FIALA JÁNOS
KUSS! NEMZETI […] NYALÓKA
MEGJELENÉS ÉVE: 2011
Oá! Én vagyok. Sírok és kiabálok. Fáj valamim? Mondani vagy kérdezni akarok? Senki sem tudja. Anyám cumit dug a számba. Elhallgatok. Apám fellélegzik. Nem bírja a lármát. Amíg ő élvezi a csöndet, én az idegen tárggyal küzdök. Nincsenek fogaim, csak a nyelvemmel tudom böködni. Végre kiesik. Újból üvöltök. Negyven évvel később... a Magyar Televízió délutáni programjának vagyok a műsorvezetője. Az Élesben közönség előtt zajlik, szakértők közreműködésével. A Magyarország európai uniós csatlakozásának előnyeiről és hátrányairól szóló adás előtt fontosnak tartja megemlíteni a főszerkesztőm, hogy szakszerű, nem részrehajló magatartást vár el tőlem. Figyelmeztet, hogy a téma érzékenysége ugyan megkívánja a nézők bevonását, de az üres tekintetű statisztériára csak végszükség esetén támaszkodhatom. Igyekezetem dacára – vagy éppen emiatt? – parázs, már-már indulatos vita alakul ki. Egyre hosszabban időzik nálam a meghívottak mikrofonja. A határán vagyok, hogy azt kurjantsam: KUSS!, végül azonban megelégszem az emelt hanggal. Elkerülöm a botrányt. Büszke vagyok határozott fellépésemre, amivel mederben tartottam a műsort. Nem értem, miért hívat magához a főosztályvezetőm. Megvárja, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, csak utána ripakodik rám: – Elment az eszed?! – Miért? – Mert magadon kívül nem hagytál mást szóhoz jutni. – Ez nem igaz. Csak a szélsőséges megnyilvánulásokat igyekeztem elkerülni. – A vezérlőben nem ezt tapasztaltam. – Lehetetlen. Kizárt, hogy ennyivel hangosabb lettem volna a többieknél. – Nem erről van szó. Nálad maradt a mikrofonjuk. Nem adtad oda. Tátogó halakkal üvöltözött egy öltönyös, dühöngő őrült. Tíz évvel később... Magyarország az alkotmányozás lázában ég. Rádióműsorom hallgatóihoz hasonlóan én sem értem, ki és mi alapján válogatta össze a Nemzeti Konzultáció kérdéseit. A miniszterelnök-helyettes tagadja, hogy köze lenne hozzájuk. Amikor a költségekről, a módszer hatékonyságáról és arról kérdezem, hogy hány levelet fognak visszaküldeni az emberek, nevetve mondja: a kedvüket valószínűleg jelentősen fokozta volna, ha a kérdőívekhez egy nemzeti konzultációs nyalókát mellékelnek.
Három hónappal később... alcímet adok készülő regényemnek. A kiadóm húzza a száját a nemzeti nyalóka hallatán. Kíváncsi vagyok a „névadó” véleményére. Ő sem túl lelkes. Azt mondja: akkor térjünk vissza rá, amikor aktuális lesz. Kivételesen letesztelem az ötletet a hallgatóimon. Ők is aggódnak. Hogy így meg úgy, meg azért... mint akik sosem voltak lázadó fiatalok. Csalódott vagyok. A biztonság kedvéért kikerestetem a hangmérnökömmel az eredeti szöveget az archívumból. Meglepetésemre abban nemzeti konzultációs nyalóka szerepel. A nemzeti [...] nyalóka joga tehát az enyém. Akkor marad.
A ponty Nem mondott semmit. Csak cuppantott, és letette a kagylót. Pontynak neveztem el. Egy kis kereskedelmi kóceráj müezzinje voltam, akinek hetei voltak hátra, aztán vennem kellett a vándorbotomat. Ideges voltam, mert nem tudtam, mit hoz a holnap, amikor az alábbi SMS-t kaptam: „Végtelen hála annak, aki megvásárolta a rádiódat, és ezért nem kell többé veled ébrednem.” Kivételesen beolvastam a szöveget. Rögtön utána tárcsáztam a számot. – Hagyj békén! – majd cuppantott, és lerakta. – Végre! Megvan! Ő lesz a ponty! – kiáltottam boldogan. Újratárcsáztam, de nem vette fel. A „Gyáva alak” kijelentésemet azonban nem bírta szó nélkül hagyni, és egy „Ne provokálj, mert megbánod!” szövegű üzenettel reagált, amit szintén adásban ismertettem, ahogy az összes többi reakcióját. – Nem zavarlak? – fordult hozzám Roland, huszonéves hangmérnököm, miután kikapcsoltam a mikrofont. – Nem. – Utánanézett a haladnak a barátnőm. Érdekel, hogy mire jutott? – Persze. – A számon egy budai ügyvédi munkaközösség van bejelentve. Visszakapcsoltam magam: – Válaszol? Vagy eláruljam a rejtekhelyét? Kutakodtam egy kicsit... – amire fél percen belül jött a válasz: „Ha nem szállsz le rólam, feljelentelek a hatóságnál, te köcsög!” – Budai a cím. Mi van itt? – amire ismét nagyon gyorsan reagált: „Elment a józan eszed. Nem lesz több munkahelyed. Éhen fogsz dögleni.” – Oké! Előbb a telefonszámát teszem közzé – és lassan tagoltam: „három, három, hat, hét, kilenc...” – amire: „Én nem viccelek. Fel foglak nyomni a rendőrségen. Vannak kapcsolataim. Bent fogsz elrohadni. Vagy uszítsam rád a haverjaimat?” volt a felelet. – Rendben. Akkor felhívom az irodát, hátha van ott egy magánál udvariasabb és közlékenyebb ember. Hosszan kicsöngött. Nem vették fel. A fél nyolcas hírek ideje korainak mutatkozott. Tíz perccel később egy nő szólt a kagylóba. A munkaközösség vezetőjének mondta magát. Nem kértem tőle engedélyt, inkább a bevált módszeremhez folyamodtam, és csak én voltam adásban. A hangsúlyaimból, az elhallgatásaimból azonban sok mindent ki lehetett következtetni: – Jó reggel kívánok! A Keljfeljancsi műsorvezetője vagyok. Ismerjük egymást? – ...
– Nincs jelentősége, bár sajnálom. Szeretném tudatni, hogy van egy interaktív rádióműsorom, amibe bárki szabadon betelefonálhat. Vannak, akik bemutatkoznak, de akadnak, akik... abban a hitben betyárkodnak, hogy viccesek. Az egyikük például sohasem mondott egyetlen értelmes mondatot sem, csak cuppantott. Itt van még? – ... – Köszönöm. Pontynak kereszteltem el. Ma reggel egy minősíthetetlen szövegű üzenetet kaptam. Felhívtam a feladót a száma alapján, aki rögtön lerakta, miután megtudta, ki vagyok. De előtte... cuppantott. A különleges tudakozó ezt az irodát adta meg. Követhető voltam? – ... – Köszönöm. Adhat felvilágosítást a fiatalemberről? – ... – Adáson kívül? Persze – és megmondtam a saját számomat. – ... – Nagyon sajnálom. Elég lesz erre húsz perc? – ... – Köszönöm a segítségét. Viszonthallásra! – és újból a pontyhoz fordultam az éteren keresztül. Két választási lehetőséget ajánlottam: vagy feladja magát, vagy hívom a hozzátartozóját. Nem sok időt hagytam gondolkodni. „Most már tényleg jó lenne, ha leszállna rólam” – jött a több fokkal békülékenyebb hangú reakció. Ráadásul magázódva. Nem sokkal nyolc előtt tárcsáztam a városi számot. – Halló! – bemutatkoztam, és másodszor is összefoglaltam a sztorit. Felhívtam a figyelmét arra, hogy érintettsége következtében ő is hallható. – Tehát mindketten adásban vagyunk? – kérdezte a másik. – Igen. – Hajlandó volna átmenetileg kirekeszteni a külvilágot? – Ha muszáj... – Megköszönném. Feltoltam a zenét, és kikapcsoltam a mikrofont. Felvettem a kagylót: – Szóval? – Dr. P... vagyok – mutatkozott be az illető. – Megtartanám az inkognitómat. – Valahonnan nagyon ismerős a neve. Nem dolgozott véletlenül korábban az államigazgatásban? Vagy talán a tévében? – Kérem, ne barkochbázzon! Tisztában vagyok a helyzettel. Időre van szükségem. Visszahívna egy kicsit később? A délután nekem lényegesen jobb. – Nem beszélgettünk huszonvalahány éve a Magyar Rádió Pagodájában? – Ne szórakozzon velem! – A számból vette ki a szót. Mit mondott? Mikor hívhatom? – Délután. – Ez egy reggeli műsor.
– Muszáj ez? – Most már igen, egyébként sem én kezdtem. – Keressen egy óra múlva. – Tíz perc. – Negyedóra? Párbeszédünk lényegét – a konkrétumok említése nélkül – ismertettem hallgatóimmal, amire azonnal reagált a ponty: „Nem gondoltam eredetileg, hogy ekkora a lelke. Visszavenne még egy kicsit a sebességből?” – Ha megmondja, hogy miért cuppogott hónapokon át, részemről a fáklyásmenet – feleltem. „Nekem ez egyre kellemetlenebb. Kiszállok.” – Akkor egyedül folytatom. Tűkön ültem, de kivártam a szolgáltatási blokkot, végigmalmoztam a híreket, majd visszahívtam a hozzátartozót. – Akkor tehát nem vagyunk adásban? – Ahogy megígértem. Ön nem, én igen. – ... – Már elnézést, de nekem volna okom a bizalmatlanságra, de ha ennyire fontos a diszkréció, pár pillanat erejéig kettesben maradhatunk – kikapcsoltam a mikrofonom, és felvettem a kagylót. – Rendben. Rövidre fogom: két verzió van. Válasszon! Van egy csak önnek szóló, egy meg a publikumnak. Melyikkel kezdjem? – Az utóbbival. – Fél éve elveszítettem valahol... vagy ellopták a telefonomat. Fogalmam sincs, hogy ki hívogatja. – A számot akkor is letiltathatta volna. – Oké. Akkor következzen a másik verzió, hogy az illető a fiam. – Tessék? – Igen, a gyerekem. Nálam ügyvédbojtár. – Ezt nem mondja komolyan. – Nem vagyok vicces kedvemben. – Akar még valamit? – Mire gondol? – Elmesélhetné a részleteket. – Tréfál? – Nem. De most el kell köszönnöm. Viszonthallásra! – Viszont. A népemnek csak a legszükségesebb információkat tolmácsoltam, de még ezzel a verzióval is sokakat elszórakoztattam. Műsor után egy közismert producer hívott az ügyvédi iroda nevében. – Minek köszönhetem a szerencsét? – kérdeztem. – Tolmácsolnom kell, hogy a többi, műsorban elhangzó zsidózó telefon mögött nem ők állnak.
– Freud szerint minden tagadásban van állítás. – Nem értelek. – Mást nem mondtak? – Mire gondolsz? – Hogy találkozni akarnak velem, mert magyarázatot akarnak adni. Vagy meglepnek egy kis ajándékkal és a bocsánatomat kérik. – Ez most egy viszontüzenet, amit át kéne adnom? – Adsz te ezért számlát? – Viccelsz? – Nem – és leraktam a telefont. Nem vártam be, hogy elköszönjön tőlem. Az üzeneteket kérésemre Roland kiprintelte a számítógépből, én pedig eltettem a többi, műsorommal kapcsolatos dokumentum közé.
Két test, egy hely Az anyatejben a szükséges vitaminokon felül nagy mennyiségű megfelelési kényszert és izgágaságot is beszoptam. Nem véletlenül lettem gátlásos, ahogy a családon belüli megítélésem sem véletlenül ívelt a tüneményes kiskölyöktől az elviselhetetlen fráterig. Kezdetben, a kora hatvanas években, állítólag tetszettem a szüleimnek. Azért állítólag, mert csak kevésre emlékszem. Háborogtak miatta eleget később a lelkem doktorai. Mind azt hangoztatta, az igazán fontos dolgok akkor történtek, de hiába, az álmaimból nem tudtam semmi lényegit felbányászni sem ülve, sem díványra fektetve. Leblokkoltam. Dühített, amikor azt mondták, igyekezhetnék jobban, mert én apait-anyait bedobtam. Mégsem biztattak, amikor izzadságcseppek jelentek meg a homlokredőimben a nagy erőlködéstől, hogy még egy kicsi, és még... és akkor... sikerülni fog, mert egyszerűbb volt leinteni, és közölni, hagyjam abba. Így nem jó. Ez nem kötelező házi feladat, ez nem edzés, ezt nem lehet muszájból csinálni. Nem lehet gyötrelem, amit az eszemmel kontrollálok, miközben szívből utálom. Legszívesebben helyet cseréltem volna velük, hogy felajánljam: Tessék! Járjanak elöl jó példával. Hajrá! De ezzel túlmentem volna a demarkációs vonalon. Nem akartam megsérteni őket, hiszen ki voltam szolgáltatva nekik. Tőlük vártam a boldogságpirulát. A helyükben én se tettem volna mást nyolcezer forint/negyvenöt perc javadalmazásért. Ez rosszmájú megjegyzés volt. Hosszú ideig nem szerettem magam. Csak belül voltam magabiztos. Utáltam, ahogy ezt a mamám érzékeltette velem. Azt olvastam ki a tekintetéből, hogy a két diplomám dacára egy jókora ökörnek – kedvesebben: balféknek – tart. Pesszimista alaptermészetemet, akárcsak a kísérletező hajlamomat, apámtól örököltem. Kishitűségemről csak az álmaimban feledkeztem meg. Reggelente csalódottan ébredtem, mert nem az a teli tüdőből passzátszelet fújó klapec bújt ki a pizsamából, aki éjjel voltam. A jeles érettségi sem a mellényem, sem a vállam, sem az önbizalmam méretét nem növelte. Optimális esetben szálka, rosszabb pillanatokban gerenda voltam a szüleim, az iskola és az osztálytársaim szemében. Végső elkeseredésemben kerestem ki ezerkilencszázhetvennégyben Ranschburg Jenő nevét a telefonkönyvből, akit nem sokkal ezután fel is kerestem Raoul Wallenberg utcai lakásában. Túlkoros voltam neki a magam tizennyolc évével, és nem vállalt el. VZ-hez küldött. Tíz év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, rossz stratégát követtem. Magából indult ki, és nem belőlem. Önző és önfejű fickó volt, aki annyit ért el, hogy egyik erdőből a másikba tévedtem. Ma is él. Ez a monogram oka... meg kaptam tőle annyi jót, hogy ne írjam ki a teljes nevét. Stílusérzék.
Az első könyvem alaptörténete tőle származik. Elhittem neki, hogy mindenki az, akinek/aminek képzeli magát. A Péklapát laza szövetű regény volt. A lányomnak szóló tanmese. Szórakoztató nevelési útmutató a műfajára nézve. Egyedül az édesanyám vette szó szerint komolyan. Tévedéseimet kutyafülekre jegyzetelte, és a temérdek könyvjelzőt a problematikus oldalak mellé biggyesztette. Ezután összefoglalta tapasztalatait egy levélben, amely mementó volt, szószobor, emlékmű. Ezt adta fel postán nekem, a fiának, akivel egy városban élt. Ő a Duna pesti, én a budai oldalán. Haragosan kérte számon rajtam a valóságot, amit szerinte szándékosan átírtam, elferdítettem és meghamisítottam. Kétségbe vonta magyarázatom életszerűségét, amikor fantáziámra és memóriámra hivatkoztam. Szerinte írásomnak az ég egy adta világon semmi köze nem volt a művészet szabadságához, csak arra volt jó, hogy lejárassam. Ilyet gyerek nem művel az anyjával! – zárta sorait. Hálátlansággal vádolt. Ma is zúgolódik, ha eszébe jut, ezért sem lepődtem meg, amikor újra és újra azt kérdezte: – Befejezted a könyvedet? – Igen. – És mi lesz a címe? – KUSS! – Abban is szó esik rólam? – Igen. – Biztos? – Tuti. – Nem veszed ki? – Nem. – Akkor beperellek. Pár ecsetvonásra volt a befejezéstől a Péklapát, amikor egy kerti partin szép fiatal lány fordult hozzám: – Szervusz! Mi nem ismerjük egymást, pedig nem sok hiányzott hozzá, hogy rokonok legyünk. – Tessék? Egyszavas reagálásomban tanácstalanság keveredett megdöbbenéssel. – Arra utaltam, hogy az én nagymamám és a te édesapád igen közeli viszonyban voltak. – Apám tíz éve meghalt. Zsidó létére elhamvasztatta magát, és most anyám ágya lábánál, egy vázában pihen. Urnában. Az ön rokona még él? – képtelen voltam visszategezni. – Igen. Hála az égnek, jó egészségnek örvend. Ellenálltam a kísértésnek. Nem találkoztam a nagymutterral. Kompromisszumot kötöttem, és a fiatal szépség anyukájával randevúztam. Egy tabáni söröző huzatos asztalánál beszéltük ki a szüleinket. A lehető
legközelebb húzódtunk egymáshoz, hogy egy árva kukk se juthasson illetéktelen fülekbe. Üveg ásványvizünkkel – ami közel két és fél órán át kitartott – nem lehettünk túl népszerűek a pincérek körében. De rájuk se bagóztunk. Hogy én a történeteimmel milyen hatást gyakoroltam a partneremre, nem tudom. Ő viszont megforgatta a kést a szívemben, amikor minimális kétséget sem hagyott a mamája és a papám közti kapcsolat mibenlétéről, ami első hangzásra is többnek tűnt a szokásos orvos/páciens relációnál. Fárasztó beszélgetésünk végén elfogytak a szavak. Elköszöntem. Egy másodpercre sem akartam közös légtérben maradni vele. Fizettem. Kirohantam a mosdóba. Könnyítettem magamon. Megmostam az arcom és a kezem. Kifelé óvatosan körülkémleltem, de már nem volt ott. Nem kerestem a mamáját, őrá viszont hálás szívvel gondolok, mert ha összefutottunk, sohasem ismertem meg – ezt azonnal elárulta bamba tekintetem -, amire ő, a nő, előre köszönt. Ezzel megmentett. A csodálkozás + zavar ugyanazt a mondatot hívta elő belőlem: – Valamikor fel fogom hívni – amire idővel neki is lett egy automatikus válasza: – Rendben. A számomat ismeri. Beszéltem az anyámmal. Nincs ellenére a találkozás. Szóljon, ha dűlőre jutott. Nehezen, de nemet mondtam a bennem élő kisördögnek, hiába forszírozott. A patás valamiért nagyon a végére akart járni a történetnek, én azonban nem engedtem neki. Nem forgattam fel fenekestül a Péklapátot. Csak egy egészen icike-picike utalás került bele az asszonyról, de ez is elég volt, hogy a lábához rendeljen anyám. Nem tetszett neki, hogy olyan dologba ütöttem az orrom, amihez – szerinte – nem volt közöm. Halottakról, különösen, ha az illető a férje, jót, és nem rosszat. Arról nem szólva, hogy ha évtizedeken át megúszta az emlékezést, akkor hogyan jövök én, a gyereke ahhoz, hogy kínos perceket okozzak neki? A tulajdon fia. A szólásszabadságra hivatkozva nem teremthetek kínos helyzetet a téma felvakarásával. Mit mond majd gyanútlan kártyapartnereinek? Hivatkozzon szeleburdiságomra? Hogy mindig kíváncsi voltam? Lehet-e mentség a foglalkozásom? Hogy riporter vagyok. Az elmúlt években nem háborgattam a múltat. Féltettem, és féltem. Anyámat attól, hogy megreped, mint egy váza, magamat pedig azért, hogy mi lesz velem, ha egy olyan titokra találok rá, amit szándékosan rejtegettek előlem, és ami hátralévő napjaimra fenekestül felforgatja az életemet. A Péklapát kereskedelmi siker volt, amit az irigyeim a foglalkozásommal és egy televíziós műsorsorozattal magyaráztak, ami a premierrel egy időben került adásba. A kritikusok szerint a Péklapát nem volt irodalom. Szellemi termék sem, inkább csak keménypapírba csomagolt levélnehezék. Anyám szerint annak is hitvány.
Nem törtem le. Összeszedtem magam, és egy év múlva kistestvért kapott az elsőszülött, ami a keresztségben a Pótkulcs nevet kapta. A helykeresésemről szólt. Ebben sem kapott szerepet apám története. Gyáva voltam. A merszem később sem lett nagyobb, ezért a harmadik regényem is – ez – nélkülözi a sztorit. A dokumentátor ötletét hosszú ideig dédelgettem. Kitalált főhőse túl volt élete delelőjén. Őszült és kopaszodott. Csak a farka volt virgonc. Kikövetelte a jussát. Egy nőcske kedvéért hagyta el a családját. Vonzó feleségét és két gyönyörű gyerekét. A románc után nem könyörögte vissza magát. Megtetszett a dolce vita, amihez zseton kellett. A sport, kultúra és közéleti témákban egyaránt jártas, jól tájékozott, nyelveket beszélő újságíró nem dúskált anyagi javakban, ezért hagyta el a járt utat, és onnan a munka szó új értelmet nyert: a felhalmozott kapcsolati tőke aprópénzre váltását. Nem válogatott módszerekben. A kompromittáló információkat szép szóval, fenyegetéssel, zsarolással, ha kellett, szelíd erőszakkal szerezte meg. A történetekkel sarokba szorította a célszemélyeket, akik csak a váltságdíj leszurkolása árán szabadulhattak. Nem volt kecmec. Soha senkit nem szolgáltatott ki, nem leplezett le, mert mindenki határidő előtt fizetett. Körültekintő volt, és nem változtatott az életmódján. Nem vett új kocsit, nagyobb lakást. Elkerülte az utazási irodák vonzó kirakatait. Nem érdekelte, hogy reggeli magazinja csőre töltött revolverre emlékeztetett, ha a jobb keze mutatóujját így tarthatta a ravaszon. Mert a kiszemelteknek érezniük kellett, hogy nincs kegyelem. A presszió hatására megtörtek. Nem bírták a feszültséget. Beadták a derekukat, és fizettek. A történet tetszetős volt. Ütős. De képtelen voltam befejezni, ezért eltettem, mint egy befőttet. Szalicilt szórtam a tetejére, hogy ne romoljon meg. Címkét nyaltam az üvegére, és ráírtam: A dokumentátor. Hogy tudjam, mi van benne. Rávéstem a dátumot – mikor hagytam abba -, és elmentettem a számítógépem memóriájába. Vártam. A sírról meglepetésemre két ötlet is szárba szökkent. Talán egy hajszállal hamarabb bukkant fel A riporter, és csak közvetlenül utána jött a KUSS! A történetek között nem volt hasonlóság. A riporter egy férfiról szólt, aki kivétel akart lenni. Más, mint a többiek. Unalmasnak látta a szülei életét, akik zokszó nélkül tűrték sorsukat, miközben nem találtak benne sok örömöt. Homokízű hétköznapjaik voltak. Türelemmel kivárták a sorukat, lehetett a végén színházjegy vagy banán. A sztori régóta foglalkoztatott, kiváltképp, hogy kissrác koromban lábujjhegyre ágaskodva sikerült megmutatnom bánatos arcocskámat egy pénztárosnőnek, aminek következtében rábírtam a sorban álló felnőtteket, hogy engedjenek előre, miközben a sok bácsi és néni valójában csak arra volt bizonyíték, hogy megtaláltam a legmegindítóbb ábrázatomat otthon, amikor a tükör előtt gyakorlatoztam.
A KUSS! főhősének más mániája volt. Ő kiskora óta azért küzdött, hogy legyen mersze kimondani, ami felgyűlt benne. A sztori azért foglalkoztatott, mert engem is engedelmességre neveltek a szüleim, akikkel sohasem vállaltam nyíltsisakos küzdelmet. Egyszerűbb volt a látványos, becsapós, álságos árnyékboksz. Patthelyzet alakult ki. A kettő egyszerre meghaladta az erőmet. Sosem feküdtek a párhuzamos dolgok. A Kuss! végül az érzelemgazdagságnak köszönhetően előzte meg A riportert. Mardosott a szégyen. Irodalmi magzatelhajtónak éreztem magam. Lelkiismeret-furdalásom volt. El akartam menekülni, és elhatároztam, kinyitom a múlt összes zsilipkapuját, a kiáramló történetek tömkelegében csak bottal üthetik majd a nyomom. Aki időt nyer, életet nyer. Nem akartam önéletrajzot írni, akkor sem, ha a múlt nélkül – gyakran – érthetetlen a jelen.
Apám pajzsmirigy-túlműködésem számlájára írta a hiperaktivitásomat, miközben egyetlen orvosi lelet sem igazolta hipotézisét Gyerekkoromban, ha beteg voltam, velem maradt apám vagy anyám. Egész nap körbeugráltak. Meséltek. A kedvenc ételemet főzték vagy hozatták. Persze hogy szerettem a harmincnyolc fok fölötti lázat, ha ezzel végre középpontba kerülhettem; mert egészségesen mindent az a fránya lelketlen Nagykönyv uralt. A jó és a rossz megítélése a szüleim dolga volt. Nem én döntöttem. Két, érintőleges körben éltem: az első sugarát a szüleim húzták meg, a másodikat az iskola. Nem léptem át a határokat, csak a széleket feszegettem. A világ fekete volt vagy fehér. Ha rossz voltam, megszidtak és megbüntettek. Ha jó voltam, megdicsértek és jutalmat kaptam. Mindennek helye volt: ami fél órát ért, nem kapott negyven percet. Apám szájából illetlen szavak csak a hátam mögött, valamint szerelés és kártyázás közben – anyám partnereként – törtek ki. Ami megillette Jupitert, nem volt szabad a kisökörnek. Nem vitázhattam velük, de legyintenem sem volt szabad. A tekintetükből és mimikájukból próbáltam a jövőmet kikövetkeztetni. Nem jártam bölcsődébe, sem óvodába. Tízévesen kivettek a Sziget utcai általános iskolából, és beírattak a tizenkét évfolyamos, jó villanypásztor hírében álló Apáczaiba. Kár, hogy nem vált be. Nem jött be nekem. A többiekről nem beszélek, de az osztályfőnökömet meg kell említenem, aki egyenesen odanyilatkozott az egyik családlátogatás alkalmából, hogy többet szenved tőlem, mint Krisztus a keresztfán. Az összes kockázati tényezőt figyelembe vettem, amikor arra kértem szüleimet, hadd menjek át a Radnótiba. Közvetlenül az érettségi előtt. Kérésemet annak dacára támogatta anyám, hogy pár hónappal korábban, karácsony előtt elvette, és keserű macskanyelvre cserélte az ezüstláncot, amivel a szívszerelmemet akartam meglepni, miután szerencsésen kihúztam nevét egy kalapból. A mamám szerint ékszer nem gyereknek való, ráadásul drágállotta is, ezért az sem érdekelte, hogy a zsebpénzemből vásároltam. Nem zavarta égő arcom. Döntését nem vonta vissza, cserébe nem hatódtam meg a fenyőfa alatti temérdek ajándéktól. Ezzel hozhattam ki a sodrából. Másnap, ebéd után tört ki. Megvárta, amíg kettesben maradtunk, akkor esett nekem: – Igazán elmosogathattál volna. Tudod, mennyit dolgoztam? Mást nem kényeztet el így az anyja. – Cserébe nem is vár el hálát. – Tudod, hogy mennyibe kerülne ez vendéglőben? – Százezer forintba. – Ne gúnyolódj! Nem tűröm ezt a hangot!
Remegtem. Kikaptam kezéből a tányért, és a földhöz vágtam. Végigmasíroztam a törmeléken, és közben azt visítottam fejhangon: – Itt nem lehet másnak igaza, csak neked! – És ez így marad, amíg a kenyerünket eszed. Mars ki! – Ez nem igaz! – Majd az apád megmutatja, hogy mennyire az. Az: „Anya, az nem lehet...” kezdetű mondatot sohasem fejeztem be. Ma sem értem, honnan jött a bátorság, amelynek hatására a képébe ordítottam: – Elég volt! A kurva életbe! Abban a pillanatban inamba szállt a bátorság. Kétségbeestem, mert fogalmam sem volt a folytatásról. Anyámnak falfehér lett az arca. Másodpercekig rezgett a katedrálüveg a foglalatában, miután bevágtam magam mögött az ajtót. Egy méterre voltam tőle légvonalban, de a fal miatt csak elképzelni tudtam döbbent ábrázatát, amit a nálunk nem használt csúnya szóval okoztam. Az járhatott a fejében, honnan vettem. Mert tőlük nem hallhattam, abban biztos volt. De ennyitől is megriadt. Mi lesz ezután? Fellázadok? És akkor mit kell tenni? Bízzon nyámnyila apámra? A hite, hogy megfelelően nevelt, foszlott egy pillanat alatt semmivé. Istenem! Ha akkor a talpamra állok, állítom, hogy más irányt vesz az életem. Ki tudja, hol élnék, és mi lenne a foglalkozásom? Én azonban visszavedlettem gyáva nyúllá. Kérdésére, hogy mit érdemiek – zálogom a kezében volt -, nem válaszoltam. Hallgattam. Nem kértem bocsánatot. Lesz, ami lesz alapon vártam a büntetést. Vigyázzban álltam, és közben egy szót forgattam dühösen a számban, mint valami kavicsot, ami még a kurvánál is durvább volt, de nem mondtam ki. Bennem rekedt a: – KUSS! Örökösen az élet nagy kérdései foglalkoztattak. Meg akartam érteni a világot, ezért szereltem szét mindent, ami az utamba került. Roncsok és árva alkatrészek hevertek mindenütt. A létezőnél sokkal bonyolultabb rendszerek tartották a kozmoszt egybe a képzeletemben, ami sokszor kizárta, hogy azokban egyedül elboldogulhassak. Segítséget pedig csak a szüleimtől remélhettem. Csak azért nem aludtam át a gyermekéveket – bár voltak gyámoltalan próbálkozásaim -, mert sajnáltam az időt. Teniszlabda nagyságúra zsugorodott a gyomrom, és torkomban dobogott a szívem egy orosz kettes vagy matematika közepes miatt. Éjjel-nappal anyámmal küszködtem, aki baljóslatú mondataival tartott sakkban. Nem tudtam sem lenyelni, sem kiköpni őket. Damoklész kardjaként lebegett felettem a kérdés: mi lesz belőlem? Gyáva voltam. Az írmagja sem volt meg a forradalmár habitusának. Az irodalomkönyv szentenciáival Szerb Antal megállapításait állítottam szembe, de ezzel is kiakasztottam kopasz osztályfőnökömet, aki mellé pillanatok alatt
felzárkóztak aggódó szüleim. Visszavonulót kellett fújnom. Dúlva-fúlva tartottam magamban a véleményemet. A többiek megérezték rajtam a nyusziszagot, ezért kellett nekem figyelmeztetnem a cigarettázó felsősöket, ha tanár közeledett. Az igazgatóhelyettes velem szedette fel a folyosói szemetet, és örök kapus voltam, akiből sohasem lehetett mezőnyjátékos. Bántott az igazságtalanság. És bizony gyakran eltört a mécses. Csúfoltak is érte: síró, picsogó... Eldurranni készülő agyamra levetett szemüvegemmel hívtam fel a figyelmet. Szerintem verekedés volt, amit a többiek puszta hadonászásnak tartottak, és nem védekeztek ellene, csak a képembe röhögtek. Apám orvosnak, anyám közgazdásznak szánt. Engem nem kérdeztek. A szerelmem miatt lettem kémia-biológia tagozatos, akit három évig szolgáltam, majd kerek perec reménytelen esetnek nyilvánított, és többé nem köszönt nekem. Bosszút esküdtem, aminek hírét vette valaki, és névtelen levéllel adta tudtomra, mit gondol rólam. A faliújságon újabb és újabb irományok tűntek fel. Hercig kis kampány kerekedett ellenem. Csodájára járt az iskola, az engem ki nem állható osztályfőnököm pedig a belső erőviszonyok átrendezésére használta fel. A kelepcéből a szüleim és Czabán György jóvoltából szabadultam ki – akkor még nem volt Kolbász -, akinek pont akkor kellett távoznia a Radnóti gimnáziumból. Nem kis kockázatot vállaltam, de szerencsém volt: jeles érettségim után sikeresen felvételiztem a jogra. Ezerkilencszázhetvenöt szeptembere a kalocsai Forradalmi Ezred százhúsz milliméteres aknavető ütegében talált. Csak a testem feküdt a parancsnoki szakasz emeletes ágyában. Lelkem Zsuzsánál járt, aki még augusztusban szakított velem. Nem dobbantottam, mint a többiek. Egyszerűbbnek tűnt apám segítségét igénybe venni. A budai érsebészeti klinikán operáltak meg. Csak a három hét egészségügyi szabadságért vetettem ki a visszereimet. Fittyet hánytam az orvosi előírásra. Kezemben a zárójelentéssel – bátorságom győzelmi zászlaja – futottam Zuglóba, de Zsuzsa nem hatódott meg. Nem szerette a teatralitást. Volt egy visszatérő álmom: haslövést kaptam egy mocsárban. A jobb kezemmel próbáltam csillapítani a vérzést, a balt pedig addig tartottam fel a hínáros vízből – Itt vagyok! Segítség! -, amíg el nem fáradt. Akkor erőtlenül, halk csobbanással a lápba hullott. Rang nélkül szereltem le. Azzal búcsúzott tőlem a százados, hogy tizenegy hónap alatt tíz évet öregedett tőlem. Húszéves voltam. Ránézésre a legjobb formámat hoztam. Száznyolcvanöt centiméter magas, atlétatermetű, sűrű, göndör fekete hajú. Nem látszott, hogy a professzor a visszéroperáció közben megsértett egy ideget, aminek következtében a jobb lábamban, belül, ágyéktól a talpamig szögesdrót forgott. Hol balról jobbra, hol fordítva. Nem reagált gyógyszerre. Gyaloglás közben
sajgássá tompult a fájdalom, ezért állandóan jöttem-mentem – lásd még: zsidóban a fájás -, amit egy jól irányzott injekcióval Csengődi doktor úr szüntetett meg. Éppen szokni kezdtem, hogy nem jelez a testem, amikor a CT csigolyakopást mutatott. Az orvos hümmögött. Nem javasolt radikális beavatkozást. Gyógyszert sem adott. A korábbi recept, a sok jövés-menés mellé akkor zárkózott fel a munka. Ha nem beszélek róla állandóan, valószínűleg senkinek sem tűnt volna fel sajgó lelkem, ami pedig kamaszkorom óta fájt. Bánatomat versírással is koptattam. Költeményeimet Réz Pálnak mutattam meg, aki nem sokra tartotta a gyógymódot. Pattanásos arcommal kozmetikushoz küldött. A jogi egyetemre kizárásos alapon böktem rá. A diplomaosztás után ahhoz, hogy szabadon elhelyezkedhessem, a pályázati rendszer béklyóitól kellett valahogyan megszabadulnom. Amikor végre összegyűlt a három elutasítás, Kéri Lászlóba botlottam, aki segített elhelyezkedni a Művelődési Minisztériumban. Fél évig maradhattam, mert a szerződésemet időközben megkezdett bölcsészkari tanulmányaim miatt nem hosszabbította meg a személyzeti főosztályvezető. Bár akkor már magamtól is tudtam, hogy nem nekem való az államigazgatás. – És most mi lesz? Apám kérdése a legrosszabbkor jött. Egy szakítás után, amikor világvége hangulatom volt. A barátaim bezártak a lakásomba, hogy ne tehessek kárt magamban. Elvették a kulcsomat, mert ráuntak, hogy pincsikutyaként követtem a nőmet. A leeresztett roló mögött, a sötét szobában egész nap a televíziót bámultam. Minden műsort megnéztem. Miután rokonszenvesnek találtam a Családi kör pszichológus szakértőjét, Ranschburg Jenőt, erőt vettem pipogyaságomon, és felhívtam telefonon. Balszerencsémre nem vállalt el. A gyerekklinikán dolgozó VZ-t ajánlotta figyelmembe. Nem volt könnyű egy vadidegennek kitárni a lelkem. Aztán belejöttem, és nem sokkal később már utánoztam. Egy hajszálon múlott, hogy nem lettem a kicsinyített mása: egy klisé- és manírgyűjtemény. Anyám szóhasználatával „hintáslegény” voltam a Libegőn. Ez annyira rosszul hangzott, hogy a szállodai feketemosogatói munkámról már nem is számoltam be neki. A társadalom alulnézetének Király István akadémikus – kisebbik lánya osztálytársam volt – egy biankó szerződéssel vetett véget, amivel a Petőfi Irodalmi Múzeumba szegődhettem. A személyim szerint szellemi szabadfoglalkozású voltam. Láng tanár úr iránymutatása mellett Móricz és Ady bibliográfiáját bővítettem Erdélyben megjelent periodikák átnyálazásával: hol, mikor, mit csinált, kivel találkozott? Miután cetlinként fizettek, eseménydús életük lett. Hamar elfogyott a pénz. Egész nap lődörögtem. Este a felgyűlt feszültséget és szerelmi bánatomat vezettem le a Margit-sziget körbefutásával. A hidak alatt – Árpád és Margit – abban a reményben ordítottam Zsuzsa nevét, hátha megkönnyebbülök.
A homlokomra lehetett írva a munkanélküliség és a csalódás. Mással nem lehetett megmagyarázni a negyedik emeleten lakó Révész András kérdését: – Bajod van? – Látszik? – Nagyon. – Se melóm, se nőm. – Csak az előbbiben tudok segíteni. Voltál már Siklósinál? – Nem. Ki az? – A Lapkiadó vezérigazgatója. Az éca célravezető volt. Rövidesen a Házi Jogtanácsadó szerkesztőségében találtam magam. Rám pillantott Henni Éva, és azonmód eldöntötte, nem bajlódik velem. Megelégedett a havonta kipipált jelenléti ívvel. A következő szerelmi csalódásig béke honolt. Attól ismét begőzöltem. Kiszámíthatatlanná váltam. Nem vártam be, hogy kirúgjanak. Önként mondtam fel. Céltalanul bandukoltam a Lenin körúton. A vakítóan kék ég bárányfelhőiről problémaangyalok lógázták a lábukat. Hirtelen szikra gyúlt az agyamban. Csakhogy a főrabbi pénz hiányában kiházasítással gondolta a jövőmet biztosítani. De velem törököt fogott. Letöröltem a „B” tervről a port. A Kanadában élő nagybátyám valószínűleg azért nem invitált, mert a szüleim a sorsom felett érzett aggodalmukban visszafogták a kezét. Nem volt más lehetőségem, össze kellett gyűjtenem annyi pénzt, amit érdemesnek tartott kipótolni a nagymamám, és akkor végre elutazhattam az Annie Hall, a Led Zeppelin, Cassavetes, Hemingway, Woodstock, New York, a Könnyű motorosok + a hazalátogató rokonaim élménybeszámolói alapján vonzó Egyesült Államokba. Ehhez persze apám áldása is kellett még, aki addig levelezett Ilikével, amíg elérte, hogy nála lakhassam. A Kennedy repülőtér férfimosdójában alig csöpögött ki belőlem a pisi, mert féltem, hogy a szomszéd fülkéből átjön egy néger és agyonver. Kifoszt vagy megdug hátulról, mert azzal tömték tele a fejem itthon, hogy a feketéktől távol kell magam tartani. New York bejött. Kár, hogy előtte a nagybátyám kisszerűsége tönkretette a Montrealban és Torontóban töltött időt. Azzal traktált ugyanis egyfolytában, hogy náluk – ugye! – minden mennyivel nagyobb, jobb és szebb, mint itthon, Magyarországon, amivel azt követően nem szálltam többé vitába, hogy értem jött az éj közepén egy szafariparkba, mert lekéstem az utolsó buszt. A New Yorkba tartó repülőgépen azon törtem a fejem, hogy mekkora lehet Ilike kapcsolati tőkéje, mert mindenáron munkát akartam találni. Dolgozni szerettem volna. Pénzt keresni. Tedit, a zömök, hatvanéves, életerős zsidót neki köszönhettem. Teherautójával brooklyni üzletekbe szállítottam műanyag asztalterítőket és zuhanyozófüggönyöket. Már egész jól belejöttem a dologba, amikor karamboloztam, és ripityára törtem a járgányt. Megijedtem. Nem volt biztosításom. Feketemunkás voltam. Kiutasíthattak az országból. Vettem a
sátorfámat, és továbbálltam. Az argentin és brazil rokonok mesevilágot idéző mézeskalács szívben tengették hétköznapjaikat. Magázódtak. Elegáns bútorokkal berendezett otthonaikban cselédekkel, inasokkal, kertészekkel, szakácsokkal és sofőrökkel vették körbe magukat. Malmoztak egész nap, mégsem voltak restek panaszkodni a drága életre. Körbeugráltak, és közben olyan történetekkel szórakoztattak, amelyek teljességgel összeegyeztethetetlenek voltak a szüleimről alkotott korábbi képpel. Könnyes volt a búcsú. Soha többet nem találkoztunk. Itthon az Expressz hirdetési újsághoz paterolt Siklósi, ahol egészen addig nem zavart senkit, hogy mellékállásban a Magyar Rádiónak dolgoztam, amíg egy Váradi Júlia által szerkesztett Táskarádióban részletesen feltártam a társkereső – magyarul szex – rovat működését. Akkor azzal vádoltak meg, hogy nem voltam lojális, és rövid úton kitették a szűrömet a Bertalan Lajos utcából. Nem koptattam sokáig a pesti flasztert, mert kitárta előttem a virágkorát élő Magyar Rádió a kapuját. Bent az elektronikus újságírók Mekkája – vagy New York kávéháza? – fogadott. Lóti-futi, utcai montázskészítőből temérdekre volt szükség. Nekem a Szórakoztató és az Ifjúsági Főosztály jutott. Fix külsős lettem. A foglalkozást – amelyről azt hittem kezdetben, hogy csak duma kérdése – mintha egyenesen nekem találták volna ki. Otthonra leltem a Magyar Rádióban, ahol végre a kíváncsiságom és az örökmozgásom babért termett számomra. Feloldódtam. Valósággal belebújtam a műsoraimba, ezért a frissen felszedett lányok neve előbb a Bródy Sándor utcai bejáratnál landolt. Mert fontosabb volt megmutatni a szobámat, mint bemutatni őket a szüleimnek. Fél évbe telt, mire virtuális ajánlólevelemmel bekopogtattam a Politikai Adások Főszerkesztőségéhez, ahol a fáma szerint a minőségi rádiózás lakott. És lássanak csodát, rövidesen megnyíltak a legrangosabb magazinok ajtói, és én büszkén újságolhattam otthon, hogy – képzeljétek! – a Bölcs István által főszerkesztett Gondolat-Jelben, a Győrffy-féle Bagolyban vagy a 168 órában – annak volt a legnagyobb ázsiója nálunk – leszek hallható. Mester Ákos révén lettem Pulitzer-díjas. Oklevél bizonyítja. Kár, hogy a borítóról lemaradt a fényképem. A ranglétra következő fokát a műsorvezetés jelentette. Ahhoz azonban a kitüntető bizalom mellett állandó mikrofonengedélyre volt szükség, amit egy erre szakosodott háromtagú bizottság állított ki. A triót a Magyar Rádióban sokan a politikai megrendelések vélt vagy valódi kiszolgálóinak tartották, akik csak mellékesen ellenőrizték a riporterek beszédét. A lapidális s betűm miatt akadtam fenn a szűrőn Erdei Ivánnál, akinél addig parkoltam, amíg megtanultam, hogyan kell megfelelően a felső szájpadlásomhoz nyomni a nyelvem. Megszerzett tudásom és a beküldött beszédminta együttese csont nélkül átment a bizottsági szűrőn.
Ideiglenes mikrofonengedélyemet állandóra cseréltem. Szerelmi csalódásoktól megtépázott, örökbánatos lelkemnek nem találhattam különb oázist a Magyar Rádiónál. Számtalan épületének megannyi szobájába nyitva olyan sok világ nyílt meg előttem, ahány csillag nincs az égen. Mindenhol szívesen fogadtak. Elbeszélgettek velem. Nem számított az idő. Este sem rakták ki a szűrömet, és a munkával sem lekoptatni akartak, hiszen szabad szemmel jól látható fizetést kaptam érte. Nem számított a végzettség a Bródy Sándor utcában, lehettél közgazdász, teológus, agrármérnök vagy érettségizett középiskolás, ha kellően érdeklődő voltál és megfelelően ki tudtad fejezni magad. Erre sem volt szüksége, aki vágás közben fel tudta tenni az e betűre az ékezetet. Végre-valahára olyan foglalkozásom volt, ahol a kíváncsiságomat honorálták. Nem kellett többé magyarázkodni. Nyugodt szívvel szólíthattam le vadidegen nőket az utcán, mert a kezemben tartott mikrofon a foglalkozásom címere volt. Rövidesen otthonosabban éreztem magam a Magyar Rádióban, mint a Szent István körúton. Én, a sznob és hiú, keresve sem találhattam volna alkalmasabb helyet a Pagodánál az ismerkedéshez, ahol az ország szellemi nagyjaival találkozhattam. Letelepedtem a közelükbe, és addig hallgattam őket, amíg értük jött egy hozzám hasonló szerkesztőségi slapaj. Egy idő után a három lépés távolság is megszűnt, és onnan se kor, se sarzsi, se tudáskülönbség nem állta útját, hogy nagyokos tudósokkal, hatalmas művészekkel és magas rangú állami és pártvezetőkkel elegyedjek szóba. A stúdiókban Gothár Péter, Jeles András rendezett – őket a főiskoláról ismertem – korábban csak mozivásznon vagy színpadon látott színészóriásokat, mint Darvas Iván, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Törőcsik Mari, Bessenyei Ferenc vagy Kern András. Olyan rádiós sztárok mikrofonja mögé ültem, mint B. Tóth László vagy Szilágyi János. És a nagyzenekar! Életem végéig hálával tartozom annak az ismeretlen karmesternek, aki éppen akkor rendelt szünetet, amikor a próbaterem közelében jártam. Ennek köszönhetően szólíthattam le azt a magas, hosszú hajú lányt a folyosón, akit fuvolistának tippeltem a hangszertok alapján. Egy sebész csaklizta el tőlem orvul fél évvel később, a távollétemet kihasználva, Baselban, ahova a lány továbbképzésre ment. Gobbi Hilda vizespohárban adott konyakot. Máté Erzsi az öltözőjében fogadott. Makrisz Agamemnon – Spiró György Tavaszi tárlat című regényének huszonöt évvel későbbi hőse – a műtermében válaszolt kérdéseimre. Molnár Csilla, a tragikus körülmények között meghalt tizenéves szépségkirálynő szülei azonban csak a célratörő Friderikusznak nyíltak meg. Én túlkörülményeskedtem a dolgot. Dokumentumműsorom dobozban maradt, miközben Sándor az utcai standokon milliókat keresett az Isten óvd a királynőt! című könyvével.
„Bimbózó kapcsolatunk, no meg annak mementójául, hogy ebben a szakmában illik befejezni, amit valaha megkezdtünk. Különben nem jutunk semmire! (Itt sem!) Kezdődő szeretettel: Friderikusz Sándor, 1987. május 29.” – írta a tiszteletpéldányba. A rádióban mindenkiből dőlt a szó. Ránézésre nem lehetett megállapítani, ki a riporter. A Gorkij mozival szemben lakó hajdanvolt középiskolai tanárnak, az agyoncigarettázott hangú Gartner Évának köszönhetően ismertem meg Hankiss Elemért, Csepeli Györgyöt. És Goldschmidt Dénest. Ő mesélte, hogy a szemét bokamagasságig emelkedett egy angliai őrültekházában, ahol azzal kísérleteztek, mikor válik zavaróvá a bentlakók számára a takarítás hiánya. A láncdohányos Mihancsik Zsófia a Gellért-hegy lábánál lakott. Szigorú és következetes szerkesztőm volt. Azon kevesek egyike, akivel hiába értettem szót, a lelkéhez nem találtam utat. Nem adtam fel, abban a reményben duráltam neki magam újra és újra, hogy egyszer sikerülni fog. Tévedtem. Ma már tudom, bennem volt a hiba, mert más játszi könnyedséggel jutott túl azokon a problémákon, amelyeken én azonnal fennakadtam. Már nem emlékszem, hogy Judit örökölt meg, vagy én őt. Pár év választott el tőle. Egyikünknek sem volt gyereke. Végre-valahára volt valaki, akire nemcsak szakmailag támaszkodhattam, hanem a lelkemet is kitárhattam előtte. Sőt! Tanácsot adott, ami elképzelhetetlen volt a szakmai protokollt szigorúan betartó hivatásos lélekgyógyászaimnál. – Megismerkedtem, egy gyönyörű lánnyal – mondtam neki. – Hol? – A folyosón. – Mivel foglalkozik? – Fuvolista. Visszamenjek hozzá? – Igen. – És mit kérdezzek tőle? – Hogy játszik-e más hangszeren is. Végre találtam egy helyet, ahol hipp és hopp, elpárolgott a megfelelési kényszerem. Az idilli állapot pontosan annyi ideig tartott, amíg bent voltam. Kint pillanatok alatt visszabarátságtalanodott a világ, és pár másodperc múlva elvesztettem nehezen összekapart magabiztosságomat. Elég volt egyetlen másodpercre megfeledkeznem róla, azon nyomban akadt valaki, aki felhívta rá a figyelmemet. A Nemzeti Galériában V. László oktatott ki, hogy rövidnadrágban nem képviselhetem az intézményt, az Astoria Szálló halijában pedig Hernádi Gyula és Jancsó Miklós leckéztetett meg zöldfülűségem miatt: – Te, Gyula, miért kell nekünk ezzel a hülyével beszélgetnünk? – kérdezte Jancsó, aki hamar ráunt szerencsétlenkedésemre.
– Hagyd békén, Miklós! Nem látod, hogy mennyire igyekszik? Sok-sok évvel később, az író halála után jutott eszembe a párbeszéd, amikor azt tudakolták az agg filmrendezőtől a Klubrádió szombat délelőtti műsorában: – Most, hogy meghalt a legjobb barátja, ki lesz a legjobb barátja? – amire Jancsó csak azt bírta kinyögni: – Tessék? A tanulóéveimet idézte, amikor még visszakérdeztek az alanyok. Sőt! Volt, aki fel is állt, ha a riporter szemtelensége vagy felkészületlensége kihozta a sodrából. Gátat legfeljebb az élő adás szentsége emelt. Engem is feltételezhetően emiatt nem hagyott faképnél az a pap, akit azzal konferáltam fel Balatonszárszón: – Az imént szálltak el a fejem felett a gólyák, aki viszont előttem áll, az nem más, mint... Faltól falig sztárok voltak. Addig csak a tévében láttam hozzájuk hasonlókat, itt azonban akár közelről is megbámulhattam őket. Sok alap nélkül sutba vágott interjú kellett ahhoz, hogy megváltozzon a véleményem ezekről a plakátarcukat féltő hírességekről, akik körömszakadtáig ragaszkodtak a róluk alkotott képhez, mint valami etalonhoz, és nem érdekelte/zavarta őket, ha kisszerűségük miatt a szemem láttán mentek össze, mint a gyapjú a meleg vízben. Nagy pianisták, hatalmas színészek maradtak, de letörölhetetlenül megfogta őket a graffiti, amivel saját magukat fújták le. Ha van a foglalkozásomnak csínja-bínja – szerintem nincs, legfeljebb technika -, akkor azt a Magyar Rádióban, a nyolcvanas években sajátítottam el. Utcán készült montázsokkal kezdtem. Utána jöttek a rendelt riportok. A következő fok a fregoli műsorvezetői státus volt, amivel nyaraló és beteg kollégákat lehetett helyettesíteni. Ha ezt is megfelelő osztályzattal abszolváltam, végre előrukkolhattam egy saját programötlettel. Nagyjából itt tartottam a szamárlétrán, amikor B. Tóth László beválogatott a Calypso Rádió 873 csapatába, aminek következtében ma ott lóg a fényképem a kereskedelmi rádiózás úttörőinek képzeletbeli falán. A Calypso középhullámon szólt. Iszonyúan sistergett. Nem operálhatott halk melódiákkal. Egy futó zápor is elég volt ahhoz – mennydörgés, villámlás -, hogy viharszünetet rendeljenek el, haza lehetett menni, nem volt műsor, mert nem működött az adó. A rendszerváltás előszele voltunk. Habkönnyű nyitánya a médiaháborúnak. Nem véletlenül tiltotta ki a műsorból a politikát a főszerkesztő úr. Nagyon fura egyezség mentén jött létre a Calypso. Az illetékes elvtársak irodák félhomályában egy kentaurt eszkábáltak össze: az eleje bevételorientált zenei adó, a hátulja meg hagyományos közszolgálati rádió volt. Sokan kételkedtek a Calypso 873 életképességében, amin nem lehetett csodálkozni, mert az ismeretlen felek paktuma következtében a Petőfi
adó egyik középhullámát „kölcsönvevő” program csak kora estig szólt. Fél hétkor hirtelen befejeződött az adás, és különböző nemzetiségi műsoroknak engedte át frissen szerzett frekvenciáját egész másnap kora reggelig. A hét hat napján két turnus dolgozott – egy délelőtti meg egy délutáni -, vasárnap egy. A napszakokat zenei sávok választották el egymástól. A híreket és a reklámok zömét a műsorvezetők olvasták fel. A közlekedési információkat a FŐVINFORM és az ÚTINFORM illetékesei mondták el. Az időjárás-jelentést pedig a népszerű meteorológus pár ismertette: Pártai Lúcia és Aigner Szilárd. Utóbbi ígérhetett napfényt vagy hóvihart – egyre ment -, mert mindig azzal zárta a mondókáját, hogy derűs jó napot kíván. Már akkor tisztában volt, hogy elég egyetlen másoktól megkülönböztető szófordulat, és beég a neve a közönség tudatába. A stúdióban nem választotta el üvegfal a hangmérnököt a műsorvezetőtől, akit munkájában zenei szerkesztő és telefonos segített, aki addig beszélgetett a hallgatókkal, amíg adásba nem kerültek. Tetszettünk a népnek. Szerettek bennünket. Régóta vágyakoztak utánunk: a szabad, kötetlen szórakozásra. Tét nélküli tereferére. De ezzel nem ért véget a menüsor, mert kérhettek zenét, játszhattak, és nyerhettek zoknit vagy társasutazást. Az egész miskulanciát belengte a késő szocializmus naplementéjének sajátos atmoszférája, miközben mégis modernül hatottunk a hagyományos, Petőfi rádióhoz szokott füleknek. A Kossuthtal nem voltunk egybevethetők, mivel mi nem politizáltunk. Én előbb szerda délután voltam, majd arra való hivatkozással, hogy nem vagyok családos, szombat délutánra kerültem. Az első időpontban Déri Jánost váltottam, aki az ország legnépszerűbb riportere volt. A lámpaláz, az elvárás, a teljesítménykényszer és János mikrofonszivacsból áradó cigarettaszaga – hiába volt mindenkinek sajátja – nyomasztóan hatott rám. Nem találtam a helyem. Eltűntek a színeim. Egy szürke veréb maradt a helyén. A rádió mellett működő reklámügynökség vezére, Hegedűs László adott még egy esélyt. Egy angol nyelvű kézikönyvvel akart felrázni, amitől az első pillanattól utáltam. A kezembe se vettem. Köze nem volt ahhoz, amit később műveltem, aminek következtében, nem sokkal később meg akart verni az egyik turnusvezető, mert nem tetszett neki a hírolvasásom. Nevetgéltem és kommentárt fűztem hozzájuk. 1993-ban a Gallup Intézet kétezer ember megkérdezése után a negyedik vagy ötödik legismertebb rádióriporterként hozott ki Mester Ákos, Havas Henrik és B. Tóth László mögött. Sikeremet egyebek közt annak köszönhettem, hogy megosztó személyiségnek mondtak, ami nem az én érdemem volt, hiszen annak születtem. Egy képzeletbeli céltábla külső körében az udvariatlanságom foglalt volna helyet. Eggyel beljebb lett volna a kíméletlenségem, amit az agresszivitásom követhetett volna, amit az érdes modorommal téveszthettek össze. Még eggyel beljebb volt a nyughatatlanságom és a kiszámíthatatlanságom. Öt pontot ért volna, ha valaki sikerrel célozza meg az alkalmatlanságomat. Ez már a verbális
erőszak vidéke, ahol zavart a látszatra pökhendi viselkedésem okozott. Hat pontot érhetett volna a pofátlanságom megszólása. A céltábla közepének közelében egyre több szó esett az anyagiakról. Nyolc pontot érhetett volna a nyegleségem célba vétele. A már-már elviselhetetlen kíváncsiságom, amelynek köszönhetően azokkal is megértettem magam, akik csak utólag jöttek rá, hogy nem lett volna szabad szóba állniuk velem. Kilenc pontot kaphatott volna, aki a vélt vagy valós politikai hovatartozásomnak – kommunista, szocialista, liberális – szól be. Végül tíz pontot érhetett volna, és a céltábla kellős közepébe talál, aki a származásom miatt szidalmaz: azért, mert zsidó vagyok, bár ez akkor még nem volt köztudomású. Ma már tudható, hogy a nyolcvanas évek dereka az utolsó boldog békeidő volt. Akkor még nem számított beszédtémának a munkatársak életkora, politikai szimpátiája, származása, vallási vagy nemi hovatartozása. A kilencvenes évek egészen mások voltak. A médiaháború kezdetben játéknak tűnt. Tét nélküli fogócskának. Vidám heccpartinak. A választások nyertesei ugyan nem bírták a kritikát, és azokat az újságírókat szerették, akik mindenben igazat adtak nekik, valósággal ajnározták őket, de fenyegetéseik ezzel együtt eleinte nem voltak komolyan vehetők. Nemcsak én tartottam viccnek. Mi, a kritikus értelmiségiek – akik közé magamat soroltam -, a permanens bírálók, az érted haragszom, nem ellened módon hozzáállók, elképzelni sem tudtuk, hogy azért gettósít majd egyszer minket a szakma, hogy utána szabad elvonulást ajánlhassanak. Lelkem mélyén értettem, hogy mint tavasszal a virágok, miért élednek fel csapatostul régi/új tradíciók. Felfogta az eszem, hogy igen, fel kell eleveníteni a halottnak hitt magyar hagyományokat, de nem tetszett a tempó, a pátosz, és ellenemre volt, hogy a jogaim helyére kötelezettségek kerültek. Zavarba hozott a cifraszűr-hangulat, ami a változásokat körbelengte, és ami ellen nem illett felemelni a szavam. Nem ébredtem időben. Nem vettem észre, hogy már nem kolléga, hanem ellenség vagyok, akit nem meggyőzni, hanem leszerelni kell. Viszonylag hamar rendeződtek a sorok, és felálltak a szekértáborok. Nem hittem, hogy lesz, aki kiadja a tűzparancsot. Még akkor is azt feltételeztem, hogy itt csak bolondoznak. Tévedtem. Ma már sajnálom, hogy éles lőszerre éles lőszerrel válaszoltam. Nem tudom, hogy elfogadható mentség-e, de azt hittem, a bőrömre megy a vásár, és életben akartam maradni. Nem adtam könnyen a mikrofonomat. Belsős státussal rendelkező alkalmazott voltam a közszolgálati Magyar Rádióban, amikor ezerkilencszázkilencvennégyben kegyetlenül ledöfte az intézmény szellemét a politika. Élő kómába zuhant. Soha többé nem nyerte vissza a régi énjét. Kásás lett, mint a mélyhűtött étel, amit kivesznek és visszatesznek a mínuszokba. Elvesztette az állagát. Nehezen éltem meg, hogy nem a tehetségem vagy a munkához való hozzáállásom, hanem a
származásom és a rezsimhez viszonyulásom alapján ítéltek meg. De nemcsak emiatt voltam letört. Hozzájárult az a szerelmi sokszög, amelyben én voltam a harmadik. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy rólam szólt a „Szenvelgő lépcsőházi trubadúr” című írás, ami egy szennylapban jelent meg. Minden szava igaz volt. Feltehetően a nőm egyik szomszédja írta. Szarvas Kriszta, a telefonosom számolt be róla lelkesen. Ezen még valahogy túltettem magam, anyám kijelentése hallatán azonban megtorpantam, amikor azt mondta: – Ez is csak a népszerűségedet növeli, kisfiam. Amikor Csúcs László alelnök úr és csatlósai elengedték a kezem, már nem dolgozott az intézményben a szigorú és következetes Mihancsik Zsófia, aki Magos Györggyel és Varga Lajos Mártonnal együtt önként távozott. Simai Anna ajánlólevelével egy amerikai ügynökséghez kopogtam be, ahol másnap stopperórával a kezemben mértem macskaeledel- és női intimbetét-reklámok idejét. Keményre vasalt, fehér inges ausztrálokkal söröztem páratlan estéken, a párosokon pedig szolidaritási nagygyűléseken vettem részt, ahol a Magyar Demokrata Fórum és a Független Kisgazdapárt képviselői kivételével valamennyi parlamenti erő az együttérzéséről biztosított. Nem töprengtünk hosszan a Merlin Színházban Barát József ötletén, hogy a szocialisták választási győzelme után mindenkit bocsássanak el a Magyar Rádióból, hogy a semmiből építhessenek új intézményt, mert a fenékbe rúgottak egyikeként én is nevetségesnek találtam ezt a megoldást, pedig évekkel később elképzelésével panaszok sokasága elé lehetett volna menni. Akkor azonban túl közel volt az ellenzék sikere. Senkinek sem volt kedve elodázni a visszatérését. A rehabilitációját. Az ottmaradókkal való leszámolást. A médiaháború megtépázta a foglalkozásom presztízsét, és nem csodálkozhattam a kérdésen: – Te még mindig újságíró vagy? A szüleimtől bezzeg sohasem tudakolták: – Editkém, még mindig hivatali főelőadó vagy? – Ervinkém, nem unod, hogy főorvos vagy a Weil Emil Kórházban? A nyár közepén Sárközi Erika lett a Petőfi Rádió adófőszerkesztője, aki addig győzködött, amíg elvállaltam az éjszakai műsorfőnökséget. Nem volt jó döntés. Rossz vezető voltam. Megérdemelten, több lépésben vontak ki a forgalomból. Először az értekezletek látogatása alól mentettek fel, csak utána váltottak le, miközben nem gördítettek akadályt, hogy az általam kitalált, de korábban másokkal működtetett Ennyibe vonulhassak vissza. A procedúra a beosztottaim szemében lefokozással volt azonos, miközben az obsit ajándék volt, amivel pénz, fix műsoridő és asszisztensnő járt. Tiszteletdíjat fizethettem a rendelkezésre álló alanyoknak, aminek következtében sokan azonnal kötélnek álltak. Más türelmet kért és kapott, mert nem hajtott a tatár, és a Blikk címlapja sem vonzott.
Negyvenöt percig tartottak a beszélgetések, ám ha a sztori több időt igényelt, nem okozott gondot. Megkapta. Volt olyan közéleti szappanopera, ami egész héten át izgalomban tartotta a kíváncsi publikumot. Negyed tizenkettő előtt egy perccel még a szerelmi bánat gyötört, de a sporthírek után felhangzó szignállal – ami az adófőszerkesztő-helyettes szerint akusztikus botrány volt – megszűnt a külvilág, és csak a vendégemre koncentráltam. Húsz perc után a világítást is lekapcsoltam, mert már nem volt szükség a jegyzeteimre, és a technikai helyiségből átszüremlő fényben – mint valami hangulatvilágításban – hallgattam a tőlem kilométerekre lévő alanyomat. Az ezerkilencszázkilencvennégyes tavaszi politikai nagytakarítás olyan meghatározó személyiségeket seprűzött ki a Magyar Rádióból, mint Mester Ákos vagy Bölcs István, akik fittyet hánytak a szocialisták elsöprő győzelmére, és nem tértek vissza. Státusuk nem sokat változott: előbbi főszerkesztő maradt, utóbbi meg a helyettese. Nem a rádió politikai magazinját vezették szombatonként, hanem a 168 óra című, baloldali elkötelezettségű lapot jegyezték főállásban. A harcos Mester Ákosra – aki a vendég távolléte miatt üresen maradt székre bátran rámutatott – akkor is felnéztem, ha az Erzsébet-díj átadását annak idején nem lett volna szabad elvállalnia. Az a fránya pénz! Az tett be neki. Is. Meg a televízió biztosította népszerűség, amelyre akkor még olyan nagyon áhítozott. Akkortájt csak rövid időre bukkant fel a Bródy Sándor utcában sokat emlegetett éthordójával – talán a nejének vitt ebédet -, és távozott. Telefonon tartotta a kapcsolatot titkárnőjével is, azt kérdezgette Ilikétől: csökkenőben van-e már a nép iránta érzett haragja. Istenem, az a fránya éthordó! Amit azért szólt meg Havas kisszerűen, mert ezzel „polgári módon” beszólhatott, legfeljebb azt bánhatta, hogy rá sem hederítettek. A Bródy Sándor utcába vissza nem térő Mester Ákost nem értettem. Fél tucat évvel később tehát nem véletlenül próbáltam vele együtt életet lehelni a műsorba. De nem sikerült. A kudarcnál sokkal jobban fájt, hogy a hajdanvolt igazság bajnoka helyett egy nem-pontosan-tudommi-mellett-elkötelezett embert hallottam. Csak a hangja maradt a régi. Bánatos voltam egyre laposabb vitáink miatt, melyeket főleg a rádióműsoromról folytattunk. Leragadt a külalakjánál, a mellette szóló érveket nem hallgatta szívesen. Utolsó találkozásunkkor kifejezetten kellemetlenül éreztem magam, amikor egyedül hagyott a szobájában. Egy telefon miatt ugrott ki két percre; amikor fél óra lett belőle, észrevétlenül távoztam. Kétezertizenegy kora tavaszán egy rendszerváltás környékén készült fényképet hozott le nagy csinnadrattával a lap, amelyen Gyurcsány Ferenc, Stumpf István, Orbán Viktor és Szelényi Zsuzsa együtt volt látható. Annyira megtetszett Mesternek a fotó, hogy a kedvéért felelevenített egy korábban
népszerű rovatot, amelyben két politológus, Kéri László és Lengyel László ugyanazt az eseményt kommentálta. Kéri már nem az a hőslelkű politológus volt, aki annak idején a Művelődési Minisztériumba segített. Stumpf kancelláriaminisztersége alaposan megzavarta, és kétezerkettő őszén nem tudta eldönteni, hogyan viszonyuljon az intézetbe visszatérő kollégához: büntesse vagy a lelki támasza legyen? Nyomaszthatta sikeres felesége, aki nem bolondult meg a médiától, és nem írt le a hatására annyi vargabetűt, mint ő, aki hol a Heti Hetessel fényezte magát, hol azzal került a hírekbe, hogy elhívta a Színművészeti egyetemi csoportjába OV-t, akinek izgalmas beszédét valaki kiszivárogtatta a sajtónak. Kéri nemcsak visszaemlékezett az eseményre, de rá is tett egy lapáttal, amikor azt állította, maga is szemtanú volt. Ebben a minőségében vette sorra a figurákat, amikor hirtelen meglátta Szelényi Zsuzsában a legkevésbé amortizált, a jövő szempontjából fontos politikust. – Mi lehet vele? – tette fel a költői kérdést. Zsuzsát a kettes villamoson szólítottam le a kilencvenes évek elején. Előző nap láttam a tévében, nem volt nehéz felismerni. Hatalmas tempóban csaptam neki a szelet. Addig tettem a szépet, addig lófráltam vele, amíg kénytelenkelletlen megengedte, hogy elkísérjem azokra a találkozókra, ahol az akkori Fidesz-ellenzék – Molnár Péter, Hegedűs István, Rauschenberg Péter, Ungár Klára, Fodor Gábor – összedugta a fejét. A kisfiús dac szólalt meg bennem közel húsz évvel később. Nem akartam átengedni Zsuzsát a 168 órának. Nem volt meg a száma, de tudtam, melyik bankban dolgozik a férje, akinek a titkárnője segített nekem. Szelényivel pillanatok alatt szót értettem, ezért is fájt, hogy ki kellett ábrándítania, mert a kép fotómontázs volt. Mester Ákost tárcsáztam, aki nem akarta tudomásul venni, hogy bakot lőtt. Összehoztam Szelényivel. Másfél óra múlva jelent meg a korrigálás az online verzióban. A lap egy hét múlva egy eldugott helyen hozott helyreigazítást, ami megengedő módon meglebegtette annak lehetőségét, hogy a kép – talán – autentikus. Kéri László – a szemtanú – hallgatott. Ezerkilencszázkilencvennégy őszén Bölcs és Mester azonban még hősök voltak, akik gondolkodóba ejtették híveiket azzal, hogy nem tértek vissza a Magyar Rádióba. Ha az éjszakai műsorfőnökségemre gondolok, amit a múltam és a kirúgásom kompenzációjaként is felfoghattam, akkor a mai fejemmel igazat adok nekik, de ha az Ennyi jut eszembe, akkor a válaszom határozott nem. Nekem akkor még dolgom volt a Bródy Sándor utcában. Ezerkilencszázkilencvenhat őszén ma sem tudom, honnan vettem a bátorságot este tizenegy után, hogy élő adásban, negyvenöt percben, olyan témákban szólaltassak meg notabilitásokat és epizódszereplőket, akikhez, azon kívül, hogy felkeltették az érdeklődésemet, nem kötött semmi. Nem voltam rendőr, sportoló, zenész, filmrendező, bányász, orvos, tanár, sem politikus. Egyikük szakmájához sem értettem. Csak a velük történtek
nyilvánossága biztatott, hogy kérdezzem őket. Nem zavart, nem volt jelentősége, hogy a szakmám siserehada átgázolt rajtuk. Engem leszámítva mindenki azt gondolta róluk, hogy rég lejárt a szavatosságuk. Hozzáállásomat sem díjazták. Választhattam, hogy mi akarok inkább lenni: vérszívó poloska vagy dögkeselyű. Nem hitték el, hogy lehetnek még megfejtetlen titkok. A műsornak nem volt elődje, főnöke, átvevője. Nem lehetett „lehallgatni”, mert általában kvázi élő volt, tehát nem sokkal az adás előtt rögzítettem. Elkészítésében mindössze egy üzenetrögzítő masina és az asszisztensnőm – a lelki támaszom – volt segítségemre. – Irigyellek – szólított le a rádió Bródy Sándor utcai bejáratánál Módos Péter, az ismert zenei szerkesztő. – Miért? – Mert minden este veled fekszik le a feleségem. Ránézésre minden rendben volt. Jó főnököm volt B. Tóth László a Calypsóban. Lubickoltam a népszerűségben, az Ennyi pedig meghozta az értelmiség elismerését. Az egyéjszakás partnereket és a rádió kabarészínházában rólam szóló tréfákat bohóckodásomnak köszönhettem, az irigyeimet pedig az esti műsorom sikere éltette. Éjt nappallá téve dolgoztam, mert elég volt egyetlen percre kiszakadni, és azonnal a barátnőm alteste jutott eszembe, meg az, hogy ki jár éppen benne. Nem az volt a blamázs, hogy magas beosztásával magyaráztam a vetélytársam sikerét, hanem hogy ezt olyan felmentő körülményként kezeltem, ami ellen nem küzdöttem. Inkább magamba bolondítottam egy negyediket, akin leverhettem a dühömet. Nyugalmat hetente kétszer – kezdetben hat-hét-nyolc-kilenc, végül tízezer forint/negyvenöt perc – a pszichiáteremnél találtam. Biztosan jól hangzana, hogy elüldöztek a munkahelyemről, és ezért kellett eljönnöm kétezer októberében a Magyar Rádióból, de az új évezred hajnalán nem sértett, nyeretlen kétéves távozott, hanem egy kalandvágytól fűtött középkorú férfi, akit egy szocialista kapcsolatokkal rendelkező kiugrott rendőr addig fűtött egy Katona József utcai kocsmában, hogy miután megkaptam a kért csillagászati összeget, belecsaptam a rádiótulajdonos tenyerébe. Nagy mellénye volt az új gazdáimnak. Korábbi, cucilista összeköttetéseiből tákolt apró tutajukkal biztosan nem merészkedtem volna ki a kapitalizmus végtelen óceánjára, ahol nemcsak többméteres hullámokkal, de a konkurenciával is meg kellett küzdeniük. A hagyományos műsorszerkezettel induló – riport, riport hátán – Keljfeljancsi érdektelen volt és unalmas. Szürke és semmitmondó. Tizenkettő egy tucat. Én se tekertem volna rá. Sok variáns vérzett el, mire annyira felbátorodtam, hogy megtegyem magam a főszereplőjének. A vágyaimról, tapasztalataimról, és ami eszembe jutott, beszéltem egyre folyamatosabban – görcsök és papírmankók, valamint véleményszűrő
telefonosok nélkül -, csak a tévedés kockázatát fenntartva. A Csipkerózsikaálmából ébresztett belső hangom formálisan a Calypsóra emlékeztetett, valójában ég és föld volt a kettő közötti különbség: az előbbi operett, az utóbbi opera volt. A Magyar Rádióban tanult szabályok lefogtak, hát felrúgtam őket. Nem a frekvenciaengedélyben meghatározott szöveg/zene arány miatt dumáltam sokat, hanem a mondandóm okán. A műsort a lelkesedésem éltette. Hallatán kevesen maradtak közömbösek. A fővárosban és környékén fogható reggeli adások közül csak az enyém igényelte a hallgatók aktivitását, és a sok ismeretlennel folytatott beszélgetésözönben velem együtt a többiek is megérezték a szabadság ízét. A mondatokat formálisan hozzám intézték – hangulatom függvényében árbockosárból jelentő matróz, normál zenei Ahang, Isten ostora, Döbrögit verő Lúdas Matyi voltam -, valójában közvetítettem az emberek között. Egy diszpécser voltam. Megengedtem magamnak azt a luxust, hogy a szerintem lényegtelen, fontoskodó üzeneteket ne juttassam célba. Anyám reszortja volt a napjaim felől érdeklődni kiskoromban. A papám kérdezősködése merő formalitás volt, de a mamámat is csak a neki fontos dolgok foglalkoztatták. A most tizenhárom éves lányom, ha elmeséli, mi történt vele a suliban, jó. Ha nem, hallgatunk. Otthon, kocsiban. Amikor elmondtam a pszichiáteremnek, arra volt kíváncsi, egyáltalán érdekel-e engem a lányom élete. – Annyira nem, hogy noszogassam miatta – válaszoltam, és azóta azon töprengek, hogy mi következik ebből. Nagyjából öt év hétköznap estéit engedtem át az Ennyinek. Amikor abbahagytam, lövésem sem volt a reggeli műsorokról. Mák, hogy sikerült. Szerencse, hogy nem haragudott meg rám a múltam, amit attól éreztem hirtelen ósdinak és porosnak, mert nem támasztott olyan elvárásokat a hallgatókkal szemben, mint később a Keljfeljancsi. Azok az emberek passzívak voltak. Ha tetszik, restek, miközben természetesen nem voltak tehetetlenek. Az Ennyi napról napra negyvenöt percben okádta a világról alkotott véleményemet, mégiscsak egy passzív, kazettás üzenetközvetítő automatával tartotta a kapcsolatot a külvilággal. Bocsánatát kérem, ha utólag egyszereplős szappanoperának látom, ami az állandóságával hívta fel magára a figyelmet. A nyolcvanas évek végén mondta Friderikusz, hogy betörtek a hallgatók a rádióba, és igazát a főnökök arcáról olvastam le, akik valósággal rettegtek a szabad véleménynyilvánítástól. Az Ennyi, amikor a közéletet választotta, abban a szabad, jogdíjmentes prédát látta meg. Késő este nem voltam szem előtt. A kollégák sem irigyeltek. Az Ennyi egy tanulságokkal szolgáló esti mese volt, amelynek ereje a gyakorisága és az állandósága mellett a
személyességében rejlett. Feneketlen kút volt. Elvileg ma is csinálhatnám, ha nem ébredt volna fel bennem időközben a visszacsatolás iránti vágy.
Csak elsőre nehéz Gyerek voltam, amikor először éltem át, hogy több inger ér, mint amennyit be tudok fogadni. Hogy megszabaduljak tőlük, ki akartam beszélni őket, de bennrekedtek a mondatok, ami pedig kidőlt, nyakatekert volt. A szüleim nem találtak jobb megoldást, kiküldtek a lépcsőházba. A negyedik emeleten senki sem foglalkozott velem. Nem volt érdekes a magában beszélő fiú. A folyosón akár félhangosan is dünnyöghettem, senkinek sem tűnt fel. Apámék tehát ki akartak fárasztani, miközben én a belső hangom parancsára vártam. Amíg megjön – gondoltam magamban -, legfeljebb duzzogok, és féken tartottam az indulataimat. Sok munkám van abban, hogy amíg a társaimnak szabad szemmel kivehető érzelmi hullámhegyei és völgyei voltak, addig a felületes szemlélő síkságot látott, ha rám nézett. Édesanyám a lelkem kulcsát a születésem pillanatától – az érdekeimre hivatkozva – magánál tartotta. Ha békében akartam élni ezzel, el kellett fogadnom a helyzetet. Nem lázadtam fel. Mivel nem ismertem a szabadságot, nem zavart a hiánya. Ha egy pillanatra megkaparintottam, dobtam is el, mint egy meleg sült krumplit, és szóltam apámnak: őrizze meg! Majd visszakérem, ha kell – gondoltam magamban -, de ő szokásához híven kitért, majd magyarázkodni kezdett, és nem vállalt szerepet a játékban. Kifogásokat keresett, és talált. Ahhoz nagyon értett. Ezután csak az anyám szoknyájába kapaszkodhattam, de a mamám emancipált nő volt. Dolgozott. Nadrágot viselt. Hoppon maradtam. Megsértődtem. Csak azért morogtam, hátha felfigyelnek rám. Megérzik a bajom, és megvigasztalnak. De nem vettek észre, ezért senki sem sietett a segítségemre. Taktikát kellett változtatnom, de ezért is letolás járt: – Hiányzik belőled az önfegyelem. – Nem kéne neked valamelyik különórádra készülni? – kérdezték felváltva. Mert az idő nálunk céltalanul – csak úgy – nem múlhatott. A zongora, a szolfézs, az angol, a matematika és a külön torna mind-mind az életre nevelt. Állítólag csinos pofikám volt. Lehet, nem emlékszem. Én nem udvaroltam, hanem külpolitikai kiselőadásokat tartottam abban a reményben, hogy felkeltem a lányok érdeklődését. A szüleim az adottságaim ismeretében – praktikus okokból – szántak reálpályára. Nehezen vették tudomásul humán érdeklődésemet, de amikor látták, hogy ez nem puszta lázadás részemről, akkor kivárták, hogy kikalandozzam magam, és végül mindketten megérték, hogy külsős, lóti-futi montázskészítőből állami alkalmazásban álló rádióriporter lettem. A fizetésemből finanszíroztam legénykorom barátnőit, házaséveimben az együttélés költségeit, a válásom után az inflációval növelt tartásdíjat.
Nem gondoltam, hogy évtizedekig kell várnom a belső hangomra, és ahhoz is hosszú idő kell, hogy legyen bennem mersz hallgatni rá: – Heil Hitler! – mondja fahangon a rádióműsorom egyik hallgatója. Rossz statiszta. Fél nyolc múlt tíz perccel. Negyedórája voltam utoljára adásban. Azóta reklám szólt, meg adóazonosító és előzetesek. Utána jöttek a hírek, az időjárásjelentés és a közlekedési információk. A háttérben instrumentális liftzene szólt. Dögunalom. Nem kérdezem hát, hogy minek köszönhetem a telefonját, mert arra nincs magyarázat, inkább felírom egy papírra a hívásszám-azonosítón megjelenő számsort. – Anyádba menj, moslék! – mondja néhány másodperc múlva ugyanaz a hang. Hergel. Be akar pörgetni. Provokál, hátha olyat mondok, amivel a hatósághoz fordulhat: – Bántottak – sírja el magát nekik, és hosszan sorolja a bizonyítékait. Ezerrel nyomogathatja az újrahívó gombot, mert harmadszor is felvillan a kapásjelző. – Halló! – Geci zsidó! – mondja, és rögtön utána lerakja. Ekkor döntöm el, vége, megtartom a nyilvános főpróbát. Fejben kész vagyok. Az elmélet tiszta. Jöhet a gyakorlat. Megvárom, hogy negyedszer is hívjon. Felvillan a piros lámpa. Stimmel a szám. Bekapcsolom adásba, és ugyanazzal a mozdulattal – visszafelé – lehúzom a hangerő-szabályozón a potmétert. A megszokott módon köszönök. Én tehát műsorban maradtam: – Jó reggelt kívánok! Nem tűnik fel senkinek, hogy nincs rá válasz. Kikapcsolom a mikrofonomat. Feltolom a zenét. Felveszem a kagylót. Kiemelem az adásból – hallom, ahogy lélegzik -, és hideg, metsző hangon kimondom a vadidegen fülbe, amit addig csak a számban forgattam, mint egy kavicsot: – KUSS! Eltartom a fülemtől a telefont. Nincs reakció. Lerakom a kagylót, amivel automatikusan bontom a vonalat. Megkönnyebbülök. Nem találok okot a szégyenkezésre. Lelkiismeret-furdalásom sincs. A módszer – a további, sok-sok adáson kívül kimondott – KUSS! bevált, megérdemli, hogy írjak róla egy könyvet. A KUSS! – nemzeti [...] nyalóka a címe dacára nem korhatáros, de elsősorban felnőtteknek ajánlott könyv. Arról szól, hogyan találtam meg én, a nyámnyila, élhetetlen kölyök a médiát, hogy a foglalkozásom révén – riporter – elérjem mindazt, amire vágytam. És most, ötvenen túl, arra teszek bátortalan kísérletet, hogy elhagyjam a falanszterem, mert az élet mintha odakint várna. Vár?
Nem akartam megismerkedni velük. Nem akartam csalódni. Damaszkuszban – ne kérdezzék, hogyan kerültünk oda – a piacon váratlanul megkérdezte tőlem a lányom anyja, hogy szerintem miért váltunk el, amire azt válaszoltam, hogy mindenkiben két én van: egy kis- és egy nagyszerű. – Te mindig az előbbit hoztad ki belőlem. Én száznyolcvanöt centiméter magasan is kicsi voltam, és ebben a hitben anyám sem ingatott meg. Ha azt mondta, kisfiam, húzd ki magad, akkor is engedelmeskedtem neki, ha szerintem már épp eléggé ki voltam húzva. A mamám elvárásainak és a saját vágyképemnek akartam egyszerre megfelelni, amikor szőke, keskeny arcú, hegyes orrú, sápadt-fehér bőrű, szorgalmas, sőt kiváló tanuló akartam lenni, miközben göndör, fekete loboncos, telt arcú, tömpe nózijú, szeplős, ábrándozó tekintetű, igyekvő fiú voltam. Nem volt mese, azokkal barátkoztam, akik a fenti kívánalmaknak megfeleltek. Legszívesebben fizikai közelemben tartottam volna őket folyamatosan – az idoljaimat -, hogy bármikor kéznél legyenek, amikor valamiért hozzájuk akartam igazítani magam. Én, a külsejével és szellemi-testi teljesítményével elégedetlen, amikor az első pszichológusom azt találta mondani, hogy aki péklapátnak képzeli magát, az péklapát, az hasított belém: oké, de miért pont péklapát? Feltételezhetően a testvérhiányom állt a fizikai vagy szellemi adottságaikat tekintve különb ifjakhoz való közeledésem mögött gyerekkoromban, a vonzódásból teljes mértékben hiányzott a homoerotika. Nem volt véletlen, hogy az egy szem Sárhegyi Zoltánt leszámítva – 19751990 – nem volt a szó klasszikus értelmében vett testi-lelki jó barátom. Az „istenítés” pontosan addig tartott – anyám kifejezése -, amíg idoljaimon fel nem fedeztem egy picinyke repedést, mert onnan akaratomon kívül visszaszámolni kezdtem, és szép volt, jó volt, elég volt alapon hamarosan véget ért a kapcsolat. Az ismerkedést az ösztönös bálványrombolástól tehát egy hajszál választotta el. Az önzetlen szeretet ugyanis sokáig nem volt erősségem. Ahhoz meg kellett születnie a lányomnak. Negyvenegy éves voltam akkor. – Oda is érzelmeket akar belopni, ahova azok nem valók – mondta az utolsó pszichiáterem néhány éve, azt követően, hogy őt is kicseleztem, és a magánbetege maradtam, nem pszichodráma csoporttag. Igen! Bevallom, barátot akartam faragni az összes idolomból, akikre sznobizmusom kezdetben távolról vetett szemet: Bródy Jánosból, VZ-ből, Krecz Tiborból, Székely Gáborból, Lázár Jánosból, Navracsics Tiborból – napestig sorolhatók a nevek -, ezért turnéztam körbe az országot késő huszonévesen az ex-Piramis énekes Révész Sándorral is. Azokba szerelmesedtem bele, akiket korosztályom mérvadó közege jó nőnek tartott,
akikkel olyan helyekre akartam elutazni, ahova azt mondták, halandó nem juthat el. Molnár Gál Péter (MGP) a színházkritikus – Gyurkó László és Aczél György mellett – gyakori vendég volt Király István (a lánya osztálytársam volt az Apáczaiban) Kossuth téri lakásában. Csak azért törtem rájuk pofátlanul az ajtót, hogy élménybeszámolót tarthassak erről otthon. Mindig a célszemély karaktere határozta meg, hogy kiből mit akartam varázsolni: MGP-ből valószínűleg a papámra emlékeztető szarkazmusa miatt szerettem volna valamiféle apapótlék-szerűséget faragni. A Garibaldi utcai „remetével” haláláig kapcsolatban maradtam. Találkozásaink véletlenszerűek voltak. Nem volt sem ritmusa, sem periodicitása, de mindig én voltam a kezdeményező. Elég volt egyszer meghallani távolságtartó, rekedt hangját – amikor véletlenül arra jártam és felszóltam a kapucsengőjén, hogy engedjen be -, egyből kijózanodtam, és onnan nem állítottam be hívatlanul. Módot tanultan telefonon jelentkeztem be, és időpontot kértem. Egy-egy szeánsz nagyjából másfél óráig tartott. Mindig én álltam fel, el akartam kerülni, hogy fészkelődjön. Adtam a véleményére. Nem véletlenül mutattam be a barátnőmnek, és nem anyám viszonzásmániájából fakadóan vittem el többször is ebédelni. Egészen addig volt elbűvölő társasági ember, amíg rá nem unt a környezetére. Akkor morogni kezdett, felállt és távozott. Ezzel együtt sosem okozott csalódást. Volt benne valami slendriánság, amivel szakácsokat megszégyenítő tehetséggel panírozott be embereket – nemcsak színészeket – és történeteket, és úgy tálalta fel, ahogy senki más. Adott szakmai tanácsot. Lehetett vele pletykálni. Mindenkit ismert. Amikor el kellett jönnie a Népszabadságtól – hosszú történet -, magával vitte a színházi archívumot, amire állítólag nem tartott igényt az újság. Nem tudom, miért tette, hiszen Albert Györgyitől kezdve – aki haláláig a barátja volt – Zsótér Sándorig minden a fejében volt. Jordán Tamás kérésére néhány éve könnyelműen elvállaltam a POSZT szakmai vitáinak levezetését. Az első nap összevesztem a két koronázatlan színházrendező fejedelemmel: Babarczy Lászlóval és Zsámbéki Gáborral. Kétségbeesetten hívtam fel szállodai szobámból MGP-t – mit tegyek? -, aki csak annyit kérdezett: – Van jogosítványa? – Miért? – Mert ha igen, azonnal pakoljon össze és jöjjön haza! Amikor rádiós-Hamletként azon vívódtam, hogy mit tegyek, ha érzésem szerint a hallgatóim nem értik meg maradéktalanul műsorom szándékát, Máté Gábor és Kovács András Bálint mellett hozzá fordultam, és ők – egymástól függetlenül – arról győztek meg, ez nem az én feladatom.
Neuman Gábor és MGP – már nem emlékszem, mikor és milyen körülmények között – egymástól függetlenül vállalták el, hogy halálom után vállalják a méltatásomat. Kétezertizenegy július 27-e óta ez a feladat csak Neuman vállát nyomja. MGP a szerdát választotta halála napjául. Előző hét péntekén találkoztam vele a Láng-tékában, ahol Alexander Bródy legújabb könyvét, A bolygó fényét vette meg. Magas vérnyomása nem volt akadálya annak, hogy elmenjen az egykor Kállai Ferenc-közeli Virág Katalin születésnapjára. Nem tudom, miért, de nagyon megörültem neki. Kiskutyaként ugráltam körül. Lehet, hogy nem kellett volna, de felajánlottam, elkísérem a Dunapark étterembe. A Pozsonyi úton azonban néhány lépés után Erdős Ákosba botlottunk, aki neki bemutatta a társaságában lévő hölgyet, engem azonban levegőnek nézett. Onnét MGP sem törődött velem. Egy ideig ácsorogtam, aztán elkullogtam. A méltatlan bánásmód nagyon bántott. Létezésem technikájából fakad, hogy csak addig rajongok feltétel nélkül a bálványaimért, amíg magukra nem haragítanak. Onnan nem számított a szakértelmük – lehettek kiváló orvosok, pianisták, írók vagy kritikusok -, teljességgel megszűntek számomra létezni: nem olvastam a könyvüket, nem jártam a koncertjükre, nem kerestem őket rendelőben, kórházban, cikküket átugrottam az újságban. MGP-t azonban nem akartam elveszíteni. Emiatt hívtam fel hétfőn vagy kedden egy gyulai panzió erkélyéről. Tisztázni akartam a helyzetet. Nem volt bűnbánó. Állítólag az egyik kritikája közrejátszott abban, hogy a színészfejedelem Latinovits Zoltán öngyilkos lett. Ez villant át a fejemen, amikor a történetet másnap egy étteremben – nem pontosan a fent leírtak szerint – elmeséltem a lányomnak, aki ösztönösen, mosolyogva, él nélkül – nem ismerte sem őt, sem a pódium világát – azt kérdezte: – Megölted? Remélem, nem, vágtam rá magamban. Egy évvel volt csak idősebb nálam. De ő tizennégy évesen nő volt, míg én huszonkettő fölött is csak egy nyakigláb kamasz. Nyaranta csodálhattam meg, amikor hozzám hasonlóan őt is beíratták az Országos Tervhivatalban dolgozó szülei a cég Margit-szigeti napközis táborába. Nagyfiúk ugrottak át miatta a kerítésen, akiket a nevelőtanárok hiába zavartak el, mindig visszajöttek. Amikor összejött CH-val, a fiút csak miatta istenítettem. Csak később imponált saját jogon, amiben eleinte nem is neki, hanem professzor édesapjának jutott szerep, aki a kiváltságosok pazar, paradicsomi életét tudta biztosítani neki. Lényegét tekintve rózsadombi aranyifjú volt.
Lelkiismeret-furdalást éreztem, hogy irigylem a papája miatt, mivel az enyém sem volt akárki. Főorvos volt. Mégis szerettem volna magasabb polcon látni őt. Én is Budán akartam lakni. És külföldön tanulni. A pelyhedző állú srácnak szinte minden az ölébe hullott. Juditért sem sokat harcolt. Legfeljebb ha a kisujját mozdította érte. De ez nem látszott meg rajtuk. Szép pár voltak. Összeillőek. Könnyedek. És lazák. Örökké játszottak. Mindig más ejtette őket rabul. Hol azzal szórakoztak, hogy melyikük tud nagyobb tárgyat ellopni lebukás nélkül egy áruházból, miután mákra itták magukat Amsterdamban, itthon pedig damilra erősített üres pénztárcával babráltak ki a kilencvenegyes busz megállójában várakozókkal, amit csak akkor rántottak meg, ha valaki suttyomban megpróbálta elemelni. Ettől kicsúszott az illető kezéből a buksza, ostoba vigyor ült megszeppent arcára, pedig hol volt még vége a kálváriának! Következett a hifitoronyból feltörő Frank Zappa nevetés, amelytől mindenki nevetségessé vált. Mi – Judittal – a függöny mögött lapultunk, onnan néztük őket. Leghangosabban Máté nevetett – az már szinte visítás volt -, ő ideje zömét nemcsak azért töltötte CH-nál, mert osztálytársa és barátja volt, hanem mert a szomszédos emeletes villában egyedül lakott, mivel a szülei Angliába disszidáltak. Unatkozott. Arra várt, hogy bevont útlevelét visszakapja. Kérelmét, amelyet hol a Belügyminisztériumnak, hol a Kádár-titkárságnak címzett – egyre ment -, mindkét helyen elutasították. Tisztában volt azzal, hogy az apja bűnét torolták meg rajta. Én képtelen lettem volna hozzá hasonló módon tudomásul venni a tudomásul vehetetlent, és egyik napról a másikra élni. Ő azonban játszi könnyedséggel tette túl magát a nehézségeken. Eladott egy-egy értékes bútort vagy festményt, ha pénzre volt szüksége. Csak néhány személyes dolgához ragaszkodott. Sohasem tudtam meg, mivel érdemelte ki éppen a Karavánszeráj, hogy kettő is legyen belőle. A kifosztott ház kísértetkastélyra emlékeztetett, csak ide nem szellemek költöztek, hanem sok-sok haver, akikkel az ereszd el a hajam bulik addig tartottak, amíg a szomszédok ráuntak a lármára, és a csendrendeletre hivatkozva kihívták a rendőrséget. Máté majdnem két méter magas, széles vállú, jóképű, atlétatermetű, szuperintelligens fiú volt. Ragadtak rá a nők, de ő mindenkit lepattintott. Nem kötelezte el magát. A miértre megvolt a válasz: – Nem vihetek magammal külföldre senkit. És én nem itt fogok megöregedni. Ezeknek nem – hajtogatta. – Kiengednek, meglátod. – És akkor? Kialakult koreográfiája volt a beszélgetésünknek. Az – „És akkor?” kérdés ennek volt fix eleme. Csak a válaszok különböztek. A nőket említette általában az első helyen. Sorolta a színeket, a típusokat: sárgát, feketét, kávét. Ferde- és vágott szeműeket, akikből nálunk
felháborítóan kicsi volt szerinte a felhozatal. A távoli földrészek és egzotikus országok szerepeltek a második helyen: Ausztrália, Ázsia, Peru, Izrael, Nepál, India és Kína. Egyiket sem lehetett szerinte kihagyni. És még nagyon sok dolog volt képzeletbeli cilinderében. A legnagyobb becsben azonban a szüleit tartotta. Miattuk nem lehetett szerelmes: – Megígértem az apámnak, hogy utánuk megyek, és az adott szó kötelez. Semmiben sem emlékeztettem rá, csak a sóvárgásban. De míg ő tudta, mire vágyik, én üresen sóhajtoztam. Irigyeltem lelki erejéért, a bátorságáért, türelméért, fizikai erejéért. Mellette akaratgyenge, nyápic alak voltam. Egy pszichológus székében vártam a lelki békémre, mint egy sült galambra, ami valamikor – talán – beröpül a tátva felejtett számba. Máté türelme évek múlva útlevelet ért, és Londonba költözött. A rendszerváltozás után mindenki meglepetésére visszajött. Megvett egy vidéki kastélyt. Rendbe hozatta. Szállodát csinált belőle. Helikopter-leszállót építtetett elé. CH is landolhatna ott, amikor visszajön Németországból, ahol él. Belsőépítész. Három gyereke van. Ma is kap a születésnapjára képeslapot Judittól, de el kell dugnia a felesége elől – aki ma is ferde szemmel néz azokra, akik párját az óhazához kötik -, ezért felülkerekedik honvágyán, és csak nagy ritkán jön haza. Olyankor sokat jár temetőbe. Virágot visz a szülei sírjára. Judit egy svéd nemeshez ment feleségül. Két gyönyörű lányt szült neki, majd elváltak. Évente kétszer: nyáron és karácsonykor látogat haza. Egyedül él. Rendezvényszervező. Az interneten szokott társat keresni, de eddig csak a bridzshez talált partnert. Véletlenül futottunk össze, de hamar megtaláltuk a közös hangot. Megfogadtam a tanácsát, és miatta nem dolgozom a barátnőmmel. Elhittem neki, hogy a két státus összeférhetetlen. Továbbra is egy évvel idősebb nálam. Boldog nagymama. VZ-t akkor is Ranschburg Jenőnek köszönhetem, ha a jóságos külsejű gyerekpszichológus, aki a tévé Családi kör című műsorának szakértője volt, nem vállalt el. Szerelmi bánatomból kellett volna kigyógyítania, de amikor meghallotta a koromat – tizenhét múltam -, elutasított. Ránézésre felnőtt voltam, azokkal pedig – állítólag rosszul sikerült terápiája miatt – nem foglalkozott. Az idegenségérzet meg a félelem elegye szólt belőlem, amikor az első felém közeledő fehérköpenyesben őt véltem felfedezni, pedig a klinika folyosóján magában motyogó, zömök, szakállas férfi, mint utólag kiderült, Popper Péter volt. De honnan kellett volna akkor tudnom, hogy VZ alacsony, halk szavú és vézna? Hogy maszkszerű, mélyen barázdált arcában gombszemek ülnek. Hetente kétszer találkoztunk. SZTK-alapon kezelt, tehát ingyen. Gyakran késett. Néha meg is feledkezett rólam, ezért utólag sem kért bocsánatot, miközben tisztában volt a formaságokkal, tehát elvileg tudnia kellett, hogy mit
csinál tisztességgel és mit hányavetien. Talán a kettőnk közötti hierarchiát akarta érzékeltetni. Szándékosan volt kiszámíthatatlan. A bizalma jelét láttam abban, hogy megadta a lakása számát, aztán rájöttem, hogy ez erős túlzás, hiszen egyébként is benne volt a telefonkönyvben. Otthon is hívhattam. Azt mondta: nem zavarom. Angyali türelemmel hallgatott végig, mintha csak rám várt volna éjnek évadján. Nem állított le azzal a kifogással, hogy ezt vagy azt a következő foglalkozáson is nyugodtan megbeszélhetjük. Képes volt kivárni szózuhatagom végét. Lefordította az elhangzottakat a maga nyelvére, röviden elemzett, és megadta a szerinte szükséges instrukciókat, amelyekhez tartanom kellett magam. Ezek voltak az én piruláim. Sosem adott rólam diagnózist. Sohasem mondta meg, mi bajom van, ezért egyik nap egészségesnek gondoltam magam, a másikon meg betegnek. Nem írt fel vényt, nem adott gyógyszert, és csak végszükség esetén ajánlott egészségügyi ellátást. Ilyenkor is csak arra volt kíváncsi, lesz-e erőm visszautasítani a felkínált lehetőséget, amiről tudta, csak azért venném igénybe, hogy láttassam az aktuális barátnőmmel, milyen mélyen érzek iránta, és mennyire fáj a visszautasítás. Közel tízéves együttműködésünk során azonban sohasem húztam pizsamát, ahogy kórház folyosóját sem koptattam. Nem vett nagyon komolyan, ennek dacára hetente találkozott velem. Talán a színskálájáról hiányoztam. Kísérleti nyúlra emlékeztethettem, akit kedvére, folyamatosan tesztelhetett. Előttem van: feltűnik késve. Fehér köpenyben van. Az íróasztala mögé telepszik. Keresztbe teszi a lábát, és azt mondja: – Mondjad – és én mondtam. Tegezett, én magáztam. Hosszú panaszáradatomat nem zavarta kérdésekkel. Már azt hittem, nem is figyel, pedig szórakoztattam a történeteimmel. Ezt onnan tudom, mert ha fáradt volt, vagy rosszkedvű, anyámról kellett mesélnem, azonnal felfrissült. Mit számított, hogy egyébként tehetetlen volt vele. Meg is mondta kerek perec, mert a szájára ritkán tett lakatot. Ha olyanja volt, névvel és telefonszámmal ellátott sztorikat mesélt. Nem érezte kínosnak – vagy egyszerűen nem érdekelte? – a tanítványai, a felesége és szeretői életét kiteregetni előttem. Ő ezeket a történeteket demonstrációs meséknek tartotta, amelyekkel kapcsolatban nem kötötte orvosi diszkréció. Talán még a pácienseit védte a legjobban, ezzel együtt előfordult, hogy távozás közben összefutottam a következő delikvenssel, aki lehetett betege, tanítványa vagy a szeretője. Nem volt ráírva a státusa. Lassan, fokozatosan oldódott bennem a feszültség a társaságában. Fél év alatt csináltam orákulumot belőle. Hivatkozási alap lett, visszatérő szófordulat: „azt mondta a VZ”. Kérését, hogy ne beszéljek kapcsolatunkról másnak, mert az csökkenti a terápia hatásfokát, több okból sem tartottam be. Egyrészt nehezen tettem túl magam azon, hogy pszichológushoz járok, bár én
kerestem fel, és nem ő tört rám, de mégiscsak tizenhét és fél éves voltam, és a hetvenes évek közepét írtuk. Másfelől a Kádár-érában ferde szemmel néztek a lélekbúvárokra meg a tudományukra: a pszichológiára és pszichiátriára. És természetesen azokra is, akik ezeket művelték, illetőleg igénybe vették a szolgáltatást. A kapitalizmus porhintésének tartották az egészet, amit a szocialista humánum már csak önérzeti okból sem vehet igénybe, és akkor még szó sem esett arról, hogy a többség azt sem tudta, eszik-e vagy isszák. Folyamatos felemlegetésének azonban más oka is volt. Megbújhattam mögötte. Közös trójai falovunkkal elsősorban a lányokba akartam belovagolni. De nem sikerült: engem nem értettek, őt pedig nem szerették. Idegenkedtek tőle. Ezzel egyébként nem voltak egyedül. Anyám is sokat értetlenkedett, apám pedig az első pillanattól fogva az ellenségeként kezelte. Féltékeny volt rá. Nem tudott mit kezdeni sem a helyzettel, sem vele: egy idegennek nem lett volna szabad többet tudnia rólam, mint neki. A hibát kereste magában. Az okot, ami megmagyarázta volna, hogy a bajaimmal miért nem hozzá fordultam. És akár talált ilyet, akár nem, elkeseredett. Anyám a személyével kapcsolatos kritikát alapból visszautasította, apámat viszont felemésztette a bírálat. Talán éppen ezért – kompenzálásképp? – vállalta el VZ mamájának kezelését, miután összeismerkedtek. Le akarta téríteni szabályos pályájáról a vetélytársát. Vak volt. Nem tudta, hogy a másik köp a szabályokra. Ehhez persze meg kellett ismerkedniük, ami végül VZ úgynevezett „fogadóóráján” esett meg. A szüleimnek tartott foglalkozások idővel annyira megtetszettek, hogy később maguktól jelentkeztek be, nem kellett hívni őket. VZ – mint az eddigiekből kiderülhetett – látványosan nem törődött a külsőségekkel. Hogy cselekedeteivel áthágta-e szakmája íratlan szabályait, nem különösebben foglalkoztatta, pedig visszafogták karrierjében. A kandidátusi disszertációját egyebek közt emiatt nem fogadták el. Éveket kellett várnia, és akkor is csak nagy nehezen ment át a rostán. A védésre az Akadémia kistermében került sor. Sokan gyűltünk össze. A felesége is ott volt. Egy oszlop mögé bújt, mert a férje eltiltotta az eseménytől, de képtelen volt megmaradni otthon. Ő mesélte, hogy VZ még aznap este kegyetlenül lehordta, hogy mindenki eljött, aki számít, csak ő maradt távol. Nem ellenkezett. Elég volt az ura sikere. A közös fiuk miatt is kitartott mellette, aki kiköpött apja volt. Én önszántamból lettem VZ távirányításos kisautója. Ha elakadtam, azonnal hozzá fordultam segítségért. Távollétében elvonási tüneteim lettek. Függtem tőle. A téli/nyári szünetekben már-már elviselhetetlenül hiányzott, miközben nem vettem észre – vagy inkább túltettem magam? -, hogy bábuként használt, gondjaimat csak elsősegélyben részesítette, és utána már nem érdekeltem igazán. Egy igazi manipulátor volt. Ezzel persze senki sem merte szembesíteni, mert féltek tőle, mint a kiszolgáltatottak általában.
Valóságos rajongói klub dongta körül. A férfiak imádata a lelkének esett jól, a nők másképp szórakoztatták. Nem számolt a következményekkel. Majdnem tíz éven át kezelt. Kapcsolatunknak a válása vetett véget, amit nem fogok kibeszélni. Popper Pétert juttatja eszembe, aki szintén gondolkodás nélkül tette túl magát a kötelező titoktartáson, és mesélt hajdanvolt pácienseiről. A cél szentesíti az eszközt alapon, arra hivatkozva beszélte ki Napóra című könyvében az Egyesült Államokban élő milliárdos Erdős Ákost, hogy miután egy korábbi interjúban ő is szólt kettejük kapcsolatáról, már nem köti a diszkréció. Az esszé hiába volt bűbájos és mélyenszántó, elborzasztott a szerző gátlástalansága. Amikor évekkel később szembesítettem ezzel – emlékezetem szerint -, nem tagadott: – Ilyen vagyok – mondta, mint amin nem kell, vagy nem lehet változtatni. VZ becsületesen megszenvedte magánéleti válságát, és évtizedes együttműködésünk folyamán először – egyben utoljára – önkritikát gyakorolt. Közvetlenül a válása előtt egy tengeri cirkálóhoz hasonlította magát, akiből/amiből egy Margit-sziget-Szent István park között parti szolgálatot teljesítő BKV kishajót csinált a felesége. Kukát vagy Szundit. Egy vár omlott össze bennem. Nem tudtam túltenni magam a történteken. Ha korábban nem tekintette volna szóra sem érdemes kategóriának az összeomlásaimat, talán kezelni tudtam volna kétségbeesését, így azonban nem találtam okot, hogy feloldozzam. Korábbi, gyakran hangoztatott megjegyzése, hogy a parasztasszony melege hiányzik nekem, immáron rá is vonatkozott. Nehéz volt leszakadni róla. Nem volt benne gyakorlatom. Sohasem csináltam. Tőle akartam megtanulni. Abban a reményben húztam az időt, hogy eközben rátalálok az utódjára. Gyáva voltam, mint általában. Idővel eljött a klinikáról, és csak a magánpacientúrájával foglalkozott. Nem tudom, hogyan és miképp lett belőle multinacionális cégek és bankok vezérkarának személyzeti tanácsadója, aki jó pénzért minden kérdésre válaszolt. Arra is, hogy mit kell csinálnia egy nagyembernek, ha a munkatársába lesz szerelmes, és arra is, hogy mit tegyen, ha a döntése miatt megtámadja az ellenzék. Azt hiszem, akkor már csak a pénz számított. Nagyritkán hallottam a rádióban. Egyre rövidebb ideig bírtam, aztán amikor már a hányinger kerülgetett, elzártam a készüléket. Vagy más állomásra tekertem. Volt már háza, lovai, gyerekei. Könyve azonban még nem. Az Akadémia Kiadó szánta meg. Elnézést a fogalmazásért, de – pechemre – elolvastam. Nem szerepeltem benne. Jól felfogott érdekemben nem mondtam meg Ilikének, hogy egy potenciális disszidens kvártélyozta be magát hozzá – én -, mert nem akartam, hogy
kombinálni kezdjen. Megelégedtem azzal, hogy nekem elég időt adott a gondolkodáshoz a bevándorlási hivatalnok, amikor egy kilencven napig érvényes vízumot pecsételt az útlevelembe a JFK repülőtéren, ahol azért nem várt rám Ilike, mert régen járt ott. Attól való félelmében, hogy eltéved, inkább el sem indult. A zsinagógába bezzeg magával cipelt másnap, ahol egy Tedi nevű, alacsony emberkéhez vezetett. Rám mutatott: – Róla beszéltem. Tedi a Felvidékről aliázott Izraelbe. Ott ismerkedett meg Ilike férjével. Utat építettek. Összebarátkoztak, és elhatározták: egyszer, ha eljön az ideje, továbbállnak Amerikába. Az egyszer több mint tíz évig tartott. Ami összejött Tedinek, aki egy kis textilüzemet vásárolt az összekuporgatott pénzéből, nem sikerült Sándornak, aki hiába főzte utánozhatatlan ételei sorát, sohasem lett vendéglős. Mindig mások szakácsa volt. Tedi társra is hamarabb tett szert. Egy idegbeteg, osztrák holokauszt-túlélőn esett meg a szíve, akit magához költöztetett a papagájával együtt. Ezzel végeredményben jót tett a szipirtyónak, de sokat ártott magának. Álmatlanul töltött éjszakák sokasága után vezette be a huszonnégy órán át sugárzó bokszcsatornát, amelyet pirkadatig bámult. Akkor felkelt, felöltözött, megcsinálta a reggelit a bányarémnek, és elment az üzembe, ahol rejtélyes módon kizárólag délamerikai illegális bevándorlókkal dolgoztatott. Senki sem tudta, hol tett szert rájuk. A műhelyében ősöreg gépeken gusztustalan küllemű, kellemetlen tapintású, viaszosvászonra emlékeztető zuhanyfüggönyök és asztalterítők készültek. Rám az ég egy adta világon semmi szükség nem volt. Amikor beszorult az egyik keze a présgépbe, nem véletlenül hagytam Viktort a segítségére sietni, mert én csak rontottam volna súlyosnak tűnő helyzetén. Az ecuadori mérnök viszont kiszabadította a jobbját. Tedi nem ment orvoshoz, csak bepólyálta. Arca fájdalomról tanúskodott. Setesutaságom feletti szégyenemben kérdeztem tőle szemlesütve: – Mit tehetek? – Mit? Várjon! Jajgasson helyettem! Kínlódásomat látva adta oda a teherautóját, amellyel kis brooklyni boltocskákba vittem a késztermékeket. Kivárta az első nap végét, és amikor karcmentesen visszaadtam a masinát, megajánlotta a minimum órabért, ami akkor három dollár harminc cent volt. Nem zavarta sem magyar nyelvű, kihajtogatható nemzetközi jogosítványom, sem tapasztalatlanságom, hogy soha a büdös életben nem vezettem az övéhez hasonló, böhömnagy masinát. – Mindennek eljön az ideje – mondta. Huncutkás mosolyából egyértelműen ki lehetett olvasni, hogy tisztában van képességeimmel. Ezek után mindent elkövettem, hogy megtartson bizalmában, és két hét is elegendő volt az előléptetésemhez: felajánlotta az üzemét „lakás” céljára. – Maga megspórolhat két metrójegyet, én meg nyerek egy ingyen éjjeliőrt. – Köszönöm – rebegtem.
Az üzlet felett érzett örömét kihasználva végre használhattam a teafőzőjét, amire a többiek hiába ácsingóztak addig. Amíg áztak a tealevelek, csak csend ne legyen, kérdéseket intézett hozzám. Lekáderezett. Kérges tenyerét a vállamra tette, és azt tudakolta, élnek-e még a szüleim. Ha igen, mit csinálnak? Van-e testvérem? Hol nyugszanak a felmenőim? Járok-e temetőbe? Nem volt könnyű nem hazudni, de azt súgta a belső hangom, hogy ne legyek mindenben őszinte hozzá, mert a gesztusait zsidóként érdemeltem ki, és attól féltem, ha kiderül, hogy csak születésem szerint vagyok az, de nem gyakorlom a vallást, mi több, a rituálékat sem ismerem, azon nyomban megvonja tőlem a kedvezményeket. Elégedettnek tűnt az eredménnyel. Megpaskolta a vállam, és jó éjszakát kívánt. Akkor jöttem rá, fogalmam sincs, merre van az ipari főkapcsoló, aminek következtében nappali világosság uralkodott egész éjszaka a műhelyben, ami kapóra jött, mert egyébként is őriznem kellett, mivel nála maradt a kulcs. Elbóbiskolhattam, mert hajnalban cincogásra és papírzörgésre riadtam. Egerek játszottak a háztartási hulladékkal teli szemetesben. Az élelmiszerekhez nem fértek, mivel azok a jól zárható hűtőszekrényben sorakoztak. Oda rajtam kívül csak Tedi rámolhatott. Ezért sem értettem, milyen varázskéz munkálkodik benne, amely folyamatosan megváltoztatta az üvegek, zacskók és tubusok helyét, rendszeresen máshol találtam mindet, mint ahova raktam. Emlékszem, péntek este volt, már senki sem dolgozott a műhelyben, amikor meg akartam kérdezni, hogy az ő művével állok-e szemben, de elakadtam az üzenetrögzítőjénél. Nem hívott vissza sem aznap, sem szombaton. Vasárnap viszont már hajnalok hajnalán csörgött a telefon. – Remélem, nem ébresztettelek fel. Arra gondoltam, ha nincs más programod, elmehetnénk reggelizni. Csak az időpont lepett meg, mert egyébként minden délben elvitt minket egy mexikói étterembe. Sem a bisztróba menet, sem evés közben nem szólt hozzám. Hazafelé megkérdezte, mire van szükségem – mindig éhes voltam, ezért hosszan soroltam az élelmiszereket -, és mindent megvett. A műhelyben sámlit húzott a hűtőszekrény elé. Leültetett. Kinyitotta a frizsider ajtaját, ami olyan hosszan maradt tárva-nyitva, mint otthon soha. Elképzelhetetlen lett volna, mert az anyám nem bírta, ha a tudta nélkül, céltalanul turkáltam benne. Tedit azonban más foglalkoztatta. Meg akarta magyarázni, hogy a zsidó vallás milyen ételeket tűr meg egymás mellett, és milyeneket nem. Próbarámolás próbarámolást követett, és amikor már nem talált kivetnivalót sem a polcrendben, sem a hozzá fűzött magyarázatokban, megkért, senkinek se áruljam el, hogy péntek este bekapcsolva hagyta az üzenetrögzítőjét. – Miért? – értetlenkedtem. – Téged nem tanítottak meg arra, hogy sábeszkor sem ember, sem gép nem dolgozhat? – Nem.
– Egy olyan fiú, mint te, nehezen fog itt gyökeret ereszteni – mondta elmerengve. – Ugye nem baj, ha segítek? – De nem várt választ, felállt és elment. Hamar eltelt a New Yorkra szánt idő. Határoznom kellett: megyek vagy maradok. Végül, mint általában, az égiek döntöttek helyettem, amikor egyik reggel a csotrogány széltében-hosszában elrepedt szélvédőjén át nem láttam meg egy felém hátráló szemetesautót, így fékezés nélkül beleszaladtam. A platón lévő konténer egyik éle ékként vájt a motorház felett a szélvédőüvegembe, amely az erő hatására kifordult. Egy lepattanó szilánk megsebezte az alsó ajkamat. Nagyon vérzett. Tedi, már nem emlékszem, honnan szerzett tudomást a balesetről, de pillanatok alatt a helyszínen termett, és nem törődve a lebukás rá nézve súlyos következményeivel, kórházba vitt, ahol az orvos feltehetően előre kaphatott információt vagy paraszolvenciát, mert nem kért tőlem semmilyen papírt az ellátásom fejében. Szépen gyógyult a seb, én azonban annyira megijedtem a karamboltól, hogy a kontrollvizsgálat másnapján érvényesítettem a Brazíliába szóló repülőjegyemet. Tedi szerint – aki addigra túladott az alkatrészekre bontott teherautója javán – rossz döntést hoztam, mert ezzel végleg elestem a busás kártérítéstől, amely szerinte tutira járt volna a biztosítótól. Illés-rajongó voltam. Engem nem érdekelt sem a Metró, sem az Omega. Rekedtre ordítottam magam, amikor tizenhárom évesen először láttam élőben a bandát az Egyetemi Színpadon. Előtte az utcán, biztos, ami biztos alapon, az otthonról hozott vattát jó mélyen belenyomkodtam a fülembe. Kívülről fújtam az összes nótájukat. Minden lemezüket megvettem. Nekem a blazírt Bródy jött be. Nem számított fals hangja, fakeze, az ő fényképét ragasztottam kisszobám falára. Tetszett a beceneve: Tini. A bálványom volt. Az anyám akadályozott meg, hogy megnövesszem a hajam, és úgy öltözködjem, mint ő. Ezt követően csak annyi maradt, hogy a mosolyát próbáltam begyakorolni tükör előtt. Húsz évvel később, a rádió Pagodájában állított meg. Kérdezett valamit. Nem emlékszem, mit, mert földbe gyökerezett a lábam. Remegtem, izzadt a tenyerem, amit elfelejtettem a nadrágomba törölni, ezért nedvesen nyújtottam oda neki. Attól féltem, kinevet. Férfidorombolásomat lányosnak tartja. Azon töprengtem, jól tettem-e, hogy nyíltan bevallottam, régóta a rajongója vagyok, mert nem tetszett gúnyos farkasvigyora. Azután hagytam a csudába. Fontosabb volt, hogy megengedte, felvegyem azoknak a névsorába, akiket rendszeresen megkérdezhettem a rádióban egy-egy aktuális téma kapcsán. Tartotta magát az adott szavához, mindig kötélnek állt, kár, hogy volt valami lesajnáló a hangjában. Arról nem is beszélve, hogy állandóan a koromat tudakolta. Nem értettem az okát. Összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem a következő alkalommal:
– Én, amikor annyi idős voltam, mint... – kezdetű mondatának a rádiós büfé előterében fogott neki. Ezt nem lehetett jól folytatni. Azon méláztam, hogy a koromat irigyli-e, mert dátumokat vetett egybe, státusokat hasonlított össze. Osztott és szorzott, végül kibökte: – Jelentős lemaradásban vagy hozzám képest. Tizenöt évvel később egy férfimagazin megbízásából interjút készítettem vele. A magazin adott a formára, a sok felajánlott név közül ő választott ki engem. Felhívtam és tájékoztattam a játékszabályaimról: két ülés, előbb nála, utána nálam. A környezettanulmányokat egy munkatársam végzi. Enyém az utolsó vágás joga. Nem értette a felhajtást, hiszen csak az új lemezét akarta népszerűsíteni, nem úgy az édesanyja, aki komoly érzékenységről tett tanúbizonyságot, amikor arra kért: – Ne bántsa a fiamat! Könnyű szívvel ígértem meg neki. Óvatosan bántam vele, mint egy hímes tojással. Más oka is volt a kesztyűs kéznek: nemrég épült fel súlyos betegségéből. Megtörtnek és szomorúnak láttam a rózsadombi lakásában. Két héttel később, nálam, a Svábhegyen sokkal jobb benyomást keltett. Összeszedett volt, reális, mégis esendő. Erőt vett magán, és képes volt leplezetlen nyíltsággal beszélni a rá támadó kórról. Meglepően őszinte tanúvallomását a Kádár-korról, zenésztársakról, barátnőkről, feleségről, gyerekekről, betegségről – életről és halálról – magnó rögzítette. A szöveghű interjú mégsem nyerte el a tetszését. A kijavított példány tele volt piros színű aláhúzással és törléssel. Az átírt mondatok köszönőviszonyban sem voltak az eredetiekkel. Egy ideig telefonon alkudoztunk, a végleges verzió tollbamondásához azonban elengedhetetlen volt a személyes találkozás. Feszült légkörben haladtunk mondatról mondatra. Minden szóért utcaharc folyt. Elsőként az apja története ugrott a szomszédnővel, mert tekintettel kellett lennem az anyjára, pedig a sztori megmagyarázhatta volna a kis Bródy szebbik nemhez való viszonyát. A gyerekdalok más okból váltak kámforrá, hiszen a beteg előadóról a most gyógyult nem mondhatott rosszat. A harmadik oldalról elpárolgott a zenésztárs, aki a nyolcadik lapon kritikát mondott róla. A jelzős szerkezetek száznyolcvan fokos fordulatot vettek. Összement a múlt. A helyét az új CD dicsőítése foglalta el. Emigrált az önkritikus szál. Egy meg nem értett, korát megelőző próféta került a helyére, aki túl nagyot álmodott. Röptében csak az átkozott politika fogta vissza: hol a szocializmus, hol a kapitalizmus. Az átírt interjú glóriaként lebegett kócos haja fölött, és nem zavarta, hogy sem íve, sem logikája nem volt a beszélgetésnek. Fel kellett volna állnom. El kellett volna köszönnöm. Mert már nem a kitárulkozó, betegségtől meggyötört férfi ült velem szemben, aki megbízott a diszkréciómban, hanem egy mások sikerére irigy, csalódott szörny, de betartottam a szavam: nem bántottam anyuka pici fiát. Az örök – Tinit. Az utolsó vágás jogát is átengedtem neki, és hagytam – nyugodt szívvel látott
hozzá -, hogy átlépjen felettem. Nem vettem le az interjúról a nevemet, bár a kérésemre nagyon kis betűkkel szedték ki. A nekem fontos riportalanyokat és fontos üzleti partnereimet személyre szóló ajándékokkal szoktam meglepni. Alkalom mindig adódott, én azonban bővítettem a szokásos születésnap-karácsony kört, és felvettem melléjük a nagyinterjúkat is. Bródynak láthatóan tetszett a díszcsomagolásos Unicum, amit az utolsó találkozásunk alkalmából még az előszobában a kezébe nyomtam. Egy masnival átkötött valamivel viszonozta, amiről már a lépcsőházban letéptem a celofánt, hogy minél hamarabb megtudjam, mit rejt. Nem kellett volna... egy korábbi tévéfelvétele alkalmából kapott – névre szóló – Tokaji aszú került elő. Csalódott ábrázattal léptem az udvarra, akkor még nem sejtettem, hogy vegzatúrámnak még csak az elején tartok. Át kellett jutnom a kerten, meg kellett találnom a távirányítható kapu gombját, miközben ömlött az eső. Az ajtó zárva volt. Hiába rángattam, rám se hederített. Bródy a fedett erkélyéről nézte, ahogy bőrig ázom. – Nem nyitnád ki? – szóltam fel. – Legközelebb hozzál esernyőt! – Nem nyitnád ki? – ismételtem, és nem mondtam azt: Kuss! Anyáddal szórakozz, ne velem! – mert kontrollált énem azt diktálta, hogy ha interjúszituációban nem voltam elég tökös legény – és hagytam ostobán kiglancolni nyomorult életét -, utána se legyek nagy arc. A TV2 és az RTL Klub megjelenése felbolydult méhkassá változtatta a Magyar Rádiót. Ahol korábban a nívódíj meg az érte járó pénzjutalom számított, ott nyakra-főre azt kérdezgették a kollégák egymástól: – Ugye téged sem hívtak? Olyanok jelentek meg a kereskedelmi televíziók kapuiban, akiknek az önérzetével nehezen lehetett összeegyeztetni ezt a nagy igyekezetet. Nekem mázlim volt – lehet, érdemtelenül -, hozzám bekopogott a Perpatvar, amely első ránézésre a Jogi esetek koppintása volt. A szerződtetésem részleteinek megbeszéléséhez az Ezüstponty éttermet választotta a producer. Annyira elvonta a figyelmem az ajka széléről patakzó káposztalé, hogy miután elhadarta a nevét – valamilyen János volt -, nem akadtam ki azon sem, ahogy lepasszolt a társaságában lévő férfinak. – Az RTL Klub hírigazgatójához van szerencséje. Ha nem veszi rossz néven, rövid időre rábízom, egészen addig, amíg befejezem – mondta teli szájjal, de azt elfelejtette megemlíteni, hogy egy ételfoltos papíron olyan zavaros szövegű szinopszist fog valaki rövidesen a kezembe nyomni, amit inkább el kellett volna dugni előlem. Nem képezett tárgyalási alapot. Bosszantott, hogy ezt maguktól nem vették észre. Kérdésekkel próbáltam felhívni erre a figyelmet, amit annyira nem vett komolyan a producer, hogy még egy lapáttal rá is tett, amikor azzal viccelődött, legrosszabb esetben a
munkaügyi peremből készül majd az első adás. Ez már annyira abszurdnak tűnt, hogy távoztam, miután szíves engedelmüket kértem ehhez. Egy héttel később a Heti Hetes műsorvezetőjének kért fel a csatorna. Boldog voltam. Örültem, mint majom a farkának. Elfelejtettem megkérdezni a válaszadás határidejét. Gond nélkül leutaztam a Balatonra, ahol a barátaimmal, kormozott üvegen át napfogyatkozást néztem. Utána rögvest visszajöttem, felhívtam a szerkesztőséget, és ünnepélyesen bejelentettem: döntöttem, vállalom. Ezzel azonban jócskán elkéstem. Hallgatásomat elutasításnak vették, és Csiszár Jenőt szerződtették le. Nincs mit szépíteni a dolgon: elkeserített, hogy két szék közt a pad alá estem. Tucatszor hívtam a hírigazgatót. Ha véletlenül felvette, azonnal akadt valami nálam sürgősebb dolga. Mint egy talizmánt tartottam a zsebemben az Ennyi automatáján hagyott üzenetét, mint ismeretségünk bizonyítékát. Egyszer megígérte, hogy visszahív, amit annyira komolyan vettem, hogy minden programot elpucoltam az időpont környékéről, és még az asszisztensnőmnek is megtiltottam, hogy felhívjon, mert attól féltem, a foglalt jelzés elriasztja. De nem keresett. Egy meg nem értett médiazseni köpenyébe bújva aláztam közszereplőket abban az időben az Articsóka étterem különtermében. Mással nem magyarázhatták azt a vérszomjat, amivel kéthetente rávetettem magam az interjúalanyaimra, mert ők a létezésüket leszámítva nem tehettek a bajomról. Fél óra múltán valamennyien a kijáratot lesték, mert nem értették, miért kezelem személyes ellenségemként őket. Igaza volt Friderikusz Sándornak, aki ostoba pótcselekvésnek tartotta kínpadra vonásukat, hiszen az ég egy adta világon semmi, de semmi közük nem volt sorsom alakulásához. Az igazsághoz tartozik, hogy nemcsak az én hozzáállásom miatt kellett kullogva távoznia a zömnek, ahhoz a vendégek is aktívan hozzájárultak. Farkasházy Tivadarnak például lett volna képe a magával hozott könyveket árusítani, amivel ingyenes fellépését gondolta kompenzálni, de nem hagytam. Gálvölgyi János az éjszaka közepén felolvasott Molnár Ferenc-novellával szerette volna szemléltetni, hogy mennyire nagyvonalú, amikor a drága szabadidejéből annak ellenére lecsípett egy darabot számomra, hogy azt hálás szívvel meg sem köszöntem neki. Vágó Istvánnak ötcsillagos konyakkal kedveskedtem, amire húzta a száját, mondván, abból a fajtából hatcsillagos is van. Moldova Györgyöt nem táncoltam kellően körül, ezért bejelentette: távozik. Én hagytam volna, de a közönség nem engedte. Hamar híre ment, hogy egy hatodik kerületi étterem különtermében vér folyik a küszöb alatt. Ezek után nem véletlenül fogadta telt ház Jáksó Lászlót, Havas Henriket, Verebes Istvánt, Gyárfás Tamást, Hajós Andrást, Presser Gábort, Geszti Pétert és Szilágyi Jánost. Egyikük sem úszta meg szárazon. Kivételt csak Kállai Ferenc és Garas Dezső képezett.
Megérdemeltem a vesztemet, amikor két csapnivaló szereplés után nem hívott többé Ónodi György szerkesztő-producer a Heti Hetesbe. A helyében én sem cselekedtem volna másképp. Bizonyítási és megfelelési kényszerem kettőse pojácát csinált belőlem, a többiek pedig közömbös tekintettel figyelték vergődésemet. Ezek után meglepődtem, amikor a stáb ajándékutazásra hívott másodmagammal Dél-Afrikába. Hiába voltam elvált, mégis a volt feleségem nevét diktáltam be, akivel a lányom miatt kivételeztem. Másnap közölték: tévedtek, a kedvezmény csak rám vonatkozik, a páromra viszont nem, mivel nem vagyok törzstag. Mit tehettem? Kifizettem a különbözetet. A Mauritiuson készült csoportképről Tedi kommentárja szerint azért maradtam le, mert a fővárosban elakadtam az egyik bank forgóajtajában... Itthon újra hajtani kezdtem Krecz Tibort, de nem került elő. – Egy tucat hozzád hasonló ember várja a visszahívását. Mindnyájan a zsebében vagyunk. A helyedben nem reménykednék. Én kiszálltam, mert nem akartam ott megöregedni – és meghúzott egy újságpapírba tekert üveget az RTL klub egyik fontos embere, amikor a főnöke felől kérdeztem. – Te is kérsz? Megráztam a fejem. Hála az égnek, a bánatom nem tett alkoholistává. Telt-múlt az idő. Nyarak jöttek és múltak. Nem hittem a fülemnek, amikor betelefonált a Keljfeljancsiba. Megelőzve esetleges magyarázkodását, én takarítottam el készségesen a múlt romjait, hogy ne legyen köztünk akadály, de nem érződött a hangján öröm. A szemében nem bírt jelentőséggel, megbocsátok-e neki vagy sem, hiszen nem érezte magát vétkesnek. Lehet, hogy megtetszett neki a sznobizmusom. Lehet, hogy élvezte a műsoromat. Akárhogy volt, egyre többször hívott, és én félretéve a múlt sérelmeit, a Keljfeljancsi belpolitikai szakértőjének fogadtam. Elsőrangú elemző volt. Pengeéles eszű és következetes. Kiváló analíziseket adott, miközben nem derült ki a pártszimpátiája. A Széles Gábor-féle médiabirodalom vezéreként sem éreztette, hogy a főnököm. Egyenrangú partnerként kezelt. Sokszor kikérte a véleményemet, és egy értekezlet után, amikor kettesben maradtunk – végre -, a korábbi hallgatására is megadta a választ: – Nem volt olyan pontja a szerződésemnek, hogy visszahívás. Ha ezt a pökhendi mondatot más mondja, tuti kiveri nálam a biztosítékot, és ajtót mutatok az illetőnek, kettőnk esetében azonban más volt a helyzet. Kapcsolatunk ezt a terhet is elviselte. Sőt! Nem volt akadálya, hogy éttermekben és presszókban életről, halálról, családról, de főleg munkáról, pénzről és politikáról beszélgessünk. Akkor tudtam meg, hogy Debrecen-drukker, és közel áll a város polgármesteréhez, Kósa Lajoshoz. Nem tudom, miért, de imponált nekem az izgága, hidegfejű, egyfolytában hadaró ürge. Az indokoltnál sokkal többször szólaltattam meg. Hullámzó teljesítményű beszélgetéseinkre ezzel együtt felfigyelt a Klubrádió, ami Bakács Tibor Settenkedő után – aki szintén nálam tűnt fel -, őt is
leszerződtette. Vele nevettem, amikor megkérdezte, hogy kakukkfióka lesz-e Kuncze Gábor mellett az Ötös sávjában. Kétszer kértem tőle szívességet. Egyszer a rádiónak próbáltam befektetőt keresni, másodszor a barátnőmnek akartam munkát szerezni. Mindkettő elől sajnálkozva kitért. Nem tudom, mekkora előkészület kellett neki ahhoz, hogy a gazdagréti Eleven Center kávézójában kétmillió forintot kérjen kölcsön, én mindenesetre elmondattam vele még egyszer, annyira meglepődtem. Tusakodtam: a képzeletbeli mérleg egyik serpenyőjében a nexusunk, a másikban a summa nagysága volt. Napokon át vívódtam. Hol a megtiszteltetés felé billent a nyelv, hol a bizalmatlanságom bizonyult erősebbnek. Amikor elmondtam Krecznek, hogy kikértem egy hozzám közel álló üzletember tanácsát, elsápadt, és arra kért, hogy senkinek se beszéljek erről többet, mert nem szeretné, ha kiderülne, hogy egy internetes portál felkérésére online televízió működését készíti elő, ami komoly műszaki fejlesztést igényel, várakozásán felüli kiadással jár, és meghaladja pénzügyi erejét. Kétnaponta érdeklődött. Amikor nagy nehezen, kerek perec megtagadtam a kérését, még ő vigasztalt: – Rá se ránts! Megoldom másképp. Megkönnyebbültem. Attól féltem, hogy megsértődik, és elvesztem. Nem akartam konfliktusba kerülni vele. Felfelé ívelő csillaga nem sokkal később kezdett leáldozni. Az átmeneti időben volt annyira figyelmes, hogy felvegyen a Figyelő VIP-listájára – egy évig ingyen kaptam -, amikor kinevezték a hetilap főszerkesztőjének. Négy hónappal később lemondott posztjáról, és szőrénszálán eltűnt. Tudtam, hol lakik, de nem volt olyan a nexusunk, hogy megkeressem, bekopogtassak hozzá, és megkérdezzem tőle, mi van. Váltottunk még néhány szöveges üzenetet, aztán azt válaszolta egy géphang: a hívott számon előfizető nem kapcsolható. Egyre többen érdeklődtek felőle a műsoromban. Egyszer visszaszóltam: minek szól a kíváncsiság, akkor derült fény arra, hogy mástól is kölcsönkért, és volt, aki adott. Egyre több ember számolt be arról a környezetemben, hogy kisebb-nagyobb összeggel tartozik nekik. Csak olyanokat pumpolt meg, akikről joggal feltételezte, hogy nem utasítják vissza a kérését, és ha elmarad a visszafizetéssel, nem jelentik fel. Tudtommal – mint annyiszor – ezúttal is bevált a számítása. Az utolsó üzenetváltásunkban azt kérdeztem, miben segíthetnék neki: „A műsorod a támaszom” – válaszolta, amitől annyira meghatódtam, hogy elmentettem az SMS-t mobiltelefonom emlékezetébe. A nyolcvanas évek elején történt. A jogi egyetem faliújságján, ami a földszinti büfé mellett lógott, televíziós riporterképző tanfolyamot hirdettek meg. A kiírás feltételeinek egy kivétellel megfeleltem: túlkoros voltam. Nem törődtem vele. Elmentem. Felvettek. Vitray az első órán ismertette a játékszabályait. Nyomatékosan közölte, automatikusan kizárja magát a közösségből, aki kifecsegi, amit a műhelyórákon hall. Intenzív hetek következtek.
Mindnyájunknak ugyanaz a cél lebegett a szeme előtt: képernyős munkát akartunk kapni a tanfolyam elvégzése után. Amikor Vitray a szűkös idejéből lecsippentett pár napot, és csapatépítési szándékkal Pécsre vitt bennünket, mindannyian aléltak voltunk a boldogságtól. A buszon, a szálláshelyen, ahol megszólalt, ittuk a szavait. Ha összeraktuk a mozaikdarabkákat – Vitray se megerősíteni, se cáfolni nem akart -, kerek történetek álltak össze: névvel, telefonszámmal. Abban az időben nehezen definiálható kapcsolatba gabalyodtam egy idősebb televíziós szerkesztővel, akinek a férje is a médiában dolgozott. Nem tudtam mit kezdeni sem a nővel, sem a helyzettel, ami egyszerre okozott bűntudatot és dobott fel. A férj nevét Vitray többször is megemlítette, általában nem pozitív értelemben. Az elhangzottakról hazaérkezésünk napján, késő este, részletesen beszámoltam a feleségnek. Már akkor éreztem, hogy ostobaságot csináltam, amikor leraktam a kagylót, pedig nem tudhattam, hogy az ura kérdése elől – ki a frászkunyhóval tereferélt éjnek évadján? – nem tér ki, hanem azon melegében, a hitvesi ágyban továbbadja az összes információt. Néhány nappal később Vitray műhelymunkára osztott bennünket, aminek az MTV-n belül mindenki örült, csak a férj nem. Arra hivatkozott, nem szívesen kooperál olyannal, aki rossz véleménnyel van róla, és szóról szóra visszamondta, amit Pécsett hallottam, majd elmondtam a feleségének, aki elmesélte neki. A kérdésre, kitől származnak az információi, megtagadta a választ. A tanár úr nem vette tréfára a dolgot. A következő órán felszólította az árulót, hogy adja fel magát, hiszen vétett a szabályok ellen, de senki sem jelentkezett. Én sem, mivel nőismerősöm ellenállásra buzdított. Avval érvelt, hogy Vitraynak túl kell tennie magát a dolgon. Tévedett. Nem ismerte közelről a tanár urat, aki egyre jobban kötötte az ebet a karóhoz. Előbb a tanítást szüneteltette, majd – emlékeim szerint – fellármázta a szakszervezeti bizottságot, ami tehetetlenségében és végső kétségbeesésében – mit kell ilyenkor tenni? – a tévé pártvezetése elé vitte az ügyet. Ezzel párhuzamosan állítólag azzal zsarolta meg az elnökséget, hogy amíg nem kerül elő a tettes, addig nem jelenik meg a televízió képernyőjén. Hősies pózba vágtam magam, és kitartottam. Ellenállónak képzeltem magam, miközben egyszerű balek voltam. Nem bírtam sokáig a rám nehezedő nyomást, és meghátráltam. A bűnömet az erre a célra alakult grémium előtt vallottam be. Megnyugodtak a kedélyek. A férj ugyan vereséget szenvedett, de a beszólásának köszönhetően megnőtt az ázsiója. A feleség kirakta a szűröm, és visszakapta az urát. A nézők azt a programot nézhették, amit a műsorújságban meghirdettek, a csoporttársaim pedig megszabadultak egy vetélytárstól. Vitray szemébe nem szöktek könnyek a búcsúzáskor: – Megérdemled a sorsod. Megmondtam előre, hogy megválok attól, aki megszegi a játékszabályaimat? Meg. Sajnálom, mert van benned spiritusz.
A rendszerváltás szele meglepte. Váratlanul és felkészületlenül érte. Azt hitte, hogy őt, a szakma királyát, nem érintheti a médiaháború. A korábban megkritizálhatatlan kisember ábrázata viharvert lett. Végül eljött, amivel nem számolt: oka lett félteni a szobortalapzatát. A kilencvenes évek közepén többrészes portréfilmet forgattam róla. Tudtam, kemény fába vágom a fejszém, ezért kértem egymást követő forgatási napokat, de azt rémálmomban sem gondoltam, hogy néhány ártatlannak tűnő kérdés miatt az egész füstbe mehet: – A saját stábod előtt szégyenítelek meg, és állok fel, ha ragaszkodsz ahhoz... – Mihez? – Tudod jól. – És ha nem? – Majd rájössz, ha távozom, de akkor késő lesz. Nem szoktam visszajönni az ajtóból. Vitray gazdag életének köszönhetően az első forgatás üresjárat nélkül telt. Egy másodpercre megfagyott a levegő, amikor K róla szóló portréműsorát említettem, amit egész egyszerűen letagadott. K nem akart ujjat húzni vele és kitért, amikor telefonon megkérdeztem. Horváth Ádám azonban – akivel véletlenül futottam össze a Szabadság téri székházban – mindenre emlékezett. – Forgatott K Vitrayról filmet? – Igen. Én voltam a rendező. Miért? – Azt mondta tegnap Tamás, hogy nem volt ilyen. – Tényleg? – Tényleg. – Akkor... nem volt. Ennél jóval nagyobb konfliktusforrásnak tűnt, hogy akart-e 1956-ban disszidálni vagy sem? A szokott Szent Lajos király hídja-effekt sodorhatta S. Miklóst aznap a parkolómba. Svéd gyártmányú autóm helyét nézte ki hatalmas Mercedesének. Kikászálódni készült, amikor leszólítottam: – Elnézést. Tud olvasni? – Sietek. – Ki van írva: magánterület. Tedire emlékeztetett. Mindketten zsidók voltak. Csak az előbbi Magyarországért hagyta ott Kárpát-Ukrajnát, az utóbbi pedig Izraelért a Felvidéket, majd meg sem állt az Egyesült Államokig. Ott találkoztam vele. A munkaadóm volt. A teherautóját vezettem, majd törtem össze három hét után. Kutyaharapást szőrével – gondolhatta, mert azzal a feladattal bízott meg, hogy hozzam el az egyik barátja postakocsiját kényszerpihenőjéből, miután a sofőrt kábítószer-fogyasztáson kapta a yard. A néger a börtönbe, az autó meg egy fizető garázsba került, ahol napi huszonöt dollárjába fájt a tulajdonosnak, aki tehetetlen volt, mivel nem konyított a sebességváltós masinákhoz. Megmentőjére várt. Rám. Tél volt. Súlyos mínuszok. Az autó merő szutyok,
hiányzott belőle az ablaküveg. A kasznin átfújt a metsző szél. A gázpedált egy drót pótolta. Azt kellett lassan húzni, mert ha rángattam, leállt a csotrogány, ami végül egy híd kellős közepén más okból, de bemondta az unalmast. Hívtam Tedit. Jött. Autómentőt rendelt. Nem sokáig kellett szobroznunk, mert a segítség, egy fekete, göndör hajú, ötvenes férfi személyében tíz perc múlva megérkezett. Valóságos monstrumból szállt ki, amivel az Eiffel-tornyot elhúzhatta volna. Kötelességszerűen kérdezősködött, mi történt, majd szó szót követett, és pár perc múlva két élénken gesztikuláló ember kvaterkázott mellettem, miután kiderült, hogy mindketten zsidók. Eredményes volt a családfakutatás, közös rokonságra leltek, amitől olyan izgalomba jöttek, hogy azon nyomban a gyökerek feltárásába kezdtek. Tudomást sem vettek rólam. Háttal álltam az elakadt autónak, amely teljes terjedelmében elfoglalta a külső forgalmi sávot, amivel azt akartam üzenni a dudálóknak, nem én tehetek a kialakult helyzetről. S. Miklós nem állt el a helyemről, nem is forszíroztam, mert ennél jóval fontosabb dolog kötötte le a figyelmem. Már nem emlékszem, hogyan terelődött Vitrayra a szó. Arra, hogy vele forgatok: – Mi a baja, fiatalember? – kérdezte gondterhelt ábrázatom láttán. – Tudom, hogy disszidálni akart 1956-ban, de nem merem szóba hozni, mert nincs rá bizonyítékom. – Lehet, hogy tudok segíteni. Nemrég halt meg egy közeli ismerősöm, aki annak idején vele próbált külföldre szökni. – Kivel? Hogyan? – csattantam fel. Talán Hollendert – h betű biztosan volt benne – mondott S., amit bevéstem az emlékezetembe. Fontos hivatkozási alapnak tűnt. – Biztos ebben? – Igen. Barátok voltak – folytatta S. – Sokat csavarogtak, lődörögtek iskola után. Ötvenhatban együtt dobbantottak. Emlékszem. Mesélte. – Hirtelen elhallgatott. Könnyek szöktek a szemébe. – Tehát disszidáltak? – Olyasmi. Mit akar kihúzni belőlem? – Semmit. Csak biztosra akarok menni. – Tudja, mit? Mondok egy tuti tippet – és egy nyugat-magyarországi vagy kelet-ausztriai településnevet említett, ahonnan anno mindketten visszafordultak. – Erre leteszi a főesküt? – Nem hiszem, hogy szükség volna rá. Miért olyan bizalmatlan? A botrány elmaradt. Láttam a szeme rebbenését, de szövegben határozott maradt. Mindent tagadott. Nem erőszakoskodtam. Meg akartam úszni, hogy letiltsa az adást. A kész interjú megtekintésétől azonban nem tekintett el. A saját pénzén bérelt vágószobát, hogy az utókozmetikázást legyen hol elvégezni.
– Mi a jó magának ebben? – kérdezte, miközben barátságos fények váltakoztak barátságtalanokkal a szemében. – Ami magának – válaszoltam. Kétrészes volt a Vitray-interjú, a harmadikban róla beszélt – mások mellett – Szegvári Katalin, Bányai Gábor, Rózsa György. A sok történet közül V. sztorija maradt meg: a kazetta végét, az utolsó percet három koppintással jelezte a mindenkori operatőr, amire rendszerint felállt, és nem törődve a riportalany döbbent arcával, olyan messzire sétált, ahova feltehetően nem követték, majd a csere után – mintha mi sem történt volna – visszament a helyére. Érdeklődő arcot vágott, és azt mondta: – Tessék! A neves sportkommentátor riporteriskolájában előbb óraadó tanár, majd osztályfőnök voltam. Egyszer megtisztelte a jelenlétével a lakásomon tartott évzáró bankettet, ahova késve érkezett, és a többieknél hamarabb távozott: – Megyek karót nyelni – mondta búcsúzóul. – Tessék? – kérdeztem. – Annak idején, amikor felvettek a sportosztályra, az első alkalommal keresztbe tett lábakkal ültem a kamerák elé, ahogy Tamástól láttam. Ezt csak Vitraynak szabad, jegyezte meg a rendező. Erre más pózt vettem fel, és a könyökömre hajtottam a fejem. Ezt csak Vitraynak szabad, jegyezte meg a rendező. Izzadni kezdtem. Végigsimítottam a hajamon, majd megállt a kezem a levegőben, azon méláztam egy pillanatig, láthattam-e így a tanár urat. Megmerevedtem. – Mi van? Talán karót nyeltél? – kérdezte a rendező. Attól, mert ritkán találkoztam Vitrayval, nem vesztettem szem elől. Tudtam, hogy engem hallgat reggelente uszodába menet. Megtiszteltetésnek vette, amikor elhívtam a Keljfeljancsiba. Nem tartott igényt megkülönböztetett bánásmódra. És tartotta magát a szavához, mert nyomban helyre tett egy minden lében kanál betelefonálót, aki arra próbálta felhívni a figyelmét, hogy egy neveletlen hiéna odújába tévedt. – Ismerem. Nem fogom, bár igen messze esett az alma a fájától, a nagy nyilvánosság előtt megtagadni. Olyan, amilyen. Más kérdés? Nem volt. Kétezerhét decemberében volt a vendégem utoljára. Nem sokkal azután, hogy egy ocsmány nénit, aki nem hagyta abba a szidalmazásomat, a szokott módon reguláztam meg. Erről Vitray nem tudhatott. Lógó orral érkezett. Szomorú volt. Nem kérdeztem, önként mondta el az okát az első hírszünetben. Azon nem tudta túltenni magát, hogy a Magyar Televízió vezetése kivette az olimpiai közvetítő stábból, és a helyére nála fiatalabb tanítványát tette, aki nem kérte ki a véleményét, hanem szó nélkül – mi több: örömmel! – elfogadta az ajánlatot. – De ez még nem publikus. Maradjon kettőnk között!
Én betartottam a szavam, belőle bukott ki az egyik hallgatóval folytatott beszélgetés során a sértettség. De még időben megállt. Nem fejezte be a mondatot. Türtőztette magát. Úriember volt. A néni okozta a vesztét, akit nem sokkal korábban gyűlölködése miatt küldtem melegebb éghajlatra, és akinek aznap a szokásosnál is több kereke hiányzott: – Vitray úr? – a nyomaték a második szón volt. – Igen. – Mondja, minek hívogat engem maga az éjszaka közepén? – Én? – Igen. – Ismernénk egymást? – Nem tudom, honnan szerezte meg a számomat. – Itt valami tévedés lesz, asszonyom. Most hallom az ön kedves hangját először. Isten engem úgy segéljen. – Arra kérem, hogy Isten nevét feleslegesen a szájára ne vegye! – Elnézését kérem. Nem akartam megbántani, miközben a lényegen nem változtat. – Én nem szoktam hazudni. – Egy szóval sem állítottam ezt. – Akkor tagadja? – Igen. – Tehát nem hívott tegnap? – Nem én. Színházban voltam a feleségemmel. – Nekem nem szükséges alibi. – Ez a színtiszta igazság. – Akkor mivel magyarázza a történteket? – Mire gondol? – Arra, hogy felhívott. – Mint mondtam, ez ki van zárva. – De ha mondom. – És ha én meg az ellenkezőjét állítom, édes asszonyom? – nevette el magát akaratlanul Vitray. – Akkor kapja be... – elmélázott kicsit, aztán nem lacafacázott, és kimondta: – a faszomat... – Hogyan? – Jól hallotta. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne áruljon el a tekintetem Vitray arcát látva, amin a döbbenet és a kétségbeesés sűrűn váltogatta egymást. Nem csodáltam, hogy képtelen volt napirendre térni a történtek felett. Finnyás arca arról árulkodott, hirtelen nem tud választ adni arra, hogy mit keres itt, ahol makulátlan jó hírére akkora paca esett, amit nehéz lesz lemosni onnan. Először: hírét viszi pillanatok alatt az internet. Másodszor: minél jobban tiltakozik majd, annál jobban magába dörgöli a foltot. A
homlokára volt írva a tanácstalanság. Töprengtem, hogy érdemes-e megosztani vele az előzményeket, de bonyolultnak tűnt a sztori. Nem kezdtem bele. Nem kockáztattam, hogy félremagyarázza a mondataimat, miközben már összeraktam a vázat: a néni valamitől megzavarodott, és összetévesztette velem. Elfelejtette, hogy ő hívott, és nem én őt, de az is kiment a fejéből, hogy a párbeszéd napközben, műsoridőben, ugyanakkor, adáson kívül történt, és annak csak ketten voltunk a fültanúi. Arról nem is szólva, hogy előtte igen durván szidalmazott engem: – Undorító féreg. – Néni, kérem... – Csődör! – Kérném szépen... – Tudja, kit érdekel... – Néni, kérem... – A kurva anyáddal szóra... A mondatot nem fejezte be. Kivettem az adásból. Kikapcsoltam magam. Kezembe vettem a kagylót. Feltoltam a zenét, és csak ezek után mondtam: – Kuss! Elég volt! Hallja? És még egyszer! Kuss! Az anyámat a szájára ne vegye! Takarodjon innen! – és még beszélt, amikor leraktam. Élve temettem el. Erről a sztoriról nem tudhatott Vitray, aki reggel még egy idős úr volt, és akiből a nálam töltött két óra aggastyánt varázsolt. Az olimpia természetesen nem maradt ki – sajnos – az életéből. Az egyik főnökkel akkoriban futottam össze, és kibeszéltük alkalmazását, már-már kendőzetlenül őszintén. Nem tagadta, hogy önző volt, amikor kielégítette vágyát, és sportkommentátoraként alkalmazta a Híradóban. A modern, huszonegyedik századi stúdióbelsőben Vitray ásatag volt és avítt a kis, ujjatlan mellénykéjében. Csillogott szemüvege a reflektorfényben, ami korábban elképzelhetetlen volt, mert addig instruálta az operatőrt, amíg a szakma magasába emelkedett. Ráadásul alig tudta leolvasni a súgógépről a szövegét, korábban nem is használt ilyen masinát. Ma sem értem, hogyan nem érezte meg, hogy szánalmas habogása nem pótolja a Magyar Televízió élő felvételeit, amelyekért nem volt hajlandó fizetni a kereskedelmi csatorna. Egyszerűbb, de főleg olcsóbb volt kitenni a placcra. Baklövések sorozatával önmaga paródiáját alkotta meg. Felkészületlen volt, és olyan sportolót is megemlített, aki nem is indult, majd pár napra rá a féltávnál hirdetett győztest az egyik – kedvenc – vizes sportágában. Csak a vak nem látta, hogy ég, mint a rongy. De ő annyira el volt foglalva saját magával, azzal, hogy ismét olimpiai közvetítést vezethet – ki tudja hányadikat, de biztosan rekordszámú -, hogy semmit sem vett észre. Fájt a szívem érte, de nem tartottam magamban a bánatom. Megszóltam a Keljfeljancsiban. Jelentettem róla az árbockosárból. Nem találtam enyhítő körülményt. Nem volt mentség sem az ismeretségünk, sem ősz halántéka. A betelefonálok zöme nekem adott igazat, de sokan vitatták, szabad-e így viselkednem hajdanvolt tanárommal. Az ország bálványával. Sóhajtottam, de
megtartottam magamban a sztorit, amit egy munkatársa mesélt. Aznap, amikor nyugdíjazták Vitrayt, könnycseppekkel a szemében készült elbúcsúzni tőle, de egy jól célzott mondattal még a szuszt is belé fojtotta a tanár úr, aki elmondása szerint azt vágta a képébe: – Harminc évig élősködött rajtam. Most keressen magának valaki mást. Valamit megérezhetett ebből, egyébként nem jelentet meg az Élet és Irodalomban hosszú cikket az olimpiai közvetítésről, ami végül a saját sírbeszéde lett: szánalmas, önfelmentő magyarázkodás. Tőle csordult ki a pohár. Dühös lettem. Csak arra vigyáztam, hogy szalonképes mondatok hagyják el a számat. Őszinteséget, megbánást nélkülöző szócséplésnek minősítettem az írását. És kimondtam az ítéletet: vége. Még él, de szakmailag halott. – Halló... – mondta egy férfi péntek reggel. A levegővételéről megismertem. Vitray volt. Nem törődött az illemmel, hogy beszélgetésünket azok is hallják, akik nem ismerik ezt az énjét, sem az előzményeket. De lehet, hogy ez volt a célja. Próbáltam megmagyarázni a helyzetet, de belém fojtotta a szót. Mérges volt. Kihoztam a sodrából. Nem számított, hogy alulmarad-e, ha fölém kerekedik. Szidott. Kioktatott a szakmából, és jó modorból is kaptam aznap reggel leckét. Felsorolta az összes rossz tulajdonságomat, és ezúttal nem hagyta ki neveletlenségemet, sem kíméletlenségemet. Eldöntötte, hogy egyszer és mindenkorra – végre – leszámol velem. Nem számított – már – az ár. El akart lehetetleníteni: – Nem ezt vártam tőled. Pedig ismerlek. Gondolhattam volna. Nem is értem, miért számítottam másra. – Az a helyzet... – Most én beszélek! És közlöm, nem a te feladatod Akela útját kijelölni, ha korábban voltál olyan szíves vezérfarkasnak nevezni. Megérzem, ha eljön az időm. Majd elvonulok. Nélküled is képes leszek józan fejjel dönteni. De sem akkor, sem most nem fogom igénybe venni hozzá baráti segítségedet. Nem te fogsz eltemetni engem! Ráadásul korai még. De abban se reménykedj, hogy te leszel az utódom, mert pótolhatatlan űrt hagyok magam után – és letette. A beálló csendet kizárólag olyan telefonok törték meg, amelyek kivétel nélkül mellette törtek lándzsát. Egy igazi hős tért vissza tetszhalott állapotából. A nép, az istenadta, ezúttal nem állt meg félúton, és helyreállította a megrongált talapzatot, hogy visszarakja rá a szobrot. Meg voltam rendülve. Nem szégyelltem magam. Fura büszkeséget éreztem a mellkasomban a lesújtó kritikája hallatán, mintha azzal – nagyon hosszú idő után – végre egyenrangú partnerként fogadott volna el. Kollégája lettem, kár, hogy csak a sértettek klubjában. – Magától elszédül az ember – mondta egy szakállas, fehér köpenyes, szemüveges, zömök ember a folyosón. Nem fejezte be a mondatot. Rokonszenves ábrázata volt. Legszívesebben megkérdeztem volna, nem lenne-
e olyan kedves – ha már szóba állt velem – meghallgatni, mert az én doktorom késik. Lehet, meg sem jön. De nem mertem. Harminc évvel később került rá sor, amikor a fasizmus kiújulásának veszélyeiről akartam elbeszélgetni vele a tévéműsoromban, miközben ez csak csali volt, mert a pszichoterápiámmal kapcsolatos kétségeimet akartam valójában megosztani vele. Tanácsot akartam kérni. – Ne folytassa. Igen. – Mire mondta az igent? – Amit a hangjából kiérzek. Arra. Semmit sem változott. Emlékszem kegyedre. Ugye, maga volt, aki sosem ült le, csak járkált, mint egy ketrecbe zárt vadállat, feldúlt ábrázattal a gyerekklinika folyosóján a hetvenes évek közepén? – Igen. A tizenharmadik kerület egyik kertvárosi részében lakott. Kutya futott ki a csöngetésemre. Egy fiatal nő csitította: – Ne féljen tőle! Nem harap – mondta, ami nógatásnak is beillett. Azon gondolkodtam, miközben a cipőmről igyekeztem lerázni a sarat, hogy az idős ember barátnője-e. Popper Péter álmos ábrázattal fogadott. Nemrég ébredhetett. Leültetett. Teával kínált. Udvarias kérdéseitől megeredt a nyelvem. Töviről hegyire elmondtam, hogy mi járatban vagyok. A tévéműsoromba való meghíváson – Szemüveg volt a címe – gyorsan túlestünk, és rátérhettem jövetelem igazi céljára. Szerettem volna, ha elvállal néhány alkalomra, és átsegít azon a már-már megszokott, mégis nehezen áthidalható problémán, amit a pszichiáterváltás okozott. Nem utasított el, de nem rejtette véka alá a véleményét, hogy a hosszú terápiás kapcsolat függőséget hoz létre. Megszűntekor elvonási tünetek keletkeznek, amelyekre a legjobb gyógyszer az idő, és nem egy új terapeuta. Példaként az édesanyját említette. Ettől függetlenül még aznap túlestünk az első órán. Nem fogadott el pénzt. Kikísért a kertkapuig. Felajánlottam, hogy az élő tévéműsor napján érte megyek. Nem kérdezte, miért akarom elvinni, szó nélkül tudomásul vette. Két hét múlva, emlékszem, időben indultam. A Béke térig, vagy talán a Tomori utcáig is simán eljutottam, ott azonban eltévedtem. Jóformán lekeveredtem a térképről. Egyre türelmetlenebbül pillantgattam az órámra. Nem tudtam felhívni, mert otthon hagytam a számát. Húsz percet késtem. Ha akkor, azonnal elindulunk, még beértünk volna. A csöngetésemre elém siető barátnő arca azonban nem kecsegtetett sok jóval. – Eltévedtem. Elnézést kérek. Indulhatunk? – Péter negyedórán át várta magát az utcán. A lelke is kifagyott. Amióta visszajött, a konyhában ül egy hokedlin, és kifejezéstelen arccal bámul maga elé. Didereg. A kezét melengeti. – Dühös?
– Szerintem nem. Ki tudja, hol jár. Elő szokott vele fordulni. Békén kell hagyni ilyenkor. Magának talán válaszol, de legyen udvarias, és készüljön fel az elutasításra. Kopogtam: – Tessék! – Bocsánatot kérek. – Elfogadom. Nagyon fázom. A negyvennégyes tél volt ennyire hideg. – Elnézést. – Semmi baj, fiatalember, de én ma már nem megyek sehova. – Biztos, hogy itthon marad? – Teljesen. Szerintem hőemelkedésem lesz. – Ne erőlködjek? Vagy inkább aggódjak? – feszengtem. – Nem szükséges. Az a szép fiatal lány, akiről láthatóan nem tudja eldönteni, hogy kicsoda, majd segít nekem. Isten áldja. Viszontlátásra! Az autóból felhívtam a szerkesztőséget, hogy készítsenek elő egy korábbi adást. Ismétlés lesz. Megsértődött a vendégem. Egyszerűbb volt ezzel a szóval élni, mint hosszan elmesélni, mi történt. Meg voltam átkozva. Visszafelé is eltévedtem. Megint lementem a térképről. Az utolsó pillanatban álltam meg a televízió székháza előtt. A stúdióban smink nélkül, borotválatlanul, utcai ruhában mondtam el, miért marad el a várva várt interjú. Az élő adásban is bocsánatot kértem, és arra biztattam távolról, hogy adjon még egy esélyt, és este tíz felé felhívtam. Nem volt harag a hangjában. Nem zárkózott el az újabb találkozó elől. – Láttam a tévében. Hallottam a szöveget. Korrekt volt. Akkor legközelebb. Jó éjszakát! – és lerakta. Két hétig vártam, majd időpontot kértem tőle. Nagyjából tíz nappal az adás előtt fogadott. A klasszikus negyvenöt perc helyett másfél órát szánt rám, amit egy árában számított fel. Mert ezúttal elfogadta a felajánlott pénzt. Nem dióhéjban, de nem is túl bő lére eresztve meséltem az életemről, családomról, zsidóságomról, szerelmeimről, munkámról és VZ-ről, meg a többi pszichiáteremről. Megemlítettem MZS-t, mert tudtam, ismerte az apját. Lehet, hogy szégyellnem kéne, de azért tettem, hátha emiatt megkülönböztetett bánásmódban részesít. – Maga is megfordult Pasaréten? – dünnyögte maga elé. Megállta, hogy további kérdéseket tegyen fel. Mint utólag kiderült, ez volt a találkozásunk fordulópontja. Hirtelen megeredt a nyelve. Keserű volt, mint a mandula. Azokat az embereket juttatta eszembe, akik elvesztették az utolsó reményüket, de még mindig bíznak valamiben. Talán a csodában. Ezért sem keresnek más fogódzkodót. A csalódottság kiült az arcára. Örömtelen lehet az élete – gondoltam magamban. Talán erre akart rácáfolni, amikor okosan és szenvtelenül elmagyarázta, szerinte milyen társadalmi konstelláció okán fordulhat elő, hogy a huszadik
századi Magyarország többször belelépett ugyanabba a folyóba. Szomorú volt. Csillogott a szeme az okuláré mögött, de nem az indulat miatt. Feladta. Büszke voltam. Hogyne lettem volna az! Mégiscsak nekem, egy nímandnak tárta fel a lelkét. Elfáradtam. Nyomasztó volt. Nem állt le. Nyomta, nyomta, végeláthatatlanul. Hiába próbáltam meggyőzni magam, hogy meg fog könnyebbülni, ha egyszer befejezi – minden meg fog változni akkor -, nem sikerült. Azt a napot megátkozták. Csak ezzel tudtam magyarázni, hogy a szakmáját értelmetlen – mi több: kártékony – tudománynak nevezte, amivel több rosszat tett, mint jót. Azt azonban már nem engedtem meg neki, hogy előttem hánytorgassa fel magánélete kudarcait. Kiszállt belőlem az erő. Haza akartam menni. Felálltam. Ennek a megfáradt embernek nem akartam kiönteni a lelkem. Nekem bátorításra volt szükségem. Megerősítésre. Nem a közelgő halállal és ürességgel akartam szembenézni. Nem éreztem kedvet a szerepcseréhez. Berzenkedtem, de nem vágtam közbe, amikor magyarázkodni kezdett: nem úgy gondolta, üljek vissza; mi bajom van? Illedelmesen végighallgattam. Megvártam, hogy levigye a hangsúlyt. Nem ismertük egymást ahhoz elég jól, hogy ne legyen zavaró a beálló csönd, de nem volt mit tenni. Nem értette az ellenkezésemet sem: – Ha nincs más dolga, hova siet? Neki és nekem mást jelentett az este, de volt annyira józan, hogy belássa, ezúttal neki kell alkalmazkodnia hozzám, és ha az aznaptól nekem elment a kedvem, akkor nincs mit tenni: elment. Addig fog várni, amíg elmúlik. Nem érdekelte az idő. Hatott rám a bölcsessége, ezzel együtt nehezen ocsúdtam, mert nem volt bennem annyi energia, amiből adni tudtam volna neki. – Ha siet, menjen Isten hírével. De ha van még egy perce, akkor szeretném elmondani, hogy van egy tévés megrendelésem, és örülnék, ha segítene megírni a forgatókönyvet hozzá. Lehet, hogy tegezett. Kitértem. Kapkodó mozdulatokkal kezébe nyomtam engesztelő ajándékomat – Beethoven összes szimfóniáját Karajan vezényletével -, és eljöttem. A műsor jól sikerült. Utána volt még néhány terápiás óránk. Belophattam magam a szívébe, mert amikor szívpanaszokkal kórházba szállította a mentő, nem azért hívott a barátnője, hogy lemondja a találkozót, hanem a szobaszámát akarta megadni. – Arra kéri, hogy látogassa meg. Ne ijedjen meg a sok csőtől, ami kilóg belőle. Klinikai különszobájában találkoztunk utoljára. Amikor kijöttem, nem fordítottam meg a képzeletbeli homokórát, és nem kértem újabb találkozót. Nem akartam azt a képet lerombolni magamban, amit jóval korábban az idő, a média, az ismerősök és a könyvei elegyéből alkottam róla, és ami glóriát
varázsolt a feje fölé. A forgatókönyvet nem írtam meg. Amikor utoljára keresett – jóval a halála előtt -, nem vettem fel a telefont. Elnézést kérek. Azért nincs neve, mert nem akarom. Két indokom is van erre: sokat köszönhetek neki és bosszúálló. Mindenki maga döntheti el, melyik lehet a fontosabb. A nyolcvanas évek legelején ismertem meg, amikor egy zenei kisszövetkezetet gründoltam sokadmagammal. Göndör hajú, hajlott hátú, cinikus, hiú férfi volt. Az elmúlt harminc évben keveset változott, göndör hajú, hajlott hátú, cinikus, hiú férfi maradt. Sokat adott a látszatra. Könnyebben adott a közösből, mint a magáéból. Egy megbuherált pénztárgép volt, ami dohányt zsebelt be, és kapcsolatokat. Az egyik nap Janus-arcú pókerjátékos volt, a másikon nyájas kibic. Azt állították, hogy az egyik politikai tömörülés problémamegoldó, gazdasági figurája. A nála összegyűlő társaság alapján viszont a budapesti értelmiség konszenzusos figurájának tűnt. Talán csak a családja tudta, ki volt valójában. Mikor adta önmagát, és mikor játszott szerepet. Született színházrendező volt: színészt csinált mindenkiből, mert a környezete hamar rájött, hogy a parttalan őszinteség egzisztenciális kockázattal jár. A kötelezőnél nagyobb tiszteletet várt el, de nem volt keresztapa. A prototípusa volt annak, akiben a hiúságot érzékenységgel keresztezték, aminek eredményeképpen egy távolságtartó férfi született, akinek a társaságában jóformán senki sem érezhette maradéktalanul jól magát. Annál inkább feszélyezetten, mert az volt a benyomása, hogy valami nem stimmel vele. Okával csak a másik lehetett tisztában, aki a műhelyében kísérletezte ki a módszert, amivel mindenkit megkavart. Képességével szolgált jót, és rosszat is, miközben csak Isten és az erősebb ellenfél előtt hajtott derekat. Beosztott, barát, szerető előtt soha. Nem tudom, miért kedvelt. Lehet, hogy nem is kedvelt, csak szórakoztattam. Szín voltam a palettáján. Állami cégben, magas pozícióban, bőkezű mecénásom volt. Sokat köszönhettem neki. Filozófiája, hogy azért támogat, hogy ne kelljen hallgatnia a műsoromat, nyilvánvalóan porhintés volt. Vicc. Ezen az alapon azt is mondhatta volna, hogy a Teremtő kérte erre. Nagyjából negyedévente találkoztunk. Ezek zöme üzleti tárgyalás volt, bár én tanácsért is fordultam hozzá, amire ájtatos képet vágott, széttárta a két kezét, és azt mondta: – Akkor inkább kérjél pénzt. Azt könnyebben adok. Nem forszíroztam a dolgot, ha nem akart a barátom lenni, hát nem. Tudomásul vettem. Pótapám nem lehetett, ahhoz túl kicsi volt a korkülönbség közöttünk. Végül a szokásos udvari bolond jelmezt vettem föl a társaságában, amit egyébként a műsoraimban hordtam. Talán én voltam az egyedüli, akiben
volt mersz megszólni az allűrjei miatt. Eljátszotta a földesurat, aki a jókat megjutalmazta: pénzt kaptak, sarzsit, állást; a rosszakat pedig megbüntette: nem kaptak pénzt, sarzsit, állást. A pikszisből kiesettek számára egyszerűen megszűnt létezni. Ezzel komoly gondot okozott, hiszen a jóhoz könnyű volt hozzászokni, és senki sem szeretett elesni tőle, ezért engesztelő ajándékokkal, Canossa-járással próbálták megpuhítani, a szívéhez közel kerülni, de vélt vagy valós bűnöket nem lehetett megváltani. Ki kellett várni az elévülési időt. Kapcsolatait patikamérlegen mérte. Megsaccolta a teherbíró képességüket, és addig feszítette a húrt, amíg lehetett. Olyan volt, mint egy rossz gyerek, akit a szöcske lábainak kitépése szórakoztatott. De csak a nála alacsonyabb társadalmi presztízsűeket babrálta. Már azokkal sem tréfálkozott, akiknek felemelkedőben volt a csillagzatuk. Jó orra volt. A nála hatalmasabbaknak egyenesen kereste a kegyét, és szűk körben – ha nem látta avatatlan szem – szégyenérzet nélkül feküdt a hátára, és az eget kalimpálta a lábaival, ha az urak – akik csak a pénze miatt becsülték – simogatni akarták vagy csiklandozni a hasát, mint egy állatnak. Én okoztam kapcsolatunk vesztét, akaratlan. Megkritizáltam. Azt állítottam – a tévedés minimális kockázatának fenntartása mellett -, hogy a cége állami pénzen lebonyolított kampánya rossz célt szolgált. Kockázatot kellett volna vállalnia, ujjat húzni a megrendelővel, akkor is, ha az állam az. Akkor is, ha ezzel a vesztét okozza. De ő nem ezt az utat választotta. A Magyar Távirati Irodának köszönhettem az információt. Nem tettem a számra lakatot, és elévülhetetlen érdemei hangoztatása mellett lehúztam róla a vizes lepedőt. Egy héttel később, péntek délután, anyámnál ért utol. Ordítva vont felelősségre: – Mit tudsz te erről?! – kiabálta olyan hangosan, hogy el kellett tartanom a készüléket a fülemtől. – Épp eleget ahhoz, hogy elmondjam. Szólásszabadság van. – Nem az én pénzemen. – Az nem a tied. – Nehogy már neked álljon följebb! – Tudod... – de nem tudtam befejezni a mondatot, mert letette. Újra hívtam. Nem reagált. Szöveges üzenetet küldtem. Nem válaszolt. Másnap a fürdőkádban azon hezitáltam, hogy kinek a közvetítését vehetném igénybe, mert nem tudtam túltenni magam a történteken. – Kizárt, hogy te köptél volna be – mondtam az egyik beosztottjának, akit végül parlamenternek választottam. – Pedig én voltam. – Tessék? – Jól hallottad. Igen. Én szóltam. – ... – Halló!
– Itt vagyok. Hogy lehettél ekkora patkány? – A dolgomat végeztem. Kiszolgáltam. A hivatali kötelességemet teljesítettem, és nem bántam meg. – Odaadtad neki a műsort, vagy csak nagy vonalakban referáltál róla? – kérdeztem tőle. – Mindkettő, de nem hinném, hogy végighallgatta. Nagyon utálta az ügyet. – Tessék? – Ha a szóvivőnk fegyelmezett, nincs sztori. – Most az MTI-közlemény megszületéséről beszélsz? – kérdeztem tőle. – Igen. – Tehát a kommunikáció bírálatában is igazam volt? – Igen. De ebből ki kellett volna maradnod. Sajnálom, hogy nem érezted meg. Miért nem hívtál fel? – kérdezte a magas beosztású. – Milyen célból? – Hogy tájékoztassalak. – Engedélyt kellett volna kérnem? – Ne túlozz, bár gyakorlatilag azt tanácsoltam volna, hogy nagy ívben kerüld el a témát. – Utólag elmeséled, mi történt? – Nagyon magas körökből érkezett a kérés, hogy álljunk egy állami akció mögé. Nem akartuk, de nem volt kibúvó. A főnök az állásával játszott. Oké, adtuk a pénzt, cserébe nem igényelték az arcunkat. Ha a szóvivőnk nem egy hiú farok, minden rendben zajlik, de ő a megállapodás dacára elment kirittyentve a sajtótájékoztatóra. Remélem, nem mondtál semmit, mondtam neki, amikor visszajött, csak páváskodtál. Ijedten bólogatott, hogy igen, igen, meg nem, nem. Mit igen, mit nem, kérdeztem tőle. Hát adtam egy-két interjút, de azokból nem lehet baj. Mert mit mondtál, te tökkelütött, kérdeztem aggódva. Az igazat, nyögte. Konkrétan? Hogy jó érzés volt nemes célt szolgálnunk. Emlékszel, hogy miben egyeztünk meg, kérdeztem tőle. Holtsápadt lett. Nem akartam kínozni: reménykedj, hogy eseménydús lesz a mai nap, és a távirati iroda nem tulajdonít jelentőséget a szövegednek, mert ha címlapra kerülünk, nem úszod meg szárazon, mondtam neki, és végleg leengedtem a hangsúlyt. Erre a történetre gondoltál? – Hogy pontosan erre, nem tudom – válaszoltam. Ismertem annyira, hogy érezzem a hangjában az aggodalmat, amikor megkérdezte: – Haragszol? – Nem jobban, mint te a szóvivőtökre – nem tudtam hazudni. Köszönés nélkül tettem le a telefont. Most már két történet bántott, miközben reményem sem volt tisztázni őket. Néhány ismerősömmel azért megosztottam szomorúságom okát: – Emberileg zavar, vagy csak a pénze hiányzik? – kérdezte egy hozzám közel álló politikai elemző.
– Az előbbi. – Az a bajod, hogy azoknak a sorsában osztozol, akiket meg akartál védeni. Nem vagy kivétel. – Visszaélsz azzal, hogy ismered a történeteimet. – Na, ja. – Szemét vagy. – Ez a dolgom. Egy másik barátom is a pénzre kérdezett rá először: – Biztos, hogy nem a suskát sajnálod? – Nem. Tényleg az eljárása zavar. – Mennyire? – Nagyon. – Akkor tudod, mit? Keresd meg, ereszkedj fél térdre előtte, és csókold meg a pecsétgyűrűjét. Lehet, hogy visszafogad. Felkaptam a vizet – nem voltam humoromnál -, és neki mondtam, ami másnak járt: – KUSS! A történetben szereplők névtelenek. Az exbarátnő a férj okán. A férj a felesége miatt. A politikus és az ideológus a kötelező diszkréció miatt, a barátnő pedig a volt házastársa és a kímélet okán. Szép lány volt. Karcsú. Almamellű. Darázsderekú. Barna hajú. Hosszú szempillájú. Egy érzéki szexbomba. Öntudatos. Nagyra törő. Megvolt a magához való esze. Szerettem. És ő viszonozta. Arasznyit nőttem – száznyolcvanöt centiméter magas vagyok – a barátaim szemében, amikor kiderült, hogy vele járok. Magyarázatot kerestek rá, de nem találtak. Végül azzal nyugtatták magukat, hogy a szerelem – elég rám nézni – tényleg vak. Egy évig tartott. Úgy lett vége, ahogy kezdődött. Viharosan. Sírtam és toporzékoltam, erre ő felhívta apámat, hogy csináljon valamit a fiával, jöjjön értem, mert elviselhetetlen vagyok. Mindig tudtam, kivel osztja meg az ágyát. Többször volt férjnél. Ismertem az összes társát, akik tudtak a viszonyunkról, amin könnyen túltették magukat. Fiatalság, bolondság. Volt, elmúlt. Slussz-passz. A lány szeretett élni, de ismerte a mértéket. Csillogott-villogott, de tisztában volt azzal, mi áll neki jól és mi nem. Tudott magára vigyázni. Felnőtt nő volt, nem kékharisnya. Pénzéhes volt, de annyira nem, hogy áruba bocsássa magát érte. Monogám volt. Lediplomázott. Lehiggadt. Abbahagyta a pasizást. Lehorgonyzott. Polgári életet élt. Gyorsan lépdelt felfelé a szamárlétrán. Még innen a negyvenen lett fontos ember. Magasan pozícionált állami vezető, akárcsak a férje – két gyermekük született -, akivel egy időben gyakran találkoztam. Nem voltunk barátok, de elismertük a másik teljesítményét. Számon tartottuk egymást.
Hasonló volt az érdeklődési körünk. Sokszor vitatkoztunk, de ez nem volt akadálya annak, hogy néha együtt ebédeljünk. Közös étkezéseink során a feleség sohasem volt beszédtéma. Nem jártunk össze. Ismeretségi körünk sem érintkezett. Egyetlen kivétel elég volt ahhoz, hogy összekülönbözzünk. Azért akartam találkozni a filozófussal, mert egy számomra fontos, pontosan körülhatárolható kör sokat adott a véleményére, és izgatott az oka. Kíváncsi lettem rá. Ő javasolta, hogy ne a rádióban fussunk össze – zárkózott volt -, mert nem akart interjút adni. Tudomásul vettem. Az egy alkalomból három lett. Ezeken a délutánokon jóformán csak róla volt szó, annyira felkeltette érdeklődésemet a civil énje. Megnyílt előttem. Kitárulkozott. Utólag is az elnézését kérem, hogy a világképénél jobban érdekelt a személyisége. Annyit tudok a mentségemre felhozni, hogy maximális őszinteséggel viszonoztam nyíltságát. Meg akartam mutatni a sors kezét. Hogy a determináció nem ismeri a politikai hovatartozást. Ezért hoztam fel az említett viszonyomat a múltból, és ez lett a vesztem. Arra fáztam rá, hogy közeli ismerőse volt a férj. A legutóbbi kormányváltás után ismét pozícióba került a feleség. Amikor ezt a hallgatóim a hitvestársa magas állásával összefüggésben hozták szóba, arra való hivatkozással tértem ki a téma elől, hogy közeli ismerősöm volt a hölgy, ezért nem szeretném kommentálni a kinevezését. A közönségem tiszteletben tartotta döntésemet. Hetekkel később egy szöveges üzenetben minősíthetetlen otrombaságokat vágott a fejemhez a férj. Válaszoltam. Néhány kör SMS után nyilvánvalóvá vált, hogy nem a műsorban elhangzottak miatt dühös. Csak a közös ismerős okozhatta a galibát. Valamit mondhatott. Hogy mit, nem derült ki. Vakartam a fejem. Végül nem törődve az illemmel – hétvége volt, kánikula – felhívtam. Körvonalakban leírtam, ami a kettőnk beszélgetése óta történt. Nem értette a gondomat, utána meg kibúvót keresett. Nem hagytam. A Keljfeljancsira próbálta kenni a konfliktust – nem volt szép tőle -, de amikor látta, hogy ez a taktika sem válik be, mert a férj abban az időben nem hallgatta a műsoromat, stratégiát váltott, végül megadta magát: – Közeli a viszonyunk. Azonos ideológiai platformon állunk. Ugyanabban a felügyelőbizottságban ülünk. – Ez talán más megvilágításba helyezte a beszélgetésünket? – Lelkiismeret-furdalásom volt miatta. – Miért? – Kiszolgáltatottnak éreztem magam utána. – Arról velem beszélhetett volna, vagy maximum a feleséggel. – Lehet. De akkor ő volt hozzám közel, és én neki meséltem el. – Mit? – kérdeztem. – Az önök viszonyát. – Kiét? – Az önét a barátom nejével. – Minek? Tudott róla.
– Kedvem volt hozzá. – Most a csak kategóriájáról beszélünk? – Igen. Lehet, hogy legurítottak néhány sört – gondoltam magamban -, sohasem fog kiderülni. Ismertem a szituációt, amikor egymáshoz közel álló férfiak intimitásokat fecsegnek ki egymásnak. De hogyan lett ebből szálka a férj szemében? Az istennek nem jöttem rá. Leszámítva, ha a fontoskodó ismerős nem borította fel a kronológiát. Mi tagadás, nagyon furcsa volt egy vadidegent telefonon kioktatni, hogy amit tett, szerintem – alsó hangon – ízléstelen. Túlmutat a szolidaritáson. Nem válaszolt. Hallgatott. Nem könnyítettem meg a helyzetét. Kínossá vált a csönd. – Ezért hagytam abba a rádióműsora hallgatását – szólalt meg. – Miért? – Nem tudtam mit kezdeni a céltalan őszinteségével. – Milyen a céltalan őszinteség? – Aminek nem derül ki a vezérlő elve. – Miért kellene bárminek is vezérelnie? – Valamilyen oka kell, hogy legyen. Mindig van egy hátsó szándék. Egy mozgatórugó. – Ezt komolyan mondja? – Teljesen. – A legutóbbi találkozásunk óta visszaéltem a bizalmával? Kifecsegtem bárkinek, amit mondott? Kiszolgáltattam? Szemben önnel... – Nem. Ne hozzon zavarba! – Félreért. Ez a méltatlan helyzet az ön áldásos tevékenységének a következménye. Múlt időben. Még most sem tud értelmes magyarázatot adni rá. – Dehogynem! Miközben nem értem, hogy miért beszélgetek erről önnel. – Mit nem ért rajta? – Semmit. Nem ehhez vagyok szokva. Nekem ez idegen. Ez tart távol azoktól is, akikhez tartozik. – Miért, kikhez tartozom? – Hagyjuk. Érti. Tudom. – Ezt most a bocsánatkérés helyett mondja? – Valamit most is akar. – Én? Az ég egy adta világon semmit. Ha rájön bármire, hívjon vissza. – Nekem ezt meg kell emésztenem. Viszonthallásra! – és letette. – Viszont! – és én is letettem. Váltottam még néhány szöveges üzenetet a háborgó férjjel, de amikor teljesen ellaposodott a levelezésünk – nagyjából negyedóra után -, kiszálltam. Szerettem volna megőrizni az eleganciámat, ha már sem a pletykás filozófusnak, sem neki nem segíthettem. Kerültem az udvariatlan szófordulatokat. Nem akartam megalázni. Durvaságokat a fejéhez vágni.
Észhez téríteni. Nem akartam, hogy olyat tegyen, amit utólag maga is megbánna, mert kezdett alpári lenni. Nem akartam trágárságra trágársággal válaszolni – KUSS! -, visszafogtam magam. A következő fél évben két emberrel osztottam meg a történetet: a kormányzat egyik prominensével, és a barátnőmmel. Mindketten ismerték a férjet. – Most már értem – mondta a prominens. – Mit? – Nem értettem az üzenetét, amiben arra intett, hogy tartsam magam távol öntől. – Ki küldte? – A férj. Nyilvánvalóan. – Ezt nem mondja komolyan! – De igen. Én sem tudtam napirendre térni felette, ugyanis ennyire nem közeli a nexusunk. A barátnőm utálta a történetet: – Ebből a sztoriból valami hiányzik – bökte ki. – Mi? – A pofon. – Amit ki adott kinek? – Itt csak te kaphattál volna fülest. – Miért? – Figyelj! Ha a férjnek baja volt a magatartásoddal, ha Intim Pista voltál, akkor egy férfi, ha a nőjéről vagy a feleségéről van szó, nem szöveges üzenetet küld, hanem üt. Tehát szívből örülök, hogy diadalt arattál, de ennél nívósabb alkalmat is találhattál volna a győzelemre. A hatalmas belmagasságú, mégsem visszhangos, üvegtetős szállodai hallban telepedtünk le, és nem a cég közelben lévő cukrászdájában. Eltökéltem, addig nem távozom, amíg ki nem beszéljük a legutóbbi kínos találkozónkat. A helyzetet komplikálta terhes barátnője meg a hír, hogy pocakos esküvőt terveznek a lány otthonában. Vidéken. Megerősíti-e vajon a pletykát? És ha igen, mit mond: meghív? Tehetem-e kockára az invitálását azzal, hogy beolvasok neki? Átcikáztak rajtam az iskolaévek. Az úgymond baráti összejövetelek, amikor a fülesekből az osztálytársaim zöménél hamarabb tudtam meg, kinél mikor lesz születésnapi buli. Onnantól csak az foglalkoztatott, hogy a meghívottak között leszek-e én is, mert a többiek csődtömegnek tartották azokat, akik kimaradtak. Eleve nem voltam beszédes hangulatban. Erre csak rápakolt a félelem: mi lesz, ha mindjárt, rögtön az első mondatommal megbántom. Nem akartam az őszinteségemmel egyszerre elszúrni kezdődő barátságunkat, az invitálást meg az üzletet.
Természetesen a rádióműsoromnak köszönhetően ismerkedtünk össze. Két projektet működtettünk: gyereknapon meglátogattuk a családi üzemet, karácsony előtt pedig ajándékot kapott néhány rászoruló. A májusi program kockázati tényezői sorban: a jelentkezők menet közben meggondolják magukat, és lemondják a programot. A második az első ellenkezője volt: nevezetesen a nagymamát, a szomszéd gyereket is el akarják hozni. Végül, de nem utolsósorban lapult meg az utolsó bajforrás: elfelejtenek köszönetet mondani. Amire igen háklis voltam. Mindhárom tényező erőteljesen koptatta a lelkesedésemet. Ezeken azonban mindig túljutottunk valahogyan. Kooperációnk igazi próbája – ki tudja, miért – decemberre esett. A legrémisztőbb eset tavalyelőtt történt, amikor a hallgatóknak kellett kiválasztaniuk a jelentkezők közül, aki végül egy feldíszített karácsonyfát kapott. A játékkal a munka becsületét, az emberi méltóságot akartam visszaállítani szentestére – és természetesen nem a nyomort a nyomorúsággal versenyeztetni – a gazdasági válság által sújtott Magyarországon. A váratlanul nagyszámú jelölt a saját élettörténetével pályázott. Kérdéseimre nem volt kötelező választ adni. A szortírozás feladata a hallgatókra várt. Sok mindennel számoltam, de azzal nem – derült égből villámcsapás volt -, amikor egy néni azzal likvidált egy másik idős asszonyt, hogy kilátásba helyezte, megosztja a nagyérdeművel azokat a bizonyítékait, amiből kiderül, a másik hazudik. Mert lényegesen jobb az anyagi helyzete, mint amit bevallott. A második csapást akkor szenvedte el a projekt, amikor az esélyes elsírta magát szégyenében a cél előtt, és visszalépett. A legnagyobb kárt azonban BCS, a cilinderes reklámember okozta. Ő volt az, aki csettintett anno a tévéreklámban, és azt mondta: MÜSZI. A célegyenesben bukott el. Látszólag én okoztam a vesztét. Már csak ketten voltak „versenyben”, amikor egy e-mailt kaptam, aminek a csatolmányában azt állították dokumentumokra hivatkozva BCS-ről, hogy pártkatonai minőségben emberek sokaságát rúgta ki felső parancsra a Magyar Televízióból az ezredfordulón. Rosszul aludtam a döntő előtt. Adásban kérdeztem meg, elhallgatott-e bármit is előlem, aminek a döntésnél jelentősége lehet. – Semmit – szólt a nemleges válasz. A tévés munkáról tett ugyan korábban említést, de nem részletezte, a történet lényege ettől homályban maradt. Nem sokat teketóriáztam: felolvastam az e-mailt és részleteket a mellé csatolt cikkből. Köpni, nyelni nem tudott. Magyarázkodni kezdett a nyomorult pára. Nem sokáig bírtam cérnával. Leállítottam, és elköszöntem tőle. A magára maradt másik döntőst arra kértem félig viccesen, hogy legyen szíves, mondjon saját magára nézve valami terhelő adatot, oszt jó napot, megkapja, ami jár neki.
– Türelem – mondta, mert a másik mobilján keresték. Amikor letette, megkérdeztem, hány telefonja van. Amikor zavartan harákolni kezdett, már tudtam, hogy a projekt kútba esett. Nem lesz „győztes” a kettős leléptetés után. Végül a Máltai Szeretetszolgálat egyik menhelyére kerültek az ajándékok. A szponzor és a Keljfeljancsi ajándékát egy kisteherautó vitte a főváros közeli településre. Mi egy másik kocsival követtük. Hárman ültünk a Skodában. A partnercég tulajdonosának nagyobbik fia mellé a barátnője telepedett. Már az rosszulesett, hogy „kifúrt” a helyemről, de a beszélgetés végképp kihozott a sodromból: mekkora a hó a snowboardpályán, ahova utaznak, mennyi euró kell három napra négy személynek Ausztriában, és hol váltják a legkedvezőbben a forintot. Végül ki fog szobabeosztást csinálni? Mintha ott sem lettem volna. Engem eközben az foglalkoztatott, lesz-e még januárban rádióműsorom, mert már kétheti gyakorisággal közölte a tulajdonos, hogy bezár. Mit fogok csinálni? Hány évig tart ki az összegyűjtött pénzem, ha egy kanyit sem keresek hozzá? Zavart a kontraszt, de az előttem ülőkön nem volt gomb, amivel le lehetett volna halkítani őket. Forrt bennem a méreg. Haragudtam, mert nem voltak tekintettel rám. Szaloncukrot dugdostak egymás szájába, miközben őzikémnek és nyuszikámnak szólították a másikat. Tüntetően hallgattam visszafelé, de rám se hederítettek. Nem kérdezték az okát. Békén hagytak. Egyszer nekiduráltam magam, de amikor mondat közben levittem a hangsúlyt, gond nélkül visszatértek a sípályákhoz. Meg voltam sértődve. Anyámék jutottak eszembe. Ők sem törődtek velem, amikor tizennégy évesen abban a reményben szorítottam össze az állkapcsomat a Wartburgban Balatonra menet, hogy csak kiszedik belőlem a bajomat. Akkor is, most is tévedtem. Befejeztem. Hallgattam. Vártam a reakciót. A hatalmas belmagasságú, mégsem visszhangos, üvegtetős szállodai hallban csend telepedett ránk. Néztem a velem szemben ülő fiatalembert. CH-t juttatta eszembe. Mindketten irigylésre méltó aranyifjak voltak. Ezúttal mégsem zavart a státusa. Nem volt fontos a kettőnk közti korkülönbség sem, mert már az első alkalommal úgy értettünk szót, mintha örök idők óta ismertük volna egymást. Nem udvariaskodtunk. Most is ez történt. Mondott valamit, amiből kiderült, tökéletesen érti a történetemet, kapiskálja a zavarom okát, mégis lazán túllépett rajta, és átmenet nélkül a testiségről kezdett beszélni, amit a megszólításhoz hasonlított. Stimmelt. Én is csak keveseknek engedtem, hogy a keresztnevemen szólítsanak. Ő is, én is elkaptuk a fejünket egy-egy hirtelen mozdulat elől. Neki az anyja jutott erről eszébe, nekem az érintés, amivel az illetéktelenek alkalmatlan pillanatban a világból ki tudtak volna kergetni.
– Utáltam, amikor anyámék táncoltak. Nem néztem szívesen, ahogy apám átfogta a mamám derekát. Legszívesebben elrohantam volna... Nyuszi jól ismer engem, és tud kezelni... téged viszont nem. Új voltál számára, és nem könnyítetted meg a helyzetét azzal, hogy ültél és hallgattál. Megmondom őszintén, én sem azon törtem a fejem, hogy mi a bajod, mert ha ketten vagyunk, másképp viselkedsz. Nyuszi meg ilyen az ismeretlenekkel. Ha semmibe veszik, egyszerűen átlép rajtuk. A dolog a részéről lezárva. Egy pillanat alatt elszállt a haragom. Máshol jártam. Az anyja derekáról a mamám dekoltázsa jutott eszembe, amit egy kendővel akartam befedni gyerekkoromban, nehogy úgy láthassák mások az Operában, ahogy előttem sem mutatkozott otthon. – Mondjad, István! – A Magyar Rádió nekem szentély volt. Autóban, általában áruszállítás közben hallgattam a Kossuthot, mert ott voltak azok a műsorok, amelyek már gyerekkoromban olyan helyekre juttattak el, amelyekről még csóró népművelő koromban is legfeljebb ábrándozhattam. Értelmiségiként csak a művelődési házak flaszterét koptattam. Nagyot kellett álmodni ahhoz, meg jókora szerencse is kellett, hogy egy évtizeddel később már a tömött bukszájúak táborát növelhettem. Fortunának hála, megtollasodtunk, nekem ahhoz sok közöm nem volt. Amikor a piac szűkülni kezdett, nem estem kétségbe, mert volt tartalékunk, de nem elég. Szép fokozatosan – tehát nem egyik napról a másikra – mentünk tönkre a nejemmel, aki az eredeti foglalkozását otthagyva ruhatervezőként dolgozott mellettem. Abban az évben dobtuk be a törülközőt, amikor hosszabb utazást terveztünk Izraelben élő rokonainkhoz. Tehát – még egyszer mondom – nem az éhen halás elkerülése érdekében kellett munkát találnom, hanem azért, mert egész egyszerűen nem akartuk felélni, amit öregkorunkra felhalmoztunk. Szerettük volna támogatni a gyerekeinket – egy fiúról és a húgáról illett gondoskodnunk -, tehát nem volt mese, legalább nekem el kellett helyezkednem. Régen, amikor a végzettségemnek megfelelő munkám volt, egyszer már közel kerültem a médiához, és habár sok víz lefolyt a Dunán, az egyik évfolyamtársam, akiből zenei szerkesztő lett, volt olyan szíves, és beajánlott a közszolgálati rádióhoz a nyolcvanas évek derekán. Nem a kollégáimon múlott, hogy nem illeszkedtem be jobban, bár tény, hogy lehettek volna sokkal segítőkészebbek is. A Bródy Sándor utcában mindig adminisztratív területen dolgoztam. Bizalmi beosztásom volt. Papírmunkát végeztem. Csak emiatt hihették rólam, hogy belügyis vagyok, de minimum ejtőernyős. Az évek alatt végiglépdeltem a szakmám valamennyi lépcsőfokán, és remélem, hogy a teljesítményemet ismerték el, amikor turnusvezetővé léptettek elő. A feladatom a programmal való kapcsolattartás volt. Hogy az adóról minden időben kerüljön adásba. Ha ezzel végeztem, állhattam neki a dokumentálásnak. Felelősségteljes munkámat odaadóan, szorgalommal és egyre rosszabb hangulatban
végeztem, légüres térben. Nekem nem volt módom belélegezni a rádió kivételesen jó levegőjét, mivel a szobámba, ahova a napfény sem sütött be, az élet csak a konzerv adások szalagjaival kopogtatott be. Hús-vér vendégek csak nagy ritkán estek be. Ők viszont általában olyan fontos elvtársak, elvtársnők, majd urak és úrhölgyek voltak, akiket nem lehetett magukra hagyni, ezért őrök követték minden lépésüket. A közelükbe sem lehetett férkőzni, nem hogy beszélgetni velük. Miközben a zenei szerkesztők, fegyveres őrök és bemondók otthon voltak a harmadik emeleten, én keszonbeteg lettem a bezártságtól, magánytól és levegőtlenségtől. A zenei szerkesztők és a forgatóik – nevüket a hanglemezek forgatásáról kapták – a saját fajtájukkal tartották a kapcsolatot, másokkal nem voltak túl szószátyárak. A fegyveres őrök ellenőrizték a belépők kártyáit, hogy jogosultak-e az adó területén tartózkodni. Hiába találkoztak velük nap mint nap, fapofát vágtak és eleget tettek a kötelezettségüknek. Nem bratyiztak. A vendégek a küszöb előtt engedelmesen kivárták, amíg a smasszer plajbásszal a kezében rájuk talált. A listát azok a titkárnők állították össze, akiknek megbízhatóságához nem fért kétség, és akik cserébe egy kód bemondásával neveket adhattak le. A rendész egyébként nem beszélgetett. Szólni sem lehetett hozzá. Ha nem volt mozgás, egész nap monitort bámult. Ritka unalmas foglalkozása volt – bele sem mertem gondolni. Ráadásul mindenki utálta őket. Természetesen a hátuk mögött. A bemondókról viszonylag hamar megállapítottam, hogy bár két lábon jártak, és ők is az orrukon keresztül vettek levegőt, másban nemigen hasonlítottunk egymásra. Próbáltam megérteni őket, amire csak legyintés volt a válasz, mondván: annál sokkal régebbi és elismertebb motorosok ahhoz, hogy minimális esélyem legyen náluk. Tudomást sem vettek rólam, hiába igyekeztem. Valamennyien többre vágytak annál, mint amit elértek: az egyik elvetélt színész, a másik ki nem bontott szárnyú komponista, a harmadik magát be nem teljesítő költő volt. Lényeg a lényeg: örök elégedetlenségben konferáltak, olvasták fel az eléjük tett híreket ezek az idegen nyelveket beszélő emberek, akik a derékszámra rendelkezésre álló idejükben valódi cirkuszi akrobatákká váltak, és akár egy fordítva tartott lapról képesek voltak hiba nélkül felmondani a szövegüket. Adásban: magyarul. Fogadásból, távol a mikrofontól: angolul, németül és franciául. Önálló kasztot alkottak, ahova csak kihalással lehetett bekerülni. Volt, aki a saját neméhez vonzódott, más szélsőséges politikai meggyőződést vallott, amit szűk körben nem kellett szégyellnie. Elnézték neki, sőt volt, hogy kifejezetten támogatták, hiszen a hasonszőrűek összetartottak, és zártak. Saját helyiségük volt a lift mellett, ahova más csak nagy ritkán tehette be a lábát. Saját konyhát vittek, ahol mindig sietve ettek, mert örökös időhiányban szenvedtek ezek a szegény, röghöz kötött munkások, akik a teljesített turnus után sem haza, hanem haknizni mentek általában: ki a tévébe, ki a szinkronba, ki előadói estre.
Magukat sokkal magasabb polcon tartották számon, mint ahova az intézmény az életükben rakta őket. Valamennyien többre vágytak, de megváltást, őszinte bánatukra, a rendszerváltozás sem hozott. Sem a Bródy Sándor utcában, sem azon túl. Zömük utálta a kommunistákat, és nekik mindenki az volt, aki az előző világban a főnökük volt, függetlenül attól, hogy szakemberként helyt állt-e vagy sem. Engem is a múlt rekvizitumai közé soroltak, akit megtűrtek ugyan, ezzel együtt szívesebben mutatták a hátukat, mint a képes felüket, és az sem lehetett véletlen, hogy mindig elhallgattak a jelenlétemben. Cserébe én sem rajongtam a társaságukért. Mert a kákán is csomót kerestek. Savanyúak voltak, mint az éretlen szőlő. És bár nem akartak kifejezetten rosszat, de jót sem. A nejem nagy nehezen rávett, hogy tartsam előttük a pofám, ettől azonban nem váltam sem vakká, sem süketté: hallottam a velem kapcsolatos megjegyzéseiket. Egyre gyakrabban zsidóztak. Én nem ismertem az apámat, akit közvetlenül születésem után vittek ki az orosz frontra, majd miután onnan szerencsésen hazatért, elkapták a nyilasok – nem számítottak svéd papírjai -, bevagonírozták, és irány Németország, ahol lágerlakó lett, majd annak rendje és módja szerint elégették. Porrá és hamuvá vált. Sem én, sem az anyám nem tudta túltenni magát a hiányán. Ő nem ment férjhez többé, én pedig minden nőben – akármilyen furcsán hangzik – őt kerestem. Hiába. A rasszjegyeim alapján könnyen be lehet azonosítani, de pechemre vagy szerencsémre, a sportolás miatt láthatóan erős voltam, akivel sohasem kezdtek ki a környékbeli srácok. Jóindulatú, barátságos fiúként tartottak számon, akinek a háta mögött sem volt ok a sutyorgásra. Bandáztam és fociztam az osztálytársaimmal, miközben az bántott a legjobban, hogy nekem nem jutott drukker apa, amitől összeszorítottam az állkapcsomat, és igyekeztem a legügyesebbet is kicselezni, hogy legalább magamnak bizonyítsak. Nem szívesen álltam a kapuba, gólt akartam rúgni. Nem voltam durva, mert azért tartottam a többiektől, akik gyakran bandáztak. Könnyen megjegyezhető hétköznapjaim voltak: iskola, bevásárlás, tanulás, aztán meg a nővéremet korrepetáltam, hogy ne kerüljön anyámnak pénzbe. Otthon keveset beszélgettünk – leggyakrabban a megélhetési gondok kerültek szóba -, ezt tetézték a kimondhatatlan szavak, mint amilyen a háború, a férj – vagy Sándor – volt. Ez utóbbi hallatán a mamám azonnal sírva fakadt, ezért nélküle próbáltam megrajzolni apám alakját, amihez a rendelkezésre álló régi fényképek és levelek kevés támpontot biztosítottak. A rokonságunkat kiirtották, nehezen találtam, akivel meg vagy fel lehetett volna idézni, ezért kezdtem a levéltárakat bújni. Főleg vidéken találtam értékes anyagot. Halványan kirajzolódott valami szerkezetszerűség, amit csak azután lehetett tussal meghúzni, hogy az összegyűjtött pénzemből vonatra szálltam, és körülnéztem abban a lágerben, ahol meghalt. Azzal a
szemüveggel jöttem vissza, amiről azt állították a leltári száma alapján, hogy az övé volt. Nem adták könnyen, de kikönyörögtem. Azt hazudtam, hogy hordani fogom. Zsidó vagyok, akinek más a vezetékneve, mint az apjának volt. Még csak nem is magyar tükörfordítása. De ha így akarták a szüleim, és ezzel anyakönyveztek – én, aki a Sándor név hallatán ma is megborzongok -, később sem akartam megváltoztatni. Szembemenni az akaratukkal. A múlt nem tett vallásossá, és ahogy az anyám engem, én az enyéimet sem adtam zsidó iskolába, de a szertartásokkal, az ünnepekkel természetesen megismertettem őket. Tisztába kerültek a rituálékkal. Ha akarják, továbbadhatják a gyerekeiknek. Az én szépséges unokáimnak. Annak idején a sport hozott össze a feleségemmel, akibe ma is szerelmes vagyok. Régen lehet, hogy voltak kalandjai mellettem – magamról nem szívesen beszélek -, de kinek nincs egy olyan hosszú házasság alatt, mint a miénk? Viszonylag hamar kiröpültek a csemetéink. Magunkra maradva hirtelen nagy lett a birtok, amit rövid vívódás után eladtunk, hogy egy másik vidéken fejezzük be a szerkezetkész házat, amit azért lesz a halálom után nehéz értékesítenie a nejemnek, mert olyan mértékben formáltuk a képünkre – vagy csak az enyémre? -, hogy abban mindenki velünk fog álmodni estéről estére. Nyugdíjazásom időmilliomost varázsolt belőlem, és a feleségemnek kellett leállítania az egyre aktívabb emlékgyűjtésben, és arra kérnie, hogy tartsak szünetet, vagy foglalkozzak valami mással, mert attól félt, hogy ezzel a tempóval feltartóztathatatlanul monomániássá válok. Festeni kezdtem, és beletanultam a szobrászkodásba is egy kicsit. Úgy rendelte a sors, hogy cipőkbe és sámfákba akarjak életet lehelni. Ha volt egy kis szabad időm, a temetőket bújtam. Amit nem rögzítettem vászonra, nem öntöttem agyagba, nem csiszoltam kőbe, azt lefényképeztem. A képeimre előbb itthon, majd külföldön is felfigyeltek, miután a barátaim kiállítást szerveztek a műveimből a szomszédos kultúrházban. Híre ment, a tévé is kint volt, méltató kritikák jelentek meg – még a rádiós kollégák is eljöttek! -, és az alkotások egészen Németországig jutottak. Ott láttam először úgynevezett botló követ, ami az aszfalt síkjából enyhén kiemelkedve emlékeztette az arra közlekedőket a hajdanvolt borzalmakra. Egy-egy név volt rajtuk, és az elhurcolás időpontja. Hazatérésem után megpróbáltam honosítani az eljárást, amit a bürokratákkal folytatott vég nélküli küzdelem miatt hagytam abba, mert ép ésszel nem tudtam felfogni, hogy miért kell annyi dokumentum, amennyit megköveteltek tőlem. Hamar kialakult az órarendem. A munkabeosztásom csak és kizárólag rajtam múlott, és én általában azzal kezdtem a napot, hogy elvittem a kutyákat sétálni hajnalban a közeli erdőbe, majd megetettem a többi állatot, és az újságok átlapozását hagytam utoljára, hogy a munkám méltó jutalmaként elfogyasszam feleségemmel a reggelit. Vagy egyedül, ha az unokapesztrálás éjszakára a fővárosba szólította, mert időközben nagyapa lettem, és amikor
nem lovagoltattam őket a térdemen, vagy nem írtam nekik mesét, akkor egyszerű időhúzásból tekergetni kezdtem a rádió gombját. Teljesen véletlenül akadtam a Keljfeljancsira. A műsorvezető neve ismerősen csengett, de csak hetek múltán derengett fel az arca. Érdekes, amit a Bródy Sándor utcában nem vettem észre vagy nem hatott rám, az most megfogott. Vagy ő, vagy én változtam meg. Megbizsergette a hátam, amit a szüleiről, de különösen az elhunyt apjáról mesélt. Meg arról, ahogy a zsidóságát megélte. A publikuma reagálásától már kevésbé voltam elragadtatva, bár nem mondhatom, hogy megleptek, mert eleve számoltam az antiszemitizmus fellángolásával a rendszerváltozás után. Tanultam történelmet, fizikát. Párhuzamosan rögzült, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, és hogy anyag és szellem nem vész el. Legfeljebb átalakul. Utáltam az utálhatókat, de amíg nem lépték át a küszöbömet, nem törődtem velük. Meghúztam magam. Nem politizáltam, miközben világnézetem alapján a választásokon automatikusan a liberálisok mellé húztam az ikszet. A jobboldalt alapvetően a nácik megtűrése miatt kritizáltam, amire az a kevés barátom, aki volt, rendszerint azzal reagált, hogy: – István, neked mindenki náci, aki valamilyen okból nem tetszik. Valószínűleg minden ebben a formában marad fenn, ha kétezeregy késő telén vagy kora tavaszán – ebből az időtávlatból szinte egyre megy – nem akad meg a szemem egy kommentár nélküli, kurzívan szedett szövegen a Népszabadságban, ami a kontextusából kiragadva idézte F. előadását, amire a budakalászi esték keretében került sor, a helyi MDF-klubban. És amit az ottani kábeltévé rögzített. Az ostoba, durván antiszemita beszéd vonzotta a szemem, és újraolvastatta magát. Képtelen voltam tudomásul venni, hogy a helyszínen, láttán és hallatán, később pedig olvastán – rajtam kívül – senki sem háborodott fel. Én legalábbis nem találtam annak nyomát, hogy bárki is elégtételért folyamodott volna. A levelezési rovatok üresen ásítottak. Arra ocsúdtam, hogy hangyák járnak a fejemben. Cselekvésre ösztönöztek. Protestálásra biztattak. Nem volt könnyű beszerezni az adáskazettát. Megnéztem. Attól váltam csak igazán nyugtalanná! Ma már valószínűleg senki sem botránkozna meg azon, amit akkor és ott felolvasott az exújságíró, ez azonban legfeljebb azt bizonyítaná, hogy mennyire eltompultunk az elmúlt években – a jövő nem foglalkoztat már, mert rövidesen elvisz a rák -, és nem arra, hogy rosszul cselekedtem. Engem az a szöveg kiakasztott. Napokig nem tudtam aludni tőle. Rémálmaim voltak miatta. Olyankor leizzadva ébredtem, de nem feküdtem vissza, hanem lebotorkáltam a néptelen nappaliba, begyújtottam a kandallóba, és újra és újra megnéztem, hogy újból és megint elborzadjak az előadótól és a közönségétől egyaránt, akik velem szemben csipetnyi kivetnivalót sem találtak benne, és nem hagyta el őket a béketűrésük. Bámultak és hallgatták. Idővel belém ivódott a szöveg – kívülről megtanultam, ahogy bebiflázza a verset a gyerek -, és ma is fel tudnám mondani csukott szemmel azt a döcögve
induló estét, ami a vendég suta bemutatásával kezdődött, aki még időben észlelte, hogy lecsúszott a slicce cipzárja a nadrágján, és csak utána szabadult el a pokol, amikor zagyva beszédébe fogott a csöpögő nagyorrúakról. Jogszabályokat böngésztem, majd ügyvédhez fordultam tanácsért, hogy lehete a szöveg miatt feljelentést tenni. Senki sem biztatott, a személyes képviselettől pedig eleve elzárkóztak. Magam körmöltem hát az első feljelentést, majd az összes többit, amit valamennyi vádhatóság azzal dobott vissza, hogy az előadó nem ment szembe a törvény betűjével. Nekem a Legfőbb Ügyészségtől van papírom arról, hogy nem uszított F., nem keltett gyűlöletet, ennek okán tehát nyomozást sincs miért indítani. Miután kifutottam az összes határidőből, azzal kellett szembenéznem, hogy ezt a Budakalászon, a helyi MDF-klubban elhangzott szöveget rajtam kívül mindenki szalonképesnek tartja. Bennem más élt erről. Nem szívesen hozakodom elő irodalmi példaképeimmel, Márai Sándorral és Szabó Dezsővel – nem voltak egyformák -, de ők ezt a primitív szöveget nem hagyták volna szó nélkül. A csönd hozott ki a béketűrésemből, és eldöntöttem: egy életem, egy halálom, betelefonálok a Keljfeljancsiba, és a műsorvezető segítségét kérem. Hogy mihez? Nem tudtam pontosan megmondani. A véletlenre bíztam magam, amikor elküldtem a rádió címére a kazettát. Vártam. Hetekig nem történt semmi. Nem sürgettem sem levélben, sem telefonon. Nem kérdeztem, hogy mit tervez, mert tudtam, hiábavaló. Hozzám hasonló volt, önfejű és makacs, aki csak a saját kobakja után ment. Noszogatással csak ellenkező eredményt értem volna el. Egyébként meg nem volt köztünk semmilyen nexus. Aztán egy nap köszönés nélkül felhívott, és ahhoz kérte a beleegyezésemet, hogy miután egyetlen érintett – szervező, tévé, előadó – sem engedte meg neki, hogy leadja az este hanganyagát, és a szerzői jogvédő hivatal szakembere is óva intette, hogy szembemenjen az akaratukkal, elküldhessen egy szinopszist a Soros Alapítványhoz, amelynek a „Hogyan legyünk polgárok?” elnevezésű programjától remélt pénzt. Egy dramatikus változatot akart előállítani. Előbb én mondtam igent, utánam az alapítvány. Nem mondom, hogy azok voltak csak az igazán szép idők, mert nem voltak azok. Enyhén szólva sem. De akkor még volt valami abból a morálból, amit ma legfeljebb etimológiai szótárból lehetne kikeresni. F. Tamást karanténba zárta a szakma a kilencvenes évek elején, amikor bedrótozta az egyik minisztert, ezáltal élő mikrofonként közlekedett a pártja fontos rendezvényén, miközben elfelejtette tájékoztatni a beszélgetőpartnereit, hogy szavukat magnó rögzíti. Másfelől nem volt még Kurucportál, ami gond nélkül tett közzé hang- és képanyagokat, tüntette fel a számára nem tetszők – médiamunkások, bírók, ügyészek, politikusok – telefonszámát. Visszatérve a történethez, az első pillanattól kezdve minden
lépését egyeztette velem. Megállapodásunkhoz hűen, először legépeltette önkéntesekkel a szöveget, amit abban a verzióban olvastatott fel a hallgatóival, amire az ügyvédje rábólintott, mert alapos oka volt feltételezni, hogy a szó szerinti közzététellel akkor is jogot sért, ha más orgánumokat hasonló okok miatt nem pereltek be. Emlékezetem szerint hat részbe vágta az előadást, amit civilek és olyan notabilitások olvastak fel, mint Hegedűs D. Géza vagy Kézdy György. Az ominózus este szövegének felolvasása előtt mindenki lehetőséget kapott arra, hogy elmondja, miért vállalt szerepet a projektben. Ha el tudnék tekinteni az alapanyagtól, azt mondanám: frenetikus műsor született, de inkább a Keljfeljancsi műsorvezetőjének a szavaival élek, aki azt szokta mondani: – Örülök, hogy megismerkedtünk, csak az apropót sajnálom. Kétezerkettő telét írtuk. A közelgő választás várható eredményétől való félelmében a rádió vezetése előzetes írásbeli ígéretét semmibe véve megmakacsolta magát, és mi hiába sírtunk-ríttunk, könyörögtünk, nem mehetett adásba a műsor, mert a: – Mi lesz, ha mégsem a szocik győznek? – kérdésre nem tudtunk kielégítő, de főleg megnyugtató választ adni. Elkeseredésünkben a Tilos Rádióhoz fordultunk, ami abban az időben egyhavi, ideiglenes frekvenciaengedélyt kapott. Ők viszont vagy a későbbi, végleges pecsétet féltették már akkor, vagy csak a műsorvezetőt nem szívelték – sosem derült ki, végül is egyre ment -, egy szó, mint száz, elhajtottak bennünket. Hiábavalónak bizonyult a társaságot jól ismerő Tengerész szívhez szóló litániája, mert neki sem voltak restek azt vágni a képébe, nehogy már mi markoljuk fel a Soros Alapítvány dohányát, miközben az ő farkukkal verjük a csalánt. Kínunkban – akkor már nagyon fontos volt, hogy a szöveg hozzáférhető legyen – tettük fel az ügyvéd által jóváhagyott verziót az internetre, ahonnan másfél hónap alatt vagy tízezren töltötték le. Adásba végül csak a szocialisták győzelme után mehetett. Akkor már elég magabiztosak voltak a tulajdonosok, de őket is meglepte, amikor egy F.-rajongó feljelentette a rádiót. Arra hivatkozott, hogy nem szólaltatták meg a „másik” felet. Hiába bizonyítottuk be, hogy ez nem igaz, hiszen F. magabiztosan közölte korábban a műsorvezetővel, hogy Magyarországon nem létezik független újságírás, ezért nem fűzött kommentárt a budakalászi estéhez. Nincs ügy. Nincs mit mondani. Nincs mit megbánni. A hatóság első körben mégis elmarasztalta a rádiót. Az indok: nem tett eleget a kiegyensúlyozott tájékoztatás kötelezettségének. Csak a választások következtében megváltozott személyi összetételű kuratóriumi elnökség mentette fel hónapokkal később a műsorszolgáltatót. Újból rémálmaim voltak. Értetlenül álltam a sajtó érzéketlensége előtt, ami változatlanul tőmondatokban tájékoztatott a történtekről, miközben tartózkodott az értékítélettől. A feleségem szerint csoda volt, hogy a porontyaim nem haragudtak meg rám a rádiós miatt, mert a saját
gyerekemként kezeltem a csekély korkülönbség dacára. Mit tegyek, ha jobban feküdt nálam a sprőd stílusával, mint a saját véreim, akik csak nyafogtak. Szégyenszemre könnyebb volt kimutatni a szeretetemet neki, mint a velem rokoni kötelékben levőknek, akik szíre-szóra könnyeztek egy-egy atyai puszitól. Nem értették, hogy én, az amnéziabajnok, az alkalmazkodásra képtelen, hogyan tudtam a műsoraihoz igazítani a napirendemet. Valamennyi akciójára elsőként jelentkeztem. Természetesen nekem jutott az egyes sorszám a Társadalmi Kuratórium megalakulásakor. Egy grémiumot hozott létre civilekből, és velük kontrolláltatta a műsora pártatlanságát. Örömmel vállaltam a tagságot, ahogy megtiszteltetésnek tekintettem, hogy kinyomtathattam, és a mindenkori munkahelye portáján leadhattam az emailjeit, amíg nem volt saját számítógépe. Én pont azért szerettem, amiért az anyja féltette, és örültem, hogy van végre az igazságnak bajnoka, és persze hogy zokon vettem, amikor az ellenségei igyekeztek tőrbe csalni. A Jobbik Magyarországért Mozgalom egész sajtófigyelő csoportot eresztett rá a kölyökképű Papp Dániel vezérletével, és futószalagon gyártották a panaszbizottsági beadványokat ellene, hogy az elnöktől kellett elkérniük az ügyiratszámot, mert nem tudták, melyik műsorát tárgyalják éppen. Mégsem ő, hanem egy minisztériumi főosztályvezető fia – WR monogramú fiatalember – verte ki a biztosítékot. Kétezerkettő áprilisában gyújtó hatású beszédet mondott a miniszterelnök – OV -, aki görcsösen ragaszkodott a hatalomhoz, és nem akarta elveszíteni a közelgő választásokat. Másnap egyfolytában csörgött a telefon, mert a Keljfeljancsi új-lipótvárosi hallgatóin úrrá lett a pánik. Menekülni akartak. Be is csomagoltak már. Lábhoz tett bőrönddel hívták. Egy új-Auschwitztól féltek, és nem értették, hogy a kedvenc műsorvezetőjük miért nem szajkózza a mantráikat. Idegesítette őket a csitítás. Arra számítottak, hogy velük csahol. – Meneküljön, amíg lehet. – Hova? Minek? – Ébredjen fel, hiszen ezek eddig is fasiszták voltak, csak álarcot hordtak. Most viszont megmutatták az igazi képüket. – Egyetértek. Én láttam már ilyet negyvennégyben – csatlakozott egy másik, a kettes vonalon. – Az hatvan éve volt. Nem baj? – Nem. – A történelem ezek szerint nálunk megismétli önmagát? – Csak viccelődjön. Majd megbánja. Ezek után teljesen megmagyarázhatatlan volt a helyreigazítást kérő fax. Kilógott belőle a lóláb. Túl szakszerű volt a nyelvezete. Kizártam az egyéni akció lehetőségét, hogy valaki huszonnégy órán belül szükségállapot elrendelésével vádolja meg a műsorvezetőt. WR ugyanis erre való hivatkozással kérte ki és számon az elhangzottakat. Azt mondta, maga is jelen volt a főiskolai eseményen, ami nem olyan hangulatú volt, mint amilyennek a
Keljfeljancsi feltüntette. Ezért kért helyreigazítást. A műsorvezető megpróbálta szóra bírni WR-t. Kikereste számát a telefonkönyvből, beszélt is vele, de nem állt kötélnek. Inkább a személytelen korrekcióhoz ragaszkodott, amit viszont a hozzá fűzött kommentár miatt nem fogadott el, és ezért fordult második menetben a hatósághoz. Sokan gyűltünk össze a Reviczky utca pincéjében. Feszülten vártuk az „égiek” döntését. – Ki kell köszörülni azt a csorbát, amit a műsorvezető a szövegével a magyar társadalom tisztességén ejtett – hajtogatta WR. – Hogyan? – kérdezte tőle az ügyvéd. – A médiatörvény szent betűje szerint. – Rendben. Feltehetek néhány kérdést? – fordult a rádió jogi képviselője a bizottság elnökéhez. – Parancsoljon – mondta az nyájasan. – Milyen frekvencián hallotta a vérlázító szöveget? – Kérem, ne befolyásolja jelzős szerkezetekkel a panaszost az ügyvéd úr! – Akkor megismétlem: hol hallotta a szöveget? – Miért fontos ez? – kérdezett vissza a tag. – Hogy tényleg a műsorvezetőhöz volt-e szerencséje, vagy esetleg valaki máshoz. – Ő volt. Igen – mondta halkan WR. – Személyesen ismeri? – Azt nem mondhatnám. – Most is be tudná azonosítani a hangját? – Talán. – Rendszeres hallgatónak minősül? – Nem. – Most figyelt fel rá először? – Igen. – Hol és milyen körülmények között? – Arra kíváncsi, hogy hol voltam akkor? – Nem. Ahhoz nincs közöm. A beadvány szövege szerint vidéken volt. – Igen. Zalaegerszegen tartózkodtam. – Tehát internetes hallgató? – Nem értem a kérdést. – Pedig egyszerű: a Keljfeljancsi csak a főváros környékén fogható. Zavart csönd állt be. – Ezek után is fenntartja a panaszát? – kérdezte az egyik tag. – Nem tu... – de nem fejezhette be, mert egy másik tag közbevágott, és magához intette. Rövid ideig sustorogtak, majd bejelentette: – Nem vonul vissza. Nem hagyom összezavarni. Kitart az eredeti álláspontja mellett.
Megszédültem. Elsötétült a világ. Nem akartam hinni a fülemnek. Nem voltam kíváncsi a folytatásra. Nem törődtem azzal, hogy illik-e átmenni a grémium előtt a kabátomért vagy sem, csak átbaktattam érte, aztán komótosan felvettem, ismét elhaladtam a grémium előtt, és jó hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Az ítélet kihirdetéséig a környéken sétáltam. A panasz csont nélkül átment. Elmarasztaló döntés született. A dühömet egy cseppet sem enyhítette, hogy a műsorvezető engedélyt kért és kapott a rádió jogi képviselőjétől, hogy beolvasson annak a valamikori történelemtanárnak, akiből később országgyűlési képviselő, utána meg publicista lett. Sztentori hangon küldte a p’ba az utcán. Az állítólag dadogott valamit: elnézést, izé, meg egyebek, de a: – Kuss! Most én beszélek – után elhallgatott. El voltam ragadtatva. Meg nem született öcsémet láttam benne, akit óvnom és támogatnom kellett volna, de nem mertem, mert nem tudtam kikövetkeztetni a reakcióját. Kiszámíthatatlan volt. Azon tépelődtem, kereshetem-e egyáltalán a társaságát, mert attól tartottam, hogy kikosaraz. Ezért meg sem kérdeztem tőle: – Akarsz a barátom lenni? – miközben a munkatársi státus volt a minimálprogram, aminek következtében akár az éjszaka közepén is felhívhatott volna. Sajnáltam, hogy nem igényelte a véleményemet, mert szívesen adtam volna neki tanácsot, miközben tudtam, hogy pszichiáterhez jár, aki professzionális módon kezelte a lelkét, ha ezt nem is mindig éreztem meg a teljesítményén. Csak a gázt nyomta. A fékhez alig ért. Kerestem, kutattam, hogy minek örülne. Többször felterjesztettem Pulitzer-emlékdíjra, de a zsűri mindig mások mellett tette le a voksát. A megoldást a borzasztóra sikeredett kétezernégyes esztendő hozta tálcán, amikor botrányt botrány követett, aminek következtében elvesztette a tulajdonos után az ügyvezető bizalmát is, és el kellett hagynia reggeli műsorsávját. Nem avatott be, miért maradt a rádiónál, de bármit is gondolt, sem a délelőtti műsora, sem az esti nem a várt sikert hozta, mert napközben és éjszaka is csak gyászbeszédek hangzottak el. Mindenki a Keljfeljancsit siratta. Más érdemi nem történt. Tett néhány bátortalan kísérletet, de sehol sem fogadták tárt karokkal, és ugyan nem mondták a szemébe kerek perec, hogy a kegyetlen kritikust utasítják vissza, csak a vak nem vette észre, hogy ez húzódhatott meg a visszautasítások mögött. Miközben saját magát a rádiózás Sevcsenkójaként emlegette, aki a Chelsea csatáraként a Milannak rúgott gólokat, a Milanban meg az angolok hálóját tömné ki, a műsorszolgáltatók kárörvendően dörzsölték a tenyerüket, és nem állt szándékukban kisegíteni a bajból. Láttam, mennyire nehezére esik visszavenni az arcából, de nem volt más megoldás. Fájt a szívem érte. Csak ezért örültem, hogy elfogyott a türelme, és felmondott. Azért nem repesett a szívem, hogy a Széles-féle médiabirodalom televíziója nyitotta ki előtte az ajtaját, ahol a rossz nyelvek szerint Szentmihályi Szabó
Péter jobboldaliságát kellett kiegyensúlyoznia egy képzelt libikókán. Ebbe a környezetbe legóztam be a búcsúbuliját a Fészek Klubba. Sokáig idegenkedett az ötlettől, aztán nehezen ugyan, de ráállt. Mivel nem akartam kész helyzet elé állítani, időről időre konzultáltunk a részletekről. Ilyenkor én beszéltem, ő meg rosszkedvűen hallgatott. Akkoriban mondott fel neki a szeretője. Ki volt borulva. Gyógyszert szedett. Hálni járt belé a lélek. Én csak az este megszervezésével tudtam segíteni rajta, a többi nem rajtam múlott. Akkor még azt hittem, mindkettőnknek van annyi ideje, hogy megérjük a következő napfelkeltét. Az est jól sikerült. Volt zenekar, köszöntő beszéd, sok-sok rajongó. Néhány percre eljött a szerelme is, amitől rövid időre olyanná vált, amilyennek megszoktuk. Csak pár hónapig kellett nélkülöznöm az ébresztő műsorát, mert a szocialisták sokaknak váratlan újabb győzelme visszahelyezte a régi időpontba a régi műsorszolgáltatóhoz, ahol látszólag onnan folytathatta, ahol abbahagyta. Nem is találkoztunk közel egy évig, amikor megint gondolkodóba estem, hogy mivel szerezhetnék neki újból örömöt, mert nem tetszett az örök-fancsali hangja. Azon már túltettem magam, hogy származásánál fogva arrogáns volt, ebből azonban még nem következett, hogy szomorú is legyen. Meg akartam lepni. Fel akartam vidítani. Új, tündéri barátnője árulta el, hogy van egy beteljesületlen álma. Szeretett volna egy óriásplakátot, amit a tulajdonosai pont annyiszor ígértek meg neki, ahányszor nem lett belőle semmi. Mindig másra kellett a pénz. – Hát akkor rajta! Itt az alkalom! – lelkesítettem magam, amikor kerek évfordulóhoz ért, és az ötvenedik születésnapjára megterveztem, majd kiragasztattam azt a változatot, aminek létrejöttében egy egész csapat dolgozott – a pénzt is együtt dobtuk össze -, mégis titokban tudtuk tartani. Még az anyja sem kapott szagot, amikor fényképeket kunyeráltunk el tőle. A bemutatóra – vagy nevezzük inkább baráti találkozónak? – a Kárpát utcai példány mellett került sor, a mamája lakásához közel. Konspirációval csaltuk oda. Ott, akkor este mindenkinek bepárásodott egy pillanatra a tekintete. Boldogan néztük leplezetlen örömét. A felderült képe láttán eszünkbe sem jutott panaszkodni, hogy mennyit fáradoztunk. Még az orvosomról is megfeledkeztem, aki aznap délelőtt közölte, hogy az előrehaladott rák következtében nem sok időm maradt hátra. Hosszú ideig tépelődtem, merjem-e meghívni magunkhoz, nem lesz-e abból halotti tor. Ennél jobban csak a visszautasítástól féltem, miközben azzal az eshetőséggel is számolnom kellett, hogy tengernyi dolga között egész egyszerűen megfeledkezik rólam. Aztán összeszedtem a bátorságom, aminek egy felejthetetlen nyári délutánt és estét köszönhettem. Tucatnyi fénykép őrzi a csoda emlékét, amit a lánya jelenléte koronázott meg. A betegség azonban nem volt tekintettel rám, és feltartóztathatatlanul elhatalmasodott rajtam. Megtörte testem, lelkem. Csont és bőr voltam, amikor – már az új, majdnem kész házban – utoljára láttam. Ködfátyol volt a szememen, tengerzúgást hallottam a fülemben, de valahogy eljutott a
tudatomig, hogy megírta a második regényét. Akkor már a feleségem felolvasása is idegesített, ezért csak a tévét bámultam naphosszat, üveges tekintettel. – Nézted tegnap a Hírtévét? – kérdeztem tőle. Hosszú ideig nem válaszolt. – Tényleg ez a legfontosabb problémád most, István? – Igen! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Sok mindenről akartam még beszélni vele, de a rák nem engedte. Néhány napra rá meghaltam. A temetésemre nem vártam el. Nem is jött el. Arról még volt tudomásom, hogy a feleségem odaadta utolsó pillanatban elkészült mesekönyvemet neki. Egy kiadót kellett volna szereznie hozzá, mert ehhez akkor már se kedve, sem idege nem volt a nejemnek, miközben az illusztrátor sürgette, mert örült volna egy kis zsebpénznek. – Olvassa el! Ne cselekedjen látatlanban csak azért, mert Istvánról van szó – kérlelte könnybe lábadt szemmel, mert egyszerre volt szomorú és bizonytalan, hogy a halálom után is megmaradhat-e közöttük a tegeződés. Hetekig nem beszéltek. Nem tudom, olvasta-e, és ha igen, tetszett-e neki vagy sem, mindenesetre a könyvemet, amely egyetlen példányban létezett, a feleségem nem kérte vissza tőle. Valahol biztos elhever. Utóirat: Kedves István és Ildi! Lehet, hogy lelkesebben is kereshettem volna kiadót, de megmondom, ha meg is köveztek érte, hogy nekem nem tetszett István könyve. Túl nyakatekert volt. Érzelgős. Ami jól állt neki szabad beszédben, azt néha kínos elolvasni. Elnézést az őszinteségemért. Ezzel együtt mindent megpróbáltam, amit Isten és te, István föntről is láthattál. Nem jött össze. Telt-múlt az idő. Aztán telefonált a nejed, hogy szüksége van a mesekönyvre, és én leadtam a Pozsonyi úti Láng tékában. Személyesen nem is találkoztunk. Megvárom, amíg megjelenik a KUSS!, amiből kapni fog egy példányt, amely természetesen – egyben – a tied is. Naná, hogy ingyen! Hajdanvolt tanárom, később műsorvezető-szerkesztő Nyakas Szilárd állítólag azért járt Gombár Csaba nyakára a kilencvenes évek elején, mert emléket akart állítani az ötvenhatos forradalomban elesett rádióhősöknek. A Magyar Rádió elnöke azonban más irányú elfoglaltságra való hivatkozással kitért előle, majd távozott az intézmény éléről. Nyakas ezután Csúcs Lászlót, a teljes felhatalmazású alelnököt kezdte ostromolni, aki viszonylag teljesítette a kérést, és ezzel – állítólag – elkötelezett hívévé tette. OV kétezeregyes évértékelője másnapján megszóltam a Keljfeljancsiban Rogán Antal partnerét, aki neccharisnyában jelent meg. Beszólásommal akkor
nem váltottam ki élénk reakciót, ahhoz évekkel később a Szamos Szép kilátás cukrászdájának teraszán össze kellett futnom az Orbán/Várhegyi/Rogán trióval. – Leülhetek? – kérdeztem, amire a Keljfeljancsi szóhasználatában: osztály vigyázz! exminiszterelnök nagyvonalúan bólintott. Szó szót követett, és vettem a bátorságot megtudakolni, eljönne-e a műsoromba. A választ kampányfőnökére, Rogán Antalra bízta, aki már-már szalonképtelen szavakkal hozta tudomásomra, hogy a kérésemet nem teljesítheti. – A neccharisnya miatt? – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Igen. Orbán kikerekedett szemekkel nézett ránk. Nem volt mese, el kellett mondanom a történetet. – Megvan még? – kérdezte a sztori hallatán Rogánra pillantva. – A nőm – szólt a válasz. – Akkor kérj tőle bocsánatot! – biztatott a térdemre csapva. Másnap eleget tettem kérésének, de semmi sem történt. Kétezertíz decemberében Lázár János meghívott a Fidesz-frakció Gellért Szállóban rendezett karácsonyi fogadására. Itt futottam ismét össze Rogánnal. Odajött hozzám, és a kezét nyújtotta. – Nem reagálsz a telefonjaimra – mondtam neki. – Mert nem veszek tudomást az ismeretlen hívókról – válaszolta. – SMS-t is szoktam küldeni. Hallgatott. – Még mindig neccharisnya? – kérdeztem. – Tovább tart a megemésztése, mint gondoltam. Az árkok betemetése kapcsán egyre gyakrabban jutott eszembe szerepem a kiásásukban. Egyre többször és egyre komolyabban gondoltam a szekértáborok lefegyverzésére, aminek érdekében humánpolitikai műsorrá alakítottam át a Keljfeljancsit, magam pedig felvettem egy képzelt személyzetis mundérját, és a közéleti szereplők viselkedésére koncentráltam. Naponta osztályoztam a magatartásukat és szorgalmukat. Meglepett, hogy az elvárásommal nem álltam távol a hallgatóimtól. Ennél is jobban meghökkentem, hogy a politikusok egy része sem lepődött meg bírálatom hallatán. Kétezernégy nyarán nem tudom, mennyire hoztam zavarba Gyurcsány Ferencet, amikor felhívtam, és köntörfalazás nélkül közöltem vele, nem lehet pár napra az olimpiától annyira önző, hogy csak azért lemondjon a miniszterségről, mert összezördült Medgyessy Péter miniszterelnökkel. Pár hónap múlva már ő volt a miniszterelnök, amikor arra kértem, beszéljen körültekintőbben a népéről, amikor a nők egy részét öregecske feleségnek titulálta, mert pórul fog járni. Mindez csak annak következtében történhetett meg, mert akkor – még – felvette a telefont, pedig már túl lehetett – vagy csak
készülőben volt? – Debreczeni József róla szóló könyvének dedikálásán, aminek hallatán azt találtam mondani, hogy vigyázzon, mert jó úton halad az emberarcú lovas szobor felé. Kétezerhat környékén pocsolya részegre ittuk magunkat Kövér Szilárddal, Kövér László öccsével, a Déli pályaudvar kerengőjében. Kijózanodását követően nem reagált a telefonjaimra. Innen a mondás: bármikor szót értek Fidesz-politikussal, ha nagy mennyiségben fogyaszt alkoholt. Kétezerhét őszén azért hívtam fel Navracsics Tibor frakcióvezetőt, volna-e kedve heti rendszerességgel beszélgetni közéleti dolgokról. Bebizonyíthatnánk, hogy van párbeszéd. Szándékosan nem beszéltem oldalakról, mert nem reprezentáltam senkit sem. Igent mondott, és onnét minden pénteken – a nyarakat leszámítva – fél órát „trécseltünk”, amin azt követően sem változtatott, hogy miniszterelnök-helyettes lett. Két alkalmat leszámítva mindig én hívtam. Kétezernyolc május elsején hosszú beszélgetést közölt az Index Dobrev Klárával, Gyurcsány feleségével, aki nemcsak azt említette meg, hogy egyszer vacsoravendégül látták Navracsics Tibort, a Fidesz frakcióvezetőjét, de nem volt rest hozzátenni, hogy a politikus az este folyamán képes volt szóba hozni a helyszínül szolgáló Apró-villa előéletét, nevezetesen azt, hogy a második világháború előtt zsidó tulajdonban volt. Kínos hangulatban ért véget az étkezés. Ellenséggyártás folyik gyalázatos eszközökkel – tette le a pontot az interjú végén a miniszterelnök felesége. Az írás elkerülte a figyelmemet, ezért nem szerepelt a Keljfeljancsi étlapján. Arra azt követően vettem föl, hogy felhívott Szigetvári Viktor, és elmondta a vacsora hiteles történetét. Nem értettem, miért fontos ez neki, aztán rájöttem: annak idején ő szervezte meg az eseményt. Annak előrebocsátásával pendítettem meg a sztorit, hogy szerintem nem ildomos kibeszélni semmiféle vacsorameghívást. A hallgatóim egy része hümmögött, más azt kérdezte, milyen fontosabb témát akarok emiatt a csipcsup ügy miatt elkerülni. Az árbockosárból jelentő megmondó ember magányából Navracsics Tibor szakított ki, aki a privát telefonomon hívott. Szememre hányta, hogy annyi lényegtelen dolog után, ebben a számára fontos ügyben miért nem kerestem meg. – Kellett volna? – Számítottam rá. – Akar most beszélni? – Igen – és a következő percekben a Keljfeljancsi-hallgatók megismerkedhettek az ő verziójával. Sem akkor, sem később nem került szóba, hogy a velem folytatott párbeszéd valójában igazoló jelentés-e OV felé, aki a vacsora idején – állítólag – külföldön volt. Pár napra rá, a Borsodi Sörözőben találkoztam Dobrev Klárával, akivel szintén töviről hegyire kibeszéltem a múltat. Másnap, a közel egyórás
interjúban megismételte, amivel előző nap sem értettem egyet. Nem a helyén kezelte szerintem az estét. Nagyjából egy évvel később zavargások törtek ki a belvárosban, egyidőben a Bajnai-kormány eskütételével. A szélsőjobbal összeköttetésbe hozható Betyársereg fiataljai állítólag miattam dobták be két bazaltkővel a rádióstúdió üvegkirakatát. Senki sem sérült meg. Az esetről beszámolt a sajtó, amire az általam megszólított politikusok közül egyedül Navracsics Tibor figyelt fel és fejezte ki együttérzését. Lassan és fokozatosan alakult ki a Keljfeljancsi adásnyilvánossága mögött a második. Meglehet, önző voltam, amikor a műsorommal kapcsolatos konzultációk fontosabbak voltak a lányom tanárainak fogadóóráinál, de magamban arra hivatkoztam, hogy nekem a munkámtól áll a farkam, és egyenes a gerincem. Azzal mentettem ki magam, hogy a magabiztosságomat is a munkámnak köszönhettem. Belőle fizettem a tartásdíjat, a rezsit, a nyaralásokat, akkor pedig a közvetlen környezetemnek is el kell fogadnia, hogy velük csak az időm maradék részét tölthetem. A műsorom másokra gyakorolt hatásmechanizmusát akartam megérteni, amikor személyes találkozókat, négyszemközti beszélgetéseket kezdeményeztem. Kezdetben gyanakvóak voltak a partnereim, de amikor látták, hogy nincs hátsó szándékom, felbátorodtak. Ebbe az irányba löktem őket azzal is, hogy a randevúkról, azok előtt-után rendre beszámoltam a Keljfeljancsiban: – Ma/tegnap XY-nal lesz/volt személyes megbeszélésem, nem publikus – mondatok eleinte fontoskodásnak, bennfentes információkereskedelemnek tűntek, csak később nyertek értelmet. Ma sem tudom, milyen névvel láthattam volna el a projektemet – kétszemélyes szalon? panoptikum? belpolitikai peep show? -, ami egyre több időt igényelt. Apámnak a kórház – a nagyszobából átalakított rendelő, a váróvá átvariált hall – jelentette az otthonát. Azonkívül – az anyámmal töltött időt leszámítva – idegen volt számára a világ. Mi más állhatott volna egyébként a hátterében annak, hogy rendszeresen megkérdezte, mivel szórakozom a szabadidőmben? Sosem tudtam kielégítő választ adni erre, hiszen az egész életemet szabadidőnek tekintettem és szórakozásnak. Akkor is, ha éppen nem annak tűnt. A találkozóknak kezdetben a Korona Szálló Kecskeméti utcát áthidaló „sóhajok hídja” adott otthont, ahol Csontos Jánossal és Szalai Annamáriával találkoztam. Csontos publicisztikáit olvasva az volt a benyomásom, hogy nem szabad elhatározásából hallgatja műsoromat. Egy már-már kínosan őszinte beszélgetés során annyi mindent felfedett az életéből, hogy néhány évvel később, a már említett Fidesz-fogadáson, nekem kellett Vicsek Ferencet és Bánó Andrást felvilágosítanom, hogy nem szórakozásból panaszkodik az
asztalunknál, mert tényleg a munkalehetőségek érdeklik. A Nagyítás című hetilappal – amelyben lehozta OV kötcsei beszédét – ugyanis annyira befürdött, hogy nem kapott utána hosszú ideig munkát. Szalai Annamáriával minimum annyiszor találkoztam, ahány botrányom volt. Tehát sokszor. Nem kegyelmet kértem tőle, hanem meg akartam világítani számára, mit miért csináltam. Türelmesen végighallgatott, majd ismertette a saját szempontjait, amelyek továbbra sem estek egybe az enyéimmel. Nem emlékszem, mitől változott meg a diskurzusok légköre, de egy idő után a bizalmába fogadott. Nem lettünk puszipajtások, de ekkor már alkalmasnak találta ezeket a szóváltásokat arra, hogy beszéljen hatósági munkája béklyóiról, miközben nem igényelte a segítségemet, ahogy azt sem akarta, hogy sajnáljam. Már-már korrektnek mondható ellenfelem volt, bár én sohasem akartam küzdeni vele. Bakács Tibor Settenkedő – BTS – olyanok barátja volt, akiknek én is a barátja szerettem volna lenni. Azok a mérvadó emberek vették körül, akiknek a társaságában én is szívesen élveztem volna az életet. A Magyar Narancs újságírója volt, a lapé, ami újraírta az anyanyelvem, amit alig értettem, és egyáltalán nem beszéltem, de ami a kilencvenes évek elején nagyon trendi volt abban a körben, ahová tartozni akartam. Egy új értelmiségi argó született, amit illett megtanulnia, aki érvényesülni akart, de minimum menő akart lenni. Próbáltam elsajátítani – nem ment. Ami összejött, zagyva volt, kapaként lógott ki a számból. Vágvölgyi B. András, a Mancs főszerkesztője azt mondta, Nádori kollégájával együtt elsősorban azért az indulati prózáért szerették Bakácsot, amelynek hazai apostola volt. Ha konfesszió, hát nem vagyok rest bevallani, hogy annak idején csak azért írtam kritikát egy Szakcsi Lakatos Bélakoncertről, hogy bebizonyítsam, rendelkezem azzal a képességgel, amellyel be lehet kerülni a hetilapba. Azt az estet – állítom – csak azért tartották, hogy valaki beszámoljon róla. Nem tudom, mi vitte a Pesti Vigadóba azt a sok suhogó ruhájú tahót, akik alulöltözöttségükön kívül folyamatos telefonálásukkal is ingereltek – mintha hivatásos provokátorok gyűltek volna össze -, amit akkor sem hagytak abba, amikor megjelent Szakcsi a dobogón. Igyekezett nem tudomást venni a bunkókról, de miután az első billentyű leütésére sem csitult el a zsivaj, felállt és kiment. A távoliét perceiben semmi sem változott, ezért azt mondta, amikor visszajött: – Külföldön ilyenkor tapsolni szoktak – amire néhány tenyér azért összecsattant. Hát erről az eseményről számoltam be, szerintem szellemesen. Tévedtem. Csillag János pirosai és aláhúzásai ugyanis nem ezt bizonyították. A stilisztikai háborúban nem bizonyultam egyenrangú félnek. Végül – talán – az
ismeretségünk miatt kegyelmezett meg nekem. Soha többet nem próbálkoztam. Ma már azt sem tudom, hogy akkor miért akartam ennyire megfelelni neki – elvileg egyenrangúak voltunk -, illetőleg dehogynem tudom: a rohadt kisebbrendűségi érzésem lázadt fel. Amiatt látszott ki a vágy, hogy brancsbeli legyek. Nem akartam, hogy gesztust gyakoroljanak – ne várakoztassuk meg szegényt! -, hogy beengedni méltóztassanak maguk közé. Ki nem állhattam, ha ok nélkül néztek le, ha lépten-nyomon a felsőbbrendűség emeletes talpú csizmájával taposták az egómat, miközben sem ránézésre, sem tartalomra – szerintem – olyan nagyon nem különböztünk egymástól. Valami jel mégis a homlokomra lehetett írva, ha ezerkilencszázkilencvennégy tavaszán Pálinkás Szűcs Róbert rovatvezető annak dacára ugráltatott, hogy a főszerkesztő, Ligeti Nagy Tamás személyesen ajánlott be neki, akit egyébként nem izgatott kettőnk konfliktusa. Valamivel nagyon taszíthattam a velem egyívásúakat, ha tíz évvel később Weyer Balázs és Orosz Csilla arra hivatkozva nem fogadták be a Tilos Rádióba a Soros Alapítvány által támogatott F. projektet, mert a kurátorok nem akartak felelősséget vállalni egy olyan műsorért, amiért nem ők kaptak pénzt, miközben minimálisan sem foglalkoztatta őket a célom: az antiszemitizmus elleni küzdelem. Ennek a körnek a hozzám való viszonyulása később sem változott, aminek Nádori Péter adta ékes jelét a közelmúltban, amikor egy fogadáson, ahol Krecz Tibor felől kérdeztem, aki barátja és üzlettársa volt, érdeklődésem formálisan azzal hárította el, hogy elfelejtettem köszönni neki. Bakács vándorprófétákat idéző hevülete, állandó fejvesztett rohanása lenyűgözött. Meg merem kockáztatni, hogy szenvedélyességének köszönhette a híveit. Szembevakító reflektor lehetett volna a jele óvodás korában. De lehetett volna a magyar Robin Hood is, aki a szegényeket, kicsiket, elesetteket, megnyomorítottakat, másokat és másoknak látszókat képviselte a gazdagokkal, nagyokkal és az intoleránsan viselkedőkkel szemben. Forradalmárnak tűnt, miközben csak ügyes ellenáramlat volt a fősodorral szemben. Mosogató lefolyójában létrejött piciny örvény, amely képes volt önmagát látványos tengeri áramlatnak láttatni, amivel jól körülhatárolható kört vonzott magához: drogosokat, hippiket, egyházak ellen lázadókat és amatőr filmeseket, akik alá addig adta a lovat, amíg elhitték neki, hogy ő az egyedüli mentsváruk. Bakácsnak mindig nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Szemfényvesztő volt, egy illuzionista, aki a csinnadrattájával mindenkit hipnotizált, és a sok elkábított azt hitte lázálmában, hogy megjött a Megváltó. Nem tudom, hogy magát szerette-e jobban vagy a népét, akik hatása alá kerültek és imádták. Ő mindenesetre ettől kezdett lebegni. Hosszú időn át tökéleteset alkotott a szerepében. A kontra volt az erőssége – csak „ellen” legyen -, bármilyen ellenerővel pillanatok alatt azonosult. Ha kellett, a gitárját is eltörte, ha azzal tudta meggyőzően képviselni a Kultiplexet, amelyet szerinte nem lett volna szabad az önkormányzatnak lebontania.
És közben nem volt akárki: Settenkedő! Megboldogult ifjúkoromban alternatívnak mondták a hozzá hasonlókat, ami az én fordításomban az átlagtól eltérőt jelentett. Olyan szerettem volna lenni, mint ő, de meg kellett elégednem a hasonlósággal. Ettől még képzelhettem magam loboncos hajú, lángszavú fiúnak, miközben de facto nem hordtam gumicsizmát, nem flangáltam csőfarmeres lányokkal, nem volt virág a kezemben, és nem tiltakoztam a vietnami háború ellen. De a kedvükért jelentkeztem a bölcsészkar filozófia-esztétika szakára, ahol Almási Miklóst, Ancsel Évát és György Pétert hallgattam. A jogi egyetemen túl, a filozófiadiplomán innen, én voltam a csoportom zsurnalisztája, ami nem számított dicséretnek. Sokat töprengtem, hogy miért voltam kirekesztett. Túl konvencionális voltam hozzájuk képest? Nem voltam elég lázadó? Esetleg a közeledésemet találták idegennek? Nem tudom. Nem derült ki sohasem. Ezekre a dolgokra nem lehetett rákérdezni, ezért válasz sem született, pedig bármire hajlandó lettem volna, csak közéjük tartozhassak. Befestettem volna a hajam. Mondjuk zöldre. De mivel nem kaptam erre vonatkozó tanácsot, Nietzschét olvastam, ezzel meg nem keltettem akkora feltűnést, amivel bekerülhettem volna a brancsba. A Magyar Rádió éjszakai műsorfőnöke voltam, amikor kitaláltam az évjáratok műsorát, ami a huszasoktól a nyolcvanasokig terjedt. Ez végre alkalmat biztosított, hogy meghívhassam Bakácsot, a kései harmincast, aki talán három évvel volt fiatalabb nálam. Köszöntem neki a felvétel kezdetén, csak hogy tudja, ki áll a meghívása mögött, majd magára hagytam a műsorvezetővel. Akkoriban kezdtem azoknak munkát adni, akiknek a közelébe akartam férkőzni. Az Ennyit kezdetben Vitray Tamásnak, Lengyel Lászlónak, Aczél Endrének, Bánó Andrásnak, Baló Györgynek adtam gebinbe. Később, amikor irodalmi társaságot akartam magam köré szervezni, éltem ismét hasonló módszerrel, és kértem fel jegyzetírónak – mások mellett – Aczél Endrét, Petri Lukács Ádámot, Németh Gábort, Ligeti Nagy Tamást és Esterházy Pétert. Vonzottak a híres, tehetséges és nagy presztízsű emberek. A közelségükre vágytam. Jólesett volna a viszonzás, de csak nagy ritkán volt benne részem. Ligetivel Geszti hozott össze. Lenyűgözött a flegma, lóarcú pasas, a legendás magazin, a VOLT szülőatyja, akinek azt a „lazaságot” is megengedtem, hogy adásnapon közölje: idő hiányában nem írt jegyzetet. Majd legközelebb. És én újra meg újra előkerültem nála mint megrendelő. Zavart, hogy a kölcsönkenyér nem járt vissza, de kisstílűnek találtam megemlíteni. Ahogy Bakácsnak sem szóltam, aki akár a Találkozások, majd később a MOL magazinnál alkalmazhatott volna, de nem jutottam az eszébe. Amikor a Keljfeljancsiban fregoli műsorvezetőjének kértem fel Pálinkás Szűcs Róbert után Bakácsot, már túl voltam ezen a jobb híján irigyperiódusomon. Nem gesztust gyakoroltam, egyszerűen nem akartam
magára hagyni a Keljfeljancsit a szabadságom idejére, és a szokott altruizmusommal pont őket választottam, amire gond nélkül mondtak igent, és beültek a székembe. Gázsit kaptak számla ellenében. Amikor BTS a Keljfeljancsiban beszólt a goj motorosoknak, már túl volt a Megasztár-zsűritagságon, a vasparipások pedig komoly gyakorlattal rendelkeztek, hogyan vegyenek elégtételt azokon, akik hamis színben tüntették fel őket. A jobboldalinak tűnő társaság pernyertes végzéseket és ítéleteket lobogtatott, mutatván, ők se nem fasiszták, se nem bőgették a masináikat az 1956-os forradalom eseményeire emlékező ötvenedik évfordulón, a városligeti szoboravatón. Túl voltak a nagyszabású Népszavaakción, ahol maga Gyurcsány Ferenc miniszterelnök állt ki a lap és Andrassew Iván mellett. Szerintem médiafigyelő szolgálatot tartottak fenn, hogy kiszűrjék azokat a műsorokat, ahol a fenti vádak valamelyikével illették őket. Naná, hogy ezerszer meghallgattam BTS kirohanását, ami miatt a rádióm elé akartak vonulni, hiszen nem állt érdekemben semmilyen műbalhé. Éppen nyugalom volt körülöttem. Ezért nem hezitáltam kimondani, hogy nekem idegen Bakács gondolatmenete. Ráadásul logikátlan. Summa summarum: a békesség kedvéért képes voltam elnézést kérni a motorosoktól, cserébe elvártam, hogy nem demonstrálnak a munkahelyem előtt. A baloldali és a liberális hallgatóim nem voltak elragadtatva a viselkedésemtől. Nem ezt a magatartást várták tőlem. Bakács magára maradt volna, ha nem okul a példámból, de volt annyira ravasz, hogy médiaeseménnyé változtatta a tárgyalását. De neki sem jött be, őt is elítélték. Talán megrovást kapott. Ez azonban nem érintette a polgári perét, ami pénzbüntetéssel fenyegette. Ez elől menekült, és vállalt szakács szerepet, és főzött gulyást a vasparipások kerti partiján. Pár hétre rá a szemem előtt nevetgélt a vezérmotorossal Hajdú Péter valamelyik műsorában, és én szívből örültem, hogy a rendező nem vágta be karlendítős jelenetüket. Nem sokkal ezután lett Hajdú egyik ötletembere egy hajléktalanokról szóló valóságshowban, amiben a szerkesztés mellett a földönfutókkal való háttérbeszélgetések elkészítése is az ő reszortja volt. Nem értettem egyet a szerepvállalásával, és hangot adtam ennek a műsoromban. Nehéz volt ezek után indokot találni, miért alkalmazzam ismét a Keljfeljancsiban, de csak a magam dilemmáját kellett legyőznöm, mert a hallgatók nem találtak kivetnivalót BTS viselkedésében. Sőt! Egyesek annyira beleszerettek, hogy egyenesen odanyilatkoztak, jót tenne a reggeli műsornak egy tartós helycsere. A bulvár is össze akart veszíteni bennünket, mi azonban ellenálltunk, és én kifejezetten örültem, amikor az ATV-n a születésnapomra az ő társaságát kaptam ajándékba az egyik Hajdúműsorban. A magát szűk zakókba préselő, hordóhasú BTS akkor már nehezen volt alternatívnak tekinthető, bár az összes hidat még nem égette fel maga mögött. Kötődött az amatőr filmeseihez, műsort vezetett a Tilos Rádióban, a lelkében
mégis békétlenség honolt. Nem tudta megemészteni, hogy a TV2-s vendégszereplését követően soha többé nem kapott jól fizető munkát a kereskedelmi médiától. Megsértődött. Legszívesebben hátat fordított volna a világnak, de abból nem lehetett megélni, hogy tiszta szívből utálta az Élet és Irodalmat, mert az – feltehetően tévés bohóckodása miatt – másra bízta a filmkritika rovatát. Bajnok lett a mentségkeresésben, de Fáy Miklós kihúzta a lába alól a talajt, amikor cáfolta a Keljfeljancsiban a városi legendát, hogy az RTL klubos Csillag születik zsűritagsága miatt kellett neki is felhagynia a tévébírálattal az ÉS-ben. Ezzel szemben az volt az igazság – elmondása szerint -, hogy a legjobbkor jött az ajánlat, mert nagyon unta a banánt, és vissza akart vonulni a /komoly/zene világába. Hogy mennyire játszott közre BTS magánéletének megromlásában, hogy kicsapongott, ivott, vagy szereket használt, és hogy ezeknek volt-e közük megromlott házasságához, aminek következtében elvált, akkor sem árulnám el, ha tudnám. Én nem tapasztaltam, hogy nagylábon élt volna, de tény, többet költött, mint amennyit keresett. Tartozásokat halmozott fel, amiket nem tudott kifizetni. Rövid időre leszerződtette ugyan a Napkelte, de Gyárfás Tamás sem marasztalta. A sors keserű fintora, hogy épp az érdekében konveniáltam a producernél – vegye vissza -, amikor felhívott a Duna TV elnöke, Cselényi László, hogy nem akarnék-e vele dolgozni. A kipécézett műsorvezetőtárs, Kondor Katalin azonban köszönte szépen, nem kért belőlem, így a dologból nem lett semmi. Akkoriban a Klubrádió Ötösét vezette. Talán épp Krecz Tibor helyén. Már Vágvölgyi Andrásra cserélte Wahornt, akivel azon különbözött össze, hogy a heti műsorára alapozó Hülye-klub haknikért jár-e neki gázsi vagy sem. Tudtommal nem. Az átkozott pénz tett be mindig. Ami sosem volt elég. A médiatörvény ellen demonstrálok egyik főharcosa volt, amikor a Tescóban lekapcsolták. Tűrte, hogy átkutassák a zsebeit. Tisztában volt tragikus helyzetével. A maga bakácsos módján húzódott háttérbe. Az áldozat szerepe azonban még ekkor is idegen volt neki. Méltatlankodott. Olyan nagyon bűnbánó sem volt. Tagadta, hogy az éhezőkre akarta felhívni a figyelmet akciójával, ezzel együtt egyre többet beszélt a felmentő körülményekről. Valamelyik kereskedelmi csatorna valamelyik műsora mindig rátalált, és ő készségesen nyilatkozott. Az RTL Klub, a TV2 és az ATV minden húst lerágott róla. A Klubrádió ugyan levette a rádióműsorát, de a tulajdonos még hetekig csápolt a tulajdonát képező Tüköri utcai kis színházban, ahol az idős szocialista rajongótábor örömére felléphetett a trió: BTS, Vágvölgyi és Para-Kovács Imre. A hakniknak akkor lett vége, amikor a Blikk – vagy a Bors? – újból feldobta. A közzétett videó szerint sajtot is „csent”. Újabb feljelentés, újabb sajtókampány, újabb jegyzetek a polgári napilapban. A történtek dacára a hallgatóim egy része változatlanul a pártját fogta, és nem kizárólag gömbölyödő hasú kedvese miatt.
Szerették. Ennek jelentőségére hívtam fel BTS figyelmét, amikor utoljára beszéltem vele telefonon: – Becsüld meg azokat, akik most is meg akarnak menteni, miközben elfelejtik, hogy magadnak köszönheted a bajaid zömét. Légy szerény! Hagyd abba a látványordibálást, és ragadd üstökön a szerencsédet! – kérleltem. – Csodálkozol, mi? Nem jutsz szóhoz? Hogy vannak, akik a történtek dacára is szeretnek. Valid be, hogy irigyelsz! Sohasem voltam Tudósok-koncerten. Máriás Béla egyetlen festményét sem láttam. Nem tudom, hogy lehet-e ismeretségnek nevezni, ha egy DVDkölcsönzőben rendszeresen biccentettünk, miközben nem mutatkoztunk be egymásnak. Könyve, a Szabadkőműves szex megjelenése elvileg alkalmat teremthetett volna egy személyes találkozóra, végül azonban telefoninterjút készítettem vele. A regénye engem nyomasztott. Túlírt és csinált volt, de nem akartam a benyomásaimmal szembesíteni. Nem az esztétika szakot végzett irodalomkritikus szerepébe bújtam. Az életére voltam kíváncsi. Az interjút elküldtem a szponzoromnak, aki – utólag megtudtam – ennek hatására adta ki egy évvel később a Tudósok következő lemezét, ami a zenekar huszonöt éves évfordulójára megjelent Nem élhetek Milosevics nélkül című könyvvel szinte egy időben látott napvilágot. Máriás a kilencvenes évek elején jött át Jugoszláviából. Olyan emberekkel tartott kapcsolatot, akiket ismertem. Olyan klubokban lépett fel, ahova én is jártam, de egy időben, egy helyen mégsem fordultunk elő. Amikor azt olvastam, hogy Wahorn András készítette vele az első televíziós riportot, ami az MTV A Reggel magazinjában ment le, beugrott: mintha annak az adásnak én lettem volna a szerkesztő-műsorvezetője. Arról akartam beszélgetni a Keljfeljancsiban, hogy mitől lesz valaki egy társaság magja, miközben ezzel párhuzamosan mások körül is kering. Wahorn Andrással készült az első interjú. Az A. E. Bizottság vezetőjét, a képzőművészt, Neuman Gábor mutatta be nekem a kilencvenes évek elején. Legott himnuszpályázatot hirdetett a Táskarádióban, majd pár évre rá már olyan kapcsolatban voltunk, hogy együtt barangoltuk be szombat délutánonként a kihalt főváros utcáit, amikor a Calypsóban dolgoztam. Pár évre rá hozzá vitt ki Neuman, amikor kiderült: apámnak agydaganata van. Úgy hozta a sors, hogy egyszerre várakoztak az Amerikai úti idegsebészet folyosóján. Őt azonban szabadon engedte Juhász professzor, csak a papámnak mondta: – Nekünk beszélgetnünk kéne, Ervinkém.
Wahorn később szerencsét próbált Amerikában. Dolgozott, utazott. Tengett-lengett, aztán visszajött. Máriás könyvében egy csomó helyen feltűnt. Általában pozitív értelemben. Egy angliai turné kapcsán azonban azzal vádolta meg Máriás, hogy lelépett a többiek pénzével. Nem ezzel indítottam, de ezt is megemlítettem, amikor felhívtam. Azt kérdezte, nem lódítok-e, mert ez bizony szemenszedett hazugság, és ha le van írva, akkor nem maradhat következmények nélkül. Fel is hívta Máriást, aki a gyors hozzáférhetőség kedvéért PDF-formátumban küldte el neki a regényét. Wahornnak csak be kellett írnia a nevét, és a gép kidobta az összes vele kapcsolatos részletet. Elolvasta ezeket, majd a maradékon is túlesett. Másnap nagyjából negyven percen át szapulta Máriást, aki szerinte immáron írásos bizonyítékát adta érzéketlenségének. Ahelyett, hogy meggyászolta volna zenésztársa, Bada Dada halálát, amikor öngyilkos lett, inkább tőkét kovácsolt belőle, miközben a Tudósokban csak szerény másodhegedűs volt. A tisztesség azt kívánta, hogy az interjú után felhívjam Máriást. Nem volt meglepett. Hallgatta a műsort. Nem hoztam ki a sodrából. Angyali nyugalommal magyarázta el, hogy Wahorn valószínűleg téved, ha pedig nem, akkor – ezek szerint – vannak párhuzamos igazságok. A műsor után keresett meg a nyomdász és tilosrádiós Keszthelyi Imre, hogy szívesen összehozna Bada Dada egyik legjobb barátjával, Tricepsszel, ha van kedvem hozzá. Bada Dadát sem ismertem személyesen. Annyira nem, hogy egy időben Máriásról hittem, hogy ő Bada Dada, de kacifántosnak tűnt kibogozni a névszálakat. Tricepsszel e-mailben vettem fel a kapcsolatot. Később beszéltünk telefonon. Nem sokkal később elveszítette a mobilját, aminek következtében már mint régi barát kaptam tőle kör e-mailt, ami arra szólított fel, hogy legyek szíves megadni a számomat, mert elvesztette. Nem küldtem e-mailt, nem hívtam. A könyv kapcsán a következő interjút Lengyel Zsolttal, az ATV művészeti vezetőjével készítettem a Keljfeljancsiban, aki annak idején Ligeti Nagy Tamás szerkesztővel együtt készített egy klipet Az apa kocsit hajt című számra a kilencvenes évek közepén, amikor még mindketten a Magyar Televíziónak dolgoztak. A beszélgetés után felhívott Tamás, hogy nem küldeném-e el az anyagot. Akkoriban már rezgeti a Rádió Café-léce, ezért megkérdeztem, volna-e kedve az egyik délutáni műsoromba beköltöztetni vasárnap esti műsorát. Nevetve hárította el fontoskodónak tűnő gesztusomat. Egy hétre rá, hétfőn délután négykor szűnt meg létezni a Café. Fél óra múlva csöngött a telefonom. Tamás volt. Azt kérdezte, áll-e még az ajánlatom. Igent mondtam, és megadtam a programigazgató nevét és számát, akit gyorsan felhívtam, hogy tudja, ki és miért fogja keresni. Visszahívtam Tamást, aki csak annyit kérdezett: hogyan szólítsa majd.
– Szerintem Évának – válaszoltam, miközben azon álmélkodtam, hogyan tudta magában tartani azt a szót: köszönöm. Egy hét múlva került elő megint. A legrosszabbkor: az autóm elromlott riasztójával hadakoztam. Azzal hozakodott elő, hogy rossz számot adtam meg, és kérte a jót. Megadtam. Csak utána törtem ki, és öntöttem rá az eltelt évtizedek összes vélt és valódi sérelmét. Hápogott. Nem érdekelt. Részemről befejezve – gondoltam magamban, amikor megnyomtam az off-gombot. Feuer András szerint azért lettem rádiós, mert ez a foglalkozás biztosította leginkább a nyakló nélküli telefonálás lehetőségét. Lehet, hogy igaza volt, a fontos dolgokat azonban mindig személyesen intéztem. A Magyar Rádióban és kívüle. Egyre óvatosabban bántam a terülj, terülj asztalkámmal, mert tudtam a mesékből, ha túl sokat kívánok, mindent elveszíthetek. Megtanultam tartani a számat, ami nem volt könnyű, mert az interjúk gyakran feldobtak. Idővel mégis megálltam, hogy azonnal mindent kipofázzak. Molnár Gál Péter segített ebben, aki arra emlékeztetett egyszer, nem azért látott el Cserhalmi Györggyel kapcsolatos háttér-információkkal, hogy azokat az interjú megjelenése előtt szó szerint visszahallja a művésztől.
Hogy vagy? Gyorsan töröl a memóriám. Kevésre emlékszem. Szemérmes vagyok. De nem emiatt húzom el a kezem, ha valaki meg akarja fogni. Az inkább bőridegességemmel magyarázható. Az ágyban is a két térdem közé gyűröm a paplant, csak ne érintkezzen a két bőrfelület. Kiszámíthatatlanul reagálok a felém áradó szeretetre. Hol ellágyulok, hol agresszív leszek tőle. Dolgok csak akkor esnek meg velem, ha visszaigazolást kapok róluk. Egy dombot akkor másztam meg, ha a mamám azt mondta: – Fent voltál, kisfiam. Most már lejöhetsz. Apám nem ütötte a dolgaimba az orrát. Tudta, mit vár tőle anyám, és hozta a remélt formáját. Mindenkinek megvolt a reszortja. Apám, a családfenntartó, megkérdőjelezhetetlen tekintély volt. Anyám, a hétköznapok helytartója pedig mederben tartotta az életünket. Nekem, a kölyöknek, szivacsként kellett magamba szívni a tudást és a jót. Apámnak a kórház nem a munkahelye volt, hanem a menedéke. Az osztályán tartott konzíliumokon meghallgatta az orvosait, aztán ment a saját feje után. Otthon más volt a helyzet: sem az anyám, sem én nem voltunk a beosztottai. Ettől tanácstalan lett és defenzív. Papucs. Nem ilyen apa akarok lenni. Kilencéves korom óta vagyok zsidó. Egy Néphadsereg utcai trafikosnő a ludas ebben, akihez angolórára menet üres amerikai cigarettásdobozokért tértem be, és aki egy kérdő mondatba csomagolva jelentette ki: – Tudod, hogy mennyire helyes zsidó fiú vagy? Hogy ez miért pont aznap szaladt ki a száján? Nem tudtam meg soha, mert zavaromban kirohantam a helyiségből, és azt követően, hogy anyám hosszas hezitálás után nem cáfolt rá, soha többé nem tettem be a lábam. Nekem addig a zsidókról – akikhez közöm nem lehetett, hiszen nem volt nagy orrom, nem voltam zsugori, kapzsi – csak rossz dolgok jutottak eszembe. Apám próbálta menteni a menthetőt, de amikor egy vastag könyvvel a kezében tudományos magyarázatba kezdett, pontosan addig hagytam beszélni, amíg annyit mondott: zsi... -, akkor sírva fakadtam, és onnét semmilyen z, s, i betűkkel kezdődő szót nem voltam hajlandó meghallgatni, és azt is eldöntöttem, hogy a magam részéről – mondhatnak bármit – nem leszek zsidó, hiszen előző nap sem voltam az. Egy ilyen mértékű változáshoz egyetlen trafikos kevés. Kötöttem az ebet a karóhoz. Tőlem zsidózhattak az osztálytársaim, én hallgattam. A következő évet egy másik iskolában kezdtem, ahol nem zsidóztak. Ez szöget ütött a fejembe, de a saját magamnak feltett kérdésre, hogy lehet-e helyfüggő a zsidók megítélése, nem tudtam a választ. Mindkét verzió igaz lehetett. A kétségeimet sem apámmal, sem anyámmal nem
osztottam meg. Feleletet öreg és tapasztalt nagymamámtól reméltem. Arra gondoltam, ha nem mondja vissza a szüleimnek – egy életem, egy halálom -, megkérdezem. És ő kapásból mondott mindenre igent: megosztja, nem mondja vissza, és vannak. Ezt olyan magától értetődő hangon tette, mintha egész életében erre a pillanatra várt volna, és a mamámnak másnap reggel fogalma sem volt, hogy annyi hiábavaló rimánkodás után miért vettem hirtelen fésűt a kezembe. Nem magyarázkodtam. Befejeztem a műveletet, majd undorodva kiszedtem a tüskék közül, ami a kefében maradt. A szertartás megacélozta az akaratom, és más- és harmadnap is folytattam. Választóvonalat reméltem tőle meg egyenes szálú, sima hajat. A sikertől felbátorodtam, és néhány nap múlva lejjebb húztam az orromon a szemüvegem, amitől a cimpám elkeskenyülését vártam. Teltek-múltak az évek, és annyira nyomasztóvá váltak a származásommal kapcsolatos kérdések, hogy felhagytam a rejtőzködéssel. Arra kerestem először választ, hogy mit jelentsen nekem a saját zsidóságom. Hosszú töprengés után döntöttem el, hogy genetikai determinációként kezelem, ami kizárta a választás lehetőségét. Tehát az vagyok. Punktum. Ezután fel kellett vérteznem magam ismeretekkel. Már nem emlékszem, hogy ki ajánlotta a figyelmembe a Raj Tamás rabbi lakásán tartott szeminárium jellegű foglalkozásokat, de akárki is volt, jól tette, mert hatására rövidesen Sátoraljaújhelyre utaztam, ahol csodarabbi történeteket gyűjtöttem, amit az Akadémia Kiadó gondozásában megjelent A hagyomány kötelékében – tanulmányok a magyarországi zsidó folklór köréből című kötetben bárki elolvashat. Scheiber Sándor főrabbira már nem az identitásválságom megoldása várt. Őt a szerelmi bánatom miatt kerestem fel József körúti rezidenciáján. Azt hittem, megenyhül panaszom hallatán, és csekélyke ösztöndíjjal támogatja Egyesült Államokba tervezett utazásomat. De nem segített. Szegény volt a hitközség. A SZOHNUT – zsidó világügynökség – az orosz kivándorlókat részesítette előnyben. Bánatosan, leszegett fejjel, a parketta mintázatát bámulva kerestem a szememmel a kijáratot, amikor megkérdezte, volna-e kedvem megházasodni. Válaszra sem érdemesítve, apró léptekkel a komódhoz topogott, leemelt róla egy rongyosra koptatott noteszt, és addig sorolta belőle a neveket, amíg rábökött egyre: – Ő lesz az igazi. Az apját, a Miksát, aki Frankfurtban pezsgőgyáros, a Nagyfuvaros utcából ismerem. A lánya pont hozzád való. Itt a telefonszáma. Vagy inkább írnál? Ha gondolod, beajánlak. – Biztos, hogy ez a legjobb megoldás? – Praktikus. – Van a lányról fényképe? – Most nem találtam, de mire visszajössz, lesz. – Tehát kaphatok gondolkodási időt? – Szerintem egyszerűbb felkészülésről beszélni.
– Valószínűleg. Igen... Tévedtem – hebegtem, és kiviharzottam a hodályból. A rendelkezésre álló két hét kevés volt a regenerálódáshoz. Remegő lábakkal járultam trónszerű székéhez. Leültetett. Egy fényképet tartott a kezében: – Tessék, ő a párizsi lány. Megtaláltam a fotóját. – Múltkor még frankfurti volt. – Igen? Akkor az egy másik família volt. Most meg ez van. Tetszik? Zavaromból egy diplomatikus „talán” tellett. Izzadtam, szégyenpírral az arcomon hebegtem: – Tetszik tudni... a nők elől menekülök. Tényleg nincs jobb megoldás a házasságnál? -, amire a térdemre tette a kezét, és mosolyogva azt mondta: – Tényleg. Ha nem sikerül, legfeljebb elválsz, fiam. Ha szükségét érzed, beajánlak egy nyelveket beszélő ügyvédhez. Akkor még nem volt a lányom, aki rossz néven venné, ha a Teremtő nevét feleslegesen a számra veszem, ezért rebeghettem hálát a jóistennek, amikor apám levelet kapott Steiner Ilitől – a Mötyi rokona volt -, akinek a nagynénjét (?) apám a Csengeri utcai lakásában ingyen kezelte, és amit régóta viszonozni akart a távoli családtag, ezért ajánlotta fel, hogy rövid időre hajlandó befogadni New York-i lakásába. Megmenekültem. Nem kellett nőül vennem senkit a jegyzettömbből. Hazajövetelemnek az édesapám örült legjobban. Bonyolult szövegéből azt hámoztam ki, hogy aggódott miattam, amit olyan nyelvi lelemények közül kellett kihüvelyeznem, mint izé, nem azért mondtam, exponenciális és nyavalyakórság. Szó szerint tehát nem mondta, hogy hiányoztam, de körülírta, én meg kikódoltam, és melegség öntött el. A Soros Alapítvány jóvoltából ezerkilencszázkilencvennégy kora tavasza a MIÉP kampányzáróján, a Kisstadionban talált, ahol a velem nem rokonszenvező keresztény középosztálybeliek komor képe kétséget sem hagyott a gondolataik felől. A „Te vagy az a zsidó fattyú a 168 órától?” megjegyzésre még nem húztam nyúlcipőt, de amikor a kereskedelmi tévék reklámszüneteiben propagált nyugati termékekkel kapcsolatos felelősséget is az én nyakamba akarták varrni + lekommunistazsidóbérenceztek, túlcsordult a pohár: – Kuss! – mondtam felelőtlenül. Körülnéztem és futottam. Megmenekülésemről lihegve számoltam be anyámnak: – Hát akkor szia – búcsúztam. – Szervusz... Szerencsés voltál. – Tessék? – Jól hallottad. – Megmagyaráznád? Nem értem.
– Hamarabb is bekövetkezhetett volna. – Mire gondolsz? – Hogy meg akarnak verni. Nem emlékszem, honnan ugrott be a filmekben hallott, sokszor használt amerikai párbeszédpanel, amikor látszólag indokolatlanul azt mondja az egyik szereplő a másiknak: szeretlek. Belőlem is ez a tőmondat szakadt ki, amire reflexszerűen jött a mamám válasza: én is téged. Nem akarok zsidó lenni. Nem szerettem, ha apámék az IBUSZ szervezésében földközi-tengeri hajóutakon vettek részt, mert olyankor rám hagyták az összes növényüket. Addig sem komáltam őket, mert miattuk üvöltözött velem az anyám, ha huzat volt otthon. A locsolást annak ellenére utáltam, hogy kaptam öntözési útmutatót: mi, mikor, mennyi vizet igényel. Arra azonban nem gondolt a gondos famíliám, hogy nem tudom majd megkülönböztetni a filodendront a fikusztól, aminek következtében hazatérő anyámat sárguló levelű vegetáció fogadta. Irtóztatóan leteremtett: – Téged nem lehet magadra hagyni! Nem szeretem a növényeket. Nincs testvérem. Bölcsődébe és óvodába sem jártam. Gyerekeket a nyári napköziben láttam közelről, de ez sem tartott sokáig, mert pillanatok alatt kiközösítettek a bonyolult dumám és a gyatra focitudásom miatt. Tény, hogy nem mertem szemüvegben játszani, nélküle meg béna kétballáb voltam. Pingpongban próbáltam revánsot venni, de azzal nem lehetett feljutni a másodosztályból. A problémáimat szégyelltem a nagyfiúk előtt, ezért a lányok társaságát kerestem. Ők azonban gátlásos kisfiúnak tartottak, és nem álltak szóba velem. Dacosan követtem őket. Levakarhatatlan voltam. Azt mondták, azok viselkednek így, akik szeretnek szenvedni. Megpróbáltam értelmezni a helyzetet. Igyekeztem nem túl komolyan venni a dolgot. Napokon át rágódtam, de nem jutottam dűlőre. Miután az otthonról hozott módszer – megdolgozni a szeretetért – nem jött be, hálátlansággal vádoltam meg a környezetemet, amire megvonták a vállukat. Egyre többet mászkáltam egyedül az Országos Tervhivatal Margitszigeti, római parti és révfülöpi üdülőjében, miközben egyfolytában azon morfondíroztam, hogyan törhetnék ki az elszigeteltségemből. Mindenki lerázott, miközben azt szajkózták a tanári kartól a szüleimig bezárólag valamennyien, hogy viselkedjek úgy, mint a többiek, és minden jóra fordul. De nem vált be a receptjük. Hatalmas törzsű fák mögül lestem a nekem tetszőket, mert nem mertem a közelükbe férkőzni. Amikor anyámék meglátogattak a vitorlástáborban, dühömben a Balaton közepére eveztem, mert tudtam, nem visznek haza. Ősszel meg különórákra jártam bandázás helyett. Nem találtam megoldást a bajaimra. Senkinek sem volt épeszű ötlete. Magamra maradtam
nagy kamaszlelkemmel. Szomorú voltam. Nagy akartam lenni, és néztem az órát, hátha attól gyorsabban múlnak a percek. Életemben nem unatkoztam annyit, mint akkor. Vágyaim megvalósulásához határnapokat jelöltem, de mivel ezzel csak én voltam tisztában, nem történt semmi. Amikor saját magam számára is elviselhetetlenné váltam, felhívtam Ranschburg Jenőt, akit a Családi körben láttam. Nem szeretnék még egyszer kamasz lenni. Nekem Ági tetszett. Hosszú barna haját copfba fogva hordta. Mindig jókedvű volt. Csilingelt a hangocskája. Rövid szoknyát hordott, ha meleg volt az idő, ami szabadon hagyta formás bokáit. Szerettem nézni. Nem lakott hozzánk közel, a táskája sem volt könnyű, én mégis vittem, hősiesen, mert azt akartam, hogy felfigyeljen rám. A zsebpénzemet sem sajnáltam, ha fagylaltozni hívtam. Sokat lődörögtünk. Évről évre közelebb került hozzám. Miatta választottam a kémia-biológia tagozatot, ő azonban Zoli mellé ült, és vele flangált. Amikor végre összevesztek, nem engem, hanem Józsi került a megürült helyre. Nagyon rosszul esett. Apám a szív dolgait anyámra bízta, aki nemes egyszerűséggel közölte: – Ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel. Hiába mondtam, hogy egyszer a Józsival is történni fog valami rossz, és akkor végre eljöhet az én időm, tévesnek ítélte helyzetértékelésemet. Én dacoltam vele, és meghívtam Ágit a születésnapomra. Karácsonyra ezüstlánccal leptem volna meg, miután az ő nevét húztam a kalapból, anyám azonban megtalálta, és keserű macskanyelvre cserélte. Azt mondta, az én koromban nem illik ékszert venni egy kislánynak. Ági ezek után nem hívott meg a születésnapi bulijára. Hangosan duzzogtam, és látványosan undok voltam vele. A társaim az ő pártját fogták. A riválisaim kapva kaptak a kínálkozó alkalmon, és nem sokkal később egy anonim röpirat jelent meg az osztály faliújságján „Ember és embertelenség” címmel. Rólam szólt. Szenzációszámba ment. Napról napra újabb és újabb írások tűntek fel, amelyek a tanulóifjúság mellett a tanári kar érdeklődését is kiváltották. Mindenki nálunk kezdte a reggelt. Nem tudták, ki az a prepotens alak, aki ennyire felkavarta a közhangulatot, ezért sokan meglepődtek, amikor rám mutattak, mert ránézésre nem tűntem deviánsnak. Egy hét is eltelt, mire a védelmébe vett egy névtelen szerző. Feszült voltam. Féltem a tanári kar, a szüleim, Ági és a többiek haragjától, akik valamennyien rám fenték a fogukat. Ki akartak csinálni, de minimum kiközösíteni. Az osztályfőnököm pedig őket biztatta, és nem engem. A szüleim kétségbeesetten figyelték a vergődésemet. Egy évre voltam az érettségitől. Tehetetlennek éreztem magam. Utáltam az életet. Nem szerettem az Apáczai gimnáziumot.
A nagymamalakásban hosszú függőleges vonal jelent meg az ajtó mellett. Rossz volt ránézni. El akartam tüntetni, ezért kalapáccsal addig bontottam a téglát, ameddig a repedés tartott, de ettől csak egyre feljebb és feljebb kúszott. Át lehetett látni a haliból a nagyszobába azon a résen, ami a tok és a téglasor között keletkezett. Egyszerűbbnek tűnt kiköltözni, mint megvárni, hogy rám dőljön az egész miskulancia. Tehetetlennek éreztem magam. Utáltam a helyzetet. Szállodába akartam költözni. Csöngettek. A barátnőm jött meg. Konstatálta a helyzetet. Levetkőztetett, a tus alá dugott, felöltöztetett, és elvitt sétálni. Addig róttuk az utcákat, amíg talált egy fülkét, ahol volt telefonkönyv, amiből addig hívogatta a mesterembereket, amíg talált egy azonnal hadra fogható kőművest. Nem szeretem a repedéseket. Londonban láttam egy inget a kirakatban, amit anyám itthon két okból sem vett volna meg nekem: piros volt és drága. Annyiszor álltam meg az üzlet előtt, ahányszor arra jártam. Végül erőt vettem magamon, és bementem a boltba. Leakasztottam, és felpróbáltam. Megnéztem magam a tükörben. Szerintem tökéletesen állt. A zsebe fölötti műanyag márkajel különösen tetszett. Addig számoltam fejemben a pénzem, amíg megtaláltam helyét a költségvetésemben. Itthon nem lehetett leimádkozni rólam. Én mostam harminc fokon, és vasaltam gyapjú hőmérsékleten. Azon olvadt meg a műanyag márkajel, amikor rámentem véletlenül a forró vassal. Szétkenődött, majd rászáradt. Megpróbáltam lefeszegetni. Nem sikerült. Felmelegítettem, hogy levakarjam róla. Nem sikerült. A körömollómmal vágtam körbe, és megpróbáltam befoltozni. Irtózatosan ronda lett. Tehetetlennek éreztem magam, amit utáltam, nosza, belevágtam a kenyérvágó kést az ingbe, amit a szó szoros értelmében meg akartam semmisíteni. Az apró darabkákat a mosdóba szórtam, és felgyújtottam. Utána hosszan szellőztettem. Nem szeretem az ingeket. Az első éjszakákat azzal tettem rendre tönkre, hogy megkérdeztem, hányadik vagyok a sorban. Ha kaptam választ, az volt a baj, ha nem, akkor az. Nem volt nekem tetsző szám. Másnap reggel arról faggattam a másikat, mikor találkozunk legközelebb. A majd hívlak nekem kevés volt, ezért attól függően, hogy mivel foglalkozott, elmentem az épület elé, ahol tanult, dolgozott vagy lakott. Ha volt rá mód, egész nap hívogattam. Most mit csinálsz? És most? Minél jobban kérték, hogy tartsak egy kis távolságot, annál jobban tapadtam. A taxissztrájk idején Észak-Afrikában voltam, de a piramisok sem nyűgöztek le annyira, hogy ne az otthon hagyott nőm hangjára vágyjak Kairóban. Kora reggel tárcsáztam a számát. Kétségbeestem, amikor nem válaszolt. Csak délután jöttem rá, hogy október 23-a Magyarországon nemzeti ünnep lett. – Egy pióca vagy – mondta szemembe a lelki doktorom, amire szemrebbenés nélkül válaszoltam, hogy tisztában vagyok vele, mert mély
meggyőződéssel hittem, hogy a szándékom jó, csak a kivitelezést rontom mindig el, ezért tovább csiszoltam, finomítottam a módszereimen. Nem akarok sorba állni szeretetért. Sír a lányom. Telefonon hív. Valaki megbántotta. Kérdezem, hogy ki, de nem válaszol, csak bőg, azt zakatolja monoton: valaki megbántott. Felajánlom, hogy oda megyek, bárhol van, nem számít, közel vagy messze, de nem válaszol, csak azt zokogja a kagylóba: valaki megbántott, és leteszi. Elfacsarodik a szívem. Könny gyűlik a szemembe. Nem akarom sajnálni. Sem őt, sem magamat. Segíteni akarok. Cselekedni. Gyűlölöm a tehetetlenséget. Nem akarom, hogy gyerekem legyen. Fél óra múlva hív, minden oké, ne szóljak a történtekről az anyjának. De én akkor sem akarok még egy gyereket. A mamám egy vajasdobozba szuszakolta a megmaradt rakott krumplit, ami másnap felrobbant nálam a sütőben. Belülről szétvetette valami. Felkenődött a tartalma a mikró négy oldalfalára, egy épen maradt tojássárgája a plafonon landolt, a fehérje és a kolbászdarabok, mint csillagok vették körül. Visszalapátoltam az egészet elhagyott műanyag fészkébe, és óvatosan kivettem a nagy, üvegből készült forgótányért. Betettem a mosogatóba. Mellé raktam a műanyag kocsiját, amin nyugodott. Kinyitottam a csapot. Belocsoltam valamilyen szert a vízbe, amitől akkora hab keletkezett, hogy semmi sem látszott ki az edényekből. Délután elmostam a nagy, üvegből készült forgótányért, amihez kizárólag én nyúlhattam – a közelébe sem engedtem a takarítónőt -, csak én törhettem el. Visszaraktam a helyére. Billegett. Megigazítottam. Billegett. Kivettem azt a kis műanyag izét, amin körbejárt. Letisztogattam, majd visszaraktam a helyére, és ráhelyeztem a tányért. Billegett. Ismét kivettem, hogy hozzáférjek a stifthez, amit kihúztam a helyéről, hogy a sütő alján található pici lyukon keresztül kipiszkáljam, ami esetleg odakerült. Ami miatt nem tudott teljes terjedelmében felfeküdni a stift. A csavarhúzót később svájci bicskára cseréltem. Megpróbáltam bedugni a fejem a mikroba, hogy ellenőrizzem az eredményt, de nem tudtam. Túl nagy volt. Szép sorban mindent visszatettem a helyére. A tányér továbbra is billegett. Izzadni kezdett a homlokom. A határán voltam, hogy lemondjam az esti programom. A mikró csavarjait nézegettem, miközben azt szuggeráltam magamnak: ne merd szétszerelni! A másik megoldás sem tetszett: nem akartam kalapáccsal szétverni. A gyártó a telefonkönyv szerint zöldszámos szervizszolgálatot tartott fenn. Felhívtam. Hétköznap reggel nyolctól délután négy óráig álltak rendelkezésre. Vasárnap volt, délután hat. Azért rámondtam az üzenetrögzítőre a számom. (Sohasem hívtak vissza.) El akartam menni hazulról. Szívem-lelkem nem kívánt egy légtérben tartózkodni az ismeretlen okból nagy, billegő üvegtányéros mikrosütővel. Meg akartam úszni, hogy a földhöz vágjam. Utáltam a tehetetlenségemet. Nem akartam mikrosütőt.
Elmosogattam. A hab alatt megtaláltam a műanyag kocsit. Beraktam a helyére. Nem billegett a nagy, üvegből készült forgótányér. Nem szeretem a gépeket. Apám okos volt, melegszívű és tekintélyes. Jó perspektívának tűnt követni. Aztán fakulni kezdett, szürke, majd egészen matt lett. Akkor már nem volt kedve élni. Megreccsent ág lett az első agyműtétje után. Önmaga árnyéka. Nem érte meg a lányom születését. Munkaszolgálatos volt a negyvenes években. Felszabadulásként élte meg az oroszok bejövetelét. Önkéntes pártmunkás volt az ötvenes években, aki húsz esztendővel később a nemi életem hiányával magyarázta mozgalmi szerepvállalásomat. A Magyar Újságírók Országos Szövetségébe a gyors autókiutalás reményében léptem volna be, aztán elálltam a tervtől, és kivártam, amíg megörököltem a családi kocsit. A szüleim rendszerhez való viszonya a nyolcvanas években a nem jellemző tesztválasszal volt leírható. Itt maradtak a holokauszt, az ötvenhatos forradalom, majd a megtorlás után. Nem disszidáltak, mint a barátaik. Nem üdvözölték kitörő lelkesedéssel a rendszerváltást. A Horn-érának csak azért örültek, mert nem kellett tovább nézniük Antall József/Boross Péter ábrázatát. Az ezerkilencszázkilencvennyolcas fordulatot tudomásul vették, de nem örültek neki. A kétezerkettes változásokat már csak anyám érte meg, és kommentálta: – Ismertem Medgyessyt. Egy szépfiú volt. Apámat nyomasztotta a miattam érzett felelősség. A fejében élő rajtcél szakaszon folyamatosan bejelölte az állomásokat: mit teljesített, mivel tartozik. Alig tudtam szegényt lebeszélni, hogy felkeresse miniszterhelyettes főnökömet, akitől azt akarta megkérdezni, elégedett-e velem. A munkámmal és a magatartásommal. Később csak azért örült, hogy nőtlen maradtam, mert így megúsztam a válást. Biztos nem nyertem volna el a tetszését kétezerhatos viselkedésemmel, amikor nagy hangon közöltem: eldöntöm a választásokat. Összefont karral állt volna elém, hogy baljóslatú arccal felidézze a gyerekkoromat, amikor főrendőr, főrendező, fő miniszterelnök akartam lenni, és tessék, mire vittem. Többször hozhatta volna azt a formáját, amit jóindulatú agydaganata ikszedik operációja után, a Kútvölgyi rehabilitációs osztályán az ideggyógyász főorvosnak mutatott, amikor egyenként osztották ki a hajdanvolt évfolyamtársaikat, miután sorra vették, hogy ki mire vitte. Csak szerelés és bridzsezés közben ordított, ezt leszámítva jónak tűnt a házassága anyámmal, akinek a hűségében száz százalékig biztos voltam. Apáméban dettó. Derült égből mennykő volt a rám szabaduló kétség, amit egy fiatal lány ültetett belém. Két okból nem kerestem fel az idős hölgyet: nem akartam tisztázatlan helyzetet teremteni halott apámmal, és kötött az anyám iránti lojalitás.
Nagyon nehezen álltam ezt meg. Ennél sokkal jelentéktelenebb helyzetek is komoly próbatételt jelentettek. Nehéz volt nem rákérdezni Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára parlamenti, karácsonyi fogadásán, hogy miért beszélgettek sokkal hosszabban, és miért voltak sokkal kedvesebbek Seres László újságíróval – puszit is kapott! -, mint velem. A protokollt jól ismerő Szigetvári Viktor szerint jól viselkedtem, helyesen tettem, hogy kordában tartottam az érzéseimet. Kellemetlen pillanatoktól kíméltem meg magam. Szerintem viszont kifejezetten rossz döntést hoztam. A szívemre kellett volna hallgatnom, és nem az eszemre. Egy életem, egy halálom alapon – végül is mit veszthetek? – vissza kellett volna mennem magyarázatért. Nem szeretem a gyávaságot. Anyámmal és apámmal kilencven négyzetméteren laktunk. Harminchat osztálytársam volt a Sziget utcában, valamivel kevesebb az Apáczaiban, de a Radnótiban volt a legalacsonyabb a létszám. Talán ha tizenketten voltunk az egyetemi csoportban. Nem tudom, mi történt a többiekkel, mert elvből nem járok érettségi/évfolyam találkozókra. A jubileumiakra sem. A nevem kezdőbetűiből álló betéti társaság két főből áll: anyám a kültag, én a bel. Svábhegyi lakásom – a mellékhelyiségeket leszámítva – egyterű. Pontosítok: a lányomnak külön szobája van. Egyedül élek, amit rossz alkalmazkodási képességemmel magyarázok. Anyám ma is családi fotókkal traktál, és megsértődik, amikor nem mutatok érdeklődést egy töredezett szélű fénykép iránt, amin – tételezzük fel – egy ismeretlen nő áll egy ismeretlen férfival a Balaton-parton. Nem érti, hogy nem vagyok rájuk kíváncsi. Indokom, hogy ötvennégy évesen csak azokkal tudok valamit kezdeni, akiket személyesen megismertem, számára nem elfogadható. Nem jó egyedül. A Radnótiban Zsuzsát okoltam kapcsolatunk megromlásáért, miközben én vallottam kudarcot. A gyakorlatlanságom miatt nem feküdtünk le. Szűz voltam. A sikeres felvételi után, a tizenegy hónapos sorkatonai szolgálat előtt csak az foglalkoztatott, hogyan tudnám pótolni a mulasztásomat. Én akartam elvenni az ártatlanságát. Belegondolni sem volt jó, hogy másnak jut ez a privilégium. A magabiztosságomat kellett volna Ranschburg Jenőnek megedzenie, de ő elnézett mellettem, és annyit mondott: – Higgye el, fiatalember, nem örülök, ha a kiszámíthatatlan, színes, de problematikus betegekből érdektelen, szürke, kiegyensúlyozott embereket csinál a szakmám. Megijesztett. Tizenvalahány év múlva BI – aki nem volt tisztában az előzményekkel – pakolt erre rá: – Hosszú éveken át ostromolt a betegem egy nőt, de az tudomást sem vett róla. A férfi depresszióssá vált, már az öngyilkosság gondolata is
megkísértette, amikor egyik nap hirtelen mégiscsak beadta derekát a választottja. Azt hittem, felvillanyozottan érkezik másnap, de egy holtsápadt, megtört ember ült a székbe. Mi történt?, kérdeztem tőle. Semmi különös, válaszolta. Lefeküdtek? Ne kelljen minden szót harapófogóval kihúzni magából! Igen, lefeküdtünk. És milyen volt? Borzasztó. Miért? Röfögött, miközben dugtam. Soha többé nem akarok találkozni vele. Hát ezért nem akartam fikuszt, órát, mosógépet, vasalót, televíziót, piros inget, lakást, porszívót, hűtőszekrényt, bojlert, magnót, lemezjátszót, rádiót, elektromos fogkefét, centrifugát, mert tudtam, egyszer minden elromlik, tönkremegy. Kampec. Ha rájuk néztem, nem jóleső érzés fogott el – mi mindenem van! -, hanem az, hogy ezek egyszer mind az enyészeté lesznek A barátnőmről, a lányomról, az anyámról és az apámról nem az jutott elsőre eszembe, hogy milyen kiváló emberek és milyen jó nekem, hogy a társaságukat élvezhetem, hanem hogy egyszer valamennyien meghalnak. Azt hittem, amikor kicsi voltam, hogy vannak, akik fiatalnak születtek, mint én, vannak, akik eleve apakorúnak vagy anyakorúnak, mint a szüleim, és csak a pechesek jönnek nagymama és nagypapa korúként a világra. A halottak meg eleve élettelennek születtek az én verziómban, csak azt nem értettem, hogyan kerültek a temetőbe. A föld alá. A halált, akit kaszásnak mondtak otthon, háromdimenziósnak képzeltem, akivel össze lehetett futni. Elsősorban este kerestem – amikor a szüleim Operába vagy Zeneakadémiára mentek -, elemlámpával a kezemben.
Tessék mondani, ez a Keljfeljancsi műsor? A Művelődési Minisztériumban, a Libegőn, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, az Expressznél eltöltött idő + a külföldi tartózkodások, a sok-sok bolyongás, mind azt készítette elő, hogy a Bródy Sándor utca 5-7. alatt, a Magyar Rádióban otthonra leljek. A Szent Lajos király hídja nemcsak regényadaptáció, hanem teszt is volt, mert amikor a Margit hídon, nyáron, késő este, egyedül sétálókat szólítottam le, magamból indultam ki: ok kellett ahhoz, ha valaki éjnek évadján magára akart maradni. Az esetek zömében nem csalt meg az orrom. Ritkán tévedtem. Az Ennyi csikkszedés volt. Az elhasznált riportalanyok hiányérzetére apelláltam, amikor történetük vastag dossziéjával a hónom alatt utolsó keringőre hívtam őket. Nehezen adták be a derekukat, mert már tucatszor beszéltek ugyanarról, a szó fizikai értelmében leharcolta mindnyájukat az írott és az elektronikus sajtó. Voltak, akiket két hét alatt puszta torzsára legelt le a média. Elsősorban a lelkükre kellett hatnom, hogy még egyszer átérezzék a fontosságukat, miközben igyekeztem minimalizálni a nyilvánosságból adódó veszélyeket. Türelmes voltam a hezitálókkal. Nem hajtott a tatár. Biztonságot naponta jelentkező műsoromból merítettem. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, attól még igaz: fogódzkodó volt az Ennyi és a Keljfeljancsi. Előbbi huszonhárom óra tizenöt perckor kezdődött. Közvetlenül a szignál után mondtam be a dátumot. Meglepően határozott és magabiztos voltam ahhoz képest, hogy háromnegyed órával korábban még a szerelmemmel vitatkoztam telefonon, akit kiakasztott három hete áztatóvízben büdösödő ágyneműm látványa. Az Ennyi azonban nem rólam szólt. Este negyed tizenkettőkor senki sem jött szívesen a Magyar Rádióba. Más oldalról nem volt bevett gyakorlat telefonon készíteni interjút. Én is ahhoz szoktam, hogy az alany szemben ült velem a stúdióban. A főnökeimet és a vendégeimet előbb arról kellett meggyőznöm, hogy van értelme a műsornak. Nem csinálnak magukból bohócot, ha eljönnek. A háromnegyed óra – első blikkre – baromi hosszú időnek tűnt, ezt tükrözték a „ne vicceljen, ki bírja ezt cérnával, senkinek sincs ennyi mondandója, olyankor én már aludni szoktam” válaszok, aztán – sicc! – elrepült. Sőt kevésnek bizonyult a bemutatáshoz, a tárgyaláshoz és a befejezéshez. A tanulságok levonásához. Kezdetben óriási papírhalmokkal vonultam a stúdióba, és csak amikor kijöttem, döbbentem rá, hogy nem használtam őket. Onnét a vázlatomra és a legszükségesebb dokumentumokra támaszkodtam. Tíz perc sem telt el, amikor felálltam, a kapcsolóhoz sétáltam – emlékszem a hangmérnök döbbent arcára: mit csinál ez, megbolondult, hogy kimegy? -, és leoltottam a villanyt.
Legénykoromban azért mentem fel apám Zsigulijával a János-hegyre, hogy lenézzek a szeretteimre. Az Ennyi potenciális kilátó volt, ahonnan mások fejébe kukucskálhattam. Nagyon izgalmas volt – a szexuális együttlét örömével versengett – szimultán kontrollálni a gondolataimat, figyelni a másik reakcióira, és közben fokról fokra felépíteni a beszélgetést. Margót húzott az Ennyi az életemben. Egyszerre tartott mederben, és határozta meg a hétköznapjaimat, hiszen témákat kellett találnom, rá kellett vennem az alanyokat, hogy kötélnek álljanak. A lakásomat jegyzetek, fénymásolatok és újságok borították el, amihez rajtam kívül nem nyúlhatott más. Az utált hétköznapok irányába tolt akaratlanul az Ennyi, ami sokkal inkább tréning volt, mint munka. Szinte teljesen kiiktatta a külvilágot. Mellbe taszított a néptelen utca látványa, amikor kiléptem a Bródy Sándor utcai kapun. Nem véletlenül menekültem vissza a rádióba, ahol négy év szorgos munkájával nyolcvanezer hallgatót kapartam össze a Gallup Intézet felmérése szerint. Permanens csodavárásom eredménye volt a felfokozott várakozás, amivel nap mint nap a Keljfeljancsiba kezdtem. Vekker nélkül pattant fel a szemem. A mobil ébresztőjét előző este négy óra negyvennégyre, ötvenháromra, öt óra hétre, tizenhatra, huszonötre vagy harmincnégyre állítottam. A számok összege tizenkettő kellett, hogy legyen. Egyedül éltem, csak magamra kellett tekintettel lennem. Alkalmi partnereim hiába nem szerettek korán kelni, a farkamat könnyebben engedtem át nekik, mint a kulcsomat, ezért velem kellett tartaniuk hajnalok hajnalán, ha nem távoztak közvetlenül az aktus után. A hangulatomtól, de még inkább az elfogyasztott alkohol mennyiségétől függött, hogy az első buszmegállóig vagy a Moszkva térig vittem őket. Nyáron és ősszel világosban, télen és tavasszal sötétben keltem. Nap- vagy villanyfényben rámoltam össze az előző nap szanaszét hagyott holmikat. Stószokba rendeztem a papírokat. Kidobtam az ételmaradékot, nem etettem a hangyákat. A zoknimat és az alsónadrágomat bedobtam a kádba. A fürdővizemben öntisztultak, miközben én mosakodtam. Sokszor csak azért keltem hajnalban, mert este annyira felpörögtem, hogy abban az állapotban lehetetlen volt bármit csinálni. Álommanó is nehezen gyűrt le. Le kellett meríteni magam nullára, mint egy bejáratos akkumulátort. A zümmögés sokszor a tizenegy óra után kezdődő pornócsatornáktól hallgatott el bennem. Néha tizenöt percet is várnom kellett, mire dugni kezdtek, mert a nyalás, a szopás, a nő nővel vagy férfi férfival nem izgatott... utána visszahajtottam a takarót, és felvettem az embriópózt. Általában közéleti szereplőkkel hadakoztam álmomban. Sem a lányom, sem a barátnőm, sem az anyám, sem az exfeleségem nem volt konkurencia. – Annyira aggódom a rádió jövője miatt, hogy veled álmodom, és nem a barátnőmmel – mondtam a tulajdonosnak.
– Vegye meg, és helyet cserélünk – válaszolta erre. A nagyinterjúkra hajnalban, tiszta fejjel készültem. Hétköznap tehát nem aludtam öt óránál többet. A restanciát – a lányom bánatára – zömmel a hétvégéken hoztam be. Én az apámét, ő az én délutáni szundikálásomat utálta. Cukor nélküli presszó. Télen kád. Nyáron tus. Fogmosás. WC. Más rádióállomás szólt a fürdőszobában és a konyhában, ez a zenei körítés összeválogatásában segített, ami szintén az én reszortom volt. A Calypsóban használt bakelitekkel nem számoltam már, mert a stúdióban nem volt lemezjátszó. A számítógépes szelektor személytelen volt, maradtak a kompaktlemezek. Az első CD-t a kilencvenes évek elején, a Vajna-féle filmforgalmazó cégben dolgozó M. Annától kaptam, akivel hamar összemelegedtem. Le is feküdtünk. H., a velem nagyjából egykorú hullámhosszipari segédmunkás – Vass István Zoltán kifejezése – csaklizta el tőlem, akit ettől függetlenül ki nem állhattam. A CD-k kezdeti felszaporodásának az volt az oka, hogy a Calypso-hallgatók nem rendelkeztek lejátszóval, ezért inkább kazettát választottak. A Koktél – vagy talán az Angyalszív? – filmzenéje lehetett az első. Ma a fél lakást elfoglalva, egy sor oszlopba rendezve áll a kollekció: külön a klasszikus, a magyar és külföldi rock, a magyar és külföldi jazz, a nép- és a filmzene. Optimista periódusaimban, amikor perspektivikusan látom a jövőm, szoktam vásárolni, depressziós időszakaimban stagnál a számuk. Ilyenkor azon is eltöprengek, mit csinálok majd többezres gyűjteményemmel, ha nem leszek rádiós. Sőt, anyagi gondjaim miatt kisebb lakásba kell költöznöm: megtartom vagy kidobom őket? A Keljfeljancsi kínálatát a Magyar Hírlapban Stark R. László nemes egyszerűséggel „vegyes zenei salátának” nevezte. Ma sem tudom, hogy akkor ez jót jelentett vagy rosszat. Csak nagyon rövid ideig voltak megoldásra váró házi feladatok a reggelek. Az utált kötelező olvasmányokra emlékeztettek. A lakásom és a munkahelyem közt azért nyomogattam az autómban a rádió állomáskereső gombját, hogy trambulint találjak, és ha a fülem hallatán mondott csődöt a Juventus Rádióban Bárdos András tudománya, mert az emberek nem találták túlzottnak a Hídember főszereplőjének, Eperjes Károly színművész úrnak vagy a rendező Bereményi Gézának a fizetését, fél óra múlva újrarendeztem az előadást, és elégedetten dőltem hátra, amikor az én változatom hatására tele szájjal szapulták őket. Rövid időn belül megutált a szakma. A közszolgálatban addig nem volt szokás a kollégákat adásban megszólni. Hadat üzentem minden írott és íratlan szabálynak.
Tavaly, a tavaszi szünet néhány napjára hozzám költözött a lányom. Ezzel egy időben tért haza a szomszédnőm az Egyesült Államokból csecsemőjével. Éjszaka, hajnali háromkor – megnéztem az órát – sírt fel a kisbabája. Másfél órán át üvöltött. Nem kapcsoltam be a tévét, nem gyújtottam villanyt, mert a gyerekem mellettem feküdt az ágyban. Át se dörömböltem. Tisztában voltam azzal, hogy egy kisded akkor sír, amikor akar. Ha fél négykor, hát fél négykor. Nem tehettem sem neki, sem az édesanyjának szemrehányást. Nem üvölthettem át teli torokból: – KUSS! Végül elhallgattak. Elaludtam. Öt óra ötvenkettőkor keltem, és időben, nem sokkal háromnegyed hét után bent voltam a rádióban, ahol – szokás szerint – a webkamerákat kapcsoltam ki először. Nem voltam sem látvány-, sem díszletelem – egy cirkuszi majom -, akinek az ábrázatából vissza lehetett következtetni az éjszakájára. Agyonhordott pólómmal sem akartam beszédtémává válni. A magánügyem volt. Nem volt másnak köze ahhoz, hogy lustaságból vagy nemtörődömségből maradt rajtam. A felvezető szövegben az előző estém kapcsán azt mondtam, ha valaki el akarná lehetetleníteni a munkámat, annak elég lenne annyit elérni, hogy végleg hozzám költözzön a lányom, vagy ne utazzon vissza az Egyesült Államokba a szomszédom – vagy a kettő egyszerre -, utóbbival véletlenül futottam össze a folyosón műsor után. Mosolyogva mesélte, hogy az öccsétől kölcsönkapott rádióból reggel én szóltam ki: – Hallom, miattunk nem tudott aludni. A lányom nevében is elnézését kérem. Kétezer őszén jó döntés volt beengedni a hallgatókat a műsorba, de még ennél is jobban tettem, hogy a Keljfeljancsinak ez lett a bázisa. Nélküle nem lehettem volna másfél évvel később az ország első „liberális ítélőszékének verbális mészárosa”. Bárki felhívhatott. Nem volt emelt díjas telefon, kötött műsorrend. A nyitószám azért volt tizennégy perc hosszú, hogy jótékonyan elfedje érkezésemet. Ha nem voltam bent háromnegyed hétre, mert nem találtam otthon a slusszkulcsomat – vagy akármit -, akkor a hírek után köszöntem be. Onnét csak vakkantgattam, és végre nem szólt rám az anyám az udvariatlanságom miatt. Pár hónap alatt kialakult a Keljfeljancsi menetrendje, amiben a reklámokat, a szolgáltatási és információs blokkokat leszámítva semmi sem volt fix. A másokkal összetéveszthetetlen atmoszféra lett a védjegyem: a sok süket csönd, a máshol nem hallható zene, a kiszámíthatatlan hallgatói megjegyzések és a rájuk adott benyögések sorozata. Nem volt ugyan szakmai bibliám, de szabályok azért igen. Sőt! Idővel kialakult valami szokásjogféle, amit illett betartani, mert egyébként a fal adta a másikat. Igen rossz néven vettem, ha valaki megfeledkezett a megbeszélt
időpontról. A késést nem toleráltam. És kivételesen nem tettem különbséget híres és hétköznapi emberek pontatlansága között, aminek következtében Kovács László – akkor MSZP-elnök – telefonon jelentkezett be az Állatkerti útról, miután hallotta, hogy milyen letolásban részesült korábban Csapody Miklós, MDF-es országgyűlési képviselő, aki anélkül kezdte napját a Duna TVben, hogy erről értesített volna. A hallgatóim azonban éberek voltak, és tudósítottak, merre cselleng a politikus. Végül nagyvonalúan felülírtam a döntésüket, mert nekik az elnézéskérés sem volt elegendő a megbocsátáshoz. Nem volt telefonosom. Senki sem „szűrt”. Csak adásban beszélgettem – mottóm szerint – arról, amit a napról tudni illett vagy érdemes volt. Minden reggel volt „nap zenéje”, ami elvileg kifejezte a hangulatomat. Ha valaki elégedetlen volt, orrát Szilágyi János mondásába ütöttem, aki világosan megmondta annak idején, hogy egy rádióműsor három részből áll: szövegből, zenéből és csendből. Ha átmenetileg csökkent a betelefonálási kedv, felhívást intéztem a néphez, hogy elég, ha elmesélik, mit csinálnak éppen. Scipiades Erzsébet szerint kordokumentáltam. Én kibeszélésnek mondtam. Nem Midas királyi értelemben. Kilenc éve Gyöngyös környékén egy féltékeny asszony a házastársa vadászpuskájával mindenkit lelőtt. A gyerekeivel kezdte. Magával fejezte be. Aznap véres tetemek halma várta a hazatérő apát. A történet nem hagyott nyugodni, ezért útravalót fabrikáltam belőle, és másnap azzal engedtem munkába a hallgatóságomat nem sokkal hét óra előtt, hogy abban a tudatban csalja meg mindenki a házastársát, hogy aktusával hullaházat varázsolhat a korábbi édes otthonból. – Keljfeljancsi? – kérdezte egy férfihang fél óra múltán. – Igen. – Mondhatok valamit a vadászpuskás nő kapcsán? – Hogyne. – Nos... hát én... bassza meg... visszafordultam. A kereskedelmi lánc elnök-vezérigazgatója csak azért hívott fel adásban, mert tisztázni akarta, hogy rosszul fogalmaztak a hírekben, mert a Vállalkozók Érdekvédelmi Szövetsége nem miattuk vitte el az említett kazánt. A beszélgetés végén – adáson kívül – kicseréltük a koordinátáinkat. Hosszasan egyeztettünk, majd találkoztunk. Akkor kérte el a címemet. Hol Kínából, hol Makaóról küldött képeslapokat. Nem minden „nagyember” állt azonban szóba velem a Keljfeljancsin kívül. Tudomásul kellett vennem, ha a megkeresés kizárólag a műsoromnak szólt – azon keresztül a publikumnak -, és nem nekem személyesen. Valószínűleg nem véletlen, hogy senki sem lett a hallgatói/támogatói körből barátom, csak relatíve szoros nexusok alakultak ki. A kereskedelmi lánc első emberéhez is ilyen kötött. A kezdet vele is meglehetősen nyögvenyelős
volt, aztán nehézkesen, de beindultunk. Egyébként nem kérte volna el annak a fontos illetőnek a számát, akihez ő nem rendelkezett összeköttetéssel. Enyhén szólva sem voltam biztos a dolgomban. Utólag nagyfokú merészségnek tűnt ott helyben, a szálloda halijában tesztelni a korábbi kapcsolatot. Ritkán szoktam más ügyében konveniálni. Dadogva kérdeztem tehát a másik notabilitást, hogy lépésemmel nem megyek-e túl az illendőség határán. Jólesett, hogy megnyugtatott. Az ellenkezőjén nehezen tettem volna túl magam. Átadtam a telefont, és a mosdóba távoztam – ahol nem volt semmi dolgom – kezet mosni. Nem minden helyzet volt ennyire egyszerű, bár azt is én tettem bonyolulttá: egy kormánypárti képviselő ugyanis megígérte, hogy „diszponál” az ügyemben egy állami cégnél, ami annyira feldobott, hogy nem sokkal később megemlítettem ezt egy másik magas rangú politikusnak – ugyanaz a párt -, akinek a homlokáig szaladt a szemöldöke: – Mit jelent az, tisztelt uram, hogy diszponált? A kereskedelmi lánc vezérigazgatójával nem volt ilyen bonyodalom. Egyszer ugyan megpróbáltam kisírni a bánatom a vállán, de hamar rájöttem, hogy erre a formámra nem kíváncsi, és sietve visszahúzódtam a csigaházamba. Kapcsolatunk barátin innen, protokollárison túl volt, épp elég ahhoz, hogy ne kelljen csodálkoznom, amikor elhívott a cége huszonötödik születésnapjára. Elegáns, de nem szmokingos estére szólt az invitálás. A dresszkód – fekete öltöny, fehér ing és nyakkendő férfiaknak, elegáns kiskosztüm hölgyeknek – az otthoni gardróbból is teljesíthető volt. Egyedül mentem, nem tartott velem a barátnőm. Megbetegedett a kislánya. Két perccel múlt negyed hét – emlékszem, reklámszünet volt a Klubrádióban -, amikor tizennyolc óra negyvenöt percre rendeltem taxit. Meglepődtem, amikor fél hétkor rám szólt a sofőr, hiszen volt még negyedórám. A második meglepetés beszálláskor ért, amikor a taxaméter ezerháromszáz forintot mutatott. – Elnézését kérem, de nekem hat óra tizenötöt mondott a diszpécser. Állítólag többször meghallgatták az önnel folytatott beszélgetést. Én csak a megkövetelt tíz perc türelmi idő után csengettem be, utána visszaültem, mert azzal nyugtattak meg, hogy keresik. Mint egy tanúvallomás – gondoltam magamban. Kihalásztam a zakóm zsebéből a telefont. Felhívtam a társaságot, amit azért favorizáltam, mert évek óta nálam hirdettek. Bemutatkoztam. Bemondtam az utaskódomat, és minden átmenet nélkül felelősségre vontam a diszpécsert, aki a hangja alapján nem a stílusomhoz volt szokva. – Ma még kérhetik az elnézésemet. Akkor nem mesélem el holnap a Keljfeljancsiban a történetet. Evidenciának vettem, hogy ismeri a műsoromat. – Tudja... – kezdett magyarázkodni a központos.
– Ne szaporítsuk a szót! – Ránéztem az órámra. – Van még háromszáztizenkét perce – és köszönés nélkül leraktam. A taxis nem tudott tízezresből visszaadni. Zavarban volt. Látszott rajta, hogy azon töpreng: belefér-e még egy benzinkúthoz gördülés, ahol aprót válthatok, végül azonban találtam annyit, amennyiből szerény borravalóra is futotta. A nagyteremben tizenkét fős asztalok voltak. Többen is hívtak, mutatták a szabad helyeket, én mégsem ültem le, mert első blikkre senki sem vonzott. Léptem már le kerti partiról, mert nem akartam szabad utat engedni a vendégsereglet láttán felgyülemlett ingerültségemnek, ami arra ösztönzött, hogy mindenkinek – külön-külön – beolvassak, mert tudatában voltam, hogy nem miattam jöttek. Az est fényét végül azzal növeltem, hogy feltűnés nélkül távoztam. A Kongresszusi Központban összetéveszthettek a hoppmesterrel, és hol magyarul, hol angolul válaszolhattam a záporozó kérdésekre: mikor kezdődik az este, hova lehet leülni, mi a menü, kik lépnek fel és mikor? A pogácsamajszolást egy tálca kedvéért függesztettem föl, amit a pincér sok üdvözlőpezsgővel a fedélzetén hagyott magára. Szépen, sorban döntöttem magamba mindet. A nagyterem élénk zsivaja tompa zajjá enyhült a folyosón, ahol rajtam kívül Závodi János és Köves Pinyó – a Piramis együttes hajdanvolt tagjai – bóklászott. Megörültem a belém botló ügyvezető igazgatónak, akivel kipipáltattam a nem létező jelenléti ívet. Nem volt több dolgom, indulhattam. Néhány percig beszélgettem még egy lapkiadóval, aki évekkel korábban azzal írta be magát az emlékkönyvembe, hogy a Rózsakertben hanyag eleganciával megdicsérte az egyik pincérnő szoknya alatt is jól kivehető tangáját: – Csak olyanok hordanak így bugyit, akiknek jólesik az elismerés – mondta értetlen tekintetem láttán. Napsütötte színét külföldön szerezhette, és nem tévedtem: – Megfázott a fiam. Az orvos levegőváltozást ajánlott. Spanyolba volt a legegyszerűbb kiruccanni. Összerándult a gyomrom, mert a lányom anyja járt arra éppen a barátjával. Elköszöntem. Cibálta a zakóm a Jagelló úton a szél. Egy faszent voltam, aki arra várt, hogy megsajnálja valaki és hazavigye. Végül egy megkésett vendég taxijába szálltam. Szó szót követett, és annyira meghatódtam, hogy a sofőr visszaemlékezett – a műsoromban sokat emlegettem – méregzöld Mercedesemre, amit fél éve a Farkasréti temető főbejáratánál törtem össze, hogy a kiszállásnál zokszó nélkül tudomásul vettem, hétszáz forinttal kevesebbet adott vissza. Megvolt a másnapi Keljfeljancsi hét és fél nyolc közötti témája. Arra gondoltam, ha kellő hévvel adom elő, biztosan érkeznek majd reakciók, mert egy ideje rájöttem arra, hogy nagyobb igény van lelkes, valós élményeken alapuló műsorra, mint papírízű, ám hidegfejűre.
– Halló! – mondta egy női hang. – Halló! – mondtam én. – Halló – mondta újra a női hang. – Nyissunk új fejezetet. Mit szeretne? – Keljfeljancsi? – Mi más? – Tehát jó helyen járok? – Majd elválik. – Mire gondol? – Nem tudom. – Ma van a házassági évfordulóm. – Gratulálok. Mit tegyek? Köszöntsem föl? – Nem szeretném. Viszont elmondanám, hogy mit kértem a szomszéd szobában tartózkodó férjemtől. – Mert ott van? – Feltehetően igen, miután arra kértem, hogy legalább a beszélgetésünk idejére hagyja el a hálót. – Mit szeretne tőle? – Szabad elvonulást. – Hova? – Innen el. Minél távolabb tőle. – Tehát el akar válni? – Nem ezt mondtam. – Csak le akar lépni? – Le. – Pont a házassági évfordulójukon? – Nem egészen. Már tavaly is ezt kértem ajándékba. – Hány év után? – Negyven. – Gyerek? – Kettő. Kirepültek. Felnőttek. – Vagyon? – Nem sok, de megosztható, és az én részem szerintem elég volna a hátralevő életemre. – Mi történt tavaly? – Semmi. Kikunyerált még egy évet. Pont ma háromszázhatvanöt napja. És én be is csomagoltam abban a hitben, hogy jól működik az emlékezete. Most mégsem akar kiengedni. Bezárta az ajtót. Nála van a kulcs. – Mit mond? – Hogy adjak neki még egy évet. – És megadja? – Önszántamból nem szívesen.
– És miért? – Mert negyven év nagy idő, és nem tudom, mennyi van még, de most valami másra vágyom. – Mire? – Nem tudom. Ami nem volt még. – A vére hajtja? – Ez azért túlzás. Tisztában vagyok a korommal. – Maga szerint megértette az ura? – Meg, de azt mondja, hogy fél. – Mitől? – Nem akar egyedül maradni. – Akceptálható. – Szerintem is. – Kicsit sem sajnálja? – És ha igen, akkor sem lehet ennyire önző. Egészséges. Kutya baja. Van munkája. Ő is kezdhetne valamit magával. A férfiaknak egyébként is könnyebb. – Maga szerint hajlandó lenne beszélni velem? – Megpróbálhatom kihívni a másik szobából, de az is lehet, hogy kijön önként, mert odaát is a maga műsora szól. – Akkor ne húzzuk az időt! Szóljon neki! – Tibor! Csönd lett, majd kilincs kattant, közeledő léptek zaja hallatszott. – Tibor vagyok. Tessék parancsolni! – Hallotta a feleségét? – Igen. – És mit reagál rá? – Hogy minden szava szentigaz. – Ezt azt jelenti, hogy elengedi? – Tehetek mást? – Tőlem kérdi? – Ki mástól? – De én nem adhatok tanácsot önnek. – És ha megkérem? – Akkor sem. – Értem... Visszaadjam a kagylót neki? – Minek? – Igaza van. Hát akkor... Viszonthallásra! – és letette. Az emberekhez, a társadalmi jelenségekhez való viszonyulásomat – megfelelő rész aláhúzandó – három év alatt két Tolerancia-díjjal jutalmazta a zsűri. A döntést nem értették az ellendrukkerek. Őket Orsós László Jakab indoklása sem győzte meg, aki az Élet és Irodalomban próbálta megmagyarázni,
hogy átalakuló világunkban egy látszólag intoleránsan viselkedő embert is kitüntethetnek. Svéd gyártmányú autómban hátul a gyerekülésben a lányom, előtte a feleségem anyja utazott. Tél volt. Egy edzőruhás ember a lapátja élével egyelte a járdáról az út jegét. A pocsolyán – figyelemmel a sebességkorlátozásra – sétatempóban haladtam át. Zajt hallottam. – Te, ez ránk ütött – mondta az anyósom. Megálltam. A jobb oldali elefántfülön frissen húzódó, hosszú karcolás volt. Anyósom, mint egy anyatigris támadt a férfira, aki védekezésképpen maga elé kapta a szerszámot. – Állat! – sikította az anyósom. – Tegye le! – ordítottam én. A tréningruhás rövid tusakodás után – azt latolgathatta, hogy melyikünk jelent rá nagyobb veszélyt – rám ripakodott: – Hékás, ne parancsolgass! A nadrágomat nézd inkább! Lelocsoltál – és néhány, a világos anyagba sötétszürkén olvadó cseppre mutatott. – Emiatt suhintott az autómra? – kérdeztem egyik kezemmel az anyósom apró ökleit a férfi mellétől, a másikkal a hadonászó embert magamtól eltartva. – Igen – válaszolta szemrebbenés nélkül. – Nem zavarta a gyerek? – Kicsoda? – A lányom. – Hol? – A kocsiban. – Figyelj! Nem láttalak valahol? – Betétlap vagy rendőr? – Nem a tévében vagy. – Betétlap vagy rendőr? – Kuss! Rendőr. Négyen jöttek ki. Mindenki mindenkivel kezet fogott. Rutinosan folyt a kihallgatás. Jegyzőkönyv készült. Elolvastuk. Aláírtuk. Végezetül megkérdezték az egyenruhások: – Tesz feljelentést? – Igen – válaszoltam határozottan. – Akkor a szakértő jelentésén múlik, hogy szabálysértésként vagy bűncselekményként lesz elkönyvelve. – Köszönöm. Min múlik? – Hogy mennyi a kára. – És az én nadrágommal mi lesz? – kérdezte a lapátos ember. – Semmi. Majd kitisztítja. – Hát ez történt. Mit szólnak hozzá? – fordultam a hallgatókhoz.
– Azt, hogy maga nem hétköznapi alak, vegye tudomásul – mondta egy férfihang. – Ezt hogyan értsem? – Ahogy mondtam – és letette. – Tudja, az a baj, hogy tényleg könnyebb annak, akit a tévéből ismernek – mondta a következő hívó. – Nem a kishitűség szól magából? – Kizárt eset. – Miért gondolja? – Mert ismerem. Ha ugyanolyan szegény lenne, mint mi, hallgatók, akkor leszállna a magas lóról, és gyalogszerrel mindjárt másképp látná a világot. Akkor nem ütnék lapáttal az autóját... mert nem lenne kocsija... maga szerencsétlen – és ő is letette. Zenét tettem be. Elment a kedvem a beszélgetéstől. Utáltam, ha a segítő jobbomat arra használták, hogy a mélybe húzzanak. Magukhoz. Le. Amíg a mi kenyerünket eszed, azt csinálod, amit mondunk – közölte apám, én mégsem költöztem el, pedig bántotta a mondat az önérzetemet. Távol az otthontól, vidéken vagy külföldön, három nap után azt mondtam a szálláshelyemre, hogy „haza”. Gyakran kérdezgette anyám, hogy miből látszik a szeretetem, amire hosszú felsorolásba kezdtem. Ma már nem tenném. Apám halála óta sok minden megváltozott. Már nagybeteg volt, amikor azt mondta: nincs szükségem demonstratív szeretetre, ami nagyjából azt jelentette, ha nem tudok segíteni rajta, hagyjam békén. Akkor már csak a halál jelentett neki megváltást. Megrázott, hogy orvos létére irigyelte az egészségeseket. Lélekben akkor indult el az ég felé. Meg akart könnyebbülni. Nem törődött már velem, hullámvasút görbéjű életemmel. Fel, le. Érettségi fel, Kalocsa le, Művelődési Minisztérium fel, Libegő le. Amikor felvettek a Magyar Rádióba, fel, amikor kirúgtak, le. Meghalt, mielőtt elhagytam a közszolgálatot. Nem követhette a Keljfeljancsi útját az elmúlt tizenegy évben. Három frekvencia, négy műsorszolgáltató. Fel, le. Sorompó zárta el autóm előtt az utat. Balra, a járdán álló bódéból jött ki nagy nehezen a tülkölésre a kezelő. Meglepődtem. Nem tudtam, hogy csak pénz leszurkolása árán lehet a Duna által kettévágott város lenyűgöző panorámájában gyönyörködni. A marcona, edzőruhás őr jócskán megvárakoztatott, pedig a leeresztett ablaküveg mögül készségesen bemondtam a nevem.
– A Mercedes és a Porsche között kéne leparkolnod – utasított tegezve, majd pontosan annyira emelte fel a kart, hogy annak alsó pereme ne súrolja az autóm tetejét. Kiszálltam idős, svéd gyártmányú verdámból, és leszegett fejjel baktattam a bazaltköves úton felfelé. Nagyokat fújtam. Ingerült voltam, pedig kék volt az ég, hétágra sütött a nap. Munkások szöszmötöltek körülöttem feltűrt ingujjban. Fentről csodálatos látványt nyújtott a város. Erre mondja majd egy szép nyári napon az épületkomplexumot bérlő család befolyásos nőtagja: – Sokat dolgoztunk rajta. De még csak télutó van. Március vége. Nem madárfüttyöt, hanem kopácsolást lehet hallani. Egy fészerszerűség tetejére rakják a palát, ami alatt luxusautó pöffeszkedik. Néhány lépcső, egy fahíd, és máris bent vagyok az épületben. A recepcióspult üresen ásít. Tanácstalanul, egyik lábamról a másikra állok. Tétován elindulok balra. Elhaladok egy valamikor szebb napokat látott italautomata mellett, amin ragasztószalaggal rögzített tábla hirdeti: A gép használaton kívül. Ne babrálja! Visszafelé újból passzálom a kihalt portáspultot. Jobbra indulok. Az ajtókon a szobaszámok összevissza. Sem a vörös szőnyeg, sem a falak mentén elhelyezett műanyag növények – ide a természetes fény már nem hatol be – nem keltenek olyan benyomást, hogy ez egy hotel. Az egyik ajtó mögül zene szűrődik ki. Benyitok. Picinyke helyiségbe lépek, ahol torzonborz külsejű fiatal férfi vörös fénnyel izzó platnin székelygulyáskonzervet melegít, amivel felhagy a jelenlétemben, és készségesen útba igazít. A megadott helyen hiába kopogok, nem reagál senki. Lenyomom a kilincset. Az előszobaszerűségben magányos számítógép zúg. – Kis türelem! – és egy szénaboglyára emlékeztető, széteső kontyos, szemüveges, kortalan nő lebbenti szét maga előtt a függönyt. – Kihez van szerencsém? Kit keres? – rikácsolja, amire udvariasan bemutatkozom. – Mondta a főnök, hogy jönni fog valaki, de beteg lett a felesége, és emiatt ma mindkét csemetéjét neki kellett iskolába vinnie. Ráadásul dugóba került... szóval késni fog. De foglaljon helyet odabent. Az odabent hodály nagyságú terem, amit vagy nemrég ürítettek ki, vagy sosem bútoroztak be rendesen. A falakon a képek elárvultan lógnak. Munkásmozgalmi hősök és híres festők leporellói láthatók, valamint egy csálén álló tábla egy valamikori műsorrenddel, amin az összes tételt áthúzta valaki. Vastagon. Filccel. Körbesétálok, mert nem bizalomgerjesztőek a rozoga székek. Nehezen, de megállom, hogy ne állítsam be a szekrény tetején álló, torzan szóló rádiót. Szeretnék az íróasztal mögé kerülni, mert az ott heverő dosszién a nevem olvasható. Egy nyolcvanas évek divatját követő, főpincér külsejű férfiú lép be. Elnézést kér. Köszön, majd bemutatkozik. Kezét, amely meleg és puha tapintású, egyenesen felém nyújtja. Ápolt ujjaival erősen megszorítja a
tenyerem, miközben a szemembe néz. Kimondja a nevem. Felvillantja mind a negyvenkét porcelánfényű fogát, és gondolkodás nélkül letegez. – Ezt ugye te hoztad? A portfoliód – és nevetve mutat a mappára. Szó nélkül, tagadólag rázom a fejem. – Akkor jó. Mert nincs rá szükség. Teljesen felesleges. Eleget tudok rólad a barátaimtól ahhoz, hogy tökéletesen tisztában legyek, kit engedtem a házamba – búgja baritonján. – Engem már a híred meggyőzött. Örülök, hogy megtisztelted szerény hajlékomat. Eközben csak arra figyelek, hogy kezd-e mégis valamit az iratgyűjtőbe összeszedett újságcikkekkel, mert felveszi, a kezében forgatja, amikor kinyílik az ajtó. Mögötte a torzonborz külsejű fiatal férfi tűnik fel: – Idő van. Ha most nem vágunk bele az értekezletbe, megint elkések. Tucatnyian várnak kint. A főnök visszateszi a dossziét az asztalra. Eszembe sem jut, hogy leléphetek, hiszen a megbeszélés központi eleme a szerződtetésem bejelentése lesz. Miután mindenki mindenkinek bemutatkozik, a tulajdonos magához ragadja a szót: – Hát ő az – és teátrálisan rám mutat -, akitől a megmenekülésünket, a rádió megváltását remélhetjük, mert biztos, hogy én a közeljövőben nem tudok újabb pénzt pumpálni bele. – Mi az, hogy újabbat? – kérdezi valaki. – Magyarázzam el, vagy mutassam is meg az üres kasszát? Szó szót követ, tekintetemmel már a kijáratot keresem, amikor beállít a szénaboglya: – Főnök! Távbeszélőn keresik – amire a tulaj páni gyorsasággal kisiet. A többiek kíváncsian állnak körbe, épp csak meg nem fognak, hogy milyen anyagból vagyok, én pedig igyekszem megválaszolni kérdéseiket anélkül, hogy konkrétumok hagynák el a számat. Már a folyosón vagyok, amikor ajtócsapkodás és emelt hangú vita üti meg a fülem, miközben a folyosón a bekapcsolt piros lámpa szerint odabent „on air” van a mikrofon. A stúdióba lépve a veszekedőkből áradó szenvedély szinte a falhoz szögez. Meglepetésemben még az ajtót is elfelejtem becsukni magam mögött. Feszülten figyelek. Próbálom felvenni az események fonalát. A szófoszlányokból vissza lehet következtetni az elhangzottakra, hogy a torzonborz fiatalember a beköszönő felkonferálásában valószínűleg megemlítette, mi történt az értekezleten, ami feldühíthette a tulajdonost, és nem hagyta annyiban, amikor egy fiatal srác rontott be: – Meg vagytok őrülve? Nem láttok a szemetektől? Adásban vagytok! – ripakodik a hangoskodókra, majd olajozott, begyakorlottnak tűnő mozdulatsorral előbb lekap a fogasról egy baseballsapkát, majd rutinosan a webkamerára dobja. – Bill – mondja a torzonborznak -, kérlek, legalább te ne bolondulj meg teljesen! A műsorod nem ilyen promóciót igényel, hidd el! Mindannyian meg
fogjuk bánni, ha ennek az ingyencirkusznak rajtunk kívül más nézője is akad. Ébredjetek fel! – de az adáspultnak háttal támaszkodó Bill szemtelen vigyora nem azt mutatja, hogy abba akarná hagyni a másik ingerlését. Sőt, mintha kapóra jönne neki a patália. A vele szemben álló tulajdonos pulykavörös arca, fújtató légzése kitörő vulkánra emlékeztet. A szavak izzó lávaként törnek fel belőle: – Te szemét! Kussolj! Ne képzeld, hogy pont te fogsz keresztbe tenni itt nekem. Sokan megpróbálkoztak vele, kisfiam, de eddig senkinek sem sikerült. Nemszeretem műfaj nekem az elmebeteg kiskorúak elfenekelése! – de a közölteknek határozottan ellentmondani látszik, hogy a jókora korkülönbség dacára nekirontani készül a másiknak, amit az szemlátomást felkészülten vár. Az idősebb ember ekkor már az orra alatt hadonászik, miközben az ajkáról apró nyálcseppek landolnak a torzonborz ruhájának nyak alatti részén. A felállás, a koreográfia – egyenként és együtt, a csillagok napi állásával nem számolva – mind-mind azt sugallják, hogy nem először járják ezt a táncot. A lélekjelenlétét megőrző fiú – mint utóbb kiderült, a zenei szerkesztő – előbb közéjük áll, amivel megakadályozza, hogy a két kakas egymásnak essen, és csak utána osztja ki őket, a szöveg azonban mindnyájunkhoz szól: – Vége az előadásnak! Bill, te ne feledd, hogy adásban vagy. Te meg – fordul a tulajhoz – ne tedd magad nevetségessé. Szépen kérlek, ne hozz ránk szégyent egy idegen előtt! – teszi hozzá hideg, higgadt hangon, ami minden kétséget kizáróan rám vonatkozik. – Nem ezt várjuk tőled, akinek jó példával kéne elöljárnia. Gondolj a Baromfitelepre! A tulaj leeresztett kezekkel némán hápog, mint valami szélütött. Én is bénultan állok. A szárnyasok említése megzavart. Akkor még nem tudom, hogy a Baromfitelep egy műsor címe. – Oszolj! – szólítja fel a jelenlevőket a következő pillanatban a zenei szerkesztő. A botrány elmaradt, mindenki mehet a dolgára. Emlékszem: március harmincegyedike volt. Másnapi jegyzetemben az előző napi eseményekről természetesen nem tettem említést, jóval fontosabbnak tűnt az életemet meghatározó élményekről, valamint a jövő merész terveiről beszámolni. Hét óra öt perckor, közvetlenül a hírek, az időjárás-jelentés és a közlekedési információk után kezdtem a felolvasásba: Hölgyeim és Uraim! Keljfeljancsi hallgatók! Honfitársaim! Magyarok! Véreim! Egy naponta jelentkező éjjeli háttérmagazint és a Calypsót hagytam oda öt évvel ezelőtt, hogy megmérettessem magam a piacon. Egy bevált esti műsortól váltam meg, ami biztos anyagi hátteret biztosított. Társadalombiztosításomat az állam állta. Nem minimálbérre voltam bejelentve. Nem tetszettek a mondatok. Hatásvadásznak tűntek. Letettem a papírt. Átugrottam a következő fejezetet – amiben a belső hangom, a felettes énem, a
szerelmeim, a pszichológusaim, az édesanyámhoz fűző antagonisztikus viszony szerepelt -, és a következőkkel folytattam: A hazai média királyfija volnék. Az iskola- és mesteréveket követően azért mentem szerencsét próbálni, hogy megtudjam, van-e élet a Magyar Rádión kívül, és ha igen, lehet-e ott is, szabadon, még jobban szolgálni a honfitársaim javát. Vagy... üdvét – javítottam ki magamat. – Kicsiny lélekvesztőmmel azonban zátonyra futottam. Mától ezen a frekvencián teljesítek szolgálatot. Jelentek az árbockosárból. Kérdezzenek! Ha tudok, válaszolok. Megköszörültem a torkom. Befejeztem. Szünetet tartottam. Majd bemondtam az adás telefonos elérhetőségét. Zenét tettem be, és izgatottan vártam. – Ez egy próbareggeli, vagy csak gyenge április elsejei tréfa? – kérdezte az első. – Tessék? – Nem mondták neked a barátaid, hogy ez nem homokos művészlelkeknek fenntartott hullámhossz? – tudakolta a következő. – Önt sem értem – nyögtem, amire egy harmadik megadta a kegyelemdöfést: – Biztos jó ember vagy, csak rossz helyet találtál magadnak, ezért nem értesz bennünket. Ha van időd és türelmed, szívesen megmagyarázom. Akarod? – Igen. – Megmondanád a címedet? – Az otthonit vagy az ittenit? – Kuss! – Tessék? – Jól hallottad, vicces fiú: mik a szélességi és hosszúsági koordinátáid? Hol találkozhatnánk este? – Milyen célból? – Hogy kiverjem a fejedből a gondolatát is annak, hogy visszajöjj holnap. – Csatlakozhatnék? – kérdezte egy másik hang, akivel úgy látszik, nem szakítottam meg a vonalat. Mire megtaláltam a megfelelő gombot, mindketten, köszönés nélkül letették. Maguktól. – Ahhoz képest, hogy ide korábban csak a délutáni kívánságműsorba lehetett betelefonálni, nem lebecsülhető a teljesítményed. A rádió kétéves fennállása alatt nem tapasztaltam ehhez fogható aktivitást – jegyezte meg valaki a hátam mögül. A debütálásom után magához hívatott a tulajdonos. Nem tett egyetlen megjegyzést sem a műsoromra. Mintha a mappáról is megfeledkezett volna. Pedig belenézett. Világosan kiderült a szavaiból. – Ráérsz most? Bólintottam.
– Valamikor több partnerrel együtt pályáztam egy frekvenciára, ami nem váltott ki osztatlan örömöt az elvtársakból, mert másnak szánták. Megígérték, ha elállok, legközelebb egyedüli győztes lehetek. Telefonon értesítettek, mikor adjam be ismét a papírokat, de másnak ítélték oda megint a frekvenciát. Itt valami félreértés lesz... magyarázkodtak, és érvénytelenítették a kiírást, amikor kérdőre vontam őket. Telefonon közölték velem az újabb időpontot. Azt is megmondták, hogy ne változtassak a szövegen, és pár hétre rá a kezemben volt az engedély. Félreérthetetlen módon tudatták, hogy kiket alkalmazzak, kik adjanak tanácsot. Egész pereputty jött össze árulkodó vezetéknevekből, amiket itt és most nem említenék szívesen. Hallgattam, mint a sír. Nem esett nehezemre, mert annyi támogatást kaptam, amiből játszi könnyedséggel ki tudtam fizetni az udvartartást, és még nekem is maradt egy kevés. Mégis elpártoltak tőlem a bitangok! Másfél éve, hogy magam vagyok, mint az ujjam, és egyedül nem megy, ezért kopogtatnak már egy ideje a végrehajtók, bár velük még mindig jobban járok, mint a környék üzletembereivel, akik elevenen felfalnának a tartozásom fejében. Az a sok fránya barter csak arra volt jó, hogy a tartozás fejében rám eresszék a haverjaikat, akik velem szórakoznak. Elhallgatott. – Vége? Befejezte? – Hogy befejeztem-e? Egy hete azért nem engedett ki a saját irodámból egy behemót fickó, mert azt mondta neki Bill, hogy a médiatörvényt illene betartania. Erre felemlítette, hogy az adósságom más úton is rendezhető. Szóval, ha egy izomagyút találsz a stúdióban, légy szíves, hagyd békén, mert biztos, hogy a kifizetetlen villany- vagy telefonszámla fejében van ott. Vinnék ezek az egész hóbelevancot, ha hagynám. De akkor földönfutóvá válnék. Akkor már inkább fizetgetek nekik, cserébe eltűröm őket, mert annál többet ér ez a kóceráj, hogy a szemem előtt szedjék darabokra. A csodában nem bízom, valaminek tehát történnie kell záros határidőn belül, mert egyébként a körmömre ég a csikk. Ha elég vastag vagy, te is megveheted. Addig viszont ne csodálkozz, ha valaki kellemetlenkedik. Ennek fényes bizonyítéka ez a fránya mappa itt előttem. De ezúttal rosszul mérte fel az illető a terepet, mert amióta a szocialisták levették a vállamról a kezüket, más meg nem tette rá, te az első fecske vagy nekem. Nem foglak elzavarni, mert szükségem van a kapcsolataidra. Én már alá is írtam a szerződésedet. Itt kéne szignálni. Vagy elviszed ügyvédhez? – és nyomta a tollat a kezembe. – Az utóbbit választanám. Nem árt az óvatosság. És még annyit hadd jegyezzek meg: jólesik a dicséret, de túlértékelsz. – Kizárt dolog – mondta, miközben automatikusan tette vissza tokjába a tollát. – De van időd. Veled csak jobban járhatok, mint a Baromfiteleppel. Ők ugyanis se szó, se beszéd, lefejeltek a folyosón, amikor megmondtam, hogy beleuntam a velük való reménytelen hadakozásba, és meghoztam a végleges döntésemet: nem folytatjuk tovább. És kirúgtam őket.
– Jesszusom! Kik lehettek itt előttem? – gondoltam magamban, miközben igazat adtam a tulajdonosnak, mert azzal tényleg nem kellett számolnia, hogy bárkit lefejeljek, mert sohasem próbáltam. Miért hallgatták a Keljfeljancsit? Számtalanszor feltettem ezt a kérdést, de sohasem tudtam rá válaszolni, hiszen például nem volt tartalomjegyzéke, mint más, normális műsornak. Hol hat harminchatkor kezdődött, máskor hét óra ötkor. Néha csak a nyitószám jelezte – Pat Metheny: Are You Going With Me? -, hogy lesz egyáltalán műsor. Annak idején a Last Train Home volt a Calypsóban a zárószám, ami másodikká lépett elő, ha nem értem be háromnegyed hétre. Ahogy nem volt fix kezdés, úgy a befejezés időpontja is kiszámíthatatlanul alakult, de a zene mindig elárult. Gyakran volt csönd. Ha ilyenkor kapcsolta be valaki a rádióját, joggal hihette, hogy adókimaradás van, pedig az esetek zömében büntettem a némasággal. Szignál szólt szignál hátán, dadogott a CD, zavarosak voltak a hírek, elnyomta a zene a szöveget. Fel nem konferált interjúk taszították mellbe a hallgatót. És miközben azt hangoztattam egyfolytában, hogy nem lesz több kérdésem, a tizenöt perces beszélgetésből másfél órás lett. Közben megfőtt a virsli. Régen el kellett volna vinni a gyereket bölcsődébe. Óvodába. Iskolába. Feleséget a munkahelyére. Sokan már csak arra voltak kíváncsiak, ki a nyavalyakórság az alanyom, mert nem mondtam, ők meg nem ismerték fel a hangjáról. Ültek az autóban, pedig ki kellett volna szállniuk. Nézték az órájukat. Arra gondoltak, mivel fogják megmagyarázni a késést. Volt, aki csak a kommentárokból értesült, hogy lemaradt valami nagyon izgalmasról. Betelefonált, de nem tudta befejezni a kérdést, mert én akkor már máshol jártam, és nem voltam kíváncsi rá. Maradt az ismétlés, ami a szelektor és a hangmérnök kénye-kedve szerint valamikor éjfél után kezdődött. Hogy pontosan mikor, senki sem tudta. Hallgatóim zöme tanulékony volt. Kívülről fújták Poszler tanár úr Keljfeljancsira „fazonírozott” mondását, ami eredetiben úgy szólt: nem árt, ha a tanulóifjúságot befolyásolja a téma ismerete. Alaptalan volt a kezdeti félelmem, egy pillanatra sem maradtam észrevétlen. A gyanútlan olvasó az újságok telerótt oldalai láttán azt hihette, hogy az országos média fontos szereplője vagyok, pedig csak a nyomtatott sajtó feneketlen bendőjével szembesült. Mert a rádiós szépségverseny hírértéke vetekedett a szocialista és szabad demokrata pártelnökkel folytatott interjúimmal. Megéreztem az ellenzéki politikusokon az elvonási tüneteket, és felajánlottam nekik, hogy a miniszterelnök úr nemzeti főadón tett heti nyilatkozataira nálam reagáljanak, és ők kapva kaptak az alkalmon. Én és a műsorom rendszeresen adott témát a Borsnak és a Blikknek. De a házi archívumom a Magyar Nemzet, a Népszabadság mellett számos Heti Válasz,
valamint Élet és Irodalom példányt is tartalmaz, a Demokratáról és a Népszaváról nem is szólva. Olyanok „süvegeitek meg” az utcán, akikről fel sem mertem tételezni, hogy reggelente rám, a bohócsipkás, örök ellenzéki udvari bolondra tekernek. A vidéket kevésbé mozgattam meg, mivel programom a fővárostól legfeljebb száz kilométerre volt fogható. A tartalomhoz illő formát választottam: „élőben” vágtam. Ha a betelefonáló nem jött rá magától, hogy hosszabban beszél, mint amennyit a mondandója indokolt, letettem helyette. Kihasználtam a levegővételét, és bontottam a vonalat. Eldönthette: megsértődik vagy visszahív. A Keljfeljancsiban pár másodperces etűdök és több tételes szimfóniák váltogatták egymást az éterben, amitől felpörgött a műsor. Ezzel a sebességgel nem ülhettem autóba, ezért addig sétáltam, amíg az utca tempójára lassultam, amivel már lazán be lehetett tartani a követési távolságot. Egyetlen munkahelyemen sem mérték a hallgatottságot. Nem volt rá pénz. Saját próbálkozásaim során nem támaszkodhattam reprezentatív mintára. Telefonos tesztjeim ezzel együtt hosszú időn át alapvetően balliberális, értelmiségi, ateista, vezető beosztású férfiak túlsúlyát mutatták ki, akik autóban, munkába menet figyeltek rám. Nem volt ugyan számítógépem, de volt e-mail címem. Érkeztek rá levelek, csak nem olvastam el őket. Amikor az egyik törzshallgatóm – Fókusz – ráunt a komputerellenességemre, és felajánlott egy ingyengépet, kivételesen nem álltam ellen. A rám zúduló üzenetek valósággal maguk alá temettek. Az egykori szerelmemet, Winter Gabit ábrázoló fénykép beküldésével minden határon túlment a hallgató. A fotó egy jugoszláviai vadkempingben készült. Meghökkentett. Irigyeltem SZ bátorságát, aki örömében, hogy felismerte a hangom, elküldte a közös reggeli mementóját. Meglepetésnek szánta, én viszont csak az önzést láttam benne. Magából indult ki – megírta, mi történt vele az elmúlt huszonöt évben, az nettó Esti Kornél-effekt volt -, az én logikám más rugóra járt, ezért nem válaszoltam. Nem haverkodtam. Nem volt puszipuszi. Nagy ölelés. – Ne vessz össze mindenkivel, kisfiam, mert nem marad melletted senki. Édesanyám kérése azonban nem hatott rám, amit apám a vérszag izgató hatásával magyarázott. – Geci zsidó! – sziszegte a kagylóba az ismeretlen férfihang. – Szarkeverő! – mondta minden áldott reggel egy másik. És lerakták. Mind a ketten. Csak bele akartak kurjantani az éterbe. Vagy fogadtak. – Úgy benyalnék neked! – búgta a Danubius Rádió hőskorában a vendég Pataki Ági manökennek egy betelefonáló. Lefagyott a műsor. Csend lett.
Nem emlékszem, mikor hívott először a gecizsidó/szarkeverő. Nem rémlik első megszólalásuk apropója. De lehetett erre normális indokuk? Szerintem nem. Az engem nem kedvelők bezzeg ezer magyarázatot találtak: foglalkozásszerű bajkeverő voltam a szemükben, akinek értékes skalpjára Kossuth téri falragaszok és polgári lapok publicisztikái hívták fel a figyelmet. Udvariasságból kereszteltem néniknek és bácsiknak a mocskolódókat. Nem lehetett párbeszédet folytatni velük. Kínomban – végső elkeseredésemben? – tetemre hívtam az egyiket, és leírtam, milyennek képzelem: – Középkorú, leszázalékolt, munkanélküli rokkantnyugdíjas. Stimmel? Felvillant a piros lámpa: – Tessék! – mondtam én. – Ne ingereljen! Minden szavát figyelem – mondta ő. – Milyen célból? – kérdeztem. – Azt bízza rám. – Nem beszélhetnénk meg most? – kérdeztem. – Nem. Csak kiforgatná a szavaimat – válaszolta. – Savanyú uborka – dünnyögtem erre a mikrofonba. Másnap lanyhán indult a műsor. Hirtelen vágy ébredt bennem, hogy tudjam, hallgat-e az illető. A „Kovászos uborka, jelen?” felhívásra azonban senki sem reagált. – Bocsánat. Tévedtem. Pontatlan voltam: savanyú uborka, itt van? Fény villant: – Tessék! Nem szándékosan osztottam meg az embereket. Bakot lőtt, aki a baloldalhoz sorolt, mert liberális vagyok. A jobboldal volt hatalmon, amikor elhagytam a közszolgálati Magyar Rádiót. Két év múlva a baloldal miniszterelnöke, Medgyessy Péter fogott kezet velem egy partin, ahova csak azért hívott, hogy személyesen mondhassa: – Köszönöm. Hónapokkal később, amikor rájött, hogy nem hatódtam meg kellőképpen a pacsijától, már nem reagált a telefonjaimra. Tudomásul vettem. Nem sértődtem meg, de nem tettem emiatt lakatot sem a számra. Mindent elkövettem, hogy Fricz Tamás ne mondhassa hazámat következmények nélküli országnak. Az ellenségeim megérezték, hogy a stúdió a váram, ezért mindenáron ki akartak cibálni onnan. Nem ijedtem meg. Halált megvető bátorsággal, önként mentem a médiahatóság színe elé. Egy nyolcadik kerületi palota pincehelyiségében ülésezett a panaszbizottság, amelynek üléseire focimeccset idéző arénahangulatot varázsoltak szimpatizánsaim.
A procedúra egy beadvánnyal kezdődött, amit a hatóság elvileg nem volt köteles befogadni, az esetek zömében mégis akceptálta és helyt adott neki. A szolgáltatót levélben értesítették. Kikérték a műsort, amelyet kilencven napig köteles volt a rádió a szerverén megőrizni. A panaszbizottság három tagja a nyilvános tárgyalást a frekvenciatulajdonos képviselője, a panaszos, sőt a sértett távollétében is lefolytathatta. Rám, a kiváltó okra senki sem volt kíváncsi. A Reviczky utcában a bepanaszolt ügyvédje pártdelegáltakkal mérkőzött meg, ahova én, a naiv, abban a hitben mentem el, hogy ott a tanáraimmal találom majd magamat szemben. Szakmai kritikára vártam. Ezért szerveztem tanulmányi kirándulást a hallgatóimnak. Meglepődött a bizottság. Nem ehhez szoktak. Törték a fejüket. Mit csináljanak, hiszen meg sem hallgatták még a műsort. Magnót kértek. Behozta a technikus. Összeszerelte. Utána összedugták a buksijukat, mert nem tudták, hogy hol van a bepanaszolt rész, a Keljfeljancsi pedig háromórás volt. Jobb híján engem kérdeztek, és én, a balga, segítettem nekik. Közreműködésemet nem értékelték sokra. Olyan jogi formába öntött végzésekkel marasztaltak el, ami ellen nem volt jogorvoslat. És még azt is volt képük leírni, hogy mit csináltam rosszul. Gyakran voltam ott vendég – előre köszönt a portás -, szidtam az intézményt, mint a bokrot. Sóhivatalnak tartottam, miközben a hatóság elnöke szerint egyszerűen le kellett volna tojnom őket. Kikerekedett a szemem. – És a kötelező tekintélytisztelet hol marad? – kérdeztem tőle. A bíróságot is komolyan vettem, miközben örökös pervesztest csinált belőlem a Markó utca. Engem, az igazság bajnokát mindenhol – akárcsak korábban otthon – az érdekeimre hivatkozva oktattak ki. Évekkel később Bocz Marcinak – pedig alig ismert – szikra gyúlt a fejében, amikor rátalált a Keljfeljancsi egyik legtalálóbb mottójára: Itt mindenki megkapja a magáét! – Jó reggel kívánok! Kapcsolná a műsorvezetőt? – Az beszél. – Érdekli a foglalkozásom? – Persze. – Asztalos vagyok. – Szép mesterség. – Különösen akkor, ha cipőknek készíthetek szekrényeket a Dunaparton – és olyan gyorsan tette le, hogy észre sem vettem, a foglalt jelzésnek mondom: KUSS! Sajnos elragadott a hév, de Takács Albert helyettes ombudsman – aki maga is Keljfeljancsi-hallgató volt – megnyugtatott. Kicsit nyakatekert analógiával élt, amikor elmondta, hogy az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb
Bírósága döntése értelmében a Ku-Klux-Klán által működtetett tévéműsorban sem kötelezhették a műsorvezetőt színes bőrű jogvédő megszólaltatására, amit azzal intettem le, hogy oké, de ez itt Magyarország. – Lehet – folytatta rendületlenül -, de a médiapluralizmus arra való, hogy lehetőséget biztosítson egy alternatív csatorna vagy műsor indítására, ahol kifejezésre juttathatják az eltérő véleményeket. Ahol a más platformon állók is kifejthetik a mondókájukat. Igaz, más idősávban és állomáson. Ha akarod, papírba adom, hogy normális üzemmódban működsz – fejezte be. Kétezerben, a Petőfi olimpiai sportközvetítéseinek árnyékában távoztam a Magyar Rádióból. Mehetnékemben Bolgár György mellett Sztrapák Feri játszott jelentős szerepet. Előbbivel egy folyosón dolgoztam a Calypso idején. Gyakran beültem mellé a stúdióba, ahol szörnyű jövőt vizionált az elkeseredett betelefonálok szavát kommentálva. Utóbbival, aki az egyik országos kereskedelmi rádió exhírszerkesztője volt – még korábban rendőr -, sokat söröztem, közben beszélgettünk. Megérezhette a bizonytalanságomat, és addig kapacitált, amíg fejest ugrottam vele az ismeretlenbe. Lényegtelen a nevem. Csak a foglalkozásom fontos: a Keljfeljancsi műsorvezetője vagyok. Egy megmondó ember. Első blikkre ez teljesen kizártnak tűnik, mert aki annyira el van telve magával, mint én, az nem figyelhet másokra. De a látszat néha csal. Kudarcokkal teli múltam intenzív feldolgozása az Ennyivel kezdődött, és a Keljfeljancsival fejeződött be. Az interjúalanyokkal, majd a betelefonálókkal folytatott beszélgetéseknek hatalmas terápiás ereje volt. Kezdetben tömörek és rövidek voltak a hozzászólók. Kóstolgatott a sok tőmondat. A Nirvánát ováció fogadta, Halász Juditot nem. Valahol mindig volt traffipax vagy forgalmi dugó. Mindig ünnepelte valaki a név- vagy születésnapját, a házassági évfordulóját. Ápolni kellett az emlékét egy családtagnak, halott zenésznek. Nem múlt nap, hogy politikus ne mondott volna otrombaságot. Ha kedden szerdát mondtam, kiigazítottak. Helyrerakták a névtévesztéseimet is: Harangozó Teri, és nem Gabi. Ha kiesett a fejemből a Szeptember vége, fejből idézték Petőfi sorait, de ismerték Dantét, Vergiliust és Hellert is. Tudták, mikor halt meg Shakespeare, Morrison. Két taktus alapján felismerték Leonard Cohent. Ha nyert a kedvenc csapatuk, örültek, ha kikapott, bánatosak voltak. Tanácsot kértek és adtak. Megszereztek telefonszámokat. Valaki valamiben mindig tudós volt. Olyan dolgokhoz értettek, amihez én hozzászagolni sem tudtam: tőzsdéhez, atomfizikához, pelenkavarráshoz, kötelező magánnyugdíjpénztárhoz. Nem voltak szűkmarkúak, ha adakozni kellett. Egyszerre volt virtuális agykontroll és terülj, terülj asztalkám a műsor.
A levegővétellel kezdődött a lekáderezés, ami azért nem volt nagy kunszt, mert annak idején a szüleim hanghordozásából következtettem ki, milyen lesz a napom. Ha dühös apámat megnevettettem, megmenekültek a lefekvésig terjedő órák, mert nem haragosodott vissza. Ezt a miliőt idézte fel a közönségem. Hosszú időn át paradicsomi volt a hangulat. Sokára tűntek fel az értetlenkedők, fontoskodók, végül az ellenségek. Utóbbiakat kezdettől fogva radikálisan kezeltem. Rájuk raktam a telefont. Volt, aki megsértődött, más csak azért hívott vissza, hogy újra beszóljon, amivel megzavarta a nyugalmat, és keserű szájízt hagyott maga után. Hiába invitáltam őket a rádióba, nem jöttek be. Csak messze tőlem hőzöngtek. Cukkoltak, hátha kiakadok, és olyat válaszolok indulatból – KUSS! -, amivel panaszra mehettek a hatósághoz, ahol addig vizsgálták az észrevételüket, amíg egy élet/halál ura bizottság olyan formát talált az elmarasztalásra, ami ellen nem volt apelláta. A stúdióban a telefonszámukat nem mutatta a kijelző, az érzéketlen monitor egy P betűt írt ki, ami a privát jele volt. Névtelenek voltak, akár a fórumozók vagy a levélírók zöme. A borítékokon csak a címzett szerepelt – a rádió vagy én -, feladó soha. A P betűsekkel, az anonim mocskolódókkal nem lehetett találkozni, mert utálatuk tárgya elől – én – kitértek. Csak az internetes fórumok amorf nyájasait viseltem náluk is nehezebben. Valóságtól elrugaszkodott fantáziájuktól égnek állt a hajam. Fixa ideáiktól erőnek erejével sem lehetett eltántorítani őket, miközben ragaszkodtak virtuális világukhoz. /Ki/moderálhatatlanok. Reggel egy P betű mögé húzódnak. Délután abban a reményben váltak beazonosíthatatlan internetes fórumozóvá, hogy a hiszékenyek őket, az önkéntes szövegmagyarázókat – vagy inkább tolmácsokat? – fogják hitelt érdemlő forrásként elfogadni. Abban a reményben tárták fel műsorom hatásmechanizmusát, hogy végre kiderül, egy liberális provokátor agitációjának ülnek fel nap mint nap. Nem érdekelte őket az igazság. Hívők voltak, akik unták a foglalkozásukat, vagy ellenkezőleg, munkanélküliek voltak, esetleg magányosak, megcsaltak, betegek vagy egyszerűen öregek. Mindent elkövettek, hogy ellehetetlenítsenek. A műsorommal együtt. Ki akarták venni kezemből a Keljfeljancsi mikrofonját. Leendő vendégeimet megpróbálták lebeszélni meghívásom elfogadásáról. Tapsikoltak örömükben, ha rám szállt a politika vezérelte napi sajtó. Kezükben fegyverré vált a telefon. A véremet és a végemet akarták, egy házilag eszkábált golyó és a hozzá mellékelt, ocsmány hangú levél rá a bizonyíték: takarodjak el az országból és a médiából, vagy... Tisztelt Főszerkesztő Asszony! Először is gratulálni szeretnék az Ön által vezetett rádióhoz. Munka közben van szerencsénk a kollégáimmal interneten hallgatni, és elmondhatom, egytől egyig színvonalasak a műsorok. Csak az a fránya Keljfeljancsi ne lenne! Az első alkalommal azt hittük, egyszerűen rossz napja van a műsorvezető
úrnak, aki tényleg tehetséges újságíró volt valamikor. A mai, kifejezetten sokkoló adás azonban bebizonyította, nem a mi hallásunkkal van baj. Ebbe a kínosan tragikusra sikerült, betelefonálók nélküli beszélgetős műsorban ha valaki mégis bepróbálkozott, attól valami nevetséges kifogásra való hivatkozással másodperceken belül megvonta a szót. Hölgyem! Ez az ember megkeseredett. Állítom, hogy férfiklimaxban szenved. Kínos hallgatni, mert nehéz eldönteni, sírjunk-e rajta vagy nevessük ki. Tehát ha csak emberbaráti szeretetből tartják alkalmazásban, az valamit megmagyaráz a helyzetből, minden más esetben itt hívom fel a szíves figyelmét arra, hogy kifejezetten káros a működése Önökre nézve. Hasznot csak akkor hajt, ha abból indulnak ki, hogy az összes többi műsor színvonala megemelkedik attól, ha egybevetik az övével. Sikerükből sokat elvesz ez az öntelt alak. Rossz hallgatni, mert órákon át nyalogatja a sebeit, és folyamatosan sértegeti a közönségét. Kiakad, hogy nem becsülik, nem látják meg benne az ország legjobb riporterét. Kacagnom kellett azon is, amikor önmagát színpadról leugró rocksztárhoz hasonlította, akinek a sötétben is meg kell éreznie, hogy az ő drága rajongói fenntartják-e vagy sem. Csak az én fülem hallatán esett tucatszor pofára az elmúlt hetekben. Nevetséges! Szomorú, hogy mindezek ellenére milyen sok potentát szóba áll vele, ami csak arra használ jó érzékkel, hogy illegesse magát a társaságukban, mint valami páva. Undorító hangnemben beszél. Tiszteletlen. Számon kér lényegeset, lényegtelent, attól függően, milyen a kedve aznap. De honnan veszi magának a bátorságot, hogy kérdőre vonjon olyanokat, akiknek a bokájáig sem ér fel? Micsoda pimaszság elfoglalt embereket azért felelősségre vonni, mert néhány percet késnek, miközben országos dolgokban ténykednek, nem pedig piszlicsáré hülyeségekkel foglalkoznak egy szóra sem érdemes rádióműsorban! És még valami! Mióta új lakásba költöztem, a vasbeton hatása következtében képtelenség volt jó minőségben hallgatni a rádiót, ezért drága pénzért beszereztem egy internetes készüléket. Az utóbbi időben azonban itt is egyre szakadozottabb, brekegő a vétel. Nem leányálom ez füleimnek, de a közelmúltban féloldalas lett az adás. A jelfolyam néha egész egyszerűen elfogy. Mintha nem lenne meg a szükséges adatsebesség. Változtassanak a struktúrájukon – meg a műszaki feltételeken -, mert amíg ő rikácsol, ráadásul ilyen hangminőségben maguknál reggelente, addig mi a nemzeti főadóra, a Kossuthra tekerünk lelkesen. Üdvözlettel: Gyula Kedves Gyula! Hű! Egy kicsit nem figyelek oda, és máris mik történnek...
Tehát először: köszönöm a gratulációkat, már ami a rádiónk harmincnégy műsorára vonatkozik. Örülök, hogy kedvére valók, és külön kedves a szívemnek, hogy ezeket együtt hallgatja napközben a munkakollektíva. Mindazonáltal mivel az ominózus műsor közöttünk a kapocs, engedjen meg néhány személyes megjegyzést, aminek a lényege, hogy nekem a Keljfeljancsi nagyon fontos. Tudtam már tőle bőgni, máskor a végletekig feldühített, de olyan is előfordult, hogy kikapcsoltam, néha meg a reményt jelentette komor hajnalokon... én azt szeretem benne, amit Ön /még/ nem, hogy mer szakítani a hagyományos reggeli rádióműsorok szokott szerkezetével és formájával. Meg a nemrádióműsorokkal is szakít, hiszen mások otthon sem viselkednek úgy, mint ő a stúdióban. De mit tegyek, ha a pokróc modorával időt takarít meg mindnyájunknak, miközben virtuóz zsonglőrként bánik a műsorelemekkel, amiből adódóan néha tényleg ráesik valakire egy-egy buzogány? Akiket ez érint, szabadon eldönthetik, hogy szóba állnak-e vele ezután is, vagy eltakarítják a közelükből – esetleg megvárják, hogy bocsánatot kérjen tőlük -, miközben ő, a médiaperformance keretében, egy művész szabadságával határozza meg, hogy kivel és mennyit beszél. Képzelje, van, akinek ez kiváltságos pillanat, és egész nap büszke erre! Újságolja boldog-boldogtalannak: – Tudjátok, kivel beszéltem? Vele! Van, aki csak azért piszkálja, hogy rámorduljon, hogy bátornak érezhesse magát, miközben csak egy pálcával idegesítette az oroszlánt az állatkerti ketrecében. A rácson kívül persze. Higgye el, tapasztalatból mondom, hogy nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Önnek természetesen szíve joga, hogy másik adóra kapcsoljon, ha nem akar sem aktívan, sem passzívan részt venni a produkcióban. Én mégis tiszta szívemből ajánlom, hogy átmenetileg legyen képes eltekinteni a kellemetlen, fura körítéstől. Szerintem előbb-utóbb ki fog kristályosodni a lényeg, és önnek is örömöt szereznek azok a pillanatok, azok a soha, sehol meg nem ismételhető beszélgetések, amelyek a spontán szerkesztés során születnek. Ha már itt tartunk, engedje meg azt a személyes megjegyzést, hogy én csak rövid ideje ismerem személyesen, de régóta követem a pályáján. A fülem hallatára lett egy krakéler kölyökből szabályokat teremtő felnőtt, aki a műsorában éli ki magát, aki nem véletlenül nyomozta ki az e-mail címét, és írt Önnek. Azért, mert ennyire fontos neki a Keljfeljancsi. Vallásos áhítat ugyan nincs benne, de az igazságszeretetében van valami megmosolyogtató. Valószínűleg ő is elgondolkodott azon, miként én is, hogy mi lehetett a műsort a földbe döngölő levelének igazi célja. Lehet, hogy komolyan úgy érezte, figyelmeztetnie kell, hogy egy durva, idegen test élősködik az általam vezetett rádió testén? És ha még időben szól, azzal megakadályozhat egy nagyobb tragédiát? Vagy egyszerűen csak ki akarta magából adni a dühét, miközben csak ritkán hallgatja, mégis ilyen erős érzelmeket vált ki ezen alkalmakkor Önből?
Elgondolkodott már azon, hogy mi bírta arra, hogy tollat ragadjon? Gyakori eset? Véletlen? Na látja, hát ezért szeretem a műsort és annak készítőjét. Mert kérdéseket vált ki, és nem ad automatikus válaszokat. Nem szájbarágós. Tehetek-e mást ezek után, mint hogy továbbra is abban bízzak, hogy az érdeklődő törzshallgatóink közé sorolhatjuk, miközben nem szeretnék egy pillanatra sem megfeledkezni a munkakollektívájáról. Végül, de nem utolsósorban, a műszaki feltételekről. A rövid változat: ez van. A hosszabb: sokat dolgozunk a minőség érdekében, de amikor bérletre sem telik a hangmérnöknek, higgye el, örülök, ha bejön. Mindnyájukat üdvözli: BÉ Ezért a levélért érdemes volt kihoznom a sodrából Gyulát. Láthatóvá tette BÉ civil kurázsiját, ami tökéletesen hiányzott anyámból és apámból. Az én családom szerint, aki képes volt megfeledkezni a származásával járó kockázatról, és bátor magatartást tanúsított, annak viselnie kellett a vele járó következményeket is. Nem védtek, ha megpofoztak, kikosaraztak vagy elagyabugyáltak. A szüleim, az általános majd középiskolai tanáraim, a főnökeim – tisztelet a kivételnek! – nem az amerikai filmekben látott rendőrkapitányok voltak, akik csak a látszat kedvéért tolták le a rendőreiket, ha azok szentségtörő módon a megyehatáron túl is üldözték a rossz embereket, mert négyszemközt dicséretet kaptak. Nekem mozi volt a rádió. A Rizsporos intrikák egy film címe. Valahányadik Lajos udvarában zajlik, a nem tudom, melyik században. Egy francia nemes felzarándokol Párizsba, mert a földjén élő parasztjait tizedeli a mocsárláz. Le kellene csapolnia a lápot, de nincs rá pénz. A királytól remél segítséget. Nem tudja, hogy terve megvalósításához úgynevezett kijáró emberek ismeretségét, majd a rokonszenvét kell megszereznie, akiknek csak azért kell a kedvében járnia, hogy a koronás fő elé járulhasson. A kijáró emberek teszik a dolgukat, és tesztelik. A jó pontokért vadidegenekkel párbajozik, vágy nélkül visz az ágyába lányokat és férjes asszonyokat, és ismeretlenekkel vív véres szócsatákat. Teljesítményének köszönhetően fogadja a király. Áll előtte és hallgat. Az uralkodó őszintén csodálkozik, mert fogalma sem volt arról, hogy van olyan tartomány az országban, ahonnan a fiatalember érkezett. Az ifjú nemes érzi, királyának kisebb gondja is nagyobb, mint a jobbágyai egészsége. Rövid tusakodás után eldönti, hazamegy. A kijáró emberek sem tudják visszatartani. Kétezeregy második felében kalaplevéve állt a baloldali és a liberális értelmiség a Keljfeljancsi képzeletbeli színe előtt. Akkor bezzeg nem számított az érdes modorom, mivel rezsimbuktató erővel ruháztak fel a hátam mögött,
mert szemtől szemben nem vállaltam politikai szereplést a választási kampányban. Az igazság virtuális plakátarca voltam. A szocialisták győzelme sokakat meglepett, kormányzásuk mégsem vált diadalmenetté, amin én sem szépíthettem a műsoromban. A jó hangulatot gyorsan elrontotta a D-209 botrány, a Medgyessy-Gyurcsány csere, a Kellerhűhó és a szokásos ezek kiásták, mi majd betemetjük, kaszárnyára nyilvános ház effektek sora. Erre az időre esett, hogy elapadt a tulajdonos anyagi forrása. Önként mondtam le a fizetésemről reklámbevételeim fejében. Nézzék meg a Frost/Nixont, és látni fogják, hogy az Egyesült Államokban sem szerencsés két végén égetni a gyertyát: megszerezni az anyagi hátteret az exelnökkel való interjúhoz, és meg is csinálni, mert ezek egymást kioltó, összeférhetetlen tevékenységek. Hogy a pályámon maradhassak, egyfolytában turbó üzemmódban kellett léteznem. Nem volt választási lehetőség. Anyámmal és a szerelmemmel éjt nappallá téve – felváltva – veszekedtem. Gondjaimat csak az asszisztensnőmmel és a pszichiáteremmel – nincsenek barátaim – osztottam meg. Kitartó munkájukért akkor is köszönet jár, ha nem tartottak rá igényt. Tevékenységük eredményeképpen eltűnt belőlem a mélabú és szerelmi bánat lélekölő keveréke. Kongó üresség maradt utána. Éreztem a tudatalattimban, hogy korszakhatárhoz érkeztem. Nem a pirulák „gyógyítottak meg” – azokat csak azért szedtem, hogy elviseljem az életet, akkor éppen Tímea szakított velem -, hanem a terápiám érett be. Kiégtem, mint egy porcelánváza. Sokat gondoltam Ranschburg Jenő mondására, hogy a színes és problémás betegekből hogyan csinált a szakmája kiegyensúlyozott és szürke gyógyultakat. Örökösen dolgoztam. A külvilág csak arra szolgált, hogy műsort csinálhassak belőle. Az arcomra lehetett írva a hozzáállásom, máskülönben nem sasszézik mellém feltűnően szép barátnője mellől a Zagar jubileumi születésnapi koncertjén a Trafóban egy fiú – azt hittem, pofon akar vágni, mert stíröltem a nőjét -, hogy: – Élvezze a zenét, ne analizálja! – Hány éves lehet? – tudakolja tőlem a lányom egy kék hajú, vörös körmű lányra mutatva. – Nem tudom – válaszolom kapásból. – Miért vagy ingerült? – Nem tudom. Fonyódon, a lángossütő pultjának dőlve két fiatal csókolózik. Ha nem emberek lennének, azt mondanám: gusztusosak.
– Mennyi idősek lehetnek? – fordulok a barátnőmhöz, aki tizennégynek saccolja a lányt. Kizárt eset – gondolom magamban, és gondolkodás nélkül rákérdezek. És abban a pillanatban megérzem, hogy rosszul cselekedtem. – Tizenkilenc – mondja a fiúja. Szétrebbennek a barátnőjével. Olyanok, mint a megzavart fecskék, idő kell, hogy megnyugodjanak, és ismét megüljenek a szokott villanydróton. Hallgatnak. Érezhetően hűl a levegő miattam. – Nem az irigység vezérelt – mondom békítően. – Pedig lenne miért – hangzik kapásból a kétértelmű felelet. Felkászálódnak, és egy közeli asztalhoz telepednek. Lemerevedek. Amikor elmegyünk mellettük, nem bírom megállni, hogy ne mondjam: – Nem akartam zavarni. – Sikerült – reagál ismét kapásból a fiú. Belém fagy a szusz. Öregnek és szánalmasnak érzem magam. Fáradt vagyok. Kiöregedett profi, aki elrontotta a csapata ziccerét, miatta vesztenek. Nekem ettől kifelé fog lógni a szekerem rúdja. Rosszkedvű vagyok, aminek következtében aznap este a pezsgő és a barátnőm is érintetlen marad. Másnap meg kell várnom, hogy kinyisson a bank, mert rossz a kültéri automatája. Bent a kisasszony nem kéri el a személyimet. – Mennyi pénzt lehet kivenni papírok nélkül? – kérdezem, és hiába válaszol, én csak egy tátogó nőt látok, mert bevillan az előző este. Megdermedek. Lehet, hogy soha többé nem lesz bátorságom kérdezni? Hogy az előző élmény úgy hat rám, mint egy karambol, amely után a hibás sofőr nem mer többé volán mögé ülni? Megültem a fenekemen. A svábhegyi lakásomból nem lett búcsúhely. Havazott. Otthon hagytam az autómat. Gyalog indultam el. Kétszáz méterre a buszmegállótól, a főút előtti utolsó kanyarban megtorpantam egy rottweiler miatt. Bámulatos gyorsasággal tért vissza gyerekkori félelmem a kutyáktól. Arról is megfeledkeztem, hogy nem szabad a szemébe néznem. Bűnt halmoztam bűnre: belenéztem, és meghátráltam. Végül lestoppoltam egy mentőautót. Ingerülten szállt ki a műtős. Azt hitte, viccelek. Hátráltattam a munkájában. Illendően bemutatkoztam, és a behemót ebre mutattam. Megértése jeléül hátrament, én pedig beülhettem a helyére, hogy százötven méterrel arrébb megköszönjem a fuvart. Ez aznap kaland volt, amiből másnap tégla lett a Keljfeljancsi falában, amikor elmeséltem. Először a magánéletem került ki a beszédtémák közül, vele az exfeleségem és a lányom, akitől a gyakori láthatások miatt olyan lazán váltam el, mintha nem én lettem volna, aki évtizedekkel korábban hiába vesztettem el szemem elől a Hegedűs Gyula utcai ház negyedik emeleti erkélyén álló Juditot, továbbra is bőszen integettem neki.
Ma még nem attól teszik függővé az iskolákban a tanítás befejezését, hogy milyen magasra kúszik a hőmérő higanyszála, ami nem jó, viszont a szünet kezdetének megállapítása rezsimfüggetlen, ami viszont jó. Nagyjából június közepére esik. Onnét a lányomnak sincsenek órái. Se kötelező, se külön. Szabadidejében fel-alá lófrál a bizonyítványával – ami anyám szerint lehetne különb -, és figyel, melyik felmenője kínál kedvezőbb programot az elkövetkező hónapokra. A nyarak engem mindig megviselnek. Iskoláskoromban annyira nem tudtam mit kezdeni a vakáció első napjaival, hogy legszívesebben visszamentem volna az alma materem falai közé. Nem értettem, hogyan tudnak mások különböző táborokban – napközis, vitorlás, építő – egymás nyakába borulni, és azt kérdezni: mi történt veled, amikor ezt nyugodtan megtehették volna ősszel, télen vagy éppen tavasszal. Nekem, velük szemben, minden nyár azzal kezdődött, ha akartam, ha nem, hogy erőnek erejével ismerkednem kellett, mert egyébként egyedül maradtam, mint a kisujjam. Mire nagy nehezen belejöttem a barátkozásba, augusztus lett, és mehettem vissza az iskolámba, a gimnáziumomba vagy az egyetemre. Az is nagyon megkavarta a fejem, hogy merőben más foglalkoztatott májusban, mint júliusban. Júniusban fejcsóválva méregettek a jogi karon a tanárok, mert nem tetszett nekik a bőröm barna színe. Gyanút ébresztett bennük a tanulásra fordított idő felől. Nem tudhatták, hogy Fonyódon annak függvényében közlekedtem ingajáratban a Balaton-part és anyámék apartmanjának erkélye között, hogy éppen hova sütött a nap, de ezt leszámítva egész nap magoltam. Ha eluntam, szépirodalmat olvastam. Csak úgy faltam a regényeket azokban a hetekben, hónapokban. Minden percemet igyekeztem hasznosan eltölteni: reggel, délután úsztam, este pedig besétáltam a „belvárosba”, ahol irigykedve bámultam a Deltába tartó tetovált izomagyúakat, akik vastag karjukkal, a birtokos biztonságával fogták át mélyen dekoltált ruhájában vonagló barátnőjük derekát. Elszabadult luftballonnak éreztem magam nyaranta. Lombkorona magasságból néztem vissza a földre. Ott és akkor már senki sem tudta megakadályozni, hogy feljebb és feljebb szálljak, hogy valahol nagyon magasan – ahol már senki sem lát – durranjak ki. Gazdátlan voltam. A pszichológus a szünet miatt nem volt elérhető, illetve visszacsalogatható. Nem reagált a telefonra. Ki kellett bírnom szeptemberig. A hallgatási szokások is megváltoztak. Az Ennyinek váltóműsort kellett találnom, ha nem akartam partra vetett halként magányosan tátogni. A kvaterkázó, hetente más-más asztaltársaságot verbuváló Terasznak a Dunakorzó étterem adott otthont. Hasonló struktúraváltásra lett volna szükség később is, de a lélekvesztőkre emlékeztető kisrádiókerre pénz, paripa, fegyver hiányában teljesen képtelenek voltak. Ezekből eszi, nem eszi, nem kap
mást alapon télen-nyáron a Keljfeljancsi szólt, pedig december második felében és vakáció idején a publikumom meghatározó része továbbra is síelt vagy külföldre utazott. Voltak bátortalan kísérleteim, de szinte valamennyivel befürödtem. A társas műsorvezetést a kereskedelmi televíziók vezetői fúrták meg, akik különböző álságos indokokra hivatkozva tiltották meg csillagaiknak, hogy velem mutatkozzanak az éterben. De nem jártam sokkal jobban a saját programigazgatóimmal sem, akik a távollétemben követtek el puccsot ellenem, aminek hatására egy életre elment a kedvem a tengerektől meg a lubickolástól. A mikrofon csak pár napig hiányzott elviselhetetlenül. A világ azonban nem dőlt össze, amitől töprengeni kezdtem: hogyan tudtak piszlicsáré dolgok foglalkoztatni év közben? A két stádium között nem volt átmenet. Elvált vagyok. A vakációt a gyermekem édesanyjával évről évre, naptárral a kézben osztjuk fel, mert a felének eltöltéséről – ami nem érinti tartásdíjfizetési kötelezettségemet – nekem kell gondoskodnom. Nincs kőbe vésve, de papírra vetettük, aláírta ügyvéd, és mindketten parafáltuk. És ez most azon kevés megállapodások egyike, amin a legutóbbi országgyűlési választáson nagy fölénnyel győztes párt politikusai sem tudnának változtatni. Hogy nyerni fog az ellenzék, abban senki sem kételkedett, legfeljebb a mértékéről vitatkoztak a közvélemény-kutatók. Én nem voksoltam. Elsősorban azért, mert megszűnt a szabad demokrata párt, amire liberálisként szavaztam. Nem akartam sem protestálni, sem érvénytelen cédulát leadni. Rám nem lehetett hatni azzal a Bibónak tulajdonított mondattal, hogy egy demokratának kötelessége az urnához járulni. Én, aki kétezerhatban a Keljfeljancsival – állítólag – eldöntöttem a választásokat, kétezertíz tavaszán egy pillanatig sem hezitáltam. Súlyosan félreismertek, akik azt hitték, hogy minden lózungot beszopok. Attól, hogy a szabad demokraták és a velük szövetséges szocialisták az orrom előtt nyírták ki magukat, nem lettem automatikusan jobboldali, és nyugodt szívvel kergettem fél órán át a képzeletbeli ringben Navracsics Tibort OV kötcsei beszéde kapcsán, amivel felhívtam az emberek figyelmét, valaki arra készül, hogy átalakítsa fejük felett a tetőt. Ezek után jöhetett tőlem a Fidesz! Akár kétharmaddal is. Én leadtam a jelzést az árbockosárból. A műsoromban naponta megüzentem a személyes történeteimmel – a tévedés minimális és maximális kockázatának fenntartása mellett -, hogy mit gondolok magamról, a világról és a hatalomról, ami – akár az anyag – nem vész el, legfeljebb átalakul. A nyarak más hozzáállást igényeltek, mint a többi évszak – karácsony környéke volt még ehhez hasonló -, mert az emberek később keltek, mert nem kellett a gyereket bölcsődébe, óvodába, iskolába vinni, és a vakációt kihasználva vidékre – esetleg külföldre – utaztak, aminek következtében a szó
szoros értelmében kikerültek a rádió vételkörzetéből, ami észak felé volt a legkisebb a domborzati viszonyok miatt. A kánikulára, a szünidőre a törvényalkotás kétezertízben sem volt tekintettel, de ezzel nem vállalt nagy kockázatot, mivel soha semmilyen párt nem bírta arra a szabadságon lévőket, hogy futószalagon gyártott jogszabályai miatt rohamtempóban hagyják el a Balatont vagy a Velencei-tavat, mert láttak valamit a Híradóban vagy hallottak egy riportot a Déli Krónikában, esetleg olvasták ennek vagy annak a cikkét az Élet és Irodalomban vagy a Heti Válaszban. A politológusok és az ellenzéki politikusok még azzal etették a népet, hogy a választások utáni, győztesekkel töltött mézeshetek bódulata miatt csendes az ország. Én mást éreztem a bőrömön. A szocialistákkal szemben érzett mély gyűlöletet. Másfelől azonban a győztessel rokonszenvezők sem gondolták, hogy OV és népi zenekara az államadósságra hivatkozva tényleg átalakítja az életüket. A Fidesz szuper-expressz megállíthatatlannak tűnt. A mozdonyvezető ritkán – akkor is csak a baráti sajtónak – nyilatkozott, a többi vasutas – váltóőrök, állomásfőnökök, jegykezelők, mi: utasok – passzivitásra ítélt statiszták voltunk. A közöny, a látszat vagy valódi érzéketlenség párthovatartozástól függetlenül zavart. Számomra nem volt közömbös a kormányváltás, hiszen a szerződéses partnereim zöme állami vállalat és önkormányzat volt. Izgatott voltam. Rosszulesett, amikor a kormánypárti notabilitásokkal való beszélgetéseket egyik napról a másikra rokonszenvtúrának akarták beállítani az engem nem kedvelők, különös tekintettel arra, hogy ezek légköre jottányit sem változott attól, hogy megszűntek ellenzékinek lenni. Vártam. Magáért beszélt, amikor az uszodában azért felejtettem el a hosszak számát, mert belém költözött a jövő miatti aggodalom. Hiába kamatozott a pénzem különböző számlákon, ismét éhhalált vizionáltam, meg elszámoltatási kormánybiztosokat. Vicc, hogy valószínűleg ugyanaz a nő bontatta fel az egyik szerződésemet júliusban, aki évekkel korábban a létrejöttében segédkezett. A másikról egy hajdanvolt pártaktivistával birkóztam, aki eleinte hitegetett, majd miután átnyúltak a feje felett, széttárta a karját. Csak a jóindulatáról akart biztosítani, amikor előre tudatta a rövidesen bekövetkező felmondás indoklását, amit néhány napra rá szóról szóra elolvashattam a Magyar Hírlapban: nevetségesen kicsi hallgatóságom nem indokolta az állam további részvételét a Keljfeljancsiban. Nem pimaszkodni akartam a nálam jóval fiatalabbal, amikor utolsó találkozásunk alkalmával felhívtam a figyelmét a kőröshegyi völgyhidat ábrázoló fotóra, ami fejjel lefelé lógott a folyosó falán. – Tényleg – mondta. – De nem én tehetek róla. Az elődeink akasztották fel így.
Nem tudtam és nem akartam a kánikulára fogni az emberek érdektelenségét, akik nem izgatták fel magukat azokon a változásokon, amelyek gyakorlatilag átrajzolták a jogállam demokratikus intézményrendszerét kétezertíz júniusa és szeptembere között. Ha fékekről vagy ellensúlyokról hallottak, valószínűleg befogták a fülüket. Az áprilisi országgyűlési + az októberi önkormányzati választás elnyelte az összes szabad politikai vegyértéket. Novemberben már nem forgott kacsaláb a palotám alatt. Szerintem derekas cselekedet volt részemről, hogy én ajánlottam fel a hatodik kerületi önkormányzattal kötött szerződésem felbontását, mert nem volt kedvem bevárni az új polgármestert. A hallgatóságomon egyszerre vett erőt az amnézia és a depresszió, aminek hatására kiiktatták a jelen történéseit, és helyükre a közel- és távolmúlt eseményeit ültették. Megbotránkoztak, ha valaki kétségbe vonta a fülkeforradalmat, vagy ha megkérdőjelezték azt a döntést, aminek következtében minden közintézményben ki kellett tenni a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata kiskátéját. Nem, vagy csak alig lazultak a pártkötődések a miniszterelnök úr akciótervei hatására. Az is tetszett a népnek, ahogy a kormánypárt a Kolontár környéki katasztrófát kezelte. Csak engem zavart, amikor a MAL Zrt. részvétlen tulajdonosának megjegyzésére – miszerint egészségre nem ártalmas a zagy – a szigorú belügyminiszter azzal vágott vissza, hogy akkor fürödjön meg benne. Valamivel nagyobb visszhangot keltett az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozása és a kötelező magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos intézkedéssor. A törvénygyár futószalagja decemberben sem állt le. Az új médiatörvény olvastán hangosan hörgött az ellenzék. Én jóval visszafogottabb voltam. Nem a paragrafuscsapdáknak tulajdonítottam elsősorban jelentőséget, hanem a „szakmámért” aggódtam, a sok mikrofonállvány miatt, akik politikai kötődésüknek köszönhették felelős állásukat. A közönségem egyre nagyobb mértékben hivatkozott arra, ha nincs párt, ami az érdeküket képviselné, akkor hallgatnak. Mások azzal cukkoltak, hogy én vagyok a Keljfeljancsi Hendrik Höfgene. A dokumentátor annak idején több verzióban létezett. Az egyik változatban a főhős – a riporter – a világ/maga elől menekül be a stúdiójába. Gyakorlatilag beköltözik oda, és az lesz onnantól az otthona. A külvilágból fizikailag zárja ki magát. Az emlékeiből él, például abból, amikor egy kaiseres kasszás nőnek szólt be: – Nem szívesen lennék pénztáros. – Én se riporter. Elakadtam. Leálltam. A torzót a számítógépem dokumentumtárába mentettem. Megijedtem az önbeteljesítő jóslattól?
– Halló! Kövesd a pártodat, és tűnj el! Takarodj, a fajtáddal együtt! – Ennyi – és kinyomtam az adásból, de az újrahívó gomb segítségével másodpercek alatt visszakapaszkodott: – Mi van, fáj az igazság? – Jogában áll hallgatni. – Anyád! Bontottam a vonalat. Dühített és bántott a kitartása, és amikor újból felbukkant, mert az utolsó szó joga szerinte őt illette, kikapcsoltam a mikrofont, megragadtam a kagylót és beleordítottam: – Kuss! Aznap egy szőke kisfiúval dolgoztam, akiről azt feltételeztem, egy hétnél nem bírja tovább. Tévedtem. Naponta odakozmált a tekintete, és kifejezéstelen maszkká vált az arca az antiszemita nénikkel és bácsikkal folytatott beszélgetések hatására, közben azonban lázas tempóban kereste a választ, amellyel megmagyarázhatta a történteket. Csak miután megtalálta, szólt, hogy felállított diagnózisát könnyebben tudná megosztani velem, ha közben söröket ihatna. Délutánra terveztük az ivászatot. Nagyon várta. Láttam az arcán, ami az ordítás hatására hirtelen megváltozott. Kifutott belőle a vér. Holtsápadt lett, mint amilyen az áttivornyázott esték után volt. Megdöbbent. Elárulta kikerekedett szeme. Rémült kisgyerek ült velem szemben. A megmaradt erejével érzékeltette, hogy ki fogja bírni, nem szorul a segítségemre, nyugodtan foglalkozhatok a magam dolgával, ezzel együtt nem volt vicces látvány, ahogy felém mutatott tehetetlen jobb kezével, ami kísérteties lassúsággal emelkedett és süllyedt a levegőben – mintha vezényelt volna -, majd egy pillanatra megállt. Tétován rám mutatott. Ujjával a mellemre bökött, és a keze csak akkor hanyatlott le, amikor – szokásomhoz híven – adásban kértem: – Ne most, Péter! Ne. Mert meg akartam bizonyosodni arról, hogy kikapcsoltam-e a mikrofont. Mert ha nem, a néni feljelentő levele, kiegészülve a hatóság támogatásával, egy életre elintézett volna. De nem voltunk adásban, a kisfiú tehát egy magánbeszélgetés fültanúja volt. Sóhajtottam. – Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni. Jólesett kimondani, hogy: KUSS! – Én is... és ugye nem baj, ha... de nem szeretem, ha bántanak. Ne hagyd, hogy kicsináljanak... – és szemérmesen lesütötte a tekintetét. Fáradtnak tűnt, pedig nemrég jött vissza Angliából, ahova azért utazott, mert ráunt a rádióval vesződni. Szerette a munkáját. Reggeltől napestig gályázott, de egy fityinget sem kapott érte. Egyre kevésbé számított a jó társaság: Éva, Marci, Roland meg a többiek, mert az életét nem a szülei bukszájából akarta fedezni. A londoni nyelvtanulás akkor is jó ötletnek tűnt, ha abból mosogatás és sörözés lett, amivel pillanatok alatt felemésztette összekuporgatott vagyonkáját. Hazajött.
Vissza a stúdióba. Titokban reméltem, hogy a közös reggelek is hiányoztak neki. Néztem az arcát, és azon járt az eszem, mennyi ideig tart ki ezúttal a cérna. Az új szerelem és a sikeres főiskolai felvételi meg a kovászos uborkákkal folytatott vég nélküli és reménytelen küzdelem, no meg az, hogy esélye sem volt a pénzéhez jutni, együtt elég volt ahhoz, hogy beadja a kulcsot. Végleg távozott. Ellentétes érzelmek kavarogtak bennem: örültem, hogy megszabadul a bilincseitől, de sajnáltam, hogy nem tudott egy kis időre megülni a fenekén, mert távoztával magamra maradtam a történeteimmel, amiket a helyébe lépő ifjakkal nem tudtam megosztani. Nem tehettek róla, de amikor belenéztem a szemükbe, ott csak aggodalmat láttam, félelmet és megfelelési kényszert, hogy ép bőrrel éljék túl a közös reggeleket a nagy öreggel, aki én voltam. Háromnegyed kilenckor köszöntem el, mert fél tízre a ferencvárosi polgármesterhez voltam hivatalos. A Mester utcai megállóban szálltam fel a villamosra visszafelé menet. Az utasok közt hátulról is – a tarkójáról – megismertem Csepeli György szociálpszichológust, akinek anno Gartner Éva mutatott be. Odamentem hozzá. Nem siettem, könnyű szívvel szálltam le vele a budai hídfőnél. Nem zavart, hogy őszintébben érdeklődtem felőle, mint ő felőlem. Nem foglalkoztatott a viszonzatlanság. Pár nappal korábban hallottam nyilatkozni a Klubrádióban, egy könyv kapcsán az internetes közösségi oldalak sajátosságairól beszélt. Ez volt a kutatási területe + a felhasználó ifjúság. Engem nem érdekelt a világnak ez a szeglete. Hiányzott belőlem az attitűd. Tett is erre egy félig vicces, félig rosszmájú megjegyzést, ami a koromra vonatkozott, és ami akár szíven is üthetett volna, de megvédett – mint valami páncél – a jó hangulatom. Miután elváltunk, nem vettem igénybe tömegközlekedést, elgyalogoltam a Móriczra, majd a Kosztolányi körtér felé vettem az utam. Bementem egy henteshez, ahol rántott húsos zsemlét csináltattam a viszonylag készséges eladóval. A csöpögő paprikával nem szálltam buszra. Sétáltam. Nézelődtem. A Bartók Béla úton Szakonyi Károly, az író jött velem szemben, akivel kölcsönösen méregettük egymást, majd mindketten úgy döntöttünk, hogy nem köszönünk. Egy fagylaltozó kínálatát vettem szemügyre, amikor feltűnt Törőcsik Mari. Temérdek szatyor volt a kezében. Felajánlottam a segítségemet. Nem hagyta, de azt megengedte, hogy hazáig kísérjem. Útközben nem a médiáról, nem a színházról beszélgettünk, ezért az elhangzottak kettőnk között maradtak. Kicsit megsértődtem, mert nem hívott fel magához, de vigasztalt a két puszija. Az autómhoz vezető rövid utat gyalog tettem meg. Felhívtam anyámat, hogy elújságoljam: kivel futottam össze. Megemlítettem, hogy habár a művésznő sokkal fiatalabb – elnézést kérek -, mégis öregebbnek tűnt nála. Este zűrzavarosat álmodtam. Szili Katalin volt benne, a „dezertőr” szocialista képviselő, Gyurcsány ellenlábasa, a korábbi házelnök. Az egész
hóbelevancot a műsorom mottójához híven – minden, amit a napról tudni kell vagy érdemes – elmeséltem a hallgatóimnak. A nyolc órás hírek után betelefonált valaki, és azt mondta: – Itt vagyok. – Tessék? – kérdeztem vissza. – Az imént hallottam, hogy velem álmodott. – Tessék? – Ezek szerint nincs egészen magánál. Bemutatkozom: Szili Katalin vagyok, a Szociális Unió elnöke.
Suba a subához, guba a gubához Megbüntetett a közterület-felügyelet, mert rossz helyen parkoltam japán gyártmányú autómmal. Hazafelé menet egy önkormányzati dolgozó fűnyírójáról felpattanó kavics megrepesztette a szélvédőmet. Száz méterrel arrébb visszafordultam, de ha nem állok meg, a következő kereszteződésben belém jött volna egy teherautó, és tropára tör. Felreped a homlokom, a sebész bent tart a kórházban, másnap valaki beül a rádióban a székembe, és elvesztem a munkámat. Nem lesz pénzem édességet vásárolni a lányomnak, aki elhidegül tőlem, akár a barátnőm, akit szintén nem tudok anyagilag támogatni. Megbetegszem. Nem tudom a lakásrezsit fizetni, kilakoltatnak, az anyám bosszúból, hogy miket irkáltam róla a Péklapátban, nem fogad be, hajléktalan leszek, és alkoholista, végül az utcán elüt egy trolibusz. Egy ilyen eseménysort pillanatok alatt összeállítottam a fejemben. A rosszra mindig sokkal fogékonyabb voltam, mint a jóra, és valami baj mindig akadt. A gazdám is folyamatosan aggodalmaskodott. Kezdetben fél- majd negyedévente, később havonta, majd kéthetente közölte, bezárja a rádiót. A kérdésre, mit csinál a frekvenciaengedéllyel, hangulatfüggően válaszolt: visszaadja annak, akitől kapta, átmenetileg szünetelteti a műsorszolgáltatást, és csak zene szól. Kétségbeestem. Mi lesz velem? Mit fogok csinálni? Mennyi ideig tart ki a pénzem, ha rendben fizetem a tartásdíjat, a rezsiszámlákat? Kérhetek-e kölcsön, és kitől? Rokontól vagy banktól? Mit szól ehhez a környezetem? Megírják az újságok? Látszik majd rajtam, és ha nem, akkor mennyire? Mit kell hamarabb eladnom: a lakásomat vagy az autómat? Páni félelem fogott el. A jövő, mint egy kobra nézett velem szembe, és én megdermedtem tőle. Eszembe sem jut fűhöz, fához, vargához futni, ha egy normálisan működő rádióban dolgozom, de a Petőfi volt az utolsó, azóta hiába próbáltam marketing- és reklámszakembereket rávenni, hogy segítsenek, mert mindenki elhűlt a körülményeimen, mert nem volt szakapparátus, reklámtarifa, csak córesz meg bizonytalanság. A huszonkettes csapdájában éltem. Ha az egyik hallgatómról véletlenül kiderült, hogy viszonylag tehetős, azonnal megláttam a potenciális befektetőt, aki segít kifizetni a sugárzás, a telefon, a villany, a csatorna- és víz, a koncessziós díjakat. A dologi költségek után jöhettek volna a személyiek, mert addig a technikusoknak – jobb híján – én adtam zsebpénzt: kajára, cipőre, bérletre, mozira. Virágra, ha randevúzni mentek. Szerencsére mindig akadt egy fiatal balfácán, aki az előző helyére állt, de reális veszélye volt annak, hogy egyszer hangmérnök nélkül maradunk, és
akkor végleg befellegzett. A felsorolás végén döbbent arccal nézett rám a gazdagnak hitt ember: – Mire válaszolt, amikor csak a vállalati újságomat akartam elküldeni, amihez a címére lett volna szüksége a titkárnőmnek? A hadilábon álló rádiók mellett a Keljfeljancsi örökzöldnek hatott. Pénzhez értő barátaim mégis lebeszéltek arról, hogy egy az egyben átvegyem a tulajdonos terhét. Látszólag jól bírtam a helyzetet, valójában azonban kikészített az örökös bizonytalanság, az állandó patthelyzet. Kifogja a halász a rákot, mire felsóhajt: szép az élet, kár, hogy egy hálóban jut eszembe... de nem tudja befejezni a mondatot, mert berakják egy vödörbe, amire felsóhajt: de jó volt a hálóban... de nem tudja befejezni a mondatot, mert a halász édesvízzel teli kádba teszi, mire felsóhajt: szebb volt az élet a vödörben... amikor berakják a forró vízzel teli lábasba. Ekkor csöngetnek... most itt tartunk. Párizsban megloptam a szüleimet. A pénzből világoskék kordnadrágot vettem. – Miért? – kérdezte apám csípőre tett kézzel. – Féltem, hogy nem tetszik nektek. – Talán a színe miatt? – kapcsolódott be anyám. – Nem. – Minden szót harapófogóval kell kiszedni belőled? – Oké... Mert drága. Visszafelé Salzburgban töltöttük az utolsó éjszakát. Közel a határhoz volt egy kis vita, de győzött a fáradtság, és osztrák földön maradtunk. Apám talált egy panziót, amiről kivételesen kikérte a véleményünket. Anyám határozatlanságát kihasználva, attól félve, hogy a belvárosi szálláshely árát nem a mi pénztárcánkhoz szabták, azt javasoltam, nézzünk meg még egy helyet. Másfél órával később, éjféltájban abban a reményben vánszorogtunk vissza, hogy kiadó még a szoba. Bizalmatlanul méregették a szatyrainkat, és csak apám német nyelvtudásának meg a neve elé biggyesztett dr.-nak köszönhetően álltak velünk szóba. Az áron azonban tovább srófoltak, ami paprikássá tette az éjszakára készülődés hangulatát: – Mi nem tetszett neked ezen első ránézésre, az ég áldjon meg? – így apám. – Tetszett, csak féltem, hogy drága. – Bezzeg a nadrágodnál nem zavart! – villant meg anyám reflexe. Nem voltunk szegények. Gazdagok sem. Fogalmam sem volt, hogy a kétszoba-hallos, új-lipótvárosi, negyedik emeleti, kéterkélyes lakáson, a sohasem feltűnő, zömében keleti – Wartburg, Zsiguli, Skoda, Dacia – ritkán nyugati – Volkswagen, Renault – nagyjából
ötévente lecserélt autónkon felül mi egyebünk volt még. Ha abból indultam ki, hogy még a szeletelt párizsi körök sem fedhették egymást a kenyeremen, hogy a coca-colás üvegre anyám az étkezések után vízszintjelzőt húzott, hogy ne járhassak rá suttyomban, akkor nem voltunk gazdagok. Nem szórtuk két kézzel a pénzt. Sem apámnak, sem anyámnak nem volt költséges szórakozása. Nem jártak ruhacsodákban. Nem költöttek étteremre. Csoda-e, ha a Mézes Mackótól rendelt kaszinótojások és tormás sonkatekercsek miatt szerettem a szülész-nőgyógyász Anna hatalmas, Múzeum körúti otthonában vendégeskedni, ahol Jenci fiuk olyan képes újságokat nyomott a kezembe pucér nőkkel kívül-belül, amilyet csak náluk bújhattam? A nyugati társasutazások előtt részletes tájékoztatást kaptam a családi kincsek – ékszerek, más fontos ingóságok + növények – feltalálhatóságáról. A rejtekhelyeken fenntartásos, bemutatóra szóló betétkönyvek húzták meg magukat, amelyeket külön tartottak a kockás füzettől, amiben a kódok voltak. Mi az, koronás királyunk intelmei a sárkányhoz? Megmondom: Szent István körút 7. Apámtól örököltem a legtöbb bolondériámat, aki nem ült be megboldogult ügyvédbarátja márkás, nyugati autójába – helyette az élettárs kis Fiatjába préselődött -, mert nyugtalanította, hogy nem tudná kifizetni a javíttatását. – Miért pont a temetőbe menet karamboloznál, Ervinkém? – tudakolta anyám. – Miért ne? Postásoknak, nyomdászoknak, bányászoknak, textileseknek és a vegyipari munkásoknak fenntartott szakszervezeti üdülőkben teleltünk apám paraszolvencia gyanánt kapott beutalóinak köszönhetően, csipetnyit sem zavarta, hogy egészségügyi dolgozóként nem volt jogosultsága. Amikor tizennyolc éves koromban kérdőre vontam, nem válaszolt, csak megrántotta a vállát. A lakásunk ablakából, az iskolába menet az utcán, a fonyódi Balatonparton nem láttam szegényeket. A verklis, a handlé, a köszörűs külleme és ténykedése elgondolkodtatott, de nem annyira, hogy megkérdezzem tőlük, szórakozásból vagy muszájból lézengenek az utcán. Apám puritán ember volt, akinek nem díszzsebkendő, hanem papírpénzcsücskök kandikáltak ki a zsebéből. A hajára, akár az enyémre, nem tehetett szeszt a fodrász. Arca nem látott kozmetikumot, a hónalja dezodort. Az autóját maga mosta. Bérlete volt, és trolival járt a munkahelyére, ahol pironkodás nélkül váltotta be a kórházi büfében a hálapénz gyanánt kapott italokat. Whiskyből, konyakból, ginből mindig kettő volt, egy a lakásban, egy a pincében. Tartalékban. Elvből nem adott kölcsön. Ha nem tudott kitérni a kérés elől, a józan észre hivatkozott, meg arra, ki tudja, mit hoz a holnap. Hozzáállását átörökítette rám, és az addig nyújtózkodj, míg a takaród ér + a kötelező óvatosság eredményeképpen nem gyarapítottam évtizedekkel később a hazai devizahitelesek népes táborát. Nem a zsebpénzem szerény összege,
hanem aki a kicsit nem becsüli, a sokat nem érdemli közmondás bűvöletében szedtem fel és váltottam be az utcán talált üres üvegeket, kerestem telefonfülkékben – ma a parkolóautomatákban – aprót, függetlenül attól, hogy anyám snassz dolognak tartotta. Az ötös érdemjegyekért járó pénz bezzeg nem zavarta! Érvrendszerét másodpercek alatt alakította át a szükség, és lett egyik pillanatról a másikra szalonképes a teljesítménybérezés. Veszek egy nagy levegőt. Oké... szerintem képmutatók voltak a szüleim. Apám nagyobb kocsiról, gazdagabb betegekről és fényűző életről álmodott, miközben anyám úgy akart túllépni vidéki, kispolgári zsidó gyökerein, hogy azzal ne haragítsa magára a holt lelkeket. Egyikük sem tagadta meg a családját, a múltat. Nem szépítették meg a történelmet, de a jelenük nem volt olyan békés és kiegyensúlyozott, mint amilyennek látszott. Tisztában lehettek a kisszerűségükkel, mégsem léptek túl rajta. Anyámat katonássá, apámat ingerültté tette a folyamatos kompenzálás. Én tökéletes keverékük lettem: egy lépcsőház-effektben szenvedő álmodozó. Amikor elértem a tizennyolc éves kort, apám – biztos, ami biztos alapon – bejelentett az édesanyja Rákóczi úti lakásába. Néha ott aludtam, hogy lássanak a szomszédok. Néhány évvel később közelebb költöztette magához, a nagymama azonban kórházban halt meg, és nem a Szent István körút négy alatt, az egyszoba-hallos tanácsi lakásában, amit a szüleimtől kapott pénzen – „ahogyan ez itt szokás” – fillérekért vásárolhattam meg a tanácstól. – Ne herdáld el, fiam, mert nem kapsz másikat – mondta apám, és én még szexuális együttlét céljából sem adtam kölcsön, mert az a házirend szerint nem számított rendeltetésszerű használatnak. A lakók + a házmester mindig tisztában voltak a szocialista embertől elvárható magatartással. Az ellenkezőjét állítólag szigorúan büntette a hatóság. Ezzel hosszú ideig csak én lehettem tisztában, más magyarázat nincs arra, hogy a baráti kéréseket a rám leselkedő kockázatokra hivatkozva hárítottam el. Aztán váratlanul meggondoltam magam, és vállaltam a rizikót, aminek következtében Zsuzsanna és egyetemi adjunktus szerelme az én kék falú lakásomban egyesültek, ahol a parkettát anyagfáradásra hivatkozással cseréltettem ki az IKV-val, amit valójában diliből a lábamra húzott szöges cipővel idéztem elő. Nem akartam elcsúszni, amikor vödörből locsoltam a falat. Egy tanműhely volt a lakásom, ahol kőművesek, parkettások, üvegesek, festők és vízvezeték-szerelők mutathatták meg mesterségbeli tudásukat. Parkettásból volt a legtöbb, mivel az alattam lévő Duna élelmiszer-áruházból olyan tömegben leptek el a svábbogarak, amit csak a sokadik szakember tudott megszüntetni, aki egészen a talpfákig hatolt. Azt mondta a szaki, hogy a gyökerénél fogva szüntette meg az inváziót. Lényeglátást illetően nem sokkal maradt el a Magyar Rádió alelnökétől, aki szerint egy tál lencséért nem volt érdemes leütni a ziccert.
Az egyetemi évek alatt az ösztöndíjamból és a szüleimtől kapott apanázsból éltem. Ha a luxusigényeimet nem akartam automatikusan a nem támogatott kategóriába sorolni, dolgoznom kellett. Kérdezőbiztos, villanyszámlás, lakbérbeszedő, újságkihordó és tanszéki demonstrációs munkatárs voltam. Film- és könyvrecenziókat írtam a FÖMO, a Négy Évszak, a Könyvvilág és a Filmvilág részére. Takarítottam a Duna és a Tanács mozit, időnként a Szikrát és a Május 1-et. Utóbbi mellékhelyiségeiben a szemetesekbe dobott menstruációs vatta látványa égett a retinámra, amihez egy Böszörményi úti irodaház vörös függönyeiből áradó cigarettaszaga társult. Pénzkeresetem forrása akkor apadt el, amikor a munkaadóm Svédországba disszidált. Azóta sem láttam. Itt és most megkövetem Kresz Frigyest, aki közel egy évtizeden át az instruktorom és mentorom volt az ELTE népművelési tanszék égisze alatt zajló téli népművelési gyakorlatok során, amelyek a NÉKOSZ mozgalom légkörét próbálták feleleveníteni, és aminek összekötőjeként többször körbeutazhattam az országot. Költségtérítést kaptam, amivel nem kellett elszámolnom. Nem bántam szűkmarkúan a keretemmel, mégis szemrehányást tettem Fricinek, hogy rutinból csinálja a munkáját. Fapofával tűrte. Évekkel később fakadt ki, amikor fapofával elmeséltem neki, hogy az amerikai utazásomba épült be a tőle kapott pénz. Igaza volt. Ügyvéd? Csak a pénz miatt tetszett, de az ügyészi, bírói vagy vállalati jogászi munkából adódó életpálya sem jött be nekem. Miután három helyről is visszautasítottak, szabadultam a pályázati kényszer béklyójából. Kéri László segítségével kötöttem ki a Művelődési Minisztériumban, ahol joghézagokat kerestem ugyanazoknak az elvtársaknak, akik korábban olyan jogosítvánnyal szerelték fel a frissen létrejött kulturális kisvállalkozásokat, amelyet később vissza akartak szívni. Nem láttam a pipától. Nem ismertem a politika, az adminisztráció kulturálatlanságát, fafejűségét. Teljesítményemet a személyzeti főosztályvezető nő elégtelenre értékelte, és módszeres munkával kipasszírozott az intézményből. Ma már tudom, hogy nem volt jó ötlet Tóth Dezsőre hivatkozni ezerkilencszáznyolcvankettőben, mivel a KISZ KB-s múltú Gombár József MOKÉP-vezért, majd utána a Móra-leszármazott Vészits Ferencet a Művészeti Alapnál csak az foglalkoztatta, ki fia, borja lehetek, akinek ilyen gyorsan kitelt az ideje a minisztériumban. Megszerzett tudásomra végül a Vitányi Iván-féle Művelődéskutató Intézet tartott igényt. Az Erdős Péterrel, Bors Jenővel, Wilpert Imrével, Révbíró Tamással és Boros Lajossal készített interjúkban a korábbi tapasztalataimat váltottam aprópénzre, majd Heller Mária kérésére mások mellett Hobóval, Fenyő Miklóssal, Zámbó Öcsivel, Solti Jánossal, Karácsony Jánossal készítettem életútinterjút, akiket addig a Kertészeti Egyetem és a Közgáz aulájában vagy a Várklubban bámultam kerekre nyílt, tág bociszemmel. Az első talapzatáról ledöntött bálvány egy gitáros-énekes volt, aki a hetvenes évek második felében, a
decemberi Pesti Műsor gálán, az elcsapott gyomrára való hivatkozással mentette ki magát a közönsége előtt, miközben a már nem emlékszem, melyik kategóriában, a nem tudom, milyen díját azért nem tudta átvenni, mert pocsolyarészeg volt. Anyám szerint sznob voltam, én viszont őt láttam annak. Ma már egyre megy, akkor azonban nagyon zavart a nemtetszése, ahogy végigmérte a társaságomat. Mindenkiben talált valami kivetnivalót. Nem tudta, mert nem mondtam meg neki – és nem látott belém -, hogy én csak az érvényesülésük titkát akartam ellesni tőlük. – Engem vagy magadat akarod meggyőzni? – kérdezte volna erre apám, aki távolról megérezte önértékelési zavaromat, de nem akart – vagy nem tudott? – segíteni rajta. Abban a hitben kóvályogtam állandóan, és lófráltam innen oda, hogy ezzel elszököm a bajaim elől: Kaposvárra és Szentendrére jártam színházba, Győrbe és Debrecenbe zarándokoltam dzsesszkoncertre, a Zeneakadémia félhomályos kakasülőkéjén olvastam, beiratkoztam a Bölcsészkarra – csak azért, hogy otthonra leljek. Egyfolytában sírt a szám, mégis sokat köszönhetek azoknak az éveknek, mert a kapcsolati hálómat akkor szőttem meg akaratlan. A számomra fontosak azért biccentettek nekem, a nímandnak, az Ifjú Művészek Klubjában, mert olyan sokszor láttak, hogy azt hitték, ismerős vagyok. Megtéveszthette őket muris öltözékem. A köszönés azonban nem jelentett automatikusan be/elfogadást. Ezt üzente Müller Péter a telefonjával, aki hajnali kettőkor csak azt akarta közölni velem, hogy rájött, mégsem vagyok szerinte elég érett és felkészült ahhoz, hogy riportot készítsek vele. Huszonhét éves voltam. Világfájdalmas lelkemmel csak olyan munkát vállalhattam, ahol nem zavartak a fogyatékosságaim. Ilyen volt a cédulázó élete a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a nem tudom micsodáé a Házi Jogtanácsadóban és az olvasószerkesztőé az Expressz hirdetési újságnál. Ezek a státusok azonban perspektíva nélküliek voltak, nem véletlen, hogy alternatív fiatalokkal és a szocialista munka kiöregedett hőseivel, valamint meg nem értett rokonaival dolgoztam együtt. Kevés bért kaptam, amit átmenetileg feledtetett a jó társaság. Fedett fazekamban hamar elfogyott a levegő. Ha oxigénre vágytam, ki kellett dugnom az orrom. Utaztam. Előbb Európát jártam be, utána jött Amerika és Afrika. Itthon azért nem jelentkeztem ötödszörre a Színművészeti Főiskola filmrendezői szakára, mert a vízszerelés csínját-bínját akartam helyette elsajátítani – az tűnt tuti fix foglalkozásnak, amivel gond nélkül pénzt lehetett keresni a tengerentúlon, ahová disszidálni akartam. Aztán mégis itthon ragadtam.
Az Expressz hirdetési újság után csak a Magyar Rádió kínált kenyérkereső foglalkozást. Rövid idő alatt viszonylag jelentős karriert futottam be. Jól fizettek, bár nem annyit, mint a tévé. Feri miattam jött fel Székesfehérvárról. Nem sokat téblábolt a fővárosban, mert sietett vissza a következő vonattal. Körvonalazta a jövővel kapcsolatos elképzeléseit, elővett a táskájából egy szerződéstervezetet, tollat nyomott a kezembe, és megmutatta, hogy hol írjam alá. – Csináltál már ilyet? – kérdeztem tőle. – Te vagy az első. De ne aggódj! – válaszolta immáron a produceremként, és állta a szavát. A következő években, szívós munkával bevette az összes kereskedelmi tévécsatornát. Annyi néven volt beszélgetős műsorom, ahány szolgáltatóval – ATV, A3, TV3 – leszerződött. Az első műsor felvételére a szülővárosa egyik éttermében – vagy inkább kocsmájában? – került sor, ahol Bajor Imre versenyt ivott a közönséggel. Ha Pécsi Ildikó nem rázza gatyába, elmarad a beszélgetés. A királyi tévében az élő adás reklámszünetében íratta alá a gyártás a vendégekkel a szerződéseket – az operatőrök tiltakozására fittyet hányva -, mert siettek haza. A Kongresszusi Központban egy füst alatt intéztük el az operatőrrel a hivatalos munkát a feketével. X miután egy laza mozdulattal lesöpörte a korpát Horn Gyula zakójáról, mondta, igyekezzünk a férfimosdóba a megérdemelt gázsinkért, amit épp átvettünk, amikor betoppant T. Barnabás. Körülnézett. Érzékelte a szituációt, de meg sem rezdült az arca. Térült-fordult, mint aki véletlenül jött be, és már ott sem volt. Annyit vetett hátra: – Bocsánatok kérek az uraktól. Ismerem az érzést. Ne zavartassák magukat. Voltam én is hasonló helyzetben. Az összespórolt pénzemből és egymillió kölcsönforintból vettem meg életem első új autóját. A Marx térnél – vagy akkor már Nyugati? – valaki bekiabált a villamosmegállóból: – Ilyen jól fizetnek a tévében a hazudozásért? – amire nem azt ordítottam vissza kapásból: Bekaphatod. Kuss! – mert közszereplő voltam. Akkor ugyan még nem mondta ki az Alkotmánybíróság, hogy többet kell elviselnem a társadalom többi tagjánál, de hallgattam a belső hangomra, és felhúztam az ablakot. A Szent István körúton laktam, néhány méterre a Nagykörút rekonstrukciójától, az első fapados üzleti projektem helyszínétől, ahol az önjelölt magabiztosságával vállaltam magamra a kivitelezők és néhány érintett kereskedelmi és vendéglátó-ipari egység kommunikációját. A Calypso főszerkesztőjétől szabad kezet kaptam. Pénzt nem. Azt nekem kellett összekaparnom.
Gépekről és térelválasztó elemekről olvastam le a cégneveket. A telefonkönyvből kerestem ki a számokat. A központosoktól kértem eligazítást, mert nem ismertem az illetékeseket. A Vízművek vezérigazgatójának Váci úti irodájából lélegzetelállító körpanoráma nyílt a városra. Hiába kínált székkel, nem ültem le. Kezemben a kávéscsészével járkáltam az egyik üvegfaltól a másikig. Ajánlatommal – emlékezetem szerint – a Juventus rádiót győztem le. Lendületbe jöttem, feldobtam egy pénzt... és miután fej lett, a páros oldalon kezdtem bekopogtatni az üzletekbe. Két külföldi gyorséttermet is levettem a lábáról, csak a Burger King kosarazott ki. Az elviselhetetlen hőséget dobozos üdítőkkel akartam enyhíteni. Ötletemet előbb a Coca-Colával akartam megvalósítani, de ott nem vette fel a telefonközpontos. A Pepsinél igen, és ezzel sínre került a projekt, mert az illetékes főnök nem sokat teketóriázott. Tetszett neki az ötletem. Egy évvel később a Magyar Televízió tartott igényt a produkcióra. A gyártási költséget nekem kellett állnom. Hárman tárgyaltunk a Pepsivel: Geszti Péter, az asszisztense, Csala Mari, meg én. A kérdésre, hogy mennyi lóvéra volna szükség, én kezdtem válaszolni, de már Csala fejezte be, aki a többszörösét mondta be. Azt hittem, kidobnak, de tévedtem. Bólintott a főnök, és a kezét nyújtotta. Bea svábhegyi lakásába első pillantásra beleszerettem. Nem zavart, hogy oda kirándulni jártak az emberek. Adósságba vertem volna magam érte. Nem volt jelentős a különbség a két ingatlan között, de nekem annyim sem volt. Princz Gábort hívtam fel először, de nem vette fel. Geszti mutatott be a postamackós embernek, akivel két-háromhavonta találkoztam. Betétszám lehettem két fontos megbeszélése között. Egy szórakoztató puffer. Teljesítményemmel így is kiérdemeltem egy Láng Rudolfvázlatot, amely eredetileg a Vígszínház Rómeó és Júlia előadásához készült. A Beszélő főszerkesztését azonban nem vállaltam el, viszont szíves-örömest elmentem a Gundel étteremben tartott év végi partijaira. Ma sem tudom, miért hívott el arra a fura nevű média-összejövetelre, ahol már a küszöbön elakadtam. Miniszoknyás lány állta el az utam. Közölte: nincs leadva a nevem. Öt percre nézett félre. Zavartan forgolódtam az öltönyös emberek közt, végül az ismerős H. Barnát szólítottam meg: – Nem tudod, hogy mi lesz itt? – Vagy kaptál meghívót, és abban benne voltak az információk, vagy nem tőlem fogod megtudni. Visszamentem a bejárathoz. Rosszul öltözött portásnak tűntem, ahogy bólogattam az érkezőknek. – Minek álldogál itt, Kakukk Marci? – szólított meg Mester Ákos. – Nem vagyok a listán. – Ne legyen kisstílű. Jöjjön be!
Maradtam. Addig szobroztam, amíg fel nem tűnt a bankár a József nádor téren. Elé siettem. Barátságosan belém karolt, és az emelvényig el sem engedte a kezem. – Magából lesz itt valami? – kérdezte Mester Ákos. – Ezt vagy megmondták önnek korábban, vagy nem tőlem fogja megtudni – válaszoltam, és faképnél hagytam. Végül a szüleim adtak kölcsön. Vagy örökbe. Nem emlékszem. Tényleg. Nekem a rádiózás terápia volt. Néha felröppentek nyugtalanító hírek, de nem történt semmi. Lehetett aggódni a készülő médiatörvény egy-egy passzusa miatt, amelyek állítólag ellehetetlenítették volna a calypsós működést, mert próbálkoztak a kereskedelmi és a közszolgálati szféra szétválasztásával, de mindig volt egy illetékes, akinek annyira nem állt érdekében, hogy rögvest talált egy kiskaput, amin át megmenekültünk. Kétezer nyarán azon kevesek közé tartoztam a Magyar Rádióban, akik önállóak voltak és szabadok. Közel hétszázezer forintot kerestem, mégis ki akartam vitorlázni a Bródy Sándor utcából. Bolgár György tett bolhát a fülembe: feketére festette az eget. Én eljöttem, ő maradt. Kétszer hét évet töltöttem el a Pollack Mihály téren és környékén. Ma sem tudom, honnan merítettem erőt a távozáshoz, hiszen gyáva voltam. Ezért nem is arra vagyok elsősorban büszke, hogy eljöttem, hanem arra, hogy nem néztem vissza. Hallgattam a belső hangomra, ami csak annyit mondott: – Lódulj! A tengerentúli nagybácsi, ha csak egy kicsit kevésbé figyel a vagyonára, akkor azt a magyar rokon – rádiótulajdonos – pillanatok alatt elkótyavetyélte volna, ám még időben eszmélt és besokallt. A papírgyári igazgatóról, aki egyik reggel a marketinges társaságában se szó, se beszéd ukmukfukk beállított a stúdióba, sejthettem volna, hogy pénzes akció, bár a paktum ismeretében is kiküldtem volna őket, miután a durva, kopogás nélküli behatolás, majd a benti, vég nélküli körözés felemésztette a türelmemet. Adásban szólítottam fel távozásra a párost. Ami a szívemen, az a számon, mondtam nekik, hogy ez se nem állatkert, se nem cirkusz. Kívül tágasabb. Rossz pillanatot választottam. Egyedül nekem fájt, hogy a redukált létszámban nincs reklámos, marketinges, mert a többiek nálam hétköznapibb gondokkal küszködtek. Nekik kenyérre is alig tellett. Nem érdekelte őket, hogy a rádiónak volt-e kiszámítható programja, létezett-e médiastratégia, üzletpolitika. Őket hidegen hagyta, hogy éteri jelenlétemet szájhagyomány útján akarták népszerűsíteni. Rövid idő alatt hús-vér emberekből érzéketlen robotokká váltak.
Reggel azért fogtam be a rádióm hullámhosszát, mert hallani akartam, hogy szól-e egyáltalán vagy sistergés van a helyén. Ha működött, már csak arra voltam kíváncsi, hogy a telefonok is rendben vannak-e, amelyek alapvetően két okból lehettek süketek: vagy beázott a vonal, vagy nem fizette ki a számlát a tulajdonos. Nem véletlenül érdeklődtek kizárólag olyan rádiók irántam, amelyek csupán néhány centiméterrel tartották az orrukat a víz felett. Valamennyien Liska Dénes eredetileg Lengyelországra vonatkozó kijelentését igazolták: lehet tovább süllyedni a krízis után, és én kísértetkastélyból kísértetkastélyba vándoroltam. Bejártam Pestet és Budát. Voltam Zuglóban, a Gellért-hegyen, a Citadella műemlékszerű épületében, egy harmadik kerületi villában, egy József Attila utcai látványstúdióban és a Keveháza utca harmadik emeletén. A miliő egyre nagyobb kívánnivalót hagyott maga után, aminek következtében nem lepődtem meg, amikor a riportalanyom vissza akart fordulni a küszöbről, mert viccet, rosszabb esetben kandi kamerát sejtett. Egyre fiatalabb és egyre tapasztalatlanabb technikus srácok ültek velem szemben, akik vagy passzióból, vagy éhbérért dolgoztak. Hibájuk miatt nem tolta le őket senki, mert nem volt kit a helyükre ültetni. A huszonéves H. egy negyvenes, belvárosi fehérneműbutik-tulajdonos kitartottja volt. Kefepartner – röviden. Csak akkor dolgozhatott hangmérnökként, ha Olaszországba utazott áruért a nője. Ha itthon volt, ki nem tehette a lábát a lakásból. Maximum számítógépezhetett. Unalmában összeeszkábált egy oldalt, ahol kiskorúak találkozhattak felnőtt férfiakkal. Egy chatszobába csalta őket valami „más” reményében, cserébe a nagykorúaknak fel kellett fedni inkognitójukat. Másnap este kopogás nélkül törte rá az ajtót a közismert provokátor és komputerzseni, aki az adatokért jött. H. betojt. Félt. A tanácsomat kérte, amit nem kellett megfogadnia, mert másnap délután elkobozta gépét az internetrendőrség. A körülményekkel leginkább a programigazgató volt tisztában, de őt igazán a műsorstruktúra és a pénz izgatta. Előbbit a nagyobb bevétel reményében foltozta, aztán amikor rájött, hogy reménytelen, már csak az anyagiak érdekelték. A helyzettel leginkább persze a tulajdonosok voltak tisztában, akik hamar ráuntak feneketlen bendőnkre. Patthelyzet követett patthelyzetet. A rádiók által elnyelt milliók nem térültek meg, és senki sem ígért annyi pénzt, amiért érdemes lett volna eladni a kócerájt, miközben elment a kedv a működtetéstől. A kezdet más volt. Nem jobb, inkább rosszabb. Vagy rémisztőbb? Akkor olyan is előfordult, hogy valaki csak a frekvenciát akarta megvenni, és amikor megszerezte, azon nyomban – tisztes haszonnal – túl is adott rajta. A gyeplő mindig a tulajdonos kezében volt. Ő hajtotta a strómant, akit a szervezeti és működési szabályzat ügyvezető igazgatóként tartott számon. A következő sorban az üzembiztonságért felelős tisztek voltak, akik a program
kialakításában, a reklámstratégia kidolgozásában, valamint a közönséggel való kapcsolattartásban működtek közre. Hiába voltak ők a szakma nagyágyúi, ha a strómanok laza mozdulattal megválhattak tőlük, amennyiben az érdekük így kívánta. A terheket a mutáns médiaparasztok – szerkesztők, riporterek, technikusok – vitték a vállukon. Amíg ők erényt kovácsoltak a szükségből, addig a nagyságos urak – programigazgató, reklámfőnök satöbbi – hamar elfáradtak, és álláshirdetéseket böngésztek. Kiismerhetetlen volt a műsorszolgáltatók közötti körforgásuk, de valahogy mindig a talpukra estek. Volt egy szint, ami alá nem süllyedtek. A naiv fiataloknak nem volt ilyen szerencséjük. Őket a rádiózás iránti feltétel nélküli rajongásuk éltette. A nyolcvanas és kilencvenes évek hangmérnök urait James Bond technikájú, elnyűhetetlen és igénytelen srácok váltották, akik adás közben – kint a szárnyon, fenn a levegőben – javították ki a meghibásodott izét valami agyonfoltozott nyavalyával, mert az eredetire nem telt. Nélkülük nem szólt a rádió. A strómannak kellett elhitetnie a gazdával, hogy ő kell ahhoz, hogy meggazdagodjon a rádió. Rövid idő állt rendelkezésére, hogy kihasználja a tulajdonos hiszékenységét, ezért a kezdet kezdetén jól beetette szép ígéretekkel, majd megfejte, amikor milliókat költött ilyen meg olyan kampányokra. Utána bánatosan csóválta a fejét – a teremburáját! -, miért nem sikerült jobban. Amikor megérezte a csődöt, pontosabban egy fillér sem állt tartósan a házhoz, kirúgta a középvezetőket. A vegetálás végét is ő látta meg először – mindenképpen korábban, mint én -, de hallgatott, amíg kitartott a tulajdonos. Ez a körforgás nem volt örökkévaló: a kis kereskedelmi rádiók hanyatló evolúciós görbéjében egyre kevesebb műsorszolgáltató szerepelt – rémálmom volt, hogy egyszer elfogynak -, és egyre nagyobb szerencse kellett a resztlihez szerződni. Ha igaz, amit apám a kórházigazgatókról mondott, hogy ők már nem orvosok, akkor nem tudom, mik voltak a rádiótulajdonosok, akiknek semmi, de semmi közük sem volt a szakmámhoz. Csak valami fura hóborttól űzve vásároltak maguknak egy drága játékszert, amire hamar ráuntak, és onnan csak azon járt az eszük, hogyan szabadulhatnának meg tőle. Széles Gábor azt mondta a saját tulajdonát képező televízió kamerájába, hogy a lányának – a vejének vagy mindkettőnek? – akart munkalehetőséget teremteni. A többiek – a smucig kókler, az űrhajózási szakember, a gmk-zásból lett milliárdos, a szocialista kapcsolatokkal rendelkező későbbi fürdőigazgató – motivációja rejtély maradt előttem. Voltak pletykák, de büntető törvénykönyvbe ütköző cselekedetek nem estek a szemem előtt, a fülem hallatára. A politikai befolyással üzérkedők, mint piaci legyek, minden rádióra rászálltak, csak a tulajdonosokon múlott, hogy „kapcsolatot” létesítettek velük vagy agyoncsapták őket a hallgatással, ami a semmibevétel szinonimája volt. Mivel azonban kizárólag a pénz lebegett a szemük előtt, mindent annak
rendeltek alá, általában az első verzió jött be. Konkrétumokról – ha voltak – eszem ágába sincs beszámolni. „Esemény közeli” életem volt, mert ha akartam, ha nem, a Keljfeljancsi műsorvezetőjeként én voltam az összes állomásom „arca”. Ezekben a zűrös látszatrádiókban a Keljfeljancsinak stratégiai jelentősége volt. Nem lett nagy mellényem ettől. Örökösen a rezgő lécet lestem fél szemmel, a másikkal szemberöhögtem a tulajdonost, ha azért kellett rövidre fognom egy interjút, mert privát céljára akarta használni a riportalanyt. Általában december 31-én húzták le végleg a tulajdonosok a rolót. És amikor már senki sem volt bent a rádióban, csak egy laptopról szólt a zene, vitték el a személyes holmijukat. Háromlábú székek és farostlemezek maradtak utánuk. Volt, aki éjnek évadján mászott fel az adótoronyba, hogy kihúzzon valami drága műszaki izét a helyéről, amiről nem tudta, hogy micsoda, de nem hagyhatta pocsékba menni. Fent sötét volt, kicsi a hely, forgolódott nagykabátjával a szűk helyen, amivel egyfolytában lesodort valami izét, és hol a Parlament sötétült el, hol a Lánchíd. A tulajdonosok nem köszöntek el, csak felszívódtak. Olyan helyre tűntek el és fel, ahol még véletlenül sem lehetett találkozni velük. A hátramaradó feladatokat a strómanok helyére szerződött dögevő sameszok végezték el. A rendelkezésükre bocsátott pénz azonban mindig kevesebb volt, mint amennyi a gyászmunkához szükséges volt. A műsorkészítők zöme hoppon maradt. Csak a műszakiak bizakodhattak abban, hogy az újgazda is igényt tart rájuk. A hallgatóknak általában senki sem szólt a változásról, így a végtisztességet sem tudták leróni. Ők arra ébredtek, hogy egy idegen köszönti őket a megszokott időben és frekvencián. A gazdáim – Gulyás István kifejezése – valamennyien nagyravágyó terveket dédelgettek: sok hallgatót és tengernyi bevételt reméltek. A lelkesedés ritkán tartott egy éven túl. Két év után kezdtünk nyűg lenni. Kolonc. A harmadik évben vetődött fel, hogy túl kellene adni rajtunk, ami a negyedik vagy ötödik évben rendszerint be is következett. Mindegyik gazda sok számjegyű tartozást hagyott maga után, de akkor ők már túl voltak árkon-bokron. Bottal üthette nyomukat az újgazda. A titokzatos, nagydarab mindig komoran járt-kelt. Keveset beszélt. Külföldön élt, ezért Magyarországon élő évfolyamtársára bízott bennünket, akit az egyszerűség kedvéért intézőnek fogok nevezni. Csak a külsejében különbözött a tulajdonostól, egyébként számos rokon vonást mutatott vele: egyikük sem köszönt, foghegyről beszéltek, mindennel szívességet tettek. Mivel nem értettek a rádiózáshoz, hol telefonon, hol e-mailen távirányítottak bennünket – koordinálták a tevékenységünket -, mert egyetlen önálló gondolatuk sem volt. Eladdig csak hírből hallottam az uniformizált rádiózásról. Hogy nemzetközi sztenderdeknek megfelelően alakítják ki az
irodákat, a stúdiót. Talán még a recepciósok hajára nézve is léteztek előírások. Nem számított a helyszín: lehetett az Moszkva, Szocsi. Vagy Budapest. Senkit sem érdekeltek a magyar adottságok. Áttologatták az íróasztalokat. Üvegfalakat húztak a fontos emberek köré, a többieket meg hodályba terelték. Végül jött egy magyarul nem beszélő nő, aki kotkodács hangon közölte, hogy ne vitatkozzunk vele. Ő mindent tud. Ráadásul jobban. A zenei szerkesztő helyére számítógép került. Program irányította az adást. Meghatározta a zenék sorrendjét, hogy mennyi ideig beszélhet a műsorvezető. A várva várt siker azonban elmaradt. Ásított a kasszagép. A kotkodács egyre többet beszélt interurbán. Végül ment, ahogy jött. Csak az üres üvegfalú iroda emlékeztetett a létezésére. Magára maradt az intéző. Elárvultan ténfergett. Szava elakadt. Tanácstalan volt. Csak a mogorvasága maradt a régi. Élet csak akkor költözött belé, amikor megjelent a nagydarab, és ellátta valamilyen rögtön elvégzendő feladattal. Keresnie kellett olyan kontaktot, aki a frekvenciánk bázisán elintézi, hogy országos rádió lehessünk. Akkor végre nem termeltünk volna több deficitet. Kaptam egy listát a kezembe: – Kit ismersz közülük? – kérdezte az intéző, majd a válaszom alapján meghatározta az elkövetkező hetek vendégkörét. Őket nem én köszöntöttem a bejáratnál, hanem a vezetők delegációja. Beterelték az illusztris személyeket a tárgyalóba, ahonnan a szó szoros értelmében ki kellett imádkozni őket, mert még nem végeztek, nem ütötték nyélbe az üzletet, vagy ha igen, inni kellett rá. A vendégeim egy része hüledezett, nem akart hinni a fülének, azt hitte, hogy álmodott. Nekem kellett megcsípnem őket. El volt keseredve az intéző. Nem erre készült. Az állását féltette. Hogy követi a kotkodácsot. A helyzettel a nagydarab sem számolt. A hagyományos rádiózás egyiküket sem érdekelte. Nem láttak benne fantáziát. Nem azért vettek meg minket. Rajtuk ragadtunk. Kudarcukat a külföldi társak elől is eltitkolták, csak ezzel volt magyarázható, hogy elmaradtak a keleti instruktorok. Ezt még elviseltük valahogy. Azt már kevésbé, hogy egyre ritkábban jártak be. Kapitány nélkül maradt a süllyedő hajó. Közeledett a csőd. Lazult a pénzügyi fegyelem. Csúsztak a fizetések. Szép sorban eltűntek a szakemberek: már nem dolgozott reklámos, marketinges. Az üvegfalú szobák üresek voltak. A megcsördülő telefonokból egyre többször hallottuk azt a géphangot, amivel a tartozásainkra hívták fel a figyelmet. Anyagi helyzetünket négy fokozattal lehetett jellemezni: – az egyes jelölte a szürke hétköznapokat, amikor minden működött, csak az intéző üvöltözött velünk a magas számlák miatt, – kettes fokozatban nem volt kiabálás, de csak a városi számok voltak hívhatók, mobil nem, miközben minket mindkét módozatban el lehetett érni, – a hármas drámai változást eredményezett, mert csak mi voltunk elérhetők, kifelé nem lehetett semmilyen hívást kezdeményezni, végül – a négyes fokozatban teljesen megszűnt a telefon-összeköttetés a külvilággal, süket volt a készülék.
Nekem még voltak emlékeim arról az időről, amikor az ellenállókat és a notórius nem fizetőket büntették a telefon kikapcsolásával a szocializmusban. Amikor először kerültünk a kettes fokozatba, nem sok híja volt, hogy beszámoltam róla a hallgatóknak, de még időben kapcsoltam. Éreztem, hogy ez nem lojális magatartás, ezért inkább hazamentem. Akkor találtam ki a szlogent: minden Keljfeljancsi kísérleti műsor, minden adás utolsó alkalom. Megriadt a környezetem. Nem értettek sem engem, sem a helyzetet. Attól sem derült fel a képük, amikor elmagyaráztam, mi történik a színfalak mögött. Hümmögtek. Jól van ez így? – kérdésükre nem lehetett értelmes választ adni. Hasonlóképpen hozott zavarba az irodaház telefonközpontjának vezetője, aki felajánlotta, hogy csak nekem visszaállítja a szolgáltatást. Az állapotokról tájékoztattam az éppen Magyarországon tartózkodó tulajdonost, aki megkért, hogy ne vegyem igénybe a szívességet, hanem várjam meg, amíg az egész rádiót visszakapcsolják. A mi történt kérdésre, a semmi különös, átváltási problémák, tőzsde volt a válasza. A többiek nagy-nagy türelemmel hidalták át pénzügyi nehézségeiket, csak én álltam fel, amikor egy hónapnál többet csúszott az átutalás. Azzal a nehezen elfogadható, de visszautasíthatatlannak tűnő ajánlattal állt elő, hogy béreljem ki a műsorsávomat egy jelképes összegért, cserébe megtarthatom a bevételemet. Ha arra gondolok, hogy a félretett pénzem egy hónapra volt elég, akkor meglehetősen vakmerő voltam, ha viszont onnan nézem, hogy nem kellett gerincet cserélnem, akkor megérte. Egy barter üzletnek köszönhetően Madeirán próbáltam rendezni a gondolataimat, de visszatérő rémálmomban az apám által a gyerekkoromban sokat emlegetett szegényházban ébredtem, vagy vörös arccal magyarázkodtam a tartásdíjtartozásom miatt az exfeleségemnek. Nem volt más megoldás: egy életem, egy halálom alapon a közönségemhez fordultam, és ők nem hagytak cserben. Az összekalapozott pénz több hónapi megélhetésre volt elég. Amikor elfogyott, osztottam-szoroztam, és húszezer forint plusz áfa összegben határoztam meg a napidíjamat. Szerencse, hogy több olyan kuncsaftom akadt, akik nagyobb összeggel rukkoltak elő, kiváltva ezzel a sokak által egyszerűen csak lejmolásnak nevezett tevékenységből. Z., a nagyvállalkozó félmillió forintot adott. – Meghívhatom vacsorázni? – kérdeztem tőle. – Örömmel veszem. A zuglói Csalogató étterem lett a köszönömebédek és -vacsorák helyszíne. Ott tudakolta M, a baromfi-nagykereskedő: – Mindenkit megetet, aki háromszázezer forintot ad? Kicsit elgondolkodtam, mert az elfogyasztott pálinka ellazított: – Nem kell ahhoz olyan sok. Kétszázezer is elég. Vérszemet kaptam, és amikor csütörtök műsorzáráskor még nem ajánlottak egy fityinget sem péntekre, azt találtam mondani:
– Akkor holnap nem lesz műsor – amit azonnal megbántam, de már nem vonhattam vissza. Lajhárlassúsággal teltek a percek. Senki sem telefonált. Egy olyan műsorban, amiben másodpercenként új hangok szólaltak meg, kínosan hatott a csönd. Aztán megtört az átok, de nem volt benne köszönet: – Azért, mert nem jön be, remélem, tudja, felkel még a nap. – Igen – hebegtem. Végül megkegyelmezett valaki, és kipengette a húszezret. Plusz áfa. Nem mehetett így sokáig. Tartós anyagi biztonságot egyedül a Hajósinas néven bejelentkező hallgatóm ígért, de a jelzett időpontban a jelzett ember nem került elő. Nem sürgethettem. Azt tanultam otthon, ha a szívesség nem jön házhoz, nem követelhetem ki. A dolgot tovább nehezítette, hogy a Hajósinas sem ismerte az illetőt, csak az e-mail partnere volt. Ha felvillant a lámpa, azt hittem, ő az, de mégsem. És megint nem. Eseménytelenül teltek a hetek. Egy telefon erejéig ugyan feltűnt, akkor elkérte a cégadataimat, a számlaszámomat, de utána megint elnyelte a köd. Mint kiderült, időre volt szüksége. A rádió épületében találkoztunk, pontosabban mondva a lift előterében. Bemutatkozott, és átadta a névjegyét. Megmondta, hogy milyen cég nevére állítsam ki a számlát, és hívta a felvonót. Ha nem áll mellettem az asszisztensnőm, azt hiszem, hogy álmodom. Egy nagy állami vállalat mentett meg végül. Frissen bevezetett szolgáltatását a cég szóvivőjével népszerűsítettem. Csinos summa ütötte a markomat. Az összeg nem volt vita tárgya. A szerződést parafálta a vezérigazgató, majd elsodorta egy panama. Az új vezéren múlott a folytatás, akinél nem állt jól a szénám. Húzta a száját a nevem hallatán. Nem tudtam kitalálni az okát. El voltam keseredve. Szokásomhoz híven személyes találkozót kezdeményeztem. Ismertük egymást az egyetemről, mégis kínos lassúsággal teltek az első percek: – Ellenségesen viselkedtél a hátam mögött – mondat hallatán azon töprengtem, hogy ez kérdés volt vagy kijelentés, majd az előbbi mellett döntöttem: – Mikor? – Kereskedelmi bankos koromban. Nem akartam utólag bemószerolni a barátomat. A srác – elnézést, de névtelen marad – akkor sem volt kalandor, ha az idejének jelentős részét rulett- és kártyaasztalok mellett töltötte. Kispályás volt ahhoz, a partnerei nagyságrendekkel voltak gazdagabbak nála. Vesztett? Kölcsönkért. Ha meg kellett adni, ismét kölcsönkért. Mindig mástól. Sokaknak tartozott. Rezzenéstelen arccal mondott igent olyan felkérésekre, amelyekhez egyáltalán nem konyított. Akkoriban már nem látott fantáziát a rádiózásban. A kereskedelmi tévé vonzotta. Akkor szerződött el a Magyar Rádióból, amikor Feri kiszállt mellőlem, és az összegyűjtött pénzéből zálogházakat nyitott vidéken. A dátumra nem emlékszem, csak arra, hogy ránézésre rendben voltam. Nem volt baj az egészségemmel. Volt lakásom. Munkám. Stabil
pénzügyi helyzetem. Nem voltak filléres gondjaim. Forintosak sem. A perspektívámat csak az apám betegsége és egy szerelmi háromszög árnyékolta be, ami akkor éppen arra vett rá, hogy egy nagyképernyős tévével vegyem fel a versenyt riválisommal, aki előttem egy lakással rukkolt elő. – Figyelj! Hahó! A szerelem nem ringlispíl – oktatott ki az asszisztensnőm, amire visszavittem a készüléket a boltba. – Szólhattál volna – mondta a barátom. – Miről? – Hogy tárgyalni mész a bankomba. – Tessék? Nem tudtam, hogy a tiéd. De ha igen, akkor jobban is előkészíthetted volna nekem a terepet, mert nem kaptam egy fillért sem, pedig az én pénzem morzsa a te ottani kenyeredhez képest. Dühös voltam. Haragos. De nem bosszúra szomjas. És amikor rosszul állt a szénája, nem gondoltam, hogy megérdemelte. De nem tudtam segíteni rajta, mert mindenkinek volt valamilyen rossz emléke, amitől nem jött be a jó tettért jót várj mesebeli elve. Nehezen kötöttem erre masnit. Feszengtem. Nem akartam bemártani, de a félreértés árnyékában sem akartam megmaradni, mert akkor elestem volna a szerződésem meghosszabbításától. Nyögtem és makogtam. Megszánt az új vezér: – Tudod, mit? Fátylat rá! – és legyintett. – Sok víz lefolyt a Dunán. – Ennyi? – Nem sok – mondta, mert odahallott még egy m betűt. – Nem mennyi. Ennyi? Nevetett: – Ha részedről nincs más, én befejeztem. Pont került a múltra. Elhárult az akadály. Visszafogadott. Sőt bonuszt is kaptam, mert a másik cége is leszerződött velem. Nagy állami beruházásokról beszélgettem a két vállalat szakembereivel, akik a hallgatók kérdéseire is válaszoltak. Fórumokat általában a főnökök tartottak, akik sokkal informatívabbaknak bizonyultak beosztottaiknál. Egyre nehezebben emésztettem meg az alkalmazottak bükkfanyelvét. Egyre többször vettem volna igénybe a nyíltsisakos vezéreket, akik általában csak nekem mondtak igent, miközben a szakszemélyzetet átengedték más rádióknak. Körültekintően ápoltam az új nexusaimat. A karácsonyi ajándékokkal nem további piaci előnyökre akartam szert tenni, hanem életet akartam lehelni az egyébként érzelemmentes, szikár üzleti kapcsolatokba. Nem történt paradigmaváltás: továbbra sem jártunk fel egymás lakásába, de legalább tudtuk a másik gyerekének a nevét, bár akadt olyan vezető, aki bepillantást engedett a magánéletébe. Dőreség volt részemről nem számolni a káros mellékhatásokkal. Mert idővel megorroltak rám a vezérigazgató-közeliek. Fájlalták, hogy szó nélkül átléptem rajtuk. Nem törődtem a lelkükkel, de még inkább a szakmai érzékenységükkel. Ráadásul egyre többször illettem
kéretlen, kritikus megjegyzésekkel a munkájukat. Főtt a fejük. Amíg a főnök bizalmát élveztem, nem csinálhattak presztízskérdést a hiúságukból. Csak csendben és halkan éreztették, hogy túlmentem a határon. Kiástam a csatabárdot velük. Tudtam, hogy félnek a rádióműsoromtól. Nélküle simán elgázoltak volna. De amíg a főnök fontosnak tartott – ha ezzel el is vett a kenyerükből egy darabot -, tőlem mérgelődhettek. Csak azzal nem számoltam, hogy visszakapom a kölcsönt decemberben, a szerződéshosszabbítás idején. Hirtelen nagyon elfoglalt kommunikációs vezetőkké váltak a beosztottak, akik előbb hosszan megvárakoztattak, utána meg a fejüket csóválták: – Nem lesz könnyű – mondták egybehangzóan, mert azt hitték, a saját maguk urai, és szabadon dönthetnek, hogy nem sokkal később kijózanítsák őket a vezérigazgatók, akik helyre tettek mindent és mindenkit. Egyszer volt csak komoly gubanc. Amikor december végén menesztették az első embert. Égnek állt a hajam a bizonytalanságtól, hogy mi lesz. De akkor is rendeződtek a sorok, mert az exnagyember volt annyira nagyvonalú, hogy a dolgai becsomagolása mellett rám is szánt időt, és módosította a két nappal korábban aláírt kontraktusunkat. A gazdáim csak annyit láttak ebből, hogy jó kapcsolatot ápolok magas beosztásúakkal, és részt kértek a tortámból. Találkozókat kellett megszerveznem, ahova általában nem a nagyember, hanem csak valamelyik beosztottja ment el. A tárgyalásokon sohasem vettem részt. Általában kosarat kaptak a tulajok, de akadt, akinek sikerült nyélbe ütnie egy-egy üzletet. Nem láttam papírokat, ezért a részletekkel sem vagyok tisztában. Mindig jogkövető magatartást tanúsítottam. Csak akkor írtam meg a számlám, ha eleget tettem a kontraktusban meghatározott feltételnek. Mellékletben csatoltam a CD-t, amely a teljesítésigazolás kiállításához szükséges adásrészletet tartalmazta. A borítékot este – amikor kicsi volt a városban a forgalom – személyesen adtam le a vállalati portán. Harminc nap múlva – óramű pontossággal – jött a pénz. Véleményem szerint derekasan megdolgoztam a forintjaimért. A hallgatóim egy részének azonban szent meggyőződése volt, hogy pártmunkámat honorálták az állami apanázzsal. Fenték a fogukat rám. Egy rossz pont, két rossz pont, figyelmeztető, intő, rovó, igazgatói, kicsapás. A sok, jogkövetkezménnyel nem járó panaszbizottsági elmarasztalást követően várható volt, hogy megintenek, ha még egyszer rossz fát teszek a tűzre. Vagy más helyettem. A rapperrel készült műsor ilyen volt. A hatóság nem bíbelődött sokat a Balra át! értelmezésével, hanem szó szerint komolyan vette a dalszöveget, ami erőszakra buzdított. A trágárságára sem találtak mentséget. Ha este tíz után sugározta volna a rádió... de kilenckor ment le. A sok-sok törvényi tényállás együttes megvalósulása miatt a hatóság
a műsorszolgáltatót kétszer kétmillió forintra büntette. A rádió fellebbezett ugyan, de másod-, sőt harmadfokon is vesztettünk. Maradt a pönálé, aminek az árnyékában egy személyiségi jogi per tűnt fel újabb, milliós fenyegetéssel. Ez már a létezésemet veszélyeztette. A felperesről az első tárgyaláson kiderült, hogy súlyosan sértett ember, akinek a vers, a Balra át! arra biztosított lehetőséget, hogy élete valamennyi kudarcát leverje rajtam. A korábbi sérelmeinek oka a messzi, távoli múltba veszett – nekem közöm sem lehetett hozzá -, de pechemre rosszkor voltam rossz helyen. Mások helyett is nekem kellett fizetnem. A bíró hamar egyértelművé tette, hogy ő a műsort tartalmilag nem fogja megvizsgálni. Az indíték, a vélt vagy valós politikai tartalom hidegen hagyta. Kompetenciája csak arra terjedt ki, hogy megállapítsa: sérültek-e a publicista személyiségi jogai, és ha igen, milyen mértékben. Mekkora legyen a nem vagyoni kártérítés, amihez adott esetben akár a felperes repülőútját vagy a parkolási díját is hozzá lehetett csapni. A harmadik tárgyalási napon született meg az elsőfokú ítélet, amely mindenben a publicistának adott igazat. A részletekről a polgári napilap számolt be. Az első körös kommentárok arra figyelmeztettek, hogy az elítélt – én – még mindig állami szerződésekkel vagyok kistafírozva. A második körben felkeresték a partnereimet, hogy felnyissák a szemüket, bontsák fel a velem kötött megállapodásokat. Széles Gábor lapja, a Magyar Hírlap is megkapta a magáét, hogy képes változatlanul jegyzetíróként alkalmazni. Először egy szélsőjobboldali hírportál követelte az egyik állami partnerem kommunikációs osztályától, hogy tegye közzé honlapján a szerződésemet. Utána a Népszabadságtól hívtak fel. Arra voltak kíváncsiak, etikus-e megkülönböztető jelzések használata nélkül beszélgetni a partnereimmel. Másnap az újság a hivatalosság rangjára emelte az addig szalonképtelen hírportált, amikor hivatkozási alapként kezelte. A cikk szóról szóra megismételte a vádakat. Megijedtem. A szocializmus sikátorvilága derengett fel, amikor nem úszta meg szárazon, akit a pártlap tollhegyre tűzött. Legjobb védekezés a támadás alapon írtam egy jegyzet-levelet a Magyar Hírlapba: Tisztelt Orbán Viktor! Ön volt szíves létrehozni a Társadalmi Önvédelmi Testületet, ami azokat védi, Semjén Zsolt szerint, akik támogatták az önök szövetségét, és most retorziók érik őket emiatt. A testület vezetője arra a kérdésre, hogy fogadják-e majd más pártok üldözötteit is, azt válaszolta, hogy csak konkrét ügyben tud megnyilvánulni. Ezért szeretném elővezetni a velem történteket. Meg akarom tudni: számíthatok-e a jövőben megtisztelő segítségükre. Egy dal áll történetem középpontjában: Balra át! a címe. A versszöveg dühös sorokat tartalmaz, amit egy tisztázatlan vita szült. Műfaját tekintve
talán egy játékos provokációnak lehetne tekinteni. Ezért nem vehetők komolyan a benne megfogalmazott trágárságok. Nézetemmel sajnálatos módon magamra maradtam. Igaz, szükség volt ehhez arra a háromhetes hallgatásra, ami alatt a későbbi vádlóim nem álltak velem szóba. Hogy ez véletlen volt vagy szándékos, ez szintén a Tisztelt Testület feladata lehetne kideríteni. Sajtóhadjárat indult ellenem, ami ellen nem védekezhettem. Beszorultam a rádióműsoromba, mint valami gettóba, aminek egyébként – elnézést, hogy eddig nem mondtam – Keljfeljancsi a címe. A versszöveg jobboldalhoz köthető politikusok és újságírók válogatott megkínzására szólított fel. Bepereltek. A személyiségi jogi per felperese az a publicista volt, akire a legdurvább és legocsmányabb szavak vonatkoztak. Én a műsorszolgáltatóval, a rapperrel kerültem egy oldalra mint alperes. Az elsőfokú bíróság a sértettnek adott igazat. Az ítélethirdetés után, Önhöz közel álló körökből azzal keresték meg az egyik állami partneremet, hogy el kellene gondolkodniuk a velem folytatott együttműködés folytatásáról. Egy nappal később támadást intéztek személyem és az állami támogatóm ellen. Utóbbiról súlyosan dehonesztáló mondatok jelentek meg, ezért igen büszke voltam, hogy ennek dacára kiállt mellettem. Ma még nem tudom, hogy fellebbezek-e, ettől függetlenül – higgye el -, sajnálom a történteket. Ez nem érinti azt a meggyőződésemet, hogy a műsorom által kiváltott viták tárgyszerűen – szerintem – csak a Keljfeljancsi keretin belül tisztázhatók. Azonkívül – a tévedés minimális kockázatának fenntartása mellett – tehetetlen vagyok. Rádióműsorom sávját jelenleg bérlem. Pénz hiányában nagy valószínűséggel fel kellene hagynom a munkámmal. Hogy a sajtó nagyhatalom, eddig is tudtam. De azt nem, hogy ami nem szerepel a bírósági ítélet indoklásában, de a napilap – erkölcsileg, anyagilag? – szükségesnek lát, annak érdekében haladéktalanul el is járhat. Ezért, kérem, sürgősen válaszoljon, hogy történetemmel jelentkezhetek-e az Ön által létrehozott Társadalmi Önvédelmi Testületnél. Ez egy cizelláltabb verzió, amivel nem hazudtoltam meg az eredetit, amit az Orbán közeli napilap online változatáról annak idején tíz nap alatt közel harmincezren töltöttek le. Soha többé nem történt hasonló. A lavina végiggörgött a magyar sajtón, és amit elvetett a szélsőjobb hírportál, azt az Élet és Irodalom páratlan oldalán néhány nappal később a főszerkesztő aratta le: neki sem tetszettek a megkülönböztető jelzés nélküli beszélgetések. De nem smakkolt neki a magyarázatom sem, hogy a közérdeklődésre számot tartó ügyek + jogérzékem alapján el tudom dönteni, mikor van szükség szignálra és mikor nincs. Nem értette, hogy egy kifejlett etikai érzékkel rendelkező újságíró – én -, miért hagyatkozik jogi véleményekre, amikor a döntést nyugodtan rábízhatta volna a hallgatóira. Hogy mit tekintenek ők szponzorriportnak és mit nem. A hatóság hetekkel később közzétett állásfoglalása nekem adott igazat. Az élet különös fintora volt, hogy a levelet pont akkor kapta kézhez a rádió
ügyvezető igazgatója, amikor ismét szignálok között hangzottak el a beszélgetések. Az indoklás szerint a közérdekű információ nem számított reklámnak. A magyarországi rádióknak – kereskedelmi, nonprofit, kiemelt közhasznú, közszolgálati – érdekükben állt jó viszonyt ápolni a Szerencsejáték Zrt.-vel. Mák, hogy a munkahelyem, a jelentéktelenségénél fogva, nem volt szerződéses partnerük. Ahányszor a Luxor szlogenjét hallottam – mindennap telitalálat -, annyiszor borsódzott belé a hátam. Az egyiptomi város templomlépcsőjén elkövetett terrortámadásban lekaszabolt svájci turistákat juttatta eszembe. A szöveg szerintem halottgyalázó volt, ezért a magam szerény eszközeivel hadjáratot indítottam a játék ellen. Mindent bevetettem a fogadás ellehetetlenítése érdekében, aminek egy telefonos adategyeztetés vetett véget, melynek során kiderült, hogy a negatív kampány dacára Budapesten és környékén jelentős forgalomnövekedést értek el. Monitoring osztályuk, amely rendszeresen tesztelte reklámkampányaik eredményességét, nem tudta mással magyarázni a kiugró eredményt. Hálásak voltak, de pénz nem járt érte. Ez a rádió volt az összes közül leginkább partvonal közeli. Működése fittyet hányt a gazdasági törvényszerűségeknek. Csak kiadással járt, bevételt nem hozott, valamiért mégis ragaszkodott hozzá a tulajdonos. Iránta érzett lojalitásommal és a munkám iránti szerelemmel lehetett csak megmagyarázni tűzoltó tevékenységemet, és amikor megszűnt az ügynökség, ahonnan a híreinket kaptuk, nehezen, de meggyőztem a tulajt, hogy nem jó ötlet otthon levő kismamákat csekély pénzért bemondóként alkalmazni. Aztán, magam sem tudom, miért, elbizonytalanodtam. Mi van, ha neki van igaza? Annyi minden bejött már, miért pont ebben tévedne? Mi van, ha én mentem ki a divatból? Hogy nevetségessé válunk? Istenem. Több is veszett Mohácsnál. Műsorvezetőként és hangosbemondóként üzemeltem, aki a kialakult helyzetről folyamatosan tájékoztatta a nagyérdeműt és a hatóságot, amitől egyre indokoltabbá vált a „mindennap kísérleti műsor, mindennap utolsó adás” szlogen. Az autómban az volt az első dolgom, hogy rátekertem állomásom frekvenciájára. Az egyik nap a skálán alatta és fölötte is volt adás, de középen... süket csönd fogadott. Hívtam a technikust. A liftben értem utol. Tudott a dologról. A rendész a kapu előtt mondta mosolyogva, hogy rövid ideig áramszünet volt, ami után a szolgáltatások zöme helyreállt, egyedül a rádió nem szólalt meg. Álmából ébresztettem a másodállású műszaki főnököt, aki miután nem kapott fizetést, egy multinál helyezkedett el, mert eléggé el nem ítélhető módon nem akart éhen halni. A hír hallatán barátnője autójába vágta magát. Én szép sorban lemondtam az interjúimat. Az egyik alannyal majdnem hajba kaptam, mert nem volt elég szomorú. Végül a rendészt vettem kezelésbe, aki azzal védekezett, hogy nem akarta az ügyvezetőt felébreszteni.
Arra gondoltam, az elakadt liftben zajongókról is azt hinné ez a félkegyelmű, hogy csak szórakoznak. Másnap azt kérdezték felháborodottan a hallgatóim, hogy miért nem kaptak időben tájékoztatást. – Ki tehette volna meg, ha egyszer nem volt adás? – kérdeztem vissza ingerülten. – Jól van, na! Ne hőbörögjön! Nem kötöttem az orrára, hogy olyan helyen dolgozom, ahol rendszeresen elcsalinkázik a rendész, akinek távollétében bárki leakaszthatja a rádió kulcsát, felmehet a negyedikre, kinyithatja az ajtót, bemehet a stúdióba, lehúzhatja a zenét, bekapcsolhatja a mikrofont, és olyan vad dolgokat mondhat, ami miatt az ingét és gatyáját is elperelhetik a tulajdonosnak, miután a tettes észrevétlenül távozott a házból.
Balra át! Október ötödikén reggel lépre mentem. Ez így pontatlan. Október ötödikén reggel aknamezőre tévedtem. Ez meg fennkölt. Október ötödikén reggel kinyírtam magam. Ez pedig tényszerűen nem igaz. Október ötödikén reggel véletlenül ajánlottam Paizs Miklós estjét. Bárdos Deák Ágnes vendége volt a rapper – művésznevén Sickratman -, a Beteg Patkányember. A Trafóban lépett föl. A Tangó Bárban, ahol véletlenül (?) sok ismerősöm volt. A rákövetkező októberi reggelen – nem mellékesen az aradi vértanúk napján – levelet találtam a hangpulton. Horváth Péter írta, az egyik törzshallgatóm. Az előző esti szeánszról számolt be, amit egy vers – Balra át! – miatt hagyott ott. Kihozta a béketűréséből. Felolvasását követően tüntetően távozott. Emlékezetből vagy az elkért példány alapján leírta szó szerint, és még éjjel elhozta a rádióba. Blattolva olvastam a dalszöveget a mikrofonba. A vers trágár volt, ezért egyre hosszabb szüneteket kellett beiktatnom. Folyt az izzadtság a hátamon. Elnézést kértem az elhangzottakért. Sajnáltam, ha megzavartam bárkit – elsősorban a gyerekekre gondoltam – a reggeli készülődésben. – Valami hasonlót éreztem én is tegnap. Hívd fel a Trafó igazgatóját, hogy miért adott teret ennek a borzalomnak – ajánlotta az elsőként betelefonáló, aki a levél írója volt. Engedelmeskedtem: – Tudod, hogy mi volt tegnap nálatok? – kérdeztem Szabó Györgytől. Hangja alapján az ágyból ugraszthattam. – Nem. – A Bárdos Deák-estnek te adtál otthont? – A Tangó Bárt bérbe adtuk. Történt valami? Fontos? Utánanézzek? – Rád bízom. A következő alanyom a Tilos Rádió kuratóriumi elnöke, Csabai Gábor volt. Türelmesen végighallgatott – magam előtt láttam, ahogy szabad kezével a szakállát simogatja -, majd a szentéletűek nyugalmával és derűjével arra kért, hogy csillapodjak le. – Ismered Miklóst? – Nem. De most nincs is kedvem hozzá. Tudom, ő sétált az elhíresült karácsonyi műsort követő tömegdemonstráción egy táblával a nyakában. Az volt, rajta, hogy... – ...nem az igazság, csak a hús irgalmatlan tömege.
– Igen. – Fura fiú. De jobb a hírénél. Szerintem lendítene az ügyön, ha beszélnétek. Összehozzalak vele? – Tudod, mit? Tegyünk rá egy bátortalan kísérletet! Az autómmal vittem a rádióba a munkahelyéről. Nem szimatoltam veszélyt. Felhívtam ugyan az este kilenckor kezdődő Ennyi hallgatói figyelmét – abban az időben reggel és este is dolgoztam -, hogy a műsor tizennyolc éven felülieknek való, ám ez, mint utóbb kiderült csak egy udvarias gesztus volt, mivel a jogszabály a durva szövegek előadását tíz óra után tette lehetővé. Az első ötven perc a harmincnyolc éves rapper, friss apuka, diploma nélküli művész bemutatásával telt, aki élt Nyíregyházán és Kecskeméten. Járt óvónőképzőbe és buddhista főiskolára. Dolgozott újságkihordóként és pincérként. Tagja volt a Belga nevű formációnak, ahol csuklyával a fején lépett fel, mert sok mindenben nem értett egyet a trió tagjaival. Nem mellékesen a Tilos rádió Reggeli rombolójának műsorvezetője volt. Kis túlzással a konkurenciám volt. A műsor második felében hozakodtam elő az elsősorban alternatív körökben nagy feltűnést keltő Buzi-e vagy? című lemezével. Az autentikus előadás kedvéért vele olvastattam fel az ominózus verset, amit a rapper egy papírról, zenei kíséret nélkül citált. Az itt olvasható verzió az eredeti „szalonképes” változata: Balra át! Egy kérdéssel kezdem, de figyelj nagyon Mi a szar ezen a magyar ugaron? Mi a szar ezen a magyar ugaron? Hogy mindenki hülye a jobb oldalon Nos ... arra a pápa Az apjának hát jár a bánya Az meg folyton hazudik Az apja meg folyton besugik Vagy ott van a ..., a rusnya, a köteles A szocikat segítette győzelemre: röhejes Vagy ott van a ..., a nemzet gyöngye Mér nincs a szívén még a sírhant göröngye? Vagy a ..., a zsírsámán A szívében mér nem pihen a jégcsákány? Vagy az ..., a kommunista múltú Az ítéletem: kés általi búcsú Vagy ott van a féleszű ... Zsinórt a nyakába azt’ lógjon a tapló
Na újraveszem, hogy kit mire ítélek S a végrehajtásra mindenkit felkérek Ha mentek az utcán és jönnek a tetvek Az ítéletem rájuk ezek lesznek: ... élve megnyúzni ... kibelezni, kiherélni ... lámpavasra kötni ... jégcsákánnyal ütni ... késhegyre szúrni Az összes ... fejbe rúgni! Mit tettek a parasztok, hogy így beszélek? Na, találomra gyorsan egy példát nézek Legyen P. ez a magyar parazita Ez a skizo zsidó, ez az antiszemita Aki a kutyáját, bmeg a lányára küldte S a kislány arcát széttépette De előtte tiniként még nőt erőszakolt A haverokkal a f’val véresp’t kamatyolt A többiek szépen mentek a dutyiba Ő meg árulás árán szabadon a tutiba A feleségét többször pofán verte Aztán hopp, letelepedett Izraelbe’ Aztán hazajött a tahó szart kavarni Folyton a zsidókat zaklatni Fajra zsidó ez a megélhetési magyar Egy zsidó zombi, aki zsidóvért akar Hát ilyenekből áll a jobboldal Menjenek a p’ba, de azonnal Üssed, verjed, k’d, szúrjad Vágjad, akasszad, élve ne hagyjad Figyelj, én tőled csak egyet kérek: Tisztítsd meg tőlük az emberiséget Balra át, balra át Áldja meg az Isten Horn Gyulát! Balra át, balra át! Áldja meg az Isten Horn Gyulát! A vers keletkezési történetét adattam elő vele a hátralévő időben. Dőlt belőle a szó. Elmondta: nem tetszett, hogy a Tilos rádió kuratóriumi elnökének nevezte a publicista, akitől hiába kért helyreigazítást. Írt tehát egy szerinte vicces verset, amivel meg akarta mutatni azt a kommunikációs teret, ahol gátlások és következmények nélkül szabad hazudni. A szöveghez a tartalmat az Élet és
Irodalom egyik tényfeltáró cikksorozatából ollózta össze, amit emlékeim szerint Kenedi János jegyzett. Nem izgatta az esetleges aránytévesztés, a düh vezette, amikor a sorlemeze első száma helyére applikálta az elkészült dalt, amihez mellékelt egy fiktív szülői levelet – Képzelje, ez a borzalom volt a gyerekemnél! -, és biciklis futárral küldte el a publicistának, hogy biztosan megkapja. Bosszút akart állni. Csőbe akarta húzni. Az Ennyi utolsó perceit átengedtem a hallgatóimnak: – Miért nem írt hasonlót a baloldalról? – kérdezte valaki. – Mert azok csak unalmas gazdasági bűncselekményekre képesek, amelyek nem piszkálták fel a fantáziámat. – Remélem, meghallgatja a másik felet is a műsorvezető úr – szólított fel nem kis ingerültséggel a hangjában egy férfihang. – Mindent el fogok követni a dolog érdekében – válaszoltam, majd hazafuvaroztam a vendégemet. Lehet, hogy ostoba voltam – mellesleg süket és vak -, de még mindig nem éreztem aknamezőt a lábam alatt. Ezerkilencszázkilencvenkettőben egy magas, robusztus termetű, rövidre nyírt hajú, kockafejű, középkorú férfi jött szembe velem a Magyar Rádió folyosóján. Kitértek előle az emberek. – Ki ez, hogy ennyire féltek tőle? Körülnéztek, és félrevontak a kollégák, hogy ne legyenek fültanúk, és egy szélsőjobbos kapcsolatokkal felvértezett szürke eminenciást írtak körül, aki – Képzeld el, mellesleg, állítólag zsidó. Ezerkilencszázkilencvenhárom áprilisában az álnéven megjelentett hazugságbeszéd technikájával kapcsolatos tanulmány mögött is őt sejtették. Kétezer őszén Juszt László felajánlotta, hogy legyek a Jancsiszög szerkesztő-műsorvezetője, amit rövid hezitálás után elvállaltam. Féléves együttműködésünk folyamán egyszer kért tőlem szívességet: az „eminenciást” kellett becserkésznem. Valamiért nagyon fontos volt neki is, meg a főszerkesztő, Székely Ferencnek. A téma az asztalon hevert: Magyarország megítélése a külföldi lapok tükrében, különös tekintettel a hazai ellenzék szerepére, örökzöld volt a rendszerváltozás óta. Igent mondott rá a publicista, akihez a miniszterelnöki hivatal képviseletében Navracsics Tibor csatlakozott, az ellenzék azonban nem volt hajlandó egy képernyőn szerepelni velük. Elbizonytalanodott a főszerkesztő és a producer. Lassan csak nekem volt fontos a műsor. Andrassew Iván húzott ki a slamasztikából. Addig vagdalkozott a publicista az adásban, amíg megvontam tőle a szót. Meglepődött. Nem ilyen műsorvezetői attitűdhöz volt szokva. Átengedte a terepet. A békés cseverészésnek a váratlanul betoppanó Eörsi Mátyás szabad demokrata képviselő vetett véget, akit annyira kihozott a sodrából a műsor, hogy kocsiba vágta magát, és Juszt segédletével meg sem állt a színpadig, ahol
magához ragadta a szót. Visszatért az élet a vitába. Az adásrendező csak heves mutogatások árán tudta lezárni a műsort. Mindenkivel paroláztam, leszámítva a publicistát meg egy idegent, akivel a hóna alatt távozott. Gajdics Ottó lehetett, mert a pár hét múlva megjelenő pamfletnek, amiben amerikanizált riporterként lettem aposztrofálva, ő volt a szerzője. Ezzel egy időben – valószínűleg véletlenül – gúnyos hangvételű írás jelent meg a Demokrata levelezés rovatában. Írója szerint azért vezettem a műsort egy ÁVH-s kihallgatótiszt modorában, mert rájöttem, hogy sem szakmai tudásban, sem műveltségben nem érek fel a publicista bokájáig. Majdnem három héten át nyüstöltem a napilap titkárságát, hogy hozzanak össze a publicistával, de a fülük botját sem mozgatták. Péntek délután, a mamámnál, Új-Lipótvárosban talált meg az egyik törzshallgatóm: – Nem zavarom? – Nem. – Egyedül van? – A lányommal vagyok az édesanyámnál. – Elkülönülne tőlük? – Baj van? – Majd eldönti. Olvashatom? – Igen, csak kimegyek előbb a konyhai erkélyre. – A Fidesz kulturális tagozatának médiaszekciója a hatósághoz fordult egy Paizs Miklóssal készült októberi adás miatt, amiben a vendég felolvasta a minősíthetetlen sorokat tartalmazó Mi a szar ezen a magyar ugaron? című versét, amely a műsorfigyelő csoporthoz beérkezett felvétel tanúsága szerint, többek között, a következőket foglalta magában. Idézem: Fajra zsidó, ez a megélhetési magyar, egy zsidó zombi, aki zsidó vért akar. Hát ilyenekből áll ez a jobboldal, menjenek a... Ugye nem baj, ha ezt a részt nem olvasom tovább? – Nem. – Akkor folytatom. Különböző paragrafusokra hivatkozva a beadvány szerzője arra az álláspontra jutott, hogy az elhangzottaktól való műsorvezetői elhatárolódás dacára megvalósult a médiatörvény sérelme, ezért felszólítja a testületet, hogy államigazgatási eljárás keretében vizsgálja meg a műsort. Elvárják, hogy amennyiben bizonyítást nyer a jogsértés, tekintettel az eset súlyosságára, a legszigorúbb büntetést szabja ki a rádióval szemben, és erről tájékoztassa a nyilvánosságot. – Ennyi? – Nem elég? – De. Köszönöm. Kíváncsi voltam a rádió programigazgatójának a véleményére: – Hallottad? – Mit? – Hogy feljelentettek.
– Épp most nyilatkoztam róla a távirati irodának. – És mit mondtál? – Kifejtettem, hogy Paizs művét nem vállaltuk fel, de el sem utasítottuk. Egyszerűen bemutattuk. A hallgatók majd kialakítják a véleményüket. Felnőtt emberek. – Ennyi? – Igen, de ha már beszélünk, mondanék valamit... miután kiadtam a közleményt... felmondtam. – Tessék? – Jól hallottad, csak az utódom kinevezéséig maradok. – Ha nem hívlak, akkor honnan tudom ezt meg? – Fogalmam sincs. Talán a holnapi újságból... ne haragudj, keresnek. Folytathatnánk később? – és a kattanással egy időben elvesztettem a legfőbb szövetségesemet, akit néhány évvel korábban én hoztam a rádióhoz, és aki néhány hét múlva, kezében egy ajándékmikrofonnal elhagyta a süllyedő hajót. Egy tizenéves kapcsolat – már-már barátság – futott aknára ekkor. Levegőre vágytam. A Tátra utcán masíroztam fel-alá. A szabadban akartam kiengedni a gőzt. A Balzac utca sarkánál hirtelen megfordultam – azért beköszöntem az ismerős bőrösnek -, mert eldöntöttem, nem hagyom annyiban a dolgot. Visszamentem anyámhoz. Elővettem a telefonkönyvemet, és feltárcsáztam a feljelentő párt egyik prominensét. Köszönés nélkül ugrottam rá: – Mit követtem el? Mi a bűnöm? Mivel érdemeltem ezt ki? – kérdeztem, miután dióhéjban vázoltam a történteket. – Nem tudom. Most érkeztem haza külföldről. Utánanézek. Visszahívlak. Jó? – Nem. Kevés. Vonulj vissza a brancsoddal együtt, vagy letöröllek benneteket a föld színéről. – Türelem! Mondtam. Utánanézek. A liberális párt potentátját nem érdekelte a történet. Azzal mentette ki magát, hogy nála már hétvége van. A szocialista összekötőmnek, aki a tulajdonos lieblingje volt, csak az üzenetrögzítőjéig jutottam. Az MDF ekkor már annyira nem rúgott labdába nálam, hogy nem volt kedvem Csapody Miklóshoz. Másnap a Kicsinálnák a konzervatív oldalt címmel tálalta az egyik napilap. Ideges lettem. Mindenáron tájékoztatni akartam a történtekről egy fontos embert, mert azt hittem, hogy ettől nagyobb biztonságban leszek. Az esti buli kiváló alkalomnak tűnt erre, hiszen notabilitások sora volt odavárható, a helyszínen azonban be kellett látnom, hogy a házasságkötés utáni fogadás nem alkalmas terep. Az egyetlen bátortalan kísérletem annyira zavarba ejtőre sikeredett, hogy magam sem tudtam kinyögni, miért is kéne bárkinek a pártfogásába vennie.
Lelombozott a kudarc. Gondterhelten bandukoltam a Váci úton. Az egyik pillanatban a jövőmet és a megélhetésemet féltettem, a másikban pokoli dac szállt meg, ami a csatabárd kiásására buzdított. Otthon rémálmaim voltak. Izzadtan ébredtem. Bekapcsoltam a rádiót. A kereső vonalkáját a nemzeti főadóra állítottam, ahol éppen a publicista beszélt a Napkeltéről meg Verebes Istvánról, akinek – mint közszolgálatos kollégának – tudnia kellene, hogy milyen következményekkel jár, ha a behívott vendégen keresztül buzdítanak vezető politikusok megkínzására és meggyilkolására. Nem volt kétség: rólam beszélt. Nehezen csillapodtam le, de nem tehettem tönkre a lányom és az anyám hosszú hétvégéjét, amit Zalakaroson terveztünk eltölteni. Hamar leértünk. Elfoglaltuk a szobákat, és sétálni indultunk. A vártnál hamarabb emésztette fel a türelmemet rossz lelki állapotom. El nem menekülhettem, ezért arra hivatkozva, hogy a szobában nem lehet szivarozni, szép szóval rábeszéltem anyámat, hogy nélkülem vacsorázzanak. Én eközben nem voltam tekintettel a kései órára, és felhívtam a napilap főszerkesztőhelyettesét. Nem volt meglepett. Sőt! Kérdés nélkül közölte, hogy a műsort már másnap megismerhették, mert valakitől (?) megkapták kazettán: – Szóval, barátom, itt sok mindenki fel lehet háborodva, csak te nem. Skandalum! Nincs bocsánat! Ha rajtam múlik, nem maradsz szabadlábon. Dadogtam. De rám se figyelt. Dőlt belőle a szó. Elragadta a hév: – Jól hallottad! Piszkáljátok a mi embereinket, miközben lincselnétek? Ne számíts kegyelemre! -, és lerakta. Kétségbeesetten tárcsáztam a szocialista politikust. Azt, akinek korábban csak üzenetet hagytam. Ezúttal felvette. Vázoltam a helyzetet, és arra kértem, hogy vesse latba a tekintélyét a tulajdonosnál. Nem akartam más embert találni a székemben. – Tényleg ekkora a baj? – kérdezte. – Nem tudom. Talán. – Akkor megígérem – nyugtatott meg. A fürdőszobában megmostam, majd száraz törülközővel addig dörgöltem az arcom, amíg visszanyerte a szokásos színét. Bezártam az ajtót. Felhívtam a liftet, és lementem a többiek után az ebédlőbe. A rákövetkező nap délelőtt még tudtam mosolyogni anyámon, akit a bivalyrezervátumban egy hatalmas bika vett üldözőbe, amely semmit sem látott a szarvaira akadt szalmától, este azonban már neki kellett megvédenie a lányomat tőlem, amikor dühömben, hogy nem hagyott a napilap újságírójával időpontot egyeztetni, a kelleténél erőteljesebben pateroltam ki az autómból. Szerinte nem kitessékeltem, hanem kidobtam. Másnap reggel nem törődve a hideggel, egy szál fürdőköpenyben szaladtam le az újságoshoz. Már nem emlékszem, hogy címlapsztori voltam-e vagy csak
második oldalas hír, arra viszont igen, hogy a hatóság egyik jobboldali delegáltja Paizs bábjaként tüntetett fel. Áldozat voltam a szemében. – Ez jó – gondoltam magamban, de az nem tetszett, hogy a verset vörös posztóként állították be. A megkérdezett szakértők halálosan komolyan vették. Kivételt képezett az egyik érdekvédelmi szervezet elnöke, aki arra hivatkozott, hogy egy kis rádió szóra sem érdemes műsorával képtelenség felkavarni a közvéleményt. Ezért tehát nem kell megbüntetni. A vicces kedvű rapper azt találta mondani, hogy nem tévedésből írt csacskaságokat, hanem tudatosan hazudott a csasztuskában. Szándékosan sértett becsületet, és uszított – mint sokan mások ebben az országban -, ami eddig csak a médiában és különböző társasági összejöveteleken volt szokásos. Cselekedetében nézete szerint az volt igazán meredek, hogy a gusztustalanságot a popzenébe emelte át, ami eddig szűz volt a mocsoktól, és kivágta a rezet, amikor elmondta, hogy azért helyezte a bűnös kénkövet újszerű foglalatba, mert undort akart kelteni vele. Szerette volna megbotránkoztatni a jóérzésű embereket. Abban reménykedett, hogy emiatt legközelebb nemcsak felismerik, de el is utasítják a leírt manipulációs eszközöket. Summa summarum: egy frászkunyhót kér elnézést az általa okozott kellemetlenségekért. Kivert a víz. Örültem, hogy nem említett. Kezdtem tudatában lenni a helyzetem súlyosságának. Egy nappal később megint címlapsztori voltam. Öles betűk adták tudtul, hogy a rendőrség még nem döntött, indít-e eljárást uszítás vagy becsületsértés miatt. A Keljfeljancsiban pillanatok alatt felizzott a levegő. A médiahatóság délelőtt helyt adott a Fidesz sürgősségi indítványának, és napirendre vette az ügyet, délután pedig el is indította a vizsgálatot. Alig tudtam elhessegetni a kisördögöket a fejem körül. A médianyitányra Bolgár György Megbeszéljük című műsorában került sor. A velem kapcsolatos témák köre óráról órára bővült. A Déli krónikában megszólaltatott őrnagy szerint, ha megáll az alapos gyanú, akár három évig terjedő szabadságvesztés is várhat rám. A rendőrség emberei szomorúak voltak, mert a rádiótól lefoglalt felvételeket nem kazettán, hanem CD-n kapták meg, amit azért nem tudtak lejátszani a kapitányságon, mert a számítógépekből a munkaidő jobb kihasználása érdekében korábban törölték a lejátszó programot. Péntek volt. Miután a napilap változatlanul napirenden tartott, arra kért a tulajdonos, ne nyilatkozzak többet, aminek következtében lemondtam a Vasárnapi Újságot, ahova elígérkeztem. Este az Uránia moziba voltam hivatalos. A Soros Alapítvány díjátadója nem politikai esemény volt, számomra mégis azzá vált, miután rezgő módba állított telefonon arra kért egy ismerősöm, hogy menjek át a Városházára. Annak idején ő ajánlotta fel az
egyik öltönyét, amikor a hallgatóimtól kértem – megfelelő ruhatár hiányában – zakót és nadrágot Medgyessy Péter „Köszönöm-partijára”. Gesztusát az asszisztensnőm tanácsára akkor ugyan nem fogadtam el, később azonban személyesen megismerkedtem a fiatalemberrel, aki a történtek után a „zakós” becenevet kapta. Már nem tudom, minek kapcsán mesélt munkanélküli édesanyjáról, akit a szó szoros értelmében befizetett a Fideszbe, ahol adminisztratív munkakörben dolgozott, miközben nem gyanította, hogy a fizetését a fia állja hóról hóra. Joggal bízhattam ezek után abban, hogy nem ver át. Ugyanannyi érv szólt mellette, mint ellene, és hála az égnek, az előbbi jött be. Egy terembe kísértek, ahol egy majdnem kopasz fiatalember fogadott a fővárosi Fidesz-frakció nevében. Lehetőséget kért arra, hogy a műsoromban ismertesse az álláspontját, ami nem mindenben egyezett az országos központtal. Szovjet filmeken láttam ehhez hasonló konspirációs jelenetet. Hétfőn minden flottul ment. Elégedettek lehettünk az eredménnyel. De valaki beköpött minket a publicistánál, aki alaposan odasózott mindkettőnknek. Engem az ország egyik leggyávább közszolgálati műsorvezetőjének nevezett, interjúalanyomat pedig nemes egyszerűséggel lecinkosozta. Majd jött a szokásos litánia: könnyű a hatalom árnyékában a hatalom ellenfeleinek meggyilkolására uszítani. Amíg én lerágtam a körmöm az izgatottságtól, Paizs repdesett a reflektorfényben. Csak ott nem propagálta a lemezét, ahová nem hívták. Egy életem, egy halálom, megpróbálkoztam a Messziről jött ember című műsorral. Ebben tájékozatlan, de magyarul jól beszélő idegenként adtam a bankot. Apró részletekből – konkrétan a hallgatói telefonokból – próbáltam összerakni olyan történeteket, amelyek igencsak foglalkoztatják annak az országnak a közvéleményét, ahol a messziről jött ember, mint turista tartózkodott. A Paizs-műsor rezüméje nem lepett meg. Az, hogy hazánkban boszorkányüldözés zajlik, vissza-visszatérő vád volt. A meccset rendszerint zsidó idegenszívűek vívták a hazai pálya előnyét élvező keresztény hazafiakkal, akik általában – mint ezúttal is – győztek. A műsor után kaptam egy levelet. A szerzője szerint a Balra át! magyarázata nem korrekt. A Paizs által hangoztatott indítékok ugyanis nem voltak helytállóak. A vitát kiváltó dal megszületésének körülményeiről korábban másképpen beszélt a szerző. A Tilos ominózus, szenteste elhangzó műsora után – amelyben a rádió illuminált műsorvezetője a keresztények kiirtására buzdította a hallgatóságát – a publicista ugyan alaptalanul nevezte Paizsot kuratóriumi elnöknek, ettől azonban sarokba szoríthatta volna a vezetőséget, amikor körinterjút készített velük a botrány miatt. A gyűlöletbeszéddel való szembesítés azonban elmaradt. Pedig ha a kuratóriumi elnök nyugalmát megzavarja, felszikrázhatott volna a levegő, különösen akkor, ha szóba kerül Paizs egyik korábbi könyvajánlója, ami miatt egyszer
már összeakasztotta a bajszát a publicistával. Puskin titkos naplójáról van szó, amit utólag provokációnak nevezett egy internetes hírportálon a rapper, amivel a prüdériát akarta letámadni. Ezt nem vette észre a publicista, aki szóvá tette, hogy nem illő reggel, diákok előtt trágár módon beszélni, amire azt kapta válaszul, hogy becsöngetés után nincs gyerekközönség. – Itt kéz kezet mos, drága uram – zárta a levélíró talányosan a sorait. A Budapesti Rendőr-főkapitányság vizsgálati főosztálya közösség elleni izgatás címen indított eljárást a rapper ellen. Megjelent az albérletében három nyomozó. Felmutatták a házkutatási parancsot, és körbeszimatoltak. Előállították, majd meggyanúsították. Ezt követően egy tudósítás szerint odanyilatkozott, igen különös, hogy nem közvetlenül a rádióműsor után vonták felelősségre, hanem kivárták a bejelentést, hogy december ötödikén népszavazást tartanak. Enyhén szólva sem voltam nyugodt. A bőrömre ment a vásár. Gettó lett a Keljfeljancsiból, ahol minden áldott reggel valaki felolvasta, mit írtak aznap rólam az újságok. Ingerült voltam a kislányommal, a barátnőmmel, az anyámmal. Legszívesebben azt ordítottam volna egész nap, hogy mindenki hagyjon békén. A publicista nem rejtette véka alá, mire vágyik. Szerinte hasznos szolgálatot tettem a felvilágosításban, hiszen elég egymás mellé tenni a néhány száz példányban megjelenő fasisztának mondott újságokat és az én műsoromat, és mindjárt látható, kié a média. Paizst komának nevezte, és megüzente neki, hogy fejbe rúghatja és kibelezheti, mert az egyik barátja hajlandó arénává változtatni a tévéadása stúdióját, amelyben végre megmérkőzhetnek egymással. Előre felmentést kért a következmények alól. A „mit számít neked egy öregembert megverni?” kérdésre mindjárt megadta a választ, majd mindkettőnket rágalmazási perrel fenyegetett meg, amelynek végére egy meglepetést ígért. Valami jótékonysági akcióról beszélt, amit a szövegünkre kezüket dörzsölők az életük végéig nem fognak elfelejteni. Meglehetősen dodonai volt. Tanúként idéztek meg a Gyorskocsi utcába. Az ügyvédem jelenléte rosszallást váltott ki a nyomozást vezető századosból, aki szerint csak egyszerű rutinműveletről volt szó, ami nem kívánt ekkora felhajtást. Nem kérdeztem meg, miért a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Osztályra mentünk, mert a jogi képviselőm szájára tett ujjával jelezte, hogy itt a falnak is füle van. A magamra erőltetett nyugalom a vádalku szótól tűnt el. A századosnak nem volt felhatalmazása erről dönteni, meg kellett várnunk a főnökét. Addig malmoztunk. A felettes valószínűleg a jóindulatom megszerzése érdekében mondta magát Keljfeljancsi-hallgatónak, mégsem jutott dűlőre az ügyvédemmel. Ettől azonban simán egybegyúrtak egy tanúvallomást, amihez nekem meg sem kellett szólalnom. Bólintottam, ha egyetértettem, és megráztam a fejem, ha
nem. Az alábbi – nem kicsit értelmetlen – szövegnek passzív alkotója voltam, bár az aláírásommal a sajátomnak ismertem el: „A jegyzőkönyvben nem szerepel, hogy milyen kérdésre adta azt a választ, hogy a napilap egyik vezető munkatársa október 13-án azt közölte vele, hogy »Ülni fogsz, nem úgy, mint...« Ezt a Paizs-féle műsorral kapcsolatban említette. Egy újságíró pedig azt kérdezte tőle telefonon, hogy a lap jogi szakértői szerint bűnsegédként járt el, és mi erről a véleménye. Hozzátartozik, hogy a büntetőeljárás a sajtóorgánum kezdeményezésére indult meg. Úgy gondolta, hogy az ügyben mentességi jog illeti meg, mivel azonban nem gyakorló jogász, ezért meg kellett magyarázni, hogy a nyomozás jelenlegi szakában ez nem garantálható, mivel nem tudható, hogy milyen álláspontra helyezkedik a szakértő. Ha ez igaz lenne, úgy a mentességi joga nyilvánvaló, ezért az üggyel kapcsolatban mást elmondani nem kívánt, a felvett jegyzőkönyv az általa elmondottakat helyesen tartalmazta, amelyet elolvasás után helybenhagyóan alá is írt, miután tájékoztatták arról, hogy a meghallgatásával kapcsolatos költségeket a hatóság fogja megállapítani, egyúttal meg is téríti. Ennek kapcsán elmondta, hogy nincs költségtérítési igénye.” Nagyjából egy hónappal a rádióműsor elhangzása után egész oldalon foglalta össze a történteket az egyik napilap. A szerző hízelgése nem volt komolyan vehető, nem is mentem lépre. Azt a részt is átugrottam, ahol szétválasztotta a közéletet a médiavilágtól, majd a megosztó szerepemet taglalta. Nem érdekelt, hogy mit gondol a műfajokról. Azt viszont érdekesnek találtam, hogy – idézem – kiszámíthatatlan szeszélyeim és elfogultságaim dacára képes voltam egy világképet sugallni, miközben a hazai médiapiac álszent és kontraszelektív módon kiszorított a perifériára. Na, ja. Szerinte egyszerűen szakmai létezésemet akartam bizonyítani a műsorral, és ezért provokáltam. Kellett a botrány, mint egy falat kenyér. Paizs azonban professzionálisabb cselszövőnek bizonyult nálam. Engem átvert ugyan, de a publicista rutinján fennakadt. Dühítette, hogy nem működött a kitervelt bábjátéka, ami hamarabb ért véget a kelleténél, így került Paizs sínre, én meg bajba. Kacagnom kellett. A következő részt, amelyben szövetségeseim hallgatását taglalta, viszont nagyon figyelemreméltónak találtam. Szerinte a Népszabadságban, majd az Élet és Irodalomban eltéveszthetetlen időzítéssel megjelenő, durván ledorongoló kritikák egyértelművé tették, hogy a korábban velem rokonszenvező politikusok elengedték a kezemet. Cserbenhagytak ahelyett, hogy segítettek volna. Nem kihúztak az ingoványból, hanem egyenesen a fejemre tapostak. Ez nem lehetett véletlen – vélekedett a szerző, aki ezek után rájött: azért dicsértem – kínomban – mindezek után a lapját, mert ők legalább szemtől szemben
támadtak. Nyílt sisakkal. Ettől annyira meghatódtak a bírálóim – folytatódott az elemzés, hogy nem sok híja volt, hogy elfelejtettek eljárást indítani ellenem, ám hála az égnek, eszükbe jutottak az imitált fejberúgások, ettől észhez tértek, és megint nagyon haragudni kezdtek rám. A nem könnyen megemészthető írás a gyengébbek számára összefoglalóval zárult. Eszerint ügyem elsősorban a Paizzsal való összejátszás miatt nem volt pitiáner összeesküvésnek tekinthető, mert olyan gátat szakított át, olyan tabukat döntött fel, amelyek beláthatatlan következmények sorozatát indították el, és amiért büntetés jár. Olyan, amiből tanulni lehet. Aminek a mértéke visszarettent minden velem rokonszenvező magyar értelmiségit. A Népszabadság se hús, se hal írását túléltem. Az Élet és Irodalom kritikája azonban kiakasztott. Több empátiát vártam a hetilap főszerkesztőjétől, aki Princz Gáborral és a helyettesével, Váncsa Istvánnal, a Magyar Rádió ÉS-klub trióját alkották. Princz a vízipólósok elnöke volt, amikor eljött a Táskarádióba a szövetségikapitány-választásról szóló – kivételesen – élő adásba. Már a liftben közelharcot folytatott érte az újraválasztott régi kapitány és az ellentábort képviselő idős pólósbálvány. A beszélgetés annyira tetszett a bankárnak, hogy utána azonnal ki akart nevezni az agonizáló Beszélő főszerkesztőjének. Ezt a magas beosztású pólós közölte velem telefonon, aki nagyon meglepődött, amikor ráripakodtam, hogy nem szeretem a fontoskodókat. A következő telefon Princznek ment, akivel a változatosság kedvéért azt közöltem, hogy a kettőnk dolgában ne vegyen igénybe közvetítőt. Az ajánlatáról pedig, ha igaz, hallani sem akarok. Kerek perec visszautasítottam. Meglepődött. Nem ehhez volt szokva. Az ÉS-klub idején ő pénzelte a lapot. Marketingtevékenységnek és nem médiaszereplésnek tudta be a rádióműsorban való közreműködést, amire egyébként hamar ráunt. Ezzel a többiek kedvét szegte. A műsor a negyedik vagy ötödik adás után megszűnt, mert sem Kovács, sem Váncsa nem tartotta fontosnak. Király Levente mucsai hangú bírálatára nem kerestem, ezért nem is találtam magyarázatot. Bántott az eljárás, és az időzítés is rosszulesett. Nem rejtettem véka alá a véleményemet, elmondtam a műsorban, ami eljuthatott Kovácshoz, aki erre e-mailben reagált, emlékezetem szerint a következőképpen: „[...] Sajnálom, hogy ennyire megrendítettelek. Felvételről hallottam péntek reggeli műsorodat, majd élőben a mait. Sajnálom azt is, hogy a téged ért bírálatot egyenértékűnek tartod a magyar sajtószabadság, a liberális értékrend, az értelmiségi életminőség, és még ki tudja, milyen eszmények összeomlásával, csak azért, mert a cikk megjelenésével azonos időben ellened hatósági vizsgálat folyik. Véleményed szerint ebben a helyzetben nem lehetett volna leadni a cikket, véleményem szerint pedig a kettőnek semmi köze
egymáshoz [...] mindezeken felül szívesen tájékoztatlak, miféle szerkesztési elvek szerint működik a lap, mert erről érezhetően fogalmad sincs. Most csak annyit, hogy a főszerkesztő normális esetben nem cenzor, hanem legföljebb befogadó lektor [...] ennél többet kell kibírnod, és fölösleges nem létező összefüggéseket keresned. Ugye nem haragszol, ha fölhozom, hogy a lapommal évek óta rendszeresen pereskednek. Az Aradi utcában valamivel többet jártam, mint te. A postabanki ügyben ügyészségi megrovást kaptam, ami egyévi priuszt jelent. A kihallgatások hónapokig tartottak. Ebben az időben, és később is, többször behívtad a műsorodba Princzet. Nem szóltam, de el sem tudom képzelni, hogy mi köze van a kettőnek egymáshoz. [...] Te csak mondod a magadét. Nem örültem neki, de eszembe sem jutott sajnáltatni magam. Te viszont gyakorlatot csinálsz belőle, és órákon át folytatod. Magánéleti ügyeimet is beleráncigáltad, ami mégiscsak szakmai mélypont [...] Ha valaki bemegy a ringbe, vegye tudomásul, hogy ott ütnek! Nem kell elhinned, de szerintem nincs szánalmasabb újságíró, mint aki a saját sérelmét a világ morális összeomlásaként éli meg. Két napon keresztül tartó személyes rapszódiádat tehát semmi sem menti. Amit írtak rólad, valóban súlyos kritika. Rossz érzéssel mondom, de két utolsó műsorodban ennek a bírálatnak minden megállapítását visszaigazoltad.” Kiborított a válasz. A sérelmi politizálás bűnös kénkövének szagát éreztem meg rajta, amit világéletemben szívből utáltam. Sohasem akartam szívesen fogadott tag lenni az üldözöttek, a megöregedett rádiósok vagy az önkéntes liftkezelők klubjában. Szívemmel, lelkemmel nem kívántam semmilyen kis vagy nagy generációhoz tartozni, és tessék: se perc alatt behoztam sok évtizedes lemaradásomat. Lelombozott a támadás kisszerűsége. Kovács magyarázata nem elégített ki, de tudomásul vettem, amiben sokat segített Andrassew Iván, Kárpáti István, Tamás Gáspár Miklós (TGM), Kozák Gyula, Horváth Péter és Galambos Éva, akik érzékeny írásaikban kiálltak mellettem. A lap november 12-i számában a rádiókritikus nekiesett a Keljfeljancsinak, hősünk népszerű rádióműsorának. Neki nem tetszik, rendben. Bár, ha szabad folyást enged humorérzékének, s nem gondolja, hogy hősünk hírhedt félbeszakításai, telefonlecsapdosásai, hallgatókiosztásai vér komolyan értendők, akkor a műsorral is többre megy majd. Ámde azt már nem állhatjuk meg szó nélkül, hogy ez a kritika akkor jelenik meg, amikor hősünk ellen politikai kampány folyik, pör van készülőben, a rádióállomásra – tudtommal – nyomás nehezedik, hogy mondjon föl, amikor kollégák és más „kereskedelmi” rádióállomások szépen kihátrálnak a céhszolidaritás szokásos kötelmeiből. A hősünk ellen folyó kampány – amely mögött az egyik legnagyobb és legsikeresebb párt áll, de rádiók és magazinok is csatlakoztak a boszorkányüldözéshez – a szólásszabadságot veszélyezteti. A cenzorokat – akik a világon mindent betiltanának, ami elüt „Miska bácsi levelesládájától” és a „Szabó családtól” – mindkét oldalon megtalálhatjuk. Nekik az a gyűlöletbeszéd, ha azt mondják: meggárgyultál, vaze, vagy mi van... Ilyenkor
a „tárgyilagos műbírálat” nem más, mint kitérés a fontos kérdés elől – vagy egyenesen hátba szúrás. Teljesen függetlenül attól, hogy a kritikus unja-e hősünk szövegelését vagy sem. Ugyanezt a taktikát választotta a Népszabadság is. Hervasztó. Ez arra hasonlít, amikor a hetvenes években az „írófejedelmet” fölkérték, hogy tiltakozzék, mert egy fiatal, radikális értelmiségit politikai okokból letartóztatott a rezsim államrendőrsége, mire nagy írónk ezt azzal hárította el, hogy az illető rossz író. Hehe – írta TGM, akitől elnézést kérek, ha nem pontosan idéztem. Más eseményt is kiiktatott olvadó biztosítékként működő emlékezetem. Megfeledkeztem a Klubrádióról, ami az utolsó pillanatban mondta le az egyik vasárnap estére szóló meghívásomat. Azért kellett kivenni Mihancsik háttérműsorából, mert szerepeltetésem a vezetés szerint nem volt célszerű. A főszerkesztő-helyettes közölte, hogy remélhetőleg akceptálom a döntést, hiszen jóformán semmi sem változik: csak a távollétemben fogják az érdekeimet képviselni. – Ha ez megeshetett, akkor lennél szíves elárulni, hogy mennyi nálatok a szolidaritás reklámtarifája? – kérdezte az egyik befolyásos pártfogóm Arató Andrástól, akivel Komlósi Gábor ismertetett össze valamikor kétezerkettő körül. Aratót Komlósival a pingpong, Komlósit és engem a riporteriskola, korábban pedig az édesanyja – Zsigmond Márta – kötött össze, aki a Szent István körúton felettem működtette Átváltoztatjuk nevű szalonját. Ambivalens voltam a Klubrádióval. Ugyanazért nem szerződtem oda, amiért annak idején az RTL Klubhoz vagy Gyárfás Napkeltéjéhez, amikor az ATV-re ment át: nem kínáltak napi munkát. A Klubrádiót ezzel együtt az első pillanattól fogva a baráti orgánumok közé soroltam, szemben a polgári napilappal, amit kizárólag az oroszlán/hiéna tempójáért olvastam, amivel gátlás nélkül támadta a liberálisokat és a baloldaliakat. A Klubrádióban a hajdanvolt Magyar Rádiót kerestem – a régi szerelmem -, és nagyon megviselt, amikor nem találtam meg. Sőt, egyre inkább szálka lett a szememben, ahogy működött. Nehezen emésztettem meg, amikor a Reggeli gyors stábjából azért vették ki Pálinkás Szűcs Róbertet, mert nem akart vagy nem tudott a kétezerhatos kampányidőszak megváltozott tempójához idomulni. Emiatt a sikeres, Addig jó, míg Kádár él című műsorával is felhagyott, hogy évekkel később az eleve fáradtan induló és fénytelen retró-nosztalgikus Cukormáz nevű izével térjen vissza. Az Ötös akkor kezdett foglalkoztatni, amikor feltűnt a Megbeszéljük című műsorban Kuncze Gábor SZDSZ-es képviselő, aki Bolgár Györgyöt helyettesítette. Bolgár ugyan már régóta nem volt számomra etalon, de fontos szakmai mérce maradt, akit a 168 óra óta figyelemmel kísértem. Politikai szerepvállalása, viszonyulása a mindenkori hatalomhoz annyira
foglalkoztatott, hogy rövid időn belül háromszor is elhívtam az Articsóka étterembe, ahol minden alkalommal telt ház fogadta. Jártam a lakásán, élveztem felesége vendégszeretetét, és sokat vitatkoztunk a hallgatók műsorban való kezeléséről. Tény, hogy adásban csak én tettem megjegyzéseket a műsorára, amit ő, az old schoolhoz tartozó, sohasem viszonzott. Valószínűleg fizikailag is képtelen volt erre, miközben a megszólalásaimmal egyre nagyobb megütközést és értetlenséget váltottam ki belőle. Korrekt viszonyunk addig tartott, amíg egyszer annyira felkapta a vizet, hogy elkérte tőlem az egyik adásomat CD-n, hogy eldönthesse, szükséges-e miatta helyreigazítást kérnie. A kompaktlemez másnap a rádió portáján landolt, ő azonban soha többé nem keresett. Nem kért sem helyreigazítást, sem bocsánatot. Szabadsága idején debütált műsorsávjában az SZDSZ-es politikus, aki akkor még aktív parlamenti képviselő volt. Nem hittem a fülemnek, amikor először hallottam. Köpni-nyelni nem tudtam. Teljességgel összeférhetetlennek találtam a két státust, de tekintélytiszteletem akkor még megálljt parancsolt. Megerősítésre vágyott az igazságérzetem. Ezért hívtam fel Verebes Istvánt, Hack Pétert és Bauer Tamást. Kíváncsi voltam véleményükre, és ők vérmérsékletük, informáltságuk mértékében bírálták a konstrukciót, és azokat, akik ezt lehetővé tették. Az élő adásban való megnyilvánulást azonban egyikük sem vállalta. A rádió vezetésének annyira megtetszett Kuncze, hogy a frissen létrehozott Ötös című műsor egyik délelőttjét is rábízták. Krecz Tibort, Bakácsot gond nélkül el tudtam kollégaként fogadni, ha nem is szerettem mindig, amit csináltak, de Kuncze – Gálvölgyihez hasonlóan – elfogadhatatlan volt és maradt. Színész, politikus maradjon a kaptafánál. A Klubrádió vasárnap esti sávja iránti érdeklődésem akkor csappant meg, amikor Vicsek száműzött belőle, de azért vissza-visszatértem hozzá, amíg Mihancsik Zsófia egy újabb összezördülést követően, miután nem neki adtak igazat, vette a vándorbotját, és távozott. Arató Andrást sohasem láttam bőkezű mecénásnak. Nekem egy szatócs volt, kisbolttulajdonos – a tévedés minimális kockázatát azért fenntartom -, aki nem átallott a közönsége forintjaira apellálni, amikor rosszul ment a sorsa, amit olyan színházi előadással próbált ellentételezni, ahova – a férőhelyek szűkössége miatt – jelentkezni kellett, majd sorsolás útján rostálta meg a közönséget. A konstrukció őt nem zavarta, engem viszont nagyon. Nem tetszett, hogy a nagyvonalú támogatókból piti kérelmezőket csinált. Gesztusát annyira elfogadhatatlannak tartottam, annyira kihozott a sodromból, hogy szabályosan meghívattam magam, és a saját irodájában vesztem össze vele. Paizs miatt egyre bizalmatlanabbul méregettek a rádióban. A jópofa megmondó srácból egyik pillanatról a másikra váltam problémás fickóvá, fedélzeti nehezékké. Nem tudhattam, hogy mikor fognak kidobni a süllyedő
hajóból. Valószínűnek tűnt, hogy rövid időn belül. Nem voltak szövetségeseim. A programigazgatót már csak a karbantartási feladatok – fizetés, távozás – foglalkoztatták. A búcsúceremóniáján – ahol meghalt a király, éljen a király alapon bemutatta a tulajdonos az új ügyvezető igazgatót – jól fogytak a szendvicsek. Csúszott az ingyensör. A jelenlévők egymás vállát lapogatták. Csak az enyém maradt érintetlen. Az egyik sarokban talált rám a régi barát, aki egy kezembe nyomott búcsúlevéllel köszönt el: „Kedveseim! Tájékoztatlak benneteket, hogy azonnali hatállyal felmondtam a szerződésemet. Lépésemet – sok egyéb mellett – az elkeseredettség, a kilátástalanság és a motivációm teljes elvesztése okozta és indokolja. Ez itt és most a vég. Az elmúlt években megpróbáltam a rádiót a médiapiac komoly szereplőjévé varázsolni, de a kísérletemmel magamra maradtam, majd nem sokkal később elvéreztem. Ennyi tellett tőlem, de ha csak velem volt baj, akkor mostantól minden szép lesz. Ha nem, meneküljetek vagy cseréljétek le a kapitalista világot a szocialista piacgazdasággal. Én megfáradtam a harcban, és átengedem a küzdelmet azoknak, akik még bíznak a szebb jövőben. Felsorolhatnám az elért eredményeket, de teljesen feleslegesnek érzem a búcsú pillanataiban. Pedig büszke vagyok rájuk. Ha tudjátok, őrizzétek meg a vívmányokat, és egészítsétek ki azokkal, amelyek biztosítják a fennmaradást, mert belőlem a remény szikrája is kihalt azt követően, hogy mindenki a fizetését kérte számon rajtam, miközben nekem is lógtak. Összefoglalva: lehet, hogy a süllyedő hajót elhagyó kapitány benyomását keltem számotokra, de sebaj, a kormányt szívesen átengedem azoknak, akikben a tenni vágyást csak fokozza az irántam érzett ellenszenv. Vigyázzatok magatokra, és a rádióra! De legfőképp a hallgatókra, mert nélkülük végképp hullámsírba visztek. Most már meg kell engednetek, hogy ezután többes szám első személy helyett többes szám másodikban fogalmazzak. Egyébként meg? HAJRÁ!” A médiahatóság műsorelemző osztálya által készített dokumentum mondatait ismeretlen hivatalnokok körmölték a Reviczky utcában. Sosem találkoztam velük. Az ominózus műsort leszámítva valószínűleg nem hallgattak. De nem is egyeztettek velem. Nem kérdeztek semmit. Személyesen nem érdekeltem őket. Szerintük Paizs szerepeltetése eklatáns példája volt a gyűlöletbeszédnek, de illett a közösség elleni izgatás kategóriájába is. Később azt írták, hogy... a rímekbe foglalt proskripciós lista közlésével – amelyben jobboldali közéleti személyiségek likvidálására szólítottam fel – a rádió beírta magát a történelembe, mint a médiatörvényt legjobban megsértő magyarországi
műsorszolgáltató... a felvetett idea megvalósítása védhetetlen hiba, amely az előadó által kitűzött célokat nem szolgálva maga az értelmetlen bosszú. Még később azt írták, hogy... hihetetlen cinizmusra vall, hogy a kommunikátor elképzelése szerint a publicistának a halálos fenyegetésre reagálnia kellett volna. Mintha a kivégzésére szólító vers csak megszólítás volna, amit kettőjük párbeszéde követett... a műsorvezető és vendége által képviselt eszmerendszer a régmúltba kalauzol minket. Olyan antidemokratikus és jogellenes elképzelések vezérelték őket, olyan eszközökhöz nyúltak, amelyekkel szétfeszítették a demokrácia kereteit. Végül következett a konklúzió, ami megállapította, hogy... cselekedetük különösen felháborító annak fényében, hogy mindeközben olyan értékekre hivatkoztak, amelyek valójában igen távol állnak az általuk képviselt filozófiától... a fentiek a sugárzás elhibázott, korai időpontjával kiegészülve épp elegendőek ahhoz, hogy súlyos szankciók szülessenek az eljárás végeztével. A szöveget egy köztársasági elnöki leszármazott láttamozta egyetértően. Nem kellett tükör, hogy kiiktatásra váró nullának lássam magam. Annyi dolgom maradt, hogy türelmesen kivárjam, amíg a hatalom méltóztatik eltaposni. A publicista nem is hagyott kétséget a szándéka felől, amikor „bátor, gerinces kereszténynek nevezett”, majd arra buzdította a vele rokonszenvezőket, hogy véletlenül se tegyék velem, amire a vers biztatott, tehát ne üssenek, ne szúrjanak és ne vágjanak pofán, és fejbe se rúgjanak, mert a jobboldalon nem ez a divat. Mert nekik oda kell tartaniuk a másik orcájukat is, mert ők még a halálukkal is szívességet tesznek. Majd azt jövendölte, hogy ha kétezerhatban hatalomra kerülnek, nem fognak bosszút állni azokon az új frekvenciákon, amelyeket végre megkapnak, és ezért nem lesz okunk attól félni, hogy felkoncolnak. És kezdte elölről, mint valami imamalom, hogy mi érhető el a keresztényi magatartással és mi nem. Külön nevesítette a keresztény palesztinokat, akik a megaláztatásuk és megszállásuk során csak kővel vehették fel a harcot Góliát harci gépei és lézerirányítású rakétái ellen. A rádiónak kétszer kétmillió forintjába fájt a rapper felolvasása. Az első büntetés a szöveg tartalma miatt járt. A második az elhangzás időpontja miatt. A tulajdonos a fellebbezését arra alapozta, hogy a műsor a versben foglaltakat nem népszerűsítette, hanem bemutatta, mint egy problémát. – Tisztelt bíró úr! – mondta közel egy évvel később a tárgyalóteremben, fekete, száz százalékig műszálas talárjában az ügyvéd -, nem a betegséget propagálja, aki az egyetemi órán az orvostanhallgatók előtt egy halott rákbeteget boncol fel. A Selyemzsinór című írás után tudtam: vége. A frissen kinevezett ügyvezető igazgató négyszemközt tett bejelentése nem lepett meg. Kisszerű ajánlatát azonban nem lett volna szabad elfogadnom. A délelőtti műsor csak arra volt jó, hogy a remény mellett a szerződéseimet is életben tartsa. Az esti variációval is kudarcot vallottam.
Három hónapon át tartott a kínszenvedésem. A szó szoros értelmében vergődtem. Reggelenként már nem az ihletszerzés miatt szörföztem a csatornák között az autórádión, hanem abban a reményben, hátha találok egy helyet a Keljfeljancsi lélekvesztőjének. Üres óráimban a kálváriám okozóit próbáltam szóra bírni. A Fidesz-vezér fehérházi irodájában fogadott. Nem vártam tőle semmilyen kézzelfogható eredményt. A régi ismeretség okán tegeződtünk. Beszélgetésünk légköre a barátin innen, a protokollárison túl volt. – Vége. Nincs tovább. – Alig hiszem el. – Pedig így van. Örülj! Vége a háborúnak! Amit az ügyedből kifacsarhattunk, azt kipréseltük. – Hogyan tudsz erről ilyen cinikusan beszélni? – Politikus vagyok. – Mit vétettem? Miért kellett ilyen brutálisan elbánnotok velem? – Nem ismerem az összes részletet, de tudtommal harcmezőre tévedtél vagy keveredtél... szándékosan vagy véletlenül, mindegy. Megesett. Amikor érzékeltük a jelenlétedet, hogy veszélyt jelentesz a mieinkre, tüzeltünk rád. El kellett kergetnünk. Ennyi történt. Most meg itt ülsz, és kávét iszol velem, tehát nem haltál meg. Ismerem a helyzetedet, már elnézést. Átéltem hasonlót. Rám más miatt lőttek a tieid. Amit tőlünk kaptál, az atyai pofon az akkori szőnyegbombázáshoz képest. – Az undorító sztori volt. Sajnálom. Nem vettem benne részt. De kik azok a tieid? – Oké. Igen. Bocsánat! Akikkel együtt szoktak említeni. Így jobb? – Nem. – Ne kukacoskodj! – Nem kukacoskodom, de értem. – Én sem szeretem, de ez van. Köszöntelek a klubban! – Milyen klubban? – Az igazságtalanul megnyomorítottak, a háború ártatlan áldozatai között. Akiknek vállalhatatlan szüleik vannak, akik nagyobb autóval járnak, mint amit az adóbevallásuk indokol. Soroljam tovább? – Én nem akarok közéjük kerülni. – Ez nem elhatározás kérdése. A háború ilyen. A halottakat eltemetik. Az élők síremlékeket emelnek, leróják a kegyeletüket, utána meg önfeledten élvezik az életet. – Ez most béke vagy tartós fegyverszünet? – Inkább az utóbbi. Látványos kiengesztelésre, bocsánatkérésre, gondolom, te sem számítasz. Rehabilitációs igényedet tuti, hogy nem nálam kell bejelentened. Engem arra hatalmaztak fel, hogy közöljem: nem gyártunk belőled hőst. Az túlmutatna a céljainkon. Nem érdekünk.
– Ostobaság lenne részemről, ha hivatásos árokásóként közvetítenék a két oldal között? Ne aggódj! Nem bolondultam meg. Küldetéstudatom sincs. – Az jó. Értelek. Ugyanakkor nem vagyok biztos, hogy mi most hidak építéséhez szeretnénk hozzájárulni. Ennyi. – Sajnálom. – Szervusz. Ma sem tudom, hogyan találtam meg a kijáratot. Egy ideig igyekeztem kapcsolatot tartani vele, mert természetesen nem tettem le arról, hogy hídfőállást csináljak belőle. Másfél év múlva, a publicistával folytatott per elsőfokú ítéletét követően cincálták szét hozzá közel álló emberek a kapcsolatunkat. Párton belüli ellenfelei meggyilkolták a karakterét, de meghagyták az életét. A sarzsiját is megtarthatta. Tőlem azonban – valószínűleg nem véletlenül – távolságot tartott. Rogánhoz hasonlóan nem reagált a telefonjaimra. Évekkel később a már említett presszó teraszán futottam össze vele, ahol megosztotta velem megmaradásának – szerinte – legfontosabb titkát: tudta, mekkora távolságot tartson a vezértől. A liberálisok mélyhangú elnökével a párt Gizella utcai székházában ráztam kezet. Tájékoztatásomat a történtekről kérdések nélkül vette tudomásul. További munkasikereket kívánt. Ismét kezet ráztunk. Pár perc múlva már az autómban ültem. A szocialisták nagyasszonya a szalonképességem bizonyítása érdekében nagypénteken törte meg pártja hallgatását, és megszólalt a Keljfeljancsiban. Ezzel lezártnak tekintette az ügyet. A napilap főszerkesztőjét nehezen cserkésztem be. Hosszú időn át csak üzeneteket hagytam a titkárságán. Egy bevásárlóközpontban voltam a lányommal – egy pillanatra sem hagyhattam magára, Zalakaros-effekt -, amikor visszahívott. December közepén, a szerkesztőségben találkoztunk. Alig jutottam túl a portáson: – Elmentek. – Kik? – Mindenki. – Egyedül van az épületben? – Az erős túlzás. – A főszerkesztő úr része a túlzásnak? Megreszkírozna egy telefont? – Tessék? – Megkérdezné a titkárságon, hogy bent van-e még? – Ragaszkodik hozzá? – Igen. Tárcsázott. Elfordult. Kezét a beszélő elé tette: – Van itt egy ember. Hiába mondtam, hogy már senki sincs bent. – ... – Hogy hívják? Megmondtam.
– ... – Velem ezt miért nem közölte senki? – majd felém fordult: – Volt már fent? Emelet. Ajtó. Két egymással szemben lévő fotelba telepedtünk. Én kávét kaptam, ő teát. A múlt felidézésével hosszú percek teltek. Olyan dolgokra emlékezett, amit az én memóriám már rég törölt. Azt például, hogy mindketten a Lapkiadó Vállalatnál dolgoztunk a nyolcvanas évek elején. Több mint húsz év távlatából is fejből sorolta az ismerős neveket. Egy személyzetis sem tudott volna több részlettel szolgálni. A jövetelem okán azonban lazán átlépett: – Ne tulajdonítsunk az ügynek nagyobb jelentőséget, mint amekkorával valójában bírt. Megtörtént. Fátylat rá. A politika megkapta, ami járt neki. Jóllakott vele. Most már békén hagy. Ismerhetted volna, hogy milyen nagy gumicsont- és balekzabáló. – Én melyik voltam? – Te? Mindkettő. – Ki akartál nyírni. – Túlzol! Ennyire foglalkoztat? – Igen. Szerintem nincs gyakorlatod a célba vett emberekkel kávézni. – Ez igaz. A teremburáját, hogy felvágták a nyelved! Rajtam nem múlik. Ha akarod, az egyik munkatársamnak kiöntheted a szíved, ha ettől jobban érzed magad... – Komolyan beszélsz? – Igen. És a nagyvonalúságom jeleként megnevezheted, hogy kivel beszélgetnél örömmel. Az öröm szót enyhe túlzásnak találtam, de nem szóltam. Elképesztett az ajánlatával. Vér cinikus volt. Barbár. Gyilkos és káprázatos. Látványosan szövetséges velem és maximálisan nem kollegiális az általam megnevezendő beosztottjával. A feltehetően vissza nem térő lehetőséget ki kellett használnom. Végigfuttattam a fejemben a szóba jöhető személyeket, és kimondtam a nevet. – Pont ő? Oké. A jövő héten megkeres. Az illető sohasem hívott. Én kerestem pár hónappal később. Január végén kiderült, Paizs cselekedetével nem merítette ki a közösség elleni izgatás tényállását. A jobboldali politikusok és újságírók kiirtására buzdítása ehhez kevésnek bizonyult. A Fővárosi Főügyészség ezzel jóváhagyta a rendőrség korábbi döntését. Bűncselekmény hol volt, hol nem volt. A rádiót március végén hagytam el. Az utolsó adás végén egyszerre köszöntem el a hallgatóktól és a főnökségtől. Elmondtam, hogy melyik
frekvenciára költözöm. Nem volt elegáns megoldás, cserébe zokszó nélkül tudomásul vettem, hogy kivételesen nem ismétlik meg éjjel a műsort. A Kossuth rádió Gondolat-Jel című magazinjának műsorvezető-szerkesztője Győrffy Miklós volt. A riporter, Bognár Éva – BÉ – Müller Péter Sziámival egy klubról beszélgetett, ahol az utcáról beeső műértő közönség előtt dalnokok léptek föl. – Előfordult, hogy valakinek nem tetszett az előadás? – kérdezte Bognár. – Persze. Az első alkalommal Paizs Miki barátomat hívtam el, aki érdekes kultuszfigurája volt kulturális életünknek. Okos és kemény provokátor. Egy buddhista főiskolát végzett művelt szakember, aki beszélő művésznévvel rendelkezett: Sickratman, vagyis Beteg Patkányember. A nagy port felvert lemezével volt ott, aminek a címe: Buzi-e vagy? Akkor este is elindult a dal, a vér durva politikai provokáció, ami annyira feldühített egy srácot, hogy másnap betelefonált valamelyik rádióba, ahol a buzgó műsorvezető azonnal beolvasta a szöveget, amiről mi persze tudtuk, hogy paródia, vicc, csak az előadóval együtt volt jelentése, de a hatóság más volt, az majdnem betiltotta az adót. Megfigyeltem a hatást intim közegben, és akkor, amikor olyan szférába ment ki, ahol egyébként más üzenetek is elhangoztak a nép és a hatalom felé. Nos, amin mi bent jót kacagtunk, kint olyan iszonyú vihart kavart, hogy abba majdnem mindenki beledöglött, ami persze nekem kaján örömöt okozott. Végre történt valami, amit nem lehetett visszacsinálni. Tény, hogy nem mi, hanem a résztvevők vitték el a balhét. A Trafó igazgatóját például raportra hívta a kulturális bizottság. Ahogy ez nálunk már lenni szokott... Elzártam a rádiót. Sóhajtottam. Ma is sajnálom, hogy monológomat Müller Péter Sziámi nem hallhatta: Ez nem igaz! Most kell mindezt megtudnom? Az szórakoztat téged, cimborám, ha az én farkammal verheted a csalánt? A buzgómócsing kisrádióséval? Oké, faroktéma zárva. Van nála fontosabb. Melyiket válasszam? Azt, hogy nekem nagyon tetszett, hogy helyetted is megszívhattam a performance-t? Nem te csináltál rádióműsort egy rossz ízű tréfából. Amikor támadtak, nem mondtad senkinek: hahó, ez csak egy vicc. Nem vertél senkit se hátba, hogy öreg, köpd már ki a falatot! De ez a te szerencséd. Mert, ha akkor meglapogatsz, én bizony isten, képes lettem volna felbüfögni és rád hányni, amit huszonöt évvel korábban benyeltem tőled. Tudod, amikor éretlennek nyilvánítottál, hogy veled, a korszakos jelentőségű URH énekessel készíthessek riportot. Amit akkor a felkészületlenségemről és az alkalmatlanságomról mondtál, nem hagyhattam volna szó nélkül. Az mindennek a teteje – vagy inkább az alja? – volt. Le kellett volna állítani. Közbe kellett volna vágni: – KUSS! – így nem beszélhetsz velem! De ne aggódj, már nem haragszom, aminek alapvetően a világ az oka, amit enyhén szólva sem ilyennek képzeltem. Intim közeg? Hatóság? Okos, kemény
provokátor versus puhapöcsű, belvárosi kereskedelmi rádiós? Örülök, ha így láttad. De nem te olvastad fel a verset. Nem te mentél lépre. Nem téged hurcoltak meg, mert nem vetted időben észre, hogy harcmezőre tévedtél. Istenem! Szerencsém volt. Megmaradtam. Mák. Örülhetek, hogy eddig nem dobott le magáról a fővárosi pálya. Csukd be a tátva maradt szád, mert még beleesik valami. Maradj csöndben! Ne vitatkozz! Hagyd meg nekem, a túlélőnek az örömöt, hogy végre kiordíthatom magam. Barátocskám, vedd tudomásul: huszonöt éve te beszéltél, és én kussoltam, most meg én beszélek, és te kussolsz. Utóirat: A másodfokú bíróság és az ítélőtábla is a sértettnek adott igazat. Fizetnem kellett. A rapper az alábbi szöveges üzenetet hagyta: Uraim! Négyen élünk havi kettőszázhúszezer forintból. Adósságállományunk négymillió forint. Emberi méltóságunk nincs. Nem szégyellek kalapozni, fizetni ugyanis nincs miből. Ha én vagy a rádió nem tudják kipengetni a büntetés rám eső részét, úgy nyilvános koldulásba kezdek, ami vagy sikerrel jár, vagy sem. Mindenesetre várom a válaszukat, hogy szponzorálnak-e. A publicista megítélt pénzének egy részét azoknak a libanoni gyerekeknek a gyógykezelésére ajánlotta fel, akik egy későbbi időpontban az izraeli légierő bombázásától sérülnek majd meg.
