Fonetikai Osztály Jelentés a 2013-as évről és terv I. fejezet (Az osztály fő feladatai 2013-ban) A Fonetikai Osztály tervezte a BEA spontánbeszéd-adatbázis fejlesztését, bővítését, harminc újabb adatközlő hangfelvételének elkészítését, az archiválások gondozását (2013-ban elnyert OTKA-pályázat támogatásával). A kutatásokat a spontán beszéd tekintetében három irányban tervezték: a beszédhangok és beszédhangsorozatok akusztikai-fonetikai jellemzőinek (idő- és frekvenciaviszonyok, koartikulációs jelenségek, tipikus és atipikus zöngeképzés); a beszélőfelismerés sajátosságainak és a topikváltás azonosításának, valamint a megakadásjelenségek és a diskurzusjelölők jellemzőinek vizsgálatát társalgásokban. Tervbe vették a beszédtervezési diszharmónia megjelenési formáinak (nyelvbotlások, töltelékszók, hezitálások) és az önellenőrzésnek, valamint a megakadásjelenségek beszélőspecifikus sajátosságainak a kutatását. A fenti munkálatokat az anyanyelv-elsajátítás időszakára is kiterjesztik. Nem volt eltérés a tervtől. II. fejezet (A 2013-ban elért kiemelkedő kutatási és más jellegű eredmények) Részletes: 1. A BEA-adatbázis A BEA spontánbeszéd-adatbázis nemzetközi viszonylatban és több tekintetben is a legjelentősebb beszédadatbázisok egyike. A fejlesztés folyamatos volt, 31 új felvétel készült el, amelyek anonimizálását elvégezték, és az anyagok többszörösen (PC HDD, külső HDD, DVD-ROM, pendrive) archiválásra kerültek. A 2013-ban rögzített felvételek teljes időtartama 27 óra 18 perc, ami beszélőnként átlagosan 50 percet jelent. Az adatbázis jelenleg 320 adatközlő (178 nő és 142 férfi) felvételét tartalmazza. 2013-ban három teljes hanganyag átirata készült el az eredeti egyszerűsített lejegyzésben. Az OTKA-pályázat keretében megkezdődött a hangszintű átiratok útmutatójának megtervezése, a kritériumok összegzése és két próbalejegyzés elkészítése. Folyamatosan bővítik az adatbázis áttekintő táblázatát, amely a keresést az adatbázisban, illetve a célzott felhasználást lehetővé teszi. 2. A spontán beszéd fonetikai sajátosságainak elemzése A beszédhangok és beszédhangsorozatok akusztikai-fonetikai jellemzőinek a kutatásai magánhangzókra és mássalhangzókra egyaránt irányultak. A legalsó nyelvállású magánhangzó beszélők közötti és beszélőn belüli ejtésének vizsgálati eredmények azt mutatták, hogy a vártnál jóval nagyobbak az egyénen belüli artikulációs különbségek. Megállapították, hogy a női beszélőknél négy, a férfi beszélőknél három alcsoport különíthető el; az ide sorolt személyek statisztikailag igazolható ejtési eltéréseket mutatnak az adott magánhangzó első és második formánsának tekintetében. Ez a tény alátámasztani látszik azt a felfogást, amely a hangváltozás okát a beszélők ejtési variációiban keresi. Felveti ugyanakkor azt a kérdést, hogy mennyiben befolyásolják ezek az adatok a vonatkozó hagyományos fonológiai szemléletet. A három alsóbb nyelvállású magánhangzó (a, á, e) kiejtése eltérést mutathat az életkor függvényében fiatal és idős beszélők között. Az ezzel kapcsolatos kutatás célja annak bemutatása volt, hogy az életkor előrehaladtával igazolható-e az ejtés következtében megváltozott formánsszerkezet megléte ezeknél a magánhangzóknál. Minthogy idős korban változik a zöngeképzés tisztasága és az alaphang magassága, másrészt lassabbá és pontatlanabbá válnak az artikulációs mozgások, így feltételezhető, hogy ezeknek hatása lesz a
vizsgált magánhangzók ejtésére. Negyven adatközlő spontán közléseiben mintegy négyezer magánhangzó formánsait elemezték több mint 11 000 mérés alapján. Az eredmények szerint az idős beszélőkre jellemző, hogy a magánhangzókat kissé magasabb nyelvállással képezik, mint a fiatalok. A fiatal nők a szájüreg elülső részében képezik az á magánhangzókat, míg az idős nők inkább a mediális területen képezik őket. A férfiaknál az á ejtésében nem volt kimutatható különbség az életkor függvényében, mindkét csoport beszélői mediális területen hozták létre a magánhangzót. A két alsó nyelvállású magánhangzó artikulációs gesztusai nem mutattak jelentős különbséget a két életkori csoport között. Az adatok nagyobb mértékben igazolták egy a napjainkban zajló változás lehetőségét, mint jelentős különbségeket az életkortól függő kiejtés tekintetében. A magánhangzók időtartamának a mássalhangzó zöngésségével összefüggő jellemzőit vizsgálták a rés- és felpattanó zárhangok környezetében hat beszélő ejtésében. Az eredmények igazolták, hogy a magyarban is kimutatható a zöngés és a zöngétlen mássalhangzók előtti időtartam-eltérés, amelyet a hangsorbeli helyzet, a magánhangzó és a mássalhangzó artikulációs konfigurációja közötti távolság és a beszélő artikulációs jellegzetességei befolyásolnak, esetenként felül is írhatnak. Új kutatások indultak a magánhangzók és egyes mássalhangzók zöngésségi sajátosságainak finom-fonetikai vizsgálatára korszerű metodológia segítségével (pl. az elektroglottográf felhasználása). Megkezdődtek azok az elemzések, amelyek a zöngekezdés, a lecsengés, illetve a zöngetartás időtartamát, a hangátmenetek funkcióját, illetve sajátos képzésmódokat (éneklés) elemeznek. Két magánhangzó egymás utáni előfordulását (ez a hiátus) a különböző nyelvek eltérően valósítják, a jelenséget nyelvspecifikus szabályok és egyéni ejtésjellemzők irányítják. A magyarban eddig csak sporadikusan elemezték a magánhangzós kapcsolatokat objektív mérési adatok alapján. E kutatás fő kérdése az volt, hogy vajon a magyar beszélők a kiejtés során miként oldják fel a magánhangzós kapcsolatokat, illetve hogy a hiátustöltők és a palatális közelítőhangok között csak funkcióbeli különbség van-e, avagy a funkcionális eltérésnek mérhető ejtési következményei vannak. Célzott kísérletsorozatban 13 beszélő több mint 1000 mondatában elemezték és hasonlították össze a mássalhangzókat és a magánhangzós környezetet a formánsszerkezet és a temporális viszonyok tekintetében. Az eredmények paradox módon igazolták a szakirodalom korábbi elméleteit, amennyiben a hiátustöltők és a közelítőhangok között statisztikailag igazolható különbségeket lehetett kimutatni, a kapott értékek különbsége azonban rendkívül kicsi volt. A felpattanó zárhangok és a réshangok akusztikai szerkezetét (teljes időtartam, zárarány, VOT) elemezték olvasott és spontán beszédbeli összevetésben. A felpattanó zárhangok alternatív realizációinak és belső időszerkezetének elemzése 18 beszélő ejtésében történt. Az adatok eltérést mutattak a zöngés explozívák egyes megvalósulástípusainak gyakoriságában a két beszédmód között. Az egyes beszélők időtartamértékei az explozívák mindhárom vizsgált paraméterében jelentős különbségeket mutattak, míg a beszédtípus kevesebb paraméterre volt szignifikáns hatással. Mindez azt sugallja, hogy a beszélők eltérő kompenzációs stratégiákat alkalmaznak a zöngésség és a zárképzés nehézségeinek feloldására az olvasott és a spontán beszédjükben. A réshangok akusztikai szerkezetének és automatikus osztályozásának eredményei igazolták a két beszédmódra általában kialakult nézetet, miszerint az olvasott beszéd inkább a hiperartikulált, a spontán beszéd pedig inkább az alulartikulált ejtéssel jellemezhető. Az egyes kategóriák az előbbiben jobb arányokkal voltak elkülöníthetőek, mint az utóbbiban. A fonológiai kvantitás nem egyértelmű tükröződése a fonetikai időtartam alapján, igazolódott a réshangokra. A hosszú mássalhangzók hangkapcsolatokban történő megvalósulásának vizsgálatát 5 női és 5 férfi ejtésében elemezték. Több képzési helyhez és módhoz tartozó konszonánst elemeztek,
amelyeket úgy helyeztek mássalhangzó-kapcsolatokba, hogy egyes kapcsolatokban a fonológiailag rövid konszonáns, másokban annak fonológiailag hosszú párja vagy egyéb koartikuláció révén előállt hosszú változata szerepelt egy vagy több további mássalhangzóval együtt. Az eredmények szerint nem hagyható figyelmen kívül az eredet, az, hogy fonológiailag hosszú mássalhangzó volt-e valójában, avagy koartikulációs folyamat révén vált azzá. A kiejtés és az írásmód számos olyan esetben különbözik, amikor sem fonológiai, sem grammatikai szabály nem magyarázza az eltérést. Vannak mássalhangzók, amelyeket hosszan ejtünk, ugyanakkor röviden írjuk bizonyos szavakban. Ilyen az egy határozatlan névelő, illetve az egy számnév. Időtartamok elemzésével arra kerestek választ, hogy vajon a spontán beszédben elhangzó egy szavak mássalhangzójának fizikai időtartama valóban hosszabb-e, mint az ugyanúgy egyetlen szótagból álló hogy kötőszó szóvégi mássalhangzója (összesen 44 beszélő spontán beszédanyagában). Az eredmények szerint az egy szavakban ejtett mássalhangzó időtartama kismértékben hosszabb, mint a hogy eseteiben mérteké, a különbség azonban nem észlelhető, vagyis gyakorlatilag nem igazolódott a feltételezett eltérés. A beszédhangok egymásra hatását további két kutatásban vizsgálták, amelyekben a j mássalhangzó fonetikai sajátosságainak pontos leírása volt a cél. Az egyikben a közelítőhang kontextusfüggő formánsstruktúráját határozták meg összesen 1700 mérés alapján 20 fiatal beszélő ejtésében. Arra a kérdésre kerestek választ, hogy a különféle fonetikai környezetek milyen hatást gyakorolnak a mássalhangzó ejtésére spontán beszédben. A korábbi akusztikai fonetikai kutatások felolvasott beszédben elemezték ezt a beszédhangot, és többnyire nem különítették el a lehetséges variánsokat a hangkörnyezet függvényében. Az eredmények alapján megállapítható, hogy a palatális közelítőhang relatíve rugalmasan képezhető, amely nagymértékben magyarázható a beszédhang magánhangzós jellegével. Az artikulációs gesztus módosulását konkrét adatokkal határozták meg a mássalhangzó formánsértékeiben a négy leggyakoribb hangkörnyezetben. Az adatokat a beszélők közötti és a beszélőn belüli eltérések tekintetében is értelmezték, amely a spontán közlések koartikulációs jelenségeinek pontosabb megismeréséhez alapvetően fontos. A nazális koartikuláció vizsgálatában felnőttek és kilencéves gyermekek magánhangzóminőségét elemezték (3600 db magánhangzó a gyermekek korpuszában, 3022 a felnőttekében). Magyar nyelven először készült ilyen kutatás a gyermekek beszédéről. Az eredmények szerint a nazális mássalhangzó hatása legnagyobb mértékben az első formánsokat érinti (életkortól függetlenül); a nazalizáció nagyobb mértékű a palatális magánhangzókon, és függ a beszélő nemétől, valamint a koartikulációs hatás irányától is. A magánhangzónazalizáció főbb jellemzőiben nem volt jelentős különbség az életkor függvényében, ezt az automatikus osztályozás eredménye is alátámasztja. A magánhangzók nazalizálódása tehát kilencéves korban már jellegzetesen kialakult artikulációs gesztus. A szavak időtartama fontos szervezője a beszéd temporális jellemzőinek. Tíz beszélő spontán narratívájának szószintű címkézését végezték el a Praat szoftverrel (összesen 40 percnyi anyag), és 3300 szó objektív időtartamát határozták meg a szótagszám és a morfológiai struktúra függvényében. Az eredmények azt mutatták, hogy a szavak szótagszámának emelkedésével nő a szavak átlagos időtartama; de az emelkedés csak a hét szótagos szavakig szignifikáns. A morfológiai struktúra is befolyásolja a szavak időtartamát; az egy szótagos toldalékolt szavak például szignifikánsan hosszabbak, mint az egy szótagos tőmorfémák. A beszélőfelismerés sajátosságainak és a topikváltás azonosításának témakörében végzett kutatások alapján megállapították, hogy a spontán társalgásokra jellemző a beszélők kevéssé előjelezhető váltakozása, valamint az egyszerre beszélések. Mindkettőnek meghatározó a jelentősége a mesterséges beszédfelismerésben. Az ezzel kapcsolatos kutatásokban vizsgálták az egyes beszélők automatikus felismerhetőségének működését, valamint az egyszerre beszélések automatikus osztályozásának módozatait különféle matematikai modellálással,
illetve specifikus algoritmus alkalmazásával. Az eredmények szerint a használt adatbázisban a beszélők automatikus felismerése megközelítette a 98%-ot. Az egyszerre beszélések esetében igazolódott, hogy a beszélődetektálás eredményét javítja, ha azokat implementálják a rendszerbe. A témakörben PhD-disszertáció készült el. A beszélődetektáló rendszerek eredményeinek javítására irányuló kutatások közül az egyik a diskurzusjelölők szerepét elemezte a beszédfordulók előrejelezhetőségében. Automatikus detektálásukat 100 spontán társalgásban végezték el. Az eredmények azt mutatták, hogy noha a diskurzusjelölők helyes detektálása közel 70%-os, a beszélődetektálóba való implementálásuk túlzottan időköltséges, és csupán a beszédlépések közel 10-15%-ában vannak jelen. Az információkinyerés, információkeresés manapság az egyik legdinamikusabban fejlődő informatikai ágazat, amely egyre nagyobb mértékben érinti a beszédet, a hangzó szövegeket. A beszéd információtartalma humán erőforrással nem feldolgozható, ezért automatikus kereső algoritmusok kifejlesztése szükséges. Az osztály munkatársai olyan, audiófájlban kereső, algoritmust fejlesztettek, amely a hagyományos HMM fonémarendszer mellett prozódia alapú intonációs fráziskeresőt is használ, és mindezeket logisztikus regressziós eljárással kombinálja egybe. Az eredmények szerint a megvalósított rendszer jobban teljesít, mint az alap algoritmus. A diszharmónia megjelenési formáinak, a diskurzusjelölőknek, illetve az önellenőrzési folyamatnak a célzott fonetikai kutatásai számos új eredményt hoztak. A spontán narratívákban és a társalgásokban előforduló megakadásjelenségek beszélőspecifikus sajátosságait vizsgálták 20 beszélő mintegy 6,6 órányi anyagában. Arra kerestek választ, hogy az elemzett nyolc megakadásjelenség mutat-e beszélőre jellemző mintázatot, illetőleg hogy a mintázatok függenek-e a beszédstílustól. Az eredmények szerint a megakadásjelenségek egy része beszélőspecifikusnak tekinthető, a beszédstílus pedig az újraindítások mutattak statisztikailag igazolt eltérő gyakoriságot. A kutatást kiterjesztették további, összesen 50 beszélőre több mint 17 órányi spontánbeszédanyagon. A kiterjesztett kutatás eredményei azt mutatták, hogy a beszédstílus nagyobb mértékben hat a megakadásjelenségek előfordulására, mint az egyes típusok mintázata. A beszélők közötti különbségek egyértelműen nagyobbak, mint az ugyanazon beszélőn belüli eltérések. Igazolt beszélőspecifikus megakadásmintázatot azonban nem lehetett kimutatni. A spontán beszéd hibázásai érinthetik a beszédhangok kiejtését, ezeket nevezzük szublexikális hibázásoknak. A BEA Spontánbeszéd Adatbázis mintegy 8 órányi anyagában elemezték a szublexikális hibákat, választ keresve arra, hogy ezek milyen fonetikai paraméterekkel jellemezhetők a felszíni megjelenésük alapján, illetve, hogy a beszédprodukciós mechanizmus mely szintjéhez vagy folyamatához köthetők. A felszínen három típus volt elkülöníthető: a helyettesítések, a betoldások és a kiesések. Az eredmények azt mutatták, hogy az adatolt szublexikális hibák döntő többsége helyettesítés; létrejöttükért legnagyobb mértékben az anticipációk a felelősek. A hibázások nagyobb mértékben érintették a mássalhangzókat, mint a magánhangzókat, és rendszerint csak egyetlen jegyben különbözött egymástól a szándékolt és a kiejtett beszédhang. Folytatódott a kitöltött szünet vizsgálata az életkor függvényében (előfordulás, időtartamok, első két formáns értéke) három korcsoport – kilencévesek, fiatal felnőttek és idős személyek (összesen 48 beszélő) – spontán beszédében. Ezeknek a jelenségeknek az elemzése további információt szolgáltat a rejtetten működő beszédprodukciós folyamatok megismerésére, ezen belül az életkorspecifikus sajátosságok leírására. Az eredmények a fiataloknál igazolták a leghosszabb időtartamú kitöltött szüneteket, náluk fordultak elő a leggyakrabban. A gyermekek és az idősek között a gyakoriságban nem volt különbség. A legrövidebb szünetidőtartamokat a gyermekeknél adatolták. A felnőttek formánsai nagy átfedéseket mutattak, a gyermekekéi – várhatóan – jelentősen eltértek a felnőttekéitől; statisztikai
különbséget csak a második formánsok esetében lehetett kimutatni. A nemek szerint eltérő adatokat tapasztaltak, amelyek többféleképpen is magyarázhatók. A kutatás eredményei alapot szolgáltatnak a további funkcionális elemzésekhez. Két töltelékszó, az izé és az úgyhogy szerepét elemezték a spontán beszédben. Az előbbi esetében az előfordulását, funkcióit és akusztikai fonetikai jellemzőit (időtartam, F0, szerkesztési szakasz hossza) vizsgálták 70 gyermek és 94 felnőtt beszélő spontánbeszédanyagában. Az eredmények szerint a töltelékszói és a helyettesítő funkcióval rendelkező izé eltérő időtartammal és alaphangmagassággal valósult meg életkortól függetlenül, ami a funkciófüggő realizációk meglétét bizonyítja. A spontán beszédben gyakran tetten érhető az egyes nyelvi jelek funkcióbővülése; az elemek egy része eredeti szintaktikai funkciójuk mellett megjelenhet töltelékszóként, illetve diskurzusjelölőként is. Az úgyhogy kötőszónak a spontán beszédben tapasztalható funkcióbővülésének vizsgálatával választ kerestek arra, hogy a kötőszói, illetőleg töltelékszói szerepben használt úgyhogy lexémák fonetikai szempontból is elkülöníthetőek-e egymástól (formánsszerkezet, intenzitásszerkezet, temporális viszonyok). Az eredményeink igazolták a funkciófüggő realizációk létezését. A spontán beszéd korrekciós folyamatainak vizsgálata tovább folytatódott. A monitorozási és javítási stratégiákat elemezték a mentális lexikon hibás hozzáférési folyamataiban (téves kezdések és téves szótalálások) 70 gyermek (átlagéletkor: 9,2) és 70 felnőtt (átlagéletkor: 41) spontán közléseiben. Az eredmények igazolták az önellenőrzési mechanizmus életkorfüggő változását mind a gyakoriság, mind a stratégia megválasztása szempontjából. Folytatódott a spontán beszéd nonverbális vokális jelenségeinek kutatása. A nevetések akusztikai fonetikai paramétereit (pl. időtartam, F0, HNR, jitter, shimmer) összevetették a beszédszegmensek ugyanezen jellemzőivel. Különböző osztályozási technikák (GMM, ANN, SVM) alkalmazásával jó eredményt értek el (közel 90%). Elsőként valósították meg a nevetések és a beszédszegmensek (szavak) automatikus osztályozását magyar spontán beszédben. Húsz spontánbeszéd-felvételben elemezték a hümmögések temporális és intonációs jellegzetességeit. Az elemzett 262 előfordulás funkcióját tekintve három fő kategóriába volt sorolható: (i) a hallgató figyelmének jelölője (háttércsatorna-jelzés), (ii) a hallgató megértésének jelölője, valamint (iii) egyetértés jelölője. Az eredmények szerint a vizsgált hümmögések funkció szerint részben elkülönültek artikulációs megvalósításukat tekintve. Az elemzés a nemek között jellegzetes különbségeket tárt fel a háttércsatornajelzések használatában és megvalósításában. 3. Klinikai fonetikai kutatások A nem tipikus beszéd vizsgálata több tekintetben folytatódott. A diszfóniás betegek terápiájának hatékonyságát elemezték a beszélő nemének függvényében. A férfiak esetében gyakoribb és nagyobb arányú javulást igazoltak az eredmények, emellett romlás is ritkábban fordult elő. Ezek hátterében feltételezhetően elsősorban attitűdbeli eltérés állhat. A női beszélők előbb fordulnak terapeutához, mint a férfiak. Ennek következtében kimutathatóan nagyobb fejlődés érhető el a férfiaknál, mivel súlyosabb fokban történik náluk a kezelés megkezdése. Tekintetbe veendő ugyanakkor a betegek otthoni gyakorlatainak hatása is a terápia eredményére. Szélesítették az elsődleges progresszív afázia esetének tanulmányozását a spontán beszéd akusztikai-fonetikai vizsgálatával. Negyedévente, összesen három alkalommal került rögzítésre a beteggel a BEA-protokoll. A vizsgálatsorozat új részeként megtörtént a felvételek spontán narratíváinak és történetmondásainak szakasz szintű annotálása (összesen 25,6 perc) és részletes elemzése: az alaphangmagasság, a zöngeminőség (jitter, shimmer, jel/zaj viszony), a glottalizáció mértéke, az artikulációs tempó, a néma és a kitöltött szünetek időtartama és előfordulása, artikulációs hibák és egyéb megakadásjelenségek. Az eredmények megerősítették a korábbi hipotézist, hogy a diagnózis a rendkívül ritka elsődleges progresszív
afázia, azon belül annak logopenic típusa. (Ezt az orvosi diagnózis egy évvel később megerősítette.) Az első két év kritikus a diagnózis, illetve a mielőbbi, elsősorban logopédiai terápia kijelölése és megkezdése szempontjából. Ehhez nyújtott segítséget az objektív fonetikai elemzés. A dadogó (tonoklónusos típusú) és nem dadogó felnőttek beszédének artikulációs különbségeit a felpattanó zárhangok időviszonyainak szempontjából vizsgálták. A zárhang teljes időtartama és a feloldás időtartama szignifikánsan hosszabban bizonyult a dadogó beszédben, valamint náluk gyakoribb volt mind a felpattanás elmaradása, mind pedig a többszöri felpattanás a kontrollbeszélőkhöz viszonyítva. Új kutatás indult a súlyosan megkésett beszédfejlődésű gyermekek beszédészlelésének és beszédmegértésének vizsgálatára. A 4 éves korukban beszélni kezdők beszédpercepciós anyanyelvi szintjét elemezték 6 és 8 éves korukban (keresztmetszeti vizsgálatban). Hat beszédpercepciós folyamat tesztfelvétele történt meg minden egyes gyermek esetében, az adatfeldolgozás folyamatban van. Különböző életkorú (6, 7, 9, 11, 13 éves) gyermekek spontán beszédét több szempontból vizsgálták. Folytatódott a kilencévesek korpuszának építése: a 21 gyermek interjúinak szakasz szintű annotálása kiegészült a szó- és a hangszintű címkézéssel. Újabb felvételek rögzítése történt meg 20 nyolcéves gyermek részvételével, és megkezdődött azok szakasz szintű annotálása a Praat programban (négy hanganyag készült el). A kilencéves gyermekek beszédvizsgálata érintette a temporális viszonyokat, valamint a megakadásjelenségeket. Megtörtént a 67 perces korpusz 1700 beszédszakaszának, a néma- és a kitöltött szünetek időtartamának, a kitöltött szünetek realizációjának, valamint az artikulációs és a beszédtempó elemzése (magyar nyelven első ízben). Az eredmények a jelenségek mind kvantitatív (pl. a néma szünetek időtartama), mind kvalitatív mutatói mentén igazolták az életkor szerinti különbségeket. A kilencévesek beszédére jellemző, hogy a felnőttekhez képest gyakrabban és hosszabb szüneteket tartanak, lassabb az artikulációs és a beszédtempójuk, valamint rövidebbek a beszédszakaszaik (Bólyai Ösztöndíj keretében). A megakadások típusait és előfordulási gyakoriságát 18 kilencéves gyermek anyagában vizsgálták. A 610 adat részletes minőségi elemzése is megtörtént (hibatípusok, időtartam, realizáció, szófajok). A temporális elemzések részben azonosságokat, részben eltéréseket tártak fel a felnőttek adataihoz képest. Az újraindítások és ismétlések esetében a gyermekek beszédében jóval hosszabb szerkesztési szakaszok voltak adatolhatók, mint a felnőtteknél. Az ismétlések életkortól függetlenül döntően funkciószavakat érintettek. A felnőtteknél az újraindítás is főként funkciószavakon fordult elő; a gyermekeknél a jelenség háromnegyedét azonban tartalmas szavaknál adatolták. Ez arra utalhat, hogy a gyermekek önmonitorozása még elsősorban a tartalmas szavakra fókuszál. A másik lehetséges magyarázat szerint a kilencévesek a beszéd tervezése és egyidejű kivitelezése mellett még nem tudnak figyelni arra, hogy ne egy lényeges lexikai elem újraindítását használják időnyerésre (Bólyai Ösztöndíj keretében). A 6–13 évesek spontán közléseinek temporális mintázatait kutatták az életkor függvényében (egy keresztmetszeti vizsgálatsorozatban). Számos elemzett paraméterben (például a beszédszakaszok időtartama, a beszédtempó) szignifikáns eltérések voltak kimutathatók az anyanyelv-elsajátítás különböző szakaszaiban. Minden részkutatásban nagy individuális eltéréseket tapasztaltak, ez felveti az anyanyelvi teljesítményen alapuló tanulási folyamatok megfelelő működésének kérdését az intézményes oktatásban. A témában elkészült PhDdisszertációt summa cum laude minősítéssel védték meg. Ugyanezen életkorokban végezték a spontán beszédben használt melléknevek elemzését. A várttal ellentétben, az eredmények nem mutattak szignifikáns növekedést a produkált melléknevek gyakoriságában az életkor előrehaladtával, de az idősebb gyermekek
változatosabb kontextusban és bonyolultabb szintaktikai struktúrákba ágyazva használták a mellékneveket a spontán beszédben. A gyermekek beszédmegértésének elmaradásáról és a következményes tanulási zavarokról tartottak három ismeretterjesztő előadást. Két rendezvény szolgálta a tudomány és a társadalom közötti párbeszéd megvalósítását (a Magyar Nyelv Napján tartott előadások, valamint a részvétel a Kutatók éjszakája rendezvényen). Az osztály hat munkatársa 19 hazai és 22 nemzetközi konferenciát tartott előadást, két szakmai konferenciát rendeztek, és 23 tanulmányt publikálták hazai és nemzetközi fórumokon.
A 2014. évi főbb kutatási célkitűzések A Fonetikai Osztály tervezi a BEA spontánbeszéd-adatbázis fejlesztését, bővítését, harminc újabb adatközlő hangfelvételének elkészítését, az archiválások gondozását, a hangszintű átiratok készítését és ellenőrzését (OTKA-projekt keretében). A fonetikai kutatásokat három irányban tervezik. Kiterjesztik a beszédhangok, hangkapcsolatok és szavak akusztikaifonetikai jellemzőinek vizsgálatát különböző fonológiai, koartikulációs és osztályozási szempontok alapján. Vizsgálják a prozódia szerepét a spontán beszéd automatikus tagolásában, illetve az automatikus beszélőszemély-felismerést rövid idejű minták alapján. A diszharmónia megjelenési formáinak és az önellenőrzés folyamatainak a kutatásában a beszédtervezési szintek és a megakadásjelenségek előfordulásának, illetve az önellenőrzésnek az összefüggéseire irányul. A klinikai fonetikai kutatások egy részében folytatódnak a megkezdett vizsgálatok, más részében a gyermekek beszédpercepciós működésének megismerését terjesztik ki újabb feldolgozási szintek vizsgálatára, illetve a spontán közlések fonetikai sajátosságait kutatják az anyanyelv-elsajátítás folyamatában. A kutatások forrásai az intézeti költségvetés, OTKA és egy munkatárs Bólyai János Kutatási Ösztöndíja.
