Feladat: Tantárgy: Szak: Előadó: Hallgató: Dátum:
Egy szerzői jogi eset értelmező elemzése Média jog Digitális archívum fejlesztő szakirányú képzés (AULA) Dr. Román Róbert Zádori Zsuzsanna 2015. június 5.
FIT-H-PJ-2008-815. bírósági határozat – a Fővárosi Ítélőtábla határozata polgári ügyben Forrás: http://uj.jogtar.hu/#doc/db/25/id/A0800815.X1T/ts/10000101/
A döntvény ugyan anonimizált, de a jogeset közismert, ezért a felek személye is részben azonosítható, a könnyebb érthetőség miatt – ahol tudom – meg is nevezem őket.
Az alaphelyzet (tényállás) 1977-ben Claude Flagel belga népzenekutató Magyarországon járt, és népdalokat rögzített cigányok körében. Így vetődött el a Békés megyei Öcsödre, ahol a helyi Rostás „Huttyán” Károllyal hangfelvételeket készített kutatási céllal. 1983-ban aztán a „Huttyántól” felvett dalok közül három felkerült arra a hanglemezre, amelyet a Flagel lemezkiadó, a kutató cége dobott piacra. Az 1993-ban CD-n is kiadott Rom som ame! (Cigányok vagyunk mi!) című lemezről, az egyik „Huttyán” énekelte dalból („Esik eső”) a Deep Forest nevű zenekar 1995-ben átemelt egy részletet a Freedom Cry c. számába, amely felkerült a zenekar nagysikerű Boheme című albumára. A négymillió feletti példányban eladott világzenei lemezt a Sony Records forgalmazta. A Flagel és a Sony 1994. december 21-én írásban állapodott meg a „Huttyán-dal” részletének és más dalok részleteinek átadásáról. A Flagel az átadott jogdíjak ellenértékeként egyszeri, végleges és minden magába foglaló 20 000 USD összegű jogdíjat kapott. Emellett a Sony megfizetett még 9000 USD összegű jogdíjat, mégpedig azzal, hogy a Flagel tartozik azt a közreműködő előadóművészeknek kifizetni. A Martin György Alapítvány a három „műkedvelő cigány népdalénekes” által énekelt 3:02 perces részletért 5000 USD-t kapott. Ebből Rostás Károly éneklése 1:19 percet tett ki. „Huttyán” 1984-ben hunyt el. Fiai és özvegye véletlenül szereztek tudomást az 1977-es felvétel felhasználásáról. Sem ők, sem az énekes nem tudott arról, hogy dalai felkerülnek egy folklórlemezre, sem arról nem kaptak jelzést az örökösei, hogy az egyik dalrészletet felhasználja a Deep Forest és a Sony. A családtagok álláspontja szerint sem előzetesen, sem utólag nem kérték hozzájárulásukat, engedélyüket a publikáláshoz a kiadók, a felhasználás feltételeiről sem előzetesen, sem utólag nem született egyezség, „Huttyán” dalának felhasználásért semmiféle ellenszolgáltatást nem kaptak. Ezért a négy felperes (a három gyerek és az özvegy) bírósági úton, mégpedig a magyar bíróságon kívánt érvényt szerezni (elsősorban anyagi) követeléseinek.
A Rostás család (változó felállásban és változó jogi tartalommal) már az 1990-es évek második felében megindította a pert, amely végül a Fővárosi Ítélőtábla 2008. december 2-iki jogerős ítéletével zárult. Ennek a döntésnek a kivonatát tartalmazza az általam feldolgozott döntvény.
A felperesek jogi álláspontja A jó tíz éven át folyó perben többször módosult a felperesek személye és jogi álláspontja. Először az I. rendű felperes, legidősebb fiú kezdett pereskedni. Eleinte leginkább azt kívánta elérni, hogy a szerinte elmaradt jogdíjat a Flagel és a Sony fizesse ki neki. Még első fokon folyt a per, amikor 2000 tavaszán a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége Előadóművészi Jogvédő Iroda közreműködésével megállapodott egymással az I. rendű felperes és az I. rendű alperes, a Flagel. Eszerint a belga cég bruttó 2170 USD-t dollár jogdíjat utalt át a legidősebb Rostás fiúnak, aki apja hagyatékának kezelőjeként lépett fel. Ezzel azonban még korántsem ért véget a pereskedés. Az I. rendű felperes arra való hivatkozással, hogy a megállapodás alapján folyósított összeg csak apjának járó előadói jogdíjára vonatkozott, kártérítés címén indított pert az I. és II. rendű alperesek (Flagel cég és a Sony Records) ellen. A jogelőd személyiségi jogainak megsértését is állítva az I. rendű alperessel szemben egyéb jogkövetkezmények alkalmazását is kérte. A felperesi álláspont összefoglalóan az volt, hogy apja, Rostán „Huttyán” Károly nem egyszerűen a folklórmű adatközlője, hanem előadóművésznek és – ami számunkra itt különösen fontos – szerzőnek is tekintendő, ezért a neve feltüntetésének mellőzése, valamint az 1977-ben rögzített hanganyag későbbi I. és II. rendű alperesek általi felhasználása jogellenes volt. A másodfokú bíróság az első fokú döntés hiányosságaira tekintettel megismételtette az eljárást, amibe már a másik két testvér és az özvegy is bekapcsolódott. Kereseti kérelmeiket többször is módosították. Az anya, a IV. rendű felperes az I. és II. rendű alpereseket egyetemlegesen 1 682 865 db eladott hanghordozó után darabonként 1 USD és kamatai megfizetésére kérte kötelezni. Követelése jogcíméül a szerzői és előadóművészi díjigényt, illetve a kártérítést jelölte meg. Amennyiben a bíróság ezt megítélte volna, a II. és III. rendű felperesek a megjelölt összeg 1/7 részére tartottak igényt. (A döntvényből nem világos, hogy együttesen vagy külön-külön 1/7-1/7 részben.) Emellett mind a négy felperes kérte továbbá egy meg nem nevezett elhunyt gyereke két leszármazójának, a III. és IV. rendű alpereseknek az ítéleti rendelkezés tűrésre kötelezését. (Nem világos, kik ők, Flagel-rokonok vagy Rostás-rokonok. Inkább az utóbbiak lehetnek.)
A felperesek jogi álláspontja A jogerős ítéletben négy felperes szerepel. A döntvény szövege alapján kettő azonosítható nagy biztonsággal. Az I. rendű alperes a belga Flagel cég, míg a II. rendű a világcég Sony lemezkiadó vállalata, a Sony Records. A szerzői jogi vita érdemi része e cégek és a felperesek között zajlott.
Az I. és a II. rendű alperes a keresetek elutasítását indítványozták. A Sony és a Flagel azt is vitatta, hogy egyáltalán magyar bíróságnak joga van az ügyben eljárni, mondván, 1994-ben a szerződést köztük a francia jog uralma alatt kötötték, ráadásul a belga vállalkozás 2000-ben az országa jogának uralma alatt állapodott meg az I. rendű felperessel. Ennek ellenére a joghatóságot már az elsőfokú bíróság is megállapította, ahogy később a másodfok is. A Flagel a tárgyalás során azzal állt elő, hogy volt szóbeli megállapodás a belga zenegyűjtő és „Huttyán” között, és 1500 Ft-ot még akkor odaadott az előadói jogért, ezért az „adatközlő” hozzájárult a felvétel publikálásához. Ennek megtörténtét a Rostás család vitatta. Az alperesek szerint „Huttyán” pusztán néprajzi adatközlőnek tekinthető, és mivel hagyomány útján terjedő népdal esetén nem kell az adatközlő hozzájárulása, sem őt, sem örököseit semmiféle kár nem érte az utánközlésért és a felhasználásért. Álláspontjuk szerint Rostás nem volt előadóművész, vagy ha mégis úgy találná a bíróság, hogy az volt, akkor az azért járó szerzői jogi díjat a Flagel cég (és közvetve a Sony) már megfizette. A felperesek érveit arról, hogy Rostás Károly az általa előadott és a Claude Flagel rögzítette dalok szerzője lenne, így szerzői jogai lettek volna, az alperesek vehemensen vitatták.
Az elsőfokú döntés Mint jeleztem, az ítélet hiányosságai miatt a másodfok, a Fővárosi Ítélőtábla megismételt eljárásra utasította az elsőfokú bíróságot. A másodfokú bíróság hiányolta, hogy az elsőfokú ítéletben az egyes használati cselekmények nem kerültek megjelölésre, és az elsőfokú bíróság azt sem döntötte el, hogy melyik használati cselekményre a szerzői jogra vonatkozó mely időpontban hatályos jogszabályi rendelkezést kell alkalmazni. Előírta továbbá az I. rendű felperes és az I. rendű alperes által 2000-ben megkötött szerződés tartalmának részletes feltárását és értelmezését abban a tekintetben, hogy az I. rendű felperes mennyiben érvényesítette a többi örököstárs igényét. A megismételt eljárásban vizsgálni kellett azt is, hogy az I. rendű felperes az átvett díj fejében adott-e utólagos hozzájárulást a felvétel nyilvánossághoz közvetítéséhez, és hogy a díjazás arányos volt-e a bevétellel. A másodfokú végzés hangsúlyozta azt is, hogy a különböző felhasználási cselekményekhez külön-külön díjazás kapcsolódik, továbbá felhívta az elsőfokú bíróság figyelmét arra, hogy a kártérítési követelés megítélésének feltétele a felróható magatartás megállapíthatósága. A II. rendű alperes felhasználási cselekményével kapcsolatban a megismételt eljárásban hozott elsőfokú ítélet tisztázta, hogy a régi szerzői jogi törvény (1969. évi III. tv.) 1994. július 1-jét követő rendelkezéseit kell alkalmazni. Ennek a többszörözésre vonatkozó rendelkezéséből következik, hogy igenis szükség lett volna az előadóművész hozzájárulásához (korábban csak a szerzőt kellett volna felkérni), mert az 1977-es hozzájárulás – amit a bíróság ezek szerint bizonyítottnak tekintett – más célra vonatkozott. Ebből következően az örököst díjazás illeti meg. Ez azonban csak a haszonélvezőnek, jelen esetben a túlélő házastársnak jár, a gyerekeknek nem. De a bíróság azt is megállapította, hogy a díj mértéke nem lehet nagyságrendekkel magasabb, mint a hivatásos előadóművészeket megillető összeg. Ezt végül 5000 USD-ben és kamataiban
határozta meg. Az elsőfokú bíróság tehát osztotta a felperesek álláspontját, hogy „Huttyán” előadóművész, nem pedig szerző volt.
A jogerős döntés A megismételt elsőfokú döntés ellen II. és IV. rendű fellebbezést nyújtottak be, és az ítélet részbeni megváltoztatását, egyben a marasztalási összeg megemelését kérték. (Itt, a 3. oldal utolsó bekezdésében nyilvánvaló elírások találhatók a döntvényben: az eddig dollárban megadott összeg forintban szerepel, az egyik alperes felperesre cserélődik.) 1 682 865 USD és kamatai kártérítésre tartottak igényt, amit az anya és fia között 6/7-1/7 arányban osztottak volna meg. Az I. rendű alperes az elsőfokú ítélet helybenhagyását indítványozta. A II. rendű alperes csatlakozó fellebbezést nyújtott be, és a IV. rendű felperes keresetének elutasítását kérte, valamint elévülésre is hivatkozott. A Fővárosi Ítélőtábla jogerős ítélete a Sonynak adott igazat az elévülés tekintetében, így a felperesek keresetét teljes egészében elutasította. A II. rendű alperesnek a régi szerzői jogi törvény 1994. július 1-jét követően hatályos 49. § (1) bekezdés b) pontja alapján az előadóművészi hozzájáruláshoz kötött felhasználási cselekmény az 1995-ben – pontosan meg nem határozható napon – volt, ezért az elévülés kezdőnapja – a II. és IV. rendű felperesekre legkedvezőbben számítva is – az 1995. december 31-ében jelölhető meg. A II. rendű felperes legelőször a 2002. december 4-én tartott tárgyaláson tett olyan nyilatkozatot, miszerint igényt kívánt érvényesíteni apja jogutódaként, 2003. január 15-én érkeztetett beadványában úgy nyilatkozott, hogy jogutódként kéri a jogdíjból való részesítését. Határozott kereseti kérelmet egyik esetben sem terjesztett elő. A IV. rendű felperes csak 2007. április 25-én terjesztette elő kereseti követelését és „tartotta fenn” a pertársai által korábban megtett perbeli nyilatkozatokat. Mivel a követelések a Ptk. 324. § (1) bekezdése értelmében - bizonyos kivételektől eltekintve öt év alatt évülnek el, a követelések elévülése – mivel annak nyugvására, megszakadására vonatkozó peradat nem merült fel – legkésőbb 2000. december 31-én bekövetkezett. A Ptk. 325. § (1) bekezdése értelmében az elévült követelést bírósági úton érvényesíteni nem lehet, tehát helyesen hivatkozott a II. rendű alperes arra, hogy mind a II., mind a IV. rendű felperes elkésett az igényének érvényesítésével. Nem volt megalapozott az I. rendű felperesnek az a jogi álláspontja, hogy igényérvényesítése mintegy „kihatott” pertársaira is. Arra lehetőség van, hogy a pertárs – meghatalmazással – képviselje a pertársat, de a polgári perben nem mellőzhető a felek megjelölése, tehát egy általánosságban megtett nyilatkozat nem pótolja más személy keresetindítását.
A másodfokú bíróság tehát, ha jól értem, jogerős ítéletében az első fokon megítélt 5000 USD-t sem tartotta jogosnak, mondván, a felperesek kártérítési igényüket megkésve, határidőn túl
jelezték. A Fővárosi Ítélőtábla döntése egyenesen azt mondja, már a megismételt elsőfokú eljárás idején nem volt meg a jogalapja a II. és IV. rendű felperes keresetének. Eleinte azt gondoltam, ez a döntvény arról az izgalmas szerzői jogi kérdésről szól majd, hogyan képes a joggyakorlat tisztázni a különbséget szerző, előadóművész és néprajzi adatközlő között. Az is fontos jogi és filozófiai kérdés, hogy valakinek a személyes előadóművészi vagy szerzői teljesítményéből következő anyagi követeléseket hogyan képesek a leszármazók érvényesíteni. Egyáltalán helyes-e az? Az sem tűnt érdektelennek, vajon egy öcsödi roma család a bíróságon milyen eséllyel lép fel egy multival szemben. Ám az ítélőtáblai döntés inkább azt a kérdést veti fel, hogyan működik a hazai igazságszolgáltatás, ha egy ügy több bírói fórumot is megjárhat, miközben a kártérítési igény már a keresetindítás időpontjában halvaszületettnek számított.
