Fülöp-szigetek 2010. Január 25-30. Marisol a házvezetőnőnk volt 2008 és 2010 között Abu-dzabi lakásunkban. Eleinte nehéz volt a beilleszkedése de türelmesek voltunk. Amikor az ügynökség ajánlotta őt, akkor egy rövid beszélgetés során elmondta, hogy jóformán semmihez sem ért ami egy nyugati jellegű háztartásban előfordul, de gyorsan tanul. A kezdeti nehézségek után nagyon jól belejött a háztartás vezetésébe, két teljes évet töltött nálunk. Igazi családtaggá vált. Kétszer volt velünk Magyarországon mint turista. Az első alkalommal Frankfurton keresztül repültünk. A második felszállás után kérdezte, hogy mennyi ideig tart meg az út hazáig, mert ez az első hét óra kicsit hosszú volt neki. Mondtam, hogy innen sajnos még öt óra repülővel, és amikor megérkezünk akkor még három óra vonattal a buszpályaudvarig, de onnan már csak két óra az elágazásig, ahonnan bizony gyalogosan kell megtenni a hátralévő négy kilométert hazáig. Nem nevetett, csak akkor amikor kiderült hogy vicceltem. Hogy miért csak akkor, arra jó másfél evvel később kaptam választ, mikor is eleget téve az ígéretemnek meglátogattam őt és a családját a Fülöp-szigeteken. Vietnamból érkeztem késő délután Marisol ígérte, hogy vár a repülőtéren, de persze nem várt. Azért persze, mert sok Ázsiában töltött év után az embernek teljesen természetessé válik az, hogy semmi sincs úgy ahogy lennie kéne Ez jó rutint ad a dolgok higgadt kezelése terén, hiszen ha mégis sikerül valami akkor az örömmel tölt el a megszokotthoz képest. Mint minden ez is hamar megoldódott, kiderült, hogy rossz reptérre mentek, de már útban vannak hozzám. Mentek? Ja hogy többen leszünk! Nem gond. Körülbelül egy óra múlva megérkeztek, Marisol, a sógora, Marisol testvére és annak a felesége azaz a sógornője. Ez a tömeg nemigen könnyíti meg a taxizást, no de sebaj, megoldódik valahogy úgy is. Persze csak az én aggodalmam volt korai, mert a helyi taximaffia - amúgy papírral igazolta a tag hogy ez hivatalos tevékenység – szeme sem rebbent az igényünktől, miszerint öten lennénk plusz a sofőr ugye, az ötszemélyes autóra Szó szerint bepasszíroznak minket, és botor kérdésemre, miszerint mennyibe fog kerülni a fuvar, az Ázsiában szokásos “no problem Sir” választ kaptam. Ez lefordítva kb. annyit jelent, hogy a fuvardíj, az általam normálisnak gondolt összeg uszkve négyszerese lesz. De rutinnal már tudom kezelni az ilyen helyzeteket, és a no problem sir-re a válasz automatikusan a “nem, nem az sok lesz” volt. Furcsa egy alkuhelyzet ez, mert összeg nemigen hangzik el. Erre jön egy már kicsit bátortalanabb no problem Sir, ahol a taxis kicsit kelletlenül, de tudomásul veszi, hogy mégsem annyi lesz az annyi. Nincs mese, itt már konkrét számokat kell kiharcolni, melyet én kezdek, miheztartás végett. Egy vicces öt dollárral indítok, mire jön a nagyhalál, remek színészi alakítással. Az ő negyven dollárjára válaszul én játszom el a fulladásos szívinfarktust vízért
könyörögve. Ez a kis mókázás még eltart egy darabig, persze már rég robogunk a városban, mire nagy nehezen eljutunk a mindkettőnk által elfogadhatónak tartott tizenkettő dolláros árig. Város jelleg egyre nehezebben ismerhető fel a tájon amerre járunk, mire eszembe jut Marisol megérkezésemkor mondott első mondata, miszerint “mi nagyon szegények vagyunk”. Nem könnyű a válasz erre, annak ellenére sem, hogy teljesen tisztában vagyok a körülményeikkel. Nagyon éhes vagyok gondolom ők is, ezért kértem Marisolt hogy menjünk el egy étterembe. Azt gondolná az ember, hogy ilyenkor nem egy gyorsbüfét választanak, de a végén az lett. Remek csirkét hoztak, természetesen az én vendégeim voltak. Később Marisol elmondta, hogy a rokonai most voltak először gyorsbüfében ami itt elég nagy luxusnak számít. Elindultunk a szállásunkra amely az első este Marisol sógoránál volt. Láttam rajtuk, hogy kicsit hezitálnak abból kifolyólag, hogy hogyan jutunk el oda. Javasoltam, hogy fogjunk egy taxit, de ezt hamar leszavazták. Helyette leintettek egy oldalkocsis motorkerékpárt. A helyiek trájszikolnak hívják az ilyen járművet, ami elvileg a kerekek számat hivatott jelezni de ahogy elnéztem a szállítható személyek számára is kéne hogy utaljon. Nem törődtek ebbéli gyanakvó tekintetemmel, hanem elég egyértelműen kapacitáltak, hogy üljek be az oldalkocsiba. De ott mar ült a két lány. Végül is bepasszíroztam magam – és a hátizsákom, ami legalább plusz egy embernyi helyet kért – a fiúk pedig valahogy felültek a sofőr mögé. Azt már most megállapíthatom, hogy a járművek igazoltatása nincs összefüggésben az átlag kétszer annyi személy szállításával. Pedig sok rendőrt látni. Az út minél tovább tartott időben annál rosszabbá vált minőségben. Mire megérkeztünk aszfaltnak már vagy 4 kilométere híre sem volt. Az egész utazás – leszámítva a vacsorát – kb. két órát vett igénybe a reptértől. A sógor háza szó szerint négy fal volt és az összes funkció két helyiséget alkotott. Húsz négyzetméteren volt a nappali, a konyha és a hálószoba. Sok fallal nem zavarta meg az építész a kivitelezőt – szám szerint kettővel – ami a fürdőt választotta le egy sarokban, és azt gondolom, hogy a tetőfedő mesterrel sem lehetett sok vitájuk a kivitelezés során. A döngölt padlón néhol linóleum darabkák jelezték a funkciót. A szobában lévő egyetlen bútordarab egy ágy volt, amit rögtön felajánlottak nekem, ők maguk a földön aludtak műanyag zsákokon. Az egész ott-tartózkodás legsarkalatosabb pontja számomra a fürdő és a WC kérdése volt, de hamar akklimatizálódik az ember. Hogy a Fülöp-szigetekiek miért szeretnek hangos népzenére aludni azt nem tudom, de nem csak nálunk szólt, hanem a szomszédoknál is. Annyira fáradt voltam, hogy nem zavart, de iszonyú volt azért. Reggelre toltam a fürdést. Egy hatalmas lavórban volt némi víz, amit nem értettem, hiszen a falból kiállt egy csap is. Marisol mondta, hogy használjam a merítőkanalat a fürdéshez, de úgy döntöttem, hogy inkább a csapot fogom. Kicsit hűvös volt és nagyon nehezemre esett az egész művelet, hosszú percekig eltartott mire nekikezdtem és kinyitottam a csapot. Semmi. Ja, hogy használjam a
merítőkanalat, értem. Végül nem is volt olyan rossz, bár ennek ellenére nem sokat időztem vele. Irány Manila. Egynapos városnézés volt a terv, utána pedig éjszakai buszozás Isabella tartományba ami egy provincia észak-keletre ugyanezen a szigeten. A visszaút a városba ismét egy triciklivel zajlott, de ezen már eleve ültek ketten plusz a sofőr. Ugye nem? De igen, mondták a többiek és a következő nyolc kilométert – a felét földúton – nyolcan tettük meg a háromszemélyes járgányon. Nem tudom ki a csúcstartó ebben a kategóriában de fogadok hogy helyiek. Egy másik helyre érkeztünk, ahol rögtön előkerült Marisol három unokatestvére és férjeik. Marisol mondta, hogy mindenki látni akar ezért jöttünk ide. Nem gond. Mire ismét elindultunk, gyors számolásom eredményeként kiderült hogy immár nyolcan vagyunk. Marisol mondta, hogy mindenki szeretne osztozni vele az örömében hogy meglátogattam őt. Rendben Maso, legfeljebb triciklis csúcsot döntünk. De szerencsére ez most elmaradt – később viszont nem – és egy nagyobb méretű furcsa kinézetű teherautóra másztunk fel, aminek a platóján padok voltak. Ez amolyan iránytaxi ami jelzésre meg-megáll. Azért rendes helyi szokás szerint ez is dupla annyi számú embert vitt mint amennyi ülése volt. Ezzel beértünk egy nagyobb kereszteződéshez, ahol Albert – Marisol sógora – javasolta, hogy üljünk át egy taxiba, az a leggyorsabb. Na ezt az autót ismertem, egy Toyota Corolla volt. A sofőr szeme sem rebbent amikor nyolcan betuszkolódtunk a kocsijába. Szokásos “no problem Sir“ alkudozás és indulunk. Egy útikönyvből kinéztem, hogy az Ayala Museum-ot látni kell, nagyon jól visszaadja az ország történetét, sok érdekes műtárggyal és festménnyel kiegészítve. Két óra volt az út, borzalmas. A múzeum maga, Manila pénzügyi központjában van, rengeteg felhőkarcoló és elegáns étterem szomszédságában. Szerencsére a helyiek felé irányuló pozitív diszkriminációnak, az ő jegyeik összesen annyiba kerültek mint az enyém egyedül, de így is egy kisebb vagyont fizettem. Ezek az emberek semmit nem tudnak a saját történelmükről, szinte minden egyes makettnél megálltak és csodálkoztak, hogy tényleg itt voltak a spanyolok, meg az amerikaiak. De még Marcos elnököt sem tudták hová tenni, pedig a többségük akkortájt született. Láthatóan letörve jöttek ki saját múltjuk áttekintése után, gondoltam felvidítom őket egy jó kis csirkés gyorsbüfével. A városi buszközlekedés elég vicces. Nincs két egyforma színű busz, és azok is tele vannak hirdetéssel Szerintem nincs is olyan hogy Közlekedési Vállalat. Olybá tűnik, mintha minden egyes busz egy magánvállalkozás lenne. Van a sofőr ugye, és van egy kalauz. Buszmegállók nincsenek de intésre a busz azonnal megáll bárhol. Hogy éppen merre megy azt a kalauz kikiabálja, és akinek megfelel az irány az felszáll a buszra. Na most a buszokon (minden buszon) Fülöp-szigeteki nyolcvanas évekbeli akciófilmek mennek több képernyőn, maximumra tekerve a hangerőt. Ezekben a filmekben – egy üdítő kivétel sem volt – folyamatosan lőnek egymásra golyószórókból, és kézigránátokat is dobálnak. A busz ugyebár a túlélésért küzd és minden lehetséges utast be kell gyűjtetnie. Igen ám, de ha éppen előtte már
begyűjtötte őket valamelyik konkurenciája, akkor azt célszerű megelőzni. Az, persze észreveszi és hasonló indíttatásból már előzi is vissza. Szabályok nincsenek. Végeredményként, a manilai utasok folyamatos adrenalin utánpótlással bírnak. Nekem tényleg olyan érzésem volt mintha üldöznének és közben lőnének ránk. Délután még befizettem mindenkit egy fókashow-ra is. Az egész csapat – a már szokásos nyolc ember és a sofőr egy taxiban módszerrel – megérkezett a buszpályaudvarra. Búcsúzóul adtam Albertnak 4500 pesot, hogy vegyen csempéket a fürdőjébe. Nagyon boldog volt, még azt is megígérte, hogy elküldi a fotót az elkészült fürdőszobáról. Első osztályú klímás busz, mindjárt indul Isabella-ba. A beszállásnál egy ember minden áron el akar adni nekünk egy pokrócot. Láttam a szemén, hogy nem viccel. Hát jó legyen, gondoltam, egy pokróc sosem árt. A buszon a hőmérséklet 17 fok volt szerintem. Mindenki szenvedett ettől, no de ezárt első osztályú hogy hideg legyen mint egy frizsider. Maga az út egy külön kaland. A legfontosabb szabály, hogy jobb ha nem látod az utat, vagyis inkább azt ahogy a sofőr az utat látni véli. Két kis szűk sáv, és persze rengeteg teherautó. Sokat nem gondolkodik a sofőrünk, ha utolér valamit, automatikusan előz. Persze ha éppen jönnek szemben egy beláthatatlan kanyarban akkor nagyot dudál, és méltatlankodva próbálja letolni az útról az éppen előzendő járművet. Fordított esetben, ha ő a szembejövő, akkor meg azért van felháborodva, hogy hogy lehet így előzni a másiknak. Érthetetlen. Néha az otthoni híradókban látni egy-egy esetet amikor nem sikerül egy ilyen manőver. A Fülöp-szigeteki közlekedést csak túlélni lehet, nem kis szerencsével, ez már biztos. Na mi túléltük. A sofőr egyszer csak megáll a semmi közepén hátrajön és szól, hogy megérkeztünk. Marisol felébred körülnéz, és mondja, hogy igen. Leszállunk – hajnali három óra – és valóban a semmiből előkerül egy triciklis. A szokásos alku eleinte itt nemigen működik monopolhelyzete lévén. Horrorisztikus fuvardíja viszont rögtön a negyedére ugrik amikor az egyik kollégája megjelenik. Marisol nem sok információval lát el, mindig csak adagolja az éppen elégségest. Elindulunk. Nem tudtam nem észrevenni, hogy ez a tricikli elég gyengécske, egy kisebb emelkedőre alig tud felmenni. Lekanyarodunk egy földútra, a motor nagyon szenved, néhol az első fokozatig is vissza kell kapcsolnia. Aztán közelítünk egy kisebb dombocska felé, aminek a közepén a motor megadja magát. A sofőr közli, hogy nem tud továbbmenni. Maso arcán látom, hogy nem nagyon örül, ő nyilván tudja, hogy még mennyi út van hátra. Mondom a sofőrnek, hogy én kiszállok, hátha így fel tud menni. Fel is megy a domb háromnegyedéig, még szerencse, hogy tudtam tartani vele a lepést gyalogosan, mert innentől ketten toltuk a triciklit a gyenge motor és én. A dombtetőn kérdezem, mennyit fizet ezért, de nem találja viccesnek. A következő három kilométeren az előbbi lökdösődés még jó párszor előfordul. Nem valami élvezetes dolog alvás nélkül az éjszaka arra ébredni, hogy egy triciklit kell feltolni minden lejtőn, ráadásul az egyetlen fogás vagy inkább toláshely,
az a kipufogó felett van. Az utolsó háromszáz méter már egy mocsárban történik. Ráadásul a motor gyenge teljesítménye miatt a világítása is elég halovány. Szerencsére van nálam egy kis zseblámpa ami sokkal jobban teljesít mint a motor fényszórója. Szóval nélkülem nem tudott volna eljönni idáig, de az igaz, hogy nem is akart volna. Azért sok borravalóval nem készülök. Végre megérkezünk, és a vaksötétből egy falu fényei tűnnek fel. A motor megáll, Marisol kikászálódik. Értetlenül nézek, mire újabb információval lát el, mégpedig azzal, hogy az előző napok heves esőzései miatt a motor csak eddig tudott jönni, innentől gyalog kell mennünk tovább. Rendben, de mintha ez itt egy folyó lenne előttük, mondom neki, de ő ezen nem lepődik meg. Tudja. Csak nem? De igen. Felgyűröm a nadrágot – én optimista – és megyek Marisol után. Amikor neki mar derekig ér a víz akkor azért elgondolkodom, hogy hogyan csoportosítsam át az értékeimet a fejem fölé, de szerencsére a mélység nem növekszik, latom amint Marisol kimászik a túlpartra. Tökig vizes lettem, a nadrágomból ömlött a víz. Javasolja, hogy a nővéréhez menjünk – bevallom már rég elvesztettem a fonalat családfája tekinteteben, pedig még csak most jön a java. Egy jó kilométert gyalogolunk és hajnali négyre megérkezünk a testvéréhez. Minden gondolkodás nélkül hangos köszönéssel már az utcáról felébreszti A háziak egyből hellyel kínálnak, nagyon nem lepi meg őket, hogy összevizezem nadrágommal a nappalijukat. Lassan, nagyon lassan, szótagolva és egyre hangosabban kérdeznek tőlem valamit, de ettől meg nem értek tagalogul. Marisol segít fordítani, a lényeg, hogy nagyon örülnek nekem, de sajnos már nincs több ágyuk. Nem szólok semmit, Marisol amúgy is hamar tisztázza a helyzetet, hogy mindjárt megyünk tovább a szülői házba – ott már várnak – csak előtte jöttünk megpihenni. Megpihenni? Miért? Ők nem ebben a faluban vannak? Marisol ismét fontos információt közöl velem elég közömbösen, miszerint, nem, ez még nem az a falu de ne aggódjak mert a sógora, majd elkísér minket, mert neki van zseblámpája. Ezen a jó híren felbuzdulva elindulunk. Hamar egy kukoricás közepén találom magam, nagyjából a betakarítást megelőző napokban lehetünk. A kukorica olyan két és fel méter magas, és az a jó benne hajnali négykor, hogy az előtted haladók nem tudják az összes pókhálót összeszedni, bőven marad nekem is. Már csak azért sem, mert a pókok valahogy nem a helyiek átlagmagasságára (150 cm) szövik a hálójukat, hanem pont az én méretemre. A kukoricásban lévő átlag pókháló középpont olyan 170 cm. A pókok pedig többnyire a hálójuk közepén tanyáznak. Az, nekem pont száj és szemmagasságban van. Nyammi, nyammi. Nem vicces három kilométer és vagy tíz kiköpött pók után megérkezünk a már ismert folyóhoz, de ez most egy kicsit vadabb szakasz. Egy rafting paradicsom lenne ha nem itt lenne. De itt van. Korom sötét van még mindig. A víz hőfoka megfelel a hegyi gyors folyású vizek átlagos hőfokával, ami ebben a térségben alig tizenöt fok. Ennél jobbat hajnali négykor? Mikor átérünk már kicsit ingerültebb vagyok, kérdezem Masot, “messze van még?“. Mire jön a szokásos válasz, “no problem Sir”. Ebből arra a következtetésre jutok, hogy igen. Újrafrissített vizes nadrágban nekivágunk
egy újabb kukoricásnak, újabb pókcsata, majd elérkezünk egy hegy lábához. Szűk ösvényeken, rengeteg óriásbéka, szúnyog, pók valamint folyamatos madárvisítozások kíséretben újabb harminc perc alatt megérkezünk. Ekkor értettem meg, hogy Marisol miért nem találta viccesnek az én itineremet anno a repülőn Frankfurt és Budapest között. Hiszen az, ténylegesen az övé volt. A település tíz házból áll, központi helyen Marisol szüleinek házával. Mellette az egyik nagynéni lakott, és az ő házát azért fontos megjegyeznem, mert csak neki van vécéje a faluban. Ezt a dolgot próbálom még halasztani ameddig csak lehet, de azért megjegyeztem a házat. Most is felébresztünk mindenkit, sőt a szomszédokat is. Úgy érzem magam mintha egy National Geographic filmben lennék, azokat is ilyen helyen szokták forgatni. Szerintem olyan messze vagyunk mindentől, hogy a következő falu már nem is ezen a szigeten hanem Guam-on van. Megkapom az egyetlen szobában lévő egyetlen ágyat, amit hálásan elfogadok, és szinte azonnal elalszom. Másnap - illetve ez még ugyanaznap – reggel arra ébredek, hogy vagy tizenöt gyerek próbál csendben maradni körülöttem, sikertelenül. Kinyitom a szemem és ez akkora örömujjongással tölti el a nézőket, mintha a Fülöp-szigetek gólt lőtt volna Angliának a VB döntőben. Mivel még félálomban vagyok, ezért jól meg is ijedek, de szerencsére Marisol rendet csap és mindenkit kiterel a szobából. No, ez még több kíváncsiskodót hoz. Akármerre nézek mindenhonnan kukucskál valaki. Az ablakrésen (üveg nincs) az ajtón, a tetőről, mindenhonnan Huh. Reggelire nem merek kávét inni az ilyenkor szokásos folyamat megszakítása reményében. Enni meg csak rizs van magában, úgyhogy azt is meghagyom, a rizst még illatos sült csirkével sem nagyon kedvelem. Maso mondja hogy van itt egy város nem messze, menjünk be vásárolni. A nemmesszén vitatkoznék kicsit, hiszen a következő falu is harminc perc szó szerint tüskön-bokron, vizeken keresztül. Reménykedem egy rövidebb útban, de hiába. Nincs mit tenni ismét elindulunk a túrára. Most is szép számmal vannak kísérőink. Unokatestvérek, nagybátyák, gyermekek. Az út pont olyan mint pár órája, mitől is lenne más. Összesen tizenketten vagyunk. Marisol szerint mindenki kíváncsi rám (ismét), és mindenki szeretne elkísérni aki csak tud. Mondom neki, hogy jó, de nem lesz gond a triciklivel? Nem is érti a kérdést. Aztán a triciklis sem érti, de nem is nagyon érdekli, hogy hány embert visz, illetve hogy azok hol ülnek, állnak, lógnak, lebegnek. Feladom a számolást mire ezzel az erősebb de nem nagyobb járgánnyal kiérünk a főútra, ahol majd jön a busz. Elvileg. Aztán gyakorlatilag is megérkezik, egy apró szépséghibával, hogy teljesen tele van. Na, vigyorgok magamban ezt azért csak nem oldjátok meg, az amúgy is tizenhat személyes busz már vagy húsz embert zsúfolt össze és mi meg még tizenketten ugye...Tévedtem. A nulla és tíz év közötti gyerek az nem felnőtt méret (igazából az igazi felnőtt sem az errefelé) így jó tölteléknek bárhova. Ahol egy kis rés, oda mar kérés nélkül bemászik. A tetővel meg
nem is számoltam, oda is elfért vagy nyolc ember. Iszonyatos negyven perc után megérkeztünk a városba. Az első utunk egy étterembe vezetett, de ha hű maradnék a valósághoz akkor ez egy fabódé elé tolt székek és asztalok együttese volt. A “menü” nem étlapon volt hanem ki volt rakva egy vitrinbe. Minden gyanús volt, úgyhogy itt nem (sem) ettem, csak fizettem a számlát tizenegy emberre. Ez azért annyira nem vészes errefelé. A tizenegy, mondjuk pörkölt - rizzsel és üdítővel összesen nem volt ezer forint. És szép nagy adagok voltak. A városban volt egy bevásárlóközpont, elég jól felszerelt volt. Vettem a gyerekeknek játékokat, a felnőtteknek élelmiszert, mégiscsak a szállásom ingyen van. Éjfél körül értünk haza, ismét csurom vizesen a folyók miatt. Sanda pillantást vetettem arra a bizonyos házra, de nem vitt rá a lélek, bírom még. Aztán már másnap reggel – négy nap után ugye – megállapítottam, hogy nincs mese, lépni kell. Csendben – trükkösen kikerülve a permanensen körülvevő gyermek és-, néha felnőtt sereget – megközelítettem a klotyót. Deszka nincs, papír sem, de ez részletkérdés most. Pipiskedve, ügyelve hogy semmihez ne érjek, végre négy nap után potty, és abban a pillanatban – hirtelen – vagy nyolc tíz gyerek tör rám a függönyön és a réseken keresztül és elismerőleg néznek rám. Persze röhögnek is, mert igazából nem értik, hogy minek célozgatni amikor itt van mindenhol a termeszét lágy öle. Gondoltam az a legjobb ilyenkor ha velük röhögök, de őszintén szólva igazán szar helyzet volt. Az egész napom azzal telt, hogy végignéztem a falu életét. A nők mostak a folyóban, és fürdették gyermekeiket – persze csak azokat akiket éppen le tudtak pattintani magamról pár percre. A férfiak kukoricát szedtek de volt aki a tetőt javítgatta. Carlos ács volt. Ács is. Meg fodrász is, mondta. Ami felül van emberen, házon, azt ő megigazítja. Rögtön felajánlotta, hogy levágja a hajam, de mondtam, kösz ezt inkább nem kérném most. Nyilvánvalóan valamilyen kommunikációs probléma lehetett köztünk, mert tíz percen belül megjelent egy ollóval, és azt csattogtatva mutatta hogy hová üljek. Jaj, barátom, köszi, de nem kérem ezt most tényleg, de addigra már az egész falu – a felnőttek is rám kaptak– összegyűlt, és félkörívben elfoglalták helyüket a hegyoldallelátón, hogy megnézzék az idegen és az ácsmester hajvágás előadását. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy már csak én hiányzom a boldogságukhoz, úgyhogy beadtam a derekam. Mit mondjak, nem sajnálta az amúgy sem hosszú hajam. Többnyire fodrász és vendég között van egy állandó és kibékíthetetlen ellentét. A fodrász szép frizurát akar vágni, ebben megegyezik a véleménye a vendéggel, de nem olyat, ami még három hét múlva sem feltételezi, hogy a vendégnek vissza kelljen menni igazítani A vendég meg nem akar háromhetente fodrászhoz járni. Itt ez is fordítva van. A fodrászt nem nagyon érdekli holmi vendég által elvárt eredmény, hiszen a kukoricásban nem teljesen mindegy ki hogy néz ki! Lassan elkészült. Szerintem jó lett, mi más! OK, kicsit felemás, de sebaj, nekik tetszett. Mondjuk még hasonló tevékenységért sem kaptam akkora tapsot mint ezért. Bár, az is lehet, hogy Carlos kapta. Ez az utolsó napom a faluban. Marisol egyik rokona elintézte, hogy ne kelljen átgyalogolni a folyón,
hanem a túloldalra rendelt egy olyan terepjárót, ami baj nélkül tud menni a folyómeder éppen száraz részein. Így egy nagyot levágva, sokkal előbb érünk a faluba. Igen ám, de ahhoz azért át kell kelni a folyón, és pár napos emlékeim szerint ezen a ponton a legmélyebb (mellig ér nekem) és a széleken pedig a legsebesebb is. Mondták, hogy ne aggódjam hamar átérünk. (Hadd aggódjam!) Aztán a parton állt egy karaba típusú állat, legalább is a helyiek így hívják valahogy. Ez a karaba, tehénnél nagyobb méretű vízi bölény, hatalmas szarvakkal. Hogy miért tölti a nap egyik felét a vízben arra csak később jöttem rá. (A másik felében legel). Ahogy tétován megyek az állat felé, az felemeli a fejét, és azt mondja, wuhh. Kérdezem Marisoltól, hogy ez mit jelent, de ő velem rossz hírt sosem közöl. Viszont vannak olyanok akik őszintén rám néznek, és mondják, hogy nem szívesen vinne át. Nocsak. Ez ilyen? Akkor most? Ismét lépek felé, de erre már hátrál és elég egyértelműen mondja hogy wuhhwuhh. Rendben, akkor menjünk gyalog inkább, javaslom, de nem lehet, az autó (autószerű) már a túlparton van. A helyiek nem adják fel elvonják az állat figyelmet és egyszerűen feldobnak a tetejére. Persze a harminc néző folyamatosan röhög. Ülök a bikán, mire Maso apja mutogat és hevesen mond valamit a lábamra. A lánya a segítségemre siet, és mondja, hogy csak arra vigyázzak, hogy a bőrömmel ne érjek a szőréhez, mert valamilyen anyagot termel a szúnyogok és legyek ellen, ami lehet hogy nekem nem túl jó. Értem Maso, koszi, kicsit mondhattátok volna előbb is. Az átkelés elég kalandos volt, főleg azért mert a túlpart meredek falát az állat a köveken való csúszkálás miatt kb. fél méter per húsz másodperces szédítő tempóban tette meg. Ez kívülről gondolom olyan lehetett, mint egy moonwalker bika ala Michael Jackson. De átértünk. Felültem a terepjáró platójára, megúsztam minden baj nélkül. Gondoltam. Az állat visszament Marisolert, mert ő valahogy ragaszkodott hogy felbuszozzon velem Manilába. Ugyanis az nagyon veszelyes. Maso te édes, védj meg! Az platón hátra ültem, a jobb fotózás lehetősége érdekében, de az első huppanó után úgy bevertem a derekam, hogy azonnal csupa lila lett. Az utolsó program – persze előre ezt sem tudtam – a Marisol maradék hetvennégy rokonának a meglátogatása volt, mindenhol a környékbeli gyermeksereg erőteljes érdeklődése közepette. Újra elindultunk. Már a sofőr mellé ültem a rázkódás csökkentése miatt. A masinát, ő csinálta otthon egy traktormotor és némi vas felhasználásával. Kérdezem tőle, hogy négykerék-meghajtás? Mire teljesen közönyösen mondja, hogy nem. Majd pár perc múlva mint egy igazi székelyember mondja, összesen három kereke van csak. Na hja. Pont jött a busz, kiszámoltam, hogy időben elérem a repülőgépemet. Manilában arra ébredtem, hogy nagyon viszket a jobb és bal lábszáram. Nagyon megijedtem amikor megnéztem. Te jó ég a karaba bosszúja. Mondta ő hogy menjek gyalog. Szóval azon a területen ahol kicsit megtörölgettem nyálkás szőrét folyamatos kettő milliméter magas vörheny hegyek keletkeztek, és már erős égető érzéssel is párosult. Nagyon megijedtem. Meg nem tudom mi a végeredmény, de látta orvos és adott rá kenőcsöt.
Persze jól leszarozta a bajomat, mondta, legközelebb valami komolyabb problémával jöjjek. Kis közjáték után miszerint nem lehet kinyomtatott jegy nélkül belépni a reptérre, próbáltam megdumálni a rendőrt, hogy már csak környezetvédelmi szempontból sem indokolt sok papírt pocsékolni erre a folyamatra, no meg, épp működő printerrel sem rendelkezem momentán. Nem volt könnyű de sikerült. Ezt a beszámolót olvasva azt hinnénk, hogy életem legborzalmasabb napjai voltak. Nem igaz. Életem öt legszebb napja volt. Hogy nincs WC, fürdő, konyha, higiénia, pénz? Hát nincs. De van más, és ez valahol egy végső számvetésnél akar fontosabb lehet. Folyamatos szeretet, megbecsülés, segítőkészség, jókedv, (igen jókedv), szoros összetartás, és ami a legfontosabb - boldogság. Nagyon sokat tanultam ezektől az emberektől, hogy a jó dolgokat mennyire fel lehet erősíteni az elviselhetetlenek ellenében. A laptopomon és a telefonomon kívül szinte semmit sem hoztam vissza Vietnamba, még az egyik fényképezőgépemet sem. Ami nekünk nem fontos érték az számukra az. Minden tekintetben. Németh V. Ádám
