtanúnk, aki azt mondja, hogy a ház egyszerűen a levegőbe repült. És nyilvánvalóan egyszerre kezdett el égni mindenhol. Edler eltűnt, hogy tovább irányítsa az oltási munkákat. Hansson bukkant fel. – Ki az ördög gyújt fel egy kézimunkaboltot? – kérdezte. Wallander csak megcsóválta a fejét. Válasza nem volt. A két nővérre gondolt, akik olyan sok éven át vezették a boltot – amikor Ystadba költözött, már itt voltak. Mona meg ő egyszer együtt vettek ott egy cipzárt Wallander valamelyik öltönyéhez. És most már nincsenek a nővérek. És ha csak Peter Edler nem tévedett nagyot, akkor épp azért gyújtogatott valaki, hogy a két nővért meggyilkolja.

216

4. 1989 Luca-nap éjszakáján Wallander nem a Szent Luca-gyertyák fényénél, hanem egészen más világosságnál virrasztott. Hajnalig ott maradt a gyújtogatás helyszínén. Svedberget, majd Hanssont korábban hazaküldte. Amikor Rydberg előkerült, neki is azt mondta: nem szükséges ott maradnia. Az éjszaka hidege és a tűz forrósága egyaránt nem az ő reumájának való. Elmondott Rydbergnek pár információt, azt is, hogy a két üzlettulajdonos nővér alighanem bennégett. Peter Edler kávéval kínálta Wallandert. Wallander az egyik tűzoltóautó vezetőfülkéjében ült, és azon törte a fejét, vajon miért nem ment ő is egyszerűen haza, bújt ágyba ahelyett, hogy itt várja, hogy befejeződjön az oltás. És nem tudott válaszolni. Rossz érzésekkel gondolt vissza az előző estére. Közte és Emma Lundin között szinte teljesen szenvedélymentes volt a testi kapcsolat: szinte csak annak a semmitmondó beszélgetésnek a meghosszabbítása, amelyet azelőtt folytattak. „Így nem mehet tovább – gondolta hirtelen. – Valaminek történnie kell az életemben. Méghozzá hamarosan.” Az a két hónap, amely azóta eltelt, hogy Mona végleg elhagyta, két évnek tűnt. A tüzet hajnalra sikerült eloltani. A ház az alapokig leégett. Nyberg is megérkezett. Arra várt csak, hogy Peter Edler szabad utat adjon neki és a technikusainak, hogy bemehessen a füstölgő romok közé. Egyszerre Björk bukkant fel, kifogástalan öltözetben, mint mindig, olyan arcvízillatot árasztva, hogy az még a füstön is áthatolt. – Milyen szomorú dolog egy ilyen tűz – mondta. – Hallom, a tulajdonosnők meghaltak. – Még nem tudjuk biztosan – felelte Wallander –, de minden arra vall. Björk az órájára nézett. – Nem maradhatok – mondta – a rotarysokkal reggelizem. És eltűnt. – Még megöli magát ezekkel az előadásaival – mondta Wallander. Nyberg kérdőn nézett rá. – Nem lenne rossz megtudni, miket mondhat ilyenkor a rendőrségről meg a mi munkánkról – mondta aztán. – Hallottad már beszélni? – Még nem. De van egy olyan érzésem, hogy nem a saját íróasztali tevékenységéről mesél. Némán álltak és vártak. Wallander már teljesen átfagyott, fáradt is volt. Még mindig le volt zárva az egész környék, de egy újságíró az Arbetettől 217

mégis átjutott a kordonon. Wallander régről ismerte. Egyike volt azon keveseknek, akik tényleg azt szokták megírni, amit tőle hallottak, ezért aztán el is mondta neki azt a keveset, amit tudott. Egyelőre még nem tudják biztosan, hogy bennégett-e valaki. Az újságíró elégedettnek látszott ennyivel, és elpárolgott. Egy óra is eltelt még, mire Peter Edler meg tudta adni a zöld utat. Amikor Wallander éjszaka elindult otthonról, elővigyázatosan gumicsizmát húzott. Óvatosan lábalt az elégett gerendák és beomlott falmaradványok között, amelyek valami barnás pocsolyában úsztak. Nyberg és pár tűzoltó ott keresgélt a lében, de pár perc múlva abbahagyták. Nyberg intett Wallandernek, hogy jöjjön oda. Pár méter távolságra két emberi test hevert ott. A felismerhetetlenségig összeégtek. Wallandernek az jutott eszébe, hogy ezt a látványt negyvennyolc órán belül már másodszor kénytelen elviselni. Fejét csóválta. – Az Eberhardsson nővérek – mondta. – De mi is volt a keresztnevük? – Anna és Emika – felelte Nyberg. – Persze nem tudjuk, hogy tényleg ők-e azok. – Ki más lenne? – felelte Wallander. – Ebben a házban csak ők laktak. – Megtudjuk – mondta Nyberg –, csak persze kell hozzá néhány nap. Wallander megfordult, és visszament az utcára. Peter Edler ott állt és dohányzott. – Te dohányzol? – kérdezte Wallander. – Nem is tudtam. – Nem túl gyakran – felelte Peter Edler. – Csak ha nagyon fáradt vagyok. – Ezt a tüzet nagyon alaposan meg kell vizsgálni – mondta Wallander. – Nem akarok okosabb lenni a vizsgálatoknál – mondta Edler. – De ez itt gyújtogatás volt. Nem egyéb. Persze arról el lehet elmélkedni, hogy miért akar valaki épp két öreglányt eltenni láb alól. Wallander bólintott. Tisztában volt vele, hogy Peter Edler parancsnok nagyon ért a szakmájához. – Két öreg hölgyet, akik cipzárt meg gombokat árulnak. Most már tényleg semmi oka nem volt a maradásra. Wallander otthagyta a tűz helyszínét, beszállt a kocsijába, és elhajtott. Reggelizett, aztán megtanácskozta a hőmérővel, hogy melyik pulóvert vegye fel. Ugyanaz lett, mint az előző nap. Kilenc óra húszkor leparkolt a rendőrkapitányság előtt. Martinsson is épp akkor érkezett. Szokatlanul későn magához képest, gondolta Wallander. Martinsson azonnal, kérdezés nélkül meg is magyarázta. – A tizenöt éves unokahúgom tegnap berúgva jött haza – mondta sötét képpel. – Ez még sohasem fordult elő. – Mindig van egy első alkalom – mondta Wallander. Nem vágyott vissza a rendészeti időkbe, amikor a Luca-éjszaka mindig 218

kimerítő esemény volt, és arra is emlékezett, amikor Mona pár éve felhívta, hogy egy Luca-buliról Linda úgy jött haza, hogy rögtön utána hányt egy nagyot. Nagyon fel volt háborodva. De Wallander akkor – saját maga is meglepődött, mennyire – nyugodt maradt. Most ezt próbálta Martinssonnak is közvetíteni, amíg a kapitányság épülete felé ballagtak. De Martinssonnak nem volt rá füle. Wallander feladta, elhallgatott. Megálltak a recepciónál. Ebba kijött hozzájuk. – Igaz, amit hallok? Hogy a szegény Anna és Emika elégett? – Attól tartok, igaz – felelte Wallander. Ebba a fejét csóválta. – 1951 óta náluk vásároltam a gombot meg a cérnát – mondta. – Mindig olyan kedvesek voltak. És ha valami különlegeset akartál, azt is beszerezték. És attól még nem kértek érte többet. Ki a búbánat gyilkol meg két idős hölgyet, akik egy kézimunkaüzletet vezetnek? Ebba a második, aki ezt a kérdést felteszi. Előbb Peter Edler. Aztán most Ebba. – Valami piromániás őrült? – kérdezte Martinsson. – Ha igen, megtalálta a legstílszerűbb éjszakát. – Kivárjuk – felelte Wallander. – Van valami újdonság a lezuhant repülőgéppel kapcsolatban? – Semmit sem hallottam. De a sjöbóiak beszélni akarnak azzal az emberrel, aki a szökött jószágát kereste. – A biztonság kedvéért szólj oda a többi körzetnek is – emlékeztette Wallander. – Lehet, hogy mások is hallották a motorzajt. Nem hinném, hogy olyan sok repülőgép volna úton éjszaka. Martinsson elment, Ebba pedig egy formanyomtatványt nyújtott át Wallandernek. – Az utasbiztosítás az apukádnak – mondta. – Boldog ember, elszabadul innen, és megláthatja a piramisokat. Wallander fogta a papírt, és a szobájába ment. Felakasztotta a dzsekijét, aztán telefonált Löderupba. Nem vették fel, pedig tizenötnél is több csengést várt ki. Az apja valószínűleg kint van a műteremben. Wallander letette. „Vajon emlékszik-e rá, hogy holnap utazik? – gondolta. – És hogy fél hétkor érte megyek?” Wallander örült, hogy Lindával tölthet néhány órát. Ettől mindig jókedvre derült. Wallander maga elé húzta az iratokat a pilgrimsgatani betörésről. Az iratokat előző nap hagyta félbe. De most is másutt járt az esze. Csak nem valami új piromániás szabadult a nyakára? Az utóbbi években nyugta volt tőlük. Valósággal rákényszerítette magát, hogy a betöréssel foglalkozzon, de már fél tizenegykor felcsengette őt Nyberg. 219

– Azt hiszem, ide kéne jönnöd – mondta Nyberg. – A tűz helyszínére. Wallander tudta, hogy Nyberg csak akkor hívja, ha okvetlenül szükséges. És a telefonos kérdezősködés sok időt elrabolt volna. – Megyek – mondta, és letette a telefont. Vette a dzsekijét, kilépett a kapitányságról. Kocsival csak pár perc volt a városközpont. A lezárt terület közben már egész kicsi lett, de a forgalmat nagyobb körben terelték el. Nyberg várakozva állt a romoknál, amelyek még mindig füstölögtek. Gyorsan a tárgyra tért. – Ez itt nemcsak gyújtogatás volt – mondta –, hanem gyilkosság. – Gyilkosság? Nyberg intett neki, hogy kövesse. A romok között talált két holttestet már kiszabadították. Az egyik mellé leguggoltak, és Nyberg egy tollal a koponyára mutatott. – Belövés helye – mondta. – Agyonlőtték a nénit. Már ha tényleg ő a két boltosnő egyike. De gondolom, ebből kell kiindulnunk. Felálltak, és a másik testhez léptek. – Ugyanez itt is – mondta Nyberg, és meg is mutatta. – Tarkólövés. – Valaki agyonlőtte volna őket? – Sajnos, úgy néz ki. Sőt, szabályosan kivégezte. Mindkettőt tarkólövéssel. Wallandernek nehezére esett elhinnie azt, amit Nybergtől hallott. Túl életidegen, túl brutális volt az egész história. Ugyanakkor Wallander pontosan tudta azt is, hogy Nyberg nem mond semmi olyat, amiben nem egészen biztos. Visszamentek az utcára. Nyberg egy kis műanyag zacskót tartott Wallander orra elé. – Az egyik golyót megtaláltuk. A koponyában maradt. A másik a homlokon kijött, és el is olvadt a tűzben. De persze az orvosszakértőknek még alaposan meg kell nézniük. Wallander Nyberget nézte, és megpróbált gondolkodni. – Tehát lett egy kettős gyilkosságunk, amit valaki megpróbált gyújtogatással elleplezni. Nyberg a fejét csóválta. – Nem hiszem. Aki tarkólövéssel végez ki két embert, az biztosan tudja, hogy a tűz meghagyja a csontvázakat. Végül is nem krematóriumi kazán. Wallander felkapta a fejét: Nyberg most valami fontosat mondott. – És mi a másik lehetőség? – Hogy a gyilkos valami egészen mást akart eltüntetni. – De vajon mit lehet eltüntetni egy kézimunkaüzletben? – A te dolgod, hogy kitaláld – felelte Nyberg. – Összehívok egy nyomozócsoportot – mondta Wallander. – Egykor kezdünk. 220

Az órájára nézett. Tizenegy óra volt. – Odaérsz? – Addigra nem készülök el itt – mondta Nyberg –, de azért megyek. Wallander visszament a kocsijához. A valószerűtlenség érzése töltötte el. Kinek állhat érdekében, hogy meggyilkoljon két öreg hölgyet, akik gombokat meg varrócérnát árulnak, meg néha egy-egy cipzárt adnak el? Ez minden eddigi tapasztalatát felülmúlta. Amikor visszaért a kapitányságra, egyenesen Rydberg szobájába ment. Üres volt. Wallander az étkezőben talált rá, ahol kétszersültet rágcsált, és teát ivott hozzá. Wallander mellé telepedett, és elmesélte neki, mit fedezett fel Nyberg. – Hát ez nem jó – mondta Rydberg, amikor Wallander befejezte. – Egyáltalán nem jó. Wallander felállt. – Egykor találkozunk – mondta. – A továbbiakig Martinsson csak foglalkozzon továbbra is a repülőgéppel. De Svedberg és Hansson ott lesznek. És próbáld idecipelni Åkesont. Volt már hasonló esetünk valaha? Rydberg gondolkodott. – Amennyire én emlékszem, nem. Húsz éve egy őrült belevágott egy baltát egy pincér fejébe. Valami harminc korona tartozás miatt. De amúgy mást nem tudok. Wallander tétován állt meg az asztal mellett. – Tarkólövés – mondta. – Nem tipikusan svéd módszer. – Miért, mi a svéd módszer? – kérdezte Rydberg. – Nincsenek már határok. Sem a repülőknek, sem a brutális gyilkosoknak. Ystad egykor valahol a peremen volt. Stockholmban történhetett mindenféle, de idáig nem jöttek ki. Sőt még a malmöi ügyekhez is túlságosan kisváros voltunk. De úgy látszik, ez az idő elmúlt. – És most mi fog történni? – Az új korszakhoz újfajta rendőrök is kellenek, különösen kint a terepen – mondta Rydberg. – De olyanokra, mint te meg én, akik még mindig tudunk gondolkodni, ezentúl is szükség lesz. Együtt mentek végig a folyosón. Rydberg nehézkesen lépdelt. Az ajtaja előtt elváltak. – Egy óra – mondta Rydberg. – Kettős gyilkosság a két öreg nénikén. Nevezzük így? A két öreg nénike esete? – Nem tetszik ez nekem – morogta Wallander. – Fel nem foghatom, miért lő le valaki két tisztes öreg hölgyet. – Talán épp ezzel kéne kezdenünk – mondta Rydberg elgondolkodva. – Kinyomozni, hogy vajon tényleg olyan tiszteletre méltók voltak-e, mint amilyennek ismertük őket. Wallander meghökkent. 221

– Mire célzol ezzel? – Semmire – mosolyodott el Rydberg hirtelen. – Azonkívül, hogy néha hajlamos vagy a túl gyors következtetésre. Wallander a szobájában az ablakhoz állt, és gondolataiba merülve figyelt pár galambot, amelyek a víztorony körül röpködtek. Persze, Rydbergnek igaza van. Mint mindig. Ha nincsenek szemtanúk, ha nem futnak be külső személyek megfigyelései, akkor pontosan ezzel kell kezdenünk: ki is volt valójában Anna és Emika? Egykor összeültek. Hansson még Björköt is megpróbálta elérni, de hiába. Per Åkeson viszont eljött. Wallander elmondta nekik a legfrissebb információt: hogy a két nőt meggyilkolták. Azonnal rossz hangulat lett úrrá a szobában. A kézimunkaboltban nyilván mindenki megfordult már. Aztán Wallander Nybergnek adta meg a szót. – A zavarosban halászunk – mondta Nyberg –, de mostanáig semmi említésre méltót nem fogtunk ki. – A tűz oka? – kérdezte Wallander. – Ezt még nem tudjuk biztosan – felelte Nyberg. – A szomszédok szerint egy csattanást lehetett hallani. Valaki azt mondta, olyan volt, mint egy lefojtott robbanás. És a ház másodpercek alatt lángokban állt. Wallander körülnézett. – Mivel közvetlen indítékot nem találtunk, azzal kell kezdenünk, hogy amit csak lehet, megtudjunk a nővérekről. Úgy van, ahogy tudom, hogy nem voltak közeli hozzátartozóik? Egyedülállók voltak. Sosem volt férjezett egyik sem? Mennyi idősek voltak egyáltalán? Én, mióta ideköltöztem, csak öreg nénikként emlékszem rájuk. Svedberg azt mondta, ő biztos abban, hogy sem Anna, sem Emika nem volt férjnél, és gyermeke sem volt egyiknek sem. De még mindezt ellenőrzi is. – A bankszámlájuk – mondta Rydberg, aki eddig egy szót sem szólt. – Volt-e pénzük? A matrac alatt vagy a bankban? Vannak mindig ilyen pletykák. Lehet, hogy a pénz volt a gyilkosságok indítéka? – Ez nem magyarázná meg a kivégzések módját – mondta Wallander. – De meg kell tudnunk! Tudnunk kell! Szétosztották a rutinfeladatokat. Ezeket az időrabló, utálatos, rendszerező munkákat minden nyomozás elején el kell végezni. Negyed háromra Wallandernek már csak egy kérdése maradt. – A sajtóval is kell beszélnünk – mondta. – Ez az eset érdekelni fogja a médiát. Björknek természetesen ott kell lennie. Én viszont örülnék, ha nélkülem zajlana. Általános csodálkozásra Rydberg önként jelentkezett, hogy majd beszél 222

az újságírókkal. Pedig általában éppúgy a hideg rázta az ilyesmitől, mint Wallandert. A gyűlésnek vége volt. Nyberg visszament a helyszínre, Wallander és Rydberg még az ülésteremben maradt. – Azt hiszem, több bizalmat kell szavaznunk a nyilvánosságnak és az onnan érkező információknak – mondta Rydberg. – Többet, mint általában. Nyilvánvaló, hogy valaki nem indíték nélkül gyilkolta meg a nővéreket. És én nemigen tudok más indítékot elképzelni, mint a pénzt. – Volt ilyen már régebben is – felelte Wallander. – Volt olyan is, hogy teljesen szegény embereket támadtak meg, csak mert azt pletykálták róluk, hogy gazdagok. – Van pár ismerősöm – mondta Rydberg. – Majd kifaggatom őket. Kimentek az ülésteremből. – Hogyhogy átvállaltad a sajtókonferenciát? – kérdezte Wallander. – Hogy kivételesen ne neked kelljen szenvedned vele – mondta Rydberg, és bement a szobájába. Wallandernek sikerült elcsípnie Björköt: a szobájában ült, és migrénje volt. – Ötkor sajtókonferenciát tervezünk – mondta Wallander. – Jó lenne, ha ott tudnál lenni. – Ott leszek – felelte Björk. – Migrénnel vagy anélkül. A nyomozás gépezete lassan, csikorogva, de módszeresen mozgásba lendült. Wallander még egyszer megvizsgálta a helyszínt, és szót váltott Nyberggel, aki térdig állt a koszos latyakban. Aztán visszament a kapitányságra. Ám amikor megkezdődött a sajtókonferencia, távol maradt. Hat körül haza is ért. Amikor most felhívta apját, az azonnal felvette. – Már összecsomagoltam – mondta. – Remélem is – mondta Wallander. – Fél hétkor ott vagyok. El ne felejtsd az útlevelet és a jegyeket. Az este maradék részét Wallander azzal töltötte, hogy összeírt mindent, amit csak tudott az éjszakai eseményekről. Nyberget is felhívta otthon, és megkérdezte, van-e valami újdonság. Nyberg csak annyit tudott jelenteni, hogy a munka lassan halad. Másnap folytatják, amint kivilágosodik. Wallander betelefonált a kapitányságra, megkérdezte az ügyeletest, érkezett-e bejelentés. De semmi nem volt, ami felkeltette volna a figyelmét. Éjféltájban került ágyba. Telefonos ébresztést kért, nehogy másnap reggel véletlenül elaludjon. Nehezen aludt el, pedig nagyon fáradt volt. Nyugtalanította a két nővér kivégzése. Mielőtt elaludt volna, már jól beleélte magát abba az elképzelésbe, hogy ez egy hosszadalmas, bonyolult nyomozás lesz. Hacsak nem lesz akkora 223

szerencséjük, hogy rögtön az elején belebotlanak a megoldásba. Másnap reggel ötkor kelt. Pontosan fél hétkor bekanyarodott a löderupi udvarra. Apja a bőröndjén ülve az udvaron várta.

224

5.

S

ötétben mentek Malmőbe. A malmöi ingázók – reggel rengetegen tartottak befelé a városba – még nem indultak útnak. Wallander apja öltönyt viselt, fején valami furcsa trópusi sisakot, amelyet Wallander még nem látott. Sejtette, hogy az apja a bolhapiacon vagy valami ócskásnál tett szert rá. Nem tette szóvá. Még csak azt sem kérdezte meg, hogy az útlevél meg a jegyek nála vannak-e. – Hát akkor elmész – ennyi volt az egész, amit mondott. – El – felelte az apja –, végre. Wallander észrevette, hogy az apja nem akar beszélgetni, így lehetősége nyílt rá, hogy egészen a vezetésnek szentelje a figyelmét, és a gondolataiba mélyedjen. Nagyon nyugtalanította, ami Ystadban történt, és megpróbálta megérteni, hogy miért végez ki valaki tervszerűen két öregasszonyt tarkólövéssel. Tanácstalan volt. Semmilyen összefüggés, semmilyen magyarázat nem jutott eszébe. Csak ez a kegyetlen, felfoghatatlan kivégzés. Amikor megérkeztek a hidroplánkikötő beszállási oldalára, Linda már várta őket. Wallandernek belesajdult a szíve, hogy először a nagyapját ölelte meg, és csak utána őt. A lány megdicsérte a trópusi kalapot, és úgy vélte, hogy nagyon jól áll a nagyapjának. – Bár nekem is lenne ilyen csinos kalapom! – mondta Wallander, amikor megölelte a lányát. Linda – Wallander nagy megkönnyebbülésére – ezen a reggelen nem öltözött túlságosan feltűnően. Ez azonban nem mindig volt így, és Wallandert gyakran zavarta is. Hirtelen az jutott eszébe, hogy Linda talán épp a nagyapjától örökölte az efféle hajlamot. Vagy legalábbis az ihletet tőle kapta. Kikísérték az öreget a terminálig. Wallander kifizette a jegyet. Amikor az öreg felszállt a fedélzetre, ott álltak a sötétben, és nézték, amint a hidroplán eltűnik a kikötő bejáratában. – Remélem, ha megöregszem, olyan leszek, mint ő – szólt Linda. Wallander nem válaszolt. Semmitől a világon nem félt annyira, mint attól, hogy ha megöregszik, olyan lesz, mint az apja. Együtt reggeliztek a pályaudvar restijében. Wallander ilyen korán még nem szokott éhes lenni, de nem akarta, hogy Linda prézsmitáljon vele azért, amiért ilyen mostohán bánik önmagával, hát megrakott különféle felvágottakkal egy tányért, és evett néhány szelet pirítóst is. Nézte a lányát, aki szinte megállás nélkül beszélt. Linda nem volt az a 225

klasszikus szépség, de egyéniség volt. Nem tartozott azok közé a lányok közé, akik mindenáron tetszeni akarnak a férfiaknak. De hogy ezt a jó beszélőkét kitől örökölhette, az rejtély maradt. Mind ő, mind Mona inkább hallgatag természetű volt. Szerette hallgatni, ahogy a lánya beszél. Mindig jókedvre hangolta. Lindát most megint a kárpitosszakma vonzotta. Elmesélte, milyen lehetőségeket és milyen nehézségeket rejt ez a munka. Mérgelődött azon, hogy már szinte egyáltalán nincsenek szakmák, és végül azzal a jövőbeli tervvel lepte meg az apját, hogy egyszer talán majd önálló műhelyt fog nyitni Ystadban. – Milyen kár, hogy se neked nincs pénzed, se mamának – mondta. – Akkor elmehetnék Franciaországba, és ott tanulhatnám ki. Wallander érezte, hogy ezt nem szemrehányásnak szánta. De ő mégis annak vette. – Felvehetek kölcsönt. Egy egyszerű rendőr is lehet hitelképes. – A kölcsönt vissza kell fizetni – felelte a lány. – Te pedig már bűnügyi felügyelő vagy. Aztán Monáról beszéltek. Wallander némi elégtétellel hallgatta Linda beszámolóját, hogy Mona mindenben ellenőrizni akarja. – Ráadásul Johant sem kedvelem – mondta végül. Wallander kérdőn nézett rá. – Ki az a Johan? – Az új barátja! – Azt hittem, egy Sören nevűvel jár. – Az már elmúlt. Ez most egy Johan, és két kotrógépe van. – És te nem csíped? Linda vállat vont. – Olyan morcos. Ráadásul azt hiszem, életében nem olvasott el egyetlen könyvet sem. Vasárnap hazajön, és Batmant olvas. Egy felnőtt férfi. Ezt képzeld el! Wallander hatalmas megkönnyebbülést érzett, hogy ő maga sohasem olvas képregényeket. Tudta, hogy Svedberg néha megveszi a Supermant. Néha belelapozott egy-egy példányba, hogy felidézze a gyerekkori érzést, de az nem tért vissza. – Nem hangzik valami biztatón – mondta. – Azt hiszem, nem jössz ki jól ezzel a Johannal. – Nem is annyira róla meg rólam van szó – mondta Linda. – A gond az, hogy nem értem, mama mit eszik rajta. – Hát költözz hozzám! – mondta Wallander hevesen. – Megvan még a szobád a Mariagatanon. Tudod. – Tényleg gondoltam már rá – ismerte be a lány. – De nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. – Miért nem? 226

– Ystad túl kicsi. Megőrülnék, ha ott kéne laknom. Talán majd később, ha idősebb leszek. Vannak olyan helyek, ahol egyszerűen nem szabad lakni, ha az ember fiatal. Wallander megértette, amit mondott. Még negyvenéves, elvált férfiak számára is kicsinek bizonyult Ystad. – És te? – kérdezte Linda. – Mit én? – Na, hát mit gondolsz? Hát a nők? Wallander elfintorodott. Egy csepp kedve sem volt ahhoz, hogy Emma Lundinról beszéljen. – Adj fel hirdetést! – javasolta Linda. – Legszebb korban lévő férfi nőt keres. Biztosan sok választ kapsz. – Biztosan – hagyta rá Wallander. – Aztán öt perc elteltével majd csak üveges szemmel bámuljuk egymást, és belátjuk, hogy semmi mondanivalónk nincs egymás számára. Megint meglepődött a lánya válaszán. – De hiszen kell valaki, akivel lefekhetsz – mondta. – Nem jó az, ha csak jössz-mész és sorvadozol. Wallander összerezzent. Ilyet nem mondott még neki a lánya. – Megvan, ami kell – mondta kitérőn. – Nem akarsz mesélni róla? – Nem sok mesélnivaló van. Ápolónő. Nagyon kedves nő. Csak az a baj, hogy én jobban kellek neki, mint ő nekem. Linda nem kérdezősködött tovább. Wallander észrevette, hogy azonnal arra gondolt, vajon a lányának milyen lehet a szexuális élete. De már maga a gondolat annyi ellentmondásos érzést kavart fel benne, hogy inkább nem kérdezett rá. Tíz óra után jöttek ki a vendéglőből. Aztán haza akarta vinni Lindát, de a lánynak még valami dolga volt. Így a parkolóban elváltak. Wallander adott neki háromszáz koronát. – Nem szükséges – hárította el a lány. – Tudom. De fogadd csak el. Aztán látta, amint Linda eltűnik a város irányában. Arra gondolt, hogy ez a családja. Van egy lánya, aki járja a maga útját. És egy apja, aki épp a forró Egyiptom felé tart a repülőgépen. Mindkettőhöz elég bonyolult viszony fűzi. Nemcsak az apja lehet problémás, hanem Linda is. Fél tizenkettőkor már megint Ystadban volt. A visszaúton már könnyebben a rá váró munkára terelte a gondolatait. Valahogy új energiákat szabadított fel benne a Lindával való beszélgetés. Megállt az ystadi autópályabejáratnál, és megevett egy hamburgert. Ugyanakkor arra is megesküdött, hogy idén ez 227

lesz az utolsó. Amikor beért a kapitányságra, Ebba intette magához. Izgatottnak látszott. – Björk beszélni akar veled – mondta. Wallander először felakasztotta a szobában a kabátját, aztán Björk szobájába indult. Azonnal beeresztették. Björk az íróasztala mögött állt. – Meg kell mondanom, igen kellemetlenül érint – mondta. – Micsoda? – Hogy munkaidőben magánügyekben furikázol Malmőbe, miközben egy komoly gyilkossági ügyben nyomozunk. Ráadásul olyan ügyben, amelynek te magad vagy a felelőse. Wallander csak állt ott, és nem hitt a fülének. Björk valóban ott állt előtte, és lehordta. Ez még soha nem fordult elő, még akkor sem, amikor Björknek valóban lett volna oka rá. Wallandernek eszébe villant az a sok eset, amikor túlságosan önfejűén cselekedett, és nem informálta a többieket. – Ez nagyon meggondolatlan dolog volt – zárta Björk a prédikációt. – Természetesen nem kapsz hivatalos fegyelmit. De amint mondtam, tapintatlanság volt. Wallander Björkre meredt. Aztán egy szó nélkül kiment. Félúton a szobája felé megfordult és visszament, feltépte az ajtót, és összeszorított foga között szűrve a szót, ezt mondta: – Nem tűröm, hogy lepiszkolj! Csak hogy tudd. Adj fegyelmit felőlem, ha az boldoggá tesz. De nekem ne állj ide és mocskolj le! Engem aztán ne! Aztán kiment. Érezte, hogy elönti a veríték, de nem sajnálta. Erre a kitörésre szüksége volt, és az esetleges következmények egyáltalán nem aggasztották. Erős pozíciója volt a kapitányságon. Kávét hozott az étkezőből, és leült az asztalához. Tudta, hogy Björk Stockholmban valamiféle vezetőképző tanfolyamra jár. Lehet, hogy ott tanulta, hogy az alkalmazottakat rendszeresen le kell teremteni a munkahelyi klíma javítása érdekében. De első áldozatnak mindjárt nagyon rosszat választott. Még azon is eltöprengett, ki árulta be Björknek, hogy délelőtt az apját vitte Malmőbe. Több lehetőség is volt. Wallander nem emlékezett rá, ki mindenkinek mesélt az apja egyiptomi utazásáról. Rydberg biztos nem volt. Björk Rydbergben már csak a fölösleges adminisztratív sallangot látta. Rydberg pedig mindig is lojális volt a kollégáival. Persze, a lojalitása nem volt korrupt: például ha valamelyik kollégája szolgálati hibát kövemé el, azt biztosan nem fedezné. Ilyen esetben éppen ő, Rydberg lenne az első, aki reagálna. Wallandert az ragadta ki a gondolataiból, hogy Martinsson jelent meg az ajtóban. – Ráérsz? 228

Wallander az íróasztal másik felén álló székre mutatott. Először a tűzről beszélgettek, aztán az Eberhardsson nővérek meggyilkolásáról. De Wallander észrevette, hogy Martinsson valami egészen más miatt kereste fel. – A repülőgépről van szó – mondta. – A sjöbói kollégák igen gyorsan dolgoztak. A helységtől délnyugatra, egész közel megtalálták azt a helyet, ahol a jelzőfények lehettek. Olyan helyen, ahol nincsenek házak. Ez éppen hogy utalhat ledobásra. – Úgy érted, hogy vezetőfények voltak? – Ez is egy lehetőség. Ráadásul kisebb utak hálózzák be a területet. Könnyű odajutni, könnyű eltűnni is. – Ez a mi elméletünket támasztja alá – mondta Wallander. – Még más is van – folytatta Martinsson. – A sjöbói kollégák igen buzgók voltak. Megvizsgálták, ki lakik a közelben. A legtöbb persze helybeli gazda. De van egy kivétel is. Wallander hegyezte a fülét. – Van egy tanya, amelynek Långelunda a neve – folytatta Martinsson. – Már évek óta mindig olyan személyek bérelték ki, akiknek meggyűlt a bajuk a sjöbói rendőrséggel. Kiköltöztek, beköltöztek, bizonytalanok a tulajdoni viszonyok is, és lefoglaltak ott már kábítószert is. Nem valami nagy mennyiséget, de mégis. Martinsson a homlokát dörzsölte. – Az a kolléga, akivel beszéltem, Göran Brunberg a neve egyébként, mondott pár nevet. Nem is igazán figyeltem rá, de amikor letettem, valami elgondolkodtatott. Az egyik név ismerősnek tetszett valahonnan. Egy olyan esetből, amelyről nemrég volt szó. Wallander kiegyenesedett a székben. – Csak nem azt akarod mondani, hogy Yngve Leonard Holm lakik odafenn? Hogy ott is van egy lakása? Martinsson bólintott. – De bizony. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem. „A francba – gondolta Wallander. – Tudtam, hogy az az alak sáros. Még a repülőgép is eszembe jutott. De hát kénytelenek voltunk szélnek ereszteni.” – Behozzuk – mondta Wallander, és nyomatékul öklével az asztalra ütött. – Én is ezt javasoltam a sjöbói kollégáknak, amint rájöttem az összefüggésre – mondta Martinsson. – De mire kimentek Långelundába, Holmnak nyoma veszett. – Hogy érted? – Eltűnt, lepattant, nincs meg. Ott lakott. Pedig az utóbbi években már Ystadban volt bejelentve. És hát itt építette azt a hatalmas villáját. A kollégák beszéltek pár másik lakóval. Ha jól értettem, elég kellemetlen társaság. Holm 229

tegnap még ott volt, de aztán eltűnt. Elmentem az itteni villájába, az meg le van zárva. Wallander törte a fejét. – Tehát nem mindennapos dolog volt, hogy Holm eltűnt onnan? – A lakótársak szemlátomást meg voltak hökkenve egy kicsit. – Vagyis, más szavakkal, lehet itt akár valami összefüggés is – mondta Wallander. – Én arra gondoltam, hogy Holm akár le is zuhanhatott azzal a géppel. – Ezt nem hinném – felelte Wallander –, hiszen akkor a gépnek le kellett volna szállnia valahol, és felszedni őt. Olyan helyet meg nem találtak a sjöbói kollégák, igaz? Amolyan improvizált leszállópályát. És ráadásul akkor az egész időbeosztás is borul. – Lehet, hogy egy ilyen kis sportgépnek elég egy tenyérnyi hely is, ahol leszállhat, és elrugaszkodhat újra. Wallander tétovázott. Lehet, hogy Martinssonnak igaza van. Másrészről egyáltalán nem lepte meg, hogy Holm még annál is nagyobb mértékben bele volt keveredve a kábítószerkereskedelembe, mint eddig hitték róla. – Folytatnunk kell ezen a nyomon a munkát – mondta. – Sajnos, eléggé magadra leszel hagyva. Nekünk a két meggyilkolt nővér ügyében kell nyomoznunk. – Van valami elképzelhető indítékotok? – Egyelőre semmi egyebünk nincs, csak egy felfoghatatlan kivégzésünk és egy robbanásszerű tűzesetünk. De ha abban a törmelékhalmazban van valami értelmes, akkor Nyberg megtalálja. Martinsson elment, Wallander érezte, amint gondolatai ide-oda cikáznak a lezuhant repülőgép és a tűz között. Két óra. Az apja már Kairóban van, ha a gép pontosan elindult Kastrupból. Aztán Björk fura viselkedése jutott eszébe. Erezte, hogy megint felmegy benne a pumpa, ugyanakkor némileg meg is volt elégedve, hogy megmondta a véleményét a főnökének. Nemigen ment az összpontosítás, hiába görnyedt az akták fölé, így inkább elment a leégett házhoz. Nyberg és a technikusai térdig gázoltak a mocsokban. Még mindig égett szag terjengett. Nyberg felfedezte Wallandert, és kijött az utcára. – Valami iszonyatos hevesen égett, azt mondják Edler emberei – mondta. – Mintha minden összeolvadt volna. Ez megerősíti azt az elméletet, hogy gyújtogatás történt, s a tűz egyszerre lobbant fel több helyen. Talán benzinnel. – El kell kapnunk, aki ezt tette – mondta Wallander. – Hát, az lenne a szép – mondta Nyberg. – Az ember lassan úgy érzi, hogy valami őrült munkálkodott itt. – Vagy épp az ellenkezője – mondta Wallander. – Valaki, aki nagyon is tudta, mit akar. 230

– Egy kézimunkaboltban? Két öreglány nővérnél? Nyberg hitetlenkedve csóválta a fejét, és visszament a kiégett romok közé. Wallander lesétált a kikötőhöz. Friss levegőre volt szüksége. Kicsivel fagypont alatt volt a hőmérséklet, szélcsendben. A színház előtt megállt, látta, hogy a Riksteater társulata jön vendégjátékra. Strindberg Álomjátékával. „Még ha opera lenne – gondolta –, elmennék.” De a prózai színház nem vonzotta annyira. Lassan kisétált a sporthajómólón. A nagy mólónál épp indulóban volt egy komp Lengyelország felé. Felbukkant benne a kérdés, hogy vajon hány csempészett luxuskocsi lehet rajta. Csak fél négykor tért vissza a kapitányságra. Elgondolkodott, vajon az apja el tud-e igazodni a szállodában. És hogy ő maga vajon megint lehordásban részesül-e engedélyezetlen távollétért Björktől. Négyre összegyűjtötte a kollégáit az ülésteremben. Átfutották, ami aznap bejött: az eredmény még mindig soványka volt. – Feltűnően sovány – jegyezte meg Rydberg. – Leég egy ház Ystad kellős közepén, és senki sem vett észre semmi szokatlant. Svedberg és Hansson is beszámoltak arról, amit gyűjtöttek. A nővérek egyike sem volt férjnél soha. Volt egy sor távok rokonuk, másodfokú unokahúgok és – öcsök, de egyikük sem Ystadban lakott. A kézimunkaboltból nem folyt be nagy jövedelem. Nagyobb összegű banki betéteket sem találtak. Hansson felfedezett egy széfet a kereskedelmi banknál, de nem voltak meg a kulcsok, így Per Åkesonnak kérvényeznie kellett, hogy engedélyezzék a feltörést. Hansson azt mondta, számításai szerint másnapra megjön az engedély. Azután súlyos csend telepedett a helyiségre. – Muszáj, hogy legyen indíték – mondta Wallander. – Előbb vagy utóbb meg fogjuk találni. Csak türelmesnek kell lennünk. – Ki ismerte a két nővért? – kérdezte Rydberg. – Csak voltak barátaik, volt egy kis szabad idejük, amikor éppen nem álltak ott az üzletben. Lehet, hogy benne voltak valamelyik egyesületben? Vagy volt nyaralójuk? Eljártak nyaralni? Én még mindig azt gondolom, hogy csak a felszínt kapirgáljuk. Wallander észrevette, hogy Rydberg hangja ingerülten cseng. Komoly fájdalmai lehetnek, gondolta. Vajon mi lehet igazából a baja? Biztos, hogy nem csak a reuma. Rydberg kifogásai ellen senki sem emelt szólt. Nyilván mélyebbre ásva kell folytatni a munkát. Wallander majdnem este nyolcig maradt az irodájában. Minden tényről, amit csak megtudtak az Eberhardsson nővérekről, saját részére is készített egy 231

kis összefoglalást. Amikor átfutotta, akkor látta csak, hogy valójában mennyire kevés. A legcsekélyebb nyommal sem rendelkeztek. Mielőtt hazament volna, felhívta otthon Martinssont, aki azt közölte vele, hogy Holm még mindig nem került elő. Wallander is hazaindult. Sokáig eltartott, amíg a motorba életet tudott lehelni. Dühösen döntötte el, hogy kölcsönt vesz fel, és amilyen gyorsan csak lehet, új kocsit vesz. Amikor hazaért, beírta magát a mosókonyhai listára, aztán kinyitott egy dobozos virslit. Amikor térdén a tányérral letelepedett a tévé elé, csengett a telefon. Emma volt. Azt kérdezte, benézzen-e. – Ma este ne – mondta Wallander. – Biztos olvastál a két nővér házának leégéséről. Pillanatnyilag nyakig ülünk a munkában. Emma megértette. Miért is nem mondtam meg neki az igazságot, töprengett Wallander. Azt, hogy nem akar többet találkozni vele. Persze, megbocsáthatatlanul gyáva dolog lett volna ezt telefonon elintézni. Nyilván egyszer vennie kell a fáradságot, és el kell mennie a nő lakására. Meg is ígérte magának, hogy mihelyt lesz egy kis ideje, megteszi. Megette a közben kihűlt virslit. Kilenc óra lett. Megint csengett a telefon. Wallander mérgesen tette le a tányért, és vette fel a kagylót. Nyberg volt. Még mindig kint dolgozott a leégett háznál, és most egy rendőrkocsiból hívta fel. – Azt hiszem, most találtunk valamit – mondta. – Egy széfet. Egy különleges széfet, amely ellenáll a rendkívüli hőségnek is. – Hogyhogy nem találtátok meg eddig? – Jó kérdés – felelte Nyberg a sértődés leghalványabb jele nélkül. – A széf be volt süllyesztve a ház alapjába. A trutyi fenekén találtunk egy hőszigetelt aknát. És amikor feltörtük, egy üreg volt ott, és benne állt a széf. – Felnyitottátok? – Ugyan mivel? Hiszen nincsenek kulcsok. Ezt a holmit nem lesz gyerekjáték kinyitni. Wallander az órájára nézett. – Megyek – mondta. – Talán most találtad meg azt a kiindulópontot, amit eddig kerestünk. Amikor el akart indulni, a kocsija végképp nem akart engedelmeskedni, gyalog indult hát a Hamngatanra. Kilenc negyvenkor Nyberg mellett állt, és nézte a páncélszekrényt, amelyet egy szál reflektor világított meg. Nagyjából ugyanekkor erős lehűlés kezdődött, heves keleti széllel kísérve.

232

6.

N

yberg és az emberei december 15-én éjfél után végre ki tudták emelni egy daruval a széfet. Felpakolták egy teherautó platójára, és vitték a kapitányságra. Mielőtt Nyberg és Wallander is elhagyta volna a terepet, Nyberg még megvizsgálta az üreget a ház alapjában. – Nem olyan régi, mint a ház maga – mondta. – Csak azzal tudom magyarázni, hogy az üreg egyenesen a széf miatt készült, később. Wallander bólintott és hallgatott. Az Eberhardsson nővérek jártak az eszében. A hiányzó indíték. Most talán megtalálták, bár azt még nem tudták, mi van a széfben. Valaki azonban tudhatta, gondolta Wallander. Nemcsak azt, hogy létezik ez a széf, hanem azt is, hogy mi van benne. Elhagyták a helyszínt, kiléptek az utcára. – Fel lehet vágni ezt a széfet? – kérdezte Wallander. – Hát persze – felelte Nyberg. – Csak éppen speciális hegesztőkészülék kell hozzá. Ehhez a széfhez egy mezítlábas mackós hozzá sem tudna szagolni. – Amilyen gyorsan csak lehet, ki kell nyitnunk. Nyberg kihámozta magát az overallból. Hitetlenkedve nézett Wallanderre. – Úgy gondolod, hogy még ma ki kell nyittatnunk? – Hát, legszívesebben azt mondanám – felelte Wallander. – Hiszen egy kettős gyilkosságról van szó. – Nem megy – mondta Nyberg. – Legkorábban holnap tudom elérni azokat az embereket, akinek van ilyen speciális hegesztőkészülékük. – Itteni, ystadi cég? Nyberg gondolkodott. – Van itt egy cég, amely a katonaságnak szállít – mondta. – Annak használható felszerelése van. Azt hiszem, Fabricius a nevük. Az Industrigatanon vannak. Wallander látta, mennyire kimerült Nyberg. Disznóság volna, ha most nem engedné haza. És hajnalig már neki sem kéne folytatnia. – Holnap hétkor – mondta Wallander. Nyberg bólintott. Wallander körülnézett, hol hagyta a kocsit. Aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem indult be. Nyberg haza is vihette volna. De most inkább gyalogolt. Hideg szél fújt. A Stora Östergatan egyik kirakata előtt egy hőmérő függött. 233

Mínusz hat. Lassan lopakodik a tél. Mindjárt itt van, gondolta Wallander. December 15-én reggel hét óra előtt egy perccel Nyberg belépett Wallander szobájába. Wallander előtt kinyitva ott volt a telefonkönyv. Már megnézte a széfet, amelyet a recepció mellett, egy átmenetileg üres szobában helyeztek el. Az egyik rendőr, akinek épp lejárt az éjszakai műszakja, elmesélte, hogy villástargoncát kellett hozatni, hogy beemeljék a páncélszekrényt. Wallander bólintott. Látta a nyomokat az üvegajtó előtt, és azt is észrevette, hogy az egyik zsanér elgörbült. Björk nem lesz ettől boldog, gondolta. De sajnos, el kell viselnie. Wallander hiába próbálta megmozdítani a széfet. Törte a fejét, hogy mi lehet benne. Vagy hogy esetleg nem üres-e. Nyberg felhívta az Industrigatanon lévő céget. Wallander kávéért ment. Rydberg is befutott. Wallander tájékoztatta a széfről. – Ahogy gondoltam – mondta Rydberg. – Nagyon keveset tudunk erről a két nővérről. – Most épp egy speciális hegesztőt keresünk, hogy fel tudjuk törni – mondta Wallander. – Remélem, szólsz, amikor feltöritek ezt a csodát – mondta Rydberg. – Izgalmas lesz. Wallander visszament a szobájába. Valahogy az volt az érzése, hogy Rydberg ma jobban van. Nyberg épp befejezte a beszélgetést, amikor Wallander belépett a kávékkal. – Épp most beszéltem Ruben Fabriciusszal – mondta Nyberg. – Azt mondja, biztos fel tudják törni. Félórán belül itt vannak. – Szólj, ha megjöttek – mondta Wallander. Nyberg kiment. Wallander az apjára gondolt, aki most Kairóban van. Remélte, hogy az élményei megfelelnek a várakozásának. Nézegette a szállodának, a Mena House-nak a telefonszámát, morfondírozott, felhívja-e. De egyszerre elbizonytalanodott az időeltolódás miatt, nem tudta, mennyi, és azt sem, hogy egyáltalán van-e. Így aztán nem telefonált, hanem helyette leszólt Ebbának, és megkérdezte, megérkeztek-e már a kollégák. – Martinsson Sjöbo felé tart, az imént telefonált – felelte a nő. – Svedberg még nem jött meg. Hansson zuhanyozik. Otthon valami csőtörése van. – Mindjárt ki fogunk nyitni egy széfet – mondta Wallander. – Lehet, hogy egy kicsit hangos lesz. – Épp megnéztem – felelte Ebba. – Nagyobbnak gondoltam volna. – Azért egy ekkorában is épp elég hely van. – Juj, bizony! Később Wallander elgondolkodott azon, hogy vajon ezzel az utolsó 234

megjegyzéssel mire célozhatott. Talán azt hitte, valami gyerekholttest kerül elő belőle? Vagy egy levágott fej? Hansson jelent meg az ajtóban. A haja még vizes volt. – Épp most beszéltem Björkkel – mondta derűsen. – Felhívta a figyelmemet, hogy a kapitányság bejárati ajtaját az éjszaka folyamán sérülés érte. Hansson nem tudott még a páncélszekrényről. Wallander elmondta neki. – Ez talán indíték lehet – vélte Hansson. – Jó esetben – tette hozzá Wallander. – Rosszabb esetben üres lesz. És akkor még hülyébb helyzetben leszünk. – Lehet, hogy a két nővér gyilkosa már kiürítette – mondta Hansson. – Agyonlőtte az egyiket, a másikat pedig kényszerítette, hogy nyissa ki. Wallandernek is támadt már efféle gondolata. Valami mégis azt súgta neki, hogy nem így történt. Persze azt már nem tudta volna megmondani, miért érzi ezt. Ruben Fabricius vezetése alatt az emberek nyolckor álltak neki a hegesztésnek. Ahogy Nyberg mondta: nehéz munka volt. – Nem lehetne kirobbantani? – kérdezte Wallander. – Sajnos, csak a házzal együtt – felelte Ruben Fabricius. – Ki kéne vinni a nyílt mezőre. De akkor is annyi robbanószerre volna szükség, hogy az egész darabokra esne. A tartalma pedig elégne vagy szétporlana. Fabricius magas, erős ember volt, minden mondata után kurtán felkacagott. – Egy ilyen széf biztosan belekerül százezer koronába – mondta és nevetett. Wallander elképedt. – Olyan sokba? – Bizony. Egy dolog mindenesetre biztos, gondolta Wallander, és a nővérek tegnap összefoglalt vagyoni helyzetére gondolt. Az Eberhardsson nővéreknek nyilvánvalóan sokkal több pénzük volt, mint amennyit az adóhatóságnak elárultak. Rendelkeztek be nem vallott forrásokkal is. De mit lehet egy kézimunkaüzletben árulni, ami ennyire értékes? Aranyfonalat? Gyémánt mandzsettagombokat? Negyed tízkor a gépek leálltak. Fabricius Wallander felé biccentett és nevetett. – Kész – mondta. Rydberg, Svedberg és Hansson is bejött. Nyberg végig ott volt az egész folyamat alatt. Fabricius most kitörte a hegesztővel szétvágott hátsó falat egy horgas végű feszítővassal. Mindenki, aki csak ott volt, kíváncsian nyújtogatta a nyakát. Wallander több, műanyag borítású csomagocskát pillantott meg. Nyberg kivette a legfölsőt. A borító fehér volt, ragasztószalaggal körbetekerve. Nyberg letette egy székre a kis csomagot, és felvágta a ragasztót. Vastag köteg 235

pénz került elő. Amerikai százdollárosok. Tíz köteg volt, mindegyikben tíztízezer dollár. – Nem is rossz – mondta Wallander. Óvatosan kihúzott egy bankjegyet, és a fény felé tartotta. Eredetinek látszott. Nyberg egyik csomagot a másik után vette ki és vágta fel. Fabricius a háttérben állt, és nevetett, ahányszor egy újabb csomag került elő. – A maradékot bevisszük az ülésterembe – mondta Wallander. Aztán köszönetet mondott Fabriciusnak és a két emberének, akik segítettek a széf felvágásában. – Küldjenek számlát! Önök nélkül sohasem jutottunk volna be. – Szerintem ingyen csináltuk – mondta Fabricus. – Élmény volt ez egy szakembernek. Remek továbbképzésnek is nevezhetném. – És nem szükséges feltétlenül nagydobra verni, amit a széf tartalmából láttak – tette még hozzá Wallander, és próbált szigorú hangon szólni. Fabricius nevetett és tisztelgett. Wallander látta, hogy nem komikusan gondolja. Amikor az összes csomagot kinyitották, és minden köteget összeszámoltak, Wallander megdöbbent az összeg hallatán. A legtöbb bankjegy amerikai dollár volt, de angol font és svájci frank is volt közötte. – Körülbelül ötmillió koronát ér – szólalt meg. – Nem piskóta. – Több pénzt nem is nagyon lehetett volna belenyomni a széfbe – mondta Rydberg. – Viszont ha ez a pénz volt az indíték, akkor a tettes vagy tettesek nem kaparintották meg, amire a foguk fájt. – És megvan az indítékunk is – tette hozzá Wallander. – Ez a széf el volt rejtve. Nyberg szerint pár éve került oda. Tehát a nővérek valamikor szükségesnek találták, hogy beszerezzék, mivel hatalmas pénzösszegeket őriztek és rejtegettek. Majdnem mindegyik új, használatlan dollár. Vagyis ki tudjuk deríteni a származásukat. Vajon legális vagy illegális úton jutottak be Svédországba? És amilyen gyorsan csak lehet, választ kell találnunk a következő kérdésekre: miféle kapcsolataik voltak a nővéreknek? Milyen szokásaik voltak? – A rossz szokások is kellenek – szúrta közbe Rydberg. – Ezek legalább annyira fontosak, mint a többi. Az ülés vége felé Björk jött be a szobába. Elképedt, amikor meglátta a halom pénzt az asztal közepén. – Ezt itt pontosan lajstromozni kell – mondta, miután Wallander kicsit erőltetetten elmagyarázta neki, miről van szó. – Természetesen egyetlen darabjának sem kelhet lába. Ezenkívül elárulhatná valaki, hogy mi történt a bejárati ajtóval. – Munkahelyi baleset – felelte Wallander. – Amikor a villástargonca 236

beemelte a széfet. És olyan határozottan mondta ezt, hogy Björknek eszébe sem juthatott ellenvetést tenni. Az ülés véget ért. Wallander gyorsan távozott, nehogy véletlenül magára maradjon Björkkel. Wallandernek jutott az a feladat, hogy a helyi állatvédő egyesülettel felvegye a kapcsolatot, amelynek a szomszédok elmondása szerint legalább az egyik nővér, Emika tagja volt. Svedberg kikereste a nevüket, címüket is: Tyra Olofsson, Käringgatan 11. Amikor Wallander elolvasta a címet, elnevette magát: Öregasszony utca. Elgondolkodott, hogy vajon van-e még Svédországban olyan város, amelynek ennyire furcsa utcanevei vannak, mint Ystadnak. Mielőtt Wallander elhagyta volna a kapitányságot, még felhívta Arne Hurtigot, az autókereskedőjét, akinél a kocsit vásárolni szokta. Elmondta, mi a helyzet a Peugeot-jával. Hurtig különféle ajánlatokat ismertetett vele, Wallander azonban mindegyiket nagyon drágának találta. Ám amikor Hurtig elmondta, hogy jó áron beszámítja a használt kocsit is, akkor mégiscsak úgy döntött, megvesz egy másik Peugeot-t. Aztán letette a telefont, és felhívta a bankját. Pár percbe beletelt, mire előkerült az az ügyintéző, akivel a hiteldolgait el szokta rendezni. Wallander húszezer korona kölcsönt vett fel. Nem volt akadálya. Másnap mehet is aláírni a hitelszerződést és felvenni a pénzt. Az új kocsi gondolatától kellemes hangulata támadt. Nem is tudta, miért jár mindig Peugeot-val. „Nyilván még jobban rabja vagyok a szokásaimnak, mint eddig gondoltam” – mondta magában, mialatt elhagyta az épületet. Megállt, nézte a horpadt bejárati ajtókeretet. Mivel senki sem látta, rúgott rajta egyet maga is. A horpadás egy kicsit nagyobb lett. Aztán gyorsan, a szélben behúzva a nyakát, elindult. Persze felhívhatta volna Tyra Olofssont, hogy biztos legyen benne: otthon van, de mivel a nő nyugdíjas volt, úgy gondolta, mindenképp otthon találja. Amikor becsengetett, szinte azonnal kinyílt az ajtó. Tyra Olofsson kicsike volt, és olyan szemüveget hordott, amelyről látszott, hogy erősen rövidlátó. Wallander elmondta, hogy kicsoda, megmutatta az igazolványát is, amit az asszony centikre tartott az orra elé, úgy tanulmányozott. – A rendőrség – szólalt meg. – Akkor szegény Emikáról van szó. – Így van – felelte Wallander. – Remélem, nem zavarok. Az asszony behívta. Odabent erős kutyaszag volt. A konyhába mentek. Wallander a padlón tizennégy kutyatálat számolt össze. Rosszabb, mint Haverberg, gondolta. – Kint tartom őket – mondta Tyra Olofsson, amikor tekintete követte Wallanderét. Wallander azon törte a fejét, vajon a város központjában egyáltalán szabad-e ennyi kutyát tartani. A nő kávéval kínálta. Köszönettel elhárította a kínálást. Éhes volt, és biztosan enni fog, mihelyt ennek a beszélgetésnek a 237

végére ér. Leült az asztalhoz, és hiába keresgélt valami cédulát, amire írhatna. Szerencsére kivételesen bekészített egy noteszt a zsebébe. Most meg íróeszközt nem talált. Elvett egy ceruzát, amely ott hevert az ablakpárkányon. – Igaza van, Olofsson asszony – kezdte –, valóban a tragikus módon elhunyt Emika Eberhardsson ügyében jöttem. Az egyik szomszédasszonytól hallottak, hogy a helyi állatvédő egyesület tagja volt. És hogy ön nyilván jól ismerte. – Hát azt azért nem állítanám, hogy jól ismertem. Szerintem senki sem ismerte jól. – És a másik nővérnek, Anna Eberhardssonnak volt valami köze az állatvédelemhez? – Semmi. – Nem érdekes ez? Úgy értem, két nővér, együtt élnek, nincs családjuk. Úgy hinném, hogy az érdeklődési körük is hasonló lehet. – Ez előítélet – mondta határozottan Tyra Olofsson. – Anna és Emika valószínűleg nagyon különböző két nő volt. Én egész életemben tanárnő voltam. Higgye el, meg tudom különböztetni az embereket. Látni ezt már kisgyermekkorban is. – Milyennek mondaná Emikát? Wallander meglepődött a válaszon: – Nagyképűnek. Aki mindig mindent jobban tud mindenki másnál. Igen kellemetlen tudott lenni. De ő adományozott pénzt a munkánkhoz, így nem hajíthattuk ki. Még ha szerettük volna, akkor sem. Tyra Olofsson mesélt a helyi állatvédő egyesületről, amelyet ő maga alapított néhány hasonlóan elkötelezett emberrel még a hatvanas években. Mindig csak itt működtek, helyben, és létrejöttük oka a rengeteg kidobott macska volt. Az egyesület létszáma sohasem duzzadt fel, mindig kicsi maradt. Emika Eberhardsson valamikor a hetvenes években olvasott az Ystads Allehandában az egyesületről, és tagja is lett. Minden hónapban adott pénzt, és részt is vett az üléseken meg a különböző megmozdulásokon. – De nem hiszem, hogy tényleg szerette volna az állatokat – mondta váratlanul Tyra Olofsson. – Azt hiszem, csak azért tette, hogy jó embernek gondolják. – Ez nem hangzik túl kedvesen. A nő az asztal túloldaláról rákacsintott. – Azt hittem, a rendőrség az igazságra kíváncsi – mondta. – Talán tévedtem? Wallander témát váltott, s a pénzről kérdezett. – Egy ezrest adott minden hónapban. A mi viszonyainkhoz képest sokat. – Úgy tűnt, hogy gazdag? – Nem öltözött túl feltűnően. De pénze, az mindig volt. – Biztosan elgondolkodott azon, hogy honnan lehet pénze. Egy 238

kézimunkaüzletről az embernek nem a vagyon jutna eszébe. – Havi ezer koronáról sem – felelte a nő. – Én nem vagyok különösebben kíváncsi. Talán mert olyan rosszul látok? De semmit sem tudok sem a bevételeiről, sem arról, hogy ment a kézimunkaüzletük. Wallander egy pillanatra habozott. Aztán megmondta úgy, ahogy volt: – Az újsághírekből tudhatja, hogy a két nővér elégett – szólt. – De azt nem írták meg, hogy agyon is lőtték őket. Halottak voltak már, amikor fellobbant a tűz. A nő megdermedt. – Ki gyilkolhat meg két idős nőt? Ez éppolyan hihetetlen, mintha valaki engem akarna agyonlőni. – Pontosan ezt szeretnénk megérteni – felelte Wallander. – Ezért vagyok itt. Emika sohasem említette, hogy rosszakarói volnának? Sosem volt olyan érzése, hogy Emika fél? Tyra Olofsson nem is gondolkodott a válaszon. – Mindig nagyon magabiztos volt. Sem az életéről, sem a testvéréről nem szólt soha egy szót sem. És amikor elutaztak, még csak egy képeslapot sem voltak képesek küldeni. Pedig már mindenhol vannak szép állatmotívumos lapok. Wallander felvonta a szemöldökét. – Tehát gyakran elutaztak? – Évente mindig két hónapra. Novemberben és márciusban. Sőt néha még egyszer, nyáron is. – És tudja, hová mentek? – Azt rebesgették, Spanyolországba. – Olyankor ki vezette az üzletet? – Váltották egymást. Talán szükségük is volt rá, hogy ne legyenek mindig együtt. – Szóval Spanyolország? És még mit rebesgettek? – Én ugyan már nem tudom. Általában nem szoktam pletykálni. Mintha Marbelláról hallottam volna. De ez nem biztos. Wallander egy pillanatra eltűnődött, hogy vajon Tyra Olofssont tényleg annyira hidegen hagyják-e a pletykák, mint amennyire el akarja hitetni. És volt még egy kérdése: – Ki ismerte Emikát a legjobban? – Gondolom, a testvére. Wallander megköszönte, és visszament a kapitányságra. A szél frissebbé vált. Tyra Olofsson szavai jártak az eszében. Nem volt rosszindulatú, inkább tárgyilagosnak tetszett. De ahogy Emika Eberhardssont jellemezte, az kíméletlen volt. Amikor Wallander beért a kapitányságra, Ebba azzal fogadta, hogy Rydberg már kereste. Wallander hát az ő irodájába ment. 239

– Tisztul a kép – mondta Rydberg. – Úgy gondolom, össze kellene trombitálnunk a többieket egy miniülésre. Tudom, hogy mindenki itt van. – Mi történt? Rydberg valami papírokkal legyezgetett. – EPK – mondta –, és nagyon sok érdekes dolog van benne. Eltartott pár pillanatig, amíg Wallander rájött, hogy a rövidítés az Értékpapírközpontot jelenti. Ahol többek között a részvényvagyont is bejegyzik. – Én meg időközben megtudtam, hogy legalábbis az egyik nővér elég kiállhatatlan teremtés volt – mondta Wallander. – Nem csodálom – kuncogott Rydberg. – A gazdag emberek többnyire kiállhatatlanok. – Gazdagok? – kérdezett vissza Wallander. Rydberg azonban várt a híreivel, amíg mindnyájan össze nem gyülekeztek az ülésteremben. Akkor azonban nagyon egyértelművé vált. – Nos, az Értékpapírközpont jelentése szerint az Eberhardsson nővéreknek körülbelül tízmillió koronájuk volt értékpapírokba fektetve. Rejtély, hogyan oldották meg vagyonadó nélkül. Még az osztalék után sem fizettek adót. De én ráborítottam az adóhivatalra az asztalt. Hát a helyzet úgy áll, hogy Anna Eberhardsson Spanyolországba volt bejelentve. Erről még nincsenek egészen pontos információim. Akárhogyan is, mindenesetre tekintélyes vagyonuk volt részvényekben Svédországban és külföldön is. Persze az Értékpapírközpont nemigen tud ellenőrizni külföldi részvénytulajdont. Ez nem is feladata. De a nővérek előszeretettel ruháztak be a brit repülőgép- és fegyveriparba. És úgy látszik, hogy ezt nagy ügyességgel és merész kockázatkezeléssel tették. Rydberg papírokat tett az asztalra. – Még arról sem feledkezhetünk meg, hogy ez talán csak annak a bizonyos jéghegynek a csúcsa. Ötmillió egy széfben és tízmillió részvényekben és kötvényekben. Pár óra alatt ezt találtuk. Ki tudja, mi lesz, ha egy hétig folytatjuk? Százmilliók? Wallander elmesélte találkozását Tyra Olofssonnal. – Anna nővér leírása sem valami hízelgő – folytatta Svedberg, amikor Wallander befejezte. – Beszéltem azzal az emberrel, akitől körülbelül öt éve a házat vették. Amikor az ingatlanpiac rogyadozni kezdett. Akkor még csak bérlők voltak. Anna volt az, aki az üzletet nyélbe ütötte, Emika nem is mutatkozott. És az a férfi azt mondta, Anna a legfárasztóbb vevője volt, akivel életében találkozott. Ráadásul valahogy kiszagolták, hogy a férfi ingatlancége mind likviditás, mind üzleti megbízhatóság szempontjából krízishelyzetben van. Azt mondja, jéghideg volt a nő, és gyakorlatilag többé-kevésbé a markában tartotta. Svedberg a fejét csóválta. – Szóval ez nem az a kép, hogy két kedves öreg nénike gombokat árul egy boltban – fejezte be, és a teremben csönd lett. 240

Wallander törte meg a csendet. – Bizonyos értelemben ezt nyugodtan nevezhetjük áttörésnek – kezdte. – Annak, aki meggyilkolta őket, még mindig nem találjuk a nyomát. Viszont van egy jól elképzelhető indítékunk. Méghozzá az összes indíték közül a leggyakoribb: a pénz. Azt is tudjuk, hogy a két nő adócsalást követett el, és nagy összegeket titkoltak el az adóhivatal elől. Tudjuk, hogy gazdagok voltak. És egyáltalán nem lepne meg, ha kiderülne, hogy Spanyolországban is van házuk. Esetleg még más tulajdonuk is a világ más egyéb pontjain. Wallander ásványvizet töltött magának, aztán folytatta: – Mindazt, amit eddig megtudtunk, két pontban lehet összefoglalni. Két kérdésben. Honnan volt a pénzük? És ki tudta, hogy vagyonosak? Wallander épp a szájához akarta emelni a poharát, amikor azt látta, hogy Rydberg megrándul, mintha lövés érte volna. Aztán arccal előre az asztalra zuhant. Mintha meghalt volna.

241

7.

W

allander később emlékezett rá, hogy pár másodpercig tényleg azt gondolta: Rydberg meghalt. Mindenki, aki csak jelen volt az összeesésénél, azt hitte, hogy Rydberg szíve megállt. Elsőként Svedberg tért magához. Rydberg mellett ült, és amikor észrevette, hogy él, gyorsan a telefon után kapott, és kihívta a mentőket. Ugyanakkor Wallander meg Hansson a padlóra fektették Rydberget, és kigombolták az ingét. Wallander a szívét hallgatta meg: túl sebesen vert. Aztán már meg is jöttek a mentők, és Wallander elkísérte őket a rövid úton a kórházig. Rydberget azonnal vizsgálni kezdték, és Wallander kevesebb, mint félóra alatt megtudta, hogy nem szívinfarktus volt. Rydberg ismeretlen okból esett össze. Vissza is nyerte aztán az eszméletét, de csak a fejét rázta, amikor Wallander beszélni akart volna vele. Megfigyelésre ott tartották a kórházban. Állapotát stabilnak mondták. Wallandernek semmi oka nem volt arra, hogy tovább ott maradjon. Egy járőrkocsi eljött érte, hogy visszavigye a kapitányságra. A kollégák közben összegyűltek az ülésteremben. Most még Björk is előkerült. Wallander beszámolt róla, hogy Rydberg állapotát stabilizálták. – Túl keményen dolgozunk – mondta, és Björkre nézett. – Egyre több a munkánk. De többen nem vagyunk rá. Előbb-utóbb mind úgy járunk, mint Rydberg. – Nehéz helyzetben vagyunk – ismerte el Björk. – De hát ennyire futja. A nyomozást a következő félórára leállították. Mindenki meg volt rendülve, és a munkakörülményekről beszélgettek. Amikor Björk elment, kissé keményebb szavakat engedtek meg maguknak a lehetetlen tervezésről, a fura elsőbbségekről, az állandó információhiányról. Két óra tájban Wallander úgy gondolta, ideje visszatérni a munkához. Neki magának már szinte szükségletévé vált ez. Mióta látta, mi történt Rydberggel, egyfolytában arra kellett gondolnia, hogy vele magával is megeshetett volna ugyanez. Vajon meddig állja még a szíve a megpróbáltatásokat? Az állandó ócska kaját, a folyamatos alvászavarokat. Nem utolsósorban a válás utáni gyászt. – Rydbergnek nem tetszene ez – mondta. – Hogy azzal pocsékoljuk az időt, hogy megvitatjuk, ki hogy van. Azt majd később is megtehetjük. Most épp egy kettős gyilkosság tettesét kellene elkapnunk. Méghozzá a lehető leggyorsabban. Elindultak. Wallander a szobájába ment, és felhívta a kórházat. 242

Közölték vele, hogy Rydberg alszik. Az összeesés okát persze még nem tudták megmondani. Wallander letette a telefont. Ebben a pillanatban lépett be Martinsson. – Mi történt? – kérdezte. – Sjöbóban voltam. Ebba megrendülten ül a recepción. Wallander elmondta neki. Martinsson nehézkesen lezöttyent a vendégszékre. – Halálra dolgozzuk magunkat – mondta. – És ki mond köszönetet érte? Wallander érezte, hogy elfogja a türelmetlenség. Nem akart többet Rydberg összeesésével foglalkozni. Legalábbis most nem. – Sjöbo – mondta ezért. – Miről akartál beszámolni? – Különféle szántóföldek agyagján gázoltam át – kezdte Martinsson. – Azoknak a fényeknek a helyét elég jól meg tudtuk határozni. De sem fényszórókra utaló nyomokat nem találtunk, sem valami leszálló és újra felszálló repülőgépre utalókat. Másrészről azonban kiderült egy és más, ami megmagyarázza, hogy miért nem tudtuk azonosítani a gépet. – Nos, miért? – Mert ez a gép nem létezik. – Hogyhogy? Martinsson lapozgatta egy kicsit a papírjait, amelyeket az aktatáskájából szedett elő. – A gyártó cég szerint a gép 1986-ban Vientianéban lezuhant. Akkor egy laoszi konzorcium tulajdonában volt, és a cég vezetője röpködött rajta az országban különféle mezőgazdasági témájú tárgyalásokra. A hivatalos magyarázat szerint a gép benzinhiány következtében zuhant le. Úgy látszik, senki sem sérült vagy halt meg. A gép azonban totálkáros lett, és minden létező listából törölték. Még a biztosítólistáról is a Lloyd egyik leányvállalatánál. Mindezt a motorszám ellenőrzéséből tudtam meg. – Tehát az sem stimmel? – A gyártó cég természetesen érdekelt az ügy kiderítésében. Elvégre az ő presztízsüknek is árt, ha egy általuk ronccsá nyilvánított gép egyszerre csak megint repül. Vagyis lehet egy egyszerű biztosítás csalás vagy olyasvalami, amit mi nem ismerünk. – És a két férfi a gépen? – Még mindig várjuk az azonosításukat. Van pár jó cimborám az Interpolnál, akik megígérték, hogy igyekeznek. – Valahonnan csak kellett jönnie annak a gépnek – mondta Wallander. Martinsson bólintott. – Ez egy további probléma elé állít bennünket. Ha ugyanis a gépet extra tankkal látják el, akkor gyakorlatilag akármilyen messzire elmegy. Nyberg úgy gondolja, hogy egy ilyen póttank alkatrészeit találta meg, de ezt még nem tudjuk biztosan. Ez a gép bárhonnan jöhetett. Angliából és Közép-Európából 243

nagy bizonyossággal. – De hát észre kellett volna venni – nyakaskodott Wallander. – Nem lehet csak úgy átröpködni az országhatárokat. – Magam is úgy gondolom – felelte Martinsson. – Ezért is a legvalószínűbb, hogy Németország felől érkezett. Úgy végig a nyílt tenger felett repül, egészen a svéd partokig. – A német légi felügyelet mit mond? – Még nem válaszoltak – mondta Martinsson. – De rajtuk vagyok. Wallander gondolkodott. – Tulajdonképpen nagyobb szükség lenne rád a kettős gyilkosságnál – mondta aztán. – Mit gondolsz, át tudnád adni a feladatok egy részét? Legalább addig, amíg nem kapunk hírt a pilóták kilétéről, meg hogy tényleg Németországból jött-e a gép? – Épp ezt akartam javasolni – mondta Martinsson. – Kérd meg Hanssont vagy Svedberget, hogy mondjon el röviden mindent, ami eddig történt – mondta Wallander. Martinsson felállt. – Apád jelentkezett már Egyiptomból? – Nem telefonál, csak ha feltétlenül szükséges. – Az én apám ötvenöt évesen meghalt – szólalt meg hirtelen Martinsson. – Volt egy saját lakatoscége. Mire rendesen beindult volna, az apám meghalt. Ha élne, még most is csak hatvanhét éves lenne. Martinsson elment. Wallander megpróbálta elterelni Rydbergről a gondolatait. Még egyszer átfutott mindent, amit megtudtak az Eberhardsson nővérekről. Volt indíték: a pénz, de tettesnek vagy tetteseknek nyoma sem volt. Wallander felírt néhány szót a jegyzettömbjére. Az Eberhardsson nővérek kettős élete? Aztán eltolta a tömböt. Most, hogy Rydberg nincs itt, a legjobb hangszer esett ki. „Ha a nyomozócsoport olyan, mint egy zenekar – gondolta Wallander –, akkor most elvesztettük az első hegedűsünket. Első hegedű nélkül egyszerűen nem jó a zenekar hangzása.” Ugyanakkor eldöntötte, hogy maga is elbeszélget azzal a szomszéd házbeli ismerőssel, aki információkat tudott közölni Anna Eberhardssonról. Svedberg gyakran túl türelmetlen volt, ha ki kellett faggatnia az embereket, mit láttak vagy hallottak egy adott időpontban. Vagy éppen hogy mire gondoltak. Kikereste tehát a szomszédasszony nevét: Linnea Gunnérnak hívták. Ebben a nyomozásban csupa nők szerepelnek, gondolta. Tárcsázott, és szerencséje volt. Linnea Gunnér otthon volt, és szívesen elbeszélgetett vele. Megmondta a bejárati kódot is, amit Wallander feljegyzett. Három után hagyta el a kapitányságot, kimenet még egyszer belerúgott a rossz ajtóba. A horpadás megint nőtt egy kicsit. Amikor Wallander elérte a tűz helyszínét, már a kotrógépek dolgoztak. Még mindig sok bámészkodó állta 244

körül a romokat. Linnea Gunnér a Möllegatanon lakott. Wallander bepötyögte a kódot, és felmászott az első emeletre. A ház valamikor a századfordulón épült, a lépcsőház falainak szép mintázata volt. Gunnér asszony ajtaján egy nagy tábla lógott, amelyen a reklámok minden formáját megtiltotta. Wallander becsengetett. Az asszony, aki ajtót nyitott, Tyra Olofsson szöges ellentéte volt, legalábbis ami a testfelépítését illeti. Magas volt, szigorú tekintetű és éles hangú. Behívta Wallandert a lakásba, amely tele volt mindenféle más földrészekről származó tárgyakkal. A nappaliban még egy hajóorr figura is volt. Wallander sokáig nézegette. – A Felicia kutterről való, amely az Ír-tengeren zátonyra futott és elsüllyedt – mutatta be Linnea Gunnér. – Egyszer olcsón jutottam hozzá Middlesboroughban. – Ön is tengerjáró volt? – kérdezte Wallander. – Egész életemben. Előbb szakácsnőként hajóztam, aztán stewardessként. Nem skånei tájszólásban beszélt. Wallander inkább Smålandra vagy Östergötlandra tippelt. – Honnan származik? – kérdezte. – Az östergödandi Skånningéből. A tengertől a létező legmesszebbre születtem. – És most itt él Ystadban? – Az anyám egyik nővérétől örököltem ezt a lakást. Innen láthatom a tengert. Kávét főzött. Wallander érezte, hogy a gyomrának erre van a legkevésbé szüksége ezen a mai reggelen, de mégis megitta. Linnea Gunnér valahogy azonnal kivívta a bizalmát. Svedberg jegyzeteiben azt olvasta, hogy hatvanhat éves, de sokkal fiatalabbnak látszott. – Svedberg, a kollégám már járt itt – kezdte Wallander. A nő elnevette magát. – Soha nem láttam még embert, aki ennyit vakarta volna a homlokát. Wallander bólintott. – Mindenkinek vannak furcsaságai. Én például mindig arra gyanakszom, hogy sokkal több kérdés van, mint amennyit eredetileg gondoltunk volna. – Én csak annyit mondtam el neki, hogy milyen benyomást tett rám Anna. – És Emika? – Nagyon különbözőek voltak. Anna kurtán, pattogósan beszélt, Emika hallgatagabb volt. De mindketten egyformán ellenszenvesek voltak. Olyan zárkózottak. – Miféle kapcsolata volt velük? 245

– Semmiféle. Néha találkoztunk az utcán, olyankor köszöntünk egymásnak, de egyetlen fölösleges szót sem váltottunk soha. És mivel szeretek hímezni, elég gyakran vásároltam náluk. Mindig megkaptam, amit szerettem volna. És ha éppen nem volt, hát meghozatták. De ettől még nem váltak rokonszenvesebbekké. – Néha idő kell – mondta Wallander. – Idő kell arra, hogy olyan emlékek kerüljenek elő, amelyekről az ember már azt gondolná, hogy elfelejtette őket. – Mire gondol? – Nem is tudom. Ön tudja. Valami váratlan esemény. Valami, ami nem illik bele a képbe. Az asszony gondolkodott. Wallander egy szép, sárgaréz foglalatú iránytűt nézegetett, amely a szekreteren állt. – A memóriám sosem volt valami híres – szólalt meg végül a nő. – De most, hogy mondja, tényleg eszembe jutott valami tavalyról. Azt hiszem, tavasszal történt. De nem hiszem, hogy jelentősége volna. – Mindennek lehet jelentősége – mondta Wallander. – Egy délután történt. Cérnára volt szükségem, kék cérnára, még ezt is tudom. Lementem a boltba. Akkor Anna és Emika is ott állt a pult mögött. Amikor fizetni akartam, bejött egy férfi. Az tűnt fel, hogy összerezzent. Mintha arra számított volna, hogy üres lesz az üzlet. Anna pedig mérges lett. Olyan pillantást vetett Emikára, hogy azzal ölni lehetett volna. Aztán a férfi elment. A kezében táska volt. Én meg kifizettem a cérnát, és kimentem. – Le tudná írni azt a férfit? – Hát, nem éppen svédnek látszott. Sötét, elég alacsony emberke. Fekete bajusszal. – Milyen öltözékben? – Öltönyben. Ha jól emlékszem, elég jó minőségűben. – És a táskája? – Közönséges fekete aktatáska. – Ennyi? A nő gondolkodott. – Nem emlékszem más egyébre. – Csak akkor egyszer látta? – Igen. Wallander biztos volt abban, hogy úgy volt, ahogy a nő mondja. Azt még nem tudta megmondani, hogy mit jelent. De abban az elképzelésében erősítette meg, hogy a nővérek afféle kettős életet éltek. És ő lassan lejut a felszín alá. Wallander megköszönte a kávét. – Tulajdonképpen mi történt? – kérdezte a nő már kint a folyosón. – Én a tűzre ébredtem. A lángok fénye olyan erős volt, hogy azt hittem, nálam ég. 246

– Annát és Emikát meggyilkolták – mondta Wallander. – Halottak voltak már, amikor a tűz kitört. – Ki tesz ilyet? – Nemigen lennék itt, ha tudnám – felelte Wallander, aztán elköszönt. Amikor leért az utcára, gondolataiba mélyedve nézte, amint a kotró egy egész rakomány sittet rak a teherautó platójára. Megpróbálta elképzelni az egészet. Pont, ahogy Rydbergtől tanulta. Bemész egy szobába, ahol a halál aratott, aztán megpróbálod visszafelé megírni az egész drámát. De itt már helyiségek sincsenek, gondolta Wallander. Itt már semmi sincs. Lassan ballagott a Hamngatan felé. Linnea Gunnér háza mellett volt egy utazási iroda. Megállt előtte, amikor megpillantott a kirakatban egy kairói plakátot a piramisokkal. Az apja négy nap múlva itthon lesz, gondolta Wallander. Aztán arra gondolt, hogy igazságtalan volt. Miért is ne valósíthatta volna meg az apja egy régi álmát? Nézte a kirakatban a plakátokat. Mallorca, Kréta, Spanyolország. Hirtelen eszébe villant valami. Kinyitotta az ajtót, és belépett az irodába. Mindkét alkalmazott el volt foglalva, Wallander leült és várt. Amikor az egyik, egy alig húszéves nő felszabadult, odalépett, és leült az asztalához. Pár percet még várnia kellett, mert a nő elintézett egy telefont. A névtáblájáról Wallander leolvasta, hogy Anette Bengtssonnak hívják. Aztán letette a telefont, és elmosolyodott. – Utazik? – kérdezte. – Karácsonyra és újévre vannak még last minute jegyeink. – Én egész más ügyben járok – mondta Wallander, és megmutatta az igazolványát. – Biztosan tudja, hogy itt szemben két idős hölgy elégett. – Szörnyű volt. – Ismerte őket? Olyan választ kapott, amelyben reménykedett. – Mindig itt szervezték az útjukat. Olyan szörnyű, hogy már nincsenek. Emika januárban akart utazni. Anna pedig áprilisban. Wallander lassan bólintott. – És hová utaztak volna? – kérdezte. – Spanyolországba. Mint mindig. – Pontosan hová? – Marbellába. Volt ott egy házuk. A folytatástól Wallander még inkább elképedt. – Voltam is ott egyszer – mondta a nő. – Tavaly épp Marbellában voltam továbbképzésen. Túl nagy már manapság a konkurencia a sok utazási iroda között. Egy szabadnapon kiutaztam oda, és megnéztem a házukat. Hiszen a címet ismertem. – Nagy volt? – Egy palota. Hatalmas telekkel. Magas falakkal, őrökkel. 247

– Hálás lennék, ha felírná nekem azt a címet – mondta Wallander, és el sem tudta titkolni, mennyire izgatott lett hirtelen. A nő keresgélt egy rendezőben, aztán felírta. – Azt mondta, Emika januárban akart repülni? A nő a számítógépén pötyögött. – Január 7-én – mondta aztán. – Kilenc óra ötkor innen Kastrupból, Madrid érintésével. Wallander felvett egy ceruzát az asztalról, jegyzett. – Tehát nem fapadoson utaztak? – Dehogyis! Mindig első osztályon utaztak. Helyes, gondolta Wallander. A hölgyek csak a legjobbat kedvelték. A nő azt is megmondta, melyik légitársaságnál foglaltatott helyet Emika. Wallander felírta: Ibéria. – Nem tudom, mi lesz most – mondta aztán. – A jegyet már ki is fizette. – Majd kiderül – felelte Wallander. – Hogyan szokták fizetni a jegyeket? – Mindig készpénzzel. Ezresekkel. Wallander zsebre gyűrte a jegyzeteit, és felállt. – Igen sokat segített – mondta. – Ha legközelebb elutazom, ide fogok jönni magához. De én valószínűleg fapadost veszek majd. Már majdnem négy óra volt. Wallander elhaladt az előtt a bank előtt, ahol másnap felveheti a kölcsönt, és aláírhatja a papírokat. Amikor átvágott a piactéren, a szélben összehúzta magát. Négy óra húszra visszaért a kapitányságra. Megint, immár rituálisan, belerúgott a bejárati ajtóba. Ebba azt mondta, hogy Hansson és Svedberg házon kívül van. De még ennél is sokkal fontosabb volt, hogy felhívta a kórházat, és személyesen beszélt Rydberggel. Azt mondta, jól van, de éjszakára még benn tartják. – Bemegyek hozzá. – Búcsúzáskor azt mondta, semmiképpen nem szeretné, ha meglátogatnák vagy telefonon hívogatnák. És a legkevésbé szeretne virágot kapni. – Hát ez jellemző – mondta Wallander. – Nem csodálkozom rajta. – Túl sokat dolgoztok, rosszul étkeztek, és túl keveset mozogtok. Wallander odahajolt hozzá: – Te is – mondta. – Te sem vagy már olyan karcsú, mint pár éve. Ebba elnevette magát. Wallander bement az étkezőbe, és talált egy fél kenyeret, amelyet valaki otthagyott. Kent magának pár szeletet, bevitte a szobájába. Bent összefoglalta mindazt, amit Linnea Gunnértől és Anette Bengtssontól megtudott. Negyed hatra el is készült, és átolvasta, amit leírt. Azon gondolkodott, hogyan tovább. A pénz valahonnan idejött, gondolta. Egy férfi belép az üzletbe, majd szó nélkül sarkon fordul. Egyfajta jelrendszert használtak. A kérdés az, mi lehet az egésznek az alján. És miért ölték meg hirtelen 248

ezt a két nőt. Kidolgoztak valamiféle rendszert, az azonban hirtelen összeomlott. Hatkor még egyszer megpróbálta elérni a kollégák. Csak Martinssont találta meg. Megbeszélték, hogy másnap reggel nyolckor gyűlnek össze. Wallander lábát az asztalra téve elmélkedett a kettős gyilkosságon. Mivel semmire sem jutott, úgy döntött, hogy ezt a töprenkedést otthon is folytathatja. Ráadásul a kocsiját is ki kell takarítania, ha másnap le akarja adni. Épp a dzsekijét vette, amikor belépett Martinsson. – Azt hiszem, jobb lenne, ha leülnél – mondta. – Jól állok itt – felelte Wallander ingerülten. – Mi történt? Martinsson gondterheltnek látszott. Kezében egy telex volt. – Most jött a stockholmi külügyminisztériumból – mondta. Odaadta Wallandernek az iratot, aki átfutotta, de egy kukkot sem értett belőle. Aztán leült az asztalhoz, és még egyszer, szóról szóra átolvasta az egészet. Most már megértette. De nem akarta elhinni. – Az áll benne, hogy az apámat a kairói rendőrség letartóztatta. És hogy bíróság elé állítják, hacsak le nem fizet mintegy tízezer koronának megfelelő óvadékot. „Illegális behatolással és tiltott mászással” gyanúsítják. – Felhívtam a Külügyminisztériumot – felelte Martinsson. – Én is furának találtam. Nyilvánvalóan megpróbált felmászni a Kheopsz-piramisra. Pedig tilos. Wallander értetlenül meredt Martinssonra. – Oda kell repülnöd, hogy hazahozd – mondta Martinsson. A svéd követség hatásköre sem korlátlan. Wallander csak a fejét rázta. Még mindig nem akarta elhinni. Hat óra múlt, 1989. december 15-én.

249

8.

M

ásnap Wallander 13:10-kor már a SAS légitársaság egy DC-9-es gépének, az Agnénak ülésébe süppedt. A 19C hely volt az övé, belső folyosó melletti hely. Reménykedett, hogy a gép egy frankfurti és egy római leszállással elviszi őt Kairóba. 20:15-kor fog odaérkezni. Wallander még mindig nem tudta, hogy Svédország és Egyiptom között van-e időeltolódás. Egyáltalán, nagyon keveset tudott mindarról, ami olyan hirtelen kiragadta őt az ystadi hétköznapokból, ki a kegyetlen kettős gyilkosság és egy lezuhant repülőgép nyomozásából, és benyomta a kastrupi reptér felszállásra kész, Észak-Afrikába induló gépének ülésébe. Előző este, amikor teljes egészében megvilágosodott előtte a külügyminisztériumi írás lényege, kivételesen tökéletesen elvesztette az önuralmát. Egy szó nélkül elment a kapitányságról, és Martinssont, aki pedig mellette ügetett, és felajánlotta a segítségét, szóra sem méltatta. Otthon, a Mariagatanon legalább két tisztességes adag whiskyt töltött magának. Aztán még néhányszor átolvasta az összevissza gyűrt telexet, hátha rábukkan valami titkos, rejtjelezett üzenetre, hogy az egész csak vicc volt, tréfa, valaki – talán épp maga az apja – a bolondját járatja vele. De be kellett látnia, hogy a stockholmi külügyminisztérium egész komolyan gondolta. Mit volt mit tenni, el kellett fogadnia a tényeket: az a hibbant apja megpróbált megmászni egy piramist, mire letartóztatták, és most a rendőrségen ül Kairóban. Nyolc után felhívta Malmőt. Szerencséjére Linda vette fel. Wallander elmagyarázta neki a helyzetet, és a tanácsát kérte. Mit tegyen most? A lány nem habozott a válasszal: nincs semmi egyéb lehetőség, mint hogy mindjárt másnap Kairóba repül, és kiváltja nagyapát a fogságból. Wallander sokat akadékoskodott, de a lányról minden érv lepattant. Végül ő maga is belátta, hogy Lindának igaza van. Még azt is megígérte, hogy kikeresi apjának a másnapi kairói járatokat. Wallander lassan megnyugodott. Másnap elmegy tehát a bankba, felveszi a húszezer koronát, amelyet autóvásárlásra szánt. Azt, hogy igazából mire költi a pénzt, a kutya sem fogja megkérdezni. Elég pénze lesz ahhoz, hogy megváltsa a jegyet, a maradékért pedig dollárt vagy angol fontot vegyen, hogy letehesse apjáért az óvadékot. Tízkor telefonált Linda, és jelentette, hogy talált egy gépet 13:10-kor. Wallander azt is elhatározta, hogy Anette Bengtssont is mozgósítja. Amikor pár órával ezelőtt megígérte neki, hogy 250

szükség esetén hozzá fordul, álmában sem gondolta volna, hogy ilyen hamar beváltja a szavát. Éjféltájban megpróbált becsomagolni. Semmit sem tudott Kairóról. Apja egy ősi trópusi sisakkal a fején indult útnak. Ő azonban nyilvánvalóan zavarodott és nem mérvadó. Végül pár gatyát és inget hajított az útitáskába, és úgy döntött, hogy ennek elégnek kell lennie. A feltétlenül szükségesnél egy perccel sem marad tovább. Aztán még pár pohár whiskyt leküldött, beállította a vekkert hatra, és aludni próbált. Nyugtalan félálomban sodródott egész éjszaka a reggel felé. Amikor másnap reggel a bank kinyitott, ő volt az első ügyfél, aki átlépte a küszöböt. Húsz percig tartott, amíg aláírta a hitelszerződést, megkapta a pénzt, és a felét mindjárt át is váltotta angol fontra. Remélte, hogy senki nem fogja megkérdezni, miért fonttal akarja kifizetni az autókereskedőt. A bankból egyenesen az utazási irodába ment. Anette Bengtsson meghökkent, amikor megpillantotta az irodájában, de persze készségesen segédkezett a jegyfoglalásban. A visszautazás dátumát egyelőre nyitva kellett hagyni. Amikor Wallander meghallotta az árat, elakadt a szava, de aztán leperkálta az ezreseket, és kiment az irodából. Aztán taxival Malmőbe ment. Régebben néha előfordult, hogy többet ivott a kelleténél, és taxival vitette magát haza Malmőből Ystadba. De józanul és fordított irányban még soha. Most már el is felejtheti az új kocsit. Lehet, hogy inkább egy robogót kellene vásárolni. Vagy egy biciklit. Linda a hidroplánoknál várta. Csak pár percük volt. A lánya meggyőzte, hogy nagyon helyes az, amit most tesz. És megkérdezte, eszébe jutott-e az útlevele. – Vízumra is szükséged lesz – mondta. – De azt a kairói reptéren is vehetsz. És most itt ült a 19C helyen, és érezte, amint a gép gyorsít és elemelkedik, a felhők és az ismeretlen déli úti cél felé. Még mindig úgy érezte, mintha a kapitányságon ülne a szobájában, és Martinsson most lépne be az ajtón, szerencsétlen arckifejezéssel, kezében egy telexszel. A frankfurti reptér csak egy nagy labirintusnak tűnt visszaemlékezve, hihetetlen sok lépcsővel és folyosóval. Aztán megint a folyosó melletti helyén ült, és amikor Rómában leszálltak, levette a dzsekijét, mert egyszerre nagyon meleg lett. A gép félórás késéssel szállt le végül Kairó repterén. Wallander egész úton iszogatott, hogy kicsit csökkenjen a repüléstől való félelme és az idegessége. Nem volt részeg, amikor kilépett párás, forró egyiptomi éjszakába, de józan sem volt éppen. A pénz legnagyobb részét egy vászonzacskóban, az inge alatt viselte. Egy fáradt útlevélellenőr visszaküldte egy bankhoz, ahol vehetett turistavízumot. Vastag köteg mocskos papírpénzt kapott, és egyszerre túljutott az útlevél- és vámellenőrzésen. Egy rakás taxis vette körül azonnal, 251

akik a világ bármely tájára örömmel elfuvarozták volna. Wallander azonban elég szemfüles volt ahhoz, hogy észrevegyen egy minibuszt, amely a Mena House-hoz indult – ez így elég nagy hotelnek tűnt. Semmi további tervet nem kovácsolt, csak hogy abból a szállodából kell elindítania a mentőakciót, amelyben az apja is megszállt. Egy csapat harsány amerikai nő közé szorulva jutott el a minibusszal a szállodáig. Meleg éjszakai levegőt érzett az arcán, hirtelen észlelte, hogy átkelnek egy folyó – valószínűleg a Nílus – fölött, aztán már célba is értek. Mire kiszállt a buszból, kijózanodott. Ettől kezdve aztán sejtelme sem volt, mit tegyen. Egy svéd rendőr egész kicske zsugorodik Egyiptomban, gondolta bosszúsan, ahogy belépett a szálloda pompás fogadócsarnokába. A recepcióhoz ment, ahol egy kifogástalan angolt beszélő fiatalember megkérdezte, miben lehetne a segítségére. Wallander a valóságnak megfelelően kijelentette, hogy nincs szobafoglalása. A fiatalember egy pillanatig aggodalmas képpel rázogatta a fejét, de aztán mégiscsak talált egy üres szobát. – Azt hiszem, van még egy Wallander nevű vendégük. A férfi kutatott a vendégek listáján a számítógépben, aztán jóváhagyólag bólintott. – Az apám az – mondta Wallander, és titokban nagyokat sóhajtozott a pocsék angol kiejtése miatt. – Sajnos, az övé melletti szobát nem tudom a rendelkezésére bocsátani – mondta a fiatalember. – Csak egyszerűbb szobáink vannak. Nem látni belőlük a piramisokat. – Nagyon megfelel nekem – mondta Wallander, aki egyáltalán nem akarta, hogy bármi is emlékeztesse a piramisokra, ameddig nem muszáj. Beírta a nevét, megkapta a kulcsot és egy kis kártyát, és megkereste a szálloda labirintusában az utat. Észrevette, hogy az évek folyamán többször is bővítették. Megtalálta a szobáját, leült az ágyra. A légkondicionált helyiség kellemesen hűvös volt. Levette átizzadt ingét. A fürdőszoba tükrében szembenézett az arcával. „Hát most itt vagyok – mondta magának. – Jó későre jár. Ennem kéne valamit. És aludni. Mindenekelőtt aludni. De nem lehet, mert az őrült apám valahol itt a városban egy rendőrségi fogdában ül.” Inget váltott, fogat mosott, és visszament a recepcióra. A fiatalember, aki a szobáját kiadta, eltűnt. Egy idősebb férfi felé vette útját, aki mozdulatlanul állt ott, és mintha az összes szállodai történést átlátta volna. Mosolygott, amikor Wallander felbukkant mellette. – Azért jöttem, mert az apám bajba került – mondta neki. – Wallander a neve, és néhány napja érkezett. – Miféle bajba? – kérdezte az öreg. – Megbetegedett? – Úgy tűnik, megpróbált fölmászni az egyik piramisra – felelte Wallander. – És ahogy én ismerem, biztos a legmagasabbat szemelte ki. 252

A portás lassan bólintott. – Hallottam róla – mondta. – Nagyon sajnálatos eset. A rendőrségnek és az idegenforgalmi minisztériumnak egyáltalán nem tetszett. Eltűnt egy ajtó mögött, aztán hamarosan visszatért egy másik, szintén idősebb férfi társaságában. Egy pillanatig egymás között beszéltek, nagyon gyorsan. Aztán Wallanderhez fordultak. – Ön az öregember fia? – kérdezte egyikük. Wallander bólintott. – És nemcsak az – mondta –, hanem még rendőr is vagyok. Mutatta az igazolványát, amelyen nagy betűkkel ott állt, hogy rendőrség. De a két férfi nem értette. – Tehát maga nem a fia, hanem egy svéd rendőr? – Mindkettő vagyok – felelte Wallander. – A fia is és rendőr is. Ezen egy pillanatig elmerengtek. Csatlakozott hozzájuk még néhány további portás, akik véletlenül épp ráértek. Megint kezdődött az a kattogó, érthetetlen karattyolás. Wallander érezte, hogy már teljesen átizzadta az ingét. Megkérték, hogy várjon. Rámutattak az előcsarnokban egy ülőgarnitúrára. Wallander leült. Elment mellette egy lefátyolozott nő. Sehrezád, gondolta Wallander. Ő aztán segíthetne rajtam. Vagy Aladdin. Vagy bárki abból a brancsból. Várt. Egy óra eltelt. Felállt, és vissza akart menni a recepcióra, de azonnal visszaintették a kanapéjára. Igen megszomjazott. Már éjfél is elmúlt. Az előcsarnokban még mindig nagy volt a nyüzsgés. Az amerikaiak eltűntek egy idegenvezetővel, aki szemlátomást a kairói éjszakában kívánta elkalauzolni őket. Wallander lehunyta a szemét. Összerezzent, amikor valaki megérintette a vállát. Amikor kinyitotta a szemét, a portás állt mellette egy nagy csoport rendőr társaságában, akik lehengerlő egyenruhákban feszítettek. Wallander felállt. A falon egy óra fél hármat mutatott. Az egyik rendőr, aki nagyjából annyi idős lehetett, mint ő, és egyenruhája zubbonyán a legtöbb sávot viselte, tisztelgett. – Azt hallottam, hogy a svéd rendőrség küldte – szólt. – Dehogy – felelte Wallander. – Én rendőr vagyok. De most elsősorban az idősebb Wallander úr fia vagyok. A rendőr, aki az imént tisztelgett, hirtelen felrobbant, és embertelen szóáradatot zúdított a portások nyakába. Wallander úgy látta: legjobb, ha megint leül. Körülbelül egy negyedóra múltán a rendőr arca hirtelen felderült. – Hassaneyh Radwan a nevem – mutatkozott be. – Most már látom, mi a helyzet. Örülök, hogy megismerkedhetek egy svéd kollégámmal. Jöjjön velem! Kimentek a szállodából. Fegyveres rendőrökkel körülvéve Wallander 253

úgy érezte magát, mint egy bűnöző. Az éjszaka nagyon meleg volt. Beült Radwan mellé az egyik rendőrautó hátsó ülésére, és a kocsi csikorgó kerekekkel, szirénázva azon nyomban elindult. Abban a pillanatban, amikor kiszáguldottak a szálloda előtti térről, Wallander meglátta a piramisokat. Fényszórók világították meg őket. Olyan gyorsan ment az egész, hogy először a szemének sem hitt. De tényleg a piramisok voltak azok, amelyeket olyan gyakran látott már képen. És aztán rémülten gondolt arra, hogy az apja megpróbált fölkapaszkodni az egyikre. Keletre tartottak, arra, ahonnan a reptér felől jött. – Hogy van az apám? – kérdezte Wallander. – Nagyon önfejű ember – mondta Radwan. – De sajnos elég érthetetlen angolsággal beszél. Egy kukkot sem beszél angolul, gondolta Wallander rezignáltan. Hihetetlen tempóban vágtattak át a városon. Wallander mellett elsuhant néhány teve látványa, amelyek súlyos terheikkel méltóságteljesen, lassan lépdeltek. Inge alatt a zacskó dörzsölte a bőrét. Arcán folyt a víz. Átmentek a folyón. – A Nílus? – kérdezte Wallander. Radwan bólintott. Elővett egy doboz cigarettát, de Wallander csak a fejét csóválta. – Az apja dohányzik – mondta Radwan. Egyáltalán nem dohányzik, gondolta Wallander. Növekvő rémülettel próbálta kitalálni, hogy vajon tényleg az apjához viszik-e. Az apja egész életében sohasem dohányzott. Lehet, hogy több öregember is van, akik mind a piramist akarták megmászni? A rendőrautó fékezett. Wallander annyit felfogott, hogy az utca neve Sadei Barrani. Egy nagy rendőrpalota előtt álltak, amelyet magas kapuk és előttük kis házikókban álló fegyveres posztok őriztek. Wallander követte Radwant. Egy nagy terembe léptek, amelynek mennyezetén éles fényű neonlámpák égtek. Radwan egy székre mutatott. Wallander leült, és azon gondolkodott, vajon mennyit kell várnia. Mielőtt Radwan elment, Wallander még megkérdezte, lehet-e itt valahol hideg italt vásárolni. Radwan odaintett egy fiatal rendőrt. – Ő majd segít – mondta és eltűnt. Wallander nemigen volt tisztában a bankjegyek értékével, így egy kisebb köteget adott át a fiatal rendőrnek. – Coca-Cola – mondta. A rendőr kérdőn nézett rá, de nem szólt semmit, fogta a pénzt, és elment. Kis idő elteltével visszajött egy egész karton kólával. Wallander tizennégy palackot számolt meg. Kettőt zsebkésével kinyitott, a többit odaadta a rendőrnek, aki megosztozott rajta a kollégákkal. 254

Közben már fél ötre járt az idő. Wallander egy legyet figyelt, amely mozdulatlanul ült az egyik üvegen. Valahonnan egy rádió hangja is idehallatszott. Aztán feltűnt neki, hogy mennyi hasonlóság van az ystadi rendőrkapitányság és az itteni között. Ugyanaz az éjszakai csend. A várakozás, hogy majd történik valami. Vagy mégsem. Az a rendőr, aki ott belemélyedt az újságjába, lehetne Hansson, aki épp az ügetőrovat fölé hajol. Radwan visszajött. Jelezte Wallandernek, hogy kövesse. Számtalan kacskaringós folyosón haladtak át, lépcsőkön fel, lépcsőkön le, végül egy ajtónál megálltak, amely előtt egy rendőr őrködött. Radwan bólintott, és kinyílt az ajtó. Aztán intett Wallandernek, hogy lépjen be. – Félóra múlva visszajövök – mondta és eltűnt. Wallander bement. Az örök egyforma neoncsövek fényében egy asztalt és két széket látott. Az egyiken ott ült az apja, ingben, nadrágban, mezítláb. Haja az égnek állt. Wallander egyszerre megsajnálta. – Szia, papa – mondta. – Hogy vagy? Az apja tekintetében csodálkozásnak a szikrája sem látszott. – Panaszt fogok tenni – mondta. – Miért? – Hogy az embereket megakadályozzák abban, hogy felmásszanak a piramisra. – Talán egyelőre várni kéne azzal a panasszal – felelte Wallander. – Pillanatnyilag az a legfontosabb, hogy kikerülj innen. – Én aztán nem fizetek óvadékot – heveskedett az apja. – Leülöm a büntetést. Két év, azt mondták. Két év hamar elszáll. Wallander elgondolkodott, hogy méregbe guruljon-e. De ettől talán csak még feszültebb lenne az apja is. – Az egyiptomi börtönök nem a kényelmességükről híresek – mondta ezért. – A börtönök sehol sem kellemesek. Ráadásul nem hinném, hogy megengednék neked, hogy fess a celládban. Az apja csendben nézett rá. Erre a problémára nyilván nem gondolt. Bólintott és felállt. – Akkor menjünk! – mondta. – Hoztál pénzt, hogy letehesd az óvadékot? – Ülj csak le! – szólt Wallander. – Azért ennyire nem egyszerű, azt hiszem. Nem állhatsz fel és sétálhatsz ki csak úgy. – Miért nem? Nem tettem semmi rosszat! – Hát, ahogy én értettem, megpróbáltál felmászni a Kheopsz-piramisra, nem igaz? – De hiszen ezért jöttem Kairóba. A közönséges turisták csak álldogáljanak szájtátva a tevék között. Én fel akartam menni a csúcsra. – Hát ez természetesen tilos. Ráadásul életveszélyes is. Hogy nézne ki, 255

ha az emberek fürtökben lógnának a piramisokon, mindenki ott mászkálna rajtuk? – Én nem az emberekről beszélek. Én magamról beszélek. Wallander tudta, hogy oktalanság volna belátást várni az apjától. Ugyanakkor azonban nem tudta nem csodálni is egy kicsit a nyakasságáért. – Nos, most itt vagyok – mondta Wallander. – Megpróbállak holnap kiszabadítani. Vagy még ma. Kifizetem az óvadékot, és ennyi. Kimegyünk, a szállodában összecsomagolunk és hazarepülünk. – Én huszenegyedikéig fizettem ki a szobámat. Wallander türelmesen bólintott. – Én repülök haza. Te maradsz. De ha még egyszer eszedbe jut piramist mászni, magadnak kell elintézned. – Nem jutottam valami magasra – mondta az apja. – Igen nehéz volt. Meredek is. – Tulajdonképpen miért akartál felmászni a tetejéig? Az apja hezitált a válasz előtt. – Fiatalkori álmom. Csak ennyi. Az ember maradjon hű az álmaihoz. Elakadt a beszélgetés. Pár perc múlva Radwan is megjött. Cigarettával kínálta Wallander apját, és tüzet is adott neki. – Újabban dohányzol? – Csak ha börtönben vagyok. Egyébként nem. Wallander Radwanhoz fordult. – Gondolom, arra nincs lehetőség, hogy most mindjárt magammal vigyem az apámat? – Ma tízkor a bíró elé állítják. A bíró valószínűleg elfogadja majd az óvadékot. – Valószínűleg? – Semmi sem biztos – felelte Radwan. – De reméljük a legjobbakat. Wallander elbúcsúzott az apjától. Radwan kikísérte egy rendőrautóhoz, amely visszaviszi a szállodába. Közben már hat óra lett. – Kilenckor önért küldök egy kocsit – mondta búcsúzóul Radwan. – A külföldi kollégáknak mindig segíteni kell. Wallander köszönetet mondott és beszállt. Megint pilóta-rajttal indultak, belepréselődött az ülésbe. Persze a szirénákat is bekapcsolták. Wallander fél nyolcra kérte az ébresztést, és csupaszon elnyúlt az ágyon. „Ki kell hoznom – gondolta. – Ha börtönbe csukják, vége.” Wallander nyugtalan félálomba süppedt, és arra ébredt, hogy felkelt a nap. Lezuhanyozott, felöltözött. Az utolsó tiszta ingét vette fel. Kiment. Most, reggel hűvösebb volt. Egyszerre megállt. Meglátta a piramisokat. Megdermedt. A méretek lenyűgözték. Felment egészen a gizehi 256

fennsík elejéig. Útközben egy szamarat és több tevét is felkínáltak neki járműként. Ő azonban gyalog ment. És a szíve mélyén megértette az apját. Az ember maradjon hű az álmaihoz- Ö maga vajon mennyire volt hű önmagához? Közvetlenül a fennsík bejárata előtt megállt, és nézte a piramisokat. Elképzelte az apját, amint mászik fölfelé a meredek falon. Hosszan elálldogált ott, majd visszatért a szállodába, és megreggelizett. Pontosan kilenckor kiállt a szálloda elé, és várt. Percek múlva meg is jött a rendőrautó. Sűrű volt a forgalom, és a sofőr szokás szerint bekapcsolta a szirénát. Wallander már negyedszer kelt át a Níluson. Egy hatalmas, zajos, áttekinthetetlen városban volt. A bíróság épülete egy al-Azhar nevű utcában állt. Radwan a lépcsőn cigarettázott, amikor megérkezett a kocsi. – Remélem, azért aludt pár órát – mondta. – Nem tesz jót az embernek, ha nem alszik. Beléptek az épületbe. – Az apja már itt van. – Van ügyvédje? – kérdezte Wallander. – Jogi támogatója van. Ez itt az enyhébb esetek bírósága. – És mégis két évre is elítélhetik? – Nagy különbség van a két év és a halálbüntetés között – felelte elgondolkodva Radwan. Bementek a tárgyalóterembe. Néhány rendőr port törölgetett. – Az apja lesz a mai első eset – mondta Radwan. Aztán bevezették az apját. Wallander elborzadt. Az apja kezén bilincs volt. Érezte, hogy könny szökik a szemébe. Radwan egy pillantást vetett rá, és megveregette a vállát. Egyetlen magányos bíró jött be, leült. Az államügyész, aki a semmiből került hirtelen elő, hosszú, kattogós szónoklatot tartott – Wallander gondolta, hogy az lehet a vádbeszéd. Radwan odahajolt hozzá. – Jól alakul a helyzet – suttogta. – Azt mondja, hogy az apja öreg, és zavart az elméje. Csak nehogy ezt valaki lefordítsa neki, gondolta Wallander. Mert akkor tényleg megbolondul. Az államügyész leült. Aztán a jogi támogató következett, igen kurtán. – Óvadékot javasol – suttogta Radwan. – Elmondtam a bíróságnak, hogy itt van, és hogy a fia, és rendőr. A jogi támogató helyet foglalt. Wallander látta az apján, hogy mondani akar valamit. De a jogásza csóválta a fejét. A bíró kalapácsával az asztalra ütött, és kimondott néhány szót. Aztán megint az asztalra csapott, felállt és kiment. – Óvadék – csapott Wallander vállára Radwan. – Itt a tárgyalóteremben kell kifizetni. És aztán már szabad is az apja. 257

Wallander előhalászta a zacskót az inge alól. Radwan odavezette egy asztalhoz, ahol egy férfi átszámolta az amerikai dollárt egyiptomi fontra. Wallander szinte egész vagyona elenyészett. Kapott róla egy olvashatatlan nyugtát. Radwan elintézte, hogy levegyék a bilincset. – Remélem, a nyaralás hátralevő része kellemesebb lesz – mondta, és mindkettőjükkel kezet fogott. – De nem volna szerencsés, ha az apja még egyszer megpróbálna felmászni egy piramisra. Radwan visszavitette őket a szállodához. Wallander elkérte a címét. Tudta, hogy nélküle nem ment volna ilyen egyszerűen ez az egész. Valahogy meg kellene köszönni. Legjobb lenne egy fajdkakasos képpel. Apja remek hangulatban volt, és mindenhez, ami mellett elhaladtak, megjegyzéseket fűzött. Wallander csak fáradt volt. – Most pedig megmutatom neked a piramisokat – mondta az apja derűsen, amikor megérkeztek a szállodába. – Most ugyan nem – felelte Wallander. – Most először aludnom kell pár órát. És neked is. Aztán megnézhetjük a piramisokat. Miután megvettem a jegyemet visszafelé. Az apja fürkésző tekintettel nézte. – Meg kell mondanom, megleptél. Hogy nem sajnáltad a pénzt, idejöttél és kiváltottál. Ezt nem gondoltam volna rólad. Wallander nem felelt. – Feküdj le aludni – csak ennyit mondott. – Kettőkor itt találkozunk. Wallander nem tudott elaludni. Miután egy órát forgolódott az ágyban, felöltözött, lement a recepcióra, és segítséget kért a hazautazás megszervezéséhez. A szálloda másik részében volt egy utazási iroda, oda irányították. Ott egy meseszép nő segítette, aki ráadásul tökéletesen beszélt angolul. Másnapra, december 18-ra sikerült jegyet kapnia egy gépre, amely kilenckor indul Kairóból. És mivel ez a gép csak Frankfurtban száll le, így már délután kettőre Kastrupba fog érni. Még csak egy óra volt, amikor már vissza is igazolták a helyfoglalását. Beült egy kávézóba a recepcióhoz közel, vizet ivott, és nagyon erős, nagyon forró kávét. Apja pontosan kettőkor megjelent a recepción. Rajta volt a trópusi sisak. Az izzó forróságban együtt ballagtak át a gizehi fennsíkon. Wallander gyakran úgy érezte, elájul, de az apjának meg se kottyant a hőség. A Szfinx alatt Wallander végre lelt egy kis árnyékot. Az apja mesélt, Wallandernek pedig el kellett ismernie, hogy jó sokat tud a régi Egyiptomról, arról a korról, amikor a Szfinxet és a piramisokat építették. Majdnem hat volt már, mire visszatértek a szállodába. Mivel Wallandernek másnap reggel indulnia kellett, úgy döntöttek, hogy helyben vacsoráznak: a szállodában több vendéglő is volt. Az apja javaslatára egy indiaiba mentek, és Wallander később azt gondolta, ilyen finomat ritkán evett eddig. 258

Apja egész idő alatt kedves volt, és Wallandernek határozottan az volt az érzése, hogy egészen kiverte a fejéből a piramismászás gondolatát. Tizenegy óra körül búcsúztak el. Wallandernek reggel hatkor el kell indulnia. – Majd integetek neked – ígérte az apja. – Inkább ne – felelte Wallander –, mindketten utáljuk a búcsúzkodást. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta az apja. – Azt hiszem, mégiscsak igazad van: nehéz dolog lett volna két évet ülni és nem festeni. – Mire 21-én hazaérsz, már el is felejted – mondta Wallander. – Legközelebb Olaszországba utazunk – mondta az apja, és felment a szobájába. Wallander ezen az éjszakán úgy aludt, mint a kő. Hatkor már a taxiban ült, és hatodjára, remélhetőleg utoljára, átkelt a Níluson. A gép pontosan szállt fel, és pontosan érkezett meg Kastrupba. Wallander taxival ment a hidroplánkikötőbe, és háromnegyed négyre Malmőben volt. A pályaudvarig gyalog ment, és még épp elcsípett egy vonatot Ystadba. Hazament a Mariagatanra, átöltözött, és fél hétkor belépett a kapitányság ajtaján. A horpadást megjavították. Björk tudja, mi az igazán fontos, gondolta mérgesen. Martinsson és Svedberg szobája üres volt, de Hanssont a helyén találta. Wallander röviden beszámolt az útjáról, de először is Rydberg után érdeklődött. – Holnap állítólag már bejön – mondta Hansson. – Legalábbis Martinsson ezt mondta. Wallander megkönnyebbülést érzett. Ezek szerint nem volt olyan súlyos, mint ahogy sejtették. – És itt? – kérdezte. – A mi ügyünk? – Itt is történt valami fontos – mondta Hansson. – De ennek inkább a lezuhant repülőgéphez van köze. – Méghozzá? – Yngve Leonard Holmot holtan találták Sjöbo mellett, egy erdőben. Meggyilkolták. Wallander leült. – És ez még nem minden – folytatta Hansson. – Nem csak úgy akárhogy megölték ám! Tarkólövéssel. Pontosan, mint az Eberhardsson nővéreket. Wallander lélegzete elakadt. Erre nem számított. Hogy kapcsolat mutatkozik a lezuhant repülőgép és a két nő között, akiket holtan találtak meg a pusztító tűz után. Hanssonra nézett. Mit jelent ez? Mi következik mindabból, amit Hansson elmondott? A kairói út máris a messzi múltba veszett.

259

9.

D

ecember 19-én tízkor Wallander felhívta a bankját, és megkérdezte, hogy megemelhetné-e a kölcsöne összegét további húszezerrel. Hazudott egyet: azt mondta, először rosszul értette a kocsi árát. A bankos azt mondta, nem gond. Wallander még aznap aláírhatja a hitelszerződést, és a pénzt is felveheti. Miután ezt a beszélgetést befejezte, felhívta Arnét, aki a kocsit eladásra kínálta, és megbeszélte vele, hogy egyre legyen ott a Mariagatanon az új Peugeot-val. Akkor megpróbálhat életet lehelni a régibe, és elhajthat vele, vagy trélerrel elszállíttat-hatja. Wallander ezt a két hívást közvetlen a reggeli ülés után intézte el. Két óra hosszat beszélgettek, reggel háromnegyed nyolctól. Wallander már hétre beért a kapitányságra. Előző este, amikor megtudta, hogy Yngve Leonard Holmmal is tarkólövéssel végeztek, és hogy összefüggés lehet az ő halála és a két nővéré között, vagy legalábbis a gyilkos személye azonos lehet, akkor egyszerre teljesen felébredt, és még vagy két órát üldögélt Hanssonnal, és apróra kikérdezte minden létező információról. De azután hirtelen erőt vett rajta a fáradtság. Hazament, és ledobta magát az ágyra, csak úgy ruhástul, hogy szusszanjon egyet, mielőtt levetkőzne, de azonnal elaludt, és csak másnap reggel ébredt fel. Fél hatkor ébredt, viszont akkor kipihentnek érezte magát. Egy kicsit még heverészett az ágyban, és végiggondolta a kairói utazást, amely már csak távok emlék volt. Amikor beért a kapitányságra, Rydberg már ott volt. Bementek az étkezőbe, ahol néhány éjszakai ügyeletes ásítozott. Rydberg teát ivott, és kétszersültet evett. Wallander szembeült vele. – Te meg Egyiptomban jártál, amint hallottam – kezdte Rydberg. – Milyenek a piramisok? – Magasak – mondta Wallander. – Sajátságosak. – És az apád? – Leültethették volna. De aztán kiválthattam majd tízezer koronányi óvadékért. Rydberg nevetett. – Az én öregem lókereskedő volt – mondta. – Meséltem már? – Sohasem meséltél a szüléidről. – Lovakat árult. Állatvásárra járt, lovak fogát nézegette, és állítólag igazi ördögfajzat volt, ha fel kellett verni az árakat. Színigaz a lókupecbukszáról szóló összes hír. Papának pontosan olyan volt: mindig ezresek 260

termettek benne. De arra nem mernék megesküdni, hogy tudta, hogy a piramisok Egyiptomban vannak. Nem is beszélve arról, hogy Kairó a főváros. Tökéletesen iskolázatlan volt. Egyetlen dologhoz értett: a lovakhoz. Meg talán a nőkhöz. Az anyám egyfolytában pánikban volt az örökös nőügyei miatt. – Az ember nem választhatja meg a szüleit – mondta Wallander. – És te hogy vagy? – Valami nincs rendben – felelte Rydberg. – Egy reumától az ember nem csuklik így össze. Valami nem stimmel. De hát mit tudom én, hogy mi. Pillanatnyilag mindennél jobban érdekel ez a Holm, akit tarkón lőttek. – Tegnap hallottam Hanssontól. Rydberg eltolta a teáscsészéjét. – Hihetetlenül elragadó kis sztori lenne, ha kiderülne, hogy az Eberhardsson nővérek belekeveredtek a kábítószerüzletbe. Mekkora égés az egész svéd kézimunka-ágazatnak! Le a hímzésekkel, jöhet a heroin! – Az én fejemben is megfordult már ez a gondolat – mondta Wallander, és felállt. – Viszlát később. Amikor a szobájába ért, arra gondolt, hogy Rydberg aligha beszélne ennyire nyíltan az állapotáról, ha nem gondolná, hogy tényleg baj van. Wallander nyugtalan volt miatta. Háromnegyed nyolcig végigfutott néhány beszámolót, amelyeket a távolléte alatt tettek le az asztalára. Lindával előző nap beszélt, amint hazaért. A lány megígérte, hogy fogadja a nagyapját Kastrupban, és ügyel rá, hogy épségben eljusson Löderupba. Wallander nem mert hinni a második hitelben, amellyel mégiscsak meg tudja majd venni az új autót, hogy érte mehessen Malmőbe. Jelentették neki, hogy Sten Widén kereste. Meg a nővére. Eltette a cédulákat. És Göran Boman kolléga is jelentkezett Kristianstadból. Vele a rendszeres rendőrségi továbbképzéseken ismerkedett meg és barátkozott össze Wallander. Ezt is félretette. A többit a papírkosárba söpörte. Az ülés azzal kezdődött, hogy Wallander beszámolt kairói kalandjától, és megemlítette Radwant is, a szolgálatkész egyiptomi kollégát. Aztán vita kerekedett arról, hogy Svédországban mikor szüntették meg a halálbüntetést. Különféle vélemények voltak erről. Svedberg azt mondta, hogy még a harmincas években is lőttek agyon embereket. Martinsson kifejezetten tagadta ezt, és azt állította, hogy azóta nem volt Svédországban kivégzés, amióta egy bizonyos Anna Månsdottert Kristianstad börtönében lefejeztek valamikor a tizenkilencedik század kilencvenes éveiben. Hansson végül felhívott egy stockholmi bűnügyi riportert, akivel az ügető iránti közös szenvedélyük kapcsolta össze. – 1910 – jelentette végül. – Svédországban ekkor használták először és utoljára a guillotine-t. Egy Ander nevű embernek vették a fejét. – Nem ő repült léggömbbel az Északi-sarkra? – kérdezte Martinsson. 261

– Az Andrée volt – felelte Wallander. – És most térjünk a tárgyra! Rydberg egész idő alatt meg sem szólalt. Wallander úgy látta, mintha gondolatban másutt kalandozna. Holmról beszéltek. A holttestét Sjöbóban találták meg, csak néhány száz méterre attól a mezei úttól, amely már az ystadi kapitányság körzethatárát jelezte. – A sjöbói kollégák boldogan nekünk ajándékozzák – mondta Martinsson. – Szimbolikusan áthozzuk a földútra a hullát, és máris a miénk. Különösen hogy már amúgy is foglalkoztunk vele. Wallander időket kérdezett. Martinsson tudta a választ. Holm ezek szerint a repülőgép lezuhanása után pár nappal eltűnt. Amikor Wallander Kairóban volt, akkor talált rá egy sétáló a holttestre az erdőben: egy erdei út végén hevert. Voltak autókeréknyomok. De Holmnál ott volt a tárcája, rablógyilkosság nem lehetett. Semmiféle olyan bejelentés, amely érdekes lehetne, nem futott be. A helyszín lakatlan vidéken van. Martinsson épp befejezte, amikor kinyílt az ajtó. Egy rendőr dugta be a fejét, és jelentette, hogy befutott az Interpoltól egy jelentés. Martinsson elment érte. Közben Svedberg elmesélte, micsoda hatalmas energiával javíttatta meg a bejárati ajtót Björk. Martinsson visszajött. – Az egyik pilótát azonosították – mondta. – Pedro Espinosa, harminchárom éves. Madridban született. Csalás miatt Spanyolországban volt börtönben, Franciaországban viszont csempészetért csukták le. – Csempészet – mondta Wallander. – Pont beleülik. – Van itt még valami érdekes – mondta Martinsson. – A legutolsó ismert lakhelye Marbella volt. Ahol az Eberhardsson nővéreknek az a hatalmas villája van. Csend lett a szobában. Wallander persze tisztában volt azzal, hogy még mindig szó lehet a véletlenek összejátszásáról. Egy ház Marbellában, egy lezuhant pilóta, aki véletlenül ugyanott lakott… De titokban azért biztos volt abban, hogy küszöbén álltak egy meghökkentő kapcsolat leleplezésének. Hogy ez mit jelent, azt még nem tudta pontosan. De most már volt egy irány, amelyben elkezdhették a nyomozást. – A másik pilótát még nem azonosították – folytatta Martinsson –, de dolgoznak rajta. Wallander körülnézett. – Segítséget kell kérnünk a spanyol rendőrségtől – mondta. – Ha olyan segítőkészek, mint az a kairói Radwan, akkor sürgősen átkutatják az Eberhardsson nővérek villáját. Méghozzá egy széfet keresnek. Meg kábítószert. És ki kell nyomozniuk, hogy kivel álltak kapcsolatban ott a nővérek. Mindezt meg kell tudnunk. Mégpedig sietősen. – Nem kéne valakinek odautaznia? – kérdezte Hansson. 262

– Még nem – felelte Wallander. – Te csak napozz nyáron. Még egyszer végiggyúrták az egész anyagot, és felosztották a feladatokat. Most elsősorban Yngve Leonard Holmra kell összpontosítaniuk. Wallander érezte, hogy a nyomozócsoport munkája felgyorsult. Háromnegyed tízkor elindultak. Hansson emlékeztette Wallandert a rendőrség hagyományos karácsonyi ünnepségére, amely december 21-én lesz a Hotel Continentalban. Wallander hiába kutatott az agyában valami jó kifogás után, hogy ne kelljen elmennie. Amikor elintézte a telefonjait, mellétette a kagylót, és bezárta az ajtót. Hozzákezdett, hogy még egyszer alaposan, lépésről lépésre átdolgozza a meglévő anyagot, ami összegyűlt a lezuhant gépről, Yngve Leonard Holmról és a két Eberhardsson nővérről. Noteszébe egy háromszöget rajzolt, amelynek mindhárom csúcsa egy-egy eseményt jelentett. Öt halott, gondolta. Két pilóta, egyikük Spanyolországból jött. Egy kísértetrepülőgépen, amelyet laoszi lezuhanása után hivatalosan már leselejteztek. Egy repülőgépen, amely éjszaka, titokban repült be a svéd légtérbe Sjöbo fölött, azonnal meg is fordult, és Mossby Strandnál lezuhant. A földön pedig fényeket láttak, ami ledobásra enged következtetni. Ez az első csúcs. A második csúcs a két nővér, akik Ystadban kézimunkaüzletet működtettek. Tarkólövéssel végeznek velük, házukat felgyújtják. Kiderül, hogy gazdagok, a házuk alapjába páncélszekrényt építtettek be, Spanyolországban nagy házuk van. Tehát a második csúcs a két nővér, akik kettős életet éltek. Wallander összekötötte Pedro Espinosa nevét a nővérekével. Volt közöttük kapcsolat: Marbella. A harmadik csúcs Yngve Leonard Holm volt, akit egy sjöbói erdei úton végeztek ki. Róla annyit tudtak, hogy megrögzött kábítószer-kereskedő volt, és rendkívül jól értett hozzá, hogy eltüntesse a nyomait. Valaki mégis utolérte Sjöbóban, gondolta Wallander. Felállt, és megnézte a háromszöget. Miről mesélt? Tett egy pontot a közepére. Egy centrumot, gondolta. Hemberg is, Rydberg is mindig ezt kérdezte: hol a centrum, a csomópont? Tovább szemlélte a rajzot. Aztán hirtelen észrevette, hogy a kép egy piramisra emlékezteti. Annak az alapja egy négyzet, ám a távolból a piramis mégis háromszögnek látszik. Visszaült az asztalhoz. Mindaz, ami itt van előttem, egyetlen dologról mesél. Valami történt, ami megkavart egy mintát. Nagy valószínűséggel a lezuhant repülőgép a kiindulópont. És ez olyan láncreakciót eredményezett, amelynek végén három gyilkosság áll, három kivégzés. Még egyszer elölről kezdte. A piramis gondolata nem ment ki a fejéből. Lehet, hogy valami sajátos hatalmi harcról van szó? Amelyben az Eberhardsson nővérek, a repülőgép és Yngve Leonard Holm egy háromszögben álltak? És amelyben csak kell lennie egy továbbra is ismeretlen középpontnak? Lassan, módszeresen végigment minden rendelkezésére álló tényen. 263

Néha felírt egy-egy kérdést. Nem is vette észre, egyszerre dél lett. Letette a ceruzát, vette a dzsekijét, és átment a bankba. Odakint pár fokkal volt fagypont fölött. Megint csak kitöltötte a hitelszerződést, és felvette a húszezer koronát. Most nem akart arra a pénzre gondolni sem, ami Egyiptomban elpárolgott. Az óvadék, az egy dolog. De ami tényleg bosszantotta, az a repülőjegy volt. És nem sok reményt fűzött hozzá, hogy a nővére besegít az árába… Pontosan egykor megérkezett az autókereskedő az új Peugeot-val. A régi persze megint csak nem indult be. Wallander nem várta meg a trélert. Ehelyett elment egy próbakörre az új, sötétkék kocsival. Használt volt, és dohányfüstös. Viszont jól ment. És ez volt a legfontosabb. Wallander Hetleskoga irányába indult, és már vissza akart fordulni, amikor hirtelen meggondolta magát. A sjöbói országúton járt. Martinsson pontosan leírta, hol találták meg Holm holttestét. A saját szemével akarta látni azt a helyet. Sőt, talán Holm házába is benéz. A hely, ahol Holm holtteste hevert, még mindig le volt zárva, de nem voltak ott rendőrök. Wallander kiszállt. Csend volt körös-körül. Átlépett a zárószalagon, és körülnézett. Ha valakit meg akarnak ölni, ez kiváló helyszín. Megpróbálta elképzelni, hogyan is történhetett. Holm valakivel idejött. Martinsson szerint csak egy autó keréknyoma látszott. Leszámolás, gondolta Wallander. Valamit át kell adni, valamit ki kell fizetni. Aztán valami történik. Holmot tarkón lövik. Halott, még mielőtt földet érne. A gyilkos nyomtalanul eltűnik. Egy férfi, gondolta Wallander. Vagy akár több is. Ugyanaz vagy ugyanazok, akik pár nappal korábban az Eberhardsson nővéreket megölték. Hirtelen úgy érezte: közeledik valamihez. Valami további kapcsolathoz, amit egy kis igyekezettel fel kellene ismernie. Az teljesen nyilvánvalónak látszott, hogy kábítószerről van szó. Még ha nehezen tudta is elképzelni, hogy két öreg nővér, aki kézimunkaboltot üzemeltet, belekeveredhet ilyesmibe. De Rydbergnek igaza volt. Legelső megjegyzése – hogy mit is tudnak a két testvérről – teljesen jogos volt. Wallander visszament a földútról, továbbindult. Martinsson térképe belevésődött a belső látásába. Sjöbótól délre, a nagy körforgalomban jobbra kell fordulni. Aztán a második utcán, egy sóderes úton baka, s az utolsó ház a jobb oldalon, az út mellett vörös csűr. Kék, félig szétrohadt levélláda. Két autóroncs meg egy rozsdás traktor a csűr mellett egy udvaron. Egy nagy ketrecben meghatározhatatlan fajtájú kutya ugat. Nem volt nehéz megtalálni. A kutyát már akkor is hallotta, amikor még ki sem nyitotta a kocsi ajtaját. Kiszállt az udvaron. A házról lepergett a festés. Az ereszcsatorna darabokban csüngött. A kutya veszettül ugatott, ugrált a ketrecben. Wallander azon gondolkodott, mi történne, ha összedőlne, és az állat kiszabadulna. A ház ajtajához ment, és megnyomta a csengőgombot. Aztán látta, hogy átvágták a vezetéket. Kopogott, várt. Aztán akkorát csapott ököllel az ajtóra, hogy kinyílt. 264

Bekiáltott, hogy van-e otthon valaki. Még mindig semmi válasz. Nem kéne bemennem, gondolta. Egész sor szabályt szegek meg ezzel, olyan szabályokat, amelyek nemcsak a rendőrökre, hanem mindenkire érvényesek. Aztán belökte az ajtót, és bement. Lógó tapéta, dohos levegő, káosz. Felhasadozott heverők, matracok szanaszét a földön. Meg egy legmodernebb típusú, nagy képernyős tévé és videó. CD-lejátszók istentelen hangfalakkal. Még egyszer kiáltott, hallgatózott. A konyha hasonlóképpen zűrös volt. A mosogatóban mocskos edények. Papírzacskók, műanyag zacskók, üres pizzadobozok a padlón, hangyahadseregek meneteltek minden irányban. A sarokban egy egér surrant. Áporodott szag. Wallander továbbment. Megállt egy ajtó előtt, amelyre ez volt felfestve: „Yngve szentélye”. Benyitott. Odabent egy rendes ágyat látott. Rajta csak lepedő és takaró. Fiókos szekrény, két szék, az ablakpárkányon rádió. Egy óra: hat ötvenkor megállt. Tehát itt lakott Yngve Leonard Holm. Miközben hatalmas háza épült Ystadban. A padlón egy tréningfelső hevert. Ez volt rajta, amikor Wallander kihallgatta. Wallander óvatosan leült az ágy szélére, mintha attól félne, hogy összetörik alatta. Körülnézett. Itt tehát egy emberi lény lakott, gondolta. Egy olyan ember, aki abból élt, hogy embertársait a drog poklának különféle bugyraiba taszította. Értetlenül rázta a fejét. Aztán előrehajolt, és benézett az ágy alá. Nagy pormacskák. Egy kesztyű, pár pornóújság. Felállt, és kihúzgálta a fiókos szekrény fiókjait. Még több képes magazin, a képeken további szétrakott lábú, ruhátlan hölgyek. Némelyik riasztóan fiatal. Fehérnemű, fejfájás elleni tabletták, ragtapasz. A következő fiók. Egy régi forrasztólámpa, amilyennel a régi halászcsónakok motorját be lehetett indítani. Az utolsó fiókban egy csomó begyömöszölt papír. Régi bizonyítványok. Wallander azt olvasta bennük, hogy Holm ugyanabból a tantárgyból kapott – egyedüliként – „jó” minősítést, amely neki magának is kedvence volt: földrajzból. Egyébként inkább közepes tanuló volt. Néhány fénykép: Holm, mindkét kezében sörösüvegekkel. Részegen. Vörös szemmel. Egy másik kép. Holm meztelenül egy strandon. Széles vigyorral egyenesen a kamerába mered. Aztán egy régi fekete-fehér kép egy férfiról és egy nőről, utcán készült. Wallander megfordította. A hátulján ez állt: „Båstad, 1937.” Nyilván Holm szülei. Tovább kutakodott a papírok között. Megállt egy régi repülőjegynél. Odavitte az ablakhoz. Koppenhága-Marbella, oda-vissza. 1989. augusztus 12én. És augusztus 17-én vissza. Öt nap Spanyolországban. Nem charterjárat, persze. Azt nem tudta kivenni, hogy economy vagy business osztályon utazotte. Zsebre gyűrte a jegyet. Még egy kicsit keresett, aztán becsukta a fiókot. A szekrényben semmi izgalmasat nem látott, csak a leírhatatlan rendetlenséget. Visszaült az ágyra. Gondolkodott, vajon hol lehet a többi lakó. Visszament a nappaliba. Ott volt egy telefon. Felhívta a kapitányságot, Ebba vette fel. – Hol vagy? Keresnek. 265

– Ki keres? – Tudod, hogy van ez. Mihelyt kihúzod a lábad, mindjárt mindenkinek te kellesz. – Megyek – mondta Wallander. Aztán megkérte még Ebbát, keresné meg neki annak az utazási irodának a számát, amelyben Anette Bengtsson dolgozik. Megjegyezte a számot, elköszönt Ebbától, és felhívta az irodát. Egy kolléganő vette fel. Wallander Anette-et kérte. Pár perc elteltével jelentkezett is. Wallander megmondta, hogy kicsoda. – És milyen volt a kairói út? – kérdezte a nő. – Jó. A piramisok meglehetősen magasak. Igen sajátosak. És hőség volt. – Tovább kellett volna maradnia. – Majd máskor. Aztán megkérdezte, meg tudná-e mondani, hogy Anna vagy Emika Eberhardsson volt-e Spanyolországban augusztus 12. és 17. között. – Egy kis türelmet kérek – felelte a nő. Letette. Wallander futólag egy másik egeret is megpillantott a sarokban. Persze lehet, hogy ugyanaz volt, mint az imént. Közeleg a tél, gondolta. Költöznek az egerek befelé a házakba. Anette Bengtsson jelentkezett. – Anna Eberhardsson augusztus 10-én utazott – mondta. – És csak szeptember elején jött vissza. – Köszönöm a segítségét – felelte Wallander. – Nagyon örülnék a nővérek tavalyi összes utazásáról készült listának. – Miért? – A nyomozáshoz kell – felelte. – Holnap beugrom érte. A nő megígérte, hogy segít. Wallander letette. Arra gondolt, hogy ebbe a nőbe biztosan beleszeretne, ha tíz évvel fiatalabb lenne. Persze most már nincs értelme. Ha rástartolna, Anette bizonyára ízléstelennek tartaná. Kiment a házból, s közben felváltva gondolt Holmra és Emma Lundinra. Aztán gondolatban visszatért Anette Bengtssonhoz. Nem is biztos, hogy rossz néven venné a közeledést. De már biztosan van barátja. Arra nem emlékezett, hogy van-e gyűrű a kezén. A kutya eszeveszetten acsarkodott. Wallander belerúgott a ketrecbe, mire az állat elhallgatott. Amikor azonban Wallander megfordult és elindult, újra rázendített. „Boldog lehetek, hogy Linda nem valami ilyen helyen lakik – gondolta. – Vajon a rendes, mit sem sejtő svéd polgárok közül hányan láttak már ilyen miliőt? Ahol az emberek valami örökös félhomályban, örökös bódulatban vegetálnak?” Beült a kocsijába, és elhajtott. De előtte még belenézett a levélládába. Volt benne egy levél Holmnak. Kinyitotta. Egy autó bérlésével kapcsolatos felszólítás volt benne. Wallander eltette a levelet. Már négy óra volt, mire visszaért a kapitányságra. Asztalán megtalálta Martinsson céduláját. Bement hozzá. Martinsson a telefonnál ült. Amikor 266

Wallander megjelent az ajtóban, beleszólt, hogy majd visszahívja. Wallander úgy gondolta, hogy a feleségével beszélhetett. Martinsson le is tette. – A spanyol rendőrség épp a marbellai házat kutatja át – mondta. – Egy Fernando Lopez nevű rendőrrel beszéltem. Kiválóan beszél angolul, úgy tűnik, valami nagykutya. Wallander elmesélte kirándulását és beszélgetését Anette Bengtssonnal. Megmutatta Martinssonnak a repülőjegyet. – A mocsoknak bezzeg nem charterjáratra szólt a jegye – mondta Martinsson. – Naná, hogy nem – felelte Wallander. – Viszont most még egy kapcsolat lett. Azt senki se mondja nekem, hogy ez itt véletlen egybeesés. Ugyanezt mondta a nyomozócsoport ötórai gyűlésén. A megbeszélés nagyon kurtára sikeredett. Per Åkeson is ott volt, de ki sem nyitotta a száját. Már befejezte, gondolta magában Wallander. Itt van még a teste, de az agyát már szolgálaton kívülre helyezte. Amikor már nem volt több mondanivalójuk, véget vetettek az ülésnek. Wallander felhívta Lindát, elmondta neki, hogy van már működőképes kocsija, s így el tud menni az apjáért Malmőbe. Hét előtt ért haza. Emma Lundin felhívta. Wallander ezúttal igent mondott. A nő szokás szerint éjfél körül ment el. Wallander Anette Bengtssonra gondolt. Másnap bement az utazási irodába, és megkapta a kért adatokat. Sok ügyfél volt bent, mindenki a karácsony előtti last minute utakra vadászott. Wallandernek nagy kedve lett volna ott maradni, és egy kicsit trécselni Anette Bengtssonnal, de a nő nem ért rá. Wallander megállt a leégett kézimunkabolt előtt. Hirtelen ráeszmélt, hogy már nincs is egy egész hét karácsonyig. Az első elvált karácsony. Ezen a napon semmi olyasmi nem történt, ami előbbre vitte volna a nyomozást. Wallander kotlott a piramisa fölött. Az egyetlen, amit hozzátett, az az Anna Eberhardsson és Yngve Leonard Holm között berajzolt vastag vonal volt. Másnap, december 21-én Wallander elment Malmőbe az apjáért. Nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy az öreg kifelé jön a hidroplánállomásról. Hazavitte a löderupi házba. Apja egyfolytában a jól sikerült útról fecsegett. Úgy tűnt, már elfelejtette a börtönt, meg hogy Wallander maga is megjárta Kairót. Este Wallander elment a rendőrség karácsonyi vacsorájára. Nem ült ugyanahhoz azt asztalhoz, mint Björk. De a főnök beszéde szokatlanul jól sikerült. Vette a fáradságot, és kutakodott egy kicsit az ystadi rendőrség történetében. És kutatási eredményeit szellemesen, jól adta elő. Wallander többször is felnevetett. Björk kétségkívül jó előadó volt. Mire Wallander hazaért, már részeg volt. Elalvás előtt Anette Bengtssonra gondolt. És a következő pillanatban azt is elhatározta, hogy nem 267

gondol rá többet. December 22-én még egyszer végignézte a nyomozás állását. Semmi új dolog nem történt. A spanyol rendőrség semmi feltűnőt nem talált a nővérek házában. Semmi titkos széf, semmi az égvilágon. Még mindig várták a második pilóta azonosítását. Délután Wallander nekiindult, és vásárolt magának karácsonyi ajándékot. Egy autórádiót. Még be is tudta építeni. December 23-án összefoglalták a nyomozás eddigi eredményeit. Nyberg beszámolt arról, hogy Holmot ugyanazzal a fegyverrel lőtték le, mint a két Eberhardsson nővért. De magának a fegyvernek még mindig nyoma sem volt. Wallander újabb vonalakat húzott be a rajzába. A vonalak sűrűsödtek, ám hogy melyik a legfontosabb, az egyelőre rejtve maradt. A karácsonyi ünnepek idején sem állt le a munka. Persze azt Wallander is tudta, hogy legföljebb félgőzzel folyik majd. Elsősorban azért, mert ilyenkor igen nehéz bárkit is elérni, vagy bizonyos felvilágosításoknak utánajárni. December 24-én délután esett. Wallander kiment Lindáért a pályaudvarra. Együtt látogattak ki Löderupba. A lány egy sálat vitt a nagyapjának, Wallander pedig egy üveg konyakot. Linda és Wallander elkészítették a karácsonyi lakomát, apja pedig ott ült a konyhaasztalnál, és egyfolytában a piramisokról beszélt. Az este szokatlanul harmonikusan telt, talán mert Linda olyan jól elvolt a nagyapjával. Wallander néha egyenesen úgy érezte: ő az ötödik kerék. De nem törődött ezzel. Néha futólag átvillant az agyán a két nővér, Holm vagy a lezuhant repülőgép kint a szántóföldön. Amikor visszamentek Ystadba, Wallander és Linda még sokáig ültek és beszélgettek. Wallander másnap kiadósan belealudt a délelőttbe. Mindig jól tudott aludni, ha Linda ott volt a lakásban. Karácsony első napja hideg és tiszta volt. Sétáltak egy nagyot Sandskogenen át. A lány a terveiről beszélt. Wallander egy ígéretet ajándékozott neki: mégpedig, hogy amennyi költséget csak bír, annyit átvállal, ha a lánya mégis úgy dönt, hogy Franciaországban végzi a gyakorlatát. Késő délután kivitte a vonathoz. Készségesen elfuvarozta volna egész Malmőig, de Linda szívesebben ment vonattal. Wallander este magányosnak érezte magát. Megnézett a tévében egy régi filmet, aztán meghallgatta a Rigolettót. Arra gondolt, hogy fel kellett volna hívnia Rydberget, boldog ünnepeket kívánni – de most már késő volt. Amikor Wallander karácsony másnapján reggel hét után kinézett a konyhaablakon, sötét havas eső verte Ystadot. Hirtelen eszébe jutott a kairói meleg. Az is felötlött benne, hogy nem szabad megfeledkeznie Radwan ajándékáról sem, meg kell köszönnie a segítséget. Felírta egy jegyzettömbre a konyhaasztalon. Aztán a nap tiszteletére egy tisztességes reggelit készített. Csak kilenc felé ment be a kapitányságra. Szót váltott az éjszakai ügyeletesekkel. A karácsony ebben az évben szokatlanul békés volt. Szentestén szokás szerint sok családi veszekedés tört ki, de igazán komoly szerencsére 268

egy sem volt. Wallander végigment a szobájáig az elhagyatott folyosón. Most már tényleg rendesen meg kell hajtania a nyomozást. Még mindig két különböző esetként kezelték, holott biztos volt abban, hogy ugyanaz a személy gyilkolta meg a két Eberhardsson nővért és Holmot. És nemcsak a kéz és a fegyver volt ugyanaz, hanem az indíték is közös volt. Kávét hozott az étkezőből, és a feljegyzései fölé hajolt. A piramis és az alapja. Egy nagy kérdőjelet rajzolt a piramis közepébe. A csúcs, amelyet az apja meg akart mászni, és amelyre most neki magának kell felkínoznia magát. Több mint kétórányi töprengés után már biztos volt a dolgában. Most egyetlen dolguk van: minden erejükkel egy hiányzó láncszemet kell megkeresniük. Egy minta, talán egy szervezet összeomlott, amikor a repülőgép lezuhant. És akkor egy vagy több ismeretlen hirtelen kilépett az árnyékból, és cselekedni kezdett. Három embert megöltek. Hallgatás, gondolta Wallander. Lehet, hogy pont erről van szó? Valamiről, aminek nem szabad kitudódnia? A halottak nem fecsegnek. Így lehetett. De lehetett egészen másképp is. Az ablakhoz állt. Most már sűrűbben esett a hó. Eltart egy darabig, gondolta. Ez lesz az első, amit a holnapi ülésen mondani fogok. Számítanunk kell arra, hogy ez a nyomozás jó darabig elhúzódik.

269

10.

A

december 27-re virradó éjszakán Wallander rémálmot látott. Megint ott volt Kairóban, a tárgyalóteremben. Radwan már nem volt mellette. De most hirtelen mindent megértett, amit a bíró és az államügyész mondott. Az apja megbilincselve ült ott, és Wallandert borzadály fogta el, amikor meghallotta, hogy halálra ítélték. Wallander felállt, hogy tiltakozzon, de ügyet sem vetett rá senki. Aztán valahogy kikapálózott az álom felszínére, és amikor sikerült felébrednie, fürdött az izzadságban. Összehúzta magát, és a sötétségbe meredt. Az álom olyannyira nyugtalanná tette, hogy kiment a konyhába. Még mindig havazott. Az utcai lámpa lassan himbálózott a szélben. Fél öt volt. Ivott egy pohár vizet, egy darabig eljátszadozott a félig üreg whiskysüveggel. De aztán hagyta. Arra gondolt, amit Linda mondott: hogy az álmok jeleznek valamit. Még ha mások szerepelnek bennük, akkor is elsősorban saját magunkról szólnak. Wallander mindig kételkedett abban, hogy értelmes dolog lehet az álomfejtés. Mit jelenthetne neki, hogy az apját halálra ítélték? Talán saját maga fölött mondta ki az álom a halálos ítéletet? Aztán meg arra gondolt, hogy talán csak Rydberg egészségi állapota miatt aggódik túlságosan. Még egy pohár vizet megivott, és visszabújt az ágyba. De csak nem jött az álom. Pörgött az agya. Mona, az apja, Linda, Rydberg. És aztán megint az örökös kiindulópont. A munka. Az Eberhardsson nővérek és Yngve Leonard Holm meggyilkolása. A két halott pilóta, az egyik spanyol, a másikat még nem azonosították. A rajzára gondolt. A háromszögre, amelynek közepére kérdőjelet rakott. De most, ahogy ott hevert a sötétben, arra gondolt, hogy a háromszögnek bármelyik sarka fontos lehet. Hatig forgolódott az ágyban. Aztán felkelt, vizet eresztett a kádba, és feltette a kávét. Már megjött a reggeli újság is. Végiglapozta az ingatlanhirdetéseket, de semmi érdekeset nem talált. Bevitte a kávéscsészét a fürdőszobába. Aztán fél hétig szunyókált a forró vízben. Nemigen akaródzott kimenni, ha az időjárásra gondolt. Az az állandó latyak. De most már legalább olyan kocsija van, amely remélhetőleg nem hagyja cserben. Negyed nyolckor fordította el a slusszkulcsot. A motor azonnal beugrott. Elment a rendőrkapitányságig, és leparkolt amilyen közel csak lehetett. A bejárat felé szaladtában megcsúszott, és kis híján elvágódott. Martinsson a recepciónál állt, és a rendőrújságot lapozgatta. Odabiccentett, amikor észrevette Wallandert. 270

– Itt azt írják, hogy minden téren javulnunk kell – mondta sötét képpel. – És mindenekfölött a nyilvánossággal kell elmélyítenünk a kapcsolatainkat. – Hát abban nincs semmi rossz – szólt Wallander. Volt egy kép, amely egyre-másra felbukkant az emlékezetében. Egy olyan esetről, amely már húsz éve történt Malmőben. Egy kávézóban egy fiatal lány leteremtette és meggyanúsította, hogy egy, a vietnami háborút ellenző tüntetésen gumibottal megverte. Ezt a pillanatot valamilyen oknál fogva sohasem felejtette el. A lány később hozzájárult ahhoz, hogy Wallandert kis híján agyonszúrták, de nem ez volt a fontos. Azt az arckifejezést azonban, a gyűlöletet, azt nem lehetett elfelejteni. Martinsson az asztalra hajította az újságot. – Te sohasem gondoltál még arra, hogy abbahagyd? – kérdezte. – Hogy valami egészen mást csinálj? – Dehogynem, mindennap – felelte Wallander. – Csak azt nem tudom, mihez foghatnék. – Talán jelentkezni kéne egy őrző-védő magáncéghez – vélte Martinsson. Wallander meghökkent. Ö bizony mindig azt gondolta, Martinsson legforróbb vágya, hogy egyszer rendőrfőnök lehessen. Aztán elmesélte a Holm házában tett látogatást. Martinsson csalódott volt, amikor kiderült, hogy csak a kutya volt otthon. – Még legalább két személy lakik ott – mondta. – Egy fiatal, olyan huszonöt év körük nőszemély. Én nem láttam. És egy Rolf nevű férfi. Rolf Nyman, azt hiszem. A nő nevére nem emlékszem már. – Csak egy kutya volt ott – ismételte Wallander. – Az is olyan gyáva, hogy nem győzött lapítani, amikor rákiáltottam. Abban egyeztek meg, hogy másnap reggel csak kilenc tájban találkoznak. Martinsson nem volt benne biztos, hogy Svedberg bejön. Előző este telefonált, azt mondta, lázas, csúnyán meghűlt. Wallander a szobájába ment. Mint mindig, a folyosón huszonhárom lépést kellett megtennie. Néha szerette volna, ha valami történik, ha a folyosó rövidebbé vagy hosszabbá változna. De persze minden olyan volt, mint mindig. Felakasztotta a dzsekijét, lesöpört néhány hajszálat a széktámláról. Megtapogatta a tarkóját és a feje tetejét: az évek múlásával egyre inkább félt attól, hogy megkopaszodik. Gyors lépteket hallott a folyosóról. Martinsson volt az, aki egy papírt lobogtatva lépett be. – Megvan a második pilóta is – mondta. – Épp most érkezett ez az Interpoltól. Wallander azonmód megfeledkezett a hajproblémáiról. – Ayrton McKenna – olvasta Martinsson. – 1945-ben született DélRhodesiában. 1964 óta kiképzett helikopterpilóta az akkori dél-rhodesiai kato271

naságnál. A hatvanas évek során többször is kitüntették. Hogy miért, azon el lehet merengeni. Talán mert tömegesen gyilkolt le a bombáival feketéket? Wallandernek csak meglehetősen homályos fogalmai voltak arról, mi játszódott le akkoriban az egykori brit gyarmatokon Afrikában. – Mi is a neve ma Dél-Rhodesiának? Zambia? – Az Észak-Rhodesiából lett. Dél-Rhodesia mai neve Zimbabwe. – Hát igen, vannak hézagok a tudásomban, ami Afrikát illeti… És mi áll még ott? Martinsson tovább olvasott. – Ayrton McKenna valamikor 1980-ban Angliába költözött. 1983 és 1985 között kábítószer-kereskedésért Birminghamben ült. 1985 után nincsenek adatok, majd 1987-ben Hongkongban bukkan fel újra. Ott azzal gyanúsítják, hogy embereket csempészett ki Kínából. Megszökik a hongkongi fogságból, két őrt lelő, azóta keresik. De az azonosítás eredménye egyértelmű. Ő zuhant le Espinosával Mossbyban. Wallander gondolkodott. – Mink van most? – kérdezte. – Két büntetett előéletű pilótánk. Mindketten csempészésért ültek. Egy olyan repülőgépünk, amely már nem is létezett. Nos, ezek illegálisan pár percre berepülnek a svéd légtérbe. Amikor lezuhannak, valószínűleg már a visszaúton járnak. Vagy valamit el kellett hozniuk, vagy szakítottak valamit. Úgy gondolom, mivel nem találtunk leszállásra utaló nyomokat, hogy ledobtak valamit. Mit dobnak le egy repülőgépből a bombákon kívül? – Kábítószert. Wallander bólintott. Aztán előrehajolt az asztal fölött. – A katasztrófabizottság már megkezdte a munkát? – Hihetetlen sokáig tartott, míg összeállt. Semmi jel sem utal arra, hogy a gépet lövés érte volna, ha erre gondolnál. – Nem – felelte Wallander. – Engem tulajdonképpen két dolog érdekel. Voltak-e tartalék tankjai a gépnek, vagyis milyen messziről érkezhetett. És baleset volt-e. – Ha nem lőtték le, akkor nemigen van más lehetőség. – Szabotázs is lehetett. De ezzel talán túl messzire mennénk. – A gép ősrégi darab volt – mondta Martinsson. – Ezt tudjuk. Vientianéban egyszer már lezuhant. Összetákolták. Vagyis valószínűleg igen rossz állapotban volt. – Mikor kezdi meg a működését az a katasztrófabizottság? – 28-án. Vagyis holnap. A gépet Sturupba vitték, ott őrzik egy csarnokban. – Oda kéne menned – mondta Wallander. – Nagyon fontos a tartalék tank kérdése. – Rengeteg kakaó kell ahhoz, hogy leszállás nélkül idáig repüljenek 272

Spanyolországból – vetette ellen Martinsson. – Nem is ebből indultam ki. Legalább annyit szeretnék tudni, hogy a tenger túloldalán, mondjuk Németországban szállt-e fel. Vagy valamelyik balti államban. Martinsson elment. Wallander jegyzeteket készített. Az Espinosa név mellé most odaírta a McKennát is, bizonytalanul az írásmódban. A nyomozócsoport fél kilenckor találkozott. Igen foghíjasán. Svedberg erős megfázással küszködött. Nyberg Eksjőbe ment, hogy meglátogassa kilencvenhat éves anyját. Délelőttre tervezte a visszatérést, de a kocsija valahol Växjö közelében defektes lett. Rydberg fáradtnak, kimerültnek tűnt. Wallander mintha enyhe alkoholszagot is érzett volna. Rydberg a karácsonyi ünnepek alatt valószínűleg egyedül volt és ivott. Nem mintha részegre itta volna magát, az csak igen ritkán esett meg vele. De csendesen, folyamatosan iszogatott. Hansson arról panaszkodott, hogy túl sokat evett. Sem Björk, sem Åkeson nem mutatkozott. Wallander elnézte az asztal különböző pontjain ülő három férfit. A tévében nem ilyen szokott lenni, gondolta. Ott mindig fiatalok, frissek és érdeklődők a nyomozók. Talán Martinsson beleillett volna ebbe a képbe. De amúgy ez a nyomozócsoport nem nyújt valami épületes látványt. – Ma éjszaka volt egy véres verekedés – kezdte Hansson. – Két fiútestvér és az apjuk estek egymásnak. Persze részegen. Az apa és az egyik fiú a kórházban fekszik. Nyilvánvalóan különféle szerszámokkal verekedtek. – Miféle szerszámokkal? – kérdezte Wallander. – Kalapáccsal. Feszítővassal. Talán csavarhúzókkal. Legalábbis az apát meg is szúrták. – Majd foglalkozunk velük, ha ráérünk – mondta Wallander. – Pillanatnyilag három gyilkosság van a nyakunkon. De legalább kettő, ha a két nővért egynek vesszük. – Én még mindig nem értem, miért ne foglalkozhatnának a sjöbóiak ezzel a Holmmal – makacskodott Hansson. – Mert nekünk már volt dolgunk ezzel a Holmmal – vágta rá szintén elég nyersen Wallander. – Ha mindenki a saját portája előtt kapirgál csak, semmire nem jövünk rá, míg élünk. Hansson nem adta fel. Úgy látszott, ezen a reggelen kifejezetten bal lábbal kelt. – És mi biztosak vagyunk abban, hogy Holmnak köze volt a két Eberhardsson nővérhez? – Nem – felelte Wallander. – De minden azt erősíti, hogy ugyanaz a gyilkos végzett velük. És én úgy gondolom, hogy ez éppen elég összefüggés, legalábbis ahhoz elég, hogy innen, Ystadból vezényeljük le az egész nyomozást. – Åkeson is ezt mondta? – Igen – felelte Wallander. 273

Ez nem volt igaz, mivel Per Åkeson semmit se mondott. De Wallander tudta, hogy igazat adna neki. Wallander befejezte a Hanssonnal folytatott eszmecserét: látványosan elfordult tőle, és Rydberget kérdezte: – Mit tudunk a kábítószerpiacról? Történt valami Malmőben? Változott az ár vagy a kínálat? – Telefonáltam nekik – szólt Rydberg –, de úgy látszik, karácsony alatt az ottani kollégák nem dolgoznak. – Akkor a Holm-szálat folytatjuk – döntött Wallander. – Sajnos, közben támadt egy olyan érzésem, hogy ez hosszadalmas nyomozás lesz. Áskálnunk kell. Ki volt ez a Holm? Kikkel érintkezett? Mi volt a szerepe a drogok terítésében? Egyáltalán volt szerepe? És a nővéreknek? Túl keveset tudunk. – Így van – helyeselt Rydberg. – Ha mélyebbre ásunk, többet tudunk meg. Wallander elraktározta Rydberg szavait. Ha mélyebbre ásunk, többet tudunk, meg. Még a fülébe csengtek Rydberg szavai, miközben már felkerekedtek. Wallander az utazási irodához ment, hogy szót váltson Anette Bengtssonnal. Nagy csalódására karácsonyra szabadságra ment. A kolléganője azonban átadott Wallandernek egy borítékot. – Megtalálták már a tettest? – kérdezte. – Aki megölte a nővéreket? – Nem – felelte Wallander. – De rajta vagyunk. Amikor visszafelé indult, útközben eszébe jutott, hogy erre a reggelre írta be magát a mosókonyhába. Megállt a Mariagatanon, felment a lakásába, kiszedte az összes szennyesét a szekrényből. Amikor leért a mosógéphez, egy cédulát talált rajta, hogy elromlott. Wallander olyan dühös lett, hogy kivitte és a csomagtartóba dobta az egész csomó ruhát. Volt a kapitányságon is egy mosógép. Amikor befordult a Regementsgatanra, kis híján összeütközött egy nagy sebességgel szemből jövő motorossal. Lehúzódott az út szélére, leállította a motort, és lehunyta a szemét. „Kész vagyok – gondolta. – Ha már egy rossz mosógép is ennyire kihoz a sodromból, akkor az életemben valami nagyon nincs rendben.” Tudta, mi az. Az egyre vigasztalanabb éjszakai együttlétek Emma Lundinnal. Nem ment vissza a kapitányságra, úgy döntött, hogy meglátogatja az apját Löderupban. Mindig kockázatos volt bejelentés nélkül odaállítani, de Wallander szükségét érezte annak, hogy beszívja a műterem olaj festékszagát. Az utóbbi éjszaka álma még mindig ott kísértett a gondolatai között. Ahogy áthajtott a szürke tájon, azon gondolkodott, mivel kezdhetné az életének megváltoztatását. Lehet, hogy Martinssonnak igaza van? Hogy komolyan meg kellene gondolni, tényleg élete végéig rendőr akar-e maradni? Per Åkeson néha arról beszélt, milyen lesz egy év a vádak és a tárgyalóteremben és 274

kihallgatószobákban eltöltött tompa, egyforma órák nélkül. Még az apámban is megvan az, ami belőlem hiányzik, gondolta Wallander, amikor bekanyarodott az udvarra. Vannak olyan álmai, amelyekhez hű akar maradni. Akkor is, ha azok egy vagyonba kerülnek az egyetlen fiának. Kiszállt a kocsiból, és a műterem felé indult. Egy macska sétált kifelé a félig nyitott ajtón, és bizalmatlan pillantásokkal méregette. Amikor pedig lehajolt, hogy megsimogassa, elhúzódott tőle. Wallander kopogott és belépett. Apja előrehajolva ült az állvány előtt. – Te vagy az? – kérdezte. – Váratlanul jössz. – A közelben jártam – felelte Wallander. – Zavarlak? Az apja úgy tett, mintha meg se hallotta volna a kérdést. Ehelyett az egyiptomi útról kezdett mesélni. Mintha már csak eleven, de nagyon távok emlék lenne. Wallander leült egy régi hokedlira, figyelt. – Most már csak Olaszország hiányzik – fejezte be az apja. – Aztán kinyújtózhatok és meghalhatok. – Azt hiszem, egy kicsit várunk még azzal az úttal – felelte Wallander. – Pár hónapot legalább. Az apja festett. Wallander némán ült ott. Néha váltottak pár szót. Aztán megint csend. Wallander érezte, hogy kipihente magát. A feje könnyebb lett. Jó félóra elteltével felállt. – Szilveszterkor benézek – ígérte. – Hozz egy üveg konyakot! – felelte az apja. Wallander visszament a kapitányságra, amely még mindig teljesen elhagyatottnak látszott. Tudta, hogy szilveszterig most már béke lesz, akkor aztán majd akad tennivalójuk épp elég. Wallander beült a szobájába, és végignézte az Eberhardsson nővérek előző évi utazásait. Megpróbált valami rendszert belelátni, bár pontosan nem tudta, mit is keres. „Semmit sem tudok Holmról – gondolta. – Vagy akár erről a két pilótáról. Nincs egy térképem, amit ráteríthetnék erre a spanyolországi utazgatásra. Nincsenek még támpontjaink sem, kivéve azt az egyet, amikor Anna Eberhardsson és Holm egy időben utaztak Marbellába.” Visszadugta a papírokat a borítékba, és betette abba a mappába, amelyben a nyomozással kapcsolatos összes többi dokumentumot is gyűjtötte. Aztán felírta egy cédulára, hogy nem szabad megfeledkeznie az üveg konyakról. Már elmúlt dél. Megéhezett. Lement a kórházig, hogy ne essen megint rossz szokásának csapdájába, és ne faljon állva virslit az utcán. Az egyik kávézóban szendvicset ebédelt. Elvett a szomszéd asztalról egy agyonolvasott újságot, átlapozta. Egy popsztár meghalt rákban. Egy színész előadás közben rosszul lett. Fényképek a gazdagok báljairól. Visszadobta az újságot az asztalra, visszament a kapitányságra. Úgy érezte magát, mint egy cirkuszi 275

elefánt, aki egy arénában botladozik – és az aréna maga Ystad volt. Most már aztán tényleg történnie kell valaminek, gondolta. Ki és miért végezte ki ezt a három embert? A bejáratnál Rydberg ült, és őt várta. Wallander mellé ült a heverőre. Rydberg szokásához híven azonnal a tárgyra tért. – Malmö csak úgy úszik a heroinban – jelentette. – És Lund, Eslöv, Landskrona, Helsingborg úgyszintén. Beszéltem egy malmöi kollégával. Azt mondja, világosan látható, hogy egy hatalmas szállítmányt dobtak piacra. Más szóval nagyon is elképzelhető, hogy abból a gépből heroint dobtak le. És így már csak egyetlen fontos kérdésünk maradt nyitva. Wallander megértette. – Hogy ki volt az, aki odalent állt, és fogadta a szállítmányt. – Ami azt illeti, el lehet játszani a különböző elméletekkel – mondta Rydberg. – Arra senki sem számított, hogy a repülőgép le fog zuhanni. Pedig rég az ócskavastelepen volt a helye. Valaminek történnie kellett odakint a szántóföldön. Vagy nem az kapta meg a zsákmányt, akit illetett volna, vagy több prédaleső is ólálkodott egyszerre az éjszakában. Wallander bólintott. Ő is hasonlóképpen gondolta. – Valami félremegy – folytatta Rydberg –, és ennek következtében előbb a nővéreket, majd Holmot is kivégzik. Ugyanazzal a fegyverrel. Ugyanaz a kéz vagy ugyanazok a kezek. – Mégis alig tudom elhinni – válaszolt Wallander. – Jó, azt már tudjuk, hogy Anna és Emika nem volt két szeretetre méltó, kedves vénkisasszony. De azért a keménydrog-üzlet ettől még elég messzire esik. – Alapjában igazat adok neked – mondta Rydberg. – De én már rég nem csodálkozom semmin. Ha egyszer hatalmába kerít valakit a kapzsiság, akkor nincs megállás. Talán egyre rosszabbul ment a kézimunkaüzlet? Megtudjuk, ha kielemezzük az adópapírjaikat. És az is lehet, hogy a számokból kiolvashatjuk majd, mikor történt valami. Talán a nyugdíjas éveiket egy paradicsomi szigeten akarták eltölteni. Gombok és selyemcérna eladásából ezt aligha tudták volna megvalósítani. Egyszerre valami elindult. És már bele is gabalyodtak a hálóba. – Forgathatjuk jobbra-balra – mondta Wallander –, de jobb álcázást, mint két öreg hölgy kézimunkaüzlete, keresve sem lehetett volna találni. Maga a testet öltött ártatlanság. Rydberg bólintott. – Ki vette át a szállítmányt? – ismételte. – És még egy kérdés: ki állt az egész üzlet mögött? Vagy pontosabban: ki áll mögötte? – Még mindig keressük a középpontot – válaszolta Wallander. – A piramis csúcsát. Rydberg ásított, és nehézkesen felállt. – Előbb vagy utóbb meg fogjuk találni – mondta. 276

– Nyberg visszaért már? – kérdezte Wallander. – Martinsson szerint Tingsrydben ragadt. Wallander visszament a szobájába. Mintha mindenki arra várt volna, hogy történjen valami. Négykor Nyberg jelentkezett, hogy végre megjavították a kocsiját. Ötkor összeültek. De senki sem tudott semmi újdonságot mondani. Wallander éjszaka mélyen aludt, nem álmodott. Reggelre kisütött a nap, öt fok volt. Hagyta a kocsit, felsétált a kapitányságra, de már az út felénél megbánta. Eszébe jutott, amit Martinsson mesélt Holm házának további két lakójáról. Még csak negyed nyolc volt. Belefér még az idejébe, hogy kiugorjon, megnézze, otthon vannak-e, és még vissza is ér az ülésig. Háromnegyed nyolckor kanyarodott be az udvarra. A kutya a kennelben állt és ugatott. Wallander körülnézett. A ház éppolyan elhagyatottnak látszott, mint előző nap. Odament az ajtóhoz, és bekopogott. Semmi válasz. Lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Tehát járt itt valaki. Megfordult, hogy megnézze a hátsó oldalt. Ebben a pillanatban meghallotta, amint mögötte kinyílik az ajtó. Önkéntelenül összerezzent. Egy atlétatrikós, félig lecsúszott farmeres férfi állt az ajtóban, és őt nézte. Wallander visszament. – Rolf Nyman? – kérdezte. – Igen, én vagyok. – Szeretnék egy kicsit elbeszélgetni önnel. A férfi habozott. – Nincs valami nagy rend – mondta. – És a lány, aki velem lakik, még alszik. – Nálam odahaza sincs nagy rend – felelte Wallander. – És nem kell az ő ágya szélén beszélgetnünk. Nyman oldalra húzódott, beengedte Wallandert a zsúfolt konyhába. Leültek. A férfinak eszébe sem jutott, hogy valamivel megkínálja Wallandert, de nem tűnt barátságtalannak. Wallander úgy gondolta, hogy a rendetlenség miatt szégyenkezik. – A lánynak komoly drogproblémái vannak – mondta a férfi. – Éppen megpróbál lejönni a szerről. Én meg segítek neki, ahogy tudok. De nem egyszerű. – És ön? – Én hozzá sem nyúlok ilyesmihez. – Épp azért furcsa, hogy úgy döntött, éppen Holmmal költözik egy fedél alá. Ha egyszer tényleg azt szeremé, hogy az a lány leálljon. Nyman gyorsan és meggyőzően válaszolt: – Eszembe sem jutott, hogy köze lehet a kábítószerhez. Olcsón laktunk itt. És rendes volt. Halvány sejtelmem sem volt, mivel foglalkozik. Nekem azt 277

mondta, csillagászatot tanul. Esténként gyakran álltunk itt az udvaron. Minden csillagnak tudta a nevét. – És ön mivel foglalkozik? – Én nem tudok rendes állásba menni, ameddig ő ilyen rosszul van. Egy-egy diszkóban szoktam munkát vállalni. – Diszkóban? – Lemezeket rakok fel. – Egyszóval disc-jockey? – Igen. Wallander rokonszenvesnek találta ezt az embert. Úgy látszott, az egyetlen dolog, ami igazán nyugtalanítja, hogy az alvó lány fel talál ébredni. – Holm – mondta aztán Wallander. – Hol ismerte meg? És mikor? – Landskronán egy diszkóban. Beszélgettünk. És mesélt erről a házról. Pár héttel később be is költöztünk. A legrosszabb az, hogy nincs kedvem kitakarítani. Régebben megcsináltam. És Holm is. De most egyfolytában a barátnőmet kell gondoznom. – Soha nem gyanakodott Holm üzleti ügyeke? – Nem. – Itt sohasem fogadott látogatót? – Soha. Napközben általában itt sem volt. De mindig megmondta, mikor jön vissza. Csak legutóbb nem jött meg pontosan. – Azon a napon nyugtalannak látszott? Változott valami a viselkedésében? Rolf Nyman gondolkodott. – Nem, olyan volt, mint mindig. – Milyen volt mindig? – Vidám. Néha talán egy kicsit túl csendes. Wallander gondolkodott, milyen irányba menjen tovább. – Sok pénze volt? – Nem élt túl nagy lábon. Megmutathatom a szobáját. – Nem fontos. Tehát nem jártak itt látogatók? – Nem. – De telefonálni csak szokott? Nyman bólintott. – Mintha mindig tudta volna, mikor fogják felhívni. Ha odatette a telefon mellé a székét, már csengett is. Amikor nem volt itthon vagy a közelben, akkor sohasem telefonáltak. Ez volt benne a legfurcsább. Wallandernek egyszerre elfogytak a kérdései. Felállt. – És most mi lesz? – kérdezte. – Nem tudom. A házat Holm bérelte egy örebrói illetőtől. Gondolom, most majd ki kell költöznünk. Rolf Nyman kikísérte a lépcsőig. – Beszélt Holm valaha két nővérről, akiket Eberhardssonnak hívtak? 278

– Azokról, akiket megöltek? Nem, soha. Wallandernek már csak egyetlen kérdése volt. – Holmnak biztosan volt kocsija – mondta. – Hol van? Rolf Nyman a fejét csóválta. – Nem tudom. – Milyen autó volt? – Egy fekete Golf. Wallander kezet nyújtott és elköszönt. A kutya csendben maradt, amíg Wallander a kocsijához ment. Holm, úgy látszik, jól leplezte az üzleti ügyeit, gondolta a visszaúton. Akárcsak a valódi énjét, amikor kihallgattam. Negyed tízkor leállította a kocsiját a kapitányság előtt. Ebba a helyén volt, és azt mondta neki, hogy Martinsson meg a többiek az ülésteremben várják. Sietett. Nyberg is ott volt. – Mi történt? – kérdezte Wallander, még mielőtt leült volna. – Nagy újságok – felelte Martinsson. – A malmöi kollégák egy rutinrazzia alkalmával egy közismert drogkereskedőnél találtak egy 0.38-as kaliberű pisztolyt. Martinsson Nyberghez fordult. – A technikusok nagyon gyorsak voltak – folytatta. – A két nővért és Holmot ugyanilyen kaliberű pisztollyal lőtték agyon. Wallandernek elakadt a lélegzete. – Hogy hívják azt a drogkereskedőt? – Nilsmark. De a művészneve „Hilton”. – Ugyanaz a fegyver? – Ezt még nem tudjuk megmondani. De nagy a valószínűsége. Wallander bólintott. – Helyes. Talán ez az áttörés. És lehet, hogy mégiscsak letudjuk ezt az ügyet még az új év előtt.

279

11.

A

szilveszterig hátralévő három napot keményen végigdolgozták. Wallander és Nyberg még 28-a délelőttjén Malmőbe utazott. Nyberg azért, hogy beszéljen a malmöi rendőrség technikusaival, Wallander pedig azért, hogy részt vegyen „Hilton” drogkereskedő kihallgatásán, és részben maga is kérdéseket tegyen fel neki. A férfi az ötvenes éveiben járt, túlsúlyos létére is meglepően hajlékony volt. Öltönyben-nyakkendőben feszített, és szemlátomást untatták a rendőrök. A kihallgatás előtt Wallandert egy Hyttner nevű bűnügyi felügyelő tájékoztatta az előéletéről. Hilton a nyolcvanas évek elején pár évet ült kábítószerkereskedés miatt. Hyttner meg volt győződve arról, hogy az államügyészség és a rendőrség akkor még csak a tetejét halászta le a zűrzavaros ügyeknek, és a java felderítetlen maradt. A norrköpingi börtönből, ahol büntetésének egy részét leülte, nyilván vígan irányíthatta tovább az üzleteit. Legalábbis amíg távol volt, a malmöi rendőröknek semmiféle hatalmi harc nem tűnt fel, amelyet ideiglenesen megürült pozíciójáért folytattak volna azok, akik Dél-Svédország drogellátását a kezükben tartják. Amikor Hilton kijött a börtönből, azzal ünnepelte meg a nagy eseményt, hogy elvált, és feleségül vett egy fiatal bolíviai szépséget. Ezek után Trelleborg fölé költözött egy hatalmas tanyára. Azt is tudták róla, hogy birodalmát immár kiterjesztette Ystadig és Simrishamnig, és most éppen Kristianstadban készült további vadászterületeket nyitni. A rendőrség december 28-ára úgy látta, hogy már elég bizonyíték gyűlt össze ellene. Az államügyészség bele is egyezett a tanyán tartandó razziába. Ekkor került elő a pisztoly. Hilton azonnal beismerte, hogy nincs engedélye a fegyverre. Azzal indokolta a beszerzését, hogy elhagyatott helyen él, és meg kell védenie magát. Az Eberhardsson nővérek és Yngve Leonard Holm meggyilkolását azonban határozottan tagadta. Hilton kihallgatásának vége felé Wallander feltett neki néhány olyan kérdést, amely a gyilkosságok időpontjára vonatkozott. A nővérek esetében nagyon pontos adatokkal tudott szolgálni, de ami Holm meggyilkolásának idejét ületi, ott már maszatos volt a kép. A nővérek halálának idején Koppenhágában járt, azt mondta. Egyedül utazott, így nehézkes lesz ellenőrizni az állítását. Holm eltűnése és a holttestének megtalálása közötti időben sokfelé megfordult. Wallander szerette volna, ha Rydberg ott van mellette. Általában gyor280

san rájött, hogy az, akivel beszélget, az igazat mondja-e vagy sem. Hilton esetében ez nehéznek bizonyult. Ha Rydberg is ott van, összehasonlíthatták volna a benyomásaikat. A kihallgatás után Wallander Hyttnerrel kávézott. – Soha nem tudtunk még semmiféle erőszakos bűntettet rábizonyítani – mondta Hyttner. – Azt, ha kellett, biztos mindig mással végeztette el. És nem is mindig ugyanazokkal. Úgy tudjuk, a kontinensről hozatott át verőembereket, ha valakinek üzleti mulasztás miatt be kellett törni az orrát. – Azokat mind meg kell találni – mondta Wallander. – Ha kiderülne, hogy ez a keresett fegyver. – Nehéz elképzelni, hogy ez lenne az – felelte Hyttner. – Nem olyan fajta ez. Gátlástalanul árulja a heroint az iskolás kölyköknek, de elájul, ha vért vesznek tőle. Wallander kora délután tért vissza Ystadba. Nyberg még Malmőben maradt. Wallander tisztában volt vele, inkább csak reméli, mint tudja, hogy közelednek a megoldáshoz. Ugyanakkor egy gondolat csírája kezdett motoszkálni benne. Valami, ami fölött elsiklott. Egy következtetés, amit elmulasztott levonni, egy gyanú, aminek fel kellett volna támadnia benne. Kutatott az agyában, de nem találta meg a választ. Úton Ystad felé lekanyarodott Stjärnsundnál, és megállt egy kicsit Sten Widén lovas tanyáján. Egy idősebb nő társaságában találta Widént, nyilvánvalóan az egyik ló tulajdonosa volt a nő. Épp indulóban volt, amikor Wallander megérkezett. Együtt néztek utána, amint eltűnt a BMW-jével. – Kedves asszony – jegyezte meg Widén –, de azokkal a lovakkal, amiket rásóznak, nem megy messzire. Mindig mondom neki, hogy azelőtt kérdezze meg a véleményemet, mielőtt megvesz egyet. Most is vett egyet, amelyet Jupiternek hívnak, de soha az életben nem fog egyetlen versenyt sem megnyerni. Widén széttárta a karját. – Viszont ő tart életben. – Megnézném Traviatát – mondta Wallander. Visszamentek az istállóba, ahol a bokszokban a lovak toppantgattak a patájukkal. Sten Widén megállt az egyik kancánál, megsimogatta az orrát. – Traviata – mutatta be. – Nem valami könnyelmű lányka. Inkább fél a ménektől. – És jó? – Jó lehet. Bár gyenge a hátsó lába. Meglátjuk. Kimentek az udvarra. Wallander még az istállóban megérezte, hogy Widénnek megint enyhe piaszaga van. Widén kávával kínálta, de Wallander elhárította. – Egy hármas gyilkosságon dolgozom – mondta. – Gondolom, láttad az 281

újságokban. – Én csak a sportrovatot olvasom el – felelte Sten Widén. Wallander elhagyta Stjärnsundot. Azon gondolkodott, hogy vajon ő meg Widén beszélgetnek-e még valamikor olyan meghitt barátsággal, mint régen. Amikor megérkezett a kapitányságra, Björkkel futott össze a recepción. – Úgy hallom, felderítettétek a gyilkosságokat – mondta. – Nem – válaszolt Wallander. – Semmit sem derítettünk fel. – Hát akkor tovább reménykedünk. És Björk eltűnt az ajtó mögött. „Mintha össze sem zördültünk volna – gondolta Wallander. – Vagy még nálam is inkább irtózik a veszekedéstől. Vagy csak nem haragtartó.” Wallander összegyűjtötte a nyomozócsoportot, és kiértékelte, ami Malmőben történt. – Úgy gondolod, ő volt az? – kérdezte Rydberg. – Nem tudom – felelte Wallander. – Vagyis más szóval nem hiszed, hogy ő lett volna a gyilkos? Wallander nem is felelt, csak rezignáltan vállat vont. Amikor vége volt az ülésnek, Martinsson megkérdezte, elcserélné-e vele a szilveszter éjszakai ügyeletet. Wallander elgondolkodott. Lehet, hogy jobb volna dolgozni és elfoglalni magát, mint hogy egész este Mona járjon a fejében, de aztán eszébe jutott, megígérte az apjának, hogy meglátogatja Löderupban. Ez döntő érv volt. – Már elígérkeztem az apámhoz – mondta. – Kérj meg valaki mást. Wallander még akkor is ott maradt az ülésteremben, amikor Martinsson elment. Kereste azt a gondolatot, amely Malmőből idejövet felvillant benne. Az ablakhoz állt, és egy ideig a szemközti víztorony alatti parkolót bámulta anélkül, hogy látta volna. Lassan végiggondolta a nap eseményeit. Megpróbált elcsípni valamit, ami elkerülte volna a figyelmét, de hiába. A nap maradék részében már semmi érdemleges nem történt. Mindenki várt. Nyberg is visszaért Malmőből. A ballisztikusok ezerrel dolgoztak a fegyveren. Martinssonnak sikerült elcserélnie a szilveszter éjszakát Näslunddal, akinél épp mosolyszünet volt otthon, és örült, ha nem kellett hazamennie. Wallander a folyosón járkált fel s alá. Továbbra is az elkallódott gondolatot kereste, amely csak nem hagyta nyugodni. Abban már biztos volt, hogy egy olyan részlet keltette fel a figyelmét, amely fölött eddig elsiklottak. Talán csak egy szó, amelyre fel kellett volna figyelni. Hat óra lett. Rydberg egy szó nélkül eltűnt. Wallander és Martinsson még egyszer átvették mindazt, amit Yngve Leonard Holmról tudtak. Brösarpban született, és amennyire ez megállapítható volt, soha életében nem végzett tisztességes munkát. Fiatalkorában kisebb lopásokkal kezdte, aztán 282

komolyabb bűncselekményekre vetemedett. De az erőszakhoz semmi köze nem volt. Ennyiben Nilsmarkra emlékeztetett. Martinsson elköszönt és hazament. Hansson a fogadószelvényei fölött görnyedt, és sebesen az asztalfiókba söpörte őket, ha valaki rányitotta az ajtót. Az étkezőben Wallander kicsit beszélgetett a közlekedésiekkel, akik szilveszterkor nagy ellenőrzésre készültek. Az úgynevezett ezrelékes utakat fogják levadászni, azokat a hátsó kerülő utakat, amelyeken a jó helyismerettel rendelkező ittas sofőrök igyekeznek majd hajnaltájban hazavezetni. Wallander hétkor Malmőbe telefonált, és beszélt Hyttnerrel. Ott sem volt semmi újdonság. De mostanra akkora dagály lett heroinból, hogy fulladozott benne Varberg is. Pedig onnantól már a göteborgiak ellenőrzése alatt állt a drogpiac. Wallander hazament. A mosógépet még mindig nem javították meg. A szennyes még mindig a kocsiban várt. Dühében visszaült, visszahajtott a kapitányságra, és dugig tömte az ottani mosógépet. Aztán leült, és pálcikaemberkéket rajzolt a noteszébe. Radwanra gondolt, és a hatalmas piramisokra. Mire kiszedhette a szárítóból a ruháit, kilenc óra lett. Hazament, kinyitott egy doboz húsgombócot, és megette a tévé előtt, egy régi svéd film alatt. Homályosan emlékezett rá, hogy ifjúkorában látta már a filmet. Egy lánnyal, aki nem engedte meg neki, hogy a combjára tegye a kezét. Mielőtt lefeküdt volna, felhívta Lindát. De most Mona vette fel. Hangjáról azonnal tudta, hogy rosszkor hívta. Linda nem volt otthon. Wallander csak annyit kért Monától, hogy adja át neki üdvözletét. És a beszélgetés már véget is ért, még mielőtt elkezdődött volna. Épp bekúszott az ágyba, amikor Emma Lundin jelentkezett. Wallander úgy tett, mintha a telefonra ébredt volna. A nő bocsánatot kért a zavarásért. Aztán a szilveszterestéről kérdezte. Wallander megmondta, hogy az apjánál lesz. Megbeszélték, hogy újév napján találkoznak. Wallander már azelőtt megbánta, hogy a helyére tette a kagylót. Másnap, december 29-én mindössze egyetlen esemény történt: Björknek kisebb koccanása volt. A hírt Martinsson hozta, némiképp kárörvendve. Björk túl későn vett észre egy autót, amikor sávot váltott. Csúszott az út, és a két kocsi összekoccant, de csak kisebb karosszériakár esett bennük. Nyberg még mindig a ballisztikai jelentésre várt. Wallander arra használta ki az időt, hogy egy kicsit ledolgozza a hatalmas iratkupacot az asztalán. Délután Per Åkeson jött be a szobájába, és megkérte, foglalja össze az eddig kiderítetteket. Wallander nyíltan beismerte, hogy még csak most gondolják azt, hogy a helyes nyomon járnak. De még mindig nagyon sok rutinfeladatot kell elvégezniük. Ez volt Åkeson utolsó munkanapja a féléves vakáció előtt. – Az utódom egy nő lesz – mondta. – De ezt már mondtam, ugye? 283

Anette Brolinnak hívják, és Stockholmból jön. Örülhetsz. Sokkal csinosabb, mint én. – Meglátjuk – mondta Wallander. – De hiányozni fogsz. – Hanssonnak ugyan nem – felelte Per Åkeson. – Sosem kedvelt. Ki tudja, miért. És ez Svedbergre is igaz. – Majd talán kitalálom, miért, amikor már elmentél. Boldog új évet kívántak egymásnak, és megbeszélték, hogy tartják a kapcsolatot. Este Wallander hosszasan beszélt Lindával. A lány a barátaival Lundban akart szilveszterezni. Wallander csalódott volt. Azt gondolta, de legalábbis remélte, hogy vele megy Löderupba. – Két öreg szivar – mondta kedvesen. – El tudok képzelni vidámabb társaságot is. A beszélgetés után Wallander rájött, hogy elfelejtette megvenni a konyakot, amire az apja kérte. Egy üveg pezsgőt is akart vinni. Két cédulát írt. Az egyiket a konyhaasztalra tette, a másikat a cipőjébe. Éjszaka hosszan elüldögélt, és Maria Callas Turandotját hallgatta. Fura módon Sten Widén lovai jutottak eszébe. Csak három körül aludt el. 30-án reggelre vastagon belepte a hó Ystadot. Wallander arra gondolt, mekkora zűrzavar lesz itt szilveszterkor, ha meg nem változik az idő. De már tíz óra tájban kiderült, és a hó is olvadni kezdett. Wallander megkérdezte, miért kell a ballisztikusoknak ilyen rettenetesen sok idő ahhoz, hogy megállapítsák, a megfelelő fegyvert találták-e meg. Nyberg felpaprikázva felelte, hogy a bűnügyi technikusok nem azért kapják azt a pocsék fizetésüket, hogy csak úgy felületesen mímeljék a munkát. Wallander azonnal visszavonulót fújt, megbékéltek, és egy darabig a rendőrök minősíthetetlenül alacsony béréről zsörtöltek. Még magát Björköt sem fizették meg valami jól. Délután összeült a nyomozócsoport. Fárasztó ülés lett, mert alig volt újdonság. A marbellai rendőrség rendkívül alapos és részletes jelentést küldött az Eberhardsson nővérek házának átkutatásáról. Még egy fényképet is mellékeltek. A kép kézről kézre vándorolt az asztalnál. A ház tényleg inkább palota volt. De a beszámoló nem hozott semmi új szempontot a nyomozásba. Nem történt meg az áttörés, vártak csupán. December 31-én aztán ez a várakozás is szétpukkadt. A ballisztikusok kijelentették, hogy a Nilsmarknál talált fegyver nem azonos a Holm és a két Eberhardsson nővér életét kioltó pisztollyal. Egy pillanatra mintha elhagyta volna őket az összes energiájuk. Csak Rydberg és Wallander sejtette előre, hogy negatív lesz az eredmény. Ráadásul a malmöi rendőrségnek sikerült bizonyítékot találniuk Nilsmark koppenhágai utazására. Nem lehetett tehát Ystadban, amikor a két nővért meggyilkolták. És Hyttner úgy gondolta, hogy Nilsmark meg fogja találni az alibijét Holm meggyilkolásának idejére is. 284

– Tehát megint a kiindulóponton állunk – mondta Wallander. – Az új évben is teljes gőzzel kell dolgoznunk az ügyön. Még egyszer át kell rágnunk magunkat az egészen, és még mélyebbre ásni. Ehhez senki sem szólt hozzá. Szilveszterkor és újévkor a munka nagyobbrészt pihenni fog. Wallander is úgy érezte, hogy – miután épp nem volt követni való nyom – leginkább pihenésre van szükségük. Aztán boldog új esztendőt kívántak egymásnak. Végül Rydberg meg Wallander maradt csak a teremben. – Mi tudtuk – szólalt meg Rydberg. – Te meg én. Túl egyszerű lett volna ez a Nilsmark. Mi a nyavalyának tartotta volna meg a fegyvert? Kezdettől fogva rossz gondolatmenet volt. – Mégis végig kellett követnünk. – A rendőr munkája gyakran abból áll, hogy megteszünk olyan dolgokat, amelyekről eleve tudjuk, hogy értelmetlenek – mondta Rydberg. – De pontosan úgy van, ahogy mondod. Minden követ meg kell mozgatnunk. Aztán a szilveszterről beszélgettek. – Nem irigylem a nagyvárosi kollégákat – mondta Rydberg. – Itt is elég nagy a nyüzsgés. Rydberg megkérdezte Wallandertől, mit tervez. – Kimegyek az öregúrhoz Löderupba. Konyakot rendelt tőlem. Aztán eszünk, kártyázunk, ásítozunk, éjfélkor koccintunk. Aztán hazamegyek. – Én általában megpróbálok hamar elaludni – mondta Rydberg. – A szilveszter számomra igazi rémálom. Azon kevés alkalmak egyike, amikor altatót veszek be. Wallanderben felötlött, hogy meg kéne kérdezni Rydberget, hogy van. De aztán úgy döntött, inkább hanyagolja ezt a kérdést. Kezet fogtak, mintegy jelezvén egymásnak, hogy ez egy különleges nap volt. Aztán Wallander bement a szobájába, kikészített egy 1990-es naptárt, és kirámolta a fiókjait. Az új év pontosan arra jó, hogy megszabaduljon a régi papírjaitól. Wallander meglepődött, mi minden került elő. Az egyik fiókban kifolyt egy üveg ragasztó. Hozott egy kést az étkezőből, és kapirgálni kezdte. A folyosóról behallatszott egy izgatott részeg méltatlankodása, hogy neki aztán nincs ideje itt várakozni a rendőrségen, mert egy bulira hivatalos. Jól kezdődik, gondolta Wallander, és visszavitte a kést. Az üveget a szemétbe dobta. Hétkor hazament, lezuhanyozott, átöltözött. Nyolc után ért ki Löderupba. Az úton, inkább tudat alatt, végig azt az elveszett gondolatot kutatta, amely úgy nyugtalanította, de eredménytelenül. Az apja meglepően finom gratenmártásos halat készített. Wallander még az úton beszerezte a konyakot is, és apja elégedetten bólintott, amikor meglátta, hogy Hennessy. A pezsgőt behűtötték. A halhoz sört ittak. Az ünnep tiszteletére az öreg is öltönyt vett, és nyakkendőt is kötött, igaz, olyan módon, amilyet Wallander még sosem látott. 285

Kilenc után pár perccel pókerezni kezdtek. Wallandernek kétszer is drillje volt, de mindkétszer eldobott egy-egy lapot, hogy az apja nyerhessen. Wallander tizenegy felé kiment az udvarra pisilni. A levegő tisztább lett, és sokkal hidegebb. Csak úgy szikrázott a csillagos ég. Wallander a piramisokra gondolt. Szinte teljesen eltűnt mögülük a csillagos egyiptomi éjszaka, olyan erős reflektorok világították meg őket. Visszament a házba. Apja már több pohár konyakot felhajtott, és lassan berúgott. Wallander csak nyalogatta az italát, mert kocsival akart hazamenni. Tudta ugyan, hol lesz a szondáztatás, de egyszerűen nem illett ittasan vezetni. Szilveszterkor meg végképp nem. Néha azért elő-előfordult, de minden egyes alkalommal megfogadta, hogy soha többé. Fél tizenkettő tájban Linda telefonált. Egymás után beszéltek vele. A háttérből Wallander igen hangos zenét hallott. Kiabálniuk kellett egymásnak. – Itt jobb dolgod lett volna! – ordította Wallander. – Azt meg honnan tudod? – kiabálta vissza a lánya, de nem barátságtalanul. Boldog új évet kívántak egymásnak. Az apa még pár pohárka konyakot engedélyezett magának. Közben már melléöntötte, amikor tölteni akart. De jókedve volt, és Wallandernek ez volt a legfontosabb. Éjfélkor a tévé előtt ültek, és meghallgatták, hogyan vezeti fel Jarl Kulle színész egy verssel az új évet. Wallander odasandított az apjára, akinek szemében igazi könnyek csillogtak. Ő maga azonban egyáltalán nem hatódott meg, csak fáradt volt. Némi viszolygással gondolt arra, hogy másnap találkoznia kell Emma Lundinnal. Rossz játékot játszott ezzel a nővel. Ha ezen az újévi estén fogadalmat akarna tenni, az az volna, hogy amint lehet, megmondja neki, mi a helyzet, és véget vet az áldatlan viszonynak. De nem tett fogadalmat. Egy óra előtt hazahajtott. Előtte ágyba segítette az apját. Lehúzta a cipőjét, és ráterített egy takarót. – Nemsokára megyünk Olaszországba – mondta az apja. Wallander rendet rakott a konyhában. Apja hortyogása már kihallatszott a szobából. Újév reggelén Wallander fej- és torokfájással ébredt. Ezt Emma Lundinnak is megmondta, aki déltájban érkezett meg. És mivel a nő ápolónő volt, és Wallander nemcsak sápadt volt, hanem érezhetően lázas is, nem kételkedett abban, hogy az igazat mondja. A torkát is megnézte. – Háromnapos megfázás – mondta. – Maradj itthon. Teát főzött, a nappaliban itták meg. Wallander többször is nekirugaszkodott, hogy megmondja neki az igazságot. De amikor három körül elment, megállapodtak abban, hogy Wallander jelentkezik, amikor majd jobban lesz. A nap maradék részében Wallander ágyban heverészett. Több könyvbe 286

is belekapott, de nem tudott összpontosítani. Még Verne Rejtelmes szigete – egyébként abszolút listavezető kedvence – sem keltette fel az érdeklődését. Viszont eszébe jutott, hogy ebben is Ayrtonnak hívták az egyik hőst, akárcsak a később azonosított, halott pilótát. Hosszú órákat félálomban szunyókált át. A piramisok egyre-másra felbukkantak az álmaiban. Az apja mászott és zuhant, vagy ő maga találta magát egy mélyen a föld alatt lévő járatban, feje fölött óriási kőtömeggel. Estére zacskós levest készített magának, amelyet az egyik konyhai fiókban talált. De aztán majdnem az egészet kiöntötte. Nem volt étvágya. Másnap még mindig igen pocsékul volt. Felhívta Martinssont, és közölte vele, hogy ágyban szeremé maradni. Megtudta tőle, hogy Ystadban nyugis volt a szilveszter, ellenben az ország sok részén szokatlanul mozgalmas. Tíz körül elment bevásárolni, mert szinte az egész hűtője és kamrája üresen tátongott. Elhaladt a patika mellett is, beugrott fejfájás elleni tablettáért. A torka már jobb volt. Most viszont folyni kezdett az orra. Amikor fizetni akart a patikában, tüsszentett. A patikus megvető pillantást vetett rá. Megint visszabújt az ágyba. El is aludt. Hirtelen egy rándulással felébredt. Megint a piramisokról álmodott. De valami más ébresztette fel. Valami, ami azzal a gondolattal állt kapcsolatban, amely napok óta a bolondját járatta vele. „Mit nem látok?” – kérdezte. Nagyon csendesen feküdt, nézett bele a sötétségbe. Valami a piramisokkal kapcsolatos… És az apjánál Löderupban töltött szilveszterestével… Ahogy kint állt az udvaron, láthatta a csillagokat. Mert sötét volt körülötte. A kairói piramisokat erős reflektorok világították meg. Elhomályosították a csillagok fényét. Végre elkapta azt a gondolatot, amely végig nyugtalanította. Az a repülőgép, amely titokban átrepült a svéd határon, ledobott valamit. Az erdőben fényeket láttak. Megjelöltek egy vidéket, hogy a gép tájékozódni tudjon. Fényszórókat kellett felszerelni valahol a szántóföldeken, aztán újra leszerelni őket. A fényszórók nyugtalanították. Ki férhet hozzá erős reflektorokhoz? Mintha túl távoli lenne ez a gondolat. Mégis, Wallander bízott az ösztönében. Egy ideig az ágyban ülve gondolkodott. Aztán elszánta magát, felkelt, felvette az öreg fürdőköpenyét, és felhívta a kapitányságot. Martinssont kérte. Eltartott pár percig, mire odaért a telefonhoz. – Tegyél meg nekem egy szívességet! Hívd fel Rolf Nymant! – mondta Wallander. – Tudod, azt, aki Holmnál lakott abban a sjöbói házban. Hívd fel, és tegyél úgy, mintha csak valami egyszerű rutinról lenne szó. Pár hiányzó adat. Nyman azt mesélte nekem, hogy disc-jockey-ként dolgozik különféle diszkókban. Kérdezd meg csak úgy mellékesen, hogy melyek azok a helyek. – Miért fontos ez? – Nem is tudom – hazudott Wallander. – Csak tedd meg nekem ezt a 287

szívességet. Martinsson megígérte, hogy visszahívja. Wallander azonnal elbizonytalanodott. Persze hogy túl távoli ötlet volt. De hát ahogy Rydberg mondta: minden követ meg kell mozgatni. Teltek az órák. Már délután volt. Martinsson nem szólt vissza. A láz elmúlt, de Wallandernek még mindig tüsszentőrohamai voltak. És folyt az orra rendületlenül. Fél ötkor telefonált Martinsson. – Csak most értem el a fickót – mondta. – Nem hinném, hogy gyanút fogott volna. Van egy névsorom négy diszkóval. Kettő Malmőben van, egy Lundban, egy pedig Helsingborgtól nem messze, Råå-ban. Wallander felírta a neveket. – Helyes – mondta. – Remélem, megérted, hogy kíváncsi vagyok? – Csak éppen támadt egy ötletem. Holnap majd beszélünk róla. Wallander befejezte a beszélgetést. Nem habozott, feloldott pár fejfájás elleni tablettát egy pohár vízben, ivott egy csésze kávét, magához vett egy tekercs vécépapírt. Negyed hatkor már a kocsiban ült és elindult. Az első diszkó Malmö szabad kikötőjében volt, egy régi raktárépületben. Wallandernek szerencséje volt. Éppen amikor megállt a kocsival, akkor jött ki egy ember a bezárt épületből. Wallander bemutatkozott, és megtudta, hogy a férfit, aki előtte áll, Juhanennek hívják, hogy Haparandából jött, és ő az Exodus diszkó tulajdonosa. – Hogy kerül valaki Haparandából Malmőbe? – kérdezte Wallander. A férfi mosolygott. Negyven körül járhatott, rossz fogai voltak. – Hát úgy, hogy valaki találkozik egy lánnyal – mondta. – A legtöbben, akik elköltöznek otthonról, két okból teszik. Vagy munkát keresnek, vagy megismerkednek valakivel. – Tulajdonképpen Rolf Nymanról szeretném kérdezni – mondta Wallander. – Történt valami? – Nem – felelte Wallander. – Csak rutin. Néha önnek dolgozik? – Méghozzá jól. Kicsit konzervatív a zenei ízlése, de igazán jól dolgozik. – A diszkót a hangos zenék és az erős fényhatások éltetik – mondta Wallander. – Ha jól tudom. – Jól – felelte Juhanen. – Nekem mindig van vatta a fülemben. Különben már rég megsüketültem volna. – Kölcsönvett valaha Rolf Nyman világítóeszközöket? Néhány erős fényszórót például? – Miért vett volna kölcsön fényszórót? 288

– Csak kérdeztem. Juhanen határozottan csóválta a fejét. – Mind a személyzet, mind a tárgyi eszközök az ellenőrzésem alatt állnak – felelte. – Itt semmi sem tűnhet el. És ki sem kölcsönzünk semmit. – Hát ez volt az egész – mondta Wallander. – Attól eltekintve, hogy jó néven venném, ha további személyek nem tudnának meg semmit a beszélgetésünkből. Juhanen mosolygott. – Mármint hogy Rolf Nymannak ne mondjam el? – Úgy valahogy. – Mibe keveredett? – Semmibe. De néha kell nekünk is egy kis titokzatoskodás. Juhanen megrántotta a vállát. – Én semmit se mondok. Wallander továbbhajtott. A második diszkó a belvárosban nyitva volt. A zaj úgy találta fejen Wallandert, mint egy ütés, amikor belépett az ajtón. A diszkó két férfi tulajdona volt; csak az egyik volt jelen közülük. Wallander rávette, hogy menjen ki vele az utcára, de ő sem mondott semmi érdekeset. Rolf Nyman sohasem vett kölcsön lámpákat. És egyéb készülék sem tűnt el. Wallander beült a kocsiba, és a vécépapírba alaposan kifújta az orrát. „Tök fölösleges – gondolta. – Veszett fejsze. Csak annyit fogok elérni, hogy még betegebb leszek.” Lund következett. A tüsszentőrohamok hullámokban törtek rá. Valószínűleg újra be is lázasodott. A lundi diszkót Lagårnnak hívták, a város keleti szélén állt. Wallander többször is eltévedt útban feléje. A világítás nem égett, az ajtók is zárva voltak. A Lagårn diszkó valaha tejcsarnok volt, Wallander elolvasta a homlokzatán. Gondolkodott, vajon miért nem Tejcsarnoknak nevezték el a diszkót, miért jobb a Tehénistálló. Körülnézett. A szórakozóhely környékén néhány kisüzem volt. Közöttük egy villa is egy kertben. Wallander odament, kinyitotta a kaput, és becsengetett. Egy vele egykorú férfi nyitott ajtót. Wallander a háttérből operát hallott. Megmutatta az igazolványát. A férfi behívta az előszobába. – Ha jól hallom, Puccini – mondta Wallander. A férfi kérdő tekintettel nézte. – Igen – felelte aztán. – A Tosca. – Nos, tulajdonképpen én egy teljesen másfajta zenéről szeretnék beszélgetni – mondta Wallander. – Rövid leszek. Azt szeretném tudni, kié ez a szomszédos diszkó. – És honnan az ördög öreganyjából kéne nekem azt tudnom? Génkutató vagyok, nem disc-jockey. – De azért itt lakik a szomszédban – felelte Wallander. – Miért nem kérdezi a kollégáit? – javasolta a férfi. – Itt elég gyakran áll 289

a bál. Kérdezze csak meg őket, biztosan tudják. Mennyire igaz, gondolta Wallander. A férfi a telefonra mutatott, amely ott állt az előszobában egy asztalkán. Wallander fejből tudta a lundi rendőrség számát. Miután egy kicsit ide-oda irányítgatták, végül megkapta a kért információt: a diszkó tulajdonosa egy nő, Boman a neve. Wallander feljegyezte a címét és a telefonszámát. – Könnyű megtalálni – mondta a lundi kolléga. – Épp a vasútállomással szemben, a központban lakik. Wallander letette. – Csodaszép opera – mondta. – Már úgy értem, a zene. Színpadon sajnos még sosem láttam. – És sose megyek operába – felelte a férfi. – Nekem elég a zene. Wallander köszönetet mondott és ment. Aztán sokáig tévelygett a környéken, mire megtalálta a vasútállomáshoz vezető utat. Számtalan sétálóutcába és zsákutcába futott bele. Tilosban parkolt. Aztán letépett néhány méternyi vécépapírt, zsebre gyűrte, és átment az úton. Megnyomta azt a csengőgombot, amely mellett Boman állt. A zár felzümmögött, Wallander bement. A lakás a második emeleten volt. Wallander hiába kereste a liftet. Lassan ment föl, mégis kifogyott a szusz belőle. Egy nagyon fiatal nő, alig huszonöt éves, várta a nyitott ajtóban. Rövidre nyírt haja volt, a fülében sok fülbevaló. Wallander bemutatkozott, és megmutatta az igazolványát. A nő rá sem pillantott a papírra, csak beinvitálta. Wallander csodálkozva nézett körül. A lakásban szinte nem is volt bútor. A falak csupaszak voltak – valahogy mégis lakályosnak tetszett. Semmi sem volt útban. Csak a legszükségesebb tárgyak voltak ott. – Miért akar velem beszélni az ystadi rendőrség is? – kérdezte a nő. – Van nekem elég bajom az itteniekkel. Mintha nem lett volna elragadtatva a rendőröktől. Leült egy fotelbe; a szoknyája nagyon rövid volt. Wallander keresett egy pontot a feje mellett, amelyre ránézhetett. – Rövid leszek – mondta. – Rolf Nyman. – Mi van vele? – Semmi. De önnél dolgozott? – Tartalék. Ha valamelyik állandó DJ-m kiesne. – Lehet, hogy furának fogja találni a kérdésemet – mondta Wallander –, de mégis fel kell tennem. – Miért nem néz a szemembe? – kérdezte a nő hirtelen. – Valószínűleg azért, mert túlságosan rövid a szoknyája – felelte Wallander, és maga is csodálkozott a nyíltságán. A nő elnevette magát, kinyújtózott egy takaróért, és a térdére terítette. Wallander megnézte előbb a takarót, aztán a nő arcát. – Rolf Nyman – ismételte aztán. – Előfordult, hogy kölcsönvett pár 290

fényszórót a diszkóból? – Soha. Wallander észrevette, hogy a nő arcán talán csak egy árnyalatnyi bizonytalanság suhant át. Azonnal felébredt a gyanúja. – Soha? A nő az ajkába harapott. – Furcsa kérdés – mondta. – De egyszer tényleg eltűnt néhány reflektor a diszkóból. Betörésként jelentettük akkor a rendőrségen. Soha nem találtak nyomot. – Mikor történt ez? Azután, hogy Nyman dolgozni kezdett önnél? A nő gondolkodott. – Pont egy éve. Januárban. Miután Nyman nálam kezdett dolgozni. – Soha nem jutott eszébe, hogy egy alkalmazottját gyanúsítsa? – Soha. A nő gyorsan felállt és kiment. Wallander megnézte a lábát. Egy pillanat múlva a nő vissza is jött egy naptárral a kezében. – A lámpák valamikor január 9-e és 12-e között tűntek el. És most, ahogy megnézem, Rolf tényleg dolgozott akkor. – Milyen lámpák voltak? – kérdezte Wallander. – Hat reflektor. Tulajdonképpen nem is diszkóba valók. Inkább színházi fényszórók. Nagyon erősek, kétezer wattosak. És rengeteg kábel is eltűnt. Wallander lassan bólintott. – Miért kérdezi? – Egyelőre erre még nem válaszolhatok – mondta Wallander. – De egyvalamire meg kell kérnem. Akár rendőri parancsnak is tekintheti. Rolf Nymannak egy szót se! – Ha ön meg cserében megkéri az itteni kollégáit, hogy hagyjanak békén. – Meglátom, mit tehetek. A nő kikísérte. – Azt hiszem, meg se kérdeztem a keresztnevét. – Linda. – Így hívják a lányomat is. Nagyon szép név. Wallandert elkapta a tüsszentőroham. Hátrább lépett. – Nem adok kezet – mondta. – Viszont megkaptam öntől azt a választ, amiben reménykedtem. – Biztosan megérti, hogy szeretném tudni, miről van szó. – Meg fogja tudni. Épp idejében. A nő már nyitotta volna az ajtót, amikor Wallandernek még valami eszébe jutott. – Tud valamit Rolf Nyman magánéletéről? – Semmit. 291

– Tehát nem tudja, hogy van egy drogproblémákkal küszködő barátnője? Linda Boman hosszan nézett rá, mielőtt válaszolt volna. – Azt nem tudom, hogy kábítószeres barátnője van-e. De hogy Rolf maga erős heroinfüggő, az biztos. Nem is tudom, meddig bírja még. Wallander kilépett az utcára. Közben már tíz óra lett. Nagyon hideg volt az éjszaka. Az áttörés, gondolta, átjutottunk. Rolf Nyman. Teljesen világos.

292

12.

W

allander már majdnem elérte Ystadot, amikor elhatározta, hogy nem megy egyenesen haza. A város előtti második körforgalomban északnak tért le. Tíz perccel múlt tizenegy óra. Az orra még mindig folyt, de hajtotta a kíváncsiság. Arra gondolt, hogy amit most tesz – és nem először életében –, azzal megszeg minden elemi rendőrszabályt. Mindenekfölött azokat, amelyek a veszélyhelyzetek elkerülésére szólítottak fel. Márpedig ha igaz az, amit gondolt, hogy Rolf Nyman ölte meg Holmot és az Eberhardsson nővéreket is, akkor nyugodtan tekintheti veszélyesnek. Ráadásul jól átverte Wallandert is. Méghozzá milyen alaposan és ügyesen! Malmö felé hajtva Wallander azon törte a fejét, vajon mi lehetett az indítéka. Hol került porszem a gépezetbe? Az elképzelhető válaszok legalább két irányba mutattak. Lehetett szó hatalmi harcról vagy a drogkereskedelembe való beszállásról. Leginkább Linda Bomannak az a megjegyzése ijesztette meg Wallandert, hogy Nyman erősen függő. Nyman tehát magának adja be a heroint. Wallandernek még sohasem akadt dolga olyan dílerrel – persze a teljesen kutyába lementeket nem számítva –, aki maga is fogyasztotta volna a szert. Ez a kérdés foglalkoztatta. Hiányzott egy láncszem. Wallander bekanyarodott arra az útra, amely a házhoz vezetett. Leállította a motort, lekapcsolta a kocsi reflektorait. A kesztyűtartóból elővett egy zseblámpát. Aztán a belső világítást is lekapcsolta, és óvatosan kinyitotta a kocsi ajtaját. Hallgatózott a sötétségben, kiszállt, és amilyen halkan csak lehetett, becsukta a kocsi ajtaját. Az udvarig mintegy száz méter volt. Egyik kezével ernyőt tartott a zseblámpa elé, csak a lába elé világított. Érezte a hideg szelet. Ideje melegebb pulóverre váltani. Viszont az orra kitisztult. Amikor elérte az erdő szélét, lekapcsolta a lámpát. Az egyik ablak világos volt. Tehát otthon van valaki. Most a kutyán múlik, gondolta. Körülbelül ötven métert ugyanazon az úton visszament. Aztán befordult az erdőbe, és meggyújtotta a zseblámpát. Majd inkább hátulról közeledik. Ha jól emlékezett, az a szoba, ahonnan a fény kiszűrődött, kétfelé nyílt: elöl is, hátul is volt ablaka. Lassan mozgott, egész idő alatt próbálta elkerülni a száraz gallyakat. Mire elérte a ház hátsó falát, leizzadt. Egyre komolyabban korholta önmagát azért, amit művel. Legrosszabb esetben felugat a kutya, és figyelmezteti Rolf Nymant, hogy valaki leskelődik. Mozdulatlanul hallgatózott. Csak az erdő 293

susogása hallatszott. A távolban leszállni készült egy gép Sturupban. Wallander megvárta, míg normalizálódik a légzése, aztán óvatosan közelebb ment a házhoz. Leguggolt, és pár centire tartotta a zseblámpát a talajtól. Mielőtt belépett volna az ablakból kiszűrődő világosságba, lekapcsolta a lámpát, és visszahúzódott a fal menti árnyékba. A kutya még mindig csendben volt. Wallander fél fülét a hideg falhoz szorítva hallgatózott. Nem hallatszott zene, sem hangok, egyáltalán semmi nesz. Óvatosan kinyújtózott, és benézett az ablakon. Rolf Nyman egy asztalnál ült a szoba közepén. Valami fölé hajolt, amiről Wallander nem tudta azonnal, hogy mi lehet. Aztán rájött, hogy pasziánszot rak. Wallander arra gondolt, hogy ugyan, mit is várt. Valakit, aki kis fehér poros zacskókat mérlegel? Vagy aki épp gumiszalaggal elszorított karjába döfi a tűt? „Tévedtem – gondolta. – Kezdettől fogva rossz irányba tüzeltem.” Ugyanakkor azonban arról is meg volt győződve, hogy az a férfi, aki ott az asztalnál pasziánszozik, nemrég meggyilkolt három embert. Kegyetlenül kivégezte őket. Amikor Wallander épp visszavonulni készült a fal mellől, a kutya ugatni kezdett. Rolf Nyman összerezzent. Egyenesen Wallander felé nézett. Wallander egy pillanatra azt hitte, fel is fedezte őt. Aztán a férfi felállt, és az ajtóhoz ment. Wallander ekkorra már igyekezett vissza az erdőbe. Ha kiengedi a kutyát, rossz lapjaim vannak, gondolta. Maga elé világított a földre, botladozott. Megrogyott, érezte, amint egy ág végighasítja az arcát. A háttérből még mindig hallotta a kutyaugatást. Amikorra elérte a kocsit, elvesztette a zseblámpáját, de nem állt meg, hogy megkeresse. Elfordította a slusszkulcsot, és arra gondolt, mi történne most, ha még a régi kocsija lenne, így azonban gond nélkül be tudta tenni hátramenetbe, és elindult. A főúton épp egy teherautó közeledett, motorzaja elnyomta Wallander kocsijának hangját, tehát Rolf Nyman nem fogja őt meghallani. Halkan megfordult, hármasban indult el. Amikor kiért az országútra, látta még a teherautó hátsó lámpáit. Dombon lefelé ment, hát kivette sebességből, üresjáratban gurult lefelé. A visszapillantó tükörből semmit sem látott, tehát nem üldözik. Wallander végigsimított az arcán, érezte a vért, kutakodott a vécépapírja után. E kis figyelmetlenség révén csaknem az árokban landolt. Az utolsó másodpercben sikerült visszakormányoznia a kocsit az útra. Már éjfél volt, mire hazaért a Mariagatanra. A gally mélyen felsértette az arcát. Wallander gondolkodott egy percig, ne menjen-e vele kórházba. Aztán megelégedett azzal, hogy kitisztította a sebet, és leragasztotta egy nagy ragtapasszal. Főzött egy erős kávét, letelepedett a konyhaasztalhoz, és maga elé húzta egyik félig teleírt jegyzetfüzetét. Még egyszer végiggondolta a háromszög-piramist, és a középső kérdőjelet kicserélte Rolf Nyman nevére. 294

Persze azt eleve tudta, hogy igen szegényes a rendelkezésükre álló bizonyíték. Alapos nyomozómunkára van még szükség ahhoz, hogy továbbjussanak. Azon is eltöprengett, vajon mivel győzze meg a kollégákat, hogy minden látszat ellenére épp ez az a nyom, amire most összpontosítaniuk kell. Mennyire bízhat meg ezúttal az ösztönében? Rydberg megértené, s talán még Martinsson is. De sem Svedberg, sem Hansson nem venné komolyan. Két óra volt, amikor lámpát oltott és lefeküdt. Sajgott az arca. A másnap, január 3-a hideg, tiszta nap volt Skånéban. Wallander korán kelt, kicserélte a tapaszt az arcán, és már hét előtt beért a kapitányságra. Reggel elsőként egy súlyos közlekedési balesetről szerzett tudomást, amely nem egészen egy órával azelőtt történt Ystad közelében; több halott volt, közöttük egy kisgyerek is. Az ilyesmi mindig igen nyomott hangulatot okozott a rendőrségen. Wallander bevonult a szobájába, és titokban hálát adott, hogy már nem kell a közlekedési balesetekhez kiszállnia. Kávét hozott, és elgondolkodott az előző éjszaka történteken. Ám még ott voltak benne az előző esti kétségek is. Könnyen lehet, hogy Rolf Nyman téves nyomnak bizonyul. De azért elég gyanús mozzanat volt ott ahhoz, hogy alaposan Nyman körmére nézzenek. Wallander azt is elhatározta, hogy diszkréten figyeltetni fogja a házat is, elsősorban azért, hogy tudja, mikor megy el Nyman. Persze ez a sjöbói rendőrség feladata lett volna, de Wallander már eldöntötte, hogy velük mindig csak a pillanatnyi állást fogja közölni. Ami a munka érdemi részét ületi, az ystadi rendőrség igényt tart rá. Be kell jutniuk a házba. És van még egy másik probléma is: Rolf Nyman nincs egyedül. Ott van még a barátnője is. Akit senki sem látott, és aki aludt akkor is, amikor Wallander ott járt. Hirtelen átfutott Wallander agyán, hogy ez a nő talán nem is létezik. Hiszen sok minden nem úgy volt, ahogy azt Nyman előadta. Az órájára nézett. Hét óra húsz. Egy diszkó tulajdonosnő számára valószínűleg még hajnalok hajnala. Mégis kikereste a lundi Linda Boman számát. A nő szinte azonnal felvette, de Wallander hallotta a hangján, hogy félig még alszik. – Sajnálom, hogy felébresztettem – mondta. – Ébren voltam. „Aha, akárcsak én magam – gondolta Wallander. – Nem szereti beismerni, hogy felébresztették. Pedig ez még olyan időpont, amikor bárki nyugodtan húzhatja a lóbőrt.” – Van még néhány kérdésem – mondta Wallander. – És sajnos nem várhatok velük. – Hívjon fel öt perc múlva! – mondta a nő, és letette. Wallander hét percet várt, aztán újra felhívta a nőt. Most már nem volt annyira álmos a hangja. – Természetesen Rolf Nymanról van szó – mondta Wallander. – Még mindig nem árulja el, hogy miért érdeklődik utána annyira? 295

– Pillanatnyilag nem tehetem. De megígérem, hogy ön lesz az első, aki megtudja. – Megtisztel. – Azt mondta, hogy súlyos heroinfüggő. – Még tudom, mit mondtam. – A kérdésem nagyon egyszerű. Honnan tudja? – Megmondta. Meglepett vele. Nem is próbálta titkolni. És én becsültem benne ezt. – Ő maga mondta meg? – Igen. – Ez azt jelenti, hogy másképp sosem vette volna észre, hogy valami nem stimmel vele? – Jól végezte a munkáját. – Vagyis sohasem volt elszállva? – Legalábbis nem lehetett észrevenni rajta. – Nyugtalan, ideges sem szokott lenni? – Nem jobban, mint a többiek. Néha én is nyugtalan meg ideges vagyok. Különösen ha a lundi rendőrség cirkuszol velem a diszkó miatt. Wallander egy pillanatig csöndben ült, és azon gondolkodott, hogy rákérdezzen-e a lundi rendőrségen Linda Bomanra. A nő várt. – Kérem, hadd foglaljam össze még egyszer! – kérte Wallander. – Sohasem látta belőve. Csak ő maga mondta, hogy heroinfüggő. – Nem tudom elképzelni, hogy valaki ilyesmiben hazudna. – Én sem – felelte Wallander. – De biztos akartam lenni abban, hogy mindent jól értettem-e. – Ezért hívott fel fél hatkor? – Fél nyolc van. – Nekem az egyre megy. – Még egy kérdésem van – folytatta Wallander. – Azt mondja, sosem hallott arról, hogy barátnője lenne? – Nem. – Sohasem látta senkivel? – Soha. – Tegyük fel, hogy azt mondta, van barátnője. Akkor ezt hogy ítélné meg: igazat mond vagy hazudik? – Egyre furcsábbakat kérdez. Miért ne lehetne barátnője? Hiszen nem rondább, mint sok más férfi, igaz? – Akkor nincs több kérdésem – fejezte be Wallander. – És amit tegnap mondtam, még mindig érvényes. – Semmit sem fogok mondani. Aludni fogok. – Lehet, hogy jelentkezem még – mondta Wallander. – Arról tud, hogy Rolfnak volt-e jó barátja? 296

– Nem. Vége lett a beszélgetésnek. Wallander Martinsson szobájába ment. Az épp fésülködött egy kis zsebtükörben. – Fél kilenc – szólalt meg Wallander. – Addig össze tudnád trombitálni az embereket? – Mintha történt volna valami? – Talán – felelte Wallander. Pár szót váltottak az autóbalesetről is. A személyautó a jeges burkolaton megcsúszott, és frontálisan ütközött a szembejövő sávban közeledő lengyel teherautóval. Wallander fél kilenckor beszámolt a kollégáinak arról, ami eddig történt. Elmondta a beszélgetést Linda Bomannal, az eltűnt fényszórókat. De azt nem említette, mit keresett egymagában éjszaka egy magányos, Sjöbo közeli ház udvarán. Pontosan, ahogy számított rá: Rydberg fontosnak találta a felfedezését, Hansson és Svedberg akadékoskodott, Martinsson meg hallgatott. – Természetesen sovány anyag ez – mondta Wallander a vita végén –, mégis az a véleményem, hogy most Nymanra kell figyelnünk. Persze azért a széles fronton folytatott rutinmunkát sem hanyagoljuk el. – Az államügyész mit mond? – kérdezte Martinsson. – Amúgy ki most az államügyész? – Egy nő. Anette Brolinnak hívják, Stockholmban dolgozik – felelte Wallander. – Jövő héten jön le. De én Åkesonnal szándékozom beszélni. Még ha nem felelős is már hivatalosan az előzetes vizsgálatért. Áttértek a következő pontra. Wallandernek az volt a véleménye, hogy be kéne jutniuk a sjöbói házba, de úgy, hogy Nyman ne tudja meg. Ez persze azonnal tiltakozást váltott ki. – Nem tehetjük – mondta Svedberg. – Ez közönséges betörés. – Egy hármas gyilkosságot kell felderítenünk – felelte Wallander. – És ha igazam van, Rolf Nyman igen ravasz. Ha valamit találni akarunk, akkor figyelnünk kell, méghozzá úgy, hogy ne vegye észre. Mikor megy el otthonról? Mit csinál? Mennyi ideig marad el? És mindenekelőtt azt kell megtudnunk, hogy valóban él-e ott egy lány is. – Esetleg kéményseprőnek álcázom magam – javasolta Martinsson. – Átlát rajtad – mondta Wallander, nem foglalkozva az ironikus felhanggal. – Úgy gondoltam, hogy kicsit közvetettebben csináljuk. A kézbesítők útján. Ki kell kutatnunk, ki kézbesíti Rolf Nyman postáját. Egyetlen vidéki kézbesítő sincs, aki ne tudná pontosan, mi folyik körzetének házaiban. Még ha soha át nem lépi a küszöböt, akkor is tud sok mindent, például, hogy ki lakik ott. Svedberg makacskodott. – Talán az a lány nem szokott levelezni. 297

– Nem is arról van szó – felelte Wallander. – A kézbesítők akkor is tudják. Ez így működik. Rydberg egyetértőn bólintott. Wallander érezte, hogy támogatja, és ez ösztönözte. Hansson megígérte, hogy elmegy a postára. Martinsson nem túlzott lelkesedéssel, de vállalta a tanya megfigyelésének megszervezését. Wallandernek Åkesonnal kellett beszélnie. – Próbáljatok meg minél többet megtudni erről a Nymanról – mondta Wallander. – És legyetek nagyon diszkrétek! Ha olyan állatfajta, amilyennek sejtem, akkor semmilyen körülmények között nem szabad felingerelnünk. Wallander intett Rydbergnek, hogy beszélni akar vele a szobájában. – Biztos vagy benne? – kérdezte Rydberg. – Ez a Nyman lesz a mi emberünk? – Igen – felelte Wallander. – Ugyanakkor persze azzal is tisztában vagyok, hogy tévedhetek is. Hogy akár teljesen rossz vágányra is terelhetem a nyomozást. – A reflektorok ellopása több mint gyanús – felelte Rydberg. – Számomra egyenesen döntő bizonyíték. Hogy jutott eszedbe? – A piramisokról – mondta Wallander. – Reflektorokkal világítják meg őket. Csak havonta egy napon, teliholdkor nem. – Honnan tudod? – Apám mesélte. Rydberg elgondolkodva bólogatott. – A drogszállítmányokkal aligha igazodnak a holdjáráshoz – mondta. – Ráadásul Egyiptomban valószínűleg sokkal kevesebb felhő van, mint itt nálunk Skånéban. – A szfinxek tulajdonképpen érdekesebbek voltak – mondta Wallander. – Félig emberek, félig állatok. Ügyeltek arra, hogy a nap minden reggel felkeljen. Méghozzá ugyanabból az irányból. – Olvastam egy amerikai biztonsági szolgálatról, amelynek a Szfinx a lógója – mondta Rydberg. – Ez jó – felelte Wallander. – A Szfinx éberen őrködik. És mi is éberen őrködünk. Akár rendőrök, akár éjjeliőrök vagyunk. Rydberg hangosan felnevetett. – Ha egy kezdő rendőr ezt meghallaná, bolondnak tartana. – Tudom – felelte Wallander. – Mégis el kéne mondani neki. Rydberg kiment. Wallander felhívta otthon Per Åkesont, aki megígérte, hogy szól Anette Brolinnak. – És hogy van az ember? – kérdezte Wallander. – Aki túljutott minden büntetőügyön? – Jól – felelte Åkeson. – Még jobban, mint gondoltam volna. 298

Ezen a napon még kétszer találkozott a nyomozócsoport. Martinsson megszervezte a ház figyelését, Hansson pedig elindult, hogy elbeszélgessen a postással. A többiek ezalatt megpróbálták összeállítani Nyman életrajzát. Soha nem volt még összeütközése a rendőrséggel, ez persze megnehezítette a dolgukat. 1957-ben született Tranåsban, és a hatvanas évek közepén költözött a szüleivel együtt Skånéba. Előbb Höörben, később Trelleborgban laktak. Az apa külső villanyszerelőként egy elektromossági üzletben dolgozott, az anya a háztartást vezette. Rolf egyetlen gyerek volt. Az apa 1986-os halála után az anya visszaköltözött Tranåsba, majd néhány év múlva ő is meghalt. Wallanderben egyre erősödött az a meggyőződés, hogy Rolf Nyman teljesen láthatatlan állampolgár volt. Mintha szántszándékkal tüntetett volna el minden nyomot maga mögött. A malmöi kollégáktól azt is megtudta, hogy Nyman neve soha, egyetlen drogeseménnyel kapcsolatban sem hangzott el. Túlságosan is láthatatlan, gondolta Wallander, nem is egyszer a délután során. Az ember már csak olyan, hogy nyomokat hagy. De nem úgy Rolf Nyman. Hansson visszatért, miután hosszan elbeszélgetett a kézbesítőnővel, Elfrida Wirmarkkal. Az asszony teljesen biztos volt abban, amit mondott: abban a házban két ember lakott, Holm és Nyman. Ami viszont azt jelentette, hogy most már csak egy lakik ott, mivel Holm a hullaházban várja a temetését. Este hétkor gyűltek össze az ülésteremben. A Martinssonhoz a nap folyamán befutott jelentések szerint Nyman csak egyszer hagyta el a házat, hogy megetesse a kutyát. És senki nem is érkezett a házhoz. Wallander megkérdezte, hogy azok szerint, akik megfigyelik a házat, gyanakvónak tűnt-e. Ezt senki sem tudta megerősíteni. Aztán hosszasan beszélgettek a vidéki levélkihordók feladatköréről. Végül megállapodtak abban, hogy Rolf Nyman kitalált magának egy nem létező barátnőt. Wallander így foglalta össze a napot: – Semmi sem utal arra, hogy heroinfüggő volna – kezdte. – Ez az első hazugsága. A második az, hogy barátnője van, pedig egyedül él abban a házban. Két lehetőségünk van arra, hogy bejussunk a házba. Az első, hogy kivárjuk, amíg elmegy otthonról. Előbb vagy utóbb meg fogja tenni, legalább bevásárolni elmegy. Hacsak nem halmozott fel odabent nagyobb készleteket. De hát miért is halmozott volna? A másik lehetőségünk pedig, hogy valamiképpen kicsaljuk a házából. Úgy döntöttek, hogy várnak legalább pár napot. És ha azalatt nem történik semmi, akkor újragondolják a terveket. Kivárták a január negyedikét, majd az ötödikét is. Nyman kétszer hagyta el a házat: mindkétszer a kutyát etette meg. Arra semmi jel nem utalt, hogy éberebbé vált volna. Közben azért folyamatosan próbálkoztak még többet megtudni az életéről, de a fickó mintha légüres térben élt volna. Az adóhivatal szerint alacsony éves jövedelemre tesz szert lemezlovasi munkájával. Soha 299

nem csalt feltűnően adót. 1986-ban útlevelet igényelt. 1976 óta volt jogosítványa. És mintha sosem lettek volna igazi barátai. Január ötödikén Wallander Rydberggel bezárkózott a szobájába. Rydberg úgy gondolta, hogy pár napot még várniuk kellene. Wallander azonban előadta neki az ötletét, amellyel Nymant feltűnés nélkül ki lehetne csalni a házából. Úgy döntöttek, hogy még a délelőtt folyamán hozzálátnak a terv megvalósításához. Wallander felhívta Linda Bomant Lundban. Másnap este a diszkó kinyit. Egy dán disc-jockeyt hívtak meg. Linda Boman azt kérdezte, ki állja a pluszköltségeket, mert a koppenhágai DJ-nek szerződése van. Wallander azt felelte, hogy küldje nyugodtan az ystadi rendőrségre a számlát, bár ezt előbb meg kell kérdeznie. Pár órán belül megadja a választ. Január 5-én délután metszően éles szél fújt Skånéban. A jóslat szerint kelet felől havazás közeledik, és valószínűleg el fogja érni a déli partvonalat is. Wallander a gyűlésterembe hívta a nyomozócsoport tagjait. A lehető legkurtábbra fogva elmondta, mit sütöttek ki Rydberggel délelőtt. – Ki kell füstölnünk Rolf Nymant – mondta. – Nyilvánvaló, hogy ha nem feltétlenül szükséges, akkor nem hagyja el a házat. Nem látszik, mintha feltűnően gyanakvóvá vált volna. – Talán mert az egésznek semmi értelme – vágott a szavába Hansson. – Talán mert semmi köze nincs a gyilkosságokhoz. – Ez a lehetőség is fennáll – ismerte el Wallander. – De pillanatnyilag inkább az ellenkezőjéből kellene kiindulnunk. Ez pedig azt jelenti, hogy be kell jutnunk a házba anélkül, hogy észrevenné. Legelőször is ki kell csalnunk otthonról. Olyan ürüggyel, hogy ne fogjon gyanút. Aztán elmondta az ötletét. Linda Boman felhívja, és azt mondja neki, hogy a meghívott DJ lemondta a fellépést. És jó lenne, ha Rolf beugrana. Ha belemegy, akkor egész este üresen áll a ház. Valaki ott marad a diszkónál, aki folyamatosan tartja a kapcsolatot a házban lévőkkel. Amikor Rolf Nyman hajnaltájban visszatér Sjöbóba, üresen fogja találni a házat. A kutyán kívül senki sem fogja megtudni, hogy járt ott valaki. – És mi történik, ha felhívja a dán kollégáját? – kérdezte Svedberg. – Erre is gondoltunk. Linda Boman beszélni fog a dánnal, hogy ne vegye fel a telefont. A rendőrség pedig kifizeti neki azt a gázsit, amitől így elesik. Ezt a pénzt szívesen megfizetjük. Wallander sok ellenvetést várt, de nem volt több. Tudta, hogy türelmetlenségének legfőbb oka a nyomozócsoport munkája. Nem lehet így tovább folytatni. Valaminek történnie kell. Wallander körülnézett. Már senkinek sem volt mondanivalója. – Akkor megegyeztünk? Úgy gondoltam, hogy holnap mindjárt le kellene csapnunk. Wallander az asztalon álló telefonért nyúlt, és Linda Bomant hívta. – Indul a menet – szólt bele. – Egy óra múlva hívja fel. 300

Wallander letette a telefont, és az órájára nézett. Martinssonhoz fordult: – Ki van most szolgálatban odafenn? – Näslund és Peters. – Szólj nekik oda a rádión, hogy öt után különösen tartsák nyitva a szemüket. Akkor hívja fel Linda Boman Nymant. – Mi fog történni? Mit gondolsz? – Nem tudom. Csak azt mondtam, hogy figyeljenek. Aztán végigvették a forgatókönyvet. Linda Boman megkéri Nymant, hogy este már nyolcra menjen át Lundba, mert jöttek új lemezek, amelyeket meg kéne néznie. Ez azt jelenti, hogy hét körül el kell indulnia Sjöbóból. A diszkó hajnali háromig tart nyitva. Amikor a diszkónál lévő kollégák jelzik, hogy Nyman megérkezett, az itteniek behatolnak a házba. Wallander Rydberget is megkérte, hogy tartson velük. Ő azonban Martinssont javasolta. – Martinsson meg én bemegyünk a házba. Svedberg is jön, ő őrt állt. Hansson a lundi diszkót tartja szemmel. A többiek itt maradnak a kapitányságon. Ha esetleg valami történne. – Mit keresünk egyáltalán? – kérdezte Martinsson. Wallander épp felelni akart, de Rydberg felemelte a kezét. – Nem tudjuk még – mondta. – Meg kell találnunk valamit, amiről még nem tudjuk, hogy azt keressük. De a következmény a nem vagy az igen lesz. Hogy Nyman volt-e, aki a két nővért meg Holmot meggyilkolta, vagy nem. – Drog – mondta Martinsson. – Drogot keresünk? – Fegyvert, pénzt, akármit. Cérnát, amelyet az Eberhardsson nővéreknél vásárolt valaki. Repülőjegyek másolatát. Nem tudjuk. Egy darabig ültek még. Martinsson eltűnt, hogy felvegye a kapcsolatot Näslunddal és Petersszel. Visszajött, bólintott, leült. Wallander öt húszkor már órával a kezében ült ott. Aztán hívta Linda Boman számát. Foglaltat jelzett. Vártak. Kilenc perccel később csörgött a telefon. Wallander a kagylóért nyúlt, belehallgatott, letette. – Nyman igent mondott – mondta. – Akkor indul az akció. Hamarosan meglátjuk, helyes vagy rossz úton járunk-e. Elindultak. Wallander visszahúzta Martinssont. – Jobb lesz, ha fegyvert is viszünk. Martinsson kérdőn nézett rá. – Azt hittem, Nyman Lundban lesz. – Csak a biztonság kedvéért – felelte Wallander. – Semmi más. Skånéba nem jött meg a hó. Másnap, január 6-án borús volt az ég. Gyenge szellő fújt, a plusz négy fokban esőre állt az idő. Wallander sokáig tétovázott, melyik pulóverét vegye fel. Este hatkor találkoztak az ülésteremben. Hansson már elment Lundba. Svedberg egy ligetben rejtőzött, ahonnan a sjöbói tanya egész első felét áttekinthette. Rydberg az étkezőben ült, és keresztrejtvényt fejtett. Wallander kelletlenül szedte elő az oldalfegyvert, és 301

felkötötte a tartóját, amely sosem akart rendesen állni. Martinsson a zakózsebében hordta a lőfegyverét. Kilenc perccel hét után Svedbergtől megérkezett a várt rádiós jelentés: A madár kirepült. Wallander nem akart fölösleges kockázatot: a rendőrségi hullámsávokat folyton lehallgatták. Tehát Nymant „madár”-ként emlegették. Csak ennyi. Vártak. Hat perccel nyolc előtt befutott Hansson rádiós jelentése: A. madár leszállt. Rolf Nyman lassan hajtott. Martinsson és Wallander felállt. Rydberg felnézett a rejtvényéből, és bólintott. Fél kilenckor értek a házhoz. Svedberg fogadta őket. A kutya ugatott. A ház sötét volt. – Megnéztem a zárat. Elég egy közönséges álkulcs. Wallander és Svedberg a zseblámpákkal világítottak, míg Martinsson kinyitotta az álkulccsal a zárat. Svedberg visszament a megfigyelőhelyére. Bementek. Wallander minden lámpát felkapcsolt. Martinsson kérdőn nézett rá. – Nyman egy diszkóban épp lemezeket rak fel – mondta Wallander. – Lássunk hozzá! Lassan, módszeresen kutatták át a házat. Wallander hamarosan megállapította, hogy nincs olyan nyom, amelyből egy nő ittlétére lehetne következtetni. Holm ágyán kívül csak még egy ágy volt. – Kábítószer-kereső kutyát is kellett volna hoznunk – mondta Martinsson. – Elképzelhetetlen, hogy itthon tartaná a készleteit – felelte Wallander. Három órán át kutattak a házban. Éjfél előtt Martinsson felhívta Hanssont a rádióján. – Iszonyúan tele van a diszkó – felelte Hansson. – És a zene valami őrületesen hangos. Kimegyek inkább. Persze, ott meg hideg van. Tovább keresgéltek. Wallandert lassan nyugtalanság fogta el. Se drog, se fegyver. Semmit sem találtak, ami arra utalt volna, hogy Nyman részt vett az eseményekben. Martinsson még a pincét és a sufnit is gondosan átkutatta. Nem voltak fényszórók. Semmi sem volt. Csak a kutya ugatott, ahogy a torkán kifért. Wallander többször is nagy kedvet érzett, hogy lelője. De szerette a kutyákat. Még az ugatósakat is. Fél kettőkor Martinsson megint felhívta Hanssont. Még mindig semmi. – Mit mondott? – kérdezte Wallander. – Hogy sokan tolonganak a diszkó előtt. Kettőre még mindig nem jutottak előbbre. Wallander lassan belátta, hogy tévedett. Rolf Nyman, úgy tűnik, tényleg nem több, mint aminek látszik: egy disc-jockey. És azt, hogy egy nőről mesélt, igazán nem lehet bűnként felróni neki. Arra sem találtak bizonyítékot, hogy ő maga kábítószert fogyasz302

tana. – Azt hiszem, befejezhetjük – mondta Martinsson. – Itt semmi sincs. Wallander bólintott. – Én még maradok egy kicsit, de te meg Svedberg nyugodtan menjetek haza. Hagyd itt nekem az adó-vevőt. Martinsson bekapcsolva az asztalra helyezte a készüléket. – Fújd le az akciót! – mondta Wallander. – Hansson várja meg, amíg szólok neki, de akik odabent vannak, azok hazamehetnek. – Mit akarsz még találni, ha egyedül itt maradsz? Wallander hallotta Martinsson hangjában az iróniát. – Semmit. Talán csak azt kell belátnom, hogy tévedtem, és hogy mindenkit hamis nyomra vittem. – Holnap kezdjük elölről – felelte Martinsson. – Ezzel nem lehet mást tenni. Martinsson eltűnt. Wallander beült egy fotelbe, és körülnézett a helyiségben. A kutya ugatott. Wallander csendben átkozódott. Biztos volt abban, hogy igaza van. Rolf Nyman az, aki meggyilkolta a két nővért és Holmot. Viszont nem talált bizonyítékot. Egy kicsit üldögélt még, aztán végigment a szobákon, sorra lekapcsolgatta a lámpákat. A kutya elhallgatott. Wallander megdermedt. Fülelt. A kutya csendben volt. Wallander mindjárt sejtette a veszélyt. Nem tudta, honnan jöhet. A diszkónak reggel háromig kéne nyitva tartania. Hansson pedig nem jelentkezett. Wallander nem tudta, mi késztette az ugrásra. Hirtelen észrevette, hogy egy megvilágított ablak mögött áll, és oldalra vetődött. Ugyanakkor felrobbant az ablaküveg. Wallander mozdulatlanul feküdt a földön. Valaki rálőtt. Vad gondolatok kergetőztek a fejében. Nyman nem lehetett. Hansson jelentette volna, ha elindul. Wallander a földhöz lapult, és próbálta előhalászni a pisztolyát. Megpróbált arrébb kecmeregni, de azt vette észre, hogy kis híján megint a fényben köt ki. Mostanra a lövész már elérhetett az ablakig. A mennyezeti lámpa bevilágította az egész szobát. Előhúzta hát a pisztolyt, és rálőtt az izzóra. Annyira remegett a keze, hogy elhibázta. Még egyszer megcélozta, most már két kézzel tartva a fegyvert. Az izzó szétment. Csendesen feküdt, és fülelt a sötétségbe. A szíve kalapált. Mindenekelőtt az adó-vevőre volt szüksége. Ám az többméternyire volt tőle, az asztalon. És az asztal meg volt világítva. A kutya még mindig csöndben volt. Hirtelen úgy vélte, valaki közeledik a folyosón. Alig hallható léptekkel. Az ajtónyílásra emelte a pisztolyt. Reszketett a keze. De senki sem jött. Nem tudta, mennyi idő telt el. Ugyanakkor lázasan próbálta felfogni, mi történhetett. Akkor észrevette, hogy az asztal egy szőnyegen áll. Óvatosan, anélkül hogy a fegyvert leengedte volna, húzni kezdte a szőnyeget maga felé. Az asztal nehéz volt, de érezte, hogy 303

mozdul. Végtelen lassúsággal közeledett. Ám amikor végre elérhette volna az adó-vevőt, még egy lövés csattant. A készülék ezer darabra fröccsent. Wallander összekuporodott egy sarokban. A lövés a ház eleje felől érkezett. Wallander belátta, hogy ha a támadó átmegy a ház hátsó feléhez, akkor nem tud hová rejtőzni. „Ki kell jutnom innen – gondolta. – Ha maradok, meghaltam.” Kétségbeesetten próbált valami tervet rögtönözni. A külső világításhoz nem tud hozzáférni. Az az ember odakint vár, és még mielőtt elérhetné, agyonlövi. Eddig elég biztosnak bizonyult a keze. Wallander rájött, hogy egyetlen lehetősége van. Az pedig egyáltalán nem volt ínyére. Viszont nem volt választása. Vett néhány nagy levegőt. Aztán felállt, kirohant, kirúgta a folyosó ajtaját, oldalt vetette magát, és háromszor lőtt a kutya ketrece irányába. Vonyítás jelezte, hogy talált. Wallander minden percben arra számított, hogy meghalhat. De a kutya vonyítása alatt volt annyi ideje, hogy bejusson az árnyékba. Ugyanakkor meglátta Rolf Nymant. Ott állt az udvar közepén, egy pillanatra összezavarták a kutyára leadott lövések. Aztán ő is észrevette Wallandert. Wallander behunyt szemmel tüzelt, kétszer. Amikor újra kinyitotta a szemét, látta, hogy Nyman a földön fekszik. Wallander lassan közeledett feléje. Élt. Az oldalába kapta a golyót. Wallander kivette a kezéből a fegyvert. Aztán a kutyához ment: az elpusztult. A távolból Wallander közeledő szirénákat hallott. Egész testében remegve a lépcsőre ült és várt. Egyszerre megérezte, hogy eleredt az eső.

304

Epilógus

R

eggel negyed ötkor Wallander a kapitányság kávézójában ült, és kávét ivott. A keze még mindig reszketett. Az első kaotikus órák után, amikor úgy igazából még senki sem volt tisztában vele, hogy mi is történt, lassan kitisztult a kép. Ugyanakkor, amikor Svedberg és Martinsson elhagyta a sjöbói házat, és kapcsolatba léptek Hanssonnal, a sjöbói rendőrség megint razziát tartott Linda Boman diszkójában, mert az a gyanú merült fel, hogy veszélyesen sok ember zsúfolódott össze. Az általános zűrzavarban Hansson félreértette Martinssont, és azt hitte, mindenki elhagyta Nyman házát. Ráadásul túl későn vette észre, hogy Rolf Nyman lelépett egy hátsó ajtón át, amit Hansson addig, hanyagsága miatt, észre sem vett. Megkérdezett egy rendőrt, hol vannak az alkalmazottak, mire azt a választ kapta, hogy testületileg bevitték őket kihallgatni a rendőrségre. Biztosra vette, hogy Rolf Nyman is közöttük van. Így aztán semmi okot nem látva arra, hogy továbbra is Lundban maradjon, abban a biztos tudatban tért vissza Ystadba, hogy a sjöbói ház több mint egy órája üres. Wallander ugyanebben az időben a földön hentergett, mennyezeti lámpákat lőtt szét, kirohant az udvarra, megölt egy kutyát, és oldalba lőtte Rolf Nymant. Ystadba való visszatérése után Wallander többször gondolt arra, hogy milyen ideülő volna egy dühkitörés, de nem tudott egyezségre jutni magával, hogy kinek tehetne igazából szemrehányást. Tévedések és félreértések egész szerencsétlen sorozata fonódott össze, aminek persze könnyen lehetett volna csúnya vége, és a kutya mellett emberáldozatokat is követelhetett volna. Másképp lett. De nem sok hiányzott. Ideje van az életnek, és ideje van a halálnak, gondolta Wallander. Ezt a mantrát mondogatta, mióta egyszer Malmőben megkéselték. Most megint közel járt hozzá. Rydberg lépett be az étkezőbe. – Rolf Nyman felépül – mondta. – Csak könnyebben sebesítetted meg. Nem lesz maradandó károsodása. Az orvosok azt mondták, hogy már reggel beszélhetünk vele. – Ugyanennyi erővel el is hibázhattam volna – mondta Wallander. – Vagy eltalálhattam volna a szeme között. Pocsékul lövök. – Mint a legtöbb rendőr – felelte Rydberg. Wallander szürcsölte a forró kávét. 305

– Beszéltem Nyberggel – folytatta Rydberg. – Úgy gondolja, ez lehet az a fegyver, amellyel Holmot és az Eberhardsson nővéreket lelőtték. A kollégák megtalálták Holm kocsiját is. Egy sjöbói utcában állt. Valószínűleg Nyman tette le ott. – Tehát valamire fény derült – mondta Wallander. – De arról még mindig nincs sejtelmünk sem, mi rejtőzik az egész mögött. Erre persze Rydberg sem tudott mit felelni. Több hétbe is beletelt, mire nagyjából kitisztult a kép. Amikor Nyman végre beszélni kezdett, a rendőrség egy jól kiépített szervezetet göngyölíthetett fel, amely nagy mennyiségű kemény drogot juttatott be Svédországba. Az Eberhardsson nővérek képezték Nyman jó polgári álcáját. Ők szervezték meg Spanyolországban a Közép-Amerikában és Ázsiában előállított kábítószer átvételét, amelyet halászhajókon vittek odáig. Ám egy soha ki nem derült időpontban Holm és a nővérek kapzsiságukban összeszövetkeztek Nyman ellen. Amikor ez rájött, mi folyik a háttérben, visszaütött. Ugyanekkor történt a repülőgép-szerencsétlenség. A kábítószert Marbellán át Németországba csempészték. Egy Kiel melletti magán-kifutópályáról szálltak fel az éjszakai szakítógépek Svédország felé. Oda tért vissza a lezuhant gép is eddig mindannyiszor. A katasztrófabizottság nem tudta megállapítani a lezuhanás okát. A legtöbb érv amellett szólt, hogy a gép iszonyú rossz állapotban volt már, és több minden jött össze. Maga Wallander vezette Nyman első kihallgatásait. Ám amikor két további brutális gyilkosság történt, akkor le kellett adnia az ügyet, és az újjal foglalkozni. Az persze kezdettől fogva világos volt, hogy Rolf Nyman nem a csúcsa annak a bizonyos piramisnak. Nyman fölött többen is lehetnek még: beruházók, láthatatlan emberek, akik maguk is makulátlanul tisztességes polgári homlokzat mögül gondoskodnak arról, nehogy megszűnjön a kábítószer-beáramlás Svédországba. Esténként néha Wallandernek eszébe jutottak a piramisok. A csúcsuk, ahová az apja megpróbált felmászni. Wallander azt gondolta, hogy ez a mászás akár szimbolizálhatná az ő saját munkáját is. Sohasem érhetett fel a célig. Mindig akadtak, akik olyan magasságban ültek, ahová ő már sohasem érhetett fel. Ezen a reggelen, 1990. január 7-ének reggelén azonban Wallander csak fáradt volt. Fél hatkor nem bírta tovább. Csak Rydbergtől köszönt el, és hazament a mariagatani lakásába. Lezuhanyozott és lefeküdt, de nem tudott elaludni. Csak miután egy elfelejtett csomagban talált még egy altatót, zuhant végre álomba, és csak másnap délután kettőkor ébredt fel. A nap maradékát részben a kapitányságon, részben a kórházban töltötte. 306

Björk is megjelent, és gratulált neki. Wallander nem válaszolt. Az volt az érzése, hogy szinte mindent rosszul csinált. A szerencséjének és nem az ügyességének köszönhette, hogy elkapták Rolf Nymant. Aztán először beszélgetett Nymannal a kórházban. A férfi sápadt volt, de összeszedett. Wallander arra számított, hogy majd meg sem fog szólalni, de Nyman több kérdésre is válaszolt. – Az Eberhardsson nővérek? – kérdezte Wallander az első kihallgatás vége felé. Rolf Nyman mosolygott. – Két kapzsi öregasszony – felelte. – Akiknek attól szállt el az agyuk, hogy valaki bepottyant abba a sivár életükbe, és a kaland levegőjét kavarta fel. – Ez azért nem túl hihető – mondta Wallander. – Ez az ugrás túl nagy. – Anna Eberhardsson fiatal nőként meglehetős vad életet folytatott. Emika tartotta úgy-ahogy kordában. Lehet, hogy titokban maga is szeretett volna úgy élni? Mit lehet tudni az emberekről? Azonkívül, hogy mindnek megvan a gyenge oldala? Azt kell csak megtalálni. – Hogyan ismerkedtek össze? Nyman válasza meglepte. – Vettem egy cipzárt. Ez abban az időben volt, amikor még a legtöbb holmimat én magam varrtam. Megláttam a két vénkisasszonyt, és egy őrült ötletem támadt. Hogy felhasználhatnám őket. Mint védőpajzsot. – És aztán? – Egyre gyakrabban jártam hozzájuk. Vettem cérnát. Meséltem, merre jártam a világban. Hogy milyen könnyű pénzhez jutni. És hogy sohasem késő. És észrevettem, hogy hegyezik a fülüket. – Aztán? Rolf Nyman vállat vont. – Egy napon aztán tettem nekik egy ajánlatot. Olyan ajánlatot, amelynek, ahogy mondani szokták, nemigen lehetett ellenállni. Wallandernek voltak még kérdései, de Nyman egyszerre megmakacsolta magát. Wallander témát váltott. – És Holm? – Ő is mohó volt. És gyenge. Ostoba, nem vette észre, hogy engem nem lehet bevinni az erdőbe. – Hogy szerzett tudomást arról, hogy ilyen terveket szőnek? Rolf Nyman a fejét csóválta. – Ezt nem mondom meg – felelte. Wallander gyalog ment a kórházból a kapitányságig. Ott épp sajtókonferenciát tartottak, amelyen, nagy megkönnyebbülésére, nem kellett részt vennie. Amikor a szobájába ért, egy csomagocskát talált az asztalán. Wallander látta, hogy Szófiából, Bulgáriából érkezett. Akkor már tudta is, hogy mi lehet benne. Pár hónappal ezelőtt részt vett egy Koppenhágában szervezett 307

nemzetközi rendőr-konferencián. Összebarátkozott egy bolgár kollégával, aki szintén nagy operarajongó volt. Wallander kinyitotta a kis csomagot: a La Traviata volt benne, Maria Callasszal. Wallander megírta az első kihallgatás benyomásait, aztán hazament. Főzött, aludt néhány órát. Gondolt arra is, hogy felhívja Lindát. De aztán inkább hagyta. Este meghallgatta a Bulgáriából érkezett új lemezt. Arra gondolt, hogy amire most leginkább szüksége volna, az pár nap nyugalom. Két óra tájban feküdt le, és el is aludt. A telefonhívást január 8-án reggel 5:13-kor vették az ystadi kapitányságon. Egy iszonyú kimerült rendőr vette fel, aki karácsony óta folyamatosan szolgálatban volt. Hallgatta a dadogó hangot, és először arra gondolt, hogy egy agyalágyult aggastyán telefonál. Aztán valami felkeltette a figyelmét. Kérdéseket tett fel. Amikor vége volt a beszélgetésnek, a rendőr csak egy percet gondolkodott, aztán felemelte a kagylót, és tárcsázta a jól ismert telefonszámot. A telefon csörgése Wallandert egy erotikus álomból ragadta ki. Az órájára nézett, ugyanakkor már nyúlt is a telefonért. Baleset, ez volt az első gondolata. Hirtelen lefagyott út, valaki rosszul választotta meg a sebességet. Halottak. Vagy a lengyelországi komppal megint illegális menekültek érkeztek. Nehézkesen feltápászkodott az ágyban, és arcához szorította a kagylót. – Wallander! – Remélem, nem ébresztettelek fel? – Ébren voltam. „Minek ez a hazudozás? – gondolta. – Miért nem mondom meg, hogy mi van? Hogy legszívesebben tovább aludnék, és visszamennék ahhoz a meztelen nőhöz.” – Gondoltam, legjobb, ha téged hívlak. Egy öreg parasztember hívott, azt mondta, hogy Nyström a neve, és Lenarpban lakik. Azt állítja, hogy a szomszédasszonya megkötözve ül a padlón, és valaki meg is halt. Wallander elgondolkodott, hol is van az a Lenarp. Marvinsholmtól nem túl messze, Skånéhoz képest elég dimbes-dombos vidéken. – Komolynak hangzott. Azért gondoltam, legjobb, ha mindjárt téged hívlak. – Ki van kéznél? – Peters és Norén kint vannak, valaki bedobta a Continental ablakát, azt hajkurásszák. Hívjam őket? – Mondd meg nekik, hogy a Kadesjö és Katslösa közötti kereszteződésben várjanak meg. Add meg nekik a címet is. Mikor futott be a hívás? 308

– Pár perce. – Biztos, hogy nem valami részeg volt? – Nem úgy hangzott. Wallander felkelt, felöltözött. Úgy látszik, nemigen lesz mostanában része abban a nyugalomban, amelyre annyira sóvárgott. Kihajtott a városból, el az újonnan épült bútoráruház tömbje mellett, a sötét tengert csak sejtette mögötte. Az ég felhős volt. Jönnek a hóviharok, gondolta. Előbb vagy utóbb, de lecsapnak ránk. Aztán megpróbálta elképzelni, miféle látvánnyal szembesül hamarosan. A rendőrkocsi a kadesjői letérőnél várta. Még sötét volt.

309

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

310

HENNING MANKELL 1948-ban született Hárjedalenben. Svédország egyik legtekintélyesebb írója. Hosszú ideig dolgozott, színházi rendezőként és szerzőként a mozambiki Maputóban, ahol alapított egy SOS gyermekfalut is. Jelenleg apósáról, Ingmar Bergmanról ír tévésorozatot Svédországban. Bűnügyi regényei, melyeknek főszereplője a töprengő Wallander felügyelő, évek óta vezetik a bestsellerlistákat. Wallander eseteiből angol és svéd tévésorozat is készült

311